Ronald Tierney * A fátyol

Ronald Tierney * A fátyol 1. A legszívesebben kihajította volna a nőt. Egyébként sem figyelt már oda rá. A tévé képernyőjén éppen egy vörös hajú, a kelleténél egy számmal nagyobb gatyában ugrabugráló ír pasas csépelt agyba-főbe egy feketét. Pocsék egy mérkőzés! Bokszmeccsnek álcázott utcai verekedés. - Nem kapcsolná ki azt a nyavalyát? Én itt a lelkemet teszem ki azért, hogy kegyeskedjék a megbízásomat elvállalni. Nehezére esne legalább úgy tenni, mintha érdekelné? - csattant fel az asszony, kinek öltözéke arról árulkodott, hogy jobb környékhez szokott. - Kitől kapta meg a nevemet? - kérdezte Shanahan, továbbra is a képernyőre meredve. A fekete bokszoló szájából épp most hullott ki a fogvédő. Még szerencse, hogy nem valamelyik foga. A vörös hajú úgy püfölte, mint a cséphadaró. Az asszony a retikülje fülét babrálta. - Az az én dolgom. - Nem hinném. Pontosan ezért kérdezem. - Vállalja a munkát vagy sem? - kérdezett rá az asszony, miközben szemét körbejáratta a hevenyészett irodán, amely egyben nappaliként is funkcionált. Lábával egyidejűleg gyöngéden oldalba taszajtotta Shanahan túlzott érdeklődést mutató macskáját. - Nekem édesmindegy. A fekete pasas végre-valahára belelendült a bokszba. Balegyenes, jobbegyenes, balhorog, jobbhorog: telibe találta az ír fickót. Igazán szép és gyors koreográfia. Shanahan kezdte megkedvelni a feketét. Lám, csak beindul ez, ha megdühödik! - A névjegyzékből néztem ki - közölte az asszony. Shanahan szinte már meg is feledkezett az ottlétéről. - Abban én nem vagyok benne. Én nem hirdetek. Semmi szükségem rá. Ugyanis szegénységi fogadalmat tettem. Most pedig ideje, hogy enni adjak a kutyámnak. - Az ABC-s tábla segített. - A micsoda? - Egy ABC-s tábla adta ki a nevét. Ezek a fehér fickók valójában csak rohamozni meg ütni tudnak. Légkalapácstaktika, ha ugyan ezt taktikának lehet nevezni. A fekete bezzeg kitért, elhajolt, IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

cseles támadásokba lendült, hátrált, ide-oda szökdécselt, úgy illett volna, hogy Shanahan az írnek drukkoljon. Mert hisz ő maga is ír. Legalábbis félig. Félig meg német. Shanahan mindig is úgy jellemezte magát, mint akiben a német intelligencia párosul az ír töketlenséggel. Ráadásul születése okán kétszeres indíttatást kapott az önfejűségre, amely - ha a szükség úgy kívánta - akár az önpusztításig is elfajulhatott. Shanahan többnyire élt is ezzel a lehetőséggel. Mindezek ellenére azt szerette volna, ha a fehér fickó fog padlót. A boksz művészet, vagyis tehetség kérdése. A kőkemény állkapocs és balegyenes édeskevés hozzá. - Mit is mondott? - kérdezett vissza Shanahan. - Azt, hogy ABC-s tábla. Tudja, mi az? - Aha. Shanahan megfordult, és elindult a hátsó kertre nyíló szúnyoghálós ajtó felé. Az asszony a nyomában. Korábbi harciassága, úgy látszik, alábbhagyott. - Segítségre van szükségem - mondta az asszony. - Valójában fogalmam sincs arról, hogy pontosan milyen segítségre. Orvosira vagy egy pszichiáterére? Vagy egy ügyvédére? Aztán megpróbáltam valamit, amitől persze maga bolondnak fog tartani. Megkérdeztem az ABC-s táblát. S egyáltalán nem volt bolondság. A S-H-AN-A-H-A-N nevet adta ki. Erre elővettem a telefonkönyvet. A normál telefonkönyvet. De abban rengeteg Shanahan szerepelt. így hát újra megkérdeztem a táblát, ezúttal a keresztnévre voltam kíváncsi. Erre a Deets volt a válasz. Shanahan megrezzent. Ez a beceneve. - Ehhez legközelebb - folytatta szemét behunyva az asszony - a Dietrich Shanahan állt. Amikor telefonáltam, maga így szólt bele a kagylóba: „Shanahan magánnyomozó.” Úgy láttam, kezd összeállni a dolog. - A nő kinyitotta a szemét, s lerogyott a televízióval szemben álló kárpitozott fotelba. - Most azonban már nem látszik olyan ígéretesnek, vagy tévednék? A nő nem téved, állapította meg magában Shanahan. Nem izgatta különösebben sem a miszticizmus, sem maga az asszony. Mindazonáltal már hülyére unta magát itthon. No meg a pénz is jól jött volna. Csak a hadseregtől kapott némi pénzt nyugdíj gyanánt, no meg a Társadalombiztosítástól zsebelt be valami hallatlanul szerénynek számító összeget. A ház már ki volt fizetve. A fűtésszámla azonban kész tönkremenés. S most, május elején még mindig a januári számlát nyögi. A kocsijára is ráférne a javítás. Meg a tetőre is. A kertbe is elkelne ez-az, leginkább egy pár japán írisz. Darabja öt dolcsi, s neki ötven tő kellene. Meg talán néhány szibériai fajta is a lugashoz. Shanahan kinézett a kertbe. Casey, a korcs - aki még a Szaharában is képes lenne egy legyet kiszimatolni - mind a huszonhét kilójával épp most ágyazta be magát farral pont oda, ahová Shanahan egy halom viruló íriszt képzelt. Változtatnia kell a taktikáján. - Már miért ne látszana ígéretesnek? A nő felkapta a kézitáskáját, és megindult az ajtó felé. - Nem egészen így képzeltem el. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Vajon sírva fakad? Shanahan remélte, hogy nem. - Megkínálhatom egy szivarral? - szólt utána Shanahan, aki úgy gondolta, hogy ez az eszement kérdés vagy még nagyobb sietségre ösztönzi, vagy teljesen kizökkenti a gondolatmenetéből a nőt. S valóban, az asszony elképedve megállt. - Mi a fenét mondott? - Szóval, mi az, amit nem így képzelt? - Hagyjuk. Az asszony keze már a kilincsen volt. Úgy nézett ki. hogy Shanahan lemondhat a virágairól. - Fiatalabb emberre számított? - Őszintén szólva, igen, Mr. Shanahan, meg egy kissé megnyerőbbre. Olyasvalakire - jegyezte meg egy kegyetlen, metsző mosoly kíséretében -, aki nem ennyire visszafogott, hogy úgy mondjam. A fekete fickó a képernyőn keményen odasózott egyet az ír fickó fültövére. s ettől a bambája csak még bambább lett. Először megtántorodott, majd elterült. - Nézze, Mrs... uh... elnézést - Shanahan ezt már majdnem komolyan is gondolta. - Látja, még a nevemre se emlékszik, hogyan is tudná akkor... - hadarta, s már kintről folytatta: - Maga nagyon durva, érzéketlen ember! - S ezzel távozott. Shanahan, akinek kezében ott díszelgett az asszony neve az általa átnyújtott furcsa kis névjegyen, az íriszei kedvéért még az ördöggel is lepaktált volna, ám abban már korántsem volt olyan biztos, hogy ezt a Mrs. Hogyishívjákot el tudná viselni. Az ír fickót közben kezdték kiszámolni. - Megérdemelted - szólt oda Shanahan a felállással küszködő bokszolónak. A kutya kaparászni kezdett az ajtón, majd kettőt vakkantott. Casey bekívánkozott, enni akart. Azonnal. - Jól van Case. Ezt a dolgot elbarmoltam. Nem mintha nem kedvelném a nőket. Csak ki nem állhatom az olyanokat, akik nem szeretik a macskákat, s elhúzzák a szájukat, ha az ember nem elég választékosan fogalmaz. Azonkívül meg nem is tűnt el a férje. Csak lelépett. Jól tette. - Shanahan követte Caseyt a konyhába. Sétálni indult egy szép napon, húsz év után először belegondolt az életébe, s ekkor úgy döntött, hogy esze ágában sincs többé hazamenni. *** Shanahan a szokott időben, este nyolckor találkozott Harry Stobarttal a bárban. Harry jó pár órája ott lebzselt már. Virágos kedvében volt. - Időben hozzá kellett fognom - jelentette ki Harry. - Kilenckor már el kell mennem. A Cubs játszik a Los Angeles-iekkel, kemény meccsnek ígérkezik. - Egy halas szendvicset! - szolt oda Shanahan a kocsmárosnak. - De csak ha friss. - Magam fogtam - felete Delaney, a kocsmáros, annyi fáradságot sem véve magának, hogy ránézzen Shanahanra, s máris megindult a konyha felé. - Persze, a frizsiderből - szólt utána Shanahan. - Hagymát kér? - kérdezte Delaney már a konyhából. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Jöhet - felete Shanahan, s az elkövetkező gyomorégésre gondolva megrázta a fejét. - Most, hogy Dawson az övék - folytatta Harry - beállhat zászlónyerőnek. Holnap este Maddux lesz az ütögető. Ezt sehogy sem akarnám kihagyni. - Nekem muszáj lesz. - Shanahannek eszébe jutott a videója, az, amit a Hoffman-ügy után kapott, mivel Vince Hoffmannak nem volt annyi pénze, hogy fizetni tudjon a munkáért. Shanahan még csak a bekötésével sem bajlódott. Van elég ideje, hogy bármit megnézzen a tévében, amihez kedve támad. - Mi a fészkes fene lehet fontosabb a Dubbiesnál? - kérdezte Harry. - Valami. - Valami, aszongya! Ezt képes mondani a jó öreg Harrynek. Vagyis nekem. Én itt kiadom a legmélyebb, legféltettebb titkaimat ennek az alaknak, ő meg válaszképpen csak annyit vet oda, hogy valami. Az ég szerelmére, Deets! A titkolódzás nem szép dolog. - Márpedig ha az ember érdekesnek akar látszani - felelte Shanahan -, bizony meg kell őrizni némelyiket. Aztán meg miféle sötét titkokat árultál te el nekem? - Hangulat kell ahhoz, Deets. Az ember nem fedi fel csak úgy a titkait. - Harry csettintett egyet hozzá az ujjaival. - Nekem sincs hangulatom elmondani, Harry. - Dolgozol? - Nem, másról van szó. - S aztán, hogy témát váltson, Shanahan beszámolt neki a nőről meg az ABC-s táblájáról. - Amolyan puccos nagysága. Gucci táska, olasz cipő. A férjét akarta volna megkerestetni velem. - Na és? - Könyörületes maradtam. Ahogy elnéztem a nőt, rájöttem, ez a férj biztosan egyáltalán nem akarja, hogy megtalálják. Aztán meg túl öreg vagyok én az ilyen szarságokhoz. - Harry nem szólt egy szót sem. - Jól van na, a dolog úgy áll, hogy elbarmoltam az üzletet. Oda se bagóztam. S ez meg is látszott rajtam. A kocsmáros odatett egy tányért meg egy villát Shanahan elé. Egy szelet péksüteményen egy darabka barna hal, sült krumpli s hozzá káposztasaláta. - Szent ég, Delaney, ez aztán a tempó! - kiáltott fel Shanahan. - A francba, már ide is betört a mikrohullámú? - Változnak az idők, Deets. S vagy vele változunk, vagy elpusztulunk. - Így is, úgy is elpusztulunk - jegyezte meg Harry. *** Shanahan a megszokott útvonalon hajtott haza. Megszokás. Csakúgy, mint az egész élete, a tévedései, a tehetetlensége, a képzelőerő hiánya; mind-mind előre kiszámítható. S olyan rossz ez? Olyan rossz, hogy elüldögél itt Harryvel meg néhány cimborával? Harry mulatságos figura. Élvezet hallgatni a történeteit. Kétségkívül lassan bontakoznak ki, Harry ugyanis úgy építi fel a történeteit, mint más a házát. Jó mély gödröt ás, s aztán jöhet az alapozás, a masszív alapozás. Mint az igazi fa- és kőépületek, Harry történetei is tégláról téglára építkeznek, míg csak az ember azon nem kapja magát, hogy a pukkadozó nevetéstől feszülő hólyagot is IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

vállalja csak azért, hogy el ne szalassza a végét. Hát igen, ezek lennénk: két öregember, akik egy sörözőben múlatják az időt, míg csak ők maguk is el nem múlnak. - Vagy változunk, vagy elpusztulunk - így mondta a cimbora. De hisz változásnak itt van Maureen. Maga az eredetiség és a kiszámíthatatlanság, nemdebár? Lehet, hogy fejlövésre vall, de Maureen az oka annak, hogy nem ér rá kedd este tévét nézni. Harrynek ehhez semmi köze. Ma viszont még csak hétfő van. Ma megnézi a közvetítést, legurít közben néhány pohár whiskyt, reggel pedig lenyírja a füvet. *** Shanahan úgy félidőtájt elaludt. A játékosok egyre-másra hibáztak, sűrűn cserélgették őket. Az egész mérkőzés végeláthatatlannak tetszett. Shanahan a díványon elnyújtózva hamar megadta magát elnehezülő szempillái ólomsúlyának. Általában remekül, mondhatni hosszasan s bármilyen körülmények közepette képes volt aludni. Ezen képességre a második világháború során tett szert. Huszonöt éves volt, amikor behívták. Így ő lett a 18 évesek doyenje. Papának szólították, s e becenév mögött némi érzelmi töltet is megbújt. A háborút követően megnősült, tovább-szolgálatra jelentkezett, teherbe ejtette Elaine-t, kiérdemelt néhány rangjelzést, s pendlizett a gyalogság és a felderítés között. Elaine a szülés után a gyereknek Tyrone Power után a Ty keresztnevet adta. Elaine bolondult ezért a színészért. - Csillagszemű - szokta volt mondogatni Elaine, s éppen amiatt szeretett bele Shanahanba, mert szerinte pontosan úgy tudott nézni, mint Tyrone Power. Elaine Indianapolisban lakott a szüleivel együtt, s a házasságkötésük után ideköltözött ebbe a két hálószobás bungalóba. Shanahan időnként hazalátogatott szabadságra. A fiú, sajnos, egyre inkább betolakodónak tekintette az apját. A kamaszkorba lépve pedig kezelhetetlenné vált. S mialatt Shanahan huszonöt éves katonai szolgálatának utolsó éveit húzta le Missouriban, a Leonard Wood erődben, ahol a vietnami újoncokat képezte ki, addig Elaine Indianapolisban maradt. Amikor Ty betöltötte a tizenhatodik évét, faképnél hagyta, és elment San Franciscóba, hogy feldobódjék, vagy lehervadjon, vagy mi, szóval amit a srácok éppen csinálnak ott a Haight és Ashbury utca sarkán. A hadseregtől megválva Shanahan végül beköltözött a saját otthonába. Ő is azt tette, amit a hozzá hasonló, hírszerző múlttal rendelkező altisztek, ha civil foglalkozást kell választaniuk maguknak: kiváltott egy magánnyomozói igazolványt. Odahaza azonban kezdett minden széthullani. Elaine túlontúl hozzászokott már ahhoz, hogy Shanahan a távolban él. Most rosszul tűrte, hogy állandóan ott lábatlankodik körülötte. S aztán, amikor az első szőrszálak kezdtek kiütközni az orra alatt, pánikba esett, meghányta-vetette a dolgot a kozmetikusával, s áttette habtestét a napsütötte arizonai tájra. Shanahan éppen vele álmodott. A ragyogó napsütésről meg a kék égboltról. Elaine ott állt a ház előtti sétányon. Álmában fiatal volt, annyi idős, mint akkor, amikor elvette. Mosolygott és integetett. Odabent megszólalt a telefon. Shanahan IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

megpróbálta elűzni a hangot, ám az kitartóbbnak bizonyult. Ekkor egyszerre csak azt látta, hogy Elaine búcsút int. Shanahan felkiáltott: - Elaine, várj! - Az álom azonban szertefoszlott. Shanahan kinyitotta a szemét. Lassan ráébredt, hogy a telefon valóban csörög a dívány mellett. - Eegen - mondta elnyűtten, miközben pillantása odavetődött a tévé képernyőjén nyüzsgő fekete-fehér pontokra. - Mr. Shanahan? - Eegen. - Itt Mrs. Stone. Csönd. - Tudja, én jártam magánál ma, pontosabban még tegnap délután. Csönd. - Ott van? - Nem, teniszezni mentem. - Tudom, hogy felébresztettem. Nagyon sajnálom, de nem tudtam elaludni. - Világos. S arra gondolt, hogy osztozni akarok magával ebben az élményben. - Kérem, hallgasson meg! - Az asszony közel állt a hisztériához. - Senki máshoz nem fordulhatok. S míg csak meg nem ígéri, hogy segít nekem, se aludni, se megnyugodni nem tudok. - Részegen, szeretkezés közben, illetve nagy általánosságban éjfél és napkelte közt soha senkinek nem ígérek semmit. - Benézhetnék magához reggel? Nagyon kérem, Mr. Shanahan. - Csak a saját felelősségére - válaszolta Shanahan. Lemondhat a virágairól. Ez a nő nem tiszta. Ez fix, hogy hangyás. - Megpróbálom - mondta a nő, és letette a kagylót. Hát nem szívbajos, az már biztos - gondolta Shanahan, miközben a helyére tette a kagylót, Valahogyan sikerült visszatalálnia a korábbi álomhoz. Ugyanaz a pázsit, ugyanaz a sétány, ugyanaz a verőfényes nap. Csak Elaine nincs sehol. Az élőkertben japán íriszek pompáznak. Kinyitotta a szemét a sötétben. Megint megcsörrent a telefon. Az igazi. - Hé, eljátssza a szerencséjét - szólt bele a kagylóba. - Apa? Shanahan első hallásra azt hitte, hogy téves kapcsolás, de aztán leesett a tantusz: Ty hívja. Shanahan ebben a pillanatban rájött, mit jelent az álma. - Apa, én vagyok, Ty! - Hangja zavart, puhatolódzó, mintha bármelyik pillanatban kész lenne letenni a telefont. - Foglaltattam helyet magamnak a phoenixi járatra. Délután négykor érkezem. Találkozhatnánk? - Nem kell azért ilyen hosszú utat megtenned, hogy elmondd. Tudom. - Tudod? De hisz csak most történt. - Elaine meghalt, igaz? - Igen, de hát honnan...? Shanahan szerette volna elmesélni a fiának az álmot, de sehogy sem tudott belefogni. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- S te jól vagy? - kérdezte ehelyett. Ez csúszott ki a száján, ridegen, hidegen. Igyekezett lágyabb tónust megütni, ennek ellenére tudta, hogy dühösen cseng a hangja. - Már úgy értem, nagyon megviselt? Nem is a szavakkal van a baj. A tónussal barmolja el az egészet. Az őrmester beszél belőle. - Jól vagyok, apa. Számítottunk rá... de hát tudod, hogy van ez. Mit szólnál, ha... - Miattam ne aggódj. Ezen nem lehet segíteni. Mit mondhat ilyenkor az ember? Shanahannek tényleg fogalma sem volt róla, mit kéne mondania. Ty már a negyvenes éveit kell, hogy tapossa, s számára már teljesen idegen. Shanahan átkozta magát, amiért ilyen rohadt közömbösen, érzéketlenül cseng a hangja. Ezt is elbarmolja, s még csak segíteni sem tud rajta. - Hát igen - jegyezte meg most már hűvösen a fia is. - Ne is mondj semmit. Épp csak úgy gondoltam, illő, hogy közöljem veled. Jogod van hozzá, hogy megtudd. De jobban tettem volna, ha feldobok egy lapot. Ezzel letette. - A francba! - mondta Shanahan, immáron teljesen felébredve, jóllehet az éjszaka java része még hátra volt. 2. Fél kilenckor Shanahan felhívta Mrs. Stone-t. Bárki vette is fel a kagylót, nem a ház asszonya volt. - Sajnos, ebben a pillanatban nem tud beszélni Mrs. Stone-nal - búgta egy feminin hang. - Kérem, ébressze fel. Mondja meg neki, hogy Shanahan keresi. - Nagyon hosszú, nyugtalan éjszakája volt. - Nekem is. - Ha megadná a telefonszámát, Mrs. Stone azonnal felhívná, mihelyt felébredt. - Nem. - Akkor talán hívja őt később... - Nem. Maga most odafárad, ahol Mrs. Stone éppen álmodik, és kíméletesen a tudomására hozza, hogy Shanahan kíván szót váltani vele. - Mr. Shanahan, én csak a házvezetőnő vagyok, s hacsak nem valami sürgős dologról van szó, akkor nem vagyok hajlandó felébreszteni az asszonyomat. - Ez esetben minden bizonnyal meg fogja tudni magyarázni Mrs. Stone-nak, miért nem áll módjában átvennie a Kiadóvállalatok Bankjának tízmillió dolláros nyereményét. Shanahan hallotta, hogy a nő félreteszi a telefont. Várt. Mrs. Stone hangja a köhintés után erőtlenül csengett: - Igen? - Itt Shanahan. - Aludtam. - Végre egy jó hír huszonnégy óra után. Odamegyek magához. - Azt hittem, magánál találkozunk tizenegykor. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Fél óra múlva ott vagyok. A házvezetőnő tud a dologról? - Csak részben - felelte idegesen Mrs. Stone. - Akkor adjon neki szabadnapot. Nem kell, hogy ott tébláboljon körülöttem. - Mr. Shanahan, muszáj idejönnie? - Méghozzá egész napra. Mindent át akarok nézni. Mindent, Mrs. Stone. Vállalja? - Hát, ha másképp nem megy, azt hiszem, igen. - Másképp nem megy - jelentette ki Shanahan, miközben szemügyre vette azt a kis szolid névjegyet, amelyet az asszony első találkozásuk alkalmával adott át neki: Mrs. William B. Stone, Indianapolisi Junior Liga, Elnökhelyettes, 14392 Winding Bend Road. - Hol a frászban van ez a Winding Bend Road? - Ismerős a Geist környékén? - kérdezte az asszony, aki megszokhatta már, hogy útbaigazítást kell adnia. *** Shanahan ismerős volt, pontosabban szólva, valamikor ismerős volt a Geist környékén. A Vízügyi Társaság egy vagyont keresett a városi víztárolón azzal, hogy parcellánként kiárusította azt a környéket, ahol most a drágán felépített otthonok ablakai egy óriási mesterséges tóra néznek. Most eszébe jutott, hogy ő meg Elaine gondjaik elöl számtalanszor menekültek oda. Ha az ember manapság igyekszik arrafelé, a külvárosok sűrűjében találja magát. Fél órát számított az úrra, ám eltévedt az új házak és utcácskák útvesztőjében. A városrendezők nem azért tervezik az utcákat, hogy az ember könnyedén eltaláljon egyik helyről a másikra. Az is elképesztő, hogy az emberek zöme messze kiköltözik a városból csak azért, hogy pár méternyivel odébb lakhassék a szomszédjától. S közben persze mindannyian zsákutcában laknak, mintha bizony a háborítatlanság ennyire fontos lenne. Több mint háromnegyed óra telt már el, mire homokszínű 76-os Malibujával befordult a Winding Bend Roadra. Kutyája majdnem a teljes utat hátracsapott fülekkel, az ablakon kihajolva tette meg. Most pedig ott kaparászott az ajtón, alig várta már, hogy kiszállhasson. - Aztán rendesen viselkedj, Case! Sok drága bútor van ám odabent. Ő meg Casey nagyon összeszoktak már. Közel három éve élnek egy fedél alatt. A kutya szeretett utazni, szeretett együtt lenni Shanahannel. Tulajdonképpen a kutya csípte fel Shanahant. Egy szép napon, amikor elindult otthonról, hogy beugorjék a mosodába, vegyen némi innivalót meg macskaalmot, a kutyát ott találta az előkertben. Szemmel láthatóan fenemód otthon érezte magát. Shanahan ügyet sem vetett rá. Amikor két órával később visszajött, a kutya még mindig ott volt. És Shanahan megesküdött volna, hogy rámosolygott. Szent Patrick napján történt, két vagy három évvel ezelőtt. Se nyakörv, se azonosító kártya nem volt rajta. Casey szinte még kölyöknek számított. Mintegy kilenc hónaposra saccolta az állatorvos, aki az oltást beadta neki. Ő is meg az állatorvos is úgy vélték, hogy a kutya farkas- és vadászkutya keveréke. Az állat jobb oldalán barna, fekete, sárgásbarna és fehér pöttyök IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

ékeskedtek, bal oldalán ugyanilyen színű foltok. S rettentő bánatosan tudott nézni, ha úgy akarta. - Muszáj neki is bejönnie? - Mrs. Stone fáradtnak, ámde ezúttal valóságosabbnak hatott. Nem maradt rá ideje, hogy a festékeivel összekenje az arcát. - Némelyik szőnyeg több ezret ér. - Látod, én megmondtam - szólt oda a kutyának Shanahan, majd az asszonynak ezt mondta: - Legjobb tudomásom szerint, Mrs. Stone, Casey időtlen idők óta nem lopott szőnyeget. Mrs. Stone-t egyáltalán nem mulattatta Shanahan megjegyzése. Azon tűnődött, vajon mi készteti arra, hogy elviselni igyekezzék a férfit. Shanahan meg azon morfondírozott, miért igyekszik elviselni a nőt. Az ABC-táblás történetet persze nem vette be. Mrs. Stone megállt a hallban. - És most mi a következő lépés? Oliviát hazaküldtem, a mai programjaimat lemondtam. - Tanyát kéne ütnöm valahol. - Hogy micsodát? - Kéne egy hely, ahová leülhetnék, jegyzeteket készíthetnék, átnézhetném a férje levelezését, a számlakönyveit meg ilyesmiket. - Elkerülhetetlen? - Természetesen elkerülhető, hacsak nem azt kívánja tőlem, hogy megtaláljam a férjét. - Igaza van. Bocsásson meg. Nem köthetnénk fegyverszünetet vagy valami ilyesmit? - Napi nyolcvanöt dollár, plusz kilométerpénz, harmincöt centtel számolva mérföldenként, továbbá váratlan kiadások, úgymint xerox, parkolás... rendben van így? - Őszintén szólva kevesebb, mint… hogyne... rendben van. Vagyis többet is kérhetett volna. Vajon Marlowe mennyit számított volna? Kétszáz, plusz a kiadások? - Számíthatok többet is, ha attól jobban bízik bennem. - Nem, jó lesz így, Mr. Shanahan - az asszony elmosolyodott. - Hogy hívják? kérdezte az asszony a kutyára pillantva. - Casey. - Hello, Casey! Hozzak inni neki? - Talán majd később. Hatalmas előszobában álltak. Széles cseresznyefa lépcső vezetett fel az emelet¬re, majd a másik oldalon vissza a hallba. Odafent Shanahan felfedezett egy nagyméretű festményt. A jobb napoknak hála, amikor még ő meg Elaine jó pár délutánjukat a helyi művészeti aukciókon töltötték, felismerte a festőt. A festmény egy nagy szemű, érzelmes tekintetű férfi balett-táncost ábrázolt. Vízfestékkel és tussal készült. Tipikus Joanie Johnson-téma, tipikus Joanie Johnson stílusban. (Johnson amolyan helyi hírességnek számított.) IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Balra a nappali. Kellemes, nincs eltúlozva, mindazonáltal kétségtelenül a Szép Otthon magazin címlapjára kínálkozik. Gazdag faburkolatú szoba jobbra, kandallóval, két karfás kárpitozott kanapéval, keleti szőnyegekkel és egy aprólékos gonddal kifaragott óriási íróasztallal. Shanahan kínai darabnak nézte, jóllehet nem volt igazán szakavatott ebben a kérdésben. Az íróasztal mögött egy kisebb asztalkán számítógép és printer. Stone-nak mindössze egy fél fordulatot kellett tennie a székével, s máris eljátszadozhatott drága elektromos játékával. - Itt tanyát üthet, ha gondolja. Ez volt... ez Mr. Stone irodája. Itthon dolgozott. - Szép ház, Mrs. Stone. Maga rendezte be? - Egek, dehogy, Will munkája az egész. Az ő büszkesége és öröme. - Úgy érti, lakberendezőket fogadott? - Nem, ő maga csinálta. Szeret színekkel meg anyagokkal bánni. - Lefogadom, hogy a fenti festményt viszont maga választotta. - Sajnos nem. Will választotta. Mindig is szeretett volna egy Joanie-t. - Igazán? Mr. Stone talán tervező? Úgy értem, ilyesmivel foglalkozik? - Nem. Befektetésekkel, biztonsági kérdésekkel meg ilyesmikkel. Vagyonkezeléssel. - Látszik, hogy ért hozzá - jegyezte meg Shanahan, miközben aktatáskáját egy viharvert, s a szó szoros értelmében több háborút is megjárt, öreg iskolatáskára emlékeztető darabot - letette a gondosan rendben tartott íróasztalra. - Tisztelik is mindenfelé - jegyezte meg az asszony. - No, ez derék. - Csak azért mondom, mert szeretném megmagyarázni, miért nem akarom belekeverni a rendőrséget. Legalábbis most még nem. Lehet, hogy ostobán hangzik, de nem szeretném felbosszantani vele, ha kiderülne, hogy tényleg semmi ok az aggodalomra, ha... - Itt elhallgatott, s üres tekintettel a falat bámulta Shanahan háta mögött. - Bele kellene vágnunk, Mrs. Stone. - Igen, tudom. Hozhatok egy kávét? - Igen, kérnék. Enyhült valamelyest a tónusa. Nem szerette, ha mégis kedvelni kezd olyan embereket, akikről eleve eldöntötte, hogy utálni fogja őket. Shanahan már csak azért is jobban szerette volna nem megkedvelni a nőt, mivel így könnyebb feltenni a kellemetlen kérdéseket. Olyanokat, hogy ő meg ez a pasas, ez a William B. Stone együtt hálnak-e? Vajon van-e szeretője Stone-nak? Van-e valami olyan szokása, amelyről Shanahannek tudnia kellene? Ezek a kérdések várhatnak még, de nem túl sokáig. Amikor az asszony kiment a szobából, Shanahan elhelyezkedett Stone székében. Kényelmes szék. Mr. Stone hozzá hasonló alkatú férfi lehet. Shanahan megpróbálta kinyitni a középső fiókot. Zárva. Csakúgy, mint a többi. Keresni kezdte a kulcsokat a lehetséges helyeken. Sehol semmi. Előrehajolt, és aktatáskájának tartalmát kiborította az asztalra. Egy fényképezőgép, egy napelemes kis zsebszámológép, valami por, nagyító üveg, egy vadonatúj IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

jegyzetfüzet meg két toll. Az egyik tollal csupa nagybetűvel felírta a jegyzetlap borítójára: S-T-O-N-E. Majd a dátum következett. A dátumot ráírta a füzet első lapjára is. - Olivia hagyott is még kávét. Nem hiszem, hogy túl régen főzte volna le. Mrs. Stone ezüsttálcán, szerviz porcelánban hozta a tejet és a cukrot. - Nem tudtam, hogyan szereti. - Cukorral - felelte Shanahan. - Van kulcsa az íróasztalhoz? - Sajnos, nincs. Egy vagy két kanállal? - Legalább kettővel. - Ez az irodája volt. Én nem nyúltam a dolgaihoz. - Széfje van? - Nem tudom, Mr. Shanahan. Tudom jól, hogy mihaszna háziasszonynak látszom. De hát az is vagyok. S hogyha tényleg elment - úgy értem, örökre -, akkor igazán nem tudom elképzelni, mihez kezdhetnék nélküle. - Maga nem volt itt, amikor a ház épült? - Nem. Én, ameddig csak lehetett, a régi otthonunkban maradtam. S amikor beköltöztek oda az új vevők, akkor a nővérem házába mentem át Carmel közelében. Van ott egy kis farmjuk. Shanahan el tudta képzelni magának azt a „kis farmot”. - Fel kell feszítenem a zárat. - Meg tudja csinálni anélkül, hogy felsértené a fát? Ez volt... ez Mr. Stone kedvenc bútordarabja. - Mrs. Stone az ajtóban állt. - Szent ég, szinte már úgy beszélek róla, mintha meghalt volna. Mr. Shanahan, ugye maga nem hiszi, hogy meghalt? *** Shanahan nem hitte. Valamin azonban eltűnődött. Amennyiben Stone most valahol egy cicussal flörtöl, akkor miért nem veszi fel a telefont, és közli a feleségével, hogy elutazott a városból? Hiszen bármit beadhatna neki. Amennyiben igaz az, amit Mrs. Stone állít, miszerint semmit sem tud férjeura üzleti dolgairól, akkor azt sem kérdőjelezte volna meg, ha a férje azt állítja, hogy üzleti ügyben mondjuk Philadelphiában tölti a hétvégét. Shanahan ujjlenyomatokat vett. Legalábbis megpróbálta. Az égvilágon semmit sem talált a telefonon. Hogy a fenébe lehet ez? Tán kesztyűben dolgozott Stone? Az íróasztallal ugyanez volt a helyzet. Csak a saját ujjlenyomatait találta rajta. Másodpercek alatt feltörte az íróasztalfiókot. Mihelyt ugyanis felfeszítette a középső fiókot, a többi is kinyílt azonnal. Amennyiben az íróasztal tényleg antik darab, akkor új zárrendszerrel kellett ellátni. Az antik darabok esetében ugyanis mindegyik fiókhoz külön kulcs van. Semmi személyes holmi a fiókokban. Csak papírok, főkönyvek és különböző irodaszerek. Stone neve ott virított mind az állami, mind a városi Kereskedelmi Kamara fejléces levélpapírján, valamint az Indianapolisi Fesztiválbizottság, a United Way és a Pan American Játékbizottság levélpapírjain. Némely irodaszeren is ott pompázott a neve: William B. Stone, Vagyonkezelő Iroda. Mrs. Stone-nak teljesen igaza van abban, hogy nem kapcsolta be a rendőrséget mindjárt a legelején. A IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

helyi lapok boldogan tálalták volna egy prominens üzletember eltévelyedésének történetét. A mostani céges levélpapírok alatt kissé megsárgult lapok bújtak meg Hunt, Stone, Kessler, Befektetési Tanácsadók fejléccel. Mi lett vajon Hunttal és Kesslerrel? *** A főkönyvekbe belelapozva Shanahan azt látta, hogy a bejegyzések 1975-tel véget érnek. Valószínűleg ekkor vitte számítógépre Stone az adatait. Shanahan megpördült a székkel, minden bizonnyal ugyanúgy, ahogy azt Stone is számtalanszor tehette. A komputerrel farkasszemet nézve Shanahanen enyhe pánik lett úrrá. - Látom a jelent, Casey, s a jövő sem biztatóbb egy hajszállal sem. Mert mit tudok én erről a szarról? Még azt se tudom, hogyan kell bekapcsolni. - Kinyitotta a számítógép mellett lévő műanyag dobozt kiszedte belőle a műanyag diszkeket, és belerakta mindet a táskájába. Shanahan gyanította, hogy Stone kimenő levelezése ott van valahol ezeken a diszkeken, de vajon hol lehetnek a bejövő iratok? Lenniük kell valahol, de hol? Felállt, körbejárta az irodát. Kell lennie valahol egy széfnek, s még akkor sem valószínű, hogy az összes papír abban sorakozik. Nem minden irat igényel ekkora óvatosságot. Végigkopogtatva a faburkolatot, Shanahan felfedezett néhány üreget. Egyikük valóban ajtónak bizonyult, s ugyan egy szintben állt a burkolattal, ám az egyik éle kissé le volt sarkítva. Sokkal inkább ravasz tervezési fogásra vallott, semmint rejtekhelyül szolgált. Shanahan kinyitotta. A polcokon diszkek, a fiókokban akták. Széf sehol. - Hosszas és verejtékes munkára kell berendezkednünk - szólt oda Caseynek Shanahan. A detektív kiemelt egy halom aktát, s elhelyezkedett velük az íróasztalnál. Egyenként átnézte valamennyit, jegyzeteket készített, mohón vetette rá magát minden egyes új aktára. Elaine-t temette ezekkel a papírokkal, azzal, hogy megszállottan kutakodott egy másik ember életében. Legalább olyan valóságos volt ez a temetés, mintha rögöket dobált volna Elaine koporsójára. Furcsállotta a papírdossziék alakját. Szélesebbre voltak hajtogatva, mint azt a bennük lévő iratok megkívánták volna. Nyilvánvaló, hogy jó pár anyagot kiemeltek belőlük. Méghozzá mostanában. Ezt persze tehette maga Stone is. Egy pedáns úr, aki kiselejtezi a lejárt, feleslegessé vált iratokat. Valahogy úgy, ahogy az ujjlenyomatok hiánya is valószínűleg csak Olivia házvezetőnői erényeinek következménye. Túl sok érdekességre nem bukkant rá az elkövetkező két óra során sem. Többnyire száraz adatokra lelt, pénzügyiekre meg statisztikákra, ábrákra, gondosan szövegezett szerződésekre, továbbá levelekre, amelyekben azt kérik, hogy Stone támogassa ezt vagy azt a tervet; a vaskos tervleírás és piackutatási előtanulmány csatolva. Egy másik aktában Kesslertől talált egy levelet. A nicaraguai postabélyegzővel ellátott boríték is megvolt még. A borítékon lévő ragasztótól tapadt oda egy akta hátuljához. Managuai, San Salvador-i és IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

guatemalai beruházásokról volt szó a levélben. Világméretű, de legalábbis egy fél világ¬méretű gondolkodásra vallott. Csekkfüzetek is feküdtek a polcokon. Különböző cégnevekre kiállítva; William B. Stone, Rt; Stone Vállalkozási Kft; Mr. és Mrs. William B. Stone. Egyenleg sehol. Csak kitöltetlen csekklapok meg nyugták. Stone minden bizonnyal abban a rohadt komputerben tárolja a könyvelését. Shanahan mindegyik füzetből kitépte az utolsó szelvényeket, kiment a hallba és Mrs. Stone-t szólította. Az asszony tálcával a kezében jelent meg. Rajta csirkesalátás szendvicsek és sült krumpli. Shanahan elküldte a bankba. Közölte vele, hogy kimerítő információkat kér mindegyik szelvényre vonatkozóan. Tudja meg a legutolsó betétek és kivétek időpontját stb. Shanahan tisztában volt vele, hogy az üzleti számlákkal kapcsolatban semmiféle információval sem fognak szolgálni az asszonynak, de legalább ad valami elfoglaltságot neki, s így nem lábatlankodik itt a házban. Ezután kieresztette a szabadba hancúrozni Caseyt, majd felhívta Harryt. Harry ötven dolcsiért megkeresi a széfet, s egy kis szerencsével még ki is nyitja. Míg Harryt várta, a szendvicseket majszolva körbejárta a házat. Mielőtt felment volna az emeletre, behívta Caseyt. Casey annak reményében, hogy kap egy falat szendvicset, felöltötte bánatos ábrázatát. - Árt a fogaidnak. A majonéz különben sem kutyáknak való - közölte vele teli szájjal, de kissé bűntudatosan Shanahan. Azon gondolkodott, hogy vajon Olivia vagy Mrs. Stone készítette-e a szendvicseket. Casey követte az emeletre Shanahant. Körbeszaglásztak a hálószobákban. Az első lehet Mrs. Stone-é. Itt csak sebtében vetették be az ágyat. Danielle Steel könyve, a Remek dolgok odadobva hanyagul a takaróra. Az éjjeliszekrényen még két Steel-könyv meg egy limonádé. A hálószoba ablakai a ház külső frontján álltak. A szobában öltözőasztalka, telis-tele pipereholmikkal. Shanahan belépett a fürdőszobába és szemrevételezte a gyógyszerszekrényt. Rendes készlet volt itt is. Mintegy huszonöt vagy harminc barna műanyag tégely, Dr. Harold Collins nevével. Nyugtatók, különböző fejfájáscsillapítók meg két Dilantinos üvegcse. Azon tűnődött, vajon epilepsziában szenved-e Mrs. Stone? Átellenben egy vendégszoba. Majd még egy, Mrs. Stone hálószobája mellett. Vajon itt alszik Olivia? Valószínűleg. Valami arról árulkodott, hogy használják. A folyosó végén egy másik, nagyméretű hálószoba. Hasonló hangulatú, mint a dolgozószoba. Sötét tónusú, hangulatos, pedáns. Az éjjeliszekrényen Anthony Burgess: Földi hatalmak című könyve. Shanahan középtájon, ahol a könyv magától kinyílt, elolvasott néhány bekezdést. - Nehézsúlyú az úr, Case. Nehogy azt hidd, hogy holmi Cubs-mérközésekre fecsérli az idejét. Shanahan kinyitotta a díszesen faragott ággyal szemben álló nagyméretű szekrény ajtaját. Egy tévékészülék és egy videó. Furcsamód, kazettákat nem látott. Shanahan visszafordította a tekintetét az ágyra. Tisztára mintha Valahányadik Lajos ágya lenne. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Stone fürdőszobájának falát fekete üvegcsempék borították. A szerelékek fehéren csillogtak. A padlózat fekete-fehér márvány. S minden ragyog a tisztaságtól. Vastag, fehér monogrammos törülközők. A gyógyszerszekrényben csak drága férfikozmetikumok, gyógyszer semmi. A ház ura nem igazán tárulkozott ki az avatatlan, ha mégoly kíváncsiskodó természetű szemlélődő számára. Shanahan a lábával kitessékelte Caseyt Stone szobájából, becsukta az ajtót, Burgess könyvét pedig magával vitte a földszintre. Ahogy leért a hallba, hallotta, hogy Harry fekete furgonja épp beáll. Jó hangos kipufogóval, hadd hallja minden szomszéd, hogy megérkezett. Casey ugatott, majd ráugrott Harryre, mihelyt a férfi megjelent az ajtóban. - Mi az, dörgölődzünk a nagyúri körökhöz, Deets? Le innen, te ronda dög! szólt rá Caseyre. - S csak ötvenet akarsz adni nekem? Na de Deets, azok után, amiken mi együtt keresztülmentünk! - Ugyanannyit számítok neki is, mint barid másnak. Nem vágom meg csak azért, mert van pénze. - S mit gondolsz, honnan van a pénze? - Fogalmam sincs róla, meg aztán semmi közöm hozzá és neked sem. Világos? Te csak keresd meg azt a széfet. Harry úgy akasztotta a vállára a fémdetektort, mintha M1-es gépfegyver lenne. - Bizti, hogy nem valami balhét csinálunk? Gyanús ez nekem - nevetgélt Harry. Persze tudta jól, hogy nem. Shanahan bevezette az odúba. - Itt kell lennie valahol a széfnek, de fogalmam sincs, hol. A kép mögött nincs. Harry bekapcsolta a detektort, s az abban a pillanatban elkezdett csipogni. Atyavilág! - kiáltott fel Harry. - Vagy az egész ház acélból épült, vagy éppen a széfen állunk. Harry kilépett balra, a csipogás halkult. Ugyanez történt, amikor elmozdult a többi irányba. - Pontosan a széfen állunk, Deets. - A szőnyeget nem lehet felszedni - jelentette ki Shanahan. - Legalábbis nem egykönnyen. Már próbáltam. Nincs sok teteje leszögezett szőnyeg alá rejteni egy széfét. - Nem, tényleg nincs. - Harry letérdelt, ujjait körbehúzta a szőnyeg közepén elhelyezkedő mintán. Elővette a kését. - Hé, drága szőnyeg ez, Harry! Többe kerül, mint amennyit egy évben megkeresek. Harry folytatta mesterkedését, Shanahan valami szakadó hangot hallott. Harry lehuppant a fenekére, s mosolyogva egy szőnyegdarabot szorongatott a kezében. - Hohó, a modern tudományok egy újabb csodája. - Fantasztikus vagy, Harry! - Akkor is ezt mondod, ha már összeházasodtunk, Deets? Harry mereven bámult bele a lyukba. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Mi a baj? - Elektronikus az egész rohadt masina, digitális tetőtől talpig, Deets. Harry olyan képet vágott, mintha most mérgezték volna meg a macskáját. - Hát aztán? - Drágaságom, ez azt jelenti, hogy nem hallod, mikor peckel a pecek. Ez már az új módi. A taknyosok szarakodása. S én csak egyféleképpen tudok egy ilyen micsodát kinyitni, úgy, hogy a mennybe röpítem a rohadékot. *** Shanahan már más dolgokon rágódott. Mrs. Stone jó egy órával azután tért haza, hogy Harry elment. Semmit sem tudott meg az üzleti számlákról. A bank nem adott semmiféle információt. Mrs. Stone állítása szerint kettejük számláján sem történt különösebb változás, se kivét, se betét. Látszólag minden rendben volt. Shanahan nem kötötte Mrs. Stone orrára sem azt, hogy megtalálta a széfet, sem egyebet. Egyre csak Maureen járt az eszében. A ma esti randevújuk. A vacsora. Egy üveg bor. S ami - talán - utána jön. Miközben kint álldogáltak a felhajtón s elnézték, hogy a szomszéd kerti locsolója csillogó vízcseppeket záporoz a tökéletesen rendben tartott pázsitra, Shanahan Hunt és Kessler felöl érdeklődött. - Bob Hunt Will atyai tanítója volt - mondta Mrs. Stone -, ő vezette be az üzletbe, ő tanította meg mindenre. Will később, amikor Bob már a visszavonulásról kezdett beszélni, ugyanezt tette Sam Kesslerrel. Bob halála után Will és Sam úgy döntött, hogy különválnak, s járja ki-ki a maga útját. - Hogyan halt meg Hunt? - Rákban, prosztatarákban. Ez azonban nem volt akkora megrázkódtatás, hiszen betöltötte már a nyolcvanhármat. - S a férje meg Kessler szétválása barátságos légkörben zajlott? - Nem hiszem, hogy rémesen zajlott volna, mindenesetre azóta Will meg Kessler már nem állnak olyan közel egymáshoz, mint korábban. Will azonban sohasem mondott semmi rosszat róla. - Találkoztak még azután, hogy a partneri viszonyuk megszűnt? - Elképzelhető. Will sohasem beszélt nekem az üzleti ügyeiről. Emlékszem, volt egyszer egy parti pár hónappal Bob halála után. Meglepetten tapasztaltam, hogy Will minduntalan kitér Sam útjából. Nem szokott ilyesmit csinálni. - Miből vette észre? - Abból, hogy Sam folyton tőlem kérdezgette, merre lehet Will... beszélni akart vele. Nevetett, s megkérdezte, segítek-e neki becserkészni Willt. Őszintén szólva volt valami furcsa a tekintetében, így hát azt feleltem, nem veszek részt semmiféle összeesküvésben a férjem ellen, legyen az bármilyen ártatlan is. - És beszéltek végül egymással? - Nem tudom. Casey a Chevy Malibu hátsó kerekénél könnyített magán, a lé végigkígyózott a felhajtón. Ezt Mrs. Stone is látta, de nem tett megjegyzést. - Jobb, mintha a rododendront választotta volna - szólt Shanahan. *** IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Ha már a városnak ebben a részében jár, hazafelé akár meg is állhatna az O'Malia élelmiszerboltnál, vehetne egy pár csirkemellet, friss spárgát meg valami jobbfajta bort. De vajon el tudja majd dönteni, hogy melyik a jobbfajta bor? Aligha, de majd a borospolcokon lévő kis címkék eligazítják. Odahaza a csirkét belekeverte egy üveg saláta dressingbe - végtére is nem mesterszakács ő -, majd az edényt lefedte egy tállal, nehogy a macska kísértésbe essék. Már többször is megesett, hogy Einstein végzett a főétellel. A tolvaj most is itt üldögélt nem messze, árgus szemekkel figyelte a zsákmányt, s számítgatta a támadás és a menekülés irányát. Shanahan felhívta Harryt. Senki sem vette fel. Ekkor odatelefonált a sörözőbe. - Piszok jó detektív vagy, Deets. Azonnal rám akadtál - ugratta Harry. Viszont, Sherlockom, durván félbeszakítottál egy profán értekezést a kutyák seggelyukáról. - Harry, kéne nekem valaki, aki ért a számítógépekhez. - Ezt hallgasd meg: a kutyák konferenciát rendeztek. A világ összes kutyája megjelent... - Harry, ide figyelj, nem végezhetnénk hamar? Ha már leállítani nem tudja, gondolta, legalább egy kis sietségre bírja. - Szóval, ahogy kezdtek szállingózni, az ajtónálló megkérte mindegyiküket, hogy adják be a ruhatárba a segglyukaikat. Cserébe kaptak egy számot a ruhatáros pudlitól. - Jól van, jól van, figyelek. Ez nem az igazi Harry-féle viccek legjobbika. Feltehetően sokan vannak a sörözőben, s ezt még csak bemelegítésnek szánja, felvezetőnek az egyik sztorijához. - A konferencia kellős közepén tűz üt ki, ettől persze mindegyikük pánikba esik, hanyatt-homlok iszkolnak kifelé, felkapják az első segglyukat, amelyik a kezük ügyébe kerül, s máris nyomakodnak kifelé. Azóta van, hogy folyton szaglásszák egymás seggét, merthogy keresik a sajátjukat. Shanahan hallotta a háttérben kirobbanó nevetést. Harry ingyen iszik az est hátralévő részében. - Na mi van? - kérdezte Harry. - Miért nem röhögsz? - Szakállas. - Dehogyis az! - Ismersz valakit, aki ért a számitógépekhez? - Már hogy a fenébe ismernék ilyet? Én még a kártyámat sem vagyok képes visszaszerezni abból az átkozott pénzváltó masinából. - Harry, gondolkodj! - Gondolkodom, gondolkodom. A francba! A rossebb eszi! A francba, várj csak! Az unokám fiúja. Az bolondul ezekért a micsodákért. - Hol találom meg?

IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Honnan tudnám, Deets? - Hangjában zavar érződött. - Hát most, hogy amúgy is belegyalogoltál itt mindenbe, egy percet még rászánhatok arra, hogy felhívjam Jasmine-t. - Az unokádat? - Dehogyis, a feleségemet. - Én úgy tudom, hogy a feleségedet Ruthnak hívják. - Úgy van. Volt egy Ruthom. Meg egy Helenem. Meg egy hogyishívjákom is. Az ég szerelmére, volt nekem már mindenféle nevű feleségem. Többek közt egy Jasmine is. - Bocs, Harry. De valahányszor egy feleségtörténettel rukkolsz ki, az asszonyt mindig Ruthnak hívják. Tessék, az ember azt hiszi, hogy ismer valakit, aztán kiderül, hogy mégsem. - Merthogy így egyszerűbb. Egy feleségre gyúrtam össze a történeteket, így nem kell folyton magyarázkodnom. Egyszóval, a kölyök a Jasmine-é. S ha az asszonyt éppenséggel kissé szentimentális hangulatban találom, akkor készséggel segít. Akkor felhívja a kölyköt, a kölyök felhívja a barátját, s a barátja felhív téged, s megdumálhattok egy találkát. - Na és ha nem találod Jasmine-t kissé szentimentális hangulatban? - Akkor közli velem, hogy menjek a pokolba, én közlöm veled, hogy menj a pokolba, ily módon mindketten a helyünkre kerülünk. - S van rá mód, hogy azonnal beindítsd ezt a telefonos játékot? - Már hogy a fenébe ne! A hallgatóságomat már így is, úgy is elvesztettem. - Kösz, Harry. - Ugyan, szóra sem érdemes. Csak könyörgöm, legalább gurgulázz legközelebb, ha egy remek viccet hallasz tőlem. A röhögés végtére is nem kerül semmibe. *** Shanahan meredten nézte a spárgáit. Mi a nyavalyát kezdjen velük? Főzze meg? Vagy párolja? S nem szokták ezeknek levágni a fejét? Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, s benézett a mélyhűtőbe. A jéghegyek közé ágyazva rálelt egy zacskó zöldborsóra. Biztosra akart menni, ha netán pocsékká fajítaná a spárgát. - Értékpapírok meg sehol, mi, Casey? - szólt Shanahan, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy egyet sem látott. Az otthoni vagy egy banki széfben kell lenniük. Casey bánatos szemét vágyódva meresztette a konyhaasztalra. - Ez spárga, öreg - mondta neki Shanahan, s az orra elé tartott egyet. Casey megszaglászta, majd olyan pofát vágott, mintha mosogatóronggyal kínálták volna. - Pardon, neked persze krumpli kéne. Honnan tudhattam volna? Casey eloldalgott. Maureen pontban nyolckor várható. Shanahan ideges volt. Feladvány ez a nő. Minden feladvány. Mrs. Stone meg az ABC-s táblája is az. Meg az a pedáns Mr. Stone is. Meg a hiányzó értékpapírok. Na és az az átkozott széf? Meg az a pöffeszkedő számítógép, amely bevehetetlen vár olyasvalaki számára, aki eleddig IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

csak a zsebszámológépek használatáig jutott el. No meg a fia. Ty ide akart repülni a szülőatyjához, egészen addig, míg Shanahan el nem barmolta a dolgot. S ő még csak azt sem tudja, hol érhetné el. S még ha tudná is, mit mondhatna neki? Shanahan megtörölte a kezét és átment a nappaliba. Vajon szalonképes? Az kell legyen. Bement a hálószobába, igazított egyet az ágyterítőn, az olvasószemüvegét, a kulcsait meg az aprópénzt besöpörte az íróasztal felső fiókjába. A szoba meg az egész ház még mindig magán viselte Elaine keze nyomát, s ettől Shanahan úgy érezte, mintha megcsalni készülne az asszonyt. S mi lesz, ha Maureen itt marad éjszakára... hát, lehet, hogy így lesz? Elképzelhető? Vagy talán nincs is másról szó, mint hogy kedveskedni akar valakinek, aki az apjára emlékezteti? Meg aki biztonságot nyújthat neki? Vagy talán mégis... vagy? A fene tudja. Ártatlan nem lehet már, az egyszer biztos. Ő meg Shanahan eléggé formális körülmények között találkoztak először a Felnőtt Relaxációs Központban. Elaine vajon mit szólna hozzá, ha tudná? Na és Ty? Végül is nem ez volt az első eset, hogy elment oda. Végtére is nem szerzetes ő. És csak masszázs volt. Lehetett volna több is - talán -, de nem volt. Maureen kedves nő, feloldódik az ember a társaságában. Ez a nő odafigyel a másikra akkor is, ha az illető nem is beszél. Így aztán ki a fenét érdekel, ki mit gondol? Igenis kedves nő. De miket is zagyvál itt össze? Hiszen eddig mindösszesen egyetlen órát töltött a társaságában a múlt héten. Akkor is ideges volt, mindig az, ha ilyen helyekre megy. Maga a Központ egy öreg, átalakított, fedett bejárattal ellátott ház a Washington Streeten. Ezek a házak mind egyformák. A parkoló előtt kerítés, nehogy bárki is felismerhesse a látogatókat, a kocsijukat. Belül faburkolat, egyenesen a Central Hardware Áruházból. Az olcsó kanapékon lányok alszanak. A pultnál ülő nő Maureenhez irányítja, jól megvannak egymással. Ő erre meghívja vacsorázni. A nő meg igent mond. 3. Egy fél pohárka whisky két jégkockával valamelyest megnyugtatja majd. Maureen, kezében két üveg borral, a harmadik kortyintásnál megérkezett. Az egyik üveg vörös. A másik meg fehér. - Nem tudtam, mit főzött - mondta. A szobán átvágva futó csókot lehelt Shanahan arcára, majd otthonosan megindult a konyha felé. Shanahan hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a frizsider ajtaja. A nő kisvártatva visszatért, sóhajtott egyet, és egyenesen a férfi szemébe nézett. - Jó illata van. - Nekem vagy az ételnek? - S én jól nézek ki? Pontosan tudta, hogy igen. Bő fehér blúz, fölül pár gomb kigombolva, a csípőtől lazán aláomló keki színű, magas derekú nadrág. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Remekül. Shanahan megint ideges lett. Csinosabb a nő, mint emlékezett rá. Gesztenyebarna haj, zöld szem. S fiatalabbnak tetszett, de hát ki ne látszana fiatalabbnak kilépve a masszázsszalonok zöldes fénnyel fluoreszkáló, vakítóan fehér falú szobáinak világából? Ajka most nem olyan vörös, s a kikészítés sem olyan erőteljes. - Megkínálna valamivel? Őszinte, pajkos mosolyra húzódott a szája. Shanahan kiment a konyhába, s szemrevételezte italkészletét. - Van bourbon, rum és vodka. Valamint cola, szóda és tonik. Mit adhatok? kiáltott be. A nő az ajtóban állt. - Rumot, tonikkal meg egy csöpp citrommal, ha van. Volt. A csirkéhez vette. - Jut eszembe, hogyan szólítsam? Shanahannek? Ugyanis csak ennyit írt be. Semmi mást, csak azt, hogy Shanahan. - Maga a vezetéknevemet tudja, én pedig a maga keresztnevét. S ennél több már nem is kell egy intim vacsora elfogyasztásához, nem igaz? - mondta Shanahan. - Szerintem sem. Egyébként Smith a vezetéknevem... - Remek. - Dehogyis. Legalább egymillió Smith járkál szerte a világban, de hát valahogy csak kell hívni az embert. Ezzel kiment a nappaliba, behozta a táskáját s feltette a pultra. - Tessék - szólt, s odanyújtotta Shana-hannek a jogosítványát. - Maureen D. Smith, 2035. North Drexel - olvasta Shanahan hangosan. - Na és a kora? Lássuk csak, eszerint negyvenhárom. - Majd csak decemberben. - A férfira pillantott, egyik szemöldökét felhúzta. Szóval? - Hogyhogy szóval? - Szóval hogy hívják? Vagy egynevű, mint Madonna? - Dietrichnek. Néhányan Deetsnek szólítanak. - És a többiek? - Shanahannek. - Rendben, legyen akkor Shanahan. Ez tetszik a legjobban. *** Vacsora után Maureennek nyoma veszett. Shanahan kilépett a konyhából, szólongatni kezdte. Semmi válasz. Benézett a hálókba, a végén a hátsó udvarban akadt rá. Elnyúlt a fűben az öreg platánfa alatt. Casey is ott hevert mellette. - Nagyon szép itt. Shanahan - Maureen kezével az udvar, a kert felé intett. Amott legalább kétszáz liliom nő. - Júniusban virágzanak. - Meghív majd, hogy láthassam őket? Shanahan odasétált és leült mellé. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hogyne. Amikor csak tetszik, jöhet. - Miben hisz maga, Shanahan? Szent ég, ez aztán a gyors témaváltás! - Már hogy érti? Az istenre gondol? A világegyetem urára? - Ilyesmire. Valójában bármire. Miben hisz? Shanahan hosszasan hallgatott. - Ebben - felelte végül. - Mármint a kertben, a virágokban? - Ühüm. - Az égboltban, a fákban, az esőben meg ilyesmikben? - Aha. - Aha? Mesterkedik valamiben, csak Shanahan nem tudott rájönni, miben. - Aha. Azt hiszem. Nem tudom, hová akar kilyukadni. - Emberi dolgokban tehát nem. - Azt hiszem, nem. De miért? - kérdezte Shanahan. - Mire akar kilyukadni? - Semmire. Csak igyekszem megismerni. De nem árul el túl sokat. - Maureen félrefordult, majd mintegy mellékesen megjegyezte: - Egyszer már megégette magát, igaz? - Ugyan már. Csak semmi műkedvelő pszichiáterkedés. Egyszer mindenki megégeti magát. - Maga a természet sem kegyes mindig. A macska elkapja a madarakat. A mókusok meg előjönnek és elrágják a páfrányai gyökereit. - Ám a természet nem előre megfontolt szándékkal cselekszik. Az, ami. S hogy úgy mondjam, nem is beszél mellé. Maureen elmosolyodott. - Ezt megérdemeltem. De még egy percig viseljen el. Szeretném tudni, miben hisz, miben bízik szilárdan. Kétségek nélkül. Biztos abban, hogy holnap felkel a nap? - Jó esély van rá. - És ha a meteorológusok azt állítják, hogy a nap negyed hétkor kel, akkor maga fogja magát és meggyőződik arról, hogy igazat beszélnek? - Kit érdekel, hogy mit beszélnek a meteorológusok? Én csak azt tudom biztosan, hogy az éjszakák és a nappalok váltogatják egymást. S körülbelül ez minden, amiben biztos vagyok. S aztán egy szép napon majd két dolog történhet. Az egyik, hogy a nap mégsem kel fel, s innentől kezdve már semmi sem számít. A másik lehetőség, hogy én nem kelek fel, s akkor meg már azért nem számít semmi. - Na és addig? - kérdezte Maureen, aki felszabadultabbnak érezve magát, kezét a férfi combjára tette. - Addig persze van, ami számít. - Tévéje van? - kérdezte Maureen hirtelen felülve. - Igen - felelte mosolyogva Shanahan. - Most először látom mosolyogni. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Remélem, vizuális a memóriája - jegyezte meg Shanahan szárazon. - Elcsíphetjük még a Cubs-mérkőzés néhány ütését. Shanahan mosolyogva megrázta a fejét. - Ez már a második - emlékeztette Maureen. - Szerencsés nő maga. - Itt maradhatok éjszakára? - Eegen. Shanahan igyekezett lépést tartani Maureennel. - Tíz-egyre állnak, most Williamsen az ütés sora, igyekszik majd megmenteni a mérkőzést. Shanahan felállt. Maureen felé nyújtotta a karját, a férfi felsegítette a fűből. Elindultak a ház felé. - Azt hittem, hogy Ryne Sandburgöt akarja nézni - szólt Shanahan. Süteményporos dobozra kívánkozik a képe. Maureen elnevette magát. - Ez igaz. Tényleg olyan kalácsképű. Harminc év múlva már egész jól fog kinézni, majd ha valami jellemvonás is megjelenik az arcán. A nő felnézett, s elcsípett még egy félmosolyt. - Ez már a harmadik. Elkényeztet. *** Shanahan gyűlölte a telefont. Csak arra jó, hogy erőszakos ügynökök megkeserítsék vele az ember életét. Istenem, hányszor ugrott már ki a zuhany alól, hogy holmi komputerekkel társalogjon, vagy hogy elhallgassa némely túlbuzgó „zsibárus” fejhangon eldarált ömlengéseit arról, minő szerencse, hogy épp neki szolgálhatnak csekélyke ajándékkal. Amiről persze rövid úton kiderül, hogy nem is ajándék. Most éppen kellemes álomból riasztotta a csengetés. Félig még öntudatlanul azért imádkozott, hogy maradjon abba. Olyan finom, meleg és oldott volt körülötte minden. Az óra kékeszöld számai fél tízet mutattak. Sosem aludt még ilyen sokáig. Meglepetten fedezte fel, hogy az ágyban alszik, nem pedig a díványon, ahol általában a napjait befejezte. Amikor odébbcsúszott az ágyban, hogy felvegye a kagylót, lába egy meleg testhez ért. Szent ég, hisz nincs egyedül! Most már emlékezett, kicsoda itt mellette ez a gesztenyebarna hajú alvó nő, s hogy miért van itt. - Shanahan - szólt bele a kagylóba egy oktávval mélyebb hangon, mint majd a nap folyamán később várható. - Harmony McCord beszél - mondta a hang a vonal másik végén. Fiatal, tiszta csengésű, ismeretlen férfihang. - Na és? - kérdezett vissza, arra gondolva, hogy megint egy hülye nevű kereskedelmi ügynökkel van dolga. - Harry mondta, hogy olyasvalakit keres, aki ért a számítógépekhez. - Ja igen, elnézést.


Maureen jó reggelt suttogva megmozdult mellette. Látta a vállát borító halovány szeplőket. Pontosan ugyanolyan vonzó, mint előző este. Talán még vonzóbb. Valamiféle sebezhetőség... - Miben segíthetek? - kérdezte a Harmony McCordhoz tartozó hang. - Van nálam néhány diszk. Tudni szeretném, mi áll rajtuk. - Milyen számítógéphez valók? - Kicsihez. Harmony elnevette magát. - Nem tudja, IBM vagy Apple? Vagy talán egy PC, egy személyi számítógép? - Lehet. Én nem értek ezekhez a dolgokhoz. Fogalmam sincs, milyen típusú, olyan fehéres, kisképernyős, nyomtatóval, amelyhez egy kis fehér doboz csatlakozik. - Ideugorhatna délelőtt a diszkekkel, ha gondolja. Megnézném. S aztán meglátjuk. - Nagyon köszönöm. Sokáig tart? - Azt még nem tudom, majd csak akkor, ha látom. Harmony megadta a címét. Fél tizenegyben egyeztek meg. Maureen belebújt a blúzába, s kiment a fürdőszobába. Shanahan hallotta a víz zubogását. Fura, hogy van valaki a házban. Fura, hogy kilenckor ébredt. Általában hatkor már ébren szokott lenni. Einstein ott nyervogott az ágyon. Elmúlt már a reggeli ideje. Shanahan tudta, el nem hallgat addig, míg meg nem kapja a teli tányér szaftos borjúszeletet. *** Mire ráfordult a város szívéből északnak vezető országútra, Casey elaludt a hátsó ülésen. Az „alvó város”, amilyennek Shanahan ismerte, most ébredezni kezdett. Hatalmas daruk meredeztek a belvárosi, újonnan megkezdett építkezések fölött. Harmony a Fountain Squáre-en, a körúttól mintegy két mérföldnyire dolgozott vagy lakott. A jómódot errefelé nem fitogtatták, de látszott, hogy tősgyökeres fehérek lakta környék a maga kis belvárosával. Kopott könyvüzletek, használtcikkboltok, egy hamisítatlan Woolworth-áruház meg egy elárvult színházépület. A keresett cím a fő útkereszteződés közelében volt. A parkolás nem okozott gondot, hiszen senki sem járt már erre. Shanahan belépett egy valamikori rozzant üzemcsarnok- vagy raktárházszerű épületbe, megmászott néhány rozoga lépcsőt, és kopogtatott egy ajtón, amelyen kézírással a „Grafikus” felirat díszelgett. Shanahan arra számított, hogy egy fekete pápaszemes buzgó mócsingot talál itt, egy olyan fazont, aki már iskoláskora óta, derékszög vonalzóval a zsebében jár-kel. Afféle trigonometria-őrültet. Ezzel szemben valaki mást kapott. Az ajtóban megjelenő srác hosszú hajú, Hawaii-mintás inget, farmert és tornacipőt viselt. Viselkedése fesztelen, őszinte. Shanahan éppen kérdezni akarta, hogy Casey bemehet-e, amikor Harmony minden aggodalmát eloszlatva lekuporodott és farkasszemet nézett Caseyvei. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hello, öreg! - Harmony megvakargatta Casey füle tövét. - Remek kutyus vagy. A szoba mélyéről ugatás hallatszott, majd pillanatokon belül megindult feléjük egy aranyszőrű vizsla. - Diana, ez itt... - Casey - mondta Shanahan. - Casey - ismételte meg Harmony. Röpke vizsgálódás után - amely Shanahant Casey kutyakonferenciás viccére emlékeztette - Casey vakkantott egyet, hátsó felét az égnek emelve leereszkedett a két mellső lábára, s újra vakkantott. Diana, a másik kutya ugyanígy cselekedett. - Ebből még szerelem is lehet - jegyezte meg Harmony. Shanahan körbepillantott. Beláthatatlanul hosszú helyiségnek tetszett. A lakkozott padlózat visszaverte a hatalmas ablakok során át beáradó fényt. - Hadd mutassam meg az irodámat - mondta Harmony, s odavezette Shanahant a számítógépes részleghez, amelyről Shanahan nehezen bírta elképzelni, hogy szeretni lehet. Úgy festett az egész, mint egy futurista film díszlete. Legalább három kisebb számítógép, egyikük a Stone-éhoz hasonlatos. Két tévé, egy videókamera, egy másik kamera állványon, számtalan furcsa kinézetű elektromos eszköz, billentyűzetek meg egy elektronikus zongorához hasonlatos valami. Shanahan el sem tudta képzelni, hogy egy jóval harminc alatti kölyök hogyan engedhet meg magának ennyi számítógépes berendezést, - Mi a munkája? - kérdezte Shanahan. - Mindenféle. Segédkezem számítógéprendszerek kidolgozásában, többnyire a grafikai munkákban. Elkészítem az éves jelentések grafikonjait, ábráit, rajzait. Ez valójában mintegy egyharmadát teszi ki a munkámnak. Egy másik egyharmad összejön abból, hogy plasztikai sebészeknek is dolgozom. - Ezzel Harmony helyet foglalt a központinak tetsző munkaasztalnál. - Na, lássuk, mit hozott! Shanahan odanyújtott neki egy zacskó diszket. - Nem tudom, mi van rajtuk. - Megtudjuk - szólt Harmony magabiztosan. - Kié az anyag? - Egy illetőé - válaszolta Shanahan hűvösen. - Harry említette, hogy magánnyomozó. Éppen ezért két dolgot tudni szeretnék. Az egyik, hogy vajon legális-e, amit csinálok? A másik, ami még ennél is fontosabb, nem árt, ha tudom, mivel foglalkozik az illető, így könnyebb rájönnöm, hogy milyen rendszerrel dolgozik. - Ne haragudjon, persze. Legális, amit csinál. Az illető pedig pénzügyi tevékenységet folytat. - Nos, akkor elképzelhető, hogy IBM vagy COMPAQ rendszerrel dolgozik. A diszkek után ítélve IBM II lehet. Nekem egyik sincs meg. - Azt akarja mondani, hogy nem tud segíteni?


- Nem, azt akarom mondani, hogy feltehetően egy darabig el kell játszadoznom vele. Lehet, hogy estig már tudok mondani valamit, s holnap estére megkaphatja, amit akar. Ha printet is akar, az még egy nap. Rengeteg anyag ez. - S az ára? - Maga Harry barátja. - Ez viszont üzlet. S hogy az ügyfelemet tájékoztathassam a várható költségekről, nagyjából tudnom kell, mire számíthatunk. - Hát semmit sem tudok mondani, amíg meg nem néztem. Valahol ötven és kettőötven között. - Rendben - mondta Shanahan. - Miben segédkezik a plasztikai sebészeknek? - Arcok megváltoztatásában - felelte Harmony. Shanahan elképedt. - Rémesen hangzik. - Üljön át oda - javasolta Harmony. Shanahan leült a videokamerával szemben lévő székre. A kamera fölött egy tv-képernyő. Amint Harmony megnyomott egy gombot, némi fény gyúlt és megvilágította Shanahant. Még egy gombnyomás és Shanahan saját magát látta a képernyőn. Harmony leült a számítógép képernyője elé, amelyen pillanatok alatt megjelent Shanahan előbb látott képmása. - És most üljön át hamar ide mellém - kérte Harmony. Shanahan arca kimerevedett a képernyőn. - Én most azt csinálok magával, amit akarok. Megnagyobbíthatom az orrát. Harmony egy huzalhoz illesztett ceruzaszerű valamivel dolgozott. Megnagyobbította Shanahan orrát. Tiszta Pinocchio volt. - De vissza is változtathatom olyanra, amilyen az előbb volt. - Harmony meg¬ nyomott egy gombot és Shanahan megint a régi Shanahan lett. - Ily módon mindazoknak lehet némi fogalmuk arról, hogy festenek majd, akiknél elkerülhetetlen a plasztikai beavatkozás, avagy ők maguk szeretnének megváltozni. De saját maguk is megtervezhetik új arcukat. - Harmony hátradőlt a székben, de rögtön utána gyorsan előrehajolt. - Van egy ötletem. Nézzük meg, hogyan festett pár évvel fiatalabban! Shanahan figyelte, ahogy Harmony eltünteti a ráncokat, eltávolítja a tokát, feszesre húzza a bőrt, sötétre rajzolja a haját, s még előrébb is hozza egy-két centivel a homlok felé. Shanahan tudatáig ekkor hatolt d, hogy zenét hall. s ezt Harmony is megérezte. - Brian Eno. - Tessék? - kérdezte egy kissé zavaro¬dottan Shanahan. - Brian Eno. Mármint a zene. Sokban hasonlít Muzakhoz... de mégis más. Elektronikus. - Aha. Shanahan elbűvölten figyelte a képernyőn kibontakozó hajdani önmagát. - Figyelemre méltó valaki volt - jegyezte meg Harmony, fejét ide-oda kapkodva az igazi és a képernyőn lévő Shanahan között. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Figyelemre méltó vagyok most is. Casey és Diana egymás mellett heverésztek az ablakon át beáradó napfényben. A furcsa színű és a tiszta vérű aranyvizsla. Harmony hátradőlt a székében. Bőre napbarnított, szeme tiszta fényű, s nagyon elégedett önmagával. - Én úgy értettem, hogy olyan, mint egy filmsztár vagy valami ilyesmi. Valahogy ismerős. Csak nem tudom, honnan. - S mit tud még csinálni ezzel a masinával? - Hát, mondjuk veszünk egy fényképet vagy egy videofelvételt, s azzal tetszés szerint manipulálhatunk. Kivehetünk részleteket a képekből úgy, hogy senki meg nem tudja mondani, hogy valaha is ott voltak. De ugyanígy be is emelhetünk részleteket. - Senki sem tudja megmondani, szakértők sem? - Nem. Apró vonalkákkal, pontokkal dolgozunk. A szakértők csak gyanítják, lévén, hogy tisztában vannak a számítógépes manipulációk teljesítőképességével, ám bizonyítani már nem tudják. - Vagyis a bíróságokon a fényképek nem bizonyító erejűek? - Egyre kevésbé számítanak cáfolhatatlan bizonyítéknak, viszont e technológia még annyira új, hogy csak kevesen tudnak róla. - Szóval Harry unokájának udvarol? - kérdezte Shanahan, aki igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, hogy mennyire gyorsan változik a világ, s hogy őt sebesen maga mögött hagyta. - Egen, foglalkozunk a házasság gondolatával. - Harmony megrázta a fejét. Még csak beszélgetünk róla. Tartunk tőle mind a ketten. Kicsit ijesztőnek tetszik. Shanahan a számítógépeket tartotta ijesztőnek, de nem szólt egy szót sem. *** Fél kettő körül járt, mire Shanahan odaért a Stone-villába. Mrs. Usher a konyha előtti napozóteraszra kísérte Shanahant meg Caseyt. A víztárolóra nézett. Hosszú, lejtős gyepszőnyeg vezetett le a partig. Szinte vakított a fény, ám a fák koronája közt elnézve - némelyikük már jóval azelőtt is itt állhatott, hogy Stoneék megvették volna a házat - Shanahan húsz vagy harminc, a fénylő víztükrön tovasikló vitorlást fedezett fel a távolban. Casey rögvest megragadta az alkalmat, hogy kinyújtóztassa végtagjait, s valamennyi fát megtisztelve azon nyomban birtokába vette a területet. - Sajnos, fel kell tennem néhány kellemetlen kérdést önnek, Mrs. Stone, mivel tudnom kell bizonyos dolgokat - kezdte Shanahan, s leült a napernyős asztal mellé. Olivia - nyugtalan, sovány, fekete nő - tálcán görög- és kantalupdinnyét, epret, némi sajtot és hideg pulykasültszeleteket hozott. Shanahanra vetett gyors pillantása barátságosnak éppen nem volt nevezhető. - Hogyne, tudom - mondta Mrs. Stone, érzékeltetve, hogy bármily kellemetlen legyen is, igyekezni fog tőle telhetően válaszolni. Shanahan minél többször látta, annál oldottabbnak találta az asszonyt. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Távol álljon tőlem, hogy felbosszantsam, de mintha már egész jól tűrné a helyzetet. - Talán furcsának találja, Mr. Shanahan - szólt Mrs. Stone felvéve, majd letéve egy eperszemet - de tényleg jobban érzem magam. S ha van valami, ami még aggaszt, az az, hogy visszajön. Shanahan kérdezni akart valamit, de a nő elejét vette. - Azt hiszem, anélkül is el tudok mesélni mindent, hogy kérdezne. Will meg én fiatalon házasodtunk össze. Még azelőtt, hogy elvégezte volna a Harvardot. S ebben a szüleink is támogattak minket. Tán kicsit még erőltették is. - Bólintott hozzá, mintha most először értené meg igazán. - Mi soha... hogy is mondjam... soha nem voltunk szerelmesek egymásba, Mr. Shanahan. Shanahan zavarba jött. Hallotta, hogy Casey ugat valahol, látni azonban sehol sem látta. - Sohasem veszekedtünk. Meglehetősen kedveltük egymást. No meg tiszteltük is. A világ szemében ő itt volt nekem. Én meg neki. A gondomat viselte. Nézze kezével a nagy ház felé intett -, hogy is panaszkodhatnék? Én képtelen lettem volna valami ilyesmit előteremteni. A saját pénzügyeimet sem tudom rendben tartani. Sohasem tudtam. - Igaz, hogy az ABC-s tábla segítségével akadt rám? Casey még hangosabban ugatott. Shanahan felállt s a nevét kiabálta, de Casey csak nem jött. Aztán egyszerre csak előbukkant az egyik hatalmas, egészen a földig meghajló ágú lucfenyő mögül. Úgy ugatott, mint egy vadászkutya, amelyik sarokba szorította prédáját. - Csak semmi oposszumvadászat, Casey. Ereszd el, bármi legyen is nálad. Casey azonban nyüszített, vakkantott, majd ugatott, minden lehetséges hangot felhasznált, csak hogy tudassa Shanahannel, fontos dologról van szó. Shanahan érezte, hogy valami komoly baj van. Casey más-más ugatással reagált különböző dolgokra. Megszokott ugatásával jelezte a postást meg az ismeretlen látogatókat. No meg a macskákat. Mély, halk torokhangon, kíméletlenül morgott az oposszumokra. Csalódottságában, ha Shanahan műcsonttal ugratta, vagy nem dobta oda neki a labdát, csaholt. Casey valami komoly dolgot akart mutatni Snanahannek, s nem tágított. Nem hagyta abba az ugatást. - Muszáj megnéznem - szólt oda Mrs. Stone-nak. Mélyülni kezdtek a délutáni árnyak. A levegő állt. Tökéletes csönd honolt a világban. Túlontúl tökéletes. Útban a kék fenyő felé Snanahannek baljós előérzete támadt. Érezte, hogy feláll a szőr a hátán. Pontosan tudta, mit fog találni. Shanahan félrehajtotta az egyik ágat, a túlevelek élesen beleszúrtak a keze fejébe. Casey egy holttestet kapart ki. Az árnyékban egy férfi feje és karja tárult Shanahan szeme elé. Úgy festett, mintha épp akkor szállt volna el a szerencsétlenből az élet, midőn kimászni igyekezett. 4. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Olivia, el nem mulasztva egy hosszú, fagyos pillantást küldeni Shanahan felé, bekísérte Mrs. Stone-t a házba. Az utasítás úgy szólt, hogy hívjon hozzá orvost. Shanahan ostobaságnak érezte, hogy a fa mellett álldogálva várja a rendőröket. Miért teszi? A hulla úgyse megy sehová. Kiszállt egy rendőrautó. Pár perccel később megérkezett dr. Collins is. Collins bement a házba, Shanahan kint maradt és az egyik rendőrrel beszélgetett. - Az apja a nőnek vagy valami ilyesmi? - kérdezte az idősebbik, testesebb rendőr. A másik még mindig a hullát nézte. - Ilyesmi. - Ide figyeljen, öreg... - Shanahan. - Engedett a merevségéből. Csak bajt csinál magának. - Mrs. Stone fogadott fel. - Mire? - Hogy megkeressem Mr. Stone-t. A fiatalabbik is odalépett. - Hát, úgy tűnik, meg is találta. Vagyis magánnyomozó? - Úgy van. Shanahan lehajolt, hogy megnyugtassa Caseyt. Megsimogatta. A kutya nem rajongott az egyenruháért. - Nos, akkor lássuk az igazolványát, papa - mondta az idősebbik kopó. - Már hogy lenne ő papa, fafejűek! - A hang ismerősen csengett, ám a hozzá tartozó arcot Shanahan nem tudta hová tenni. Nagydarab férfi, a hőség ellenére is öltönyben, szakállal. Ötven körüli lehet. - Jó napot, Shanahan! - köszöntötte a férfi, majd odafordult a két rendőrhöz: - Ti meg, tökfilkók, miért nem azzal foglalkoztok, jön-e már a halottkém, meg hogy Hans hozza-e a gépét? Meg vagyok értve? - Hogyne, Max - felelte a fiatalabbik. - Hogyne, Max - vágta rá az idősebbik, pofákat vágva, mihelyt megindultak a ház felé. - Max Rafferty - szólt Shanahan. - A robogód nélkül alig ismertem rád. - No meg ezzel a tekintélyes, mondhatni robusztus külsővel. Hogy vagy, Shanahan? Azt hittem, te már régen valahol Floridában pecázol! Elaine hogy van? - Meghalt - felelte Shanahan. Nem szívesen gondolt az asszonyra. Úgy emlékezett, hogy Raffertyt sem kedvelte különösképpen. Hogy miért nem, azt nem tudta. Régen volt már. - Sűrűn előfordul ez mostanában. - Mi van, megütötted a főnyereményt, Max? - Ja, erre gondolsz? - Rafferty ujjaival végigsimított drága öltönye hajtókáján. Feltehetően erre a szabászati remekműre célzol. - Tudod, barátocskám, ma már hadnagy vagyok. Na és hol van a néhai Mr. Stone? Shanahan félrehajtotta a fenyőágakat. - Tisztára öngyilkosságra vall - jegyezte meg Rafferty mosolyogva. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Egen, előbb ásott egy gödröt, aztán főbe lőtte magát, majd szépen eltemetkezett. Pedáns egy pasas. - Hé, te csak ne nevess. Nem is olyan régen, na, hogy is hívják azt a kisvárost? Na mindegy, szóval találtak egy fickót huszonkét kalapácsütéssel a fején, s a helyi rendőrség önkézzel kiszabott büntetésnek minősítette. Elszánt kis faszi lehetett. Na és hol van a ház úrnője? - Bent a házban az orvossal meg a házvezetőnővel. - Azonosította a férfit? - Nem, de Stone az. - Téged mire fogadott fél? Hogy megtaláld? - Egen. - Mikor tűnt el? - Négy-öt nappal ezelőtt. Péntek este nem jött haza. Én hétfőn beszéltem az asszonnyal, a munkát kedden kezdtem el. - S szerdán már rá is találtál. Szép munka, Shanahan. S minket miért nem értesített az asszony? - Azt hiszem, arra gondolt, hogy valami nőügy van a háttérben. Nem akarta, hogy belekerüljön az újságokba. - S tényleg kicsapongott a pasi? - Amennyire én tudom, nem - felelte Shanahan. - Hát, most viszont úgy ráharapnak az újságok, mintha legalábbis elnökgyilkosság lenne. Maga a nagyfőnök bízta rám az ügyet. A polgármester aggódik. Kormányzó szeretne lenni. Az államügyész meg benyal, merthogy ő meg polgármester szeretne lenni. Stone volt az egyik nagymenő a színfalak mögött. Egyike azoknak, akik eldöntik, mi történjék és mi ne ebben a városban, sőt talán az egész államban is. Régi vágású republikánus, a királycsinálók egyike. Hány demokrata szenátorunk vagy polgármesterünk volt az elmúlt harminc évben? Egyetlen tökkelütött kormányzó, ez minden. Különben egy sem. - Rafferty elnézte Shanahan unott arckifejezését. - Újdonságokkal traktállak, mi? Shanahan visszasétált a teraszra, belekóstolt a sajtba. Tudta, mit akar tőle Rafferty. - Rajta, Shanahan. Most te jössz. Beszélj - kérte Rafferty. - Az asszony felfogadott, hogy keressem meg a férjét. Megvan. - Lehet, hogy ő másképp akarja. - Mi szüksége lenne rá? Mindenre fény derült. Aztán meg te magad mondtad, hogy az eset kiemelt fontosságot kapott nálatok. - Pontosan ezért kell beszélnünk egymással. Ha nem sikerül - méghozzá villámgyorsan - összeraknom a képet, megint a háromkerekűmmel parádézhatok konfekciós öltönyben. Figyelj, beindítom a halottkémet, mi meg később találkozunk Renénél. Mondjuk egy óra múlva. Ők csinálják a világ legjobb krumplisalátáját, a csokis sajttortájuk pedig még a szexnél is élvezetesebb. Az én vendégem vagy. - Semmit sem tudok, Rafferty, legalábbis semmi olyat, amit Mrs. Stone öt percen belül el ne mondhatna neked is. - Shanahan érezte, hogy nem fog IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

együttműködni Raffertyvel; csak azt nem tudta, miért nem. Lehet, hogy a drága öltöny teszi. Raffertynek túl könnyű élete van. - Shanahan, mi mindig is jól kijöttünk egymással, nem igaz? - próbálkozott Rafferty atyáskodó hangon. - Most sem úgy kezeltelek, mint egy magánszaglászt. Adjuk hát meg a módját. Ha a belvárosban találkoznánk, ott órákig üldögélhetnénk pár papírpohárban felszolgált rémes kávé mellett. S attól rosszkedvű lennék, s egyikünket sem bírnám elviselni. A René viszont kellemes kis hely. S már a roham is lement. Aztán sétálunk egyet a csatorna partján. Megetetjük a kacsákat. - S kéz a kézben tervezgetjük a jövőnket. Rafferty elnevette magát. - Ahogy mondod, Shanahan. A romantika is hozzátartozik az életünkhöz. Rafferty elnézett Shanahan háta mögé. - Hé, tökfilkók! - kiáltott oda Rafferty a házból visszatérő két kopónak, akik mögött egy fényképezőgépet szorongató férfi lépkedett. - Hol az a nyavalyás halottkém? Shanahan még egyszer körbejárt, majd visszatért a házba, hogy elbúcsúzzék Mrs. Stone-tól. Ám amikor azt látta, hogy Rafferty intimnek tűnő beszélgetést folytat Oliviával, meggondolta magát. Rafferty sokkal inkább valamiféle csúszómászó propagandistához, semmint kopóhoz hasonlít. Mézes-mázos, ha akar valamit az embertől. Ám ha nem, még a nevedre sem emlékszik. *** - Egyszóval folyton ugrattak. A Kis Cézár, tudod, az imádott államügyészünk azzal, hogy úgy nézek ki, mint egy homokos, a főnök meg azzal, hogy tisztára olyan vagyok, mint egy komcsi - mesélte Rafferty, s evett egy falatot a sajttortából. - Na, gondoltam, akkor jöjjön a szakáll, ha a bőröm is úgy akarja. Majd keresek egy orvost, aki megállapítja. - S találtál? - Hát persze. Ugyanis nem mindegy, milyen a bőre az embernek. Így hát megkérdeztem egy orvostól, hogy az enyém milyen. Azt mondta, hogy „jó”. Ergo jöhet a szakáll. Merthogy ez sem megy csak úgy üptre, jó, mi? Mindig is szerettem volna szakállat növeszteni. Pláne most, hogy sikerült ennyit felszednem, százhuszonhét kilót nyomok. Na, gondoltam, kéne valami, ami megkülönböztet a többitől. Valami, amitől úgy nézek majd ki. mint az a filmsztár, az a hogyishívják? Tudod, az Aranypolgárból. Orson Welles, ez az! Persze, istenigazából inkább Rock Hudsonra hasonlítok. Vagy talán nem is annyira őrá, mint inkább Cary Grantre, no nem teljesen, de megjárja. Mindenesetre az eredmény meglepő. Jobban tisztelnek. S van még egy előnye. A frászt hozom az emberekre. Fogalmuk sincs róla, hogy egy nyuszi rejtőzik a félelmetes külső alatt. Rafferty vett egy mély lélegzetet, s a sajttorta megmaradt felét eltolta maga elöl. - Szóval, a halottkém szerint Stone csütörtökön késő éjjel találkozott a Kaszással. Egy golyó a fejbe, közelről olyan méternyi távolságból. A golyó huss IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

be, s ott is maradt. Valószínűleg kis kaliberű fegyverből jött. Ez persze még mind csak találgatás, a doki viszont nagymenő a szakmában, aligha téved. Rafferty evett még egy falatot a tortából, s a maradékot odakínálta Shanahan felé. -Remek ez a szar - jelentette ki. Shanahan megrázta a fejét, Rafferty visszahúzta a tányért, evett még egy falatot, s mondta tovább a magáét. - Egyszóval. Stone-on nem volt más, csak egy törölköző. Feltehetően a hátsó kertben lőtték le. A pasas lefekvéshez készülődik, egyszer csak hall valamit, kilép, s beleszalad egy betörőbe. Mit szólsz hozzá? - Elképzelhető - felelte Shanahan. Odajött a pincér, s el akarta vinni Rafferty félig elfogyasztott sajttortáját. - Lassan a testtel, jóember! - szólt Rafferty a villáját lóbálva. - Csak pihenek egy kicsit. - Majd az asztalon át közel hajolt Shanahanhez. - Egy betörő sohasem lő ilyen közelről. S arra sincs ideje, hogy elföldelje a testet. Én úgy vélem, hogy a pasas - már ha tényleg pasasról van szó - ismerte Stone-t. Mi a véleményed? - Úgy látom, te mérföldekkel előttem jársz. Semmivel sem tudok nálad többet. Rafferty visszaült a székébe. - Vagyis nem elég a csirkesalátás szendvics? Ennél tán egy steaket vagy valami mást, mielőtt még nekilátnál belém adagolni a részleteket? - Amíg rá nem akadtam a holttestre, semmi okom sem volt gyilkosságra gyanakodni. Shanahan óvatosan válogatta meg a szavait. - Vagyis maga a hulla nyitotta fel a szemedet, mi? - vigyorgott önelégülten Rafferty, majd megrázta a fejét. - Jól adod, Shanahan. Tényleg jól adod. - Komolyan, szinte semmit sem találtam. Stone óvakodott attól, hogy olyasmikkel vegye körül magát, amiből következtetni lehetne a jellemére. Minden, amit tudok, kimerül abban, hogy vaskos, bölcselkedő könyveket olvasott, szerette a művészetet, s hogy érzelem nélküli viszonya volt a feleségével. - Ennyi, s ezzel már meg is szolgálta a szendvics árát. - Tudod - hajolt át villával a kezében, egy újabb sajttorta falatot ízlelgetve Rafferty az asztalon -, elég muris, hogy a pasinak van egy számítógépe, amibe nincs mit beleraknia. Hosszú csönd állt be. Rafferty felhúzta a szemöldökét - amolyan mindentudó arcot vágott -, s megint megeresztett egy önelégült mosolyt. Shanahannek ismerősnek tetszett ez a viselkedés, s ebből már rá is jött, miért nem kedveli Raffertyt. - A diszkek nálam vannak. Most elemeztetem a tartalmukat. Feltehetően csak üzleti adatok vannak rajtuk, semmi más. - Feltehetően. Viszont nem tarthatsz magadnál tárgyi bizonyítékokat. Az bűncselekmény. - Amikor magamhoz vettem a diszkeket, még semmi sem utalt bűntényre. Senki sem tudta, hogy Stone halott. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Egyvalaki igen. Különben elfogadom az érvelésedet. Viszont vissza kell hoznod valamennyit, s méltányolnám, ha megosztanád velem az elemzés eredményét. Na és az értékpapírok? Meg a végrendelet? - Semmi ilyesmit nem találtam. - Széfe van a pasasnak? - Találtatok? - kérdezett vissza Shanahan. - Nem. És tó? - Na látod, ha se te, se az embereid Bem tudtatok ráakadni, akkor miből gondolod, hogy egy félig-meddig már visszavonultan élő magánnyomozó rátalálhatott? *** Hazaérve Shanahan egy cédulát talált az ajtajára szögezve. „Nem volt módomban megköszönni a vacsorát. Ha nincs jobb dolgod, szeretném viszonozni ma este. Esetleg nálad? Csinálnék egy jó kis lepényhalat. Hívj fel.” Aláírás: „A Rámenős Nőstény”, majd a telefonszám... *** Einstein előkapta a lehető leggyászosabb vernyogását, csakhogy Shanahan végre elkészítse a vacsoráját. Shanahant is meg Caseyt is felbosszantotta vele, így hát az eb felzargatta a kandúrt a konyhapultra. Újra földet érve, Einstein gonoszul odasózott egyet Caseynek. Megcsörrent a telefon. Shanahan felkapta a fali készüléket, vállával tartotta a füléhez a kagylót, miközben igyekezett a konzervesdobozból kihalászni a porhanyós sajtos-borjú-macskavacsorát. - Hol járt? Két órája keresem már. Mrs. Stone jelentkezett elanyátlanodva, kábultan. Einstein Shanahan kezét bökdöste, mintegy arra ösztökélve, hogy mozogjon már azzal a kajával. - Sajnálom, hogy nem tudtam elköszönni, Mrs. Stone. De odafent volt az orvossal, s úgy gondoltam, talán rossz néven venné, ha ott zavarognék. A nő hangja megenyhült. - Maga az egyetlen, akivel megbeszélhetem a dolgaimat meg a nővérem. De vele most nem tudnék ezekről a dolgokról beszélni. Nincs valami jól, meg... - Most már nem sokat tehetek, Mrs. Stone. A rendőrség... - Kinyomozhatja, ki tette - vágott közbe az asszony megint bosszúsan. - Fontosan erről akartam beszélni. A rendőrség elsőrendű feladatának tekinti ennek az ügynek a megoldását, minden erejükkel ezen fognak dolgozni. Az ön férje politikailag nagyon fontos személyiség volt. Rám csak a pénzét pazarolná. - Nem érdekel a pénz, Mr. Shanahan! - csattant fel Mrs. Stone, majd némi szünet után csöndesen hozzátette: - Maga megnyugtat engem. Én nem tudom, mi lesz a vége ennek az egésznek. Legalább egy darabig maradjon mellettem. Rendőrség! Riporterek! Nem vagyok én hozzászokva az effélékhez. Shanahan beleegyezett, hogy tovább csinálja.


A macska úgy habzsolta az ételt, mintha már hónapok óta éhezne. Shanahan ránézett a cédulára, és úgy döntött, hogy felhívja Maureent. Fogalma sem volt róla, mit fog mondani neki. Azért mégiscsak felhívta. A Felnőtt Relaxációs Központ recepciósa vette fel a kagylót. Shanahan már bánta, hogy telefonált, de már késő, már bemondta a nevét. - Megnézem, nem dolgozik-e éppen - mondta az asszony. Túl sokáig kellett várnia. Ezalatt volt ideje arra, hogy maga elé képzelje a helyszínt meg Maureent munka közben. - Kösz, hogy felhívtál, Shanahan. Melegség áradt a hangjából. - Egen, szóval... talán ostobaság volt tőlem, hogy a munkahelyeden hívtalak. Talán dolgoztál is épp valakin. Szent ég, micsoda hülyeséget beszél! - Nos, tulajdonképpen igen, de egy vagy két percig talán kibírja nélkülem. Shanahanbe belehasított a féltékenység. Olyan érzés volt ez, amelyet már évek, de lehet, hogy évtizedek óta nem érzett. Mégiscsak ismerős érzés. Olyan, mintha övön alul, gyomorszájon vágták volna. - Figyelj, akkor majd később hívlak. Igyekezett leplezni bosszúságát. De nem tudta. Fagyosan csengett a hangja. - Rendben. Most már tényleg vissza kell mennem ehhez az izompacsirtához. Hullámos fekete haj, döglesztő izmok. Shanahan letette a kagylót, s csak állt meredten. Megcsörrent a telefon. - Shanahan! A pasas mindössze negyvenöt kiló. És kopasz. Kedves pofa, csak egy kicsit mókuskás. S csak masszírozást kap, ugyanúgy, mint te. Itt nem mindegyik lány kapható extra vágtákra, nem tudom, érted-e, mire gondolok. Ha a paciens ennél többre vágyna, átadom valakinek, aki teljesíti a szíve vágyát. S ha még nem érzed úgy, hogy hülyét csináltál magadból, akkor, amíg még nem késő, tűnődj el egy picit ezen. Shanahan nem szók egy szót sem. - Máris úgy érzed, hogy hülyét csináltál magadból? - kérdezte Maureen. Természetesen, de persze nem mondta ki. - Hétre ott vagyok - folytatta Maureen - persze csak akkor, ha te is akarod. - Maureen... én... izé... ide figyelj... - Ha ez így számodra túlontúl komplikált, úgy is jó - mondta Maureen hűvösen. - Én tényleg szeretnélek újra látni, de megértem, ha te nem így érzel. S amennyiben nem így gondoltad, akkor jobb, ha most vetünk véget az egésznek. Most még elviselem. Úgy vesszük, hogy volt egy kellemes esténk. S ebben maradunk. Később már nem lenne ilyen egyszerű, s én nem vagyok híve a szenvedésnek, Shanahan. Én boldogságpárti vagyok. Most viszont már tényleg mennem kell. Szerencsétlen fickónak már régen lefagyhatott az a nyamvadt kis feneke. - Összeüssek valami salátát? - kérdezte Shanahan. 5. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan egyre csak azt hajtogatta magában, hogy be kell ugrania a zöldségeshez egy kis macskaeledelért. Alig tudta elhinni azt, ami történt. Muszáj legurítania egy sört. Vagy kettőt. Ám semmi kedve sem volt egyedül inni. Még egy órája, de lehet, hogy több is van addig, míg Maureen megérkezik. Shanahan még el sem ért a bárszékig, Delaney már odakészítette a sörét a pultra. Harry nem volt ott. A hatalmas képernyőn egy kék öltönyös, szőke pasas épp a Közel-Keletről hadovált. Shanahannek erről Kessler jutott az eszébe. - Mintha csak a hullaházban lenne az ember, Delaney. - Egen, van ez így néha. Ilyenkor legalább lépést tarthatok a napi eseményekkel. Mert az aztán van doszt. Mármint esemény. Városrendezés. Meg ez a baptista feszi. Maga szerint is tök hülye? - Kicsoda? - Hát ez a prédikátor. Azt beszélik, csak úgy jojózik a szeme, ha pasikat lát. - Azt meg hogy kell? - Mit? - Jojózni. - Honnan a francból tudnám, nem vagyok én meleg - felete Delaney. - Talán így. Ezzel Delaney csípőre vágta a kezét, csücsörített a szájával, s elkerekítette a szemét. Apait, anyait beleadott. Ekkor az ajtón belül felharsant egy hang: - Tehát így szórakozik két ír, ha senki sem látja őket? - Gamble? - kérdezte Shanahan, mihelyt felismerte. - Mi van, kicsapongunk, s méghozzá ilyen rajtaütésszerűen? Évezredek óta nem láttalak. - A rajtaütés stimmel - felelte Gamble, s a zavarral küszködő Delaney felé intett. - Húsz évet adnék érte, ha ilyen randa lehetnék. - Csak megpróbáltam utánozni ezt a dumafrancit, ezt a prédikátort. Hogy is hívják? A Tammy férje, na? Bakker. Jim Bakker. - Maga hidegen hagy. Szabadnapos vagyok. - Gamble odahúzott egy széket Shanahan mellé. - Hogy a fenébe vagy, öregfiú? Kerestem a neved a halálozási rovatban, de mivel ott nem találtam, gondoltam, talán Szentpéterváron vagy valahol másutt adtad be a kulcsot. - Itt rám akadhattál volna - felelte Shanahan. - Ott, a wurlitzer melletti sarokban akartam volna kivárni a feltámadást, ha időközben Delaney el nem adja a helyiséget a fejem fölül. - Na ne! Tényleg eladja, Delaney? A belvárosba ácsingózik? Nem maga az egyetlen. A francba, pár évvel ezelőtt még mindenki azért törte magát, hogy eljöjjön onnan. Most meg... a fene üssön belé... az utóbbi pár évben legalább harminc új sörözőt nyitottak a belvárosban. - Én kiszállok - jegyezte meg Delaney. - Kiszolgáltam én már az időmet, azt hiszem. - Aha, értem. Na és te, Shanahan, még mindig dolgozol?


- Többnyire már nem. - Fogadok, azért benne vagy egy-két buliban. Legalábbis belekotnyeleskedsz, mi? Gamble előkotorta jellegzetes, rum áztatta vacak szivarjainak egyikét. Szinte semmit sem változott, leszámítva, hogy öregedett pár évet, meg hogy a fésűvel még inkább hadilábon áll. Kopott zakója hajtókáján a megszokott hamu. Nyakkendője nem bír addig nyújtózni, hogy leérjen hatalmas hasán. A szivartól elszíneződött zöld, avagy barna fogak. - Emlékszel még az átkártyázott éjszakákra, Shanahan? - Egen. - Csak vertük a blattot, Elaine meg, mint valami házi kísértet a légfrissítővel felszerelkezve küzdött a szivarfüst ellen. - Hogyne, emlékszem. - A végén már tiszta ideg lett, így aztán ide tettük át a székhelyünket. így bukkantunk rá erre a helyre, emlékszel? - Egen. - A rosseb eszi - mondta Gamble. - Hová lettek ezek a partik? - Jöttek a feleségek. Meg a kölykök - felelte Shanahan. - Egyesek meg felszívódtak. - Rám célzol ezzel, mi? - kérdezte kissé meghunyászkodva Gamble. - Nem célzok én senkire - felelte Shanahan. - Megértem. - A francba, Delaney örökösen attól fosott, hogy a zsaruk betoppannak, s véget vetnek a játéknak. Nem érdekelte, hogy magam is kopó voltam. Méghozzá tiszthelyettes. - És most mit csinálsz? - kérdezte Shanahan. - A gyilkosságiaknál vagyok. - Gamble egy kissé idegesnek látszott. Ez nem vall rá. Persze az is igaz, hogy Shanahan rég nem találkozott vele. Lehet, hogy az élet megviselte kissé. - Még hat hónap, s aztán magam is a napos oldalon sétálgatok, mint Delaney. Gamble odakiáltott a pult másik végében a gines üvegeket számlálgató Delaneynek. - Én mondom magának, Delaney, a belvárosban lenne a helye. Nyisson egy gogo bárt. Hadd szórakozzanak a turisták. - Azok meg gondoskodnának a maga szórakoztatásáról - vágott vissza, oda se fordulva Delaney. A tónus többről árulkodott, mint maguk a kimondott szavak. Kér inni vagy sem? Delaney nem sokat adott Gamble-re. Imádni Shanahan sem imádta éppen, de azért elvolt vele. Szerencsétlen flótás. Súlyos vesebeteg feleséggel és egy olyan kölyökkel megáldva, aki állandó munkát ad a rendőrségnek. - Hm - reagált Gamble a gyöngéd célzásra, miszerint vagy iszik, vagy távozik. - Miért is ne? Elvégre szabadnapom van. No meg barátok közt vagyok. Régen tátott barátok között, ugye, Shanahan? - Én állom - szólt Shanahan. - Írja az enyémhez. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Scotch, tisztán. - Gamble mélyet sóhajtott. - Nem is mondtad még. Shanahan. min dolgozol mostanában? Egy csinos kis biztosítási ügy? Meg egy kis belbiztonság? Vagy egy kicsapongó férjecske? - Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, dolgozom valamin. - Nem is. Te aztán nem. Te mindig is tartottad a szádat. Te remek magánnyomozó vagy. Nem úgy, mint a többi léhűtő. Baromi jó rendőr lett volna belőled. Shanahan! Egy darabig némán ültek, elhallgatták, ahogy Delaney hangosan számolta a készletét. Gamble felhajtotta az italát. - A francba, Shanahan! Le kell adnom a kocsimat, mielőtt a szereld még hazamenne, különben egy nappal tovább tart az egész macera. - Megveregette Shanahan vállát. - Figyelj, pajtás. Ha bármire... akármire szükséged lenne, csak hívj fel, rendben? - Rendben. És kösz. - Ez sem vallott Gamble-re. Viszont a felajánlott segítség jól jöhet még ahhoz, hogy beleláthasson Rafferty kártyáiba. Amennyire ő tudta, a két zsaru: Gamble, a veterán, aki után nem hajigálták az előléptetéseket meg Rafferty. aki szuperszonikus sebességgel haladt felfelé a szamárlétrán, nem rajongtak különösebben egymásért. - Én mondom, Delaney, irány a belváros! - kiáltott vissza az ajtóból Gamble. - Még egyet? - kérdezte Delaney Shanahantől. - Nem, kösz. Mennem kell. Össze kell ütnöm valami salátát. - így akar formában maradni? - Ja. Adja át üdvözletemet Harrynek. Később majd felhívom. - Rendben. - Lepényhal nem volt már, így hát lazacot vettem - szólalt meg Maureen. Shanahan az almafának támasztott létra legfelső fokán állva látta a nő körvonalait a hátsó ajtó szúnyoghálóján át. - Nyitva volt a kapu - folytatta Maureen -, így hát besétáltam. - Pontosan ezért hagytam nyitva. - Pontosan így gondoltam. - Maureen kijött a kertbe, az ajtó becsapódott mögötte. A nap már nyugovóban. A vöröses fényben Shanahan még csinosabbnak és fiatalabbnak látta, mint ahogy emlékezett rá. - Egy kis sebészi beavatkozás? Shanahan egy félig lefűrészelt lombtalan ágat tartott a kezében. - Minden tavaszon el-elpusztul valamelyik ága. - Beteg? - Öreg. Maureen felnyúlt és lehúzott egy közeli ágat. - De még terem - jegyezte meg, ujjaival megtapogatva egy pici zöld almát. - Ja. - Milyen íze van? - Nem tudom. - Shanahan folytatta a fűrészelést. - Egy perc és kész vagyok. - Nem eszed a saját almáidat? - Nem, mert elég rondák. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Zöldség miért nincs itt egy szál se? Csak a kertészkedés, ennivaló meg semmi? - Arra teremtette az úr a piacokat - mondta Shanahan. Az elhalt ág a földre zuhant. Casey dühösen megugatta. - Ha már a piacnál tartunk, vettem egy kis friss spárgát. Szereted? - Jobban, mint a fagyasztott borsót. - Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezte Maureen, a választ azonban nem várta meg. - Megyek és megcsinálom a kaját. Csöndben ettek. Shanahan alig szólalt meg. Egy csomó minden kavarog a fejében, mondta, s mit sem szólt arról, hogy még mindig kényelmetlenül érzi magát a korábbi telefonbeszélgetésük miatt. Maureen nem erőltette. Shanahan méltányolta. Egyesek azt vallják, hogy a csöndet mindenáron szavakkal kell kitölteni. Az ilyeneket Shanahan egyszerűen csak szófosóknak hívta. Maureen nem ilyen, s ezzel máris újabb jó pontot szerzett magának. Kilenckor megcsörrent a telefon. Harmony jelentkezett. Megfejtette az anyagot. Most kezdi nyomtatni a szöveget, ami eltarthat egy darabig, valószínűleg rámegy az éjszaka. - Többnyire bankelszámolások, de akad köztük levelezés is - mondta Harmony. - Meg egy Rolodex diszk. Zsúfolva nevekkel, címekkel, telefonszámokkal. - Azannya! - kiáltott fel Shanahan. - Csináltam valami mást is - folytatta Harmony. - Ingyen és bérmentve. Észrevettem, hogy az emberünk - akár férfi, akár nő - bizonyos séma szerint munkálkodott. Sebtében fel vittem számítógépre. Ebből kiderül, hogy mihelyt bejön egy tízezer dollár alatti összeg, azt másnap rögtön egy tízezer dollár alatti összeg kivétele követi. Sohasem azonos összegek, de mindig tízezer dolcsi alatti összegek. - Naponta? - Nem. Akár esik, akár fúj, mindig 15-én érkezik be az összeg. S másnap már kiadásként jelentkezik. Nem tudom pontosan, mit jelenthet. - Én sem - jegyezte meg Shanahan. - Mindenesetre érdekes. Holnap reggel odaugrom. 6. Shanahan rögtön felkapta a telefont, mihelyt megcsörrent. - Egy pillanat! A kagylót letette az éjjeliszekrényre, hogy a beszélgetéssel ne ébressze fel Maureent. A digitális óra világító számainak tanúsága szerint éjjel két óra harmincegy perc volt. Könnyen tájékozódott a sötétben. Ha valaki harminc vagy tán negyven évet él le ugyanabban a házban, akkor már vakon is eligazodik. A nappaliban felgyújtotta a kis íróasztali lámpát. Egy pillanat múlva már képes volt koncentrálni. - Hallgatom - szólt bele a kagylóba Shanahan. Mrs. Stone hangja hisztérikusan csengett a vonal másik végén. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Azt se tudom, mit mondjak, Mr. Shanahan! A házam felrobbant. Az ég szerelmére, felrobbant! - Mikor? - Három órával ezelőtt. Lehet, hogy több, mint három órája. Nem tudom. A detonáció a földhöz vágott. Lángok csaptak fel, azt hittem, a világvége jött el. - Csillapodjék. - Szörnyű volt. Ki tehette? És miért? Miért? Fel nem foghatom. Mikor lesz már vége ennek az egésznek? - Megsérült? - Nem, a hátsó kertben voltam. Shanahan látta, hogy a hálószobában felgyullad a villany. Mialatt beszélt, Maureen jelent meg az ajtóban. Egy plédbe burkolódzott. - Mrs. Stone, mit keresett ilyenkor a hátsó kertben? - Miért engem bombáz ilyen kérdésekkel, miért nem az érdekli, hogy ki tette? - Miért, ki tette? - Én nem tudom. Ezért fizetem magát - felelte az asszony sírva. - Az a bizonytalan érzésem támadt, hogy a rendőrség majd azt hiszi, én tettem, meg hogy én öltem meg a férjemet is. S maga most ugyanazt kérdezi tőlem, amit ők? Mégis, kinek a pártján áll? - Kérem, nyugodjék meg. Most hol van? - A nővéremnél. - És hol van Olivia? - Nem tudom. Gondolom, ahol mindig is, amikor nem nálunk alszik. Azt mondta, túlontúl felkavarta, hogy Will holttestét megtalálták odakint, s így szívesebben töltené másutt az éjszakát. S hála Isten, hogy nem volt itt. - A rendőrség ott maradt még, amikor maga eltávozott? - Elmentek, mindenki elment. Egy bizonyos Rafferty nevű hadnagy - azt hiszem, így hívják - vitt el kocsival a nővéremhez, s egész úton faramuci kérdésekkel traktált. Arra volt kíváncsi, hogy miért magát fogadtam fel, miért nem egy megbízható ügynökséget. Erre maga Shanahan is kíváncsi lett volna. Ő sem vette be az ABC-s táblát. - Vagyis elmondta neki. - Igen. - S azt is elmondta neki, mit keresett a hátsó kertben késő éjszaka? - Igen, el. Nem kellett volna? - S mit mondott neki? - kérdezte Shanahan közömbösnek tűnő hangon. - Az igazat. - Hogyne, Mrs. Stone. Biztos vagyok benne, hogy az igazat mondta neki, csak tudja, nekem is el kell mondja az igazat, különben Raffertyre kell bízza, hogy kinyomozza ezt az egész szarságot. Mrs. Stone megint sírva fakadt. - Nem kéne, hogy ilyen stílusban tárgyaljon velem...


- Kénytelen vagyok, mivel nem felel a kérdéseimre. Mit keresett késő éjjel a hátsó kertben, hiszen ilyentájt a legtöbb kedves, gazdag úrihölgy párnái között fekszik? - Nem tudtam elaludni... - Igen? - Így kimentem a hátsó kertbe, hogy... hogy kommunikáljak Willel. - Atyaúristen! - Will maga is gyakran kijárt oda. Éjjelente. Elnézte a csillagokat, máskor pedig... szóval, soha nem hagyott ki egyetlen teliholdat sem. Kint maradt vagy fél órát, talán egészet is. Tudja, volt ott egy titkos zuga. - Nem lehetett az olyan titkos. Honnan tudja, hogy ez volt a szokása? Elmesélte? - Will minden közlendője kimerült az időjárás-jelentésben. - „Holnap esni fog” csak ilyeneket mondott, amire én azt feleltem: - „Igen, drágám.” S ez váltakozott azzal, hogy „Olajat kéne cserélni a BMW-ben”. Ilyesmikről szoktunk mi beszélget¬ ni, ez volt minden, amiről elbeszélgettünk. - Mrs. Stone, nem felelt a kérdésemre. Honnan tudja, hogy kijárt éjjelente a férje? - Láttam a fürdőszobaablakból. Felhőtlen éjszakákon lesétált egészen a vízpartig, s csak állt ott és meredt maga elé. Így hát arra gondoltam, hogy ha magam is odamennék, akkor talán elbeszélgethetnék vele... - Elsírta magát. - Megértem, Mrs. Stone. S távol álljon tőlem, hogy még jobban elkeserítsem, de lenne még egy kérdésem. Ki tudott még erről a szokásáról? - Nem hiszem, hogy bárki is tudott volna róla. - Shanahan hallotta, hogy mélyet lélegzik. - Gondolom, csak én. Szent ég! *** - Kérsz egy kis kávét? - kérdezte az ajtóból Maureen. - Kösz, igen. Maureen a konyha felé menet magára csavarta a plédet. - A Stone-gyilkosságon dolgozol, igaz? - kérdezte. - Honnan a fenéből tudsz róla? - Csigavér! Ma este idefelé jövet hallgattam a rádiót a kocsiban. - Nocsak! - Nagy a felhajtás. Valami rendőrkutyát emlegettek, hogy az találta meg az egyik eltűnt városi tisztviselő holttestét a saját hátsó kertjében. A flancos negyedben. - Rendőrkutya? - Egen. S én még azt hittem, hogy te már visszavonultál. - Miből gondoltad? Hogy már öreg vagyok hozzá? - Úgy van, tisztelt nyomozó uram. Én úgy számítottam, hogy már a sír szélén állsz. Ezért is akaszkodtam rád. Abban a reményben, hogy rám hagyod földi javaidat. Például ezt a kosztümöt - mondta, jelezve, hogy a magára csavart plédre érti. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Biztos érzékkel tapintott rá a dolgok elevenére. - Mellesleg - folytatta Maureen - azért gondoltam, hogy már visszavonultál, mert napközben jöttél a Központba, s egy szóval sem említetted sem azt, hogy szabadnapos vagy, sem azt, hogy hol dolgozol. Márpedig nálunk a legtöbben ezzel kezdik. Másfelől pedig láttam egy ilyen hivatalos, ablakos borítókot, amilyenben a ti nyugdíjfolyósító intézményetek szokta volt küldözgetni a csekkjeit. Shanahan fogta a telefont és tárcsázott. Harsány hang válaszolt. - Harry, itt Shanahan! - Á, Shanahan! Édesem, de örülök, hogy hívsz! - Működik a járgányod? - Ebben a percben nem, drágaságom. Ha a sejtésem nem csal, akkor, ahogy illik, ezen éjszakai órán ott durmol a garázsban. - Harry, arról a széfről van szó, a digitálisról. Ha az áramkör megszakad, akkor kinyitható ugyanúgy, mint a többi? Úgy értem, hallani, hogy peckel a pecek? - A helyzet úgy áll, hogy ha nincs áram, akkor még a kombináció sem nyitja azt a szart. Mert ha ez nem így lenne, akkor a mackósoknak csak az áramkört kellene megszakítaniuk. És most, ha nem veszed zokon, rekesszük be mára magas röptű szakmai értekezésünket, a számlát majd holnap reggel küldöm meg. Háromszoros tarifa, plusz tíz százalék késedelmi kamat a harmincadik nap után. - Harry! - Mi van? - Mi lenne, ha elhoznánk a széfet úgy, ahogy van? - Hallottál már valamit arról rebesgetni, miszerint a katonák híján vannak minden intelligenciának? - Harry! - Mi van? - Mi lenne, ha fognánk és idehoznánk azt a nyavalyás széfet, s itt szétvágnánk vagy szétrobbantanánk a zárját? - Miért nem robbantjuk fel mindjárt a házat, Shanahan? Nem egyszerűbb lenne? - Ezt a szívességet már megtette nekünk valaki más, de ha egy csöpp szerencsénk van, a széfet még ott találjuk. *** Maureen szerint Shanahan úgy festett, mint egy szabadnapos sírásó, aki egy helyi faültetési ceremónián segédkezik. Már csak az uzsonnás zacskó meg a rossz testtartás hiányzik. - Nem is rossz ötlet - jegyezte meg Shanahan, s a konyhából előhalászott egy rozoga fém vacakot. - Apropó - szólt Maureen -, imádom a bajuszodat meg az új frizurádat. Úgy nézel ki vele, mint egy űzött bányarém. - Eddig hány bányarémmel találkoztál? - Áh, rengeteggel! De egy-egy éjszakára nem bánom. S küldött felé egy álszent csábmosolyt. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Harry furgonja ott állt már a kocsifelhajtón. Harry, Shanahanhez hasonlóan, valami leírhatatlan munkaruhában pompázott. Ott ült a kormánynál, pöfékelt, a fején Cuba-sapka. Shanahan odaadott neki egy feltűzhető névkártyát: Gázművek, Gyorsszolgálat, Wilbur Crapper, munkavezető. - Ezt meg hogy csináltad? - kérdezte Harry. - Csak messziről szabad nézni. Egy kis gyorsragasztás. Egy címke a gázszámlához, plusz egy radírbélyegző. - Hadd lássam a tiédet. Larry Benson. A francba. Shanahan, hogy tudtál nekem ilyen hülye nevet kiötleni, mint ez a Crapper! - Jó az egy ilyen vén porbafingónak, mint te. - Te tán nem az vagy? - nevetett Harry. - Párizs óta nem szórakoztam ilyen jól. Emlékszel? Harry eloltotta a világítást, és a furgon végigpöfögött a város csöndes utcáin, majd ráhajtott a sztrádára vezető spirális felhajtóra. Nyílegyenesen roboghatnak Geistbe, a flancos külvárosba. Shanahan tudta, mire gondolt Harry. Általában mindig tudta. Harry Franciaországra gondolt, arra, hogyan osontak be egy ideiglenes náci zászlóaljparancsnokságra. S hogyan törték fel a széfet odabent húsz perc leforgása alatt. Gyakran dolgoztak együtt. Csak ők ketten. Idejük java részét Európában, gyászos hotelszobákban töltötték. Ez idő alatt volt idejük kiismerni egymást. Jobban olvastak egymás gondolataiban, mint a sajátjukban. Tudták, mikor kell megszólalniuk, s mikor kell tartaniuk a szájukat. Így könnyen el bírták viselni egymás hallgatását. S e képességük sokkal fontosabb volt, mint az unalom, vagy a túlontúl sok együtt elfogyasztott borospalack hatására kibökött apró vallomások. A háború ellenére Shanahan számára semmi sem volt olyan kedves, mint azok a párizsi napok. Harry követte Shanahant, ahogy ezt ő nevezte, Indiananekeresdbe. Számára Shanahan jelentette a családot egészen addig, míg csak ő maga is el nem kezdett egy, két, sok házaséletet élni. Shanahannek eszébe jutott, ahogy a háború befejezése után ott ültek a Café Mistral teraszán Harryvel. Balra a Szajna s a kis szigeten a Notre Dame tornyai. Idelátszott az a torony, ahol Marie Antoinette várta fogságában, hogy a fejét vegyék. Távolabb ott állt az Eiffel-torony. Eszébe jutott Jeanne, a balett-táncos lány. Meg a hatalmas, zajos étteremben, a La Coupole-ban elfogyasztott vacsora. Meg a lány szobája a Les Halles-nál. Milyen libabőrös volt a melle a hideg helyiségben. Shanahan hátán a durva pokróc, alatta a lány meleg teste. Újra maga előtt látta, ahogy a lány lefelé csúszik, feje lassan eltűnik a párnáról, majd olyat csinál vele, amiről ő eleddig csak könyvekben olvasott. Ártatlan idők. Párizsban akart maradni, másképp akart élni, mint azelőtt. Harry beszélte le arról, hogy kilépjen a hadseregből, s hogy ott maradjon Párizsban. - Gondolj a nyugdíjra - mondta neki. - Itt sem marad minden ugyanilyen folytatta -, egy idő múlva ez a hely is olyan lesz, mint Akron. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Harry emlékeztette Elaine-re. Hiszen terhes és egyedül van, nem? Persze, a kötelesség! Gondolatai visszatértek Elaine-hez. Amikor megpróbálta rávenni a feleségét, hogy ő is tegye azt vele, amit Jeanne, Elaine arca elszürkült. Azt kérdezte, hol próbálta már. Később meg azt, hogy lefeküdt-e más nővel. Shanahan kitérő válaszokat adott. Elaine azt mondta, nem baj, ha megtette. Számolt vele, amíg a férfi Európában tartózkodott. Hosszú idő volt az. Ő pedig messze volt. Shanahan ekkor bevallotta Jeanne-t. Ígéret ide vagy oda, Elaine ezután két hétig rá sem nézett a férfira. Elaine - így vagy úgy - már több mint húsz éve eltűnt az életéből. S mégis, emléke valahogy felerősödött, arca élénkebben élt most Shanahan emlékezetében, mint amikor még együtt éltek. A furgon ráhajtott a kocsifelhajtóra, s megállt a rendőrségi autó mögött. Fények ugyan sehol sem égtek, de az éjszaka elég tiszta volt ahhoz, hogy Shanahan láthassa: a ház fele még áll. Szerencsére éppen az a része szállt el, amelyikben reménykedett. Úgy tűnt, hogy a néhai Mr. Stone odúja volt a robbantás célpontja. - Hadd beszéljek én, Harry. - Nem is merészelném másképp, Shanahan őrmester úr. Shanahan örült, hogy Harry élvezi a dolgot. Shanahan egy, pontosan két alakot észlelt, egy embert meg egy kutyát, a ház valamikori szárnyának lepusztult romjainál. - Csak lassan a testtel, uraim! - szólalt meg a férfi. Shanahan egy pisztolytáska nyitását hallotta. Majd egy fénycsóva világított a szemébe. - Hála istennek, hogy van itt valaki. Elég kísérteties egy ilyen telefonhívás az éjszaka kellős közepén - mondta Shanahan. - Mondja meg a barátjának, hogy jöjjön idébb a furgontól! - folytatta a hang. A fenycsóva elmozdult, most Harryt világította meg, majd a hóna alatt szorongatott papírtekercsekre, onnan meg a két hátsó ajtóra siklott. - Gyere ide, Wilbur! Ez az úr feltehetően tudni akarja, ki a franc vagyunk. Nem is hibáztatom érte. - Wilbur Crapper a nevem - jelentette ki Harry büszkén, belépve a fénycsóva hatósugarába. - Gázművek. - Nem úgy fest, mint a gázművek furgonja - jelentette ki a közelebbi rendőr. A kutya lánca meg-megcsörrent, ahogy igyekezett lépést tartani a rendőrrel. - Sürgős hívást kaptunk - mondta Shanahan. - A diszpécser azt mondta, igyekezzünk. A komputer ebben a körzetben valami gázszivárgást jelzett a fővezetékben, s nagyon úgy fest, hogy pont ezen a helyen van a baj. - A korábbi robbanás okozhatta - tette hozzá Harry. - Szivárgás? - kérdezett vissza hitetlenkedve a rendőr. - Nézze - mondta Shanahan -, én akár bele is kezdhetek egy kimerítő tudományos magyarázatba. Csak félő, hogy ez az egész franc a levegőbe repül, míg mi itt elcseverészünk. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- S akkor röpül az egész házsor - tódította Harry, végigmutogatva a zsákutcán, miközben Shanahan a zsebéből elővett egy fogpiszkálót s rágcsálni kezdte. - Van maguknál valami igazolvány? - Itt a névkártyám - felelte Harry. A rendőr odavilágított Harry ingzsebére. - Akkor én most odatelefonálnék. - Hogyne, telefonáljon csak. De ha nem bánja, addig mi beállnánk ide a furgonnal, mert félő, hogy míg maga az ámenre vár, már nem is lesz mire rámondani. - Ha úgy gondolja, hívhatja közvetlenül is a diszpécsert - tette hozzá Shanahan -, azzal tán felgyorsulnak az események. Mialatt a rendőr telefonált, Shanahan odasúgta Harrynek: - Mihelyt odaérünk, visszaküldelek valamiért. Nyomj bele egy szöget a hátsó kerekébe. *** Shanahan úgy csinált, mintha a parkettát méregetné, ezenközben Harry szétteregette a papírtekercseit. - Itt kell lennie a szelepszekrénynek - jelentette ki Shanahan. - Méltányolnánk, ha egy kissé hátrább lépne. A rendőr azonban hallani sem akart róla. - Látni akarom. Shanahan mindenre vágyott, csak arra nem, hogy a rendőr megláthassa a széf tárcsáját. - Sajna, ez cégelőírás. - Az meg, hogy lássam, rendőrségi. - Ahogy tetszik - szólalt meg Harry, s előhalászott egy cigarettát. - Van öngyújtód? Nem is kell, megtaláltam. - Mi a fészkes fenét csinál, ember? - Shanahan a sötétben is jól láthatta a rendőr kiguvadó szemét. - Hé, nyugi, csigavér! Már évek óta senki sem röpült el emiatt - szólt Harry, s rágyújtott. A Bic közel ötcentis lángja fényénél Shanahan látta, hogy nevetés bujkál Harry szemében meg a szája szegletében. - Leszámítva Brownie-t a County Line Roadon. Emlékszel? Két kerületből kanalazták össze a darabjait. A rendőr önkéntelenül hátraugrott. Shanahan felhajtotta a megperzselődött szőnyegdarabkát, kiemelte a parkettadarabot, majd egy ócska ronggyal letakarta a széfet. - Wilbur, hozz már ide egy vésőt, jó? Shanahan pergő monológgal szórakoztatta a rendőrt, míg Harry odament a furgonhoz. Visszafelé Harry belegyömöszölt egy apró kavicsot a rendőrautó jobb hátsó kerekének szelepébe. - Minek ez a rongy? - kérdezte a rendőr. - A szekrényt védi. A portól meg a szennyeződéstől, nehogy baj legyen belőle. * *# IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Nem tartott sokáig, míg a kalapács meg a véső segítségével a széfet kiszabadították a betonból. - Hadd nézzem ezt a micsodát - szólt a rendőr, miközben Shanahan és Harry azon fáradozott, hogy berakják a furgonba. Szerencsére rádión keresték a rendőrt. - Meg akarom nézni, mielőtt elmennének, hallják? - Hogyne - felelte Shanahan, miközben a széf alja hozzáütődött a furgon fém alapzatához. A rendőr a mikrofonon át veszekedett valakivel az éjszakában. Harry becsusszant a furgon kormánya mögé, Shanahan rakétasebességgel bepattant mellé. - A szentségit, várjanak már! - kiabálta a rendőr. - Csak bejáratjuk a motort! - kiáltotta a nyitott ablakon át Harry, miközben beindította a gyújtást. Majd halkan hátramenetbe kapcsolt és lenyomta a gázpedált. A furgon csikorogva kifarolt az utcára, ott megállt, előrelendült, rángott néhányat és elviharzott. Shanahan a visszapillantó tükörből látta, hogy a kis piros fény kigyullad és pörögni kezd. Felvijjogott a sziréna s a kocsi eldöcögött a felhajtó közepéig. A furgon leoltott lámpákkal befordult s elszáguldott a főút felé. *** - Kösz, Maureen - szólt Shanahan, mihelyt belépett az ajtón. - Mondták már neked, hogy te vagy a legszebb diszpécser a világon? - Még nem. És neked mondták már, hogy nyakig vagy a slamasztikában? - Egen, többször is, mint szerettem volna. De most minden simán ment. - Dehogyis ment simán. Shanahan kiment a konyhába, és lecsavarta a whiskysüveg tetejét. Maureen követte. - Egy bizonyos Rafferty hadnagy keresett, veled akart beszélni. - A francba! - Shanahan húzott egy slukkot az üvegből. - S mit mondtál neki? - Mivel fogalmam sem volt róla, mit kellene, így azt mondtam, hogy alszol. - De ez nem volt elég hatásos, mi? - Nem, így hát eljátszottam, hogy keltegetlek. - Majd közölted vele, hogy elpatkoltam. Nem túl jó. - Azt mondtam neki, hogy tökrészeg vagy, s hogy nem tudok lelket verni beléd. Shanahan kinyújtotta a kezét, magához húzta, s a levegőbe emelve szorosan magához ölelte. - Hihetetlen vagy. - Te se leszel valami hihető - jegyezte meg Maureen, miközben levegő után kapkodott. Ugyanis úton van ide, hogy személyesen ébresszen fel. Tizenöt, húsz perce indulhatott el. - A francba! Shanahan letette Maureent a földre. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

*** - Szóval ki a fene maga, a kedvesnővér? Shanahan hallotta, hogy Rafferty döngő léptekkel megindul a hálószoba felé. Túlméretezett termetével majdnem ajtóstól tört be. - Felkelni, ki az ágyból, te szenilis vén rohadék! Shanahan bizonytalanul ülő helyzetbe tornázta magát. Maga köré csavarta a takarót, nagyokat pislogott, mintha igyekezne tisztán látni. - Akkor most a bácsi előadja az impresszióit. Te meg egy másik tökfej meglovasítottátok Stone széfjét. Ki volt a másik? - Ó, Rafferty, nézzék csak, egy újabb csinos öltöny. A szabóid igazán nem panaszkodhatnak. - Ma nem vagyok franciás csevegésre hangolva, Shanahan. A választ akarom hallani, méghozzá rögtön. Shanahan vigyázott, nehogy túljátssza a részeget. Csak annyira, hogy a másik fontolóra vegye. - Maureen, hoznál nekem egy kis paradicsomlevet meg egy aszpirint? A vendégünknek pedig kávét. Vagy talán egy pohár italt? Én nem kérek. Én alszom. - De nem itt, öregfiú! A zsaru, akit átejtettél, útban van ide. Mihelyt az ujjlenyomatod megvan, gondoskodom róla, hogy a Marion városi börtönben pihend ki a fáradalmaidat. Szóval, ki az a másik pasas? - Miféle másik pasas? - Akivel együtt voltál ma éjjel. Rafferty teljes valójában ott tornyosult az ágy fölött. Shanahan felemelte a takarót és alánézett. - Egy perccel ezelőtt még itt volt. Valószínűleg halálra rémítetted a mennydörgő zsaruszövegeddel. Rafferty nyitott tenyérrel képen törölte. Villódzó fények jelentek meg Shanahan szeme előtt, egy pillanatra meg is süketült. Látni sem látott semmit. - Ennyit a ravaszkodásról - jelentette ki Rafferty. - Egy ilyen vén szar, mint te, akár el is pusztulhat álmában. - Rafferty sarkon fordult, odament az ajtóhoz és becsukta. - Most pedig beszéljünk komolyan, rendben? Shanahan maga elé bámult. Igyekezett összeszedni a gondolatait. Megérte? Mit képzelt magáról? Ki a fenének képzeli magát? Szórakozik a rendőrséggel? Húsz évvel ezelőtt még elment volna. Közben csak magából csinál hülyét. Négy év alatt ez a második megbízása. Ehhez fogható ügye pedig az elmúlt tíz évben nem akadt Maureen odaért az ajtóhoz. Rafferty olyan hirtelen tépte fel, hogy Maureen teljesen elképedt. - Vissza a konyhába, hölgyem, különben úgy megmarkolászom a mellecskéit, hogy csak na! - Menj, Maureen. Nem lesz semmi baj. Rafferty meg én szeretnénk kettesben maradni. Jól mondom, Rafferty? Rafferty lehiggadt. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Jól. Elnézést, hogy kiabáltam. Shanahan meg én igyekszünk elrendezni a dolgokat, igaz, Shanahan? - Mérget vehetsz rá. Rafferty halkan betette az ajtót. A zsaru egy szempillantás alatt nyájasra váltott. - Nem estél a fejed lágyára, Shanahan. Én legalább annyira utálom ezt a nagyfiús szarakodást, mint te. És ha együttműködsz velem, akkor elsimíthatom a dolgot. Még csak idézést se kapsz. Szóval, a kérdés úgy szól, ki volt a másik pasas? Shanahan kiült az ágy szélére, fejét a kezében nyugtatta. A feje még mindig zúgott. Rafferty odaült mellé, s kezét odatette Shanahan térdére. - Ha már ilyen meghitten vagyunk - szólalt meg lassan Shanahan -, akkor először beszéljünk valami másról, rendben? - Rendben - Rafferty megveregette Shanahan térdét -, te elkezdesz beszélni, én meg leállítalak, mikor nekem nem tetsző dolgot hallok. Rendben van úgy? - Ó, Rafferty, egyáltalán nem lesz kedvedre való, amit hallani fogsz. Shanahan felemelte a fejét és odafordult Raffertyhez, s egyenesen a szemébe nézett. - Tegyük fel, nálam van, amit keresel. - Ne nagyon bízd el magad attól, hogy ilyen békésen üldögélünk itt - jegyezte meg Rafferty. - Könyörületes lélek vagyok ugyan... - Hagyd el, Rafferty. A cucc, ami állítólag nálam van, kerülhet hozzád, de kerülhet máshoz is. - Például kihez? Bárcsak tudta volna. - Hm... máshoz. Maradjunk ennyiben. Rafferty felállt, odasétált az ablakhoz és felhúzta a spalettát. Lágy, szürkés fény árasztotta el a szobát. Shanahan nem tudta eldönteni, arra készül-e Rafferty, hogy jól elagyabugyálja, vagy csak gondolkodik. Rafferty megfordult. - Ebbe te nem akarhatsz belekeveredni, Shanahan. Eltűnt férjecske? Abba igen. Gyilkosság? Abba viszont már nem. Ez már az én ügyem. Meg fogunk egyezni, te meg én. Te szépen ideadod nekem a széfet meg azokat az üzleti nyavalyákat, amiket elhoztál Stone számítógépéből, én pedig nem indíttatok ellened eljárást. Ennyit megígérhetek. De ha nem, akkor nem sok jónak nézel elébe. - Gondolkodom rajta. - Shanahan, te a magad idejében tényleg jó voltál. Én még emlékszem, mi mindent csináltál a háború alatt. Aktát vezettünk rólad, a Kraft-ügyig visszamenőleg. Igazi sztár voltál. Az amerikai titkosszolgálat Joly Jokere. De most már más idők járnak. Ez már nem az öregfiúk háborúsdija. - Mondtam, hogy gondolkodom rajta. Rafferty odament az ajtóhoz. - De ne sokáig, haver. Shanahan kikísérte a hadnagyot a nappaliba. - Jó éjt, Shanahan. Rafferty fáradtnak tetszett, úgy mozgott, mint egy öregember. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Jó éjt, kisasszony - köszönt el Maureentől. Rafferty odakint összetalálkozott a Stone házbeli zsaruval. Shanahan hallotta, hogy Rafferty tökfejnek titulálja. Shanahan kiment a konyhába és kitöltött magának kétujjnyi whiskyt. - Nem is tudtam, hogy pizsamát hordasz - ugratta Maureen. - Csak ha mulatságra készülök. - Felvette a telefont, tárcsázott és legurította a pohár tartalmát. - Itt Shanahan. - Szent ég, valaki elvehetné már azt a telefont, ezt a rohadt kínzóeszközt a kezed ügyéből. Mit akarsz már megint? - kérdez¬te Harry boldogtalanul* - Közölni veled, hogy ne hívj telefonon. - Az ilyenek számára, mint te, spéci öltözetek készülnek. - Úgy számítom, hogy egy órája lehallgatják a telefonomat. - Értem. - Harry letette. *** - Szóval mitől változott meg Rafferty tónusa, mit mondtál neki? - kérdezte Maureen a nyakáig felhúzva a takarót és odabújva Shanahan mellé. A hálószoba ablakán rózsaszínes fény szűrődött be. - Nem tudom pontosan. - Szeretkeztél már kora hajnali fényben? - kérdezte Maureen. - Kérdésed romantikus hajlamra vall. - S benned nincs semmi romantikus hajlandóság? - De. Egy férfinak is kell valami szép az életébe. 7. Később már nem tudott elaludni. A takaró puhaságában összegömbölyödött Maureent otthagyta az ágyban. A spaletta részein beszűrődő fény zebracsíkokat festett a takaróra. Csöndesen kiment a konyhába, kinyitotta a pinceajtót, és lement a lépcsőn. Hűvös és nedves volt itt minden. Villanyt gyújtott. Hét-nyolc pincebogár megiramodott a sarkok felé. Belépett abba a helyiségbe, ahol a szenet tárolták annak idején, amikor még nem álltak át a gázfűtésre. Meghúzta a zsinórt, s a csupasz villanykörte kigyulladt, imbolygott pár másodpercig, táncoló árnyékokat rajzolva az ablaktalan helyiség falára. Shanahan odament a jobb oldali polchoz, és levett egy dobozt. A kezével letörölte a rárakódott port. Leszedte a zsineget, felnyitotta a tetőt. Mind a doboz, mind annak tartalma nedves, penészszagú volt. Shanahan hátát a betonfalnak támasztva leguggolt. Úgy érezte magát, mint egy gyerek a rejtekhelyén. Évek óta nem járt már itt lent. Kiemelte a fekete albumot. Szétesőben volt. Elnézte a régi fényképeket, az inkább barna-fehér, semmint fekete-fehér felvételeket. Kisméretű képek. Eszébe jutott, hogy némelyikük azzal a miniatűr német fényképezőgéppel készült. Elaine a szülei hátsó kertjében, kissé zavart mosollyal, kezében limonádéval ül egy fehér IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

kerti székben. Mögötte virágzanak a bazsarózsák. Az is eszébe jutott, hogy innen hozta a virágokat a saját kertjébe. A képen Elaine pont olyan volt, mint álmában, amikor búcsút intett neki. Milyen fiatal volt. S milyen karcsú. Istenem, vártak a dologgal egész a nászéjszakáig! Akkor látta és érintette meg először Elaine apró, kemény mellét. S milyen könnyedén szeretkeztek egymással akkor ketten. Két pohár bor, s Elaine már alig várta, hogy odaérjenek a szállodába. A San Diegóba. Első alkalommal alabástromnak tetszett a teste. Az utazás végén érezte, hogy csak úgy árad a forróság Elaine napbarnította testéből, ahogy hozzásimult. - Csináljuk minden éjjel és minden reggel! - mondta Elaine. - Nem is tudtam, hogy ez ilyen jó. Más idők voltak azok. Ő maga is szűz volt még, jóllehet a cimborái mindent elkövettek, hogy elcipeljék egy Terre Haute-i bordélyházba. Akkor örült, hogy nem hagyta. Senki sem olyan szép - gondolta -, mint Elaine. Jane Remell sem. Még Rita Hayworth sem. A Terre Haute-i kurvák meg pláne nem. Véletlenül találkozott Elaine-nel. Először az anyjával ismerkedett meg. Csinos asszony volt. Indianapolis belvárosában Shanahan megállt egy kis luteránus templomnál. Szabadságon járt itthon, moziba készült, de az előadás kezdetéig maradt még egy órája. A hőség elől menekült be a templomba. Egyenruhájában élénk érdeklődést keltett. Elaine anyja bemutatkozott neki. Elbeszélgettek. Meghívta a házukba, hogy csatlakozzék a család vasárnap esti ünnepélyes vacsorájához. Nem vágott elég gyorsan az agya ahhoz, hogy visszautasítsa. Fura, már évek óta nem jutott eszébe Elaine anyja. Jó humorú asszony volt. Csakúgy, mint Elaine kezdetben. Az apja komoly ember, kicsit fellengzős is talán. De ez nem volt bántó. Shanahan emlékezete szerint Dawyer papa vacsora után belefogott a háború gazdasági teóriájának fejtegetésébe. Elaine mentette meg, kisétált vele a hátsó kertbe. Beszélgettek. Elaine előtt még nem találkozott olyan nővel, akivel beszélgetni lehetett volna. Valahogyan - legalábbis akkoriban - sikerült megoldania Shanahan nyelvét. Shanahan tovább lapozott. Nem kellett volna. A szeme előtt hullott szét minden. Lemérhető volt a fotókon is, ahogy lapozott vissza az időben. A képek is mesélték a maguk történetét. A mosoly ott játszott még az arcokon. Csakhogy egyre hamisabb valamennyi. *** Odakint a hátsó kertben Shanahan a még harmattól nedves liliomágyásokból kitépkedte a friss lóhere- és pitypangsarjakat. Ma reggel az élet barátságosnak, nehéznek ígérkezett. Vagy változunk, vagy elpusztulunk. Shanahan a változás mellett döntött, nem igaz? Hiszen itt van Maureen. Meg ez az ember, akivel sohasem találkozott, akinek léte számára semmit sem jelentett, halála azonban fenyegetést rejt számára. Már nincs visszaút. Ha nem sikerül Raffertyt megelőzve összeraknia a képet, akkor ez a pasas így vagy úgy, de gondoskodik róla, hogy egy börtöncellában vagy a föld alatt rothadjék el. Találkoznia kéne Harmonyval, hogy átnézhesse Stone üzleti feljegyzéseit meg Harryvel, hogy kideríthessék, mi van a széfben. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Rafferty azonban biztosan ráállított valakit vagy valakiket, akár többeket is, attól függően, mennyire fontos számukra ez a gyilkosság. Shanahan már nem szabad polgár többé. A telefonját sem meri használni. S követik. A csöndet az élő sövény ágainak roppanása törte meg a háta mögött. Shanahan megfordult, s azt látta, hogy Casey üldöz egy mókust, s már-már el is kapja. Ekkor azonban hirtelen egy másik mókus keresztezte Casey útját, s a kutya pillanatnyi zavarában futni engedte mind a kettőt. Egyikük - immáron biztonságban megkapaszkodva egy faágon - átkokat szórt Shanahan kutyája felé. *** Addig nincs értelme elindulnia, míg a boltok ki nem nyitnak a belvárosban. Kint ült a hátsó udvaron az egyik fonott székben. A másikban Maureen egy csésze kávéval a kezében. Fehéren rügyeztek a bazsarózsák. A Háborús Hősök Emléknapjára virágba borulnak. Időtlen idők óta így megy ez. Az ünnep és a bazsarózsák összetartoznak. Április multával az apró rügyek már nem rózsaszínűek, s maga a fa sem nyújt olyan impozáns látványt. - Szeretek itt lenni - szólalt meg Maureen. - Szeretem, hogy itt vagy. - Igazán? Hát remélem is. - Maureen halkan, bizonytalanul folytatta. - Azt hiszem, úgy tisztességes, ha elmondom, terveim vannak veled. - Mifélék? - Hogy ideköltözöm hozzád. - Rögtön ki is javította magát. - Már úgy értem, hogy foglalkozom a gondolattal. Shanahan nem szólt egy szót sem. Már neki is eszébe jutott. De nem számított rá, hogy ilyen hamar szóba kerül. -.Én mondtam, hogy rámenős nőszemély vagyok. A frászt hoztam rád, igaz? - Egen - felelte Shanahan. - Ahogy mondod. - Mennyivel korábban kérdeztem rá? - Nem is tudom. Talán egy héttel? Kettővel? Évek teltek el eseménytelenül. Az utóbbi néhány napban viszont minden felgyorsult. Elaine meghalt. Ő elutasítja huszonöt éve nem látott fia közeledését. A pasasról, akit fel kéne kutatnia, kiderül, hogy már halott, aztán a háza is romba dől. Végül jön Rafferty, és megfenyegeti, hogy életének hátralévő napjait bekaszlizva tengetheti. S akkor ez a vonzó, negyvenhárom éves asszony ide akar költözni hozzá. - Az én koromban az ember már nem tervez hosszú távra - szólalt meg Shanahan. - Mindenesetre örülnék neki, ha egyikünk sem kötelezné el magát egészen addig, amíg ez a másik dolog el nem rendeződik. - Ez egyenes beszéd. - Maureen felkapta a lábánál heverő piszkos teniszlabdát, s elhajította. Casey felugrott, utánavetette magát. Az első pattanás után felkapta és visszahozta. - Csak arra gondoltam, jó, ha tudod, mi jár a fejemben. Így marad esélyed elugrani a nyílvessző elől. Megint elhajította a labdát. Casey kecsesen utánaszökkent, röptében elkapta. - Baseballjátékosnak is elmenne - jegyezte meg Maureen. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Annak nem. - Shanahan megvonta a vállát. - A visszapasszolása fabatkát sem ér. *** Négyen voltak, nagyjából azonos termetűek, s ott sorakoztak Shanahan fürdőszobája körül másnap délelőtt negyed tizenegykor. Az utasítás úgy szólt, hogy fürödjenek le. Megborotválkoztak, s most Maureenen volt a sor, hogy egy kicsit megnyírja a hajukat, miközben Shanahan az árcédulákat és a gombostűket szedegette ki a négy egymáshoz válogatott ing- és nadrágkollekcióból. Shanahan az egyetemi parkban csípte fel őket, a jelzés nélküli rendőrautóban ülők szeme láttára, akik egész idő alatt Shanahan Malibujának nyomában voltak. Shanahan újoncai közül kettő munka híján a parkban igyekezett agyoncsapni valamivel az időt. A másik kettő éppen kijózanodó félben volt, s noha nem kerestek munkát, most örültek, hogy kapnak húsz dolcsit, amivel megismételhetik az előző estét. - Nem egészen világos a dolog - szólalt meg egyikük, midőn belebújt egy szürke munkanadrágba. - Kit akarunk megtréfálni? - Maga az, akinek jogosítványa van? - kérdezte Shanahan, elengedve a füle mellett a kérdést. - Igenis, uram, már negyven éve, s baleset nélkül. Nem volt nehéz, hiszen autóm sincs. - Biztos, hogy tud vezetni? - Csak viccelek. Egész életemben vezettem. Tejeskocsit, kenyereskocsit, mosodai teherautót, újságkihordó furgont. Néhanapján még taxizom is. - Tudja, mi a dolga? - Elég őrült dolog, de tudom. Elhajtok a belvárosi Maryland Street-i parkolóig, beállok, s utána valamennyien szétszéledünk a szélrózsa minden irányába. - A kocsikulcs? - Tudom, tudom. Behajítom az ülés alá, a kocsit pedig bezárom. - Helyes. S mi van, amikor behajt a garázsba? - Megállok egy pillanatra, maga gyorsan kiugrik, én pedig hajtok tovább a legfelső emeletre. - Tessék - mondta Shanahan, s kiosztott négy egyforma szalmakalapot. Ezeket itt ne felejtsék. *** Megtévesztő manőverbe kezdtek, mivel Shanahan nem tudhatta biztosan, nem lesi-e valamelyik szomszédos tetőről még egy megfigyelő távcsővel. A négy fickó először azt hitte, hogy Shanahan megbolondult. Majd kezdték élvezni a játékot, azt, hogy összevissza mászkálnak, mint pók a falon. Négy egyforma maskarába öltözött komédiás sétált oda a kocsihoz. Shanahan hátra ült, lecsúszott a sofőrülés mögé, s a vizsgálódó szemek kereszttüzéből kikerülve, kibújt az „egyenruhájából”. Ketten kiszálltak és visszamentek a házba. Kijött az egyik majd a másik is. Aztán kettő megint visszament a házba. Ezt mintegy tíz percig játszották, egészen addig, míg csak az összes szemlélő bele nem zavarodott már a IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

látványba. Mikor a kocsi kifarolt az utcára, négy alakot lehetett látni benne, amint a Washington Streeten haladva megindulnak a belváros felé. - Hé, valaki a nyomunkban van - jegyezte meg a sofőr. - Eztet akarta? - Pontosan ezt - felelte mosolyogva Shanahan. - Gyorsan kapcsol ilyen dolgokban, mi? - Hát, tudja, megesik olykor, hogy a kocsi nem a sajátom. Mire a kocsi behajtott a parkolóházba, Shanahan - akinek korábban sikerült néhány fájdalmas, egy kígyóembert is meghazudtoló mutatvány árán megszabadulnia egyenöltözékétől - most már sötét öltönyben, fehér ingben és vörös nyakkendőben virított. Shanahan szerette volna látni Rafferty embereinek képét, amint őrült módon utánavetik magukat a négy Shanahannek, anélkül, hogy sejtenék: az igazi nincs is köztük. Odabent várt a mosdóban néhány percet, megigazította a nyakkendőjét. Egy kis hideg vízzel felfrissítette az arcát. Bankelnöknek is elmenne. Mégsem, elnyűtt arca ugyanis nem vall nyugodt életre. Átsétált az utca másik oldalára, be a Hyattbe, egyenesen a telefonfülkékhez tartott és tárcsázta Harryt. Nincs otthon. Idő: fél tizenkettő. Ha a Cubs játszik kora délelőtt, akkor Delaney sörözőjében megtalálja, biztos ott nézi az előmérkőzést. Majd később cserkészi be. A saját számát hívta. Maureen vette fel. - Mi lesz vacsorára? - kérdezte az asszonytól. - Ma te vagy a soros - felelte ő. - A King Cole megfelel? - Hirtelen meggazdagodtál? - Nem. De van egy VISA-kártyám, s gyűlik rajta a napi nyolcvanöt dollár. Nyolckor ott. - Ó-la-la! - énekelte Maureen. - Ez aztán a randevú! Shanahan felhívta Harmonyt, s közölte, hogy ha megfelel, fél óra múlva ott lesz. Megfelelt. Shanahan a szállodában bérelt egy krémszínű Lincolnt, az Ayresnél megállt és vett egy irattáskát, majd a Fountain Square-re hajtott, hogy magához vegye a printeket. Aranybányának bizonyult. Köztük volt Stone ügyvédjének, könyvelőjének, számos bank- és üzletembernek a címe, köztük Samuel Kessleré is. S ott voltak a bankkimutatások is. - Megfelel? - kérdezte Harmony, látván, hogy Shanahan mosolyog. - Pompás. Hálás vagyok magának - mondta Shanahan, miközben a nyomtatott szövegeket és diszkeket belerámolta új irattáskájába. - Mivel tartozom? - Semmivel. Szívesség Harrynek. De meg kell ígérnie, hogy a végén elmeséli, mire ment vele. Mármint az üggyel meg minden. - Ez üzlet, Harmony. Ragaszkodom hozzá. A kliensem állja, s megengedheti magának, hogy fizessen. De tegyen meg nekem egy szívességet, ne küldje el a számlát addig nekem, amíg nem telefonálok. Nem szeretném, ha bárki is eljuthatna magához. Használhatnám a telefonját? Shanahan Delaney sörözőjét hívta. Ott találta Harryt. - Mi volt a széfben? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Nem fogod elhinni, alig valami - felelte Harry. - Három videoszalag meg egy kupac levél. Se készpénz, se kötvények, se semmi. - Öt körül ott tudok lenni. Oda tudod hozni a cuccot? - Hová? - Hát ahol most vagy. - Shanahan, rongyosra ülöm a hátsómat, ha addig itt várlak. - Hagyd ott Delaneynél. Mondd meg neki, hogy rajtam kívül oda ne adja senki másnak. - Bármelyik pillanatban kezdődhet a mérkőzés. - Ne idétlenkedj, Harry. A bérelszámolási listán rajta vagy. Viszont ha nem jövünk rá, mi folyik itt, te is megismerheted közelebbről egy akadékoskodó zsaru rosszkedvét. *** Az ügyvéd irodája Lockerbie közelében volt. Shanahan nem járt ezen a környéken azóta, hogy a századfordulón épült nyomorúságos, rozzant házakat drága és bizarr otthonokká varázsolták. A Lincoln lendületesen haladt a macskaköveken. A cég egy legalább százéves épületben székek, de a téglákat újra fugázták, a zsalugátereket helyreállították. Odabent egy asszony a vén páfrányokat locsolta. - Azért jöttem, hogy William B. Stone jogi ügyeinek intézőjével találkozzam. Melyikük az, Mr. Bindley, Mr. Bosworth vagy Mr. Moore? - kérdezte, elismételve az összes nevet, amely az ajtó melletti rézlapon állt. - Bármelyikük. Lehet Mr. Bindley, Mr. Bosworth, de lehet Mrs. Moore is. - Elnézést. Általában leplezni szoktam férfiúi sovinizmusomat. Vonzó asszony, sötét bőrű, barna hajú, hihetetlenül rövidre nyírott szurokfekete hajjal. Fekete ruhát viselt meg hatalmas aranyékszereket. Indiánnak látszott. - Szerénységem ezek közül Moore. Történetesen én intézem Mr. Stone jogi ügyeit. Majdhogynem kacéran mosolygott rá. - S ön vajon kicsoda? - Mrs. Stone sógora - felelte Shanahan. Eléggé elképesztette, hogy kis híján elszúrta a dolgot. - Mrs. Stone-nal sosem volt alkalmam találkozni - jegyezte meg az asszony. Hogy viseli? - Sokkot kapott, zavart és otthontalan. - Megértem. Mit tehetek önért? - Mindenekelőtt - fogott bele Shanahan - Mrs. Stone-nak fogalma sincs arról, vajon gondoskodott-e róla a férje... anyagilag. Tartok tőle, hogy Mr. Stone igencsak homályban tartotta ezeket az ügyeket. - És? - kérdezte a nő, még mindig a kezében tartva a locsolókannát. - És így arra gondoltam, hogy esetleg szolgálhatna némi információval a végrendeletet, a biztosítást meg ilyesmiket illetően, hogy legyen az asszonynak némi fogalma a jövőjéről. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hát, nem is tudom, Mr... - Shanahan. Dietrich Shanahan. - Will meglehetősen zárkózott ember volt. Nem hiszem, hogy jogilag helyes lenne, ha ezeket az információkat kiadnám. Majd gondolkodom rajta, de talán szívesebben beszélném meg közvetlenül Mrs. Stone-nal, ha nem haragszik. - Csakhogy az a baj, Mrs. Moore, hogy az asszony nem igazán ért az anyagi dolgokhoz. Ezért kért meg engem, valósággal könyörgött, hogy nézzek be önhöz. Ugyanis mindennek a tetejébe még az is megeshet, hogy a szegényházban köt ki. Nem kíván ő pontos adatokat kapni. Csak nagyjából tudni, mi a helyzet. - Nos, rendben van. Jöjjön velem - mondta az ügyvédnő, s elindult az egyik szoba felé. Nem volt különösebben nagy iroda, valamikor feltehetően szalonként funkcionált. Volt benne egy kis kandalló is. Egy fehér, terebélyes dívány uralta a helyiséget. Mellette egy hozzá illő szék meg egy kisméretű íróasztal. Az egyik nyitott ajtón keresztül egy másik szobába lehetett látni, ahol egy hatalmas mahagóni íróasztalon papírhalmok sorakoztak. Egy felgyűrt ingujjú, meglazított nyakkendőjű férfi ült mellette, s a papírok fölé hajolt. - Már megbocsásson, Mr. Shanahan, de fel nem foghatom, hogy a nők, különösen a művelt nők zöme manapság mind úgy éli le az életét, hogy fogalma sincs a saját pénzügyeiről. Nevetséges. - Shanahan nem szólt egy szót sem. Félre ne értsen. Sajnálom valamennyit, különösen Mrs. Stone-t, aki elvesztette a férjét is meg a házát is. Csakis ezért segítek. S minden, amit mondok, szigorúan bizalmas. Shanahan helyet foglalt a fehér széken. Jót mulatott azon, hogy úgy tesz, mint aki maga is az elegáns világhoz tartozik. Tyrone Powerhez méltó alakítás jegyezte meg magában. - Megértem önt, Mrs. Moore. S őszintén méltányolom, hogy igyekszik eloszlatni a ködöt Mrs. Stone jövőjét illetően. Fogalma sem volt róla, honnan veszi ezt a művelt társalgási tónust. Mindenesetre nem csinálja rosszul. - Tudja, az a vicc az egészben - kezdte az ügyvédnő mélyet sóhajtva s feltéve egy túlméretezett kék keretes szemüveget -, hogy Will mindent meg akart változtatni. A végrendeletét, a biztosítási feltételeket... vagyis mást akart megjelölni első számú kedvezményezettjeként. - Azt akarja ezzel mondani, hogy nem Mrs. Stone a kedvezményezett? - De, valójában ő az, ám ha Mr. Stone idejött volna hétfőn úgy, ahogy abban megállapodtunk, akkor a feleségének nem jutott volna ennyi. Mindösszesen annyit kapott volna, hogy kényelmesen megéljen belőle, ám a vagyon zöme másra szállt volna. - Nevezetesen? - kérdezte Shanahan az egyszerű „kire” helyett. Az ügyvéd habozott egy pillanatig, majd kimondta: - Todd Marquette-re. Van valami elképzelése arról, ki lehet ő? - Sajnos, nincs. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Sajnos, nekem sem. Ezért is kérdeztem - mondta az ügyvédnő felállva. Tehát a dolgok jelenlegi állása szerint, amennyiben Mr. Marquette nem támadja meg a végrendeletet, úgy Mr. Stone felesége közel egymillió dollárhoz jut értékpapírokban, osztalékban, vagyontárgyakban. Vagyis Mrs. Stone tekintélyes összeg birtokosa. Tehát ez mind, valamint mindaz, ami eleve a saját nevén van. - Azt hiszem, az nem túl sok - felelte Shanahan. - Igazán? - kérdezte az ügyvéd meglepődve avagy kételkedve. Shanahan nem tudta eldönteni. - Mindenesetre, ha felvesz egy ügyes könyvelőt, nem kell aggódnia. Nem is lesz olyan könnyű elköltenie. 8. Vajon tudott arról Mrs. Stone, hogy mire készül a férje? S képes volt arra, hogy megölje a férjét, vagy hogy felbéreljen valakit, aki megteszi? Shanahan útközben megállt a központi könyvtárnál, hogy egy telefonkönyvben utánanézzen a Marquette-eknek, ám egyetlen egyet sem talált. Ezek után a Meridian Streeten elindult észak felé, hogy találkozzék Kesslerrel. Ezek az emberek más világban élnek. Ott van Mrs. Moore irodája. Meg Mrs. Stone otthona. A környezet, amit teremtettek maguknak. Shanahan betolakodónak érezte magát. De hisz végtére is az, hát nem? Mulattatta a dolog. Szemben a Geist és a Carmel impozáns negyedeivel, a Meridian Street környéke régebbi pénzekről árulkodott. Hatalmas kő- meg téglaépületek a húszasharmincas évek tájáról. Hosszú, tökéletesen kialakított pázsitok - futballpálya méretűek - s arra szolgálnak, hogy elválasszák az otthonokat a háromsávos utcától, itt lakik a kormányzó, itt állnak a belsőépítészeti csodák. Az épületek mögött uszodák, teniszpályák, négyautós garázsok, fölöttük a cselédszárny. A francba, itt akkorák a fürdőszobák, mint az ő egész lakása! Mennie kell még pár mérföldet. Fel egészen a 116. utcáig, ahol az egykori indianai földek helyén most márvány borítású irodaépületek váltogatják egymást golfpályákkal és szökőkutakkal. Ami családi farmot nem faltak fel a gazdálkodók tömörüléseinek dollármilliói, azt felzabálták a főbb részvénytársaságok hatalmas főhadiszállásai. A BMW-brigád, akiknek nevében a „megyei” már nem azonos sem a búzaföldekkel, sem Dolly Partomul. Shanahan elképzelhetetlennek tartotta, hogy Mrs. Stone tette volna, hogy képes lett volna rá. Minek fogadott volna magánnyomozót, ha ő követte el? Sehogy sem volt ínyére az egyik valószínűsíthető válasz. *** Mozgalmas nap ez a mai. Shanahan a zsúfolt garázson átvágva odasétált egy új, téglából épült irodakomplexumhoz. A magánparkolók az épület szomszédságában helyezkedtek el. Ford Escort egy szál se. Csak Mercedesek, BMW-k meg Audi 5OOO-esek. Ilyen autók dukálnak a szuper elit ifjainak, a tej lefölözőinek. Ők már nem a földbirtokos arisztokrácia, hanem az arisztokratikus birtoklás képviselői, akik a befektetés, a méltányosság és az adóösztönzés nevében bármit megtehetnek. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Megbeszélték ezt a találkozót Mr. Kesslerrel? - kérdezte konzerv udvariassággal a fiatal nő. - Nem, de meggyőződésem, hogy Mr. Kessler hasznosnak fogja ítélni a beszélgetést. Csak pár perc az egész. - Kaphatnék egy névjegyet? - Csak annyit mondjon neki, kérem... - Azt is közölhetem vele, hogy ön kit képvisel... - A nő nem volt türelmetlen. Az a dolga, hogy kiszűrje az embereket. Ettől ez a kimért, vonalas magatartás. Az óvatosság, nehogy a lelkébe gyalogoljon valami fontos embernek meg az eltökéltség, hogy megkímélje a főnökét attól, hogy holmi írógépszalag-ügynökökre fecsérelje a drága idejét. Profinak tetszett. Csinos zakó, s egy olyan csokornyakkendő, amely azon nők viselete, akik a verejtékezést választják a lélegzés helyett. - Közölje Mr. Kesslerrel, hogy William B. Stone képviselőjeként jöttem - mondta Shanahan, s közben azt figyelte, felcsillan-e a felismerés a név hallatán a nő tekintetében? Annak a szeme se rebbent. - Kérem, foglaljon helyet, azonnal visszajövök - s ezzel már el is tűnt egy halkan betett ajtó mögött Shanahan leült. A szoba szemközti falán hatalmas festmény. Szürke- és mályvaszínű örvénylés, kellemes kiegészítője a falaknak és a méregdrága szőnyegeknek. Jobbra az íróasztalon folyóiratok. A Forbes, a Fortune, a Business Week. Az újsághalom mellett a Részvény- és Deviza Társaság tevékenységéről szóló, drága papírra nyomtatott hivatalos értesítők hevertek. Volt ott egy brosúra is, amely a közép-és dél-amerikai befektetési lehetőségeket taglalta. Shanahan kezébe vette a reggeli lapot. A főcímek a Körcentrum-tervről, a drogháborúról meg arról tudósítottak, miszerint az illetékesek azt fontolgatják, hogy Indianapolis lehetne a közelgő olimpia színhelye. Beszámoltak még az „Indianapolis 500” játékok miatti forgalomkorlátozásokról, volt benne egy vicc, egy rövid időjárás-jelentés, egy-két bibliai idézet, ám egy sor se Stone haláláról, se arról, hogy a házat felrobbantották. Hogy is tarthatna állampolgári érdeklődésre számot egy ilyen hír akkor, amikor a város mámorosan ünnepli saját magát, azt, hogy végre belekerülhet az országos vérkeringésbe. Pedig hát az ember azt várná egy konzervatív laptól, hogy szentté avassa republikánus emberét, s hogy vezércikkben szólítson fel ezen gyalázatos bűntett kiderítésére. Furcsa. Mikor a fiókigazgató bekísérte Shanahant a szentélybe, Kessler nem állt fel. Éppen telefonált. Intett Shanahannek, hogy foglaljon helyet, majd 180 fokos fordulatot tett a székével. így arccal a parkolóra nyíló ablaknak ült. Halkan beszélt. Shanahan itt-ott elkapott egy-egy mondatot: - Hol vehetik át ezt a pénzt? - meg: - Addig ne, míg jóvá nem írják a bevételt. Shanahan végigjáratta a szemét az irodán. Olcsó benyomást keltett, holott ko¬rántsem volt az. Sarokhelyiség, rézkeretes, világos fáborítással. Egy eredeti Leroy Weiman-festmény, egy golfjátékos ütés közben. Mintha csak egy La Jolla-i méregdrága öröklakás-komplexum bérleti irodája lenne. Hófehérben előadva. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Kessler sötét öltönyében, fehér ingével és vörös nyakkendőjével első pillantásra egy kissé túl keletiesnek hatott kaliforniai módra berendezett irodájához képest. Shanahan végignézett saját fekete öltönyén, fehér ingén és vörös nyakkendőjén. Mint az ikrek. A hatalmat sejtető külső. Az igazgató dühösen felcsattant: - Ha én magam mindenütt jelen tudnék lenni, akkor nem kellene magát fizetnem, nem igaz? Ha lejövök... - Kessler ezt már újra suttogta. Kessler íróasztalán családi fényképek, a keretük úgy fordítva, hogy inkább csak a látogatók, s ne maga az érintett láthassa a feleségét és az utódját. Az egyik megfakult színes fotón Kessler meg egy nő, feltehetően a felesége. Kessler mosolyogva egyenesen a fényképezőgép lencséjébe bámul. Nem sokkal az esküvő előtt vagy után készülhetett. Kessler azóta már tekintélyesebb lett néhány kilóval. Sőt dagadt. Volt ott még egy fotó Kesslerről, ugyanarról a nőről meg két fiáról. Kessler már ezen a képen is testesebb, de még mindig nem olyan, mint most. A második képen már erőltetett a mosoly. Shanahannek a saját fényképei jutottak eszébe. A fotóknak is megvan a maguk története. Kessler tett egy félfordulatot a székével. - Ilyen feltételek mellett annyit sem hozunk össze, hogy a telefonszámlát kifizessük, s különben is vannak nálam. Egyszóval mentse, ami menthető, barátocskám. - Kessler „barátocskám” becézése egyáltalán nem hatott barátságosnak. - Ide figyeljen! - vetette oda Kessler Shanahannek, egyetlen pillantásra sem méltatva. - Nem tudom, mi ez az egész, viszont közlöm önnel, hogy én már évek óta nem találkoztam Stone-nal. - Mr. Kessler, igyekszem mindent megtudni Stone múltjáról, s úgy gondolom, hogy ön segíthet betömni néhány lyukat. Kessler immáron teljesen visszafordult az íróasztalához, ám változatlanul nem nézett Shanahan szemébe. - Szóval, ki maga? - Magánnyomozó. Mrs. Stone-nak dolgozom. A testes és tekintetet kerülő diri ezúttal hátradőlt a székében, s egy „atyaúristen-márcsakezhiányzott” pillantással égnek emelte a szemét. - Semmi beszélnivalóm sincs magával, az időm túl drága ahhoz, semhogy efféle szentimentális bájcsevegésekre fecséreljem. - Mrs. Stone vigasztalan - jegyezte meg Shanahan azt remélve, hogy egy mégoly ál-együttérzésféle is sokat elárulhatna Kessler arcán. - Mrs. Stone olyan, mint a bili füle. Örökké le van törve. - Csak pár kérdés az egész. S már mint a kámfor, el is tűnök. - Nem bír maga olyan gyors lenni. - Lehetséges. Mindazonáltal Stone iratai arra engednek következtetni, hogy mindketten komoly érdeklődést tanúsítanak Közép-Amerika iránt - blöffölt Shanahan. Ez minden, amit tud erről a férfiról. Kessler tekintete Shanahanre villant, s egy másodperc töredékéig farkasszemet néztek egymással. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Stone meg én sok-sok évvel ezelőtt megszüntettük partnerkapcsolatunkat. Mindez már a múlté. Csakúgy, mint a mostani találkozásunk, Mr. ... - lenézett az íróasztalán fekvő jegyzetfüzetbe - Shanahan. Ezzel Kessler ismét megpördült a székével, s az ablak felé fordult. - Baromi kedves fickó - szólt oda Shanahan kifelé menet a titkárnőnek. A nőnek arcizma sem rezdült. Úgy viselkedett, mint azok az emberek, akik, ha valamilyen hatalmasság szolgálatában állnak, hajlamosak azt hinni magukról, hogy ők is e hatalom birtokosai vagy legalábbis a meghosszabbított karjai. Tökéletes pókerarcot vágott, s olyan tónusban válaszolt, mintha csak egy elsőnapos ovisnak mesélné el a hazavezető utat. - Viszontlátásra, Mr. Shanahan, kellemes délutánt. *** Gyerünk tovább! Ezúttal Delaney sörözőjébe. Delaney kocsmájának nincs neve, semmi sincs kiírva az ajtóra. Az ember csak onnan tudja, hogy söröző, mivel a neonbetűk az ablakban erről árulkodnak. Harry biztos odabent várja. Amennyiben a Cubs a Wrigley Field stadionban játssza a mérkőzéseit - Shanahan már elvesztette a fonalat, nem tudta, hogy három év után hol játszanak először -, akkor ma valószínűleg pályán vannak. Az új lámpák ellenére kevés meccset játszottak este a Wrigley-ben. Shanahan ki nem állhatta a kivilágított Wrigleyt. Baseballt délután kell játszani, isten kék ege alatt, hamisítatlan zöld gyepen. Harry már biztos bent ül a söröző valamelyik hűvös, sötét bokszában a Stroh-ját iszogatva, s azt lesi, hogy a mai Napsugárfiúk hogyan állják ki az összehasonlítást Ted Williamsszel, Musiallal meg Ernie Banksszel. - Nem egyszerű - jelentette ki Harry hagymakarikáit a kétchupba mártogatva. - Rohadt extra ütögetések. Atyavilág, az embert a szívinfarktus kerülgeti! Harry olykor gyűlölte a Cubsot, viszont sohasem pártolt át másik csapathoz. A másik Harry meg, Harry Caray, a Cubsmérkőzések közvetítője időtlen idők óta, az indianai South Bendben élő MacMurray családról beszélt éppen, arról, hogy ők is eljöttek megnézni a játékot. A nagy Harry Caray, aki egy szívinfarktus után most visszatért a posztjára. Még az Egyesült Államok elnöke is felhívta, hogy jobbulást kívánjon neki. A chicagói polgármester pedig a mai napot Harry Caray-napnak nyilvánította. Harry Caray, a hamisítatlan öregfiú. De hisz maga Reagan is az, vagy nem? Kimeríti ezt a fogalmat. Az egyik fickó rontott a bal oldalon. Shanahan becsúszott a boksz átellenes oldalára, s ellopott egy hagymakarikát. S mielőtt még hátsó felével érinthette volna az ülést. Delaney már elé is tette a sörét. - A francba, Shanahan, temetésen járt? kérdezte Delaney. - Deets mostanában az előkelőségek között riszálja magát, Delaney - válaszolt helyette Harry. - Képes úgy ülni, hogy ne lássa a játékot! Ülj már ide, Deets! Az ember izgalmában lerágja a körmét! - Eszik valamit? - kérdezte Delaney a kötényébe törölve a kezét. - Maradt egy kis pörköltem. Egy embernek elég. Nem akarnám, hogy megromoljon. Grátisz. - Kösz, Delaney, de már elígérkeztem későbbre. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hová mész? - kérdezte Harry, mihelyt a tulaj visszament a pult mögé. Egyik lábát felhúzta és a képernyőre meredt. - Vacsorázni valakivel. - Hová mész? - ismételte meg a kérdést Harry. - Valahová. - Baromi titokzatos vagy mostanában, Deets. Elugrasz Hagerstownba egy kis harcsára? - Nem. Mit találtál a széfben? - Nem mondom meg, amíg te meg nem mondod. - Gyerekes vagy. - Az hát. Még mindig nem nőtt be a fejem lágya. S nem is fog. Tehát, ha te megmondod, megmondom én is. - A King Cole-ba egy barátommal. - A King Cole-ba. Ez már döfi! Egy barátjával! - mondta Harry, s bólintott hozzá. - Hát nem cuki? Delaney! - üvöltötte Harry. - Ez a Deets ma este a King Coleba készül egy barátjával. Nem semmi! - Ó-la-la! - dalolta Delaney - úgy látszik, megcsömörlött Delaney egyhangú, mindennapos marhapörköltjétől. - Harry, mit találtál a széfben? - Na és kivel mész, Lady Divel netán? - Harry, ha nem mondod meg, amit tudni akarok, hát én levágom a mogyoróidat és belerakom Delaney pörköltjébe. - Találtam - Harry matatott maga mellett, majd előhúzott néhány papírt - egy köteg levelet. De nem olvastam el egyet sem. Na, egyet mégis. Kicsinyét szirupos, ettől aztán leeresztettem, úgyhogy feladtam. Meg találtam két videoszalagot. De nem néztem meg. - Ez minden? - Ez minden. Se pénz, se ékszer, se fontos irományok. Ennél unalmasabb mackós munkám még nem volt. - Az asztalon odatolta Shanahan elé a cuccot, ő meg beletuszkolta degeszre tömött irattáskájába. - Szóval, szerinted mire megy ki ez a Stone-buli? - Egyelőre csak egy Kessler nevű tetű üzletembert találtam, aki egy nyikkot sem beszélt, viszont Közép-Amerikára ugrott. Harry megrázta a fejét. - No meg még annyi, hogy Stone félúton volt ahhoz, hogy megváltoztassa a végrendeletét, meg hogy az életbiztosítása kedvezményezettjeként egy bizonyos Marquette nevű fickót nevezzen meg. - Aki? - Fogalmam sincs. Nincs nyoma se a főkönyvekben, se Stone komputerében. A Titokzatos Ő! - Vagyis Stone ki akarta semmizni az asszonykát. - Egen. - S az asszony ezt tudta? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Nem hiszem, de nem tudom biztosan. - Ettől viszont az ő talpa alatt lesz forróbb a talaj, nem? -De. - Szóval maga a kliensed bűzlik? - jegyezte meg Harry, aki már oda se figyelt a játékra. - De hát mi értelme van ennek? Miért fogadott volna fel egy detektívet a gyilkos kiderítésére, ha ő maga tette? - Megtévesztésül. Talál magának egy öreg, kétbalkezes detektívet, majd közli a bírósággal, hogy amennyiben ő ölte volna meg a férjét, akkor nem fogadott volna fel egy magánnyomozót a gyilkos kilétének felderítésére. - De hisz nem vagy te öreg. A francba, hiszen fiatalabb vagy nálam! - csattant fel dühösen Harry. - Attól még nem vagyok egy Shirley Temple. - Shirley Temple meg még nálam is öregebb - állapította meg Harry. *** Maureen gyönyörű volt. Ahogy ott ült az asztalnál borát kortyolgatva, vöröses haja lágyan aláomlott a nyakán, finomművű aranyláncán egy bohókás cseppecske. Shanahan a tudtára akarta hozni, milyen gyönyörűnek találja. Ám nehezére esett kimondania ilyesféle dolgokat. Talán, ha tréfálkozva tenné: - Egész jól kivakartad magad. - Nem, ez nem jó. - Nem akarnád esetleg azt mondani nekem, hogy gyönyörű vagyok? - kérdezte Maureen mosolyogva. - Nem, azt nem akarnám mondani - felelte Shanahan -, viszont tényleg az vagy. - Te is gyönyörű vagy. Mármint hogy jóképű. - Az kevesebb, mint a gyönyörű. Maureen rámosolygott. Shanahan körbenézett az étteremben. A helyiség nem volt annyira hivalkodó, mint ahogy várta. Épp csak megadták a módját. Régi olajfestmények, többnyire portrék, vaskos, parókás férfiak, aszaltszilva-arcú, feketébe öltözött asszonyok. Ezerhatszáz táján festhették, talán. De tudja is ő az ilyesmit biztosan? A faborításos falak Stone dolgozószobájára emlékeztették. Evett egy falatot a salátából, valaki majonézzel elbarmolta az ecetet meg az olajat. - Itt általában úgy érzem, hogy kilógok a sorból. - Shanahan szívesebben ment volna a St. Elmóba. - Most viszont nem ezt érzem. Gondolom, azért, mert veled vagyok. A pincér elvitte a salátástányérokat, majd újra töltött a borospoharakba. - Nem szeretnék háládatlannak tűnni, merthogy én jól... nagyon jól érzem itt magam... - Igen? - bátorította Shanahan. - De azért kíváncsi vagy rá, miért vagyunk itt, igaz? - Igen. - Felöltöttem az egyetlen rendes öltönyömet. S béreltem hozzá egy Lincoln Towne-t. Dolgozom, keresek egy kis pénzt és... -És? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- És ha megjelenik itt Rafferty, akkor tudni fogom, hogy a telefonjaimat lehallgatják. Nem akartam, hogy az ezerdolcsis öltönyében valami szar csehóban kelljen parádéznia, miközben én egy hamburgert majszolgatok. - Megütött, igaz... a hálóban? - Nem felejtem el egyhamar. Lelombozott a dolog, arra késztetett, hogy tárgyilagosan ítéljem meg a helyzetem, vagyis fogjam magam, s dőljek bele a síromba. - De most már nem így érzel. - Nem, már nem. Megérkezett a főétel. Shanahan igyekezett nem gondolni rá, mennyibe fog ez kerülni. Fix fizetés esetén érthető ez a gondolkodás, de hát a fenébe is, ez itt most különleges alkalom, egyfajta ünneplés, s egy gyönyörű nő van a társaságában. - A telefonjaidat lehallgatják, Shanahan - jegyezte meg Maureen átnézve vacsorázópartnere vállán. - Itt van, a „ceremónia-mesterrel” tárgyal. Shanahan nem nézett oda, hogy lássa, hogyan pusmog Rafferty a főpincérrel, majd hogyan kerülgeti az asztalokat, kétszer is megállva, hogy hosszas beszélgetésbe elegyedjék az asztaloknál ülőkkel. - Amolyan minden lében kanál - jegyezte meg Maureen -, s rengeteg embert ismer. Nem rossz társaság egy topónak. - Magasra tör - felelte Shanahan. - Feltehetően a rendőrfőnöki posztra. S az érintett pofákkal az ügy hátterében, Rafferty pillanatok alatt a szamárlétra csúcsán találhatja magát, ám ha elbarmolja, s nem azokat macerálja, akiket kellene, hát akkor hamar lepottyan. Shanahan elfogyasztotta a második szelet nyelvhalat is, mire Rafferty odalépett az asztalukhoz. - Remélem, nem zavarok - szólt, s időt sem hagyva Shanahannek a válaszadásra, folytatta -, de gondoltam, nem árt, ha figyelmeztetlek. - Jönnek az oroszok? - Nem, a magad dolgára gondolok, Shanahan - Rafferty Maureenre pillantott. Milyen csinos! Maureen ráragyogott. - Milyen elegáns. - Avagy penetráns, de most nem ez az érdekes. Nem azért vagyok itt, hogy barátokat szerezzek, s jó benyomást tegyek másokra - mondta Rafferty. - Pedig már azt hittem - felelte Maureen. - Kedves, hogy benéztél, Rafferty, de biztos vagyok benne, hogy bokros teendők várnak. - Mindössze arra gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy amennyiben Mrs. Stonenal akarnád kifizettetni a ma esti kiruccanásodat, hát nem vagy magadnál. Ugyanis bekaszlizzuk gyilkosságért. - Kinek a meggyilkolásáéit? - kérdezte Shanahan. - Elütött egy forrófejű előkelőséget? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Shanahan, teljesen nyilvánvaló, hogy ő tette el láb alól a férjecskéjét mondta Rafferty. Az arca közben arról árulkodott, hogy egy kanárinál is nagyobb valamit nyelt vissza. - És te ezt tényleg elhiszed, avagy sokkal egyszerűbb az ő nyakába varrni, semmint felgöngyölíteni ezt a kényelmetlen ügyet? - Minden ellene szól, Shanahan. A motivációi! Beszéltünk egy bizonyos Mrs. Moore-ral. Ismered, igaz? A csinos ügyvédnő. Felhívott minket, miután beszélt veled. Úgy fest, hogy Mrs. Stone kis híján örökség nélkül maradt. S aztán a hulla! Stone halott, elásva a saját kertjében. S a fegyver! Stone harminckettesét megtaláltuk a kőtörmelék között. Már ez is elég lenne, de van egy tanúnk is, egy szemtanúnk. -Kicsoda? - Bizalmas. Mellesleg a fiúk fenéken lettek billentve, hála a ma délutáni bűvészmutatványodnak. - Reméltem is. Nem kedvelem az árnyékokat, Rafferty. Se a lehallgatást. - Csak egy írnek lehet ilyen szerencséje, Shanahan. A te helyedben azonban mégsem akasztanám össze a szarvam a fiúkkal. Mellre szívják. S ilyenkor elragadtatják magukat. Megeshet, hogy nincs nap, amelyik bírság nélkül múlna el. De idézés is érkezhet gondatlan vezetésért, ittas vezetésért. Gondolom, veszed a jelzéseket? - Hogyne. - Shanahan Rafferty felé mutatta a tányérját, s szárazon megkérdezte: - Kéred a maradékot? - Nem, kösz. - Pedig az erőnlét fontos. Kérem! - szólt oda Shanahan a pincérnek -, összecsomagoltatná ezt a mi kedves rendőrünk kutyuskájának? - Elég a komédiából, Shanahan! A pincér zavarba jött. - Csinálja csak - mondta neki Shanahan. - Máris viszem a tálcát, uram. - Nem kell, csak a kutyusnak pakoljanak össze. De jó nagy csomag legyen. - Igenis, uram. - Majd vigyázok magamra - mondta most Shanahan Raffertynek. - Egyébként nem Mrs. Stone tette. S azt hiszem, ezzel te is tisztában vagy. - Én semmivel sem vagyok tisztában - mondta Rafferty vicsorogva. - Csak azt tudom, hogy ha kedvem szottyan rá, bármikor szétverhetem a pofidat. Elsőként például a széf miatt. - Ki mondta, hogy bármi is volt benne? - kérdezte Shanahan. - A biztosítási kötvényt meg Stone megváltoztatott végrendeletét te találtad meg. - Azt akarod mondani, hogy üres volt a széf? - Rafferty ezt nem vette be. - Méghogy én? Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, nálam van a széf. - Az egyik rendőröm azonosítani tud. - Tényleg? - Ezt meg Shanahan nem vette be. - Hogy őszinte legyek... IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Már csak a változatosság kedvéért is... - A leírás alapján nem te vagy az, csakhogy neked vannak maskaráid. Jelmezeid. Amikor a pincér visszatért, Shanahan elvette tőle a zacskót és az aktatáskájából belerámolta a diszkeket. - Van köztük valami, amitől tán mégsem akarod majd az asszony nyakába varrni. - S mi lenne az? - kérdezte Rafferty, s farkasszemet nézett Shanahannel. - Bizalmas. - Visszatartasz bizonyítékokat? - Én? - Shanahan odaadta neki a fehér papírzacskót. - Ugyan dehogy! Nálad van a csomagocska. Mintha csak görcsbe rándult volna az arca. Raffertynek iszonyú erőfeszítésébe került egy mosolyt előcsalnia. Mégis megtette, majd távozott. - Mi az, amitől megváltoztatja a véleményét Mrs. Stone-nal kapcsolatban? kérdezte Maureen. - Bár tudnám. - Fantasztikus, micsoda pókerjátékos lehetne belőled. Én azt hittem, komolyan beszélsz. - Félig-meddig úgy is beszéltem. Van valami furcsaság az egyik bankszámlán. Minden hónapban befolyik egy kilencezervalamennyi dolláros összeg, s másnap egy hasonló, ámde mégsem teljesen azonos összeg kiadásként jelentkezik. A kód alapján készpénztranzakció. Furcsa, hogy egy ilyen kaliberű pasas készpénzzel foglalkozott. - S ezek az összegek mindig közel azonosak tízezer dollárral? Shanahan bólintott. - Nem tudom, mi lehet mögötte, mindenesetre furcsa. - Valószínűleg az, hogy nem akarta ezeket az összegeket az adóhatóságok orrára kötni. A bankoknak ugyanis jelenteniük kell a tízezer dolláros vagy a fölötti készpénzforgalmat. - Te ezt honnan tudod? - Valamikor bankban dolgoztam könyvelőként, már-már főkönyvelő lettem, amikor... Maureen nyilvánvalóan olyan témához ért, amelyet nem akart tovább boncolgatni. Shanahan úgy gondolta, jobb, ha témát vált. - S még mit csináltál? - Sok mindent. Tanítottam. Középiskolában. Matekot. Felszolgáltam, edényeket mosogattam, megváltam a ruháimtól a Red Garterben. Most pedig... most pedig masszőr vagyok. - Azt akarod mondani, hogy ha valakihez befut tízezer dollár egy szép napon, azt jelentik, míg ha az év minden munkanapján befut hozzá kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc dolcsi, akkor azt nem jelentik? - Nem egészen így van, de mindenesetre nehezebb a nyomára akadni. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

9. Shanahan kellemesen érezte magát. Még akkor is, ha semmivel sem került közelebb ahhoz, hogy rájöjjön, ki ölte meg Stone-t és miért, tudta, hogy azért egy csomó apró információt sikerült a mai nap folyamán felcsipegetnie. Talán nem vallott a legkifinomultabb érzelemvilágra az, hogy sikerült hülyét csinálnia a Rafferty fiúkból, mégis több öröme telt benne, mint a baseballban. Csakúgy, mint abban, hogy a vacsoránál eljátszadozott Raffertyvel. Vele még nem végzett. Shanahan általában nem volt haragtartó, ez azonban most kivétel. Rafferty még fizetni fog. - Igyekszem bedolgozni magam ide - szólalt meg Maureen, odabújva Shanahanhez. Lejjebb tolta a takarójukat, ujjait végigfuttatta Shanahan mellkasán. - Ha azt akarod, hogy egy vagy két éjszakát távol legyek, akkor ezt direkt közölnöd kell velem. Shanahan gondolkodott. A sötétben, a csendben valahogy jobban működött az agya. - Csak feküdjünk itt csendben még egy darabig. Arra számított, hogy Maureen hátat fordít neki és duzzogni kezd. Elaine ezt tette volna egyik jól ismert fájdalmas sóhaja kíséretében. Maureen nem ezt tette. Viszont csöndben sem maradt. - Csak egy valami még, mielőtt sóbálvánnyá merednék - mondta. - Én tényleg sajnálom azt a másik nőt. - Milyen másik nőt? - Aki a leveleket írta. Tényleg szerette a férfit. Még ide is költözött, hogy a közelében lehessen. S észrevetted, egyetlen levelében sem tesz szemrehányást neki azért, amiért nem hagyja ott a feleségét. Shanahan meg Maureen lefekvés előtt a konyhaasztalnál üldögéltek, s azokat a leveleket olvasták, amelyeket Stone széfjében találtak. Megnézték volna a videoszalagokat is, ám Shanahan lejátszója VHS rendszerű. A kazetták meg Béta kazetták. A leveleken az aláírás: SZMSZ. Maureen szerint valószínűleg azt jelenti: „Szívem minden szerelmével.” Név sehol. Diszkrét dolog. A feladó címe letépve mindegyik levélről. A bélyegek nem. A korai leveleket - nyolc évvel ezelőtti keltűeket - San Franciscóban adták fel. Ezek voltak a leggyakoribbak, durván egy érkezett hetente. S ezek voltak a legoptimistább, a legodaadóbb levelek is. - „Az vagy, aki vagy” - jelentette ki a levél írója - „nincs ezzel semmi baj. Megértem, hogy nem akarod elhagyni a feleségedet. S ha ahhoz, hogy láthassalak, s veled együtt élvezhessem mindazt a kevés időt, amit rám tudsz szánni, nekem kell odaköltöznöm a közeledbe, azt is vállalom. Csak a hívásodra várok. Engem egy este, egy-egy elcsípett pillanat is boldogít.” Az utóbbi öt év említésre méltó levelein már indianapolisi bélyegek voltak. Csak pár darab volt belőlük. A megszólítás mindegyiken csak annyi, „Drága Sz”, ami lehetett kezdőbetű is, amennyiben a leveleket nem Will Stone-nak írták. Ám sokkal valószínűbb, hogy az „Sz” azt jelentette, „Szerelmem”. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

A legérdekesebb a legutolsó levél: „Drága Sz, Furcsa emberek vagyunk mi, te meg én. Maguknak élők. Én magam is, csakúgy, mint te, magamban élek, ám egészen mostanáig mégsem magányosan. Szinte eszemet vesztem attól a gondolattól, hogy többé nem várhatom, hogy együtt töltsünk egy estét. S oly régóta élek már itt, hogy haza többé nem mehetek. Az otthonom oda. Vagy éppen itt van. Nem akarok benned bűntudatot ébreszteni. De meg kell értened engem is. Ha nem mondom meg neked, mennyire szeretlek, hogy te vagy a mindenem, mint ahogy mindig is az voltál, amióta csak ismerlek, akkor ezentúl örökösen azon rágódnék, hogy biztosan énrajtam múlt, hogy ez a kapcsolat megszűnt létezni. Folyton az járna a fejemben, hogy a döntésed ostoba félreértésen alapul. Én soha nem kedveltem a Rómeó és Júliát. Az igaz, hogy lefeküdtem másokkal. De már - és ezt te is jól tudod - hosszú ideje nem teszem. Megesik olykor, hogy az embernek szüksége van egy másik test melegére. Csak ennyi történt. De a szívem, a lelkem, minden érzelmem egész idő alatt a tiéd volt. S még mindig a tiéd. Kérlek, beszélj velem. Tartozni nem tartozol semmivel. Még ezzel a beszélgetéssel sem. S annyi más után talán kérhetek még tőled egy utolsó ajándékot. Egy percet az életedből. SZMSZ” - Azt hiszem, Stone is szerethette őt - jelentette ki a végén Shanahan. - Te megcsaltad a feleségedet? - kérdezte Maureen. - Egyszer. Honnan tudod, hogy nős voltam? - Ez az ő lakása, már úgy értem, a kettőtöké. Te sohasem vettél volna ilyen ágytakarót vagy ilyen drapériákat. - Élhettem volna az anyámmal is. - Te nem. - És te megcsaltad a férjedet? - kérdezte Shanahan, nem mintha különösebben érdekelte volna, hanem mert kíváncsi volt, mennyire őszinte Maureen. - Szóval, detektív uram, miből gondolja, hogy férjnél voltam? - Megérzés. Ez minden. Legalább egyszer. - Körülbelül stimmel. S méghogy megérzés! - Milyen szituációban? - kérdezte Shanahan. - Mit milyen szituációban? - Hát, milyen körülmények közt léptél félre? - Találkoztam egy kedves, idősebb emberrel. Megmasszíroztam és meghívattam magamat hozzá. - Ismerősen cseng. - Nem is lehet másképp. Maureen végigfuttatta az ujjait Shanahan szemöldökén meg az orra körvonalán. - Úgy érted, velem? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Ki mással? - Még mindig férjnél vagy? - Shanahan megfordult, s az asszonyra nézett. A sötétben alig tudta kivenni Maureen mosolyát. - Igen, de még csak azt se tudom, merre jár. Lelépett. Shanahannek Stone jutott eszébe. Eltűnődött, vajon Maureen férje is fűbe harapott-e? - S mit gondolsz, él még? - Prédikál valahol... jön-megy, viszi a nagy fekete könyvét, a pokol tüzét meg a kénkövet. - Hozzámentél egy prédikátorhoz? Ez valószínűtlennek tetszett. - Én egy bagózó, sörissza, áporodott leheletű, pocakos teherautósofőrhöz mentem hozzá... illetve, nem egészen ahhoz. Az egyik inkarnációjához. Később viszont fanatikus hívő kerekedett belőle. - Ő elvett, te meg halálra szekíroztad, mi? Így volt? - Valahogy így - felelte Maureen. - Bobbyval az egyetemen ismerkedtem meg - mesélte az asszony. Futballösztön-díjat kapott. A gólyák csapatában játszott. S ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy peregtek az események. Az persze látszott, hogy nem summacum-laude fogja befejezni az egyetemet, de azért össze tudta kapni magát. Ivott is egy picit. Olykor drogokkal is megpróbálkozott. De abbahagyta, mert úgy gondolta, árt a játékának. S amikor már szexre fordult a dolog, Bobby gentlemanként viselkedett. De ez nem mindjárt az elején történt, csak a másodév végén. Harmadévre már nem iratkoztam be. Teherbe estem. Bobby úgy viselkedett, ahogy illik. Összeházasodtunk. Természetesen a lehető legrosszabb dolgot választottuk. Ő elment teherautó-sofőrnek. Csak egy kis időre, mondogatta, míg ki nem találja, hogy legyen. Sohasem találta ki. - S mi lett a gyerekkel? - kérdezte Shanahan. - Tizenhárom éves korában meghalt. Túladagolás. Különben is kezdett már pokollá válni az életünk - suttogta Maureen a sötétben. Shanahan szinte nem is hallotta. - Mikor Kevin meghalt, azzá is lett. - Szomorú. - Bobby magát vádolta Kevin haláláért, s nem is alaptalanul. Ám úgy viselkedett, mintha az én hibámból történt volna. Akkoriban magam is így hittem. Ha nem dolgoztam volna, talán észreveszem a nyugtalanító jeleket meg ilyesmik. Alig evett. Minden idejét a szobájában töltötte. Én azt hittem, csak a kamaszkor jele. Hogy majd elmúlik. - Még mindig magadat vádolod? - Shanahan a legszívesebben átölelte volna. De nem tette. - Már nem annyira. Nos, Bobby meg én inni és marakodni kezdtünk. Szörnyű fejfájásaim voltak. A munkahelyemen is széthullott minden. Az orvos nyugtatókat írt fel. Megkedveltem a pirulákat. Megvan annak is a jó oldala, ha valaki zombi. Legalábbis akkoriban így gondoltam. S az alkohol- és drogmámor IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

közepette semmi se fájt. Többé már nem veszekedtem. Bobby meg már nem élvezte, hogy egymagában dühöng. Brutálissá vált. De szartam rá. - Megvert? - Mondhatom, heti gyakorlattá vált. Ettől aztán furdalta a lelkiismeret, könyörgött, hogy bocsássak meg, esküdözött, hogy nem teszi többé. De aztán megint szivornyázott, hülyére itta magát, bevadult, s én voltam a bokszzsák. - Otthagytad? - Nem. Végül is ő hagyott ott. Muris dolog történt. Bekötöttük a kábeltévét, s Bobby kezdte lesni a prédikátorokat. Különösen azt a Swaggartot. Abbahagyta az ivást. S engem sem ütött többé. Már nem gurult dühbe, legalábbis miattam nem. S egy napon Swaggart ellátogatott hozzánk. Az Arénába, tudod, ahol a Pacers kosárlabdázik. S Bobby újjászületett. - Haladás - jegyezte meg Shanahan. - Azt hiszed? Ezek után már azt akarta, hogy lessem én is a prédikátorait. Párszor meg is próbáltam. Igyekeztem megfejteni, mi vonzza benne. Aztán rájöttem. Swaggart a gyűlöletről prédikált. S Bobby megtalálta a módját, hogyan terelje mederbe a gyűlöletét. Megtalálta a vallását. Gyűlölte a drogokat, gyűlölte az alkoholt, gyűlölte a szexet és gyűlölt engem. Természetes reakció, így nem kellett saját magát vádolnia. Helyette vádolhatja a sátánimádók konspirációit, a homoszexuálisokat és a pornográfiát. Néha belevette a demokratákat is. Rákapott a bibliára. A rögeszméjévé vált. Idézte ezt, idézte azt, s mint más a zöldségesnél, ide-oda sétált a lapok között, s rakosgatta a bűnök kosarába mindazt, ami a kedvére való volt. S tudod, egyszer, amikor megdühödött miattam, rámüvöltött, „világi humanistának” titulált, mintha ez valami halálosan bűnös dolog lenne. Olyan röhejes volt, hogy nem tudtam megállni, elnevettem magam. Bobby... Bobby, milyen hülye név egy felnőtt embernek. De illik hozzá. Szóval, akkor ütött meg utoljára. S mindezek közepette - folytatta Maureen - elvesztettem az állásomat. Nem a bank hibája volt. Egy darabig falaztak nekem, azt javasolták, menjek pszichiáterhez, de én gondosan elbarmoltam mindent. S ha egyáltalán bementem, akkor mindig sírógörcsöt kaptam. Végül megelégelték. Bobby meg fogta a bibliáját és néhány ruháját. Amennyire tudom, egyike azoknak, akik kalapoznak Swaggartnak. - S te tovább csúsztál? - Már felfelé jövök, Shanahan. Egyre inkább. Nekem is lett valamiféle hitem. Csakhogy az enyém nem a gyűlöletből táplálkozik. Mint ahogy már korábban is mondtam, én nem hiszek a szenvedésben. A boldogságban hiszek. Abban, hogy másokat boldoggá tegyek. Abban, hogy boldog legyek. S még nem tudom, hogyan, de te boldoggá tettél, Shanahan. Shanahan odafordult hozzá, először egy futó csókot lehelt az arcára, majd megtalálta a száját. Keze lassan arcáról a nyakára, majd onnan a mellére siklott. - Remélem is. Azt akarom. Shanahan megpróbálta maga elé képzelni a fiát. Vajon hogy néz ki? Megpróbálta maga elé képzelni, hogyan nézhet ki a saját fia. Egy csomó elveszett IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

gyerek - gondolta. S aztán egyszerre csak elhomályosult a tekintete, már nem gondolkodott. Maureen gondoskodott erről. *** Megvirradt. Az éjszaka már csak egy keskeny szürke csík a nyugati égbolton. A keleti égen rózsaszín pír tolta maga előtt a képeslapra kívánkozó kékséget meg az azon mozidíszletként megüld selymes felhőket. A hajnali nedvesség csak fokozta a színeket. Kodachrome. Casey jó formában volt, a talajtornászokat is megszégyenítő kecsességgel szökkent fel, hogy elkapjon egy magasra ívelő labdát, majd leállt, s várta, hogy a visszahulló labda a szájába pottyanjon. A gyakorlatok segítették megtartani a kondícióját, ettől volt a húsa - már amennyi volt - feszes és izmos. A negyvenedik dobás után Casey már zihált, s egyre több időbe telt, míg visszahozta a labdát Shanahannek. Végül lerogyott a földre, hagyta, hogy a labda a szájából a két mellső lábához guruljon, s próbált lehűlni. Milyen nap is van ma? Szombat. Talán Maureen meg ő kiautózhatnának egy kicsit, hadd kiránduljanak egyet a fiúk is, akik most a ház előtt unatkoznak halványzöld, megkülönböztetett jelzés nélküli kocsijukkal. De most még nem lehet. Létfontosságú, hogy pár lépéssel Rafferty előtt járjon. Az indianapolisi rendőrök nem korruptak, legalábbis nagyvárosi mérce szerint nem. Viszont az utóbbi évtizedekben a republikánusok tartják a kezükben a rendőrséget, s ez túl hosszú idő akármelyik pártnak. Túlontúl nagy a kísértés, hogy ezek az emberek magától értetődőnek vegyék: hatalmuk és érdekeltségük elvitathatatlan. Úgy érezhetik, hogy Isten földi helytartói. Rafferty dörzsölt kopó, de nem jó. Nem az a fajta zsaru, akit a Saturday Evening Post címlapján Norman Rockwell alakít. Változnak az idők. S vagy változunk, vagy elpusztulunk. Még a Saturday Evening Post sem a régi Saturday Evening Post többé. A régi kihalt, s annak csak egy szintetikus változata született újjá. Meg kell hogy találja Marquette-et. S kapcsolatba kell lépnie Mrs. Stone-nal. Valamint alkalmat kell találnia arra is, hogy megnézhesse azokat a videoszalagokat. Mintha Harmonynál, annál a számítógépes srácnál látott volna jó pár lejátszót. Talán van köztük Beta is. A lehallgatás miatt telefonon nem hívhatja fel. Nem akarta Harmonyt belekeverni. Ez viszont azt jelenti, hogy ki kell találnia, hogyan rázhatná le azt a randa Buickot. Különben is vissza akarta adni a bérelt Lincolnt. Bement a házba, s megnézte Maureent. A szobában meleg volt. Maureen ledobta magáról a felső takarót, meztelen testére így most csak a lepedő tekeredett. Pár napja dolgozni sem volt. Shanahan eltűnődött, vajon úgy tervezi-e, hogy örökre itt marad nála? Nem tudta biztosan, bánná-e. A konyhában hagyott pár sort. Megírta, hogy Casey meg ő elmentek a boltba. Ahogy elsétált a randa zöld Buick mellett, sajnálta, hogy Casey teniszlabdáját nem hozta magával. Behajította volna a nyitott ablakon, s elgyönyörködhetett volna benne, amint Casey utánaveti magát, s ott landol mind a harminc kilójával a fiúk mit sem sejtő ölében. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Ellépkedett a nyilvános telefon mellett. Nem tudta eldönteni, mennyi eszük volt a kopóknak, így hát továbbsétált a következő sarkon álló falatozóig. Valaha ez családias helynek számított, mindenki a keresztnevén szólította egymást. Ma már azonban fluoreszkáló automatákból árulják a sült krumplit meg a kólát. Egy tinédzser működteti, akiről lerí, hogy utál itt lenni, s utálja az alkalmatlankodókat is. - Megengedi, hogy használjam a telefonját? - kérdezte Shanahan a fánkos pult mögött vicclapot olvasgató kölyöktől. - Sajnálom, de ez munkahelyi telefon. Ellenkezne a szabályokkal. - Még csak fel sem nézett. - Kint az utcán van egy nyilvános telefon. - Talán mégsem bánná, ha tíz dollárért lebonyolítanék néhány helyi hívást? - Honnan tudjam, hogy helyi hívások? Éppenséggel a Közel-Keletre is telefonálhat. - Számolja, hányat tárcsázok. - Na jól van. Tíz dolcsi? A kölyök odaadta neki a telefont. Shanahan felkapta a kagylót, de nem tárcsázott. - Javították mostanában ezt a készüléket? Dolgozott rajta valaki? - kérdezte. - Nem - felelte zavarodottan a kölyök. - Miért, nem működik? - Apropó, mihelyt kilépek innen, megjelenik majd itt egy szürke öltönyös fickó, s kérdezősködni fog, hogy mit csináltam. Rendőrnek adja majd ki magát, de nem az. Ha közelebbről szemügyre veszi a névkártyáját, akkor láthatja, hogy a számok rossz helyre vannak írva. - Mit is tudhat a kölyök a számokról? Komplett őrült, úgyhogy vigyázzon vele, viselkedjen udvariasan. Az elmegyógyintézetet hívom, jönnek majd és elviszik. S amikor utánam kérdezősködik, mondja neki azt, hogy valami bogaras pasas vagyok innen a környékről, s húsz percig tartott, míg el bírtam dönteni, fehér kenyeret vagy korpás búzakenyeret vegyek. - Semmi gond A kölykön látszott, hogy még a Marion börtönben is szívesebben lenne, mint itt. Shanahan tárcsázott, s úgy tett, mintha az elmegyógyintézet igazgatójával beszélne. Kezével letakarta a mikrofont. - Nézze csak, mit csinál - szólt oda Shanahan a kölyöknek -, de tegyen úgy, mintha a kólás dobozokat rendezgetné a kirakatban. A kölyök úgy is tett. Shanahan felhívta Harmonyt, megtudta, hogy van Beta lejátszója. Megkérdezte tőle, délután használhatja-e. Igen. Ezek után felhívta Mrs. Stone-t, s elmondta neki mindazt a keveset, amit elmondhatott. A másik nőről meg a végrendelet megváltoztatásának szándékáról egy szót sem szólt. Késő. Az asszony már tudta. A rendőrség meglátogatta a nővérénél, s mindjárt a helyszínen letartóztatta. S nyilvánvalóan csak azért nincs még börtönben, mert Rafferty előbb ellenőrizni akarja a finomságokat tartalmazó zacskóját. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Úgy gondolják, hogy én tettem. - Mrs. Stone nagyon nyugodtan beszélt, úgy, ahogy a legtöbb ember sokk után. - Azt állítják, hogy Will ki akart zárni a végrendeletből meg az örökségből. Igaz ez, Mr. Shanahan? - Úgy tűnik, igen. - Akkor meg miért nem szólt nekem róla? Shanahan visszafojtott dühöt vélt kihallani a hangjából. - Nem akartam szólni addig, míg ki nem derítem, ki az a másik személy. Közölték önnel, hogy Mr. Stone kit akart belevenni a végrendeletébe? - Említettek egy nevet, de én nem tudom, hogy kicsoda ő. Rafferty hadnagy megfogalmazása szerint feltehetően a férjem zabigyereke. Most keresik az asszonyt. Én azonban nem hiszem, hogy a férjemet különösebben érdekelték volna a nők. Ezek meg azt akarták, hogy valljam be. Azt mondták, csak megkönnyíteni a dolgomat, ha bevallom. - Erőtlenül csengett a hangja. - Maga azért van, hogy segítsen nekem, Mr. Shanahan. - Ezt is teszem, feltéve, ha még mindig igényt tart a szolgálataimra. - Ebben már megállapodtunk. Kérem, igyekezzék a végére járni ennek a dolognak. - Segítenie kell ebben. - Nekem? - Arról van szó, hogy félóra múlva telefonáljon oda a lakásomra, s közölje velem, hogy ki vagyok rúgva. - De hiszen éppen most... - Figyeljen ide, Mrs. Stone. A telefonomat lehallgatják, én pedig azt szeretném, ha abban a hitben lennének, hogy le vagyok állítva. Mondja azt, hogy a nővére azt tanácsolta, okosabban teszi, ha egy ügyvédet fogad e helyett a botcsinálta detektív helyett. Mrs. Stone elnevette magát. - Komolyan gondolja, hogy ezt mondjam? - Vesse csak el a sulykot, ha kedve van hozzá. - Az egyetemen szerepelgettem. A Macska a forró háztetőnben. S igazán jól csináltam. Pont ez kell most nekem, egy kis móka. Megint elnevette magát, Shanahan kezdte egyre inkább megkedvelni, jóllehet nehezen bírta elképzelni egy gőzös drámában. Őt már kedveli, de vajon képes lesz-e megkedvelni Raffertyt is? Talán. Azután, hogy megadta, ami jár neki. - Holnap lesz a temetés - közölte mintegy megkésett gondolatként az asszony. - Tudom. Ott leszek. - De hisz épp most készülök arra, hogy kirúgjam. - Ezt is tudom. Látni nem fog. Viszlát. Shanahan félrehívta a fiút. - Bármit csináljon is, el ne árulja neki, hogy telefonáltam. Ettől ugyanis beszámíthatatlanná válik. Shanahan odakint integetni kezdett a szürke öltönyös fickónak. - Kávét meg fánkot kérjen. A fánk remek, energiát meríthet belőle. - Ezzel a kopó felé nyújtott egy szalvétát. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

*** Maureen még mindig álomittas, álmodozó szemekkel kávét készített a konyhában. - Mi lenne, ha sütnék egy kis tojást, krumplit, szalonnát meg pirítóst? kérdezte Shanahan. - Nagyon vidám vagy. - Azóta nem szórakoztam ilyen jól, hogy a kis Eddie Blevins fütyije beszorult a hashajtós üvegbe. - Úgy tűnik, nem igazán kedvelted te ezt a kis Eddie nem-tudom-kicsodát? Megszólalt a telefon. - Mr. Shanahan, itt Mrs. Stone. - Azt hiszem, nem telefonon kellene beszélgetnünk, Mrs... Az asszony közbevágott. - Nincs túl sok megbeszélnivalónk. Éppen ezért telefonálok. Az a helyzet, hogy le kell mondjak a szolgálatairól. - Mrs. Stone... - Azt a tanácsot kaptam, hogy fogadjak fel egy ügyvédet, s őrá bízzam az ügyemet. S tekintettel a körülményekre, jó tanácsnak tartom. - Miféle körülményekre? - Mr. Shanahan, ugye nem akarja, hogy részletezzem? Örüljön a szerencséjének, hogy hajlandó vagyok fizetni, megfizetni az idejét és az eddig felmerült költségeket, mihelyt megkapom a számlát. - Mrs. Stone... - Tényleg úgy gondolja, hogy meg kellene magyaráznom? Nem váltott ingerültre az asszony hangja. Egész idő alatt aláment, s nagyon jól csinálta, igazán jól. Olyan jól, hogy Shanahan eltűnődött, milyen remek színészi képességei vannak. - Nem, azt hiszem, nem. *** Shanahan odavitte a reggelijét az ablak alatt álló díványhoz, s a lécroletta közein át kikémlelt. Maureen, tányérját meztelen térdén nyugtatva, mellette ült. - Mi történt? - kérdezte. - Egyelőre semmi. Shanahan a zöld Buickot figyelte. Közben elköltötte a reggelijét. Maureen megmelegítette a kávéját. Végül is a jelzés nélküli autó elhajtott. Először lassan elgurult a ház előtt, a kopók belestek, majd sebességbe kapcsolt és eliramodott. Shanahan bement a fürdőszobába, megnyitotta a zuhanyt és kibújt a ruhájából. Az apró, kicsempézett helyiség megtelt gőzzel. Belépett a zuhany alá, s hagyta, hogy a forró víz végigzubogjon a testén. Elméje sorra vette a nem túl erős gyanúsítottak listáját: egy ismeretlen behatoló, Kessler, Mrs. Stone és az a „másik nő”. - Van itt kettőnek hely? - Ez Maureen hangja. Shanahan érezte, hogy a zuhanyozófüggöny résén hűvös levegő árad be, majd pedig azt, hogy egy kar fonódik a derekára. - A gőznek nem tudok ellenállni - mondta Maureen. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Szent ég, Maureen, én veled nem tudok lépést tartani. - Méghogy nem? - évődött a nő, s lefelé sikló kezével bizonyította ennek ellenkezőjét. *** A temetőben Shanahan mintegy félmérföldnyi távolságra állt a sírgödörtől, egy domb tetején. Távcsövével lassan végigpásztázta a megjelentek kis csoportját. Egy miniszter. Rafferty. Mrs. Stone. Olivia. Miközben a mechanikus szerkezet aláeresztette a koporsót. Shanahan csak az emberek hátát látta, az arcukat nem. Sehol egy rokon? Sehol egy barát? Hogy lehet ez a temetés ennyire csöndes? Olivia besegítette Mrs. Stone-t a hosszú, fekete limuzinba. Nem sok embernek adatik meg, hogy két sírja legyen, gondolta Shanahan. A gyilkos vagy sietett, vagy túl fáradt, vagy túl gyenge volt, s ezért nem végzett rendes munkát. De az is lehet, hogy megzavarták. Viszont az is elképzelhető, hogy a gyilkos azt akarta, hogy minél hamarabb megtalálják a holttestet, csak nem akarta ezt a szándékát nagyon nyilvánvalóvá tenni. Hiszen végtére is pár méterrel arrébb ott a Vízművek tározója, egy kis pótsúly a testre, s nincs ember, aki megtalálja. S a kockázat is kevesebb. Shanahan lesétált a domboldalon. Megnézte a sírt, majd elindult a kocsija felé. A főbejárat túloldalán, egy kis mellékutcában parkolt. Vajon a sírkövek méretei a gyász mértékéről, a bűntudatról vagy pusztán a gazdagságról tanúskodnak? Ha rajta áll, őt bizony nem temetik ide. Szigorúan meghagyta, hogy őt égessék el. S ha nem egy befolyásos temetkezési lobbyról lenne szó, akkor még azt is meghagyná nekik, hogy a hamvait szórják bele egy szemeteszsákba, s hagyják az ajtaja előtt egy szerda reggelen. Mindazonáltal kellemes hely ez a temető. Csöndes. Néhány kőangyal málladozik a savas esők következtében. Hát ennyit az emberi örökkévalóság hátba támadásáról. A halhatatlanságról. 10. Shanahan kedvelte az ilyen napokat. Szinte semmi páratartalom. Lágy árnyékok, a fák koronája között átszűrődő napfényfoltok végig az utcán. Még a Fountain Square is vidámnak látszott. Harmonyt szintén jó hangulatban lelte, de aztán arra gondolt, hogy Harmony valószínűleg mindig harmonikus. Kiegyensúlyozott. Szerencsés lány Harry unokája. A fiatalember szokásosnak tetsző öltözékében, bő vászonnadrágban és ingben üdvözölte, megkínálta egy limonádéval, majd odavezette a lejátszóhoz és megmutatta, hogyan működik. Shanahan nem tudta, mit várhat a dologtól. Arra gondolt, olyasvalamire bukkan, ami zsarolásra utal. Néhány szemcsés, rosszul bevilágított felvétel, egy férfi meg egy nő egy olcsó szállodában, olyan, mintha valaki leszámolásra készülne, avagy a kamera tanúja lenne valamiféle bűncselekménynek. Shanahant meglepte, amit talált. Öt perc múlva a távirányítót a lejátszóra irányította, a IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

képernyő elszürkült. Shanahan hátradőlt, s megpróbált rájönni, mit látott, s hogy annak mi a jelentősége. A videoszalag úgy indult, mint egy kevés pénzzel leforgatott tinifilm. Eléggé ártatlanul. A képszöveg után pár fiatal fickó baseballozott. Tréfálkoztak, s idétlenketek. A hangminőség rossz, a kamera nem igazán stabil. Se nem hollywoodi, se nem tévéfilmminőség, bár annál jobb, mint a családi amatőr felvételek többsége. Egy másik snitten már az öltöző. Némi serdületlenekre valló heccelődés. Majd egy kéz odakap az egyik ülephez, s a fickó tornanadrágja máris a bokáinál landolt, a másik letérdelt és akcióhoz készülődött. Úgy festett, hogy Stone homokos, s azért tartotta a kazettát a széfben, nehogy Mrs. Stone felfedezze. Ám ez sehogysem illett bele abba a teóriába, hogy létezik az a másik asszony. Végig kell néznie a szalagot, most azonban egy másikat tett be helyette. Talán ez jobb kulcsot ad a rejtvényhez. A második szalag rövid volt. Képszöveg nincs rajta, s jóval amatőrebb munkára vall, mint az első. Shanahan végignézte, jóllehet nem éppen az ő szájíze szerint való volt. Két dolog ragadta meg Shanahant. Az első, hogy a fekete fickó arca, aki ott feküdt meztelenül az ágyon, s csábos mozdulatokat produkált, ismerősnek tetszett. Látta ezt az arcot mostanában valahol. De nem tudta, hol és mikor. A második dolog, ami mellbe vágta Shanahant, az ágy, amelyikben feküdt. Stone ágya volt az. Stone nem volt rajta a filmen, ám az ágy kétségtelenül az övé. Shanahan visszatekerte a szalagot, megállította, s kimerevítette közeliben a fickó képét. Szemügyre vette az arcot, igyekezett mélyen, feledhetetlenül az emlékezetébe vésni. Shanahan az elejére tekerte a szalagot, kivette és berakta a másik kazettát. Az öltözőbeli jelenet mintegy tíz percig tartott, ezt egy másik férfi szexfantázia követte, majd jött még egy. Shanahan már-már kezdett arra gondolni, hogy Stone ezzel csak szórakoztatta magát, amikor felismerte a Stone ágyán heverésző fickót. Itt ugyan fiatalabb... de kétségtelenül ugyanaz. Shanahan visszatekerte a szalagot, s újraindította ezt a részt. Nem tudta, mit keres, mindenesetre oda akart figyelni a részletekre. Egy majdnem csupasz lakás, s épp elegendő fény. A falon egy Jimmy Hendrix-poszter. A sarokban egy sztereó. Az alkóvos ablakon se függöny, se sötétítő. Az ablakon túl Shanahan egy dombot látott. Visszapörgette a szalagot, kimerevítette az ablakos képet. Teljesen bizonyos volt benne, hogy a felvétel San Franciscóban készült. Így már van valami értelme. A Stone-hoz írt korai levelek San Franciscóból érkeztek. A többit itt helyben adták fel. Lehet, hogy ő Marquette? Lehet, hogy a leveleket Marquette írta? Lehet, hogy nincs is „másik nő”, hanem „másik férfi” van helyette? Mrs. Stone célzott is erre korábban, nem? Azt mondta, nem hiszi, hogy Stone-t különösebben érdekelték volna a nők. Ám Shanahan akkor elengedte ezt a megjegyzést a füle mellett. Lehet, hogy az asszony többet tud, mint amennyit elmond? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan végignézte a szalagot, a zömét felgyorsította, a fekete fickó feltűnését kereste. Harmony odajött egyszer, hogy töltsön Shanahan szinte érintetlen limonádés poharába. - Ez is hozzátartozik az ügyhöz? - kérdezte Harmony. Shanahan elnevette magát, hiszen tudta, mi járhat Harmony fejében. - Hát, sosem tudhatja az ember - Harmony is elnevette magát, megértette. Nekem aztán mindegy, kit mi segít át az éjszakán. Majd egyszerre csak elakadt a lélegzete. - Szent ég! Shanahan ránézett: Harmony tekintete a képernyőre tapadt. - Ez fájhat - állapította meg Harmony, s megrázta a fejét, hogy szabaduljon a látványtól, majd visszatért kábelrengetegéhez s monitorjaihoz, a számítógépeihez, a nyomtatóihoz és a kameráihoz. Shanahan újra lejátszotta a rövid videoszalagot. Majd még egyszer. Nem tudta, mit keres. Mint ahogy azt sem, hogy mit talált, amikor talált valamit. A jelenetek között valami gyorsan elillant. Épp csak egy villanás. Megnyomva a kimerevítő gombját, Shanahan addig pörgette a szalagot, míg csak ki nem tudta venni, mi az. Számok voltak. Három részre elosztva, mindegyik jelenet előtt egy. Elővette a jegyzetfüzetét, s lemásolta a számokat. *** A homokszínű Malibu ráhajtott a kocsifelhajtóra. Shanahan fáradtnak érezte magát. Hátradőlt az ülésen, kissé rosszul érezte magát. Nem attól, hogy végignézte a videoszalagokat, jóllehet sokkal jobban szórakozott volna, ha helyette nőket lát a képen. Talán valami furcsa természetű fáradtság teszi. Talán inkább az elme, mintsem a szív szomorúsága ez. Hogy egy ilyen ember, mint Stone, szükségét érezze annak, hogy titkát a széfbe zárja? Egy ember, akit annyira riaszt a saját természete, hogy mások intim életének apró darabkáira áhítozik, s lemond a saját intimitásáról. De hát végtére is kicsoda ő, Shanahan, hogy ítélkezhetnék? A fekete pasas Marquette. Ő kell legyen. Az az arc, azok a szemek azt mondták: - Megkaphatsz. Miért nem jössz, miért nem szeretsz? Miért ez a távolságtartás? - Shanahan maga elé képzelte Stone-t, kamerával a vállán, ahogy ott áll az ágy végében. Eszébe jutott annak a levélnek néhány sora: - „Igaz, hogy lefeküdtem másokkal. Olykor az embernek szüksége van arra, hogy érezze egy másik test melegét.” Shanahan hirtelenjében szeretett volna olyasvalakivel találkozni, akinek rendben van az élete. Valószerűtlennek tetszett, hogy ez hamarjában bekövetkezzék. Egyre biztosabban érezte, hogy meg kell találnia Marquette-et. Sajnos abban is egészen bizonyos volt, hogy Marquette élete sincs rendben. Vajon jut valamire azzal, ha telefonon érdeklődni próbál San Franciscóban Marquette csaladja után? A fenébe is, a legtöbb San Franciscó-i egyáltalán nem is San Franciscó-i, s valószínűleg Marquette családja sem él már ott.


Mindenesetre megpróbálta. Elment a könyvtárba, gondosan kimásolta a telefonkönyvből a Bay Area környéki telefonszámokat. Tárcsázott. Némelyiket fel se vették. Majd később próbálkozik újra. A kocsifelhajtóján üldögélve Shanahan végül is összegyűjtött annyi energiát, hogy kikászálódjék a kocsiból. A postaládából kivett egy halom borítékot meg újságot. Mindig örült neki, ha kapott egy új Kertészet magazint. Ma nem. Átnézte a borítékokat. Az egyik egy nyugdíjas közösségtől érkezett. A másik Mrs. Dieter Shanahan névre címezve. Arról értesítették, hogy nyerhet. Csak el kell autóznia 150 mérföldnyire, egy új nyaralóhelyre, s nyerhet egy új Pontiacot, egy vidrabundát vagy egy elektromos lábast. A nyeremény garantált. Semmilyen kötelezettséggel nem jár. Szokott kapni érdekes vegyes postát is. Most azonban ezek mind közelgő és valószínűsíthető halálára hívták fel a figyelmet. - „Kösz, fiúk.” *** Délután, kertjének csendjében átfutotta a számítógépes printereket. Elképzelhető, hogy a fickó lakásának a bérleti díját Stone állta. Talált is egy 375ös tételt az elmúlt év mindegyik hónapjának vége felé. Korábban ez az összeg 350, s mind ugyanoda címezve. A kód: Brad. Prop. Ez lehet akár bérleti díj is. A városi címjegyzékben talált egy Bradenton Properties, Inc. elnevezésű céget. A következő oldalán meg egy Bradenton-hirdetést, egy huszonnégy lakásos ingatlanról, közel a belvároshoz. Odaszól majd, de előbb beszélni akart Raffertyvel. Közölni akarta vele, hogy kiszállt az ügyből, mintha a kopó nem tudna róla. Igazából arra volt kíváncsi, hogy még mindig Mrs. Stone-e az első számú kedvencük. - Indianapolisi Rendőrség, tartaná kérem egy pillanatig? Shanahan megrázta a fejét, sétálni kezdett a telefonnal, s eközben az íróasztalon észrevett egy cédulát. A detektívek gyöngye! Már több mint egy órája telefonál, s a cédulát csak most látta meg. „Eltűntem néhány napra. Hagyom magunkat levegőhöz jutni. Este hívlak, hogy azt mondjam, hello. Mint mindig. A Rámenős Nőstény” - Segíthetek? - A Gyilkosságit kérem - mondta Shanahan. Hallotta, hogy kicsöng. Közben azon tűnődött, hogy szokás szerint megint félrekapcsolták-e? A rendőrség alosztályai műszerezettség tekintetében mindig is egy vagy két évtizeddel le vannak maradva. - Gyilkossági - szólt bele a telefonba egy unott hang. - Rafferty hadnagyot kérem. Azt várta, hogy további kicsöngést hall. - Sajnálom, uram - felelte a hang, s hallatszott, hogy egyáltalán nem sajnálja -, de Rafferty hadnagy nincs a gyilkosságin. -Mióta? A pofa nem volt beszélgetős kedvében. - Rafferty hadnagyot kéri vagy a gyilkosságit? - Adja Gamble-t - vágta ki Shanahan ösztönösen. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Rendben. - Csrr, csrr, csrr. - Gyilkossági, Gamble őrmester. - Gratulálok az őrmesterséghez -mondta Shanahan. - Arról már hallott, hogy a Titanic elsüllyedt? Öt éve vagyok az. És maga ki a franc, Rip Van Winkle? - Shanahan. Bocs, de a főcímek valahogy kimaradtak. Minden változik. Rafferty nincs a gyilkosságin, te viszont ott vagy. Számomra te még mindig a kicsapongó zsaru vagy. - Ezt meg hogy értsem? Na, mindegy. Nem mondtam neked Delaneynál, hogy őrmesterré avanzsáltam? Őszintén szólva, zavarbaejtő az egész. Az őrmesterség szinte semmi, ha az ember több mint negyven évig koptatja itt az ülepét. Hé, elfelejtettem mondani, hogy egyik nap összefutottam Schmidttel. Pár éve otthagyta a katonaságot. Biztosítási céget nyitott. Majd eladta pár millióért. S a rohadék most ott virít a Karib-szigeteken. Szerzett magának egy bébit, évezredekkel fiatalabb nála, s fütyül a világra. - Ha már a régi szép időknél tartunk - Shanahan arca megrándult. Tojt ő a regi szép időkre. - Rafferty mit csinál mostanában? - Már úgy érted, akkor, amikor éppen nem fényesre nyalja valaki hátsóját? Hát, neked tudnod kéne, mit csinál. Ha jól tudom, te vagy a bérszaglász a Stoneügyben, illetve - amennyire én tudom - hirtelen már nem vagy az. - Egen. Beleszaladtam Raffertybe. S azt hittem, hogy a gyilkosságin van. - Tudod, mit ér a hit, nem, öreg? - Az istenért, csak az igazat el ne áruld. - Rafferty a különleges ügyosztályon van. - Az meg mi a franc? - Amolyan házi zsargon itt minálunk, s azt jelenti, hogy olyasvalamit is csinálunk, amit nem szeretnénk, ha mások megtudnának, leginkább azért, mert hogy mi magunk se igazán tudjuk, mi az.. - Remek - mondta Shanahan. - Legjobb tudomásom szerint két módon lehet bekerülni a különlegesekhez. Az egyik, hogy az osztály nem tudja, mit kezdjen veled... - S a másik? - Ahogy már említettem, nem akarják, hogy mások megtudják, miben sántikálsz. Rafferty esetében pénzfeldobás döntött. Ez az alak úgy pöffeszkedik a politika páholyaiban, mintha csak szabadjegyet váltott volna. Egyik nap még egy kalap szart sem ér a neve. A másik nap már a főnök ott porolgatja előtte a széket, mivelhogy attól tart, Rafferty a helyére pályázik. Mit szólsz hozzá? - S miért ő dolgozik a Stone-gyilkosságon? A gyilkosságok általában a gyilkosságiakra tartoznak, avagy látszik olyan árnyalatnyi megkülönböztetés, amelyről én mit sem sejtek? -Ohó! Shanahan szinte maga előtt látta Gamble-t, amint hátradől a székében, kényelmesen elhelyezkedik, kortyol egyet kihűlt kávéjából, s szopogatja vékony, rum áztatta szivarjainak egyikét. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Egy nagykutyát, aki ezernyi szállal kötődik a város fejeseihez, hidegre tesznek a saját kertjében. Így hát a mieink nem akarják, hogy egy ilyen bumfordi kopó, mint én, rontsa a cég hitelét. Tudod, ha profi is az ember, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy tudja is, mit csinál. Vagyis nem valószínű, hogy képes megfelelő ruhát ölteni és úgy beszélni, mint Kissinger. Így hát előkapnak helyette egy síkos nyelvű majmot, olyat, mint ez a Rafferty, aki megnyugtatja a kedélyeket a Kereskedelmi Kamarában, s aki olyan szépen tálal majd a sajtónak mindent, hogy azok észre sem veszik, etetés minden. - Letartóztatásra készülnek? - kérdezte Shanahan. - Azt hittem, kiszálltál az ügyből. - Merő kíváncsiságból kérdem. - Hát persze - mondta Gamble. - Az én mamám meg Teréz nővér. Te soha semmit nem adsz fel. Nehogy megorrontsa Rafferty, hogy még mindig szaglászol. Kirúg rád, s ő nem az a fajta, aki kesztyűs kézzel bánik az emberrel. - Ha te nem szólsz neki, tőlem nem tudja meg - jelentette ki Shanahan. - Még mindig Stone asszonya a vad. - Akkor meg mire várnak? Rafferty legutóbb azt mondta, együtt van minden: a motiváció, a holttest, a fegyver. - Az államügyész nem akar elvarratlan szálakat - nevette el magát Gamble. Olyan szorosra kell csomózni mindent, hogy feszüljön az anyag, mint egy újszülött popsija, Shanahan. Az asszonyság úgy tömve van zsozsóval, hogy akár egy egész ügyvédi irodát is megvehet magának. Így aztán feltúrják a házat, mintha csak Tutankamon sírja lenne. - Már hogy tehetné, hiszen minden vagyona az ingatlanban fekszik. - Dehogyis, Shanahan. Én azt hittem, hogy az ilyen bérszaglászok, mint te, többet tudnak arról, akinek a szolgálatába állnak. Több pénze van, mint a férjének volt. Családi pénzek. A Benson családé. Csöndes pénz. Szinte csak suttog, de nagyot tud ütni, ha kell. A francba, még a magánalapítványaiknak is vannak magánalapítványaik. Kapiskálod már? - Egen - nyögte Shanahan, s komplett hülyének érezte magát. - Szégyellhetned magad. - Te honnan tudod mindezt? - Én nyitva tartom a szemem. Számolom a kártyákat játék közben, fiacskám, s így tudom, kinél van az ász. - Így viszont ugrik a motiváció, nem? Ha ennyi pénze van, akkor miért kellett volna megölnie a férjét csak azért, mert kizárja a végrendeletéből? - Megvetésből, talán. Ki a franc tudja? Talán a pasi összemelegedett egy másik nősténnyel. Vagy a csaj lett pénzsóvár. Tudod, milyenek a gazdagok. A rabjaivá válnak a pénznek. Egyre többet akarnak. - Kösz. - Ide figyelj, Shanahan, Raffertynek rengeteg adu van a kezében. - Kösz - mondta újra Shanahan, s hálás volt Gamble-nak, amiéit aggódik érte. - Jól van. Tarts képben. S aztán majd fizess nekem egy sört valamikor, rendben, Shanahan? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Rendben. Shanahan lenyomta a telefon gombját, majd tárcsázott. Szerencséje volt, hogy a Bradenton Property bérleti irodáját nyitva találta szombaton. Most tévészerelőre vette a figurát. - Sajnos valaki - mesélte a hölgynek Shanahan - véletlenül leöntötte kávéval a megrendelőt. Nem lehet elolvasni se a címet, se a telefonszámot. Viszont emlékeznek az illető keresztnevére meg arra, hogy egy Bradenton ingatlanban lakik. - Ez érdekes, de miért nem... - Az illető nagyon odalesz, ha nem javítjuk meg a készülékét. - Egy pillanat. - Shanahan Muzak zenét hallott, úgy érezte, kedveli ezt a muzsikát, amelyet Harmony is hallgatott. A zenének vége szakadt, s újra az előbbi hang beszélt. - Sajnálom, Marquette-ünk nincs. - Na és Stone? Lehet, hogy Marguerite Stone a neve. Nem igazán lehet kiolvasni ezt a nyavalyást. - Juanita meg Beverly Stone-unk van, Marguerite nincs. - Talán úgy jobban eszébe jut, ha leírom, hogy néz ki. Fekete, sovány fickó... - Nézze, több, mint nyolcszáz lakásunk van kiadva. Ez így nem megy... de honnan tudja, hogy néz ki? - Hoppá! - Shanahan letette a kagylót. *** Shanahan végignézte mindegyik lakás postaládáját. Nem sok öröme telt benne. Nem koronázta siker a vállalkozását. Pedig beszélt is Juanita meg Beverly Stone-nal. Juanita egy őslény volt, egészen megzavarodott attól, hogy Shanahan ott áll az ajtaja előtt. - Drágaságom, hát megtalálta! - örvendezett, mielőtt még Shanahan megszólalhatott volna. Gyönge, erőtlen hangjából izgatottság csendült. Shanahan biztos volt benne, hogy nem Marquette-re gondol. - Nem, igazán sajnálom... - Elpusztult, igaz? - Az öregasszony arca elsötétült. - Nem szabadott volna kinyitnom az ablakot, de hát azt hittem, hogy mind idebent vannak. - A hölgy válla fölött elnézve Shanahan legalább huszonöt kalitkát s mintegy kétszer ennyi törpepapagájt látott. - Az én hibám - panaszkodott az asszony. - Nem láttam - mondta Shanahan az asszonynak. - De meleg van odakint. Nem lesz semmi baja. Ne aggódjék. De addigra már az öregasszony újra gondolataiba mélyedt és rácsapta az ajtót. Beverly Stone fiatalabb volt, olyan ötvenes, de már csupa ránc. Úgy nézett Shanahanre, mintha svábbogarat talált volna az ezüst evőeszközős fiókban. Itt nincs mit keresni. Nincs itt semmi. ***


Fél hétre ért haza. A vacsora volt az első gondolata. Az étkezésről egész nap sikerült megfeledkeznie. Tésztát tett fel főni. Ma este egyedül eszik. Négy napja először fordul elő. Különös érzés. Félhívta Harmony t. - Gondoltam, ott találom. - Mindig itt vagyok. Itthon dolgozom - mondta Harmony. - És itt is fogok meghalni, arccal a diszkjeimre bukva, miközben a lelkem felszáll a komputeres mennyországba. - Egy szívességet kérnék. - Maga a legérdekesebb kliensem. Miért is ne? - Azokról a szalagokról van szó. Tud azokról fényképet csinálni? Olyat, amit magamnál hordhatok? - Hogyne. Kimerevítem a videoképet és lefényképezem. - S meg tudja hamar csinálni, mondjuk ma este? - Shanahan nem szerette tönkretenni mások szombatját. - Van egy öreg, nyolcszor-tízes polaroid gépem. - Ez azt jelenti, hogy igen? - Igen. Pár perc az egész. Ez minden? - Egen - felelt Shanahan, aztán eszébe jutott még valami. - Mégsem... Szeretném tudni, merre lógnak a meleg fiúk mostanában? - Ne tévessze meg a hosszú hajam - felelte Harmony. - Ne vicceljen! Ugyan az utóbbi évtizedben nem voltam benne a forgalomban, de azelőtt magam is tudtam néhány hely nevét. - Hát, van egy ilyen hely. Melissa meg én pár éve elmentünk egy diszkóba. Feltehetően az a legforróbb hely az egész városban. Jól szórakoztunk, annak ellenére, hogy utálom a diszkót. A hely neve Talbot Street. De ennek már jó pár éve. - Pontosan hol van? - A Talbot utcában, ahogy a nevében áll, közel a Huszonkettedikhez. A valamikori Black Curtain Színház. Shanahan ismerte a helyet. 11. Shanahan nekidőlt a konyhapultnak, s bekanalazta fokhagymával, hagymával és olvasztott vajjal fűszerezett tésztaadagját. Próbálta eldönteni, mi legyen, tegyee le a lantot mára, avagy zuhanyozzék le, hozza el a polaroid képet Harmonytól és vágjon neki az éjszakának? Nem különösebben fűlt a foga ahhoz, hogy homokos bárokban töltse az estét. Sokkal inkább lazítani szeretett volna. De hát mi más választása marad? Maureen nem állít be. Ha itthon marad, csak téblábol, rátelepszik Elaine árnyéka, sajnálni fogja az asszonyt vagy saját magát, vagy mindkettőjüket. Ha meg elmegy Delaneyhoz, ott Harry teng túl a zavarba ejtő kérdéseivel, amitől aztán ő fogja dühödtre, vagy éppen bambára inni magát. Pazar alternatívak! IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Fél tíz volt már, mire Shanahan eljött Harmonytól, kezében egy meglepően Marquette-re emlékeztető képpel. Most itt ült homokszínű Malibuja volánja mögött a Tarbot Streettel szemben lévő hepehupás parkolóban. Kiszállt a kocsiból, bezárta, s átment az utcán. A baj csak az, hogy a Talbot Streeten álló intézményt már nem Talbot Streetnek hívták. Gazdát - és nyilvánvalóan közönséget is - cserélt. Az ajtóban álló, csinosan adjusztált, meghatározhatatlan korú fekete gentleman végigmutatott a sötét utcán, arra, amerre neon csillogott egy saroképületen, s közölte, hogy ott megtalálja azt, amit keres. - A tekepályára gondol? - kérdezte Shanahan, akiben félrémlett a húsz évvel ezelőtti állapot. - Dehogy tekepálya, ember. Bűbáj pálya, ahol a fiúk lányokká változnak, ahol a göndör fürtök nem valódiak, de éppen ez a pláne benne, ember. Shanahan végigsétált a gyéren megvilágított házsoron, s azt vette észre, hogy a legtöbb ház be van deszkázva. Az elegáns, régi épületek ma már kietlenek, s a málladozó festékfoltok csíkjain kikandikál a szürkés, nyers faváz. Minden az elmúlásra és a pusztulásra emlékeztetett. „Két fényképes igazolvány”, szólt a kiírás, ám a pult mögött álló kölyök elfogadva Shanahan kétdolláros belépőjét, egyáltalán nem érdeklődött afelől, hogy vajon elmúlt-e már huszonegy éves. Fogott egy radírbélyegzőt, s lestemplizte Shanahan jobb kézfejét. Ott még látszott a dátum, de rögtön elhint, mihelyt Shanahan továbbment a szűk folyosón. Bement egy ajtón, amely egy parányi bárba vezetett. Három-négy ember támasztotta a pultot, s a csapossal beszélgetett. Shanahan továbblépdelt, a zene forrásának irányába. Jobbra egy ruhatár. Balra az előadók fényképei. Köcsögkirálynők, meglepően vonzóak a fényes fekete-fehér fotókon. A képek alatt ilyen nevek, mint Chelsea Pearl, Blanche Dubois, Amanda del Rio meg Lanora Taki. A nevek alatt prospektushalmok, AIDS szórólapok meg egy A test munkája c. újság. Shanahan magához vett egy példányt és beletette a zakója zsebébe. A bárhoz hatalmas helyiség tartozott. Hetvenöt-száz asztal, terítővel, hamutartókkal, gyertyákkal. Az egyik asztal a táncparkett szintje fölött helyezkedett el. egy tükrös, gömb alakú lámpa szórta fényét a szinte üres helyiségben. A parkett végében egy színpad. Azzal átellenben hang- és fény kabin. Az egyik fal mentén elképesztő bárpult, legalább négy tévémonitor, stratégiailag beállítva. - Hatalmas helyiség, ember meg sehol - szólt oda Shanahan a mixernek. - Körülbelül egy óra múlva kezdenek szállingózni - felelte ő. - Majd még egy óra, s már mozdulni sem lehet. Szolgálhatok valamivel? - Egy Miller és némi információ. - Reeendben! - felelte a mixer, s odament az egyik alumínium tolóajtóhoz, s kiemelt egy doboz sört. - Ha asztalt szeretne, már mind foglalt. Shanahan megfordult, s végignézett az üres asztalok tengerén, mindegyiken rajta a táblácska: „Foglalt.” A mixer eléje tette a sört. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

-Poharat? - Kérek - mondta Shanahan. Nem bánta, ha üvegből kell innia, ám az alumíniumot utálta. - Nem akarok asztalhoz ülni, kösz. A mixer egy műanyag pohárral tért vissza. - Nem érdekli Mr. Homo-Texas vagy a második helyezett Miss Homo-Amerika? - mosolygott a mixer. - Ma este nem. Shanahan ivott a sörből. - Mindjárt gondoltam. Milyen információt akar? Shanahan előhúzta Marquette fotóját. - Látta már itt? A mixer elnézte néhány másodpercig. - Nem. Illetve lehet, hogy láttam, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy beugrott már párszor, mindenesetre nem törzsvendég. - Serkentené az emlékezetét némi tisztes borravaló? - Bárcsak igent mondhatnék. De sajnos nem. - A mixer jóképű fickó volt durva vonásai ellenére is, jó modorú férfi. Nyilvánvalóan hozzászokott már a furcsa kérdésekhez. - Maga nem kopó. S nem is az apja. Miért érdekli? - Nemrégiben meghalt az egyik barátja. Gondoltam, illenék tudnia róla. - Sajnálom, bár tudnék segíteni. A többi bárban járt már? - Még nem. - Shanahan kortyolt egy nagyot a söréből, a félig kiürült poharat két dollár kíséretében letette a pultra, s távozott. Egy csomó ember állt sorban az ajtónál, várták, hogy leszurkolhassák a belépőt, s megkapják a stemplijüket. Egy közel két méter magas, vörös gyöngyökkel kirakott öltözékben pompázó, szénaboglyára emlékeztető frizurát viselő fickó állt a pénzbeszedő mögött, s a tömeget mustrálgatta. - Hová mégy, édes? - kérdezte. - A pokolba - felelte Shanahan. - Akkor rossz irányba mész. - Kopj le, hallod? - szólt rá a dollárokat szedegető kölyök. - Elriasztod a klienseimet. ' - Édes, én csak teszem itt a szépet. Viszlát, bébi - kiáltotta Shanahan után. *** Shanahan az újságból több útbaigazítást kapott, mint szerette volna. Eddig már öt bárban járt. A kocsijában, a belső világítás fényénél ülve ügyet sem vetett a szemközti klubba igyekvő emberekre. Ehelyett az estejét igyekezett beosztani, s közben azon tűnődött, vajon eljut-e mind a tizenöt homokos bárba? Szerencsére csak néhány mérföldnyire volt egyik a másiktól, mind egy rakáson, a régi ipari körzetben. Közös vonásuk annyi, hogy a környező utcákon sehol sincs éjszakai forgalom, mind olyan hely, amely nem vonzza a kíváncsiskodókat, s ahol a belépők és távozok kiléte titokban maradt. Háromnegyed egy volt, mire megérkezett a listáján szereplő utolsó bárhoz. Csakúgy, mint a többire, erre is nehéz volt rábukkannia. Egyetlen neonfelirat sem hirdette az éjszakában. Csak az öreg ház ajtaja fölött egy lámpa meg a cím IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

igazította el. Shanahan kiszűrődő zeneszót hallott, ahogy közeledett az ajtó felé. Vett egy mély levegőt, mielőtt benyitott volna. Kis helyiség, s a közönség is egy vagy két évtizeddel fiatalabb, mint a táncos bárokba járóké. Bearaszolt, s közel az ajtóhoz nekidőlt a falnak. Úgy érezte, megszolgált egy sört. Leszámítva azt az egy vagy két kortyot, amit legurított az első homokos bárban, a többibe épphogy bement, feltette a kérdéseit, s már ott sem volt. Sehol sem ismerték Marquette-et. Még csak látni sem látta senki. Sehol egy halovány fénysugara a felismerésnek. Shanahan szemlélődni kezdett a tömeg feje fölött. Pár fickó a hevenyészett színpadon a zene ritmusára igyekezett megválni öltözékétől. A tömeg mintegy fele a kavargást figyelte. Shanahan meg a tömeget. Úgy érezte, már-már jó ismerősei ezek a homokos fiúk. Csak semmi rendkívüli. Semmi sokkolós. Eddig járt már egy amolyan vidéki western bárban és étteremben, ahol bánatos arcú emberek bánatos zenét hallgattak, egy amolyan „aranyifjú” bárban, ahol nyűzge, trikós pasasok látszólag illedelmes pletykálódással töltötték idejüket. De talált ennél földhözragadtabb helyeket is, ahol farmerba meg bőrbe öltözött palik tengtek-lengtek a játéktermi asztalok körül. A legtöbb esetben Shanahan amúgy észre sem vette volna, hogy melegek között van, leszámítva azt, hogy nőknek se híre, se hamva meg azt, hogy olykor-olykor elkapott egy-egy érzelmi megnyilvánulást. Nem is érezte olyan kellemetlenül magát, mint várta. Két fickó között odafurakodott a bárpulthoz, kért egy Millert, s a falnak nekidőlve elnézte a tangában felszolgáló fiúkat, akik addig riszálták csípőjüket az asztalnál ülők előtt, míg azok - ellenállni nem tudván a kísértésnek - némi zöldhasút gyömöszöltek parányi ruhadarabkájuk háromszögébe. Nem sokban különbözött ez a világ a másiktól. Hű tükre ez azoknak a szokvány bároknak, amelyekben a lányok sürgölődnek bojtocskákkal a mellükön a borravalóért. S ha jelentett is valami újat számára ez a mai este, akkor az a társadalom tükörképe. Hiszen a ma este itt látott meleg férfiak meg még ugyanennyien vagy talán többen is, amúgy élik szolid életüket. Elüldögélnek otthon, nézik a televíziót, elvacsorázgatnak, mozibajárnak. Valahogy így élhet Marquette is. Egy dolog kivételével: Marquette azt írta a levelében, hogy olykor másokkal is lefekszik. Ez légüres térben nem megy. Kell legyen más módja is az ismerkedésnek, mint a bárokba járkálás. A bárpultnál üldögélő egyik pasasnak elege lett az egészből, megindult az ajtó felé. Shanahan felült az üresen maradt székre. Éppen jókor ahhoz, hogy egy hátsófertállyal találja magát szemben. Az egyik táncos felmászott a bárpultra s odanyomult Shanahanhez. Fejjel lefelé előrehajolt, s szétterpesztett lábai között nézett Shanahanre. - Kimaradt az élvezetből? - kérdezte a kölyök. Shanahan kénytelen volt elnevetni magát. Csinos fenék, de mit kezdjen a többi részével? A fickó megfordult, leguggolt Shanahan elé, kinek szeme előtt pár centivel egy bőr fedte ágyék jelent meg. Shanahan a visszajáró apró közül kihalászott egy IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

dollárt és odaadta a kölyöknek. A táncos, mihelyt megkapta a pénzt, villámgyorsan odébbállt. Most már hangok is eljutottak hozzá. Fárasztotta a harsogó hangzavar, a zene, amely számára teljesen értelmetlennek tűnt. Ezzel az erővel akár japánul is beszélhetnének. Egyedül a fáradhatatlan dobolást bírta megkülönböztetni a többi hangtól. Váratlanul elnémult a zene, a táncosok leszökdécseltek a színpadról. A disc-jockey lejjebb vette az erősítőket, s konferált egyet: - Hastánc! Van jelentkező? A pillanatnyi nyugalmat kihasználva Shanahan Marquette felől kérdezősködött a bárpincértől. A férfi megvonta a vállát és megrázta a fejét. Vagy a fény halványult el, vagy Shanahan szeme előtt kezdett elsötétülni a világ. Szerencsére izgatott tapsvihar közepette újra felerősödtek a fények a színpadon. A tömegben néhányan felálltak, s olyan füttykoncertet csaptak, amilyet ökölvívó-mérkőzéseken hallani. Tizennyolc évesnél aligha idősebb fiatal srác lépett a színpadra, farmerban, Levi Strauss dzsekiben s egy szalmából készült cowboykalapban. Mosolya felvillanyozta a jelenlévőket, a taps felerősödött. Tánc közben erre-arra tekingetett, s szeme itt-ott megállapodott egyegy feltehetően ismerős arcon. A többi táncostól eltérően ez a srác elragadó bájjal mozgott. Légiesen. Nem nőiesen, hanem atletikus mozdulatokkal. S megint csak a többi táncostól eltérően, ez a srác kiérdemelte az egész tömeg figyelmét. Négy vagy öt táncos maga is beállt a nézők közé. Shanahan el akart menni. Mégis maradt. Hátra volt még egy kérdés. Mi a helyzet a férfi prostituáltakkal? Úgy vélte, hogy tán még ezek a fiúk is elhancúroznak velük ráadásként. De ha mégsem, akkor is kell legyen olyan hely, ahol szexet lehet vásárolni. Biztos, hogy megvan rá az igény. S ha az megvan, akkor kell legyen kínálat is. S amennyiben Marquette tényleg annyira imádta Stone-t, s nem akart mást, mint egy komplikációmentes meleg testet tudni maga mellett, akkor talán szívesen fizet azért, hogy társra leljen egy fékevesztett éjszakán. Shanahan életében is voltak olyan periódusok, amikor kínzó vágyat érzett arra, hogy fizessen egy testért. Megesett párszor, hogy túllépett a spekuláción. Shanahannek nem sikerült magára vonnia a bárpincér figyelmét. Csakúgy, mint a többiek, ő is megbűvölten leste a srác show-műsorát. Shanahan várt. A második szám, amelyet hangos, felállásos üdvrivalgás előzött meg, volt a fő szám. Ezen az ízig-vérig amerikai, az iskolából épphogy kikerült benyomást keltő fiún nem volt már más, csak az apró tanga, s a pasasok ott sorakoztak, hogy megérinthessék. Shanahan megpróbálta maga elé képzelni a srác szüleit, amint nézik a fellépést, s közben azon tűnődnek, vajon hol rontották el, mi lesz a fiukból? De vajon törődnek-e vele egyáltalán? Az igazi kérdés azonban mégiscsak az, hogy vajon hol tanulta meg a fiú mindazt, amit tud. A tekintete ártatlan. Nem úgy a kezek simogató játéka a mellkasán és a lábak között. Ura minden mozdulatának, s mesteri ütemben játszik a tömeg kéjsóvár fantáziájával. Mihelyt ritkult a sorfal, a srác - még mindig szalmakalapban, s azt a látszatot keltve, hogy szabadulni akar tangájától - egyik asztaltól a másikig araszolt, megIPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

megállt, felkínálkozott, elkerült minden olyan kezet, amelyben nem látott pénzt, s hívogatóan előrelendítette csípőjét a pénzt szorongató kezek felé. A táncos pillanatokon belül Shanahan mellett termett. A tekintete belefúródott Shanahanéba. Shanahan adott neki egy dollárt. A srác meglepődött, de nem mozdult. Gyerekesen megcsipkedte Shanahan arcát, mintha csak meg akarná köszönni neki, amiért nem akarta megtapogatni. Shanahan érezte, hogy forróság önti el, hogy vér szökik az arcába. Ostobán körbekémlelt, hogy látta-e valaki? Kicsoda? Szégyellte, hogy engedelmeskedett az ösztöneinek? A táncos megbántódott, erőtlenül elmosolyodott, s eliramodott a tömegben. El kell innen tűnnie. Azonban az ajtót is tömeg torlaszolta el, nyakak emelkedtek ki, hogy egy pillantást vethessenek a szalmakalapos fiúra. Mind arra várt, hogy bejöhessen. A bárpincér odajött és megkérdezte Shanahant, kér-e még egy sört. Shanahan bólintott. - Egy pillanat - tartóztatta -, ha mondjuk valaki nem ismerős a városban, viszont szeretne kapni egy - azt se tudta, hogy mondja - tudja, egy... - Prostit? - segítette ki a bárpincér. - Eegen. - Fogalmam sincs. Dehogynem volt. Csak unta már, hogy mennyit kérdezősködik itt ez az idegen. - A Washington Streeten - hallatszott most a mellette ülő férfi hehezős beszéde, aki közben azzal bajlódott, hogy elnyomja a cigarettáját a hamutartóban. - A Washington Streeten? Hol pontosan a Washington Streeten? S mikor? - Hogyhogy mikor? A pasas kortyolt még egyet a söréből, majd Shanahan felé fordult, s zavartan meresztette rá a szemét. - Milyen napszakban? Késő délután? Este? Mely napokon? Mikor? Shanahannek fogytán volt a türelme. - Shürgős, mhi, aphuskám? - Egen, sürgős. Szóval? A fickó körbenézett, mintha csak azt remélte volna, hogy valahol a falon megtalálja a választ. - Úgyh'tom, akármikhor - s úgy nézett Shanahanre, mintha az komplett idióta lenne, amiért nem tudja. No, ez máskorra marad. Már így is túl hosszúra sikeredett ez az éjszaka. *** Szobája sötétjében Shanahan minden hangra felneszelt. Két háztömbbel arrébb kocsiajtó csapódott, levelek ütődtek a zsalunak, valahol a távolban egy motorkerékpár berregett, éjszakai állatok neszeztek a kertben. De valami más hang is hallatszott. Méghozzá egészen közelről. Elsőre csak valami furcsa zajnak tetszett, amely ébren tartotta Shanahant. Hálószobája sötétjében nem tudta megállapítani, honnan jön, jóllehet fejét a IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

párnán nyugtatva meg sem mozdult, még a lélegzetét is visszafojtotta. Teste fáradt volt, a gondolatai azonban ide-oda száguldoztak. Végül mégiscsak megfordult, hogy felleljen egy verdeső szárnyú molylepkét, ostoba módon azonban digitális rádiós órájának hideg kék fényű számlapjának ütközött: három óra huszonöt perc volt. Négy óra harminckor lélegzést hallott. Nem a sajátját. Kintről jött. Casey nem jelzett. Valószínűleg a szél elfújta a szagot. A fiókból kihalászta negyvenötösét, s meztelenül odasétált az ablakhoz. Kikémlelt a sötétbe. Csak éjfekete homályt látott, sötétebbet a fák körül s világosabbat az ég alján. Várt. Légzés volt, amit hallott, hacsak nem őrült meg időközben. S nem is egy, hanem kettő, de az is lehet, hogy három. Közelről jött a hang, olyan pár méternyiről. Szinte még a melegét is érezte. Halkan és gyorsan kilopakodott a konyhába, megkereste az elemlámpáját, visszament a nappaliba; innen pont odalátott a hálószoba ablakára. Megint kikémlelt a sötétbe. Mintha a tetőről jöttek volna a hangok, közvetlenül a hálószobaablak felől. Felborzolódtak a szőrszálak a nyakán. Egyik kezében a fegyvert, a másikban a lámpát szorongatva mindkettőt a hang irányába tartotta, s felkattintotta a lámpát. S e villanásnyi idő alatt sok minden átcikázott a fején, az egészen ostoba gondolatoktól a fennköltebb érzésekig. Angyaloktól az ördögökig. Már a saját épelméjűségében is kételkedett. Eszébe jutott, hátha csak álmodja mindezt. A fénycsóva hatalmas zöld szempárra vetődött, majd átsétált egy másikra, s aztán egy harmadikra: egy mosómedvetársaság ütött itt tanyát. Shanahan visszament lefeküdni. Órák kellenek ahhoz, hogy az adrenalinszintje visszaálljon a normálisra. Shanahan mindkét párnáját nekitámasztotta az ágy fejének, ő maga pedig ülve nekidőlt, s üres tekintettel a sötétbe bámult. Minden olyan rohadtul reménytelennek tetszett. Shanahan észre sem vette, hogy az álom hatalmába kerítette. Álmodott. Hulló őszi levelekkel félig befedve odakint aludt a saját kertjében. Ahogy kifújta a levegőt, barna molylepkerajok rebbentek fel a mellkasáról. Felriadt, s azon tűnődött, vajon nem előjel-e ez? Elég öreg már ahhoz, hogy a halál alvás közben ragadja el. Vágyódott Maureen után. Szerette volna magához ölelni, szeretett volna hozzásimulni, hogy ne múlhasson el. 12. Vasárnap reggel. Odakint a kertben Shanahan megbizonyosodott arról, hogy még nincs ősz, s az álom feltehetően nem a korai halál előjele volt. A bazsarózsák kezdték már bontogatni a szirmaikat. Jobban érezte magát. Korán volt még, de a forróság már ott érződött a levegőben. Felnézett a juharfák befelé pödrődő leveleire. Esőt jeleztek. Legalább megszűnik a párásság, s felfrissül a kert. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan bement a házba, s újra elolvasta Maureen üzenetét. Azt írta, hogy „elment pár napra”. Mennyi lesz vajon az a pár nap? És miért nem telefonált előző este? Persze lehet, hogy telefonált. Vagyis mit jelent ez az egész? Mert ha telefonált és egész éjjel senki sem vette fel, vajon veszi-e magának a fáradságot, hogy újra jelentkezzék, vagy úgy fogja fel az egészet, hogy Shanahan így próbálja őt lerázni? Miért is nincs üzenetrögzítője? Minden normális magándetektívnek van üzenetrögzítője. Felhívta a szalont. Meglepő módon fel is vették. A szombat éjszaka nyilvánvalóan jól belecsúszott a reggelbe. Nem hangzott túl boldognak a nő, aki felvette. - Az a ribanc még annyi fáradságot se vett magának, hogy ideszóljon. Már két hete, hogy a színét se láttuk, s még csak annyit se mondott, fapapucs. Shanahan lehuppant a székre, remegni kezdett a gyomra. S aztán eszébe jutott Maureen jogosítványa. Rajta volt a címe. Vajon eszébe jut? Maga elé idézte a nő arcát, a Maureen J. Smith fejét és vállát ábrázoló, s szokás szerint hízelgőnek éppen nem mondható kék háttérbe foglalt fotót. A születési dátum: 1944. december 12. A cím pedig: N. Drexel, 2035. *** Kis fehér favázas házikó egy ugyanilyen házikókból álló utcában, egyidejűleg épültek, s feltehetően egyazon cég kivitelezte valamennyit. A második világháború utáni időszak korai építkezési programjának egyik terméke. Shanahan hallotta, hogy a kocsi kerekei megcsikordulnak a zúzottkő felhajtón. Maureen kocsija nem állt ott, s valahogy síri csend uralkodott a ház körül. Fellépdelt a kis tornácra, kopogtatott. Semmi válasz. Megpróbált bekukucskálni az ablakon. A redőny szorosan leeresztve. Odament először az oldalsó ablakokhoz, majd a ház mögé került. A bekukucskálás lehetősége kizárva. Megveregette a hátsó ajtó gombját. Meg se moccant. Visszament a kocsijához, felnyitotta a csomagháztetőt, matatott a pótkerék körül, majd végre ráakadt a csinos kis besurranó készletére. Shanahan berozsdásodott. Beletelt néhány percbe, mire kiugratta a zárat. Odabent a levegő meleg, fülledt, a ház üres. Még a sarkok is tisztára söpörve, a szemetet is kivitték. Bárki takarított is itt, még csak egy fém ruhaakasztót sem hagyott a házban. Útban a kocsija felé, Shanahan szemügyre vette a verandát. Nyoma sincs vasárnapi újságnak a küszöbön. A levelesláda üres, tetején leheletnyi pókháló. * ** Shanahan délben felkerekedett, hogy felhajtson egy hímringyót. Ez volt az utolsó reménye arra, hogy fellelje Marquette-et. Kényelmetlenül érezte magát. Mi van, ha elvéti, s egy amolyan „újjászületett” baptista kölyköt csíp fel? Óvatosnak kell lennie. Shanahan Malibuja keletnek hajtott a Washington Streeten. Majdnem a belvárostól indult, s felment egészen Arlingtonig. Közel hat mérföld. Azok közül, akiket látott, senki se olyan kinézetű, mint amilyet ő keresett. Csak egy pár lerobbant, józanságba ájuló lézengő árny meg néhány srác a parkbeli falatozók környékén. Meg egy használt autópiac, egy csomó használt autóval, tele detroiti IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

dinoszauruszokkal meg gazdát cserélt Camarosokkal. Használtcikkboltok váltakoztak lerobbant bárokkal. Mocskos, szürke része ez a városnak. Az egyetlen színfolt - s ez még mindig túl hízelgő megállapítás - az a néhány nemrégiben megnyitott gyorsfalatozó: a Taco Bell meg a templomi sültcsirkeárusító helyek. Ezek csak még jobban kihangsúlyozták a környék lepusztultságát. Shanahan még kétszer végigpásztázta az utat, majd gázt adott, s megindult nyugat felé, míg csak keresztül nem hajtott a belvároson, s el nem haladt a buldózerek és daruk letarolta hatalmas földterületek mellett, ahol egy új, ötvenegy hektáros állami park fog majd pompázni állatkerttel, nyugati művészeti múzeummal, szállodával s egy, a város által megálmodott. Eiffel-toronyhoz hasonló építészeti műremekkel. Továbbhajtott egészen addig, míg csak a környék nem kezdett hasonlatossá válni ahhoz, amit maga mögött hagyott keleten. Egyre több bedeszkázott épület, egyre több használt autópiac, könyvesbolt. Végül megérkezett a Felnőtt Relaxációs Központ környékére. Maureen munkahelyénél megállt. Már nem ugyanaz a nő volt a recepciónál. Ez kellemesebbnek tűnt egészen addig, míg csak Shanahan Maureen felől nem érdeklődött. - Nincs ma itt - nyögte a nő, mintha csak valami undorítót nyelt volna. - De folytatta reménykedve - vannak más csinos lányaink is. Ezzel felállt, hogy az egyik közeli szobába vezesse Shanahant. Sápadt, s tulajdonképpen vonzó nő, de természetesen nem versenyképes a többivel. - Kösz, nem, tudja, én Maureent keresem. - Hát, abban azt hiszem, nem segíthetek. - Az apja vagyok - mondta Shanahan. - Most jöttem South Bendből, a lakásán jártam már, de úgy tűnik, ott már nem lakik. A nő felhúzta a szemöldökét, mintha csak azt akarná ezzel mondani, „nem lep meg”. Ezzel sarkon fordult és megindult a pultja felé. - Szeretnék segíteni, de sajnos, nem tudom... - Nagyon fontos lenne. Az édesanyja nagyon beteg... - Szomorú - mondta a nő. Tán még komolyan is gondolta. - Egyáltalán nem biztos, hogy... szóval érti. - Nagyon sajnálom. - Talán valamelyik lány, talán az egyik barátnője... Shanahan igyekezett gyászos arcot vágni. Nem esett nehezére. - Nem valószínű - mondta a nő. - Nem olyan régóta van itt - s valamivel lágyabban hozzátette -, s nem is volt szoros barátságban itt senkivel. Nem tudok... - Voltak Maureennek állandó látogatói? - Mint ahogy már említettem... Shanahan megfordult és kinézett az ajtón. - Maureen nagyon szerette az édesanyját. S ha nem lesz alkalma, szóval, ha nem tud elköszönni Helentől, hát akkor nem is tudom. Egy életen át szenvedni fog miatta. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Várjon egy percet. Az asszony bement a másik szobába. Pár perc múlva behívta Shanahant. Négy nő üldögélt a kis helyiségben. Kettő megélhetett már ezt meg azt. A harmadik olyan tizennyolc év körüli. Most még szexis, de nem valószínű, hogy ez eltart neki a harmincas évekig. A harmadik harmincas, barátságtalan és unott. - Elmagyaráztam nekik, miről van szó -mondta a nő. - Senki sem tud semmit, de gondoltam, talán jobb szeretné a saját fülével hallani. Csak pár perc, ez minden. Ezzel kiment, hogy felvegye az immáron tizenötödször csengető telefont. - Egyikük sem tudja, hol lakhat most Maureen? - A kérdést néma, süket csönd fogadta. - Látta valamelyikük állandó vendéggel? A szőke felnézett. - Fix, hogy maga nem kopó? - Nem vagyok az. A két idősebb nő felállt és odajött Shanahanhez. - Nézze, nagyon sajnáljuk. De semmit sem tudunk róla. Az egyik pillanatban még sztár, a másikban meg már történelem, tudja, hogy értem. Bizonyára rendes csaj meg minden, de hát nem volt cimbora, így alakult. Ő nem akarta. A lányok itt jönnek-mennek. Néhányan aztán itt ragadnak. Nézzen rám. Én is itt ragadtam, mintha nem lenne hová mennem. Őszintén szólva ez még mindig jobb, mintha az ember zsinórban milliószor dugna, ugye ért engem? Egy keveset még félreteszek, s aztán egy szép napon nyitok egy szépségszalont. - Térj már magadhoz, Roberta - mondta a másik veterán. - Az úr a lányát keresi, s nem arra kíváncsi, mi leszel, ha nagy leszel. - Bármit tudnak is róla, kérem, mondják el - kérlelte őket Shanahan. Elkeseredése meggyőzőre sikeredett. Hiszen akár így is lehetne. A legfiatalabb lány megköszörülte a torkát és körülnézett. - Rendben. De semmi fontosat nem tudok. Világos? Viszont láttam egy pasival a parkolóban. Világos? Kétszer is láttam őket. - Hogy nézett ki? A lány ideges volt. A fejével igent bólintott, s folytatta. - De nem vagyok biztos benne, világos? Megint körülnézett. - Elég lesz, lányok - mondta a szőke a körmeit fújogatva. - Ez a pasi itt kopó vagy valami ilyesmi. De lehet, hogy csak egy csudabogár. Szarok én Maureenre, de nem szabadítok rá egy csudabogarat. A fiatal lány kétségbeesetten félrenézett. - No tessék, Miss Marylin Monroe, amint száradó körmökkel éppen kioszt valakit - jegyezte meg Roberta. - Megszólalt a nagyokos - vágott vissza a szőke, majd felállt, kisétált, s eltűnt a folyosón egy lepedőfüggöny mögött. - Kérem - szólt a fiatal lányra tekintve Shanahan. - Hogy nézett ki az a pasas Maureennel? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Nézze, nem akarnék bajba keveredni, világos? Ki kell hagynia az egészből, ha megmondom, világos? - Világos. - Jól van. Szakállas. - És? - Jól van, nagydarab férfi. - Mi volt rajta? - Öltöny... azt hiszem, fekete. Ez minden, amit tudok, világos? - Milyen kocsival volt? - Kocsit nem láttam. Lehet, hogy volt neki, én mindenesetre nem láttam. - Mikor járt itt? - Pár hete? - Mind a két alkalommal? - Mind a két alkalommal? Nem tudom. Talán a múlt héten volt az egyik. Talán pénteken. Én nem tudom, mikor milyen nap van, világos? *** Ennek így se füle, se farka. Ám Shanahan nem tudta biztosan, akarja-e, hogy legyen. Visszahajtott a Washington Streetre, leállt egy mellékutcában, szemben a parkkal. Várt. Szakadt róla a víz. Tikkasztó délutáni hőség. Sehol egy szellő. A levegő sűrű. Ott ült Istenke gőzfürdőjében, s azon töprengett, miért is számít mindez? Miért számít Maureen, miért számít a fia? Egyáltalán: miért számít bármi? Shanahan felfigyelt egy srácra, aki már harmadszor sétált el a park előtt. Egy autó tülkölt, elhúzott a fiú mellett, majd megállt. Shanahan látta, hogy a vezető áthajol az anyósülésen és letekeri az ablakot. A rohadéknak légkondicionált kocsija van. A srác odarohant, nekidőlt az ajtónak, majd beszállt. A kocsi elhúzott. Shanahan várt. Húsz perc múlva felfigyelt egy másik srácra. Magas, sovány fiú, farmerban és pólóingben. Shanahan elindította a kocsit, behajtott a kereszteződésbe, megnyomta a dudát s továbbgurult egy fél háztömbnyit. Belenézett a visszapillantó tükörbe. A srác meg se mozdult. Megállt, de nem mozdult. Most mit csináljon? Tolasson vissza? Hagyja az egészet? Shanahan észrevette, hogy egy rendőrautó jön arrafelé, lassít, majd eltűnik szem elől. A srác ekkor elindult a kocsi felé. Shanahan kinyitotta az anyósülés felőli oldalt. A srác behajolt. Nőies arc, tiszta, ragyogó kék szemek, sötétvörös, a tövénél fekete haj. - Mi az ábra? - szólt a srác vidáman. - Kéne valami. - Valami különleges? - Ahogy mondja. - Hát, elcsicsereghetünk itt akár órákon át is, de a kopók még vissza találnak jönni. - Szálljon be - mondta Shanahan. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Honnan a frászból tudná, hogy kell férfi prostit felcsípni? Lehet, hogy ezek valami jelszót vagy mifenét használnak. A srác beszállt. Odanyújtotta a kezét. - Mike. - Shanahan. Shanahan kezet fogott vele, majd elhúzódott a járdától és keletnek indult a Washington Streeten. - Nem láttam még errefelé. Ismer valakit azok közül, akiket én ismerek? Valamelyik fiút? - A... nem. - Kopó? - Nem. - Akkor meg hogy lehet, hogy még sose láttam? - Nem fontos. Úgysem akarok semmit sem csinálni. - Akkor meg miért beszélgetünk? - Információt szeretnék kapni. - Akkor mégiscsak kopó. - Nem. - Nézze, nem vagyok kíber. - Nem is akarom, hogy az legyen - mondta Shanahan, s közben azon tűnődött, miért kérdezősködik ennyit a srác. - Nem akar egy kis ajzószert? - Nem. - Mindjárt gondoltam. Maga nem ferde, igaz? Nőt akar? - Nem, nem vagyok az, de... - Elsőre mindegyik ezt mondja. Shanahan beállt az egyik fánkos büfé parkolójába. - Magánnyomozó vagyok, s ezt az embert igyekszem megtalálni - mondta Shanahan, s megmutatta neki Marquette fotóját. - Semmibe sem keveredett bele. A történet hosszú. Nekem meg kell őt találnom. - S miért pont tőlem kérdi? - kérdezte a srác. - Mert úgy vélem, olyasvalaki lehet, aki fizet a szexért olykor. - Nem ismerem a pofát - mondta Mike. - S nézze, én dolgozom. Össze kell szednem néhány dolcsit. S amennyiben akcióra nem vágyik... - Fizetek az információért. Mennyit kap a… - a mondat többi részét hagyta a levegőben lógni. - Egy húszas az élvezet. - Egy húszas? - Ennyi az utca, ember - mondta a srác védekezően. - Rendben. Harmincat adok - mondta Shanahan, s közben eltűnődött, vajon hogy tudnak ezek ebből megélni, meg hogy milyen címen számolja el ezt az összeget Mrs. Stone-nak. - De hisz én semmit sem tudok, uram. Én nem bukok a fekete húsra. - A pénz mindenképpen a magáé. Lefoglaltam az idejét. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Rendes dolog. Ide figyeljen, van valaki, aki talán ismeri. Garantálni persze nem tudom, elképzelhető, hogy a maga pasija még sosem járt erre. De lehet, hogy akire gondolok, az ismeri. A neve William. Hajtson vissza, cirkáljon arra egy darabig. Fel fog tűnni. *** Shanahan fel s alá cirkált a Washington Streeten. Már-már úgy érezte magát, mint egy vadkacsafigura a céllövöldében. Malibujával leparkolt ugyanabba a mellékutcába, szemben a parkkal. Mike ott ült mellette, várták, hogy a William nevű srác megjelenjen. - Nem fél attól, hogy elcsípik a zsaruk? - kérdezte a sráctól Shanahan. Nem úgy festett, mint aki sokáig bírja az utcán. - Feltűnnek errefelé. Óvatosnak kell lenni. - Verést már kapott? - Pár nappal ezelőtt. Nagy marha vagyok olykor. Jön egy pasas. Öreg fickó. Kövér, petyhüdt. Nem lehet kopó, mondom magamnak. Túl öreg hozzá. Egy darabig beszélgetünk. Végül azt mondja, már merev, s ezzel behajt egy sikátorba. Megkérdi, mennyi. Én megmondom, erre közli, hogy le vagyok tartóztatva. Ilyen egyszerűen. Erre kinézek az ablakon, s amilyen ostoba barom vagyok, csak akkor veszem észre, hogy szorosan ráállt a falra. A képemtől pár centire ott a rohadék fal. Szóval, nem figyeltem a helyszínre. Azóta aztán óvatosabb vagyok. Miké szemét a parkon tartotta. - Veszélyes foglalkozásnak látszik. - Másik alkalommal meg úgy tele voltam, hogy alig láttam. Felszed egy pasas és azt ajánlja, hogy szobára visz. Hozzám megyünk, mondja, mivelhogy annyira kész vagyok. Az úton aztán megkínál valami lórúgásszerű fűvel. Arra eszmélek, hogy semmiről sem tudok semmit. Egy csatornában térek magamhoz, s testemen mindenütt apró vágások. Shanahan szeretett volna témát váltam. - S mit csinál egész nap, már úgy értem, amikor nincs kint a... placcon? - Ezt meg hogy érti? - Van valami hobbija? - A folytatásosokat nézem. Egyet sem hagyok ki. Naplót írok. Szeretek aludni. Drogozom. Többnyire nyugtatókat, ámbár mostanában rátértem a Tallywokra. - Tallywokra? Ez úgy hangzik, mint valami rajzfilmcím. - A Tallywok. Tudja, az festékhígító. Nem érzi rajtam? - De. Érzem. Csak nem tudtam, mi az. - Néha keverem egy kis kék álommal - mondta Mike, akit kezdett már untatni a beszélgetés, s idegesen nézelődve azt várta, mikor tűnik már fel Wiiliam. - Az meg mi? - kérdezte Shanahan. Hol vannak már azok az elnevezések, amelyet még ő is ismert. - Vannak, akik kék átoknak mondják. Nyugtató. Mindenki él vele. Hát, mostanában nem annyira. Az is festékhígító. - S nem bomlasztja az agyat? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Lehet. Azt mondják, sokan belehalnak. Felér egy lassú öngyilkossággal. De eddig még csak hallani hallottam. Akiket ismerek, azok közül még senki sem halt bele. A francba, ott az a kopó, aki bevitt. Az meg dohányzik. Az is megöli az embert, vagy nem? Olyan muris, gyűrött barna micsodákat szív. Aztán még mindig él. - Egészen biztos benne, hogy William megjelenik? - Hát persze. Most már bármelyik pillanatban. Csak én korábban kijöttem, hogy lekörözzem. Különben mindent ő visz el. Én nem vagyok olyan népszerű, mint ő, feltehetőleg azért nem, mert annyira lányos vagyok. Egy darabig csendben üldögéltek. Egyre melegebben tűzött a nap. Pár perc elteltével Mike volt az, aki szívesen folytatta volna a beszélgetést. - Miről beszélgessünk? - kérdezte Shanahantől. - Nem is tudom. Családja van? - Persze. Mama. Meg egy húgom és egy bátyám. A mama szerint csinosabb vagyok, mint a húgom. - Tudja, hogy prosti? - Most már igen. Túl kellett tennie magát rajta. Szerintem már korábban is tudták, hogy meleg vagyok. A bátyám biztos, hogy tudta. Összetartó család vagyunk mi, a bátyám a klán feje, s a fene enné meg, most egyszerre felfújta az egészet. Folyton járatja a száját. Ez hát a kezdet. Szóval, miért keresi azt a pasast? - Tessék? - Azt a pasast a képen. Mit csinált? - Az egyik barátja meghalt. Valakinek a tudomására kellene hoznia. - S valaki azért fizeti magát, hogy ezt megtegye. Meglehetősen furcsa. Vicces, de nem úgy fest, mint egy magánnyomozó. - Egen, tudom. - Sokkal inkább nagypapának nézné az ember. Ne vegye sértésnek. - Semmi baj - mondta Shanahan -, maga sem úgy néz ki, mint aki festékhígítót szipózik. Mike elnevette magát. - Hanem hát minek látszom? - Nem várta meg a választ. - Tudja, azért vettük meg ezt az izét, hogy eladjuk, de aztán annyira megkedveltük, hogy az egészet inkább mi magunk szipózzuk el. A fenébe is, egy dolog azért jó ebben. Ha az ember ezt a szart szívja be, akkor eszébe sem jut, hogy rágyújtson. Rettenetes lesz tőle az íze. Szóval, azt hiszem, van ebben valami jó is, hm? - Van hát, leszámítva azt, hogy közben belülről lángol az orra. - Egen - kuncogott Mike, majd józanul megjegyezte -, azt hiszem, ebben igaza van. *** Mike hirtelen kihajolt az ablakon és füttyentett egyet. - Hé! Willijem! Ide! - Még egy fütty, majd Shanahanhez fordulva azt mondta: Langyos csak. Inget meg sose visel. Azt állítja magáról, hogy tenyész. - Mi az, hogy tenyész? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hogy nem ferde, csakúgy, mint maga. Hetero. De hát az ember senkinek sem hihet. Távolról William csinos kölyöknek látszott. Hosszú haj, karcsú alak. Közelebbről, az ablakhoz odahajolva már kiütköztek rajta a keményebb vonások. Shanahan úgy vélte, Wiiliam sok mindent tudhat az utcáról. Mike beszélt. William egy szót sem szólt. A fiú megmutatta neki a fotót. Wiiliam bólintott. - Tudja, hol találhatom meg? - kérdezte Shanahan. Wiiliam vállat vont. - Harminc dollár, ha odavezet - mondta Shanahan. Wiiliam intett Mike-nak, hogy másszon hátra, s beszállt. William ekkor sem beszélt, csak vezényelt: - Balra, jobbra, lassítson, ott, második emelet balra, a számot nem tudom. *** - S ha bármikor bármire szüksége lesz - kezdte Mike, mikor Shanahan kitette őket a park előtt -, engem itt mindig megtalál. Meg Williamet is. Igaz, William? Wiiliam bólintott. Shanahan adott mindkettőjüknek harminc dollárt. Shanahan a visszapillantó tükörből látta, hogy egy kocsi megáll Williamnek, s a fiú elindul az autó felé. - William langyos - jegyezte meg Mike. - S a majom ezzel nyer. - Tűnődve rázta a fejét, miközben a derékig meztelen, napbarnította Wiiliam bepattant a Cutlassbe. - Egen - mondta Shanahan. - Legyen óvatos, Mike. Mike mosolyogva búcsút kitett. - Ne feledje, ha valamire szüksége lesz... * ** - Én haldoklom, Mr. Shanahan. De most már egészen másképp látom a halált. Elkerülhetetlen utazásnak tartom, olyasvalaminek, aminek most már szívesen nézek elébe. Marquette halvány színű pizsamát és elefántcsontszínű köntöst viselt. Egyszerűen berendezett szobájában álldogált, amelyben nem volt más, mint egy ágy, s a belvárosra nyíló ablakokat fehér, leheletvékony függönyök takarták. Két nagyméretű, fehér huzatú szék. A keményfa csiszolt parkett csupasz és csillogó. Az egyik sarokban íróasztal, rajta díszesen faragott keretekben fényképek. A szoba Shanahant szentélyre vagy szerzetesi cellára emlékeztette. - Szóval tudja? - Igen, tudom. Megmondták. Sajnálom, ahogy meghalt, de talán a rettenet pillanatában megváltás volt számára, hogy hirtelen érte. Marquette halkan, lágyan, megfontoltan beszélt. Nehéz volt elhinni, hogy azonos a pornófilmen látott fickóval. - Arról is tudott, hogy végrendeletileg akart gondoskodni magáról? - Mindig is gondoskodott rólam. - S azt is tudja, hogy még azelőtt ölték meg, hogy ezt hivatalossá tehette volna? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Nem. De számít ez ilyen körülmények között? - Én nem tudom. Számít? - kérdezte Shanahan, igyekezvén megtörni Marquette látszólagos lelki nyugalmát. Marquette egyáltalán nem volt zavarban. Van valami elképzelése arról, ki ölhette meg? - Marquette leült az ágy szélére. Gyengének tetszett. Szemmel láthatóan soványabb, mint a videofelvételen. Shanahan folytatta. - Sohasem említette magának, hogy veszélyben van? - Zsarolták. De ez csak forrása, nem pedig oka volt a félelmének. Willie rettenetesen félt attól, hogy valaki felfedezi a titkát, ő jóindulatú, finom ember volt, nagyon is finom. Megszállottja a művészetnek, a művészeknek, a költőknek s minden testet öltött szépségnek. Sajnos azonban rettenetesen vágyott arra, hogy mindezt birtokolja is. Ez volt talán az egyetlen hibája, no meg... ironikus, drámai, ámde nyilvánvaló - Marquette elnevette magát - oka is a halálának. - Mitől félt annyira? Ma már szinte közhelynek számít, ha valaki meleg jegyezte meg Shanahan. - A filmrendezők és divattervezők körében talán igen, lehet, hogy így van ez a nyomozókkal is, de nem olyasvalaki esetében, aki mások pénzét kezeli. A bankárok köreiben nem. Nem ebben a városban. Vagyis, tudja, ha napvilágra került volna a titka, akkor elveszítette volna a helyét a társaságban, el a jövedelmét s ezzel együtt, őúgy gondolta, engem is. Természetesen tévedett. Úgy gondolta, hogy a pénz a kulcsa mindenféle problémának, s boldogan fizetett a zsarolónak. - Ki zsarolta? - Sajnálom. Marquette elfordulni készült. - Ha a zsarolásról beszámolt, a történet további részéről miért hallgatott volna? - Csak azért mondta el, mert úgy gondolta, ha tudom, hogy veszélyben van, akkor megbocsátom, ha ritkábban látogat meg. - S így volt? - Micsoda? - Megbocsátott? - Nem. - Marquette Shanahanre pillantott. - Nem volt mit megbocsátanom. Én hálás voltam minden percért, amit velem töltött. Számomra ez sokkal több volt, mint... nem szeretnék udvariatlannak tűnni, Mr. Shanahan, de tulajdonképpen mit akar? - Szeretném megtalálni a gyilkosát. - Küldetésből? Kérdezze meg magától, számít-e valamit is? - Marquette sóhajtott. - Nem számít, Mr. Shanahan. Higgyen nekem. - A feleségének számít. Már-már őt vádolják a gyilkossággal. Marquette lassan felkelt az ágyról és elindult Shanahan felé. - Mindez... csak illúzió. Az bizony. Az. Mi csak küzdünk ezen a bolygón. Bizony ezt tesszük. Fátylakba gabalyodva egyre csak küzdünk. S ha a másiknak fájdalmat okozunk, az is csak azért van, mert közben jár a kezünk, mint a cséphadaró. Ártatlan dolog ez, bármi másnak látsszék is. Azért küzdünk, hogy IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

szabaduljunk. Olyan ez, mint egy rossz álom. S mindez azért van így, Mr. Shanahan, mert pokoli valóságban élünk, s ebben a lidércnyomásban lidérces álmokat látunk. Shanahan elfordult, hogy elkerülje Marquette átható pillantását. - Egen - mondta minderre. - Csak küzdünk, csak küzdünk. Mindannyiunkon más ez a kötelék, különbözőképpen próbálunk szabadulni, ám a helyzetünk lényegében azonos. Szükséges fájdalom ez. Olyan, mint egy hegedő seb fájdalma. De végül is - a maga módján - jó ez a fajdalom. - Ez amolyan fából vaskarika. Marquette-nek villant egyet a szeme. - Igen, olyan, na és? Illúzió. Látszólagos ellentmondás. S bármennyire igyekszünk is megérteni, választ mégsem lelünk. S mikor már azt hisszük, megtaláltuk, kiderül, hogy csak a levegőt markolásszuk. A válasz nincs se itt, se ott, sehol sincs. Úgy véljük, ha mindent megtagadunk magunktól, akkor rálelhetünk. Avagy úgy véljük, hogy ha a tapasztalatokban megmerítkezünk, akkor rájöhetünk a szabadulás nyitjára. Vagy a harcot, vagy a passzivitást választjuk. Mindennemű megértési kísérlet hiábavaló. Maga a választás is ostobaság. Választásaink semmit sem jelentenek. Meg kell hajolnunk az egyedüli valóság előtt. Küzdünk. Küzdünk. Ám mihelyt feladjuk a küzdelmet mihelyt nem várunk jutalmat se azért, hogy aktívak, se azért, hogy passzívak vagyunk, lehull rólunk a fátyol. És szabadok vagyunk. - Milyen betegségben szenved, Mr. Marquette? Shanahan majdnem bizonyos volt benne, hogy AIDS-ben. - Nem fontos. - Kíváncsi vagyok. - AIDS-ben, Mr. Shanahan. Most örül, hogy kitalálta? - Na és Stone tudta? Ő is megkapta? - Igen, tudta. Nem, ő nem kapta meg. Vagy ha igen, akkor az szeplőtelen fertőzés kellett legyen. - Marquette elmosolyodott. - Willie sohasem ért hozzám. Soha. Arra nem tudta rászánni magát, hogy csinálja, csak arra, hogy birtokolja. Elveszett az absztrakciókban. A világ a maga fizikai valóságában, a hús-vér világ, a vágyak világa elrémítették. Rettenetesen félhetett azokban az utolsó percekben. - Értem - mondta Shanahan. - Nem hiszem, hogy érti, Mr. Shanahan. Ő sok mindenre megtanított engem, megtanított gondolkodni. Engem fogva tartott a világ a maga fizikai valóságával, ő átemelt ezeken az akadályokon. A tanítómesterem volt. Eljött az ideje, hogy én tanítsam őt. - Neki is voltak testi vágyai, Mr. Marquette. Láttam a szalagokat. - Természetesen. Ő sem volt tökéletes, Mr. Shanahan. Egy pillanatig sem hittem, hogy az. Mint ahogy én sem. S ameddig csak ezen a bolygón leledzünk, fennáll annak veszélye, hogy a fátylunkkal együtt utazunk. S e fátylat meglebegteti a könnyű fuvallat, az rátekeredik a nyakunkra, a bokánkra, IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

eltakarja a szemünket, mi pedig küzdünk ellene, míg csak rá nem jövünk, hogy fel kéne adnunk. Vagy el kéne felejtenünk a harcot. Vagy ezt, vagy azt. Marquette megint elmosolyodott. - Tartok tőle, hogy ön is, Mr. Shanahan, magával hozta a fátylát. - Hát, mulattasson még egy percig. Aztán veszem a fátylamat, s már itt sem vagyok. Mr. Stone-t olyan körülmények közepette ölték meg, amelyek arra engednek következtetni, hogy a gyilkos tisztában volt különös éjszakai szokásával. - Igen, az éjszakai rítusairól tudok, Mr. Shanahan. A „különösről” nem. - Szegényes szóválasztás volt. De most térjünk vissza a nyers valósághoz. Még e pokoli bolygó lakói sem ölnek meg ok nélkül másokat. Kell hozzá motiváció. S e motiváció rendszerint féltékenység, bosszú, kapzsiság... - Félelem - folytatta önként Marquette. - Viszonzatlan szerelem. Maga ölte meg, Mr. Marquette? - Ezt maga feltehetően úgysem érti. Marquette megfordult és kisétált a szobából. Shanahan a szemével követte, látta, hogy eltűnik a fürdőszobában, becsukja maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy folyik a víz. Willie meg én olyasvalamiben osztoztunk, amelyről mások még csak nem is sejtik, hogy részesei, holott biztos vagyok benne, hogy többször is megesik, semmint tudnának róla. Az előszobában Shanahan felfedezett egy másik fényképet. A fürdőszoba melletti falon lógott. A keret ugyanolyan, mint a többi. Két idősebb ember, feltehetően Marquette szülei, Marquette valamivel fiatalabban meg egy lány, valószínűleg a testvére, valamivel idősebb, mint Marquette. Shanahan, amennyire csak az előszobai halovány világítás engedte, igyekezett jó alaposan szemügyre venni a képet. Hosszú csend. Túl hosszú. - S mi az, amiben osztoztak? - kérdezte Shanahan a zárt ajtón keresztül. Semmi válasz. Semmi nesz. Már a víz sem folyik. - Szent ég! - mormogta Shanahan, aki arra gondolt, hogy a pasas felvágta az ereit vagy felakasztotta magát. Shanahan megragadta a kilincset és feltépte az ajtót. - Willie meg én - szólalt meg csöndesen Marquette, s mint egy fenyegető árnyék a hátulról jövő fényben, megállt az ajtóban - egyazon lélek voltunk. Ugyanaz a személy. Ő már az elején tudta ezt, akkor, amikor meglátott azon a ronda kis videofelvételen, amikor eljött értem, hogy megszerezzen. Ez volt az, amit Willie felfedett nekem. Hogy azonos velem. S nem is olyan rébusz ez, mint gondolná. Marquette rezzenetlenül állt. - Na és a halála? - Helyénvaló. - Maga ölte meg? - Meglehet. 13. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan nem örült annak, hogy otthon van. De hát nem volt hová mennie. Delaney sörözője vasárnaponként zárva. Harry meg valószínűleg valamelyik gyereke családjával ebédel. A Cubs-mérkőzéseknek már vége. S bármennyire fáradt volt is, ahhoz semmi kedvet sem érzett, hogy este hatkor lefeküdjék. Vagy mégis? Mintha csak kifacsarták volna. Maureen minden nyom nélkül felszívódott. Csalódott, boldogtalan asszonyok magányos, öreg embereket masszíroznak. Fiatal kölykök - vállalva a betegség, a súlyos testi sértés és a bebörtönzés kockázatát árulják a testüket. Egy másik pasas meg azt számlálgatja, hány napja van még hátra, s belehal egy olyan betegségbe, amelyet mindenki félvállról vett egészen addig, míg csak nem jelentett fenyegetést a nagy amerikai családideálra. S a pasas úgy védekezik ellene, hogy a világot, amely megválni igyekszik tőle, „illúziónak” nevezi. Őrült vajon? Shanahan nem akarta megítélni. Fátyol ide, fátyol oda, valaki meghúzta egy pisztoly ravaszát, s ettől lyuk támadt William B. Stone koponyáján. És Shanahan számára ez volt az egyetlen bizonyosság, ez, meg saját halálának elkerülhetetlensége. Akármelyik pillanatban ő maga is megszűnhet létezni. Shanahan elnevette magát. Csakugyan, miért is számít mindez? Tovább nevetett. Nem tudta abbahagyni. Casey zavarba jött, ugatni kezdett. Einstein átviharzott a másik szobába. Shanahan csak akkor tudta abbahagyni a nevetést, amikor már csuklani kezdett. Ezt követően, immár megnyugodva, leült a fotelba, hátradőlt, s a szúnyoghálós hátsó ajtón át megérezte, hogy hirtelen fuvallat támadt, s idehallatszott egy távoli mennydörgés robaja. Kinézett. Az égbolt ijesztően szürke, a hatalmas fak ide-oda hajladoztak. Szél tépázta a leveleiket. Fekete madarak repültek el alacsonyan a szél szárnyán az udvar fölött. - Dörögj! - kiabálta Shanahan. - Dörögj, a szentségit! A mocskosszürke égen fénysugár kúszott végig. Mennydörgés rázkódtatta meg a levegőt. Shanahan kilépett az udvarra, s mikor a második mennydörgés kíséretében megérkezett a zivatar is, gyönyörűséggel felkiáltott, miközben a szél és a szakadó eső visszaostorozta az ajtóig. Casey ugatott, vinnyogott, vonyított, ugyanúgy, mint akkor, amikor felfedezte Stone holttestét. Shanahan megindult a szélviharban. Alig bírta nyitva tartani a szemét a széllel szemben. Semmi mást nem hallott, csak a szél zúgását meg az eső zuhogását. Valami megérintette a karját. Tudomást sem vett róla. Mikor újra érezte, megfordult, s elázott hajjal, testéhez tapadó ruhában Maureent látta maga előtt. Kiabált. *** -Elment az eszed! - közölte Maureen, miközben segített kibújni a ruhájából, s terelgette Shanahant a fürdőszoba felé. A zuhany már kinyitva, áradt a gőz. Maureen is levetkőzött. - Még tüdőgyulladást kapsz. Mit csináltál odakint? Szorosan hozzátapadva betolta a zuhanyozófülkébe, s a függönyt behúzta maguk után. - Akár el is piknikezhetnénk itt - jegyezte meg Shanahan. - Kedvenc helyünkké lett. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

A legszívesebben kifaggatta volna az elhagyott lakásról, a szakállas férfiról meg arról, hogy otthagyta a munkahelyét, s neki egyetlen szóval sem említette. Ám kívánta a nőt. Méghozzá most. Bele akart temetkezni a testébe, olyan kétségbeesetten kívánta, mint még semmit az életében. Maga felé fordította az asszonyt és simogatni kezdte a mellét. - Mit csináltál odakint? - Ne, ne, ne - suttogta Shanahan. Ujjával a ráncokat kezdte elsimogatni a nő két szemöldöke között. Nem állt jól neki, csúnyább lett tőle. A fenébe, nem erre vágyott. A kemény, játékos, rámenős nőstényre vágyott. Lehunyta a szemét és szorosan hozzásimult. Maga elé képzelte Maureen mosolygós szemét, azt a nőt, akit akkor ismert, mielőtt még tudott volna a parkolóban álló szakállas férfiról, azt a nőt, akinek hitt még. Keze megsimogatta fényes haját, majd lejjebb csúszott a hátára, ujjai végigszánkáztak rajta, végül megragadta a nő testét és magához rántotta. Maureen azonban eltolta magától. Ránézett, szemében félelem bujkált. Kilépett a zuhanyozóból. Shanahan pár percig még ott maradt, elfordította az egyik csapot. A lélegzete is elállt, ahogy végigömlött rajta a jéghideg víz. *** Maureen egy takaróba burkolózva a nappaliban ült és a szúnyoghálós ajtón át kinézett a kertbe. Már sötétedett. A szél alábbhagyott, de az eső még kitartóan, hevesen zuhogott. Shanahan szégyenkezett, bár nem tudta pontosan, miért. Meg dühös volt. Ezt már jobban értette. - Azt hittem, ismerlek - jegyezte meg Maureen csöndesen, rá sem nézve. Shanahan nem válaszolt. Megkötötte a derekán a köntösét, kiment a konyhába, és töltött magának kétujjnyi bourbont. Egy pillanatig elgondolkodott, majd vett még egy poharat, és Maureennek is töltött. Amikor elsétált mellette, felé nyújtotta a poharat, majd odament a szúnyoghálós ajtóhoz. Kinézett. Már semmit sem látott. A felázott föld illata megcsapta az orrát. Nem szólt egy szót sem. - Bár volna itt egy kandalló - jegyezte meg végül Maureen. Shanahan még mindig nem tudott megszólalni. Fogalma sem volt arról, mi szaladna ki a száján, ha beszélni kezdene. Az eső sarat fröcskölt az ajtó aljára. Az eső csattogása meg a friss fuvallat megnyugtatta. Érezte, hogy a válla leereszkedik. - Te - bukott ki belőle, majd megköszörülte a torkát, s érzelemmentesen folytatta - elköltöztél. - Micsoda? - Elköltöztél a lakásodból. - Miről beszélsz? - Jártam a lakásodon, Maureen - mondta, még mindig kibámulva az ablakon. A fák között idelátszottak a szemben lévő háztömb fényei. - Lakatlan. - Milyen lakásról beszélsz? - A Drexel Street-iről. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Már két éve nem lakom ott. Összeköltöztem az anyámmal. Én eladtam azt a házat, Shanahan, nem tudom, miért áll üresen. - És ki volt az a szakállas férfi... a masszázsszalon parkolójában? - Te ott jártál? - Maureen hitetlenkedve megrázta a fejét. - Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen? - Raffettyvel találkoztál? - Te jó ég! Egyikük sem szólt egy szót sem. Maureen fejét a térdére hajtotta és lehunyta a szemét. Shanahan odalépett hozzá. Maureen felnézett. - Nem bízol bennem? Shanahan nem felelt. - A szakállas férfi a férjem volt. Kinyomozta, hol dolgozom és eljött, hogy megmentse a lelkem a kárhozattól. S amikor másodszor is visszajött, tudtam, hogy jönni fog harmadszor is meg negyedszer is meg ötödször is, egy örökkévalóságon át, ámen. Ott kellett hagynom a munkahelyemet miatta. Elég ennyi? - S nekem miért nem szóltál? Maureen hirtelen félpattant, elindult a bejárati ajtó felé, majd megpördült. - Nem emlékszem, mikor állapodtunk meg, hogy az életem minden eseményéről beszámolok. Mégis, mit gondolsz, ki a fene vagy te? A felvigyázóm? - Nem. Aggódtam érted. - Csak nem? - kérdezte tömény gúnnyal, hitetlenkedve Maureen. Shanahan kiment a konyhába és töltött még magának több mint kétujjnyi bourbont. - Amikor keresni kezdtetek és nem találtalak, megijedtem. - Shanahan változatlanul a konyhában maradt. - Attól féltem, hogy örökre elmentél. S nem tudtam, miért - csuklott egyet a hangja -, mindenesetre ettől az eshetőségtől kitört a frász. Mikor végre előjött a konyhából, nem nézett az asszonyra. Megindult a szúnyogháló felé, de aztán meggondolta magát, leülni készült, de ismét meggondolta magát. Ellentmondást nem tűrő hangon beszélt, mivel csak így tudta elejét venni annak, hogy ne remegjen a hangja. - Nézd, nem kezdhetnénk elölről ezt a mai estét? - Egy pillanat - szólt Maureen. Egy pillanatra elhallgatott, vagy azért, hogy összeszedje a bátorságát, vagy azért, hogy pontosan megfogalmazza a mondanivalóját. - Uh... szóval, azért nem szóltam neked arról, hogy otthagytam az állásomat, mert attól tartottam, hogy ha szólok, akkor még azt hiszed, hogy a nyakadba akarom varrni magam, s azt várom, ajánld fel, hogy költözzem ide. Be kell valljam, attól is féltem, hogy ha tényleg felajánlod, akkor lehet, hogy igent mondok. Abban egészen biztos voltam, hogy semmi esetre sem mondok talánt. S bármennyire rámenős nőstény vagyok is, halálra váltam attól a gondolattól, hogy ezt ilyen hamar eldöntsem. - Nem ajánlom fel - mondta Shanahan. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- S bármennyire rámenős vagyok is, még nem szántam el magam teljesen. Muris, nem? Döntéskényszer esetén olyan gyámoltalan leszek, mint egy ma született bárány. - Mondtam már, hogy nem kérlek rá. - Kösz. A most beállt csend már nem volt kényelmetlen. Ha nem törik meg, akkor még minden rendbe jöhet. Maureen is megérezte. - A zuhanyban - kezdte -, az arcod. Megijesztett. - Magamat nemkülönben, valahányszor csak borotválkozom reggelente. - Nem. Nem így értettem. Az egy másik arc volt. Úgy értem, egészen más. S nem tudom, melyik az igazi arcod. Persze tudom, hogy ettől komplett idiótának látszom. Shanahan odaült mellé. - Aznap, amikor nyugdíjba vonultam a hadseregtől, a fiúk összejöttek. Elvittek Kansas Citybe. Elvittek vacsorázni, majd elvittek az egyik utcába. A nevére már nem emlékszem. Egy olyan utca, ahol sorra éjszakai bárok állnak. Bementünk az egyik helyre. Közönséges sztriptizbár. A szokásos lötyögés, parádé. Ittunk pár pohárral, aztán átmentünk a következőbe. Nagyjából hasonló hely volt, viszont itt a lányok fekete neccharisnyát meg harisnyatartót viseltek. Ami azt illeti, volt bennünk rendesen. A harmadik helyre nagyon is jól emlékszem. Hatalmas neon hirdette: Ékszerdoboz Revü. A felirat nőimitátorokról tanúskodott. Azért mondom ezt, mert ugyan jól be voltunk állítva, de tudtuk, mit fogunk látni. A rumos kávé meg néhány drága és felvizezett pohárka után a fiúk akár egy nő meg egy bika játszadozását is elnézték volna. Egyszóval mindenkinek tetszett az ötlet. Amolyan menő hely volt. Tíz vagy tizenegy zenészük húzta, s amilyen állapotban voltunk, még jónak is találtuk. Aztán jött néhány tingli-tangli szám. Pár fickó - egész rendesen kikészítve - női ruhában dalra fakadt. Mások meg - kevésbé csinosak valami rémes módon elhumorizálgattak a közönséggel. Meglehetősen vaskos tréfálkozás volt. Durva célozgatások kíséretében. Mind nevettünk. Ahányan csak voltunk. Remekül éreztük magunkat. Zsúfolásig megtelt a helyiség, mire az utolsó számra sor került. Már csak állóhely maradt. Hétfátyoltánc volt a szám címe. S mivel nőimitátorokról volt szó, nem hiszem, hogy bárkinek is kétségei lettek volna afelől, hogy a nejlon fátylakba burkolt valaki ott fenn a színpadon férfiember. Legalábbis az elején nem. Szólt a zene. A pasas táncolni kezdett. A közönség vihorászott. A mi asztalunknál ülő fiúk hangosan jópofiztak. A tánc azonban hosszú volt, s lassacskán lehiggadt a közönség. A mi srácaink is elhallgattak. Teljesen, ahogy emlékszem. Csak nézték, hogy hullik le egyik fátyol a másik után. Végül már csak egy-két fátyol maradt a táncoson. Pontosabban kettő, egy a mellén, egy pedig a csípején. Továbbra is szólt a zene, s lehullt az utolsó előtti fátyol. Alatta tanga. Majd a táncos egyetlen gyors mozdulattal lerántotta magáról az utolsó fátylat meg a parókát. A zene elhallgatott. Mindenkinek elakadt a lélegzete. A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Tökéletes, döbbent csend. Mindenki eltátotta a száját. Én is. Annak IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

ellenére, hogy tudtam. Annak ellenére, hogy ott díszelgett odakint a felirat. Mindannyian bedőltünk a látszatnak, mind azt hittük, hogy nő van a színpadon. Persze, hogy nem nő volt. Lapos mellű férfiember állt a fényben. Mihelyt a sokk elmúlt, a közönség hangos üdvrivalgásban tört ki. Én magam is sokkot kaptam. A hadseregben a hírszerzőknél voltam, évtizedeken át az volt a dolgom, hogy a valóságot megkülönböztessem a látszattól, a tényeket az illúzióktól, s lám, még engem is, ugyanúgy, ahogy a többieket, megtévesztett a nyilvánvaló. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy fantasztikus produkció volt, hogy jól szórakoztunk. Mindenkinek, kivéve Krausst, a fiatal őrmestert. Részeg volt, s valószínűleg könnyű préda is, mindenesetre úgy emlékszem a szavaira, mintha csak tíz perccel ezelőtt mondta volna: „Beleszerettem.” Fel akart menni a színfalak mögé, hogy megölje a táncost. S komolyan gondolta. Halál komolyan. Kiment a kocsihoz, és behozta a fegyverét. - S azután mi történt? - Lefogtuk. De nem tudom, mi történt volna akkor, ha történetesen egyedül van. - S mindezzel, ha jól értem - jegyezte meg Maureen némi gúnnyal -, azt akarod mondani, hogy hallucinációim, érzéki csalódásaim meg effélék vannak? - Nem. Amit láttál, azt láttad. Feltehetően olyasvalamit láttál, ami tényleg bennem van. Én is látlak téged olykor új arcokkal. - S kellemesek? - Többnyire azok. - Alig tudok valamit rólad, Shanahan. Most, hogy pár perce elmesélted ezt a történetet, azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a múltadról hallottalak beszélni. - Nem szeretek vissszanézni. - Olyan szörnyű volt? - Nem. Csak amikor idősebbek között vagyok, azok mást se tesznek, mint a múltról fecsegnek. Oly sok év van már a hátuk mögött, s oly kevés előttük. Érthető. Szerintem viszont, ha az ember a múltban él, az olyan, mintha valaki a visszapillantó-tükörbe meredve akarna vezetni. Az ilyen hamarosan elvész. Az élet az előttünk van. Itt vagy ott, de semmi esetre sem a hátunk mögött. Én még nem vagyok leírva. Látni akarom, hová megyek. - A cinikus Shanahan végül is optimista lenne? - Sosem állítottam, hogy pesszimista volnék. Bár ettől még nem is leszek optimista. Ültettem ezen az őszön néhány íriszt, s szeretném látni, mikor szirmot bontanak tavasszal. Ez minden. - Na és én? - A te virágzásodat bármikor szívesen nézem. Maureen elmosolyodott és sóhajtott egy nagyot. - S azt vajon tudod, hogy ebben a pillanatban mit szeretnék a legjobban? Felállt. - Remélem, tudom, mit szeretnél - felelte Shanahan. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Kétlem, hogy ugyanarra gondolnánk. Egy köcsög mandulás vaníliafagylaltot. S mindet magamnak. De ha neked is kell, akkor boldogan veszek két köcsöggel. Egyet neked. Ám ha azt mondod, hogy te nem kérsz, akkor nem is kapsz. Mivelhogy az enyémből egy kanállal sem vagyok hajlandó adni neked. - Rendben van - mondta Shanahan. - Na és szerinted mit szerettem volna, mi? Valami mást? - incselkedett Maureen. - Egen. Azt reméltem, hogy diófagyit szeretnél - hazudta. - Megyek és hozok neked. - Nem - mondta Maureen meggyőződéssel. - Te itt maradsz. Ez az én fétisem, és semmire sem vágyom kevésbé, mint hogy bűntudattal kelljen lenyelnem minden egyes kanállal. - Esik és vizes a ruhád. - Az én dolgom, mondtam már. Aztán meg lehet, hogy te közönséges vaníliát vagy mit tudom én, mit hoznál. Nem. Nem bizony. Tényleg kérsz diót? - Nem - mosolyodott el Shanahan. - Én maradok a bourbonnál. Milyen egyszerű. Maureen felvidította. Gondolni sem akart arra, hogy ne legyen többé körülötte. - Ne feledd, az enyémből egy falatot sem kapsz. Halál komolyan mondom. Ha úgy érzed, hogy nem lehet bízni benned, ha csak egy csöpp esély is van arra, hogy olyan bánatos szemű trükkökkel fogsz élni, mint Casey, akkor most mondd meg, s viszek magammal egy kanalat, és a kocsiban eszem meg. - Komolyan nem kell. - Ha az ember egyszer már rákapott, akkor nem bírja abbahagyni. Viszont a vanília fogyasztása nem halálos, s nem is okoz depressziót, feltéve, hogy az ember nem nyeli le a kanalat is. - Milyen gyakran tör rád ez az őrület? - Mármint az, hogy visszavonulva azon töröm a fejemet, hogy eltérítek egy fagylaltos furgont? - Egen, ez. - Talán hetente egyszer. Csak azzal a különbséggel, hogy felkészülök rá. Veszek néhány dobozzal előre, s eldugdosom valamennyit a jégkockatartók és a fagyasztott kelbimbók mögé. Muszáj elrejtenem a mama elől. Így, ha zuhog az eső, meg későre jár, akkor nem kell hosszas hajszába kezdenem, hogy a jó isten tudja, hol, ráakadjak. Van valamid, amit felvehetek? Shanahan bekísérte Maureent a hálószobába, s kinyitotta neki a szekrényajtót. Maureen kiválasztott egy pamutnadrágot, a szárát felhajtotta, s a szó szoros értelmében a derekára kötött egy övet. A fiókban talált egy pólót, azt felhúzta egy sporting alá. Amolyan kevés jövedelmű Annie Hall-lá vált. - A nappaliban álló szekrényben találsz esőkabátot - mondta Shanahan. Akarod, hogy veled menjek? - Nem. Főzzél kávét. Meg rakj egy kis tüzet. Előhúzott egy sapkát és alátűrte a haját. - S melyik helyiséget gyújtsam fel szerinted? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- A hálót meg a konyhát ne. - Fogta az esernyőt és kirohant az ajtón. Egy perc múlva visszatért, zavarban volt, csalódott. - Nem indul. Víz van az adagolóban. - A miben? - Az adagolóban. - Ja, értem. - Shanahan előhalászta a kulcsait, s odanyújtotta Maurennek. Tessék, vidd az enyémet. Az én adagolóm nagy. Shanahan kiállt az ajtóba s nézte, ahogy Maureen meggörnyedve odarohan a homokszínű Malibuhoz. A kocsi pillanatokon belül legurult a felhajtóról. Shanahan megindult a konyha felé, útját azonban hangos fémcsattanás szakította félbe. Kirohant az ajtón. Kocsija keresztben állt a pázsiton. Egy behorpadt lökhárítójú fekete szedanos férfi a hátsó ülésre kényszerítette Maureent. Shanahan egy szempillantás alatt ott termett, majd már csak azt érezte, hogy elveszti az egyensúlyát. A lába felmondta a szolgálatot, felemelkedett a levegőbe, majd a zúzalékos kocsifelhajtó durva felületén landolt. Semmi mást nem érzett, csak azt, hogy fel kellene állnia. Mire sikerült, már csak azt látta, hogy a sötét Szedan elhúz az utcán, a kereszteződésben felgyorsul, s lassítás nélkül befordul jobbra. Tehetetlenül állt, s csak bámulta a csöndes utcát meg az üres kereszteződést. Egy órán belül már másodszor ázott át. 14. Ki volt ez? És miért? Egy őrült, aki meg akarja erőszakolni? A férje, akinek feltett szándéka, hogy átprogramozza bűnös életét? Vagy netán a Stonegyilkossággal függ össze? Lehet, hogy abban a hitben voltak, maga Shanahan az, majd miután rájöttek, hogy helyette egy nőt kaptak el, s túljutottak az első meglepetésen, úgy döntöttek, hogy mégiscsak magukkal viszik, hátha így hozzáférhetnek? Így, többes számban? Igen. Az a fickó, amelyik belökte Maureent a kocsiba meg egy másik, aki vezetett. S most mit csináljon? Az első gondolata az volt, hogy utánuk ered, ám elnézve a kocsi elejéből feltörő gőzt, tudta jól, nem jutna messzire. S már így is túl sok időt veszített. A második gondolata az volt, hogy hívja a rendőrséget. Ha tényleg egy őrült, akkor nem rossz az ötlet. De hát mihez is kezdhetnének személyleírás nélkül? Shanahan még csak azt sem tudta, milyen gyártmányú, milyen évjáratú kocsi, nem is beszélve a rendszámról. Mindössze annyit tudott, hogy egy vagy két emberi lény egy sötét szedánban elvitte Maureent. Ha pedig őt akarják elkapni, akkor úgyis telefonálni fognak, nemde? De vajon fognak-e? Nem. Semmi sem biztos, nem igaz? Minden kicsúszott a kezéből. Korábban, így vagy úgy. Ő mindig ura tudott maradni a különböző helyzeteknek. Vagy úgy, hogy maga irányította az eseményeket, vagy - páratlan képességeinek köszönhetően - nem törődött velük. Amikor Elaine elhagyta, akkor egészen egyszerűen tudomásul vette a megmásíthatatlant. Saját világában eleve elrendeltként fogadott minden eseményt, helyzetet és személyt, valahogy úgy, mint mondjuk egy földrengést. Az IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

ember meg nem akadályozhatja, csak remélheti, hogy túléli. Pánik nélkül. Rezignáltán. Nincs mit tenni. Ugyanez játszódott le a fia esetében is. Ty úgy döntött, hogy menni akar, hadd menjen. Nem zárhatja be a szekrénybe, nem láncolhatja le. Ha az a szíve vágya, hogy másképpen éljen, mit tehetne az apja ellene. Semmit. Eső után köpönyeg. Persze lehet, hogy ez az egész csak illúzió. Tréfa. Afféle álomvilág, nem feltétlenül kellemes álomvilág. A lét egy másik szintje, az a világ, amelyben a felesége búcsút int, Maureen pedig hol feltűnik, hol eltűnik. Mi hát a valóság? A kertje? A kutyája? A macska? Pár sör Harryvel Delaney sörözőjében? Egy üveg Miller meg a Cubs-meccsek? Vagy az íriszek? Ebből elég! Miért történik mindez? Elég, Shanahan, mondta magának. Erre most nincs idő. A francba, ki kell mászni ebből. Sajnálni majd később is ráér magát. Odabent átöltözött, gondolatai egyre az útvesztőben rohangáltak. Mit is mondott Rafferty? Valami olyasmit, hogy ő nem olyan komisz, mint amazok. Vajon Rafferty keze is benne van? Vagy csupán azt akarta mondani, hogy a rendőrség kevésbé fog kesztyűs kézzel bánni vele? Ugyanakkor milyen furcsa, hogy a rablás nem sokkal azután történik, hogy meglátogatta Marquette-et. S még ha ez a pasas ölte is meg Stone-t - eléggé buggyant hozzá -, valószínűtlen, hogy martalócokat fogadna fel arra, hogy lekapcsolják Maureent. Amennyire Shanahan megítélhette, a szálak Kesslerhez vezetnek. Ez viszont baj. Kesslert nehéz elkapni. Elég pénze van ahhoz, hogy izompacsirtákat vásároljon, s hogy bombákat telepítsen. A kapcsolatai is megvannak hozzá. Még az is elképzelhető, hogy benne van a keze a nicaraguai csetepatéban is, nem kizárt, hogy pénzeli a kontrákat. Lehet, hogy épp abból a pénzből, amelyik hol megjelent, hol pedig eltűnt Stone számlájáról. Így mossa tisztára a pénzt, melynek útja aligha követhető egy túlnépesedett közép-nyugati város valamelyik ismeretlen üzletemberéhez. S mire mehet egy öregedő nyomozó ezzel az üggyel, ha még Rafferty is azt állítja, hogy nagy horderejű, s még ő maga sem elég rámenős hozzá? S még az is előfordulhat, hogy egy nemzetközi bandával találja szemben magát a végén, arról már nem is beszélve, hogyan tud bármit is bizonyítani. Nézz szembe a tényekkel, Shanahan, ehhez neked már nincsenek meg az összeköttetéseid. Ha meg szerencséje van, és mégsem Kessler az ő embere, akkor kicsoda? Mrs. Stone? A családja tele van pénzzel, s mint ilyen, hatalmuk is van. Lehet, azért bérelte fel őt, hogy tagadása a bíróság előtt hihetőbbé váljék. S a szerencsétlen gyászoló özvegy még azzal is érvelhet, hogy felfogadott egy nyomozót, s lám, még őt is megölték. Lehet, hogy az emberrablók abban a hitben voltak, hogy őt magát kapták el. Meglepődhettek, mikor a férfigúnya alatt Maureent lelték. S most, hogy már túl vannak az első meglepetésen, felhasználják majd ellene. Maureen életéért cserébe az övét követelik, talán. Vagy mindkettőt. Ez a valószínűbb. Nekik kell lépniük, bárkik legyenek is. S még csak el sem hagyhatja a házat, hátha telefonálnak. Viszont ha ő maga is telefonálni akar, akkor most kell IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

megtennie, mielőtt a martalócok odaérnek, ahová igyekeznek, s úgy döntenek, hogy felveszik vele a kapcsolatot. Shanahan otthon érte el Gamble hadnagyot. A számát a régi kártyapartnereit tartalmazó telefonkönyvében találta meg. Beszámolt Gamble-nek Maureen elrablásáról. - Nézzük, mit tehetek érted - mondta Gamble -, akár hivatalosan, akár nem. Még mindig a Stone-ügyben szaglászol, mi? - Egen. - Mindjárt gondoltam. S azt hiszed, hogy ennek valami köze van hozzá? - Nem tudom. Lehetett a férje is. Vallási fanatikus, s nem nézi jó szemmel Maureen életvitelét. - Nos, próbáljuk meg elcsípni őt. Mit tudsz róla? - Leszámítva a nevét - Robert Smith - meg azt, hogy nagydarab, szakállas fickó, a negyvenes évek elején, szinte semmit. - Bob Smith. Hát ez remek! Még szerencse, hogy nem olyan gyakori név, mint mondjuk az Arnold Schwarzenegger vagy valami ehhez hasonló. - Ez van. - Nos, megnézzük, ő volt-e. Még valami, Shanahan. Stone-ék szolgálója. - Egen, Olivia. - Halott - jegyezte meg közömbös hangon Gamble. - Szent ég! - A Broad Ripple-nél találták meg a csatornában. Mintegy két órája lehet már halott. Valószínűleg nem leltünk volna rá ilyen hamar, csakhogy az esőzés miatt az áramlat felvetette, s a ruhája fennakadt egy faágon. Rohadt egy idő. Valami őrült háziasszony elindult a macskáját keresni, s az egyik alacsony hídnál akadt rá, amint éppen a holttestet szaglászta. Teljesen kiborította. Nem mondom, pompás egy macskaeledel! Shanahan már alig figyelt rá. Az útvesztőből katakomba lett. A reménytelenség kétségbeeséssé fajult. Shanahan a feje búbjáig benne volt a slamasztikában, Olivia pedig szenilis hősködésének áldozatává lett. Lehet, hogy Maureenre is ez vár. Shanahan hallotta, ahogy odakint a lyukas esőcsatornából a földre csorog a víz. Idebent, a páratelt levegőben alig lehetett lélegezni, s a nappali korábbi lágy fényei, mikor még Maureen is itt volt - mostanra fenyegető arcokat formázó árnyékokká váltak. - Shanahan? Shanahan! Ott vagy még? - szólította Gamble. - Igen. Itt vagyok. - Tudom, hogy csak megnehezítettem a dolgodat, de úgy gondoltam, jobb, ha tudod. Nem tudom, hogyan segíthetnék rajtad... azonkívül, hogy megpróbáljuk megkeresni a férjet. - Nem, nem tudsz segíteni. - Akarod, hogy odamenjek? Rászerelhetünk egy lehallgatót a telefonra, arra az esetre, ha hívnak. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Már nincs rá idő. Aztán meg biztos vagyok benne, hogy nem fognak hosszasan beszélni. - Egész este itthon vagyok. Hívjál. - Kösz. - Szóra sem érdemes. - Várj csak! - Egen? - villanyozódott fel Gamble. - Ki tud... Oliviáról? - kérdezte Shanahan. - Pár rendőr. A halottkém. - S a sajtó? - Vasárnap este? Viccelsz? - S Rafferty? - Kétlem. Szabadságon van. - Micsoda? - Egen, eléggé furcsán viselkedett. Hepciáskodott, tudod. S a kapitány adott neki néhány napot, hogy lehiggadjon. Mindenáron le akarta tartóztatni Stone feleségét. A kapitány viszont nem akar kockáztatni. Hermetikusan lezárt ügyet szeretne. Rafferty viszont már az újságok főcímeire áhítozik. - Mikor áll be? - Holnap. - Hol lakik? - Honnan a pokolból tudnám? Nem vagyunk puszipajtások. De utánanézek és visszahívlak. *** Shanahan letette a kagylót, odament a párnás karosszékhez és belerogyott. Fáradtnak, öregnek és valahogy töpörödöttnek érezte magát. Úgy simult bele a karosszékbe, mint egy gyerek. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig üldögélt így. El nem aludt. Mégis, ha valaki megkérdezte volna tőle, min gondolkodott egész idő alatt, nem tudott volna válaszolni neki. Zombi-állapotából kitartó kopogás riasztotta fel. Visszanyerte annyira a tudatát, hogy bement a hálószobába és kivette a fiókból a pisztolyát. A kopogtatás nem szűnt. Shanahan kikukucskált a pici háromszögletű kémlelőlyukon, s azt hitte, hogy Rafferty medveszerű képét látja visszameredni rá. Nem Rafferty volt az, győződött meg róla Shanahan, amikor kinyitotta az ajtót, s negyvenötösének a csövét egyenest a férfi mellének szegezte. - Mauryért jöttem - mondta, mintha csak egy szállítómunkás lenne, aki csak a díványát fogja elvinni. - Jöjjön be - mondta neki Shanahan és negyvenötösével is befelé invitálta. - Nem - felelte a férfi. Hangja meglehetősen serdületlennek tetszett a már félig-meddig őszülő szakáll mögött. - Csak küldje ki Mauryt. - Azt mondtam, hogy jöjjön be! - mondta Shanahan nem éppen szolid társalgási modorban. - Nem félek én bejönni. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Végre észrevette a fegyvert. - A frászt kapom ettől a pisztolytól, éppen ezért jöjjön be szépen, mert különben olyan ideges találok lenni, hogy elsütöm. Shanahan hátralépett, a fickó bejött, s körülnézett, mintha bizony Maureen az íróasztal alatt rejtőzne. - Hol van? - Itt nincs. - Az én feleségem az az asszony, uram. S el szándékozom vinni innen. Shanahan odatette az íróasztalra a fegyvert, megfordult, s az idegenre nézett. - Üljön le, Mr. Smith. El kell mondanom magának valamit. - Nem szeretem a meséket. - Smith tekintete Shanahanébe fúródott. Olyasfajta pillantás volt ez, ahogy a puskázó srácok szoktak nézni az egyetemen, vagy ahogy maga Smith méregethette valaha a kavarodások közepette az ellenfél játékosait. - S ez nem lesz kedvére való, biztosíthatom. Viszont ezzel az erővel akár le is ülhet. Shanahan azt szerette volna, hogy az ürgének ki kelljen kászálódnia a székből, amennyiben hirtelen mozdulatra ragadtatja magát. így maradna némi előnye. Shanahan oda se nézve visszasétált az íróasztalhoz és elhelyezkedett a fegyver közelében. - Mondja csak. A pasas nem ült le. - Maureen nincs itt, ugyanis... - fogott bele Shanahan. - Odakint áll a kocsija. Smith az ajtó felé hátrált. Minden egyes másodpercben Shanahant figyelte, kivéve azt az egyet, amit arra fordított, hogy kitekintsen és meggyőződjék arról, hogy a kocsi még mindig ott áll, s hogy Maureen időközben, míg Shanahan őt szóval tartotta, nem illant el. - Az enyémmel indult el, Mr. Smith. - Az a magáé, amelyik ott ül a gyepen? - Úgy van. - De hát akkor hol van Maureen? - Nem tudom. Épp ezt próbálom elmondani, de maga örökösen félbeszakít. - Nincs semmi baja? - Nem tudom. - Mi a nyavalyát jelentsen ez? - Smith elindult Shanahan felé. - Úgy látszik, minden tudása abban merül ki, hogy közli velem, „nem tudom”. Jobb lesz, ha most belefog abba is, amit tud. - Maureent elrabolták. Smith megtorpant, Shanahanre nézett úgy, mint akit hazugságon kapott, s ezért most megfizet. Shanahan elmesélte neki az egész történetet. Mialatt beszélt, Smith harciassága elillant. Úgy középtájon leült a díványra, fejét a kezébe temette. Shanahan azzal fejezte be, hogy az emberrablók telefonhívását várja. Hogy IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

közöljék vele, mennyi pénzt kérnek, de talán nagyobb a valószínűsége annak, hogy cserét ajánlanak fel. Ő boldogan beleegyezne, ám még így sincs semmi garancia arra, hogy Maureent futni hagyják. Közel egy óra hosszat ültek némán. A telefon nem csörrent meg. Shanahan látta, hogy mozog a pasas szája. Vagy imádkozott, vagy magában beszélt, már ha a kettő között van egyáltalán valami különbség. Végül dünnyögött valamit. - Tessék? - Azt kérdeztem, érintkeztek-e testileg? - Ezúttal Shanahannek nem okozott gondot, hogy megértse. - Kétszer is követtem őt. Idejött. S csak másnap reggel távozott. Együtt aludtak? Shanahan felállt, kiment a fürdőszobába. - Kérdeztem valamit. - Nem válaszolok rá. Shanahan megnedvesített egy törölközőt, az arcára, a szemére szorította. Mire visszajött, Smith már állt, jobb keze a kabátja zsebében: a kidudorodás némiképp nyugtalanította Shanahant. Amilyen könnyedén csak lehet, megindult a saját fegyvere felé, amely még mindig ott hevert az íróasztalon. - Én megpróbáltam őt elvezetni Istenhez. Semmi értelme. Shanahannek semmi esélye, hogy odaérjen a fegyveréhez. Így hát továbbsétált, ki a konyhába. Töltött magának egy kevés bourbont, ivott egy kortyot, majd a maradékot kiöntötte a mosogatóba. Ébernek kell maradnia, - Imádkoztam, egyre csak imádkoztam érte. Addig imádkoztam, míg bele nem kékültem. Imádkoztam Istenhez, hogy kiszabadulhasson a Sátán karmaiból. Szabadulj tőle, mondtam Maureennek. De ő csak nevetett. S most tessék, ez lett a vége. Házasságtörést követett el, és most... Shanahan ránézett. No lám, a szépreményű egyetemista, az ünnepelt sportoló, akiből kifacsarták az álmokat. A gyereke elpusztítja magát. A harc túl kemény, túl bonyolult, így hát leegyszerűsíti a dolgot. Istenre meg a Sátánra. Marquette számára a világ egész egyszerűen nem létezik. Smith viszont ráakadt a játékszabályok gyűjteményére. Önmagát pedig bírónak nevezte ki. Számára nem létezik a fátyol. Mint ahogy Mike számára sem. Annak a srácnak ott az utcán. Csak szipózgatja a festékhígítóját, s nem is gondol az egésszel. - Néha arra gondolok, hogy el kellene engednem, hagynom kéne szabadon élni. Mégsem tudom megtenni. Amikor összeházasodtunk, fogadalmat tettem Istennek. Szerződtem vele. Akkor még nagyon fiatal voltam, s lehet, hogy túl könnyen vettem, de mégiscsak szent esküt tettem, s olyan igaz ez, mint amennyire az egyedül üdvözítő Isten útja. Így aztán nem számít, hányszor vétkezett Isten színe előtt, nem számít, milyen bűnös életet él, én megtettem ezt a fogadalmat, s én tartozom neki. Kérlek, uram! Nem halhat még meg! Shanahan a telefonra meredt. - Jézus megbocsát neki. Én is megbocsátok neki - jelentette ki Smith. - Maguk márcsak ilyen jó gyerekek, mi? Smith imától elhomályosult tekintete mogorvává és mindentudóvá változott. Majd csendesen megjegyezte: IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Magának sincs már sok ideje arra, hogy megtalálja Jézust. - Nem is őt keresem, hanem Maureent. Ha maradni akar, akkor üljön le és fogja be a száját, különben kivágom innen. Smith lassan előhúzta a kezét a zsebéből. Shanahannek hirtelen az a gondolata támadt, hogy mégiscsak sikerült a sírgödörbe jópofáskodnia magát. - Maradok - jelentette ki Smith. Egy kis fekete biblia simult a titokzatos kézben. - Maradok, amíg viszont nem látom Mauryt - folytatta, s hangjának ridegsége valamelyest megenyhült. Leült, felvett valami zavart, kihívó pózt, a karját keresztbe fonta, olyan volt, mint egy szófogadatlan gyerek, aki nem egészen biztos abban, hogy elkerülheti a jogos büntetést. Csöndben peregtek az órák a gyengén megvilágított nappaliban. Sorukban Smith csak egy ijedt, senkihez sem tartozó lélek. Shanahant istenigazából - a technológia gyors térhódítása és az ezzel együtt járó, tőle oly idegen gondolkodás mellett - ez a virrasztó emberi roncs riasztotta leginkább. Meg hogy senkinek sincs kapcsolata a másikkal. S nemcsak a Washington Street-i prostikra igaz ez, Mike-ra meg a „langyos” Williamre; s nem is csak a masszázsszalon lányaira, hogy folyton készenlétben kell állniuk, ha meg akarják őrizni törékeny szabadságukat; de igaz ez Stone-ra és Marquette-re is, a holtra és a haldoklóra. Igaz a gazdag és üres Mrs. Stone-ra. Meg Oliviára, az emberi erőszak viharának áldozatára, a csatorna sötét, hideg vizében lebegő élettelen testére. Meg Smith-re, aki a tudatlanságba menekült. Meg Raffertyre, aki boldog, hogy a szakálla rettenthetetlen külsőt kölcsönöz neki, s elrejti a gyáva férget, aki valójában. Meg ott van Kessler és a zombi családja. S még ha küzd is ellene az ember, s ugyanúgy, mint Maureen, igyekszik a kezébe venni a dolgok irányítását, akkor is megesik, hogy valami mocskos ügybe keveredik, amely már nem függ az ő saját akaratától. Shanahan jól tudta, hogy a lista itt még korántsem ért véget. A saját neve is ide kívánkozik. Hetven éven át tartó vájkálás mások apró kis titkaiban, nem is szólva a nagyokról. Ezzel az erővel akár keresztrejtvényt is fejthetett volna. S most itt van ez: ez a mocskos kis titok. Meg kell oldania ahhoz, hogy megmenthesse Maureen életét, s persze, ahogy kezdett már rájönni, a sajátját is. S amennyiben Marquette-nek igaza van, akkor nem marad más, mint hogy az ember megadja magát. S ha nem Maureenről lenne szó, akkor minden bizonnyal meg is tenné. így viszont nem marad más választása, mint a küzdelem. Harcolnia kell, méghozzá keményen. Nem várhat most már ölbe tett kézzel a telefonhívásra. Nem kell ennek így lennie. - Maureen vagyok - mondta a hang. - Jól vagy? - kérdezte Shanahan. Smith kipattant a székből s elindult a telefon felé. Shanahan felkapta a negyvenötöst, s megállította vele a férfit. - Fel kell olvasnom valamit neked - mondta Maureen színtelen hangon. Shanahan azért imádkozott, hogy Maureen még életben legyen, s ne csak a IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

hangja éljen egy magnószalagon... - Holnap délután ötig elő kell teremtened tízezret készpénzben. - Lassan, megfontoltan olvasta a sorokat. - Később további utasításokat kapsz. S ha még életben akarsz viszontlátni, akkor a rendőrséget ne értesítsd. Egyelőre ennyi. - Dehogy ennyi! Mondj meg azoknak a rohadékoknak két dolgot. Az egyik: megteszek mindent, amit kérnek. A másik: bizonyítékot akarok arra, hogy élsz, s nem csak a hangodat hallom egy szalagról. Vagy megteszik, vagy nem kapnak semmit. Semmit! Meg kell, hogy engedjék, hogy mondhass valamit. Akármit. Hosszú csönd, majd Maureen azt mondta: - Imádlak, Swaggart. - A telefon szétkapcsolt. 15. - Ne haragudjon, hogy felébresztettem. - Mit akar itt? - kérdezte Marquette, aki a résnyire nyitott ajtóból bámult Shanahan-re. Fent volt a biztonsági lánc. - Beszélnem kell magával. - Most? Éjfél van. Nem várhat holnapig?... Vagy akár egy örökkévalóságig is? - Félek, hogy rossz híreket hoztam. Bejöhetek? - Nem akarok rossz híreket hallani. Nem akarok jó híreket hallani. Ma semmilyen hírt sem akarok hallani. Kérem, távozzék. - Sajnálom, de nem tehetem. Beszélnem kell magával. Fontos. - Hívom a rendőrséget - mondta Marquette. - Nincs telefonja. - Kiszúrta, mi? - Volt egy csipetnyi humor a tónusában. - Akkor sikítok. - Azt megteheti - jegyezte meg Sha-nahan. - Rendben van, de csak egy percre. Shanahan az ajtó résén át látta, hogy Marquette meztelenül megindul a fürdőszoba felé. Shanahan félrenézett. A Stone-hoz írott levelek, no meg a korábbi látogatása jóvoltából sokkal többet tudott Marquette-ról, mint amennyihez joga lett volna. És többet, mint amennyit tudni szeretett volna. Marquette visszatért, kinyitotta az ajtót, majd hátat fordított, s elindult az ágy felé. Ugyanazt a köntöst viselte, mint amelyik Shanahan első látogatásakor rajta volt. - Talán jobb lenne, ha leülne - kezdte Shanahan. - Talán jobb lenne, ha lefeküdnék, Mr. Shanahan. Nagyon fáradt vagyok. Kérem, mondja el, mi az, ami kikívánkozik magából, azután távozzék. Shanahan maga is fáradt volt. S nem kellemes, amit el kell mondania. Korábban is - még a hadseregnél - előfordult már, hogy halálhírrel kellett beállítania a családtagokhoz. Általában mindig kötelességteljesítés közben hunytak el az áldozatok, így félig-meddig mindenütt számítottak rá. Olyasmit azonban még sohasem kellett senkinek sem mondania, hogy szeretett hozzátartozójukat brutálisan meggyilkolták és beledobták a csatornába. S ha már ezen túljut, akkor még pofatlanul arra kell kérnie, hogy segítsen neki. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- A nővére... - kezdte Shanahan. - Olivia? Ismeri? - Igen. Mrs. Stone-nak dolgozott. Maguk ketten gyakorlatilag ikrek voltak, ugye? - Voltunk? - Meghalt... uh... A francba, ez hülyén sült el. Hogy is mondja el? Nem tudta, mit tegyen. Leült, felállt. Összevissza babrált az ujjaival, végül zsebre vágta a kezét. A jobb zsebében egy teniszlabda lapult. Caseyé. Minden tele van velük. Ujjaival körülölelte a labdát és összenyomta. Marquette felhúzta a szemöldökét, mintha csak azt akarná kérdezni vele: És? - Sajnálom, rettenetesen sajnálom - nyögte Shanahan. - Erről van szó? Ezt akarta közölni velem? - Tartok tőle, hogy van rosszabb is, ha ugyan jöhet még rosszabb. Marquette odament az íróasztalhoz, kihúzta a felső fiókot és kivett belőle egy gyűrött csomag Pall Mallt meg egy doboz gyufát. Sehogy sem boldogult a tűzgyújtással. Shanahan megpróbált segíteni, Marquette azonban hátralépett, s egy sötét, megvető pillantást lövellt Shanahan felé. Remegő ujjakkal végül is sikerült rágyújtania. Nem szívta le. - Valamilyen úton-módon - folytatta Shanahan - Oliviának valami köze volt a Stone-gyilkossághoz. Talán szemtanú volt. Marquette őszintén meglepődött. - Azt akarja mondani, hogy megölték? - Úgy néz ki. Marquette félrenézett. - Van még más is? - Igen. - Nincs sok kedvem ahhoz, Mr. Shanahan, hogy kérdésekkel bombázzam. Shanahan számára nem volt új ez a reakció - a hihetetlen önuralom, a hallatlan erő, amivel igyekszik visszatartani az elkerülhetetlen összeomlást. - Adja elő, s aztán tűnjön el. - Nem olyan egyszerű. A segítségére van szükségem. - A segítségemre van szüksége? - Marquette arca alig észrevehetően megrándult. - Miféle ember maga? - Érzéketlen barom, ha annak kell lennem. Üljön le, kérem. - Marquette leült az ágy sarkára. - Kaphatnék egy cigarettát? - kérdezte Shanahan. - Szolgálja ki magát. Megkínálhatom egy kávéval? Vagy készítsek valami vacsorát? Esetleg tegyek fel valami zenét? - Egy kávé jólesne - felelte Shanahan. - Az isten szerelmére, nem gondoltam komolyan! - Tudom. De én igen. A beállt csend szinte egy örökkévalóságnak tetszett. Végül is Shanahan felállt és kiment a fozöfülkébe. Addig matatott, míg talált egy neszkávés üveget. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- A cukrot hol tartja? Marquette egy szempillantás alatt ott termett. - Tűnjön el a konyhámból! Shanahan bement a szobába és leült a két szék közül az egyikre. Hallotta, hogy Marquette vizet tölt a teáskannába, s hogy a porcelánok összeütődnek. - Sokkal több a közös érdekünk, mint gondolná, Marquette. - Hagyjon engem békén. - Az emberek, akiket szeret, sorra meghalnak. Na és én? Csaknem hetvenéves vagyok már. A biztosító társaság tabellája szerint már csak két-három évem lehet hátra. - Csönd. - Hall engem? Marquette visszajött a szobába, odanyújtott Shanahannek egy csészét, maga pedig a sajátjával a kezében odament az ablakhoz. - Nem csináltam túl forróra. Nem akartam, hogy addig itt tébláboljon, míg ki nem hűl. - Nem is szeretem túl forrón. - Mr. Shanahan, ha azért jött, hogy itt bájcsevegjen velem, közölnöm kell, hogy nem vagyok abban a hangulatban. - S valamivel szelídebben hozzátette: Gondolom, megérti. - Megértem. Éppen ezért, ha abbahagyja, hogy eljátssza nekem a szenvtelent, akkor rátérhetünk a továbbiakra. Shanahan felállt, kávéscsészéjét letette a szék mellett álló alacsony asztalkára. Odasétált Marquette mellé. Marquette nem fordult meg, továbbra is kibámult az ablakon, nézte a város fényeit. - Ez itt nem San Francisco - jegyezte meg Marquette. - Nem. - Nem az a varázslat. Járt már ott? Olyan hely az, ahol az ember csak végigsétál az utcán, befordul a sarkon, s valami lélegzetelállító látvánnyal találja magát szemben. Ott nem számított, ha egyedül volt az ember, mert a város szerette, vagy ugratta. Néha meg is ijesztette. Az ember mégis tudta, hogy él. - Jártam ott - mondta Shanahan. - Az emberért volt. Az a város. Az nem lett hűtlen. S nem is halt meg. Marquette hirtelen megvonaglott. Összegörnyedt, mintha csak gyomorszájon vágták volna. Shanahan odaugrott hozzá, megtartotta. - Istenem! - kiáltott fel Marquette. Shanahan szorosan fogta, igyekezett megtartani a sírástól rázkódó testet. Shanahan remélte, hogy időt nyer. Azt már tudta, mikor jár le a játszma: holnap délután ötkor. Vagyis pontosabban szólva ma. Hiszen már hajnali két óra, ami azt jelenti, hogy van még tizenöt órája, hacsak nem próbál meg elaludni egy kicsit. Mielőtt még felkereste volna Marquette-et, odatelefonált Harrynek. Ebben a pillanatban Harry Shanahan lakása előtt parkol, készen arra, hogy kövesse a szakállas, biblia-faló melákot, amennyiben az úgy döntene, hogy ellenszegül Shanahan parancsának, hogy maradjon a telefon mellett. Marquette-el az anyósülésen, Shanahan a Fountain Square irányában haladt a csöndes utcákon. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan kizártnak tartotta, hogy Smith részese legyen az emberrablásnak, s egészen biztos, hogy semmi motivációja nincs a gyilkosságokhoz. Shanahan teljességgel bizonyos volt abban is, hogy a gyilkosságok és az emberrablás között összefüggés van, semmiképpen sem lehet a véletlenek egybeesése. Smith pedig nem lehet ennyire tehetséges színész. Marquette-et is kihagyta a számításból. Még ha elég őrült lett is volna ahhoz, hogy valami bizarr, misztikus megfontolásból megölje Stone-t, s még ha szándékában állt is volna megölni a nővérét, kizárt dolog, hogy lett volna annyi lélekjelenléte, hogy halálra verje, mint ahogy se pénze, se kapcsolata ahhoz, hogy izompacsirtákat béreljen fél az emberrabláshoz. Aztán meg mi vesztenivalója van, ha kiderülne róla, hogy mégiscsak ő Stone gyilkosa? Így már csak Mrs. Stone meg Kessler maradtak. No meg Rafferty hadnagy. Eszébe jutott, hogy aznap, amikor Stone hulláját felfedezték, látta, hogy Rafferty meg Olivia hosszasan beszélgetnek. Lehet, hogy egy kissé paranoiás, de az is lehet, hogy még mindig nem tudta megemészteni a Raffertytől elszenvedett fizikai bántalmazást. Lehetséges. Raffertyben akkor sem lehet megbízni. De az is lehet, hogy létezik valaki más is, csak eddig még sehogy sem sikerült kapcsolatba hozni az eseményekkel. Erre még csak gondolni sem mert. Lehet, hogy az idő ellene dolgozik, de az is lehet, hogy érte. Olivia halálhírét még nem közölték a lapok. Csak Gamble tud róla meg a halottkém. Rafferty nem tudja, és nem is fog tudni róla egészen hétfő reggelig, amikor majd újra munkába áll. S mivel nem lesz benne a reggeli lapokban, sem Mrs. Stone, sem Kessler nem szerezhet tudomást róla, hacsak nincsenek benne a dologban. Épp ezért most pokolian fontos, hogy Olivia „életben maradjon”. S itt jön bele a képbe Marquette. Méghozzá Harmony masináinak segítségével. Marquette-nek a nővéréről őrzött egyik fénykép segítségével Harmony munkához látott. Odavezette Marquette-et a videokamera előtti székhez, majd kimerevítette a képet a képernyőn. Marquette arcán nem sok igazítanivaló akadt. Akár ikreknek is elmehettek volna, különösen most, hogy Marquette lefogyott. A legfontosabb az, hogy némi zúzódást meg horzsolást varázsoljanak rá. - Ez a kép a videón - ez nem jellemző rám. Istenem, milyen furcsa! A nővéremmé alakulok át! Harmony előszedett néhány diszket, s rávitte a másik monitorra. Ezek után más arcokról átmásolt néhány részletet Marquette fantomképére. - Ezek nem igazán a megfelelő hegek - jegyezte meg Harmony. - Ezek ártalmatlan, plasztikai sebészeti hegek és forradások. Mindenesetre megteszik. Mire Harmony elkészült, Marquette szinte teljesen összeomlott. Elnézve az összetört arcképet, gyakorlatilag a nővére arcát, minden visszatért. Miután készítettek még egy fényképet Marquette-ről, bekötözött fejjel, teli zúzódásokkal, Shanahan hazavitte a férfit a lakására. - Lehet, hogy pár óra múlva megint szükségem lesz magára - mondta Shanahan. - Gondolja, hogy meg tudja csinálni? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan megállt a kocsival Marquette Pennsylvania Street-i lakásának kapuja előtt. Marquette-nek nem nagyon akaródzott kiszállnia. - Felkísérem - mondta Shanahan. - Nem kell, jól vagyok. - Ugyan, ne vicceljen. Egy kissé gyöngének látszik. Marquette a gondolataiba mélyedt. Végül megfogta a kilincset, majd megállt. - Tudja, mikor már azt hiszi az ember, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, akkor... Tudja, amikor rájöttem... mármint arra, hogy mi van velem, eltartott egy darabig, míg összeszedtem magam. Először fel se bírtam fogni. A halál gondolatát. Azt, hogy nem leszek. S különösen azt nem, hogy itt kell hagynom Willie-t. No meg Oliviát. Ő is csak miattam jött ide. Willie hozta utánam, hogy társaságom legyen. Szívesen jött, már úgy értem, egy szóval sem tiltakozott. Elég nehéz időket élt meg ott, ahol korábban volt. Őt elhagyni olyan volt számomra, mintha egy árvát hagynék magam mögött, akinek senkije sem marad. Egyszóval nagyon elkeserítő dolog volt a halálra gondolni. Aztán amikor Willie meghalt, ez valahogy elmúlt. Igen, azt hiszem, teljesen elmúlt. Elhitettem magammal, hogy ennek így kellett lennie. Nem tudom pontosabban elmagyarázni. Ekkor jött ez az elképzelés az egyazon lélekről. S ettől minden rendjénvalónak tűnt. Ám Olivia halálára nincs magyarázat. Mint ahogy arra sincs, ahogy meghalt. S nagyon furcsa, hogy azok az emberek hagytak el engem, akiket én olyannyira sajnáltam itthagyni. Valószínűleg így kellett ennek lennie, hogy egymagam nézzek szembe a halállal. Teljesen egyedül. - Így is születünk - jegyezte meg Shanahan. - S a legvégén valamennyien így is megyünk el. Abban az utolsó pillanatban mindannyian egyedül vagyunk. - Maga is gondolt már erre? - Néha igen. - S nem fél tőle? - Néha igen. De aztán gondolkodói kezdek. Míg ez be nem következik, addig él az ember. Jöhet még egy drága pillanat, egy olyan, amit a világ minden kincséért sem adna oda, így hát az ember él egészen addig, míg csak ki nem hunynak a fények. Marquette odafordult Shanahanhez és ránézett. Mint egy kiskölyöké, olyan volt a pillantása. - Veszély fenyegeti? - kérdezte. - El akarják ezek kapni? Shanahan úgy gondolta. Remélte is, hiszen ez az egyetlen esély arra, hogy Maureent életben hagyják délután ötig. - Kétlem - mondta Shanahan. - Nem hiszem, hogy bárkinek szüksége volna még rám. - Örülök, hogy találkoztunk - mondta Marquette, s kézfogásra nyújtotta a kezét. Kezet ráztak, Marquette kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. - Viszlát, Mr. Shanahan.


- Marquette! - Marquette megállt, megfordult. - Ugye nem töri semmi ostobaságon a fejét? - Szólítson Toddnak. Nem. Még tartozom magának egy vacsorával. Azért, ahogy korábban bántam magával. De legalábbis egy forró kávéval. 16. Bobby Smith az egyik széken ülve aludt, a Biblia ott pihent a mellkasán. Az ölében Einstein heverészett elégedetten, amiért Smith pufók tenyere ott nyugodott a testén. Lehet, hogy ez a Smith nem is olyan szar alak. Másfelől lehet, hogy mégis az. Einstein nem kifejezetten nagymenő az emberi jellem megítélésében. Bárki megveheti kilenc életének egyikét, aki enni ad neki, s olykor megsimogatja. Eddig már legalább tizenöt életet hagyott megvásárolni. Shanahan elővette a polaroid képeit. Három kép, mindegyiken Marquette Oliviaként, bekötözött fejjel, számítógéppel kreált hegekkel. Shanahan terve meglehetősen hajmeresztő, talán felesleges is, ha nem éppen ostoba. S ha valaki most azt mondaná neki, hogy elment a józan esze, egyet kellene értenie vele. De hát mit várnak tőle? Hiszen alig aludt valamit. Alig maradt ideje. S túl sokat gondolkodott. És még egy csomó tennivalója van. A következő lépés - még pirkadat beállta előtt - egy apró bűvészmutatvány a halottasházban. Oliviának „később” kell meghalnia. Természetesen kockázatos vállalkozás. A gyilkossal el kell hitetni, hogy veszélyben van, hogy szemtanú készül ellene vallani. S Harryt is rá kell venni, hogy segédkezzék, meg kell győzni arról, hogy ez a bizarr terv nem annak következménye, hogy Shanahan agya nem kap elég oxigént... bár ebben ő maga sem volt már egészen biztos. S mindemellett még őrült gondolatok is kavarogtak a fejében. Maureen üzenete az oka: - Imádlak. Swaggart. Akire ez a célzás leginkább ráillik, az ott durmolt Shanahan díványán, mire hazaért. Ki másra akarhatott még célozni ezzel, mint a férjére? Nyilvánvaló, hogy nem magára Isten kedvenc szónokára gondolt. A Nagy Bibliafaló pedig sehogy sem illett a képbe. Hisz amennyiben Maureen Istenben való újjászületése motiválja, akkor nem kér tízezer dollárt, s halál biztos, hogy nem ül itt tétlenül a telefonra várva. S mi oka lett volna arra, hogy személyesen beszéljen vele, ha egyszer már telefonált? Bobby Smithnek ébren sem lehetett több hasznát venni. Halvány segédfogalma sem volt róla, mit jelenthet ez az utalás. Az ő konklúziója úgy szólt, hogy most, midőn veszélybe került az élete, Maureen lelkében világosság gyúlt, s Jézusra emelte a tekintetét. - Meséljen nekem Swaggartról - mondta Shanahan a ködös szemekkel rámeredő Bobby Smithnek. - De ne a filozófiájáról. Először róla beszéljen, a megtérítésemet hagyja későbbre. Milyen felekezethez tartozik Swaggart? - A pünkösdistákhoz — közölte Smith Shanahannel. - Mi a keresztneve? - Jimmy. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Temploma van? - Utazik. Audiumokban, színházakban, hangversenytermekben, parkokban prédikál - mesélte Smith. - Hová való? - Baton Rouge-ba. - Van másik keresztneve is? - Lee, ugyanúgy, mint az unokatestvéréé, Jerry Lee Lewisé. A válaszok ide-oda cikáztak Shanahan elméjében, de nem vezettek sehová. Ennek így semmi értelme sincs. Nem először van ez így, nem igaz? Marad a következő: egyetlen módon lehet csak kiszabadítani Maureent, úgy, hogy magát a gyilkost - lett légyen férfi, akár nő - szóra kell bírni, S amennyiben Shanahan vár délután ötig, nagy a valószínűsége annak, hogy sem ő, sem Maureen nem lesz már abban az állapotban, hogy bárkinek is szólhasson róla. *** - Én azt vallom - mondta Harry Shanahannek -, hogy az ember önként soha be ne tegye a lábát ideggondozóba, börtönbe vagy halottasházba. Nehogy véletlenül összetévesszék valakivel. Mindketten tudták, hogy ezúttal mégis megteszi. De mi is az, amire készülnek? Bonyolult terveket szövögettek. Az egyik ilyen terv értelmében Harry lett volna a holttest, Shanahan pedig a szállító. Az éjszaka kellős közepén Shanahan igyekezett volna elvonni jó hosszú időre az éppen ügyeletes személy figyelmét, s ezalatt Harry átrakta volna Olivia holttestét egy másik tepsibe. Felmerült az is. hogy közegészségügyieknek adják ki magukat. S eszükbe jutott még néhány ehhez hasonló ragyogó elmeszülemény, míg a végén meg nem egyeztek abban, hogy nem játszanak el semmit, hanem egész egyszerűen megvesztegetnek valakit. Meggyőzően adták elő. A halottkémet akarják megtréfálni. Visszaadni a kölcsönt. Egy százast ajánlottak a tréfáért... Kedélyes, ártalmatlan öreg fickók, gondolhatta az ügyeletes. Pár óra múlva úgyis leváltják, nem lehet rábizonyítani. Bevált az ötlet. így Harry hazamehetett az ágyába, Shanahan pedig beugrott a Waffle House-ba megreggelizni, majd elhajtott meglátogatni Mrs. Stone-t a „farmon”. *** - Miért van az az érzésem, Mr. Shanahan, hogy próbára akar tenni engem? Mrs. Stone nyugodt, szinte derűs hangulatban volt. Egyre oldottabbnak tűnt minden alkalommal, ahogy Shanahan újra találkozott vele. A férfi eltűnődött, vajon a férje halála mennyiben járult hozzá ehhez az új lelkiállapotához. De hisz könnyű itt oldottnak lenni. A nővére itteni lakóhelye úri farmnak számított. Traktorok nem járják a poros földet. Sehol bokáig érő gabona. Csak a selymes pázsit. Meg néhány ló lustálkodik amott az öreg tölgyfák árnyékában. Ahogy végigjött a fehér zúzalékos kocsifelhajtón, a terebélyes háztól jobbra meg a ház mögött gyümölcsöskertet, balra pedig egy csodálatos üvegházat látott. Mrs. Stone folytatta. - Azt hiszi, én öltem meg a férjemet? IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Meg kellett győződnöm az ellenkezőjéről. Az asszony zavarba jött, de a megjegyzés nem érintette különösebben mélyebben. - S meggyőződött róla? A „napos” szobában ültek: találó elnevezés volt, hiszen a kora reggeli ragyogás csak úgy zuhogott az egzotikus növényekre meg az elegáns, könnyű nyári bútorokra. Mrs. Stone lebarnult kissé, feltehetően sok időt töltött a szabadban. Festék nem volt rajta. Shanahan nagyon vonzónak találta. Stone halála jót tett neki. - Hazudott nekem, Mrs. Stone. - Akarattal biztos nem. - Azt állította, hogy a férjétől függ anyagilag. Tudomásom szerint nem így áll a dolog. Maga sokkal gazdagabb, s mindez a saját pénze. - Nem emlékszem, hogy valaha is ilyesmit állítottam volna, vagy csak utaltam is arra, hogy anyagilag a férjemtől függök. Más tekintetben persze tőle függtem, igen. De ez két különböző dolog. Annak eldöntése, hogy vajon rózsaszín vagy szürke csempét szeretnék-e a fürdőszobába, számomra napokba, hetekbe tellett. Végül is mindig Will volt az, aki döntött. S ez az egész engem képes volt annyira megviselni, hogy az idegösszeomlás határán álltam. Emberfeletti erőfeszítést kívánt annak eldöntése is, hogy mit vegyek fel reggel. Csak mostanában jöttem rá, hogy a személyiségemet teljesen alárendeltem Willének. Tudja, ő nagyon erős akaratú ember volt. Ha nem a megfelelő ruhát vettem fel, ha igent mondtam egy rosszul összeállított étrendre, akkor figyelemre méltó, gyöngéd kioktatásban részesültem. Eleinte éppen ezt találtam a legvonzóbbnak Willben. S közben fogalmam sem volt arról, hogy apránként feladom a saját egyéniségemet, míg a végén már nem is emlékeztem rá, ki is vagyok valójában. S a sors iróniája, hogy híjával volt a pénznek. Az utóbbi években már az üzletét is csak az én pénzemből tudta fenntartani. - A havi tízezerből? - Nem tudom, mennyiből. A könyvelőmnek azt mondtam, fizessen neki, amennyit kér. Most majd persze utánanézek. Szomorú, amit Oliviáról mondott. Kérem, mondja meg, melyik kórházban van. Szeretnék valamit küldeni neki. Mindazonáltal, Mr. Shanahan, csalódtam magában. Nem vall valami tapintatos viselkedésre az, ahogy az orrom elé dugta azt a fényképet. Azért tette vajon, hogy vallomásra vagy valami ilyesmire bírjon rá? - Valami ilyesmire. - Ahogy visszagondolok a Willel eltöltött évekre, rettenetesen sajnálom az elpazarolt időt. Az én időmet. S úgy tűnik, hogy a halála... nem tagadom, meglehetősen vonzó felismerés... a legjobb dolog, ami csak történhetett velem. S megértem, ha valaki ezt motivációként értékeli. De én nem ölhettem meg őt. Egész egyszerűen föl sem merült, mint választási lehetőség. Aztán meg, akkoriban én még nem voltam döntésképes állapotban. Főleg nem, ha egy gyilkosságról lett volna szó. Annak fényében, amit most tudok, meg amit még IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

megtudhatok, én egyszerűen elváltam volna tőle. Semmi szükségem sem lett volna arra, hogy megöljem. - Tartozom egy vallomással - mondta Shanahan. - Olivia halott. Shanahan elmesélt mindent Mrs. Stone-nak. Stone barátjától kezdve Maureen elrablásáig. Figyelte az asszony minden rezdülését. Nem szakította felbe, figyelmesen hallgatta. A kín és a zavar az arcán őszinte volt. - Fogalmam sem volt róla - mondta. Shanahan hitt neki. Hogy a listájáról kihúzhatja a saját kliensét, ez egyúttal azt is jelentette, hogy megfizetik a szolgálatait, s megtérítik a költségeit. S ez jó már ha marad még annyi ideje, hogy el is költse. *** A reggel teljesen összezavarta Shanahan realitásérzékét. Nehéz elképzelni, hogy Maureen életét veszély fenyegeti, hogy brutális gyilkosság történt az előző éjjel. Ahogy visszafelé hajtott a gyorsforgalmi úton, s elnézte a hosszú, fehér fakerítés mögött az egyik, fejét hátravető, hancúrozó fiatal mént, a dúsan zöldellő iákat és a kristálytiszta égboltot, azon tűnődött, miért is nincs rendben minden a világon? Az ellentét szinte szürreálisnak tetszett. Nem tartott sokáig, míg odaért Kessler irodájához. Az irodapark itt volt a városnak ezen az oldalán. Gyorsan levágott egy kanyart, s már öt perc múlva ott volt a helyszínen. Elsétált a titkárnő mellett, aki tiltakozni próbált. Így viszont felemelte a telefont. Kessler felnézett az íróasztala mellől, sokkal inkább zavartan, semmint meglepetten. Shanahan odalökte elé a fényképet. Várt. Kessler odanézett, megrezzent az arca, felvette a képet és odalökte Shanahan elé. - Na és? - Kessler Shanahan felé nézett, de nem rá. - Na és. Kíváncsi lettem. Saját kezűleg verte halálra, avagy a martalócaival végeztette el a mocskos munkát? Kessler összekulcsolta a kezét az asztalon, s perceknek tűnő időre lehunyta a szemét. - Maga minden bizonnyal megőrült. Családja van? Kit értesíthetek? - Olivia él, s nemsokára olyan állapotban lesz, hogy mindent elmondhat nekünk. S megvannak a számlaszámok is. Azt hiszem, azonosíthatóak. S még azt is hiszem, hogy magához fognak vezetni a szálak. Szóval, ha Maureen meghal, annyival is közelebb kerül a villamosszékhez. - Kétlem, hogy elhiszi nekem, amit mondok, de fogalmam sincs, miről beszél. Annyit mégiscsak sejtek, hogy valahogy kapcsolatban áll a Stone-gyilkossággal. Nem tudom, kik azok az emberek, akikről beszél, nem tudom, ki ez itt - mondta, s odanyújtotta Shanahannek a fényképet -, s nem tudom, mi történt vele, bárki legyen is. - Kessler hátradőlt a székében, s most először tekintett egyenesen Shanahan szemébe. Szomorúnak tetszett a tekintete. - A biztonsági emberek útban vannak. Ha most távozik, s magával viszi a vélt vagy valós problémáit, akkor elmehet. Ha nem, akkor bizony eljárást kell indítanom maga ellen. Nagyon sajnálom. Bár tudnék segíteni. De semmit sem tehetek. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan se tehetett mást, mint hogy távozott. Amennyiben Kessler tette, akkor fölöttébb hidegvérű bűnöző. Sajnos, több ideje nem maradt arra, hogy sarokba szorítsa. A listán viszont nincs már több gyanúsított. - Telefonálhatok egyet? - Hogyne, a kinti irodából. - Kessler titkárnője félreállt az útból. Shanahanre meredt, majd belépett Kessler irodájába. - Szóljon a biztonságiaknak, hogy már semmi szükség rájuk - szólt oda neki Kessler. Shanahan Gamble őrmestert hívta, s arra kérte, intézze úgy, hogy Rafferty tizenegykor az irodájában legyen. Amennyiben Rafferty sem harap rá, akkor vége a játszmának. Marquette-ért is el kell még mennie. 17. Megint csak bekötözött fejjel, Olivia ruháiban Marquette ideges volt. Feszengett, miközben végigsétáltak a magas irodaépület márvány borítású csarnokain. Ebben az épületben van a bíróság, a polgármesteri hivatal és a rendőrség. Bebújt a lift egyik sarkába, s igyekezett rejtegetni a profilját. Bármi történjék is, mondta neki Shanahan, addig ne lépjen be Rafferty irodájába, míg nem hívják. Addig üljön le a kényelmetlen széksor egyikére, s temetkezzék bele egy újságba. Shanahan először Gamble-lel találkozott, megkérte, hogy kísérje át Rafferty irodájába. - Mi történt, Shanahan? - kérdezte Gamble, miközben elindultak. Tenyerével végigsimított a hajtókáján. - Tanúra van szükségem. - Mihez? Agyonlövöd? - Meglehet. De az is lehet, hogy te lövöd agyon. - Mire megy ki a játék? - Gamble ideges volt. - Az ég szerelmére, Shanahan, én ki nem állhatom a pofit, de hát mégiscsak hadnagy, befolyásos ember, csak én húzhatom a rövidebbet. Nem szeretnék olyasvalamibe keveredni, amitől búcsút mondhatok a nyugdíjamnak. Túl késő. Már odaértek Rafferty irodájához, s a rendőrtiszt pont rájuk nézett. - Dupla szerencsétlenség - jegyezte meg egy széles mosoly kíséretében. Shanahan nem vesztegette az időt, odadobta Rafferty asztalára a fényképet. Rafferty előhúzott egy vénasszonyos szemüveget jól vasalt öltönye felső zsebéből. - Valamit közölni akarsz velem, Shanahan, csak azt nem tudom még, hogy mit. Mi lenne, ha az angollal próbálkoznál? Végtére is ez az anyanyelvünk, szivi. - Nekem úgy tűnik, hogy ez Olivia - mondta Shanahan - azután, hogy néhány gorilla vele próbálta kárpótolni magát az elszenvedett frusztrációkért. Rafferty alaposan szemügyre vette a fotót, maga elé tartotta a szemüvegét, majd letette. - Szent isten, mi történt vele? Gamble odalépett Rafferty mögé, s zavart tekintettel nézett a képre. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Hadnagy úr, nem volt még időm arra, hogy elmondjam. Holtan találták múlt éjjel, a csatornában lebegett. - Csakhogy mégsem halt meg - jelentette ki Shanahan közömbös hangon. Rafferty is meg Gamble is meglepetten néztek fel. - Dehogynem, Shanahan - szólt Gamble. - Hisz mondtam neked. Egyenesen a halottkém szájából hallottam. Shanahan odament az ajtóhoz és kiáltott. - Olivia? Marquette úgy tett, ahogy megállapodtak. Nagyon lassan megindult feléjük, fejét lehajtotta. - Mi folyik itt? - kiabálta Rafferty. Gamble tátott szájjal bámult. Marquette mintegy kétlábnyi távolságra lehetett, amikor az ablakon át beáradó fény megvilágította. Ekkor felemelte a fejét, mire Gamble egy nagyot sóhajtott, majd elnevette magát. - Nekem ehhez semmi közöm, Rafferty hadnagy - jelentette ki Gamble. Most Raffertyn volt a sor, hogy zavarban legyen. - Mi a franc folyik itt? - Shanahantől kérdezze - mondta Gamble -, ez az ő maszkabálja. Úgy tűnik, rávette Olivia buzi testvérét arra, hogy beöltözzék. Rafferty hamuszürkére váltott. - Úgy látszik, mindenki tisztában van vele, mi folyik itt, csak én nem. Maga azt állítja, hogy az én makacs kis szemtanúm halott, azután látok egy fényképet, majd most azt közlik velem, hogy ez a pasas a nő öccse. Miféle öcs, az ég szerelmére? Gamble belenyúlt a mellényzsebébe, kivett belőle egy vékony, összegyűrt szivart és meggyújtotta. Halovány mosoly bujkált a szája szegletében. Marquette zavartan álldogált. Nyilvánvalóan nem tudta, mit tegyen, elfussone vagy rejtőzzék el inkább. - Te ismered őt? - kérdezte Shanahan Gamble-től, de már tudta is a választ. Gamble arcáról lehervadt a mosoly. - Elmesélné nekem valaki végre, hogy mi ez az egész? Rafferty teljesen felfújta magát, de Shanahan nem törődött vele. - Eléggé jellegzetes ez a szivar - jegyezte meg Shanahan. - Találkoztam valakivel, aki nemrégiben összefutott veled, egy sráccal a Washington Streeten. Letartóztattad prostitúcióért. Emlékezett rád. - Nem kaptál te be egy kissé, Shanahan? - kérdezte Gamble. Shanahannek eszébe jutott, hogy amikor még együtt kártyáztak, milyen keményen tudott blöffölni Gamble. - Vagy rövidlátó lettél, Shanahan? - Nem, nincs az én szememmel semmi baj. Sőt hadd meséljek el egy kis képsort, ami most így hirtelen elvonult lelki szemeim előtt. Ott cirkálsz fel s alá a Washington Streeten, összefogdosod azokat a veszedelmes tiniket, letartóztatod az egyik prostit meg a fiúját. Beviszed őket. Erre jön egy pasi, hogy megpróbálja IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

szabadlábra helyeztetni őket. Nagy fogás, a pasasnak sok a pénze, a reputációja pedig még nagyobb. - Ne csűrd-csavard a szót - vágott közbe Rafferty. - Térj a lényegre. - Nincs itt lényeg - jegyezte meg Gamble, s orra alatt a légkondicionáló ellenére is verejtékcsöppek ütköztek ki. - Nem veszi észre, hogy csak horgászni próbál, s mi lennénk a nagy fogás, hadnagy úr. Magára pályázik. Shanahan tudta, hogy közel jár az igazsághoz. - Marquette, felismeri valamelyiküket? Most vagy soha. - Ez tartóztatott le. Kiskorú megrontásáért - jelentette ki Marquette, és Gamble felé intett. - Úgy van, de aztán ejtettük a vádat. Hol itt a bibi? - Szaglásztál egy kicsit, Gamble. A saját szakálladra. Tán még Oliviával is elbeszélgettél egyszer-kétszer? Shanahan valóban horgászott, de már tudta, melyik halra megy. Kezdett összeállni a kép. Mike, az utcai prosti egy slampos, gyűrött szivart szívó kopóról beszélt. Mit keres egy életellenes ügyekkel foglalkozó kopó az utcán? Ez az erkölcsrendészetisek dolga. Tehát Gamble vagy élvezte ezt, vagy igyekezett kiegészíteni a nyugdíját. Különös. Shanahan idáig azt hitte, hogy Rafferty az. Az elképzelés jó volt, csak a kopó más. Shanahan az órájára pillantott. Öt órája van még hátra. - Közel tízezret vasaltál ki havonta Stone-ból. - Egy... eegy... egy pillanat! - állította meg Rafferty, kezét felemelve. - Ez kezd érdekes lenni. - Csak nem hiszi el, amit ez a tetű itt összehord? - Mindabból, amit Shanahan itt előad, egy csomó új részlet kezd megvilágosodni. Azt állítod, hogy Stone homokos volt? - Rafferty Shanahanre nézett. - Igen. - így már egészen másképp fest a dolog. Új motiváció. - Csak nem hiszi... - fröcsögte Gamble. - Hé, mi itt most információkat gyűjtünk, Gamble. Vagyis Stone, a szolgálólány meg ez a kölyök itt kapcsolatban álltak egymással? Így volt, Gamble őrmester? Így, Ed? - Eegen. Ez a Stone meg a szolgálólány kérték ennek a szabadlábra helyezését. Stone feltehetően minden befolyását latba vetette, hogy kihozza a kölyköt. Ez minden, amit tudok. Azt azonban már nem tudom, hogy ez a tej-is-megalszik-aszájá-ban magánszaglász milyen piszkos trükkökkel akar operálni. - A gyilkossági csoport őrmestere mit tekereg az utcán a saját szakállára, s minek kasztlizza be a prostikat? - kérdezte Shanahan. - Nem az ő osztályának a feladata. S nem ilyen sarzsit szoktak kiküldeni. Őrmesterrel végeztetni a piszkos munkát olyan, mintha ágyúval akarnának verébre lőni. - Dögölj meg! - mondta Gamble. Shanahan siettetni akarta őket, szerette volna elmondani, hogy Gamble elraboltatta Maureent is. De nem szerette volna, ha a rendőrség is belekeveredik IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

a dologba. A végén még elbaltázzák, s akkor Maureen odaköltözik Olivia mellé. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy ha Gamble elhagyhatja a szobát, akkor két perc annyi idő, míg lebonyolít egy telefonhívást - elegendő ahhoz, hogy Maureennek, feltéve, hogy még nem ölték meg, már csak percek maradjanak hátra drága életéből. S így minden erőfeszítése ellenére, hogy megmentse a nőt. Megeshet, hogy éppen az ellenkezőjét éri el. Shanahan Marquette-hez fordult. - Maguk ketten szoros kapcsolatban voltak egymással, igaz? Maga meg Stone? - Igen - felelte Marquette szégyenlősen, zavartan. - Nagyon is szoros kapcsolatban. Testilelki jóbarátok voltak, igaz? Shanahannek hevesen vert a szíve. Gyűlölte, amit most csinál Marquette-tel. - Kérem, ne! Marquette könyörögve nézett Shanahanre. - Maga mindent tudott róla, igaz? Sok mindent elmesélt magának, ugye? A személyes dolgait is? - folytatta Shanahan. - Ez előre kitervelt dolog. A kölyök hazudik. - Még nem is mondott semmit - jegyezte meg Rafferty. - Néhány számla hiányzik, Shanahan. Nálad vannak? A számlaszámok kellenének, hogy meg lehessen állapítani, kihez vándorolt a pénz Stone bankszámlájáról. Ezúttal Shanahanen volt a meglepődés sora. - Ellenőriztük az adatokat - folytatta Rafferty. - Tudjuk, hogy óraműszerű pontossággal durván tízezer dollárnyi összeg elvándorolt valahová. S ha a számlaszámok is meglennének, akkor azt is meg lehetne állapítani, hol kötött ki ez a pénz, s nem kellene egy szegény rendőrt molesztálnunk. Nem tetszik nekem, hogy a rendőri köteléken belül szolgáló testvéremet piszkálod. Rafferty tónusa megváltozott. Szándékoltan éles felhangot ütött meg. Shanahan benyúlt a zsebébe, de abban csak az az átkozott teniszlabda volt. Ekkor a másikban kezdte keresgélni a jegyzetfüzetét. Lapozott néhány oldalt, majd felolvasta azokat a számokat, amelyeket a pornóvideón talált. Rafferty lejegyezte valamennyit. Rafferty vénasszonyos szemüvege fölött elnézett. - Szerintem hawaii számok. Maga mit gondol, Gamble? Nem oda akart visszavonulni nyugdíjas korában? Gamble az ajtó felé indult, Rafferty azonban útját állta. Kicsatolta a rendőr pisztolytáskáját és kivette belőle a fegyvert. Továbbsétált, testével, mintha csak egy óceánjáró lenne, próbált utat törni magának a szűk kis irodai helyiségben. Mókás volt, ahogy ez a nagydarab ember úgy viszi a kezében a fegyvert, mintha ürülék lenne. Gyöngéden odatette az egyik egyenruhás rendőr íróasztalára. - Olvassa fel Gamble-nek a jogait. Nekem addig telefonálnom kell. - Egyetlen tanúd sincs - szólt oda Gamble Shanahannek, majd az ujjait, mintha csak egy éles kés éle lenne, elhúzta a torka előtt. - Egy sem. - Ha meghal - súgta vissza Shanahan -, te nemkülönben. Bejött egy rendőr. - Van egy új feltétel, Shanahan - szűrte Gamble fogai között, szinte sziszegve, mintha csak mérget fröcskölne. - A szabadságom. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan rámeredt a kártyapartikról oly jól ismert slampos kopóra. Mindketten tudták, túl késő van már az alkudozáshoz. - Két gyilkosság vagy három - folytatta Gamble -, egyre megy. Attól még nem égetnek gyorsabban. - Hol van? - kérdezte Shanahan. - Kicsoda? - kérdezett vissza gúnyos ártatlansággal Gamble. Shanahan a legszívesebben behúzott volna egyet neki. *** Mikor Rafferty visszatért, Shanahan közölte vele, életbevágóan fontos, hogy Gamble ne használhassa a telefont. - Jogom van hozzá. Egy híváshoz. - Szerinted mennyi időn át foszthatok meg egy állampolgárt a jogaitól, Shanahan? Shanahan az órájára nézett. - Négy óra negyvenöt percig. - Hát, ennyi időbe bizony beletelik, míg megkapom a bankszámlákkal kapcsolatos információkat. S aztán majd jöhetnek a kérdések, sok-sok kérdés. - Egy nekem is van. Nem hagy nyugodni - jegyezte meg Shanahan. - Egy ilyen dörzsölt kopó, mint Gamble, miért nem temette el alaposabban Stone hulláját? - Te magad válaszoltál a saját kérdésedre, Shanahan. Gamble nem dörzsölt kopó. Egy dörzsölt kopó tudja, mikor kell a játékot abbahagyni. - Ezt nem veszem be - jegyezte meg Shanahan. - Nézd, lehet, hogy úgy gondolta, így rákenheti Mrs. Stone-ra. Hisz tudod, törékeny háziasszony meg. Ilyesmik. Vagy pusztán csak nem maradt már ereje befejezni a dolgot. - Gyerünk - szólt oda Shanahan Marquette-nek. - Menjünk innen. *** - Nagyon sajnálom - mondta Shanahan Marquette-nek, miközben a kocsi felé sétáltak. Odakint még mindig sütött a nap. Az utca túloldalán, a régi piactéren emberek százai töltötték az ebédidejüket, sütkéreztek, beszélgettek, nevetgéltek. Lányok nézelődtek. Fiúk bámészkodtak. - Az egyik barátomnál marad addig, míg ez a dolog le nem zárul. - De hisz lezárult, nem? Már úgy értem, elkapták őt - mondta Marquette a kocsiba beszállva. Fáradtnak látszott. Shanahan nem válaszolt. Még mindig Maureen búcsúmondatán gondolkodott. „Imádlak, Swaggart.” Próbálta megfejteni az értelmét. Valami személyre kell hogy utaljon... vagy egy helyre. Jimmy, Jimmy Lee, Jimmy Lee Swaggart. Biblia. Templom. Vallás. Pünkösdisták. Baptisták. Fanatikusok. Önigazolók. Jerry Lee Lewis. Lehet, hogy erről egy másik közismert ember nevének kellene eszébe jutnia. Minél inkább próbálta, annál kevésbé sikerült. Egész egyszerűen kihagyott az agya. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Templom. Templomi pad. Adományok. Persely. Üdvözülés. Üdvhadsereg. Krisztus. Isten. Túl bonyolult. Túl bonyolult ahhoz, hogy a rejtély kulcsa legyen. - Mit csinál? - kérdezte Marquette. - Tessék? Marquette-ről egészen megfeledkezett. - Mozgott a szája, de semmit sem lehetett hallani - mosolygott Marquette. - Furcsa dolgokat csinál az ember, ha megöregszik. Elkezd magában beszélni. - Na és miket beszél magában? - Jár valami a fejemben, ez minden. Hogy érzi magát? - Megvagyok - felelte Marquette. - Viszont azt hittem, barátok vagyunk. Shanahan ránézett. Marquette barna szemében megbántottság látszott. - Másvalaki is érdekelt az ügyben - mondta Shanahan. - Túszt szedtek maguknak, veszélyben az élete. - Olyasvalaki, akit szeret? Shanahan nem szólt egy szót sem. Marquette elfordult és kinézett az anyósülés felőli ablakon. - Igen - bökte ki végül Shanahan. - És tudja, hol van? - Nem. Csak annyit tudok, hogy a helynek valami köze van Swaggarthoz. - A prédikátorhoz? Ezt meg hogy érti? - Rövid ideig beszéltem vele... telefonon. S a megfejtés kulcsaként beleszőtte ezt a nevet. Egy személy vagy egy hely neve lehet. De halványlila gőzöm sincs róla, hogy micsoda. Shanahan útban Harry felé befordult a Michigan Streetre. Harry gondjaira bízza Marquette-et addig, míg ki nem talál valami okosabbat. Mikor odaállt Harry lakása elé, Marquette azt mondta: - Louisiana Street. - Micsoda? - Ha én egy félreeső helyet keresnék, akkor olyasfelét választanék, ahol csak kevés ember jár, ahol vannak üresen álló házak, és amit nehéz megközelíteni. - De miért épp a Louisiana? - Szoktam késő éjjelente nézni Swaggartet a tévében. Jól csinálja. Elbűvöli az embert. Mesterien manipulál a fátyollal. - Marquette elnevette magát. - Az előadás után csak áll ott könnyes szemekkel, s közli az emberekkel, hogy segítségre van szüksége, s pénzt kér. A cím mindig Baton Rouge, Louisiana. Ez a főhadiszállása. - Tud vezetni? - kérdezte izgatottan Shanahan. - Igen. De jogosítványom nincs. Shanahan befordult a következő utcán, majd behajtott egy mellékutcába, elindult hazafélé. - A legszívesebben megcsókolnám -mondta. Mindketten elnevették magukat. 18. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan megkérdezte Bobby Smithtől, volt-e telefonhívás. Egy sem. Smith épp egy szendvicset evett, szemmel láthatóan otthonosan érezte magát. - A macska szörnyen éhes volt, így hát megetettem. - Smith a nyelvével szedegette le a szájpadlásáról a ráragadt mogyorókrémet. - Remélem, nem baj? Könnyen elcsábul ez a Smith. Először Swaggart. Most meg ez az Einstein. Shanahant nem lepte meg, hogy nem volt telefonhívás. A cserére vonatkozó utasításokat feltehetően majd úgy öt óra tájban kapná. így kevesebb ideje maradna arra, hogy kisüssön valami tervet. S ha van ott valaki Maureen közelében, akkor elég idegesek lehetnek már, hogy Gamble nem jelentkezik. Óvatosnak kell lennie. Megtalálta Maureen blúzát, még mindig vizesen az esőben tett első kirándulástól. Kinyitotta az ágy mellett álló éjjeliszekrény fiókját, kivette a negyvenötösét, becsúsztatta a nadrágövébe hátul, a dzsekije alatt. Smithnek azt mondta, maradjon itt. Ha bárki telefonál, hívják újra négy körül. Mondja nekik azt, hogy bármit kérnek, megteszi. - Ha pedig tudni akarják, maga kicsoda, akkor mondja azt, hogy az öcsém vagy valami ilyesmi - mondta neki Shanahan. - De az isten szerelmére, nehogy véletlenül többet is eláruljon nekik, mint azt, hogy azért van itt, mert egy fontos telefonhívást vár. Megértette? - Tudja, hol van? - kérdezte Smith, egy pohár vízzel öblítve le az elfogyasztott falatot. - Talán igen. Casey ment Shanahan után a kocsihoz, megszaglászta az ijedt Marquette-et, majd elfoglalta helyét a hátsó ülésen, egy kicsit dühösen, amiért hátra kényszerült. *** Rövid kis utca a Louisiana. Mindössze három háztömb a belvárosban. Ott megszakad, majd pár háztömbnyivel keletebbre folytatódik az öreg rendező pályaudvarnál, tart még pár háztömbnyit, majd véget ér. Ez nem lesz nehéz. Shanahan remélte, hogy ráakad a horpadt lökhárítós Szedánra. Egy rozoga, öreg betonépületen akadt meg a szeme. Odabent festők szorgoskodtak, de még nem volt érkezésük arra, hogy átfessék a korábbi feliratot: Lelkipásztori Misszió. Pici épület. Emberek mászkáltak körülötte. Nem látszott alkalmas helynek. Az utca túloldalán egy hatalmas téglaépület előtt csinos kötegekbe bálázott fémhulladékok, a rozsda aranyosan csillogott rajtuk a napsütésben. Behajtott a kapun. A gaz felverte a kocsifelhajtó java részét. Itt aztán nincs nagy mozgás, morfondírozott Shanahan. Megkerülte az épületet. Meglátta a fekete Szedánt. Megállt a bejárat közelében. - Maradjon itt. S ha azt látja, hogy helyettem másvalaki jön ki az épületből, akkor tűnjön el innen. Telefonáljon Rafferty hadnagynak. Viszont ha nem jövök Shanahan az órájára pillantott - tizenöt percen belül, akkor is tűnjön el. Menjen el a legközelebbi telefonfülkéig és hívja Rafferty hadnagyot. Világos? - Marquette bólintott. - Legyen óvatos. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan odatartotta Maureen blúzát Casey orra alá. Mindketten kiszálltak a kocsiból és megindultak az épület felé. *** Odabent sötét. Néhány ablak bedeszkázva. A zöme csak mocskos. Az ajtón a lakat nyitva. Nesztelen lépkedett, s remélte, hogy Casey nem kezd el ugatni, ha szagot fog. A kutya egy hang nélkül azonnal szagot fogott és sebesen megindult egy cement lépcsősor felé, ide-oda szaglászott, nehezen lélegzett, testével jobbrabalra araszolt. Megnyitva annyira egy fém ajtót, hogy épp csak beleshessen, Shanahan egy tágas helyiséget látott, melynek másik végében ott ült Maureen egy széken. Egy férfi állt mellette. Olyan harminc méternyi távolságra lehettek tőle. Shanahan ismét bekukucskált. Több bejárat ebbe a terembe nincs, kivéve a liftet, ami lent van olyan középtájon. Innen a bentieket nem érheti meglepetés. Bárki jöjjön is felfelé, a lift hangját hallani lehet. Hagyta, hogy az ajtó csöndben becsukódjék. Gondolkodni próbált. Még egyszer körbenézett. Ezúttal emlékezetébe véste e szint beosztását. Kell legyen valami megoldás. Résnyire kinyitotta az ajtót. Ebben a pillanatban egy kezet érzett a fején, s a hajánál fogva azon nyomban betaszították a szobába. Érezte, hogy Casey odaugrik mellé. Casey rávicsorgott egy vörös hajú fickóra, aki kezében egy pisztollyal, odabent álldogált. - Leül! - parancsolt rá a kutyára Shanahan. - Jó ötlet - mondta a férfi. - Én szeretem a kutyákat. Ám ha megmozdul, volt kutya, nincs kutya. - Leül! - mondta újra Shanahan. Casey leeresztette a hátsó fertályát. - Hozd ide a pasast! - rendelkezett a Maureen mellett álló férfi. - Leül! - ismételte meg Shanahan. - Casey ül! Shanahan megindult, nyomában a vörös hajú fickóval. Rajta terepszínű kötött pulóver. Ezek aztán nem drága bérgyilkosok, gondolta Shanahan. - Ideje volt már - jegyezte meg Maureen egy ideges nevetés kíséretében. Valahogy azt vártam, hogy egy indán lendülsz ide, hogy megmentsd Jane-t. A Maureen közelében álló fickó fesztelennek látszott. Ha volt is fegyvere, nem vette elő. Jól ápolt, olyan negyven körüli pasas, farmerban, kockás ingét kívül viselte. Lezser viselkedése ellenére is lerítt róla, hogy dörzsölt vagány. A nyakában aranylánc lógott, s amolyan, a negyvenes évekre emlékeztető keskeny bajuszt hordott, ami csak David Nivennek állt igazán jól. - Motozd meg - mondta a sovány fickó. A zöld öltönyös pasas azonnal megtalálta a negyvenötöst, s odaadta a soványnak. - Tartsd csak magadnál. Én frászt kapok ezektől a szerszámoktól - mondta a sovány. A motozós zsebre vágta a fegyvert. - Fogadok, hogy nincs magánál a pénz. - A kocsiban van - mondta Shanahan. - Megyek és behozom. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

Shanahan észrevette, hogy Casey araszolni kezd. Előbbre csúszott pár centit, majd megült egy vagy két percig, s közben úgy tett, mintha meg se mozdult volna. - Nem számít - jegyezte meg a sovány. - Ráér később is. Ki az a pofa a kocsiban? Shanahan nem válaszolt. - Az se baj. És még a pénz se olyan fontos. Maga a fontos. Maga, aki leültetni igyekszik egy jó bulit. Maguk ketten majd a mennyekben turbékolnak tovább. A cimborám nagymenő a tűzijátékban. Egy kis július 4-i bumm-bumm! Shanahan úgy számította, hogy mintegy nyolc vagy kilenc perc múlhatott már el. Marquette nemsokára elindul. Ám az már nem látszott valószínűnek, hogy élve kivárhatják, amíg megérkezik a rendőrség. Sok napirendi pont nincs már hátra, - Talán megegyezhetünk. Nem sokat fektettem én ebbe a dologba. Akár el is felejthetem az egészet. Végtére is csak egy magánnyomozó vágyok, akinek pénzre van szüksége. Beérem némi pénzzel, s aztán tartom a számat. - Csak a fizetésére számíthat, a mi bérlistánkra nem fér már rá. - Ismerem Gambler-t. Bele fog egyezni. Nos, mit szól hozzá? - Azt, hogy valószínűleg teljesen hülyék vagyunk - jegyezte meg a sovány. Nézd meg, nincs-e rajta poloska. A rosseb eszi, lehet, hogy a fél világ élvezettel hallgatta az előadást. - De akkor te meg fogd meg ezt - mondta a zöld öltönyös, s a sovány kezébe nyomta a fegyvert. - A francba, jól van. Amaz elvette és savanyú pofát vágott hozzá. - Ez meg mi? - kérdezte a zöld öltönyös. - A pasas egy rohadt teniszlabdát hurcolász itt magával. Elnevette magát, a labdát párszor feldobta a levegőbe, majd odahajította a fegyveres pofának. Shanahan Caseyre nézett. Őt most már semmi sem állíthatja meg. Casey helyből felszökkent. A sovány hirtelen megzavarodott attól, hogy egyszerre ugrik feléje a labda meg a kutya. A zöld öltönyös fickó hanyatt esett, Casey döntötte fel, miközben nekiütközött a másiknak. Shanahan az állát szorongató, padlón fekvő pasas nadrágzsebéből kikapta a negyvenötöst, s pillanatokkal előbb tüzelt, mintsem elkaphatta volna. *** A kihalt környék csöndjét tizenhat járőrkocsi vijjogása meg rendőrségi adóvevő készülékek statikus hangja verte fel. - Figyeltük már őt, Shanahan - mondta Rafferty. - Volt néhány panasz ellene, miszerint verte a prostikat, hogy pénzt csikarjon ki belőlük. Nem voltunk biztosak a dolgunkban. Ezért is került hozzám a Stone-ügy. Ugyanis az elöljárók nem szerették volna, hogy ha tényleg sáros, akkor ez a közvélemény tudomására jusson. A Stone-gyilkosságról pedig tudni lehetett, hogy mindenféleképpen az érdeklődés középpontjába kerül. Mrs. Stone védőügyvédje rendesen megszorongathatta volna a mieinket. Az adósod vagyok, Shanahan. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

- Várj csak egy percet, ez letudható. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte zavartan Rafferty. Shanahan érezte, hogy felszökik az adrenalinszintje. Ezt mindenféleképp meg kell tennie. Kimondhatatlanul megkönnyebbült, mihelyt azt látta, hogy Rafferty meginog az ütéstől, és nekiesik a járőrkocsi motorházának. Shanahant pillanatok alatt kék egyenruhás rendőrök fogták körül. Egyik kezét hátracsavarták, s felhúzták egészen addig, hogy elérts vele a saját nyakát. Rafferty lábra állt, megigazította az öltönyét és a nyakkendőjét. - Engedjétek el - mondta. A kopók kelletlenül, elengedték. - És most - kezdte Rafferty a maga színpadias módján - azt jelenti ez, hogy... te meg én... kvittek vagyunk? - Talán - felelte mosolyogva Shanahan. - Talán? - Egen, Rafferty. Te magad mondád, hogy egy dörzsölt kopónak tudnia kell, mikor hagyja abba. - Egen, én mondtam. - S te dörzsölt kopó vagy? - Soha nem unod meg a kérdezősködést? Tudod, meg kéne tanulnod bízni másokban. *** A kocsiban Maureen Marquette-tel beszélgetett. Shanahan nem figyelt rájuk. Az elszámolását próbálta kikalkulálni, azon morfondírozott, hogyan magyarázza meg Mrs. Stone-nak némelyik tételt. Mike-től meg Williamtől nem kapott számlát. A kocsija megsérült. Aztán ott volt a bérelt kocsi, a vacsora a King Cole-ban, s pár dolcsival Harrynek is tartozik. Azért pár mondat meg Maureen nevetése eljutott hozzá: - Shanahan tényleg tud vadállat is lenni. Majd Marquette válasza: - Dehogy, ez csak illúzió. Az igazi világban ő bizonyára herceg. Shanahan elmosolyodott. Élvezte a gyönyörű napot. Megnyomta az autódudát. -Nézzétek ezt a gyönyörű égboltot! Maga előtt látta a kertjében szirmukat bontogató liliomokat. *** Shanahan felébredt. A redőny résein át beszűrődött a napfény a hálószobába. Maureent ott érezte maga mellett az ágyban. Tudta, hogy ébren van. - Bobby meg én hosszasan elbeszélgettünk - szólalt meg Maureen. - Eegen? - Kiszállt az életemből. - Igazán? - kérdezte ásítva Shanahan. - Egen - felelte Maureen. - Más vallásra tér át. Úgy döntött, hogy katolikus lesz. Azt hiszem, szerzetes, azt mondta. Szüzességi fogadalom meg ilyesmik. Nem lehet felesége. - Rám viszont kárhozat vár - jegyezte meg Shanahan. - Úgy tűnik - mondta Maureen. s egy puszit nyomott az arcára. IPM 1991/10 - RONALD TIERNEY - A FÁTYOL

*** Nem is volt olyan nehéz dolog mindenről beszámolni Mrs. Stone-nak, mint ahogy azt Shanahan gondolta. Tulajdonképpen egyetlen dologra volt csak igazán kíváncsi, mégpedig arra, hogy miért robbantották fel a házát? - Gamble megölte a férjét. Később azonban aggódni kezdett, hogy feljegyzések készültek a pénzről. Mondjuk a férje félrerakta a számlaszámokat meg ilyesmik. S nem volt módja arra, hogy maga jöjjön el körülnézni. Így hát felrobbantotta az egész házat. Shanahan nem akarta az apró részletekkel untatni, de hátra volt még a kiadások kérdése. Attól tartott, elkeseríti az asszonyt vele, ha túl sokat beszél neki Marquette-ről. De úgy látszott, nem vette túlzottan a szívére. Ugyanígy nem zavarta a Mike-ról meg Williamról szóló beszámoló sem. Dokumentumfilmeken látott már ilyesmit az asszony. Csak az lepte meg, hogy ez Indianapolisban is megeshet. - Itt, ebben a városban? Szent ég. Hát már semmi sem a régi? Shanahan arra számított, hogy az asszony talán sokallni fogja a kiadásokat. Mrs. Stone viszont semmit sem kérdezett. Még csak ahhoz sem ragaszkodott, hogy részletes elszámolást kapjon. Ami azt illeti, igyekezett témát váltani, mikor az elszámoláshoz értek. - Nem érdekelnek a részletek - mondta a tanyaház napos tornácán üldögélve, kávét kortyolgatva. - Csak a végösszeget mondja. Visszaadta az életemet, Mr. Shanahan. Meg kell mondjam magának... Shanahan sosem látta még ilyen elevennek. - Megvettem ezt a farmot - fejezte be. - Illetve nem egészen így igaz. A nővérem meg a férje Phoenixbe költöznek. Szóval, megveszem ezt a helyet... és, mit gondol, Mr. Shanahan. elképzelhető, hogy Marquette mondjuk ideköltözzék hozzám? Már úgy értem, ha esetleg megkedvelnénk egymást? Tudja, túl nagy ez a hely egy embernek, ő meg kellemes társaságnak ígérkezik. - Biztos benne, hogy... - Én segíthetek neki. Nem így van? Nincs itt az ideje, hogy végre én is csináljak valami hasznosat? S ő is segíthet nekem. Engem érdekel a keléti filozófia. - Hát. Azt nem tudom, ő miként vélekedik az ABC-s tábláról - mondta Shanahan. - Viszont erről jut eszembe... - Mr. Shanahan, én igazán kedvelem magát, de nem gondolja, hogy egyszer bíznia kellene... valakiben?


Ronald Tierney * A fátyol

Recommend Documents