Római jog XIII.
Delegatio A szerződések közös szabályai
delegatio obligandi A delegatio obligandi (kötelemátvállalás) esetén nem a teljesítésre, hanem a kötelezettség elvállalására ill. a követelés átvételére irányul az ügylet.
A
H1
Ha
Ennek során a delegáló meghatalmazhatja a delegáltat, • hogy az ő (a delegáló) terhére egy harmadikkal szemben stipulatios kötelezettséget vállaljon (passzív delegatio) vagy • stipulatios formában vagy más módon meghatalmazza, hogy hitelezői pozícióját átvegye (aktív delegatio).
delegatio activa b. aktív delegatio = új hitelezőállítás eredetileg: a hitelező arra utasítja adósát, hogy egy harmadiknak stipulatioban pontosan azt ígérje, amivel az adós neki tartozik − a harmadik által feltett stipulatios kérdés így hangozhat: „Ígéred-e ugyanazt nekem, amivel Titiusnak tartozol?”
Ez a stipulatios-ígéret noválta az adóst a korábbi kötelezettségéből, létrejött a hitelező személyében a változás. Aktív delegatio megvalósítható volt tehát egy kauzális stipulatioval, vagyis utalni kellett a korábbi ügyletre. Ez esetben az adósnak megmaradtak ugyanazon kifogási lehetőségei, amik őt korábban az eredeti hitelezőjével szemben megillették. (később erre nem csak stipulatios formában kerülhetett sor.)
delegatio activa 2
A
H H1
2
A
H H1
a delegatio activa történeti formái 1. Az aktív delegatio esetén, vagyis a követelés átruházásánál a stipulatios forma nehézségeket jelentett a hitelező számára: Az adósnak ígérőként ott kellett lennie a stipulationál. Az adóst nem lehettet az új stipulatioba belekényszeríteni.
Probléma volt tehát, hogy a delegáltnak és az ügyletben változatlanul bennmaradó adósnak együttesen jelen kellett lenni a stipulatio megkötése végett. Probléma volt az is, hogy a nováló hatás miatt, a régi kötelemhez járuló járulékos jogok is elenyésztek (zálog, kezesség) Emiatt a régi stipulatios forma a gazdasági fejlődéssel elégtelenné vált az hitelezőcsere megvalósítására. A gyakorlat alkalmasabb formákat alakított ki:
a delegatio activa történeti formái (2) 2. A követelés-átruházás megkönnyítésére a praetori jogban a mandatum, a megbízási szerződés intézményét használták fel. Amikor a formuláris perben lehetővé vált a képviselet, a perbeli megbízást (mandatum agendi) használták fel a kötelem-átruházásra, vagyis a korábbi stipulatios aktív delegatio hibáinak kiküszöbölésére. adós
hitelező 1
mandatum hitelező 2
a delegatio activa történeti formái (3) Az átruházni akaró hitelező perbeli megbízást adott a leendő hitelezőnek, hogy peres úton követelje adósától a szolgáltatást. Ezt úgy tette, hogy eleve lemondott a képviselővel szembeni keresetről, ami ugye neki járt volna, azért hogy a képviselet révén a képviselő által szerzett jogokat magának megszerezze. (Ø mandati directa actio) Ezzel a régi hitelező hozzájárul, hogy a színleges procurator a per tárgyát magának megtarthassa (procurator in rem suam)
procurator in rem suam A képviselő bőrébe bújtatott leendő új hitelező a megbízó jogán (intentio) perli az adóst, s az ő saját nevére szóló condemnatio révén a litis contestatio után a per urává válik. Így egy új személy érvényesíti az adós beleegyezése nélkül a korábbi hitelező jogait. Nagy hiányossága a perbeli mandatumos kötelem-átruházásnak, i. hogy az új hitelező, csak a litis contestatio után válhat valóban a követelés urává, vagyis: a litis contestatio előtt „mandatuma” • egyoldalú visszavonással • vagy bármelyik fél halála folytán elenyészik.
ii. Továbbá a litis contestatioig a régi hitelező is rendelkezhet a követelés felett, pl. behajthatja, elengedheti. Az új hitelező ki van szolgáltatva a réginek. Ezeket cautiok kikötésével próbálták meg megakadályozni.
a delegatio activa történeti formái (4) Néhány tekintetben a császári jog megerősítette az új hitelező helyzetét. 2A. a klasszikus kor végén (Antonius Pius) az új hitelező − pusztán az átruházó ügylet alapján − külön mandatum agendi nélkül is megkapta az átruházó keresetét az adós ellen, mint utilis actiot. Ezzel az átruházó régi keresetét most már a saját nevében érvényesíthette. Ezek után már a régi hitelező nem vonhatta vissza a mandatumot, s a megbízás ezután kötelezte a megbízás adójának örököseit is. A formális hitelezői pozíció azonban a régi hitelezőnél maradt. A behajtás lehetősége ebben az esetben mindkettőjük számára fennállt. Ez hitelezői egyetemlegességet hozott létre: mindketten követelhették az adóstól a tartozást, az adós szabadult az egyiknek való teljesítéssel.
2B. másrészt a császári jog módot adott arra, hogy az új hitelező az adós értesítésével (denuntiatio) a régi hitelezőt elvágja a rendelkezési jogtól.
a delegatio activa történeti formái (5) 3. A következő lépés az volt, hogy a denuntiatio után az adós már csak az új hitelezőnek teljesítve szabadult a kötelezettségtől, vagyis nem teljesíthetett a réginek. Ezzel a régi hitelező joga „nudum ius” lett.
Az ekként kifejlődött intézményt, újabb keletű műszóval cessionak (engedményezésnek) nevezzük. A követelés az engedményezéssel nem változik meg, nem noválódik, így a járulékos követelések megmaradnak. A cessio is − mint minden származékos jogátruházás − a „nemo plus iuris” szabálya alá esik, ennélfogva az adós a régi hitelező ellen fennállott összes kifogásait az új ellen is érvényesítheti, azaz az adós helyzetét a cessio, mely az ő megkérdezése nélkül ment végbe, nem súlyosbíthatja.
cessio A cessio jogalapja (causája) a régi és új hitelező között különféle lehet. (ajándék, vétel, hozomány, kölcsön) A causa szabja meg, hogy az átruházó mennyiben szavatol a követelés /fennállásáért vagy /behajthatóságáért.
1. visszterhes ügyletnél az átadó szavatol mindkettőért (fennállás és behajthatóság) 2. az ingyenes átruházó nem felel a behajthatóságért.
szerződések
a szerződés fogalma A római jogban a legfontosabb kötelem-keletkeztető tény a szerződés, a felek @egybehangzó @akaratnyilvánítása @kötelmi jogok és kötelességek létrehozására.
A mai jogok a szerződési szabadság elve alapján állnak. (természetjogászok - Christian Wolff)
Ez nem csupán azt jelenti, hogy a felek elhatározásától függ, kötnek-e szerződést egymással avagy sem, hanem azt is, hogy ha erre egyszer hajlandók, akkor megállapodásukat (1) tetszésszerinti tartalommal és az általuk (2) szabadon megválasztott formában hozhatják létre. Az elv érvényét nem rontja le az a körülmény sem, hogy a modern jog - egyrészt csak bizonyos határokon belül engedi meg a feleknek a szerződési tartalom szabad meghatározását, - másrészt, hogy némely szerződésre jogbiztonsági meggondolásból kötelező formát ír elő.
szerződési szabadság? a. A római jog kezdetektől fogva mindvégig azt az elvet követte, hogy a felek tetszés szerinti tartalmú megállapodása kötelmet létesíthet ugyan, de ehhez az kell, hogy szerződésüket a civiljog által előírt formában, éspedig általában a stipulatio alakszerűségei szerint kössék. (A stipulatio mindig egyoldalú kötelezettség-vállalást jelentett, kétoldalú kötelmekhez tehát mindkét fél részéről külön-külön stipulatio volt szükséges.) típusszabadság, de formakényszer
szerződési szabadság? (2) b. Kötelmet létesíthetnek persze a felek formátlan megállapodásukkal is, feltéve (!!), hogy a benne felvállalt szolgáltatások és ellenszolgáltatások olyanok, melyek pontosan egybevágnak azokkal a szolgáltatás-típusokkal, melyeket a ius civile az illető szerződésfajtára jellemzőként, célját kifejezőként megállapított = típuskényszer így pl. dolog szolgáltatása pénz ellenében adásvétel, dolog használata pénz ellenében dologbérlet, ingyenesen haszonkölcsön.
formaszabadság, de típuskényszer A római jog tehát a típusszabadságot formakényszerrel, a formaszabadságot típuskényszerrel kombinálta.
contractus csak az… Azok a formátlan megállapodások, melyek • az elismert szerződéstípusoktól valamiben eltérő szolgáltatásra köteleztek (a mai atipikus szerződések), illetőleg amelyek • több szerződéstípus szolgáltatásait elegyítették (a mai vegyes típusú szerződések), a római jogban nem eredményeztek kötelmet. Végeredményben a római jog contractusnak csupán azokat a megállapodásokat nevezte, melyek civiljogon alapuló keresettel (actio civilis) voltak felruházva. Azt az okot pedig, mely a peresíthetőséget megadja, mondták civilis causanak = ezt a FORMA vagy a TÍPUS adta. Ennek hiányában az alakszerűtlen megállapodás − ha csak nem csatlakozik egy contractushoz − csupán nudum pactum, mely nem eredményez kötelmet, legfeljebb egyes esetekben kifogásként (exceptio pacti conventi) lehet reá hivatkozni.
a római szerződések rendszere A klasszikus jog szerződéseit Gaius nyomán az eltérő civilis causak szerint szoktuk osztályozni. Alapvető megkülönböztetés a contractusok felosztása • formálisokra (alakszerűekre) és • formátlanokra (alakszerűtlenekre). Itt nem arról van szó, mintha a formátlan szerződéseknek egyáltalán nem lenne semmiféle formája, hanem arról, hogy a • formális szerződések alakszerűségeit a jogalkotó írja elő kötelezően, s ha azokhoz a felek magukat nem tartják, megállapodásuk érvénytelen, • szemben a formátlan szerződésekkel, melyeknél a szerződési forma megválasztását a törvény a felek tetszésére bízza, így azokat szóban vagy írásban, tanuk előtt vagy anélkül érvényesen megköthetik. Nota bene!
a törvényileg előírt alakszerűség a forgalom biztonságát, a forma szabad megválasztásának lehetősége pedig a forgalom könnyítését szolgálja.
a formális szerződések Az ősi jog szerződéseire az ünnepélyes szavak és jelképes cselekmények alkalmazásában megnyilvánuló forma volt a jellemző. A fejlett forgalmi jogban két formális szerződés-csoport volt ismeretes, melyek megkívánt alakiságai ráadásul eléggé egyszerűek is voltak:
1. az ún. litterál-kontraktus, 2. a verbál-kontraktusok, különösen a stipulatio, melyek mindegyikéből egyoldalú stricti iuris kötelem keletkezik. Valójában ezek egyike sem egyfajta konkrét szerződéstípus, hanem valójában általános (elvont: absztrakt) kötelezettségvállalási módok, melyek bármely tényalapból (causaból) eredő kötelezettségek peresíthetővé tételére szolgálnak. Különösen áll ez a stipulatiora, mely minden korban nem csupán a bármely tényalapból eredő, de bármely szolgáltatásra irányuló kötelezettségvállalásra is alkalmas volt, - egyrészt kitölti a formátlan szerződések típusai között mutatkozó hézagokat, - másrészt azokkal konkurál, amennyiben a felek olyankor is alkalmazhatják, amidőn megállapodásuk formátlanul is megköthető lenne.
a formátlan szerződések A formátlan megállapodások egyes típusai kétféle módon lettek contractusként elismerve: • reál-contractusként vagy • konszenzuál-contractusként. a) A reál-contractusok esetében a kötelem keletkezéséhez nem elegendő (de persze szükséges) a felek (1) formátlan megállapodása, hanem kell, hogy (2) a felek egyike, anélkül hogy erre kényszeríthető lenne, a megállapodást önként teljesítse, mely által a másik fél terhére jogilag is érvényesíthető kötelezettséget hoz létre.
a formátlan szerződések (2) b) A konszenzuál-contractusok esetében kötelem-keletkeztető tény a felek formátlan megállapodása (consensus) önmagában. A forgalmi élet szempontjából legfontosabb szerződések tartoznak ide, melyek zömükben szinallagmatikus kötelmet eredményeznek, ahol az egyik fél szolgáltatása többnyire pénzben van megállapítva. A tipizált reál- és konszenzuál-kontraktusok kialakulásával a klasszikus korban létrejött és megszilárdult a különböző causae civilesből eredő, ezért actio civilis útján érvényesíthető, formátlan kontraktusok zárt rendszere. (Ez majdan a justinianusi jogban bővül a contractus innominatival).
Minden más formátlan megállapodás csupán egyszerű pactum (nudum pactum), mely obligatiot nem (vagy csak kivételesen = pacta vestita) eredményezhet.
consensus Akár civiljogi obligatiót eredményező contractusról, akár praetori keresettel felruházott pactumról van szó, a szerződés lényege, s egyúttal létrejöttének nélkülözhetetlen előfeltétele a consensus, vagyis a szerződéskötő felek • egyező akarat elhatározása és • annak egybehangzó kijelentése. A modern jogtudomány a szerződést a jogügyeletek általános fogalma alá vonja. Jogügyleten (negotium) értjük a fél olyan cselekményét (akaratnyilatkozatát), melyet abból a célból végez, hogy vele a jogrend által meghatározott joghatásokat hozzon létre = jogi tény.
a jogügylet A jogügylet tényállása alapjában véve két elemből tevődik össze: a) a fél belső akarat-elhatározásából és b) annak kinyilvánításából.
Attól függően, hogy • egyetlen személy akarat-elhatározása és annak kinyilvánítása elegendő-e a kívánt joghatás előidézésére, • vagy pedig ahhoz a két fél egyező akarat-elhatározása és akaratnyilvánítása szükséges, megkülönböztetünk egyoldalú és kétoldalú jogügyleteket (negotium unilaterale ill. bilaterale). A szerződés kétoldalú jogügylet (melyből azután egyoldalú vagy kétoldalú kötelem keletkezhet).
a jogügyleti akarat Az jogügyleti akaratnak két összetevője van: a) a belső komoly akarat-elhatározás vagyis az ügyleti hatás akarása (az ún. ügyleti akarat), melynek hiányában nem valódi jogügylet a tanítási célból, a nyilvánvaló tréfából vagy színpadi játék közben tett ügyleti nyilatkozat; b) az ügyleti akaratnak a másik fél felé történő kijelentése (ún. nyilatkozati akarat), melynek egybe kell vágnia a belső akarattal. A szerződéseknél, mint kétoldalú ügyleteknél természetesen szükséges még az is, hogy a két-két akarat egymással megegyezzék. A forgalmi élet szempontjából a hangsúly a nyilatkozaton van, mely a külvilág számára egyedül érzékelhető. Ha tehát az ügyleti akarat olyan hibában szenved, mely az ügylet megítélése szempontjából figyelembe jön, azt a nyilatkozónak kell bizonyítania.
Ügyleti akarat
Nyilatkozati akarat
A
B
ü
ü
ny
ny
az ügyleti akarat hibái 1
Azok a hibák, melyek az ügyleti hatásra irányuló akarat fennforgása esetén is figyelembe jönnek, mint az ügylet érvé2 nyességét befolyásoló körülmények, kétfélék: 1. egyrészt olyanok, melyek a felek közti consensus meglétét zárják ki, mint a lényeges ténybeli tévedés (error essentialis) esetei,
2. másrészt olyanok, melyeknél a consensus fennforog ugyan, de az egyik fél akarata kifogásolható módon jött létre: pl. kényszer (vis ac metus) vagy megtévesztés (dolus malus) hatására.
Ügyleti akarat
Nyilatkozati akarat
A
B
ü
ü
ny
ny
error I. A felek közötti consensust kizárja a tévedés (error), mikor a ügyletkötő fél hibás feltevésekből indul ki, és ezáltal számára hátrányos joghatásokkal járó szerződést köt. A jogügylet (szerződés) érvényességére csak az ún. ténybeli tévedés (error facti) hat ki, akkor ha lényeges és menthető, mivel ez kizárja a felek közti akarat-megegyezést, s ezért a hatására létrejött szerződés semmis (negotium nullum), olyan mintha meg sem kötötték volna.
error iuris A jogbeli, vagyis a szerződés joghatására vonatkozó tévedés (error iuris) nem jön figyelembe, vagyis nem teszi a tévedő félre hátrányos szerződést érvénytelenné, s ezért árt a tévedőnek („error iuris nocet”), pl. a hitelező azt hitte, hogy • a kamatkikötés formátlanul is lehetséges, • a letéteményes az őrizetére bízott dolgot használhatja, • a bérlő a bérleményt zálogul lekötheti, stb.
Ilyenkor a szerződés a jog előírásai értelmében megkötöttnek tekintendő, esetleges hátrányait a tévedőnek viselnie kell. Kivételesen a jog nem tudása (ignorantia iuris) mentesít a jog hátrányos következményei alól, így – – – –
a minor, a katona, a nő és a rusticus esetében.
Az általuk kötött olyan szerződés tehát, melyet jogbeli tévedés motivált, érvénytelen – nem okoz hátrányt a számukra.
error facti A. A ténybeli tévedésnek lényegesnek kell lennie (error essentialis), vagyis a szerződés olyan pontjára kell vonatkoznia, melyben való egyetértés hiánya kizárja a felek közti consensust. A lényeges tévedés esetei: a) error in negotio: az ügyletben való tévedés, azaz a felek magában a megkötendő ügyletben értették félre egymást (dissensus in causis), pl. a pénzösszeget folyósító kölcsönre, az átvevő ajándékra, a dolog használatát átengedő bérletre, az átvevő haszonkölcsönre gondolt;
b) error in persona: tévedés a másik szerződő fél személyében, de csak olyankor, amidőn a személy kiléte fontos, így pl. ha valaki ajándékot ígér annak, akit tévesen hisz élete megmentőjének, olyasvalakinek ad megbízást egy épület felépítésére, akit tévesen azonosít egy bizonyos építésszel;
a névben való tévedés (error in nomine) azonban nem számít!!
error facti (2) c) error in obiecto (in corpore): tévedés a szerződés tárgyát képező dolog azonosságában, pl. a több rabszolgára alkudozó vevő azt hiszi, Stichust vette meg, eladó viszont azt, hogy Pamphilust adta el.
Az egyszerű helytelen névmegjelölés (falsa demonstratio) itt sem számít, ha a dologazonosság kétségtelen!! d) error in substantia: az ügylet tárgyát kitevő dolog azonossága kétségtelen, a fél azonban tévedett a dolog belső mivolta, anyaga tekintetében, pl. az ezüsttel futtatott rézasztalkát ezüstből valónak hiszi, az adott rabszolgát rabnőnek, hímállatot nősténynek véli, vagy megfordítva.
Nem lényeges tévedés ellenben az error in qualitate, vagyis a fél tévedése a szerződés tárgyának minősége felől!! A minőségi hibával terhelt szerződés érvényes, más kérdés, hogy a hibás teljesítés miatt megfelelő jogeszközök állnak a tévedő rendelkezésére.
error facti (3) B. A lényeges tévedésnek menthetőnek (error iustus et probabilis) kell lennie a tévedő személye szempontjából. Menthető a tévedés, ha a fél a tőle megkövetelt gondossággal járt el, s mégis tévedett. Nem menthető a tévedés, ha azt az ügyletkötő fél közönséges gondossággal elkerülhette volna.
Az a szerződés tehát, melyben nem fordul elő consensust kizáró lényeges tévedés = érvényes. Nem teszi érvénytelenné az sem, ha valamelyik felet akarat-elhatározásához hamis feltevések, utóbb helytelennek bizonyult várakozások vezették, mert pl. tévedett az ügyletből reá váró előnyök tekintetében: a vevő azt hitte, az áru piaci ára emelkedni fog, a jó termésre számító bérlő rossz évet fogott ki.
Az ügylet téves belső indítóokai (motivum, causa remota) tehát nem hatnak ki annak érvényességére.
