EME 4 tika kivételével semmiféle tudomány ág e közlöny keretéből nem lesz kizárva. így vált lehetségessé e közlöny megindítása. Ám ha az egylet e közlöny hasábjait az egyetemi tanároknak megnyitotta, azért még is úgy kivánja tekinteni, mint az erdélyi muzeum.egylet közlönyét, a melynek czélja a hazai tudományosságot előmozdítni, a tudománynyal foglalkozóknak tekintet nélkül különbeni állásukra tért nyitni, és ennélfogva semmi oly munkától sem tagadni meg a felvételt, a mely tudományos becsével érdekét emelni alkalmas. A muzeum-egylet igazgató választmánya határozata értelmében az egylet kiadványai ezentúl két sorozatra szakadnak, u. m. Egy havi értesítő „erdélyi muzeum-1 czím alatt, a mely September és October hónapok első napjait kivéve, minden hó első napján legalább egy nyomatott ívnyi terjedelemben fog megjelenni. Tartalmát fogják tenni: tudományos rövid, azaz egynegyed nyomtatott ívnyit meg nem haladó értekezések; tudományos irodalmi szemlék és könyvismertetések; rövid jelentések tudományos testületek és egyes szaktudósok működéséről; tudományos rövid értesítések és közlemények. Ez értesítőn kivül az egylet tovább fogja folytatni évkönyveinek kiadását, a melyek mint eddig is terjedelmesebb azaz legalább is egy nyomtatott ívre terjedő önálló tudományos értekezéseket fognak közölni. Az évkönyvbe felveendő értekezéseknek kiadás előtt mindig két szakértőnek bírálatán kell keresztül menni. Az évkönyv ez új folyama azonban már nem negyedrót alakban, hanem ugyanazon nyolczadrétű alakban fog megjelenni, a milyenben az „erdélyi muzeum " Minden önálló értekezés egy-egy külön füzetet fog tenni. A muzeum-egylet tagjai, a kik az egylet iránt elvállalt kötelezettségeit illetőleg semmi hátrálékban nincsenek, e kiadványokat ingyen kapják, ha a szétküldés költségei fedezésére évenként 20 krt előre űzetnek be az alólirt szerkesztőséghez; az egyleten kivül álló személyek az „erdélyi muzeumra" előfizethetnek évenkénti 1 frt 15 krral, az évkönyv füzeteit pedig az annak idején meghatározandó bolti áron szerezhetik meg. A kiadványok akár anyagi, akár szellemi ügyeit illető közlemények és levelezések egyenesen az alólirt szerkesztőhöz intézendők. Finály Henrik.
M.
P u i u p p s o n . H e i n r i c h I Y , u n d P l i i l i p p I I I , Die Begründung der französischen Úbermacht in Európa. Boriin 1870. 8 r., I. k. XII, 598. II. kőt. IV, 444. 1. Nolia o nevezetes történelmi munka a mult év végén {ismertetve volt némileg a Pesti Naplóban: ugy hiszem nem lesz felesleges erről bővebb (ismertetést is adni, némi m u t a t v á n y alakjában. Ugy
EME 6 hiszem, jó lesz minél nagyobb mértékben fölhívni rá a figyelmet, mert e munka uj források után ama nevezetes korszakot ösmerteti, s oly eredményeket állít elő, a melyek meglepik az olvasót még Ranke és Buckle nagyszerű művei után is. Én ezúttal e munkának a d i p l o m a t i a t tárgyazó részét mutatom föl rövid kivonatban. IV. Henrik diplomatiája. Henrik határozottan maga volt magának külügyminisztere. Mert noha Jeannin és Villeroy által szokta végeztetni e szakma teendőit; maga adott nekik útasításokat a legapróbb részletekig. Ennélfogva, noha Sully, memoirejaiban, nagy befolyást ad magának Henrik külügyi politikájára, ez teljességgel nem igaz; mert Henrik nagyon jól tudta, hogy Sully, határtalan gőgje, s czivakodó természeténél fogva, nem alkalmas ezen teendőkre. Igaz, hogy egy párszor adott neki diplomatiai megbízást, de ezt mindanynyiszor nagyon meg kellett bánnia. Köztudomásu tény, hogy Henrik diplomatiai működéseinek, sőt öszszes politikai törekvéseinek egyik főczélja volt Spanyol-ország megtörése. És e tekintetben föltűnő, hogy a mily nagy nála a gyűlölet Spanyol-ország iránt, éppen oly nagy egyfelől a fontoló számításból eredő önmérséklet, — minélfogva nem akarja a sikert elhamarkodás által koczkáztatni;— másfelől azon önzés, melynél fogva mások által szeretné végeztetni a munka nagy részét; végre éppen oly nagy az esetleg kínálkozó szövetségesek iránti bizalmatlansága. Most általában e kor diplomatiajának egyik vonása az, hogy ha haszon van benne, meg lehet és meg kell csalni a szövetségeseket is. Bajos volna megmondani, hogy a spanyol államtanácsnak, vagy Henriknek volt-e több része abban, hogy a vervinsi béke után sem enyhült a két államnak egymás iránti gyűlölete. Mert Henrik a békekötés után is csaknem tartózkodás nélkül segítgetto Hollandiát; a spanyol kormány pedig túltette magát az eretnekektől irtózáson, s folytonos öszszeköttetésben állt az elégületlen hugonották főnökeivel s általában Henrik belellenségeivel. így p. o. a Biron-féle conspiratiót illetőleg, a mely nagy veszélylyel fenyegette Henrik királyságát, még csak kétkedni sem lehetett a felől, hogy spanyol segélyre támaszkodott. (1602). Ekkor történt, hogy Erzsébet, a spanyol kormánynak Irland ellen tett kísérlete miatt boszankodva, véd- és daczszövetséggel kínálta Henriket. És Henrik, soha sem utasította viszsza határozottan ezen ajánlatot: de elfogadni sem merte, m^rt attól félt, hogy: hátha Erzsébetnek nincs egyéb czélja, mint őt Spanyolországgal öszszeveszíteni, s ekkor cserben hagyni. Ezen aggodalom nem volt egészen alaptalan, mert hitelesen megtudta, hogy a vervinsi béko előtt Erzsébet, az ő háta mögött, titkos alkuval kínálta Fiiepet; továbbá tudta, hogy Erzsébet rosz szemmel nézi, hogy ő, a hollandok segítgetése által, Hollandiában koronkint nagyobbodó befolyást gyakorol,
EME 7
s talán még ki is szorítja innen az ángol befolyást. De — mondja Philippson — el sem utasította egészen az ángol ajánlatot, hanem azon mesterfogással élt, hogy midőn egyfelől hadi készületekkel ámítgatta Erzsébetet; másfelől, ugyanakkor a legbarátságosabb arczczal fejezte ki sajnálkozását a spanyol követ előtt a fölött, hogy a spanyol kormány n e m t u d t a megakadályozni, hogy a savoyai herczeg, s a spanyol király mailandi helytartója öszszeköttetésben lehettek a lázongó Bironnal. Még szelídebb arczczal sajnálkozott pedig a fölött, hogy n é m e l y r o s z n y e l v e k magát a spanyol kormányt, sőt magát Filep király ő felségét is részesnek mondják a Biron-féle conspiratióban, holott ő jól tudja, hogy nem csak maga Pilep ő felsége, hanem a spanyol kormány is teljesen ártatlan. Ártatlannak tudta pedig a spanyol kormányt azért, mert különben múlhatatlanul háborút kellett volna indítani Spanyolország ellen; erre pedig, országa mostani belviszonyai mellett, nem látta alkalmasnak az időt, kivált oly szövetségessel, mint Erzsébet, a kinek őszinteségéhez nem volt bizodalma. De jól tudta Henrik azt is, hogy a spanyol kormány nagyon jól tudja, miért tartja őt ártatlannak, t. i. mert fél a háborútól; s ennélfogva jónak látta figyelmeztetni a spanyol kormányt, hogy noha fél, mégis van némi bátorsága. Figyelmeztette is. Nevezetesen: Szerződés volt Spanyol- és Francziaország közt arra nézve, hogy a spanyol kormány, Mailandból, Savoyán, s a Prancziaországhoz tartozó burgundi területen (a grezini hidon át) küldhessen hadakat Pranche Comtéba. Most (1602), éppen indult is el oda egy pár ezer főnyi csapat. És Henrik azzal lepte meg a spanyol kormányt, hogy e csapat előtt elzáratta a hidat, mert — mint monda — ugy hallotta, hogy e csapat föl akarja ellene lázítani Lothringent. A spanyol kormány fenyegetődzött, s erősen csörgette a kardot; Henrik hasonlóképpen. Pedig egyiknek sem volt bátorsága háborúra, mert Henrik félt a még el nem csilapult belforrongásoktól, Spanyolország pedig attól, hogy létre talál jöni a coalitió Hollandia, Franczia- és Angolország közt. Innen érthető, hogy mind két fél hamar lecsilapult. Henrik kijelentette, hogy m á r á t i s b o c s á t o t t a a spanyol katonaságot, miután megtudta, hogy az nem szándékozik lázítani; de megjegyzi, hogy ezután is elzárja az útat mindanynyiszor, valahányszor szükségét látandja. A spanyol kormány újra tiltakozott e megjegyzés ellen, és megint fegyvert emelgetett. Pedig neki most sem volt kedve háborút kezdeni, s mindkét udvar örömmel adott helyet VIII. Kelemen pápa békéltető közbenjárásának. I t t , és ekkor történt a két udvar közt olyan diplomatiai mesterfogás, a melynél szinte lehetetlen megmondani, melyiknek tettetése haladta felül a másikét. Nevezetesen: A spanyol kormány mind a római, mind a franczia udvarnál nagyon emlegette, hogy szeretne atyafiságot kötni a franczia dynastiával; t. i. a franczia koronaörökös venné nőül a Filep leányát. Hen-
EME 8 rik „udvariasan fogadta" e tervet, midőn közöltetett vele. A pápa minden befolyását fölhasználta, hogy benső barátságot eszközölhessen a két kat. udvar közt. Noha nem lehet tudni, hogy gondolkozott Henrik ezen ajánlatról; nevezetesen ennek megvalósulása esetében lemondott volna-e a spanyol udvar iránti gyűlöletről: de az igaz, hogy ő követeket küldött a brüsseli udvarhoz, megtudni, kinyerhetné-e annak beleegyezését, hogy ha Albert gyermek nélkül hal meg, a kérdéses házasságnál fogva Francziaországra szálljon Belgium. Ugy látszik legalább Henrik azt mutatta, hogy itt benső egyetértésről volt szó. Ezt bizonyítja az, hogy éppen ekkor történt, hogy Henrik cserben hagyta a straszburgi káptalant, és hogy határozottan elutasította Erzsébetnek fentebb említett szövetség-ajánlatát. De a menynyi valószínűség szól a mellett, hogy talán mindenik udvar őszinte barátságra gondolt, ugyanenynyi szól a mellett is, hogy itt mindenik fél meg akarta csalni a másikat. Nevezetesen a spanyol kormány el akarta vonni Henriket Hollandia támogatásától; Henrik pedig időt akart nyerni, mig a savoyai herczeget a spanyol kormánytól el, s magához vonhatja. Anynyi igaz, hogy akármilyenek voltak a két kormány titkos gondolatai, a spanyol kormány adott jelt a szakításra. Nevezetesen az államtanács elibe vitte az ügyet, holott jól tudta, hogy annak tagjainak többsége nem szereti a franczia barátságot. így történt, hogy az államtanács csak azon föltétel alatt adta beleegyezését a további alkudozásokba, ha Henrik kérni fogja a rokonságot, még pedig minden formasággal, és innepélyességgel. És ez anynyira sértette Henrik büszkeségét, hogy ez elég volt arra, hogy ez alkudozások fonala ketté szakasztassék. A spanyol kormány tovább folytatta a titkos alkudozást Henrik belső ellenségeivel (a D'Entragues családdal, s az auvergnei gróffal) Henrik pedig a savoyai herczeggel, a törökkel, s a spanyolországi mórokkal lépett öszszeköttetésbe. Károly Emánuel savoyai herczeg (III. Filep király sógora) egy kissé zokon vette a spanyol kormánytól, hogy ez, midőn a Bironféle conspiratió kivilágosodott, csakhogy magát tisztára moshassa, a mailandi helytartóval együtt őt is bűnbakká tette volt. Ehez járult, hogy szerette volna ismét családi birtokává tenni Genf-et, s meg is próbálta azt félig csellel, félig erőszakkal elfoglalni, (1602 Dec.), de a spanyol kormánytól semmi segélyt nem kapott, és kudarezot vallott. Mikor a herczeg e miatt nagyon ingerűit volt, akkor tapogatta körül Henrik, s próbálgatta, nem tudná-é magához általpártoltatni. És a herczeg késznek nyilatkozott (1603), de oly föltételeket szabott, a melyeket Henrik, legalább ekkor nem teljesíthetett. T. i. most rögtön fogjanak fegyvert Spanyolország ellen, (s midőn ez megtagadtatott azt, hogy) adjon neki Henrik valami jelentékeny területi nagyobbodást. De bár ekként nem jutott a király egyességre a herczeggel, gondja volt rá, hogy a herczeget maga iránt oly jó hangulatban tarthassa, miszerónt bár mikor czélt érhessen vele.
EME 9 Ugyanekkor kiterjedt Henrik figyelme a török udvarra is; ezt bátorítgatta minél erélyesebb föllépésre a Habsburgok ellen. Ez sem volt titok a spanyol kormány előtt, és a spanyol kormány egy szó panaszt sem tett a nyilvánosan fennálló béke ilyes megszegése miatt, hanem segélyt keresett a persa udvarnál, s a nyugotáfrikai muhamedanus népeknél, ezeket ösztönözvén harczra a törökök ellen, azon Ígérettel, hogy ő is minél nagyobb erővel fog közreműködni. Abbas persa sah meg is tette, a mire kéretett, de hamar belátta, hogy a spanyol kormány nem váltja be Ígéretét a támogatás felől. Ehoz járult, hogy Henrik diplomátiája minden követ megmozdított a török udvarnál, hogy a szultán kössön békét a persa sahval. IJgyde a persa udvarnak nem igen volt kedve a békére, hanem inkább német és franczia segélylyel szerette volna folytatni a háborút a török szomszéd ellen, s e tárgyban fényes követséget küldött mind Rudolf császárhoz, mind Henrikhez. És Henrik 6 hétig várakoztatta a persa küldöttséget, s végre sem bocsátotta maga elibe, nehogy megsértse a törököt, a kitől várt valamit. De legföltünőbb tette volt Henriknek ekkor tájban az, hogy valóságos conspiratióba bocsátkozott a spanyolországi mórokkal Filep király ellen, s ekként maga is azt tette, a mit iszonyú bűnül rovott fel a spanyol kormánynak, u. m. conspirálást oly király alattvalóival, a kivel nyilvánosan békében él. Ez anynyiban is érdekes, hogy ezt tudva, a móroknak Spanyolországból kiűzetését nem lehet tisztán csak Ribera fanatismusának, vagy Lerma kapzsiságának tulajdonítani, sőt tisztán állhat előttünk, hogy e kiűzetés egy veszélyes conspiratió miatti boszu műve is volt. Az nagyon természetes, hogy a mórok, oly elnyomatásban, mint a milyenben kivált II. Filep óta nyögtek, minden képzelhetőt megkísértettek sorsuk enyhítésére; de az feltűnő, hogy Henrik egyetértett velők, még pedig a Spanyolországgal fennálló béke közepette. 1602 végén, illetőleg 1603 elején vetették a mórok szemöket Henrikre, s kértek tőle segélyt a spanyolországi keresztyének oly mérvű megtörésére, a mely után ők szabadabban élhessenek. És Henrik benső örömmel fogadta e fölhívást. A dolog vallási oldala nem okozott nála semmi nehézséget. Ám mondjanak az emberek akármit az ő vallási közönyösségéről, csak sikerült légyen Spanyolország hatalmát megtörni. Ellenben aggódott azon, hogy ha a dolog nem sikerül, akkor ő tönkre lesz téve Európa közvéleménye előtt. Tehát nagy óvatossággal nyúlt a dologhoz. Ügynököt küldött a mórok közé, kitapogatni ezek hangulatát, s meglátni, menynyi erőt lesz képes e nép kifejteni. De alighogy megindult a franczia ügynök, már megtudta a spanyol kormány franciaországi követe (Tassis), hogy a mórok segélyt kértek Henriktől — tehát Henrik elfogadta ezek küldöttségét — s ezt megjelentette kormányának. És a spanyol kormány egy szót sem hitt az egész jelentésből. De már néhány hét múlva körülményesebb
EME 10 jelentést tett Tassis, t. i. hogy járt nála egy franczia nemes, a ki arra ajánlkozott, hogy jó pénzért fölfedezi az öszszeköttetést Henrik s a mórok közt; kérdi tehát fordííhat-ó pénzt erre a czélra? A válasz természetesen az volt, hogy i g e n . De, hogy mily tökélyre volt málékkor vive a kémkedés, megtetszik onnan, hogy Henrik is nem sokára megtudta a spanyol kormány köréből nyert értesítésekből, hogy tervei föl vannak fedezve, s egy időre megállapodott a megkezdett úton, Nevezetesen a mór szövetséggel combinatióban az volt egyik terve, hogy orozva (árulás által) hatalmába ejti Pampelonát, s innen fogja támogatni a mórok fölkelését; most pedig kiadta a rendeletet, hogy szüntessenek meg a Pampelona elleni tervek. A spanyol kormány tettetési képességét nagyon jellemzi az, hogy noha mindennek nyomára jött, s kegyetlen szigorral büntette nem csak a lázadó mórok főbbjeit, hanem Henrik ügynökei közül is azokat, a kiket kézre keríthetett: mégis Henrik irányában ugy viselte magát, mint Henrik a mult évben, azaz „nem hitte" Henrik bűnrészességét ; egy szó, vagy egy betű szemrehányást sem tett neki, só't nem csak szemrehányást nem tett, hanem a legnyájasabb, s a legbarátságosabb arczot mutogatta. Nevezetesen: Angolország uj királya Jakab, Henrik diplomátiájának minden erőfeszítése daczára békére lépett a spanyol kormánynyal, 1603. A spanyol kormány fényes követséget küldött Londonba e béke ünnepélyes megkötésére, s hangzatosan hirdette, hogy e követség útba ejtendi a franczia udvart is, csak azért,, hogy kifejezhesse Filep király őszinte barátságát Henrik iránt. És noha nem hivatalosan, de nagyon czélzatosan terjesztette azt is, hogy ezen látogatás alkalmával, a spanyol követség, Pilep nevében, ajánlatot fog tenni Henriknek a dauphin, s az infánsnő közt kötendő házasságról. A spanyol követség csakugyan betért Henrikhez (1603 Dec.), s nagyon ékes szavakban tolmácsolta Filep barátságos érzelmeit, de a házasságot megemlíteni elfelejtette. Ugyan e követség, ugyanezen feledékenység hibájába esett akkor is, midőn Londonból hazafelé menve, újra tisztelkedett Henriknél. E közben megtudta Henrik, hogy a spanyol kormány egy spanyol ángol házasság útait egyengeti, s ezért ugy akart boszut állani a spanyol kormányon, hogy londoni követének utasításul adta, súgja meg a londoni udvarnak, hogy a spanyol udvar őt is kínálgatja ama házassággal. Ebben kétségtelenül az volt Henrik czélja, hogy szakadást csináljon a spanyol ós angol udvar közt; de ez nem sikerült. Ama suttogásnak a házasságról, s általában a spanyol udvar ekkori magaviseletének az volt egyik oka, hogy el akarta vonni Henrik figyelmét a graubündten-velenczei ügytől. Nevezetesen Graubündten canton hatósága alá tartozott a veltlini terület, a mely, stratégiai szempontból, roppant fontos volt a bécsi és madridi udvarokra, u. m. ezek serégének esetleges egyesülésére nézve. Velencze, a mely na-
EME 11 gyón megsokalta már a spanyol hatalom terjeszkedését az olasz félszigeten, Henrik ösztönzésére (1603) egyességre lépett a cantonnal, mely szerint ez megígérte, hogy a veltlini területét teljesen elzárja a Habsburg udvarok seregei előtt. E szerződésnek, a létező viszonyok közt nagyobb hasznát vette Henrik, mint Velencze. A spanyol kormány mailandi helytartója előbb csak fenyegetéssel, majd tettleges•séggel is kényszeríteni kezdte a cantont, ama szerződés felbontására. A canton várta a franczia segélyt, de Henrik nem tett egyebet, mint biztatta a sveiczi szövetséget, s az olasz államokat, hogy álljanak ki a sikra a spanyol hatalom terjeszkedésének meggátolására. Ezzel függ öszsze, hogy Henrik 1604-ben megint alkuba bocsátkozott a mórokkal. Kedvencz tábornokára La Force-ra bizta ezen alkudozás vezetését; és midőn La Forcé azt jelentette, hogy már minden rendben van, Henrik a tábornokkal együtt a mór küldöttségét is magához rendelte Fontainebleauba. Hogy itt nagyon komoly természetű politikai értekezések folytak, megtetszik onnan, hogy e czélra ide rendelte Henrik haagai követét is, mert a mór fölkelést egy Hollandiában eszközlendő erős demonstratióval akarta kapcsolatba hozni. Henriknek a mórokkal ezen ujabb öszszeköttetését nem tudta meg a spanyol kormány, legalább ekkor nem; és pedig részint azért nem, mert a dolog rendkívül titkos természete szerént nem merték ezen alkudozást papírra tenni; részint mert már most nem volt a franczia külügyi hivatal körében azon egyén, a ki a mult év folyamában elárulta volt az ezekhez hasonló titkokat, u. m. Villeroy miniszter titkára, La Hoste. (A mult év óta nyomába jött a kormány La Hoste árulásának, s el akarta őt fogatni, do a titkár megsejtette a dolgot, s megszökött.) ügy tervezett Henrik a mórokkal szövetkezést, hogy segítgeti ugyan őket, de még most uem üzen Spanyolországnak nyílt háborút; do ha a spanyol kormány üzenne neki, egész elhatározással fölveszi a keztyüt. A milyen volt Henrik barátsága a spanyol kormány iránt, éppen olyan volt a spanyol kormány őszintesége is. 1605-ben történt, hogy a spanyol kormány, midőn már minden készen volt a mór lázadás kitörésére, még elég korán megtudott mindent, s a mórok főbbjeivel együtt Henrik ügynökeit is kézre kerítette, s a torturanak kivált ezekre való alkalmazása által a legkisebb részletig megtudta a viszonyt Henrik, s a mórok közt. És még most sem tett Henriknek egy szó szemrehányást sem, s csak arra hívta föl, hogy a köztük fennálló barátságot erősítsék meg az által, hogy Henrik Ígérje meg, hogy ezután semmi segélyben nem részesíti Hollandiát, (a mórokról szó sincs), a spanyol király pedig meg fogja ígérni hogy a savoyai herczegnek nem fogja megengedni Genf háborgatását. És Henrik oly ártatlan arczczal, s oly készséggel ígérte meg „ezen méltányos kívánat" teljesítését, hogy e nagy készség föltűnt a pápa francziaor-
EME 12 szági követének. Ennélfogva VIII. Kelemen, a ki szerette volna a két hatalmasságot egyességben látni, s a ki Henriket tartotta hibásnak, nem mulasztotta el, részint kérés, részint fenyegetés által kényszeríteni Henriket a békés viszonyok fentartására; Henrik pedig a pápának ugyanazon készséggel válaszolta, hogy az egyház feje iránt fiúi hódolattal, a spanyol király iránt pedig testvéri szeretettel viseltetik. Míg a két udvar igy ámítgatta egymást, addig a graubündten veltlini kérdésben meglehetős roszra fordultak Henrik ügyei. Mint fentebb említve volt, Graubündten canton harczban állt a spanyol kormány mailandi helytartója ellen; és, mivel még nem kapott segélyt, már már roskadozott a háború súlya alatt, s mind untalan sürgette a segélyt, mind Velenczétől, mind Henriktől. De Velencze kormánya ugy volt meggyőződve, hogy a veltlini ügy tulajdonképpen a Henrik ügye, s csak jó szóval tartotta a cantont; Henrik pedig most is csak a sveiczi szövetség, s az olasz államok által akarta volna a dolgot végeztetni, ő maga pedig, a buzdítgatáson kivül nem tett egyebet, mint valami kis pénzsegélyt adott. És valóban alig is tehotett többet, mert éppen ekkor megint egy pár jelentékeny belmozgalom fölött kellett őrködnie, (a kalvinista országgyűlés, és a D'Entragues család), melyekben jelentékeny része volt a spanyol kormánynak is. Jól tudta Henrik, hogy ha Graubündten elbukik, ez az ő szégyene lesz, de mégsem mert érte nyílt háborút kezdeni, hanem egy olyan diplomatiai fogáshoz folyamodott, a mely még ő nála is föltűnő. Nevezetesen Olaszországban is voltak még titkos protestánsok, a kik a szent szék, s Spanyolország közti viszonyt figyelembe véve, ugy okoskodtak, hogy ha Graubündten dicsőséggel kiállja a tűzpróbát, Olaszországban is megélhet a protestantismus, s ennélfogva nem mulasztották el kitartásra tüzelni a canton lakóit. Henrik jól tudta az öszszeköttetést az olasz protestánsok s Graubündten között, s ennélfogva figyelmeztette a szent széket, hogy vigyázzon magára, mert nagy veszély fenyegeti saját tűzhelyénél, Olaszországban sok titkos protestáns van stb., igyekezzék hát e veszélyt ugy hárítani el, hogy minden áron eszközöljen békét a spanyol kormány s Graubündten között. Úgyde ő maga sem bizott e fogás sikeréhez, s megpróbálta ijesztés által hatni a spanyol kormányra. Ügyes titkolódzás által tudomására juttatta a spanyol kormánynak, hogy ő 3 uj ezredet akar állítani, s ezeket Hollandiába küldeni. De ennek még kevesebb hatása volt, mert a spanyol követ nagyon jól ösmerte Henrik ekkori szorultságát; tudta hogy ebből egy szó sem lesz igaz, s azt a tanácsot adta kormányának, hogy csak folytassa a megkezdett munkát. Minden jelenség azt mutatta, hogy a magára hagyott Graubündten nem sokára elesik, s ezzel kiköszörülhetlen csorba esik Henrik tekintélyén. De a véletlen segített Henriken. Nevezetesen: A spanyol kormány nagyon viszszaélt azon hatalmával, a mely volt neki az olasz félszigeten. Még 1603-ban állított fel Mailandban egy v i s z s z a k a p c s o l á s i k a m a r á t (éppen olyant mint későbben
EME 13 XIV Lajos), a mely vizsgálja meg, hogy Olaszországnak mely részei tartoztak valaha Mailandhoz. Ez ugy megrémítette az olasz államokat, hogy a rémület végre is bátrakká tette őket, s 1604 végétől kezdve coalitiót tervezgettek. Kétszeresen fontossá lett a coalitió, midőn 1605-ben a savoyai lierczeg is határozottan beléállott, sőt a pápa ministerei is azon tanakodtak, nem jött-é már el az idő, melyben le kell magukról rázniok a spanyol gyámságot ? És e helyzet alább szállította a spanyol kormány bátorságát. Még nagyobbat segített Henriken az, hogy VIII Kelemen napjai már meg voltak számlálva, s közelgetett a pápaválasztás. Mind a spanyol kormány, mind Henrik minden követ megmozdítottak, hogy a magok emberét ültessék a pápai székbe. 1605 Mart. meghalt VIII Kelemen, és az Aprilisben megtörtént választásnál Henrik pénze és befolyása győzött, midőn Henrik sógora, Medicis Sándor (XI Leo) lett pápává; és midőn ez 27 napi uralkodás után meghalt, s az új választásnál uj küzdelem állott be, megint Henrik győzött, a menynyiben az ő pártján állóBaronius nyert többséget ; és midőn ez nem fogadta el a méltóságot, s megválasztatott Borghese bibornok (a ki eddig spanyol zsoldot húzott), ez Henrik politikája mellett nyilatkozott. E közben, s ezután még mintegy két évig kedvezett a szerencse Hollandiában a spanyol fegyvereknek, ugy hogy a kimerült Hollandia már-már békére lépett a spanyol kormánynyal. Azonban ugyanokkor tájban véglegesen megszabadult Henrik a bellázongásoktól, s most már készült jelentékeny segélyt adni Hollandiának, anynyival inkább, mert tudta, hogy ha Hollandia békéje az ő befolyása nélkül jön létre, nagy sérelem esik az ő tekintélyén. Henrik harczi készületei hirére megint közbejáróskodott a szent szék, s megint fölmelegítette á két udvar közti házasság eszméjét (1607). Miként fogadta most Henrik ezen házassági eszmét, nem bizonyos, annyi igaz, hogy ő maga tagadta, hogy elfogadta volna; ellenben a pápa miniszterei állították. Az is igaz, hogy csakugyan adott a Hollandoknak segélyt, olyat, a mi képesekké tette őket, kiköszörülni a fegyvereiken esett csorbát, s előnyösen kötni meg a' 12 éves fegyverszünetet. E közben szőnyegre került a jűlich-klevei örökösödési kérdés is, melyről itt csak anynyit említek meg, hogy Henriknek ebbe avatkozásából okoskodtak ki némelyek Henriknek sokat emlegetett — állítólagos — tervét Európa uj felosztásáról, a melynek alaptalanságát már Ranko bebizonyította. Végre méltó lesz megemlíteni, hogy midőn Spanyolországból kiűzettek a mórok, közülök némelyek Prancziaországon át akartak utazni. És Henrik, noha neki ezek szerencsétlenségében nagy része volt, előbb megtagadta tőlök az átmehetési engedélyt, s csak később, nagy kérésre engedte, meg, de ugy, hogy fejenként 10 arany vámot fizessenek. L.
9.
