S-E-C-R-E-T A T ITKO S TÁRSASÁG L. M A R I É A D E L I N E. ÜiJbri NINCS BŰN. NINCS KORLÁT. NINCS SZÉGYEN

S-E-C-R-E-T A TITKOS TÁRSASÁG NINCS BŰN. NINCS KORLÁT. NINCS SZÉGYEN.

L.MARIÉ ADELINE ÜiJbri

A pincérnők remekül értenek a testbeszédhez. Ahogy azok az asszonyok is, akik éltek már valaha egy fedél alatt egy agresszív alkoholistával. Én mindkettőt elmondhatom magamról: feleség jó tizennégy évig voltam, és csaknem négy

éve

dolgoztam

pincérnőként.

Hozzátartozott

a

munkámhoz, hogy kitaláljam, mire vágynak a vendégek olykor még azelőtt, hogy ők maguk tudták volna. A férjemmel is működött a dolog, általában pontosan meg tudtam jósolni, mit akar, már abban a pillanatban, hogy belépett az ajtón. Azt azonban, hogy nekem mire volna szükségem, sosem láttam meg időben, hiába próbáltam magamon is alkalmazni ezt a képességemet. A pincérkedés eredetileg nem szerepelt a terveim között. Mégis ki álmodozna ilyesmiről? A férjem halála után kaptam meg ezt az állást a Café Rose-ban, és az ezután követő négy évben, miközben végigjártam a gyász, a düh és a beletörődés stációit, végig másokat szolgáltam ki. Más emberek életével, igényeivel foglalkoztam. Ennek ellenére tulajdonképpen szerettem a munkámat. Egy olyan helyen, mint a Café Rose, főleg egy olyan városban, mint New Orleans, hamar kiismeri

7

az ember a törzsközönséget. Akad, akiket megkedvel, míg másokat inkább átpasszol a kollégáknak. Dell például utálta kiszolgálni a környékbeli különcöket, mert sosem jattoltak rendesen. Én viszont szerettem hallgatni a sztorijaikat, úgyhogy általában cseréltünk: én átvettem tőle ezeket az elvarázsolt figurákat, ő meg a diákokat és a kisgyerekes vendégeket szolgálta ki. Nekem a párok voltak az abszolút kedvenceim. Különösen az egyik. Talán furcsa, hogy ezt mondom, de mindig elfogott az izgalom, amikor csak besétáltak az ajtón. A nő a harmincas évei vége felé járhatott, és elképesztően szép volt, amilyenek a francia nők szoktak lenni: ragyogott a bőre, és rövidre vágott frizurája ellenére csak úgy áradt belőle a nőiesség. A férfinak, akivel mindig együtt érkezett, barátságos, nyílt tekintete volt, barna tüsi frizurája, magas, szikár termete és ruganyos mozgása. Valamivel fiatalabbnak tűnt a nőnél, és érzékien vonzó volt, ahogyan csak azok a férfiak szoktak, akik nincsenek tudatában a sármjuknak. Nem viseltek karikagyűrűt, úgyhogy fogalmam sem volt, pontosan

milyen

kapcsolatban

állhatnak

egymással.

Mindenesetre elég bensőségesnek tűnt a viszonyuk. Mindig azt a benyomást keltették bennem, mintha közvetlenül szeretkezés után lennének, vagy épp arra készülnének a sebtében elfogyasztott ebéd után. Valahányszor bejöttek és leültek, ugyanazt a mozdulatsort

csinálták

végig.

A pasas mindkét karjával

rákönyökölt az asztalra, majd szétnyitotta a kezét és odafordította a nő felé, aki előbb kivárt egy ütemet, majd egy finom mozdulattal ő is odakönyökölt az asz

8

talra, és nyitott tenyerét pár centivel a férfié fölé tartotta, mintha

valamiféle láthatatlan erő akadályozná, hogy

egymáshoz érhessenek. Az egész jelenet épp csak egy másodpercig tartott, aztán véget is ért, mielőtt még giccsessé válhatott volna - vagy mielőtt rajtam kívül bárki másnak feltűnhetett volna. Aztán egymásba fűzték az ujjaikat. A férfi

megtámasztotta

a

kézfejével

a

nőét,

és

sorra

végigcsókolta az ujjai hegyét. Mindig balról jobbra haladva. A nő mosolygott közben. Gyorsan, nagyon gyorsan történt az egész, aztán mindketten visszahúzták a kezüket, és sietősen átfutották az étlapot. Miközben figyeltem őket - lopva, hogy ne keltsek feltűnést -, ismerős vágyakozás ébredt bennem valahol egészen mélyen, legbelül. Én is éreztem, amit a nő: mintha az én kezemet, az alkaromat vagy a csuklómat cirógatná a férfi. Hiányzott az akkori életemből ez a sóvár vágyakozás, és ismeretlen volt számomra a gyöngédség is. A néhai férjem, Scott, általában kedvesen és nagyvonalúan viselkedett velem, legalábbis amikor józan volt. De a vége felé, amikor már nem tudott uralkodni az alkoholizmusán, már minden volt, csak gyöngéd nem. Amikor meghalt, megsirattam őt is, és a rengeteg fájdalmat is, amit okozott. De nem hiányzott. A legkevésbé sem. Valami mintha sorvadásnak indult volna bennem, ami aztán meg is halt. Hamarosan azon kaptam magam, hogy öt év telt el azóta, hogy utoljára lefeküdtem valakivel. Öt év! Gyakran úgy gondoltam erre az átmeneti szüzességre, mint egy kivénhedt, éhenkórász kutyára, akinek nincs más választása, mint hogy állandóan az én

9

nyomomban járjon. Mindenhová elkísért, lógó nyelvvel, szaporán szedve a lábait. Ha ruhát próbáltam, Öt Év ott hevert lihegve a próbafülke padlóján, és csillogó tekintetével gúnyosan

figyelte

fölösleges

erőfeszítéseimet,

hogy

csinosabbnak nézzek ki egy új göncben. Minden félresikerült randevúmon lekushadt a lábam mellé, és ott várakozott végig az asztal alatt. Egyetlen próbálkozásomból sem született valamirevaló kapcsolat. Harmincöt éves koromra lassan kezdtem azt hinni, hogy velem már soha többé nem történhet meg az. Hogy utánam már senki sem fog úgy epedezni, ahogyan ez a férfi a barátnője után. Olyan volt, mintha egy külföldi filmet néznék, amiben egy általam nem ismert nyelven beszélnek, a felirat pedig egyre homályosabbá válna a szemem előtt. - A harmadik randi lehet - mondta a főnököm. Összerezzentem a hangjára. Épp mellette álldogáltam, a süteményespult mögött. Will, miközben a mosogatás után visszamaradt foltokat törölgette a poharakról, észrevette, hogy szokás szerint a párt figyelem. A szemem most is megakadt a karján, mint oly sokszor korábban. Skót kockás inget viselt, könyékig feltűrve, így jól látszott izmos alkarja, amit puha, napszítta szőr borított. Bár csak barátok voltunk, időnként kissé megszédültem érzéki vonzerejétől, amire csak ráerősített, hogy neki halvány fogalma sem volt az egészről. - Az ötödik randi körül lesz a fordulópont, nem? Vagy nem ennyit szoktak kivárni a nők, mielőtt leiek- szenek egy pasival? - Nem tudom.

10

Will az ég felé emelte sötétkék szemét. Utálta hallgatni a siránkozásomat amiatt, hogy nem járok senkivel. - Az első naptól fogva ugyanilyenek - tettem hozzá gyorsan, magyarázólag, hátrapillantva a párra. - Teljesen egymásba vannak gabalyodva. - Maximum fél évet jósolok nekik - mondta Will. - Ne légy cinikus - feleltem a fejemet rázva. Mi ketten gyakran bocsátkoztunk találgatásokba a vendégek egymással való kapcsolatáról. Ez volt az egyik kedvelt szórakozásunk, segített elütni az időt. - Jól van, akkor nézd meg azokat! Azt a vén faszit, aki a kagylótálat rendelte azzal a fiatal nővel! - bökött Will diszkréten az áliával egy másik párocska felé. A nyakamat nyújtogatva próbáltam minél kevésbé feltűnően megnézni magamnak az idősebb férfit a nála jóval fiatalabb nő társaságában. - Fogadni mernék, hogy a csaj a legjobb haverjának a lánya - suttogta Will. - Most szerezte meg a diplomáját, és a pasas ügyvédi irodájában szeretne gyakor- nokoskodni. De mivel már betöltötte a huszonegyet, a fickó megpróbálja befűzni. - Fúj... És mi van, ha a saját lánya? Will megvonta a vállát. Végigpásztáztam a helyiséget. Kedd délutánhoz képest meglepően sok volt a vendég. Egy másik pár felé böktem, akik épp végeztek az evéssel az egyik sarokasztalnál. - Látod ott azokat?

I

- Persze. - Szerintem épp szakítani készülnek.

11

Will hitetlenkedve nézett rám. - Alig néznek egymásra, és csak a pasas rendelt desszertet. Két kanalat vittem ki nekik, de még csak fel sem ajánlotta a nőnek, hogy kóstolja meg. Rossz előjel. - Hát igen, ez tényleg komoly. Egy férfinak minden

körülmények között meg kellene osztania a barátnőjével a desszertjét! - mondta Will, és rám kacsintott. Önkéntelenül elmosolyodtam. - Figyelj csak, befejeznéd ezt helyettem? El kellene ugranom Tracináért. Megint lerobbant a kocsija. Tracina a délutános pincérnőnk volt, és valamivel több, mint

egy

éve

jártak

együtt

Willel.

Eleinte

nálam

próbálkozott. Bár hízelgett a hiúságomnak, hogy érdeklődik irántam, nem voltam abban a helyzetben, hogy igent mondjak

neki.

Akkoriban

egy

barátra

volt

inkább

szükségem, nem pedig arra, hogy a főnökömmel randizgassak. Ráadásul hamar elmélyült a barátságunk, így annak ellenére, hogy vonzódtam hozzá, nem került különösebb

erőfeszítésembe

plátói

szinten

tartani

a

kapcsolatunkat. Eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor véletlenül rányitottam az irodában, ahol épp elmélyülten dolgozott, felül kigombolt ingben, feltűrt ingujjban, bele-beletúrva sűrű, őszülő fekete hajába... De általában sikerült gyorsan lecsillapítanom magam. Aztán elkezdett találkozgatni Tracinával. Egyszer meg is vádoltam vele, hogy csak azért vette fel, hogy ráhajthasson. „És akkor? Ez is csak egy a sok előny közül, amivel a főnökösködés együtt jár” - felelte. Miután végeztem a poharakkal, kinyomtattam a kedvenc párosom számláját, és ráérősen elindultam az

12

asztaluk felé. Csak ekkor figyeltem fel a nő karkötőjére: parányi talizmánok lógtak egy vastag szemű aranyláncon. Különleges ékszer volt, halványsárga, matt felületű. A talizmánok egyik oldalán vésett római számok, a másikon pedig

szavak

voltak,

amiket

azonban

nem

sikerült

kisilabizálnom. Vagy egy tucatnyi ilyen kis medál lógott a karperecen. Úgy tűnt, a férfit is elbűvölte az ékszer: ujjaival meg-megcirógatta az érméket, miközben mindkét kezével a nő csuklóját és az alkarját simogatta. A mozdulatai határozottnak tűntek, sütött belőlük a birtoklási vágy, méghozzá olyan erőteljesen, hogy összeszorult tőle a torkom, és elöntötte az ölemet a forróság. Öt Év! - Parancsoljanak - mondtam, a normálisnál egy oktávval magasabb hangon, miközben odacsúsztattam a számlát az asztal sarkára. Láthatóan megleptem őket. - Ó, köszönöm - mondta a nő, gyorsan kihúzva magát. - Minden rendben volt? - kérdeztem. Vajon miért bizonytalanodom el a jelenlétükben? - Tökéletesen, mint mindig - felelte a nő. - Igen, minden remek volt, köszönjük - tette hozzá a férfi, miközben keresni kezdte a tárcáját. - Hagyd, majd én! Mindig te fizetsz - intette le a nő, majd oldalra hajolt, kihalászta a pénztárcáját a táskájából, és a

kezembe

nyomott

egy

hitelkártyát.

A

karkötője

megcsörrent a mozdulat közben. - Tessék, kedvesem! Velem egyidős, és azt mondta, hogy „kedvesem”? Annyira magabiztosnak tűnt, hogy tőle még ez is simán belefért. Miközben átadta a kártyát, úgy láttam, mintha aggodalom suhant volna át a tekintetén. Talán sze

13

met szúrt neki a foltos barna blúz, amit munka közben mindig viseltem, mert nem látszott meg rajta, ha ráfröccsent az étel? Hirtelen tudatosodott bennem, hogy nézhetek ki. Hogy nincs rajtam semmi smink. És, ó, istenem, a cipőm... Barna, lapos sarkú. És nem is harisnya volt rajtam, hanem bármennyire is hihetetlen - egy bokazokni! Mi ütött belém? Mikor változtam át slampos öregasszonnyá? Égő arccal hagytam ott őket. Mielőtt lehúztam volna a kártyát, gyorsan beszaladtam a mosdóba, hogy egy kis hideg vízzel felfrissítsem az arcomat. Lesimítottam a kötényemet, majd a tükörbe pillantottam. Tetőtől talpig barnában voltam. De csak mert itt ez volt praktikus! Nem öltözhetek mindenféle csini ruhákba, hiszen pincérnő vagyok! Ami pedig a zilált, lófarokba kötött frizurámat illeti: muszáj hátrafogva viselni a hajunkat, ez itt előírás. Bár legalább feltűzhettem volna, hogy valamivel rendezettebbnek tűnjön, mint így, egyszerűen csak hanyagul összegumizva, ahogy egy maroknyi spárgát szokás. A cipőm sem volt túl előnyös darab, pedig régebben sokan formásnak találták a lábaimat. És az is tény, hogy az esküvőm óta nem manikűröztettem. Mostanában minden ilyesmit fölösleges pénzkidobásnak tartottam. Istenem, mégis hogy

süllyedhettem

idáig?

Teljesen elhagytam magam! Öt Év ott hevert most is kimerültén a mosdó ajtajának támaszkodva. Visszamentem a pár asztalához a blokkal. Igyekeztem kerülni a tekintetüket. - Régóta dolgozik itt? - kérdezte a férfi, miközben a nő aláírta a papírt.

14

- Úgy négy éve. - Nagyon érti a dolgát. - Köszönöm! Éreztem, hogy elönti az arcomat a forróság. - Hát, viszlát a jövő héten! - tette még hozzá. - Imádom ezt a retró helyet! - Pedig látott már szebb napokat is ennél... - Nekünk tökéletesen megfelel - felelte a nő, miközben a kezembe nyomta a számlát, és rákacsintott a pasijára. Futó pillantást vetettem az aláírására. Kacskaringós, különleges kézjegyre számítottam, de sallangmentes, apró betűkkel volt odaírva a Pauline Davis név, ami abban a pillanatban valamiért megnyugvással töltött el. Miközben távoztak, követtem őket a tekintetemmel. Odakint megcsókolták egymást, és elváltak. Az utcai ablak előtt elhaladva a nő még bepillantott rám, és odaintett. Elég idétlenül nézhettem ki, ahogy ott álltam és őket bámultam. Félszegen visszaintettem neki a poros üvegen át. Egy szomszédos asztalnál ülő idősebb nő zökkentett ki a révedezésből. - Az a hölgy leejtett valamit - mondta az asztal alá mutatva. Lehajoltam. Egy bordó színű notesz hevert a földön. Elég megviseltnek tűnt, a tapintása puha volt, talán bőrbe lehetett kötve. A fedőlapon a PD monogram díszelgett aranyozott dombornyomással, és a lapok széle is aranyozott volt.

15

Óvatosan kinyitottam, és Pauline címét vagy a telefonszámát keresve önkéntelenül beleolvastam a sorokba.

A szája az enyémre tapadt... Sohasem éreztem még ennyire elevennek magam... Úgy cikázott végig bennem, mint valami izzó... Hullámokban öntöttel, vagy inkább örvény szerűen... Arra késztetett, hogy hajoljak fölé... Gyorsan összecsuktam a noteszt. - Lehet, hogy még utoléri - jegyezte meg az asz- szony, a süteményét majszolgatva. Észrevettem, hogy elöl hiányzik egy foga. - Azt hiszem, már késő... - feleltem. - De megőrzőm neki. Gyakran jár ide. Az asszony megvonta a vállát, és lefejtett egy újabb réteget a süteményéről. Miközben bedugtam a noteszt a kötényembe, izgatott borzongás járt át. A műszakom hátralevő részében végig olyan érzésem volt, mintha a kis jegyzetfüzet életre kelt volna a zsebemben, míg meg nem jelent Tracina, szeleburdi göndör tincseit magas lófarokba kötve, és szokása szerint idegesen rágózva, hogy leváltson. Hosszú idő után most először nem találtam az esti New Orleanst olyan kietlennek. Hazafelé menet számolgatni kezdtem magamban az éveket. Már hat esztendő telt el azóta, hogy Scott és én ideköltöztünk Detroitból, hogy új életet kezdjünk. Itt olcsóbban meg tudtuk oldani a lakást, miután Scott az utolsó ígéretes munkáját is elveszítette az autógyárban. Mindketten úgy gondoltuk, hogy a hurrikán után éledező város a legmegfelelő hely egy olyan pár

16

számára, akik épp újra próbálják éleszteni a házasságukat. Hamar találtunk egy helyes kis házat a Dauphine Streeten, Marignyban, ahová özönlöttek a hozzánk hasonló fiatalok akkoriban. Nemsokára sikerült munkát is szereznem egy állatorvos asszisztenseként a külváros egyik menhelyén. Scott

azonban

több

állásinterjút

is

elpuskázott

a

fúrótoronynál. Pedig két évig teljesen józan volt. De aztán egy éjszakai kimaradása végül két hétig tartó tivornyázássá fajult. Amikor két év után másodszor is megütött, már tudtam, hogy vége. Egyszerre rádöbbentem, mekkora erőfeszítésébe került, hogy eddig visszafogja magát, miután egyszer már részegen ököllel az arcomba vágott. Elköltöztem a házból egy néhány utcával messzebb lévő garzonba - ez volt az első és az egyetlen lakás, amelyet e célból megtekintettem. Pár hónappal később egyik este Scott felhívott, hogy találkozóra hívjon a Café Rose-ba. Azt mondta, szeretné helyrehozni, amit elkövetett ellenem. Végül beleegyeztem. Egész este bizonygatta, hogy végleg felhagyott az ivással. A folyamatos bocsánatkérései azonban elég komolytalannak hangzottak, ráadásul továbbra is játszotta a keményet, és még mindig hárított. Mire végeztünk a vacsorával, már lehajtott fejjel küszködtem a könnyeimmel, ő pedig fölém hajolva sajnálkozott. „Komolyan gondolom, Cassie. Tudom, hogy nem úgy hangzik, mintha valóban sajnálnám, de hidd el, nap mint nap szembesülök azzal, mit műveltem veled, és fogalmam sincs, hogyan tehetném jóvá” - mondta végül, majd elviharzott.

17

A számlát persze rám hagyta. Kifelé az étteremből megakadt a szemem egy felhíváson, hogy pincérnőt keresnek a délelőtti műszakra. Akkor már egy ideje fontolgattam, hogy otthagyom az állatklinikát. Délutáni műszakban dolgoztam, a macskákat kellett ellátni, a kutyákat megsétáltatni meg ilyesmi. De mivel a Katrina hurrikán óta általában nem jött senki a gazdátlan állatokért, a legfőbb feladatom az lett, hogy előkészítsem az egyébként teljesen egészséges állatokat arra, hogy elaltassák őket. Kezdtem nagyon utálni, hogy nap mint nap be kell járnom. Gyűlöltem

belenézni

azokba

a

szomorú,

meggyötört

szempárokba. Szóval még azon az estén beadtam a jelentkezésemet a pincérnői állásra. És szintén ugyanezen az éjszakán történt, hogy Parlange közelében, egy vízmosásnál Scott lehajtott a kocsijával az útról, és belefulladt a False folyóba. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon valóban baleset volt-e, ami történt, vagy esetleg öngyilkosság. De a biztosítótársaság szerencsére nem feszegette a kérdést - Scott akkor szerencsére épp józanul vezetett. És mivel a szalagkorlát csavarjai rozsdásak voltak, csinos kis kártérítést kaptam az államtól. Hogy mit keresett Scott arrafelé az éjszaka közepén? Igazából nagyon is rá vallott, hogy olyan halálnemet válasszon, amivel bűntudatot ébreszthet bennem. Nem örültem annak, hogy meghalt. De túlságosan szomorú sem lettem miatta. Valamiféle bénult, köztes állapotba kerültem. És azóta is abban voltam. Két nappal az után, hogy visszaröpültem a temetésről, Ann Arborból - amin végig magányosan

18

ücsörögtem, mert Scott rokonsága engem hibáztatott a haláláért -, Will felhívott telefonon. Először hátrahőköltem, amikor felvettem a kagylót, mert a hangszíne megtévesztésig hasonlított Scottéhoz, azzal a különbséggel, hogy az ő szájában nem folytak össze a szavak. „Cassie Robichaud-val beszélek?” „Igen. Ki az?” „Will Foret vagyok. A Café Rose tulajdonosa. Beadta hozzánk az önéletrajzát a múlt héten. Olyasvalakit keresünk, aki azonnal be tudna állni a délelőtti műszakba. Tudom, hogy magának nincs gyakorlata, de jó benyomást tett rám, amikor találkoztunk a minap, és...” Hogy én jó benyomást tettem rá? „Mikor találkoztunk?” „Ööö, amikor behozta az önéletrajzát.” „Elnézést, persze, már emlékszem rá! Bocsánat... Igen, csütörtökön be tudnék menni.” „A csütörtök jó lesz. Mondjuk fél tizenegy tájban, hogy megmutassam a teendőket.” Két nappal később már kezet is ráztam Will-lel, bár közben értetlenül ingattam a fejemet, mert tényleg nem emlékeztem rá - ennyire magamon kívül lehettem akkor este. Most már sokat tréfálkoztunk ezen - „na, persze, amikor először találkoztunk, amire még csak nem is emlékszel” -, de akkor, a veszekedésünk után Scott-tal szerintem nekem az sem tűnt volna fel, ha Brad Pitt- tel beszélek

személyesen.

így

aztán,

amikor

másodszor

találkoztam vele, meglepődve konstatáltam, milyen szerényen jóképű is Will igazából.

19

Nem úgy tűnt, hogy sokat fogok az étteremben keresni, ugyanis kicsit északra esett a központtól, és nem is tartott nyitva egész éjszaka. Will tervezett ugyan valamiféle bővítést az emeletre, de úgy festett, ez még évekig várat magára. „Főleg a környékbeliek járnak ide - magyarázta nekem első nap. - Például Tim meg a srácok Michael kerékpárüzletétől. És egy csomó zenész. Megeshet, hogy olykor itt találsz majd néhányat a kapualjban, mert olykor egész éjjel játszanak a lépcsőházban. És más helybéliek is szeretnek órákig elücsörögni nálunk. Persze mindannyian vedelik a kávét.” „Remekül hangzik.” A „betanítás” valójában annyit jelentett, hogy Will nem túl nagy lelkesedéssel körbekalauzolt a helyen, megmutatta, hol tartják a tisztítószereket, és elhadarta, hogy működik a mosogatógép meg a kávédaráló. „Előírás, hogy hátrafogva kell hordanod a hajadat. Ezen túlmenően

azonban

nem

vagyok

különösebben

szőrszálhasogató. Nem hordunk egyenruhát, de mivel ebédidőben nagy a pörgés, öltözz praktikusan!” „A Praktikus a második nevem” - jegyeztem meg. „Tervezem, hogy felújítom majd” - magyarázta Will, amikor észrevette, hogy a töredezett járólapot nézem, meg az egyik imbolygó mennyezeti ventilátort. A hely lepukkant volt, de otthonos, és mindössze tízpercnyi sétára esett a lakásomtól. Will elmesélte, hogy Rose Nicaud-ról nevezte el, egy rabszolgáról, aki a saját kávékeverékét árulta New Orleans utcáin egy kétkerekű

20

kocsiról. Hozzátette, hogy anyai ágon távoli rokonságban áll Rose-zal. „Látnia kellene a családi összejöveteleken készült fotókat. Mintha az ENSZ csoportképei lennének! Minden bőrszín képviselve van... Szóval, mit gondol? Akarja az állást?” Lelkesen bólogattam, mire Will ismét megrázta a kezemet, és összetegeződtünk. Ettől kezdve gyakorlatilag az egész életem Marigny néhány

utcájára

korlátozódott.

Olykor

átruccantam

Tremébe, hogy meghallgassam Angéla Rejeant, Tracina egyik barátját, aki néha fellépett a Maisonban, vagy végigjártam a Magaziné negyed régiségboltjait és használtcikk-kereskedéseit, de csak ritkán merészkedtem ki a környékről, nem jártam többé sem a Képzőművészeti Múzeumba, sem pedig az Audubon parkba. Valószínűleg bizarrul hangzik, de simán leélhettem volna úgy az életem hátralevő részét ebben a városban, hogy soha többé nem látok vizet. És igenis gyászoltam. Elvégre Scott volt az első és egyetlen férfi, akivel valaha lefeküdtem. Időről időre rám jött a sírhatnék, hol a buszon utazva, hol meg fogmosás közben. És minden egyes alkalommal kibuggyantak a köny- nyeim akkor is, amikor egy kiadós alvás után magamhoz tértem a besötétített hálószobámban. De valójában nem Scottot gyászoltam, hanem azt a csaknem tizenöt évet, amelyet elvesztegettem az életemből, miközben a szűnni nem akaró, megsemmisítő megjegyzéseit és vádaskodásait hallgattam. És ez mit sem változott a halála után sem.

21

Nem sikerült rájönnöm, hogyan zárhatnám ki a fejemből a folyamatosan engem kritizáló belső hangot, amely Scott távozása után is állandóan a fogyatékosságaimra és a hibáimra emlékeztetett. Miért nem jársz konditerembe? A

kutyának sem kell egy olyan nő, aki elmúlt harmincöt éves. Mást se csinálsz, csak állandóan a tévét bámulod. Sokkal csinosabb lehetnél, ha tennél valamit érte. Öt Év. Belevetettem magamat a munkába. Épp jól is jött, hogy állandóan nagy a hajtás. Az egész utcában egyedül nálunk lehetett reggelizni - igaz, csak a szokásos dolgokat: tojást tetszőleges módon elkészítve, virslit, pirítóst, gyümölcsöt, joghurtot, péksüteményeket, croissant-t. Az ebéd sem volt valami nagy szám, leves, szendvicsek, néha valamilyen különlegesebb fogás, például bouillabaisse*, lencseragu vagy jambalaya", amikor Dell korán beért és kedve támadt összeütni valamit. Jobb szakács volt, mint pincérnő, de nem szeretett egész álló nap a konyhán robotolni. Hetente négy napot dolgoztam, kilenctől négyig, bár néha tovább is ott maradtam, beszélgetni vagy együtt vacsorázni Will-lel. Ha Tracina késett, elkezdtem felvenni helyette a rendeléseket. Sohasem panaszkodtam. Mindig elfoglaltam magamat. Délután többet kereshettem volna, de szerettem a délelőtti műszakot. Szerettem reggelente leslagozni a koszt a járdáról. Tetszett, ahogy a napfény pöttyöket * Marseille-i halleves. ** Cajuni eredetű, rizsalapú étel, garnélával, osztrigával, csirkehússal vagy sonkával is készülhet.

22

rajzolt a hátsó udvaron álló asztalokra, és örömmel pakoltam tele a süteményes vitrint, míg lefőtt a kávé vagy a lassú tűzön rotyogott a leves. A műszak végén ráérősen csináltam kasszát, szépen sorba rendezve a pénzt az egyik billegő asztalon a kirakatablaknál. De a hazatérés gondolatától mindig rám tört a magány. Az életem kezdett egy állandósult, kiszámítható ritmust felvenni: munka, aztán irány haza, egy kis olvasás, alvás. Munka, haza, olvasás, alvás. Esetleg munka, mozi, haza, olvasás,

alvás.

Nem

került

erőfeszítésembe,

hogy

kizökkenjek

volna a

emberfeletti megszokott

kerékvágásból, de egyszerűen nem éreztem szükségét változtatni rajta. Azt hittem, egy kis idő elteltével automatikusan elkezdek majd újra élni - akár még randevúzni is. Úgy gondoltam, egyszer csak eljön majd az a varázslatos nap, amikor visszazökken minden a régi kerékvágásba, és megint kilépek a nagyvilágba. Mintha felkattintanék egy kapcsolót. Talán beiratkozom majd egy tanfolyamra. Befejezem a félbehagyott tanulmányaimat, és megszerzem a diplomát. Csakhogy túlságosan fásult voltam ahhoz, hogy belevágjak bármi ilyesmibe. Megállíthatatlanul haladtam az életem alkonya felé, és velem együtt öregedett kövér, cirmos macskám, Dixie is, az egykori kóbor cica. „Úgy mondod, hogy kövér a macskád, mintha ő tehetne róla - hajtogatta mindig Scott. - Nem kövéren került ide. Te hizlaltad fel!” Scott sohasem engedett Dixie állandó kunyizásának. Én azonban időről időre elgyengültem. Hiányzott belőlem az akaraterő, bizonyára ezért is viseltem el Scottot

23

olyan hosszú ideig. Eltartott egy darabig, mire felfogtam, hogy nem én vagyok az oka az alkoholizmusának, és nem is áll módomban véget vetni neki. Ugyanakkor képtelen voltam

szabadulni

a

nyugtalanító

érzéstől,

hogy

megmenthettem volna őt, ha a megfelelő erőfeszítéseket tettem volna ennek érdekében. Talán ha gyermekünk született volna, ahogy Scott akarta. Sohasem árultam el neki, mennyire megköny- nyebbültem, amikor megtudtam, hogy nem lehetek anya. Választhattuk volna a béranyaságot is, de túl sokba került, nem engedhettük meg magunknak. Scott pedig, hála istennek, nem lelkesedett az örökbefogadásért. Az soha szóba sem került köztünk, hogy én esetleg nem is akarok anya lenni. Ám mindezek ellenére sosem adtam fel a reményt, hogy előbb-utóbb találok valamilyen célt, ami kitölti majd az űrt az életemben, amit az én esetemben egy gyermek sohasem tudott volna.

Néhány hónappal azután, hogy dolgozni kezdtem a kávézóban, de még valamivel az előtt, hogy Tracina teljesen elcsavarta Will fejét, a főnököm megemlítette, hogy tudna jegyeket szerezni a dzsesszfesztivál egyik legfelkapottabb koncertjére. Először azt hittem, csak el akarja újságolni, hová akarja elvinni a barátnőjét, de aztán kiderült, hogy velem szeretett volna elmenni. A gondolattól egy pillanatra pánikba estem. „Úgy értsem... azt akarod kérdezni, hogy elmen- nék-e veled?” - kérdeztem.

24

„Ööö... igen - felelte Will. Ismét az a bizonyos nézés következett, és egy másodpercig szabályosan láttam a megbántottságot megvillanni a tekintetében. - Ne izélj már, Cassie! Az első sorba szólnak a jegyek! Végre kicsípheted magad! Hiszen még sohasem láttalak kiöltözve!” Egyből tudtam, hogy jobb lesz rövidre zárni ezt a történetet. Egyszerűen nem randevúzhattam Will-lel. Vele nem. Ő a.

főnököm. Semmiképp sem szerettem volna elveszíteni az első állásomat, amit tényleg szerettem, főleg nem egy férfi miatt, aki, miután együtt töltöttünk valamennyi időt, rá fog jönni, mennyire unalmas is vagyok valójában. Ráadásul Will nem volt az én súlycsoportom. Megbénított a félelem a gondolattól, hogy kettesben maradhatok vele, mármint a munkahelyen kívül. „Azért nem láttál még kiöltözve, mert nincs is semmilyen csinos ruhám” - feleltem. Ez persze nem volt teljesen igaz, csak azért mondtam, mert el sem tudtam képzelni magamat valami csinos, nőies ruhában. Will néhány másodpercig hallgatott, majd végül beletörölte a kezét a kötényébe. „Nem érdekes - mondta. - Sokan szeretik ezt a bandát, csak találok valakit, aki eljön velem...” „Sajnálom, Will, de úgy érzem, egyszerűen képtelen lennék randizni, azután, hogy ennyi évet lehúztam egy csődtömeg

mellett...”

-

kezdtem

magyarázkodni.

De

valahogy úgy hangzott, mintha egy éjszakai rádióműsor pszichológusa mondta volna. „Ez is csak egy udvarias verziója annak, hogy »nem a te hibád...«”

25

„Pedig tényleg nem a te hibád” - próbálkoztam, miközben megfogtam a karját. „Mindegy, majd elhívom a következő csinos lányt, akit felveszek” - tréfálkozott Will. És így is történt. Felajánlotta a jegyeket a Texarka- nából érkezett bombázónak, Tracinának, aki déli akcentussal beszélt, és nyakig ért a lába. Volt egy autista öccse, akit úgy oltalmazott,

akár

cowboycsizmája,

egy

mint

anyatigris, amennyire

és bárki

jóval

több

emberfiának

szüksége lehet. Will a délutáni műszakra vette fel, és bár Tracina kissé hűvösen viselkedett velem, elég jól kijöttünk mi is egymással. Úgy tűnt, boldoggá teszi Willt. így viszont kétszer olyan magányosnak éreztem magam, amikor a műszak végén elköszöntem a főnökömtől, hiszen tudtam, hogy ő nagy valószínűséggel nem egyedül fogja tölteni az éjszakát az étterem emeletén, hanem Tracinánál. Na, nem mintha féltékeny lettem volna. Hogy is lehettem volna az? Tracina pontosan olyan lány volt, mint amilyen Willhez való - szórakoztató, talpraesett és érzékien vonzó, makulátlanul szép, kakaóbarna bőrrel. Néha szabadon, kiengedve hagyta rakoncátlan tincseit, amitől úgy nézett ki, mint a vattacukor, máskor meg rafinált copfokba fonva viselte. Döglöttek érte a pasik. Tracina életvidám volt, aki könnyen beilleszkedett bárhová, és hamar be is fogadták. Én viszont nem.

Azon az estén, a meleget árasztó notesszel a zsebemben elnéztem Tracinát, aki épp a vacsorára várható tömeg

26

fogadására készülődött. Most először vallottam be magamnak, hogy valójában irigylem őt egy kicsit. Nem azért, mert meghódította Willt, hanem mert olyan könnyedén és magabiztosan végezte a dolgát az étteremben. Akadnak nők, akik bármikor képesek erre - belevetni magukat az élet sűrűjébe -, és ez kifejezetten jól is áll nekik. Akik sosem kívülállók, akik mindig feltalálják magukat. Akik olyan... életrevalóak. Amikor Will Tracinát hívta randira, ő erre annyit felelt: „Szíves örömest.” Nem habozott, és nem is beszélt mellé: egy hangos és határozott igen volt a válasza. A noteszre gondoltam, a szavakra, amelyeken megakadt a szemem, meg arra a férfira az asztalnál, ahogy a nő csuldóját cirógatta, ahogy végigcsókolta az ujjai hegyét, a karkötőjét dédelgette.

És

a

sürgető

vágyra,

ami

kiütközött

a

mozdulataiból. Szerettem volna, hogy irántam is így érezzen egy férfi. Elképzeltem, hogy belemarkolok sűrű hajába, miközben nekidőlök a konyha falának, ő az egyik kezével felemeli a szoknyámat... Na, álljunk csak meg! Annak a férfinak, aki Pauline-nal volt, rövidre volt vágva a haja. Én most Will hajáról fantáziáltam, és az ő szájáról... - Hol jár az eszed? - vetett véget a főnököm hiábavaló ábrándozásomnak. - Sehol - vágtam rá azonnal, érezve, hogy elvörösödött az arcom. Miért jöttem ennyire zavarba? Letelt a műszakom. Ideje indulni. - Rendesen kaptál ma borravalót? - Igen. Nem volt rossz... Na, de most már rohanok... És, Will, engem nem érdekel, hogy lefekszel vele,

27

attól még mondd meg, légy szíves, Tracinának, hogy fel kell töltenie a cukortartókat, mielőtt hazamegy ma este! Reggelre tele kell lenniük. - Igenis, főnök - felelte Will, és szalutált nekem. Mikor már kifelé tartottam az ajtón, még hozzátette: - Tervezel valamit ma estére? Megnézni a sorozataimat. Kivinni a szemetet. Mégis mit terveznék? - Ó, igen, igazán nagyszabású terveim vannak - feleltem. - Egy pasassal kellene töltened az estéd, Cassie, nem egy macskával! Te egy igazán helyes kis nő vagy, tudod? - Helyes? Will, ezt azoknak a harmincöt feletti nőknek szokták mondani a pasik, akik még nem húzták le teljesen a rolót, de már jó úton haladnak a romantikus nyugdíjas évek felé! „Helyes kis nő vagy, tudod, de...” - Pedig nincs semmi „de” Cassie... Ki kellene végre merészkedned oda - felelte Will, és az áliával a bejárati ajtó felé bökött. - Hát, épp oda igyekszem - vágtam rá, kifordulva az utcára, ahol kis híján elsodort egy arra száguldó biciklis. - Cassie! Jézusom! - vetődött utánam Will. - Látod? Ez történik velem, ha kimerészkedek. Kész életveszély - állapítottam meg. Próbáltam megnyugodni, és könnyedén venni a dolgot. Will csak a fejét ingatta. Gyorsan megfordultam, és elindultam a Frenchmen Streeten. Úgy éreztem, végig ott áll és figyeli, ahogy távolodom, de nem volt merszem visszanézni, hogy meg is bizonyosodjam róla.

28

Vajon érezheti magát egyszerre nagyon fiatalnak és öregnek is az ember? Egyfajta zsigeri fáradtság lett úrrá rajtam, miközben nagy nehezen megtettem a négy ház- tömbnyi utat hazáig. Szívesen elnézegettem a környék kopottas házait:

egyik-másik

erőtlenül

rátámaszkodott

a

szomszédjára, s akadtak közöttük olyanok is, amelyek a számos rétegnyi festéknek, a kovácsoltvas kerítésnek és a díszes spalettáknak köszönhetően úgy festettek, mint egy kiöregedett revütáncosnő teljes díszben és sminkben. Az én lakásom egy háromszintes, stukkódíszítéses háztömb legfelső emeletén volt Chartres és Mandeville találkozásánál. Egy halványzöldre

festett

épület,

félköríves

bolthajtásos

ablakokkal és sötétzöld spalettákkal. A legfelső szint teljes egészében az enyém volt, de ennek ellenére harmincöt évesen is úgy éltem még mindig, mint egy diák. A bérelt lakás berendezése nagyjából egy kihúzható kanapéból és egy műanyag rekeszekből épített könyvespocból állt, ami egyúttal asztalként is funkcionált, és ezen kapott helyet az egyre bővülő só- és borstartógyűjteményem is. A hálószoba gyakorlatilag egy boltíves kis fülke volt három, déli fekvésű manzárdablakkal.

Igazság

szerint

olyan

szűk

volt

a

lépcsőház, hogy nem is lehetett volna felhozni semmilyen nagyobb

vagy szélesebb bútort: mindennek hordozhatónak, szétszerelhetőnek vagy összecsukhatónak kellett lennie. Az épület közelébe érve felpillantottam az ablakomra. Tudtam, hogy lassan be kellene látnom, nemsokára túl öreg leszek ahhoz, hogy a legfelső szinten lakjak, főleg akkor, ha továbbra is fizikai munkát fogok végezni. Már most is nemegyszer előfordult, hogy estére annyira elfáradtam, hogy csak nagy nehezen sikerült felvonszolnom magam a lépcsőkön. Már egy ideje feltűnt, hogy a szomszédjaim, ahogy egyre idősebbek lettek, nem költöztek el az épületből, hanem csak áttelepedtek egy alsóbb szintre. A Delmonte nővérek például épp néhány hónappal ezelőtt lépték ezt meg, miután Sally és Janette, az alattuk lakó másik testvérpár végül egy idősek otthonába költözött. Miután a kényelmes, kétszobás lakás felszabadult, én segítettem nekik áthordani a könyveiket és a ruháikat a másodikról az első emeletre. Anna és Bettina között jó tíz év volt a korkülönbség, és bár Anna még biztosan bírta volna néhány évig a lépcsőzést, Bettina ráerőltette a lakáscserét, amikor betöltötte a hetvenet. Annától hallottam, hogy a házunkat, amit eredetileg családi otthonnak szántak, miután a 60-as években átalakították ötlakásos

társasházzá,

a

környékbeliek

Vénkisasszony

Szállónak kezdték hívni. „Itt mindig is csak nők laktak - magyarázta. - No, nem mintha te vénkisasszony lennél, aranyoskám! Tudom, hogy manapság az egyedülálló nők egy bizonyos kor fölött nagyon is sértőnek találják ezt a szót. Nem mintha bármi kivetnivaló lenne abban, ha az ember

30

vénlány marad, még akkor sem, ha rólad lenne szó. De te természetesen nem is vagy az!” „Én özvegy vagyok.” „Ez igaz, csakhogy még nagyon fiatal özvegy. Bőven van időd újból férjhez menni és gyerekeket szülni. De legalábbis férjhez menni biztosan” - érvelt Anna, felvonva az egyik szemöldökét. Aztán a kezembe csúsztatott egy dollárt a fáradozásaimért. Eleinte tiltakoztam az ilyen húzásai ellen, de mindig az lett a vége, hogy néhány órával később ott találtam az összehajtogatott bankjegyet becsúsztatva az ajtóm alá. „Te egy igazi kincs vagy, Cassie!” - tette még hozzá a végén. Valóban vénlány lettem volna? Tavaly összesen csak egyszer randevúztam, Vince-szel, Will öccsének a legjobb haverjával. A hórihorgas, dzsesszmániás fickónak bizony tátva

maradt a

szája,

amikor közöltem

vele,

hogy

harmincnégy éves vagyok. Hogy leplezze a megdöbbenését, odahajolt hozzám az asztal fölött, és a fülembe súgta, hogy „különös vonzalmat” érez az idősebb nők iránt. És ezt egy olyasvalaki mondta, aki szintén jócskán elmúlt már harminc! A legszívesebben bevertem volna azt a buta képét. Ehelyett azonban kábé egy órával a találkozásunk után elkezdtem az órámat nézegetni. Túl sokat szidta az amatőr együttest, amely aznap este fellépett, leszólta az itallap kínálatát, aztán meg eldicsekedett a remek ötletével, hogy felvásárol majd egy csomó lepukkant házat itt, New Orleansban, mert az ingatlanpiac idővel egész biztosan talpra áll majd. Amikor

31

kitett a Vénkisasszony Szálló előtt, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom magamhoz. Öt Évre gondoltam, aki ott gubbasztott most is a hátsó ülésen. Nyugodtan

lefeküdhetsz ezzel a sráccal, Cassie. Mégis mi tart vissza?Mi az, ami mindig visszatart? Ám ekkor megláttam, hogy kiköpi a rágógumiját az ablakon, és arra jutottam, hogy képtelen lennék levetkőzni ez előtt a nagyra nőtt gyerek előtt. Nos, ennyit a legutóbbi randimről, gondoltam, miközben vizet engedtem a fürdőkádba, és kibújtam a ruhámból. Ki akartam áztatni magamból az étterem szagát. Az ajtó melletti kisasztalra tévedt a tekintetem, ahol ott hevert a notesz. Mit csináljak vele? Az egyik felem tudta, hogy nem volna illendő elolvasnom, a másik azonban túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek. A műszakom végéig még sikerült leállítanom magam, olyan érvekkel, hogy majd, amikor hazaértél. Vacsora után. Miután lefürödtél. Ha

már lefeküdtél. Majd reggel. Vagy soha... Dixie ott körözött a bokám körül, vacsoráért kuncsorogva, míg a kád meg nem telt habos vízzel. A hold beragyogta az eget Chartres fölött, a kabócák hangja elnyomta a forgalom zaját. Belenéztem a tükörbe, és megpróbáltam kívülről látni magamat, úgy, ahogy egy idegen láthat. Nem is néztem ki olyan rémesen. Formás alak, nem túl magas, és nem is túl sovány. Igaz, hogy kicserepesedett és vörös a kezem, de az összképet tekintve nem rossz a helyzet. Jó formában voltam, valószínűleg az egész napos rohangálásnak köszönhetően az étteremben. Tetszett a fenekem is, formás volt és kerek, de sajnos rám is igaz

32

volt, amit a harmincas éveik második felében járó nőkről szoktak mondani: hogy az idomok valahogy kezdenek felpuhulni és megereszkedni. Megmarkoltam C kosaras melltartóba bújtatott mellemet, és kissé megemeltem, így ni. Elképzeltem Scottot... Nem, nem is Scottot. Willt. Nem, dehogy, őt sem, ő Tracina pasija, nem az enyém. Azt a fickót idéztem fel magamban, akit az étteremben láttam. Odalép mögém, megfogja a derekamat, így, elő- redönti a törzsemet, és azután... Hagyd abba, Cassie! Scott halála óta már nem szőrtelenítettem magam odalent. Mindig is zavarba ejtett a látvány, mintha kislány lennék, vagy valami ilyesmi. A kezem önkéntelenül lejjebb vándorolt, egészen a... micsodámig is? Minek nevezi az ember lánya magában? A vagina az én fülemnek mindig is túl nyers

vagy

még

inkább

túl

tárgyilagos,

túl

orvosi

kifejezésnek hangzott. A puncit inkább a pasik használják, és nekem valahogy túl kedveskedőnek is tűnt. Pina? Na, az biztos nem. Az túl durva. Körözni kezdtem az ujjaimmal

odalent, és meglepődve tapasztaltam, hogy nedves vagyok. Csakhogy nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy kezdjek is ezzel valamit. Hogy magányos voltam-e? Igen, persze. Ugyanakkor mintha el is kezdtem volna végérvényesen „bezárni a boltot”, a testem egyes részei funkció nélkülivé váltak, mint amikor egy gyár szép lassan becsődöl, részlegről részlegre. Még csak harmincöt éves voltam, de kezdett úgy kinézni, hogy én már sosem tapasztalom meg a valóban jó, észveszejtő, felszabadító, buja szexet - azt a fajtát, amire a noteszban olvasott szavak is vonatkozhattak.

33

Voltak olyan napjaim, amikor úgy éreztem, mintha egy csontvázra felpakolt hústömeg lennék, amelyik felnyomul a buszra, majd lefurakodik róla, sürög-forog egy étteremben, enni ad az embereknek, és aztán rendet rak utánuk. Odahaza a testem csak egy meleg felületként szolgált, amin elalhatott a macska. Hogy történhetett ez meg? Miért vált ilyenné az életem? Miért nem vagyok képes egyszerűen összeszedni a szertehullajtott darabkáimat, és kilépni a világba, ahogy Will is javasolta? Még egyszer belenéztem a tükörbe. Teljesen rendben volt a testem, rendelkezésre állt volna hús-vér valóságában, puha volt és finom, és mégis, valamiért elzárva tartottam. Beléptem a fürdőkádba, és belecsusszantam a vízbe, néhány másodpercig

a

fejemet

is

alámerítve.

Hallgattam

a

szívdobogásom szomorú visszhangját, és arra gondoltam, ez a magányosság hangja.

Egész életemben csak nagy ritkán ittam, főleg egyedül, de azon az estén valahogy megkívántam egy pohár hűvös fehérbort és a meleg fürdőköpenyt. Tartottam egy üveg chablis-t a hűtőben. Bár már néhány hónapja ott állt, azért biztosan megteszi. Teletöltöttem egy nagy, öblös poharat, azután letelepedtem a kanapé egyik sarkába a notesszel, a macska társaságában. Ujjaimat végigfuttattam a fedélen domborodó PD monogramon. A belsejében találtam egy címkét, amelyen nyomtatott betűkkel ez állt: Pauline Davis. Elérhetőséget azonban sehol sem láttam. A következő oldalon a tartalom

34

jegyzék szerepelt kézírással. Különböző „lépések” voltak, egytől tízig megszámozva.

Első Lépés: Elfogadás Második Lépés: Elszántság Harmadik Lépés: Bizalom Negyedik Lépés: Odaadás Ötödik Lépés: Bátorság Hatodik Lépés: Önbizalom Hetedik Lépés: Kíváncsiság Nyolcadik Lépés: Merészség Kilencedik Lépés: Bujaság Tizedik Lépés: A döntés Te jóságos ég, mi ez az egész? Mit jelentsen ez a lista? Egyszerre éreztem forróságot és dermedtséget, mintha egy veszélyes, de édes titokra bukkantam volna. Felálltam a kanapéról, hogy összehúzzam a csipkefüggönyt. Elszántság,

Bátorság, Önbizalom, Bujaság? Szinte rám ugrottak a szavak a notesz lapjairól, aztán elhomályosodtak a szemem előtt. Lehet, hogy Pauline végigcsinálja ezeket a lépéseket? És ha igen, vajon hol tarthat most? Visszaültem, és még egyszer átfutottam a szavakat, aztán továbblapoztam a következő oldalra. Fantáziaképek - Jegyzetek az Első Lépéshez. Ez szerepelt a fejlécen. Képtelen voltam megállni, hogy beleolvassak.

El sem tudom mondani, mennyire féltem és milyen ideges voltam. Biztos voltam benne, hogy a végén úgyis meghátrálok, visszamondom az egészet vagy megfuta

35

modom. Mert általában ezt szoktam tenni, nem igaz? Amikor elveszettnek érzem magam. Főleg szexuális téren. Csakhogy ekkor eszembe jutott, hogy épp az elfogadás a lényeg hogy nyitottá kell válnom a lehetőségek felé, hogy el kell fogadnom mindezt, mármint a S.E.C.R.E.T. segítségét. Aztán, mikor megjelent az a férfi a szállodai szobámban, és bezárta az ajtót maga után, már tudtam, hogy végig akarom csinálni... Éreztem, milyen hevesen dobog a szívem, mintha én lennék ott abban a szállodai szobában, amikor ez az ismeretlen férfi benyit...

Micsoda férfi! Mit is mondhatnék? Matilda nem viccelt. Ez a pasas tényleg elképesztően vonzó volt... Olyan lassan indult el felém, mint egy macska, miközben én egyre csak hátráltam előle, egészen addig míg az ágynak nem ütköztem. Ő erre gyengéd mozdulattal a matracra döntött, felhúzta a szoknyámat, és széttárta a combjaimat. Ekkor kimondta az egyetlen mondatot, amit aznap este hallhattam tőle: „Csodálatos nő vagy!” Az arcom elé kaptam az egyik párnát. Olyan gyönyörhöz juttatott, amit aligha lehet szavakkal leírni, de most mégis megpróbálom... Sietve összecsuktam a noteszt. Illetlenség ezt olvasgatni. Olyan személyes volt az egész. Semmi közöm hozzá. Abba kell hagynom. Csak még egy lépést... Azután tényleg abbahagyom. Utána mindenképpen leteszem.

36

Találomra ütöttem fel ismét a füzetecskét a közepe táján, és

lapozni

kezdtem,

átfutva

a

feltehetően

erotikus

gondolatokkal teleírt oldalakat:

Te jóságos ég! Elsősorban bizarr volt, ha őszinte akarok lenni. Ugyanakkor hihetetlenül kielégítő is. Nem tudom másképp leírni, csak így. Mintha teljesen bennem lett volna. Úgy éreztem, beljebb már nem mehet, de aztán kiderült, hogy mégis. Nem érdekelt, milyen hangosan kiáltozom. Közben végig simogatott is mindkét kezével. Hihetetlen érzés volt! Még szerencse, hogy a Villa hangszigeteit, nekem legalábbis ezt mondták. Annak kell lennie, mert különben mindenki tudná, mi történik ezekben a szobákban. De be kell vallanom, hogy a gyönyör legszenzációsabb pillanatait a másik férfinak, Olivernek köszönhettem, aki közben végig alattam feküdt. Sötét hajú, titokzatos idegen, a karját tetoválások borították. Egész idő alatt a nyelvével... Ismét összecsuktam a noteszt. Rendben, most már tényleg abba kell hagynom. Ez túl sok. Két férfival? Egyszerre? A lap tetején ez állt: Ötödik Lépés: Bátorság. Döbbenten vettem tudomásul, hogy nedves lettem. Nem volt szokásom erotikus könyveket olvasgatni, és ha véletlenül mégis valami pornográf dolog került a kezembe, csak ritkán találtam izgatónak. De ez... Az egész a vágyakozásról szól. A legszívesebben ott helyben végigolvastam volna. De nem tehettem. Az ölemben szorongattam az összecsukott noteszt.

37

A rövid hajú, kifinomult Pauline... Nekem egyáltalán nem tűnt olyannak'. De ha belegondolok, mit jelent az, hogy „olyan”? Én meddig lettem volna hajlandó elmerészkedni egy férfival? És egyáltalán, mi volt a legkockázatosabb dolog, amit

valaha

bevállaltam?

Valószínűleg

egy

ügyetlen

kézimunkázás még középiskolás koromban, a moziban, egy olyan sráccal, akivel akkor randiztam, amikor Scott-tal épp „szünetet” tartottunk. Előfordult, hogy bevállaltam olykor egy kis orális szexet is. De szerintem nem lehettem túl ügyes benne, és sokszor nem is csináltam egészen végig. Be kellett látnom, hogy szexuális téren szánalmasan tapasztalatlan voltam. Dixie a hátára fordult az ölemben, és kényelmesen, mármár érzékien elterült. - Hát, cicus, neked valószínűleg jóval több kalandban volt részed az utcán, mint nekem az ágyban... Muszáj eltennem a noteszt! Ha tovább olvasnám, az már tényleg borzasztóan indiszkrét lenne. Felálltam, és dühösen bevágtam a bejárati ajtó mellett álló kisasztal fiókjába. Tíz perccel később azonban újra előhalásztam, és inkább becsúsztattam

egy

régi

sídzseki

zsebébe,

amit

még

Michiganből hoztam magammal, és egy ideje már a ruhásszekrény hátuljában lógott. Ám még így is éreztem a kísértést, úgyhogy fogtam és bedugtam a sütőbe. Csakhogy itt meg véletlenül meggyulladhat az őrlángtól... Végül úgy döntöttem, hogy a táskámba teszem, nehogy elfelejtsem magammal vinni az étterembe, hátha Pauline visszajön érte. Te jó ég, és ha azt gondolja rólam, hogy elolvastam? De hát ki tudott volna ellenállni

38

ekkora csábításnak? Nos, legalább nem olvastam végig, gondoltam, miközben kivettem a táskámból, levittem az utcára, és bezártam a kocsim csomagtartójába.

Két nappal később, amikor már lement a déli csúcsforgalom, megszólalt az ajtó fölötti csengettyű, és Pauline lépett be az étterembe. A gyomrom remegni kezdett idegességemben, mintha azért jött volna, hogy számon kérjen. Ezúttal nem a szokásos vonzó pasassal érkezett, hanem egy gyönyörű, idősebb hölgy volt a társaságában, az ötvenes éveiben járhatott, vagy maximum a hatvanasok elején. Hullámos vörös haja volt, és halvány korallpiros tunikát viselt. Mindkettőjük arcán komoly kifejezés ült, miközben az ablak mellett álló egyik üres asztal felé lépkedtek. Megigazítottam a pólómat, és próbáltam erőt venni magamon, miközben elindultam feléjük. Ne bámuld! Próbálj közömbösen és

normálisan viselkedni! Semmiről sem tudsz, hiszen ki sem nyitottad azt a noteszt. - Üdv! Hozhatok egy kávét? - kérdeztem motyogva, miközben a szívem csak úgy kalapált a bordáim között. - Igen, köszönöm, én kérek - felelte Pauline, de közben nem rám, hanem a vörös hajú nőre nézett. - És te? - Én egy zöld teát kérnék. És hozzon két étlapot is, legyen szíves - felelte a másik nő, de közben ő is csak Pauline-t nézte. Elszégyelltem magam. Tudnak valamit. Azaz tudják, hogy én tudok valamit.

39

- T... természetesen - hebegtem sarkon fordulva. - Várjon csak! Szeretném megkérdezni... Most már a torkomban dobogott a szívem. - Igen? - kérdeztem visszalépve az asztalukhoz, kezemet a zsebembe dugva, felhúzott vállal. Pauline ugyanolyan idegesnek látszott, mint amilyen én magam is voltam. A vörös hajú nő arca azonban nyugalmat és segítőkészséget sugárzott. Úgy láttam, mintha finoman biccentett volna, biztatásként. Észrevettem, hogy ő is egy gyönyörű, arany karkötőt visel, bár ez matt volt, de ugyanolyan apró talizmánok csüngtek rajta, mint Paulineén. - Azt hiszem, valamit itt felejtettem a minap... Egy kis könyvecskét. Nagyjából akkora, mint ez a szalvéta. Bordó színű. Rajta van a monogramom: P. D. Nem találták meg véletlenül? A hangja megremegett. Úgy tűnt, a sírás kerülgeti. Pauline-ról a másik nő nyugodt arcára pillantottam. - Ööö, nem tudom, de megkérdezem a kolléganőmet vágtam rá kissé túlságosan is élénken. - Mindjárt visszajövök. Hátrasiettem a konyhába, belöktem az ajtót magam mögött, és nekitámaszkodtam a fal hűvös csempéjének. Alig kaptam levegőt. A jó öreg Delire pillantottam, aki épp a nagy fazekat súrolta, amelyben a chilis specialitásunkat szokta elkészíteni. Bár ősz afrohaját egészen rövidre vágva hordta, szinte mindig volt rajta hajháló, és általában egyenruhát is viselt. Úgy hasított belém az ötlet, akár egy villámcsapás. - Dell! Meg kell tenned nekem egy szívességet.

40

- Nem, nekem semmit serm kell megtennem neked, Cassie - felelte enyhén selypíttve. - Ne feledkezz meg a jó modorról! - Ne haragudj! Csak nag;yon fontos... Itt vannak ezek a vendégek, az egyikük memrég az étteremben felejtett valamit. Egy kis noteszzt. Nem szeretném, hogy azt higgye, elolvastam. Pedig elolvastam... Úgy értem, nem az egészet, de muszáj voltt beleolvasnom. Különben honnan tudhattam volna meg,, hogy kié, ugyebár? Csakhogy ez valami naplóféleség, é:s lehet, hogy kicsit túl sokat olvastam el belőle. Szermélyes dolgokról. Nagyon

is

személyes

természetűekről.,

Viszont

nem

szeretném, hogy megtudják. Nem mondhatnám azt nekik, hogy te találtad meg? Kérlek szépen.... - Vagyis azt akarod, hogy Ihazudjak? - Nem, nem, csak én fogok hazudni! - Te jó ég, te, lány! Nem érttem én ezeket a mai fiatal nőket! Minek ez a sok légből kapott történet... Nem állhatnál egyszerűen

csak

oda

elééjük,

azzal,

hogy

„Itt

van,

megtaláltam”? - Nem, ezt nem tehetem! Nem megy. Csak álltam ott Dell előtt, könyörgésre kulcsolt kézzel. - Na jó, rendben - mondfca, és arrébb hessegetett, akár egy legyet. - Feltéve, ho>gy nekem egy szót sem kell mondanom. Jézus engem mem hazugságra tanított! - A legszívesebben megcsóikolnálak! - Nehogy megpróbáld - vá)gta rá. Odafutottam az öltözőszekrényemhez, és kihalásztam a noteszt a koszos pólóirm kupaca alól, miközben

41

emlékeztettem

magam

arra,

hogy

mosnom

kellene.

Kapkodva szedtem a levegőt, mire odaértem az asztalukhoz. A két nő egyszerre fordította felém a fejét. - Nos, megkérdeztem Delit. Ő a másik pincérnő, aki napközben nálunk dolgozik, ott hátul... Dell ekkor kötelességtudóan előjött a konyhából, és fásultan intett felénk, hogy ezzel igazolja zavaros szavaimat. - Kiderült, hogy ezt találta - folytattam, és diadalittasan előhúztam a noteszt a kötényem zsebéből. - Ez az, amit...? Még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Pauline kikapta a kezemből a füzetet, és gyorsan belesüllyesztette a táskájába. - Igen, ez az. Nagyon szépen köszönöm - mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Majd a másik nőhöz fordult. - Most viszont el kell mennem, Matilda. Sajnálom, de még sincs ma időm az ebédre. Nem gond, ugye? - Dehogy! Hívj majd fel. Én viszont így is farkaséhes vagyok - felelte Matilda. Azzal felállt, hogy búcsúzóul megölelje zaklatott lelkiállapotú barátnőjét. Láttam Pauline-on, hogy megkönnyebbült, ugyanakkor egy kis nyugtalanság is úrrá lett rajta. Visszakapta ugyan a noteszét, de azzal is tisztában volt, hogy a titkai egy része kiszivároghatott, hogy a tudomására juthatott valakinek. Úgy nézett ki, mint aki alig várja már, hogy eltűnhessen innen. Miután a két nő sietősen megölelte egymást, Pauline gyakorlatilag kiszaladt az ajtón. Matilda, olyan kecsesen, akár egy macska, mikor elnyújtózik a napsütésben, visszaereszkedett a székére.

42

Körbepillantottam az étteremben. Úgy három óra lehetett ekkor, a helyiség pedig jóformán üres volt. Hamarosan lejár a műszakom. - Mindjárt hozom a teáját - mondtam neki. - Az étlap pedig ott van, kifüggesztve a falon. - Köszönöm, Cassie - mondta, amikor elfordultam. Úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Tudja a nevem! Honnan tudhatja, hogy hívnak? Bár igaz, hogy alá szoktam írni a számláimat, Pauline pedig törzsvendég volt nálunk. Bizonyára ez a magyarázata. Egészen biztosan. A műszakom hátralevő része eseménytelenül telt el. Matilda a

teáját kortyolgatva nézelődött az ablakon

keresztül. Savanyúuborkás-tojássalátás szendvicset rendelt, de csak a felét ette meg. Nem sok szót váltottunk a szokásos udvariassági formulákon kívül, amelyek egy pincérnő és a vendége között el szoktak hangzani. Mikor kivittem neki a számlát, tisztes borravalót adott.

Ezek után eléggé meglepődtem, amikor másnap Matilda ismét betér hozzánk a déli csúcsforgalom lecsengése után. Ez alkalommal azonban egyedül érkezett. Odaintett nekem, és az egyik asztalra mutatott. Bólintottam, s miközben elindultam felé, észrevettem, hogy remeg kissé a kezem. Fogalmam sem volt, miért vagyok ilyen ideges. Még ha tudná is, hogy hazudtam, nincs abban semmi meglepő, amit tettem. Hiszen hogy állhatott volna ellen bárki épeszű a kísértésnek, hogy beleolvasson

43

a noteszbe, amikor ilyen ellenállhatatlanul vonzó volt a tartalma? Egyébként meg Pauline az, akit méltánytalanság ért, neki sértettem meg a magánszféráját, nem pedig ezét a nőét. - Üdv, Cassie - mondta Matilda, szívből jövő mosolyt küldve felém. Csak most figyeltem meg alaposabban is az arcát. Élénk tekintetű, tágra nyílt, sötétbarna szeme volt, a bőre makulátlanul szép. Diszkrét smink volt rajta, aminek következtében valószínűleg fiatalabbnak látszott a valódi koránál. Most inkább hatvan körülinek saccoltam volna, nem pedig ötvenesnek. Szív alakú arcformája az álla hegyére irányította a tekintetet, és be kellett ismernem, különlegesen szép volt, ahogy csak az egzotikus arcvonásokkal rendelkező nők szoktak. Talpig feketébe öltözött - testhezálló nadrágja megmutatta kifejezetten sportos alakját, kötött fekete topja érzékien simult a testére. Arany karkötője csillogott a fekete anyagon. - Isten hozta ismét nálunk - köszöntöttem, és odacsúsztattam az asztalra egy étlapot. - Ugyanazt kérem, mint tegnap. - Zöld teát és tojássalátás szendvicset? - Pontosan. Néhány perccel később kivittem neki a rendelését. Majd kis idő elteltével a kérésére újratöltöttem a csészéjét forró vízzel. Amikor végzett, odamentem elhozni a tányérját, ám ő megállított,

és

azt

kérte,

hogy

üljek

oda

hozzá.

Megdermedtem. - Csak egy pillanatra - tette még hozzá, és kissé meglökte a szemközti széket.

44

- Dolgoznom kell - feleltem, miközben ökölbe szorult a kezem. Kissé sarokba szorítva éreztem magam. A pult feletti ablakon keresztül láttam Delit a konyhában. Mi lesz, ha ez a nő most vallatóra fog a noteszről? - Biztosra veszem, hogy Willnek nem lesz ellene kifogása, ha ideülsz hozzám egy kicsit - győzködött Matilda. És egyébként is, majdnem üres az étterem. - Ismered Willt? - kérdeztem, miközben lassan leereszkedtem a székre. - Én sok embert ismerek, Cassie. De téged nem. - Nem vagyok valami érdekes ember. Én csak... én vagyok. Egy egyszerű pincérnő, és... ez minden, tényleg. - Egyetlen nő sem lehet csak pincérnő, vagy csak tanár, esetleg csak anya. - Márpedig én csak egy pincérnő vagyok. Illetve még özvegy is... De többnyire mégis csak pincérnő. - Özvegy vagy? Ó, sajnálattal hallom. De nem New Orleansból származol, ugye? Mintha lenne egy kis középnyugati akcentusod. Illinois-ból jöttél? - Majdnem. Michiganből. Úgy hat éve költöztünk ide. A férjem meg én. Mielőtt meghalt, persze. Hm... Honnan ismered Willt? - Az édesapjával ismertük egymást - felelte. - Régebben az övé volt ez az étterem. Most már lehet vagy húsz éve, hogy meghalt. Én nagyjából akkor voltam itt törzsvendég. De nem sok a változás azóta - pillantott körbe. - Will azt mondja, fel fogja újíttatni. Ki akarja bővíteni, azzal, hogy beépítteti az emeletet. Csakhogy elég

45

sokba kerülne. És manapság annak is örülni kell, hogy egy étterem talpon tud maradni ebben a városban. - így igaz. Matilda lepillantott a kezére. Ekkor alaposabban is szemügyre vehettem a karkötőjét. Úgy láttam, sokkal több medál van rajta, mint Pauline-én. Már épp szóba akartam hozni, hogy milyen szép, amikor ismét megszólalt. - Cassie, muszáj megkérdeznem tőled valamit. Arról a noteszről, amelyet... Dell megtalált. A barátnőm kissé ideges amiatt, hogy valaki elolvashatta. Tudod, az egy naplóféle volt, telis-tele nagyon személyes dolgokkal. Mit gondolsz, lehet, hogy Dell elolvasta? - Á, dehogy! - vágtam rá kissé túlságosan is nagy meggyőződéssel. - Dell nem olyan. - Nem olyan? Mit értesz ezen? - Nos, csak azt, hogy nem kíváncsi természetű. Cseppet sem érdekli mások élete. Sőt, szerintem semmi más sem, mármint ezen a helyen, a Biblián meg az unokáin kívül. - Mit gondolsz, furcsán venné ki magát, ha megkérdezném Delit? Hogy megtudjam, elolvasta-e, vagy megmutatta-e valaki másnak... Fontos lenne, hogy kiderítsük. Te jóságos ég! Miért nem mondtam meg az igazat? Mi értelme volt ennek az egész sztorinak, hogy Dell találta meg a noteszt, és ő tette el az öltözőszekrényébe? De eszembe se jutott, hogy később még kérdőre foghatnak emiatt. Arra számítottam, hogy a hálás vendég majd elhúzza a csíkot, és soha többé nem bukkan fel itt

46

még egyszer. Most meg ez a Matilda egyszerűen sarokba szorított! - Per pillanat ki sem látszik a munkából, de ha gondolod, hátramegyek hozzá és megkérdezem tőle. - Ó, szívesen megkérdezem tőle én magam - felelte felállva az asztal mellől. - Csak bekukkantok hozzá... - Várj! Matilda visszaereszkedett a székére, és rám szegezte a tekintetét. - Én találtam meg a noteszt. Az arckifejezése erre valamelyest megenyhült, de egy szót sem szólt. Mindössze összekulcsolta a két kezét az asztalon, és kicsit közelebb hajolt hozzám. Körülpillantottam az üres éttermen, és így folytattam: - Sajnálom, hogy hazudtam. Én csak... beleolvastam... De csak azért, hogy találjak egy nevet vagy elérhetőséget... De esküszöm, megmondhatod Pauline-nak, hogy az első oldal után abbahagytam... vagy a második után. És... nos, zavarban voltam miatta... Nem szerettem volna, hogy még kellemetlenebbül érezze magát emiatt. Ezért hazudtam. Elnézést kérek érte! Tessék, most komplett idiótának érzem magam... - Nem kell így érezned, Cassie. Pauline nevében is köszönöm, hogy visszajuttattad a noteszt. Csak annyit szeretnénk kérni tőled, hogy egy szót se szólj senkinek arról, amit olvastál. De tényleg, egyetlen hangot se. Bízhatunk abban, hogy hallgatni fogsz? - Természetesen! Hallgatni fogok, mint a sír! Nincs miért aggódnotok!

47

- Cassie, nem tudhatod, mennyire fontos dologról van szó. Mindenképpen titokban kell tartanod. Matilda ekkor elővett egy húszast a tárcájából. - Tessék. Tartsd meg a visszajárót. - Köszönöm - feleltem. Aztán váratlanul odanyújtott egy névjegyet is. - Kérlek, hívj fel, ha esetleg bármilyen kérdésed van azzal kapcsolatban, amit a noteszben olvastál. Komolyan gondolom. Ha nem hívsz, nem jövök vissza ide többé. És Pauline sem. Ezen a számon elérsz. Éjjel-nappal kereshetsz. - Ó... rendben - feleltem. Olyan óvatosan fogtam meg a névjegyét, mintha radioaktív lenne. Matilda Greene, állt rajta. És egy telefonszám. A hátoldalon pedig egy mozaikszó:

S.E.C.R.E.T., alatta pedig három mondat: Nincs bűn. Nincs szégyen. Nincs korlát. - Te valamiféle terapeuta vagy? - így is mondhatjuk. Olyan nőkkel foglalkozom, akiknek válaszúthoz érkezett az élete. Jellemzően középkorúak, de akadnak persze kivételek is. - Olyasmit csinálsz, mint egy életvezetési tanácsadó? - Nagyjából. Vagy inkább mint egy mentor. - Pauline-nak is segítesz? - Nem beszélhetek az ügyfeleimről. - Hát, talán tényleg nekem is jól jönne valamiféle útmutatás...

Ezt tényleg kimondtam hangosan? - De sajnos nem engedhetem meg magamnak anyagilag-

48

Igen, valóban kimondtam. - Nos, lehet, hogy meglepő, amit mondok, de igenis megengedheted magadnak, legalábbis azt az árat, amibe én kerülök.

Én

ugyanis

ingyen

dolgozom.

így

magam

választhatom meg a klienseimet, ami számomra nagyon fontos. - Mit jelentenek ezek a betűk? - A S.E.C.R.E.T.-re gondolsz? Nos, ez titok, kedvesem felelte, miközben pajkosan elmosolyodott. - De ha még találkozunk, mindent elmesélek majd róla. - Rendben. - Örülnék, ha hallanék még felőled. És ezt komolyan mondom. Tudtam, hogy kiült az arcomra a kétely. Ilyenkor pontosan úgy néztem ki, mint az apám - az a férfi, akitől egész életemben azt hallottam, hogy semmi sincs ingyen, a sors pedig igazságtalan. Matilda eközben felállt az asztaltól. Amikor odanyújtotta felém a kezét, hogy elbúcsúzzon, megcsillant a napfény a karkötőjén. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Cassie. Most már megvan a névjegyem. Köszönöm az őszinteségedet! - Én köszönöm, hogy... hogy nem tartasz teljesen idiótának. Elengedte a kezemet, és gyengéden megfogta az államat, ahogyan egy édesanya tenné. Hallottam, ahogy csilingelve egymáshoz verődnek a medálok a karkötőjén, olyan közel voltak a fülemhez. - Remélem, látjuk még egymást!

49

Az ajtó bezáródott utána. Tudtam, hogy ha nem hívom fel, soha többé nem fogom viszontlátni, és ez a gondolat megmagyarázhatatlan szomorúsággal töltött el. Óvatosan becsúsztattam a névjegyet a kötényem zsebébe. - Látom, barátkozol - szólt oda Will a pult mögül. Épp az ásványvizes palackokat rakosgatta egy ládából a hűtőbe. - És? Mi a baj vele? Igazán rám férne végre néhány barát. - Ez a nő egy kissé bogaras - felelte. - Afféle wicca- hívő, hippi, vegán csodabogár, vagy valami ilyesmi. Apám ismerte régen. - Igen, tudom, ő is említette. Will ekkor belekezdett egy hosszas fejtegetésbe arról, hogy több alkoholmentes italt kellene tartanunk, mert az emberek sokkal kevesebbet isznak, és hogy ha felemelnénk az ásványvíz meg az üdítők árát, továbbra is meglenne a hasznunk. Én azonban közben másra sem tudtam gondolni, mint Pauline naplójára, a két férfira, akik közül az egyik mögötte, a másik pedig alatta helyezkedett el, és arra, hogyan cirógatta az az izmos, érzékien vonzó pasas az alkarját, majd hogyan ölelte át odakint az utcán, mindenki szeme láttára... - Cassie! - Tessék? Mi az? - kérdeztem a fejemet rázva. - Jézusom, megijesztettél. - Te meg hol jársz?

50

- Sehol. Itt vagyok. Egész idő alatt itt voltam - feleltem. - Nos, akkor menj haza. Fáradtnak látszol. - Nem vagyok fáradt - feleltem, és ez igaz is volt. Sőt, mintha még sohasem lettem volna ennyire éber.

Egy hét is eltelt, mire felhívtam Matildát. Hét teljes nap a régi kerékvágásban: besétáltam a munkahelyemre, azután meg haza, továbbra sem borotváltam le a lábamat, lófarkba fogtam a hajamat, megetettem Dixie-t, meglocsoltam a virágokat,

ételt

rendeltem

magamnak,

elmosogattam,

aludtam, aztán felébredtem, és kezdtem elölről az egészet. Esténként ezen a héten is kifelé bam- bultam a harmadik emeleti ablakomból, és közben rádöbbentem, hogy a magányosság mostanra minden más érzést kiölt belőlem. Most már olyan volt a számomra, mint a halnak a víz. Ha meg kellene fogalmaznom, mi késztetett arra, hogy végül felhívjam Matildát, azt mondanám: rám tört egy érzés, hogy a testem már nem bírja így tovább. Miközben az agyam továbbra is tiltakozott az ötlet ellen, hogy segítséget kérjek, a testem minden porcikája sürgetett, hogy vegyem már fel végre a telefont az étterem konyhájában, és tárcsázzam a számát. - Halló, Matilda? Cassie Robichaud vagyok, a Café Roseból. Öt Év hegyezni kezdte a fülét. Úgy tűnt, Matilda cseppet sem lepődött meg azon, hogy felhívtam. Váltottunk pár szót a munkámról meg

52

az időjárásról, azután egyeztettem vele egy időpontot másnap délutánra. Az irodájában kellett találkoznom vele, a Lower Garden negyedben, a Harmadik utcában, a Coliseum közelében. - A kis fehér ház lesz az a sarkon álló nagy épület mellett magyarázta, teljesen természetesnek véve, hogy ismerem a környéket. Valójában mindig is elkerültem a kedvelt turistacélpontokat, a tömeget, sőt úgy általában véve az embereket. Mégis azt válaszoltam neki, hogy biztosan könnyen odatalálok. - Ki lesz írva a kaputelefonra a bejáratnál. És szánj rá néhány

órát! Mindig az első konzultáció tart a legtovább. Ekkor Dell belépett a konyhába, én pedig sietve letéptem a címet az étlap hátoldaláról, amire felírtam. Dell szigorúan meredt rám az olvasószemüvege fölött. - Mi az? - vetettem oda zavartan. Mégis miben tudna segíteni nekem ez a Matilda nevű nő? Halvány sejtelmem sem volt róla, de ha csak annyi lesz az egész eredménye, hogy egy szenvedélyes férfi mellett ülök majd egy asztalnál, örömmel belevágok. De azért egyáltalán nem voltam nyugodt. Cassie, hiszen azt sem tudod, ki ez a nő. És

különben is, elboldogulsz te egymagadban, nincs szükséged senkire. Jól vagy így, ahogy vagy. Ilyen dolgokon járt az agyam, a testem azonban gyorsan leállította. És az övé volt a döntő szó. A találkozó napján a műszakom végeztével nem vártam meg Tracinát és Willt. Amint kiürült az étte-

53

rém, elköszöntem Delitől, és hazasiettem lezuhanyozni. Elővarázsoltam a ruhásszekrény aljáról egy fehér, spagettipántos ruhát, amit még a harmincadik születésnapomra vettem, Scott azonban aznap este nem jött el a randinkra. Azóta egyszer sem volt rajtam. Az öt év alatt, mióta délen élek, valamivel sötétebb árnyalatú lett a bőröm, és a négyévnyi

pincérkedésnek

köszönhetően

a

karom

is

megerősödött, így meglepődve állapítottam meg, hogy most jobban nézek ki benne, mint annak idején. Miközben az egész alakos tükör előtt álldogáltam, az egyik kezemet idegességtől remegő hasamra tettem. Miért voltam ennyire izgatott? Talán mert tudtam, hogy ezzel a lépéssel most beengedek valamit az életembe - valamit, ami izgalmat, sőt talán veszélyt is jelenthet. Próbáltam felidézni magamban a naplóban olvasott lépéseket.

Elfogadás. Odaadás. Bátorság. Merészség.

Nem

emlékeztem mindegyikre. De a múlt héten semmi másra nem tudtam gondolni, valami ellenállhatatlan, zsigeri vágy ébredt fel bennem, így végül nem is a saját döntésem volt, hogy telefont ragadtam, inkább kényszerből cselekedtem. A Magaziné Streeten

közlekedő busz dugig volt

turistákkal, akik a Garden negyedbe tartottak. A Harmadik utcánál leszálltam, majd megálltam a Tracey’s nevű bár előtt. Fontolgattam magamban, hogy leküldök egy felest, hátha kicsit megnyugszanak tőle az idegeim. Amikor Scottal ideköltöztünk, bejártuk a Garden negyedet, és szájtátva bámultuk a színpompás villákat, a rózsaszínű neoklasszicista és mediterrán stílusú házakat, a kovácsoltvas kapukat, a gazdagság nyilvánvaló

54

jeleit. New Orleans az ellentétek városa volt. Gazdagok éltek a szegények szomszédságában, rút házak álltak a pazar szépségűek mellett. Scott számára kiábrándító volt mindez, nekem azonban épp emiatt tetszett ez a hely. New Orleans csupa szélsőség volt. Észak felé indultam. A Camp Streetre érve elbizonytalanodtam. Lehet, hogy rossz felé megyek? Megtorpantam, amivel sikerült egy kisebb közlekedési balesetet előidéznem a járdán. - Bocsánat - mondtam a riadt fiatal nőnek, aki két maszatos arcú kisgyerek kezét fogva kis híján belém szaladt. A Harmadik utcán haladtam tovább, a kerítés tövében maradva, hogy el tudjon menni mellettem egy turistacsoport.

Fordulj vissza, Cassie, és menj haza! Nincs szükséged segítségre. De igen! És különben is, ez csak egy megbeszélés lesz. Egy, maximum

két óra

Matildával. Ugyan, mi baj

származhatna belőle?

Cassie, mi van, ha borzalmas dolgokat csináltatnak majd veled? Olyasmiket, amiket nem akarsz? Ez nevetséges! Ilyesmiről szó sem lesz!

Honnan tudod? Onnan, hogy Matilda kedves volt hozzám! Látta rajtam, hogy magányos vagyok, és nem nevetett ki emiatt. Neki köszönhetően azt éreztem, hogy ez csak egy átmeneti állapot, amiből még akár ki is gyógyulhatok.

Ha ennyire magányos vagy, miért nem jársz el inkább bárokba, mint mindenki más? Mert félek.

55

Félsz? És ez talán kevésbé félelmetes? - Igen, az! - dünnyögtem magam elé. - Cassie? Te vagy az? Hátrafordultam.

Matilda

állt

a

járdán

mögöttem.

Aggodalmas ránc barázdálta a homlokát. Egyik kezében egy nejlonszatyrot fogott, a másikban egy csokor kardvirágot. - Minden rendben van? Könnyen idetaláltál? Szórakozottan belekapaszkodtam egy kovácsoltvas kapuba, hogy stabilabban álljak a lábamon. - Jaj, istenem! Szia! Igen. Nem... Azt hiszem, kicsit korán érkeztem. Arra gondoltam, elüldögélek itt előtte még egy kicsit. - Ne aggódj, épp időben érkeztél. Gyere, menjünk be! Kerítek neked valami frissítőt. Nagyon meleg van ma. Most már nem volt választásom. Nem fordulhattam vissza. Mindössze annyit tehettem, hogy belépek a kapun, amit Matilda, miután bepötyögte rajta a bonyolult biztonsági kódot, kinyitott előttem. Visszanéztem az utcára, és még láttam, hogyan oldalog el Öt Év némán a kerítés mellett. Követtem Matildát egy buja kerten át, amit benőttek a különféle kúszónövények és a fák. Gondolatban a mamám lábába kapaszkodtam, mintha egy riadt, épp csak totyogni tudó kisgyerek lennék. Egy masszív épület mellett balra fordultunk, és egy különös, fehér ház piros ajtaja felé indultunk, amit az utcáról szinte látni sem lehetett. Hirtelen megszédültem.

56

- Várj! Álljunk meg! Nem tudom, képes vagyok-e rá, Matilda... - Mire, Cassie? Matilda felém fordult, hogy a szemembe tudjon nézni. A virágok kihangsúlyozták vörös haját. - Erre... bármit jelentsen is ez! Elnevette magát. - Miért nem deríted ki előbb, hogy miről van szó? Dönteni ráérsz később is. Mit szólsz hozzá? Mozdulatlanul álltam előtte. A tenyerem csupa izzadtság volt, de ellenálltam a késztetésnek, hogy beletöröljem a ruhámba. - Mondhatsz nemet is, Cassie. Én csak egy ajánlatot teszek neked. Rendben? Inkább töprengőnek tűnt, mint türelmetlennek. - Oké - feleltem végül. És úgy is éreztem. Elég a mellébeszélésből. El kell hallgattatnom a kételyeimet, ideje nyitottnak lenni. Matilda előrement, én pedig követtem. A tekintetem még egyszer végigpásztázott a repkénnyel borított villán és a hozzá tartozó kerten. New Orleansban az április mindig a növények

burjánzását

és

a

fantasztikus

virágpompát

jelentette. A magnóliák gyorsan, szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt borultak virágba: mintha mindannyian csicsás, az ötvenes években divatos fürdősapkát húztak volna. De ennek ellenére még sohasem láttam ennyire életteli, élénkzöld kertet. - Ki lakik ott? - kíváncsiskodtam. - Az ott a Villa. Csak a tagjaink előtt áll nyitva.

57

Vagy tucatnyi manzárdablakot számoltam meg. Díszes kovácsoltvas rácsok lógtak be az ablakok fölé, mintha csipkefrufruk lennének. A kis torony egy fehér koronában végződött. Az egész épület fehér volt, de valahogy különös érzés fogott el a látványtól: mintha kísértetek járnának benne, bár valamiért nagyon izgalmasnak tűnő kísértetek. Odaértünk a kis fehér épülethez, és Matilda beütött egy újabb biztonsági kódot a nagy piros ajtón. Már bent is voltunk, és megcsapott a légkondicionáló fuvallata. Bár az épület kívülről jellegtelennek és zömöknek tűnt, a belső tér egy ötvenes évekbeli, minimalista stílusú dolgozószobára emlékeztetett. Az ablakok kicsik voltak, a falak azonban magasak és fehérek. Számos, a padlótól a mennyezetig érő pompás festmény függött rajtuk élénkvörös és rózsaszín árnyalatokban, sárgával és kékkel pettyezve. Teamécsesek lobogtak az ablakpárkányokon, ami egy fényűző fürdőhöz tette hasonlatossá a helyiséget. Ellazítottam a vállamat, mert észrevettem, hogy eddig egészen a fülemig behúzva tartottam. Most úgy éreztem, semmi rossz nem történhet velem egy ilyen helyen. Valahogy olyan tiszta volt az egész. A helyiség végéből több ajtó is nyílt, közel három méter magasak lehettek. Egy fekete hajú, bubifrizurás, vastag keretes szemüveget viselő fiatal nő állt fel egy íróasztal mellől, hogy üdvözölje Matildát. - Hamarosan itt lesz a Bizottság - mondta sietősen megkerülve az asztalt, és kivette a kezéből a szatyrot és a virágokat.

58

- Köszönöm, Danica. Hadd mutassam be neked Cassie-t.

Bizottság? Talán megzavartam egy értekezletet? Éreztem, hogy újra a gyomromban dobog a szívem. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - üdvözölt Danica. Matilda szigorú pillantást vetett rá. Mit értett azon, hogy végre? Danica megnyomott egy gombot az íróasztala alatt, mire kinyílt egy ajtó mögötte, s feltárult egy kicsi, kivilágított szoba, melynek falait diófával burkolták, a közepén pedig egy kerek, rózsaszín plüss-szőnyeg terült el. - Az irodám - mondta Matilda. - Gyere be! Igazán barátságos hely volt, remek kilátással a buja kertre és az utcára. Az ablakból a szomszédos Villa oldalsó bejáratát is láttam: egy szobalány épp a lépcsőt sepregette. Helyet foglaltam egy öblös, fekete fotelben. Az a fajta volt, amelyben az ember úgy érzi magát, mintha King Kong tenyerén ülne. - Tudod, miért vagy itt, Cassie? - kérdezte Matilda. - Nem, igen... nem igazán... Nem, sajnálom, de nem tudom. A legszívesebben elsírtam volna magam. Matilda letelepedett az íróasztala mögé, és állát a kezébe támasztva várta, hogy befejezzem a mondandómat. Fájdalmas csönd támadt. - Azért vagy itt, mert olvastál valamit Pauline naplójában, ami arra késztetett, hogy kapcsolatba lépj velem. Nem így van?

59

- De, azt hiszem. Igen - feleltem. Ahogy körülnéztem a helyiségben, megpillantottam egy másik ajtót. Arra talán kijuthatok az udvarra, és elmenekülhetek innen. - És szerinted mi volt az, ami erre késztetett? - Nem csak a napló... - böktem ki zavartan. Az ablakon át láttam, hogy néhány nő lép be a kapun. - Hát akkor micsoda? Az étteremben látott párra gondoltam, az egymásba fonódó ujjaikra. Aztán eszembe jutottak a noteszben olvasottak, Pauline, ahogy hátrál egészen az ágyig, és a férfi... - Pauline... és a kapcsolata a férfiakkal... A barátjával. Én soha senkivel nem voltam még úgy. A férjemmel sem. Soha senki sem viselkedett még úgy velem. Pauline annyira... felszabadultnak látszik. - És ez az, amire vágysz? - Igen. Azt hiszem. Te valami ilyesmivel foglalkozol? - Kizárólag ezzel - válaszolta. - Nos, akkor vágjunk is bele! Mesélj nekem magadról! Nem tudom, miért, de egyáltalán nem esett nehezemre megosztani vele az életem történetét. Elmondtam, hogy Ann Arborban nőttem fel. Hogy a mamám meghalt, mikor még egészen kicsi voltam, s hogy alig láttam az apámat, aki kerítések

gyártásával

foglalkozott.

Amikor

hébe-hóba

felbukkant, hol iszonyúan mogorva volt, hol meg túláradóan gyöngéd, különösen amikor felöntött kicsit a garatra. Mellette megtanultam, hogy mindig elővigyázatosnak és ébernek kell lennem, és végül hozzászoktam a hirtelen hangulatváltozásaihoz

60

is. A testvérem, Lila, amilyen hamar csak megtehette, elköltözött otthonról, és New Yorkban telepedett le. Manapság már alig beszéltünk egymással. Azután Scottról meséltem Matildának, a hol negédes, hol pedig vállalhatatlan

modorú

Scottról, a

férfiról, aki

countryzenére lassúzott velem a konyhánkban, aztán meg kétszer is megütött, ami miatt nem győzött esedezni a megbocsátásomért, de én képtelen voltam megadni ezt neki. Elmondtam, hogyan romlott meg a házasságunk, miután a férjem egyre többet ivott, és azt is, hogy a halála nem hatott felszabadítóan rám, sőt inkább visszaszorított valami csendes helyre, egy biztonságos karámba, amit én magam készítettem saját magam számára. Még azt is elmeséltem Matildának, hogy egészen mostanáig fogalmam sem volt róla, menynyire elszigetelődtem, és hogy milyen égető szükségem volt arra, hogy elbeszélgessek ezekről a dolgokról egy másik nővel. Azután kiböktem azt is, magától jött a számra, hogy évek óta senkivel sem feküdtem le. - Hány éve ennek? - Öt. Majdnem hat, azt hiszem. - Ez nem olyan ritka. A fájdalom, a düh és a neheztelés néha csúf játékokat képes űzni a testünkkel. - Honnan tudod? Valamiféle szexuálpszichológus vagy? - Olyasmi - felelte. - Mi itt azzal foglalkozunk, Cassie, hogy segítsünk a nőknek felfedezni a saját szexualitásukat. És hogy eközben rátaláljanak a bennük rejtőző erőforrásokra. Lépésről lépésre haladva. Nos, érdekel ez téged?

61

- Azt hiszem. Igen - feleltem, ugyanolyan idegesen, mint amikor azt kellett közölnöm apámmal, hogy megjött az első vérzésem. Mivel gyerekkoromban nem volt körülöttem egyetlen nő sem - mármint apám barátnőit leszámítva -, soha senkivel nem beszélgettem még a szexről. - Kell ehhez bármi... bizarr dolgot tennem? Matilda felnevetett. - Nem, semmi ilyesmiről nincs szó, Cassie. Hacsak nem épp erre van igényed... Erre én is elnevettem magam, egy olyan ember kényszeredett kacajával, aki már túl van azon a ponton, ahonnan még visszafordulhatott volna. - Mégis, mit kell tennem? Hogyan működik ez az egész? - Valójában egyelőre semmit sem kell tenned, mindössze igent kell mondanod a Bizottságnak - felelte az órájára pillantva. - Ők pedig... te jó ég... épp ezekben a pillanatokban ülnek össze, miközben mi beszélgetünk. - A Bizottság?

Édes jó istenem, mibe keveredtem? Olyan érzésem volt, mintha egy mély verembe zuhantam volna. Matilda nyilván megérezte, hogy pánikba estem. Töltött nekem egy pohár vizet az íróasztalán álló kan- csóból. - Tessék, Cassie, igyál egy kortyot, és próbálj meg lazítani. Csupa jó dolog vár rád. Csodálatos dolgok, hidd el nekem. A Bizottság valójában csak néhány nő, akik nemrég még ugyanabban a cipőben jártak, mint te

most. Segíteni szeretnének neked. Az a dolguk, hogy kiválasszák a programod szereplőit és megtervezzék a jeleneteket. Valóra váltják mindazt, amiről fantá- ziálsz. - Amiről én fantáziálok? - kérdeztem megrökönyödve. De mi van, ha én nem fantáziálok semmiről? - Olyan nincs! Maximum még nem tudsz róla. Ne aggódj! Nem kell majd semmi olyasmit tenned, amit nem szeretnél, és nem lesz dolgod senkivel, akivel nem szeretnéd. A S.E.C.R.E.T. épp erről szól: hogy azt tedd meg, amit akarsz.

Nincs bűn. Nincs korlát. Nincs szégyen. Megremegett

a

kezemben

a

vizespohár.

Gyorsan

kortyoltam belőle egy nagyot, aztán köhögni kezdtem, mivel sikerült félrenyelnem. - S.E.C.R.E.T.? - Igen, ez a csoportunk neve. Mindegyik betű egy- egy szó rövidítése. A programunk lényege az ember felszabadítása azáltal, hogy teljes mértékben átadja magát a szexuális fantáziáinak. Elrévedve bámultam a semmibe. Próbáltam megszabadulni a képtől Pauline-ról és a két férfiról... - Pauline-nal is ez történt? - fakadt ki belőlem önkéntelenül a kérdés. - Igen. Ő már végigjárta a S.E.C.R.E.T. tíz állomását, így most szexuális értelemben kiteljesedve élheti az életét. - Tíz állomás van? - Nos, gyakorlatilag

csak kilenc. Kilenc

szexuális

fantáziádat váltjuk valóra. A tizedik lépés egy döntés.

63

Arról, hogy a S.E.C.R.E.T. köreiben maradsz-e egy éven át, hogy segíts a hozzád hasonló nőknek. De dönthetsz úgy is, hogy csak a saját életedben szeretnéd hasznosítani mindazt, amit megtanultál, például egy párkapcsolatban. Ekkorra már Matilda jobb válla fölött, az udvarra néző ablakon át több nőt is láttam felbukkanni: kette- sévelhármasával jöttek be a kapun. Változatos életko- rúak, bőrszínűek

és

testalkatúak

voltak.

Hallottam,

ahogy

nevetgélve beszállingóznak az előtérbe. - Ők lennének a Bizottság? - Igen. Csatlakozzunk hozzájuk? - Várj egy kicsit! Ez az egész egy kissé túl gyors nekem. Tudni szeretném, pontosan mi fog történni, ha igent mondok. - Bármi, amit csak szeretnél. És semmi olyan, amit nem akarsz - felelte. - Igen vagy nem, Cassie. Valójában ennyire egyszerű. Bár a testem hajlott rá, de az agyam végül lerázta magáról ideiglenes béklyóit, és szabadjára engedte a kételyeit. - De hiszen még csak nem is ismerlek benneteket! Azt sem tudom, ki vagy te, vagy hogy kik azok a nők! És meséljem el nektek a legtitkosabb szexuális fantáziáimat? Azt sem tudom, hogy egyáltalán egyet ki tudok-e találni, nemhogy kilencet'. Hiszen én eddig csak egyetlen férfival feküdtem le, soha senki mással egész életemben! Hogyan mondhatnék igent vagy nemet bármire is? Matilda a kis kifakadásom alatt mindvégig nyugodt maradt, ahogy egy igazán jó anya viselkedik a hisztiző

64

kisgyermeke mellett. Bármit iis mondtam, tudtam, hogy már nem fordulhatok vissza. És ezzel Matilda is tökéletesen tisztában volt. A raciomális énem végleg vesztésre állt. - Igen vagy nem, Cassie? - ismételte meg a kérdést Matilda. Végigpásztáztam a helyisséget. A falak mentén sorakozó könyvespolcokat, az mdvarra nyíló ablakokat és azon túl a kertet. Majd isméét Matilda jóságos arcára pillantottam. Érintésre volt sszükségem. Arra, hogy egy férfi birtokba vegye a testem, i mielőtt lassú és magányos halál lenne a sorsa. Úgy éreztem, ez az, aminek meg kell történnie velem. - Igen - mondtam. Matilda finoman tapsolt e^gyet. - Nagyon örülök! Ne feleedd, ennek az egésznek az a célja, hogy te jól érezd magiad, Cassie. Úgyhogy erre számíts. Ezután kivett egy kis notesszt az íróasztala fiókjából, és odacsúsztatta elém. Ugyancolyan bordó volt a fedele, mint Pauline naplójáé, de hossszabbnak és vékonyabbnak láttam, olyan alakja volt, mint egy csekkfüzetnek. - Most magadra hagylak, míg kitöltőd ezt a rövid kérdőívet. Ez ad majd némi ttámpontot nekünk azzal kapcsolatban, hogy mit is keresel, hogy mit szeretsz, és hogy hol tartasz. Később majd! le kellene írnod a fantáziaképeidet is. De kezdjük ezízel. Nem kell sietned. És légy őszinte! Amint elkészültén vele, érted jövök. A Bizottság mindjárt összeül. Kérssz addig is egy teát? Vagy inkább egy kávét?

65

- Egy tea jólesne - feleltem. Nagyon fáradtnak éreztem magam. - Egyedül a félelem választ el az igazi élettől, Cassie. Gondolj erre! Miután Matilda távozott, olyan izgatott voltam, hogy ránézni sem tudtam a noteszre. Felálltam, és a könyvespolcokhoz sétáltam. Kiderült, hogy a kötetek, amelyeket addig lexikonoknak gondoltam, valójában a teljes Káma-

szútra, a Lady Chatterley szeretője, valamint A szex öröme, Az én titkos kertem, az Egy boldog szajha, a FannyHill és az O története' voltak, teljesen egyforma kötésben. Néhányat már ismertem ezek közül a könyvek közül. Azoknál a családoknál, ahol bébiszitterkedtem még tizenéves koromban, egyik-másik megvolt, és megesett, hogy belelapoztam valamelyikbe, aztán persze végig zavarban voltam, amikor a szülők késő este hazafuvaroztak. Az

itt

sorakozó

példányoknak

ugyanolyan

bordó

bőrkötésük volt, mint Pauline noteszének, és a borítón is ugyanolyan

aranyozott

dombornyomású

betűkkel

volt

felírva a szerző és a cím. Végigfuttattam rajtuk az ujjamat, majd vettem egy nagy levegőt, és visszamentem a helyemre. Leültem, elszántan felnyitottam a füzetet, és olvasni kezdtem.

The Joy of Sex, 1978. Nancy Friday: My Secret Garden, 1973. The Happy Hooker, 1972. John Cleland: Fanny Hill, 174849. Pauline Reage: Story ofO, 1954. * Alex Comfort:

Xaviera Hollander:

66

A lapokat, amiket most a kezedben tartasz, szigorúan bizalmasan kezeljük. A válaszaid kizárólag önmagadnak és a Bizottságnak szólnak. Soha senki más nem fogja látni őket. Ahhoz, hogy a S.E.C.R.E.T. a segítségedre lehessen, alaposabban meg kell ismernünk téged. írj részletesen és őszintén, és semmitől se félj! Kezdj bele! Ezután egy sor kérdés következett. Mindegyik után ki volt hagyva a hely a válaszaimnak. A kérdések kendőzetlenségét látva egy pillanatra megszédültem. Épp csak kipróbáltam a tollat, hogy fog-e, amikor valaki halkan kopogtatott az ajtón. - Tessék... Danica fekete bubifrizurás feje jelent meg a résben. - Ne haragudj, hogy zavarlak - mondta. - Matilda szólt, hogy hozzak neked egy kis teát. - Ó, köszönöm! Belépett, és könnyed eleganciával letett elém egy tálcán egy ezüst teáskészletet. - Mondd csak, te kitöltötted már ezt... az izét? Danica széles mosolyra húzta a száját. - Nem - felelte, s felém mutatta a csupasz csuklóját. Látod, nekem nincs karkötőm. Ebből már tudhatod a választ. Matilda azt mondta, hogy talán nekem soha nem is lesz rá szükségem, hogy csatlakozzam a társasághoz, már ha a kezdetektől fogva jól alakítom a dolgokat a fiúmmal. Ezenkívül feltétel, hogy idősebbnek is kell lenned, harminc felettinek. De szerintem ez tényleg nagyon klassz dolog tette még hozzá gyorsan, a maga huszon-egynéhány évének minden bölcsessé-

67

gével. - Csak válaszolj őszintén, Cassie! Utána már megy minden, mint a karikacsapás! Matilda mindig ezt szokta mondani! Azzal sarkon fordult, és becsukta az ajtót maga után. Megint magamra maradtam a kérdőívvel és cikázó gondolataimmal.

Sikerülni fog, Cassie! Úgyhogy nekiveselkedtem.

1. Hány szeretőd volt eddig? Milyen fizikummal rendelkezik a számodra ideális szerető? Jellemezd konkrétan - a testmagasságra, a testsúlyra, a hajszínre, a péniszméretre és bármilyen más fizikai jellemzőre is kitérve. 2. Képes vagy hüvelyi orgazmusra? 3. Élvezed az orális szexet - ha neked van részed benne? És ha te részesíted benne a partneredet? Magyarázd is meg a válaszodat! 4. Milyen gyakran végzel önkielégítést? Milyen módszerrel szereted? 5. Volt már egy éjszakás kalandod? 6. Szoktál kezdeményezni, ha valakit vonzónak találsz? 7. Szeretkeztél már valaha nővel, vagy egyszerre több partnerrel? Fejtsd is ki a válaszodat. 8. Volt már részed anális szexben? Élvezted? Ha nem, mi volt az oka? 9. Milyen fogamzásgátló módszert használsz? 10. Milyen erogén zónáidat ismered? 11. Mi a véleményed a pornográfiáról?

68

És így tovább. Élvezed-e a szexet a menstruációd ideje alatt? Izgat a csúnya beszéd? A szado-mazo szex? A kikötözés? Világosban vagy inkább sötétben? Ez volt az, amitől a legjobban tartottam. Olyan volt, mint a rémálomba illő meglepetés ZH-k, amelyek még az után is jó ideig kísértettek, hogy otthagytam az egyetemet. Egészen pontosan egy, azaz egy szexuális partnerem volt idáig. Fogalmam sem volt róla, mekkora péniszt kedvelek, az anális szex pedig egy távoli, egzotikus fogalmat jelentett csak a számomra, hasonlóan az arctetováláshoz vagy mondjuk a bolti lopáshoz. Csakhogy most őszintének kellett lennem. De végül is mi a legrosszabb, ami történhet velem? Hogy megtudják, mekkora analfabéta vagyok szexuális téren, és kitessékelnek az ajtón? Azután, hogy ez az eszembe jutott, már kifejezetten viccesnek találtam a teszt többi részét. Végtére is mi vesztenivalóm volt? Nem épp a szexuális tapasztalatlanságom miatt kerültem ide? A legegyszerűbb kérdéssel kezdtem, vagyis az elsővel. Mindent egybevetve egyetlen szeretőm volt eddig: Scott. Egy. Csakis ő. Ami az ideálom fizikumát illeti... Azokra a filmcsillagokra és zenészekre gondoltam, akiket vonzónak találtam, s így önmagam számára is meglepő módon sikerült teleírnom az üres helyet nevekkel és külső jegyekkel. Ezután áttértem a következő kérdésre. Hüvelyi orgazmus? Ezt átugrottam. Fogalmam sem volt róla, volt-e már olyanom. Az erogén zónákra vonatkozó kérdésnél kis híján felálltam, hogy keressek egy szótárt a könyves

69

polcon. Nem tudtam válaszolni. Ahogy a következőre sem, és arra sem, hogy voltam-e már nővel. A többi kérdésre azért tőlem telhetően válaszoltam. Végre a kis füzet utolsó lapjához érkeztem. Itt egy teljes üres oldal várta, hogy leírjak bármit, amit még gondolok.

Komolyan igyekeztem megválaszolni ezeket a kérdéseket, de egész életemben csak a férjemmel szeretkeztem. Elsősorban misszionáriuspózban csináltuk. Miután összeházasodtunk, úgy hetente két alkalommal. Később talán egyszer egy hónapban. Általában leoltott lámpa mellett. Volt orgazmusom néhányszor... azt hiszem. Nem vagyok biztos benne, lehet, hogy csak színleltem. Scott sohasem csinálta nekem szájjal. Volt, hogy magamhoz nyúltam... De csak néha, és ennek is sok-sok ideje már. Scott mindig szerette, ha a számba vettem. Egy ideig meg is tettem neki, de azt követően, hogy megütött, többé már nem voltam képes rá. Valójában semmire nem voltam hajlandó, miután ezt művelte velem. Közel négy éve, hogy meghalt. És ennél is több idő telt el azóta, hogy utoljára lefeküdtem valakivel. Sajnálom, de nem tudtam rendesen kitölteni ezt a tesztet, pedig minden tőlem telhetőt megtettem. Letettem a tollat, és összecsuktam a füzetet. Már attól is megkönnyebbültem valamelyest, hogy leírtam mindezeket. Nem is hallottam, amikor Matilda visszajött az irodába.

70

- Sikerült? - kérdezte, amikor odajött az íróasztalához és leült. - Úgy-ahogy... sajnos. Elvette előlem a füzetet. A legszívesebben kikaptam volna a kezéből, hogy magamhoz szorítsam. - Tudod, ez nem olyan teszt, amin meg lehet bukni magyarázta. Szomorkás mosoly suhant át az arcán, miközben átfutotta a válaszaimat. - Rendben van, Cassie, gyere velem! Ideje megismerkedned a Bizottsággal. Nem bántam volna, ha örökre ott maradhatok abban a nagy, kényelmes fotelben. Tudtam, ha átlépem a küszöböt, azzal egy új fejezet kezdődik az életemben. Vajon készen állok rá? Furcsállottam ugyan a dolgot, de azt éreztem, hogy igen. Minden egyes pillanattal egyre valószínűbbnek tűnt. Lehet, hogy ez az érzés végigkísér majd a tíz lépés megtétele során is? Időről időre figyelmeztetnem kellett magamat arra, hogy semmi rossz nem fog történni velem. Épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, mintha jégtakaró alól szabadulnék. Együtt mentünk ki az irodából. Átvágtunk az előtéren, ahol Danica ismét megnyomott egy gombot a pult alatt. Erre kinyílt egy hatalmas, szárnyas ajtó a helyiség másik végében, felfedve egy másik szobát, ahol egy nagy, ovális üvegasztal körül úgy egytucatnyi nő üldögélt, fennhangon tereferélve. Ennek a szobának nem volt ablaka, fehér falain néhány színpompás, az

előtérben

látottakhoz hasonló stílusú

festmény lógott. A fő helyen i‘gy portré díszelgett egy széles mahagónikonzol fölött: gyönyörű, sötét bőrű nőt ábrázolt, a vállán előrevetett

71

hosszú hajfonattal. Amikor beléptünk, a jelenlévők egy emberként elhallgattak. - Üdv

mindenkinek!

Bemutatom

nektek

Cassie

Robichaud-t. - Szia, Cassie - felelték egyszerre csilingelő hangon. - Cassie, ez itt a Bizottság. Kinyitottam a számat, hogy köszönjek, de egy árva hang sem jött ki rajta. - Ülj le ide, kedvesem - szólított meg egy apró termetű, indiai nő, akit úgy hatvan körülinek becsültem. Élénk színű szárit viselt, és fölöttébb kedvesen mosolygott rám. Kihúzott egy széket maga mellett, és megpaskolta. - Köszönöm - mondtam, és helyet foglaltam. Senkire sem mertem még csak rá sem pillantani. Hol összekulcsoltam a kezeimet az ölemben, hol meg rájuk ültem, miközben kétségbeesetten próbáltam nem fészkelődni, mint egy bakfis. Harmincöt éves vagy, Cassie, viselkedj

is úgy! Matilda

sorra

bemutatott mindenkit, de valahogy

távolinak éreztem a hangját, mintha a víz alól jött volna. Próbáltam memorizálni a neveket, miközben egymás után végignéztem

az

Összegyűlt

nőkön.

Megállapítottam

magamban, hogy mindegyikük egészen másféleképp szép. Itt volt például Bernice, egy

vörös hajú, fekete bőrű,

gömbölyded, alacsony és dús keblű nő. Fiatalnak, olyan harminc körülinek saccoltam. Vagy a két szőke; a hosszú, egyenes hajú Daphne és a rövid, vidám fazonúra vágott hajú Jules. A formás, barna, angyali arcú Michelle, aki úgy tapasztotta a szájára a kezét, mintha egy táncelőadáson valami elragadóan bájos

72

mozdulatot látott volna, aztán egyszer csak előrehajolt, és odasúgott valamit egy Brenda nevű nőnek, aki velem szemközt ült. Kisportolt, izmos testén edzőruha feszült. Mellette a hosszú, vörösesbarna hajú Roslyn foglalt helyet. Sohasem láttam még az övéhez hasonlóan hatalmas barna szempárt. Két spanyol nő is tartozott a társasághoz, egypetéjű ikrek voltak, és egymás mellett ültek. Maria tekintetéből elszántság sugárzott, Marta derűsebbnek és nyitottabbnak tűnt. Csak ekkor vettem észre, hogy az asztaltársaság minden egyes tagja az ismerős aranymedálos karkötőt viseli. - És végül melletted ül Amani Lakshmi, ő közülünk a leghosszabb ideje a Bizottság tagja. Valójában ő volt az én mentorom, ahogy én leszek a tiéd - fejezte be a bemutatást Matilda. - Szívből örülök, hogy megismerhetlek, Cassie - mondta Amani némi akcentussal, és megemelte vékony karját, hogy kezet fogjon velem. Láttam, hogy ő az egyetlen a helyiségben, aki két karkötőt is visel: az egyiket az egyik, a másikat pedig a másik csuklóján. - Van valami kérdésed, mielőtt elkezdjük? - Ki az a nő a festményen? - hallottam meg a saját hangomat. - Carolina Mendoza. Ő az, aki ezt az egészet lehetővé tette - felelte Matilda. - És aki még most is lehetővé teszi - fűzte hozzá Amani. - Igen, így igaz. Amíg a birtokunkban vannak a festményei, működtetni tudjuk a S.E.C.R.E.T.-et itt, New Orleansban.

73

Matilda ezek után elmesélte, hogyan ismerkedett meg Carolinával több mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor művészeti asszisztensként dolgozott a városházán. Carolina képzőművész volt, eredetileg Argentínából származott, az 1970-es években menekült el onnan, még mielőtt a katonai rendszer teljesen feministák

ellehetetlenítette a művészek és a

ténykedését,

illetve

a

szabad

véleménynyilvánítást. Egy művészeti aukción találkoztak. Carolina

akkoriban

kezdte

bemutatni

a

munkáit

nyilvánosság előtt: a nagyméretű, színpompás vásznakat és a freskókat, amelyek egészen más stílusúak voltak, mint a kortárs festőnők képei. - Ezek az ő munkái? És kint, az előtérben is? - kérdeztem. - Igen. Éppen ezért olyan szigorúak a biztonsági intézkedéseink. Több milliót is megér egy-egy képe. Őr- zünk belőlük néhányat odaát, a Villában is. Aztán Matilda elmesélte, hogy Carolinával a megismerkedésük után egyre több időt töltöttek együtt, ami meglepte őt, mert akkoriban már egy ideje nem kötött új barátságokat. - Nem volt szexuális természetű kapcsolat köztünk, de sokat beszélgettünk a szexről. Egy idő múlva már megbízott bennem annyira, hogy megmutatta nekem az ő titkos kis világát, egy olyan világot, ahol a nők ösz- szejöhettek, hogy elmeséljék egymásnak a legtitkosabb vágyaikat, a féltve őrzött fantáziáikat. Akkoriban még egyáltalán nem volt szokás a szexről beszélgetni. Hát még arról, hogy ki mennyire élvezi...

74

A találkozók eleinte csak afféle baráti összejövetelek voltak, mesélte tovább Matilda. Művészetpártolók és nem mindennapi asszonyok gyűltek össze, akikből szép számmal akadt New Orleansban. A többségük egyedülálló volt, néhányan azonban már régóta házasságban éltek, és páran közülük igazán boldogok is voltak. Ám zömében sikeres nők alkották a társaságot, túl a harmincon, akiknek azonban valami hiányzott a házasságukból, az életükből. Hamarosan Matilda lett Carolina festményeinek a kizárólagos értékesítője, s a képek kezdtek csillagászati áron elkelni. Többet közülük egy közép-keleti olajsejk amerikai felesége vásárolt meg több tízmillió dollárért. A művésznő ekkor megvásárolta a szomszédos Villát, a vagyona többi részét pedig egy alap létrehozására fordította, amiből finanszírozni tudták virágzásnak indult kis közösségüket. - Rájöttünk, hogy szeretnénk meg is tapasztalni a szexuális fantáziáinkat, mégpedig kivétel nélkül mindegyiket. A forgatókönyvek megvalósításához azonban pénzre volt szükség. Olyan férfiakat, vagy olykor nőket kellett felbérelnünk, akikkel valóra válthattuk a vágyainkat. Ehhez azonban komoly válogatásra volt szükség. És... kiképzésre is. Ezért jött létre a S.E.C.R.E.T. Miután segítettünk egymásnak, hogy mindenki átélhesse a maga szexuális fantáziáit, elhatároztuk, hogy évente kiválasztunk egy-egy személyt, akit szeretnénk megajándékozni ugyanezzel a lehetőséggel: hogy átélhesse a tökéletes és teljes szexuális felszabadulás élményét. A Bizottság soros elnökeként az idén az én feladatom

volt megtalálni a legújabb pártfogoltunkat. Azonban az is szükséges, hogy a kiválasztott is részt akarjon venni a számára felkínált kalandban. - Eljött a te időd, Cassie - szólalt meg Brenda. - Az enyém? De miért? - Ennek több oka is van. Már egy ideje szemmel tartunk. Pauline

ajánlott

először

a

figyelmünkbe,

miután

találkoztatok az étteremben. Nem szándékosan hagyta ott a noteszét, de ennél jobb ürügyet ki sem találhattunk volna. Már beszélgettünk rólad néhány alkalommal. És úgy tűnt, eléggé beleillesz a képbe. Megdöbbentett a tudat, hogy ezek a nők szemmel tartottak és informálódtak rólam... Miért? A boldogtalanság jeleit keresték rajtam? Hirtelen dühös lettem rájuk. - Mire célzol ezzel? Hogy megláttátok bennem a szánalmas, magányos pincérnőt? Megbántottan pillantottam végig rajtuk. - Nem, dehogyis, nem erről van szó! - Ugyan már, drágám, nem így értettük. Miközben egyszerre próbáltak csitítani, Amani kinyújtotta a kezét, és megfogta a karomat. - Cassie, ne vedd ezt sértésnek. Mi csakis jó szándékból végezzük ezt a munkát. Amikor valaki még idő előtt bezárkózik, sokszor ő maga sem veszi észre. Mások azonban megérzik rajta. Olyan ez, mintha egy- gyel kevesebb érzékszervedet használnád, és te nem is lennél a tudatában. Az ilyen embereknek szükségük van valamiféle külső segítségre. Ez minden. Ezért találtunk meg téged. És ezért esett rád a választásunk.

76

Lehetőséget kínálunk neked egy új életre. Esélyt a felébredésre. Már amennyiben te is szeretnéd. Nos, szeretnél csatakozni hozzánk, Cassie? Vállalkozol erre az utazásra? Nehezemre esett felfogni, hogy egy ideje már szemmel tartottak. De mégis hogyan? Mindig is abban a hiszemben éltem

az

életemet,

hogy

képes

vagyok

leplezni

a

magányosságomat, az átmenetinek gondolt asz- kézisemet. De aztán eszembe jutott a barna ruhám, a lógó hajam, a rémséges cipőm, a görnyedt testtartásom, a macskám, az estéim az üres lakásba. Akinek van szeme, pontosan láthatta a szánalmas, barnás szintű aurát, ami állandóan körbevett, akár a kudarc porfelhője. Eljött az idő. Hogy fejest ugorjak az életembe. - Igen - feleltem, az utolsó cseppnyi kételyt is kirázva a fejemből. - Benne vagyok! Végig akarom csinálni! Felhangzott a tapsvihar. Amani biztatóan bólogatott. - Tekints úgy a jelenlévőkre, mint a testvéreidre. Mi segítünk neked visszatalálni az igazi énedhez - mondta Matilda ünnepélyesen, felállva a helyéről. Fuldokoltam az érzések szorításában. Olyan sok minden kavargott bennem egyszerre - öröm, félelem, zavarodottság és persze hála. Ez valóban megtörténik velem? És tényleg épp velem? - Miért teszitek ezt értem? - kérdeztem, miközben könnyek gyűltek a szemem sarkába. - Mert megtehetjük - felelte Bernice. Matilda benyúlt az asztal alá, előhúzott egy cipzáras dossziét és letette elém. Úgy láttam, valódi aligátorbőr a borítása, és az én dombornyomásos monogramom állt

rajta. C. R. Ezek szerint tudták, valami ősi, csalhatatlan ösztön megsúgta nekik, hogy ez egy olyan ajánlat, amire képtelen leszek nemet mondani. Kinyitottam a dossziét. Mindkét oldalán díszes dombornyomásos papírokat találtam benne.

Balra

volt

még

egy

vászonboríték

is,

rajta

kalligrafikus kézírással a nevem állt. Még az esküvői meghívóm sem volt ilyen káprázatosán szép. - Rajta - biztatott Matilda. - Nyisd csak ki! Óvatosan felszakítottam a borítékot a pecsétnél. Egy kártyát húztam ki belőle.

A mai napon a Bizottság felajánlj a a lehetőséget Cassie Robichaudnak, hogy végigcsinálja a Lépéseket. _________________________ Cassie Robichaud Alatta még egy sor állt: _________________________ Matilda Greene, mentor A dosszié jobb oldalába elrejtve egy kis noteszt is találtam. Épp olyan volt, mint Pauline-é, csak ezt az én monogramom díszítette. - Cassie, felolvasnád nekünk a lépéseket? - Most rögtön? Végigpillantottam az asztaltársaságon, de egyetlen olyan arcot sem láttam, amelyik félelmet keltett volna bennem. És, bár

pontosan

tudtam,

hogy

bármelyik

pillanatban

kisétálhatnék az ajtón, már nem akartam. Felálltam, de úgy éreztem, cserbenhagynak a lábaim.

- Izgulok... - Mindenki, aki itt ül most az asztal körül, egykor ugyanabban a helyzetben volt, mint te, Cassie - mondta Matilda, a többiek pedig bólogattak. - Tudod, mind olyanok vagyunk, amilyen a szexuális életünk. Kicsordultak a könnyeim. Úgy éreztem, végre kiadhatom magamból mindazt a fájdalmat és szomorúságot, amely az elmúlt években felgyülemlett bennem. Amani közelebb hajolt hozzám. - Az öngyógyítás képessége lehetővé teszi a számunkra, hogy másokon is segítsünk. Ezért vagyunk itt - mondta. - Ez az egyetlen oka annak, hogy mi most itt vagyunk. Lepillantottam a noteszre. Minden erőmet és bátorságomat összeszedtem. Szerettem volna olyan energikus és életrevaló lenni, mint ezek a nők körülöttem. Szerettem volna boldog lenni, és ismét otthon érezni magamat a testemben. Akartam mindezt. Kinyitottam a noteszt a lépéseknél, és felolvastam mind a tízet. Ugyanaz szerepelt ebben is, mint Pauli- ne-éban. Amikor a lista végére értem, és leültem, hihetetlen megkönnyebbülés járta át a testemet, a lábamtól / indulva a törzsemen át felkúszott egészen a karomig. - Köszönöm, Cassie - mondta Matilda. - Most három fontos kérdést fogok feltenni neked. Az első: elfogadod-e mindazt, amit módunkban áll megadni neked? - Igen - feleltem. - A második: ha garantáljuk a tökéletes biztonságodat és a folyamatos útmutatást, vállalkozol-e rá, hogy végigcsináld ezeket a lépéseket?

79

Újra átfutottam a listát. Igen, akartam ezt. Tényleg akartam. - Igen, azt hiszem... - És a harmadik kérdés, Cassie Robichaud: elfogadsz-e engem mentor odnak? - Igen, elfogadlak — feleltem. A jelenlévők újra tapsviharban törtek ki. Matilda mindkét kezemet megszorította. - Cassie, megígérem neked, hogy biztonságban leszel, hogy

gondoskodni

fogunk

rólad,

és

hogy

rengeteg

kényeztetésben lesz részed! Teljes mértékben te rendelkezel majd a testeddel, és te határozod meg, mit akarsz megtenni. Minden alkalommal te magad fogod eldönteni, hogyan lépjünk tovább. Sohasem kényszerítünk majd semmire. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz benned olykor félelem, de éppen ezért vagyunk mi itt. És ezért állok majd én is végig melletted. De van itt még valami, amit szeretnék átadni neked. Odalépett a tárolóhoz, amely fölött Carolina portréja függött. Kihúzta a legfelső kis fiókot, és óvatosan kiemelt belőle egy parányi, bíborvörös skatulyát. Úgy lépett oda hozzám vele, mintha ez lenne a legtörékenyebb tárgy az egész Földön. Ám amikor a tenyerembe helyezte, meglepően nehéznek éreztem. - Nyisd csak ki! A tiéd. Felpattintottam a skatulya bársonyfedelét. A puha selymen egy matt fényű aranykarkötő pihent. Pontosan olyan, mint amilyet valamennyi jelenlévő viselt. De csak egy lánc volt, egyetlen talizmán sem lógott róla. - Ez az enyém?

80

Matilda kiemelte a karkötőt a skatulyából, és rácsa- tolta remegő csuklómra. - Minden egyes lépésért, amit megtettél, Cassie, egy aranymedált adok majd neked, hogy emlékeztessen a teljesítményedre. így megy majd egészen addig, míg mind a kilenc talizmánt meg nem kapod. A tizedik az után lesz a tiéd, hogy eldöntötted, velünk maradsz-e a S.E.C.R.E.T. társaságában, vagy távozol a körünkből. Nos, készen állsz a kalandra? A karkötő a csuklómon hirtelen valahogy nagyon is valóságossá tette az egész helyzetet: a súlya visszahozott a Földre, és tudatosította bennem a történtek és a még előttem álló események jelentőségét. - Készen állok ! - feleltem.

Miközben hazafelé menet az előttem álló feladatra gondoltam, minden porcikámban remegtem az izgatottságtól. Mielőtt eljöttem, Matilda a kezembe nyomta az aligátorbőr borítású dossziét, és ellátott instrukciókkal. Azt mondta, hogy találok benne egy listát és kilenc papírt. Amint hazaértem, le kell írnom a vágyaimat, majd felhívni Danicát, hogy futárt küldhessen érte. Matilda végül azzal búcsúzott tőlem: „Amint megkaptuk tőled a papírokat, egyből el is kezdődik a kaland. Minden egyes erotikus fantázia valóra váltása előtt négyszemközt elbeszélgetünk majd. De addig is, hívj csak fel egész nyugodtan, ha bármi kérdésed van, rendben?” Odahaza

felnyaláboltam

Dixie-t,

és

összevissza

puszilgattam a hasát. Azután meggyújtottam egy csomó gyertyát, levetkőztem, és vettem egy forró fürdőt. Mindez azt a célt volt hivatott szolgálni, hogy könnyebben elő tudjam varázsolni az erotikus ábrándjaimat. Előkerestem a kedvenc toliamat, és kikaptam egy lapot a bőrborítású dossziémból. Bizsergés járt át, amelyhez foghatót évek óta nem éreztem. Matilda azt tanácsolta, legyek őszinte, és tárjam fel bátran a vágyaimat. Mindent, amit valaha is szerettem volna megtenni vagy

82

kipróbálni. Aztán még azt is hozzátette: ne ítélkezzek, és semmit se kérdőjelezzek meg. „Nem kell túlságosan belemenni a részletekbe, és ne is törd rajta túl sokat a fejed. Egyszerűen írd csak le, ami az eszedbe jut.” A fantáziaképekre vonatkozóan nincs semmiféle szabály, magyarázta Matilda, de azt azért hozzátette, hogy a S.E.C.R.E.T. minden egyes betűje egy-egy olyan szempontot jelképez, amelyeket a szervezet a vágyálmok valóra váltása során alapvető fontosságúnak tart: Szexi - azaz olyasmi, ami segít abban, hogy az illető, aki átéli, kívánatosnak érezze magát. Erotikus - tehát nem akármilyen vágyálmokról, hanem szigorúan szexuális jellegűekről van szó. Csábító - azaz olyasmik történnek az emberrel, amik ellenállhatatlanul vonzóak a számára. Romantikus - tehát csakis olyan élmények jöhetnek szóba, amelyek kellemes érzéseket váltanak ki az átélőjükből, semmi olyasmi, ami esetleg szorongást keltene benne. Eksztatikus - azaz a beteljesülő vágyálmoknak igazi örömöt, élvezetet kell nyújtaniuk. Transzformatív - az élmények átélése mélyen, gyökeresen meg kell hogy változtassa az embert. Miközben

elnézegettem

a

betűket,

szórakozottan

odafirkáltam egy-egy szót az első néhány alá. Szabad, Emancipált Cassie Robichaud. Olyan izgatott lettem, hogy hangosan felnevettem. Mivel más nem jutott eszembe, az utolsó betűkhöz ennyit írtam: Erotikus Tapasztalatszerzés. Nos, pontosan ez várt rám. Rám!

83

Miközben Dixie a bokáim körül körözött, a gyertyák pedig lobogva égtek az asztalon, nekiláttam a listának.

Szeretném, hogy kényeztessenek - olvastam a papíron. Nem voltam egészen biztos a kijelentés értelmében, de azért pipát tettem mellé a négyzetbe. Talán az orális szexszel van kapcsolatban?

Életemben

egyszer céloztam

a

dologra

Scottnak, de ő erre fintorogni kezdett, úgyhogy soha többé nem rukkoltam elő a kéréssel. Elzártam az egész témát magamban egy titkos fiókba, hogy soha többé eszembe se jusson. Akkor legalábbis azt hittem, hogy így lesz. De emellett számtalan más területe is volt a szexnek, amiben sohasem volt részem ez idáig. Egy barátom a főiskolán azzal kérkedett, hogy ő szereti „a másik irányból csinálni”. Ez eléggé izgatta a fantáziámat, de nem mertem megkérni Scottot, hogy próbáljuk ki. Valójában még abban sem voltam biztos, hogy tényleg vágyom ilyesmire.

Szeretnék nyilvános helyen szeretkezni. Ezt is kipipáltam. Szeretném, ha meglepetésszerűen történne meg velem. Nos, ez a gondolat is izgalmasnak tűnt, de itt sem tudtam, hogy pontosan mit kellene értenem a dolog alatt. Viszont előre biztosítottak róla, hogy nem történik semmi olyan, amit nem szeretnék, és hogy bármikor kiszállhatok. Kipipáltam tehát ezt a kijelentést is.

Szeretnék összejönni egy híres emberrel. Micsoda? Hát ezt meg hogy tudják összehozni? Képtelenségnek tűnt, de mindenképpen érdekesnek. Kipipáltam.

Szeretném, hogy valaki megmentsen. Megmenteni? Mégis mitől? Ebbe a négyzetbe is pipát tettem.

84

Szeretném, hogy valaki hercegnőként kezeljen. Jóságos ég, melyik nő nem vágyik erre? Engem mindig is inkább kedvesnek, okosnak vagy olykor akár szórakoztatónak is tartottak, de soha senki nem kezelt még úgy, mint egy szépséges

hercegnőt!

Soha

életemben.

Úgyhogy

erre

határozott igen volt a válaszom. Naná! Még akkor is, ha kicsit gyerekesnek hangzott. De tudni akartam, milyen érzés lehet. Legalább egyszer az életben.

Szeretném kipróbálni bekötött szemmel. Arra gondoltam, milyen felszabadító érzés lehet a teljes sötétség... Ebbe a négyzetbe is pipa került.

Szeretnék egy különleges helyen szeretkezni egy különleges idegennel. Miért, talán nem lesz idegen számomra az összes férfi, akivel együtt leszek majd? Nem olyanok lesznek, akiket soha többé nem fogok viszontlátni? Nincs beszélgetés, nincs ismerkedés, csak az érintések... talán elkapja a csuklómat... Oké, koncentráljunk inkább a feladatra.

Szeretnék szerepjátékban részt venni. Vajon képes lennék ilyesmire? Bele tudnék bújni valaki más bőrébe? Lenne hozzá elég bátorságom? Végül is bármikor kiszállhatok, ha úgy érzem. Végül összeállt a listám: a kilenc élmény, amit végül egy döntés követ majd. Az útmutatásoknak megfelelően sorba raktam őket, az alapján, ahogy a legelfogadha- tóbbnak éreztem. Még egyszer átfutottam a papírokat. Tele voltam izgalommal, aggályokkal, örömmel és félelemmel, amit ezek a fantáziaképek keltettek bennem. Hogy valóra válhat minden, amit csak szerettem volna, sőt még annál

85

is több? Megtörténhet velem bármi, amiről mások csak álmodoznak? És mindez velem történik? Tényleg velem? Azt hittem, az életem lassan már leszálló ágba érkezett, de most hirtelen valami olyan dolog vette kezdetét, ami mindent megváltoztat. Amikor elkészültem, felhívtam Danicát. - Üdv, Cassie - mondta. - Honnan tudtad, hogy én vagyok? - kérdeztem meglepetten, és nyugtalanul kilestem az ablakon az utcára. - Mondjuk a hívószám-azonosítóból? - Ó, persze - feleltem. Bizonyára teljesen idiótának tűntem. - Figyelj, tudom, hogy késő van, de Matilda azt mondta, hogy telefonáljak, amint elkészültem vele.... És készen vagyok. Megcsináltam. - Micsodát? - Tudod... a listát. Csend támadt a telefonban. - A listát.. ? - kérdezte Danica biztató hangon. - Aaa... fantáziáimról - suttogtam. - Jaj, Cassie, benned tényleg megtaláltuk a megfelelő jelöltet! Még beszélni is alig tudsz róla! - kuncogott. - Mindjárt odaküldök valakit érte, drágám! És ne izgulj! Csodálatos dolgok várnak rád! Negyedóra múlva megszólalt a csengő. Feltéptem az ajtót, arra számítva, hogy egy nyakigláb tizenéves futár lesz, de ehelyett egy magas, szikár, jóképű férfi támaszkodott hanyagul az ajtófélfámnak. Barna, meleg kölyökkutyatekintete volt. Kapucnis felső volt rajta fehér trikóval és farmerrel. Úgy harminc körülinek saccoltam. Rám mosolygott.

86

- Helló! A dossziéért jöttemn. És azt az utasítást is kaptam, hogy adjam át ezt nekeed. Most rögtön ki kell nyitnod. Nem ismertem fel az akcentitusát. Talán spanyol lehet? Egy krémszínű kis borítékcot nyomott a kezembe, amelyre egy nagy C betű volt írvva. Becsúsztattam egyik ujjamatt a ragasztás alá, és feltéptem. Egy kártya lapult bennee, amelyen ez állt: Első Lépés. Kalapálni kezdett a szívenm. - Mi van a kártyára írva? - l<«érdezte a futár. Felpillantottam erre az elképoesztően jóképű idegen pasasra. - Azt akarod, hogy olvassam 1 fel? - Igen, ez a feladat. - Az van ráírva... Elfogadás. Alig lehetett hallani a hangonmat. - Minden lépés előtt ki kell mnondanod, hogy elfogadod-e a lehetőséget. Nos, akarodd? Nyeltem egyet. -Mit? - Az Első Lépést, természeteesen. Elfogadás. El kell fogadnod, hogy szükséged van s6egítségre. Szexuális értelemben. Te jóságos ég! Izgatóan búgó t hangon mondta ki ezt a szót, miközben egyik kezét beccsúsztatta a pólója alá, megérintette a hasát, és az ajtóüfélfának támaszkodva végigmért. - Tehát elfogadod? - kérdeztie. Úristen, nem gondoltam volrna, hogy ilyen gyorsan megtörténik!

87

- Hogy én... veled? És most? - Elfogadod a segítségemet? - kérdezte megint, és lassan elindult felém. Alig tudtam megszólalni. - De mi fog... mi fog történni? - Addig semmi, amíg igent nem mondasz. A szemembe nézett, és fölém hajolt. - Én... igen. Elfogadom. - Megtennéd, hogy csinálsz itt egy kis helyet a számomra? - kérdezte, és nagy kört rajzolt a kezével a nappalim és az étkezőm közötti területre mutatva. - Mindjárt visszajövök. Azzal sarkon fordult, és már el is tűnt a lépcsőn. A nappali ablakához futottam. Láttam, ahogy odamegy a ház előtt parkoló limuzinhoz. A kezemet a szívemre szorítva körülnéztem a ragyogóan tiszta helyiségben. Gyertyák lobogtak mindenütt, lezuhanyoztam, illatos voltam és selyem hálóinget viseltem. Honnan tudták? A falhoz rugdostam a szőnyeget,

majd

közelebb

toltam

a

kanapét

a

dohányzóasztalhoz. A fiatalember egy-két perc múlva visszajött, a kezében valamivel,

ami

leginkább

egy

összecsukható

masz-

százsasztalnak tűnt. - Kérlek, menj be a fürdőszobába, és vetkőzz le teljesen, Cassie. Tekerd magad köré ezt a törülközőt! Majd szólok, ha elkészültem. Út közben felkaptam Dixie-t. Ez olyasminek ígérkezett, amit

a

macskámnak

nem

kellene

végignéznie.

A

fürdőszobában hagytam lehullani a hálóingemet a padlóra, és vetettem egy pillantást a tükörbe. Azonnal

88

megszólalt a kritikus énem, csakhogy ez alkalommal valami olyasmit tettem, amit még soha. Elhallgattattam. Izgatottan várakoztam, hol ökölbe szorítva, hol elernyesztve a kezemet.

Ez nem lehet igaz! Ez nem történhet meg velem! És mégis... - Gyere be, kérlek! - hallottam a zárt ajtó mögül. Beléptem, de olyan félénken, akár egy kisegér. A helyiség megváltozott. A redőny le volt engedve. A gyertyák a kisasztalokra

kerültek,

amelyek

közrefogták

a

masszázsasztalt, aminek az alsó vége furcsa módon középen kettényílt, és még lábszíjakat is láttam rajta. Ösztönösen összébb

fogtam

magamon

a

törülközőt,

miközben

lábujjhegyen közeledtem az asztal és a felfoghatatlanul vonzó fiatal férfi felé, aki ott állt, a nappalim közepén. Úgy egy méter nyolcvanöt magas lehetett. A haja fénylett és hullámos volt, elég hosszú ahhoz, hogy néhány tincsét a füle mögé kelljen simítania. Napbarnított, izmos karja volt. Talán hivatásos masz- szőr, gondoltam. Mikor egyik kezét bedugta a pólója alá, egy pillanatra megpillantottam lapos, barna hasát.

Sokat

sejtető

mosolya

miatt

most

valahogy

érettebbnek és még vonzóbbnak láttam, mint elsőre. Barna, mandulavágású szeme volt... vagy már említettem a szemét? A tekintete pajkosan csillogott. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet egy pasas ennyire bizalomgerjesztő, ugyanakkor ennyire vonzó is. Sohasem volt még dolgom hozzá hasonlóval, de tény, hogy ellenállhatatlanul vonzott. - Dobd le a törülközőt! - utasított kedvesen. Tétováztam. Meztelenül mutatkozni egy ilyen vonzó férfi előtt?

89

- Szeretnélek látni.

Te jóságos ég! Cassie, mibe keveredtél? De nem volt választásom. Innen már nem volt visszaút. Alig mertem a szemébe nézni, miközben hagytam lehullani a törülközőt a bokám köré. - Nahát, egy ilyen gyönyörű nő került a kezeim közé! mondta. - Feküdj le, kérlek. Azért vagyok itt, hogy megmasszírozzalak. Felültem az asztalra, és hátradőltem, így most csak a mennyezetet láttam. Eltakartam az arcomat a kezemmel. - Képtelen vagyok elhinni, hogy ez történik velem... sóhajtottam. - Márpedig ez a helyzet. Mindez csakis érted történik. Hatalmas, meleg tenyerét meztelen testemre helyezte, és finoman leszorította a vállamat, aztán lefejtette a kezemet az arcomról, és lefektette két oldalra. - így már jobb - mondta. Barna szeme mosolygott. - Ne aggódj,

nem

fog

történni

semmi

kellemetlen.

Épp

ellenkezőleg, Cassie. Varázslatos volt az érintése, ahogy kiéhezett bőrömre tapadt a keze. Mennyi ideje lehetett, hogy egyáltalán hozzám ért valaki? Hát még így... Fogalmam sem volt róla. - Fordulj át a hasadra, kérlek. Most is elbizonytalanodtam, de aztán engedelmeskedtem. Magam alá húztam remegő karjaimat, és a fejemet oldalra fordítottam, miközben a férfi gyöngéden rám terített egy lepedőt.

90

- Köszönöm. Fölém hajolt, a szája egészen közel került a fülemhez. - Még nincs mit megköszönnöd, Cassie. Éreztem a lepedőn át a kezét a hátamon, ahogy lenyomott az asztalra. - Minden rendben lesz. Hunyd be a szemed. - Én... azt hiszem, csak az idegeim... Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog történni mindez, mármint hogy most rögtön. Úgy értem... - Csak feküdj nyugodtan. Azért vagyok itt, hogy jól érezd magad. Éreztem, ahogy a keze elindul lefelé a combomon a lepedő

felett,

majd

megmarkolja

a

térdhajlatomat.

Kettényitotta a masszázsasztalt Y alakban, és beállt a lábaim közé. Ó, istenem, ez tényleg megtörténik, gondoltam. - Nem vagyok benne biztos, hogy ez menni fog... mondtam, és próbáltam hátrafordulni. - Ha nem esik jól, amit csinálok, csak szólj, és azonnal abbahagyom. Ez így működik. És végig így is lesz majd, Cassie. De fölösleges izgulnod, ez csak egy masszázs... Hallottam, hogy elővesz valamit az asztal alól. Finom, kókuszos illat szállt felém, miközben bedörzsölte valami krémmel a kezét, majd hátulról átfogta a bokámat. - Ez jó érzés? - kérdezte. - Válaszolj őszintén! Hogy jó érzés volt-e? Az nem kifejezés! - Igen - feleltem. - És ez? - kérdezte újra. Lassan elindult meleg, kré- mes kezével felfelé a vádlimon. Édes jó istenem, fantasztikus volt az érintése!

- Ez is... - És ehhez mit szólsz? Tetszik? Most a combomat simogatta, és csak épp a fenekem alatt állt meg. Masszírozni kezdte a lábam belső oldalát. Akaratlanul is egyre jobban szétnyitottam neki. - Akarod, Cassie? - Igen! Ó, egek, kimondtam! - Akkor jó - felelte ő, és mindkét kezét a fenekemre helyezte. Egyre nagyobb köröket leírva masszírozott, mármár érintve a szeméremdombjaimat. De csak majdnem. Iszonyú pánikban voltam, ugyanakkor nagyon fel is izgatott. Még sohasem tapasztaltam ilyesmit, a rettegés és a gyönyör között őrlődtem. Furcsa volt, bódító és csodálatos. - Erősen vagy inkább gyöngéden szeretnéd? - Ööö... - A masszázsra értettem, Cassie. - Ó... erősen, azt hiszem. Nem, inkább gyöngéden hebegtem. A szavaimat elnyelte a masszázsasztal. Azt sem tudtam, mit szeretnék. Ez vajon normális dolog? Felnevetett. - Nos, akkor mit szólnál hozzá, ha mindkettőt kipróbálnánk? Még több krémet nyomott a kezére, majd összedörzsölte. Ez alkalommal a hátamon kezdte, nagy kört leírva masszírozott végig, majd teljesen lehúzta rólam a lepedőt. Figyeltem, ahogy lehull mellém a padlóra. Meztelen voltam.

92

- Húzd ki a karodat magad alól, és fektesd az asztallapra, Cassie - kérte. Engedelmeskedtem.

Kezdtem

ellazulni,

miközben

átadtam magam a legintenzívebb hátmasszázsnak, amelyben valaha

részem volt. A férfi először körülrajzolta

a

hüvelykujjaival a csigolyáimat, a farkcsontomtól egészen a nyakamig, majd visszaindult lefelé a bordáimon, oldalról végigsimítva a mellemet. Körkörösen, érzékien masszírozott néhány percen át, majd lejjebb kalandozott, és a fenekemmel folytatta, kifelé körözve a farpofáimon. Ekkor megéreztem a combom belső oldalán a merevedését a farmernadrágján át. Ez teljesen felfoghatatlannak tűnt a számomra. Ezek szerint őt is felizgatta a dolog? Ösztönösen hozzásimultam. Hagytam, hogy még szélesebbre nyíljanak a combjaim. Bizarr, ugyanakkor hihetetlenül kellemes módja volt ez annak, hogy odaadjam magamat egy férfinak. - Fordulj meg, Cassie! Azt szeretném, hogy most a hátadon feküdj. - Rendben - feleltem. Úgy éreztem, a gyertyák felmelegítették a szobát, bár lehet, hogy csak én voltam túlságosan felhevülve. Körkörös, masszírozó mozdulataival sikerült teljesen megszabadítania a feszültségtől és a szorongástól. Úgy éreztem, mintha eltűntek volna a csontjaim a testemből. Teljesen átengedtem magam neki. Úgy tűnt, pontosan tudja, mit csinál. Eszembe jutott, hogy erre gondolhatott Matilda, amikor az elfogadás fontosságáról beszélt. Aznap délután, mielőtt távoztam volna az irodájából, egyetlen, igen egyszerű útmutatást kaptam tőle

93

az Első Lépés megtételéhez. „A jó szexhez mindenekelőtt az elfogadás képességére van szükséged. Vagyis arra, hogy át tudd adni magad minden egyes pillanatnak” - mondta. Miközben fészkelődtem, kis híján lecsúsztam az asztalról, annyira sikamlós volt a bőröm. A férfi a lábaim között állva elkapta a combjaimat, hogy megtartson. Mohó tekintettel mért végig tetőtől talpig. Talán szí- nészkedik, jutott az eszembe. De valahogy úgy éreztem, mintha belém látna, és ez csak fokozta az izgalmamat. - Neked van a legkívánatosabb puncid, amit valaha láttam... - közölte. - Ó... igen? Köszönöm... - hebegtem zavartan, és felemeltem az egyik kezemet, hogy eltakarjam a szememet. Alig vártam, hogy megtudjam, mi következik ezután, ugyanakkor továbbra is kínosan feszengtem. - Szeretnéd, hogy megcsókoljam? Micsoda?! Ez tiszta őrület! Egyszerre volt csodálatos, bizarr és tökéletes az érzés, amely szétáradt bennem, mintha elektromosság járta volna át minden porciká- mat. Mostanáig még csak meg sem érintett ott, de én máris kezdtem elveszíteni a fejemet. Két héttel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyesmi, egy másik világ, amelyikben egy átlagos szerda este egy érzékien vonzó férfi kopogtat az ajtómon, és úgy juttat el a gyönyör határáig, hogy még csak hozzám sem ér úgy. Csakhogy mindez nagyon is valóságos volt, és épp most történt. És egy ilyen ellenállhatatlan pasas csinálta. Velem! Egyszerre támadt sírhatnékom és nevethetnékem.

94

- Mit szeretnél, Cassie? Megteszek neked bármit, amit csak

akarsz.

Meg

akarom

tenni.

Akarod,

hogy

megcsókoljalak? - Igen... - feleltem. Éreztem forró leheletét a bőrömön, miközben finoman végighúzta rajta a száját. Édes istenem... Egyik uj- jával végigcirógatta a hasamat. Azután lejjebb siklott, és finoman belém dugta. - Milyen nedves vagy, Cassie - suttogta. Ösztönösen a fejére tettem a kezem, és finoman a hajába markoltam. - Biztosan azt akarod, hogy megcsókoljam a pun- cidat? Már megint azt a szót használta! Vajon miért jövök ennyire zavarba tőle? - Igen... akarom, hogy... - Kimondhatod, Cassie. Nincs abban semmi rossz, ha kimondod. Egyik ujjával lassan körözni kezdett a szeméremajkaim és a csiklóm körül, majd belém dugva folytatta. Az ajkai a hasamra tapadtak, és a nyelvével körbecirógatta a köldökömet. Azután végighaladt ugyanazon az útvonalon, amelyet az ujjával járt be az imént. Amikor megtalálta a legérzékenyebb pontomat odalent, nyalogatni és finoman harapdálni kezdett. Közben végig simogatott, kívül és belül is. Felfoghatatlan volt. Mintha egyre feljebb és feljebb kerülnék egy

hullámvasúton. Hallottam

halk

nyögdécselését. Hihetetlen érzés volt, mintha legalább ezernyi idegvégződésem kelt volna egyszerre életre.

95

- Annyira finom vagy, Cassie. Komolyan beszél? Lehetséges, hogy ez tényleg megtörténik? A két keze elindult lefelé. Végighaladt a lábamon, és még szélesebbre tárta a combjaimat. Még sohasem éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam. Teljesen feltárulkoztam előtte. Minden erőm elhagyott, és örültem annak, hogy így van. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy ezernyi robbanás söpörjön végig rajtam, miközben milliónyi különféle érzéki benyomás ért, és tudtam, ha ez így folytatódik, mindjárt el fogok... Ám ő ebben a pillanatban megtorpant. - Miért hagytad abba? - tört ki belőlem. - Azt akarod, hogy ne hagyjam abba? - Igen! - Akkor mondd ki! Mit szeretnél, Cassie? - Azt, hogy... el akarok menni. így. Pontosan így. Az a napbarnított bőr, azok a szemek... Visszafeküdtem az asztalra, és ismét az arcomra tapasztottam mindkét kezem. Képtelen lettem volna nézni közben. De aztán nem tudtam megállni, hogy ne nézzem. Hirtelen valami nedveset és forrót éreztem a bal mellbimbómon. A fogai közé fogta, miközben az egyik kezével határozottan megmarkolta a másik mellemet. A szabad kezével közben lassan elindult lefelé,

végigsimított

remegő

hasamon,

a

szeméremcsontomon, majd azon is túl... Ez alkalommal két ujját dugta belém egyszerre, előbb egészen finoman, aztán egyre sürgetőbb mohósággal. Istenem, hihetetlen érzés volt! Próbáltam megemelni a térdemet, hogy ívbe tudjam hajlítani a hátam.

96

- Ne mozdulj - suttogta. - Élvezed? - Igen, nagyon... - feleltem. A fejem fölé emeltem a kezem, és belekapaszkodtam az asztal végébe. Ő megtorpant, és egy pillanatra fölém hajolt. Majd mohón azt súgta: - Milyen gyönyörű vagy! Lehajolt, és ismét megérintett a nyelvével. Egy pillanatig a csiklómon tartotta, és én, mintha ezzel életet lehelt volna belém, önkéntelenül hozzásimultam az arcához. Elöntött a mohó vágy, miközben lassan nyalogatni kezdett. Azután az ujjait is újra belém dugta. Belém hatolt a nyelve, és a nedveink összekeveredtek egymással. Éreztem, hogy minden csepp vérem a szeméremajkaimba tolul. Ó, istenem! Elképesztő volt! Elindult bennem valami ismeretlen, valami feltartózhatatlan hullám. Megmarkolta a melleimet, de közben a nyelve végig finom ritmusban körözött odalent. - Ne hagyd abba... - hallottam a saját hangomat. Már-már elviselhetetlen volt. Szorosan lehunytam a szemem. A mámorító érzés egyre csak erősödött bennem, egészen addig, míg végül elélveztem, a férfi arcához simulva. Amikor elcsitultak a gyönyör hullámai, hátrébb húzódott, és meleg kezét a hasamra tapasztotta. - Lélegezz! - suttogta. A lábaim ernyedtek lógtak az asztal széleinél. Soha egyetlen férfival sem éltem még át ilyet. - Jól vagy? Bólintottam. Nem tudtam megszólalni. Levegő után kapkodtam.

97

- Biztosan megszomjaztál. Ismét bólintottam. A kezembe adott egy palack vizet. Felültem, hogy inni tudjak belőle. Ő közben végigmért, és láttam rajta, hogy kifejezetten elégedett a történtekkel. - Zuhanyozz le, szépségem! - mondta. Lesiklottam az asztalról. - Kié a döntés? - kérdezte. - Az enyém! - feleltem, és hátramosolyogtam rá a vállam fölött. Miután sikerült kibotorkálnom a fürdőszobáig, forró zuhanyt vettem. Miközben a törülközővel szárítgattam a hajamat, belém hasított a felismerés. Visszaszaladtam a nappaliba. - Figyelj csak, még a nevedet sem... - kezdtem, nedves tincseimet törölgetve. Csakhogy a férfi már eltűnt. Ahogy a masszázsasztal is a listával együtt, amiért eredetileg ideküldték. A nappalim pontosan úgy nézett ki, mint az érkezése előtt, egyetlen apróságtól eltekintve: ott pihent a kisasztalon az első aranymedálom. Miközben odaléptem érte, megpillantottam az arcomat a tükörben. Ki voltam pirulva, nedves hajam hullámosán omlott a nyakamra és a vállamra. Felvettem a medált, és meglengettem a gyertyafényben. Egyik oldalán domború betűkkel az Elfogadás szó csillogott, a másik oldalára pedig egy római egyest véstek. Rákapcsoltam a karkötőmre, és éreztem, ahogy átjár a bátorság. Szinte beleszédültem az érzésbe. Meg

98

történt! Ez tényleg megtörtént velem! A legszívesebben világgá kürtöltem volna. Történt velem valami! Valami történik velem. Soha többé nem leszek már olyan, mint voltam.

Azt szokás mondani, hogy mindig az első lépés a legnehezebb. Az első alkalom, amikor először adod meg magad, amikor először mondod ki: igen, belátom, szükségem van

segítségre, nem boldogulok egyedül. Scottnál is pont ez volt a gond, amikor próbált felhagyni az ivás- sal. Gyűlölte a gondolatot, hogy valakitől vagy valahonnan segítséget kellene elfogadnia. Úgyhogy bárhonnan is érkezett volna, ő nem hagyta magát. Én azonban most a teljes megadást választottam. Felhagytam a küzdelemmel. Elfogadtam a segítséget egy ismeretlen nőkből álló csoporttól. A gyertyafényben fürdő nappaliban álltam, egy szál törülközőben, amit végül hagytam lehullani a bokámhoz. Anyaszült meztelen voltam. Bíztam a S.E.C.R.E.T.-ben, és abban, ami történni fog velem. Igen ám, csakhogy egyenlőre az én nappalimban, az otthonomban történt az egész, ahol ideiglenesen odaadtam magam egy számomra vadidegen férfinak. Egy héttel később, amikor elmeséltem az átélteket az elragadtatott Matildának, úgy éreztem, mintha nem is velem történt volna mindez, hanem valaki olyannal, akit bár jól ismerek, de bizonyos arcai csak most kezdenének feltárulni előttem.

100

Elmondtam

Matildának,

hogy

végig

biztonságban

éreztem magam, hogy kifejezetten erotikus élmény volt, hogy ellenállhatatlanul csábítónak, és egyértelműen kellemesnek találtam az egész helyzetet, és azt is el kellett ismernem, hogy közben kívánatosnak éreztem magam, az eksztázis pedig végképp nem kérdés. - Úgyhogy

igen...

úgy

érzem,

megváltoztatott

-

mondtam, lángvörös arcomat a kezem mögé rejtve. Alig bírtam elfojtani a kuncogást. Néhány héttel ezelőtt még senki sem volt az életemben, akivel elbeszélgethettem volna, eltekintve Willtől. Most viszont itt voltam, és épp megosztottam a legféltettebb titkaimat egy nővel, akit többé már nem nevezhettem idegennek. Sőt, be kellett vallanom magamnak, hogy kezdtem őt a barátnőmnek tekinteni.

Az első erotikus fantáziám megvalósulását követő hetekben ugyanolyan

elfoglalt

voltam,

mint

előtte.

Ráadásul

bevállaltam néhány plusz esti műszakot is, hogy Tracina és Will elmehessenek randevúzni. Most viszont már szemernyi féltékenységet vagy keserűséget sem éreztem magamban, miközben elköszöntem tőlük. Nos, talán egy hangyányi irigységet igen, de keserűséget semmiképpen. Nem éreztem azt a sóvár vágyakozást, mint korábban, és nyoma sem volt bennem a szomorúságnak. Elhatároztam magamban, hogy mostantól kedvesebb leszek Tracinához, és megpróbálok rájönni, miért kedvelheti őt Will annyira. Idővel talán még

101

össze is barátkozhatunk, gondoltam. És még az is lehet, hogy Will újra megpróbál majd összeboronálni valakivel - persze majd az után, hogy túljutottan az ösz- szes Lépésen. Miközben épp a dupla randinkön járt az eszem, Dell rajtakapott, ahogy a hűtőkamrában állva fü- työrészek. Olykor percekig is elácsorogtam itt, hogy egy kicsit lehűtsem magam, miközben úgy tettem, mintha bőszen keresnék valamit. - Minek örülsz ilyen nagyon, te lány? - kérdezte Dell, foghíjasán selypítve. - Az életnek, Dell! Olyan jó dolog, nem? - Nem mindig... Nem bizony! - Pedig szerintem egészen jó - mondtam. - Nos, akkor jó neked - felelte. Hagytam Delit, hogy előszedje a fagylaltot, amit néhány bankár rendelt, akik épp valami születésnapot ünnepeltek, és visszamentem az étterembe. A kedvenc turbékoló párosom azóta nem járt nálunk, hogy Pauline itt felejtette a naplóját. Az ő gyöngéd érintéseik helyett azonban most már a saját kalandom járt az eszemben: a férfi gyönyörű arca a combjaim között, a mohó tekintete, amely elszánt volt és átható. Még most is magamon éreztem az ujjait, amelyek épp a megfelelő pillanatban jártak a megfelelő helyen. Erős karjaival úgy irányított és mozgatott, mintha súlytalan lettem volna, mintha bársonnyal bevont tollak alkották volna a testemet... - Cassie, az ég szerelmére! - kiáltotta el magát Dell, és csettintett egyet a szemem előtt. - Egész nap mintha egy más bolygón járnál!

102

Ijedtemben majd kiugrottam elnyűtt barna cipőmből. - Bocsánat! - A tizenegyes asztalnál kérik a számlát, a kilences pedig rendelt még kávét. - Igen. Rendben - feleltem, megállapítva, hogy a nyolcas asztalnál ülő két lány csodálkozva bámul rám. Miután kiszolgáltam a vendégeket, visszatértem a gondolataimhoz. Dell annyiban tévedett, hogy nagyon is a valós világban jártam, azok a dolgok ugyanis, amik a fejemben jártak, tényleg megtörténtek velem. Felidéztem magamban az egészet, hogy milyen érzés volt, majd határozottan megráztam a fejemet. Ha így érzem magamat már az Első Lépés után, vajon mi lesz velem akkor, ha még több tapasztalatnak leszek a birtokában?

Április elején egyik nap, épp mikor azon a héten nem kellett dolgozni mennem, egy vajszínű borítékot találtam a postaládámban. Nem volt rajta bélyeg, a jelek szerint személyesen kézbesítették. A torkomban dobogott a szívem, miközben végigpásztáztam az utcát, de sehol nem láttam egy lelket sem. Feltéptem a borítékot. A Második Lépés kártyáját találtam benne, rajta az Elszántság szóval, amihez egy jegyet is mellékeltek egy dzsesszkoncertre, a Haló nevű bárba, ami a The Saint I lotel tetején működött. A trendi butikszálloda az idei íesztiválszezon kezdetekor nyílt meg, és bár nem voltam valami nagy zenerajongó, még én is tudtam, milyen

103

nehéz hozzájutni egy ilyen jegyhez. Csak ekkor néztem meg rajta a dátumot is: aznap estére szólt! Az nem lehet, addig túl kevés az idő! És különben sincs mit felvennem... Mindig ezt csináltam: kifogásokat kerestem, és addig gyűjtögettem őket, amíg teljesen el nem hatalmasodott rajtam a félelem, és meg nem hiúsította, hogy belevessem magam a kalandokba. Mindig ugyanez volt a forgatókönyv. Valahogy sokkal egyszerűbbnek tűnt kinyitni a lakásom ajtaját egy vadidegen előtt, mint egyedül nekiindulni az éjszakának, elmenni egy bárba, és magányosan üldögélni, arra várva, hogy... mire is? Mégis mivel tudnám elütni az időt várakozás közben? Talán olvasással? Lehet, hogy a három-négy hét kihagyás túl hosszú idő volt a két kaland között. Inamba szállt a bátorságom. Igen ám, csakhogy a Második Lépés épp az Elszántságról szólt, ezért végül úgy döntöttem, nyitott leszek bármire, ami az ellentéte volt a szokásos reakciómnak, hiszen általában inkább a

nemek határozták meg a napjaimat. így történt, hogy pár órával később már a fekete koktélruhámat próbálgattam a tükör előtt, majd egy újabb óra elteltével már mozdulatlanul vártam, hogy a vörös körömlakk megszáradjon a kezemen és a lábamon. Közben végig azt ismételgettem magamban, hogy bármikor kiszállhatok, ha úgy tartja kedvem. Semmi olyat nem kell végigcsinálnom, amit nem akarok. Bármikor meggondolhatom magam. Este, indulás előtt még felkaptam az éjjeliszekrényről a dossziét, amelyben a fantáziaképeim listáját őriztem. Ugyan már, mi olyan rémisztő abban, hogy egyedül menjek szórakozni, moziba vagy vacsorázni? Mégsem

104

tudtam magam soha rászánni. Inkább kikölcsönöztem egy filmet,

mint

hogy

magamban

ücsörögjek

egy

sötét

vetítőteremben. Valójában nem az egyedülléttől féltem. Azzal könnyen megbirkóztam. Ugyanis egész életemben egyedül éreztem magam. Még akkor is, amikor férjnél voltam. Nem - valójában az ijesztett meg, hogy mindenki más, aki a párjával jár ilyen helyekre, úgy fog rám nézni, mintha valami szánalmas idióta lennék, aki senkinek sem kell. Elképzeltem, ahogy mutogatnak rám és suttogva beszélnek rólam a hátam mögött. Nem akartam, hogy szánjanak. Hiszen én magam is másképp viszonyultam a magányos vendégekhez az étteremben, mintha nagyothallók vagy valamiféleképpen fogyatékosak lettek volna. Néha még lelkiismeret-furdalást is éreztem, amiért túl sokat lebzseltem az asztaluk körül a nagy igyekezetben, hogy ne érezzék egyedül magukat. Pedig lehet, hogy néha csak egyedül akartak lenni az olyan emberek, akik magukban mentek el valahová kikapcsolódni. Vannak, aki elég öntudatosak, magabiztosak és stabilak ahhoz, hogy egyedül is remekül elboldoguljanak. Tracina

például

fizet

valakinek,

hogy

szombat

délutánonként fagylaltozni vigye a tizennégy éves öccsét, ő pedig nyugodtan végigdőlhessen a kanapén, és zavartalanul nézhesse a tévét. Egyszer elárulta nekem, hogy akkor a legboldogabb, amikor néha eljut egy moziba egyedül. „Olyankor azt nézhetek meg, amit csak akarok, senkivel sem kell megosztani a nassolnivalómat, és nem kell végigülnöm a stáblistát, amit Will-lel például mindig kénytelen vagyok” - magyarázta.

105

Igen ám, de úgy könnyű élvezni az egyedüllétet, ha maga választja az ember. De amikor kényszerből alakul így, már egészen más a helyzet. Már épp kezdett eluralkodni rajtam a félelem, hogy hamarosan be kell lépnem egymagamban egy dzsessz klubba, amikor eszembe jutott, mit tanácsolt Matilda a Második Lépéssel kapcsolatban. Mikor felhívtam, hogy egy kis bátorságot öntsön belém, azt mondta: „A félelem csak egy érzés, Cassie. Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen csak így erősíthetjük meg a bátorságunkat.” A fenébe, igenis képes vagyok rá! Felhívtam Danicát, hogy küldheti értem a limuzint. - Már el is indult, Cassie. Szép estét! - felelte. Tíz perccel később a kocsi már be is kanyarodott a Chartres és a Mandeville sarkán, és leparkolt a Vénkisasszony Szálló előtt. Ó! De még nem is vagyok készen! A cipőmmel a kezemben leszaladtam a lépcsőn, és elszáguldottam az ugyancsak meglepett Anna Delmonte mellett. - Már másodszor látom ezt a kocsit itt parkolni, a ház előtt - jegyezte meg. - Tudsz róla valamit, Cassie? Fölöttébb furcsa... - Majd én beszélek a fickóval, Anna, ne aggódj! Vagy ki tudja, lehet, hogy egy nő jár vele... - Talán... Nem vártam meg a válaszát. Gyorsan kiszaladtam, behuppantam a kocsiba, és felhúztam a cipőmet. Mosolyognom kellett, ahogy elképzeltem, mi lenne, ha Anna tudná, mire készülök. Pedig a legszívesebben világgá

106

kürtöltem volna: már nem vagyok megkeseredett vénkisasszony!

Végre tényleg élek! Miközben a kocsi a Canal Street felé röpített, végigpillantottam magamon. Testhezálló fekete kis ruha volt rajtam, felül szűk, lefelé bővülő fazon. Épp a térdem alá ért. A felsőrész pont a megfelelő helyeken feszült, ami kifejezetten jót tett a dekoltázsomnak: érzékien emelte ki a mellem domborulatát. A cipőm szorított ugyan egy kicsit, de tudtam, hogy valamennyit még tágulni fog, ha járok benne. A

fekete

lakkcipő

gyakorlatilag

mindenhez

passzol,

legalábbis ezzel próbáltam megmagyarázni magamnak, miért adtam ki érte ilyen sok pénzt. A hajamat oldalra fésültem, és kiegyenesítettem,

elöl

pedig

egy

arany

hajcsattal

rögzítettem. Ez volt az egyetlen kiegészítő, amelyet viseltem, mármint a S.E.C.R.E.T.-es karkötőmön kívül persze, amin az első medál fityegett. - Fantasztikusan néz ki ma este, Miss Robichaud - szólt hátra hirtelen a sofőr. Meglepődtem, mert eddig azt hittem, a S.E.C.R.E.T. alkalmazottainak kötelező megtartani a két lépés távolságot az ügyfelekkel, ami az energikus természetű Danicának elég nehezére is esett. Mielőtt azonban köszönetét mondhattam volna a bókért, a válaszfal már újra fel is húzódott közöttünk. Egyre gyorsabban kalapált a szívem, ahogy újabb és újabb kanyart hagytunk magunk után. Próbáltam kiüríteni a fejemet,

engedelmeskedve

Matilda

utasításának:

legyenek elvárásaid. Próbálj mindig a pillanatnak ríni.”

107

„Ne

Megérkeztünk a szálloda elé. Annyira izzadt a kezem, hogy kicsúszott belőle a kilincs, de a sofőr tudta a dolgát: gyorsan kiszállt, megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót és udvariasan segített kikászálódni a hátsó ülésről. - Sok szerencsét! - mondta. Köszönetképpen felé biccentettem, majd megálltam egy pillanatra, és az embereket figyeltem, ahogy ki-be áramlanak a főbejáraton: a hosszú lábú, magabiztos nőket, akiket parfümfelhő lengett körül, és az őket kísérő férfiakat, akik szemlátomást büszkék voltak arra, hogy a társaságukban lehettek.

Közöttük

kellene

tehát

elvegyülnöm.

Rádöbbentem, milyen rég nem használok már parfümöt. És a hajam is kezdett begöndörödni, pedig alig egy órája egyenesítettem ki. A szívem a torkomban dobogott a gondolatra, hogy talán egy nyilvános helyen fog valóra válni valamelyik erotikus ábrándom. Igyekeztem arra gondolni, hogy minden rendben lesz, és hogy teljesen természetes az izgatottságom. Valójában az idegesség mellett egy jó adag kíváncsiság is dolgozott bennem. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Egyenesen a liftekhez siettem. A bal oldalomon azonnal ott termett egy alacsany férfi a szálloda egyenruhájában. - Láthatnám a jegyét? - Ó, hogyne - feleltem, és kotorászni kezdtem a táskámban. - Tessék. Megnézte a jegyet, azután végigmért és megköszörülte a torkát.

108

- Nos, akkor... - mondta, megnyomva a lift hívógombját - Isten hozta nálunk! Reméljük, kellemesen érzi majd magát a szállodánkban! - Ó, nem szállók itt meg! Csak találkozom... nos, csak megnézem... mindössze a koncertre jöttem. - Értem, jó szórakozást kívánok - felelte udvariasan meghajtva magát, majd hátrébb lépett. Becsukódott mögöttem a lift ajtaja. Felfelé menet még jobban felkavarodott az amúgy is háborgó gyomrom. Behunytam a szemem, nekitámaszkodtam a hideg, tükörrel borított falnak és belekapaszkodtam a korlátba. Ahogy közeledett a lift a tetőtéri klub szintjéhez, egyre erősödött a tompa zeneszó és hangzavar. Amikor kinyílt az ajtó, többtucatnyi, elegánsan öltözött embert pillantottam meg a félhomályos előtérben, és még ennél is nagyobb volt a tömeg a

sötét

bárban,

emberfeletti

az

üvegajtókon

erőfeszítésembe

került,

túl.

Majdhogynem

hogy

sikerüljön

lefejteni az ujjaimat a korlátról, és kilépjek a biztonságos liftből az emberek közé. Körülöttem mindenki elmélyülten beszélgetett egy- egy pohár

pezsgővel

a

kezében.

Néhány

nő

futólag

hátrapillantott rám, ahogy egy potenciális vetélytársra szoktak. A férfiak közül is végigmértek páran, és mintha érdeklődést láttam volna a tekintetükben... Nem, az nem lehet. Semmiképpen. Lesütött szemmel araszoltam előre a tömegben, miközben azon törtem a fejem, mégis mi a fészkes fenét keresek én ezen a flancos helyen. Láttam néhány kisebb hírességet is, például Kay Ladoucert a városi tanácstól, általában ő volt az elnöknő a legfontosabb jótékonysági rendezvényeken. Épp

109

élénk társalgást folytatott Pierre Castille-jal, a jóképű milliárdossal, aki köztudottan agglegény volt, és a területfejlesztés volt a szakterülete. Castille hirtelen felém nézett, de én gyorsan lesütöttem a tekintetem. Azután persze rájöttem, mit nézhetett valójában: közvetlenül mellettem a legfontosabb déli családok leendő örökösnői csacsogtak egymással, akiknek a fotója rendszeresen szerepelt a Times-

Picayune társasági oldalain. Aznap este a The Smoking Time Jazz Club Bánd játszott, de még nem voltak a színpadon. Egyszer már hallottam őket a Blue Nile-ban, és teljesen oda voltam a szólóénekesükért: egy vagány, felnyírt hajú csaj volt, hihetetlenül magával ragadó hanggal. De most nem a zenekar miatt voltam itt. Vajon kivel fogok találkozni, és mi történik aztán? Bár rettentően ideges voltam, hamar kiszúrtam egy magas, jóképű férfit, aki egy hosszú combú, rikítóan piros ruhát viselő nővel beszélgetett. Azt gondoltam, hogy feltűnés nélkül figyelem őket, de a pasas egyszer csak otthagyta a partnerét, és elindult felém. A lélegzetem is elállt, amikor odalépett hozzám, elállva az utam a bár felé. - Üdv - szólított meg mosolyogva. Világító zöld szemével és szőke hajával tisztára olyan volt, mintha egy magazinból lépett volna elő. Elegáns, sötétszürke öltönyt viselt fehér inggel, és egy vékony, fekete nyakkendő tette teljessé az összképet. Úgy harminc körülinek saccoltam, valamivel fiatalabbnak, mint a masszőrfiút. És izmosabbnak is látszott nála. A piros ruhás nőre pillantottam, akinek a testtartása most mintha csalódottságról árulkodott volna. Valóban azért hagyta volna őt

110

ott ez a férfi, hogy idejöjjön hozzám? Teljesen elment az esze? - Helló! Én... Cassie vagyok - mondtam, remélve, hogy nem látja rajtam, milyen nyugtalanító gondolatok cikáznak közben a fejemben. - Látom, nincs italod. Mindjárt kerítek egyet - mondta, és egyik kezével átfogva a derekamat az egyre sűrűsödő tömegen keresztül a bár felé irányított. - Ó, tényleg! Oké, miért is ne? A zenekar épp ekkor foglalta el a helyét a színpadon. Hallottam, ahogy hangolni kezdenek. - És mi lesz a... partnereddel? - kérdeztem. - Miféle partneremmel? Őszintén meglepettnek látszott. Hátrapillantottam arra, ahol az imént még a piros ruhás nő álldogált. Most sehol sem láttam. A férfi kihúzott egy üres bárszéket a pult mellől, majd intett, hogy foglaljak helyet. Azután odahajolt hozzám, és egy hajtincset a fülem mögé simított. Annyira közel hajolt, hogy a bőrömön éreztem forró leheletét. Önkéntelenül behunytam a szemem, és hozzásimultam. - Kértem neked egy pezsgőt, Cassie - mondta. - Most utána kell néznem valaminek. De addig is, szeretnék kérni tőled egy szívességet. Egyik ujját az államhoz érintette, és finoman végigsimította az arccsontomat. Mélyen a szemembe nézett. Szédítően vonzó pasas volt. Tökéletes szája alig pár centire lehetett az enyémtől. - Bújj ki a bugyidból, mire visszajövök, és dobd le a padlóra, a pult alá. De úgy, hogy senki se lássa.

111

- Itt? Most? - kérdeztem zavartan. A bárpult fölötti tükörben láttam, hogy felszaladt a szemöldököm. Pajzán mosoly bujkált a szája körül, és a kétnapos borosta sem tudott rontani az összképen, sőt. Utánafordultam, és figyeltem, ahogy elhalad a színpad és a csinos énekesnő mellett. A tömeg már az együttest figyelte, amely épp belekezdett a koncertbe. Az első karcos hangokra a basszusgitár szólamai feleltek, ami valahol mélyen tovább visszhangzott bennem. A női mosdó irányába fordultam. Ha most itt hagynám a helyem, valaki biztosan elfoglalná, mire visszaérnék, és a pasas sosem találna meg többé. A helyiség mostanra zsúfolásig megtelt. A pultos elém tett egy pohár hideg pezsgőt. Ott üldögéltem egy- magamban a bárnál, és közben azon morfondíroztam, hogyan tudnám észrevétlenül

levenni

a

bugyimat,

csak

mert

egy

szívdöglesztő pasas ezt kérte tőlem. Mi lesz, ha valaki meglátja, mit művelek?

Nyilván

azonnal

kihajítanak.

Próbáltam felidézni, milyen fehérnemű van rajtam. Egy fekete tanga. Egyszerű, selyem. Hát, az ilyesmit biztosan nem tanították a cserkészeknél: hogy hogyan tud kibújni egy lány észrevétlenül a bugyijából egy nyilvános helyen... Közelebb húztam a bárszéket a pulthoz, és a tükörben figyelve magamat, gyors főpróbát tartottam: keresztbe tettem a kezemet az ölemben, miközben a vállamat és a karom pult feletti részét próbáltam mozdulatlanul tartani. Oké, fog ez menni! Sietős mozdulatokkal összefogtam a pult alatt a ruhám

elejét.

Benyúltam

alá,

beleakasztottam a

112

és

az

egyik

ujjamat

tangába, majd kissé felemeltem a fenekemet az ülésről, miközben a cipőm sarkát beleakasztottam a bárszék lábtartójába, hogy ránehezedhessek. Épp amikor lerántottam a bugyit, váratlanul véget ért a szám. Abban bíztam, hogy rajtam kívül senki sem hallotta meg, ahogy elszakadt. Olyan hangja volt, mint amikor a tű sercegve megugrik a lemezen. Csakhogy egy kopasz férfi, aki addig nekem háttal álldogált, hirtelen megfordult, hogy kiderítse, honnan jött a zajt. Azonnal mozdulatlanná dermedtem. Jaj, ne! Idegességemben

zavartan

rámosolyogtam.

A

pasas

ugyanúgy méregetett, mint ahogy régen Will csinálta, csak neki fagyos kék szeme volt. Fekete öltönyt viselt fekete inggel és fekete nyakkendővel. Ahhoz képest, hogy inkább az ötvenhez járt közel, mint a harminchoz, olyan ruganyos volt, mint egy futballista. Odahajolt hozzám, és nekem szegezte a kérdést: - Levetted már? Döbbent arckifejezésem láttán elmosolyodott, majd kortyolt egyet a whiskyjéből, letette az üres poharat, és a keze fejével megtörölte a száját. - A bugyidra gondolok. Kibújtál már belőle? - kérdezte. Brit akcentusa volt. Körülnéztem, hogy kiderítsem, hallotta-e más is rajtam kívül. De közben ismét játszani kezdett a zenekar. - Ki vagy te? - Igazából az a kérdés, hogy készen állsz-e a Második Lépésre. - Mármint veled? Azt hittem, azzal a másik férfival leszek...

113

- Biztosíthatlak, Cassie, hogy jó kezekbe kerültél. Nos, akarod? - Mi fog történni? Teljes pánikban néztem körül, de senki sem törődött velünk, mindenki a zenekart figyelte. A kutyát sem érdekelte, miről beszélgetünk. Mintha láthatatlanok lettünk volna. - Mi fog történni? - ismételtem meg a kérdést. - Minden, amit csak szeretnél, és semmi, amit nem akarsz. - Nálatok minden pasinak be kell tanulni ezt a szöveget? - kérdeztem valamivel kacérabban. Már erre is képes voltam. Ismét rántottam egyet a tangámon, de ez alkalommal a pántja mélyen belevágott a combomba, és szörnyen kényelmetlen érzés volt. - Akarod, Cassie? Mindössze háromszor tehetem fel neked ezt a kérdést - magyarázta türelmesen. A tekintete a szoknyámra vándorolt. - Előbb ki kellene mennem a mosdóba... A férfi megfordult, és odaintett a bárpincérnek. - A számlát, legyen szíves. És írja hozzá a hölgy pezsgőjét is. - Várj! Elmész? Rám mosolygott, majd letett a pultra két húszast. - Ne menj el! - kértem, és megragadtam az izmos alkarját. - Akarom a Második Lépést. - Okos lány vagy - mondta mosolyogva, miközben visszatette a tárcáját a zsebébe.

Miután kibújt a szmokingjából, a kezembe adta, és megkért, hogy tartsam az ölemben. Mögém állt, mintha az együttest figyelné. Mikor egy kissé hátrabillentette a székemet, ugrott egyet a gyomrom. Hozzásimult a hátamhoz, és forró száját a fülemhez tartotta. Éreztem a merevedését a vesetájékomon, pontosan ott, ahová a másik férfi a kezét tette. - Egyszerűen mesésen áll rajtad ez a ruha, Cassie, De muszáj lesz levennünk a bugyidat, mégpedig most rögtön suttogta rekedtes hangon. - Játszani fogok veled, már ha te is akarod. - Itt és most? - kérdeztem, majd nyeltem egyet. - Úgy bizony. - És mi lesz, ha valaki meglátja? - Nem fog. A szavamat adom rá. A mellkasának dőltem, és miközben mindketten az együttest néztük, becsúsztatta a jobb kezét a szoknyám alá, majd elindult a combjaim között felfelé, egészen a bugyimig. Egy határozott mozdulattal bedugta alá az ujját. Nedves voltam. Kész őrületnek tűnt ez az egész. A zenekar gyorsított a tempón. Az énekes hangja is olyan volt, mint egy hangszer. Épp abban a pillanatban kezdett bele a dalba, amikor a mögöttem álló férfi két ujját beleakasztotta a tangám pántjába. - Emelkedj fel egy kicsit, kedvesem - utasított, majd egy gyors mozdulattal előrerántotta a szétszakadt bugyit a térdem felé. Gyorsan lejjebb tornáztam, átbújtattam rajta a bokámat, majd hagytam lehullani a padlóra. A helyiségben sötét volt, őrült zaj és zsúfoltság. Még ha

115

elsikoltottam volna magam, akkor sem keltettem volna feltűnést. Éreztem, ahogy a férfi lassan simogatni kezdi a combom belső oldalát, hogy még jobban felizgasson, miközben forró lehelete továbbra is a fülemet érte. Elképzeltem, milyen látványt nyújthatunk így ketten: olyanok voltunk, mint egy szerelmespár, akik élvezettel figyelik a zenekart. Egyedül mi tudtuk, hogy az egyik keze közben birtokba vette a testemet. Senki nem törődött velünk, úgyhogy egyre merészebb lett. A másik kezét a jobb mellemre csúsztatta, és pár másodpercre rajta hagyta. Majd széles tenyerével körözni kezdett, míg a mellbimbóm teljesen meg nem keményedett. - A legszívesebben most azonnal a számba venném súgta a fülembe. - De sajnos nem tehetem, hiszen egy zsúfolt bárban vagyunk... Ettől még nedvesebb lettél? Ó, istenem, igen! Bólintottam. - És ha most feldugom az ujjamat, még ennél is nedvesebb leszel? - Igen... - feleltem. - Megígéred? Miután bólintottam, éreztem, hogy újra életre kel a bal keze az

ölemben tartott zakó alatt. Felcsúsztatta

a

combomon, majd az egyik ujját belém dugta. Kis híján elveszítettem az egyensúlyomat, de ő megtartott. A jobb combomat megnyomva kicsit szélesebbre tárta a lábaimat, én pedig még jobban szétterítettem a zakót az ölemben, hogy semmi se látszódjék abból, ami alatta zajlik.

116

- Igyál egy kis pezsgőt, Cassie - biztatott. Fogtam a poharat, és miközben belekortyoltam a hűs italba, éreztem a nyelvemen a buborékok pezsgését. - Itt és most el foglak juttatni a csúcsra. Még mielőtt nyelhettem volna, az ujjai ingerelni kezdtek. Olyan fantasztikus érzés volt, hogy kis híján félrenyeltem közben. A közelünkben állók közül senki még csak nem is sejtette, hogy nekem közben milyen fantasztikus élményben van részem. - Érzed, Cassie? - suttogta érzékien. - Simulj bele, bébi kérte. - így! A medencémet a tenyerébe nyomtam, amit most már alám

csúsztatott. Az ujjai a

szeméremajkaim

között

kalandoztak, miközben a hüvelykjével köröket írt le a csiklóm körül. Behunytam a szemem. Miközben teljesen átengedtem az irányítást az erős férfikéznek, olyan érzésem volt, mintha egy hintában ringatóznék. - Senki sem látja, mit művelek veled - suttogta. - Azt hiszik, arról beszélgetünk, hogy mennyire tetszik a zene. Érzed ezt, Cassie? - Igen... 0, istenem, igen... Ismét a hátamhoz simult. Teljesen átengedtem magam az élvezetnek. Felemeltem a jobb karomat, és megmarkoltam vele a vállát, miközben a balt továbbra is a zakón tartottam. Éreztem megfeszülő izmait, ahogy az ujjai mámorítóan köröztek rajtam. Játszott velem, mintha a testem egy hangszer lenne. Behunytam a szemem, átadva magam a zene lüktetésének és a gyönyör hullámainak. Iszonyúan kívántam, azt szerettem volna, hogy ne csak az ujjaival hatoljon belém. Őt akartam, teljes

117

egészében. Kissé arrébb mozdítottam a jobb combomat, ő pedig azonnal értett a jelzésből, és még mélyebbre hatolt. Előrehajtottam a fejemet. Próbáltam úgy tenni, mint akit teljesen magával ragadott a zene, és közben együtt mozogtam a hullámokkal, amelyeket ez a titokzatos férfi keltett bennem újra meg újra, egyre közelebb juttatva a beteljesüléshez. - Cassie, érzem... Mindjárt elélvezel, itt a kezemben, ugye, kislány? - suttogta. Megkapaszkodtam a pultban, miközben egyre közelebb jutottam az eksztázishoz. A helyiség elsötétedett körülöttem, a zenébe egy visszafojtott nyögés keveredett - az enyém? -, és önkéntelenül megvonaglottam. A férfi falként támasztott hátulról, miközben a gyönyör hullámai végigsöpörtek rajtam. Édes jó istenem... El sem tudtam hinni, hogy ez a férfi tényleg ezt művelte velem, itt és most. Felfoghatatlannak tűnt, hogy tényleg elélveztem egy zajos, sötét helyiségben, ami közben dugig volt ismeretlen emberekkel, akik közül néhányan alig egy-két lépésre álltak tőlünk. A férfi egyre lassabban körözött a hüvelykujjával, miközben a testemben keletkezett hullámok lecsendesedtek, és újra láttam magam körül a termet. Aztán megállt, és így maradtunk

még

úgy

egy

percen

át.

Amikor

kissé

megmozdultam, óvatosan kihúzta a kezét, közben finoman végigsimított a combomon. Végül odacsúsztatta elém a pezsgőspoharat. - Igazán bátor vagy, Cassie. Remegő kézzel fogtam meg a pezsgőm, felhajtottam az egészet, majd kissé talán túl hangosan tettem le az

118

üres poharat a pultra. Elmosolyodtam, mire ő is. Úgy nézett rám, mintha most látna először. - Csodálatos vagy, tudod? - mondta. Ahelyett hogy válaszként - szokásomhoz híven - zavartan tiltakozni kezdtem volna, végre el is tudtam fogadni a bókot. - Köszönöm - mondtam neki. - Én köszönöm - felelte. Intett a pincérnek, és ismét előhúzta a két húszast. - Tartsa meg a visszajárót! - mondta neki, aztán előhalászott még valamit a zsebéből. - Ez pedig a tiéd - fordult felém. Feldobott valamit a levegőbe, majd elkapta és a bárpultra csapta. Amikor felemelte a kezét, megpillantottam a Második Lépés medálját. Ahogy a bár fényei megcsillantak rajta, kirajzolták a belevésett szót: Elszántság. - Mesés volt - mondta csókot lehelve a hajamra. Azután felkapta az ölemből a zakóját, és eltűnt a tömegben. Miután felcsatoltam a medálomat a karkötőre, és megcsodáltam, hogy fest a másikkal együtt, lecsúsztam a bárszékről. Ki akart szaladni alólam a lábam, így hajszál híján a földre rogytam, épp a padlóra esett bugyim mellé. Utat vágtam magamnak a tömegben, de közben még mindig kapkodva

szedtem

a

levegőt

és homályosan

láttam.

Véletlenül nekimentem egy alacsony lánynak. Magas, telitalpú cipőben egyensúlyozott, úgyhogy majdnem sikerült fellöknöm. Először nem ismertem fel, de Tracina volt az: alaposan ki volt csípve, göndör haját lazán feltűzte, barna bőrét kiemelte sárgászöld ruhája. És persze az elegáns öltönybe és nyakkendőbe

119

öltözött Willt sem ismertem fel egyből. Szívdöglesztően festett. - Na látod? - szólalt meg Tracina nagyot csapva Will mellkasára. - Mondtam neki, hogy te vagy az! - fordult vissza felém. A francba! Ez nem lehet igaz. Hogy épp itt és most... - Sziasztok - mindössze ennyire futotta tőlem. - Amikor megláttalak azzal a fickóval... mondtam is Willnek: „Nézd csak, Cassie az, mégpedig egy pasival” - folytatta Tracina, csettintve egyet az ujjaival. Éneklő hangsúllyal beszélt, és közben eléggé imbolygott. Will zavartnak tűnt. Vajon látták, ahogy a férfi hasához simulva, a vállába kapaszkodva vonaglottam? Te jóságos ég! Tudják, hogy mit művelünk? Nem, biztosan nem. Olyan sötét volt, és végig nagy volt a zaj... Hol is álltak? Úrrá lett rajtam a pánik, de már nem volt mit tenni. Úgy döntöttem, váltok velük pár szót a koncertről, aztán lelépek. - Hová tűnt? - kíváncsiskodott Tracina. - Kicsoda? - A dögös pasid. - Ó... a kocsiért ment. Már indulófélben voltunk. Mennem is kell. Igen... úgyhogy... - éreztem, ahogy az izzadságcseppek

végigfolynak

a

dekoltázsomon

és

a

tarkómon. - De hát még nincs is vége a koncertnek. És te is tudod, Cassie, milyen nehéz hozzájutni a jegyekhez! - Lehet, hogy nekik már elég volt a zenéből ma estére jegyezte meg Will keserű mosollyal az arcán, majd

120

kortyolt egyet a söréből. Most féltékeny? Alig nézett rám. Muszáj volt eltűnnöm innen. - Nos, megyek is, nem szeretném megvárakoztatni... Viszlát holnap! - nyögtem ki nagy nehezen, majd intettem nekik, és már el is indultam a lift felé. Te jóságos ég! Mikor bezárult mögöttem a felvonó ajtaja, szökdécselni kezdtem, mintha ettől gyorsabban lejuthatnék a földszintre. Ki kellett jutnom innen, hogy összeszedhessem magam. Hagytam, hogy egy idegen férfi hozzám nyúljon egy nyilvános helyen, és őrülete- sen felizgasson, miközben a főnököm és a barátnője végig ott álltak, a közvetlen közelünkben. Vajon mennyit láthattak? Hogyan érhetett ilyen pechesen véget ez az őrjítően erotikus éjszaka? De nem volt más választásom, túl kellett lépnem ezen. Majd beszélek Matildával, ő tudni fogja, mit tegyek. Kinyílt a lift ajtaja. Sietősen átvágtam az előtéren, majd kiléptem az üvegajtón az utcára. Mesés volt az éjszaka, a levegő felfrissített. A limuzin pontosan ugyanott várt rám, ahol kiszálltam. Kinyitottam az ajtót, még mielőtt a sofőr észbe kaphatott volna, beszálltam a hátsó ülésre és kényelmesen elhelyezkedtem. Az éjszakai levegő hűsítőén bekúszott a szoknyám alatt a combjaim

VI

Minden év májusában, amikor a

Magazine Streeten

megtartották a Spring Flinget,* még szembetűnőbbé vált, milyen keveset tud kínálni nap közben a Frenchmen Street. A nyolc kilométer hosszan húzódó üzletsorok, a zenészek, és a sétálóutcává alakuló utak óriási tömegeket vonzottak a Lower Garden negyed éttermeibe és kávézóiba. Ami sajnos meg is látszott a marigny-i helyek forgalmán. Bár a Frenchmen Streeten egyébként is inkább csak éjszaka volt nagy élet: ide jártak az emberek dzsesszt hallgatni és leinni magukat. Will arckifejezése most ezt tükrözte, miközben a szemét meresztgetve tanulmányozta az előző napi pénztárblokkokat. Alkarja izmai meg-megfeszültek, miközben beütögette a számokat elnyűtt számológépébe. - Miért kellett apámnak éppen ezt az épületet megvásárolnia, és hogy jutott eszébe épp egy éttermet nyitnia pont ebben az utcában? És miért kellett Castille-éknek pont velünk szemben felhúzniuk azt a társasházat? Ledobta a ceruzáját. Ebben a hónapban elég kiábrándító volt a bevételünk.

*

A New Orleans-i Magazine Streeten minden év májusában a helyi kereskedők

speciális árengedményekkel, sajt- és borkóstolókkal és más hasonló programokkal kedveskednek a vásárlóiknak.

122

- Meglepetés - tettem az íróasztalára egy csésze frissen főzött amerikai kávét, hogy kicsit jobb kedvre derítsem, de még csak rá sem pillantott. - Mi lenne, ha felállítanánk hat asztalt hátul, az udvaron, kiraknánk pár lampiont meg hangfalat, és kineveznénk kerthelyiségnek? Akár még jól is mutathatna. Hangulatos lenne - merengett magába feledkezve. Akárki ott állhatott volna a helyemben, neki teljesen mindegy volt. Épp ekkor toppant be Tracina az irodába. - Ha már változtatásokon töröd a fejed, szívem, először inkább javíttasd meg a vécéket meg a széteső székeket, és csinálj valamit azokkal a repedésekkel a járdán - javasolta, miközben ledobta a táskáját a sarokban álló székre. Azután ott előttünk levette bő szabású fehér pólóját, előkapta a táskájából azt a testhez álló pirosat, amiben mindig dolgozni szokott, és belebújt. Alacsony termetű, tökéletes alakú nő volt, és minden mozdulatából magabiztosság sugárzott. Gyorsan elkaptam róla a tekintetemet. A Spring Flingnek köszönhetően Willnek most még annál is több új ősz hajszála lett, mint a tavaszi karnevál, a Mardi Gras idején vagy a dzsesszfesztivál alatt. Csakhogy ő ettől még vonzóbb lett. Az olyan férfiak közé tartozott, akiknek jót tett egy kis érettség, és azon a délelőttön épp arra

készültem,

hogy

hangot

is

adjak

ennek

a

véleményemnek, amikor Tracina megzavart bennünket. A két

kalandomnak

és

a

belőlük

nyert

új

keletű

felszabadultságnak köszönhetően mostanában már kevésbé tettem féket a nyelvemre, Dell nem kis

megdöbbenésére, aki még a munkába is mindig magával hordta a Bibliáját. - Sok dolgod volt ma? - kérdezte tőlem Tracina, miközben betűrte piros pólóját. Közeledett a műszakváltás ideje, de egy asztalom sem akadt, amit át kellett volna adnom neki, annyira nagy volt aznap a pangás. - Nem mondhatnám - feleltem. - Semmi forgalom nincs ma - vetette közbe Will. Hiszen Spring Fiing van. - A francba, tényleg! - vágta rá Tracina, és táncoló léptekkel távozott a helyiségből. Figyeltem, hogyan himbálózik a laza lófarka, miközben végigsiet a folyosón, ki az étterembe. - Ez a csaj elképesztő - állapítottam meg. - így is lehet mondani - felelte Will, és beletúrt a hajába. Olyan gyakran csinálta ezt, hogy már attól tartottam, előbbutóbb barázdákat szánt az ujjaival a koponyáján. Viszont végre úgy tűnt, eljutott a tudatáig, hogy ott vagyok. Felpillantott rám. - Van valami programod ma estére? - Nincs. - Nem találkozol azzal a fickóval? - Miféle fickóval? - kérdeztem megrökönyödve. - Akivel a Halóban voltál. - Ja, arra a fickóra gondolsz - feleltem, és hevesebben kezdett verni a szívem. Hetek teltek el azóta az éjszaka óta, de sem Tracina, sem Will nem hozta szóba ez idáig. Tracina valószínűleg azért, mert túlságosan

124

sokat ivott ahhoz, hogy emlékezzen rá, Will pedig azért, mert ő sohasem szokott kíváncsiskodni. Tulajdonképpen mennyit láthattak? - A, csak egyszer randiztam vele. Nem igazán vonzódtunk egymáshoz. Will hunyorított, mintha ő másként emlékezett volna a történtekre. - Hogy nem vonzódtatok egymáshoz?! - visszafordult a számológéphez, és bepötyögtetett néhány újabb számot. Végül is, lehet, hogy én láttam rosszul. Amikor megkérdeztem Matildától, mit mondjak, ha összefutok

egy

ismerőssel

valamelyik

S.E.C.R.E.T.-es

randevúm alatt, azt mondta, szerinte az igazság mindig jobb a hazugságnál. De én most mégis hazudtam. - Will, most, hogy megjött Tracina, én le is lépek. Viszlát holnap - mondtam, és gyorsan sarkon fordultam. - Cassie! - szólt utánam Will, a frászt hozva rám.

Kérlek, csak ne bombázz újabb kérdésekkel, fohászkodtam magamban. Will egyenesen a szemembe nézett. - Köszönöm a kávét - mondta. Biccentettem, és sietősen megindultam az ajtó felé. - Cassie?

Mit akarhat még? Újra visszafordultam felé. - Akkor este... Igazán jól néztél ki. Fantasztikusan. - Ó... hát... koszi - feleltem, kétségkívül fülig vörösödve.

125

Jézusom. Szegény Will. És persze szegény Café Rose. Valamit sürgősen ki kellene találni, hogy megmentsük ezt a helyet.

Igazából meg sem lepődtem. Aznap éjjel Tracina egyik neonszínű cipőjének a sarka beleakadt a járda repedésébe. A lábfeje ment volna előre, de a sarka fogságba esett, így csúnyán kificamodott a bokája. Nem sokkal korábban még ő maga tette szóvá Willnek, milyen veszélyes ez, és persze azt is pontosan tudta, milyen veszélyes magas sarkúban dolgoznia. Csak hát a női hiúság. És persze nekem kellett átvennem az esti műszakot, amíg Tracina nem tudott lábra állni. Beszámoltam a szomorú fejleményekről Matildának is, mert

korábban

azt

kérte,

mindig

tájékoztassam

a

munkabeosztásomról. Titokban azt reméltem, hogy

a

következő kalandom helyszíne maga a Villa lesz, és hogy hamarosan sor kerül majd rá. Csakhogy egyre inkább úgy tűnt, ez a hónap már eseménytelenül fog eltelni. - Ne aggódj - mondta Matilda a telefonban. - A következő

hónapra majd kettőt tervezünk be. Persze, csakhogy egyre jobban elhalványultak bennem a legutóbbi este emlékképei, és be kellett vallanom magamnak, hogy már nagyon vágytam a folytatásra. Miközben az asztalokat törölgettem, hálásan gondoltam a Spring Flingre. Ha nagyobb lett volna a forgalom, valószínűleg nem élem túl az egész héten át tartó dupla műszakot. Nappal sem történt túl sok minden,

126

ám esténként még nyomasztóbb volt a hangulat a kerületben. Nagy ritkán tért be bárki is az étterembe: csak az utcalámpák fénye kúszott be és verődött vissza a falakról meg a kirakatüvegről, amitől olyan volt a helyiség, mint egy nyomasztó hangulatot árasztó festmény. Will Tracina mellett maradt, hogy segítsen neki, úgyhogy most még annyi társaságra sem számíthattam, amit az ő csöndes jelenléte jelentett volna az emeleti irodában. De nem mintha bántam volna. Végre kiolvashattam a könyvem, és a hosszú üresjáratok alatt odáig merészkedtem, hogy még a naplómat is elővettem, feljegyezni a gondolataimat - ez volt az egyetlen házi feladat, amit a S.E.C.R.E.T. elvárt tőlem. Akkor is a naplómba merülve ücsörögtem a bárpultnál, mikor megszólalt a csengő az ajtó felett. Azt hittem, egy kései vendég lesz az, de csak a süteményszállító volt. Csodálkoztam a felbukkanásán, mert rendszerint hajnalban szokott jönni, és általában Dell veszi át tőle az árut. Most már viszont nem volt bent, órákkal korábban hazaküldtem, mivel este hét óta csak kávét és édességet rendeltek, és azt is elvitelre. A szállító felé fordultam. Egy szürke kapucnis pulcsit viselő fiatalember volt, és egy süteményes dobozokkal megpakolt kis kocsit tolt maga előtt. Egyenesen felém tartott. - Jó estét - szólítottam meg. Lesiklottam a székemről, és közben a zsebembe dugtam a noteszemet. - Nem késett el egy kissé? Általában reggel szoktak... Egyetlen szó nélkül ment el mellettem, majd lekapta a fejéről a kapucnit, és hátrapillantva egy vidám mosolyt küldött felém. Rövidre vágott haja, markáns arcvonásai

és sötét szeme volt. Az alkarját tetoválások borították. Azok a rosszfiúk jutottak róla az eszembe, akik után sóvár vágyat éreztem középiskolás koromban. - Csak gyorsan bepakolom ezeket a konyhába. Segítesz? kérdezte, feltartva csiptetős írómappáját. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy ez a srác nem csak kéttucatnyi fánkot és egy tálcányi zöldcitrom-tortát akar itt hagyni nekem. Néhány másodperccel később belökte a sötét konyha ajtaját. Nagy csattanás hallatszott, és hirtelen nagyon megörültem, hogy Will épp nincs odafent az emeleten. A zajok tovább folytatódtak. Először dörrenéseket hallottam, azután egy sorozatnyi kisebb puffanást. Végül egy újabb fémes csörömpölés következett. - Te jóságos ég! - kiáltottam fel, és sietve elindultam a konyhaajtó felé, ami mögül már a fiú panaszos nyögéseit is hallottam. - Jól vagy? Belöktem az ajtót, ami nekiütközött valaminek. Ő volt az, éreztem, ahogy megmozdul. Tapogatózni kezdtem a fal mentén, és nemsokára sikerült felkattintani a meny- nyezeti neont. A srác ott hevert a földön, a kezét a bordáira szorítva. A pasztellszínű sütemények szétkenődve hevertek körülötte a padlón, egészen a hűtőkamráig. - Hát, ezt jól elcsesztem - morogta. Nevetnem kellett, de közben a szívem is hevesen kalapált. - Jól vagy? - ismételtem meg a kérdést. Óvatosan lehajoltam hozzá, mintha egy bizalmatlan kutyakölyök lenne, és attól félnék, hogy elfut előlem, ha óvatlanul egy túl gyors mozdulatot teszek.

128

- Igen, azt hiszem - felelte. - Sajnálom, hogy ilyen nagy felfordulást csináltam... - Te... A társaság küldött? Tudod... - Igen. Meg kellett volna lepjelek... Hú... - szisszent fel a hirtelen mozdulattól. A könyökét fogva visszaha- nyatlott a pekándiós süteménnyel teli dobozra, ami átmenetileg a párnájaként szolgált. - Hát, végül is, bizony értelemben sikerült... - feleltem, és az őrületes felfordulást látva kitört belőlem a nevetés. A jelek

szerint

acélborítású

nekitolhatta

a

konyhaszigetének,

süteményes amiről

kocsit nagy

Dell robaj

kíséretében leröpültek a ráaggatott edények és serpenyők. - Segítsek? - nyújtottam oda neki a kezemet. Micsoda arc! Egy igazi angyalareú rosszfiú! Huszonnyolc, legfeljebb harmincéves lehetett. Enyhe cajuni akcentussal beszélt, amit nagyon szexinek találtam. Lehúzta a cipzárját, majd lehámozta magáról a pulcsit és ledobta a padlóra, hogy alaposabban i s szemügyre vehesse a sérülést a könyökén. Az persze egyáltalán nem zavarta, hogy így láthatóvá vált ökölvívókéhoz hasonló felsőteste, amelyen fehér izompóló feszült. Mindkét karját és a vállát is tetoválások borították. - Szép kis kék-zöld foltok l esznek belőle holnap reggelre - állapította meg feltápászkodva. Nem volt magas, de mégiis érzékien vonzónak találtam, és a közvetlensége is teljesen levett a lábamról. Most, hogy már túl volt a baleset okozta sokkon, kinyújtóztatta a tagjait, akár egy macska, és végigpillantott rajtam.

129

- Nahát... Nagyon csinos vagy - állapította meg. - Én... azt hiszem, van itt valahol egy elsősegélydobozunk, vagy valami efféle... Mikor az iroda felé indulva el akartam menni mellette, elkapta a könyökömet, és gyöngéden magához húzott. - Szóval? Benne vagy? - Miben? - kérdeztem. Mogyoróbarna... Igen, egyértelműen mogyoróbarna volt a szeme. - Benne vagy, hogy megtedd velem a következő lépést? - Ezt nem így kellene megfogalmaznod. - Ó, a francba! - szaladt ki a száján. Olyan helyes volt... és olyan természetes. - Szóval, akkor... akarod a következő lépést? - Itt? És most? Veled? - Igen. Itt. És most. Velem - felelte, oldalra hajtva a fejét, és

hamiskásan

elmosolyodott.

Annyira

közvetlen

és

keresetlen volt az egész fellépése. A felső ajkánál egy hajszálvékony sebhely húzódott. Még sohasem láttam ilyen fehér fogsort, mint amilyen az övé volt. - Azt akarod, hogy könyörögjek? - mondta. - Nem probléma! Na, lécci, kérlek szépen! Tetszett nekem ez a helyzet. Nagyon is. Úgy döntöttem, egy kicsit még tovább húzom. - És mit fogsz csinálni velem? - Na, erre már tényleg tudom a választ! - felelte. Mindent, amit csak akarsz, és semmit, amit nem szeretnél. - Ez tényleg a jó válasz volt.

130

- Ugye? Nem vagyok teljesen reménytelen eset. Nem bizony... Hihetetlenül helyes és szexi volt. - Szóval akkor akarod ezt a lépést? - Melyik is ez? - Ööö... azt hiszem, a bizalom? - Nem is tudom - feleltem, és fejcsóválva végigmér- tem a konyhában keletkezett kárt. - Beállítasz ide, amikor már épp zárni készülök, és olyan pusztítást végzel, ami miatt órákig kell majd még takarítanom - csípőre tettem a kezemet, és számon kérőén néztem rá, mintha valóban nem tudnám, hogy döntsék. Igazán szórakoztató volt. - És tényleg azt gondolod, hogy... - Nem értem - szakított félbe. - Ez azt jelenti, hogy nem akarod? - felszisszent, mintha fájna valamije. - Basszus, ezt nagyon elbénáztam... Néhány pillanatig hallgattam, majd azt mondtam: - Nem... Akarom ezt a lépést. - Juhé! - felelte összecsapva a két kezét, amitől önkéntelenül felnevettem. - ígérem, nem fogsz csalódni bennem, Cassie - folytatta. Lekapcsolta a fejünk fölött világító neont, így most csak az utcalámpák konyhaablakon keresztül beszűrődő meleg fénye világított meg bennünket. A fiú lépett egyet felém, és a kezei közé fogta az arcomat. Utólag végiggondolva, az egész estében nem a rendkívüli, későesti áruszállítás és nem is a baleset okozta a legnagyobb meglepetést a számomra. Hanem ez. Ez a csók. Nekidöntött a konyha hideg falának, izmos teste olyan határozottan simult az enyémhez, hogy egyértelműen tudtam: komolyan gondolja. Jesszusom, egészen

131

határozottan éreztem, ahogyan megkeményedik. A következő másodpercben eltűnt rólam a blúzom, és a padlón heverő kapucnis pulcsin kötött ki. Az első két alkalommal szó sem volt csókolózásról, de nem is hiányoltam. Ez azonban... ez most egészen más volt. Ki akart szaladni alólam a lábam, a srácnak kellett a derekamat átfogva megtartania, nehogy lerogyjak a padlóra. Mikor csókolt engem meg bárki is így, épp a megfelelő mohósággal? Nem, még soha életemben nem történt ilyen. Feltérképezte a számat a nyelvével, éppolyan sürgetéssel, mint amit én is éreztem. Az íze a kedvenc fahéjas rágógumimra

emlékeztetett.

Néhány

másodpercig

elmélyülten csókolóztunk, aztán finoman beleharapott az alsó ajkamba, majd gyönyörű szája elvált az enyémtől, és megindult lefelé. Mikor rátalált egy pontra a kulcscsontom fölött, megállt,

és

tovább csókolt,

olyan

követelőző

mohósággal, aminek következtében egy vágyakozó sóhaj fakadt ki belőlem. A kezeivel közben utat csinált a szájának, s miután kiszabadította az egyik mellemet, az ajka szenvedélyesen rátapadt. Addig ingerelte a mellbimbómat, míg az teljesen meg nem keménye- dett, azután megkereste a másikat is, és közben egyik keze a farmeroma csúszott, hogy felfedezze, amit már én is gyanítottam, hogy teljesen nedves lettem. Végig a szemembe nézett, miközben ujjaival feltérképezett. A tekintete átható volt. Azután kihúzta a kezét a nadrágomból, és egyik ujját a szájába dugta. Azt hittem, ott rögtön elélvezek. - Ki vagyok rád éhezve. Levennéd a nadrágod? Én addig gyorsan letakarítom ezt az asztalt.

132

Az a vad tekintet, az izzadságtól fénylő tökéletes test és a bűnbánó arckifejezés... Édes istenem, a srác teljesen levett a lábamról! Végigpillantottam a padlón szétkenődött tejszínes süteményeken. - Komolyan? Itt, a konyhában? - kérdeztem, meglazítva az övemet. - Pontosan. Tetovált karjával határozottan lesöpört mindent Dell rozsdamentes acél asztaláról. A fémtálak, a lábasok és a serpenyők, a habverők és a műanyag eszközök mindmind nagy csattanással landoltak a földön. Ezek után a srác lekapott egy kockás térítőt az alsó polcról, és rádobta a fémlapra. Én közben kibújtam a farmeremből, és magam köré

font

karjaimmal

próbáltam

takargatni

a

meztelenségemet. - Tudod, mi lesz a desszert? - kérdezte felém fordulva, és felvonta az egyik szemöldökét. - Te! Felém lépett, a karjaiba zárt, és ismét megcsókolt. Óvatosan felültetett az asztalra, majd ott hagyott. A hűtőkamrához ment, és egy kis időre eltűnt benne. - És most lássuk csak... - mondta, amikor előkerült, magához ölelve néhány dobozt és egy tejszínhabos flakont. - Te meg mire készülsz? - kérdeztem. - Csukd be a szemed, és dőlj hátra! Odaállt elém, és végigfektetett az asztalon. Azután zavarba

ejtő

természetességgel

széttárta

a

lábaimat.

Meglepett sikoly és zavart kuncogás tört ki belőlem egyszerre. Tejszínhabot nyomott a köldökömbe, majd két

kis kört rajzolt vele a mellbimbóimra, és komoly képpel megszemlélte művét. - Mégis mit csinálsz? - Desszertet készítek, Cassie. Igazából cukrász vagyok, akár hiszed, akár nem. Lássuk csak... még egy kicsit... - azzal húzott még egy csíkot a köldökömtől indulva lefelé. Majd felkapta a csokoládéöntetet tartalmazó dobozt, és finoman rám kent belőle egy keveset. Mikor ezzel is végzett, átnyúlt fölöttem, kivett a dobozából egy szem koktélcseresznyét, és a köldökömre helyezte. Próbáltam abbahagyni a kuncogást, de nem sikerült. Hideg volt a csokiöntet a testemen, és csiklandozott is, ugyanakkor iszonyúan izgató volt az egész művelet. A fiú végül alaposan szemügyre vette az elkészült alkotást, azután lehajolt és összezárta az ajkait a köldököm fölött. Bekapta a cseresznyét, majd lenyalogatta rólam a habot. Az egyik kezével szétkente a mellemen a csokit, miközben a szája mohón siklott rajtam egyre lejjebb. Hamarosan a keze is az ajkai után indult: végighaladt a felsőtestemen, majd a hasamon, és végül benyomult a lábaim közé. Forró és nedves volt a nyelve. Eleinte csak nyalogatott, alig-alig érve hozzám közben, de én közben egyre inkább úgy éreztem, hogy belehalnék, ha abbahagyná. Végül, amikor a szája összezárult, és puhán, forrón és nedvesen körözni kezdett rajtam, teljesen eksztázisba estem tőle. Miközben az utolsó cseppig lenyalogatta rólam a tejszínt, éreztem, ahogy ujjai határozottsága ellensúlyozza puha, nedves

nyelvének

simogatását.

Fájdalmas

sóvárgással

vágytam a folytatásra, mint azelőtt még soha. Ez a fiú olyan gyorsan juttatott el a gyönyör

134

közvetlen közelébe, hogy muszáj volt megkapaszkodnom az asztal szélében, nehogy leszédüljek róla. Ám ekkor megtorpant. - Miért álltái meg? - kérdeztem zihálva, levegő után kapkodva. Lenéztem rá, egyenesen a mohó tekintetébe. Letörölte a kézfejével a csokikrémet az arcáról. - Cassie, érezted, mit csináltam a nyelvemmel? Hát, igen ...pontosan éreztem, mit csinált a nyelvével. Teljesen megőrjített. - Igen - suttogtam. - Azt szeretném, ha most te csináld ugyanezt az ujjaiddal. Itt, előttem. A kedvemért. - Hogy mit csináljak? Bódultságot éreztem, miközben ránéztem. Az arca még most is imádni valóan tejszínhabos volt. - Azt szeretném, ha magadhoz nyúlnál - felelte. - De... nem tudom, hogy csináljam. Őszintén mondom. Ügyetlen vagyok. Elkezdeni még csak el tudom, de azután... nem is tudom... És ha te nézel közben, akkor... - Add csak ide a kezedet! Vonakodva engedelmeskedtem. Határozottan megfogta a csuklómat, és oda irányította, ahol forró és nedves voltam. A mutatóujjamat finoman ráhelyezte a csiklómra, majd a száját is odatapasztotta, amitől még izgatottabb lettem. Körözött az ujjammal, és közben a nyelvével követte a mozgását. Hihetetlen érzés volt. - Nem tudom eldönteni, melyik a finomabb: te vagy a csokikrém - mondta. Miután ráéreztem a ritmusra, elengedte a kezemet, és az ujjaim most már maguktól mozogtak tovább, mi

135

közben ő gyöngéden fokozta az izgalmamat a szájával. Megfogta a combjaimat, és leszorította őket az asztalra. Egy pillanatra megállt és figyelte, mit csinálok. Az önkívület határig jutottam. Hátravetettem a fejemet, hogy teljesen átadjam

magam

annak,

amit

érzek.

Nézte,

hogyan

kényeztetem magamat, aztán a szája újra csatlakozott az ujjaimhoz. - Érzed ezt? Tetszik neked? - kérdezte, miközben szenvedélyesen nyalogatott. - Ó, igen! - feleltem. Az ő ritmusához igazodott a szívverésem. Nem tudtam volna megállapítani, pontosan honnan indult ki az érzés, de valahol egészen mélyen éreztem a lüktetést. Belém hatolt az ujjaival, amennyire csak lehetett, miközben a másik kezével szétfeszítve tartotta a combjaimat. A gyönyörtől lángra lobbant minden porcikám, és ő pontosan érezte, hogyan gyülemlik fel bennem egyre jobban az energia. - Te jóságos ég! - szaladt ki a számon. Olyan érzés volt, mintha félnék attól, ami következik. Mintha túl messzire mentünk volna. Ekkor fehéren izzó forróság cikázott végig bennem, arra késztetve, hogy megemeljem a csípőmet. A srác mintegy végszóra félretolta a kezeimet, és hevesen csókolt, nyalt-falt tovább. Olyan hihetetlen hatással volt rám ez a lázas mohóság, hogy úgy éreztem, muszáj belekapaszkodnom valamibe, mielőtt menthetetlenül lezuhanok az asztalról. - Istenem... istenem... Ennél többet nem voltam képes kinyögni, miközben megvonaglottam a sikamlós fémfelületen. Már azzal sem törődtem, hogy lecsúszhatok, annyira magával

ragadott a gyönyör. A fiú megfogott, és erősen tartott, míg a kéj

utolsó

hullámai

is

elültek

bennem.

Amikor

megnyugodtam, finoman megtörölte az arcát a combom belső oldalán. - Hát ez... nem volt semmi, Cassie. Éreztem... - Igen. Nem semmi volt - feleltem, a karomat a homlokom elé kapva. Mintha egy álomból ébredeztem volna. - Van kedved megismételni? Elnevettem magam. - Nem hinném, hogy valaha is képes lennék rá még egyszer. Feltápászkodott rólam, kikapott pár konyharuhát az asztal alól, és a hűtő melletti mosog atónál meleg vizet engedett rájuk. - Pedig képes vagy. - Most komolyan, honnan szedtek elő téged? - kérdeztem, miközben óvatosan felültem.. -Kik? Lelógattam a lábamat az asztal szélén. A srác visszajött hozzám, és gyöngéd mozdulatokkal letörölte rólam a maradék ragacsot. - Hát a csajok a S.E.C.R.E.T.-nél. - Erről nem beszélhetek veled. Csak majd ha már te is tag leszel. Hozott egy másik konyharuhát is, és; letörölgette vele .íz arcomat és a kezemet. Alapos és gyöngéd volt egyszerre. - Van gyereked? - kérdeztem egy ¡hirtelen támadt iillettől vezérelve.

137

Néhány pillanatig csak zavartan nézett rám. - Van... egy fiam. De tűi sokat beszélgetünk, Cassie. Magam előtt láttam a fiát - egy kissrácot, aki kiköpött az apja, csak pufókabb, és nincsenek rajta tetoválások. - És te pénzt kapsz ezért? Már a karomat törölge tte, majd a csuklóm érzékeny bőrén folytatta. - Dehogy! Ezért nekem nem kell fizetség. Bármikor megtenném neked. - De hát mi a jó neked ebben? Megtorpant, a kezemet a kezében tartva, és néhány másodpercig komolyan a szemembe nézett. - Te tényleg nem tudod? -Mit? - Hogy milyen gyönyörű vagy! Hirtelen nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, mindjárt megáll a szívem. Nem volt okom nem hinni neki. Olyan őszintének hangzott. Mikor végzett, a koszos konyharuhát a vállára dobta, felkapta a pulóverét a padlóról, és a kezembe adta az én ruháimat. Mindketten felöltöztünk. - Hadd segítsek neked összetakarítani! - mondta, és a helyiség közepére rúgott egy üres szemetesvödröt. Úgy tíz percig tarthatott, mire összeszedtük az összelapult dobozokat. Kettőt sikerült megmentenünk. Teleengedtem forró vízzel egy vödröt, hogy felmossam a padlót, majd szóltam a srácnak, hogy a többit már rám hagyhatja.

138

- Nem örülök, de mennem kell. Ez a szabály. Köszönöm a desszertet, Cassie. Meg persze a bordarepedést. És a könyöktörést. Lassan elindult felém. Egy pillanatig tétovázott, de aztán odalépett hozzám és határozottan szájon csókolt. - Fantasztikus vagy - mondta. - Te is - feleltem. Magam is meglepődtem azon, hogy ezt tényleg, hangosan is kimondtam. - Találkozunk még? - Nem kizárt. De sajnos nincs rá túl sok esélyem. Kihátrált a konyhából, majd még rám kacsintott, mielőtt kilépett volna a sötét utcára. Addig néztem utána, míg teljesen el nem halt az ajtócsengő hangja.

Azt hittem, sikerült eltüntetnem az összes árulkodó nyomot az éjszakáról, csakhogy másnap reggel arra érkeztem, hogy Dell egy törlőronggyal és valamilyen tisztítószerrel sikálja a rozsdamentes

acél

asztallapot.

Lehet,

hogy

csak

képzelődtem, de úgy láttam, közben megrovó pillantásokat küldözget felém, mintha csak azt akarta volna mondani: „Gőzöm sincs róla, hogyan került a feneked lenyomata az asztalomra, de az is biztos, hogy nem fogok rákérdezni.” Gyorsan felkaptam a tálcám, és kilöktem az étterembe nyíló lengőajtót, csakhogy odakint egy másik, hasonlóan számon kérő szempár fogadott. Matilda ült ott a nyolcas asztalnál. Azonnal odasiettem hozzá.

139

- Mit keresel itt? - kérdeztem suttogva, miközben óvatosan körbenéztem. - Ezt meg hogy érted, Cassie? - kérdezett vissza. - Ez az egyik kedvenc helyem New Orleansban. Van egy perced, hogy váltsunk pár szót? - Tudod, elég sok dolgom van - feleltem zavartan, elé rakva az étlapot. - Kiesett az egyik pincér, úgyhogy most majdnem mindent én csinálok. Igazság beszélgetést

szerint

szerettem

Matildával.

volna

Aggódtam,

megúszni hogy

túl

ezt

a

sokat

beszélgettem a tegnap esti pasassal, és ezzel megszegtem a szabályokat. Végignéztem a szinte teljesen üres éttermen. A reggeli hullám csak úgy félóra múlva volt várható. Will valószínűleg még Tracinánál volt, mivel tudta, hogy egyedül is ki tudok nyitni. Úgyhogy némi lelkiismeret-furdalással küszködve leültem Matilda mellé, jóllehet fogalmam sem volt, miért érzem így magam. - Kellemesnek találtad a tegnap estét Jesse-szel? kérdezte. - Jesse? így hívják? Éreztem, hogy remeg a gyomrom. - Igen, Jesse. Sajnálom, ha megijesztett a hirtelen betoppanása. - Semmi gond - feleltem, és lesütöttem a szememet. Igazából... nagyon bejött nekem. - Igen, ez a legfőbb oka annak, hogy most itt vagyok. Úgy tűnik, te is mély benyomást tettél rá, Cassie. Nagyot dobbant a szívem. Ugyanakkor valahogy bizarrul valószínűtlennek is éreztem az egészet.

140

- Tudod, néha megesik. Vonzalom támad az emberek között. Valami beindul közöttük, és szeretnék jobban is megismerni egymást. Szóval, azt szeretném mondani, hogy módomban áll összehozni neked egy randevút Jesse-szel. De ha belemész, ezzel számodra véget ért az utazás. A Harmadik Lépéssel befejeződik a kaland. Kiszállsz a S.E.C.R.E.T.-ből, ahogy ő is. Nyeltem egyet. - Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Jesse az eseted - folytatta Matilda. - Úgy értem, nagyon vonzó pasas, de ő... - Nős? - Nem, elvált. De ennél többet nem mondhatok róla, Cassie. Gondolkodj el a dolgon. Kapsz rá egy hetet, hogy dönts. - És ő...? Ő szeretne újra találkozni velem? - Igen - felelte Matilda szomorkásán. - Ezt elég egyértelművé tette. Figyelj, Cassie, én nem mondhatom meg neked, hogy mit tegyél. Tény, hogy teljesen kivirultál, ezt látni rajtad. De én mégsem örülnék annak, ha egyetlen jól sikerült éjszaka után kiszállnál egy olyan férfi miatt, akiről semmit sem tudsz. Még épp hogy csak elkezdődött számodra ez az egész. - Gyakran megtörténik ilyesmi? - Sok nő adja fel önmagát túl korán, és a többségük meg is bánja. Nemcsak a S.E.C.R.E.T.-ben, az életben is. Matilda rátette a kezét az enyémre. Will épp ebben a pillanatban lépett a konyhából az étterembe, és kisietett mellettünk az utcára Tracinához, aki egy szűkös parkolóhelyre próbált beállni Will furgonjával a ház előtt.

141

Még onnan is, ahol én ültem, egyértelműen látszott, hogy ez rossz ötlet. - Jézusom! Állj meg! Mondtam, hogy várj meg! - kiáltotta Will futtában. Nem hallottam, mit válaszolt Tracina, de idegesnek tűnt, és hevesen gesztikulálva magyarázott valamit a furgonból, ami gyakorlatilag keresztben elállta az úttestet. Hát ilyen az, ha az embernek van pasija, gondoltam. Illetve ilyen valaki barátnőjének lenni: idilli, harmonikus és feszült napok váltják egymást, állandóan egyensúlyozni kell a szerelem és a gyűlölet között, minden mozdulatod valaki más egyetértésének vagy helytelenítésének a függvénye. A döntéseid már nem csak a tieid, és nem is csak téged érintenek - mégis te vagy a felelős a következményeiért. Az esetek egy részében lehetséges jól dönteni, más esetekben azonban nem. Soha az életben. Vajon én is ezt akarom? Szeretnék valaki barátnője lenni? Mégis mit tudok én erről a Jesse nevű fickóról? Egy tetovált cukrász, akinek van egy fia, és ki tudja, hol lakik, vagy hogy él. Tény, hogy bejöttünk egymásnak. De akkor is, gyakorlatilag csak egy ismeretlen srác volt. Miközben végiggondoltam mindezeket, Tracinát figyeltem az ablakon keresztül, ahogy kiszáll a nagy nehezen leparkolt

autóból,

becsapja

az

ajtaját,

meglengeti

a

kulcscsomót Will orra előtt, majd odavágja a lába elé. Will lehajolt és felvette a földről a kulcsokat, majd néhány másodpercig még álldogált ott, mozdulatlanul, egyenesen előre bámulva.

142

- Tudod, mit? - szólaltam meg, ismét Matilda felé fordulva. - Nincs szükségem az egy hétre, hogy átgondoljam. Már tudom, mit szeretnék. Folytatni. Ragaszkodom a S.E.C.R.E.T.-hez. Matilda elmosolyodott. A tenyerembe rakta a Harmadik Lépés talizmánját, és rázárta az ujjaimat. - Jesse tegnap elfelejtette ezt odaadni neked. De azt hiszem, most úgyis én voltam erre a legmegfelelőbb személy. Megnéztem a talizmánra vésett szót. Bizalom. Igen, tényleg csak bízni tudtam abban, hogy jól döntöttem.

Három héttel az után, hogy kis híján kiszálltam, megérkezett hozzám

a

Negyedik

leghagyományosabb

Lépés

úton.

A

kártyája, borítékkal

mégpedig a

a

kezemben

otthagytam a postaládát, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat a lakásomig. Ugyanolyan izgatottság lett úrrá rajtam, mint amit az emlékeim felidézése közben éreztem. Időről időre eszembe jutott Jesse, és eltűnődtem azon, vajon miért nem őt, a tetovált cukrászt gondolták az esetemnek a Bizottság tagjai. De végül igazat kellett adnom nekik. Rádöbbentem ugyanis, hogy eddig a pasiknak csak egy igen szűk rétege keltette fel az érdeklődésemet. Már nem bántam, hogy úgy döntöttem, folytatom a kalandot a S.E.C.R.E.T.-tel. Túl sok újdonságot tudtam már meg magamról ahhoz, hogy ezen a ponton megállják. Ugyanakkor továbbra is felfelvillant bennem olykor egy-egy kép Jesse-ről, magam előtt láttam a karját, a hamiskás mosolyát, és ilyenkor minden porcikámat átjárta a borzongás. Feltéptem a vastag borítékot. Egy, a többinél kisebb és díszesebb kártya csúszott ki belőle, a Negyedik Lépésé. Az

Odaadás szó állt a hátulján elegáns, nyomtatott betűkkel. Egy meghívó volt „egy kis főzőcskézésre” a Villába, a hónap második péntekén. A Villa! És egy

144

kis főzőcskézés... Hát ez nem tűnik valami túl odaadó programnak, és az öltözékemre vonatkozó utasítást is furcsán konkrétnak találtam. Vegyél fel fekete melegítőnadrágot sima

fehér pólóval, legyél sportcipőben, a hajadat kösd lófarokba, és ne legyen rajtad erős smink. Némi csalódást éreztem amiatt, hogy meghívtak

a

Villába,

de

mégsem

vehetek

fel

sem

különösebben szexi, sem pedig elegáns ruhát. De sebaj, így legalább nem kell elmennem vásárolni előtte, gondoltam. Úgyis az a lényeg, hogy végre bejuthatok a Villába, ebbe a titokzatos épületbe, ami annyira izgatta a képzeletemet, ugyanakkor némi félelmet is ébresztett bennem. Kopogás zökkentett ki a gondolataimból. Will! Megígértem neki, hogy elmegyek vele Metairie-be egy aukcióra, ahol

éttermi

felszerelési

tárgyakra

lehetett

alkudni.

Szükségünk volt néhány új tálcára, meg székekre, hogy lecseréljük a roskatag darabokat, illetve egy masszívabb előkészítő asztal is jól jött volna, mert a mienk rejtélyes módon az utóbbi időben billegős lett. Will ezenkívül venni akart még egy tésztakeverő gépet és egy mélyhűtőt is, hogy saját

készítésű

süteményeket

is

forgalmazhassunk.

Kgyébként Tracina kísérte volna el, de ő még mindig fájlalta a bokáját. Mankóra már nem volt ugyan szüksége, de továbbra is sántikálva járkált az étteremben, hogy nehogy elmúljon Will bűntudata a baleset miatt. Tréfásan még azt is megjegyezte, hogy ha nem járnának, most biz- losan beperelné, de én nem voltam teljesen meggyőződve1 róla, hogy csak viccnek szánta. Aznap mindenesetre ni'kem kellett helyettesítenem őt Will mellett. - Egy pillanat! - kiáltottam.

145

Bedugtam a borítékot a dossziémba, amit becsúsztattam a matracom alá, és már futottam is az ajtóhoz. Will épp akkor akart másodszorra is kopogtatni. Az egyik kedvenc ingem volt rajta: egy halványpiros, végig gombos darab, amit Tracina vett neki. Bármennyire is idegesített néha ez a nő, azt el kellett ismernem, hogy Will neki köszönhetően mostanában sokkal ízlésesebben öltözködött. Sőt még arra is rá tudta beszélni, hogy vágassa a szokásosnál kicsit rövidebbre a haját. - Szia! Gyere be! - Nem találtam parkolót, úgyhogy egy másik kocsi mellé álltam. Inkább lent megvárlak. Nem hallottad, hogy dudáltam? - Bocs, de nem... épp... porszívóztam. Will végigpillantott a rendetlen lakáson. Nyilvánvalóan szó sem volt semmiféle porszívózásról. - Értem - mondta. - Odalent leszek. Will útközben végig távolságtartó és szórakozott volt. Az állomáskeresőt tekergette a rádión, és egyből elkapcsolt, ha olyan szám következett, amit nem szeretett, vagy ha egy jó dal után elkezdődött a reklám. - Ideges vagy... - jegyeztem meg. - Igen, azt hiszem, kicsit rossz passzban vagyok. - És mi az oka? - Miért érdekel az téged? - Hogy érted azt, hogy miért érdekel? A barátod vagyok. Gondoltam, megkérdezem. Will nem válaszolt. Végül elfordultam tőle, és inkább kibámultam az ablakon. Egy kis idő elteltével azonban nem bírtam tovább.

146

- Minden rendben van Tracinával? Láttam, hogy a minap balhézott veled a kocsinál. - Minden szuper, Cassie. Kösz, hogy érdeklődsz. Hű! Nem emlékeztem, hogy Will valaha is ilyen ellenséges lett volna velem. - Oké, bocs - mondtam. - Nem ütöm bele az orromat a dolgodba. Ha tudtam volna, hogy ilyen undok leszel, inkább el sem jövök. Mégiscsak vasárnap van. Ez a szabadnapom, ha nem tudnád. Azt hittem, jó kis program lesz, de... - Ó, sajnálom, hogy nem vagyok neked elég szórakoztató társaság - szakított félbe. - Bizonyára nagyobb erőfeszítéseket kellene tennem. És le kellene szoknom arról is, hogy megzavarjam a traccsolásodat az új, izgalmas barátaiddal munka közben, nem igaz? Matildára célzott persze. Bár eleve megbeszéltük, hogy lehetőleg nem találkozunk az étteremben, a minap, azután, hogy beszéltünk Jesse-ről, Will szóvá tette, miért ücsörgők a vendégekkel munkaidőben. - Kezdek jobban összebarátkozni az egyik törzsvendéggel. Miért olyan nagy baj ez? - Persze, egy törzsvendég, aki ékszert vesz neked, ráadásul ugyanolyat, mint amilyet ő maga is hord... Will a kezemre pillantott, ami épp a combomon pihent. Imádtam ezt a finoman megmunkált karkötőt. Annyira szépnek találtam, hogy egyszerűen muszáj volt hordanom, főleg amióta gyűlni kezdtek rajta a medálok. - Erre gondolsz? - kérdeztem feltartva a csuklómat. - Az egyik barátnője készítette. Nagyon meg

147

tetszett, és én is szerettem volna egy ilyet magamnak. A csajok között ez már csak így szokás, Will. Reméltem, hogy elég meggyőzőnek hangzik, amit mondok. - És mennyibe került? Ránézésre legalább tizennyolc karátos aranynak saccolom. - Spóroltam rá. De ehhez már tényleg semmi közöd. Will sóhajtott egyet, majd ismét hallgatásba burkolózott. - Komolyan gondolod, hogy nem beszélgethetek a vendégekkel? Mert, csak hogy tudd, igazán keményen dolgozom, és ez az étterem sokat jelent nekem. Bármit megtennék azért, hogy... - Sajnálom! - ...hogy... - Hallgass végig, Cassie! Sajnálom, őszintén. Fogalmam sincs, miért vagyok ilyen... Tényleg jól megvagyunk Tracinával, csak ő... tovább szeretne lépni, én viszont nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre, érted... Úgyhogy igen, egy kissé ingerült vagyok mostanában a dolgaink miatt. - Te most házasságról beszélsz? Kis híján félrenyeltem, amikor kimondtam a szót. De miért zavar ez ennyire? Megvolt az esélyem, de nem éltem vele. Akkor meg miért ne vehetné el Will azt a lányt, akit szeret? - Nem, dehogy! Csak hogy költözzünk össze... de igen, végül is azt szeretné, hogy majd egyszer házasodjunk össze. - És te is ezt akarod, Will?

148

Dél felé járt az idő. A nap perzselően sütött ránk az üvegen keresztül, teljesen forró volt a fejem teteje, és már kezdtem szédelegni a melegtől. - Persze. Úgy értem, miért is ne? Miért ne akarnám én is ezt? Klassz csaj - felelte. Will az útra meredt, de most egy pillanatra odafordult felém, és halványan elmosolyodott. - Nahát, csak úgy süt belőled a szenvedély! - jegyeztem meg, mire mindketten elnevettük magunkat. Mikor megérkeztünk, a parkoló félig üres volt, ami jó jelnek tűnt. Ha kevés az érdeklődő, alacsonyak maradnak az árak. - Gyerünk, vegyünk pár kacatot - mondta Will. Leállította a motor, és kipattant a kocsiból. Hirtelen elöntött a vágy, hogy ott ülhessek vele még egy darabig, hogy megnyugtathassam, megsimogathassam a haját és azt mondhassam neki, hogy minden rendben lesz, hogy nem kell semmi mást tennie, mint őszintének lenni önmagához. Ugyanakkor belém nyilallt a féltékenység is. Úgy tűnt, Tracinának egyáltalán nem jelent gondot, hogy Will-lel barátok vagyunk, és a legkevésbé sem zavarta, hogy sok időt töltünk együtt, amit én őszintén szólva kissé bántónak éreztem. Tudtam, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, de egy részem mégis l>e akarta bizonyítani neki, hogy igenis számolnia

kell

velem,

még

ha

legveszélyesebb

rivális.

Azonban

nem

is

ezúttal

vagyok nem

a

nyílt

lehetőségem a cselekvés- le, mert Will már félúton járt az épület bejárata felé. I így hogy gyorsan kipattantam a kocsiból, és a nyomába './cgődtem.

149

Túl lassan vánszorgott az idő péntekig. Előkészítettem egy vadonatúj fekete tréningnadrágot és egy szűk fehér pólót, mert

úgy

döntöttem,

ezt

fogom

viselni

egy

fekete

sportmelltartó fölött. Sajnáltam, hogy kénytelen vagyok így öltözni, ráadásul ügyelnem kellett arra is, hogy Dixie messzire elkerülje a nadrágomat. Még csak az hiányzott volna, hogy macskaszőrrel borítva jelenjek meg a Villában, mint egy bolond öregasszony. Pontosan a megbeszélt időpontban megpillantottam a limuzint, ahogy leparkol a házunk előtt. Gyorsan leszaladtam, és már ki is léptem az ajtón, még mielőtt a sofőr felcsöngethetett volna. - Helló - üdvözöltem kissé zihálva. Kesztyűs kezével az autó felé irányított, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót. - Köszönöm - mondtam. Behuppantam a plüss- bevonatú ülésre, és hátrapillantottam a házunkra. A földszinten szétnyílt, majd visszahullott a helyére egy csipkefüggöny. Szegény Anna, bizonyára semmit nem értett az egészből. Az utastérben egy palack pezsgő és egy ásványvíz várt rám jéggel teli vödörbe állítva. Kikaptam az utóbbit. Nem szerettem volna spiccesen megérkezni. Este hét volt, már elcsendesedett a forgalom, így villámgyorsan megérkeztünk a S.E.C.R.E.T. épülete elé. Eddig mindig a fehér ház utcára nyíló kapuján keresztül mentem be, amit egy fal választott el a birtok másik felétől. Most azonban a kétszárnyú kapu nyílt ki a limuzin

előtt, ahonnan az út közvetlenül a Villához vezet. Amikor elhajtottunk a repkény borította fehér ház mellett, láttam, hogy mind a négy manzárdablak mögött ég a villany. Eltűnődtem, vajon miféle dolga lehet az épületben a lányoknak

péntek

este.

Talán

épp

különböző

forgatókönyveket találtak ki nekem, vagy esetleg más nőknek, akik velem egy időben csinálják végig a lépéseket. Vajon egynél több ügyfelük is van egyszerre? Vagy csak én vagyok? Sokféle kérdés motoszkált bennem, de tudtam, hogy Matildától nem fogok választ kapni rájuk, legalábbis amíg nem válók én is a szervezet tagjává. Míg a fehér házat körülölelő udvar olyan volt, mint egy buja növényekkel benőtt labirintus, a Villához tartozó terület gondozott volt, ám mégis természetes, eltekintve a fű földöntúli zöld ragyogásától, ami miatt a pázsit szinte műnek látszott.

A

levegőben

bódító

rózsaillat

terjengett:

a

futónövények beborították az épület oldalát, ami emiatt úgy festett, mint egy hatalmas, rózsaszín, sárga és fehér csipkével díszített szoknya. A reneszánsz stílusú homlokzat hasonló volt a környékbeli villákéhoz, a félköríves balkont tartó vaskos fehér oszlopok beárnyékolták a hűs tornácot. Azonban ez az épület mégis másképpen volt elegáns, mint a környező házak. És bár szépnek találtam, ugyanakkor valahogy túl kimértnek és tökéletesnek is éreztem. Az egész épületet pasztellzöld stukkók és fehér párkányok díszítették. A földszintet és az első emeletet is tornác ölelte körül. A második és a harmadik emeleten díszes kis erkélyek keretezték az ajtókat. Meleg, sötétsárga fény szűrődött ki mindenhonnan, ami egyszerre tűnt csalogatónak és

151

furcsának. Mi az oldalsó bejárat előtt parkoltunk le, de a macskaköves kocsifelhajtó tovább folytatódott, keresztül egy kis dombon egészen a hátsó udvaron található garázsig. Kicsit olyan helynek tűnt nekem, ahonnan biztosan nem szeretne elköltözni az ember, de ahol lakni sem igazán lehet. Egy fekete-fehér egyenruhát viselő nő lépett ki az ajtón és intett nekem. Leengedtem az ablakot magam mellett. - Helló, te bizonyára Cassie vagy - szólított meg. Engem Claudette-nek hívnak. Már egészen hozzászoktam, hogy a kocsiban ülve várjam meg, hogy a sofőr kinyissa nekem az ajtót. Miközben kiszálltam, észrevettem néhány testőrnek látszó férfit a birtokon

sétafikálni,

mindegyik

öltönyt

és

sötét

napszemüveget viselt, az egyikük épp a headseten keresztül beszélt valakivel. Claudette újra megszólalt. - A konyhában vár rád. Sajnos nincs túl sok ideje, de izgatottan várja, hogy megismerhessen. - Kicsoda? - kérdeztem, Claudette nyomába szegődve. Vajon hogy értette, hogy sajnos nincs túl sok ideje? Nem az a pasas dolga, hogy az én fantáziámat megvalósítsa? - Majd meglátod - felelte Claudette, és egyik kezét kedvesen a hátamra téve betessékelt az ajtón. Az

előszobát

márványpadló

borította:

fekete-fehér

tyúklábmintája a folyosó végéig vezetett. Középen egy szökőkút csobogott: két kerub locsolta kis kancsókból a vizet egy sekély medencébe. A hatalmas vázákban ba

152

zsarózsacsokrok díszelegtek. Jobbra egy festőien szép előcsarnokot láttam. A lépcsősor tövében egy újabb testőr ült egy széken, és újságot olvasott. - Várj inkább odakint - szólt oda neki Claudette. A tagbaszakadt férfi némi habozás után felkelt a helyéről. Egy hosszú folyosón haladtunk tovább, az egyre erősödő hiphop- vagy rapzenét követve - nem igazán tudom, mi a különbség a kettő között. Kezdett hevesen kalapálni a szívem. Rémesen alulöltözöttnek éreztem magam ehhez a helyhez képest, és azon tűnődtem, vajon miért akarták, hogy ilyen egyszerű, hétköznapi holmiban jöjjek. A testőrök, a szűkre szabott idő, a zene - érthetetlen volt az egész. Abba az irányba tartottunk, amerre az épület hátsó részét sejtettem. Bársonyborítású székek mellett haladtunk el, melyek a széles folyosó két oldalán sorakoztak. Egyre hangosabban szólt a zene, ahogy közeledtünk egy kétszárnyú tölgyfa ajtóhoz. Feltűnt, hogy a kerek kémlelő ablakokat fekete selyempapír borítja. Mégis mi a fene folyik itt? Claudette benyitott az ajtón. Valami leves meleg illata csapta meg az orromat: tenger gyümölcseit éreztem benne, talán paradicsomot és fűszereket. Megfordultam, hogy megkérdezzem Claudette-től, hogy hová kell mennem, és kivel fogok találkozni, de addigra már eltűnt. Az ajtó csendben

lengedezett

mögötte.

Körülnéztem

a

tágas

helyiségben, amely úgy nézett ki, mint egy régimódi mosókonyha. A fényesre lakkozott falak ■ilsó fele fehér, a fölső része pedig fekete volt. A középen álló konyhasziget fölött többtucatnyi színezett rézedény

153

sorakozott magasan felfüggesztve. A gondolaméretű konyhai berendezések

antiknak

néztek

ki,

de

valójában

a

legmodernebb darabok voltak, a hűtőszekrény pedig épp olyan, mint a miénk az étteremben, csak épp vadonatúj. Igazán kastélyba illő volt az egész. És akkor megláttam őt. A tűzhely előtt állt, meztelen hátát fordítva felém. Épp lehajolt, hogy lecsavarja a tűzhely lángját, majd megkavart valamit, ami egy nagy fazékban Totyogott, miközben folyamatosan a telefonba beszélt, amit a válla és a füle közé szorítva tartott. A háta olyan izmos volt, mint egy született atlétáé. Barna bőre makulátlan. Bő szabású farmernadrágja lecsúszott a csípőjére, de nem túlságosan mélyre: épp csak annyira, hogy kilátsszon elképesztően vékony dereka. - Bocsánat! - szólaltam meg, próbálva túlkiabálni a zenét, de mégsem elég hangosan ahhoz, hogy a férfi megforduljon. - Nem azt mondom, hogy az egész szám nem tetszik folytatta -, csak arról az összekötő részről beszélek. Hallgasd csak! - egy pillanatig feltartotta a telefont. - Hallod? Nem, nem hinném, hogy ez a legjobb megoldás. Megkérdezted tőle, hogy megbízhatom-e Hepet azzal, hogy megcsinálja nekem? Tudom, hogy ő dolgozott az albumán. Ez most egy személyes szívesség lenne... Ekkor megfordult, és mikor észrevett, meglepeté sében összerezzent. Majd tetőtől talpig végigmért, és szabad kezét a csípőjére tette. Megfeszültek a hasizmai. Igyekeztem nem bámészkodni, de nehezemre eseti megállni. Ez a pasas maga volt a tökély. Hátrapillan tottam a kétszárnyú tölgyfa ajtóra. A férfi továbbra i'.

154

a telefonbeszélgetésre összpontosított, de közben úgy mosolygott rám, ahogy csak az igazán sármos emberek tudnak. A szó szoros értelmében megváltozott a hőmérséklet a helyiségben. Feltartotta az egyik ujját, hogy jelezze: még egy percet kér. Széles mosolyával, álmatag barna szemével valahogy nagyon ismerősnek tűnt. - Mondd meg neki, hogy kétszer annyit fizetek, ha velem vágja meg a szimpla albumot - folytatta, a telefont ismét a füléhez szorítva, de közben továbbra is engem nézett. Zavarba jöttem. Nem volt extrém magas, de mégis olyan volt a tartása, mintha legalábbis óriás... vagy híres lenne. Ami persze kizárt, gondoltam. - Majd megszáll a Ritzben. Franciaországban kellene. Ott fogjuk vágni az album anyagát. Befogta a telefont, és suttogva azt mondta: - Elnézést kérek. Csak egy perc. Helyezd kényelembe magad, Cassie. Tudta a nevem! Tovább folytatta a telefonbeszélgetést. - Nem tudom. Talán két nap. Eljöttem a nagymamámhoz New Orleansba. Utána New Yorkba megyek, i/.után pedig Franciaországba. Nyolc hétig tart a turné, ntosan tudta, hogy melyik fiókban találja meg a kerese tt eszközt. Minden

155

egyes mozdulatára megfeszültek a váll- és karizmai. A zene lüktetése hipnotikus erejű volt: ahogy figyeltem a férfit, olyan volt mintha belőle szólna, ugyanakkor ez mozgatná is. A telefont továbbra is a válla és a füle közé szorítva megfordult, és felém lépett, egyik kezében egy fakanállal, a másikat tenyérrel felfelé alatta tartva. - Épp most próbálom ki a nagymamám egyik receptjét. Igen. Majd viszek belőle neked is. Most viszont dolgom van úgy egy óráig - mondta. Ráfújt a fakanálra, majd odatartotta a szám elé. Óvatosan megkóstoltam a forró ételt. Gumbo. ’ Jóságos ég, sokkal finomabb volt, mint Dell főztje! Sőt mint bármi más, amit valaha is ettem. - Vagy legyen inkább két óra. Majd felhívlak, amint visszaértem a szállodába. Rendben. Szia! Letette a fakanalat, kinyomta a hívást és felém fordult. Legalább tíz másodpercig csak állt ott, egyetlen szót sem szólva. Tökéletesen magabiztosnak látszott. A zene ugyanúgy lüktetett körülöttünk, mint eddig. Ez a pasi nem akárki. Ebben biztos voltam. Úgy döntöttem, megtöröm a csöndet. - Remélem, nem zavarlak semmi fontosban - szólaltam meg, a zene miatt alig hallhatóan. Fogott egy távirányítót, a fejem fölé emelte, és a zene elhalkult. Nem válaszolt, úgyhogy én folytattam: - Ki vagy te? Már épp válaszolni készült, de meggondolta magát, és csak nevetve megrázta a fejét. * Csirkéből és rákból készült egytálétel.

156

- Az leszek, akit csak akarsz, bébi! - A testőrök odakint... Miattad vannak itt, ugye? Továbbra is csak rázta a fejét. És szerényen, kisfiúsán mosolygott. - Nem fontos - felelte. - Nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszélgessünk. De... mesélj csak, mi ez a szerkó rajtad? - kérdezte, összefonva a karjait a mellkasán. Majd egyik hüvelykujját az ajkára téve kilépett a konyhasziget mögül, és megállt úgy három méterre tőlem. Úgy méricskélt, mintha valami meghallgatásra érkeztem volna ide. Majdnem cserbenhagyott a lábam, mikor észrevettem, hogy az övcsatja kioldva

lóg

elöl.

Igyekeztem

nem

bámulni,

de

ellenállhatatlanul vonzó volt a pasas. Idétlennek és valahogy öregnek is éreztem magam a béna tréningnadrágomban. - Azt az utasítást kaptam, hogy ebben jöjjek - feleltem, lepillantva az edzőcipőmre. - Értem. Hát, amikor azt mondtam, hogy játszós ruhát szeretnék, nem szó szerint gondoltam, de lényegében stimmel: azt akartam, hogy ne a ruha legyen szexis... - Leülhetek? - kérdeztem a konyhasziget melletti bárszékre mutatva. Annyira remegtem, hogy attól féllem, ha nem ülök le, biztosan összeesek. - Természetesen. Szereted a gumbót? Felkapta a fakanalat, és visszafordult a tűzhely felé, hogy még egyszer megkavarja az ételt. - Imádom. És ez... nagyon finom. Ööö... te most nekem főzöl? Nem emlékszem, hogy említettem volna olyan vágyálmot, amelyben szerepel főzés.

157

- Márpedig neked főzök. És cserébe te is megteszel majd nekem valamit - felelte, felém mutatva a fakanállal. - Valóban? - Bizony. - Pedig azt hittem, ma az én fantáziám fog valóra válni. - Reméljük, nem lesz emiatt semmiféle nézeteltérés kettőnk között... - rántotta meg a vállát olyan magabiztosan, amitől kicsit ideges lettem. Nem olyan fickónak tűnt, akinek csak úgy nemet lehet mondani. - Elárulnád a neved? - kérdeztem. - A munkához más nevet használok, de valójában Shawnnak hívnak. Elzárta a tűzhelyet, majd megkerülte a konyhaszigetet, és odaállt mellém. A kis piros bárszékem fölé tornyosult. Egészen rövidre volt nyírva a haja, a jobb csuklóján bőr karkötőket és gumiszalagokat viselt, meg egy aranyláncot is, amely vastagabb és fényesebb is volt az enyémnél. Nem láttam rajta talizmánt. A bőréből áradó enyhe pézsmaillat megcsapta az orromat. Valami drága férfiparfüm lehetett. Megfeszítettem az állkapcsomat. A pasas magabiztossága előhozott

belőlem

valamit,

valami

egészen

újat

és

szenvedélyeset. - Elárulod nekem, hogy ki vagy? - Majd. Később. Most elég legyen annyi, hogy én vagyok a megfelelő alany a „szex egy hírességgel” fantáziádhoz. A S.E.C.R.E.T.-nek köszönhetően vagyunk itt, ahogy te is tudod. És bár ez a játék általában mindkét fél számára izgalmas, biztosra veszem, hogy ezt mostanra

már te is kezded kapiskálni, de azért meg kell kérdeznem: akarod ezt a lépést, Cassie? - Úgy értsem, hogy az én fantáziaképem valójában a tiéd is? - Aha. - És te egy híres ember vagy? - Igen. Izmos karjával a bárszékre támaszkodott, amelyen ültem, épp melegítőnadrágba bújtatott combjaim közé. - Rendben. Értem. De mégis hogy lehetek én a te fantáziaképed szereplője? Miközben válaszolt, az egyik ujjával végigsimított a combomon. Borzongás futott végig rajtam. - Tudod, Cassie, ha az ember híres, mindenki akar tőle valamit - mondta. - De csak azért, mert híres. Te azt kérted, hogy együtt lehess egy híres emberrel, de azt nem mondtad, hogy számodra is ismertnek kell lennie. Én pedig csakis úgy vállaltam, ha olyasvalakiről van szó, aki nem ismer fel. Mondjuk

egy

egyedülálló

anyukáról,

akit

túlságosan

lekötnek a hétköznapi teendők ahhoz, hogy kicsípje magát. Már torkig vagyok a hírnév miatt hozzám dörgölőző nőkkel. Érted, mire gondolok? - Egy átlagos kalandot akarsz. Szóval ezt akarod tőlem? Kirobbant belőlem a nevetés, és hamarosan ő is csatlakozott hozzám. - És van már valami tapasztalatod ezen a téren? Úgy ('■rtem, a S.E.C.R.E.T.-tel? Elengedte a kérdést a füle mellett. Visszament a tűzhelyhez, hogy ellenőrizzen valamit a sütőben.

159

- Hm. Jól néz ki. Kukoricakenyeret csinálok. Szereted? Becsukta a sütő ajtaját. A következő pillanatban már ott termett mögöttem, megfogta a vállamat, majd lassan végighúzta a karomon a kezét. Éreztem, hogy egyre szaporább lesz a szívverésem, miközben gyöngéden hátrahúzta a kezemet, és összefogta mindkét csuklómat. A fülemben éreztem a lehelletét. - Nos, bevállalod ezt a lépést velem? - kérdezte. Megfogta a lófarkamat, óvatosan kihúzta belőle a gumit, és az arcát a hajamba fúrva sóhajtott, miközben a tincseim leomlottak a vállamra. - Igen - mondtam kuncogva. Tényleg létezik olyan, aki túlságosan elfoglalt anyukákról fantáziái? Ki gondolta volna? - Nagyszerű! Szorosan a fülemhez hajolt. - Szeretnéd tudni, hogy ki vagyok? Bólintottam. Ekkor megsúgta a nevét. Vagyis a művésznevét. Örültem, hogy nem állt szemtől szemben velem, mert kiguvadtak a meglepetéstől a szemeim. So sem rajongtam a hiphopzenéért, de ezt a nevet még én is ismertem. Ekkor benyúlt a pólóm alá. Olyan finoman húzta fel,

mintha

pókhálóból

készült

volna.

Átölelt,

és

megérintette a mellemet a feszes topon keresztül. - Ettől meg kellene szabadulnod. Emeld fel a karoda!! Áthúzta a felsőmet a fejemen, majd elhajította. Az után megmarkolta a bárszéket, és maga felé fordítod vele. Közelebb húzott, hogy a térdeim szétterpesztcl i combjai közé kerüljenek, majd a jobb kezével felemelte

a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, míg a baljával izgatni kezdte az

egyik mellbimbómat. Puhatolózva,

próbaképpen becsúsztatta a számba a hüvelykujját, én pedig ösztönösen nyalogatni kezdtem róla a leveshez használt fűszerek maradványait, ami arra késztette, hogy behunyja a szemét. Tetszett, hogy annyira felizgattam, hogy kissé meg is ingott tőle. - Fogadni mernék rá, hogy nagyon ügyesen csinálod mondta, újra kinyitva a szemét, de a szemhéja félig lecsukódva maradt az élvezettől. - Biztosra veszem, hogy a férfiak belehalnak abba, amit művelsz velük. Félbehagytam, amit addig csináltam. A korábbi kalandjaim mind arról szóltak, hogy én részesülök mindenféle gyönyörökben, anélkül hogy ebből bármit is viszonoznék. Most viszont hihetetlenül izgatott a lehetőség, hogy én adjak - ami valójában a lényege lett volna ennek a lépésnek, csakhogy fogalmam sem volt róla, hogyan tegyem. - Szeretnék megtenni neked valamit - szólaltam meg. - Mi lenne az, Cassie? - kérdezte Shawn beharapva uz alsó ajkát, miközben ismét összezártam az ajkaimat A/, ujja körül. A szemébe néztem, és egy pillanatra megszorítottam u ./.ámmal az ujját, majd minden bátorságomat össze ír/,odve kimondtam: Szeretném... a számba venni. Megtelt a tüdőm levegővel, de képtelen voltam kifújni Tényleg kimondtam. Megmondtam egy férfinak, egy Itunyon híres embernek, hogy... hogy le akarom szopni.

161

És most mi lesz? Eddig összesen egyszer csináltam, még középiskolás koromban. Scott-tal is próbálkoztam néhányszor, amikor piás volt és ezt követelte, de szörnyű élmény volt, a végén már fájt tőle az állkapcsom, ő pedig rendszerint belealudt. Egyáltalán nem élveztem. Nagyon féltem, hogy ha most megpróbálkozom vele, megint kudarcot vallók. De aztán arra gondoltam, mégis csak egy szexuális fantáziámat készülök valóra váltani egy híres emberrel, úgyhogy az lesz a legjobb, ha hagyom őt azt tenni, amiben a hírességek bizonyára igencsak tapasztaltak: mondja meg ő, milyen jellegű kiszolgálásra vágyik. - Azt szeretném, hogy mutasd meg nekem, hogyan tudok... örömöt szerezni neked - mondtam végül. Nedves ujját végighúzta a nyakamon, majd a tenyerébe fogta az államat, és azt mondta: - Azt hiszem, ez nem lesz nehéz. Úristen, ez a pasas tényleg akart engem! - Csak az a gond... hogy nem tudom, hogyan csináljam. Mert ha te tényleg erről fantáziálsz, könnyen lehet, hogy nem lesz elég kielégítő az élmény... Egy másodpercig eltartott, mire leesett, hogy mit mondtam. Ő akkor már hangosan nevetett. - Már nem úgy értem... - magyarázkodtam zavartan. Abbahagyta a nevetést. Esküszöm, úgy éreztem, képes lennék elveszni ezekben a sötétbarna szemekben, olyan átható volt a tekintete. Nem csodálkoztam rajta, hogy ilyen híres, igazán karizmatikus férfi volt, magabiztos fellépéssel. Hogy eleget tegyen a kérésemnek, gyorsan belekezdett az okításomba:

162

- Először is meztelennek kellene lenned hozzá... Felálltam, és hátráltam egy lépést. Figyelte, hogyan bújok ki a ruháimból. Lerúgtam az edzőcipőmet, majd kibújtam a melegítőből és a bugyimból is. Ő közben végig engem nézett. Akarta. Kívánt engem. Engem! Éreztem, hogy így van. Magamban egyre csak ezt hajtogattam: gyerünk, menni fog! Majd megmutatja, mit csinálj, minden rendben lesz. Ahogy egyre jobban magával ragadott ennek a férfinak a varázsa, lassan megnyugodtam. Megfordult, kihúzott egy széket a konyhaasztal mellől, és leült. - Ezt nem tudod rosszul csinálni, Cassie. Csak ha harapsz. Abból nem kérek. Minden más jöhet, és egész biztosan élvezni is fogom. Gyere ide! Tettem egy lépést felé. Azután még egyet. Ott álltam közvetlenül fölötte, anyaszült meztelenül. Nagy kezeivel átfogta mindkét csuklómat, és lehúzott maga elé, a térdéhez. Melegség és fűszerillat áradt belőle, bár az is lehet, hogy az étel és a kenyér illatát éreztem a levegőben, mindenesetre tény, hogy mindkettőnket egyre jobban elragadott a hév. Megfogta a kezemet, és ráfek- lotte a mellkasára, majd végighúzta hihetetlenül feszes hasán. - Vedd le rólam a nadrágot, Cassie. Egy pillanatra egészen elgyöngültem. Odanyúltam cs kioldottam az övét, mire lerázta magáról a nadrágját i padlóra. Kemény, nagy és vastag volt a hímvesszője. - Jézusom - suttogtam, miközben rákulcsoltam a kezem. Éreztem puha bőrét. Hogy lehet valami ennyire Kemény és ilyen lágy is egyszerre?

163

- Most hajolj előre, és csókold meg a végét - kérte Shawn. - így. Csak lassan. Igen. Csókold meg. így jó. A számba vettem, és nyalogatni kezdtem a végétől a töve irányába haladva. Éreztem, hogyan mozgatja a testét, miközben a szám és a kezem rátalált egy szabályos ritmusra. - Jó, most csináld gyorsabban egy kicsit. Úgy tettem, ahogy kérte. Közben óvatosan ráhelyezte az egyik kezemet is, és ott tartotta. Mélyen magamba szívtam, a másik kezemmel pedig alányúltam. - Ez az - mondta, finoman beletúrva ujjaival a hajamba. Igen. így jó lesz. A kezeim találkoztak a számmal. Közrefogtam az ajkaimmal, és beszívtam a levegőt. Aztán elengedtem, és egy darabig épp csak a makkja végét nyalogattam a nyelvem hegyével. Amikor felnéztem rá, találkozott a tekintetünk. Az arca sugárzott, a vonásai ellágyultak. Ezt látva éreztem, ahogy átjár az energia. Megkaptam őt. Az enyém volt. Ismét a számba vettem, szívtam és nyalogattam, miközben éreztem, hogy remeg az ágyéka. Ettől még jobban felbátorodtam. Egészen a tövéig magamba szippantottam. Éreztem, hogy ő is egyre beljebb kívánkozik, ugyanakkor el is lágyult. Én voltam az, aki irányított. És én voltam az, aki képes volt gyönyört adni neki. Bármelyik pillanatban eljuthat a csúcsra... el fog élvezni... a számban. - Nincs neked semmi szükséged az én segítségemre mondta. Úgy éreztem, minél tovább kényeztetem, annál nedvesebb leszek én magam is. Ilyesmi még sohasem fór

164

dúlt elő velem. Miért éreztem ezt fárasztó kötelezettségnek korában? Átöleltem, hogy közelebb húzzam, miközben egyre mélyebben magamba fogadtam. Azután megéreztem, hogy eljutott

valamiféle

fordulóponthoz,

úgyhogy

lassabb

ritmusban folytattam. - Ááá... igen! Tökéletes... Ne hagyd abba! A szavai csak fokozták a mohóságomat. Még jobban beszívtam, mire ő belekapaszkodott a pultba. Amikor felpillantottam rá, az arca elárulta, hogy a kéj közelébe jutott, amitől még jobban megnőtt az önbizalmam, sőt vonzóbbnak, érzékibbnek is éreztem magamat. - Ó, Cassie - nyögött, egyik kezével összefogva a hajamat, a másikkal pedig a székbe kapaszkodva. - Ó, istenem suttogta, és éreztem hogy egyre közelebb juttatom a csúcshoz. Hirtelen nagy levegőt vett, majd megdermedt, a következő pillanatban pedig megtelt a szám a belőle kiáradó energiával.

Aztán

csodálatos

csönd

támadt.

Néhány

pillanattal később éreztem, hogy kezd visszahúzódni, majd végül kicsusszant a számból. Megcsókoltam a combja tövénél, aztán felkaptam a pólómat a padlóról, és finoman megtöröltem a számat. Átjárt a diadal mámora, miközben mosolyogva néztem lel rá. - Szentséges ég! - zihálta hátradőlve. - Nincs neked •./ükséged semmiféle útmutatásra. Ez... fantasztikus volt! - Valóban? - kérdeztem hozzá lépve. Felállt, és egymáshoz simultunk. - Valóban - felelte a homlokát az enyémhez támasztva. El-ké-pesz-tő!

165

Arckifejezése őszinte meglepetést tükrözött. Még most is zihált. Anyaszült meztelen voltam és a ruháimon álltam. Lepillantottam. - Fantasztikus voltál. Találsz egy mosdót ott, az éléskamra mögött - mondta, és hátra mutatott. Felkapkodtam az „átlagos csaj” szerelésemet a földről, és elindultam. - Várj csak! Visszafordultam, mire odalépett hozzám, és hosz- szán, határozottan szájon csókolt. - Pontosan erre volt szükségem - mondta. A mellékhelyiségben becsuktam az ajtót magam után. Még ez a kicsi, éléskamra mellé beszorított helyiség is pazar volt

és

díszes.

Aranyozott

csapok,

aranybársony

dombornyomású tapéta, bordó kasmírmintával. A mosdó lábazata egy nőalak két lábát formázta, a kezei pedig magát a kagylót tartották. Ittam néhány kortyot a csapból. A víz rácsöpögött a mellemre és befolyt a dekoltázsomba. Végighúztam

rajta

az

ujjamat.

Gyönyört

szereztem

valakinek, teljesen önzetlenül, pusztán az ő kedvéért semmilyen más hátsó szándék nélkül. Épp öltözködni kezdtem, amikor szelíd kopogtatást hallottam az ajtó felől. - Engedj be! Talán a masszőrrel ellentétben Shawn el akart köszönni tőlem, gondoltam. Résnyire nyitottam az ajtót, de ő benyomult mellém a mosdóba. Éreztem, hogy gyorsabban kezd verni a szívem. Megfordított, hogy szembenézzek a tükörrel, ő pedig odaállt mögém. Fejét a nyakamhoz hajtotta, ahogyan a konyhában is tette.

166

- Most rajtad a sor - mondta.. Már visszabújt a farmernadrágjába, de azon keresztül, hátulról is éreztem a merevedését. Miközben felnyúltam, hogy átkaroljam a tarkóját, éreztem, ahogy nekem feszíti a medencéjét.

A

coimbom

hozzásimult

a

mosdó

kerámiapereméhez. Abban a pillanatban elöntött a nedvesség. Shawn gyöngédlen harapdálni kezdte a nyakamat, majd egyik karjával előrenyúlt a combjaim közé. A hátam ívbe hajlott az ölelésétől. Előredőltem, közelebb a tükörhöz, és néztem Shawn tükörképét, a lehunyt szemét és a kezét, amely elindult lefelé a mellemen, majd továbbhaladt a hasamion. Ujjai legyezőként terültek szét rajtam. Most is megtalálta a maga ritmusát, mintha egy dallamot keresne a testemben. Játszott rajtam, akár egy hangszeren, egyre közelebb és közelebb húzva magához, miközben a másik kezével egyre jobban felizgatott. Ereznem, hogy kíván, hogy a magáévá akar tenni, ez benne volt minden érintésében, és ez olyan volt, mintha most kelnék életre. A tekintetem találkozott az övével a tükörben. Azutáni minden összefolyt a szemem előtt, kavarogtak a színek, mozgatott a ritmus, és hamarosan éreztem, ahogy elélv'ezek a kezében. Elön- lött a forróság, majd rögtön utána ;a tökéletes nyugalom. - Ez az, jól van - búgta a fülembe, miközben önmdatlanul hozzásimultam, és há trébb toltam, hogy a mögöttünk lévő falnak támaszkodva állva tudjunk maradni. És ekkor, mindenféle külömösebb ok nélkül ne- vetni kezdtem. Köszönöm - mondtam, még mindig levegő után I i|)kodva. Eszembe jutottak a ruiháim, az ok, amiért

167

eredetileg bejöttem ide. A „játszós szerelésem” kis halomban hevert a mosdó előtt. - Jobb lesz, ha most már felöltözöl - mondta. - Én is azt hiszem. Miután még egy finom csókot lehet a nyakamba, kihátrált az ajtón, és becsukta maga után. A tükörből láttam, hogy kipirosodott az arcom. Felöltöztem, és hideg vízben megmostam az arcomat. - Tényleg megtetted - suttogtam mosolyogva a tükörképemnek. - Megcsináltad! Kielégítettél egy szívdöglesztően izgalmas, Grammy-díjas hírességet, egy zenészt, akinek a számai vezetik a slágerlistákat. És azután ő is eljuttatott téged a csúcsra egy fürdőszobában - erre a gondolatra halkan belesikoltottam a tenyerembe. Ááááááááá! Teljesen felöltözve, kócos hajjal léptem ki a konyha félhomályába. Már nem szólt a zene, eltűnt a lábas és a pasas is. A konyhasziget szélén egy kis ételhordót találtam, benne a még meleg gumbo, a tetején pedig egy aranytalizmán pihent. Leültem a bárszékre, vettem egy nagy levegőt, és elmerültem a gondolataimban. Néhány perccel később Claudette lépett be az ajtón. - Cassie, vár rád a kocsi. Remélem, jól érezted magad nálunk - mondta a jellegzetes New Orleans-i hanghordozással. - Igen, köszönöm - feleltem. A keblemhez szorítottam a medált, felkaptam az ételt, kisiettem a Villa oldal- bejáratán, majd behuppantam a limuzin hátsó ülésére. Miközben

a

Magazine

Streeten

haladtunk,

bámultam az ablakon. Valósággal falta a szemem a lát

168

kifelé

ványt, de közben gondolatban máshol jártam. A tenyerembe zártam a talizmánt. Miért féltem eddig annyira adni? Mitől féltem valójában? Valószínűleg attól, hogy kihasználnak. Attól, hogy ha adni akarok, ahhoz el kell vennem valamit magamból, és ettől kevesebb leszek. Most azonban épp hogy feltöltött az adás: ezen keresztül én is kaptam, örömöt okozott, hogy gyönyört szerezhettem valakinek. Letekertem az ablakot, és hagytam, hogy a szél hűtse az arcomat, miközben az ölemet a gumbo melengette. Hiszen éppen ez a S.E.C.R.E.T.

lényege:

hogy

teljes

mértékben

átadjuk

magunkat a vágyainknak, aztán pedig segítsünk másoknak is, hogy megélhessék ugyanezt. Miért nem értettem ezt korábban? Kinyitottam a tenyeremet, és megnéztem a fénylő arany talizmánt, melyen elegáns vésett betűkkel az állt:

Odaadás. - Milyen igaz - mondtam ki hangosan, miközben felcsatoltam a negyedik medált is a karkötőmre.

A nyár vastag gyapjútakaróként terült a városra. És mivel az étterem légkondicionálójával mindig is gond volt, a nagy hőségben

csak

az

jelenthetett

némi

enyhülést,

ha

bevonultunk egy időre a hűtőkamrába. Ilyenkor Tracinával és Dell-lel felváltva fedeztük egymást, nehogy Will észrevegye, hogy fölöslegesen nyitogatjuk a hűtőt. - Mozogjatok lassabban - tanácsolta Will egyik nap. Régen is ezt csinálták az emberek. - Hát, Delinek ez nem jelenthet gondot - jegyezte meg Tracina, miközben lepakolta mellém a mosogatásra váró edényeket. Próbáltam magamban a hőségre fogni a csípős kedvét, de valójában nem volt összefüggés a kettő között. Épp ekkor kezdődött a rádióban az én kedvenc hiphop- zenészem új slágere, úgyhogy, Tracina bosszúságára, feljebb tekertem a hangerőt. - Hogy hallgathat egy magadfajta fehér lány ilyen zenét? - kérdezte lehalkítva a rádiót. - Nagy rajongója vagyok. -Te? - Igazság

szerint

nagyon

tehetségesnek

tartom

mondtam, nem is próbálva leplezni a mosolyomat. Tra-

-

cina megrázta a fejét, és odébbállt. Jókedvűen visszahangosítottam a zenét, és folytattam a vágódeszkák súrolását. Bár eddig el sem tudtam volna képzelni magamat a tengerként hullámzó rajongók egyikeként egy zenész lábai előtt, ez a gondolat újabban kifejezetten izgalomba tudott hozni. Újabb és újabb emlékképek villantak fel előttem ahogy a bőröm az övéhez tapad, ahogy az arcvonásai megfeszülnek az önkívület pillanatában -, amitől átjárt az izgalom. Persze egészen más rajongóként fantáziálni egy sztárról, mint valóban megtapasztalni az élményt, aztán pedig elraktározni és felidézni, amikor csak akarja az ember... Éppen ettől vált számomra egyre csodálatosabbá mindaz, amit a S.E.C.R.E.T.-től kaptam. Ezeket a dolgokat én tényleg átélhettem, egy életre elraktározhattam, és bármikor újra előhívhattam, amikor csak szükségét éreztem, hogy erőt merítsek belőlük. Igen ám, csakhogy az izgalmas élmények ellenére egyre többet fantáziáltam a szex egy olyan változatáról, amelyben mostanáig nem volt részem. Azt akartam, hogy... érezni akartam magamban egy férfit. Úgy. Az már egyre könnyebben ment, hogy bevalljam magamnak, ha akartam valamit. A dolgok nehezebbik részét az jelentette, hogy elmondjam mindezt Matildának is, akivel aznap este volt találkozóm a Magazin Street-i Tracy’sben, ami időközben a törzshelyünk lett. És nemcsak azért, mert közel volt a Villához, hanem mert a zajos bárban nyugodtan beszélgethettünk

bármiről,

anélkül

hogy

bárki

kihallgathatott volna bennünket. Elszántam rá magam, hogy ma este megkérdezem Matildát, miért nem akarta még egyik férfi sem azt csi

171

nálni velem. Valahol egyfajtta visszautasításként értelmeztem mindezt, ami feltehietőleg még a Scott-tal leélt időszaknak volt a hozadékía. Ő nagyon értett hozzá, hogyan érje el, hogy ne éreizzem kívánatosnak magamat. Most, mikor kezdtem megérteni, hogy a fantáziaképeimben szereplő férfiak ugyanúgy vágytak ezekre a kalandokra, egyúttal belérm költözött a félelem, hogy talán nem lettem volna képies kielégíteni

őket

-

vagyis

hogy

nem

tartottak

elég

kívánatosnak. - Ne viccelj, Cassie, ez butaság! Méghogy nem vagy elég vonzó - fakadt ki Matiilda kissé túlságosan is nagy hangerővel, mert közben váratlanul elhallgatott a zene. Suttogva folytatta: - Azt akarod mondani, hogy elégedetlen voltál valamivel? - Dehogy! Eddig egy rotssz szavam sem lehet! - feleltem. - Sőt nagyon is kelllemes élményekben volt részem. Csakhogy... eddig még senki nem akart engem úgy, érted? - Jó oka van annak, Cassie, hogy ezek a kalandok nem jártak

valódi

szexuális

együttléttel.

A

nők

sokszor

beleszeretnek azokba a férfiakba, akikkel lefekszenek. Érzelmeket társítanak az eksztázishoz, és megfeledkeznek arról, hogy a fizikai vággyal nem minden esetben kell együtt járnia a szerelemnek. Mi nem abban akarunk segíteni neked, hogy beleszeress valakibe. Mert nyilvánvaló, hogy ehhez niincs szükséged segítségre. Mi azt szeretnénk, hogy előbb önmagadat szeresd meg. Ezt követően ugyanis már sokkal okosabban

tudsz

majd

társat

választani

magadnak.

Könnyebben megtalálod majd a nagy Ő-t. Az igazit.

172

- Úgy értsem, azért nem szeretkeznek velem ezek a férfiak, hogy nehogy beleszeressek valamelyikbe? - Nem. Egyszerűen annyiróll van szó, hogy ki kell várnunk, amíg megtapasztalod, 1 hogyan hat a tested az elmédre. A szex hatására olyan veegyületek szabadulnak fel a szervezetben, amelyek miatt i könnyen összetéveszthető a gyönyör a szerelemmel. Scok félreértés és felesleges szenvedés származik abból, hogy nem ismerjük a testünket. - Értem - mondtam. Körülnéztem a bárban. Főleg sörözgető férfiakkal volt tele. Kövéérek és soványak, fiatalok és idősek. Régebben sokszor ebitűnődtem azon, hogy ők vajon hogyan csinálják, hogy (csak lefekszenek valakivel, aztán egyszerűen túllépnek a történteken. Be kellett látnom, hogy nem tehetnek rróla. Ez tisztán kémia. Igaza volt Matildának. Én túl köninyen belehabarodtam a férfiakba. Aminek az lett a vége;, hogy hozzámentem az első olyan pasashoz, akivel lefeküdtem, mert a testem minden porcikája azt súgta, így hellyes. Hogy ez az egyetlen dolog, amit tehetek. Annak daicára, hogy az eszemmel pontosan tudtam, mekkora hiibát követek el. És az is tény, hogy most is kis híján kisszálltam az egészből, miután együtt voltam Jesse-szel, ccsak mert kicsit elbeszélgetett velem, megnevettetett és mesésen csókolt. - Ne aggodalmaskodj feleslegeesen, Cassie! Viszont ne feledkezz meg arról sem, hogy fez az egész csak szex. Kivezetek és szex. A szerelem, édestem, már egészen más lapra tartozik.

A következő meghívómat csak hat gyötrelmesen hosz- szú héttel később vehettem kézbe, miután a hőség véget ért, és állandó viharkészültség lépett életbe. Az időjárás híven tükrözte a hangulatomat. Próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy egy év leforgása alatt úgyis valóra válik az összes fantáziaképem. Csakhogy a S.E.C.R.E.T. általában próbálta nagyjából szabályos időközönként megszervezni a soron következő kalandokat, és még Matilda is elismerte egy gyors telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy hat hét szünet csak ritkán fordul elő. „Türelem, Cassie. Vannak dolgok, amiket nem lehet siettetni” - mondta, mikor elköszöntünk. Néhány nappal később az éjszaka közepén egy futár csengetett be a kapucsengőn. A szó szoros értelmében futva mentem le a lépcsőn, hogy átvegyem a küldeményt. Olyan izgatott voltam, hogy kis híján szájon csókoltam a fickót. - Láttam, hogy még ébren van - mondta, miközben felmutatott a Vénkisasszony Szálló harmadik emeletének manzárdablakaira. Fiatal volt, úgy huszonöt körül lehetett. Igencsak izmosnak tűnt, márpedig ezt csak a legaktívabb biciklis futárok mondhatták el magukról ebben a lapos városban. Mindennek a tetejébe olyan fenemód jóképűnek is találtam, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom magamhoz. - Köszönöm

-

feleltem,

miközben

türelmetlenül

kikaptam a borítékot a kezéből. A szél csapkodta a hajamat az arcom körül, és fellebbentette a fürdőköpenyemet.

174

- Ó, és még ez is az öné - mondta, a kezembe nyomva egy csomagot. - Közeledik a vihar. Öltözzön fel alaposan tette hozzá, miközben merész pillantással végigmért, majd sarkon fordult, biciklire pattant és elhajtott. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és még menet közben feltéptem a borítékot. Ez állt rajta: Ötödik Lépés.

Bátorság. Izgatott borzongás futott végig rajtam. A kártyán az is szerepelt, hogy korán reggel értem jön majd egy kocsi, és hogy „a megfelelő ruházat mellékelve”. Azon az estén, miközben a szél az ablakaimat zörgette, hálát adtam az égnek azért, hogy Scott meg én csak egy évvel az után költöztünk ide, hogy a Katrina hurrikán és persze a kistestvérei, Wilma meg Rita végigsöpörtek a városon. Azóta nem történt semmilyen komolyabb természeti katasztrófa errefelé, persze Isaactől és még néhány másik kisebb trópusi vihartól eltekintve, amelyek meghajlították a fákat, és betörtek néhány ablakot. Az ilyesmiért egy magamfajta michigani lány igazán hálás tudott lenni. A csapadékos éghajlatra fel voltam készülve, de azzal a fajta veszéllyel, amivel itt, délen időről időre számolni kellett, egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Feltéptem a csomagot, és kiszórtam a tartalmát az ágyamra. A másnapi öltözékem volt benne: egy szűk fehér nadrág, egy mélyen kivágott, halványkék selyemtunika, egy fehér sál, egy fekete, Jackie Onassis stílusú napszemüveg és magas sarkú, pántos vászoncipő. Természetesen mindegyik tökéletesen jó volt rám.

175

Másnap reggel egy kicsit megvárattam a limuzint, mert megpróbáltam többféleképpen is megkötni a sálat a nyakamban. Végül arra jutottam, úgy fogom viselni, ahogy egy sálat szokás. Mielőtt elindultam volna, még egy gyors pillantást vetettem a tükörbe, és el kellett ismernem, hogy kifejezetten elegánsan festettem így. Úgy láttam, még Dixie is elismerően nézett fel rám, miközben kinyújtózott a lábam előtt.

Anna,

aki

tősgyökeres

folyóparti,

kikerekedett

szemmel figyelte, ahogy kikapok egy fekete esernyőt az előtérben álló tartóból. - Ha kitör a vihar, nem sok hasznát veszed az esernyőnek azon a koktélpartin! - jegyezte meg epésen. Eltűnődtem, hogy válaszoljak-e valamit - mesélhetnék, mondjuk, egy gazdag udvarlóról, ami legalább a limuzint is megmagyarázná, de aztán rájöttem, hogy így alapot adnék a rosszindulatú pletykálkodásra. Ezért inkább úgy döntöttem, szó nélkül hagyom a megjegyzést. Amúgy is késésben voltam. - Jó reggelt, Cassie - üdvözölt a sofőr, és kinyitotta nekem az ajtót. - Jó reggelt - feleltem. Próbáltam természetes hang nemet megütni, mintha teljesen szokványos dolog len ne, hogy egy hosszú fekete limuzin jön értem Marigny szívébe. - Ott, ahová megyünk, erre nem lesz szüksége jegyezte meg a sofőr az esernyőm felé biccentve. - Ma gunk mögött hagyjuk ezt a fránya időt! Hú, ez izgalmasan hangzik, gondoltam. Gyér voli a forgalom aznap délelőtt, és az a néhány autó, amivel találkoztunk, épp az ellenkező irányba tartott, gyako

176

latilag csak mi igyekeztünk a part felé. Pontchartrain Beach közelébe érve jobbra fordultunk, és végighajtottunk South Shore Harbor mellett. Útközben egyre többet és többet láthattam a vadromantikus partszakaszból, az épülő gát hézagai között. A víz hullámos volt és viharos, bár egy cseppnyi eső sem esett még. A Paris Roadot elérve a sofőr továbbra is balra tartott, és egy kavicsos úton haladtunk tovább, a lagúnával a jobb oldalunkon. Öt perccel később ismét

jobbra

fordultunk

egy

újabb

kavicsos

útra.

Belekapaszkodtam a bőrülésbe, és kezdett eluralkodni rajtam az idegesség. Egy tisztáshoz érkeztünk, ahol egy sötétkék helikopter várt ránk: a propellere eleinte lassan és vészjóslóan, majd egyre gyorsabban forgott. - Ööö, ez egy helikopter? Elég ostoba kérdés volt. Valójában azt akartam megtudni, hogy tényleg azt várják-e tőlem, hogy felszálljak erre. Csakhogy ezt sehogy sem sikerült kipréselnem magamból. - Igazán különleges kirándulásban lesz része! Már hogy nekem? Látszott, hogy a pasas nem ismert még engem eléggé. Még a gondolatot is nevetségesnek i iláltam, hogy beszálljak egy helikopterbe, akármilyen különleges kirándulással is kecsegtessen. A limuzin megállt úgy hét méterre a helikopter-leszállóhelytől. Sehogy sem tetszett ez nekem. A sofőr kiszállt, és kinyitől la nekem az ajtót. De én csak dermedten ültem a helyemen, és a testem minden pórusából tiltakozás áradt. Ugyan, Cassie, nincs mitől félnie! - kiáltotta a so- lor, próbálva túlharsogni a süvítő szelet és a propeller

177

még annál is hangosabb zúgását. - Kérem, kövesse azt a fiatalember! Ő majd vigyáz magára. Ígérem! Csak ekkor vettem észre a pilótát, aki most a sapkájával a kezében futott a limuzin felé. Mikor közelebb ért, hátrasimította napszítta szőke haját, majd a fejébe nyomta a sapkát. Az volt a benyomásom, hogy nem viselhet túl gyakran ilyesmit. Kedvesen és kissé sután tisztelgett nekem. - Üdvözöllek, Cassie! Archer kapitány vagyok, és az a feladatom, hogy eljuttassalak az úti célodhoz. Kérlek, gyere velem! Nyilván látta rajtam a tétovázást. - Minden rendben lesz - ígérte. Volt más választásom? Mondjuk ott maradhattam volna az ülésbe szegeződve, és követelhettem volna, hogy a sofőr vigyen haza. Ehelyett azonban magam köré tekertem a sálam, és kipattantam a limuzinból, még mielőtt az agyam meggyőzhetett volna, hogy ne tegyem. Archer kapitány elkapta a csuklómat nagy, napbarnított kezével, és futásnak eredtünk. A gyorsan forgó propeller alá érve lehajoltunk, majd beszálltunk a helikopterbe. Ugyanez a kéz átnyúlt az ülésem felett, és miközben súrolta a combjaimat, bekötötte az övemet. Minden rendben lesz, minden rendben lesz. Egyre csak ezt bír tam hajtogatni magamban. Nincs mitől félned. Éreztem, hogy kósza hajszálak

tapadnak

az

arcomhoz,

úgyhogy

nagyon

megörültem, hogy nálam van a sál. Miközben a pilóta óvatosan a fülemre helyezett egy hatalmas fejhall gatót, mentaízű rágógumi illatát éreztem a leheletében. Azután rám szegezte sötétszürke, átható szemét.

178

- Hallasz? - kérdezte. A mikrofonon keresztül közvetlenül a fülembe jutott a hangja. Talán ausztrál akcentussal beszélt? Bólintottam. - ígérem, vigyázni fogok rád, Cassie, nincs miért aggódnod! Biztonságban vagy. Lazíts, és élvezd az utazást! Kissé elbátortalanított, hoigy a jelek szerint a S.E.C.R.E.T. valamennyi embere pontosan tudja, ki vagyok. Hát igen, újabban ilyen az életem, gondoltam. Értem jön egy limuzin, nem nagy ügy. Elvisz egy rám váró helikopterhez. Na és? Aztán

egy

valószerűtlenül jóképű pilóta elröpít egy

ismeretlen helyire. Miután felszálltunk, és a vészjósló sötét fellegek fölé emelkedtünk, egészen másnak tűnt a világ: mintha egy trópusi paradicsomban járnánk. Archer kapitány észrevette, hogy a felhőket bámulom allattunk. - Nagy vihar készülődik - momdta. - De ott, ahová megyünk, nem ér utol bennünket. - Hová is megyünk tulajdonképpen? - Majd meglátod - felelte mosolyogva, rám szegezve

.1

tekintetét. Még mindig remegett a gyomrom az idegességtől, de már nem

annyira,

és

kezdtem

llegyőzhetőnek

érezni

i

félelmemet. Öt hónappal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna a számomra, hogy hajlandói legyek beszállni egy helikopterbe, miközben épp kitöirni készül a vihar, és i-lröpüljek fölötte, ki tudja, hová. Most azonban a természetes félelem mélyén már ott húzódott egy másik érzés is, amelyben a színtiszta izgatlomra ismertem.

179

Amint vízszintesbe kerültünk a felhők fölött, a helikopter az élénkkék Mexikói-öböl felé vette az irányt. Hol a vizet néztem odalent a mélyben, hol pedig a pilóta kezeit, miközben gyakorlottan és könnyedén kapcsolgatta hol az egyik, hol a másik gombot. Napbarnított volt az alkarja, és aranyszőke szőrszálak borították. Vajon ő lesz az? Ő is a szerepelni fog a következő kalandban? Ha igen, akkor elég biztatónak tűnik a kezdés. - Hová megyünk? - kiáltottam, lekapva a sálamat és megigazítva a hajamat. Flörtöltem vele! Életemben először csináltam ilyet. És úgy tűnt, egészen természetesen jön belőlem. - Majd meglátod! Már nem kell sokat várnod! - felelte, és rám kacsintott. Viszonoztam a pillantását, és ez alkalommal kivártam, hogy ő nézzen félre elsőként. Sohasem szemeztem még így senkivel, de igazán mámorítónak találtam az élményt. Féltem, és közben flörtöltem egy helyes pasassal. Néhány perccel később éreztem, hogy ereszkedik a helikopter. Újra elkezdtem pánikba esni. Nem láttam, mi van közvetlenül alattunk, de az ülésemből úgy tűnt, mintha egyenesen az öböl kék vizére szállnánk le. Amikor a helikopter talpa valami szilárdnak ütközött, rájöttem, hogy egy hajón landoltunk. Hatalmas volt. Egy igazi jacht. A pilóta kiugrott, kinyitotta az ajtómat, és odanyújtotta a kezét. Kiugrottam a fénylő leszállópályára, a kezemmel árnyékolva a szememet a vakító napfényben, és arra gondoltam, milyen hirtelen képes megváltozni az időjárás.

180

- Ez hihetetlen - mondtam. - Az bizony - felelte a pilóta. Az volt a benyomásom, hogy ő nem a jachtra értette. - Azt az utasítást kaptam, hogy hozzalak ide. Most viszont mennem kell. - Ó, milyen kár! - mondtam. És így is gondoltam. A fedélzeten állva körülnéztem. Valóban egy jachton voltam, ráadásul az egyik legszebben, amit valaha is láttam. A fedélzet fényes, csiszolt faburkolata és a hajótest fényes fehér oldala ragyogott a napsütésben. - Nem maradhatsz legalább egy italra? - hallottam a saját hangomat. Mi ütött belém? A fantáziaképek rendszerint menet közben bontakoztak ki előttem, most azonban megpróbáltam beavatkozni a dolgok menetébe, bármi is volt az, amit elterveztek a számomra. Viszont a helikopteres kirándulás felvillanyozott, és szerettem volna folytatni a flörtölést. - Gondolom, egy ital belefér - felelte. - Odajössz velem a medencéhez? A medencéhez? Elakadt a lélegzetem, amikor kihajoltam a hajó orra fölé, és megpillantottam az ovális medencét, a

jacht fedélzetén, a hajóorr közelében. I'ehér nyugágyak sorakoztak mindkét oldalán, pirosfehér csíkos törülközők voltak hanyagul ráhajtva a támlájukra. Úristen, tényleg miattam van ez az egész? Már nem is igazán érdekelt, mi történik velem, csak úszhassak egyet ebben a medencében! Legénységnek .» színét sem láttam. Bár a tenger kezdett háborogni kicsit körülöttünk, a jacht hatalmas volt, és sziklaszi- lardnak tűnt még így is, a helikopterrel a fedélzetén.

181

Eszembe jutott, hogy nem volt fürdőruha a futártól kapott csomagban, de a pilóta már el is indult a medence felé, miközben egyenként ledobálta magáról a ruhadarabjait. Befordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. Kivártam egy ütemet, azután a nyomába eredtem. Úgy tűnt, mintha rajtunk kívül egy teremtett lélek sem tartózkodna a jachton. A kormányfülke ablakai olyan sötétek voltak, hogy nem lehetett belátni rajtuk, úgyhogy fogalmam sem

volt,

ott

legalább

tartózkodik-e

valaki.

Mire

utolérhettem volna a pilótámat a medence mellett, ő már el is merült a vízben. Hátrahagyott ruhadarabjait látva arra következtettem, hogy anyaszült meztelenül. - Gyere! Finom meleg a víz. - Nem lesz bajod belőle? - kérdeztem elbátortala- nodva. - Nem, feltéve, ha te nem emelsz kifogást a jelenlétem ellen. - Hát, én biztosan nem fogok - feleltem. - De... megtennéd, hogy elfordulsz? - Persze - felelte, és már hátat is fordított nekem. Napbarnított volt tetőtől talpig, de láttam, ahogy a feneke fehéren világít a víz alatt. Egy percig tétováztam, de végül legyőztem magamban a félelmet. Ezt a kalandot a jelek szerint én irányítottam. És most már senki sem állíthatott meg. Kibújtam a ruháimból, és gondosan keresztbe fektettem őket az egyik nyugágyon. Beereszkedtem a vízbe, amelyet a levegőnél is melegebbnek éreztem, mert kint megcsapott egy csípős fuvallat az

182

a fajta, amelyet a vihar szokott magával hozni. Még sütött a nap, de sötét fellegek gyülekeztek a láthatáron, és mintha elektromosság vibrált volna a levegőben. - Rendben, most már megfordulhatsz - mondtam, a víz alatt összefonva karjaimat a mellemen. Mitől lettem ennyire szégyenlős? Ekkor rádöbbentem, hogy egyáltalán nem hangzott el a pilóta szájából a kérdés, amely mostanra már egyfajta pavlovi reflexként működött nálam. Akarod, Cassie? Miután magamban kimond- tam a szavakat, egy másfajta állapotba kerültem, és már nyugodtan át mertem adni magam az élménynek. Ez alkalommal én voltam az, aki irányította az eseményeket, egy férfival, akit magamtól sosem szúrtam volna ki, ami pedig hiba lett volna. Sohasem rajongtam a szőke pasikért, de ez a pilóta valahogy annyira férfias volt... Napbarnított karját kinyújtotta felém, hogy a víz ellenállását leküzdve magához húzzon. - Fantasztikusan finom a bőröd a víz alatt - mondta. Végigsimította a hátamat, majd az ölébe ültetett. Éreztem, ahogy megmerevedik a nemi szerve. Előrehajolt, hogy merészen a szájába vegye az egyik mellbimbómat, és közben megmarkolta mezítelen fenekemet. A testünk egymáshoz csapódott, miközben a medence vize egyre hullámosabb és viharosabb lett a ficánkolásunktól. Én legalábbis azt hittem, emiatt keletkeztek a hullámok. Kinyitottam a szememet, és az égre néztem, ami most egészen máshogy festett, sokkal barátságtalanabbul. A napot eltakarták az indigókék felhők, amelyek láttán már Archer kapitány is abbahagyta a vállam harapdá- l.isát.

183

- Jesszusom, ez nagyon rosszul fest - állapította meg. Felállt, és kiemelt az öléből. - Fel kell szállnom a helikopterrel, különben még letáncol a hajóról. Te siess le a fedélközbe, szépségem, és egy tapodtat se mozdulj onnan, amíg valaki érted nem jön. Érted? Ez nem szerepelt a tervben. Sajnálom. Majd rádión hívok neked segítséget. A következő pillanatban már kint is volt a medencéből. Nem maradt idő a szemérmeskedésre. Feltartott egy törülközőt, amely teljesen eltakarta a testemet, és a kezembe adta a ruháimat. A szél még erősebben tombolt, kis híján mindkettőnket lesodort a fedélzet széléről. A pilóta gyorsan elkapott, odaszorított a hajó falához, majd leemelt egy mentőmellényt a fölöttem lévő fogasról. - Menj le, öltözz fel, és bújj bele ebbe a mellénybe! - Nem mehetnék inkább veled? - kérdeztem. Ismét kezdett eluralkodni rajtam a félelem. Összefogtam a törülközőt az állam alatt, és utánasiettem, miközben csöpögött rólam a víz. Követtem őt egészen a helikop- terleszállóhelyig. - Túl veszélyes lenne, Cassie. Nagyobb biztonságban vagy itt, a jachton. Gyorsan halad, hamar kijutsz majd vele a viharból. De most már menj le, és maradj is ott, míg érted nem jön valaki. És ne nyugtalankodj! - kérte, egy bátorító csókot nyomva a homlokomra. - De tud arról bárki is, hogy itt vagyok? - Ne aggódj, minden rendben lesz, szívem! Még szorosabbra húztam magam körül a törülközőt, miközben ő beindította a propellert. Amikor a helikopter

184

néhány méternyire felemelkedetit a leszállóhelytől, egy váratlan

szélroham

belekapottt.

Lehajoltam,

gyorsan

beszaladtam a kabinba, és elborzadva figyeltem, ahogy a pilóta ügyesen átnavigálja a gépet a légörvényen, miközben hálát adtam érte, hiogy én nem vagyok ott mellette, mert biztosan lehányttam volna a cipőjét. Hallottam, hogy életre kel a jacht m.otorja. Remegés futott végig rajtam a lábamból kiindiulva, még a fogaim is összekoccantak tőle, bár lehet, h
185

- Cassie! Jaké vagyok! El kell hagynod a fedélzetet most rögtön, még mielőtt tombolni kezd vihar! Gyere ide, és én majd elkapom a kezedet! Azért küldtek, hogy kimentselek innen. Hogy kimentsen? Ha nem lett volna ennyire valóságos a tomboló vihar körülöttem, amitől zsigeri pánik ébredt bennem, azt hittem volna, hogy épp a mentőakciós fantáziám készül valóra válni. Csakhogy ez a vihar igazi volt, és nekem túl kellett élnem. A férfi megfeszülő arcizmai is elég egyértelművé tették a számomra, hogy ezúttal szó sincs megrendezett

kalandról:

tényleg

veszélyben

vagyok.

Belekapaszkodtam az egyik korlátba, miközben a tunikám nedvesen rám tapadt. Tényleg nagyobb biztonságban leszek abban a parányi lélekvesztő- ben, mint ezen a hatalmas, masszív jachton? Valahogy nem láttam túl sok logikát benne. - Cassie, gyere közelebb, és kapaszkodj a kezembe! Kiléptem a fedélzetre és megláttam, milyen dühösen tajtékzik körülöttem a tenger. Újabb és újabb hullámok csaptak át a fedélzeten, a lábamat nyaldosva, több száz liternyi vizet zúdítva a csiszolt faburkolatra és a kék medencébe. Amikor a következő hullám is nekirontott a jachtnak, az ütközés erejétől elveszítettem az egyensúlyomat, és nagy csattanással fenékre estem. Felültem, és a lábaimmal kiékelve magamat, mozdulatlanná dér medtem, mint mindig, amikor pánikba esem. Már nem hallottam Jaké hangját,

csak

a

tomboló,

fekete

tenger

zúgását.

Megkapaszkodtam egy alacsonyabb korlátban, de féltem felállni. Az a baljós érzésem támadt, hogy ha elengedem a kapaszkodót, menthetetlenül lesodródom

186

a jachtról. Aztán, mielőtt még felfoghattam volna, hogy mi történik, egy erős kar átölelte a derekamat, mintha egy fa ága lett volna, és felkapott a fedélzetről. - Most rögtön el kell hagynunk a hajót! - kiáltotta Jaké. - Rendben. Mit mondhattam volna? Csak hadonásztam és rúgkapáltam, mint egy riadt, ázott macska a szakadó esőben. Próbáltam belekapaszkodni, de túlságosan csúszós volt a pólója. Hirtelen átfordultam a jacht oldalán, és megéreztem a bőrömön a víz éles csapkodását. A következő pillanatban elmerültem, és már csak a tajtékos hullámokat láttam a fejem fölött. Némán kiáltoztam a víz alatt, miközben éreztem, hogy a testemet ide-oda dobálja a tenger árja, majd végre kiemelkedett a fejem, és meghallottam a saját hangomat. Kapkodva vettem a levegőt, és egy másodpercre megláttam, hogy ha a két hajó közelebb kerül egymáshoz, agyonnyomnak. Még mielőtt kitalálhattam volna, hogy mitévő legyek, megpillantottam Jake-et, aki a hullámokkal küzdve próbált elkapni engem. - Cassie! Nyugodj meg! - kiáltotta felém nyúlva. Minden rendben lesz, de meg kell nyugodnod. Próbáltam hallgatni rá, és nem elfelejteni, hogy tu- 1 1< >k úszni. Most már én is segítettem, hogy közelebb ke- i nljünk a mentőhajó oldalához, Jaké pedig rászorította •t Kezemet a létra egyik alsóbb fokára: Feljebb mászott, m.ijd lenyúlt értem, és felhúzott a fedélzetre, mintha . *..ik egy elázott rongybaba lennék. Leroskadtam a fedélzetre, levegő után kapkodva. Jaké kirázta a hajából

187

és a füléből a tengervizet, majd két kezébe fogta az arcomat, és azt mondta: - Jól csináltad, Cassie. - Hogy érted ezt? - kérdeztem. - Kis híján mindketten meghaltunk miattam! Bepánikoltam! - De azután megnyugodtál, és segítettél a hajóhoz úszni. És most már minden rendben van. És rendben is lesz. Kisimította csuromvizes tincseimet az arcomból. - Menjünk le a kabinba. Amikor felállt, végre alaposabban is megnézhettem magamnak. Tagbaszakadt fickó volt, legalább egy méter kilencven magas, fekete hullámos hajjal és fekete szemmel. Az arcéle akár egy görög szoboré. Rajtakapott, hogy a felsőtestét bámulom. Ekkor belém hasított a felismerés: ő is

tudta a nevemet! - Te is... - Igen - felelte, és talpra segített. A váltamra terített egy vastag gyapjútakarót, majd hozzátette: - Most, hogy már itt vagyunk, biztonságban, akár vissza is térhetünk a tervhez. Mit gondolsz, akarod a következő lépést? - Azt hiszem, igen. Akarom. - Nagyszerű, de előbb el kellene tűnnünk innen. Ne aggódj, hivatásos búvár és vízi mentő vagyok! Határozott kézzel megfogta remegő vállamat, és leirányított az alsó szintre, egy sokkal kisebb helyiségbe, amely otthonosabb volt ugyan, mint a jachton látott kabin, csak épp sokkal kevésbé tűnt stabilnak. Hullámok nyaldosták a kerek hajóablakokat. Egyenesen odamentem a sarokban álló radiátorhoz, és szétnyitottam

188

a takarót, hogy megtartsa körülöttem a meleg levegőt. Körülnéztem. Nem volt könnyű állva maradni, miközben a hajó hánykolódott a viharban. Gyenge volt a fény, csak néhány gázlámpa világított. A falakat tölgyfa burkolat borította, a magas ágyon steppelt párnákat láttam. Felfigyeltem

az

innen

nyíló

takaros

főzőfülkére,

amelyben régimódi tűzhely állt és kerámiamosogatója volt. Úgy tűnt, ez lehet a kapitány kabinja. - Sajnálom, hogy pánikba estem. Abban a hitben voltam, hogy magunk mögött hagytuk a vihart, aztán a következő pillanatban a kellős közepén találtam magam. Szipogni kezdtem. Csak most fogtam fel, mi is történt velem az utóbbi fél órában. - Ccss... minden rendben van - nyugtatgatott Jaké. Gyorsan odajött hozzám, és átölelt. - Már biztonságban vagy. De itt kell hagyjalak egy rövid időre, hogy kikormányozzam a hajót a viharból, és megússzuk a hurrikánt. - Hurrikánt? - Nos, egyszerű trópusi viharnak indult, de ez gyorsan megváltozott. Várj meg itt! És bújj ki a nedves ruhákból. Nemsokára már biztonságos távolságban leszünk - mondta. Izmos felsőteste átsejlett nedves, fehér trikóján. Ez a férfi maga volt a tökély, mint a főhős egy romantikus regény borítóján. Nem szerettem volna most egyedül maradni, de ellentmondást nem tűrőnek tűnt a hangja, úgyhogy inkább nem próbáltam meg szembeszegülni vele. - Bújj be a takaró alá, és melegedj meg! Hamarosan csatlakozom hozzád.

Elindult, de aztán visszafordult és odajött hozzám, a radiátor elé. Amikor lehajolt, hogy megcsókoljon, kis híján elnevettem magam a jelenetem engem, a takaró alá bújt meztelen nőt megcsókol egy óriás termetű, félmeztelen isten, akinek vizesek a tincsei, és olyan sűrű szempillái vannak, amilyet még sohasem láttam egyetlen férfinál sem. Száját az ajkaimra tapasztotta, és könnyedén, puhatolózva közéjük hatolt meleg nyelvével. Fölém hajolt, és úgy tartotta a fejemet hatalmas kezében, mintha nem lenne nagyobb egy őszibaracknál. Amikor elhúzódott tőlem, éreztem, hogy nem szívesen teszi. - Nemsokára visszajövök - ígérte. - Siess, kérlek! Még hogy siess?! Csak akkor lettem volna szánalmasabb, ha éneklő déli akcentussal mondom. De igazi veszélyben voltunk, és én gyöngének éreztem magam, mint egy törékeny iskolás lány. Leejtettem a nedves takarót a padlóra, és körülnéztem a helyiségben. Kinyitottam a kis beépített szekrényt, amelybe néhány kék inget találtam beakasztva. Lehámoztam magamról a ruhadarabjaimat, és gondosan kiteregettem a radiátor előtt álló székre. Magamra kaptam az egyik flanelinget. Óriási volt rám, egészen a térdemig leért, ami tekintettel az ő hatalmas termetére, nem is volt csoda. Felkapasz kodtam az ágyra. Még mindig éreztem a hullámverést, de percről percre nyugodtabbnak tűnt az óceán vize. A sármos pilótára gondoltam, és reméltem, hogy épség

ben

partot

ért.

Gondolatban

figyelmeztettem

magamat, ne felejtsem megkérni rá Jake-et, hogy derítse ki ne

190

kém. Biztosan van valami központii telefonszám, amin az érintettek el tudják érni a szervezzetek Arra riadtam a szundikálásból, hogy elhallgatott a motor zúgása. Fogalmam sem volt . róla, mennyi ideig alhattam, de a hullámzás már majdnem teljesen elcsendesedett. Hallottam Jaké Iépteiit fölöttem, ahogy a fedélzeten átvágva a hajókonyháhojz vezető lépcsőhöz megy, ami alatt az ágyban fekve várttam rá. Nehezemre esett a várakozás. Nem volt rám jelleemző, hogy a káosz közepette meg tudjam őrizni a nyugalmamat. De végül is most az én megmentős fantáziánkat váltottuk valóra. Azt mondjuk a legkevésbé sem élvezztem, hogy tényleg meg kellett menteni, de a folytatásra! már sokkal szívesebben vállalkoztam. - Szia - üdvözölt Jaké fülig érő imosollyal, amikor megpillantott az ágyon. - Szia. - Odafent minden rendben. Biztomságos távolságba kerültünk a vihartól. Nincs ellenedre, ha én is levetem a vizes holmimat? - Dehogy - feleltem, visszadőlve ¡a párnákra. Ha ez a pasas most arra készül, hogy megimentsen, én benne vagyok. - Ezek szerint már biztonságiban vagyok? - Sohasem voltál igazi veszélybem - mondta, miközben lerázta magáról a nedves farmernadrágot. Ez i kijelentés sokkolóan hatott rám. IKipukkasztotta a fantázia buborékját, és én ott maradiam, a valóságban I ¿motyogva. - Most viccelsz velem? A tengerbe; estem egy jachtról, egy tomboló hurrikán közepén!

191

Olyan magas volt, hogy le kellett hajolnia, miközben felkapaszkodott az ágyra. - Igen, valóban ez történt, Cassie. De ne feledd, hogy hivatásos életmentő vagyok. Egy pillanatig sem voltál igazi veszélyben, efelől biztosíthatlak. Olyan fénylőn sima volt a teste tetőtől talpig, mintha márványból faragták volna. - De, de... mi van, ha... mi lett volna, ha valami bajom esik? - Ez egy trópusi vihar volt, amely villámgyorsan erősödött hurrikánná. Senki sem látta előre, hogy közeledik, még a meteorológiai intézet sem. El kellett ismernem, hogy volt valami izgalmas egy ilyen kaland túlélésében. Az ember a legzsigeribb, legösztönösebb módon érzi, hogy él, hogy lüktetnek az erei, hogy lélegzik. Hirtelen forróság öntött el. Egyszerre éreztem nagyon törékenynek magam, ugyanakkor már-már halhatatlannak is. Jaké óvatosan közeledett felém az ágyban. Éreztem a bőréből áradó tengerszagot, és valamilyen más illatot is, valami bársonyosat és sötétet. - Még mindig igent mondasz erre a lépésre? - kérdezte, fekete szemét rám szegezve. Ahogy hátrasimította nedves haját, Willt juttatta az eszembe. - I... igen - suttogtam, az államig húzva a takarót, mint egy félős kisgyerek. - Csak nem tudom, menni fog-e ennyire rémülten. - Hadd segítsek kideríteni! - mondta, egyik kezével megfogva a takarót. Lassan lehúzta a vállamról, és le csúsztatta a derekamig. Hosszasan nézett rám, azután

192

magához húzott, és sós száját az enyémre tapasztotta. Fölém tornyosult, amitől újra biztonságban éreztem magam. Újra és újra elismételte, hogy minden rendben van és így is marad, miközben lassan lecsúsztatta a takarót a padlóra, majd ledöntött az ágyra. Éreztem, ahogy nedves hajam szétterül körülöttem, és Jaké finom bőre hozzám ér, testem minden porcikájával éreztem őt. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy megszűnjön az akaratom. Magamba szívtam az ő illatát, és az óceánét. - Nagyon fogok vigyázni rád, rendben? Bólintottam, de túlságosan meg voltam szeppenve ahhoz, hogy megszólaljak. Nem volt még dolgom hozzá hasonló férfival, és nem is volt semmiféle hasonló tapasztalatom. Mellette törékenynek éreztem magam, annyira, mint még soha. A nagy önállóság közepette teljesen elfelejtettem, hogy lehetne olyan pasim is, aki megvéd, aki mellett mindig biztonságban érezhetném magam. Esküszöm, beleremegtem, miközben figyeltem őt, miközben elhelyezkedett az ágy végén, és hatalmas kezeivel óvatosan átfogta a bokámat, majd az egyik lábamat az arcához emelte. Végigsimította a nyelvével a talpamat, megcsókolta a lábujjaim hegyét, majd a szájába vette őket. Nem tudtam megállni kuncogás nélkül. Feltámaszkodtam a könyökömre, miközben végigsimította a vádlimat, majd a combomat. Megtorpant, és a szemembe nézett, mintha mohón fel akart volna falni a tekintetével. Letérdelt az ágyra, lábaimat i két oldalához húzva, s gyönyörű fejével befurakodott remegő combjaim közé. (Igen, tényleg remegtek!) Simogatott, de anélkül, hogy ott megérintett volna, majd

193

feljebb araszolt, egészen a mellemig. Megfeszítettem a hátam, mintha a testem is azt kiáltotta volna: Most, kérlek! Tovább kényeztetett a nyelvével, gyorsan fokozva az izgalmamat. Látod? Látod, mit művelsz velem? Ezt szerettem volna kérdezni tőle, de egy szót sem szóltam. Még soha életemben nem voltam együtt ilyen erős és ellenállhatatlan férfival. Olyan volt, mint egy tökéletes szobor. - Akarod, hogy beléd hatoljak, Cassie? - kérdezte. A könyökére támaszkodva cirógatta a mellemet. Hogy akarom-e? - Hmmm... igen! - Mondd ki. Mondd, hogy kívánsz. - Én... kívánlak! Olyan mohón mondtam ki, hogy könnybe lábadt tőle a szemem. Erre az egyik keze elindult lefelé, a mellemtől a hasam irányába, majd az egyik ujját belém dugta. - Tényleg kívánsz - állapította meg. Hamiskás mosoly bujkált a szája körül. Kis híján kiszaladt a számon egy vicces megjegyzés arról, hogy akár egy hajó fedélzetéről is hajlandó lennék lesodródni miatta, de aztán elvetettem az ötletet. Az arca egészen közel került az enyémhez, erő és szenvedély volt a csókjában. Ugyanolyan mohón csókoltam vissza. Máshogy csókolt, mint Jesse vagy bárki, akivel valaha is próbálkoztam. Elemésztett és magába olvas/, tott. Úgy csókoltam, mintha az életem múlna rajta. Ek kor benyúlt az egyik párna alá, és kivett egy óvszert Épp csak annyi időre hagyta abba a csókolózást, amíg

feltépte a csomagolást a fogával. Könnyedén felhúzta a gumit, és belém hatolt. - Soha többé nem fogsz félni, Cassie - mondta. Megemelkedtem, hogy még közelebb kerüljek hozzá, és még jobban érezzem, milyen magamba fogadni őt. Mikor is hatolt belém egy férfi utoljára? És vajon megél- tem-e valaha ehhez hasonló teljességet? Nem, még soha. Olyan elemi erejű vágy ébredt bennem, hogy már-már úgy éreztem, most élem át életem első szeretkezését. Belém hatolt, egyre mélyebbre és mélyebbre. Közben időről időre megállt, hogy könnyebben magamba tudjam fogadni, azután mozogni kezdett bennem, eleinte lassan, majd

egyre

gyorsabban,

ritmikusan,

akadálytalanul.

Önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet. Mindkét karjával átkarolt, és magához húzott, hogy még mélyebbre hatolhasson belém. El sem tudtam hinni, hogy ennyire nedvesek vagyunk. A combjaimmal átfogtam a hátát, a karjában megfeszültek és meg-meg- rándultak az izmok. - Cassie, ez hihetetlen - mondta, majd átfordított, hogy én kerüljek felülre. Lovagolni kezdtem rajta. Két kézzel átfogta a derekamat, és kissé megemelt, míg ismét rátaláltunk a közös ritmusra. Ekkor a hüvelykujját a csiklómra helyezte, hogy egy újabb ponton keltse életre a testemet. - Az idők végezetéig képes lennék szeretkezni veled mondta. Jóval több volt ez, mint amit el tudtam viselni. Hát- i avetettem a fejemet, kezeimet a mellkasára tapasztotta m. Olyan mélyen éreztem őt magamban, mintha a

195

testem része lenne. Miközben ki-be mozgott, valahol mélyen, a legeslegérzékenyebb pontomon lángra lobbant bennem valami. A gyönyör felszínre tört, és odébb sodort, hogy átvehesse a helyemet. - Édesem, mindjárt elélvezek! Csak úgy kibuktak a szavak a számból. Ismét mélyen belém hatolt, pontosan addig. És már nem volt más választásom, mint átadni magam a gyönyörnek. Olyan volt, mint egy hullám, mely kívülről és belülről is áradt egyszerre. Erőteljes mozdulatokkal lovagoltam rajta, és közben éreztem, hogy egy pillanatra ő is megfeszül. Azután halk, mély nyögés tört ki belőle. Semmi sem érdekelt - sem a zuhanás, sem a veszély, sem pedig az, hogy hol is vagyok éppen, és mi történik odakint a tengeren. Egyedül az számított, ami idebent történt, ezen az ágyon, a fedélközben, velem és ezzel a görög istennel, aki kimentett a vízből, és akin egy magas, puha ágy tetején lovagoltam. Néhány pillanattal később lehanyatlottam a mellkasára. Éreztem, ahogy finoman kicsusszan belőlem. Mikor mellé feküdtem, cirógatni kezdte a hátamat, és meg-meghúzkodta nedves tincseimet, miközben halkan azt ismételgette: - Hihetetlen.

Akkor éjjel, mikor már a saját ágyamban feküdtem, a naplómmal az ölemben, Dixie pedig ott hevert a párnán

196

mellettem, a hajós kaland utóhatásaként még mindig szédültem kissé. Mintha szelíden dülöngélt volna velem az egész Vénkisasszony Szálló. Próbáltam szavakba önteni, miért voltak rám ilyen hatással a tengeren átéltek. Mi lehetett az oka? Az izgalmas repülés a jachtig? Az, hogy túléltem, hogy a fedélzetről a tengerbe

zuhantam?

Vagy

hogy

egy

olyan

férfival

szeretkezhettem, aki mindent ilyen mesésen csinált velem? Hogy forró csokoládét kortyolgathattam vele a fedélzeten a naplementét csodálva, ami elképzelhetetlenül ragyogott a vihar után? Vagy a pillanat, amikor a kezembe csúsztatta az Ötödik Lépés medálját, melynek hátlapjára a Bátorság szót vésték? Igen, ezek a pillanatok, és valami ennél sokkal több. Eszembe jutott, hogy Matilda azt mondta: a félelemtől nem lehet csak úgy megszabadulni. Mivel mi magunk hozzuk létre, egyedül nekünk áll módunkban elengedni is. És én pontosan ezt tettem meg ma. Megéreztem, hogy ott lakik bennem a félelem. Azután elengedtem.

197

i

Már néhány héttel az után, hogy túléltem a vihart a tengeren, és aztán részem lehetett egy hihetetlen kalandban a mentőhajón, elkezdett megmutatkozni az újonnan felfedezett bátorságom hatása. Egyre kevésbé engedtem Tracina manipulációinak. Nem szálltam szembe vele nyíltan, de ha például műszakváltáskor késett, már nem maradtam ott, hogy segítőkészen megvárjam őt. Arra jutottam, hogy Will problémája, ha a pincérnője nem érkezik meg időben dolgozni, szóval oldja is meg ő. Elkezdtem máshogy hordani a hajamat, hogy jobban érvényesüljenek a frissen melírozott tincseim. Ahhoz a pénzhez is hozzányúltam, amit a biztosítótól kaptam Scott halála után, és vettem néhány új ruhát. Korábban egyszer sem engedtem meg magamnak ilyesfajta fényűzést. Vettem pár szűk, fekete nadrágot és élénk

színű,

V

nyakú

pólókat.

Végül

annyira

nekibátorodtam, hogy bekukkantottam a Trashy Divasba is a francia negyedben, Tracina mesélte, hogy itt szokott fehérneműt venni. Beszereztem néhány csinos melltartót hozzávaló tangával és egy szexisebb hálóinget is. Egyik sem volt különösebben merész darab, de mégiscsak fontos lépés, a szokásos unalmas pamut fehérneműimhez képest. Nem szórtam felelőtlenül a pénzemet, de szerettem volna, hogy a külsőm is tükröz

198

ze újdonsült elevenségemet. Újra rendszeresen mozogni kezdtem: munka után mindennap lefutottam egy öt kilométeres kört a francia negyedben. A város olyan részeit is megismertem, amelyeket addig sohasem láttam, mert nem voltam hajlandó kimozdulni a komfortzónámból. Még önkéntesnek is jelentkeztem a „New Orleans Feltámasztásáért” Egyesület jótékonysági báljára, és bevállaltam, hogy mi csináljuk majd az adománygyűjtő standot. Will nem lelkesedett túlságosan az ötletért. - Nincs amúgy is elég gondunk a felújítás miatt? morogta. Merthogy, bár csak kis lépésekben, de belefogtunk az étterem átépítésébe, ami - Tracina nem kis bosszúságára felemésztette Will szinte minden idejét. Kifestette a vendégteret, és új rozsdamentes acél szerelvényeket vásárolt. Szerette volna úgy beépíteni a felső szinten, hogy ott egy elegánsabb részt nyithasson hangulatos élő zenével, de hiába volt már kész a mellékhelyiség is a lépcsőfordulóban, a város továbbra is halogatta az engedély kiadását. Will leterített magának egy matracot az emeleten, és ha nem Tracinánál töltötte

az

éjszakát,

olykor

reggelente

ott

találtam:

tervezgetett, töprengett vagy csak duzzogott. Egyelőre azonban nem tehetett annál sokkal többet, mint hogy eltüntette az összes régi kacatot, amit még akkor kezdtek oda gyűjteni, mikor a hely még PJ’s Coffeként üzemelt. - Ez remek reklámlehetőség, Will - érveltem. - Az adakozás pedig amúgy is jót tesz az ember lelkének. Eszembe jutottak a pár hónappal korábban átéltek a Villa konyhájában, amikor én magam ráébredtem az

199

adakozás áldásos hatásaira... Mennyi minden megváltozott ez alatt a rövid idő alatt! Azzal, hogy önkéntesként vállalkoztam az adománygyűjésre a jótékonysági bálon, életemben először a részese lettem

egy

olyan

dolognak,

ami

errefelé

az

egyik

legnépszerűbb elfoglaltságot jelentette: a New Orleans-i társasági életnek. Korábban sohasem jártam semmilyen klubba, csoportba vagy egyesületbe. Sőt gyakorlatilag sehová. És bár a helyi lapok társasági rovatát olvasgatva soha nem ébredt bennem sóvár vágy sem a pénz, sem pedig a hírnév után, azért egy ideje már motoszkált bennem az érzés, hogy létezik egy egészen más világ odakint, ahol fontos a közösség, a bajtársiasság, és ahol a szórakozás kellemes időtöltést is jelenthet. Már csaknem hat éve éltem ebben a városban, de csak most kezdtem megérteni, amit az egyik törzsvendégtől hallottam egyszer: „New Orleans este héttől igényt tart rád.” Még az étterem is kezdett végre egészen otthonossá válni a számomra. Amikor a legutóbbi kalandom utáni szokásos megbeszélésünket tartottuk a Tracy’sben, Matildának is beszámoltam ezekről a változásokról. - Nekem hét évembe telt, mire elkezdtem itt otthon érezni magam - mondta. Ő sem volt tősgyökeres New Orleans-i, de délről származott. Aztán mentegetőzni kezdett amiatt, ami jachton történt, és hogy ennyire rettenetes dolgokat kellett átélnem. - Ez egyáltalán nem volt benne a tervben - magyarázta. Úgy akartuk intézni, hogy azt hidd, meghibásodott a motor, és Jaké pedig hősiesen a segítségedre siet. De azt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy való

200

bán lerobbanhat, ráadásul egy trópusi vihar kellős közepén! - Trópusi vihar? Az egy hurrikán volt, Matilda! helyesbítettem, felvonva a szemöldökömet. - Igen, tudom. Sajnálom... Úgyhogy tényleg kiérdemelted az ötödik medált - mondta, a karkötőmre mutatva. A fény felé tartottam, és gyönyörködtem egy kicsit a matt aranyláncban és a csillogó talizmánokban. Bár még mindig lelkes voltam, hogy összegyűjtsem az összeset, már vágytam arra is, hogy valamiféle állandóság legyen az életemben. Kezdtem arról fantáziál- ni, hogy milyen lenne, ha csak egyetlen

férfi

létezne

az

életemben,

akivel

teljesen

egymásnak szenteljük magunkat. Hiába változtatták meg a megtett lépések az életemet és az önmagammal kapcsolatos érzéseimet, belül továbbra is valamiféle űrt éreztem. Viszont ezt semmiképp sem szerettem volna elárulni Matildának. Még négy fantáziámnak kellett valóra válni, és tudtam, hogy ő azt mondaná, csináljam végig valamennyit, mielőtt belevetem magam egy kapcsolatba, mert csak így leszek rá valóban készen. Mindenesetre vagy így, vagy úgy, de hamarosan véget ér számomra ez a kaland. De vajon mi lesz utána? Mire vágyom majd? Továbbra is a S.E.C.R.E.T.-tel akarok majd maradni, vagy inkább keresek valakit, akivel közös jövőnri lehet? Készen fogok állni erre valaha? És mégis ki akarna engem? Rengeteg kérdésre szerettem volna választ kapni Matildától. - Most felfedezőúton vagy, Cassie - mondta. - Az a legfontosabb, hogy kiderítsd, te ki vagy, mit szeretsz és mit nem. Csak ezután jöhet a partnered. Érted?

201

- És mi van akkor, ha találok majd egy férfit, akivel komolyan gondolom, de amikor elmesélem neki, hogy milyen úton jutottam el idáig, kiakad? - Akkor nem ő az igazi társ a számodra - mondta vállat vonva. - Cassie, nem érdemes olyan férfira pazarolnod az idődet, aki visszaretten egy önálló, egészséges nőtől, csak mert kalandokba bonyolódott más férfiakkal, mégpedig örömteli és biztonságos módon, ráadásul mindkettőjük akaratából. Mellesleg nem leszel köteles beszámolni erről, főleg akkor, ha a leendő partnered a legkevésbé sem lesz érintett a történtekben. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ez az egész neki is a hasznára lesz. Ismét a karkötőmre pillantottam. Nem viseltem minden nap, de amikor rajtam volt, úgy éreztem, mintha eltöltene egy különleges érzés. Talán a medálokra vésett szavaknak volt ilyen ereje: Elfogadás. Elszántság. Bizalom. Odaadás. És a legutóbbi: Bátorság. Willen kívül még soha senki nem tett rá semmiféle megjegyzést. Még Tracina sem, aki pedig mindig izgalomba jött, ha csillogó tárgyakat látott, akár egy szarka. - Igen, csakhogy ezek a szavak nekem tényleg sokat jelentenek - mondtam Matildának. Magam is meglepődtem azon, hogy ezt hangosan is kimondtam. - Nos, ez egy olyan látszólagos ellentmondás, Cassie, amit reményeim szerint hamarosan pontosan megértesz te is. A pillanatnyi gyönyör egy bizonyos szempontból semmit sem jelent. De ha megtanulod, hogy hogyan szerezheted meg magadnak, és azt is, hogyan engedd el, idővel akár valóban fontossá is válhat.

202

Ismertem olyan férfiakat, akik el sem tudták volna képzelni magukról, hogy csak egyetlen nővel legyen viszonyuk egész életükben, és akik bármit megadtak volna azért, hogy kiélhessék a szexuális fantáziájukat anélkül, hogy bármiféle következménye lenne. De velem más volt a helyzet, és nem mintha nem éreztem volna elmondhatatlan hálát Matilda és a S.E.C.R.E.T. iránt, de egyre nehezebben tudtam ellenállni a késztetésnek. Szerettem volna kötődni valakihez, végre találni magamnak egy különleges férfit. Miért kellett visszautasítanom Willt néhány évvel ezelőtt? Pedig már akkor is vonzónak találtam. Ellenállhatatlanul vonzónak. Csakhogy úgy éreztem, ha közelebb kerülne hozzám, meglátná, milyen vagyok: unalmas, szorongó, olyan, akit nem lehet szeretni. Ám életemben először kezdtem elhinni magamról, hogy ezek közül egyik sem igaz rám. Kialakulóban volt bennem egy újfajta önbizalom, egy hit, hogy talán én is megérdemlek egy olyan férfit, mint amilyen Will. Csak sajnos ezzel már elkéstem, hiszen kezdett tényleg komolyra fordulni a kapcsolata Tracinával. Ennek ellenére minden egyes nap alig vártam, hogy találkozhassak vele az étteremben. Izgatottan felkaptam a fejem, amikor meghallottam a furgonját, és kerestem a lehetőséget, hogy kettesben maradhassak vele az irodában. Amióta ő is belement, hogy a Cafe Rose feleljen az adománygyűjtő standért az idei jótékonysági bálon, annál is több

időt

töltöttünk

együtt,

mint

korábban,

a

transzparenseket és a különböző részleteket tervezgetve. Gyakorlatilag többet volt velem, mint Tracinával.

203

A bál előtti estén Tracina megkért, hogy segítsek neki elkészíteni Will jelmezét. Ő nem értett a varráshoz, de ahhoz persze igen, hogy megmondja nekem, mit hogyan csináljak. Az idei bál mottója ez volt: „Keltsd életre”: a vendégeknek kitalált karakterek, mesehősök bőrébe kell bújniuk. A vacsora után árverést terveztek: a város legpartiképesebb agglegényeire és hajadonjaira licitálhatnak az emberek, a nyeremény pedig egy tánc a kiválasztottal. Tracina is feliratkozott az aukcióra, és benevezte Willt is. Bár ő maga nem büszkélkedhetett előkelő társadalmi kapcsolatokkal, igazi bombázó volt, úgyhogy jó esélye volt arra, hogy a végén egy valódi herceg happolja majd el. Will pedig, hiába volt csak egy kis étterem tulajdonosa, Louisiana állam egyik legősibb családjából származott. Ám ennek ellenére nem volt túl sok kedve az egészhez. - Ugyan már, Will! Jó buli lesz - biztatta Tracina. Ráadásul jótékony célt szolgál. A szám tele volt gombostűkkel, mert én közben épp Will nadrágját tűztem fel. Huckleberry Finn-nek akart öltözni, rövidnadrágban, horgászbottal

nadrágtartóval, felszerelkezve.

szalmakalappal Tracina

és

Csingilinget

választotta: a jelmeze fehér tüllszoknyából, szárnyakból és varázspálcából állt. Miközben figyeltem, ahogy a konyhában táncol, és közben a fejünket csapkodja a varázspálcával, arra gondoltam, hogy tökéletesen fogja az idegesítő tündér szerepét alakítani. - Dell, ezennel teljesítem egy kívánságodat! - mondta, miközben a pálcával rásuhintott a szakácsnőnk fejére.

204

- Ha még egyszer hozzám érsz azzal az izével, esküszöm, kettétöröm és feldugom a seggedbe! Tracina erre vágott egy kényeskedő fintort, és felém bökött a pálcával, mintha pisztoly lenne. - Puff! Tudod, Cassie, rám ne nagyon számítsd a standnál, mert azt tervezem, hogy egész este táncolni fogok! Neked is azt kéne tenned. - Én nem szórakozni megyek oda, Tracina. Hanem segíteni. - Ne izélj már, ez egy bál! Mégis hol máshol kellene szórakozni? Tényleg, még nem is mondtad, te minek öltözöl! - Semminek - feleltem. - Úgyis dolgozni fogok egész vacsora alatt. Ráadásul ha te tényleg nem segítesz, még kerítenem is kell valakit helyetted. - Majd én - ajánlkozott Will. - De te az én kísérőm vagy! - nyafogott Tracina. - Majd megkérjük Delit. Viszont neked muszáj beöltöznöd, Cassie! És már

tudom

is, mi lenne a

tökéletes

választás:

Hamupipőke! Elég nevetséges ötletnek tűnt, hogy báli ruhába bújjak. Amikor ennek a véleményemnek hangot is adtam, Tracina valóban hangosan felnevetett: - Én a bál előtti Hamupipőkére gondoltam! Amikor még a konyhában robotolt, és neki kellett varrni meg takarítani, miközben a gonosz mostohái a bálban szórakoztak. Tökéletes szerep lenne neked! Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most sértegetni próbál, vagy csak viccel. Will közben ott állt, fölém

205

tornyosulva, ing nélkül, bő nadráigját egyik kezével öszszefogva. Kicsit túlságosan is emlékeztetett így Michelangelo Dávid

szobrára.

Nem

vo>lt

kifejezetten

kigyúrt,

de

imponálóan lapos volt a hasa és izmos a karja. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne bámuljam. - Jaj, Cassie, minek játszod aiz „Én nem is tartozom ide” kisasszonyt? - kérdezte. - Ez nem segít majd túlságosan elvegyülni. - Azt hiszem, még dolgozniom kell a beilleszkedésen. Tracina ezután figyelmeztettte Willt, hogy egy táncot mindenképpen szeretne fenntairtani a milliárdos Pierre Castille-nak, aki a bál díszvendlége volt. Már nemzedékek óta a

családja

tulajdonában

volt

egy

hatalmas

birtok

a

Pontchartrain-tó partján. Megrögzött agglegény volt, és arról híres, hogy mindig ügyesen kibújt a kötelezettségek alól. Kay Ladoucer intézte el, Inogy Castille elfogadja a meghívást. Ő volt a városi elit: egyik legkonzervatívabb és legidősebb tagja, és már négy éve volt a bál szervezéséért felelős bizottság elntöke. Will nem rajongott túlságosan érte, Kay ugyanis inagyon megnehezítette a dolgát, amikor benyújtotta

a

pályázatot

az

étterem

felső

szintjének

átalakításáról. Kijelentette, hogy addig nem kezdheti el az építkezést,

aimíg

ki

nem

cseréltette

az

elektromos

vezetékeket az egész épületben. Will azonban ezt egész biztosan nem engedhette meg magának, legalábbis, amíg nem engedéliyezték a bővítést. Úgyhogy patthelyzet alakult ki, pedig a Frenchmen Street-i házak többségére tényleg ráfért volma már a vezetékek cseréje.

20*6

Még ha bosszantotta is Willt Tracina kijelentése, ennek nem adta semmijeiét. Pierre Castille felbukkanását egyébként amúgy sem lehetett biztosra venni. Az egyik megbeszélésen hallottam Kayt panaszkodni, hogy a milliárdos nem volt hajlandó előre megmondani, mikor érkezik, és ahhoz sem járult hozzá, hogy hivatalosan bejelentsék: ő is részt vesz az árverésen, sőt a végén már az sem volt biztos, hogy egyáltalán ott lesz a vacsorán. Will lepillantott rám. Még sohasem láttam ennyire levertnek. Együttérzésem jeleként megvontam a válla- mat, és még egy centivel feljebb hajtottam a nadrágja szárát, miközben újra emlékeztettem magamat arra, hogy Will egy másik nő pasija, függetlenül attól, hogy Tracina ugyanúgy kötődik-e hozzá, mint fordítva. Ebben ugyanis kezdtem kételkedni. Az utóbbi néhány hétben Tracina olykor órákra eltűnt, és ilyenkor nem is lehetett sehogy elérni. Már elég jól ismertem Willt ahhoz, hogy lássam rajta, milyen féltékeny. „Biztosan az öccsét kellett elvinnie valahová - mondogatta ilyenkor, de közben a nyakát nyújtogatva fürkészte az utcát. Vagy csak elugrott venni valamit. Állandóan vásárolni jár.” Ilyenkor én csak elmosolyodtam és bólintottam, gondosan ügyelve arra, hogy az arcom se áruljon el semmit. Meg tudtam

érteni,

mindenkivel

előfordul,

hogy

hazudik

magának, amikor nem akar szembenézni valamivel. Én is éveken keresztül ezt csináltam Scott-tal. De épp ez volt számomra a S.E.C.R.E.T. egyik legnagyobb ajándéka: az élményeim megtanítottak arra, hogy többé ne csapjam be önmagamat.

207

Ahogy a konyha közepén üldögélve Will nadrágját varrtam, véletlenül a szokásosnál valamivel hosszabb időre találkozott a tekintetünk. De akkor úgy gondoltam, ennek nincs semmi jelentősége. És azt sem találtam furcsának, amikor később felajánlotta, hogy elvisz kocsival, hiszen a lakásom épp útba esett neki hazafelé. Csakhogy miután kiszálltam, és Will a kocsiban ülve megvárta, hogy rendben beérjek a Vénkisasszony Szállóba, majd búcsúzóul játékosan egy csókot dobott utánam, azért megfordult a fejemben, hogy talán megint csak hazudok magamnak. A „New Orleans Feltámasztásáért” Egyesület az egyik legrégebbi szervezetnek számított a városban: még a polgárháború idején alapították. Akkoriban arra gyűjtöttek, hogy iskolákat tudjanak építeni azokon a környékeken, ahová elkezdtek betelepedni a felszabadított rabszolgák. A Katrina hurrikán után a nehéz helyzetbe került körzetek iskoláinak az újjáépítése lett a fő cél, hiszen ha a kormány segítségére lettek volna utalva, sohasem történt volna semmi. Szerettem volna végre otthon érezni magam ebben a városban, és barátokat szerezni a közvetlen környezetemen kívül is. Épp ezért jelentkeztem önkéntesnek a társasághoz. Az adománygyűjtést vállaltam magamra, nem táncolni és szórakozni készültem, épp ezért nem akartam beöltözni sem. Komolyan akartam venni a feladatomat. Ráadásul cserébe a munkámért Kay megengedte, hogy kiakasszuk a Café Rose transzparensét a pult mögött.

208

Az idei bált a New Orleans-i Szépművészeti Múzeumban tartották: ez volt az egyik kedvenc épületem a városban. Imádtam a négyoszlopos neoklasszicista főhomlokzatot és a magas balkonnal körülölelt, négyzetes alaprajzú márvány előcsarnokot. Akkoriban, amikor ideköltöztünk, szívesen menekültem ide, a visszhangzó termekbe, ha feszültebbé vált a viszonyunk Scott-tal. A kedvencem Degas egyik képe volt: Esteile Musson portréja, mert ez a lány még nálam is szerencsétlenebbnek

tűnt,

ahogy

ott

áll,

az

arcát

félrefordítva, mintha a múltja miatt szomorkodna, vagy a jövőjétől félne. Bár az is lehet, hogy csak a saját érzéseimet vetítettem ki rá. Alig egy órám volt összerakni a standot és megkeresni Kayt,

hogy

eligazítson

az

est

további

menetével

kapcsolatban. Végül a márvány előcsarnok közepén találtam rá, ahol az Alice Csodaországban Vörös Királynőjének öltözve utasításokat osztogatott: - Odébb, még egy kicsit odébb rakd! Két fiatalember épp egy tucatnyi hatalmas, csillogó hópelyhet próbált felaggatni a mennyezetre. - Fogalmam sincs, hogy jönnek a hópelyhek a „Váltsd valóra” témához, de mi mást használhatnánk helyettük? Talán tündéreket? Ez az ötlet önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra, mert elképzeltem Tracinát, ahogy odafent himbálózik. Csak akkor zökkentem ki a révedezésből, mikor észrevettem, hogy Kay az olvasószemüvege mögül méreget. - Hol fogod felállítani a standot? Remélem, nem itt! - Hát, arra gondoltam, hogy ott - mutattam egy pontra a terem végében.

209

- Szó sem lehet róla! Nem szeretném, hogy elrontsák a mesés vacsorát a koszos pénzügyek. Úgyhogy inkább valahol a ruhatár közelében állítsd fel, légy szíves. Hol vannak a szerszámok? - Szerszámok? Én nem gondoltam, hogy... Kay bosszúsan sóhajtott egyet. - Rendben, majd szólok néhány karbantartónak, hogy segítsenek. Mire Tracina megérkezett, kicicomázva, talpig tüll- ben és tiarában, már állt a stand, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a magas pult mögött. - Hol van Will? - kérdeztem a lehető legártatlanabb hangon. - Leparkol. Megyek, hozok valami innivalót. Te is kérsz? - Nem, kösz, jól vagyok így. Szállingózni kezdtek az első vendégek: egy Hófehérke, néhány Scarlett, egy Rhett Butler, két Drakula, egy Ali Baba és egy Harry Potter. Azután jött Dorothy, a Kalapos, egy Feketeszakáll, a kalóz, és egy Kékszakáll, a gyilkos herceg. Lopva végigpillantottam A vonalú szoknyámon és egyszerű blúzomon.

Talán

ennél

azért

egy

kicsit

jobban

is

megerőltethettem volna magamat. Még a pincérkötényt is felvettem... De hát tartanom kellett valahol a tollakat és a hitelkártyák blokkjait! Nem azért jöttem, hogy ismerkedjek, hanem azért, hogy adományokat gyűjtsék. Csakhogy épp amikor a második Café Rose-transzparenst igyekeztem kifeszíteni a stand fölé, valaki megszólított. - Cassie! Helló!

210

Egy gyönyörű nő integetett nekem a stand közelében összegyűlt tömegből. Seherezádé-jelmezt viselt, de így is egyből felismertem: Amani volt az, az apró termetű indiai orvos, aki mellettem ült az alső S.E.C.R.E.T.-gyűlésen. Mesésen nézett ki a vörös és rózsaszín ruhában, ami több rétegben, redőzve simult a testére. Hiába múlt el hatvan, az alakja még mindig nőiesen formás, a fellépése pedig magabiztos volt. Engem azonban a tekintete fogott meg a leginkább: feketével kiemelt szeme pajkosan csillogott az arcát keretező élénkzöld fátyol alól. - Hát te mit csinálsz itt? - kérdeztem. Furcsa volt egy S.E.C.R.E.T.-taggal találkozni a villán kívül. - Akár hiszed, akár nem, a mi kis csapatunk nagylelkűen támogatja az egyesületet évről évre, csak nem a saját nevünk alatt. Parancsolj - mondta, a kezembe nyomva egy borítékot. Miután megköszöntem neki az adományt, még hozzátette: Matilda is jön. Biztosan felismered majd, tündérkirálynőnek öltözött. Magától értetődően. Még mielőtt bármit mondhattam volna erre, ott termett mellettem Kay, hogy a vendégeket figyelje, akik egymás után csúsztatták be a borítékjaikat az asztalon lévő dobozba. - Dr. Lakshmi! - szólította meg Amanit, a kezét nyújtva. - Mesésen néz ki. - Köszönöm, Kay. Remélem, hamarosan találkozunk, Cassie - biccentett Amani, majd otthagyott minket. Kay szerencsére nem kérdezett rá, hogyan kerültem tegező viszonyba a város egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő tagjával. - Még el sem kezdődött az árverés, de máris jól állunk.

211

- Igen, szerintem is elérjük a célunkat. A vacsora főleg helyi specialitásokból állt: homár á la étouffée,

szarvasgombás,

brandys

kukoricakása,

steak,

tarisznyarák béarnaise mártással, a desszert pedig pu- dingos kalács créme fraiche-sel és kukoricapehellyel. Amikor az utolsó fogást is leszedték, az én munkám is véget ért, de még ott maradtam, mert szerettem volna tudni, ki viszi el Willt az árverésen. - Nos, itt az ideje, hogy elkezdjük - mondta Kay, mielőtt a terem előterébe sietett. - Nem várhatunk tovább rá. Persze Pierre Castille-ra célzott. Nem Tracina volt az egyetlen nő ugyanis a teremben, aki azt remélte, hogy eltölthet vele ma este néhány percet. Figyeltem a nőket, akik a színpad köré gyűltek, miközben felsorakoztak rajta az árverésre váró egyedülálló férfiak. Will mellett ott állt a város meghökkentően fiatal szenátora, akinek nagyjából az volt az egyetlen szépséghibája, hogy nem volt demokrata. Mellettük álldogált egy idősödő, de még mindig jóképű városi bíró, aki a felesége halála után rákapott a maratoni futásra, és ezzel elnyerte a városban az összes ötven feletti egyedülálló nő rokonszenvét. Egy nagyon vonzó afroamerikai színész is vállalta a felkérést, egy New Orleansban forgatott tévéműsorból. Azt gondolná az ember, hogy egy felkapott színész biztosan kelendőbb lesz bárkinél, de végül a bíróért ajánlották a legtöbbet: 12 500 dollárért vitte el a Garden negyed Műemlékvédelmi Egyesületének elnöknője. A színész 8000 dollárral jócskán lema radva a második helyre szorult.

212

Miközben a stand mögül figyeltem az árverést, kezdtem ismét kívülállónak érezni magam. Miért van az, hogy én mindig csak figyelem a történéseket, ahelyett hogy részt vennék bennük? Mikor tanulom meg végre, hogy másként is lehet? - És íme, az utolsó agglegényünk - jelentette be Kay Willt. - Will Foret, a Frenchmen Street egyik legjobb étterme, a népszerű Café Rose második generációs tulajdonosa! Harminchét éves, hölgyeim, és egyedülálló. Nos, ki kezdi a licitet? Will szörnyen zavarban volt, de még így is nagyon szexin festett a Huckleberry Finn-jelmezében, a peca- bottal a kezében. Amikor elkezdődött az árverés, látszott, hogy a szintén a színpadon álló Tracina egyre jobban pánikba esik. Amikor a kínált összeg elérte a 15 000 dollárt, hirtelen kikapta a mikrofont Kay kezéből. - Will igazából nem is egyedülálló - jelentette be. - Több mint három éve együtt járunk, és azt tervezzük, hogy összeköltözünk. Tracina nyilvánvalóan már túl sok pezsgőt ivott. Ha korábban azt hittem, hogy Will ennél nagyobb zavarban már nem is lehetne, hát tévedtem. Az arca most szó szerint bíborvörös lett. Végül egy díszes tiarát viselő idősebb hölgy bemondta a végső licitet: 22 ezer dollárt, Kay pedig zengő hangon hirdette ki: - Elkelt! Willt pedig, aki a legdrágább agglegény lett ezen az estén, odakísérték a rá váró hölgyhöz.

213

- Ezzel véget is ért a férfiak aukciiója - jelentette be Kay, és csapott egyet a kalapáccsal. — Töltsék újra a poharaikat, uraim, mert most a hölgyek következnek! Még további 75 000 dollárra van szükségünk, barátaim, úgyhogy ne tegyék el a csekk-könyveiket! Ebben a pillanatban csend borult a bálteremben. Két biztonsági őr lépett be, a tömeg piedig kettévált. Egy magas férfi érkezett mögöttük, jól szabott fekete szmokingban, fekete csokornyakkendőbein, fehér ingben. Kék üveges pilóta-napszemüveget viseltt, a

hóna

alatt pedig egy

bukósisakot tartott, amelyet most gyorsan átadott az egyik biztonsági őrnek, majd lekapta a szemüvegét is, összecsukta és zsebre vágta. - Elnézést kérek a késésért - szólalt meg. - Nem tudtam, mit vegyek fel. Pierre Castille volt az. Hirtelenszőke haja kissé öszszekócolódott a bukósisaktól. Fesztelenül üdvözölt néhány embert, akik azonnal odagyűltek köré. Közöttük volt a szemlátomást igenicsak ideges Kay is, aki azonnal otthagyta a színpadod, hogy a vendég elé siethessen. A férfi végig fesztelenül mosolygott, amitől inkább egy elegáns rocker b enyomását keltette, nem pedig olyasvalakiét, aki a világtól visszavonultan él. Mikor elfordult Kaytől, éis elindult egyenesen a standom felé, felgyorsult a szívverésem. Átkoztam magamban Tracinát, amiért itt haigyott. Lesütött szemmel rendezgetni kezdtem a papírokat magam előtt, nehogy úgy tűnjön, hogy leesett az állam egy híresség láttán. - Itt tudom átadni az adományomat?

214

Amikor felpillantottam rá, egyik kezével már az asztalomon támaszkodott. Nem tűnt teljesen fesztelennek a szmokingban, ami üdítően hatott rám. Egy pillanatra azt sem tudtam, mit válaszoljak. - Én... igen. Csak dobja be a csekket a dobozba. Vagy ha inkább hitelkártyával fizetne... - Remek - felelte, és olyan hosszan nézett a szemembe, ami nekem most szinte egy örökkévalóságnak tiűnt. Istenem, milyen szexis volt! - Megtudhatom a nevét, kisasszony? Erre már konkrétan hátranéztem, hogy meggyőződjek róla, valóban hozzám beszél. Minden vendég szeme rjánk szegeződött, köztük Willé is, aki időközben elindult felénk a tömegben. - Cassie. Cassie Robichaud. - Robichaux? A mandeville-i Robichaux családból? Ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre, Will megállt a stand mellett és kezet nyújtott Pierre-nek. - Ő d-vel írja, mint az északiak, nem pedig x-szel, alhogyan a déliek. - Nahát, csak nem az ifjabb Will Forethez van szerencsém? Mikor is találkoztunk utoljára? Tizenöt évvel ezelőtt? Elképedve figyeltem, ahogy az én Willem kezet fog a nagy Pierre Castille-jal. Közben Tracina is utat vágott magának a tömegben, hogy csatlakozhasson hozzánk. - Igen, nagyjából akkor lehetett. - Örülök, hogy látlak, Will - folytatta Pierre. - Milyen kár, hogy az apáink már nem lehetnek itt. Örültek volna, ha látják ezt.

215

- A te apád talán igen - felelte Will, megbillentve a szalmakalapját. - Viszlát, Cassie, holnap találkozunk az étteremben. Figyeltem, ahogy szó nélkül elmegy Tracina mellett, majd kilép az ajtón a sötétbe. - Nos, Cassie Robichaud, ezek szerint biztosan nem Mandeville-ből... Hol is tartottunk? - Vicces, mert épp a Mandeville Streeten lakom, Marignyban. Viszont Michiganből származom. A nevem pedig francia, apai ágról. Az eredetéről nem sokat tudok...

Túl sokat beszélsz, Cassie! - Értem... Mielőtt elmegyek, mindenképpen visszajövök magához az adományommal - felelte, biccentve. Általában nem szoktam elájulni a gazdag és befolyásos emberektől, de Pierre tényleg nagyon karizmatikus férfi volt. Tracina hirtelen támadt lelkesedéssel mellém pattant. - Innentől szívesen átveszem, Cassie - mondta, miközben bebújt a pult mögé. - Will már elment, úgyhogy itt maradhatok segíteni, te is nyugodtan hazamehetsz. Úgysincs rajtad jelmez. - Te tudtad, hogy Will ismeri őt? - kérdeztem. - Gyerekkori barátok. - Értem. Akkor jó... Azt hiszem, tényleg ideje hazamennem. - Persze, menj csak - vágta rá, anélkül hogy közben rám pillantott volna. Pierre-t figyelte, aki épp ekkor foglalt helyet az egyik asztal mellett, a terem előterében.

216

Hamarosan elkezdődik a hajadfonok árverése. Még egyszer végigpillantottam a ruháimon. Tracinának igaza volt: én csak egy konyhalány vagyo>k. És most, hogy végeztem a mosogatással, indulhatok^ is haza. Elindultam kifelé, hátha még utolérem Willt, cde helyette Matildát pillantottam meg, aki épp a mobillján beszélt, de közben egyenesen felém tartott. Nemisokára elköszönt és lerakta a telefont. Csak ekkor láttíam meg a jelmezét: szépséges sellőnek öltözött, ruhájátt smaragdzöld flitte- rek borították, a fején kis korona ékeskedett. - Cassie! Várj! Hová mégy? - Végeztem. Indulok haza. Köszcönjük az adományotokat, igazán nagyvonalú... - Nem mész te sehová! - jelenteste ki, majd megfogta a karomat, visszafordított és egy/ ajtó felé kalauzolt, amelyen egy tábla lógott IDEGEITEKNEK BELÉPNI TILOS felirattal. Szerencsére sikerült eddig titokban tartanunk, de... ez lesz a te különleges estéd, Cassie! - Micsoda? Ma este? - kérdeztem döbbenten, felfogva, hogy egy újabb fantáziám megvalósulása vár rám. - De a ruhám... - Egy pillanatig se aggódj emiatt! Már úton van a segítség. Becsúsztatott egy mágneskártyáit egy kis fehér dobozba a falon, mire kattanva kinyílt előttünk az ajtó. Otthonos kis öltözőbe érkeztünk, ahol selyemmel borított zsámolyokon üldögélve Amani és egy másik nő várt ránk, akire csak homályosan emlékeztem. Amikor beléptünk, mindketten felpattantak, az arcuk izgatottságról árulkodott. Tőlük balra egy toalettasztal állt,

217

melynek tükrét villanykörték keretezték. Az asztalkán egy gondosan összeválogatott sminkkészlet várakozott egy fehér törülközőn. Mellette egy álomszép, halvány rózsaszín ruha függött egy állványon, mely egészen a földig ért. Nem voltam az a típus, aki túlságosan rajong a nőies dolgokért, de ennek

a

selyem

báli

ruhának

a

látványa

valami

ellenállhatatlan bizsergést ébresztett bennem. A ruha elé egy pár szépséges, magas sarkú cipellő volt kikészítve. Matilda megköszörülte a torkát. - Később majd mindent elmagyarázunk, Cassie, de most sietnünk kell. Mindjárt kezdődik. - Micsoda? - Nem érdekes. Mindezt nekem szánták? A ruhát, a sminket... El sem hittem. Ma este a reflektorfénybe kerülök, csak azt nem tudtam, hogy hogyan és mi célból... - Emlékszel Michelle-re? Ő lesz a stylistod. Igen, emlékeztem rá: kerek, angyali arcú, mosolygós nő volt. Ezek szerint stylist? De mégis mire készülünk? - Jaj, Cassie, annyira izgulok érted! De most sietnünk kell. Kezdjük a fehérneművel. Gyerünk, vetkőzz! Még mielőtt bármit reagálhattam volna, Michelle betolt egy paraván mögé, feldobott rá egy pókháló- finomságú selyem melltartót, egy tangát és egy pasztell színű harisnyát. - Remélem, nem hitted, hogy madarak és pillangók fognak segíteni öltözködni! - mondta nevetve. Fogai mám sem volt róla, mire célozhat ezzel.

218

Amint magamra öltöttem a fehérneműt, Michelle rám adott egy fürdőköpenyt, maj d leültetett a tükör elé. Összefogta hosszú hajamat, és kontyba kötötte a tarkómon. Amani halvány rózsaszínű sminket tett rám, és kirúzsozta a számat, majd egy nagy ecsettel természetes pírt varázsolt az arcomra. Még egy leheletnyi szemspirál, és el is készültünk. - És most jöhet a ruha - jelent ette ki Michelle. Óvatosan leemelte

a

rózsaszín

gyönyörűséget

a

vállfáról,

és

visszatessékelt a paraván mögé. Matilda eközben ki-be járkált. - Mennyi idő kell még? - kérd ezte Amanitól.

Mennyi idő kell még? Mire? Felemeltem a súlyos ruhát a fejem fölé, majd belebújtam. Meglepődtem, milyen könnyedén siklik végig a testemen. Tökéletesen illett rám. Amikor előreléptem, hogy segítsenek felhúzni a cipzárt a hátamon, megpillantottam magamat a tükörben. Szóhoz se jutottam». A vállpánt nélküli ruha igazán mesés volt - az a fajt;a selymes rózsaszín, ; ami a tengeri kagylók belsejének ai színére emlékeztet. ( Olyan karcsúnak tűnt benne a dere'kam, amitől egészen i meglepődtem, hogy nekem ilyen isi van. A legfinomabb s szaténból készült, a szabása az ud-warhölgyek viseletét ii idézte, teljesen szabadon hagyta a vállamat és a karo- ii inat. A szoknyarész finoman ívelt llefelé, akár egy tán- < cosnőé, alá pedig egy puha alsószíoknya került, hogy n megtartsa a formáját. - Mesésen áll rajtad - állapított» meg Matilda. - De mire készültök? Engem itt: ismernek! A főnöki köm barátnője is odakint van. Sőt asz egész város!

219

- Bízz bennünk! Minden rendben lesz - felelte Matilda az órájára pillantva. Tény, hogy a S.E.C.R.E.T.-nek köszönhetően ért már pár meglepetés - például Jesse esetében. Ez azonban más volt. Most először történt úgy a dolog, hogy közben ismerősök vesznek körül, vagyis az igazi életemben. Izgalmas volt a helyzet, de ugyanakkor kicsit ijesztő is. Michelle óvatosan kiemelt

egy

törékeny,

csillogó

ezüsttiarát

egy

kis

bársonytáskából, és a fejemre illesztette. Összenéztem Matildával a tükörben. - Káprázatos vagy, drágám! De erről se feledkezz meg! figyelmeztetett, miközben a kezembe adta a csillogó-villogó fehér báli cipellőt. Belecsúsztattam a lábamat, majd próbaképpen tettem pár lépést. Egyfelől nevetségesnek éreztem magamat, másfelől majd szétfeszített a boldogság. Igen, akár táncolni is tudnék benne. Mert gyanítottam, hogy valami ilyesmi vár rám odakint. Úgy saccoltam, hogy mostanra nagyjából véget is ért az árverés, de egyáltalán nem bántam, hogy lemaradtam róla. - Itt az idő! - közölte velem Matilda. Karon fogott, és magával húzott kifelé, majd átvágtunk az előcsarnokon, a bálterem irányába. - Mi az? Hová megyünk? De hiszen még el sem kezdődött a tánc - tiltakoztam. Matilda azonban ügyet sem vetett rám. Gyorsan haladtunk, az egyik kezemmel meg kellett fognom közben a tiarámat, nehogy leessen a fejemről. Matil da után léptem be a bálterembe, ügyelve, hogy végi^ mögötte maradjak. Amikor kilestem a válla fölött, egy

220

sor gyönyörű nőt pillantottam meg a színpadon, a székeken üldögélve. Ott volt közöttük a helyi híradó szépséges műsorvezetője, egy manöken, aki a fiatal Naomi Campbellre emlékeztetett, egy színésznő ugyanabból a tévéműsorból, mint a korábban elárverezett kollégája, egy csinos szőke csellista a New Orleans-i szimfonikus zenekarból, két gyönyörű

olasz nővér, akik a

város

egyik

legjobb

gyógyfürdőjének voltak a tulajdonosai, a legelőkelőbb családok leányai... és persze Tracina is, aki mostanra már meglehetősen

becsípve

üldögélt

köztük

félrecsúszott

tüllszoknyájában. - Van még egy üres székünk - mondta Kay ekkor a mikrofonba, szemellenzőként maga elé tartva a kezét, miközben végigpásztázta a termet. - Lehet, hogy már elment az illető? Hadd váljak láthatatlanná, fohászkodtam magamban. Nem mehetek végig a termen ebben a ruhában, ekkora tömegben. Nem mehetek fel oda, kinevettetni magamat... - Nem, nem ment el! - kiáltotta Matilda, és előretaszított. - Itt is van! - búgta Kay. - Cassie Robichaud kisasszony, az egyik legbájosabb önkéntesünk. Hát nem elbűvölő? Matilda bátorítóan megfogta a vállamat. Bizonyára látta rajtam, hogy halálra vagyok rémülve. A fülembe súgta: - Ne feledd, Cassie, ez a Hatodik Lépés. Önbizalom. Már megvan benned, te is tudod! Csak elő kell hoznod magadból!

221

Kissé meglökött, utoljára, én pedig hirtelen a tömeg közepén találtam magamat. Lassan elindultam, miközben éreztem a rám tapadó tekinteteket. Kikerültem az asztalokat, a szoknyám a székek lábát és az emberek vádlijait súrolta. Miközben átvágtam az üresen hagyott tánctéren, a ruhám látványa néhány emberből elragadtatott ó-kat és hű-ket váltott ki. A balkonról felhangzó határozott, elismerő füttyöt hallva elnevettem magam. Ez tényleg nekem szól? Pierre asztala mellett elhaladva igyekeztem kerülni a tekintetét. Fellépdeltem a lépcsőkön, majd elmentem Tracina előtt, aki most úgy ült a székén, mint egy izgatott madár. - Minél jobban megismerlek, annál érdekesebbnek talállak - súgta felém, miután elfoglaltam a helyemet. - Akkor kezdhetjük! Kay a hírolvasóval kezdte az árverést, akit végül szoros versenyt követően az egyik part menti kaszinó menedzsere vihetett el 7500 dollárért. A manöken, aki rámenősen próbálta magára vonni Pierre figyelmét, szemlátomást elszontyolodott, amikor hosszas licitálást követően a „Cápa” a giccses reklámjairól elhíresült ékszerkirály, Mar Allén került ki győztesen a 16 000 dolláros ajánlatával. A testvérpár egy „csomagban” kelt el, az elsőbálozó lányok közül pedig kettőért is öt számjegyű összeget fizettek. Tracina végig Pierre-t fixírozva páváskodott, akinek az asztala épp a színpad mellett állt. Azonban mégsem ő, hanem Carruthers Johnstone licitált először, és ő is lett a győztes: a feltűnően magas, széles vállú államügyész Orleans Parishből végül tizenötezerért vitte el Tracinát. A hatalmas összeg hallatán tapsviharban tört ki a közönség.

222

Tudtam, hogy értem nem fognak ilyen sokat ajánlani. A hosszú combú Tracina, aki mindig talpraesett, életrevaló, szórakoztató és persze divatos is, nem meglepő, hogy képes magára vonni akár egy teremnyi érdeklődő figyelmét is. Ő mindig kiállt az érdekeiért. És még így, tündérnek öltözve is olyan érzékien vonzó volt, amennyire ez csak lehetséges. Egyre megalázóbbnak éreztem

a

helyzetemet, ahogy

közeledett az árverés vége. - Sajnos még ezzel a nagylelkű adománnyal sem értünk célba, de hátravan még egy jelöltünk! Cassie pincérnőként dolgozik a Café Rose-ban, a főnöke az egyik legkedvesebb szponzorunk. Kezdjük az árverést mondjuk ötszáz dollárral. Rendben? Ó, istenem, édes jó istenem, csak szánjon meg valaki, hadd legyek túl ezen az egészen! Már arra gondoltam, hogy szívesen vissza is fizetem, ha valaki akár egy szerény összeget is hajlandó kifizetni értem, csak végre eltűnhessek erről a színpadról. Biztosra vettem, hogy rosszul hallok, amikor váratlanul ezt hallottam a közönség soraiból: - Én ötezerrel indítok. Rám irányult a reflektorfény, így alig láttam az arcokat a tömegben. - Ötszázat mondott, Mr. Castille? - kérdezte Kay. Mr. Castille? Hogy Pierre Castille ötszáz dollárt kínált értem? - Nem. Ötezer dollárt mondtam, Kay. Mindenképpen ezer feletti összeggel szeretném indítani a licitet - hangzott a válasz.

223

Pierre Castille közben odajött a színpadhoz, így hozzám hasonlóan ő is a reflektorfénybe került, úgyhogy végre láthattam. Úgy pillantott végig rajtam, mintha egy bonbon lennék, amilyet még sohasem kóstolt. Összekulcsoltam a kezemet az ölemben, aztán keresztbe tettem a lábaimat, majd végül ismét egymás mellé tettem őket zavaromban. - Ez... ez igazán nagylelkű ajánlat, Monsieur Castille. Ötezerrel nyitunk. Ráígér valaki? - Hatezer - hallatszott egy hang valahonnan hátulról. Will hangja volt. Visszajött? Tracina fészkelődni kezdett a helyén, és lebiggyesztette az ajkát. Mit akarhatott Will ezzel? Nincs is ennyi pénze. - Hétezer - szólalt meg Pierre Willre pillantva. Idegesen remegni kezdett a gyomrom, majd a következő pillanatban a felhők között éreztem magam, aztán megint a rosszullét környékezett. - Nyolcezer - vágta rá Will. Tracina dühös pillantást küldött előbb felém, majd Will felé is, aki közben előrejött, és odaállt Pierre mellé. Mégis mit művel? Kay már épp leütni készült a kalapáccsal, ám Pierre az utolsó pillanatban megszólalt. - Ötvenezret adok érte! Az emberek lélegzete elállt a döbbenettől. - Azzal meglesz a szükséges összeg, nem igaz? Kay nem talált szavakat. - Monsieur Castille, ötvenezer dollár bőségesen elég lesz nekünk! Van esetleg további ajánlat?

224

Will arckifejezését látva kis híján elsírtam magam. Beletörődő mosollyal lehorgasztotta a fejét. - És... elkelt! - kiáltotta Kay, és lecsapott a kalapácscsal. Hölgyeim és uraim, kezdődhet a tánc! A tömeg azonnal zajongani kezdett. Az emberek felkeltek a helyükről, és elindultak a színpad előtti üres tánctér felé. Tracina felpattant a székéből, és eltűnt, hogy megkeresse a lovagját. Pierre a színpad mellett állt, és zavarba ejtő mosollyal nézett rám, Will pedig esetlenül ácsor- gott mellette. - Szép próbálkozás volt, öreg barátom - mondta neki Pierre, a kelleténél talán valamivel erősebben hátba veregetve közben. - Hát, most már egész biztosan beugróm majd hozzátok az étterembe! - Tedd azt, mindenképpen - felelte Will. - Cassie, remélem, hogy nem... Á, hagyjuk. Hazamegyek. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Will eltűnt a tömegben. - Mesésen néz ki, Robichaud kisasszony - bókolt Pierre. - Akár egy hercegnő - tette még hozzá, majd megfogta a kezemet, hogy a tánctér közepére vezessen. A testőrök mindvégig a nyomunkban maradtak. Látszott, hogy miközben bennünket figyelnek, minden jelenlévő arra gondol: vajon ki lehet ez a lány, aki ennyire felkeltette Pierre Castille érdeklődését? Bár más párok is velünk tartottak a tánctérre, nekem olyan érzésem volt, mintha kettőnkön kívül senki sem lenne a teremben. Olyan közel húzott magához,

hogy éreztem a leheletét a nyakamon. Amikor felcsendült a zene, és táncolni kezdtünk, azt hittem, hogy elájulok. - Miért éppen én? - kérdeztem. - Bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. - Hogy miért éppen te? Majd megérted, ha igent mondasz a következő lépésre - felelte még közelebb húzva magához. Micsoda? Hogy Pierre Castille-t is a S.E.C.R.E.T. bízta meg? - Én... de... te? - Cassie, akarod vagy sem? Csaknem egy percbe telt, mire felfogtam, hogy mi a helyzet. Vajon ki lehet még itt a S.E.C.R.E.T.-től? Kik tudhatnak még róla? Kay? Az államügyész? Az elsőbá- lozó lányok közül valaki? Forgott velem a helyiség, miközben cikáztak a gondolatok a fejemben. A zenekar befejezte a számot. Pierre elengedett, és megcsókolta a kezemet. - Köszönöm a táncot, Miss Robichaud. Akkor a viszontlátásra. A legszívesebben felsikoltottam volna -.Várj! akarom a

következő lépést! De vajon tényleg ezt akarom? És mi lesz Will-lel? Pierre mélyen meghajolt előttem, majd a testőrei karéjában távozott a teremből. Ott maradtam egyedül a tánctér közepén. Körülnéztem, Matildát vagy Amanit keresve. Vagy bárkit, Tracinán kívül, de persze ő jött oda hozzám elsőként. - Nahát, hogy te milyen titokzatos vagy! - mondta. Csípőre tett keze ökölbe szorult.

226

- Hol van Will? - kérdeztem. A nyakamat nyújtogatva próbáltam kiszúrni őt a tömegben. - Elment. Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, az egyik biztonsági őr megfogta a könyökömet. - Miss Robichaud, sürgős telefonhívása van. Jöjjön velem, kérem - mondta, Tracinát és engem is teljesen ledöbbentve. A testőr kivezetett a bálteremből. Áthaladtunk a márvány előcsarnokon, majd beszálltunk a ránk váró limuzinba. Mindvégig magamon

éreztem az emberek tekintetét.

Mámorító volt. Micsoda éjszaka! Az egész város látta, hogy Pierre Castille engem választott... Hogy engem akart! Mámorító volt, de ahhoz, hogy maximálisan kiélvezhessem, muszáj volt elfelejtenem Willt. A limuzinban már ott várt rám a behűtött pezsgő. Nemsokára egy csapatnyi biztonsági őr jelent meg, és mielőtt még csodálkozni kezdtem volna, Pierre kilépett közülük, és beszállt mellém a kocsiba. Villámgyorsan történt az egész, és rajtam kívül minden más résztvevő számára magától értetődő természetességgel. - Hátul menjünk ki, a garázson át - adta ki az utasítást Pierre. A sofőr bólintott, majd felhúzta a válaszfalat, ami leválasztotta az utasteret. - Szia - mondta Pierre, most már szembefordulva velem. Mosolygott, és kissé kipirult az arca. - Ez egészen jól ment, azt hiszem. - Én... igen, valóban - hebegtem, a ruhám redőivel babrálva. Talán ez volt a legszebb darab, amit életemben

227

láttam, de az biztos, hogy a legszebb volt azok közül, amit valaha viseltem. - Nos, akkor tehát akarod a következő lépést? Még mindig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a bayou-i milliárdos is a S.E.C.R.E.T. egyik megbízottja. Felidéztem magamban a koncertet a Halóban, amikor láttam őt beszélgetni Kay Ladoucerrel az előcsarnokban. Kissé elpirultam, mert erről eszembe jutott, hogy mi is történt velem utána. Vajon Pierre is hasonló okokból volt ott akkor éjjel? - Cassie, a szabályok szerint ez az utolsó alkalom, amikor megkérdezhetem tőled: akarod a következő lépést? Vártam egy pillanatot, majd bólintottam. Olyan gyorsan csókolt meg, hogy beletelt néhány másodpercbe, mire észbe kaptam. De amikor megtörtént, már nem jelentett gondot többé, hogy osztozzak a szenvedélyében. Az ölébe ültetett, és miközben szorosan átölelt, a kulcscsontom környékét, a vállamat, a nyakamat csókolta. Ekkor a másodperc töredékéig megpillantottam Tracinát az ablakon át, aki épp az államügyész kezét fogta. Micsoda?! Na ne! - Az ott Carruthers Johnstone? - kérdeztem Pi- erre-t, levegő után kapkodva. Pierre megfordult, épp akkor, amikor az óriás termetű férfi felkapta Tracinát, felültette egy kocsi csomagtartójára, majd szenvedélyesen megcsókolta. - Nos, igen. Sajnos, egy kissé szoknyabolond. - 0, szegény Will - sóhajtottam fel hangosan. - Cassie...

228

Pierre a kezébe fogta az államat, arra késztetve, hogy belenézzek a szemébe, ami zöldebb és pajzánabb volt, mint amit valaha láttam. - Meg kell szabadulnod a ruhádtól. Most rögtön. Nem gondolhattam most Willre. Nem is akartam, hiszen a város egyik legvonzóbb pasijával lehettem együtt egy limuzin hátuljában. - És mi lesz a sofőrrel? - Sötétített üveg. Mi látjuk őt, ő viszont nem láthat bennünket. Ahogy senki más sem. Azzal a hátam mögé nyúlt, és éreztem, ahogy a ruhám cipzárja lesiklik a hátamon, mint egy kígyó. Ösz- szefogta a ruhát, majd az egészet felemelte, és lehúzta rólam. A tiarám beleakadt, így közben kibomlott a hajam. Mire minden darabtól megszabadított, és átdobta a szemközti ülésre, kipirultam az izgalomtól. Nem maradt rajtam más, csak a csipkés, pánt nélküli melltartó, a selyemtanga és a csillogó, magas sarkú cipő. Kibomlott hajam szétterült meztelen vállamon. - Hihetetlen - állapította meg Pierre. - Látni akarlak teljesen. Bújj ki a többi holmidból is, Cassie! Az árverésen történtek, a tánc és a pezsgő teljesen felszabadított, meg persze az is, hogy a limuzin meghitt félhomályában Pierre szemlátomást őszintén érdeklődött irántam. Lassan kikapcsoltam a melltartómat, majd hagytam lehullani a padlóra. Ezután egyik ujjamat beakasztottam a tanga

pántjába, lehúztam

a

bokám

köré, majd egy

mozdulattal lerúgtam magamról. Visszadőltem az ülésre, és széttártam a lábaimat. Hová lett az egykori félénk Cassie, aki még a saját fürdőszobá

229

jából sem lépett ki soha pongyola nélkül? Belesimultam az ülésbe, és közben úgy éreztem, a lábaim teljesen elgyöngültek. Egymásba fonódott a tekintetünk, de olyan intenzíven, hogy úgy éreztem, képtelen lennék félrefordítani a fejem. - Fantasztikus vagy - mondta Pierre. Kivárt egy ütemet, majd odahajolt hozzám, és a kebleim közé fúrta a fejét. Mikor rátalált a mellbimbómra, szívni és nyalogatni kezdte, eleinte lassan, majd egyre mohóbban. Annyira érzéki volt az egész... Ő maga volt az! Mikor az egyik ujját belém dugta, meg kellett kapaszkodnom. A hajába túrtam, miközben végigcsókolta a melleimet, majd lefelé indult, és a hasamat is kényeztetni

kezdte.

Őrjítő

volt.

Minden

csókjába

beleremegtem. - Sikoltozni fogsz, Cassie - mondta, mielőtt a nyelvével elérte volna a legérzékenyebb pontomat. - Ó, istenem! Mindössze

ennyit

sikerült

kipréselnem

magamból,

miközben hátradőltem, és átadtam magam a gyönyörnek. Pierre végigcsókolta a combjaimat, cirógatva ingerelt és izgatott, majd forró ajkai rám zárultak, és egyre közelebb és közelebb juttatott a varázslatos eksztázishoz. Nem tudtam és nem is akartam megállítani a gyönyör egyre erősödő hullámait. Teljesen átadtam magam neki, a lábaimat szétfeszítve, teljes súlyommal az ülésbe süppedve. Hamarosan túljutottam azon a fehéren izzó fordulóponton, ahová ilyen könnyedén eljuttatott. Újra hallottam a hangját, el-elakadó lélegzetét. Hagytam, hogy elcsituljon bennem ez a különös tornádó, tudva, hogy Pierre viszont még csak a kezdet kezdetén tart.

230

Miközben ott feküdtem, zihálva, ő is letépte magáról a ruháit, mintha perzselnék a bőrét. A szabad kezével felhúzott egy óvszert, miközben én belekapaszkodtam izmos karjába, és vártam, hogy belém hatoljon. - Milyen finom vagy! - mondta a vágytól rekedt hangon. Érzékien vonzónak találtam az arcán tükröződő elszántságot. Muszáj volt megérintenem. Amikor megtettem, az ajkaival elkapta, és a szájába vette az ujjaimat, miközben ringatózott bennem. A vágy eddig ismeretlen szintig fokozódott bennem. A lábaimat vékony csípője köré fontam, és megmarkoltam a fenekét, ügyelve arra, hogy ne mélyesszem túlságosan mélyen belé a körmeimet. Mámorító volt érezni a testét. Egy pillanatra sem esett ki a ritmusból, még akkor sem, amikor a limuzin bekanyaradott. Egyre csak a nevemet ismételgette, egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy megremeg, és egy pillanatra megdermed. Feljebb húzott, én pedig megfeszítettem a hátamat, miközben egyre jobban közeledtem a már ismerős, édes pillanathoz. De Pierre a gyönyör egy olyan fokára juttatott el, ami teljesen új volt a számomra. Másodszor is elélveztem, a testem egészen feloldódott az övében, miközben satuként szorították a combjaim. Éreztem azt is, ahogy ő elérte a csúcsot, majd lassan rám ereszkedett. A kezünk összekulcso- lódott, a szánk mindössze néhány centire volt egymástól, de képtelenek lettünk volna újra megcsókolni egymást, annyira kapkodva vettük a levegőt. Finoman eltolt magától, majd hátrahanyatlott a velem szemközti ülésre.

231

- Sajnálom, ha úgy érezted, hogy siettetlek, de a legszívesebben már akkor letéptem volna rólad a ruhát, amikor a színpadon álltái. Úgy is mondhatnám, már így is komoly önfegyelmet gyakoroltam. - Örülök, hogy visszafogtad magadat. Egészen felbátorodtam, és úgy éreztem, most végre feltehetek neki néhány kérdést, amikre nagyon szerettem volna választ kapni. - Ugye, neked nem ez volt az első alkalom? Úgy értem, a S.E.C.R.E.T.-tel... Meglepődtem, hiszen te inkább az a... hm... partiképes típus vagy. Miért lenne szükséged segítségre ahhoz, hogy megvalósítsd a saját szexuális fantáziáidat? - Meglepődnél, Cassie, ha elárulnám - felelte. - Viszont azt az utasítást kaptam, hogy nem beszélhetek neked erről. Matilda figyelmeztetett, hogy kíváncsi természetű vagy. Mellesleg meg én is nyugodtan feltehet- ném neked ugyanezt a kérdést. Miért van szüksége egy ilyen nőnek a S.E.C.R.E.T.-re? - Hát, lehet, hogy te is meglepődnél a válaszon - feleltem. Felültem és magam elé fogtam a ruhámat. Valahogy most kiszolgáltatottnak éreztem magam, és kissé dühített is, hogy Matilda mesélt neki rólam. - És megkaptad, amit szerettél volna? - kérdezte Pierre. - Hát, mindenesetre elég sok dolgot megtanultam feleltem. Felhúztam a ruha felsőrészét, és összehúztam a cipzárt. - Például mit?

232

- Mondjuk, hogy egyetlen férfi talán nem is lehet képes arra, hogy kielégítse egy nő minden vágyát. Vajon miért lettem hirtelen ennyire közönyös? - Szerintem ebben tévedsz - mondta Pierre. Felhúzta a bokszeralsóját, majd a szmokingnadrágját is. - Ó, igazán? Átnyúlt az ülés fölött, egyik kezével átkulcsolta a csuklómat, és közelebb húzott magához, úgy, hogy le kellett térdelnem előtte. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk egymással.

Aztán

hozzám

hajolt,

és

határozottan

megcsókolta a nyakamat. A limuzin épp ekkor parkolt le a Vénkisasszony Szálló előtt. Pierre benyúlt a szmokingkabátja zsebébe és kivett belőle valamit. Az én aranymedálom volt. - Lássuk csak! - mondta. - Egy római hatos, a hátlapján pedig az Önbizalom szó. Igazán tanulságos - mosolygott. A talizmán után nyúltam, de elhúzta előlem. - Ne siess annyira, Cassie - kérte. Zöld írisze most tüzesen csillogott. - Szeretnék még mondani neked valamit. Amikor befejezed

ezt...

az

egészet, megkereslek,

és

bebizonyítom neked, hogy egyetlen férfi is képes teljesíteni az összes kívánságodat. Nem tudtam, mit is érzek pontosan, túlcsorduló boldogságot vagy inkább zavarodottságot, mindenesetre a búcsúcsókja sokáig velem maradt. Kezemben a cipőmmel felszaladtam a lépcsőn. Mikor elhaladtam Anna ajtaja előtt a második emeleten, láttam, hogy még ég nála a villany.

233

X

A bál után napokon keresztül hullámzott a hangulatom: hol túláradó örömöt éreztem, hol pedig szörnyen mogorva voltam. Amikor fel-felvillantak bennem az emlékképek Pierre-ről és a limuzinban történtekről, össze kellett szorítanom a combjaimat, hogy úrrá legyek a vágyaimon. Aztán hamarosan következett a mélyrepülés, mert az átélt gyönyörök és a fantasztikus történések dacára valahogy mégsem éreztem igazinak az egészet. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy ne vessem rá magam azonnal a Times-Picayune társasági rovatára. New Orleans egy olyan város volt, amely rajongott a saját eseményeiért és eredményeiért, úgyhogy természetesen a bállal is tele volt minden újság. Én is felbukkantam a beszámolókban, de persze csak a háttérben, mert az est középpontjában

egyértelműen

Pierre

Castille

állt.

A

képaláírások szerint én voltam „a csábító Hamupipőke”, aki „meghódította a bayou-i agglegényt”. Ez a fejlemény még Delit is lázba hozta, aki újabban türelmetlenebb volt velem még Tracinánál is. - Hé, te csábító Hamupipőke - ugratott. - Van valami esély arra, hogy kiszolgáld helyettem a tízes asztalt? Ma este értem jön a hercegem egy hatalmas sütőtök

234

ben. Épp most most parkolt le odakint a Frenchmen Streeten. És nincs esetleg egy cipellőd, amit kölcsönkérhetnék? Tracina ugyanakkor újabban egész visszafogott lett. Úgy tűnt, visszahúzta a karmait, bár sokszor az volt az érzésem, csak arra tartalékol, hogy később, egy adandó alkalommal mélyen belém marjon velük. Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy állandóan Pierre körül járnak a gondolataim. Amikor a soron következő

alkalommal

találkoztam

Matildával,

rögtön

faggatni kezdtem róla. Nem akart randevút kérni tőlem? Kérdezősködött rólam? De még mielőtt kinyitotta volna a száját, már tudtam, hogy most is le fog beszélni az újbóli találkozásról. Ekkorra már mindketten tudtuk, hogy a testem hajlamos beleszeretni az olyan férfiakba, akik más területen nem feltétlenül voltak megfelelő partnerek a számomra. - Nem mintha rossz ember lenne, Cassie - felelte. Nagyvonalú és intelligens is. De az olyan nők számára, akik azt gondolják róla, hogy több intimitásra képes, mint amire valójában, igencsak veszélyes. - Ha annyira veszélyes, miért vettétek be egyáltalán a csapatba? - Mert tökéletesen megfelelő partner volt erre a feladatra. Repestem az örömtől, amikor felhívott, miután találkozott veled a Halóban. Már évek óta próbáltuk beszervezni. Tudtam, hogy benne nem fogsz csalódni. Vagy nem ilyennek képzelted? - De igen. Csak... - Nincs semmi csak!

235

Bólintottam, de közben a könnyeimmel küszködtem. Ó, istenem, ne sírj, győzködtem magam. Nincs miért sírnod. Ez is csak egy kaland volt. Egy kis szex. Igaz, hogy hihetetlenül jó, de ez minden. Végül mégis kicsordultak a könnyeim. - Az is lehet, hogy én nem vagyok alkalmas erre mondtam szipogva. Lopva körülnéztem a Tracy’sben, hogy lássam, észrevette-e bárki is a kiborulásomat, de a körülöttünk ülő férfiak teljesen belemerültek a meccsbe vagy a szendvicsükbe. - Ugyan, ez butaság - mondta Matilda, a kezembe nyomva egy zsebkendőt. - Add csak át magad az érzéseidnek, ez teljesen normális dolog. Pierre igazán vonzó férfi. Miatta bárki

meginogna.

Őszintén

bevallva,

egy

kicsit

reménykedtem, hogy végül nem vállalja, mert biztos voltam benne, hogy valamilyen módon hatással lesz rád. De, Cassie, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez is csak egy fantázia volt, és a férfiak, akikkel ilyenkor találkozol, nem feltétlenül válnának be társként is. Élvezd ki a pillanatot, éld meg az örömeit, de aztán engedd el. Bólintottam és kifújtam az orromat.

Néhány héttel később hirtelen meglegyintette a hideg a várost. Mikor kiléptem a fagyos levegőbe, és behúztam magam után a Vénkisasszony Szálló ajtaját, újra meglepődtem, hogy New Orleansban is létezik tél. Az idei ráadásul nem is ígérkezett enyhének. Az a fajta fagyos

236

hideg volt ez, amely csontig hatol, és arra csábít, hogy néhány órára beülj egy kád forró vízbe, hogy átmele- gedj. Kocogni készültem a műszakom előtt. Sapka volt rajtam, egyujjas kesztyű és termonadrág, de jó pár háztömböt meg kellett tennem, mire kezdtem átmelegedni. Keresztülfutottam Mandeville-en, majd tovább Decatur felé, aztán a francia piacnál jobbra kanyarodtam, hogy kikerüljem a vízpartot és a kikötői telkeket, amiről úgyis megint csak Pierre jutna az eszembe. Szinte minden az övé volt ezen a környéken. Néha eltűnődtem rajta, vajon mit tervezhet ezzel a sok üres telekkel. Talán lakóparkot akar építtetni? Vagy sztriptízbárokat? Esetleg egy újabb kaszinót? Will már így is sokat morgolódott amiatt, hogy Marigny kezd előlépni egyfajta „turistaparadicsommá” mégpedig nem a jó értelemben. Nem azok szoktak ide, akik valóban a jó zenét és a jó konyhát értékelik, hanem azok, akik idióta kalapokat hordanak, műanyag pohárral rohangálnak a kezükben, és lealkudják az iparművészek ékszereinek az árát a piacon. Elfutottam a Café Du Monde előtt kígyózó sor mellett. Bár ez a hely volt az egyik legfelkapottabb a turisták között, a helybéliek többsége elkerülte. Én szívesen beugrottam olykor egy kávéra kocogás után, a fánkot azonban kihagytam: mi értelme negyven percig futni, ha utána egyből zsír- és szénhidráthegyekkel tömi magát az ember. Will legalábbis mindig ezt mondta. Neki és immár Pierre-nek köszönhetően, újabban állandóan férfihangok visszhangoztak a fejemben. Meg kellett szabadulnom tőlük.

237

Mikor futás után hazaértem, megijedtem, mert nyitva találtam a bejárati ajtót, aztán pedig még jobban, amikor megpillantottam Annát a Vénkisasszony Szálló előterében. Egy

nagy, barna

papírba

csomagolt doboz tartalmát

vizsgálgatta. - Ó, Cassie, annyira sajnálom! - mondta, egy tetten ért tolvaj

arckifejezésével.

-

Tévedésből

felbontottam

a

csomagodat. Amikor aláírtam az átvételi elismervényt, azt hittem, nekem küldték. Öregszem, és a szemem sem túl jó már... De milyen szép kabát! És ez a cipő! Talán valamiféle előkarácsonyi ajándék, kedveském? Kikaptam a nehéz dobozt az öléből, és belekukucskáltam. Egy hosszú, teveszőr kabát volt benne, mellette pedig egy pár fekete Christian Louboutin cipő, vagy tízcentis sarokkal. Bár Anna a dobozt már felnyitotta, szerencsére a kívülre ragasztott borítékot még nem. - Ajándék, Anna - feleltem, próbálva palástolni a bosszúságomat, amiért belekotnyeleskedett a dolgaimba. Persze korántsem véletlenül történt. Egyre jobban izgatta a jövés-menésem,

és

majd

megőrült

a

kíváncsiságtól,

valahányszor a limuzin leparkolt a ház előtt. A kabát és a cipő mellett észrevettem egy kis bársonyzacskót. Anna ugyanabban a pillanatban szúrta ki, amikor én. - Mi van benne? - kérdezte rámutatva. - Kesztyű - feleltem reflexből. Aztán előálltam egy bonyolult hazugsággal egy nagylelkű fickóról, akit a munkahelyemen

ismertem

meg,

és

akivel

randiztam

néhányszor. Azt mondtam, így próbál elcsábítani, és tet

238

tetett felháborodottsággal még hozzátettem: - Bárcsak ne vásárolna össze ennyi minident! Olyan korai még! - Butaság! - vágta rá egyből Anna. - Fogadd csak el, amíg megteheted! Mikor ismét biztonságban! voltam a lakásomban, izgatottan kinyitottam a dobo.zhoz mellékelt borítékot. Hetedik

Lépés. Kíváncsiság. Milyen találó, gondoltam. Anna gond nélkül átmenne ezen a teszten. Azután kinyitottam a kis bársonytasakot. Ha Anna tudta volna, mire készülök, lehet, hogy elájult volna. Másnap, épp napnyugta uitán megállt a limuzin az U alakú felhajtón, közvetlenül a Villa előtt. Legutóbb, amikor itt jártam, az oldalbejáratnál parkoltunk le, most azonban a főbejárat elcőtt voltunk. Már teljesen hozzászoktam, hogy megvárjam, míg a sofőr kinyitja nekem az ajtót - ez valami ollyasmi volt, amiről a legtöbb michigani lány még csak álmodni sem mert volna. Kiléptem a macskakőre a majgas sarkú cipőben, amely végül meglepően kényelmesnek bizonyult - valószínűleg belekerült egy kisebb vagyonba. Amikor felnéztem a házra, megint ugyanazt az oikkersárga fényt láttam az ablakokban ragyogni, amely nnintha csak rám várt volna, hogy életre keljen. Csípős Ihideg csapta meg a bokámat. Hálás voltam, amiért ho)sszú kabát védi a testem többi részét. Lassan indultam el felfellé a széles márványlépcsőkön, mely a kétszárnyú bejárati ajtóhoz vezetett. A gyomrom kissé remegni kezdett az izgalomtól. Vajon mit tartogat számomra a ma «esti kaland? Őszintén reméltem, hogy már eleget tanuütam az előző lépésekből

239

a bizalomról, bátorságról és az önbizalomról ahhoz, hogy ezt az akadályt is sikerrel vegyem. Matilda azt mondta, ezek azok a tulajdonságok, amelyeket a legjobban meg kell erősítenem magamban. Ugyanakkor nagy szükségem volt valami igazán kielégítő, mámorító élményre, hogy végre kitörölhessem Pierre-t az emlékezetemből, és kizárhassam Willt a szívemből. Megtapogattam a zsebemben a kis bársonyzacskót. Valami azt súgta, hogy az este folyamán mindkettő sikerülni fog. Két kopogás után Claudette nyitott ajtót, és régi ismerősként üdvözölt az előtérben, már-már olyan meghittséggel, mint egy barátot szokás. - Remélem, kényelmesen utaztál. - Mint mindig - feleltem mosolyogva. Körülpillantottam az impozáns bejáraton és a szépen ívelő lépcsősoron. Örültem, hogy hangulatos fény és kellemes meleg fogadott, utóbbi a tőlünk balra nyíló szalonból áradt, az ajtóból már láttam is a kandallóban lobogó tüzet. Megcsodáltam az aranyozott balusztrádot és a lépcsőfokok közepén végigfutó süppedős vörös szőnye get. A fekete-fehér járólapok spirál alakot mintáztak, középen egy címerpajzzsal. A pajzsot egy fűzfa díszí tette, három meztelen nőalakkal az árnyékában az egyikük fehér, a másik barna, a harmadik pedig fekete bőrű volt -, alattuk pedig ez a felirat díszelgett: Num judicium.

Nulla verecundia. Non limitat. - Ez mit jelent? - kérdeztem Claudette-től. - Ez a mottónk: „Nincs bűn. Nincs szégyen. Nint határ.” - Értem.

240

- Elhoztad? - kérdezte. Nem kellett kimondania, mire gondol. - Igen - feleltem, előhúzva a kis bársonyzacskót a zsebemből. A kezébe adtam. - Itt az idő - mondta. Elvette tőlem a zacskót, és mögém lépett. Hallottam, hogy a tasak zsinórjával babrál. Azután bekötötte a szememet egy fekete selyemsállal. - Látsz valamit? - Nem. Tényleg így volt, koromsötét vett körül. Éreztem Claudette kezeit a vállamon, ahogy lefejtette rólam a kabátot. És még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a következő teendőm, meghallottam távolodó lépteit. Perceken át álldogáltam ott egy helyben. Nem hallottam mást, csak a tűz pattogását és a cipősarkaim koppanását, mikor idegességemben az egyik lábamról a másikra helyeztem

a

testsúlyomat.

És

persze

a

karkötőm

csilingelését, amikor megmozdítottam a kezemet. Örültem, hogy meleg volt a helyiségben, mert a szememet fedő kendőn és a magas sarkú cipőn kívül semmi mást nem viseltem. A kártyán az az utasítás szerepelt, hogy hozzam magammal a fekete bársonytasakot a zsebemben, és hogy

kizárólag a teveszőr kabát és a magas sarkú legyen rajtam. Kezdtem úgy érezni, hogy már az örökkévalóság óta ott álldogálok, bekötött szemmel, meztelenül, várva, hogy elkezdődjön a következő kalandom. Egy idő múlva, miután látni semmit sem láttam, kezdett a többi érzékszervem fokozottabban működni.

241

Hamarosan már biztosra vettem, hogy van még rajtam kívül valaki az előcsarnokban, bár senkit sem hallottam belépni. Egyszerűen csak éreztem a jelenlétét. És bele- borzongtam. - Van itt valaki? - kérdeztem. - Kérem, mondjon valamit! Nem kaptam választ, de néhány másodperccel később meghallottam valaki lélegzését. - Márpedig tudom, hogy itt van - mondtam. A meleg ellenére remegni kezdtem, ezúttal az idegességtől. - Mit akarsz, mit tegyek? Hallottam, hogy egy férfi megköszörüli a torkát. Összerezzentem az ijedtségtől. - Ki vagy te? - kérdeztem kissé túl hangosan. Valamilyen okból másmilyennek hallottam a hangomat, mint egyébként. - Tégy egy negyed fordulatot balra - szólalt meg a férfi. Lépj előre ötöt, azután állj meg! Kifejezetten érzéki volt a hangszíne, olyasvalakinek sejtettem, aki nálam valamivel idősebb lehet, és megszokhatta, hogy ő a főnök. Engedelmeskedtem, és éreztem, hogy közeledem felé. - Nyújtsd ki a kezed! Úgy tettem. - És most gyere előre, amíg meg nem érintesz en gém. Volt valami a hangjában, amit hihetetlenül vonzónak találtam. Tettem néhány óvatos lépést, mert rá kelleti jönnöm, hogy milyen könnyen elveszítem az egyensúlyi így, hogy semmit sem látok. Mindkét kezemet kinyúj

242

tottam magam elé. Egyszer csak hozzáértem. Melegnek és feszesnek éreztem a testét. Bár nem voltam elég bátor ahhoz, hogy leengedjem a kezem, az az érzésem támadt, hogy a férfi is meztelen. Magas volt, a mellkasa pedig izmos és széles. - Cassie, akarod ezt a lépést? A hangja olyan volt, mint a folyékony füst. Az „sz”-ei kígyóztak a magánhangzók körül. - Igen - vágtam rá kissé túlságosan is hevesen. Leeresztettem a kezem. Végigsimítottam az oldalán, majd visszahúztam a kezem izmos hasán felfelé, egészen a kulcscsontjáig. Közben ráeszméltem, hogy már a nyomát sem érzem a korábbi félénkségemnek és a félelemnek. Feloldódott bennem, ott hagytam a Halóban, esetleg a Mexikói-öböl közepén vagy a limuzin hátsó ülésén. Nem tudtam volna megmondani, mikor történhetett, nem emlékeztem már rá, és nem is érdekelt. - Hogy hívnak? - kérdeztem. - Nem fontos, Cassie. Megengeded? -Mit? - Hogy megérintselek. Leengedtem a kezeimet magam mellé. Sohasem voltam még

ennyire

készséges

és

engedelmes.

Bólintottam,

miközben a férfi odalépett hozzám, egészen közel, és az ujjaival megérintette a mellbimbóimat. Azonnal izgalomba jöttem tőle. A férfi lassan, magabiztosan simogatott, cirógatta mindkét keblemet, majd az egyiket hűvös és nedves szájába vette. Szabad karjával átölelt, tenyerét a fenekemre tapasztotta, és magához húzott, hogy teljesen egymáshoz simuljunk. Éreztem a férfiasságát a

243

combomnak feszülni. Egyik kezével mögém nyúlt, majd belém dugta az egyik ujját. Máris nedves voltam. Eszembe jutott, hogy eleinte azért még eltartott egy ideig, mire izgalomba jöttem. Most azonban már egyből felébredt bennem a szenvedély. Kívántam őt. Nem, nem is őt, hiszen hogyan kívánhatnék egy férfit, akit nem is láttam?

Ez volt az, amit kívántam. Ez az egész. Kezdtem megérteni, mire gondolhatott Matilda, amikor azt mondta: ha majd ismét otthon érzem magam a testemben, megszabadulok a Pierre-rel kapcsolatos gondolataimtól is. Ekkor, ugyanolyan váratlanul, ahogyan elkezdődött ez az egész, a férfi hirtelen elengedett. Olyan felkészületlenül ért, hogy kis híján elveszítettem az egyensúlyomat a magas sarkúban. - Hol vagy? - kérdeztem. Tapogatóztam a levegőben magam körül.- Hová mentél? - Kövesd a hangomat, Cassie. Most az előtér túlsó végéből hallottam őt. Kissé oldalra fordultam, hogy elinduljak. Távolodtunk a tűztől, elhagytuk a meleg szalont, és beléptünk egy másik helyiségbe, amelyet egészen másmilyennek éreztem. - Úgy, úgy... egyik lábadat a másik után... - suttogta. Tudod, milyen szexis vagy ebben a magas sarkúban? A szavai hatására csak tovább fokozódott az izgalmam, és még nedvesebb lettem. Óvatosan lépdeltem a hangja irányába, mindkét karomat kinyújtva magam elé. Itt is éreztem a tűz melegét. Amikor ráléptem egy szőnyegre, kis híján megbotlottam. - Ott van egy szék, pontosan előtted. Még kétlépésnyire.

244

Az ujjaim nekiütköztek egy magas háttámlájú széknek. Olyan volt tapintásra, mint egy trónus. Leültem valamire, amit egy selyempárnának gondoltam. Eszembe jutott, hogy milyen

előnytelenül

testhelyzetben,

nézhet

ki

úgyhogy

a

hasam

gyorsan

így,

ülő

behúztam,

és

összeszorítottam a lábaimat. Hagyd abba, Cassie. Ez most nem

az

a

pillanat,

amikor

gondolkodnod

kell,

fi-

gyelmeztettem magam. Kellemes érzés volt a selymen ülni, simogatni kezdtem a párnát. Hallottam, ahogy a férfi járkál a helyiségben. Végül odaállt közvetlenül a székem mögé. Éreztem nagy, meleg kezét a vállamon. Cirógatta a bőrömet. Ujjai felfelé haladtak a nyakamon, majd egyik keze megpihent a tarkómon, a másikkal pedig odatartott valamit elém. Egy pohár széle ért az ajkamhoz. Langyos, testes vörösbor illata csapta meg az orromat. - Igyál, Cassie. Finoman

megbillentette

a

poharat.

Mohón

bele-

kortyoltam. Nem voltam nagy borszakértő, de egészen bársonyosnak éreztem az italt, mintha kibélelte volna a számat. Nem tudtam megállapítani, hogy tölgy, cseresznye vagy

csokoládé

ízét

hozta-e

magával,

de

nagy

valószínűséggel ez volt a legdrágább bor, amit valaha is megízleltem. Hallottam, hogy a férfi óvatosan leteszi a poharat az asztalra. Néhány másodperccel később odaállt elém, az enyémre tapasztotta a száját, és a nyelve felfedezőútra indult. Bor és csokoládé íze keveredett a csókjában. A testem valamennyi sejtje életre kelt tőle - az ízétől, az érintésétől. Aztán egyszer csak abbahagyta. - Éhes vagy, Cassie?

245

Bólintottam. - Mit kívánsz? - Téged. - Ezt hagyjuk későbbre. Először is, nyisd ki azt az érzéki kis szádat! Engedelmeskedtem.

Valamilyen

gyümölcsöt

kezdett

morzsolgatni az ajkaim előtt, épp csak annyi időt hagyva, hogy megérezzem az illatát, és a nyelvemmel megízleljem csodálatos ízét. Mangó volt az, lédús és édes. Mikor a férfi finoman a számba helyezett egy kis gyümölcsdarabot, az ő ujjait is megnyaltam. Azután eperrel etetett, a szemeket egyenként csokoládéba vagy tejszínbe mártotta. De mégsem ezt, hanem a szarvas- gombát találtam a legcsábítóbbnak. Épp csak megnyalni engedte, vagy hogy egy kicsit harapjak belőle, de egyetlen igazán jóízűt sem haraphattam belőle. Minden egyes falat után az ajkaimhoz préselte az övét, és megcsókolt. Nem láttam az arcát, de őrülten érzéki volt, ahogy mohón szétnyitotta a számat a nyelvével. Azután odaállt elém, közrefogva a lábaimat. Fölém hajolt, én pedig hátradőltem a párnázott trónusban. Éreztem, ahogy meztelen combjával összeszorítja az enyémet. Nyeltem egyet, amikor megmarkolta a szék karfáját, és előrehajolt. - Nyújtsd ki a kezed! - kérte. Rászorítottam a kezemet. Keménynek, melegnek, de mégis lágynak éreztem. Az egyik kezemmel átfogtam a derekát, és mohón magamhoz húztam. Mindkét kezemmel körülfogtam és a számba vettem a hímvesszőjét. Ismét átjárt annak az

246

öröme, hogy élvezi. Elképzeltem, milyen látványt nyújthatok így, ezen a széken ülve, bekötött szemmel, a magas sarkú cipőmben, egy szobortestű férfival fölöttem. Átjárt a gondolatra a bizsergés. - Hagyd abba, Cassie - kérte, és gyengéden megállított. Mámorító érzés, de most akkor is abba kell hagynod. Felhúzott a székből. Remegtek a végtagjaim a vágytól. Mögém állt, és tett velem néhány lépést előre, majd a kezemet ráhelyezte valamire, amit egy selyemdívány karfájának gondoltam. Narancs, bor és vaníliás gyertya illatát éreztem. Hallottam a tűz pattogását mögöttünk. Egyre hevesebben kalapált a szívem. Megfeszült a testem, amikor a férfi egy határozott mozdulattal megfogta a csípőmet, és hátulról hozzám nyomta az ágyékát. Egyre keményebb és merevebb lett. - Érezni akarlak, Cassie. Te is szeretnéd? Hozzá simultam, hogy tudja, mennyire kívánom őt. - Mondd ki, Cassie! Hallani akarom! - Kívánlak - suttogtam. A hangom elcsuklott a vágytól. - Mondd ki, Cassie! Mondd, hogy akarod! - Igen! Akarom! - Mondd ki! - Érezni akarlak magamban! Most! - utasítottam. Hallottam, ahogy feltépi az óvszer csomagolását, majd néhány másodperc múlva belém hatolt, gyorsan, mélyen és keményen. Közben átölelte a csípőmet, és alám nyúlt, hogy az ujjaival is ingerelni tudjon közben. A másik kezével még mindig a csípőmet fogta, olyan

247

erősen és határozottan, hogy gyakorlatilag felemelt a földről. Aztán belemarkolt a hajamba, és finoman hátrafelé húzta a fejemet. Egyik kezével végigsimította a hátamat, majd megmarkolta a fenekemet, és olyan mohón masszírozta, hogy beleszédültem.

Mély

morgást

hallatott,

amiből

arra

következtettem, hogy én is teljesen megőrjítettem őt. - Olyan szexi vagy így, Cassie! Nem tudok betelni veled. Neked is tetszik? - Igen! - Mondd ki! Mondd hangosabban! - Imádom... Imádok így dugni veled! - mondtam. A szavaim még engem is megleptek. Egyszerre éreztem állatiasnak és isteninek magamat. Szélesre tárta a combjaimat, és mozogni kezdett bennem, egyre keményebben és gyorsabban. - Ó, istenem! - szakadt ki belőlem. Olyan váratlanul és gyorsan történt minden, hogy meg kellett markolnom a karfát, amire addig támaszkodtam. A vágy iszonyú erővel fokozódott bennem. - Most már elélvezhetsz, Cassie! Azt szeretném, ha elmennél - biztatott. És meg is történt. Eljutottam a csúcsra, a maradéktalan gyönyörhöz. Azután ő következett. Miután elélvezett, a földre csúsztunk. Olyan kimerült voltam, hogy csak feküdtem ott, a hátammal hozzásimulva. Le akartam venni a szememről a kendőt. - Ne - kérte, miközben elkapta a kezemet. A sál a helyén maradt. - Szeretnélek látni. Látni akarom annak a férfinak az arcát, aki ezt művelte a testemmel.

248

- Számomra fontos, hogy megőrizzem az arctalanságomat. Érezhette rajtam a csalódottságot, mert odahajolt hozzám, és megfogta a kezemet. - Gyere, tapintsd meg az arcomat - ajánlotta. - De hagyd fenn a kendőt. Azzal megfogta a kezemet, és odahúzta enyhén borostás arcához. Markáns, szögletes álla volt, távol ülő szeme és a füle

mellett

hosszan

meghagyott

pajesz.

Mikor

megcirógattam széles száját, játékosan megharap- dálta az ujjaimat. Még egyszer végigjártattam a kezemet izmos mellkasán és feszes hasán is. - Isteni érezni téged - súgtam. - Én is épp ezt akartam mondani... Mennem kell, Cassie... De mielőtt elindulok, tartsd ide a kezedet, kérlek. Megtettem. Éreztem, hogy a tenyerembe helyez egy kis kerek medált - a Hetedik Lépését, rajta a Kíváncsiság felirattal. Most,

hogy

nem

láthattam,

még

finomabbnak

és

törékenyebbnek éreztem, mintha a legkisebb nyomásra is darabokra törhetne. - Köszönöm - mondtam. Még most is remegett minden porcikám. Hallgattam, hogyan távolodnak a férfi léptei, majd néhány másodperccel később suttogva elköszönt. - Viszlát - feleltem én is. Miután halkan becsukta maga után az ajtót, lehúztam a szememről a selyemkendőt, és körülnéztem. Egy elegáns, férfias szobában voltam. Nagy tölgyfa íróasztal állt középen, a három falat könyvespolcok borították.

249

A vaskos, vainíliaillatú gyertyák még mindig ott lobogtak az asztalon, egy nagy tál narancs mellett. Egy darabig csak üldögéltem ott, meztelenül, ujjaimmal fésülgetve a bársonyos; medvebőrt, amelyen az imént feküdtünk. A tűz lassan kialudt. Miközben felcsatoltam a Hetedik Lépés medálját a karkötőmre, arra gondoltam, hogy vajon milyen lehetett ez a férfi - az én új, titokzatos partnerem, aki alig pár perccel ezelőtt hagyott magamra.

A szembekötős; kalandom után valahogy izgalmasabbnak éreztem az: egész életemet. Minden érzékszervem kiélesedett, és rmegelevenedett körülöttem a világ. Jobban oda tudtami figyelni mindenre, az emberekre is, akkik mellett korábbam egyszerűen csak elmentem. A Gardáén negyedben sétái közben végighúztam a kezem a kapm- kon, észrevetterm rajtuk az apró kovácsoltvas mintákíat, a kukoricacsöveaket vagy a kis madarakat, és elképzelte;m a művészt, aki rmegalkotta őket. Korábban bosszantott, ha a vendégek aiz étteremben kint ültek le, rendeltek ejgy csésze kávét, éss aztán ott töltötték az egész délelőttcöt, szóba elegyedve a járókelőkkel, akik így elfoglalták a keskeny járdát ¿a kutyáikkal és a kerékpárjaikkal. Mo)st viszont engem i is elvarázsolt a Frenchmen Street déél- előtti hangulatai: a legkülönbözőbb emberek üldögélitek együtt ilyenkor az asztalok körül, és ráérősen elbeszéél- gettek. Kezdtemi egyre szerencsésebbnek érezni magarm, amiért én is a rrészese lehetek ennek a közösségnek. Szinte már otthcon éreztem magamat. Ahelyett ho^gy csak letettem volna a kávét az idcős úr elé, aki mincdig egy mívesen faragott sétapálcáv/al járt, és mindenrre jópofa megjegyzéseket tett, most kérdezgetni kezdteem őt az életéről. Mesélt a feleségércől,

251

aki megszökött az ügyvédjükkel, és a három lányáról is, akiket csak nagy ritkán látott. Kezdtem megérteni, hogy valójában azért viselkedik mindig ilyen feltűnően, hogy felkeltse az emberek figyelmét, és legyen kivel beszélgetnie, mert úgy kevésbé érzi magányosnak magát. Némi kitartással azt

is

sikerült

elérnem,

hogy

Tim,

aki

Michael

kerékpárüzletében dolgozott néhány háznyira tőlünk, a bizalmába fogadjon, és megossza velem néhány fájdalmas emlékét a hurrikánokról, és a barátairól, akik odavesztek. „Sokan csak azért élték túl a hurrikánt, Cassie, hogy aztán megszakadjon a szívük” - mondta. Hittem neki. Hiszen én is jól tudtam, hogy a veszteség és a csalódás milyen szívszaggató fájdalmat tud okozni az embernek. Meglepően enyhe tél köszöntött New Orleansra, így borzasztóan izgatott lettem, amikor kaptam egy telefonhívást, hogy A „New Orleans Feltámadásáért” Egyesület tomboláján én nyertem meg a fődíjat: egy kétszemélyes hosszú hétvégét Whistlerbe. Már nagyon szerettem volna újra síelni, de a leginkább arra volt szükségem, hogy megint érezhessem az igazi telet. Bár megszerettem a déli éghajlatot, és a város is kezdett a részemmé válni, a lelkem mélyén mégiscsak északi lány maradtam. Az elutazásom előtt megkértem Annát, hogy fogadja be Dixie-t erre az időre. Nem akartam kulcsot adni neki a lakásomhoz, nehogy kutakodni kezdjen, és megtalálja a naplómat, vagy bármi mást, amit összefüggésbe hozhatna a titokzatos limuzinos kiruccanásaimmal. Amikor elújságoltam Matildának, hogy nyertem egy utazást, csak annyit mondott, hogy érezzem jól magam, és hogy

252

majd keressük egymást. Will vonakodott ugyan elengedni, de az ünnepek után mindig visszaesett egy kicsit a forgalom. Végül sikerült meggyőznöm, hogy ez a legalkalmasabb időszak arra, hogy pihenjek néhány napot. - Rendben - mondta végül, miután elsoroltam az érveimet. Kiültünk az egyik asztalhoz egy gyors kávéra, miután véget ért a reggeli roham. - És egyedül utazol? - Nincs igazán kivel mennem. - És mi van Pierre Castille-jal? - mondta nem leplezett megvetéssel a hangjában. - Jaj, Will, hagyd már - feleltem, remélve, hogy nem vette észre, mikor Pierre nevének a hallatán megborzongtam. - Semmit sem jelentett nekem. Semmilyen értelemben. - De hát teljesen levetted a lábáról, Cassie! Nem keresett azóta? A feszültség, ami ott lebegett közöttünk, az asztalunk felett, éppolyan konkrétan érezhető volt, mint a rossz időjárás. - Nem, Will, nem keresett. És nem is vártam tőle, hogy ezt tegye - feleltem, és így is gondoltam. Végighúztam az ujjaimat a kötényem szegélyén. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett Will és Pierre között.

Végül

összeszedtem

a

bátorságomat,

és

nekiszegeztem a kérdést. - Mondd csak, milyen jól ismered te Pierre-t? Sosem meséltél róla korábban... - Mindketten a Szent Keresztbe jártunk iskolába felelte. - Én ösztöndíjjal kerültem be, Pierre apja mozgósította az összeköttetéseit, hogy felvegyenek.

253

- Vagyis már kissrác korotokban barátok voltatok? - A legjobb barátok. Éveken át. De aztán az idő és persze a

temperamentumunkban

megmutatkozó

különbségek

elválasztottak bennünket egymástól. Ez volt az utolsó szög a barátságunk koporsójába - mutatott az utca túloldalán magasló lakóparkra. - Még az apja alapította a Castille Developmentet. Ők húzták fel ide ezt a monstrumot. Megpróbáltam harcba szállni velük, de alulmaradtam. Nem értem, miért kellett mindenképpen kilencemeletesnek lennie. Ha négy vagy öt volna, nem is lenne semmi baj. De ezek egy istenverte tornyot építettek, épp ide, a Frenchmen Street közepére! Hogy kaphattak erre engedélyt, amikor én még

arra

sem

kapok,

hogy

pár

tucat

vendég

itt

vacsorázhasson a Café Rose emeletén?! - Nos, szerintem

ennek

leginkább az elöregedett

födémhez meg a hatvanéves elektromos vezetékekhez lehet köze. - De ezeket megcsináltatnám, Cassie! - felelte, majd kortyolt egyet a kávéjából. - Abból a pénzből, amit értem kínáltál a bálon? kérdeztem. Az emlék hatására fájdalmasan rándult egyet az arca. Azonnal megbántam, hogy előhozakodtam ezzel. - Egy pillanatra elkapott a hév - magyarázta, majd inkább gyorsan elterelte a témát. - Kölcsönt vennék fel. Akár pályázhatnék is a felújításra valamelyik hurrikánalapnál. Muszáj kitalálnom valamit, hogy több pénzt hozzon ez az átkozott épület!

254

Átpillantottam az utca túlolldalán álló kilencemeletes téglaépületre. Arra gondoltana, hogy Willnek biztosan mindig eszébe jut Pierre, valahányszor csak látja ezt a házat. - Hiányozni fogsz, Cassie. Nem akartam hinni a fülemnek. - Csak négy napról van szói. - Nem is tudtam, hogy síelssz... - Hát, elég régen volt már. Vagy tíz éve - feleltem. Eszembe jutott, milyen borzalmasan divatjamúlt lehet már a síruhám. - Te próbáltad! már? - Á, dehogy! Délen születtem, és itt is nőttem fel. Még mindig csodálkozom, amiikor nagy ritkán havat látok. Csinálj majd fényképeket, jő? - kérte. Aztán a legíze- sebb déli akcentussal még hozzátette:

- Mer’ én

asztán

soha

éééletembe’ nem láttam még valamirevaló hegyet!

Három héttel később, miközbe:n épp próbáltam találni egy olyan szöget, ahonnan sike;rül lefotóznom az egész Whistlerhegyet, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy még én sem láttam sioha életemben ilyen hatalmas csúcsot. Igaz, hogy Miclhiganben sokat síeltünk a dombokon, ahol voltak nagyom magas és meredek pályák is, de hát mégis csak dombiok voltak. Igaz, a nevük becsapós volt - Mount Brightoin, Mount Holly -, egyik sem volt valódi hegy méretű. Ehhez képest legalábbis biztosan nem. Hiába volt tisztái az ég, egyszerűen nem

255

láttam a tetejét. Bár már benne jártunk a januárban, itt, Brit Columbiában mégsem volt olyan iszonyú hideg, mint Michiganben

szokott.

Kicsit

átkozódtam

is

emiatt

magamban, mert le kellett húznom a vadonatúj púderkék síruhám felsőrészének a cipzárját, és megkötnöm a derekam körül, hogy ne legyen melegem. Nagyjából úgy festhettem, mint egy furcsa tulipán. A fehér sapkám és a kesztyűm foltos volt a kávétól és a forró csokoládétól, mert vagy másfél napig csak toporogtam a hegy lábánál, mire sikerült összeszednem a bátorságomat, hogy beleüljek a síliftbe, és felmenjek a csúcsra. Néhányszor voltam már Kanadában is síelni, az Ontario állambeli Windsorban. Igazából leginkább azért mentünk oda, mert ott fiatalabb korhoz volt kötve a szeszesitalfogyasztás, mint Michiganben, és akkor már Scott-tal jártam. Már az előtt is elég sokat ivott, hogy hozzámentem volna feleségül. Emlékszem, egy ideig én is megpróbáltam lépést tartani vele, de egy cseppet sem tartottam szórakoztatónak, ahogy az alkohol hatott a szervezetemre. Mindenesetre ez is remekül mutatja, hogy mennyire igyekeztem azt csinálni és azt szeretni, amit Scott. Ő Forddal járt, úgyhogy az én első kocsim egy Focus lett. Rajongott a thai konyháért, ezért én is megszerettem. Szeretett síelni, úgyhogy én is megtanultam. Utólag be kellett látnom, hogy a síelés volt az egyeden dolog, amit neki köszönhetően ismertem meg, és tényleg, tiszta szívemből megszerettem. Ráadásul elég jó is voltam benne. Kezdetben együtt síeltünk. Scott sohasem volt any- nyira elemében, mint amikor nekem magyarázhatta

256

vagy mutogathatta, hogy csináljak valamit. Én pedig készséges tanítvány voltam mindebben, annyira szerettem volna, hogy működjön a kapcsolatunk, hogy kötődjünk egymáshoz. Készen álltam akár a nyakamat is kitörni a buckákon, amikor mindössze három napnyi tanulás után először kimentünk egy komolyabb pályára. Szerencsére ösztönösen jó érzékem volt ehhez a sporthoz, ami eleinte tetszett is Scottnak. De persze idővel bosszantani kezdte. A vége az lett, hogy míg én reggelenként nekivágtam a lejtőknek, Scott a szálláson maradt, és egész nap a kanapén heverészett, a tűz előtt, egy üveg brandyvel, míg vissza nem jöttem. Amikor egyedül síeltem, felébredt bennem a szabadság érzése, és imádtam azt is, hogy megemelkedett az adrenalinszintem. Nagyon jó volt száguldozni, érezni, ahogy a combizmaim dolgoznak a hidegben. Csakhogy nem élvezhettem túl sokáig ezt az újonnan megtalált hobbit. Amint Scott felfedezte, hogy mennyire szeretem, és hogy ráadásul a pályán kezdenek felfigyelni rám a férfiak, végleg felhagytunk a síeléssel. Most, miközben átvágtam Whistler forgalmas főterén, az új síruhámban, kellemetlen déjà vu érzésem támadt. Ugyanakkor a kellemes emlékek is felelevenedtek bennem. El kellett ismernem, hogy még mielőtt Scott állapota igazán rosszra

fordult

volna,

azok

a

hétvégéink

voltak

a

legboldogabbak, amikor kiruccantunk az Upper Peninsulára. Talán ez azt jelenti, hogy kezdek végre megbocsátani Scottnak, kezdem elengedni az iránta érzett neheztelést, a haragot az önzősége miatt, aminek köszönhetően hu

257

szonkilenc

évesen

megözvegyültem. Legalábbis bíztam

benne, hogy ez történik. Már nem őt vádoltam a magányosságomért, és már nem is szomorkodtam emiatt. És az ilyen napokon, mikor hétágra sütött a nap, és szikrázott körülöttem a hó, még azt is képes voltam kimondani, hogy jobban szeretem így az életemet, mert most már teljesen és végérvényesen az enyém lett. Felpillantottam a hegyre. Sohasem tudnám magától értetődőnek venni ezt a fajta szépséget, még akkor sem, ha itt laknék, és nap mint nap láthatnám. Nem egyszerűen csak hála öntötte el abban a pillanatban a szívemet, hanem vegytiszta örömöt is éreztem. - De jó, hadd fényképezzelek le így, a hegy előtt! Összerezzentem a hangtól, és egy szempillantással később egy kéz már meg is markolta a fényképezőgépemet, még mielőtt tiltakozni kezdtem volna. - Hé! - mondtam, a gép után kapva. Eltartott néhány másodpercig,

míg

végigmértem

a

férfit.

Ahogy

elmosolyodott, a bal arcán gödröcske keletkezett. Barna haja kikandikált fekete sapkája alól. Enyhe francia akcentussal beszélt. - Nyugi,

nem

akartam

ellopni

-

magyarázkodott,

széttárva a kezét megadása jeleként. A fogai fehéren világítottak, amit napbarnított arca még jobban felerősített. Csak gondoltam, szeretnél rajta lenni a képen. Helló, Theo vagyok. - Szia - mondtam, bizonytalanul kezet nyújtva neki. A másikban továbbra is a fényképezőgépet szorongattam, úgy, hogy ne érje el. Nem lehetett több harmincnál, de az arcát valószínűleg egész nap érte a napsütés és a szél,

258

mert szexi szarkalábak voltak a szeme körül, ami a kora ellenére érettséget kölcsönzött neki. - Cassie vagyok. - Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Itt dolgozom. Síoktató vagyok. Hmm. Már két napja voltam itt egyedül, és bár kifejezetten élveztem ezt is, most itt állt előttem ez az isteni férfi. Akit nagy valószínűséggel Matildáék küldtek. Úgy döntöttem, nincs kifogásom a dolog ellen. - Szóval, tényleg itt dolgozol, Whistlerben? Vagy csak most küldtek ide? Félrehajtotta a fejét a kérdésem hallatán. - Tudod, úgy értem, te is egy vagy a férfiak közül, nem? Körbenézett a település forgalmas főterén, az arckifejezése értetlenségről árulkodott. - Nos, én... igen, egy férfi vagyok... - felelte. Csak ekkor fordult meg a fejemben a lehetőség, hogy Theo akár egy hétköznapi fickó is lehet, aki teljesen véletlenül bukkant fel mellettem, és véletlenül ilyen fantasztikusan aranyos. Hogy odajöhet hozzám valaki olyan is, akinek az égvilágon semmi köze a S.E.C.R.E.T.- hez! Elmosolyodtam, mert ezt az eshetőséget már egyáltalán nem is tartottam olyan nagy képtelenségnek. - Ó, oké - feleltem. - Én is elnézést kérek tőled. Amiért azt feltételeztem rólad, hogy kameratolvaj vagy. Nahát, ezek szerint síelés közben véletlenül felvettem egy kanadai szokást, amiről olyan sokat olvastam egykor az útikönyvben: ok nélkül kértem elnézést egy idegentől... - Mit szólnál egy ingyenes síleckéhez kárpótlásként? ajánlotta fel. Igen, határozottan érezem nála egy kis francia akcentust - vagy talán inkább québecit.

- És mi van, ha nincs szükségem semmiféle leckére? kérdeztem. Éreztem, hogy visszatér a magabiztosságom. - Úgy érted, ismerős vagy ezen a terepen? Ismered a környéket, tudod, hol vannak a fekete pályák, tudod, melyik lift hová visz, hogy melyik kezdőpálya lehet veszélyes, ha nem figyelsz eléggé? Ellenállhatatlan volt a mosolya. - Nem. Igazad van - ismertem be. - Eddig csak a hegy lábánál körözgettem. Nem volt elég merszem ahhoz, hogy felmenjek. - Na, majd én meghozom a kedvedet! - mondta, és felkínálta a karját.

Theo fantasztikus síoktató volt, és bár a félelmetesebb fekete pályák csábításának továbbra is ellenálltam, miután egy órát gyakoroltunk a nyergen, a hűvös glecs- cserlejtőn, ahol a hó olyan friss és ropogós volt, amilyet még sosem láttam, liftbe szálltunk, és felmentünk a Symphony Bowl nevű völgyhöz. Theo azt ígérte, itt eleinte izgalmas, nagyobb kihívást jelentő szakaszok váltogatják egymást a könnyebbekkel, a végén pedig

egy

laza

nyolc

kilométeres

szakaszon

leereszkedhetünk majd a faluba. Most örültem csak igazán, hogy újra futni kezdtem. Ha felkészülés nélkül vágtam volna bele ebbe a túrába, a hétvége hátralevő részében moccanni sem tudnék az izomláztól.

260

A völgy peremére érve muszáj volt megállnom. Lélegzetelállító látványt nyújtott a fehéren hullámzó hótakaró, ahogy a távolban találkozott a szemfáj dítóan szikrázó kék éggel. Arra gondoltam, mennyire hihetetlen, hogy egyetlen aprócska igen kimondása hónapokkal ezelőtt ennyire megváltoztatta az egész életemet. Az utóbbi időben olyan dolgokat vittem véghez, amelyek akár csak egy évvel ezelőtt is teljesen elképzelhetetlenek lettek volna a számomra. Nemcsak arra gondolok, hogy idegen férfiakkal bújtam ágyba: ott volt az önkénteskedés a bálon, hogy futni kezdtem, és sokkal szexisebben öltözködtem. Nyitottabb voltam az emberekkel, kiálltam az érdekeimért, és végül eljöttem ide is, teljesen egyedül, miközben halvány fogalmam sem volt róla, hogyan fogom eltölteni az előttem álló négy napot. Sohasem történt volna meg velem mindez, ha nem fogadom el a S.E.C.R.E.T. segítségét. És mikor a téren odalépett hozzám ez a férfi, a vállán egyensúlyozva a síléceit, nem hátráltam meg a közeledésétől, és nem is vontam kétségbe, hogy méltó lehetek a figyelmére, ahogy korábban tettem volna. Hanem megpróbáltam elfogadni, hogy ez igenis lehetséges. Egy órával később pedig, ott állva, a szó szoros értelmében a világ tetején, végre azt éreztem, hogy tényleg megváltoztam. Ugyanakkor egy kicsit még mindig kételkedtem abban, hogy Theo valóban teljesen magától szólított meg, úgyhogy miután felértünk, és hosszasan a szemembe nézett, már vártam, hogy feltegye a kérdést: akarom a következő lépést?

261

- Elképesztő - dünnyögte, miután mellém lépett, és ő is megcsodálta a látványt. - Tényleg az. Azt hiszem, még sohasem láttam ehhez fogható szépséget. - Én rád értettem - mondta. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán ellökte magát, és megindult lefelé a völgybe. Önkéntelenül követtem a példáját, és néhány ijesztő másodpercig

a

levegőben

találtam

magam.

Kissé

bizonytalanul fogtam talajt, de aztán korrigáltam, és tovább siklottam Theo nyomát követve. Gyakorlottan szlalomozott a tisztáson, időről időre hátrapillantva, hogy ellenőrizze, sikerül-e tartanom vele a lépést. Egy jelzés nélküli ösvényen hirtelen jobbra kanyarodtunk, és hamarosan utolértünk néhány síelőt, akik mögött porzott a hó. Egy barátságos kis falu felé tartottak, amelynek a házai sárgás-rózsaszínen csillogtak a délutáni nap fényében. A hegy lábához érve megálltunk, és Theo feltartotta az egyik tenyerét, hogy csapjak bele. - Ez igen, bátor csaj vagy! - mondta elismerően. - Miért? Nem volt nagy szám - feleltem, miközben kesztyűs kezeink egymáshoz értek. Éreztem, hogy kipirultam, és szédültem is a gyors lesiklás után. - Az utolsó szakasz fekete pálya volt, és mégis megcsináltad. Gondolkodás nélkül belevágtál! Büszkeséggel vegyes örömöt éreztem. - Megünnepeljük egy itallal? - kérdeztem. Elindultunk a Chateau Whistler felé, ahol megszálltam. Az étterembe belépve kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki ismeri Theót. Bemutatott a pincérnek,

262

Marcelnek, aki régi barátja volt még Québecből. Forró rumpuncsot és fondüt hozott nekünk, amit utána még egyegy gőzölgő kagylótál és sült krumpli is követett. Olyan éhes voltam, hogy szinte az egész tál krumplit befaltam, mire észbe kaptam. - Te jóságos ég - szólaltam meg kétségbeesve. - Úgy eszem, mint egy disznó! Ezt nézd! - képtelen voltam ellenállni a csábításnak, úgyhogy egy újabb maroknyi krumplit tömtem a számba. - Ne aggódj, én is így szoktam - felelte Theo, azzal áthajolt az asztal fölött, és magához húzott, hogy megcsókolhasson. Erős keze volt, tele bőrkeményedéssel, hiszen egész nap a síbotot markolta. A haja borzas volt, és gyanítottam, hogy az enyém is épp ilyen lehet, bár ez nekem valószínűleg valamivel kevésbé áll jól, mint neki. De nem érdekelt. Tudtam, hogy így is tetszem neki. Eszembe jutott Pauline és a pasija a Café Rose- ból, a különleges, bensőséges kapcsolatuk. Most már én is pontosan tudtam, milyen érzés a részese lenni ennek. Óvatosan körülnéztem az étteremben, hogy vajon feltűnt-e a dolog másoknak is. Hogy figyelnek-e engem... azaz minket. De nem. Mintha csak mi ketten lettünk volna, hiába tartózkodtunk egy nyilvános helyen. Sokáig beszélgettünk, elsősorban a síelésről és az ezzel kapcsolatos

érzéseinkről.

Felidéztük

a

nap

legszebb

pillanatait. Nem próbáltam kitérni a ¡személyes kérdések elől sem. Igazából nem is éreztem a súlyukat, mert Theo közben megérintette a csuklómat, vagy mélyen a szemembe nézett. A vacsorát követően, miután felkapta a számlát az asztalról, majd felállt és felém nyújtotta a

263

kezét, már tudtam, hogy egy darabig rmég biztosan nem fogunk jó éjszakát kívánni egymásnalk. Csak akkor tudatosodott benneem, mennyire átfagytam, amikor Theo vetkőztetni kcezdett a szállodai szobám fürdőszobájában. Egyik rétceget a másik után fejtette le rólam. - Van egyáltalán valaki a sok gönic alatt? - tréfálkozott, miközben lerángatta a nadrágoimat. - Igen, ne aggódj - feleltem nevettve. - Becsszóra? - Becsszóra. A holmim halomba gyűlt a fürdőszoba előtt, én pedig ott álltam anyaszült meztelenüll, néhány imponáló kék-zöld folttal a vádlimon és a kíaromon. A látvány hosszú, elismerő füttyentést váltott Iki Theóból. -- Ejha, valódi harci sérülések! - állapította meg. Megnyitotta a zuhanyt, amitől a helyiség elkezdett megtelni párás gőzzel. - Ideje átmelegedlned. - Ugye, nem gondoltad, hogy eg T,yedül fogok beállni alá? - kérdeztem, de még nála is jobtban meghökkentem a merészségemen. Theo elnevette magát, és levetkcőzött. Csupa izom volt a teste, ami nem is csoda, hiszem egész nap síelt. És valószínűleg egész évben. Beléptemi a zuhany alá, ő pedig csatlakozott hozzám. Pár másodfperc múlva csókban forrtunk össze a ránk zúduló víz allatt. Végigsimította a karomat, megfogta a kezemet

és

támaszkodtam

¡a

fejem

fölé

mtögöttünk.

emelte. Térdeivel

A

nedves

falnak

befurakodott

az

enyémek közé, rmajd kissé megemelt, hogy közre tudjam fogni a combjaiimmal. Erős volt, de

264

mem erőszakos. Miközben a falhoz préselődtem, úgy éreztem magam,

mintha

egy

tengeri

csillag

lennék.

Theo

végigcsókolta a nyakamat, merev férfiasságát a hasamhoz dörgölve. Széles tenyerébe fogta az egyik mellemet, és lecsókolgatta a mellbimbómról a vízcsep- peket. A másik keze elindult közben lefelé, és az ujjait egymás után belém csúsztatott. Éreztem, milyen nedves lettem, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy közben zubogott a fejünkre a víz. Theo a szemembe nézett, én pedig leeresztettem a karomat és belemarkoltam a nedves hajába. A bőrünk csúszott a víztől, ezért az egyik kezével megmarkolta a fenekemet, hogy megtartson. - Tetszik az ötlet? - Még sohasem csináltam így - feleltem. - És van kedved kipróbálni valami újat? Egyre sűrűsödött körülöttünk a pára. Éreztem, hogy a bőröm összes pórusa megnyílik, ahogy én magam is. - Veled bármit szívesen kipróbálnék - feleltem. Az ölébe kapott, és mielőtt még észbe kaphattam volna, már vitt is ki, csuromvizesen a fürdőszobából a hálóba, a franciaágyhoz. Aztán gyorsan visszasietett a fürdőszobába, hogy elzárja a zuhanyt és megkeresse a nadrágját, amiben az óvszer volt. Mikor visszaért, nedvesen csillogó testtel megállt az ágy lábánál. Odakúsztam hozzá, és a számba vettem ágaskodó férfiasságát. Pár másodpercig figyelte, amit csinálok, aztán feltépte az óvszer csomagolását, és a kezembe adta, hogy húzzam fel neki én. Mikor kész voltam, gyöngéden a hátamra fektetett, és szélesre tárva a combjaimat,

265

határozottan, mohón nyalni kezdett. Egyik karommal eltakartam a szememet, és mikor zihálni kezdtem, átfordított, hogy a fenekem kerüljön az ágyékához. Éreztem, hogy most még keményebb, mint amilyen néhány perccel korábban volt. A nyakamat csókolgatva a fülembe súgta: - Ez még csak a kezdet! Még széjjelebb tárta a lábaimat, és az ölébe húzott. Éreztem, hogy feltérképez hátulról, eddig számomra teljesen ismeretlen területeken. Először csak az egyik ujját használta, ami egy pillanatra furcsa fájdalmat okozott, de ez hamar elmúlt, és a helyébe különös, sohasem tapasztalt érzéki gyönyör

lépett.

A

gyomrom

ugyanúgy

remegett

az

izgalomtól, mint amikor a hegygerincen siklottam lefelé. Ekkor Theo hátulról belém hatolt. Az érzés váratlan volt, mély, és fájdalmasan gyönyörteljes. Közben határozott mozdulattal

magához

húzott,

hogy

még

szorosabban

hozzásimuljak. - Rendben vagy? Nem fáj? - suttogta, és gyöngéden kisimította nedves tincseimet az arcomból. - Igen - feleltem. - Igen. Olyan... fájóan édes. - Bármelyik pillanatban abbahagyhatom. Biztosan jó neked? Ismét bólintottam, mert tényleg így volt. Annyira jó volt, annyira bensőséges az egész. Megmarkoltam a lepedőt, és magam felé húztam, miközben a gyönyör egészen újfajta hullámokban szétáradt bennem, átjárva minden porcikámat. Valami olyasmit éltem most át, amire korábban még csak gondolni sem mertem volna. Márpedig most egyre csak azt hajtogattam magam

266

bán: „igen, igen, igen”, miközben Theo még mélyebbre hatolt, és egyik kezével alám nyúlva tovább fokozta az izgalmamat. Újra elélveztem, ösztönösen még hátrébb tolva magamat,

hogy

teljesen

nekifeszüljek,

már-már

az

elviselhetetlenségig fokozva a közelséget. Épp erre volt szükségem, ezen a helyen, ebben a szobában, ezen az ágyon, ezzel a férfival, aki épp arra rendeltetett, hogy ezzel az élménnyel megajándékozzon engem. - Mindjárt elmegyek. Mindjárt eljuttatsz a csúcsra súgta, átfogva a derekamat, hogy még mélyebbre hajoljak, majd finoman beleharapott a vállamba, miközben a másik kezével a mellemet cirógatta. Miután elment, finom mozdulattal kicsusszant belőlem. Egymás mellé heveredtünk. Egyik kezét a hasamon pihentette, miközben a díszes mennyezetet bámultuk, amelyet addig észre sem vettünk. - Hát, ez isteni volt - mondta. - Nekem is - feleltem, még mindig levegő után kapkodva. Ismét valami újba vágtam, valami egészen izgalmasba. Csakhogy ezúttal sebezhetőnek éreztem magam miatta. Ennek a férfinak semmi köze nem volt a S.E.C.R.E.T.-hez. Nem

volt

semmiféle

következő

lépés,

egyszerűen

belevetettem magam valamibe, ami teljesen új volt a számomra.

Theo

megérezhette,

hogy

megváltozott

a

hangulatom. - Jól vagy? - Jól. Csak épp... még sohasem csináltam ilyet. Mármint nem szokásom csak úgy felszedni vadidegen férfiakat, hogy aztán ágyba bújjak velük - magyaráztam.

267

Bár a S.E.C.R.E.T.-en keresztül megismert férfiak is gyakorlatilag vadidegenek voltak a számomra, viszont a társaság többi tagja jól ismerte őket. - Na és? Nincs ebben semmi rossz. Vagy igen? - Csak nem gondoltam volna magamról, hogy ilyen vagyok. - Tudod, én az ilyen nőket bátornak, bevállalósnak tartom. - Valóban? Engem is annak tartasz? - Igen - felelte, és gyöngéden átölelt, ami nagyon különösnek tűnt, tekintve, hogy alig ismertük egymást. Felhúzta a vastag takarót, ami lágyan körénk simult. Hat órával később, mikor felébredtem, Theo már nem volt ott. És ezt furcsa mód teljesen rendjén valónak is találtam. Boldog voltam, hogy ilyen csodás élményeket köszönhettem neki, de mégis képes voltam elengedni őt, anélkül hogy veszteségként éltem volna meg. Valójában bármennyire is jó volt vele, szerettem volna egyedül kiélvezni a maradék időt itt, Whistlerben. Mindenesetre nagyon jólesett, amikor megtaláltam az üzenetét, amit a fürdőszobában, a mosdón hagyott:

Cassie, csodálatos vagy. Én viszont elkések a munkából. Tudod, hol találhatsz meg. À bientôt! Theo.

268

Miközben Matilda megcsodálta a fényképeket, részletesen elmeséltem neki, milyen izgalmas volt ismét nekivágni a lejtőknek, és hogyan ugrattam át a buckákon a Blackcombhegyen, ahol az utolsó napomat töltöttem. A fehér házban ültünk Matilda szobájában, és mikor Danica kávét hozott nekünk, kedvesen megdicsért egy fényképet, amelyet Marcel készített Theóról és rólam, miközben a fondüt ettük. - Szívdöglesztő pasas - állapította meg, aztán felegyenesedett, és kettesben hagyott minket Matildával. Miközben Theóról meséltem neki, Matilda ragyogott az örömtől. Részletesen kifaggatott, hogyan ismerkedtünk meg, hogy miket mondott, illetve mit mondtam neki én. És aztán beszámoltam neki mindenről... ami csak történt közöttünk. - És élvezted? - kérdezte végül. - Igen - feleltem. - Azt hiszem, szívesen meg is ismételném. A megfelelő partnerrel, persze. Olyasvalakivel, akiben megbízok. - Cassie, van itt valami a számodra - mondta Matilda. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és kiemelt belőle egy kis fadobozt. Felnyitotta a fedelét. A fekete bársonyon a Nyolcadik Lépés talizmánja csillogott. - De én azt hittem, Theo csak véletlenül botlott belém, és nincs semmi köze a S.E.C.R.E.T.-hez... - Nem számít, hogy volt-e köze a társasághoz vagy sem. - Ezt nem értem.

269

- Ez a lépés a Merészségről szól. Ami egyáltalán nem ugyanaz, mint a Bátorság, hiszen ehhez gondolkodás nélkül kell vállalni a kockázatokat. A Merészség annyit jelent: „Vágj bele!” Vagyis nem számít, hogy Theónak volt-e köze a S.E.C.R.E.T.-hez vagy sem. Kiérdemelted ezt a medált. Kiemeltem a talizmánt a dobozból, megfordítottam a kezemben, majd felcsatoltam a karkötőmre. Megráztam a csuklómat, és megcsodáltam a csilingelő kis érméket. Ezek szerint Theo tényleg csak egy arra tévedő idegen volt, aki vonzódott hozzám? Vagy mégis volt valami köze a S.E.C.R.E.T.-hez? Fogalmam sem volt, mit gondoljak. De talán igaza volt Matildának, és ez tényleg nem számított. - Idővel biztosan el fogom hinni, hogy Theo vonzódott hozzám - mondtam végül. - Hiába vannak most még kétségeim. - Jól van, Cassie! Már nem vagy többé begubózva. Igazi pillangóvá váltál, drágám!

270

A Mardi Grast megelőző hetekben New Orleansra mindem évben izgatott várakozás telepszik, mint a menyasszonyra, aki az utolsó simításokat intézi a nagy nap előtt. Hiába rendezték meg a fesztivált az összes előző évb<en, és fogják megrendezni a következőkben is, mégis miniden egyes alkalommal olyan érzése volt az embernek,, mintha ez volna az utolsó alkalom. Amikor ideköltöztem, teljesen lenyűgözött a különböző

krewe-k felvonulása. Voltak köztük nagyon régi és újonnan alakult társaságok, akik az év folyamán különböző bálokat tartottak, és a Mardi Gras felvonulására minid feldíszítették a saját kocsijukat. Sokszor eltűnőd- temi, vajon miért vállalja be bárki is, hogy a szabadidejét jielmezvarrásra és flitterek ragasztgatására áldozza. Azonban miután leéltem itt néhány évet, kezdtem jobban megérteni a New Orleans-iak fatalista természetét. Az iitteniek szerettek csakis a pillanatnak élni, és nem törő>dni túl sokat a jövőjükkel. Hiába

szerettem

volna csatlakozni valamelyik tár-

sasáLghoz, a többségükbe, főleg a legrégebbiekbe, mint amiilyen a Proteus, a Rex vagy a Bacchus volt, teljesen lehetetlen volt bejutni, ha valaki nem számított tősgyökeres lbayou-inak. Csakhogy közeledett a S.E.C.R.E.T.-tel

271

töltött egy évem vége, én viszont továbbra is egyre inkább szerettem volna tartozni valakihez vagy valamihez - végső soron

ez

jelenthette

az

egyetlen

ellenszert

a

magányosságomra. Kezdtem egyre kevésbé romantikusnak találni a helyzetemben rejlő melankóliát, ami valójában nem volt más, csak egy szebb szó a depresz- szióra. A Mardi Grast megelőző hónapban nem tudtam úgy végigsétálni az utcán Marignyban vagy Tremében - a francia negyedről ne is beszéljünk hogy ne támadt fel volna bennem az irigység a tornácokon üldögélő társaságok láttán: saját kezűleg

varrták

meg

csillogó

jelmezeiket,

flittereket

ragasztgattak a míves álarcokra és a magas, toliakkal ékesített fejdíszekre.

Amikor

esténként

futni

mentem

raktárnegyedbe, az ajtók résein át olykor

láttam

a a

festékszóróval, védőmaszkban dolgozó férfiakat, akik az utolsó simításokat végezték az élénk színekben pompázó felvonulási kocsikon. Ilyenkor nagyot dobbant a szívem, és csak nehezen tudtam osztozni a többiek örömében. Volt azonban egy olyan eleme is a Mardi Grasnak, ami vágyakozás helyett vegytiszta félelemmel töltött el: a Les Fiiles de Frenchmen Revue. Egy varietéműsor, amin rendszerint a Marigny negyed bárjaiban és éttermeiben dolgozó lányok léptek fel, azzal az ürüggyel, hogy a mi kerületünk ilyen szexi módon szeret ünnepelni. Tracina volt az egyik főszervező, és minden évben csak úgy félvállról odavetette nekem is a kérdést, hogy nem akarok-e szerepelni. És én mindig nemet mondtam. Habozás nélkül. Will idén is átengedte az étterem

272

emeleti részét a lányoknak, hogy ott próbáljanak, de persze nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ha húsz táncos lány dübörögésétől nem szakad le a födém, akkor aligha jelentene problémát, ha húsz vendég üldögélne és eszegetne békésen ugyanott. Ez alkalommal Tracina nemcsak hogy engem felejtett el megkérdezni, nem szeretnék-e részt venni a műsorban, de családi okokra hivatkozva ő maga is kibújt a feladat alól. Willtől megtudtam, hogy nagyon leromlott az öccse állapota, amióta serdülni kezdett, úgyhogy erre való tekintettel igyekeztem én is valamivel türelmesebb lenni vele. Igencsak meglepődtem, amikor Will egyik nap elkezdett unszolni, hogy álljak be a Les Filles-csapatba. - Na ne izélj már, Cassie! így senki nem fog képviselni minket a revün! - Menjen Dell. Igazán formás a lába - vágtam rá egyből, miközben kerülve Will tekintetét a kávépultot törölgettem. -De... - Nem. És ez az utolsó szavam. Kiborítottam az üres tejesdobozokat a szemétbe, jelezve, hgy részemről véget ért ez a beszélgetés. - Gyáva nyúl vagy - cukkolt tovább Will. - Tájékoztatásul közlöm, Mr. Foret, hogy az elmúlt évben elég sok mindent véghezvittem, amitől másnak igencsak inába szállt volna a bátorsága. Egyszerűen arról van szó, hogy tisztában vagyok a korlátaimmal. Nem fogom a cicimet rázni egy csupa részeg pasiból álló közönség előtt.

273

A revü éjszakáján fordult elő másodszor azon a héten, hogy én zártam be Tracina helyett. Miközben felpakoltam az asztalokra a székeket, hogy felmoshassak, hallgattam, ahogy a táncosok az utolsó próbát tartják az emeleten: úgy dobogtak a fejem fölött, mint egy tucatnyi póni. A szólótáncokat a többiek harsány nevetése, lármázás és füttyögés kísérte. Ismét úrrá lett rajtam a magányosság és a kirekesztettség ismerős érzése, amit csak felerősített a gondolat, mennyire kinevetnének, ha én is beállnék közéjük. A harmincöt, azaz majdnem harminchat évemmel „Gőzhajó” Betty és Kit DeMarco után én lennék a rangidős táncos. Kit a Foltos Macska pincérnője volt, és hiába múlt már el negyvenegy éves, még mindig simán magára kapta a kék parókát és a farmersortot. Betty egy öreg trafikban dolgozott Snug Harborban, és évről évre ugyanabban a kosztümben állt színpadra. Azt állította, hogy immár harminchat esztendeje ugyanez a fellépőruhája, és még véletlenül sem felejtett el soha eldicsekedni azzal, hogy még mindig jó rá. Nem, semmiképp sem állhattam be táncolni Angéla Rejean mellé. A szoborszépségű haiti táncoslány hosz- teszként dolgozott a Maisonban, mellékállásban pedig egy dzsesszzenekarban énekelt. Az alakja annyira tökéletes volt, hogy eleve értelmetlen lett volna irigykedni rá. Miután mindennel elkészültem, felmentem az emeletre, hogy odaadjam a kulcsokat Kitnek, aki korábban felajánlotta, hogy bezárja helyettem az éttermet, amint befejezték a próbát. A revü csak valamivel tíz után kezdődött, és a lányok az utolsó pillanatig próbálni akartak. Én viszont szerettem volna hazamenni, hogy lezuha

274

nyozhassak a hosszú munkanap után. Reméltem, hogy találkozom Will-lel a revün, de amikor valamivel korábban megkérdeztem tőle, hogy eljönnek-e Tracinával, csak semmitmondóan vonogatta a vállát. Felérve a lépcső tetejére, elhaladtam egy szőke, loknikba csavart hajú táncoslány mellett, aki törökülésben ülve, tükörrel a kezében, gyakorlott mozdulatokkal ra- gasztgatta fel magának a műszempilláit. Nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon a saját haja, vagy parókát visel, de a frizurája egyszerűen lenyűgöző volt. Rajta kívül még vagy egy tucatnyi lány üldögélt vagy ácsorgott a helyiségben, különböző mértékig levetkőzve. Mindany- nyian lázasan készülődtek az esti produkcióra. A kabátjaik a régi matracon hevertek egy nagy halomban, amin Will olykor aludni szokott. Ezen kívül mindössze egy törött szék alkotta az emelet bútorzatát: amikor olykor feljöttem, elég gyakran kaptam rajta Willt, ahogy ezen ücsörögött lovaglóülésben, állát a támlának támasztva, elmerülve a gondolataiban. A kávézó emelete tágas volt és üres, úgyhogy tökéletesen megfelelt ideiglenes próbateremnek, arról nem is beszélve, hogy korán zártunk, és ráadásul mindössze néhány utcányira voltunk a Kék Nílustól, ahol idén a revüt tartották. Az emeleti fürdőszoba vadonatúj volt, csak még hiányzott az ajtaja. Néhány táncosnő épp ott nyújtogatta a nyakát a tükör előtt, hogy ki tudják sminkelni magukat - az egyik közülük gyakorlatilag

félmeztelen

volt.

Hajsütő

vasakat

és

hajvasalókat láttam mindenütt a konnektorokba dugva. Élénk színű jelmezek, tollboák és álarcok tették ünnepivé az egyébként élettelen, szürke helyiséget.

275

Hamar megtaláltam Kitet, aki egy szál pánt nélküli melltartóban és harisnyában gyakorolta épp a tánclépéseket. Jelmeze a vakolatlan téglafalra akasztva várt rá, mint valami műalkotás. Külön erre az alkalomra készíttette: fehér csipkefűző

fekete

selyembéléssel

és

cakkos

rózsaszín

szegéllyel a szív alakú dekoltázs körül, a hátulját szintén rózsaszín csipke díszítette. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem,

de

amikor

ujjaim

a

szaténhoz

értek,

megborzongtam, mert hirtelen megrohantak a szembekötős kalandom emlékei. Úgy éreztem, én sohasem lennék képes egy nézőkkel zsúfolásig teli teremben arra, amit Kit és a többi lány épp tenni készül. - Szia, Cass! Mondd meg, kérlek, Willnek, mennyire hálásak vagyunk, amiért megengedte, hogy itt gyakoroljunk. Majd a Kék Nílusban visszaadom a kulcsodat - mondta, de közben egyetlen pillanatra sem esett ki a ritmusból. - Ott leszel ma este, ugye? - Ki nem hagynám. - Egyszer igazán felléphetnél már velünk, Cassie! kiáltotta oda Angéla a mosdóból. Jólesett a hiúságomnak, hogy győzködni próbál, de csak legyintettem: - Á, csak bolondot csinálnék magamból. - De hiszen éppen ez a lényeg - felelte Angéla búgó hangon. - Ettől lesz igazán szexi az egész! A többiek felnevettek, és mind helyeslően bólogattak. Kit megrázta előttem a fenekét. - Miért, szerinted a leszbikusok általában így öltöznek?

276

Néhány évvel ezelőtt, amikor nyilvánosan is felvállalta a másságát, a bejelentése egyedül csak Willt lepte meg. „Tipikus pasi vagy - kommentálta akkor Tracina, a szemét forgatva. - Csak mert kihívóan öltözik, máris azt hiszed, hogy a férfiaknak akar tetszeni!” A coming out után Kit még a korábbinál is kihívób- ban kezdett öltözködni, és hamarosan lett egy állandó barátnője. Ma este csak annyiban különbözött a szokásostól, hogy szépségfoltot rajzolt a szája mellé, mű- szempillát ragasztott, rikítóan pirosra festette a száját, és kék parókáját egy hosszabbra és szebbre cserélte. Elég súlyos kontrasztot jelentett ehhez képest az elmaradhatatlan cowboycsizmája és persze a fekete frottír csukló- szorítók mindkét kezén. - Hát, talán majd jövőre beállók én is, Kit - adtam meg magam. És félig komolyan is gondoltam. - Ezt vehetem ígéretnek? - Dehogy - feleltem nevetve. Sok szerencsét kívántam a lányoknak, azután lesiettem a lépcsőn. De aztán rájöttem, hogy elfelejtettem odaadni a kulcsokat

Kitnek.

Amikor

megfordultam,

egyenesen

nekiütköztem, mert ő meg épp lefelé tartott, nyilván hasonló okokból. Nemcsak hogy lepattant rólam, de még az egyensúlyát is elveszítette, így csúszva tette meg az utolsó öt lépcsőfokot, és a feneke keményen csattanva landolt a járólap burkolaton. Én szerencsére tornacipőben voltam, így sikerült talpon maradnom. -Kit! - Jézusom... - nyögte, az oldalára fordulva. - Jól vagy?

277

- Azt hiszem, eltört a farkcsontom. Gyorsan leszaladtam hozzá. - Te jóságos ég! Annyira sajnálom... Hadd segítsek! Ekkor már Angéla is elindult lefelé, óvatosan egyensúlyozva tízcentis sarkú cipőjében, egy élénk rózsaszín boával a válla és a csuklója körül. Kit mozdulatlanul feküdt a földön. - Nehogy megmozdítsatok! Ó... Ez szörnyű! Nem a fenekem fáj, hanem konkrétan a farkcsontom. - Te jóságos ég! - kiáltotta Angéla, és leguggolt Kit mellé. - Nem tudsz felülni? Érzed a lábad? Rendesen látsz? Tudod, ki vagyok én? Hogy hívják az elnököt? Nem kellene mentőt hívnunk? A választ meg sem várva gyorsan felpattant, és imbolyogva elindult a konyhai telefonkészülék felé. Én Kitnek segítettem, aki megpróbált felülni, de közben fájdalmasan meg-megrándultak az arcizmai, majd végül visszahanyatlott a padlóra. - Cassie - suttogta. Közelebb húzódtam hozzá. - Mi az, Kit? - Cassie... ez a padló... nem egyszerűen koszos, hanem egyenesen mocskos! - Tudom. Sajnálom! - mondtam. Meg akartam fogni a kezét, de ekkor észrevettem, hogy esés közben elmozdult az egyiken a csuklószorító, és egy fényes arany karkötő kandikált ki alóla. Telis-tele talizmánokkal. Összenéztünk. - Mit jelentsen ez...?

278

- Azt, hogy az égvilágon semmi baja a hátsómnak, Cassie. És még valamit - suttogta Kit, majd közelebb intett magához. Odahajoltam, egészen közel a kirúzso- zott szájához. - Mondd csak, akarod... az utolsó lépést? - Hogy mit... Veled? Nézd, Kit, te nagyon klassz csaj vagy, de... Mosoly bujkált a szája körül, miközben felült. - Nyugi, én nem leszek szereplő. Csak annyi a dolgom, hogy rávegyelek erre. Már a célegyenesben vagy, kislány! Nehogy épp most hátrálj meg! Hiszen most jön a java! Hallottuk, hogy Angéla lerakta a telefont a konyhában. Kit gyorsan visszafeküdt a padlóra, és folytatta a fájdalmas nyögdécselést. - Hát, ez bizony nagy baj - állapította meg Angéla, csípőre téve a kezét. - Tudom. Úgy értem, ki fog fellépni helyettem? kérdezte Kit, egyik kezét színpadias mozdulattal a szeme elé kapva. - Ki tudna beugrani helyettem ilyen hirtelen? - Ötletem sincs - felelte Angéla. Vajon ő is be volt avatva? - Úgy értem, kit ismerünk, aki szabad ma este? És ráadásul elég csinos is? És persze belefér a jelmezembe? sorolta a költői kérdéseket Kit. - Nem tudom, kit? - felelte Angéla, de közben egy pillanatra sem vette le rólam pajkosan csillogó szemét. Évek óta ismertem már Kitet, és eddig azt gondoltam róla, hogy ő biztosan mindig ugyanilyen magabiztos, határozott nő volt, mint most. Ha azonban a S.E.C.R.E.T.

279

tagja, az azt jelenti, hogy az ő életében is lennie kellett egy olyan időszaknak, amikor nem volt önbizalma, amikor félt szembenézni a kihívásokkal. Most azonban ennek már a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. És itt volt Angéla is. Ha valakiről el lehetett mondani, hogy tökéletes a külseje, az ő volt. Mindazok után, amit a S.E.C.R.E.T.-ről tudtam, és arról, hogy hogyan toborozzák a résztvevőket, igencsak meglepődtem, amikor a rózsaszín boa lecsúszott a karjáról, és kiderült, hogy ő is a társaság karkötőjét viseli. - Na, jó -mondta Angéla, felém nyújtva a kezét, hogy felsegítsen, mert még mindig ott guggoltam Kit mellett. Jöjjön, kisasszony, mert még meg kell tanulnia néhány lépést! - De... a karkötő... Ezek szerint ti mindketten...? - Erre még bőven lesz idő. Most viszont táncolni fogunk! -

felelte,

és

csettintett

az

ujjaival,

ahogy

a

fla-

mencotáncosok szoktak. - Jut eszembe, hol van a te karkötőd? - kérdezte Kit, leporolva magát. Még mindig csak a pánt nélküli melltartót és a bugyit viselte. A látványtól néhány járókelő megtorpant az étterem kirakata előtt, és érdeklődve les- kelődtek befelé. - A táskámban - feleltem. - Nos, az legyen az első, amit felveszel. Utána jöhet a jelmezem. Nyeltem egyet. Angéla megfordított, és felirányított az emeletre. Amikor közölte a lányokkal, hogy én ugróm be Kit helyére, arra számítottam, hogy felháborodottak vagy

csalódottak lesznek, hiszen végtére is veszélybe került miattam a produkció sikere. De nem így történt. Lelkesen tapsoltak és füttyögettek, majd beállítottak a leendő helyemre, és segítőkészen elmutogatták a lépéseket. Kit, akinek ekkorra csodával határos módon már el is múltak a fájdalmai, ideiglenesen koreográfussá lépett elő: továbbra is egy szál melltartóban és bugyiban szaladgálva számolta nekünk a ritmust. Úgy éreztem magam, mintha hívatlan vendég lennék egy pizsamapartin, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki bugyira volt vetkőzve. Ha elhibáztam egy lépést, senki sem szidott le érte, az összes lány felszabadultan nevetett mindenen, amitől kezdtem úgy érezni, hogy a közönséget sem fogja egy cseppet sem zavarni, ha elrontom az előadást. Az igazat megvallva, a nagylelkűségüket, az őszinte

segítőkészségüket

látva,

miközben

biztatni,

bátorítani próbáltak, a meghatottságtól könnyek gyűltek a szemembe, de minden erőmmel próbáltam visszatartani a sírást, nehogy elkenjem a hatrétegnyi szempillafestékemet, amit

Angéla

rakott

fel

rám.

Végül

csak

sikerült

megszabadulnom a félelmeimtől. Legalábbis részben.

Két órával később, mikor már megtanultam a közös koreográfiát, és Angélával átvettük a szólótáncom lépéseit is, egyszerre csak ott találtam magam a Kék Nílus színpadán, a kulisszák között. Már gyülekezett a főleg férfiakból álló közönség: kisebb csoportok alakultak ki az előtérben sorakozó billegő lábú asztalok körül. Én még

281

most is a lépéseket gyakoroltam kétségbeesetten, olykor pedig pánikba estem, míg az egyik lány a segítségemre nem sietett: elvégezte az utolsó simításokat a sminkemen, felragasztott az arcomra egy szépségpöttyöt, és megigazította a combfixemet. Aztán elém toppant Angéla is, és segített belebújni Kit jelmezébe, a fekete alapon fehér csipkés fűzőcsodába, amelyből földig érő, rózsaszín szalagok lógtak. - Gyerünk, szívem, lépj bele előbb az egyik lábaddal, aztán a másikkal - mondta, majd rásimította a combomra a szűk kosztümöt. - Fordulj meg, hogy bekapcsolhassam hátul! Miközben engedelmeskedtem neki, háborgó gyomromra szorítottam az egyik kezemet. Angéla egyre szorosabbra húzta rajtam a jelmezt, amitől egyre jobban kidomborodott a mellem a fűző cakkozott szélű dekoltázsából. Egy pillanatra Matilda is bekukkantott a kulisszák mögé. Ahogy megláttam, egy sóhaj formájában az utolsó szusz is kiszaladt a tüdőmből. Matilda ragyogó mosolyt küldött Angéla felé, majd kitárta a karjait. - Csúcs vagy, Angéla! - suttogta, egészen közel hajolva hozzá. - Szerintem lassan készen állsz rá, hogy mentor legyél! Most azonban hagyj magunkra minket egy kis időre, kérlek! Angéla sugárzó arccal távozott. Ezek szerint hamarosan ő is a S.E.C.R.E.T. egyik mentora lesz! Eltűnődtem, vajon ez milyen érzés lehet. - Nahát, Cassie! - fordult felém Matilda. - Úgy érzem magam, mint egy kötözött sonka. Nem tudom, én nem tartom túl jó ötletnek...

282

- Csacsiság - felelte Matilda, és arrébb húzott, hogy a többi lány ne hallhassa, amit mondani készül. - Ma este választhatsz, Cassie. - Miről beszélsz? - Választhatsz a pasik közül... - Miféle pasik közül? - A fantáziáid szereplői közül. Akikre a leggyakrabban gondoltál az elmúlt évben. Akik a legtöbb fejtörést okozták neked. És akik időről időre eszedbe jutottak. Ezek közül a férfiak közül választhatsz ma este. - Mégis hogy? És ki? Úgy értem, ki van itt? Kis híján már kiabáltam. Matilda egyik kezét a számra tapasztotta. A jeges rémület mellé most már émelyegni is kezdtem. Matilda sokat mondóan rám nézett. - Nos, nyilván tudod, hogy ki az egyik. - Pierre? Nagyot dobbant a szívem a gondolatra. Matilda bólintott, de úgy láttam, közben kissé elkomorodott. - És még ki van itt? - A másik férfi, aki rajta kívül megdobogtatta a szívedet. Azonnal megjelent előttem a tetovált kar és a fehér trikó, amely alól kivillant egy feszes has... újra éreztem, ahogy ráfektetett a fém asztallapra... behunytam a szememet, és nyeltem egyet. - Jesse! Meg voltam győződve róla, hogy egyiküket sem fogom soha többé viszontlátni. Az eddigi viszonylagos nyugalmam nyomtalanul elszállt, és valósággal megbé

283

nított a tudat, hogy ők is itt vannak valahol a közönség soraiban. - De... tudnak ők egymásról? Mármint Pierre meg Jesse? És mit kell tennem? Választanom kell közülük? Nem, nekem ez nem megy, Matilda. Tudom, hogy nem fog menni! Nem tudom végigcsinálni. Nem és nem. - Nyugi, Cassie! Ők semmit sem tudnak. Mindösz- sze annyi történt, hogy kaptak egy meghívót egy revü- műsorra, a város többi lakójával egyetemben. Még csak nem is sejtik, hogy fellépsz ma este. És nem is fogják megtudni, hogy a színpadon vagy. - Ezt meg hogy érted? A táskájába nyúlt, előhúzott egy Veronica Laké stílusú, platinaszőke parókát, és megpörgette előttem. - Először is, rajtad lesz ez - mondta, majd ismét a táskájába nyúlva hozzátette: - És ez is - azzal kiemelt egy keskeny, fekete macskaszem álarcot is. - Ne felejtsd el, Cassie,

hogy

szerepet

játszol

-

tanácsolta.

Lassan,

meggyőzően beszélt, miközben gyakorlott mozdulatokkal eligazgatta rajtam a parókát. - Lehet, hogy izgulni fogsz odafent. A régi Cassie-nek ugyanis meggyőződése volt, hogy méltatlan az emberek figyelmére, vagy hogy nem elég vonzó ahhoz, hogy ezt végigcsinálja. Csakhogy az a nő, aki ezt a parókát és az álarcot viseli, még csak nem is gondol a kudarc lehetőségére. És a férfiak, akik nézik őt, sosem hinnék el róla, hogy valaha is félt megmutatni magát. Mert ez a nő már nemcsak azt tudja magáról, hogy képes levenni egy férfit a lábáról, hanem azt is, hogy akár az egész nézőteret képes meghódítani. Tessék - mondta végül, óvatosan a szemem elé tartva az

284

álarcot. Megkötötte a tarkómon a gumiszalagot, majd elém állt. - Csodálatos! És most menj, legyél végre ez a nő! Miről beszélt? Nem értettem teljesen, míg néhány perccel később, még a színfalak mögött bele nem néztem a tükörbe. A lányok mind odagyűltek elé, hogy elvégezzék az utolsó simításokat a frizurájukon és a sminkjükön. És én is ott álltam közöttük, velük egyenrangúként. Arra gondoltam, nem vagyok se jobb, se rosszabb, mint ők - egyszerűen egy nő vagyok, aki jól érzi magát a bőrében. Betty tört utat magának a csoporton keresztül előre, majd határozott mozdulattal megigazította a melleit a fűzőben. - Na, lesz mi miatt aggódni a lányoknak ma este közölte, és valószínűleg nem a Les Füles de Frenchmen táncosaira gondolt. Kit és Angela ragyogó arccal néztek rám, ahogy a büszke anyukák

szoktak

a

csemetéikre.

Miután

mindketten

feltartották felém, majd megrázták karkötős csuklójukat, én is viszonoztam a gesztust, és megcsi- lingeltettem a talizmánjaimat. A hang mosolyt csalt az arcomra. Ekkor rákezdett a zenekar. Hallottam, ahogy a műsorvezető felkonferálja az idei Les Fiiles de Frenchmen Revue-t, majd emlékezteti a közönséget, hogy „adakozzanak nagyvonalúan” de „viselkedjenek tisztességtudó- an, mert különben ki lesznek penderítve innen”. Angela elkiáltotta magát: - Gyerünk, Cassie, kezdünk!

285

Vettem egy nagy levegőt, és végigpillantottam a társaimon. Mind elképesztően néztünk ki a parókákban, a szépségpöttyökkel, a kitömött melltartókban. Egy másik oldalunkat mutattuk most meg - a vagány, felszabadult, bevállalós énünket. Talán mi nők, sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint gondoltam. A felszín alatt mindannyiunkat ugyanazok a félelmek és szorongások irányítanak. Angéla esetében legalábbis már egészen biztosra vehettem, hogy így van. És Kit esetében is. De ahogy most rájuk néztem, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer ott álltak ők is tétován a S.E.C.R.E.T. fehér épületének bejárata előtt, bénultan a félelemtől. Hirtelen elöntött a hála és a remény. Ha nekik sikerült túllépni a félelmeiken, akkor nekem is menni fog. Egyszerűen csak el kell hinnem, hogy képes vagyok rá. Megtettem az első lépéseket. Ügyelve a ritmusra, hangosan

számoltam

az

ütemet,

miközben

tökéletes

összhangban kiszökdeltünk a kulisszák mögül a színpadra, kesztyűs kezeinket rázva, ahogy Bob Fosse koreográfiáiban szokták a táncosok. A reflektorok vakító fényén túl tombolni kezdett a tömeg, amitől azonnal elöntött bennünket is az adrenalin, és egyik lányról a másikra terjedt a lelkesedés, ami végül engem is teljesen felvillanyozott. - Látod? - súgta nekem Angéla. - Mondtam neked, hogy imádni fognak! Az első néhány percben szinte semmit sem láttam, míg hozzá nem szokott a szemem a fényhez. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy senki sem tudja, ki vagyok, hogy én vagyok az a félénk lány a Café Rose-

286

ból. Ezután párokba rendeződtünk, és az álarcnak köszönhetően egész felszabadultan kezdtem a nézőtérnek háttal riszálni a csípőmet, Angélába kapaszkodva, miközben egyre gyorsabban pergett a dob, a mozgás ritmusát diktálva. Izgalommal töltött el az érzés, ahogy ehhez a gyönyörű nőhöz és az érzéki zenéhez hangolódtak a mozdulataim. Úgyhogy

hamarosan

teljesen

ellazultam,

sőt

annyira

felbátorodtam, hogy még rögtönöztem is egy kicsit: olyan sebességre kapcsolva ráztam a fenekemet, hogy Angéla nevetve hátravetette a fejét, és egy nagyot kurjantott. Amikor megfordult, és letáncolt a színpadról egyenesen a tömegbe, gondolkodás nélkül a nyomába eredtem, és akkor is utánoztam a mozdulatait, amikor megragadta egy pasas nyakkendőjét és a feje mögé dobta, vagy egy másiknak a feleségével együtt összekócolta a haját. A nézőtéren láthatóan a nők is ugyanolyan jól szórakoztak, mint a férfiak: többüket is annyira magával ragadott a lelkesedésünk, hogy felálltak, és saját kis improvizációt mutattak be a lelkes sokaságnak. A közönség soraiban akadtak turisták is, akik teljesen véletlenül csöppentek bele az ünnepi forgatagba, de felismertem az étterem jó néhány törzsvendégét is, a zenészeket, a boltosokat, a csodabogarakat, akik kifejezetten azért jöttek ide, hogy velünk ünnepeljék a szépséget, ami ebben a sok sebből vérző, szomorkás városban mégis megmaradt. Angélával visszakánkánoztunk előre, majd rám kacsintott és odasúgta: - Mehet, Cass? - azzal megpördült, rózsaszín boáját a nyakam köré tekerte, magához rántott és szájon csókolt.

287

A lelkes tapsvihar és ováció közepette látványosan elszakította a száját az enyémről, és eltolt. Remegő térddel folytattam tovább a táncot, kivillantva a combfixe- met. Az őrjöngő nézők felpattantak a helyükről. Ekkor észrevettem Kitet és Matildát: a bárpult mellett ültek, és lelkesen tapsoltak meg füttyögettek, mint ahogy a büszke anyukák szoktak a csemetéjük előadásán. Amikor megfordultam, hogy csókot dobjak a közönség felé, megakadt a tekintetem egy ismerős arcon. Jesse volt az közvetlenül a színpad előtt ült az egyik asztalnál, és úgy mosolygott, hogy attól még egy jéghegy is megolvadt volna. - Helló, kislány - mondta, és hátradőlve a székében, a fejét oldalra billentve végigmért. Hogy is felejthettem el, milyen érzékien vonzó ez a pasas? Ezúttal farmer volt rajta és egy szűk szabású kockás ing, ami alól kivillant fehér trikója. Az a trikó... És az a feszes

has... a keze, ami lezserül pihen szőrös hasán, amely alatt... - Ó, istenem - szaladt ki a számon, miközben megálltam az asztala előtt. Zavart arckifejezése eszembe juttatta, hogy neki viszont fogalma sem lehet, hogy én ki vagyok. Idegesen körülpillantottam. Minden szempár ránk szegeződött. Ismét Jesse-re mosolyogtam, de teljesen lefagytam. Szerencsére Angéla karon ragadott, és megfordított, majd újra rázni kezdtük a fenekünket. Még egyszer hátrapillantottam Jessere, aki szemlátomást örült az extra show-nak. Amikor Angélával befejeztük a kis magánszámunkat, Jesse a közönség többi tagjával együtt tombolni kezdett.

288

Felbátorodva azon, hogy tényleg nem ismert meg, megfordultam, és mindkét kezemmel megmarkolva a vállát előrehajoltam, hogy még jobban belásson a ruhám merész dekoltázsába. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy ismerősök vagyunk, és csak viccelődünk, de én közben ezt súgtam neki: - Ha tudnád, mit művelnék veled a legszívesebben... - Öhm... Hát, erre még visszatérhetünk, bébi - súgta vissza. Éreztem a fülemen forró lehelletét. Szóval így működik, gondoltam. Egyik ujjamat Jesse borostás álla alá illesztettem. Amikor felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen, egy pillanatra olyan volt az arckifejezése, mintha felismert volna. Gyorsan elhúzódtam tőle, ő pedig hátravetett fejjel nevetett. Tetszett neki a játék. Vajon ki lehet ez a bevállalós nő, aki ilyen kihívóan viselkedik? Nem, ez biztosan nem én vagyok. De mégiscsak ez volt a helyzet! És Jesse fontos szerepet játszott abban, hogy végül ennyire felszabadult lettem. Ekkorra már az összes táncoslány lejött a színpadról, és valósággal megőrjítettük az egész közönséget. Most ketten is odahajoltak Jesse fölé, akinek az arcára volt írva, mennyire élvezi a helyzetet. A loknis hajú lány hirtelen a nyaka köré tekerte a boáját és talpra állította, Jesse pedig a tömeg tombolása közepette készségesen követte őt. Együtt hagyták el a termet, és Jesse közben végig úgy vigyorgott, mintha ő lenne a legszerencsésebb férfi a világon. Mosolyogva vettem búcsút magamban egykori kedves betörőmtől. Megvolt rá a lehetőségem, csakhogy én nem őt választottam.

289

Angélát követve egyre beljebb haladtunk a tömegben. Egy vaskos oszlop mögé érve egy pillanatra szem elől veszítettem, ám néhány pillanattal később egy másik lelkes nézőével találkozott a tekintetem. Pierre Castille volt az. Összefont karral támaszkodott a falnak, miközben érdeklődve végigpillantott rajtam. Az egyik testőre ott álldogált mellette. Úgy tűnt, elérkezett a döntés pillanata. Mekkora óriási hatalom, amikor az ember tökéletesen uralja a testét, gondoltam közben. Csípőre tett kézzel, az államat leszegve, előretolt vállakkal vonulni kezdtem Pierre felé a dob ritmusra. Közben újra emlékeztettem magamat arra, hogy platinaszőke parókát és fekete álarcot viselek. Láttam, ahogy

megugrik

az

ádámcsutkája.

Úgy

egyméternyi

távolságra lehettem tőle, amikor az egyik ujjamat a fogaim közé kaptam, és egyetlen mozdulattal lerántottam a kesztyűmet. Hátradobtam a vállam fölött, mire a tömeg újra tombolni kezdett. Akkor lehúztam a másik kesztyűt is, és megforgattam a kezemben. Amikor már csak karnyújtásnyira voltam a szélesen mosolygó Pierre-től, kinyújtottam a kezem és meglegyintet- tem vele, egyszer, majd még egyszer. - Úgy hallottam, te egy nagyon, nagyon rossz fiú vagy súgtam oda neki, ugyanolyan érzéki hangon, ahogy fesse-hez is beszéltem az imént. - Jók az értesüléseid - felelte. Mohó pillantással végigmért, majd úgy nyúlt a derekam után, mintha az övé lennék. Amikor az én mesebeli királyfimként a magáévá tett, kifejezetten tetszett a hevessége, de azt hittem, a szerephez tartozik. Most azonban durvának és erőszakosnak éreztem a mozdulatot.

290

Ekkor Angéla mellénk lépett. - Hohó, ez a lány nem az öné, miszter! Ne feledkezzen meg magáról! Minden szempár ránk szegeződött, pedig a többi lány már újra sorba rendeződött, és elindultak visz- sza a színpadra,

miközben

elkezdődött

a

következő

szám.

Megtörve a pillanatnyi feszültséget, sarkon fordultam, és Pierre-nek háttal, a közönség lelkes ovációja közepette, komikusán megráztam magam. Ekkor a reflektor fénycsóvája ismét visszatért a színpadra. Pierre kihasználta az alkalmat, és elkapta a fűzőm zsinórját, mintha egy pórázt fogna, majd egyetlen rántással visszahúzott magához. Közvetlenül a fülembe súgta: - Azt hittem, nem látlak többé, Cassie. Elkerekedett a szemem az álarc mögött. - Honnan...? - A karkötőd. Felismertem a talizmánomat. - Úgy érted, az én talizmánomat - helyesbítettem. - Jobban tetszel barna hajjal - mondta. Gyorsan megfordultam. A mellem súrolta a mellkasát. A magas sarkú cipőmnek köszönhetően majdnem egy vonalban volt a szemünk. Erotikus vágy, ugyanakkor konokság is munkált bennem. - Nos, te is jobban tetszettél nekem királyfiként feleltem. Lehet, hogy most én is álarcot viseltem, viszont végre beláttam Pierre-é mögé. Míg én a félelmeimet és a bizonytalanságomat próbáltam leplezni, az ő igazi énje ijesztő volt: csak egy dolgot akart a nőktől, és ha megkapta, azzal számára véget is ért a dolog. Csodás

291

partner volt a fantáziáim kiéléséhez, de elképzelhetetlen lett volna a számomra, hogy vele éljem le az életemet. - Nem vagyok a tulajdonod - suttogtam. - Épp ellenkezőleg. Miközben ismét ránk talált a reflektorfény, Pierre a dekoltázsomhoz kapott, és beleszórt vagy egy tucatnyi érmét. Majd a nagyobb hatás kedvéért néhányat a padlóra is kiszórt. Annyira megdöbbentem, hogy teljesen ledermedtem tőle. Úgy tűnt, a közönség sem tudja eldönteni, tapsoljon-e, vagy inkább lehurrogja Pierre-t. A reflektor újra a színpad felé fordult, ahol a lányok már ropni kezdték a záró táncot. - Ereszd el - szólalt meg egy hang a sötétben. - Vagy kirúgom a fogaidat! Egy alakot láttam közeledni, de csak a körvonalait rajzolták ki a reflektorfények. Nincs rá szükségem, hogy egy pasas megmentsen, gondoltam hirtelen. Kitéptem a fűzőmet Pierre markából, ám nekiütköztem

Will

a

mozdulat közben

Foretnek,

aki

meleg

egyenesen tenyerét

a

derekamra téve próbált megtartani. - Jól vagy? - kérdezte. - Igen. Minden rendben - feleltem. A dobpergés már az utolsó szám végét jelezte. Will ekkor Pierre felé fordult, aki továbbra is öntelten támaszkodott a falnak. - Ez nem egy kupleráj, Pierre. - Mindössze szerettem volna megjutalmazni ezt a gyönyörű táncosnőt egy méltányos összeggel - felelte Pierre, megadóan feltartva mindkét kezét.

292

- Letépted a ruháját. Ez itt elfogadhatatlan viselkedésnek számít. - Nem tudtam, hogy vannak szabályok, Will. - Mindig is ez volt a gond veled, Pierre. Tapsvihar tört ki. A nézők körülöttünk felpattantak a helyükről, hogy állva ünnepeljék a lányokat a színpadon. Pierre megigazította az ingujját, majd a zakóját is, aztán felém nyújtotta a karját. - Úgy látom, az előadásnak vége. Lépjünk le, Cassie! A nevem hallatára Will lassan odafordult felém. Tátva maradt a szája, de nem tudtam eldönteni, hogy a meglepetéstől vagy a csalódottságtól. - Cassie? Lekaptam az álarcomat. - Szia - mondtam csípőre tett kézzel. - Mit is mondhatnék? Az utolsó pillanatban be kellett ugranom. Will alig bírt megszólalni. - Én... azt hittem... én... basszus! Fantasztikusan nézel ki! Pierre-nek egyre inkább fogytán volt a türelme. - Megyünk végre? - Igen - feleltem. Láttam, hogy Will válla megereszkedik, pontosan úgy, mint amikor a bálban kimondta a riválisa a végső licitet. Pierre-hez fordultam, és még hozzátettem: - Menj nyugodtan! Amikor csak akarsz. Tettem egy tétova lépést Will felé. - Te vagy az - suttogtam. - Téged választalak. Figyeltem, hogyan lágyulnak el Will vonásai. A nyugodt diadal akkor teljesedett ki az arcán, amikor megfogta és megszorította a kezemet. Olyan bensőséges

293

volt ez a mozdulat, hogy egy pillanatra beleszédültem. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Igen, egyértelműen ő a győztes. Pierre felnevetett, és megrázta a fejét, mintha tudna valamit, amit Will nem. - A végén mindig a jófiúk győznek - mondta Will, közben végig engem nézve. - Ki mondta, hogy már végeztünk? - vágta rá Pierre. Jelentőségteljesen rám nézett, majd egy hetyke mosoly- lyal hátat fordított és eltűnt a tömegben, a testőrével a nyomában. Örültem, hogy végre otthagyott minket. - Gyere, tűnjünk el innen! - javasolta Will, és elindult a tömegben kifelé, engem is maga után húzva. Miközben elhaladtunk Matilda és Kit mellett, mindketten megrázták felém a csuklójukat. Viszonoztam a gesztust. Azután megpillantottam Angélát, aki már visszatért a színpadra. Ő is felém emelte a csuklóját. A talizmánjai csak úgy csillogtak-villogtak a reflektor- fényben. - Jé! Ugyanolyan karkötője van, mint neked! - állapította meg Will. - Tényleg... Ekkor egy kéz ragadta meg a karom. Egy kövérkés, középkorú nő állt meg előttünk túlméretezett pólóban, amin a felirat azt hirdette: New Orleansban mindent jobban

csinálnak. - Hol tudok ilyet venni? - kérdezte, azaz jobban mondva inkább követelte. Az akcentusa alapján New Englandből, Massachusettsből vagy Maine-ből jöhetett.

294

- Ó, ezt ajándékba kaptam egy barátomtól - mondtam neki. De még mielőtt kiszabadíthattam volna a karomat, a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta az egyik talizmánomat. - Nekem is kell egy ilyen! - rikácsolta. - Ezt nem lehet megvenni! - vágtam rá türelmemet vesztve, és kirántottam a kezem a szorításából. - Ki kell érdemelni! Will gyengéden leválasztotta rólam a nőt, és kiterelt az ajtó előtt csoportosuló bámészkodók mellett. Odakint, a friss téli éjszakában ráterítette a kabátját meztelen vállamra, majd nekidöntött a Három Múzsa kirakatának, mert képtelen volt tovább várni azzal, hogy megcsókoljon. Mély átéléssel, odaadóan csókolt, időről időre abbahagyva, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban ott állok-e előtte. Remegtem a karjai között, pedig egyáltalán nem fáztam: olyan volt, mintha a testem most kezdene életre kelni az ölelésében. Egészen más, mikor egy olyan férfi néz rád, akit kívánsz, mint mikor egy olyan, akit szeretsz. Csakhogy... Muszáj volt megkérdeznem, pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tényleg tudni akarom a választ. - De Will... mi van veled és Tracinával? - Vége. Már egy jó ideje. Úgyhogy csak te vagy meg én, Cassie. Igazából ennek mindig is így kellett volna lennie. Megvártuk, hogy elhaladjon mellettünk néhány turista, közben

próbáltam

megemészteni

a

meglepő

fejleményeket. Te meg én. Tettünk néhány lépést,

295

új

de Will ismét megállított. Nekitámaszkodtunk a The Praliné Connection vörös téglafalának. A személyzet egy-két tagja gyanakvóan méricskélt bennünket oda- bentről. „Will Foret és Cassie Robichaud? Smárolnak? A Frenchmen Streeten?” valami ilyesmit gondolhattak. Will keze, az illata, a szája, a szerelem, amit a szemében tükröződni véltem - mindez annyira sokat jelentett nekem! Kívántam őt, minden porcikámmal. Már rég beköltözött a fejembe és a szívembe, most pedig azt akartam, hogy a testem is eggyé váljon vele. Amikor harmadszorra is megállított az utcán, és meleg kezei közé fogva az arcomat, mélyen a szemembe nézett, ki nem mondott kérdésére egész lényemmel igent feleltem, és tudtam, hogy meg is hallotta. A szó szoros értelmében futva tettük meg a hátralévő fél háztömbnyi utat a Café Rose-ig. Will keze annyira remegett az izgalomtól, hogy nem sikerült elsőre kinyitnia az ajtót: kétszer is leejtette a kulcsokat. Nem értettem, hogy lehet még nálam is idegesebb? Vagy én nem is voltam az? A lépések. Már mindet magam mögött tudtam. És így most végre készen álltam odaadni magam egy férfinak, akit mindig is akartam, de akinek kezdettől fogva ellenálltam. Mostanra sikerült megszabadulnom a félelmeimtől, már elég bátornak, odaadónak és magabiztosnak éreztem magam ahhoz, hogy el tudjam őt fogadni. Megbíztam Willben, és ez elég erőt adott ahhoz, hogy szembenézzek a jövővel, bármit is tartogasson a számunkra. És valósággal égtem a vágytól, hogy megtudjam, milyen

296

lehet vele az ágyban, hogy milyen lesz nekünk együtt. Egy addig ismeretlen érzés kerített a hatalmába: a bujaság, az utolsó lépés ígérete. Bebotorkáltunk az étterembe, kuncogva és csókolóz- va lerúgtuk a cipőnket, és azonnal a lépcső felé vettük az irányt. Will viharos szenvedéllyel nyitotta szét a fűzőmet, én pedig segítettem neki kibújni a pólójából, ott, abban a helyiségben, amelyről azt gondoltam: itt már soha többé nem fogom érezni a magányt. Will távolról sem volt olyan bátortalan szerető, mint amilyennek gondoltam. Féktelennek és gyöngédnek is bizonyult

egyszerre,

viszonozni

neki.

én

pedig

Magamhoz

igyekeztem húztam,

mindent

határozottan

megcsókoltam, teljes odaadással, egyértelművé téve a vágyakozásomat. Az enyém volt. Ott magaslott fölöttem, meztelen felsőtesttel, izmos karokkal. Kioldotta az övét, aztán a szoba másik végébe hajította a farmerját és az alsónadrágját. - A francba - dünnyögte hirtelen, mert valami az eszébe jutott. Az imént elhajított nadrágja után vetődött, és alaposan megrázta, hogy kiessen belőle a tárcája, amelyből aztán előkapott egy óvszert. Arra gondoltam, hogy talán még soha senki nem húzott fel ilyen gyorsan óvszert magára, miközben figyeltem a műveletet. Will ezután visszajött a matrachoz, letérdelt és szétnyitotta a combjaimat. Fölém hajolt, és csókokkal halmozott el, eleinte gyöngéden, majd egyre céltudatosabban. Gyötrően lassan kezdte, egyre lejjebb haladva a nyakamtól a kulcscsontomig, majd hosszasan elidőzött a mellemen. Képtelen voltam megállni kuncogás nélkül, miközben

297

egyre lejjebb araszolt rajtam, a borostája csiklandozta a bőrömet. Időről időre megtorpant, hogy felpillantson az arcomra: a tekintete fürkészve kereste az enyémet, ami sóvárgó vágyat ébresztett bennem. Szeretkezni fogok Will

Forettel. A főnökömmel. A barátommal. A pasimmal. Kapkodva vettem a levegőt, és a hátam megfeszült, mikor belém hatolt. Hogyan is lehetne körülírni azt a sóvárgó vágyakozást, amit akkor érzel, amikor a másik történetesen épp ott van veled, és pontosan azt adja, amire vágysz? Hogyan önthető szavakba, amikor a szívünk, az agyunk és a testünk egyszerre csúszik ki az irányításunk alól? Mikor másokkal voltam, végig jelen voltam testben, és közben a lelkemet egyikük sem érintette meg igazán. De most, Willlel minden porcikám megtelt élettel. Az eszem és a testem is csillapíthatatlanul akarta őt, és a szívem közben majd kiugrott a helyéről, olyan csodálatos volt az egész. Ilyen érzés

szeretni? Igen, ilyen a szerelem, döbbentem rá. Ő az én szerelmem, az én vadonat új, mégis régi kedvesem, az én Willem. - Olyan gyönyörű vagy - suttogta. Olyan volt, mintha csak nehezen tudná kiejteni a szavakat. - Ó, Will... Alig bírtam elhinni, hogy ez lehetséges - hogy létezhet ilyen

eksztatikus öröm. A vágytól eszemet veszítve

vonaglottam alatta. El akartam élvezni, mert nem tehettem mást, ugyanakkor szerettem volna megállni épp előtte, hogy örökre megőrizzem magamban ezt a folyékony gyönyört. - Azóta kívánlak, hogy először találkoztunk - mondta Will.

298

Fölém hajolt, hogy megcsókoljon. Átadtam magam lassú, erőteljes mozdulatainak. Két könyökét a fejem mellé támasztotta, majd hátrasimította a hajamat, és mélyen a szemembe nézett. Egyre mohóbban éhezett arra, amit épp hogy csak megízlelt. Láttam az arcán, hogy így van. Egy gyors mozdulattal megfordított, hogy én kerüljek fölülre. Mindkét kezemmel letámaszkodtam izmos vállára, és a csípőm mozgását az övéhez igazítottam. Tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én: ezt az eddig még sosem tapasztalt, páratlan erejű és intenzitású gyönyört. Ahogy a kéj elindult és végigfutott bennem, nem tudtam mást tenni, mint szenvedélyesen belevetni magam. Mikor eljutottam a csúcsra, hallottam, hogy Will a nevemet kiáltja. A teste ívben

hátrahajolt,

és

közben

teljesen

kitöltött,

szoborszépségű teste eggyé vált az enyémmel. Will mellkasára borulva pihegtem. Odakint hideg volt, idebent azonban a lélegzetünk és a testünk felmelegítette a szobát, olyannyira, hogy bepárásodtak az ablakok. Mielőtt még visszaállt volna a légzésem a normális ritmusba, Will ajka rátalált az enyémre, és hosszú csókban forrtunk össze. Aztán hátrahanyatlott, és behunyta a szemét. Mindketten elmerültünk ebben a csendes, derűs nyugalomban, amelyet csak együtt élhettünk meg. - Azt hiszem, holnap késni fogsz a munkából - állapította meg halkan egy idő múlva. - És részemről ez teljesen rendben lesz. Elnevettem magam, miközben a mellkasán pihentettem a fejemet, és hallgattam a szívverését. Átkarolt, magához húzott és csókot nyomott a hajamra.

299

- Komolyan mondod, hogy az első találkozásunk óta ezen jár az eszed? - kérdeztem. - Persze. Jóformán másra sem tudtam gondolni, Cassie. Rémisztő kétely ébredt bennem. Meg kellett bizonyosodnom valamiről. - Mondd csak, tulajdonképpen miért is szakítottatok Tracinával? Ez

tulajdonképpen

megmagyarázta

Tracina

szeszé-

lyességét, és azt is, hogy miért hiányzott annyit az utóbbi néhány hétben. Will lehunyta a szemét - mint aki tudja, hogy olyasmiről kell beszélnie, amit a legszívesebben elfelejtene. - Pár héttel ezelőtt véletlenül elolvastam néhány SMS-t, amit azzal az árverésen megismert ügyésszel váltott. De egyébként már régebben elhidegültünk egymástól. Ez csak az ürügyet szolgáltatta. - Megcsalt? - Azt állítja, hogy nem. De igazából nem érdekel, hogy igazat mond-e. Már túltettem magam rajta. - És mit szól majd, ha megtudja, hogy mi összejöttünk? - Hát, kábé azt, hogy „én megmondtam”. Mindig is tudta, hogy egy kicsit beléd vagyok habarodva. Hogy egy kicsit belém habarodva? Will megérezhette a meglepődésemet. - Igen, jól hallottad - mondta, és megcsiklandozta az oldalamat. - Vagy megijeszt, hogy ezt mondtam?

300

- Nem, hiszen csak annyit mondtál, hogy egy kicsit belém habarodtál, nem pedig azt, hogy fülig szerelmes vagy... Na, attól lehet, hogy tényleg megijednék. - Nos... - kezdte. Egyik kezemmel rácsaptam arra a szexi szájára. - Meg ne próbáld! - mondtam. A könyökömre támaszkodva odahajoltam sármos, most épp töprengést kifejező arcához. Felemelte a kezemet, és megcsókolta. - Tudod, egészen más vagy, mint amilyennek gondoltalak - mondta fürkésző pillantással. - Úgy érted... az ágyban? - Nem. Nem a szexre gondoltam, vagyis nem csak arra.

Rád gondoltam. Olyan összeszedett vagy... Magabiztos, vagy nem is tudom, milyen. Úgy értem, én mindig is ilyennek láttalak, de nem hittem volna, hogy te is így gondolsz magadra, egészen mostanáig. Az utóbbi időben viszont sokkal inkább... önmagad vagy. Mosolyogva néztem rá. Most kaptam életem legszebb bókját. - Tudod, azt hiszem, igazad van. Lehet, hogy mostanában tényleg magamra találtam - feleltem, és odahajoltam, hogy még egyszer megcsókoljam. Néhány perccel később álomba merültünk a szaxofonos játékát hallgatva, aki a Café Rose bejáratánál táborozott le, egy kalappal a lábai előtt. A zenéjével a magányáról mesélt, miközben

az

én

hasonló

szertefoszlottak az éjszakában.

301

érzéseim

nyomtalanul

Sohasem fogom tudni megmagyarázni magamnak, hogy tudtam szó nélkül ott hagyni az alvó Willt. Azt hiszem, úgy gondoltam, néhány óra múlva - miután hazafutottam, megetettem a macskát, lezuhanyoztam, felkaptam magamra egy csinos farmernadrágot egy szexi felsővel, és visszasiettem az étterembe kinyitni - úgyis viszontlátom majd. Végül nem késtem el. Sőt, korábban érkeztem, elég korán ahhoz, hogy lefőzhessem a kávét, még mielőtt az első vendég besétált volna az ajtón, átlépve a Times- Picayune fölött, ahelyett hogy udvariasan odahozta volna hozzám. De nem húztam fel magam rajta. Úgy döntöttem, aznap semmi sem ronthatja el a kedvemet. Sem az eső, sem pedig a tény, hogy a lányok borzalmas rendetlenséget hagytak odafent, amelyet nagy valószínűséggel nekem kell majd eltüntetnem. Elvégre mi engedtük be őket ide, nem igaz? Will és én... Mi... Bár el tudnám hinni, hogy létezhet ilyen. De nem! Túl korán van a hülye gondolatokhoz, Cassie, állítsd le magad! Arra gondoltam, hogy még el kell majd mennem a talizmánomért, és közölni Matildával, hogy döntöttem. Végül nem a S.E.C.R.E.T.-et választottam, hanem a férfit, akit szeretek. És hálás voltam, elmondhatatla

302

nul hálás azért, hogy ilyen könnyen meg tudtam hozni ezt a döntést. Cassie Robichaud átalakulása beteljesedett. Azért be kellett vallanom magamnak, hogy egy kis részemnek hiányozni fog az izgalom. És az a testvériesség, amelyet a S.E.C.R.E.T. segítségével megtapasztalhattam, például Matildának, Angélának és Kitnek köszönhetően. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet segédkezni abban, hogy más nők fantáziái is valóra válhassanak, hogy milyen lehet továbbadni valaki másnak a tapasztalataimat. Csakhogy én Will-lel akartam leélni az életemet. Valami azt súgta, ez a kapcsolat harmonikus, szeretetteljes és szórakoztató is lehet egyszerre. Azt pedig már be is bizonyította, hogy szexuális értelemben bármit képes megadni nekem, amire csak vágyom - mindent, amit szeretek, vagy amit csak valaha elképzeltem. És én is készen álltam arra, hogy mindent megadjak neki. Nem, biztos voltam benne, hogy aznap semmi sem ronthatja el a kedvemet. Egészen addig, míg meg nem pillantottam Tracinát, aki épp bekanyarodott a lakópark sarkánál. Megvárta, hogy elhaladjon előtte egy italszállító teherautó, majd lassan átjött a Frenchmen Streeten, mindkét karjával átölelve magát. Éreztem némi lelki- ismeretfurdalást, annak ellenére, hogy tudtam: nem csináltam semmi rosszat. Szakítottak. Mi ketten pedig nem voltunk barátnők.

Nem

tartoztam

neki

magyarázattal.

Mégis

bemenekültem inkább a konyhába, hogy szendvicseket készítsek, mielőtt belépett volna. Összeszorult a gyomrom, amikor megszólalt az ajtócsengő.

303

Hallottam, ahogy üdvözölt néhány törzsvendéget. Miért jött be ilyen korán? Olyan gyorsan dobáltam szét a tálcára úgy egy tucatnyi kenyérszeletet, mintha kártyalapokat osztanék. - Szia - szólalt meg a hátam mögött, alaposan rám ijesztve. -Jaj! - Hé, Cassie, nyugi! Nem akartalak megijeszteni! Idegesen felnevettem. - Persze, tudom. Csak nem hallottam, hogy bejöttél. A show-ról kezdett kérdezgetni, mert mostanra már ő is hallott róla, hogy végül mégis táncoltam. - Hát igen, végül sikerült hülyét csinálnom magamból feleltem vállvonogatva. - Én nem így hallottam. Tudta. Éreztem a hangjából, hogy így van. Will meg én kézen fogva jöttünk el a Kék Nílusból. - Hát, mindenesetre örülök, hogy túl vagyok rajta mondtam. Nekiláttam majonézt csorgatni a kenyérszeletekre, végig kerülve Tracina tekintetét. - Will is odament végül? - Igen... Azt hiszem, igen. - Nem jött haza az éjjel - folytatta Tracina, összébb húzva magán a kabátot. A legszívesebben felüvöltöttem volna. Hogy érted azt, hogy „haza”? Ti ketten szakítottatok. Will

két hete itt alszik fent az emeleten. Ő maga mondta! - Láttad elmenni az éjjel? - Nem, nem láttam - lódítottam. - Te is elmentél a csajokkal a show után a Maisonba?

304

- Nem, én egyenesen hazamentem. - Akkor azért nem találkoztunk. Megfagyott a vér az ereimben. Épp ettől tartottam. Biztosan tudja. Kezdtem pánikba esni. Mi lesz most? Kinyomja a szememet, vagy kirúgja a fogaimat? Te jóságos ég, hol lehet már Will? - Will azt mondta, tegnap nem érezted jól magad. Már jobban vagy? - érdeklődtem. - Túlélem. A reggelek a legrémesebbek. Nézd csak meg a bőrömet! - mondta. Nem szívesen tettem, de felemeltem a fejemet. El kellett ismernem, hogy tényleg sápadt volt egy kicsit, a szemei alatt pedig karikák éktelenkedtek. - Az orvos szerint elmúlnak a reggeli rosszullétek, amint átlépek a második trimeszterbe... Második trimeszter? Hogy micsoda? - Úgy érted...? - Hogy terhes vagyok. Igen, Cassie, az vagyok. Csak biztosra akartam menni, mert volt már olyan, hogy azt hittem, de aztán csalódnom kellett. Nem akartam beszélni róla senkinek, amíg nem volt biztos. De most... most már az... Egyik kezét a hasára helyezte. Az én tekintetem is odaszegeződött. Mintha kissé már domborodott is volna. - És... Will tud már róla? Egyenesen a szemembe nézett. - Most már igen. Felhívtam, úgy egy órával ezelőtt. Azonnal hazasietett. Az után történhetett, hogy otthagytam. - És mit szólt hozzá?

305

- Annyira örült! Kis híján elsírta magát. Hát nem hihetetlen? - felelte Tracina könnybe lábadt szemmel. Simán el tudtam képzelni, hogy ez a hír könnyeket csalt Will szemébe. Tény, hogy ott, abban a pillanatban engem is a sírás fojtogatott. - Tudom, hogy nagyon váratlanul érte ez az egész. De miután ma reggel elújságoltam neki, megkérte a kezemet. Ilyen jó ember ő, Cassie. És tudod, mennyire szereti az öcsémet is... Szeretne jó példát mutatni neki. Megfordult velem a világ. Hogy lehetséges ez? Én őt választottam, ő pedig engem. Mindössze ennyit sikerült kinyögnöm: - Nem is tudom, mit mondjak... Tracina végigpillantott rajtam. Most, hogy már megosztotta velem a hírt, tökéletesen nyugodtnak látszott. - Egyszerűen csak annyit, hogy gratulálsz, Cassie. Maradjunk ennyiben. - Gratulálok - mondtam, és előreléptem, hogy esetlenül megöleljem. Vagy egy percig levegőt sem tudtam venni, ám hirtelen megszólalt az ajtócsengő. Kaptam a lehetőségen, és kisiettem az előtérbe. Csakhogy nem egy vendég érkezett. Will volt az. Még sohasem láttam ennyire elgyötörtnek. - Cassie! - Mennem kell - mondtam neki. - Tracinát a konyhában találod. - Cassie, várj! Nem tudtam róla! Mit tehetnék? Mit kellene mondanom? Szembefordultam vele. - Semmit, Will. Döntöttél. Már nincs mit tenni.

306

Végigcsordultak a könnyek az arcomon. Will kinyújtotta a kezét, hogy letörölje, de félretoltam a karját. - Ne menj el, Cassie, kérlek - könyörgött suttogva. Lekaptam a kabátomat a fogasról, belebújtam, és kisiettem az étterem ajtaján, amit nyitva hagytam magam után. Dél felé indultam a Frenchmen Streeten. A hideg eső szerencsére mostanra alábbhagyott. A Decatur utcához érve futásnak eredtem. Átvágtam a francia negyeden, amely már az aznapi ünnepségre készülődött. A csatornánál már kezdetét is vette a Mardi Grast kísérő őrület, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, keresztülvágtam a tömegen. Ki

kellett

jutnom

innen.

AMagazine-nál

zihálva

előrehajoltam, hogy levegőhöz jussak. Akkor döbbentem rá, hogy rajtam maradt a kötényem. De nem érdekelt. Az előző este képeit láttam magam előtt. Éreztem, ahogy a testem összefonódott Willével, éreztem a csókjait, a mellkasát, mely megfeszült alattam, a kezeit az arcomon. Megmarkoltam az oldalamat, és kitört belőlem a zokogás. Az én Willem, az egész jövőm semmivé lett. Ilyen egyszerűen. Elengedtem egy tömött buszt, majd a következőt is. Végül úgy döntöttem, gyalog megyek tovább a Harmadik utcáig, hogy út közben jól kisírhassam magam. Nem érdekelt, ki lát meg, és nem foglalkoztam a turistákkal sem, akik helyekért küzdöttek a felvonulás útvonala mentén. Ó, Will! Annyira szerettem őt, de semmit sem tehettem. Nem szakíthatom el a gyermekétől. Egyetlen tökéletes éjszaka jutott nekünk, és most el kell engednem. A többi férfi már úgyis megtanított erre. Együtt voltunk,

307

aztán elengedtem valamennyit. De hogyan leszek erre képes Will-lel? Mindenesetre meg kellett próbálnom. Miközben átmentem a Pontchartrain autópálya alatt, és kissé ritkult körülöttem a turisták tömege, kezdtem érezni, hogy enyhül a feszültség a testemben. A francia negyed nyirkos levegője helyett most már a Lower Garden negyed házaira felkúszó szőlők virágainak illatát éreztem. Elállt az eső, és az egyre szélesebb járdákon haladva végleg megnyugodtam. Mikor befordultam a Harmadik utcába, eszembe jutott az a nap, amikor először jártam ezen a gyönyörű környéken. Nemegyszer meg kellett állnom a félelemtől. Most újra itt álltam, bőrig ázva, vérző szívvel. Mennyire féltem akkor a világtól! És bár most is gyötört a fájdalom, félelmet már nem éreztem. Hiszen rátaláltam az új, igazi önmagamra. Már két lábbal álltam a földön. Nehéz volt a szívem, de tudtam, hogy túl fogom élni ezt is. Sőt, megerősödöm majd tőle. Tudtam, mit akarok. És azt is, hogy mit kell tennem. Miután megnyomtam a csengőt, Danica beengedett. Lassan sétáltam keresztül az udvaron, gyönyörködve a tavaszban, ami New Orleansba már februárban beköszöntött. Még kopogtatni sem volt időm a nagy vörös ajtón, mikor Matilda kinyitotta előttem. Várakozó mosoly ült az arcán. - Helló, Cassie! Az utolsó medálodért jöttél? - Igen. - Ezek szerint meghoztad a döntést? - Igen. - Vagyis akkor búcsút mondasz nekünk?

308

Átléptem a küszöböt, és Danica kezébe adtam átázott kabátomat. - Nem. A S.E.C.R.E.T.-et választom. Matilda összecsapta a kezét, majd a tenyerébe fogta az arcomat. - Gyere, Cassie, drágám, hadd szárítsam fel először ezeket a könnyeket! Azután felhívjuk a Bizottságot. Danica, tegyél fel kávét, kérlek. Hosszú megbeszélés vár ránk mondta, majd finoman becsukta mögöttünk az ajtót.