Roberto Saviano. Gomorra. Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába

Roberto Saviano

Gomorra Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába

A fordítás alapjául szolgáló mű: Roberto Saviano: Gomorra – Viaggio nell’impero economico e nel sogno di dominio della camorra 2006 Magyar fordítás: Bíró Júlia 2007

S-nek, a fenébe is!

Megérteni, hogy mit jelent a kegyetlenség, nem tagadni annak létezését, előítéletek nélkül szembenézni a valósággal. Hannah Arendt A győztesek, bármilyen módszerrel győznek is, sohasem szégyenkeznek miatta. Niccoló Machiavelli Az emberek férgek, és azoknak is kell maradniuk. Egy lehallgatott telefonbeszélgetésből A világ a tiéd. A sebhelyesarcú, 1983.

A kikötő A konténer vészesen himbálózni kezdett, amikor a daru felemelte, hogy a rakodótérbe helyezze. A rögzítő kapcsok a kilengés következtében elcsúsztak a helyükről, a rosszul zárt ajtók kinyíltak és a testek tízesével zuhantak ki a rakpartra. Próbababáknak tűntek. Földet érve azonban, a koponyák úgy törtek ketté, mintha valódiak lettek volna. És azok is voltak. A konténerből férfiak és nők zuhantak kifelé. Volt közük néhány gyerek is. Holttestek. Lefagyasztott holttestek, szépen egymáshoz tapadva. Sorban, mint a heringek a konzervdobozban. A kínaiak voltak azok, akik soha nem halnak meg. Az örökéletűek, akik egymásnak adják át az irataikat. Így végezték. Az ő holttestük – egyesek vad képzeletében – éttermek konyháinak fazekaiban, gyárkörnyéki mezők földjének mélyén, esetleg a Vezúv kráterében tűntek el. Mégis, itt voltak. Tízesével hullottak ki a konténer gyomrából, nyakukban kis cédula, rajta a név és a cím. Mindannyian félretettek keresményükből, hogy otthon, a szülővárosukban temethessék el őket. Visszatartottak egy bizonyos százalékot a fizetésükből, cserébe bebiztosították a visszautat – holtukban. Egy helyet egy konténerben, egy gödröt a kínai földben. Amikor a kikötő darukezelője elmesélte nekem a dolgot, a kezével eltakarta az arcát és az ujjai közötti réseken pislogott rám. Mintha a rögtönzött maszk bátorságot öntött volna belé. Látta kizuhanni a testeket, de nem volt szükség rá, hogy segítségért kiáltson, hogy értesítsen valakit. Amikor a földre eresztette a konténert, egyszer csak a semmiből több tucat ember került elő, visszarakták a testeket a helyükre, és vízsugárral lemosták a maradványokat a rakpartról. Így mentek itt a dolgok. A darukezelő még mindig képtelen volt elhinni, abban reménykedett, hogy a sok túlóra miatt talán hallucinált. A kezével teljesen eltakarta az arcát és csak beszélt tovább, de a sírástól elcsuklott a hangja, már nem értettem, mit mond. Itt megfordul minden, ami csak létezik. Itt, a nápolyi kikötőben. Nincs olyan kézműves termék, szövet, műanyag áru, játék, kalapács, cipő, csavarhúzó, anyacsavar, videojáték, dzseki, nadrág, reszelő, karóra, ami ne járná meg a nápolyi kikötőt. Nápoly kikötője egy seb. Nagy és mély. Az árucikkek végtelen folyamának végcélja. Megérkeznek a hajók, megjelennek az öböl torkolatában, majd a rakpart felé veszik útjukat, mint a kiskutyák az anyjuk emlője felé, csakhogy nem ők táplálkoznak, őket fejik meg. Nápoly kikötője az a lyuk a világ térképén, amely elnyeli mindazt, amit Kínában, vagy ahogy egyes tudósítók, elég szórakoztató módon még mindig emlegetik, a Távol-Keleten gyártanak. Távol-Kelet. A messzi, a mesés. A majd’ elképzelhetetlen. Ha becsukjuk a szemünket, színes kimonók, Marco Polo szakálla és Bruce Lee levegőbe lendülő lába tűnik fel. A valóságban az a Kelet semmitől sem áll távolabb, mint ettől a helytől. Itt a Keletben nincs semmi távoli. Itt a Kelet nagyon közel van, mondhatni közvetlen közel. Minden, amit Kínában előállítanak, ide érkezik. Mint vízsugár egy teli vödörből, amelynek tartalmát a

homokba fúrt gödörbe öntik, úgy ömlik a szélesedő és egyre mélyülő lyukba az árutömeg. A nápolyi kikötő veszi fel a kínai behozatal 20 százalékát, de a teljes importáru mennyiségének 70 százaléka itt fordul meg. Fura dolog, amit nem könnyű megérteni, de az áruk ritka varázslatot rejtenek magukban: úgy léteznek, hogy közben nincsenek, úgy érkeznek meg, hogy soha el sem indultak, úgy drágulnak, hogy közben leértékeltnek minősülnek, úgy alacsony az adóterhük, hogy közben nagy az értékük. Az a helyzet, hogy a textileket sokféle kategóriába lehet besorolni, és elég megváltoztatni néhány számot és megjegyzést a kísérőlevélen ahhoz, hogy a költségek és az áfa radikálisan lecsökkenjen. A kikötő fekete lyukának csendjében a tárgyak molekuláris szerkezete felbomlik, hogy később, amikor már elhagyták a part közelségét, ismét összeálljon. Az árunak azonnal el kell hagynia a kikötőt. Minden olyan gyorsan történik, hogy közben maga a folyamat is eltűnik. Mintha semmi sem történt volna, mintha csak egy villanás lett volna az egész. Egy nem létező utazás, egy hamis beléptetés, egy hajó látomása, egy ködbe vesző rakomány. Mintha soha nem is lett volna. Egy illúzió. Az árunak úgy kell eljutnia a vevőhöz, hogy előző életének nyoma se maradjon. Azonnal meg kell érkeznie a raktárba, még mielőtt idő lenne ellenőrzésre. Többmázsányi áru mozog úgy, mintha csak egyszerű, utánvéttel feladott csomagokról lenne szó, amelyeket a postás személyesen szállít ki a címre. Nápoly kikötőjében, az 1 336 000 négyzetméteren az időnek egyedi kiterjedése van. Az, amit a kikötőn kívül egy óra alatt lehetne véghezvinni, itt alig néhány perc alatt történik meg. A közmondásos lassúság, amelyet a nápolyiak életviteléhez társítanak, itt megdől, sőt eltűnik. A vámőrség a kínai áruk mozgásához igazodva próbálja aktivizálni magát. De az kegyetlenül gyors. Gyilkos tempót diktál. Valóságos öldöklés folyik, versenyfutás a másodpercek ellen, hogy felgyorsítsák a dokumentálás folyamatát, a kamionok beállását, a daruk rakodását, a konténerek kiürítését. A nápolyi kikötőben működik a kínai állam legnagyobb szállítmányozási cége, a COSCO, amely a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját birtokolja, egyúttal pedig ő üzemelteti a kikötő legnagyobb konténerterminálját; és teszi mindezt közös vállalkozásban a világ második legnagyobb kereskedelmi flottájának tulajdonosával, a genfi székhelyű MSC-vel. A svájciak és a kínaiak konzorciumot hoztak létre Nápolyban, kereskedelmi tevékenységük oroszlánrésze itt zajlik. A konzorciumnak több mint 950 méter rakpartja, 130 000 négyzetméteres konténerterminálja és 30 000 négyzetméternyi külső rakodóterülete van, amely gyakorlatilag a nápolyi tranzitforgalom teljes egészét felveszi. Meg kell erőltetnünk a fantáziánkat ahhoz, hogy felfoghassuk, hogyan és miképpen fúrja át magát a kínai termékek óriási tömege a nápolyi kikötő szűk lépcsősorain. A bibliai kép tűnik a legalkalmasabbnak – a tű foka a kikötő, az azon átpréselődő teve a hajó. Összecsókolózó hajóorrok, a kikötő torkolata előtt tömött sorokban horgonyzó, többemeletnyi nagyságú óriásdobozok várják, hogy az egymást súroló tatok, a csörlők robaja és a csikorgó horgonyláncok által

keltett zaj közepette átverekedjék magukat a pici nyíláson. Olyan ez, mint egy tengeri ánusz, amely nagy fájdalmak közepette nyílik és záródik. De mégsem. Nem így van. Nincs látható zűrzavar. Minden hajó rendben, pontosan és szabályszerűen érkezik és köt ki – legalábbis a szárazföldről szemlélve. Mégis, az átmenő forgalom nem kevesebb, mint 150 000 konténer. A partra egész városnyi tömegű árut rakodnak ki, hogy azután továbbszállítsák azt. A kikötő előnye a gyorsaság; minden bürokratikus lassúság, minden aprólékos ellenőrzés a szállítmányozás gepárdját lassú és nehézkes vízilóvá változtatná. A mólónál mindig elveszettnek érzem magam. A Bausan rakpart pontosan olyan, mint egy legóépítmény. Óriási, de mintha egy tűt se lehetne elejteni benne. A móló egyik sarka szabályos darázsfészeknek tűnik. Az egy teljes falat beborító négyzetrácsos hálózat valójában óriási áramellátó központ, ahonnan több ezer kábel kígyózik a mélyhűtött árukat tartalmazó hűtőkonténerekhez. A világ valamennyi fagyasztott halrudacskája ott kuksol ezekben a jeges konténerekben. Amikor a Bausan mólónál járok, mindig úgy érzem, mintha az összes árucikket egyszerre látnám, amit az emberiség elfogyaszt. Azt a helyet, ahol az áru az utolsó éjszakáját tölti, mielőtt eladnák. Mintha a világ keletkezését nézném végig. Órák alatt érkeznek meg és mennek tovább azok a ruhák, amelyeket a párizsi gyerekek majd egy hónapig viselnek, azok a halrudacskák, amelyeket Bresciában egy évig fognak enni, azok az órák, amelyek majd a katalánok csuklóján végzik, az a selyemmennyiség, amelyből majd megvarrják a szezon összes angol öltönyét. Érdekes lenne, ha nemcsak azt lehetne tudni, hol gyártották az árut, hanem azt is, milyen útvonalat járt be, amíg a vevő kezébe került. A termékeknek többszörös keverék (és olykor fattyú) származása van. Az alaptermék Közép-Kínában születik, majd valamilyen volt jugoszláv külvárosban félkész termék lesz belőle, Északkelet-Olaszországban késztermékké alakul, Pugliában vagy Észak-Tiranában becsomagolják, majd Európa ki tudja melyik üzletében a polcokra kerül. Az árunak olyan mozgásszabadsága van, amelyet emberi lény soha nem érhetne el. Az útja azonban, a véletlenszerű és a hivatalos is, ide Nápolyba vezet. Amikor a hajókat bekísérik a kikötőbe, szelíd óriásoknak tűnnek, de amint lassan odaúsznak az öböl bejáratához és egyre közelebb érnek a rakparthoz, fémrudakból és láncokból álló súlyos mamutok lesznek, derekukról rozsdalé csepeg a tengerbe. A képzeletünkben ezeken a hajókon nagyszámú és erős személyzet sürög-forog, a valóságban azonban néhány aprócska ember jelenik meg, akikből senki sem nézné ki, hogy az óceán közepén képesek féken tartani a fémkolosszusokat. Amikor először láttam kikötni egy kínai hajót, olyan volt, mintha a világ összes áruja vonult volna el előttem. A szemem képtelen volt befogadni a látványt, felmérni, hány konténer van rajta. Nem voltam képes nyomon követni a rakodást, mert egy bizonyos mennyiség után mindig elrontottam a számolást. Nápolyban ma már szinte csak és kizárólag Kínából érkező árut rakodnak ki, évente mintegy 1 600 000 tonnát, és ez csak a regisztrált árumennyiség. Legalább egymillió tonna nyomtalanul megy át a kikötőn. A Vám-és

Pénzügyőrség szerint, csak a nápolyi kikötőben, az összes áru 60 százaléka kerüli meg a vámvizsgálatot, a szállítólevelek 20 százalékát pedig egyáltalán nem ellenőrzik. Körülbelül 50 000 esetben fordul elő okirat-hamisítás, ennek mintegy 90 százaléka kínai eredetű árué, melynek be nem fizetett adóvonzata félévente 200 millió euróra becsülhető. Azok a konténerek, amelyeket meg az ellenőrzés előtt el kell tüntetni, mindig az első sorban vannak. Minden konténer szabályosan számozott, viszont többnek ugyanaz a száma. Így, ha ezekből egyet ellenőriznek, máris átvizsgálták illegális társát is. Amit itt hétfőn kirakodnak, azt akár már csütörtökön eladhatják Modenában, Genovában, vagy kiállíthatják egy bonni vagy müncheni kirakatban. Az egyébként papíron csak tranzitáruként szereplő árutömeg jó része mégis az olasz piacra kerül, mert a vám varázslói erre is képesek. Az árucikkek nyelvtanában külön mondattan létezik a hivatalos iratok és külön a kereskedelem számára. 2005 áprilisában, négy, egymástól időben nem is oly távol eső véletlenszerű ellenőrző művelet során, a Vám-és Pénzügyőrség lefoglalt mintegy 24 000 darab, a francia piacra szánt farmernadrágot, 51 000 darab különböző, Bangladesben készült tárgyat, „Made in Italy” felirattal, körülbelül 450 000 darab játékfigurát, és 46 000 darab műanyag játékot, amelyek összértéke elérte a 36 millió eurót. Egy apró szeletnyi gazdaság, amely néhány óra alatt haladt át Nápoly kikötőjén, onnan pedig kikerült a világba. Ma már ez minden percben megtörténik, s a gazdaság tortájának szeletei, szép lassan, a kereskedelem vágóhídján negyed, fél, majd egész marhákká alakulnak át. A kikötő élesen elválik a várostól. Olyan, mint egy gennyes vakbél, amely valahogy sohasem akar perforálni, szépen beágyazódott a part alsótestébe. Vannak olyan elhagyatottnak tűnő helyek, a víz és a szárazföld között, melyek látszólag egyik részhez sem tartoznak. Kétéltű szárazföld, átalakult tenger. Mindez hosszú évek alatta part felé sodort hulladék, penész és szemét keveréke, amely egyedi alakzatokká áll össze. A hajók ide öntik szennyvizüket, itt mossák ki a rakodótereket, mely később sárgásra színezi a tenger habját. A motorcsónakok és a jachtok ide eresztik ki a fáradt olajat. A tenger mindezt lassan a partra veti, ahol először puha, majd guanószerűen kemény rétegben rakódik le. A napfény sugarai azt a látszatot keltik, hogy a tenger vízből van. A valóságban az öböl felszínének csillogása a műanyag szemeteszsákokéhoz hasonlatos, s az öböl tengere már nem is annyira víznek, hanem inkább mosogatólével teli medencének látszik. Az azt szegélyező, sok ezer színes konténerből álló fal, pedig áthatolhatatlannak tűnik. Nápolyt valóságos árufal veszik körül. Ez a fal nem a várost védi, ellenkezőleg, a város védi a falat. Nem nyüzsögnek rakodómunkások, a kikötőben nincs romantika, bámészkodó tömeg. Képzeletünkben a kikötő hangos zsivajjal teli hely, ahol óriási a sürgés-forgás, ahol rengeteg, a világ összes nyelvén beszélő ember tolong. A valóságban, egy automatizált gyár csöndje fogad. A kikötő mintha néptelen volna, a konténerek, a hajók és a kamionok mintha önműködően mozognának. Gyorsan és zajtalanul.

A kikötőbe leginkább halat enni jártam. Nem a tenger közelsége garantálja a jó éttermet, a tányérban sokszor találtam kavicsot, homokot, sőt néha puhára főtt algát is. A kagyló általában egyenesen a hálóból kerül a fazékba. A frissesség garanciája egyben a fertőzés orosz rulettje is. Manapság már szinte megszoktuk az ipari termelés hátulütőit, azt hogy a csirke nem egyszer műanyag ízű. Ahhoz, hogy a tenger hamisíthatatlan ízét megtapasztaljam, szívesen vállaltam a kockázatot, hogy a kikötői étteremben próbáljak szállás után érdeklődni. „Nem tudok egyet se, itt a házak sorra tűnnek el. A kínaiak mindent felvásárolnak.” A helyiség közepén trónoló pasi azonban vetett rám egy pillantást, és óriás termetét meghazudtoló vékony hangon odakiáltotta: „Azért csak akad valami!” Nem mondott többet. Miután mindketten befejeztük az ebédet, a part menti út felé vettük az irányt. Nem is kellett szólnia, magamtól követtem. Egy szellemkastélynak tűnő épület, egy tömegszállás halijába értünk. Felmentünk a harmadik emeletre, ahol az egyetlen fennmaradt diákszálló működött. Mára szinte mindenkit elküldtek, kellett a hely. A házakban semmi sem maradhatott. Se szekrények, se ágyak, se képek, se komódok, de még falak sem. Mert helyet kellett csinálni, a rengeteg kartondoboznak, az „árunak”. A házban egy szobafélét kaptam. Jobban mondva, egy lyukat, ahol éppen elfért egy ágy és egy szekrény. Senki se beszélt, se lakbérről, se rezsiről, se telefonvonalról. Bemutattak négy srácnak, azzal, hogy ők a lakótársaim, és ennyi volt. Elmagyarázták, hogy az épület az egyetlen ténylegesen lakott ház, merthogy itt lakik Xian, a kínai, aki ellenőrzés alatt tartja az „épületeket”. Nem kell fizetnem semmilyen bérleti díjat, viszont hétvégenként dolgoznom kell a raktárépületekben. Szobát kerestem, munkát találtam. Nappal a falakat vertük ki, este összegyűjtöttük a téglákat meg a cement- és betontörmeléket. Ezeket hétköznapi szemeteszsákokba raktuk. Egy fal lebontása váratlan zajokat produkál. Nem kőtörésre, inkább arra emlékeztet, amikor valaki véletlenül lever egy kristály vázát az asztalról. Az épületek mindegyike válaszfalak nélküli raktárrá változott. Fogalmam sincs, hogy azt a házat, ahol dolgoztam, mi tartotta. Többször előfordult, hogy tudatosan főfalakat bontottunk meg. Kellett a hely az árunak, és az áru biztonsága messze lekörözte a betonfal statikai biztonságát. Az áru környező épületekben történő elhelyezésének terve néhány kínai kereskedő agyában született meg, miután a nápolyi kikötői hatóság, egy amerikai kongresszusi küldöttségnek bemutatta a leendő biztonsági intézkedések tervezetét. Eszerint a kikötőt négy részre fogják osztani: egy személyszállító területre, egy rakodótérre, egy áru és konténer terminálra és egy olyan részlegre, ahol a többi három kockázatfelmérése folyik majd. Miután a biztonsági tervezet nyilvánosságra került, annak érdekében, hogy megakadályozzák a rendőrség közbelépését, hogy az újságok túl hosszú ideig foglalkozzanak a témával és, hogy egyetlen biztonsági kamera se kerülhessen még véletlenül sem olyan

helyre, ahol nemkívánatos jeleneteket örökíthetne meg, úgy döntöttek, hogy mindent a lehető legnagyobb csendnek kell öveznie. A felmerülő lehetséges költségnövekedés is nyomós érv volt amellett, hogy az áru jelenlétét alig nyomon követhetővé tegyék. Az árut el kellett tüntetni a környező vidékeken bérelt raktárhelyiségekben, a mezők és dohányföldek elhagyatott tanyáin. Ez azonban nem jelentett megoldást a kamionforgalom kérdésére. Ezért aztán, a kikötőből naponta tízesével furgonok kezdtek kirajzani, dugig tömve áruval. Néhány métert kellett csak megtenniük és máris a kikötővel szemben sorakozó házak valamelyikének mélygarázsába érkeztek. Kijönni a kikötőből, behajtani az épületbe, csak ennyi kellett. Láthatatlan, követhetetlen, a napi forgalom tömegében szinte elvesző mozgások. Bérházak. Kiürített lakóépületek. Egymással összekötött garázsok, áruval plafonig tömött pincék. A tulajdonosok közül senki sem mert tiltakozni. Xian mindenkit kifizetett. A bérleti díjat és a hallgatási pénzt is, hogy tartsák a szájukat a bejelentés nélküli átalakítások miatt. Az áruszállításhoz átalakított lifteken több ezer csomag érkezett az emeletekre. A kibelezett épület közepén fémkalitkák emelkedtek és ereszkedtek lankadatlanul. A munka néhány óra alatt elkészült. A csomagválasztás nem volt véletlenszerű. Az első rakodásom július elejére esett. Olyan munka ez, ami jól fizet, de rendszeres testedzés nélkül kivitelezhetetlen. Párás forróság volt. Senki sem mert légkondicionálót kérni, és nem a büntetéstől való félelem miatt vagy az engedelmesség és alárendeltség kultúrájából fakadóan. A rakodómunkások a világ legkülönbözőbb részeiből érkeztek. Voltak ghánaiak, kínaiak, albánok, nápolyiak, kalabriaiak és lucanaiak. Senki sem emlegetett légkondicionálót, mert mindenki tudta, hogy az áru nem kényes a melegre, ez pedig éppen elegendő ok volt arra, hogy ne költsenek pénzt légkondicionáló berendezésre. Dzsekikkel, esőkabátokkal, gumicsizmákkal, kötött pulóverekkel és esernyőkkel teli csomagokat rakodtunk. Nyár közepe volt, kész őrültségnek tűnt, hogy őszi árukészletet halmoznak fel, ahelyett, hogy fürdőruhákat, napszemüvegeket és papucsokat rendeltek volna. Tudtam, hogy a raktárházakban nem szokták tárolni az árut, minden azonnal a piacra kerül. A kínai vállalkozók azonban úgy tudták, hogy hűvös augusztusra kell számítani. Soha nem felejtettem el azt az előadást, melyen John Maynard Keynes az áru értékének változékonyságáról szóló elméletét tanultuk, arról, hogyan változik meg például egy üveg víz értéke a sivatagban, ahhoz az üveg vízéhez képest, amit egy szökőkút mellett árulnak. Azon a nyáron az olasz vállalkozók a forrás mellett kínáltak vizet, míg a kínaiak kutakat építettek a sivatagban. Az épületben töltött első néhány napot követően megérkezett Xian és ott aludt nálunk. Tökéletesen beszélt olaszul, bár az „r”-eket raccsolva ejtette ki. Valahogy úgy, ahogyan Totó filmjeiben a lecsúszott arisztokraták. Xian Hu-t mindenki Ninónak hívta. Nápolyban, majd’ minden kínai, akinek valamilyen kapcsolata van a helyiekkel, választ magának egy olasz nevet. Ez olyannyira

elterjedt gyakorlat, hogy már senki sem csodálkozik azon, ha egy kínai Toninóként, Ninóként mutatkozik be, esetleg, mint Pino vagy Pasquale. Xian Nino éjszaka nem aludt. Leült a konyhaasztalhoz, felhangosította a tévét és nekiállt telefonálni. Próbáltam aludni, de nem ment. Xian folyamatosan beszélt. Úgy köpte a szavakat, mint egy golyószóró. Olyan gyorsan beszélt, hogy szinte nem is vett levegőt, már-már azt vártam, hogy megfullad. A gorilláiból áradó édeskés szagok pedig az én szobámat is elárasztották. Leginkább nem is a bűz volt annyira zavaró, hanem azok a bűzhöz kapcsolódó képzettársítások, amelyek nem mentek ki az agyamból. Elképzeltem, hogyan bomlik fel a gyomorsavukban a tavaszi tekercs meg a kantoni rizs. A többi lakó már hozzá volt szokva. Ők magukra csukták az ajtót és aludtak. Én viszont csak arra tudtam koncentrálni, ami az ajtó mögött zajlott. Ezért aztán kimentem a konyhába ami, ugye, közös helyiség. Tehát, az enyém is. Legalábbis annak kellene lennie. Xian abbahagyta a telefonálást és nekiállt főzni. Csirkét sütött. Egy csomó kérdés tolult az agyamba, a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, tisztázni akartam néhány közhelyet. Elkezdtem beszélni a triádokról. A kínai maffiáról. Xian tovább sütötte a csirkéjét. Részletekre voltam kíváncsi. Akár képletesen is, nem akartam, hogy feltárja a kapcsolódási pontjait. Utaltam rá, hogy ismerem a kínai maffia felépítését, gondolván, hogy a vizsgálati anyagok talán az igazság magját is hordozzák. Xian az asztalra tette a kész sült csirkéjét, leült és nem szólt egy szót sem. Nem tudom, hogy érdekesnek találta-e a mondókámat. Nem tudom, és soha nem is tudtam meg, vajon a szervezethez tartozott-e. Ivott egy kevés sört, kicsit felemelkedett a székről, kihúzta a hátsó zsebéből a pénztárcáját és anélkül, hogy odanézett volna, kihalászott három pénzérmét. Odadobta az asztalra, majd egy pohárral letakarta. „Euró, dollár, jüan. Ez az én triádom.” Xian őszintének tűnt. Semmi ideológia, semmi szimbólum, semmi hierarchia, csak profit, üzlet, tőke. Semmi más. Hajlamosak vagyunk titokzatosnak tekinteni a hatalom egyes megnyilvánulásait és mindezt egy sötét erőnek, a kínai maffiának tulajdonítani. Olyan szintézis ez, amely szeret egy kalap alá venni minden köztes meghatározást, minden pénzügyi lépést, minden befektetést, egyszóval mindazt, ami egy gazdasági bűnözőcsoport erejét jelenti. Legalább öt éve, a Maffiaellenes Bizottság minden jelentése „a kínai maffia egyre növekvő veszélyeit emlegeti, az elmúlt tíz év nyomozómunkájának során azonban a rendőrségnek összesen 600 000 eurót sikerült lefoglalnia a Firenze közelében lévő Campi Bisenzióban. Ezenkívül lefoglaltak néhány motort és bezártak egy gyárrészleget. Mindez semmi ahhoz a gazdasági hatalomhoz képest, amely több száz millió eurós tőkét képes megmozgatni, legalábbis az amerikai elemzők szerint. A vállalkozó rám mosolygott. „A gazdaságnak van teteje és van alja. Mi alul jöttünk be, és felül megyünk ki.” Mielőtt elment volna aludni, Nino Xian ajánlatot tett nekem másnapra. „Korán kelsz?”

„Attól függ...” „Ha fel tudsz kelni ötkor, gyere velünk a kikötőbe. Segítesz egy kicsit.” „Mit kell csinálni?” „Ha van kapucnis pulóvered, azt vedd fel, jobb lesz.” Nem mondott többet, én pedig, miután nagyon szerettem volna részt venni a dologban, úgy döntöttem, nem kérdezek. A túl sok kérdéssel azt kockáztattam volna, hogy Xian visszavonja a meghívást. Nem sok időm maradt alvásra. Az idegesség sem hagyott nyugodni. Pontban ötkor készenlétben álltam, az épület előterében több srác csatlakozott hozzánk. Rajtam és egy lakótársamon kívül mindegyik csillogó fekete hajú észak-afrikai volt. Bepréselődtünk a kis furgonba és behajtottunk a kikötőbe. Nem tudom, milyen hosszú utat tettünk meg, mert az ablaküvegnek dőlve elaludtam. A zátonyok közelében lévő egyik távoli kis mólónál szálltunk ki, ahol egy viszonylag kicsi, de bődületesen túlméretezett motorral felszerelt csónak volt kikötve. A fejünkre húzott kapucnival úgy néztünk ki, mint egy nevetséges rapperbanda. Azt hittem, hogy a kapucni azért kell, nehogy felismerjenek, de kiderült, hogy a felcsapó hideg víz elleni védelemre, valamint kora reggel a nyílt tengeren jelentkező migrén tompítására szolgált. Egy fiatal nápolyi beindította a motort, egy másik kormányozott. Testvéreknek látszottak. Legalábbis az arcuk ugyanolyan volt. Xian nem jött velünk. Körülbelül fél óra múlva egy hajó mellé értünk. Mellette a csónak szinte dióhéjnak tűnt. Óriási volt. Alig volt kivehető, hol kezdődik a fedélzet. A tengeren a hajók olyan hangokat produkálnak, mint a kidöntött fák, amikor eldőlnek, tompa és mély csobbanások ezek, amitől a felcsapódó fröccsenések csak még jobban megtelítik sóval az ember száját. A hajóról egy emelődaru csomagokkal teli hálót eresztett a csónak fedélzetére. Minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen rakomány a hajópadlóhoz ért, a motorcsónak annyira billegni kezdett, hogy lelkiekben már felkészültem, hogy a vízbe esek. A dobozok viszonylag könnyűek voltak, de miután úgy harminc darabot elrendeztem a rakodótérben, a csuklóm már sajgott, az alsó karom pedig kipirosodott az állandó súrlódástól. A motorcsónak végül elindult a part felé, mögöttünk pedig két másik jelent meg, hogy berakodják az újabb dobozokat. Ezek nem a mi mólónkról indultak, egyszer csak megjelentek a semmiből. A csónak minden egyes vízhez csapódásánál egy ütést éreztem a gyomorszájamnál. Ledőltem a dobozokra. A szagból megpróbáltam rájönni, vajon mi lehet bennük, a fülemet az oldalukra tapasztottam, hátha hallok valamilyen hangot. Bűntudat vett rajtam erőt. Ki tudja, miben veszek részt? Olyan döntést hoztam, amivel lehet, hogy veszélybe sodortam magam. Mi lett a vége? Csempészárut rakodok a tenger közepén. Azt hihetnénk, egy gondosan megtervezett bűntény körülményei mások, mint egy ártatlan cselekedeté. A valóságban nincs különbség. Ezek a gesztusok olyan képlékenységgel rendelkeznek, amelyről az erkölcsi döntések sohasem hallottak. Mikor

megérkeztünk a mólóhoz, az afrikaiak egyszerre két csomaggal a vállukon léptek ki a partra. Nekem már a két lábon állás is gondot okozott. A szikláknál Xian várt ránk. Odament az egyik óriási csomaghoz és késsel felvágta a széles ragasztószalagot. Cipők voltak benne. Edzőcipők. Eredetiek, a leghíresebb márkák. A legújabb modellek, amelyek még nem jelentek meg az olasz üzletekben. A vámellenőrzést azzal lehetett elkerülni, hogy az öbölben rakodták ki az árut. Így az áru egy része úgy landolhatott a nagykereskedőknél, hogy nem kellett megfizetniük a vámköltséget. A konkurenciát az árengedménnyel lehet legyőzni. Ugyanaz az áruminőség, de négy, hat, tíz százalék árengedmény. Olyan százalékok ezek, amelyeket egyetlen kereskedelmi ügynök sem képes felajánlani, de éppen az árengedmény százalékai tartanak életben vagy küldenek padlóra egy boltot, ezek teszik lehetővé újabb üzletközpontok megnyitását, a biztos bevételt és annak függvényében a garantált bankkölcsönt. Az árnak csökkennie kell. Mindennek gyorsan és titokban kell lebonyolódnia. Minél jobban bele kell préselődni a vétel és eladás közötti résbe. Ez a váratlan oxigéntöbblet segíti az olasz és európai kereskedőket és ez az oxigén a nápolyi kikötőn keresztül áramlik. A csomagokat különböző furgonokba rakodtuk be. Majd más csónakok érkeztek. A furgonok ezután elindultak, Rómába, Viterbóba, Latinába, Formiába. Xian szólt, hogy szállítsanak haza bennünket. Az utóbbi években minden megváltozott. Vannak, akik érzékelik a változást, de nem értik. Tíz évvel ez előttig az öböl a csempészek birodalma volt, reggelente a móló tele volt cigarettát kínáló árusokkal. Egész utcákat foglaltak el, vitték magukkal a kis asztalt, kisszéket, a sarkon üldögéltek. Óriási játszmák folytak a csempészbandák és a parti őrség meg a vámosok között. Egy elkerült letartóztatásért többmázsányi cigaretta cserélt gazdát, vagy éppen egy kierőszakolt letartóztatással lehetett bebiztosítani, hogy az elmenekült csónak dupla fenekű rakterében lapuló többszörös mennyiség célba érjen. Éjszakai megfigyelőállomások, füttyjelek, fáklyajelzések biztosították rejtélyes autók furcsa útjait, bennük walkie-talkie-val felszerelt emberek vigyázták a csempészáru gyors ki- és berakodását. A pugliai tengerpartról a kocsik ezután Campania felé vették útjukat. A Nápoly-Brindisi vonal volt a csempészett cigaretta útvonalának fő tengelye. A csempészetben, a dél FIAT-jában, amely állami támogatás nélkül biztosította a jólétet. Húszezer ember „dolgozott” csak a Puglia és Campania közötti területen. A csempészet miatt robbantak ki a ‘80-as évek legnagyobb camorra háborúi. A pugliai és campaniai klánok hozták be újra Európába az immár nem állami monopóliumnak minősülő cigarettát. Ezrével hozták a kartonokat Montenegróból, egy-egy szállítmányon akár 500 millió lírát is kerestek. Mára minden megváltozott és átalakult. A klánoknak már nem éri meg. A gyakorlatban azonban Lavoisier dogmája ma is érvényesül: semmi sem keletkezik és semmi sem tűnik el, csak átalakul. A természetben, de főleg a kapitalizmusban, ez így működik. A csempészet jelenlegi, új célpontja a

fogyasztói termék és nem a nikotinfüggőség. Ami ma történik az árháború, az pedig kegyetlen. A közvetítők, a nagykereskedők és a kiskereskedők jutaléka az, ami meghatározza a gazdaság résztvevőinek életét és halálát. Minden, ami adó, az ÁFA, a teli kamionok, mind az áru és a pénz cseréjétől függ. Az óriásvállalatok áthelyezik a termelést Romániába, Moldáviába, Keletre, Kínába, hogy minél olcsóbb munkaerőhöz jussanak. És még ez sem elég. Az alacsony költséggel előállított árut ugyanis azon a piacon kell eladni, ahol egyre több olyan fogyasztó van, aki ötvenszer is meggondolja, hogy csökkenő vásárlóértékű jövedelmét mire költi. Egyre nagyobb az eladatlan árutömeg. Ilyenkor van szükség arra, hogy az áru, mindegy, hogy eredeti, hamis, félig hamis vagy részben eredeti, csendben érkezzen meg. Hogy ne hagyjon nyomot. Kevésbé látványosan, mint a cigaretta, mert a terítés nem párhuzamosan történik. Úgy, mintha nem is esett volna át szállításon, mintha csak a földből nőtt volna ki és szorgos kezek gyűjtötték volna be. A pénznek nincs szaga, az áru azonban illatozik. De nem a tenger illatát hordozza, sem azokét a kezekét, amelyeken keresztülment, sem pedig azoknak a gyártósoroknak a gépolajáét, ahol becsomagolták. Az áru tudja, amit tud. És ez a képessége csak a polcon és a vevő otthonában érvényesül. A tengert magunk mögött hagyva, hazaértünk. A furgon éppen csak annyi időre állt meg, míg kiszálltunk. Már indult is vissza a kikötőbe, hogy még több és még több és még több csomagot, dobozt, árut hozzon. Félájultan szálltam be az áruszállító liftbe. Kibújtam az izzadsággal átitatott, csuromvizes pólómból és bezuhantam az ágyba. Nem tudom, hány dobozt rakodtam be és ki. Úgy tűnt, mintha Olaszország felének én rakodtam volna ki a cipőjét. Olyan fáradt voltam, mintha egy egész napot töltöttem volna kemény munkával. Otthon, a többiek még csak ébredeztek. Kora reggel volt.

Angelina Jolie A következő napokban elkísértem Xiant az üzleti megbeszéléseire. Valójában ő választott ki engem, hogy társasága legyen a színhelyek közötti utazásokon és az étkezéseknél. Vagy túl sokat, vagy túl keveset beszéltem. Xiannak mindkét viselkedés tetszett. Figyelemmel kísértem, hogyan „veti el és aratja le” a pénzt, hogyan műveli meg a gazdaság termékeny talaját. Las Vegasba érkeztünk. Nápolytól északra. Itt, különböző okok miatt, így hívják ezt a környéket. Akárcsak a nevadai Las Vegas, ez is a sivatag közepén épült fel, gyakorlatilag a semmi közepén. Ide egy valóságos bitumensivatagon keresztül lehet eljutni. Aszfaltkilométerek, óriási, kígyózó utak, amelyeken pár perc alatt ki lehet jutni a Rómába és az Észak felé tartó autósztrádákra. Ezeket az utakat nem személyszállításra, hanem a kamionoknak építették, nem az utasoknak, hanem a ruháknak, a cipőknek és a táskáknak. Nápoly felől jövet, a városkák hirtelen tűnnek fel, szorosan egymás mellé a földbe szúrva. Betondombok. Az utak pedig szorosan e hálózat mentén haladnak, a kis települések szinte egymásba folynak Casavatore, Caivano, Sant’Antimo, Melito, Arzano, Piscinola, San Pietro a Paterno, Frattamaggiore, Frattaminore, Grumo Nevano. Kígyóznak az utak. A helységek annyira egyformák és közel vannak, hogy egyetlen nagyvárosnak tűnnek. Az út félig maga is egy település. A foggiai vidéket legalább százszor hallottam Kalifoggiaként emlegetni, Kalabria déli részét meg Kalafrikának vagy Szaud-Kalábriának, de van, aki Sala Consilinát Szahara Consilinának nevezi, Secondigliano egy részét pedig egyenesen harmadik világnak hívják. Az itteni Las Vegas azonban tényleg Las Vegas. Itt, akinek valaha eszébe jutott, hogy vállalkozói birodalmat építsen ki magának, hosszú évekig lehetősége volt rá, hogy megtegye. Hogy megvalósítsa az álmot. Egy hitellel, egy csődeljárást kihasználva, esetleg nagyobb megtakarítással, egész gyárakat hozhatott létre. Mondjuk, kiszúrt magának egy céget, ha meg tudta szerezni, hatékonyságot, termelékenységet, gyorsaságot, hallgatást és olcsó munkaerőt nyert vele. Úgy lehetett nyerni, ahogy a pirosra vagy a feketére tesz az ember. Ha nem nyert, pár hónapon belül be lehetett zárni. Las Vegas. Semmi sem alapult ugyanis pontos adminisztratív és gazdasági terveken. A cipő- és ruhagyártás, csomagolástechnika, mind olyan termelés volt, ami jól elbújhatott a nemzetközi piacon. A települések nem reklámozták értékes tevékenységüket. A termék annál sikeresebben volt eladható, minél nagyobb csendben és minél nagyobb titokban állították elő. Ezeken a helyeken évtizedekig az olasz divat csúcsminőségű termékei készültek. Tehát, a világ legkiválóbb ruhái. Itt nem voltak vállalkozói klubok, tájékoztató központok, semmi más nem volt, csak termelőeszközök, varrógépek, üzemek, becsomagolt áru és elszállított késztermék. Ezek a munkafolyamatok ismétlődtek. A minőség a munkaasztalnál, a vállalkozói tehetség az eladásnál dőlt el. Szó se volt finanszírozásról, projektekről, fázisokról. Minden azonnal a kereskedelem porondjára került. Vagy eladsz, vagy veszítesz. A bérek növekedtek, egyre

nagyobb házak épültek, udvarukban a legdrágább kocsik álltak. Mindez beazonosítható kollektív gazdagodás nélkül folyt. A gazdagságot portyázással érted el, a munkát elvetted valaki mástól és behurcoltad a saját lyukadba. A befektetők a világ különböző részéről érkeztek, és sorra épültek az üzemek, ahol kosztümök, blúzok, szoknyák, zakók, bőrkabátok, kesztyűk, kalapok, cipők, táskák, pénztárcák készültek olasz, német, francia vállalkozók számára. Ezen a vidéken az ‘50-es évektől kezdve nem volt szükség arra, hogy valakinek engedélye, szerződése vagy bejegyzett tulajdona legyen. Garázsok, lépcsőfordulók, apró szobák alakultak gyárakká. Az utóbbi években a kínai vállalkozók kiselejtezték azokat, amelyek közepes minőséget állítottak elő. Nem hagyták, hogy a minőséget a kézügyesség befolyásolja. Vagy tökéletes munkát végzel, vagy a helyed azonnal elfoglalja valaki, aki jobban és gyorsabban dolgozik. Rengetegen maradtak munka nélkül. A gyártulajdonosok egyre több adósságot halmoztak fel, az uzsorakamatok miatt. Sokan az eltűnést választották. Vannak olyan helyek, amelyek pontosan ezeknek a folyamatoknak a következtében, szinte megszűntek lélegezni, fejlődni, növekedni. A külterületek például. A házakban mindig ég a villany, az udvaron rengeteg ember nyüzsög. A kocsi mindig a kapu előtt áll. Soha senki nem megy be, vagy ki. A nap különböző időszakaiban egy normális helyen mindig van mozgás, mindennapi tevékenységek, például az iskolába vagy munkába menés rituáléja. Itt azonban, mindig tömeg van, a zaj szinte állandósul. A caivanói Parco Verdében vagyunk. Parco Verde szinte közvetlenül a mögött az aszfalttenger mögött terül el, amely a nápolyi vidék minden helységét élesen elválasztja egymástól. Nem városnegyednek, hanem inkább betonrácshálózatnak tűnik, alumíniumszerkezetű verandákkal, ezekkel van elkerítve minden terasz. Az építész mintha a strandon kapott volna ihletet az épületek szerkezetére, amelyek épp olyanok, mint sok száz homokvár. Egyszerű, szürke épületek. Az egyik sarkon egy aprócska kápolna áll. Szinte észrevehetetlen. De nem volt mindig ilyen. Korábban egy valóságos szentély állt itt. Nagy és fehér. Egy igazi, valódi mauzóleum, egy fiú, Emanuele emlékére, aki munka közben halt meg. Olyan munkája volt, amely egyes körzetekben még a gyári feketemunkánál is rosszabbnak számít, viszont egy szakma. Emanuele rablásból élt. Mindig szombaton csinálta, minden egyes szombaton, jó hosszú ideig. És mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban az időpontban, ugyanazon az úton, ugyanazon a napon. Mert a szombat volt az áldozatainak a napja. A szerelmespárok napja. A hely a 87-es főút mellett volt, ott álltak meg a párocskák esténként. Egy ócska, kátyúkkal teli, szemétlerakókkal szegélyezett lerobbant utacska. Minden egyes alkalommal, amikor arra járok, és látom a szerelmespárokat, arra gondolok, hogy igencsak szenvedélyesnek kell lenni ahhoz, hogy meg lehessen feledkezni az undorító környezetről. Emanuele és két barátja mindig itt rejtőztek el, itt várták meg, hogy a párocska leparkolja az autót és eloltsa a fényszórókat. Vártak néhány percet, amíg levetkőznek, hogy a legsebezhetőbb helyzetben

kaphassák el őket. Ekkor a pisztoly agyával betörték a szélvédőt és a pisztolyt a fiú orra alá dugták. Mindent elvettek tőlük, majd a zsákmánnyal, általában értéktárgyakkal és úgy 500 euróval a zsebükben – ami egész vagyonnak tűnt – távoztak, hogy eltöltsenek egy jó hétvégét. Egyszer azonban úgy esett, hogy egy rendőrjárőr elkapta őket a helyszínen. Emanuele és barátai annyira idióták voltak, hogy mindig ugyanott és mindig ugyanabban az időben raboltak, ami persze a legjobb módszer arra, hogy elkapják az embert. A rendőrök üldözni kezdték őket, amikor utolérték, lövések dördültek. Majd néma csend. A kocsiban Emanuele már halott volt. Kezében a pisztoly még mindig a rendőrök felé mutatott. Tizenegy lövéssel ölték meg, pár másodperc alatt. Tizenegy lövés annyit jelent, hogy készenlétben álltak és a legapróbb gyanús mozdulatra lőttek. Lőttek és csak azután gondoltak bármi másra. A másik kettő leállította az autót. A lövedékek szélsebesen csapódtak be a kocsiba és mind Emanuele testében kötöttek ki. A barátai megpróbáltak kimászni, de amikor észrevették, hogy Emanuele halott, bent maradtak. Ellenállás nélkül szálltak ki és nem tértek ki a letartóztatást általában megelőző ütések elől sem. Emanuele összegörnyedve ült az ülésben, a kezében egy riasztópisztolyt szorongatott. Olyasfajta pisztoly volt, amit régebben vidéken a parasztok a kóbor kutyák és tyúktolvajok elriasztására használtak a tanyákon. Egy játék pisztoly, amit úgy használtak, mintha igazi lenne. Végül is Emanuele is csak egy fiú volt, aki úgy tett, mintha felnőtt férfi volna. A kegyetlenséget sugározni próbáló arcra most kiült a rémület, a gazdag zsákmány aprópénznek bizonyult. Emanuele 15 éves volt. Mindenki egyszerűen csak Manúnak hívta. Vékony, sötét és szögletes arca volt, az a típus, akivel nem szívesen találkozik sötétben az ember. Emanuele olyan helyről származott, ahol a becsület és a tisztelet nem a pénzen múlik, hanem a módszeren, ahogyan megszerzi az ember magának. Emanuele a Parco Verdéhez tartozott. És még a legégbekiáltóbb bűntény sem veheti el valakitől azokat az előjogokat, amelyek a származásból erednek. Parco Verde minden egyes családja adakozott és felépítettek egy mauzóleumot. Elhelyeztek benne egy Madonna-szobrot és kitették a falára Manú mosolygós arcképét. Így jött létre Emanuele kápolnája, a többi húsz között, amelyeket a helyiek a legkülönbözőbb helyekről származó Madonnáknak állítottak fel, minden egyes munkanélküliségben töltött évért egyet-egyet. A polgármester azonban nem tűrhette, hogy oltárt állítsanak egy bűnözőnek, és odaküldött egy buldózert, hogy rombolja le. A betonépület úgy dőlt össze pillanatok alatt, mint egy legóvár. A hír percek alatt bejárta Parco Verdét, a fiatalok Vespákra és különböző motorokra pattantak, így érkeztek a romokhoz. Senki sem szól egy szót sem. Mindenki merően a buldózert kezelő férfit bámulta. A férfi a csendőrparancsnok felé intett a fejével, merthogy az adta ki az utasítást. Ezzel jelezte a feléje áramló gyűlölethullámnak, hogy ő csak a munkáját végzi. Teljesen megrémült. Bezárkózott a kabinba. A támadás pillanatok alatt megindult. A férfinek egy rendőrségi kocsival sikerült elmenekülnie a helyszínről. A tömeg ütlegelni és rugdosni kezdte a buldózert,

sörösüvegeket ürítettek ki, majd benzinnel töltötték meg. Olyan szögbe döntötték a motorokat, hogy az üzemanyagot közvetlenül az üvegekbe önthessék. Egy iskola ablakait kővel dobálták meg. Ha Emanuele kápolnája összedől, dőljön össze minden. A környező házakból tányérok, vázák, poharak repültek. A Molotov-koktélokkal megcélozták a rendőröket. A virágládákból barikádokat emeltek. Mindent felgyújtottak, ami a kezük ügyébe került. Felkészültek a harcra. Több százan voltak és hosszú ellenállásra rendezkedtek be. A lázadás terjedt, és már a nápolyi külvárosokat fenyegette. És akkor jött valaki, nem is olyan messziről. A környéket ellepték a rendőri és csendőri járművek, de egy fekete dzsip utat tört magának a barikádok között. A sofőr intett, valaki kinyitotta az ajtót és egy kisebb csoport lázadó beült. Nem egészen két óra múltán a helyzet rendeződött. A fiúk levették az arcukról a kendőket, eloltották a barikádok égő szemetét. A klánok avatkoztak be, de nem tudni, melyik. A camorraklánoknak Parco Verde a kétkezi munkások, a „gyalogok” gyűjtőhelye. Itt szedik be a legalacsonyabb védelmi pénzeket, és itt fizetik ki a legalacsonyabb béreket, az itteniek még a nigériaiaknál és az albánoknál is kevesebbet kapnak. Mindenki a Parco Verdei srácokat akarja, a casaleieket, a Mallardo di Giuglianóiakat, Crispano „kis tigriseit”. A fiúkból olyan kábítószerdílerek lesznek, akik nem részesülnek a százalékokból. Később sofőr vagy begyűjtő lehet belőlük, akik akár otthonuktól több kilométernyire is tevékenykedhetnek. Dolgoznak, de nem kérnek még benzinköltség-térítést sem. Megbízható, pontos munkát végző fiatal gyerekek. Néha heroinfüggőkké válnak. A szegények kábítószere ez. Egyeseket előléptetnek, befogadják őket, taggá lépnek elő és a hadsereg részeként elküldik valahová messzebbre. Néhány fiatal lánynak sikerül kitörnie, ezek soha többé nem teszik be a lábukat a környékre. A fiatalabb generációból azonban szinte senkit sem avatnak be. A legtöbbjük a klánoknak dolgozik, de soha nem lesz belőlük camorratag. A klánoknak nem kellenek, nem veszik be őket, jobban megéri nekik, hogy kedvükre válogathatnak az óriási kínálatból. Ezeknek a srácoknak nincs kompetenciájuk, üzleti érzékük. Sokan futárként dolgoznak. Hasissal teli hátizsákokat szállítanak Rómába. A motor majd megszakad a maximális sebességtől, másfél óra alatt elérik a főváros kapuját. Ezekért az utakért nem kérnek semmit cserébe. Húsz sikeres út után viszont odaajándékozzák nekik a motort. És ez igen értékes dolognak számít, sőt semmi sem ér fel vele. A környéken ugyanis nincs olyan más munkalehetőség, amivel ezt valaha is megvehetnék maguknak. Az áru, amit szállítanak, legalább tízszer annyit ér, mint a motor. Ezt ők nem tudják és nem is jutnak el odáig, hogy végiggondolják. Ha egy ellenőrzőponton elkapják őket, akár tíz évet is kaphatnak, és mivel nem tagok, nem jár nekik jogi segítség és a családjukat sem fogja támogatni a klán, amely egyébként a tagoknak mindezt garantálja. A srácok fejében azonban egyetlen dolog jár. A menekülés lehetősége és Róma, a nagyváros.

Néhány barikád még fel-fellángolt, a has ürességének függvényében, de hamarosan minden lecsendesedett. A klánok nem magától a lázadástól vagy a botránytól tartottak. Tőlük a fiatalok akár napokig is ölhették volna egymást, kedvükre gyújtogathattak volna. Inkább attól féltek, hogy a lázongás miatt esetleg abbahagyják a munkát és Parco Verde megszűnik az a hely lenni, ahol bármikor le lehet akasztani az alacsony költséggel operáló munkaerőt. Mindenkinek azonnal vissza kellett térnie a munkához, jobban mondva, a várakozáshoz, hogy készen álljon egy esetleges bevetésre. A lázadás nevű játéknak azonnal véget kellett vetni. Ott voltam Emanuele temetésén. 15 év egyes helyeken csak egy számot jelent. A külvárosi nyomornegyedben 15 évesen megdögleni olyan, mintha egy halálos ítélet és nem egy élet kioltása valósulna meg. A templomban rengeteg fiatal volt, mind sötét arccal, néha felhangzott egy kiáltás, majd kántálni kezdték, hogy „örökké, örökké velünk maradsz... örökké velünk...” A szurkolótáborok kemény magja ezt általában olyankor szokta skandálni, amikor egy híresség visszavonul. Olyan volt, mintha a stadionban lennénk, de a kórusból csak a dühöt lehetett kihallani. A civil ruhás rendőrök igyekeztek távolabb maradni a templom hajóitól. Mindenki felismerte őket, nem volt lehetőségük elvegyülni. Én is azonnal beazonosítottam őket, jobban mondva, ők engem, mert az arcom nem idézett fel bennük semmilyen archív feljegyzést. Az egyikük, mintha csak olvasott volna a tekintetemben, odajött hozzám és ezt mondta: „Ezek itt mind nyilvántartottak. Terjesztés, lopás, zsarolás, rablás... egyesek lányokat futtatnak. Itt senki sem tiszta. Minél több döglik meg közülük, annál jobb.” Ezekre a szavakra egy jó irányzott ütéssel vagy egy lefejeléssel lehet csak válaszolni. Valójában azonban mindenki így gondolja. Sőt, lehet, hogy bölcs gondolat volt. Néztem a srácokat, akik 200 euróért kockáztatják az életfogytig tartó börtönt – a söpredéket, a lealjasultakat, a drogterjesztőket. Néztem őket, egyenként belenéztem az arcukba. Egyikük sem volt húszévesnél idősebb. Mauro atya, a misét celebráló pap, tudta, hogy kikkel van dolga. Tudta, hogy az előtte álló fiatalok nem az ártatlanság szobrai. „Ma nem egy hős ment el...” Nem tárta ki a karját, mint általában a vasárnapi misén. Ökölbe szorított kézzel állt. A szertartásosság hiányzott a hangjából. Amikor beszélni kezdett, a hangjából különös érdesség csendült ki, mint amikor valaki túl sokáig tartja magában a gondolatait. Dühvel és felháborodással beszélt, a hangjában nem volt gyengéd megbocsátás a halott iránt. Olyan volt, mint a dél-amerikai papok a salvadori vérengzések idején, amikor már nem bírták elviselni a tömeges temetéseket és a szánalom helyett üvölteni kezdtek. Itt azonban senki sem hallott Romero atyáról. Mauro atyából különleges energia áradt. „Akármennyi felelősséget hárítunk is Emanuele-re, ami marad, az a tizenöt év, amit megélt. Olaszország más részein, az ilyen korban lévő fiatalok uszodába járnak, meg tánciskolába. Itt nem így van. A

Jóisten figyelembe fogja venni azt a tényt, hogy a bűnt egy 15 éves fiú követte el. Ha tizenöt év Dél-Olaszországban elegendő ahhoz, hogy valaki arra kényszerüljön, hogy eljusson odáig, hogy raboljon, gyilkoljon és gyilkoltasson, ahhoz is elégnek kell lennie, hogy felvállalja a felelősséget az ilyen tettekért.” Majd nagyot szippantva a templom áporodott levegőjéből, így folytatta. „Tizenöt év azonban olyan kevés, hogy jobban rálátunk arra, ami mögötte van, és ez arra kötelez bennünket, hogy a felelősséget ne csupán rá hárítsuk. Tizenöt év olyan életkor, amely azok lelkiismeretének ajtaján kopogtat, akiknek biztosítania kellene a törvényességet, a munkát, az elfoglaltságot. Még nem dörömböl, még csak az ujjával kopogtat.” A pap befejezte a szertartást. Senki sem értette meg teljes egészében, hogy mit akart mondani, főleg nem a hatóságról és intézményekről szóló részt. A fiatalok zsivaja egyre hangosabb lett. A koporsó kikerült a templomból, négy férfi tartotta, de a gyerekek egyszer csak hirtelen a vállukra vették és mintegy utazni kezdett a hullámzó tömeg fölött. Mindenki meg akarta érinteni, mint azokat a híres zenészeket, akik levetik magukat a tömegbe a színpadról. A Manút szállító halottaskocsi mellé motoros srácok végtelen tömege sorakozott fel, akik mind felpörgették a gépeket. Ez a robaj kísérte utolsó útjára Emanuele-t. A gyorsuló és fékező motorok gumija iszonyatos csikorgásokat produkált a köveken. Olyan volt, mintha azt szerették volna, hogy a hangok a túlvilágra is elkísérjék társukat. Rövid időn belül a teret sűrű füst és benzinszag töltötte be. Megpróbáltam bemenni a sekrestyébe. Beszélni szerettem volna a pappal, akinek szavai marcangolóan hatottak. Egy nő azonban megelőzött. El akarta mondani a papnak, hogy valójában a fiú magának köszönheti az egészet, hogy a családja nem tanított meg neki semmit. Majd, nagyon büszkén, hozzátette: „Az én unokáim is munkanélküliek, de sosem adnák a fejüket rablásra... És idegesen folytatta: „De hát semmit sem tanult meg az a gyerek? Semmit?” A pap a földet bámulta. Kezeslábasban volt. Nem próbált meg válaszolni, nem nézett a nő arcába, csak meredt a tornacipője orrára, és ezt motyogta: „Az igazság az, hogy itt csak meghalni lehet megtanulni.” „Hogyan, atyám?” „Semmi, hölgyem, nem érdekes.” Azért még nincs mindenki eltemetve. Nem végezte mindenki legyőzöttként. Egyelőre. Vannak még nyereséges gyárak. Ezeknek a vállalkozásoknak azért van ereje ahhoz, hogy képesek legyenek ellenállni a piacon a kínai áruk áradatának, mert van a kezükben két adu ász. A gyorsaság és a minőség. A legkiválóbb minőség. A luxusminőségű ruházati cikkek szépségének monopóliuma még mindig az ő kezükben van. A „Made in Italy” itt készül. Caivanóban, Sant’Antimóban, Arzanóban és a Las Vegas-i vidék falvaiban. „A világ olasz arca” alatt a nápolyi vidék nyaka húzódik, azt pedig kecsesen

elrendezett szövetredők ékesítik. A nagyok nem mindent bíznak a keletre. A bérelt házak földszintjein kis műhelyek működnek. A külterületek külterületeinek legszélén. Ezeken a helyeken varrnak, szabnak, bőrt vágnak, cipőket készítenek. Tömött sorokban. A kolléga háta előtted, közvetlenül mögötted egy másik munkás. Egy textilüzem dolgozója általában napi tíz órát dolgozik. A fizetések 500 és 900 euró között ingadoznak. A túlórákat gyakran jól megfizetik. Akár 15 euróval is többet fizetnek a szokásos órabérhez képest. Az üzemekben ritkán van tíz alkalmazottnál több. A helyiségekben általában van egy rádió vagy egy televízió. A rádióból csak zene szól, maximum valaki dúdolgat. Amikor nagy megrendelés van, minden csendes, csak a tűk surrogását hallani. Az üzemek dolgozóinak több mint fele nő. Ügyesek, jó kezűek, ők már a varrógép mellett nőttek fel. Itt az üzemek hivatalosan nem léteznek, és nem léteznek hivatalosan a munkások sem. Ha ugyanezt a kiváló minőséget szervezeti keretekbe foglalnák, az árak azonnal felszöknének, megszűnne a piac, a munka elvándorolna Olaszországból máshova. A helyi vállalkozók nagyon jól ismerik a logikát. Ezekben az üzemekben szinte ismeretlen a tulajdonos és a munkások közötti ellentét. Itt az osztályharc olyan puha, mint a tejbe mártott babapiskóta. A tulaj gyakran maga is volt munkás, ugyanannyit dolgozik, mint az alkalmazottai, ugyanabban a helyiségben, ugyanazokon a gépeken. Ha hibázik, akkor is fizet, ha kell, jelzálogból vagy kölcsönből. Tekintélye atyai. Egy szabadnapért vagy egy párcent fizetésemelésért vitatkozni kell vele. Nincs szerződés, de nincs bürokrácia sem. Szemtől szemben rendezik a dolgokat. Az engedmények és kötelezettségek így avanzsálnak jogokká és lehetőségekké. A vállalkozó családja az üzem fölötti helyiségekben lakik. Az üzemben dolgozó nők gyakran a tulaj lányára bízzák a gyermeküket, akiből így lesz bébiszitter, vagy a feleségére, aki ezzel nagymamává lép elő. A dolgozók gyermekei együtt nőnek fel a tulaj gyerekeivel. Mindez egyfajta együttélést eredményez, amely a posztfordizmus ideálját valósítja meg, oszd meg ételedet a dolgozókkal, kösd össze velük a magánéletedet, így ugyanahhoz a közösséghez tartozónak fogják érezni magukat. Ezekben az üzemekben nincsenek lesütött tekintetek. Tudják, hogy kiváló munkát végeznek, és azt is, hogy alacsony fizetségért dolgoznak. De az egyik nélkül nem létezik a másik. Azért dolgoznak, hogy kielégítsék a szükségleteket, a lehető legjobb módon, és vigyáznak, nehogy okot adjanak a kirúgásra. Nincs védőháló. Nincsenek jogok, jogos követelések, engedmények, szabadság. A jogodért megküzdesz. A szabadságot kiharcolod. Nincs mire és kinek panaszkodni. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van egy tested, egy készséged, egy géped és egy fizetésed. Nincsenek pontos adatok arról, hogy a régióban hány ilyen feketemunkás dolgozik. Arról sincs adat, hányan vannak közülük szabályosan bejelentve, és arról sem, hogy hányan írnak alá havonta olyan fizetési borítékot, amelyen soha meg nem kapott összegek szerepelnek.

Xiannak egy versenytárgyaláson kellett részt vennie. Egy általános iskola nagytermében tartották, de most nem voltak itt sem a gyerekek, sem a tanárok. Csak a falakra felaggatott óriás betűkből lehetett következtetni a hely rendeltetésére. Az aulában körülbelül húszan várakoztak cégeik képviseletében, Xian volt az egyetlen külföldi. A jelenlévők közül csak két személyt üdvözölt, nem túl nagy lelkesedéssel. Egy autó állt meg az iskola udvarán. Hárman jöttek be a terembe. Két férfi és egy nő. A nő bőrszoknyában volt, magas sarkú, lakkbevonatú körömcipőt viselt. Mindenki felállt, hogy üdvözölje. A trió helyet foglalt és megkezdték az árverést. Az egyik férfi három függőleges vonalat rajzolt fel a táblára. A nő diktálta, hogy mit írjon. Az első oszlopban ez állt: 800. Ez a legyártandó ruhák számát jelentette. A nő felsorolta a szövet típusait és a kívánt minőséget. Egy Sant’Antonio-i vállalkozó az ablakhoz ment és a többieknél háttal állva mondta ki ajánlatát, az árat és az időtartamot: „40 euró darabonként, két hónap alatt.” Ajánlata felkerült a táblára: „800/40/2” A többiek arcán nem tükröződött aggodalom. Ajánlata nyilvánvalóan nem lépte túl a lehetetlen dimenzióját. És ez egyértelműen mindenkinek tetszett. A megbízók azonban nem tűntek elégedettnek. A versenytárgyalás folytatódott. A nagy olasz divatcégek által a környéken szervezett tenderek nagyon furcsák. A megbízást senki sem kapja meg, de senki sem veszíti el. Valaki olyan ajánlatot tesz, vagyis olyan árat és teljesítési időt mond be, amit végül elfogadottnak minősítenek. Ám ha feltételeit el is fogadják, mégsem ő lesz az egyetlen nyertes. Az ajánlat ugyanis csupán egy javaslatnak minősül, amihez a többiek igyekeznek igazodni. Amikor az árat a közvetítők elfogadják, az itt jelenlévő vállalkozók dönthetnek arról, hogy részt vesznek-e a versenyben, vagy sem. Aki elvállalja, megkapja az anyagokat. A szöveteket. Közvetlenül a nápolyi kikötőbe szállítják le nekik, és mindegyikük személyesen veszi át a küldeményt. A munkáért azonban csak egyvalakit fizetnek meg. Azt, aki elsőnek és a legkiválóbb minőségben szállítja le az árut. A többiek, akik részt vettek, megtarthatják az anyagokat, de nem kapnak egy centet sem. A divatcégeknek olyan nagy bevételeik vannak, hogy a szövetek beáldozása nem jelent igazi veszteséget. Ha egy vállalkozóval előfordul, hogy többször nem szállít, és csak azért vesz részt a versenytárgyalásokon, hogy ingyen szövethez jusson, kizárják a további versengésből. Ezzel a módszerrel a nagy olasz divatcégek közvetítői biztosítják mind a termelés folyamatosságát, mind pedig annak gyorsaságát, mert ha valaki megpróbál haladékot kérni, valaki más egészen biztosan szállít majd helyette. A csúcsdivat birodalmában nincs helye időhúzásnak. Az asztal mögött ülő nő legnagyobb örömére egy másik kar emelkedett a magasba. Egy jól öltözött, elegáns vállalkozó volt az. „20 euró huszonöt nap alatt.”

Végül ezt az ajánlatot fogadták el. A húsz emberből csak kilencen csatlakoztak hozzá. Xian sem merte bevállalni – nem lett volna képes ilyen rövid időn belül, ilyen magas színvonalon és ilyen alacsony árakon szállítani. A tárgyalás befejeztével a nő feljegyezte a kilenc vállalkozó adatait, az üzemek címeit, a telefonszámokat. A győztes ebédre invitálta a többieket az otthonába. Az üzem fölötti emeleten lakott a feleségével, a legfelső emeleten pedig a fia. Büszkén mesélte: „Most kértem meg az építési engedélyt még egy emelet felhúzására. A második fiam is nősülni készül.” Miközben felmentünk, a családjáról mesélt, amely, akárcsak a ház, átalakulás alatt állt. „Soha ne nevezzetek ki férfiakat munkafelügyelőnek a női dolgozókhoz, azok csak bajt okoznak. Két fiam van és mind a kettő a munkásnőink közül választott feleséget. A gazdagokat kell odarakni. Azokat kell kinevezni munkafelügyelőnek, mint a régi szép időkben...” A munkások és a munkásnők feljöttek az üzemből, hogy koccintsanak a sikerre. Pedig nagyon kemény munka várt rájuk: az első turnus reggel hattól este kilencig dolgozik majd, csak egyetlen óra ebédszünettel, a második műszak pedig este kilenctől reggel hatig. A munkásnők mind ki voltak festve, fülbevalót és nyakláncot viseltek és mindegyiken köpeny volt, hogy megvédjék a ruhájukat a portól, a ragasztótól és a gépolajtól. Mint Szupermen, amikor leveszi az ingét és ott van alatta a kék kezeslábas, ezek a lányok is, amikor levették a köpenyt, máris elfogadhattak egy vacsorameghívást. A férfiak viszont eléggé kopottas ruhában voltak, munkanadrág és posztómellény volt rajtuk. A koccintást követően a ház ura visszavonult az egyik meghívottal. Ő is azok között volt, akik felvállalták a beszállítást az ismert feltételekkel. Éppenséggel nem rejtőztek el a többiek elől, csak éppen tiszteletben tartották azt a hagyományt, hogy az asztalnál nem eshet szó pénzről. Xian részletesen elmagyarázta nekem, hogy ki ez a személy. A férfi pontosan úgy nézett ki, ahogy mindig is elképzeltem magamban a bankok pénztárosait. Neki kellett biztosítania a készpénzt, és most éppen a kamatokat vitatták meg. Az illető azonban nem egy bankot képviselt. Az olasz divatcégek csak a teljesítést követően fizetnek. Sőt, csak azután, miután ellenőrizték a minőséget. A béreket, a termelési költségeket, de még a szállítás költségeit is, mind a termelők előlegezik meg. A klánok, helyi illetőségük függvényében, készpénzbeli hitelt biztosítanak a termelőknek. Arzanóban a Di Laurók, Sant’Antimóban a Verdék, Cennamóban a Crispanók, és így tovább, területenként. Ezek a cégek mind a camorrától vesznek fel kölcsönt, méghozzá nagyon alacsony kamatozásút, 2 illetve 4 százalékra. Ezek a cégek mind könnyedén kaphatnának bankhitelt: az olasz ipar krémjének, a piacok piacának dolgoznak. Az üzemek azonban feketén működnek és a bankigazgatók nem állnak szóba bűnözőkkel. A camorra készpénze jelenti egyébként az egyetlen kölcsönlehetőséget a dolgozók számára is. Ezért van az, hogy az olyan községekben, ahol az emberek 40 százaléka feketemunkából él, tíz családból hat mégis képes házat venni magának. Azok a vállalkozók sem maradnak hoppon, akiknek leszállított munkája nem felelt meg a nagy

divatcégeknek, találnak rá vevőt. Mindent eladnak a klánoknak, azok pedig szétterítik az árut a feketepiacon. A kifutók divatja, a csillogás és elegancia mind innen származik. A nápolyi és a salentói vidékről. Az illegális textilkereskedelem központjaiból. Las Vegas falvaiból és a „dintra lu Capuból”, vagyis Capo di Leucán belül eső körzetből. Casaranóból, Tricaséból, Tavianóból, Melissanóból, avagy Capo di Lucából, alsó Salentóból. Innen indulnak. Ezekből a porfészkekből. Minden árucikknek sötét eredete van. Ilyen a kapitalizmus törvénye. A porfészkek közeli tanulmányozása, a rideg valóság közelsége azonban fura érzéseket vált ki. Ránehezedik az emberre. Úgy üli meg a gyomrot, mint valami súlyos igazság. A győztes vállalkozó munkásai között találkoztam egy különösen tehetséges emberrel, Pasqualéval. Magas, vékony férfi volt. Nagyon sovány, és görnyedt. Olyan volt, mint egy horgolótű. Ő közvetlenül a divattervezők által küldött rajzokkal dolgozott. Olyanokkal, amelyeket kifejezetten az ő kezének terveztek. Pasquale fizetése nem változott, a megbízások azonban igen. Pasqualét az elégedettség légköre övezte. Valahogy azonnal szimpatikusnak találtam. Amint megláttam az orrát. Az arca öreg, bár valójában még fiatalember volt. Mindig ollók, szövetek, gombostűk és szabásminták tengerébe temetkezett. Pasquale azon kevesek egyike volt, akik közvetlenül vásárolhattak anyagot. Egyes divatcégek – megbízván képességeiben – vele rendeltették meg Kínából a szöveteket és vele is ellenőriztették a minőséget. Így került kapcsolatba Pasquale Xiannal. A kikötőben ismerkedtek meg, ahol egyszer együtt ebédeltünk. Az ebéd végeztével Xian és Pasquale elbúcsúztak egymástól, mi ketten kocsiba szálltunk. A Vezúv irányába indultunk. A vulkánokat általában sötét színekkel szokták ábrázolni, de a Vezúv zöld. Messziről egy óriási mohapalástnak tűnik. Mielőtt azonban rákanyarodtunk volna a vulkán környéki települések felé vezető útra, behajtottunk egy zárt udvarba, ahol Pasquale már várt ránk. Nem értettem, hogy mi történik. Pasquale kiszállt a saját kocsijából és azonnal beugrott Xian kocsijának csomagtartójába. Próbáltam rákérdezni az okokra. „Mi történik? Mit keres a csomagtartóban?” „Ne aggódj. Most Terzignóba megyünk, az üzembe.” A volánhoz egy Minotauruszhoz hasonlatos egyén ült be. Pasquale autójából szállt ki és úgy tűnt, hogy pontosan tudja, mit csinál. Hátramenetben kifarolt az udvarból és mielőtt elindult volna, elővett egy géppisztolyt. Egy félautomata fegyvert. Amit szépen az ölébe tett. Nem mertem még lélegezni se, a Minotaurusz azonban, a visszapillantó tükörből látta, hogy aggodalmaskodva nézegetem. „Korábban megpróbáltak kinyírni bennünket.” „De kik?” Kértem, hogy az elejétől magyarázzák el a dolgot. „Hát azok, akik nem akarják, hogy a kínaiak megtanulják, hogyan kell bánni az anyaggal. Akik Kínából csak a szövetet akarják és kész.”

Továbbra sem értettem semmit. Xian, a maga megnyugtató módján, megpróbálta elmagyarázni. „Pasquale segít nekünk megtanulni olyan minőséget gyártani, amit még mindig elzárnak előlünk. Tőle igyekszünk megtanulni, hogyan kell ruhát varrni.. A Minotaurusz, Xian összefoglalóját követően, megpróbálta indokolni, mire kell a pisztoly. „Na szóval... egyszer az egyik előttünk termett, ott, látod, pont a tér közepén, és rálőtt a kocsira. A motort meg a szélvédőt találta el. Ha ki akartak volna nyírni bennünket, simán megtehették volna. Akkor csak figyelmeztetés volt, de ha még egyszer eszükbe jutna, én felkészültem rá.” A Minotaurusz később elmagyarázta, hogy az a leghatékonyabb módszer, ha a pisztolyt a combja közé szorítja az ember, mert ha máshová rakja, az lelassítaná a mozdulatokat, ha szüksége lenne rá. A Terzigno felé vezető út elég meredek volt, a kocsi nehezen kapaszkodott fel rajta, a kipufogóból csak úgy dőlt a füst. Nem is annyira egy esetleges géppisztolysorozattól féltem, hanem attól, hogy a rángatózástól véletlenül elsül a sofőr fegyvere. Amint megálltunk, Xian kinyitotta a csomagtartót. Pasquale kiszállt. Olyan volt, mint egy gombóccá gyűrt papír zsebkendő, amit most igyekeznek kisimítani. Odajött hozzám és így szólt: „Mindig ez van, mintha csak szökésben volnék. De jobb, ha nem látnak meg a kocsiban. Különben...” És egy mozdulattal mutatta a nyakat elvágó pengét. Az üzem elég nagy volt. Nem óriási. Xian büszkén magyarázott. Az ő tulajdona, de a belsejében kilenc kínai kisüzem működött, kilenc kínai vállalkozónak bérbe adva. Amikor beléptünk, fel is tűnt, hogy sakktáblaszerűen van kiképezve. Minden egyes üzemnek saját munkásai és jól körülhatárolt területeken saját munkaasztalai voltak. Az üzemeknek Xian ugyanakkora helyet biztosított, amekkorán a Las Vegas-i varrodák működtek. Még a megrendeléseket is ugyanúgy versenyeztette meg. Ugyanazt a módszert alkalmazta. Úgy döntött, hogy a munkaterületen nem lehetnek gyerekek, a műszakokat az olasz gyárakéhoz hasonlóan szervezte meg. Ezenkívül, amikor más üzemnek dolgoztak, ők sem kértek előleget. Xian tehát jó úton haladt afelé, hogy igazi, hamisíthatatlan olasz divattermékgyártó vállalkozóvá váljon. Kínában a kínai gyárak konkurenciát jelentettek az Olaszországban működő kínai üzemek számára. Ezért aztán Prato, Róma és fél Olaszország kínai negyedei a csőd szélére sodródtak. Miután terjeszkedésük kezdetben irdatlanul gyors iramú volt, az összeomlás csak még látványosabban ment végbe. Egyetlen megoldás létezett arra, hogy a kínai üzemek megmenekülhessenek, ha a munkások elsajátítják azt a szakértelmet, amellyel a csúcsdivat beszállítóivá válhatnak, ha megtanulnak az olasz divat krémjének dolgozni. Ha tanulnak az olaszoktól, a Las Vegas-i főnököcskéktől, ha nemcsak tömegárut lesznek képesek gyártani, hanem ők válnak a nagy olasz divatcégek déli beszállítóivá. Ha átveszik a feketén működő olasz vállalkozások helyét, területét, logikáját, és

elvállalják ugyanazt a munkát. Egy kicsivel kevesebbért, és egy kicsivel gyorsabban. Pasquale egy kis bőröndből elővett egy vég szövetet. Egy ruhára való anyag volt, amit a saját munkahelyén kellett volna megvarrnia. Ehelyett szétterítette a szövetet a munkaasztalon és egy kamera előtt, amely minden mozdulatát felvette, majd kivetítette a mögötte lévő óriási vetítővászonra, bemutatót tartott. Egy mikrofonnal felszerelt kínai lány minden szavát lefordította. Már az ötödik óránál tartottak. „A varrásra kell a legeslegjobban odafigyelni. A varrásnak könnyednek kell lennie, de léteznie kell...” A kínai háromszög. San Giuseppe Vesuviano, Terzigno, Ottaviano. Ez a kínai textilvállalkozások központja. Minden, ami a kínai közösségekben Olaszország-szerte megtörtént, az először itt történt meg, Terzignóban. Az első munkák, az első minőségi termékek, és az első gyilkosságok is. Itt ölték meg Wang Dingjimet, a 40 éves bevándorlót, aki autón érkezett Rómából, hogy részt vegyen egy a honfitársai által szervezett ünnepségen. Meghívták, majd fejbe lőtték. Wang sárkányfő volt, vagyis vezető. Közeli kapcsolatban állt azokkal a kínai bűnözői csoportokkal, amelyek a kínai állampolgárok illegális bevándorlásával foglalkoznak. A sárkányfők gyakran kerülnek összetűzésbe az emberkereskedőkkel. Megígérik, hogy leszállítanak x darab embert, majd kevesebbet hoznak be. Úgy, ahogy előbb-utóbb ki szokták végezni azt a drogkereskedőt, aki megtartja magának a bevétel leadandó részét, a sárkányfőket is megölik, ha csalnak az áruval, jelen esetben az emberi lényekkel. De nem csak bűnözők halhatnak csúf halált. Az üzem ajtaján van egy fotó. Egy kistermetű fiatal lány fényképe. Szép arc, rózsaszínű pofacsontok, fekete, tussal kihúzott szemek. Oda tették a fényképét, ahova általában, a helyi szokásoknak megfelelően, Mao sárgás arcképét szokták. A fotón Zhang Xiangbi látható, egy megesett kínai lány, akit megöltek és egy tóba dobtak. Néhány évvel ezelőtt történt az eset. A lány itt dolgozott. Egy környékbeli olasz szerelő szemet vetett rá, amikor elsétált a műhelye előtt, és úgy gondolta, ez épp elég indok arra, hogy a magáévá tegye. A kínaiak úgy dolgoznak, mint az állatok, észrevétlenek, csendesebbek a süketnémáknál, nem szoktak ellenkezni. Legalábbis, ez az általános vélemény alakult ki mindenkiben. Zhang azonban ellenállt, el is menekült, amikor a szerelő letámadta, de feljelenteni nem merte. Kínai volt, akinek tilos láthatóvá tennie magát. A szerelő ismét próbálkozott, ez alkalommal azonban nem tűrte el az elutasítást. Addig verte a lányt, amíg az el nem ájult, majd elvágta a nyakát, a holttestét pedig a környékbeli artézi kutak egyikébe dobta, ahol több napig ázott a vízben, míg fel nem puffadt. Pasquale ismerte a történetét, nagyon felkavarta. Minden egyes alkalommal, amikor előadást tartott, odament Zhang bátyjához és afelől tudakozódott, hogy minden rendben van-e és hogy nincs-e szüksége bármilyen segítségre. Persze, mindig ugyanazt a választ kapta. „Köszönöm, nem.”

Pasqualéval nagyon összemelegedtünk. Amikor a szövetről beszélt, olyan volt, mint egy próféta. Az üzletekben csigalassúságú volt, sétálgatni nem lehetett vele. Lecövekelt egy kirakat előtt és általában lepocskondiázta az ott lévő zakó varrását vagy szégyenkezett a kiállított szoknya szabója helyett. Képes volt arra, hogy megbecsülje, mennyi ideig lesz hordható egy nadrág, egy zakó, egy ruha. Pontosan megmondta, hány mosást bír ki egy szövet, mielőtt szétmállik. Pasquale ismertette meg velem a szövetek bonyolult világát. Magához is meghívott. A családja, a három gyerek és a felesége, vidámságot vittek az életembe. Náluk mindig zsivaj volt, de nem zavaró módon. Azon az estén is ott rohangált a három gyerek, mezítláb, az asztal körül. Pasquale bekapcsolta a tévét és váltogatta a csatornákat. Egyszer csak mozdulatlanná merevedett, és olyan közel ment a képernyőhöz, mintha rövidlátó lett volna, pedig kitűnő szeme volt. Mindenki elhallgatott, és a csend egyre nyomasztóbbá vált. Luisa, a felesége, észrevett valamit, mert ő is közelebb ment a tévéhez, a kezét a szájára tapasztotta, mintha valami szörnyűséget látott volna és a feltörő kiáltást tartaná vissza. A tévé Angelina Jolie-t mutatta, az Oscar-díj-átadás gáláján. Egy hófehér selyemkosztümöt viselt. Egy méretre készült ruhát, egyet azok közül, amelyet a nagy olasz divatházak bocsátanak a sztárok rendelkezésére ilyen alkalmakkor. Azt a kosztümöt Pasquale varrta, az egyik arzanói illegális üzemben. Csak annyit mondtak neki, hogy „Ez Amerikába megy.” Pasquale több száz olyan ruhát varrt meg, amelyeket az Egyesült Államokba küldtek. Nagyon jól emlékezett a hófehér selyemkosztümre. Emlékezett a méretekre, mindegyikre. A nyakkivágás méretére, a csukló millimétereire. És a nadrágra. Átfúrta a kezét a nadrág szárán és emlékezett a meztelen testre, amit minden szabász maga elé képzel. Egy erotikamentes, csak az izmokat és a csontokat számon tartó testre. Pontosan emlékezett arra a napra, amikor elment a kikötőbe, hogy átvegye az anyagot. Három ruhadarabot rendeltek belőle, mást nem mondtak. Tudták, hogy kinek lesz, de neki nem mondták meg. Japánban, a trónörökös felesége állami kitüntetésben részesítette saját szabóját. Egy berlini újság hatoldalas interjút közölt azzal a varrónővel, aki a német kancellár asszony ruháit készíti. Az újságban művészi teljesítményről, fantáziáról és eleganciáról beszéltek. Pasqualéban tombolt a düh, és képtelen volt megszabadulni tőle. Az elégedettség olyan jog, ami jár az érdemekért járó jutalomként. Pasquale mélyen, belül, a zsigereiben, a gyomrában, érezte, tudta, hogy kiváló munkát végzett, és azt akarta, hogy mindenkinek elmondhassa. Tudta, hogy nem ezt érdemli. De neki nem mondtak semmit. Véletlenül, mondhatni egy becsúszott hiba folytán jött rá, hogy mi történt. A düh ez esetben a józan eszét támadta meg, ez pedig megmondta, hogy nem tehet semmit. Senkinek sem mondhatta el az igazságot. Nem mondhatta el, hogy „Ezt a ruhát én varrtam.” Senki nem hitt volna neki. Az Oscar-díj átadásának estéjén, Angelina Jolie Pasquale ruháját viselte, amit Arzanóban készítettek. Dupla vagy semmi. Dollármilliók vagy 600 euró havonta. Amikor már minden lehetséges megtörténik, amikor a tehetség, a szaktudás, a lelkesedés, mind egyetlen

eseményben, egyetlen megváltozhatatlan, undorító gyakorlatban összegződik, amivel szemben tehetetlen vagy, akkor egyfajta megadás következik be. Legszívesebben eltűnnél, a semmibe. Lassan, csendesen, hogy a percek elmúljanak feletted, csúsznál lefelé az ingoványba, hogy elnyeljen. Legszívesebben mindent abbahagynál. És csak azzal törődnél, hogy néha lélegezz. Semmi mással. Mert semmi sem változtat a helyzeten – még egy Angelina Jolie által viselt ruha sem. Pasquale úgy ment ki a házból, hogy az ajtót sem csukta be maga után. Luisa tudta, hogy Secondiglianóba megy és azt is tudta, hogy kivel találkozik. Ekkor levetette magát az ágyra, belefúrta az arcát a párnába és zokogni kezdett. Nem tudom, miért, de amikor Luisa sírva fakadt, nekem Vittorio Bodini egyik verse jutott eszembe. A vers arról szól, milyen stratégiát alkalmaztak a déliek az első világháború idején, hogy ne vigyék el őket katonának, hogy ne a lövészárkokban végezzék, olyasmit védve, aminek még a létezéséről sem tudtak. Így szól: A másik háború idején a parasztok és a csempészek Xanti-Yaca leveleket raktak a nyelvük alá hogy megbetegedjenek. A hamis láz, az eljátszott malária amelytől remegtek és vacogott a foguk volt az ő ítéletük kormányokról és a történelemről. Luisa sírása épp ilyen, kormányzatról és történelemről szóló ítélet volt a szememben. Nem szenvedélykitörés, nem az elveszett örömünnep siratása. Inkább egy kifelejtett fejezet Marx Tőkéjéből, egy hiányzó bekezdés Adam Smith A nemzetek gazdagságáról című művéből vagy John Maynard Keynes A foglalkoztatás általános elméletéből egy nem létező feljegyzés Max Weber Protestáns etikájából. Egy kihúzott vagy kihagyott oldal. Amit elfelejtettek megírni, vagy beleírták ugyan, de nem a lapokra. Luisa sírása nem kétségbeesett aktus volt, hanem elemzés. Rideg, részletes, pontos és megindokolt. Elképzeltem Pasqualét az utcán, amint döngő léptekkel halad, mint amikor a havat verjük le a csizmánkról. Mint egy gyerek, aki azt kérdezi, miért kell ennyire fájnia az életnek. Egészen mostanáig bírta. Kitartott, a saját munkáját végezte, amit szeretett. És amit olyan jól csinált, mint senki más. De abban a percben, amikor meglátta azt a ruhát, azt az általa simogatott szövetben mozgó testet, Pasquale egyedül maradt. Teljesen egyedül. Mert, amikor valaki csak a saját testének korlátain belül tudhat valamit, az olyan, mintha nem is tudná. Amikor a munka csak arra jó, hogy a túlélést biztosítsa, az a legszörnyűbb magány. Pasqualét két hónappal később láttam viszont. A kamionokra tették. Mindenféle árut szállított, legálist és illegálist, a secondiglianói Licciardi család

szolgálatában. Vagy legalábbis ezt mesélték. A világ legjobb szabómestere a camorra sofőrje lett és Secondigliano és a Garda-tó között vezette a kamionokat. Meghívott ebédre, és elvitt egy körre az óriási kamionjával. A keze vörös volt, a kézfején megrepedezett a bőr. Mint minden sofőrnek, a reuma az ő kezét is megtámadta, a volán mellett töltött hosszú órák megbosszulják magukat. Pasquale bosszúból döntött úgy, hogy ezt a foglalkozást választja, a saját sorsa ellen esküdött bosszút, így akarta seggbe rúgni a saját életét. Nem bírta tovább, még akkor sem, ha így, jóval nehezebb volt biztosítani a megélhetést. Ebéd közben felállt, hogy üdvözöljön egy ismerőst. A pénztárcája az asztalon feküdt és kikandikált belőle egy összehajtogatott újságcikk. Megnéztem. Egy címlap volt, amelyen Angelina Jolie a fehér ruhát viselte. Amit Pasquale varrt. A zakó alatt Jolie meztelen volt. A ruha úgy öltöztette, hogy közben teljesen megmutatta. A szövet – ahogy a nagykönyvben meg van írva – tökéletesen követte a test vonalát, együtt mozgott a viselőjével. Biztos vagyok benne, hogy Pasquale néha, amikor egyedül van, mikor már megvacsorázott, a gyerekek már alszanak, mielőtt a felesége elmosogatna, még telefonál egyet az anyjának, biztosan előveszi a pénztárcájából a kivágott cikket és alaposan megnézi. És abban is biztos vagyok, hogy amikor ezt teszi, amikor szemügyre veszi a saját kezével készített remekművet, Pasquale boldog. Dühödt boldogság ez. De ezt soha senki sem fogja megtudni.

A Rendszer A Rendszer volt az, ami táplálta a ruházati cikkek nagy nemzetközi piacát, az olasz elegancia óriási félszigetét. A Rendszer cégei, emberei és termékei a földgolyó minden részébe elértek. A Rendszer olyan meghatározás, amelyet itt mindenki ismer, de másutt még nem fejtették meg, mert annak, aki nem ismeri a gazdasági bűnözés dinamikáját, maga a tartalma sem teljesen világos. A camorra olyan szó, ami nem létezik, csak a zsaruk használják. Meg a bírák, az újságírók és a forgatókönyvírók. A camorra szó mosolyra készteti a Rendszer résztvevőit, olyan általános, tudósoknak való és történelemszagú elnevezés ez, amely nem élő. Egy klán tagjai így határozzák meg hovatartozásukat: „Secondigliano Rendszerébe tartozom.” Ez egy előkelő meghatározás, inkább mechanizmust, semmint struktúrát jelent. A bűnszervezet közvetlenül kapcsolódik a gazdasághoz, a kereskedelem dialektikája képezi a klán szerkezetét. Secondigliano Rendszerének irányítása alatt állt az összes textilüzem, Nápoly külterülete volt a vállalkozások valódi termelői központja. Amit sehol máshol nem lehetett volna megvalósítani, így, szerződések, törvényesség és jogbiztonság nélkül, azt meg lehetett csinálni a Nápolytól északra eső területeken. A klánok vállalkozói hatalma köré szerveződött külterületek olyan csillagászati összegű tőkét halmoztak fel, amely elképzelhetetlen lett volna a legálisan működő ipari szférában. A klánok hatékonyan működő textil-, bőr- és cipőipari ágazatokat állítottak fel, amelyek ugyanolyan minőségben voltak képesek előállítani a ruházati termékeket, cipőket, ingeket és zakókat, mint a nagy olasz divatházak. A területen magas színvonalat képviselő munkaerő állt rendelkezésükre, amely évtizedek alatt formálódott, mert a legkiválóbb olasz és európai divattervezők rajzainak alapján, a legnagyobb nevű divatcégek legjobb darabjait állította elő. A legkimagaslóbb szakértelmű embereket, akik az idáig feketén dolgoztak a nagyoknak, a klánok besorozták a saját szervezetükbe. Nemcsak a kivitelezés volt tökéletes, de az anyagok is ugyanazok voltak, mert közvetlenül a kínai piacról szerezték be, vagy azoktól a feketén működő üzemektől vették át, amelyek részt vettek a versenytárgyalásokon. A klánok által gyártott áru tehát nem a klasszikus, legrosszabb minőségű olcsó másolat, nem egyszerűen eredetiként eladott hamis termék volt. Inkább valamiféle eredeti hamisítvány. A termékről egyetlen egy dolog hiányzott, a védjegy, az anyacég márkája, de ezt a klánok már úgy vették el, hogy nem kértek engedélyt senkitől. Az ügyfelet ugyanis, a világ bármely részén is volt, csak a minőség és a modell érdekelte. A márka megvolt, a minőség úgyszintén. Szóval, semmi különbség. A secondiglianói klánok világot átfogó kereskedelmi hálózatot hoztak létre, amely egész boltláncokat vásárolt fel, és így gyakorlatilag uralta a nemzetközi ruházati piacot. A klán gazdasági szervezete az outletekre is gondolt. Az éppen csak valamivel alacsonyabb minőségű termékeknek saját piacuk volt, ezeket az afrikai és más mozgóárusoknak adták tovább. Semmi sem ment veszendőbe.

Több száz cég és munkás, több ezer kéz működött közre abban a folyamatban, amíg az áru eljutott a gyárból az üzletekig, a kiskereskedőtől az értékesítési pontokig és sok száz vállalkozó küzdött azért, hogy bekerülhessen a secondiglianóiak nagy textilbizniszébe. Mindent az Igazgatóság koordinált és irányított. Ezt az elnevezést számtalanszor hallottam emlegetni. Amikor egy bárban szóba került valamilyen üzlet, vagy egyszerűen csak a szokásos munkanélküliségre panaszkodott valaki, mindig elhangzott az a mondat, hogy „Az Igazgatóság határozott így”, vagy, hogy „Az Igazgatóságnak kéne megmozdulnia és elindítania a dolgokat.” Olyan volt, mintha a napóleoni időket élnénk, akkor volt ugyanis használatban ez a kifejezés, amellyel a nápolyi hatóságok azt a gazdasági, pénzügyi és operatív szervezetet illették, amely különböző, Nápolytól északra eső területek camorra családjainak fejeiből és vállalkozóiból állt. Ennek a szervezetnek kizárólag gazdasági jelentősége volt. A Direktorátus, vagyis Igazgatóság, a francia Termidor megfelelője, jelentette a valós hatalmat, amely sokkal erősebb volt a katonai alakulatokénál. Az Igazgatóság tagjai a secondiglianói szövetség klánjainak fejei voltak, vagyis annak a camorra kartellnek a vezetői, amely különböző családokból állt, ezek a következők voltak: Licciardi, Contini, Mallardo, Lo Russo, Bocchetti, Stabile, Prestieri, Bosti és a valamivel nagyobb autonómiával rendelkező Sarno és Di Lauro családok. Ezek uralták a Secondigliano, Scampia, Piscinola, Chiaiano, Miano és San Pietro a Paterno által bezárt területet, egészen Guiglianóig és Ponticelliig. A szervezet föderatív rendszerben működött, de a klánok egyre önállóbbakká váltak és végül a Szövetség felbomlott. Az Igazgatóság termelésért felelő tanácsában olyan cégek vállalkozói ültek, mint a Valent, a Vip Moda, a Vocos, a Vitec. Ezek gyártották Casoriában, Arzaóban és Melitóban a hamis Valentino, Ferré, Versace és Armani termékeket, amelyeket utóbb a világ minden részében értékesítettek. A nápolyi DDA 2004-ben lezajlott, Filippo Beatrice ügyész által vezetett vizsgálata teljes egészében feltárta a nápolyi camorra gazdasági birodalmának szerkezetét. Egy apró részleten buktak le, olyasvalamin, ami felett általában mindenki elsiklik. Az egyik secondiglianói főnököt hogy, hogy nem, alkalmazásba vette egy ruházati bolt, a Chemnitzben, a Dresdner Strasse 46.-ban található Nenetz Fashion butik. Furcsa és szokatlan esemény volt. Mint kiderült, az üzlet ugyan egy stróman nevén volt, de a főnök tulajdonában állt. Ezt a nyomot követve derült fény a secondiglianói klánok teljes termelői és kereskedelmi hálózatára. A nápolyi DDA a nyomozás során, megbánást mutató tanúk és letartóztatottak segítségével, beazonosította a klán teljes struktúráját, a raktáraktól a bolthálózatokig. Nem volt a földön olyan hely, ahová be ne tették volna a lábukat. Németországban, Hamburgban, Dortmundban és Frankfurtban működtettek boltokat és raktárakat. Berlinben a Gneisenaustrasse 800. és a Witzlebenstrasse 15. alatt működő Laudano butikok voltak a tulajdonukban, Spanyolországban a

madridi Paseo de la Ermita del Santo 30. alatt működő üzlet, és egy másik, Barcelonában. Belgiumban Brüsszelben, Portugáliában Oportóban és Boavistában, Ausztriában Bécsben, Angliában pedig Londonban működtettek egy-egy üzletet, Írországban pedig Dublinban volt butikjuk. Volt egy amszterdami, egy szarajevói, egy belgrádi, egy Finnországban, valamint egy Dániában működő üzletük. Az Atlanti-óceán túloldalán a secondiglianói klánok Kanadában és az Egyesült Államokban is befektettek, majd Dél-Amerikában is terjeszkedni kezdtek. Montrealban a Jevlan Drive 253. alatt, de ontariói Woodbrigde-ben is volt üzletük. Az Egyesült Államokban a hálózat óriási volt, több millió farmernadrágot adtak el New York-i, Miami Beach-i, New Jersey-i, chicagói üzleteknek, majdnem teljes egészében monopolizálták a floridai piacot. Az amerikai üzletemberek, a nagy kereskedelmi központok tulajdonosai, csak és kizárólag a secondiglianóiak közvetítőivel voltak hajlandóak tárgyalni. A tőlük elfogadható árakon beszerzett csúcsminőségű márkás divatcikkek biztosították, hogy bevásárlóközpontjaikban tolongjanak a vevők. Az árun a címkék tökéletesek voltak. Nápoly egyik külvárosában, egy laborban, feltaláltak egy olyan nyomóprést, amellyel tökéletesen le lehetett utánozni a Versace jelképét, a gorgófejet. Secondiglianóban elterjedt a hír, hogy az amerikai piacot az Igazgatóság termékei uralják, és hogy mindez megkönnyíti majd azoknak a fiataloknak a dolgát, akik az Államokban szeretnének kereskedői karriert befutni, követvén a Vip Moda farmernadrágjainak sikerét, amelyeket Texas üzleteiben ezerszámra adtak el a Valentino neve alatt. Az üzlet a déli féltekén is beindult. Ausztráliában, a New South Wales-beli Ramsay Road 28., Five Dock alatt működő Moda Italiana Emporio az egyik legkeresettebb elegáns öltözékeket áruló butik lett, de Sydneyben is működtek üzletek és raktárak. Brazíliában, Rio de Janeiróban és Sao Paulóban a secondiglianóiak szinte kisajátították a ruházati piacot. Kubában már tervbe volt véve egy üzlet az amerikai turisták számára, Szaúd-Arábiában és ÉszakAfrikában pedig már jó ideje folyt a piackutatás és a kapcsolatok kiépítése. Az Igazgatóság a raktárakon keresztül oldotta meg az áru terítését. A lehallgatott telefonbeszélgetésekben így nevezték az emberek és áruk áttelepítésének módozatait. A raktárak voltak a pókháló központjai, ide érkeztek meg az ügynökök, akik intézkedtek az áru elszállításáról a klán üzleteibe vagy a többi kiskereskedőhöz. Ez a logika nem volt új keletű. Az úgynevezett magliarik mintáját követte, azokét a nápolyi vándorkereskedőkét, akik a második világháborút követően elárasztották a fél világot az óriási zsákjaiban magukkal hurcolt zoknikkal, ingekkel és zakókkal. A klánok ügynökei, akik az ősrégi kereskedő mesterséget valamennyivel magasabb szinten művelték, szintén mindenhová eljutottak, a nagybani piacoktól a bevásárlóközpontokig, a parkolóktól a pályaudvarokig. A legügyesebbek akár közvetlenül a kiskereskedőknek is képesek voltak nagyobb tételeket szállítani. A vizsgálati anyag szerint, néhány vállalkozó úgy szervezte meg a hamis ruházati cikkek

terítését, hogy logisztikai segítséget nyújtott a magliariknak. Finanszírozták az utazási és a szállásköltségeket, furgonokat és kisteherautókat bocsátottak rendelkezésre, letartóztatás vagy elkobzás esetén jogi segítséget biztosítottak. No és persze bezsebelték az eladásokból befolyt összegeket. Az üzlet családonként évente körülbelül 300 millió eurót hozott a konyhára. A nagy olasz divatcégek csak azután kezdtek el hevesen tiltakozni az óriási méretű hamis ruházati termékpiac ellen, amikor a Maffiaellenes Bizottság nyilvánosságra hozta a klánok működési mechanizmusáról szóló anyagot. Azt megelőzően soha nem foganatosítottak intézkedéseket a klánokkal szemben, nem tettek feljelentést és nem tájékoztatták a sajtót arról a veszteségről sem, amelyet a párhuzamosan működő termelés miatt el kellett szenvedniük. Nem nehéz megérteni, hogy a nagyok miért nem fordultak soha szembe a klánokkal. Ennek okai valószínűleg többrétegűek. Az óriási piac elleni feljelentéssel azt kockáztatták volna, hogy örökre elveszítik a Campania és Puglia jelentette olcsó munkaerőt. A klánok elzárták volna a textilüzemekhez vezető csatornákat és minden erejükkel akadályozták volna a kelet-európai és a távol-keleti gyárakkal való együttműködésüket is. Egy feljelentés veszélybe sodort volna több ezer üzleti kapcsolatot is, mivel nagyon sok kereskedelmi központ közvetlenül a klánok irányítása alatt állt. Az áru terítését, az ügynököket és a szállítóeszközöket a legtöbb helyen közvetlenül a családok biztosították. Egy feljelentés azonnali árnövekedést eredményezett volna ezen a vonalon is. Végül is, a klánok nem veszélyeztették a nagy divatcégek jó hírét, csak hasznot húztak termékeik reklám és jelkép értékéből. Nem torzították el az árut, nem tiporták sárba sem a minőséget, sem a formaterveket. Olyan jelképes konkurenciát jelentettek a nagy divatcégeknek, amely nem kompromittálta magát a márkát, viszont lehetővé tette, hogy a nagyközönség is hozzájuthasson azokhoz a nagy nevekhez, amelyekhez egyébként soha nem lett volna alkalma. A klánok reklámot csináltak a márkának. Mert hát, ha senki sem hordja a ruhákat, ha csak a kifutón és a drága üzletek kirakatában jelennek meg, a piac is elveszíti az érdeklődését és az presztízsveszteséggel jár. Egyébként pedig a nápolyi üzemekben olyan méretekben is készültek kosztümök és nadrágok, amelyeket a nagy divatcégek, arculati okok miatt, nem gyártanak. A klánok azonban nem törődtek az arculattal, őket csak a lehetséges profit érdekelte. A secondiglianói klánok, a félig eredeti-félig hamis ruházati cikkekből és a drogterjesztésből származó bevételekből olyan butikokat és üzletközpontokat vásároltak, amelyekben az eredeti és a hamis árut összekeverték, hogy ne lehessen megkülönböztetni azokat. A Rendszer ily módon bizonyos fokig támogatta a legális divatipart, az árak letörésének ellenére, sőt még hasznot is hozott a piaci válság idején. A Rendszer, csillagászati bevételeket kasszírozva, folyamatosan terjesztette szerte a világban a „Made in Italy”-t. Secondiglianóban azt is felismerték, hogy a ruházati cikkek kereskedelmi központjai létfontosságú disztribúciós hálózatot jelentenek a nem kevésbé fontos másik tevékenység, a kábítószer-kereskedelem szempontjából. A ruhák mellett,

több esetben, kábítószer is utazott. A Rendszer vállalkozói nem álltak meg a ruházati cikkeknél, a technológiába is befektettek. Kínából, amint a 2004-es jelentésből kiderül, a klánok rengeteg és sokféle műszaki cikket hoztak be és értékesítettek a különböző kereskedelmi hálózatokon keresztül. Európa adta a csomagolást, a márkát, a hírnevet és a reklámot. Kína biztosította a tartalmat, magát a terméket, az alacsony költségű termelést, a nevetségesen olcsó alapanyagot. A Rendszer összegyúrta a kettőt és minden piacon tarolt. A klánok megértették, hogy a gazdasági rendszer összeomlóban van, és azoknak a vállalatoknak a nyomát követve, amelyek korábban a dél perifériáján fektettek be, majd lassan áthelyezték a termelést Kínába, sikerült beazonosítaniuk azokat a kínai ipari körzeteket, amelyek a nagy nyugati vállalatok beszállítói lettek. Úgy döntöttek, hogy nagyobb tételben rendelnek meg magas színvonalú műszaki cikkeket, amelyeket ezután, hogy kívánatosabbnak tűnjenek, nyugati márkás termékként értékesítettek. Azonban nem siették el a dolgot. Akárcsak egy kokain szállítmány esetében, előbb megbizonyosodtak a termék eladhatóságáról. Csak miután alaposan letesztelték a kínai termékeket, azután szervezték meg a világ bűnügyi történetének legnagyobb méretű és legvirágzóbb illegális interkontinentális kereskedelmét. Jöttek a digitális fényképezőgépek, a videokamerák, de a szerszámok is az üzemeknek, fúrók, lángvágók, légkalapácsok, prések, csiszológépek. Ezeket mind hamis márkanevekkel ellátva, a Bosch, a Hammer és a Hilti neve alatt forgalmazták, Secondigliano nagyfőnöke, Paolo Di Lauro, 10 évvel korábban fektetett be kínai fényképezőgépekbe, minthogy a Confindustria egyáltalán eljutott volna a kapcsolatteremtés szintjére a kínaiakkal. A kelet-európai piacon Di Lauro klánja több ezer hamis, kínai eredetű Canont és Hitachit adott el. Az olyan termékek, amelyek azelőtt a felső középosztály privilégiumának számítottak, a nápolyi camorra „áldásos” tevékenységének köszönhetően, a szélesebb nagyközönség számára is elérhetővé váltak. A klán csak a márkát sajátította ki, hogy jobban eladható legyen a piacon, a termék minősége gyakorlatilag nem változott. A Di Lauro és a Contini klánok kínai befektetései – amelyekre szintén a 2004-es vizsgálat derített fényt, a nagyfőnökök vállalkozói előrelátásáról tanúskodnak. A nagy bulik ideje lejárt, a bűnszövetkezetek átalakultak. Rafaele Cutolo a ‘80-as években létrehozott „Új Szervezett Camorrája” egy óriásvállalt volt, teljesen központosított irányítással. Ezután jött létre Carmine Alfieri és Antonio Bardellino „Új Családja”, amely föderatív elvekre épült, gazdaságilag független családokkal és közös érdekek által vezérelt operatív célokkal, de az is gigászi méretű volt. Ma, a gazdaság rugalmassága azt kívánja meg, hogy a gazdasági és társadalmi porondon a klánok kisebb, pontosan meghatározott feladatokat ellátó, körülbelül száz fővel dolgozó csoportokban, menedzser stílusú vezetéssel működjenek. Ez egy vízszintes szerkezetű szervezet jóval rugalmasabb, mint a Cosa Nostra, jóval nyitottabb új szövetségekre, mint a n’drangheta, és képes új klánok, új stratégiák befogadására, amelyekkel a legjövedelmezőbb piacokat

célozza meg. Az utóbbi évek több rendőrségi művelete bizonyította, hogy mind a szicíliai maffiának, mind pedig a n’dranghetának szüksége volt a nápolyi klánok közvetítésére a nagy kábítószer-szállítmányok megszerzéséhez. A nápolyi és campaniai kartellek elérhető áron biztosították a kokaint és a heroint, ami sok esetben sokkal kifizetődőbb és kényelmesebb megoldás volt, mint egy közvetlen kapcsolat a dél-amerikai és albán kereskedőkkel. A klánok újjászerveződésének ellenére, a betársult tagok létszámának tekintetében a camorra Európa legnagyobb szervezett bűnözői csoportja. Minden szicíliai tagra öt campaniai jut, minden n’drangheta tagra pedig nyolc. A camorra gyakorlatilag háromszor-négyszer akkora, mint a többi illegális szervezet. A Cosa Nostrára irányuló állandó figyelem árnyékában és a maffia bombamerényleteit kísérő érdeklődés közepette, a camorra elérte, hogy gyakorlatilag teljes ismeretlenség övezze. A bűnözői csoportok posztfordista átszervezésével, a nápolyi klánok leállították a tömeges tagfelvételt. A városra gyakorolt mikro-bűnözői nyomás oka éppen ebben, a bűnözői kartellek által az utóbbi években elvégzett átszervezésekben keresendő. A klánoknak nincs már szükségük katonai jellegű ellenőrzésre, legalábbis nincs rá állandóan szükségük. A camorra csoportok főbb üzletei Nápolyon kívül mennek végbe. A nápolyi Maffiaellenes Ügyészség vizsgálati anyagaiból kiderül, hogy a camorra csoportok föderális és rugalmas átszervezése teljesen átalakította a családok szerkezetét is; ma már a klánokat nem diplomáciai szövetségek és hallgatólagos megegyezések, hanem inkább az üzleti összefonódások jellemzik. A camorra rugalmassága a válasz azokra a szükséges lépésekre, amelyekre a vállalkozásoknak szükségük van ahhoz, hogy tőkét mobilizálhassanak, hogy cégeket alapíthassanak és szüntessenek meg, hogy pénzt forgassanak meg és befektethessék azt különböző ingatlanokba, mindezt anélkül, hogy meghatározott helyhez lennének kötve vagy politikai befolyás igénybevételére lenne szükségük. Ma a klánoknak nem kell nagy szervezetekbe tömörülniük. Ma egy csapatnyi ember elhatározhatja, hogy összeáll, rabol, kirakatokat foszt ki és lopásokat követ el, mégsem kell tartania attól, mint a múltban, hogy a klán kivégzi őket vagy bosszút áll rajtuk. Azok a bandák, amelyek ma Nápolyban működnek, nem feltétlenül olyan egyénekből állnak, akik csak saját zsebre dolgoznak, hogy luxuskocsit vagy kényelmes életet biztosítsanak maguknak. Gyakran nagyon is tudatában vannak annak, hogy ha elég erőszakosan és keményen lépnek fel, valamint nagyobb gazdasági potenciált sikerül összehozniuk, a klánok kisegítőivé vagy alvállalkozóivá válhatnak. A camorra szerkezete többrétegű, olyan csoportok is beletartoznak, amelyek piócaként szívják el mások elől a gazdasági fejlődés lehetőségét, de olyanok is, amelyek gyors előőrsökként, a fejlődés és kereskedelem legmagasabb szintjeire nyomulnak be. A két ellentétes, mégis egymást kiegészítő mozgásirányú bűnözői tevékenységből tevődik össze a város alvilága. Nápolyban a nyerő illegális vállalkozás megteremtésének záloga a kemény és kegyetlen hozzáállás, a város állandóan valamilyen háború színtere, ahol az utcák szabad ég alatti

gyakorlóterepek, amelyeken a hatalom és az erő fitogtatása tolvajlással, rablással, fosztogatással zajlik. A Rendszer a külterületek teknőiben kelni hagyott tésztához hasonlatosan duzzadt óriásira. A helyi és a regionális politika úgy próbálta meg mindezt semlegesíteni, hogy nem állt szóba a klánokkal. De ez nem volt elégséges. A politika nem figyelt oda kellőképpen a jelenségre, alábecsülte a családok hatalmát, amelyet a külterületek degradálódásának jeleként értelmezett, és olyan intézkedéseket vezetett be, amelyekkel csak rontott a helyzeten. 1991-től napjainkig Campaniában hetvenegy községi önkormányzatot oszlattak fel. Csupán Nápoly tartományban, a következő községek önkormányzatát szüntették meg: Pozzuoli, Quarto Marano, Melito, Portici, Ottaviano, San Giuseppe Vesuviano, San Gennaro Vesuviano, Terzino, Calandrino, Sant’Antimo, Tufino, Crispano, Casamarciano, Nola, Liveri, Boscoreale, Poggiomarino, Pompei, Ercolano, Pimonte, Casola di Napoli, Sant’Antonio Abate, Santa Maria la Caritá, Torre Annunziata, Torre del Greco, Volla, Brusciano, Acerra, Casoria, Pomigliano d’Arco, Frattamaggiore. Ez óriási szám, amely messze meghaladja a többi olasz régióban feloszlatott önkormányzatok számát: negyvennégy Szicíliában, harmincnégy Kalabriában, hét Pugliában. A nápolyi tartományban csupán kilenc olyan község van, ahol nem került sor megbízott polgármester kinevezésére, nem folyt vizsgálat vagy ellenőrzés. A klánok vállalkozásai meghatározott tervek alapján működtek. Beépültek a helyi egészségügyi központokba, mindig olyankor vásároltak fel egy-egy telket, amikor azt építési területté nyilvánították, majd üzletközpontokat építettek rajtuk. Megkaparintották maguknak a helyi szolgáltatások jogát: a helyi gyárak menzáinak ellátását, a takarítást és a szemétszállítást. Egy régió gazdasági életében soha nem létezett korábban olyan nyomasztó mértékű és arányú elnyomás bűnözői csoportok részéről, mint amilyen az utóbbi tíz évben Campaniában tapasztalható. A camorra klánjainak nincs szükségük a politikusokra, mint a szicíliai maffiának, ellenkezőleg, a politikusoknak van égető szükségük a Rendszerre. Campaniában olyan gyakorlat vert gyökeret, amely a politikai struktúrákat láthatóbbá és látszólag ellenőrizhetőbbé teszi, formálisan tehát nincs lehetőség semmilyen együttműködésre vagy kölcsönös támogatásra, vidéken azonban, ahol a klánoknak fegyveres segítségre, bujkáló egyének fedezésére és a jobban szem előtt lévő gazdasági manőverek hatékony elvégzésére van szüksége, a politikusok és a camorra családok közötti szövetségek szorosabbra fonódnak. A camorra klánok üzleti birodalmukon keresztül jutnak hatalomhoz. Ez pedig elegendő feltétele annak, hogy uralni lehessen minden mást. Secondigliano és Scampia külterületei vállalkozói-bűnözői átalakulásának kiagyalója a Licciardi család volt, amelynek műveleti központja Masseria Cardonéban található, egy igazi erődöt mintázó, áthatolhatatlan, jól őrzött birtokon. Gennaro Liccardi, a „Scigna” (a Majom – a ford.) volt az első főnök,

aki útjára indította Secondigliano teljes átszervezését. A fizikailag valóban leginkább gorillához vagy orángutánhoz hasonlító Liccardi, a ‘80-as évek végén Luigi Giulianónak, a Nápoly szívében lévő Forcella kerület nagyfőnökének volt a secondiglianói megbízott helyettese. A külterületek akkoriban értéktelen zónának számítottak, ahol nem voltak boltok, sem üzletközpontok, a gazdagságtól messze távol eső vidéknek, ahol a helyi bandák még a szokásos százalékokat is alig bírták szállítani. Licciardi azonban felismerte, hogy a hely kiválóan alkalmas lehet a terjesztésre, egyfajta vám „szabad terület” a szállítmányok részé-re, ahol olcsó munkaerőt lehet toborozni. Olyan terület volt ez, ahol nemsokára új városrészek fognak épülni. Gennaro Licciardinak nem sikerült megvalósítania nagyszabású terveit. 38 éves korában meghalt a börtönben, perforált vakbél okozta a halálát, ami egy főnök számára elég szánalmas véget jelentett. Annál is inkább, mert fiatal korában, amikor éppen kihallgatásra várt a nápolyi bíróság egyik termében, belekeveredett a camorra két egymással szemben álló szervezetének, Cutolo NCO-ja és a Nuova Famiglia tagjai között kitört verekedésbe, amelyből tizenhat késszúrással a testében került ki. Akkor azonban életben maradt. A Licciardi család, az idáig csak munkaerőpiacnak számító helyből kábítószer-terjesztő központot csinált, méghozzá nemzetközi jelentőségűt. Több ezer személyt vontak be, soroztak be, úgymond, a Rendszerbe. Textil és drog. Mindenekfelett a kereskedelembe fektettek be. Gennaro, a Scigna halálát követően, két testvére, Pietro és Vincenzo vették át a katonai hatalmat, de a klán gazdasági hatalma a harmadik testvér, Maria, a „Piccerella” (a Picike) kezében volt. A berlini fal leomlását követően Pietro Licciardi befektetéseinek nagyobbik részét mind a legális mind az illegális üzleteket, Prágába és Brnóba tette át. A Cseh Köztársaságban a Licciardik totális hegemóniát élveztek, és innen kezdtek el terjeszkedni – a külterületeken alkalmazott logikát követve – a német piacok megszerzése felé. Pietro Licciardi menedzser stílusban irányította a műveleteket, a vállalkozók „római császárnak” nevezték el, mert ellentmondást nem tűrő és könyörtelen ember volt, aki meg volt győződve arról, hogy Secondigliano hatalmát az egész földkerekségre ki kell terjeszteni. Kínában, pontosabban Taiwanon nyitott egy ruházati boltot, amely megfelelő ugródeszkának bizonyult ahhoz, hogy ne csak olcsó munkaerőhöz, de a kínai piacokhoz is hozzáférjen. 1999-ben Prágában letartóztatták. A könyörtelenségéről híres Licciardit azzal vádolták, hogy ő volt az, aki elrendelte, hogy gépkocsiba rejtett bombát helyezzenek el a nápolyi Via Cristallinin lévő orvosi rendelő épülete előtt 1998ban, amikor háború alakult ki a történelmi városközpont klánjai és a külterületek klánjai között. A bombával nemcsak a klánok fejeit kívánta büntetni, hanem az egész negyedet. Amikor a kocsi a levegőbe repült, a fémdarabok és üvegszilánkok tizenhárom embert sebesítettek meg. Licciardit azonban, kellő megalapozottságú bizonyítékok hiányában, felmentették. Olaszországban a Licciardi klán gyakorlatilag a textillel kapcsolatos teljes üzleti tevékenységét

áthelyezte a Veneto tartományban lévő Castelnuovo del Gardába. Onnan nem messze, Portogruaróban tartóztatták le Pietro Licciardi sógorát, Vincenzo Pernicét és vele együtt a klán néhány támogatóját, többek között Renato Pelusót, aki történetesen Castelnuovo di Gardai lakos volt. Pietro Licciardi üzelmeit tehát venetói kereskedők és vállalkozók fedezték, és immár nem külső támogatókként, hanem teljesen beépülve a bűnözői-vállalkozói szervezetbe. A Licciardik mögött tehát nem csupán egy félkatonai szervezet, hanem egy jól működő vállalkozói struktúra is állt. Pietro és Maria letartóztatását követően, a klánt ma Vincenzo, a bujkáló nagyfőnök irányítja, az ő kezében összpontosul a gazdasági és a katonai hatalom is. Ez a klán mindig is rendkívül bosszúálló volt. Kegyetlen bosszút álltak például Vincenzo Esposito haláláért, aki Gennaro Licciardi unokája volt és akit 1991-ben, 21 éves korában öltek meg a Monterosa kerületben, amely a Szövetség egyik családjának, a Prestieriknek a felügyelete alá tartozott. Espositót „kis hercegnek” hívták, merthogy Secondigliano uralkodójának unokája volt. A fiú motorral érkezett a helyszínre, hogy magyarázatot kérjen valamelyik barátját ért sérelem miatt. Bukósisak volt rajta, azt hitték róla, hogy bérgyilkos, és lelőtték. A Licciardik azzal vádolták a Di Laurókat, akikkel egyébként a Prestierik szoros szövetségben álltak, hogy ők rendelték meg a fiú kivégzését, és utóbb, a megbánást tanúsító Luigi Giuliani is azt vallotta, hogy valóban Di Lauro szervezte meg a „kis herceg” megölését, mert olyan dolgokba ütötte az orrát, ahová nem kellett volna. Akárki volt is a felbujtó, a Licciardik hatalma akkora volt, hogy kötelezővé tették az összes belekeveredett klán számára, hogy szabaduljanak meg a gyilkossággal bármilyen szinten kapcsolatban álló személyektől. Szabályos öldöklés vette kezdetét, amelynek során néhány nap alatt tizennégy, közvetlenül vagy közvetetten érintett, különböző rangú és korú embert öltek meg, így bosszulták meg az ifjú trónörökös korai halálát. A Rendszer sikeresen átalakította a védelmi pénzek és az uzsorakölcsön klasszikus sémáját is. Felismerték, hogy a kereskedőknek készpénzre van szükségük, a bankok pedig egyre keményebb feltételeket támasztanak, ezért beékelődtek a szállítók és a kereskedők közé. A kereskedő, akinek meg kell vásárolnia az árukészletet, készpénzzel vagy váltóval fizethet érte. Ha készpénzzel fizet, az ár alacsonyabb, épp a fele vagy akár egyharmada annak, mintha váltóval fizetne. Nyilvánvaló, hogy a kereskedőnek az az érdeke, hogy készpénzzel fizessen, az eladó cégnek úgyszintén. A készpénzt a klánok biztosítják, általában 10 százalékos kamatra. Ily módon automatikusan egyfajta szerződés jön létre a vevő, a vásárló és a háttérben maradó finanszírozó szervezet, vagyis a klánok között. A tevékenységből befolyó bevételt fele-fele arányban osztják el, de megtörténhet, hogy az eladósodás miatt a klán egyre nagyobb százalékban kasszíroz, míg végül a kereskedő csupán a nevét adja a dologhoz és havonta kap egy meghatározott összeget. A klánok nem úgy viszonyulnak az adóssághoz, mint a bankok, nem koboznak el minden

ingóságot, a javakat arra használják fel, hogy ugyanazok a tapasztalt emberek dolgozzanak bennük továbbra is, akik egyébként elvesztették a tulajdonukat. A DDA 2004-es vizsgálati anyagában az áll, hogy – legalábbis egy pentito (bűnbánó maffiózó, aki együttműködik a rendőrséggel – a ford.) vallomása szerint – csak Nápolyban, az összes kiskereskedelmi bolt 50 százalékát a háttérből a camorra működteti. A kikényszerített védelmi pénzek, amit az olasz neorealista filmekben olyan képletesen ábrázoltak (pl. Mi manda Picone, Nanni Loy-jal a főszerepben) ma már csak a legalacsonyabb szinten működő, túlélésre játszó bűnözői csoportoknál léteznek. Minden megváltozott. A Nápolytól északra eső külvárosból, Maranóból származó Nuvoletta család vezette be a mai, sokkal hatékonyabb és a felek részére kölcsönös előnyökkel járó „tejelési” módszert. A „Show-mannek” nevezett Giuseppe Gala az élelmiszer biznisz egyik legelismertebb és legkeresettebb ügynöke volt. A Bauli és a Von Holten ügynökeként működő Gala, a Vip Alimentarin keresztül megszerezte magának a Parmalat kizárólagos értékesítési jogát a maranói körzetre. A nápolyi DDA által 2003-ban lehallgatott telefonbeszélgetés során Gala így hencegett ügynöki kvalitásaival: „Mindenkit elsöpörtünk, mi vagyunk a legerősebbek a piacon.” Az általa képviselt cégek biztosak lehettek abban, hogy a Galához tartozó körzetekben, mindenhol jelen lesznek és garantáltan nagy mennyiségű megrendeléseket kapnak. Másrészről pedig a kereskedők és a bevásárlóközpontok szintén jó üzletet csináltak Galával, aki a többi ügynöknél nagyobb kedvezményeket biztosított az árura, mivel mind a gyártókat, mind pedig a szállítókat a markában tartotta. A Rendszer embereként, a „Show-man” ellenőrzés alatt tartotta a szállítást is, amely kedvező árakon és elképesztő gyorsasággal bonyolódott. A klán nem fenyegetéssel győzi meg az ügyfelet egy bizonyos termék „használatának szükségességéről”, hanem azzal, hogy előnyöket is kínál. A Gala által képviselt vállalatok vezetői utóbb mind úgy nyilatkoztak, hogy a camorra zsarolásának áldozatai voltak, és nem tettek egyebet, minthogy meghajoltak a klánok rájuk kényszerített akarata előtt. A kereskedelmi mérlegek tanulmányozása során azonban – amelyeket a kereskedelmi kamara tart nyilván – kiderül, hogy azok a cégek, amelyek 1998 és 2003 között Galához fordultak, éves szinten mind bevétel-növekedést könyveltek el, amely 40 százaléktól 80 százalékig terjedt. Egyedülálló gazdasági stratégiájával, Gala a klánok likviditási problémáit is gyakran megoldotta. A karácsonyi időszakban például sikerült kierőszakolnia, hogy felárat kapjon a panettonéra (hagyományos olasz karácsonyi kalácsféleség – a ford.), amiből a Nuvoletta klánhoz tartozó, börtönbüntetésüket töltő tagok családjainak ki tudták fizetni a tizenharmadik havi bért. A „Show mannek” végül a sikerhajhászás lett a veszte. Egyes pentitók elmondása szerint ugyanis Gala kizárólagosságot akart szerezni magának a

kábítószerpiacon is. A Nuvoletták hallani sem akartak róla. 2003 januárjában Galát elevenen felgyújtották a saját autójában. A Nuvoletta az egyetlen Szicílián kívül eső család, amelyiknek helye van a Cosa Nostra páholyában, mivel nemcsak egyszerűen szövetségben vagy kapcsolatban áll, hanem szervezetileg is kötődik a Corleonesi családhoz, a maffia egyik legnagyobb hatalommal bíró csoportosulásához. A Nuvolettáknak akkora hatalmuk van, hogy amikor a szicíliaiak, Giovanni Brusca pentito elmondása szerint, a ‘90-es évek elején eldöntötték, hogy bombákat fognak robbantani Olaszország különböző városaiban, kikérték a maranóiak véleményét, sőt, az együttműködésüket kérték. A Nuvoletta klán őrült ötletnek tartotta a bombarobbantásokat, úgy gondolta, hogy az csak politikai érdekeket szolgálna és nem hozna kézzelfogható eredményt. Határozottan elzárkóztak a részvételtől és attól is, hogy logisztikai segítséget nyújtsanak a merénylőknek. Elutasításukat azonban nem követték retorziók. Egyszer maga Totó Riina kérte meg Angelo Nuvoletta nagyfőnököt, hogy vesztegesse meg a bírákat az ellene folyó maxiperben, de a maranóiak akkor sem siettek a corleonesiek militáns szárnyának segítségére. A Nuova Famiglián belül dúló háború idején, a Cutolo felett aratott győzelmet követően, a Nuvoletták megüzenték Giovanni Bruscának, Falcone bíró gyilkosának, San Giovanni Jato főnökének, hogy tegyen el láb alól öt személyt Campaniában és kettőt közülük marasson szét savval. Úgy rendelkeztek vele, ahogy az ember kihívja a vízvezeték-szerelőt. Ezt ő maga mondta el a bíráknak, amikor elmesélte, hogy milyen módszert alkalmazott Luigi és Vittorio Vastarella eltüntetésére: Kiadtuk az utasítást, hogy be kell szerezni száz liter sósavat, valamint kétszáz literes fémkonténerek is kellettek, olyanok, amelyekben általában olajat tárolnak, csak lángvágóval le kellett vágni a fedelüket. Tapasztalataink szerint mindkét konténerbe ötven liter savat kellett önteni, és mivel két személy megfojtása volt tervbe véve, két tartályt készítettünk elő. A Nuvoletták – szövetségben a Nettunók és a Polverinók alklánjaival – megújították a drogkereskedelembe történő befektetés mechanizmusát is, és egy sajátságos, részvényesi rendszert szerveztek a kokain köré. A nápolyi DDA 2004-es vizsgálati anyagaiból kiderül, hogy a klán, közvetítőkön keresztül, gyakorlatilag mindenkinek lehetővé tette a kokainszállítmányok megvásárlását. Nyugdíjasok, alkalmazottak, kisvállalkozók, a saját pénzüket adták oda különböző ügynököknek, akik ezt drogszállítmányok megvásárlásába fektették. Egy 600 eurós nyugdíj beinvesztálása azt jelentette, hogy egy hónap alatt a kétszeresét lehetett visszakapni. A közvetítők szaván kívül persze semmilyen garancia nem létezett, de hosszú távon a befektetések előnyösnek bizonyultak. Annak a kockázata, hogy a pénz elvész, nem volt összehasonlítható a megszerezhető profittal, főleg, ha azzal a nyereséggel vetették össze, amit egy banktól kaptak volna, ha lekötik a pénzüket. A dolog egyetlen hátránya a

szervezés volt, ugyanis a kokaintéglákat gyakran a kisbefektetők lakásain kellett tárolni, hogy minél jobban szétszórják az árut, ez viszont gyakorlatilag lehetetlenné tette az elkobzást. A camorra klánoknak tehát sikerült azt az egyébként tisztességes középosztályt is beszervezniük a drogüzletbe, amelytől mi sem állt távolabb, mint a bűnözői tevékenység, de elege volt abból, hogy a bankokra bízza a pénzét. A klánok magát a terjesztői hálózatot is teljesen átalakították. A Nuvoletták és Polverinók borbélyüzletekből és szoláriumokból csináltak kokainterjesztő központokat. A drogkereskedelemből származó profitot, strómanokon keresztül, lakásvásárlásba, szállodákba, a szolgáltatóiparba, valamint magániskolákba fektették be, de még művészeti galériákat is vásároltak. A Nuvoletták legnagyobb volumenű tőkebefektetéseit, a vádak szerint, Pietro Nocera kezelte. A körzet egyik legbefolyásosabb vállalkozójaként számon tartott Nocera mindig Ferrarival járt és volt egy magánrepülőgépe is. A nápolyi bíróság 2005-ben Nocerát ingatlanelkobzással sújtotta és vállalataira mintegy 30 millió euró pénzbírságot szabott ki. A valóságban mindez gazdasági birodalmának csupán 5 százalékát érintette. Salvatore Speranza, az egyik camorratag, aki úgy döntött, hogy együttműködik az igazságszolgáltatással, felfedte, hogy Nocera diszponál a Nuvoletta klán teljes vagyona fölött, és „ő irányítja a szervezet telekügyleteit és építőipari befektetéseit.” A Nuvoletták Emília Romagna, Veneto, Marche és Lazio tartományokban az Eneán, egy termelőszövetkezeten keresztül fektettek be, amelyet Nocera igazgatott a bujkálás alatti időszakban is. A szövetkezet óriási bevételekkel rendelkezett, mivel az Enea több millió eurós nagyságrendű pályázatokat nyert el Bologna, Reggio Emilia, Modena, Velence, Ascoli, Piceno és Frosinone városokban. A Nuvoletták ügyletei Spanyolországra is kiterjedtek. Nocera volt az, aki Tenerifén azért látogatta meg Armando Orlandót, aki a nyomozati anyagok szerint a klán egyik feje volt, hogy felrója neki a Marina Palace, egy impozáns szállodakomplexum építkezései során felmerülő túl magas költségeket. Nocera szerint fölöttébb drága anyagokat használtak fel az építkezésnél. A Marina Palace-t csak az interneten láttam, a weboldalon valóban egy óriási turisztikai központ látható, medencékkel és pavilonokkal, amelyet a Nuvoletták azért építettek, hogy beszálljanak a spanyol turisztikai bizniszbe. Paolo Di Lauro maranói kiképzést kapott, bűnözői karrierje náluk kezdődött, az egyik altisztjük volt. Di Lauro azonban lassan eltávolodott a Nuvolettáktól és a ‘90-es években a castellamarei főnök, Michele d’Alessandro jobbkeze lett, akinek ügyleteit teljes egészében ő intézte, a bujkálás időszakában is. Di Lauro szervezte meg azt is, hogy a drogterjesztés ugyanazokkal a módszerekkel történjen, amely a ruházati cikkek esetében már hatékonyan működött. A főnök felismerte, hogy miután Gennaro Licciardi meghalt a börtönben, Nápoly északi részének külterületei a világ legnagyobb szabadtéri kábítószerpiacává válhatnak. És mindez az ő embereinek irányítása alatt vált lehetségessé. Paolo Di Lauro

mindig feltűnés nélkül, inkább pénzügyi, mint fegyveres eszközökkel operált, látszólag nem nyomult be más főnökök területére és soha nem volt nála házkutatás, nem indult ellene vizsgálat sem. Paulo di Lauro szervezetének felépítését elsőként a pentito Gaetano Conte fedte fel. Az ő története különösen érdekes. Conte korábban csendőr volt Rómában, Cossiga idején a köztársasági őrezredben teljesített szolgálatot. Az a tény, hogy a köztársasági elnök testőre volt, sokat nyomott a latban Di Laurónál. Miután a klánok megbízásából több kábítószerügyletet és zsarolási akciót bonyolított le, úgy döntött, hogy együttműködik az igazságszolgáltatással. Szakmájából kifolyólag az általa közölt információk kimagasló módon fontosnak és értékesnek bizonyultak. Paolo di Laurót mindenki „Ciruzzo ‘o millionario”-ként, vagyis Ciruzzo, a milliomosként ismeri – a név viccesen hangzik, de az álneveknek és a beceneveknek általában vaslogikája és nagy jelentősége van. A Rendszer résztvevőit mindig csak a becenevükön hallottam emlegetni, mert a valódi, az igazi név gyakran feledésbe merül. A becenevet nem a tag választja, egyszer csak felmerül és ráragad, véletlenszerűen, vagy egy bizonyos helyzetből adódóan. A camorra becenevei is így születnek. Paolo Di Laurót a nagyfőnök, Luigi Giuliano keresztelte el „Ciruzzo ‘o millionario”-nak, amikor egyik este a pókerasztalnál Di Lauro úgy jelent meg, hogy a zsebéből százezer lírás bankjegyek hullottak ki. Giuliano így kiáltott fel: „Hát ki ez itt, csak nem a kis Ciro, a milliomos?” A név egy hirtelen sziporkából, egy frappáns megfogalmazásból született. A becenevek és álnevek sora végtelen. Carmine Alfieri, a Nuova Famiglia főnöke, azért kapta az „o’ntufato” (a Mogorva) nevet, mert az arcán mindig egyfajta düh és elégedetlenség tükröződik. Vannak továbbá olyan becenevek, amelyek a régi családi ragadványnevek utókorra továbbörökített változatai. Mario Fabbrocino főnök neve „o graunar”, a Szenes, mivel az ősei szénkereskedők voltak, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy ilyen egyszerű és szerény névvel illessék azt a nagyfőnököt, aki a Vezúv környéki camorra tőkéjével gyarmatosította fél Argentínát. Léteznek a camorrán belül a tag szenvedélyére vagy hobbijára utaló becenevek is: Nicola Luongo beceneve „o Wrangler”, mivel rögeszmésen ragaszkodik az azonos nevű dzsiphez, amely egyébként a Rendszer embereinek egyik kedvenc járművévé vált. Vannak továbbá különböző, testalkatra és ismertetőjegyekre utaló becenevek: Giovanni Birra, a Madzag, mivel vékony és magas; Costantino Iacomino „capaianca” (Fehérfej), hófehér haja miatt; Ciro Mazzarella „o scellone” (a Csontos), kidudorodó lapockája folytán. Nicola Pianesét „o mussutónak”, vagyis Tőkehalnak nevezik nagyon fehér bőre miatt, Rosario Privatót „mignolinónak” (Kisujjacska), Dario De Simonét „o nanónak”, vagyis Törpének hívják, apró termetük okán. Vannak megmagyarázhatatlan becenevek is, mint például Antonio Di Fraiáé, akit „o urpacchiellónak” neveznek, ami azt a fajta korbácsot

jelenti, amit a szamár kiszárított nemi szervéből készítenek. Carmine Di Girolamo beceneve „o sbirro” (a Zsaru), mert műveleteibe sokszor rendőröket és csendőröket is bevon. Ciro Monteriso neve, ki tudja milyen okokból kifolyólag „o mago” (a Varázsló). A Torre Annunziata-i, filmszínész arcú Pasquale Gallo beceneve „o belillo (a Szépfiú), a Lo Russo családot „i capitoni” (Fejeseknek), a Mallardokat „i carlantoninak”, a Belfortékat „Mazzacanénak” becézik, a Piccolók neve „Quaqquaroni”, valószínűleg a régi családi ragadványnevek alapján. Vincenzo Mazzarella beceneve „o pazzo (az Őrült), Antonio Di Biasié pedig „Pavesino”, mert a fegyveres összetűzések idején mindig az azonos nevű babapiskótát viszi magával rágcsálnivalónak. Domenico Russot, a spanyol negyed nagyfőnökét általában „Mimi dei caniként”, vagyis Kutyás Mimiként emlegetik, mert gyerekkorában a Toledo utcában kiskutyákkal kereskedett. Antonio Carlo D’Onofrio beceneve „Carlucciello ‘o mangiavatt” (Carlucciello, a macskazabáló) lett, mert állítólag úgy tanult meg lőni, hogy kóbor macskákra célzott. Gennaro Di Chiara beceneve, mert rendkívül idegesen reagál, ha valaki az arcához ér, „file scupierto”, vagyis Csupasz vezeték lett. Vannak továbbá olyan becenevek, amelyek hangutánzó szavakon alapszanak és lefordíthatatlanok, például Agostino Tardit „pikk-pokknak” hívják, Domenico Ronza neve „sipp-sipp”, a De Simone család tagjait pedig „háp-hápnak” nevezik, az Aversanók neve „cikcakk”, Rafaele Gioulianóé „o zuí”, Abtonio Bifonéé pedig „zuzú”. Elegendő volt, hogy többször egymás után ugyanazt az italt rendelje, Antonio Di Vicinót mindenki „lemonnak”, vagyis Limonádénak kezdte hívni. Vincenzo Benitozzi kerek arca miatt lett „Cicciobello”, vagyis Kerek képű, Gennaro Di Lauro neve a Tizenhetes, ami valószínűleg azt a házszámot jelenti, ahol lakik. Giovanni Aprea azért lett „punt ‘e curtiello”, a Késdobáló, mert a nagyapja, Pasquale Squiltieri egyik 1974-es filmjében egy idős camorratagot alakított, aki a zöldfülűeket a kés használatára képezte ki. Vannak persze kifejezetten árulkodó becenevek is, amelyek egy főnök számára szerencsét, de szerencsétlenséget is hozhatnak. Ilyen például Francesco Schiavone beceneve, a Szandokán, amit azért kapott, mert feltűnően hasonlít Kabir Bedire, a színészre, aki a sorozatban a híres kalózt alakítja. Pasquale Tavoletta beceneve Zorró, mert nagyon hasonlít a tévésorozat főszereplőjéhez, Luigi Giulianót pedig „o renek”, vagyis a Királynak hívják, de van egy másik beceneve is, a „Lovigino”, ami állítólag úgy született, hogy az amerikai barátnői azt suttogták a fülébe, hogy „I love Luigino”, innen a rövidített elnevezés. Luigi testvére, Carmine beceneve „o lione” az Oroszlán, Francesco Verdéé pedig „o negus”, mint az etiópiai uralkodói cím, egyrészt vérengző természete, másrészt hosszú „uralkodása” miatt. Mario Schiavonét Meneliknek becézik, ahogyan a híres etióp császárt hívták, aki szembeszállt az olasz seregekkel, Vincenzo Chiarobenét pedig Kadhafinak, mert rendkívüli módon hasonlít a líbiai diktátor fiára. Francesco Bidognetti nagyfőnököt mindenki csak „Cicciotto di Mezzanotteként” emlegeti, vagyis Éjféli szépfiúként, amely becenév állítólag

annak köszönhetően született, hogy aki ki mert kezdeni vele, az nappal tapasztalta meg az éjszakát. Vannak, akik azt állítják, hogy azért kapta ezt a becenevet, mert klánbéli pályafutását a kurvák védelmével kezdte. Bidognetti egész klánja ma már ezt a becenevet viseli. Így hát minden főnöknek van beceneve vagy ragadványneve. Valójában ez az, ami azonosítja és ez teszi egyedivé őket. Egy főnöknek a becenév olyan, mint a stigma az egyház szentjeinél. A Rendszerhez való tartozás kinyilatkoztatása. Bárkit hívhatnak Francesco Schiavonénak, de csak egy közülük a Szandokán, bárki lehet Carmine Alfieri, de csak egy fog megfordulni az „o ‘ntufato” névre, bárkit hívhatnak Francesco Verdének, csak egy hallgat közülük az „o negus” elnevezésre. A születési anyakönyvi kivonatban, a név rubrikában sokaknál szerepelhet a Paolo Di Lauro, de csak egyvalakit becéznek közülük Ciruzzo, a milliomosnak. Ciruzzo úgy döntött, hogy a lehető legcsendesebben bonyolítja az ügyeit, egy jelentős kapacitású, de nem feltűnő fegyveres támogatás, illetve háttér mellett. Ő még a rendőrség számara is hosszú ideig ismeretlen volt, mint camorrafőnök. A lebukása is véletlenszerű: egyszer behívatták az ügyészségre, mert a fia, Nunzio, egy rossz jegy miatt bántalmazott egy tanárt abban a középiskolában, ahova járt. Paolo Di Lauro ezután vonult vissza és ekkor kezdett el bujkálni az igazságszolgáltatás elől. Di Lauro közvetlen kapcsolatot épített ki a dél-amerikai kartellekkel, és óriási terjesztői hálózatot hozott létre, úgy, hogy szövetkezett az albán kartellekkel. Az utóbbi években a kábítószer útja nagyon pontosan meghatározható nyomvonalat követ. A koka(cserje termése) Dél-Amerikából indul, Spanyolországba érkezik és vagy közvetlenül ott osztják el vagy a szárazföldön át Albániába „utazik”. A heroin Afganisztánból indul, majd Bulgárián, Koszovón és Albánián keresztül megy tovább. A hasis és a marihuána Észak-Afrikából kel útra, ezeket a törökök és az albánok terítik tovább a Földközi-tenger vidékén. Di Laurónak sikerült közvetlen kapcsolatot teremtenie minden kábítószerpiachoz, ezekben a körökben ő volt a legnagyobb és megkérdőjelezhetetlenül leghatalmasabb terjesztő a piacon. 1989-ben alapította meg az utóbb elhíresült Confezioni Valent di Paolo Di Lauro & Co. nevű céget, amelynek tevékenysége az alapító okirat szerint 2002-ben szűnt volna meg, de 2001 novemberében a Nápolyi Bíróság elkobozta a céget. A Valent, Olaszország-szerte több „cash and carry” építésére és üzemeltetésére kiírt tendert nyert meg. A társasági szerződésben tevékenységi körként rengeteg minden szerepelt: bútorkereskedelem, textilipar, ruházati kereskedelem, húsipari készítmények értékesítése, ásványvíz értékesítés stb. A Valent meleg étellel látott el egy sor intézményt, államit és magántulajdonban lévőt, tevékenységei között szerepelt mindenféle és –fajta húsipari termék termelése és feldolgozása. Ezenkívül, a Valent építőipari valamint turisztikai tevékenységet is folytatott, több vendéglátó-ipari vállalkozást tulajdonolt és üzemeltetett, valamint részt vett majd minden „szabadidőhöz kapcsolódó” tevékenységben. Ugyanakkor, az alapító okirat szerint: „a társaság felvásárolhat telkeket, amelyeken termelői üzemegységeket, üzletközpontokat vagy

lakóépületeket építhet és üzemeltethet.” A cég kereskedelmi tevékenységéről szóló engedélyt 1993-ban adta ki a Nápolyi Közigazgatási Hivatal, a társaság ügyvezetője ennek értelmében Cosimo Di Lauro, Paolo fia volt. Paolo Di Lauro, a klánnal összefüggő okok miatt, 1996-ban eltűnt a színről, saját részvényeit a feleségére, Luisára ruházta át. A Di Laurók valóságos dinasztiát alkotnak, az uralkodás az utódlás sorrendjében történik. Luisa Di Laurónak 10 gyermeke van – az olasz ipar nagy matrónáinak gyakorlatához híven, ő is a gazdagodás függvényében gyarapította a családot. A gyerekek mind a klán tagjai lettek, először Cosimo, Vincenzo, Ciro, Marco, Nunzio és Salvatore, majd a kisebbek, a még nem nagykorúak. Paolo Di Lauro kedvenc befektetési helyeinek egyike Franciaország volt. Voltak üzletei Nizzában, de Párizsban is, a Rue Charenton 129., és Lyonban, a Quai Perrach 22. szám alatt. Di Paolo ragaszkodott ahhoz, hogy az olasz divatot az ő üzletein keresztül értékesítsék Franciaországban, az ő teherautói szállítsák az árut, és a Champs-Élysées-t Scampia hatalmának illata lengje be. Secondiglianóban azonban, a Di Laurók óriási üzlete egyre nehézkesebben működött. A szervezet túl gyorsan jött létre, részvállalkozásaiban óriási függetlenséggel rendelkező volt, és egyre inkább a szétszakadás fenyegette. Scampiában azonban mindenki abban reménykedett, hogy minden megoldódik, valahogy úgy, mint a legutóbbi alkalommal. Akkor egy elhíresült pohárürítés volt az, ami megoldotta a válságot. Egy különleges mozzanat, ami akkor történt, amikor Di Lauro egyik fia, egy súlyos motorbalesetet követően, haldoklott a kórházban. A fiú, Domenico, nyugtalan természetű gyerek volt. A nagyfőnökök gyerekei gyakran vetik el a sulykot, megengednek maguknak olyasmit is, amit mások gyerekei soha nem tehetnének meg büntetlenül. A 2003-as rendőrségi vizsgálati anyagokból az derül ki, hogy Domenico a bandájával nemegyszer randalírozott és vandálkodott – egyszer egy kisváros, Casoria szinte összes kirakatát összetörték, garázsokat, kocsikat törtek fel, felgyújtották a szemeteskukákat és a virágládákat, festékspray-vel fújták le a bejárati ajtókat, öngyújtólánggal olvasztottak meg több kaputelefont. A papa csendben és gálánsan fizetett, mindent elrendezett, és úgy térítette meg a károkat, hogy nem reklámozta saját hatalmát, és vissza sem élt vele. Domenico azonban egy este túl gyorsan akart bevenni a motorjával egy éles kanyart, ez azonban nem sikerült, bukott, és életveszélyes sérülésekkel szállították be a helyi kórházba, ahol hosszú szenvedést követően, néhány nap múlva meghalt. Ez a tragikus epizód eredményezte azt, hogy a csúcsvezetőség találkozott, mégpedig úgy, hogy a főnök amnesztiát hirdetett. Scampiában mindenki ismeri a történetet. Lehet, hogy csak kitaláció az egész, de nagyon fontos mozzanat, abból a szempontból, hogy a camorrán belül miképpen oldják meg a konfliktusokat. Azt beszélik, hogy akkoriban, Gennaro Marino, más néven Genny McKay, Paolo Di Lauro egyik ifjú titánja, bement a kórházba, ahol a fiú feküdt, hogy megvigasztalja a főnökét. A főnök elfogadta a baráti jobbot. Később, a kórház egyik mellékhelyiségében, a következő jelenet zajlott le. A nagyfőnök fogott

egy poharat, belevizelt, majd átnyújtotta Genny McKaynek, aki szó nélkül az utolsó cseppig kiitta a pohár tartalmát. A nagyfőnöknek ugyanis olyan hírek jutottak a fülébe, melyek szerint ifjú kedvence olyasmiket művel, ami enyhén szólva nem nevezhető elfogadható magatartásnak. Gazdasági döntéseket hoz anélkül, hogy előtte megbeszélné a főnökkel, pénzeket szed be, amelyekről nem tájékoztatja a vezéreket. Azt mesélik, hogy McKaynek eszébe sem jutott ellenkezni. Így oldotta meg tehát egy nagy pohár vizelet az első, a Di Lauro klánon belül jelentkező feszültséget és válságot. Olyan kompromisszum született azonban, amely nem állt erős lábakon és csak idő kérdése volt, hogy mikor bomlik majd fel az egység.

A secondiglianói háború McKay és Angioletto döntöttek. Arról, hogy hivatalossá teszik a saját csoportjukat. Megszerezték minden idősebb főnök hozzájárulását, világosan kinyilvánították, hogy nem keresnek konfliktust a szervezettel, csak konkurensként tekintenek magukra. Lojális konkurencia a nagy és széles piacon. Szorosan együttműködve, de önállóan. Ezért hát – Pietro Esposito pentito vallomása szerint – mindezt megüzenték Cosimo Di Laurónak, a kartell nagyfőnökének. Az üzenetben az állt, hogy találkozót szeretnének az öreggel, Paolóval, a legnagyobb főnökkel, a legfőbb hatalom birtokosával, magával a klán legfontosabb emberével. Személyes találkozót kértek, hogy elmondják, nem elégedettek az újjászervezett struktúrával, hogy nekik is vannak gyerekeik, szemtől szembe akarták tisztázni mindezt, nem suttogva a háta mögött. A kommunikáció akkoriban nehéz ügy volt, a mobiltelefonokat lehallgatták, a főnökök nehezen mozdulhattak ki észrevétlenül. Genny McKay Paolo Di Lauróval akart találkozni, azzal a főnökkel, akinek vállalkozói karrierjét köszönhette. Cosimo látszólag elfogadja a kérést, végül is arról szól a történet, hogy a szervezet legfőbb vezetőségét kell összehívni, a főnököket, az irányítókat, a részlegvezetőket. Nem lehet visszautasítani. Cosimo azonban már más terveket forgat az agyában. Látszólag azzal van elfoglalva, hogyan szervezze meg a találkozót, védelmi intézkedésekről, logisztikai ügyekről hoz döntéseket. Az igazságszolgáltatással együttműködő személyek vallomásai szerint azonban Cosimo nem Giovanni Cavallarót, a Gavallért, vagyis nem azt az embert küldi el tárgyalni a részletekről, akit mindig szokott és aki hagyományosan a Di Lauro család külső kapcsolatait intézi. Cosimo a testvéreit, Marcót és Cirót küldi el, hogy nézzenek körül a találkozó leendő helyszínén. Ők pedig odamennek, körbeszaglásznak, a tervezett kirándulásról pedig nem értesítenek senkit. Kíséret nélkül, valószínűleg egy nem feltűnő kocsiból pásztázzák a környéket. Nem mennek se túl lassan, se túl gyorsan. Észreveszik az előkészített egérutakat, beazonosítják a kihelyezett őrszemeket, anélkül, hogy bárkinek is feltűnnének. A testvérek hazatérnek és jelentést tesznek. Cosimónak minden világos. Csapda. Meg akarják ölni Paolót és bárkit, aki majd elkíséri. A találkozó ürügy arra, hogy a klán fejének megölésével új korszak kezdődjön a kartellen belül. Végül is egy birodalmat nem kézfogással, hanem karddal szokás megszerezni. Mindezt a vallomásokból, a tanúk elmondásából tudjuk. Cosimónak, annak a fiúnak, akit Paolo teljhatalommal ruházott fel a kábítószerkereskedelem irányítása és ellenőrzése felett, döntenie kell. Háború lesz, mégsem üzen hadat, mindent magában tart, teljes mértékben meg akarja érteni a mozgásokat, nem akarja, hogy a riválisok gyanút fogjanak. Tudja, hogy hamarosan megtámadják, hogy mindent el fognak követni, hogy megöljék, de most időt kell nyernie és ki kell dolgoznia egy precíz, hibátlan és győztes

stratégiát. Tudnia kell, kire számíthat, milyen erők állnak a rendelkezésére. Ki van vele és ki van ellene. A sakktáblán csak ez a két eshetőség van. A Di Laurók azzal indokolják a nagyfőnök hiányát, hogy nagyon nehéz megszervezni a mozgását, mivel a rendőrség szoros ellenőrzés alatt tartja. Paolo már tíz éve bujkál. Nem tűnik annyira vészesnek, sem feltűnőnek elhalasztani egy időre a találkozót, ha Olaszország egyik legveszélyesebb körözött bűnözőjéről van szó. A nagyfőnöknek, aki a markában tartja a drogkereskedelem legnagyobb birodalmát, mind hazai, mind nemzetközi szinten, hosszú uralkodásának egyik legveszélyesebb válságát kell megélnie, olyat, ami legalább tíz éve nem fordult elő. A Di Lauro klán mindig is tökéletesen megszervezett vállalkozásként működött. A főnök úgy szervezte meg, mint egy több szinten működő nagyvállalatot. Az első szinten az előmozdítók, alapítók és finanszírozó személyek vannak, gyakorlatilag ez a klán vezető testülete. Ez irányítja és ellenőrzi a kereskedelmi és terjesztői tevékenységeket. Ez a vezető testület, a nápolyi ügyészség jelenlegi ismeretei szerint a következőkből áll: Rosario Pariante, Raffaele Abbinante, Enrico D’Avanzo és Arcangelo Valentino. A második szinthez tartoznak azok, akik a gyakorlatban foglalkoznak a kábítószerrel, megvásárolják azt és ők intézkednek az elosztásról, valamint ők tartják a kapcsolatot a terjesztőkkel, akiknek biztosítják a védelmet, mind fizikai, mind pedig jogi értelemben. Ezen a szinten a legfontosabb nevek: Gennaro Marino, Lucio De Lucia, Pasquale Gargiulo. A harmadik szint a területi főnököké, vagyis azoké, akik közvetlen kapcsolatban állnak a terjesztőkkel, ők szervezik meg az őrszemeket, a menekülési útvonalakat és ők felügyelik a termék elosztó központjait is, vagyis azokat a raktárakat, ahol a drogot kisebb adagokra osztják. A negyedik szinten vannak a terjesztők, ők a legkiszolgáltatottabbak. Minden szintnek vannak alcsoportjai, ezek tagjai csak a saját vezetőjükkel kommunikálnak, de nem tudják, hogy azokat ki irányítja. A kábítószerből származó jövedelem csillagászati, és több ezer ember „dolgozik” a terjesztésén, de nagyon kevesen ismerik a szervezet felépítését. A profit a kezdeti befektetés 500 százalékát éri el. A Di Laurók vállalati modelljével kapcsolatban nekem mindig a gyűjtőhalmaz jutott eszembe, amit a matematika könyvek szemléletesen úgy írnak le, hogy egy olyan banánfürthöz hasonlít, amelyben minden egyes banán önmagában egy banánfürt, amelynek banánjai szintén egyenként banánfürtök, és így tovább. A Di Lauro klán csak a drogkereskedelemből 500 millió eurót zsebel be naponta. A terjesztők, a raktárvezetők, a futárok, gyakran nem képezik a rendszer szerves részét, csak egyszerű alkalmazottak. A kábítószerüzletben irdatlan pénz van, több ezer ember dolgozik benne, de nem tudják, valójában ki irányítja őket. Nagy vonalakban tudják, hogy melyik camorra családnak dolgoznak, de semmi többet. Így hát, ha esetleg az egyik letartóztatottnak kedve támadna „énekelni”, a szervezeti felépítésnek csupán minimális töredékéről

tudna felvilágosítást adni, semmiképpen sem tárhatná fel a teljes, mindent behálózó struktúra fegyveres és gazdasági összefüggéseit. A gazdasági és pénzügyi egységek mögött fegyveres támogatás volt. Létezett egy belső irányító mag, ők dirigáltak az altiszteknek, vagyis a területi főnököknek. Az ismertebb bérgyilkosok: Emanuele D’Ambra, Ugo De Lucia (másnevén „Ugariello”), Nando Emolo „o’schizzato”, Antonio Frerrara „o tavano”, Salvatore Tamburino, Salvatore Petriccioni, Umberto La Monica és Antonio Mennetta voltak. Közvetlenül utánuk az altisztek következtek: Gennaro Aruta, Ciro Saggese, Fulvio Montanino, Antonio Galeota, Giuseppe Prezioso, aki Cosimo személyi testőre volt, és Costantino Sorrentino. Ez a szervezet összességében legalább háromszáz főből állt, ezek mindegyike rendes bért kapott. A szervezet felépítése eléggé összetett volt, minden szintnek megvolt a pontos feladata és munkaköre. Volt egy óriási, mindig hozzáférhető gépkocsipark, autókkal, motorokkal. A fegyverraktárakat titkos és jól eldugott helyszínre tették, és mindig rendelkezésre állt néhány kovácsműhely, ahol az emberöléseknél használt fegyvereket azonnal beolvasztották. Jól felépített logisztikai hálózat működött – például a gyilkos, dolga végeztével, azonnal lőgyakorlatra mehetett egy hivatalos lőtérre, így utóbb meg lehetett magyarázni a kezén maradt lőpornyomokat, ami a lebukás legnagyobb veszélyét rejti, ugyanis nem tüntethető el. Létezett egy olyan hálózat is, amely a fegyveres csoportoknak biztosította az azonnal megsemmisíthető speciális ruházatot és sisakot. A vállalkozás makulátlannak tűnt, a szervezés majdhogynem tökéletesnek mondható. Így egy akciót, egy gyilkosságot, egy befektetést nem kellett feltétlenül leplezni, elég volt annyi, hogy ne lehessen bizonyítani semmit a bíróságon. Már egy ideje rendszeresen jártam Secondiglianóba. Amióta nem szabászkodott, Pasquale mindig tájékoztatott az éppen aktuális viszonyokról, hogy milyen a hangulat, milyen szelek fújnak, mert a helyzet gyorsan változott, annak függvényében, hogyan alakult a pénzügyi piacok és a befektetések iránya. Nápoly északi részein Vespával közlekedtem (a Piaggio kismotorja – a ford.). Scampia és Secondigliano környékén a rengeteg fény tetszett a legjobban. Itt az utcák szélesek, szellősek, teljesen mások, mint Nápoly történelmi városközpontjának szűk, sötét sikátorai. Itt az ember úgy érzi, hogy az aszfalt alatt, az épületek közvetlen közelében, még élnek a mezők. Scampia a nevében is hordozza a nyílt tér fogalmát (jelentése ‘tágas’ – a ford.). A mára már elsorvadt, régi nápolyi dialektusban a szó olyan megműveletlen földterületet jelölt, ahol burjánzik a gyom, pontosan ezen a helyen építették fel a ‘60-as években az új lakótelepet, a híres hét Velét. A modern lakónegyed, amely építészeti szempontból jelképpé vált, gyakorlati használhatóságában és céljaiban totális utópiának bizonyult és semmilyen formában nem volt képes megállítani a kábítószer-kereskedelem gépezetét, amely a föld ezen részén már túl mélyen beivódott a társadalom szövetébe. Az állandó munkanélküliség és egy

konzekvens, társadalmi, gazdasági, kulturális fejlesztési terv hiánya azt eredményezte, hogy a környék többmázsányi kábítószer tárolóhelye, és az abból származó pénz tisztára mosásának helyszíne lett. Secondigliano fontos szerepet játszik az illegális bevételek legálissá tételének folyamatában. 1989-ben, a camorra tevékenységét vizsgáló bizottság tájékoztatójában az állt, hogy országos szinten Nápoly északi területein a legmagasabb a terjesztők aránya a teljes népességben. Tizenöt évvel később ez az arány már európai viszonylatban is a legmagasabb lett, világviszonylatban pedig az ötödik volt. Az arcomat már régen ismerte mindenki, és a klánok őrszemei, a megfigyelők, a semleges kategóriába soroltak be. Egy megfigyelés alatt álló helyen, minden másodpercben előfordulhat egy negatív előjelű esemény – rendőrök, csendőrök, rivális családok tagjai –, de megjelenhet a pozitív előjelű is, vagyis a vásárló. Mindaz, ami ezen kívül esik, az nem oszt nem szoroz, az jelentéktelen. Ha valaki az utóbbi kategóriába tartozik, olyan, mintha nem is létezne. A terjesztés helyszínei a tökéletes szervezés mintapéldái. A kábítószerkereskedelem óramű pontossággal működik. Mintha a résztvevők egy gépezet részei lennének, amely magát az időt hozza működésbe. Bármelyik kis csavar megmozdulása egy másik mozgását idézi elő. Az olajozott működés minden egyes alkalommal elbűvölt. A béreket hetente fizetik ki, az őrszemek 100 eurót kapnak, a tereken lévő terjesztők szervezői és a pénzbeszedők 500 eurót, az egyéni terjesztők 800 eurót, azok pedig, akik a raktározásról és a kábítószer elrejtéséről gondoskodnak, 1000 eurót kapnak. A turnusok délután háromtól éjfélig, majd éjféltől hajnali hétig tartanak – délelőtt szinte lehetetlen bármit eladni, túl sok a rendőr. Minden résztvevőnek hetente van egy szabadnapja, de ha munkanapon nem jelenik meg időben a téren, minden késedelmes óráért 50 eurót vonnak le a heti béréből. A Baku utcában folyamatosan zajlik az árucsere. Megérkezik a vevő, fizet, átveszi az árut és már megy is. Néha előfordul, hogy a terjesztő mögött kocsisor alakul ki. Főleg szombat esténként. Ilyenkor a környező terekről átirányítanak néhány dílert erre a környékére. Ebben az utcában 60 millió euró a forgalom. A Kábítószerosztály szerint általában négyszáz adag marihuánát és négyszáz adag kokaint adnak el naponta. Amikor megjelennek a rendőrök, a dílerek tudják, melyik házba kell bemenniük és hol kell elrejteniük az árut. A térre beforduló rendőrségi autó előtt rendszeresen lerobban egy motor vagy egy kisautó, hogy megakadályozza a továbbhaladást, ezalatt a terjesztők motorra pattannak és eltűnnek. Az őrszemek gyakran büntetlen előéletűek és fegyvertelenek, így ha még néha el is kapják, bizonyíték hiányában hamar elengedik őket. Amikor dílereket tartóztatnak le, behívják a tartalékokat, akik általában kábítószerfüggők vagy környékbeli rendszeres fogyasztók, vészhelyzetben ők veszik át a terjesztők munkáját. A letartóztatott díler helyére szinte azonnal találnak helyettesítést, hiszen az üzletnek mennie kell. Még a kritikus pillanatokban is. A Dante utca a nagy kaszálás másik helyszíne. Itt a terjesztők mind fiatalkorú gyerekek, itt is óriási forgalom bonyolódik. A helyet a Di Laurók

tartják fenn, akárcsak a nemrég beindított másik piacot, a Resistenza sugárúton, amely korábban a heroin fő központja volt, de árultak itt kobrét és kokaint is. A tér igazgatását egy igazi, hamisíthatatlan irányítóközpontból végzik. Az őrszemek mobilon kommunikálnak egymással, tájékoztatják a többieket az eseményekről. A tér főkoordinátora egy térkép előtt ül, hozzá futnak be a mobil hívások, így gyakorlatilag azonnal képe van mindarról, ami a helyen történik. A rendőrök és a vevők mozgását is figyelemmel kíséri. A Di Laurók által Secondiglianóban bevezetett újdonságok egyike a vevő védelme. Az ő uralkodásukat megelőzően az őrszemek csak a terjesztőt védték a letartóztatástól vagy az igazoltatástól. Korábban a vevőt a rendőrök megállíthatták, igazoltathatták, átkutathatták és be is vihették kihallgatásra. Di Lauro azonban bevezette, hogy az őrszem a vevőt is tartsa szemmel, így ha valaki az ő területén vásárolt, biztonságban érezhette magát. Mindez kivételesen kényelmesnek bizonyult a kisfogyasztók számára, akik a secondiglianói kábítószerpiac legalsó és legmegbízhatóbb szintjét jelentik. A Berlingieri kerületben elég, ha az ember felhív egy telefonszámot, azonnal megmondják, hol és mikor veheti át a kért anyagot. Így működik a terjesztés a Ghisleri utcában, az Ises parkban, Guanella körzetében, a Labriola utca H negyedében, a Sette Palazzi környékén. Ezek a területek már jól jövedelmező piaccá szerveződtek, itt a lakók megszokták, hogy ne vegyenek észre bizonyos történéseket és ne reagáljanak bizonyos eseményekre. És ez a hozzáállás életmóddá vált, az itteniek csak azt veszik észre, amit akarnak. A terület egyfajta óriási kábítószer szupermarketté vált, ahol mindenfajta drog kapható. Nincs olyan Európában létező kábítószer, amelyik először ne járná meg Secondigliano utcáit. Ha mindezt a kábítószert csupán a campaniai és nápolyi lakosság fogyasztaná, a statisztika igencsak döbbenetes lenne. Gyakorlatilag minden egyes nápolyi család legalább két tagjának kokainfüggőnek, és egy tagjának heroinfüggőnek kellene lennie. És akkor még nem beszéltünk a hasisról és a marihuánáról. Ezenkívül ott vannak a heroin és a kobrét, és az úgynevezett könnyű drogok, no meg a tabletták, amelyeket egyesek még mindig extasyként emlegetnek, noha az extasynak százhetvenkilenc féle variációja létezik. Secondiglianóban a tablettákat „x-aktáknak”, „zsetonnak”, vagy „bonbonnak” nevezik. A pirulákon irdatlan pénzeket keresnek. Egy tabletta előállítása 1 euróba kerül, nagykereskedelmi ára 3-5 euró. Milánóban, Rómában és a többi nagyvárosban már 50-60 eurót kérnek érte. Scampiában viszont már 15 euróért hozzá lehet jutni. A secondiglianói kábítószer-kereskedelem szakított a terjesztés rögzült és kötött szabályokkal rendelkező hagyományával, ennek fő oka a kokainban keresendő. A korábban a felsőbb osztályok privilégiumának számító kokain, a klánok új gazdaságpolitikájának köszönhetően, mára úgymond mindenki által hozzáférhető tömegcikké vált, persze különböző minőségben, ám minden igényszintet kielégítően. Az Abele-csoport tanulmánya szerint, a kokainfogyasztók 90 százaléka dolgozó és egyetemista. A kokain fogyasztása

immár nem kötődik különleges eseményekhez, a fogyasztók általában egyfajta serkentőként használják, hogy képesek legyenek még valamilyen szinten fenntartani az emberhez méltó élet illúzióját, miközben örökösen fáradtak a túlhajszoltságtól. A kamionsofőrök azért használják, hogy képesek legyenek egész éjszaka vezetni. Mások azért, hogy ne aludjanak el a számítógép mellett, hogy hetekig képesek legyenek szünet és pihenés nélkül dolgozni. A kokain ebben az esetben fáradtságtompítóként, fájdalomcsillapítóként és boldogsághelyettesítőként működik. Ahhoz, hogy kielégítsenek egy olyan piacot, ahol az emberek kikapcsolódásképpen és nem csak agytompítás céljából használják a kábítószert, a klánoknak át kellett alakítaniuk, rugalmasabbá kellett tenniük magát a terjesztést. Ezt a minőségi előrelépést a Di Laurók tették meg. Liberalizálták a terjesztést és a beszerzést is. Az olasz bűnszövetkezetek, hagyományosan, általában előnyben részesítik a nagy tételek felvásárlását. A Di Laurók azonban a közepes és kis tételekre specializálódtak, így ugyanis egy „kisvállalkozói középosztályt” hoztak létre a drogterjesztésben, amely új klienseket hozott a konyhára. Ez a kisvállalkozói réteg szabadon rendelkezik az áruval, önállóan dönt arról, hogyan és mennyiért adja el, hogy milyen módszerekkel és hol terjeszti. A piachoz tehát bárki hozzáférhet, bármilyen mennyiségről is legyen szó. A Cosa Nostra és a n’drangheta is nyakig benne van a kábítószerbizniszben, náluk azonban csak és kizárólag a tagokon, a családok szövetségesein és beszervezett tagjain keresztül lehet hozzájutni az áruhoz. Náluk alapvető fontosságú, hogy tudják, mely területeken fogják terjeszteni a drogot. Secondigliano Rendszerében nem így van. Itt a szabály a „laissez fairé, laissez passer”, totális és abszolút liberalizmus. A mögöttes elmélet a piac önszabályozó mechanizmusa. Ezért aztán Secondigliano mágnesként vonzza azokat, akik, hogy henceghessenek a barátaik előtt, 100-ért akarják továbbadni azt, amit 15-ért vettek, hogy elmehessenek egy hosszabb vakációra vagy vegyenek maguknak egy diplomát, esetleg megszabaduljanak egy adósságtól. A drogpiac liberalizálása az árcsökkenést is magával hozta. Eltűnőben van ezenkívül a kis tételek piacon kívüli terjesztésének gyakorlata. Ehelyett úgynevezett fogyasztói körök működnek. Van az orvosi kör, a pilóták köre, az újságírói és a közalkalmazotti kör. A középosztály, úgy tűnik, képlékenyen illeszkedik ehhez az új, informális és hiperliberális szemléletű kábítószerpiachoz. Ezen a piacon az anyag már-már haveri alapon cserél gazdát, a műveletnek látszólag semmi köze sincs bármilyen bűnözői tevékenységhez, olyan ártatlan ügyletnek tűnik az egész, mint amikor a háziasszonyok egymásnak ajánlgatják a kozmetikumokat. A gyakorlat egyébként nem csekély mértékben alkalmas az esetlegesen felmerülő erkölcsi kételyek hatékony elnyomására is. Nincs jelen az őrszemektől vigyázott, egész nap a téren robotoló terjesztő figurája. Nincs itt más, csak a termék és a pénz. Ennyi épp elég, hogy a dolog tisztán üzletnek tűnjön. A legjelentősebb olasz ügyészségek adatai szerint manapság három, kábítószerrel való visszaéléssel letartóztatott személy közül egy büntetlen előéletű és nem áll semmilyen

kapcsolatban bűnözői csoportokkal. A kokainfogyasztás mértéke, az Egészségügyi Minisztérium Kutatóintézete szerint, történelmi magasságokba emelkedett. 1999 és 2002 között 80 százalékkal nőtt meg. A SERT-hez forduló, függőségben szenvedő személyek száma évente megduplázódik. A piac polipként terjeszkedik, a génmanipuláció következtében évente négy „aratás” is lehetséges, vagyis nyersanyagban nincs hiány, és mivel nincs hegemóniára törekvő szervezet, virágzik a szabad vállalkozás. Robbie Williams, a híres kokainfüggő énekes, évekig azt mondogatta, hogy „Isten a kokaint találta ki arra, hogy közölje veled: túl sok pénzed van”. Pontosan ez a valamelyik újságban olvasott mondat jutott eszembe akkor, amikor a Case Celestinél (Égszínkék Házak) egy csapat fiatallal találkoztam, akik valósággal hozsannát zengtek az anyagról: „Az, hogy létezik az Égszínkék Házak kokainja, azt jelenti, hogy Isten semmilyen értéket nem tulajdonít a pénznek.” Az Égszínkék Házak, amelyek eredetileg világoskékre festett homlokzatuk miatt kapták a nevüket, a Limitone d’Arzano utca mentén húzódnak. Ma itt működik Európa legjobb kokainpiaca. Nem volt mindig így. A területet, a vizsgálati anyagok szerint, Gennaro Marino McKay tette jövedelmezővé. Ezért az a klánon belül az ő fennhatósága alá tartozik. És ez nem csupán technikailag van így. Maga a nagyfőnök, Paolo Di Lauro, aki nagyra tartotta McKayt, rendelkezett úgy, hogy a területet Genny McKay franchise-ként működtesse. Gyakorlatilag tehát McKay önállóan rendelkezik mindennel, csupán a meghatározott összeget kell befizetnie havonta a klán kasszájába. Gennarót és testvérét, Gaetanót mindenki McKayként ismeri. Édesapjuk ugyanis feltűnően hasonlított Zeb McKay seriffre, a Vadnyugat meghódítása című film egyik főszereplőjére, innen a név, amely nemcsak a két fiúra, de az egész Marino családra is ráragadt. Gaetanónak nincs keze. Fekete műkeze van, a kemény műanyag fajtából. Gaetano 1991-ben, a Pucák, Cutolo egyik családja ellen folytatott háborúban vesztette el mindkét kezét. Éppen egy bombát gyártott, de valami hiba csúszott a dologba, a bomba felrobbant és szétroncsolta az összes ujját. Gaetano McKay mellett mindig jelen van egy kísérő, egy komornyik, aki mindenben segíti, de amikor alá kell írnia valamit, azt maga végzi el, ugyanis olyan ügyesen mozgatja a csuklóját és a karját, hogy a művégtaggal rögzített golyóstollal valahogyan sikerült megtanulnia leírni a saját nevét. A nápolyi ügyészség kábítószer-ellenes csoportjának adatai szerint, Genny McKay olyan piacot hozott létre, amely egyszerre képes raktározni és terjeszteni az árut. Ezen a helyen ugyanis, a kedvező ár a felhalmozott árumennyiség függvénye és Secondigliano százezer lakosa ebben nagy szerepet játszik. A drograktárak körüli biztonságos védőfalat a lakók teste, háza és mindennapi élete alkotja. A Case Celesti létezése önmagában árcsökkentő hatással van a kokainra. Általában egy gramm kokain ára 50-70 eurótól 100-200 euróig terjed. Itt az ára 25 és 50 euró között mozog, a minősége pedig ugyanolyan jó. A DDA vizsgálati anyagait olvasva az derül ki, hogy Genny McKay az olasz kokainüzlet legügyesebb vállalkozója, mivel egy olyan piacon szerzett magának elsőséget,

amely a leggyorsabb növekedési mutatókkal rendelkezik. A drogterjesztői piacot megszervezhették volna Posillipóban, Parioliban vagy Brerában is, de mégis Secondiglianóban tették meg. A munkaerő ugyanis itt a legolcsóbb. Secondiglianóban egyáltalán nincs munkalehetőség, az elvándorláson kívül nemigen létezik más módszer a létfenntartásra. Emiatt van, hogy a bérek itt elképesztően alacsonyak. McKaynek nem volt szüksége szegénységről és kiszolgáltatottságról értekező szociológiai tanulmányokra ahhoz, hogy felismerje, miért éppen ebben a körzetben érhet el olyan csillagászati bevételeket, amelyeket egyébként csak bonyolult pénzügyi tranzakciókkal volna lehetséges megvalósítani. Itt egyetlen camorra család évente 300 millió eurót zsebel be a kábítószerüzletből. Ez csupán itt lehetséges, ugyanis a drog előállításának fázisai igen költségesek. A termelőnek egy kiló kokain 1000 euróba kerül, amikor a nagykereskedőhöz jut, az ára már 30 000 euró. Az első keverést követően harminc kiló nyers kokainból százötven kilónyi áru lesz és ennek piaci értéke már eléri a 15 millió eurót. Ha az alapadag meghaladja a három kilót, akár kétszáz kiló késztermék is lehet belőle, a második keverést követően. Ez ugyanis a legfontosabb folyamat, amikor a nyersanyaghoz hozzáadják a koffeint, glükózt, paracetamolt, lidokaint, benzokaint, amfetamint. Az is előfordul, hogy hintőpor is kerül az anyagba, amikor a helyzet úgy kívánja. A keverés határozza meg a minőséget: a rossz anyag halált, rendőrséget és letartóztatásokat von maga után. A rossz anyag eltömi a kereskedelem vénáit. A secondiglianói klánok ezen a területen is megelőztek mindenkit és az előnyük jelentős. A területen élnek ugyanis a Látogatók, („Visitors”), a heroinfüggők. A ‘80-as években Olaszországban népszerű tévéfilm főhőseiről nevezték el őket. A filmbeli lények emberi bőrbe bújt zöld szörnyek, akik egerekkel táplálkoznak. A klánok a „Látogatókat” használják kísérleti nyúlnak az anyag tesztelésére. Rajtuk próbálják ki, hogy az anyag veszélyes-e, milyen reakciókat vált ki, vagyis milyen mértékben lehetséges felhígítani azt. Amikor a „keverőknek” sok alanyra van szükségük, leszállítják az árakat. Egy adag ára 20 euróról akár 10 euróra is lecsökkenhet. Ennek híre hamar elterjed és a heroinfüggők még Marcheból és Lucaniából is eljönnek érte. A heroinpiac az összeomlás szélén áll. Egyre kevesebb a heroinfogyasztó. Azok viszont elszántak. Akár dülöngélve is, de felszállnak a buszokra, lógnak a vonatokon, akár több kilométert is képesek gyalogolni, hogy olcsó anyaghoz jussanak. A kontinens legolcsóbb heroinja megéri az erőfeszítést. A klánok „keverői” összegyűjtik a Látogatókat, ingyen ellátják őket anyaggal, majd várják a hatást. A nápolyi bíróság egyik tárgyalótermében olvasták fel azt a jegyzőkönyvet, amely egy előzetes letartóztatásban lévő gyanúsított vallomása alapján rekonstruálja, hogyan szervezik meg a „keverők” a kábítószer emberi roncsok által történő tesztelését. Először is telefonon megszervezik a dolgot: „Elviszel öt pólót... allergiapróbára?” Valamivel később ismét beszélnek:

„Kipróbáltad a kocsit?” „Igen...” Ezalatt, természetesen, azt értik, hogy az illető tesztelte-e az anyagot: „Hű, apám, ez tuti lett, nagyon bejött, királyok vagyunk, a többiek bezárhatják a boltot.” Nyilvánvalóan boldoggá tette őket az a tény, hogy az alanyok nem haltak meg, sőt nagyon tetszett nekik az anyag. Egy jól eltalált keverék megduplázza az eladásokat, ha kiváló minőségű, azonnal keresetté válik a hazai piacon és a konkurencia nem tehet semmit. Csak miután elolvastam a bírósági anyagot, akkor értettem meg azt a jelenetet, amelyhez nem sokkal azelőtt asszisztáltam. Addig nem igazán voltam tisztában vele, hogy mi is az pontosan, ami a szemem előtt zajlik. Milánó környékén történt, nem messze Scampiától, ahol körülbelül tíz „Látogató” gyűlt össze. Iderendelték őket. Egy műhely udvarára. Nem véletlenül kerültem oda, megéreztem, hogy olyasmi történhet, ami segíthet tökéletesen megértenem a dolgok lényegét. Nem vagyok biztos benne, hogy a dolgok megismeréséhez valóban személyesen meg kell-e tapasztalni őket, de ahhoz, hogy a dolgok megérintsenek bennünket, mindenképpen látnunk kell azokat. Egy kocsi mellett egy jól öltözött, nagyon elegáns fehér öltönyt, világoskék inget és vadonatúj, sportos fazonú cipőt viselő férfi álldogált. Szétnyitotta a csomagtartó tetején lévő szarvasbőr zacskót és elővett néhány injekciós tűt. A „Látogatók” egymást lökdösve igyekeztek minél közelebb jutni, az egész jelenet azokra a tévéfelvételekre emlékeztetett, amelyek az afrikai segélyszállítmányok megérkezésekor a kamionokat ostromló tömeget mutatják. Az egyik Látogató azonban hirtelen üvölteni kezdett: „Nem kell, nem akarom, akkor se, ha ajándékba adjátok... meg akartok ölni bennünket...” Elég volt, hogy egyikük gyanakodni kezdjen, a többiek azonnal eltávolodtak. A pasi teljes nyugalommal szemlélte a jelenetet, nem csinált semmit, csak várt. Néha a földre köpte a drogosok által felvert, fogára tapadt port. Az egyik roncs mégis odamerészkedett, vagyis ketten, egy fiatal pár. A fiú kari vénái már használhatatlanok voltak, levette a cipőjét, de a lábfeje is gyulladt volt. A lány elvette az egyik fecskendőt, a szájával tartotta, amíg lassan, óvatos mozdulatokkal kigombolta a fiú ingét és benyomta a tűt a nyaki vénába. A fecskendőben kokain volt. Ha közvetlenül a véráramba kerül, azonnal megállapítható, hogy jó-e a keverék vagy túl erős. Nemsokára a fiú dülöngélni kezdett, a szája sarkában hab jelent meg, majd összeesett. A földön rángatózni kezdett. Végül becsukta a szemét és mozdulatlanná merevedett. A fehér öltönyös elővette a mobilját: „Nekem halottnak tűnik... na jó, csinálok neki szívmasszázst...” Az öltönyös a cipőtalpával taposni kezdte a fiú mellkasát. Térdből felemelte a lábát majd teljes erőből rátaposott. Így oldotta meg a szívmasszázst. A lány, aki mellette állt, valamit összefüggéstelenül motyogott, majd alig hallhatóan

ismételgetni kezdte: „Rosszul csinálod, rosszul csinálod. Fájdalmat okozol neki...” és kis vékony karjaival megpróbálta arrébb tolni az öltönyöst a fiújától. Az öltönyös undorodva húzódott félre, és mintha kissé meg is ijedt volna a lánytól és a többi kábítószerestől. „Nehogy hozzám érj... undorító vagy... ne merészelj a közelembe jönni... ne nyúlj hozzám, mert agyonlőlek!” A férfi tovább rugdosta a fiút, majd a lábát még a mellkasán nyugtatva, újra telefonált: „Ez kinyiffant... Ja, a zsebkendő... várj, mindjárt megnézem...” A zsebéből elővett egy papír zsebkendőt, ráöntött némi ásványvizet, majd a nedves papírdarabot a fiú ajkára tette. Ha még élt volna, a lélegzetével is kilyukasztotta volna a zsebkendőt. Az öltönyös mindenképpen el akarta kerülni, hogy hozzáérjen a testhez. Végül az utolsó telefonhívás következett. „Ez halott. Sokkal gyengébb anyagot kell csinálnunk.” A férfi beszállt a kocsiba, ahol a sofőr végig folyamatosan ugrált az ülésben, valamilyen zenét hallgathatott, amiből egy hang nem hallatszott ki, de olyan vehemenciával csinálta, mintha teljes hangerőre lett volna állítva. Pár pillanat múlva mindenki eltűnt, csak a földön fekvő fiú és sírdogáló kedvese maradtak a porban. A lány nyögdécselése alig volt hallható, mintha a heroin a verbális kommunikáció egyetlen módszeréül csak ezt a torokszorító hangot tenné lehetővé. Nem értettem, hogy miért csinálja, de a lány kigombolta a kezeslábasát, letolta a bugyiját és pontosan a fiú feje fölé görnyedve, az arcába pisilt. A papír zsebkendő rátapadt a fiú ajkára és az orrára. Egy idő múlva a fiú visszanyerte az eszméletét, az egyik kezével megtörölte az arcát, olyan mozdulattal, mint amikor a tengerből kijövet letöröljük az arcunkról a vizet. A milanói Lázár, aki a vizeletben található ki tudja milyen összetevőknek köszönhetően támadt fel, lassan felállt. Esküszöm, ha nem taglózott volna le teljesen a történet, biztosan csodát kiáltottam volna. Ehelyett csak fel-alá járkáltam. Mindig ezt csinálom, amikor értetlenül állok valami előtt, amikor tanácstalan vagyok. Idegesen próbálok teret nyerni. A járkálásommal magamra vontam a többi Látogató figyelmét, akik egyre közelebb jöttek hozzám, és vélhetően az öltönyös pasi egyik emberének nézhettek, mert fenyegetően azt ordítozták felém, hogy: „te... meg akartad ölni...” Körülvettek, és ugyan elég volt egy kicsit felgyorsítanom a lépteimet, hogy megszabaduljak tőlük, de tovább üldöztek, és mindenféle kezük ügyébe kerülő szemetet hajigáltak felém. Semmit sem csináltam, de nem voltam kábszeres, tehát terjesztőnek néztek. Hirtelen előbukkant egy kamion. A környék raktáraiból minden reggel tízesével rajzottak ki a teherautók. Ez lefékezett és dudált egyet. Pasquale volt az. Kinyitotta az ajtót és segített felszállnom. Nem olyan volt, mintha az őrangyalom jött volna el értem, inkább megrettent kisegérként fogtam menekülőre a dolgot.

Pasquale szemrehányó „Én megmondtam előre”-szerű apai tekintettel nézett rám, amihez nem kell semmit hozzátenni, mert már önmagában vádló. Én viszont csak a kezét figyeltem. A bőre egyre vörösebb, egyre repedezettebb lett, a körmei letöredeztek, a tenyere kérgessé vált. A selyemhez és bársonyhoz szokott kezek nehezen álltak rá a napi tízórányi kormányforgatásra. Pasquale hozzám beszélt, de én képtelen voltam elűzni a „Látogatók” képét az agyamból. Majmok. Élő halottak. Kísérleti nyulak, akiken tesztelik az Európába szánt kábítószer milyenségét. Belehalni ugyanis tilos. Nekik köszönhető, hogy a római, nápolyi, abruzzói, bolognai fogyasztók nem lesznek rosszul, nem ered el az orruk vére és nem habzik majd a szájuk. Egy Secondiglianóban meghalt „Látogató” csak egy a sok szerencsétlen közül, akiknek a halálát soha senki nem fogja kivizsgálni. Majd felszedik a földről, lemossák a hányadékot az arcáról és eltemetik. Máshol felboncolnák, kivizsgálnák a halál okát. Itt csak megállapítják: túladagolás. Pasquale kamionja a Nápolyt északról övező körgyűrűn át haladt. Itt egymás mellett sorakoznak a raktárak, depók, rengeteg a hulladék és roncstelep. Ipar, üzemek nincsenek. Kéményfüst van, de gyár nincs. A házak csomókban épültek fel, a terek egy-egy bár körül alakultak ki. Barátságtalan sivatagi környezet. Pasquale rájött, hogy nem figyelek arra, amit mond és hirtelen lefékezett. Nem azért, hogy lehúzódjon, csak ki akart zökkenteni. Azután rám nézett és azt mondta: „Secondiglianóban rosszul alakulnak a dolgok... a „vicchiarella” meglépett Spanyolországba a többiek pénzével. Be kell fejezned a mászkálást a környéken, szinte tapintható a feszültség mindenütt. Még az aszfalt is úgy szakad fel az útról, mintha el akarna tűnni innen...” Úgy döntöttem, hogy figyelemmel kísérem a secondiglianói eseményeket. Minél jobban ecsetelte Pasquale, hogy mennyire veszélyes a helyzet, én annál inkább úgy gondoltam, meg kell próbálnom, hogy megértsem a bekövetkező katasztrófa kiváltó okait. Ennek megértése pedig azt feltételezte, hogy részt kell vennem benne. Nincs más út, nem hiszem, hogy másképpen lehetséges volna átlátni a dolgokat. A semlegesség és az objektív távolságtartás nem vezethetnek eredményre. Az volt a helyzet, hogy Raffaele Amato, „a vicchiarella”, a spanyol terjesztői hálózat feje, a klán második vonalának egyik főnöke Spanyolországba szökött a Di Laurók pénzével. Ezt pletykálták. Valójában az történt, hogy nem adta át a kiszabott kvótát a klánnak, kinyilvánítva ezzel, hogy nem tartja magát olyanok alárendeltjének, akik fizetett alkalmazottnak tekintik. Ezzel a tettel hivatalossá tette az elszakadást. Egyelőre csak Spanyolországban mozgott, azon a területen, amelyet mindig is a klánok uraltak. Andalúziában a casertai Casalesik, a szigeteken a maranói Nuvoletták, Barcelonában pedig a „szakadárok”. Egyesek ezen a néven kezdték emlegetni a Di Lauróktól „kilépő” embereket. Azok nevezték így őket, akik figyelemmel kísérték az eseményeket, szóval a kívülállók. Secondiglianóban mindenki csak a Spanyoloknak hívja

őket. Azért, mert a főnökük Spanyolországban volt, ahol már nem csupán a terjesztést, de a kereskedelmet is az irányítása alá kezdte vonni – Madrid ugyanis a Kolumbiából és Peruból származó kokain egyik legfontosabb csomópontja és elosztó központja. Amato emberei, a vizsgálati anyagok tanúsága szerint, évekig egy zseniális megoldást alkalmaztak a kokain szállítására. A szemeteskocsikat használták. Felül volt a szemét, alul meg a drog. A módszer tökéletes volt az ellenőrzések elkerülésére. Ki állítana meg egy szemétszállítót éjszaka, amikor éppen a szemetet rakodja ki vagy be? Cosimo di Lauro – a vizsgálati anyagok erre utalnak – észrevette, hogy a klán kasszájába a főnököktől egyre kevesebb pénz fut be. A téteket pontosan befizették ugyan, de a realizált profit nagy részét visszatartották. A tétek azokat az összegeket jelentik, amelyeket minden tag befizet, amikor a Di Laurók tőkéjét használja fel egy-egy kábítószer-szállítmány megvásárlásánál. „Tét” – már az elnevezés is a kokain és a tablettakereskedelem szabálytalan és hiperliberális szellemű gazdaságpolitikájára utal, ebben ugyanis nincsenek biztos pontok. Úgy teszik meg a „téteket”, mint a rulettasztalnál. Valaki megtesz egy 100 000 eurós tétet és tizennégy nap múlva, ha minden jól alakul, 300 000 eurót zsebel be. Amikor szembetalálom magam a hihetetlen sebességű gazdagodás adataival, mindig Giovanni Falco bíró jut eszembe, aki egy középiskolai előadása során igen képletes példát hozott fel a fenti folyamat érzékeltetésére: „Ahhoz, hogy jól megértsétek, mennyire jövedelmező üzletág a kábítószer-kereskedelem, gondoljatok bele abba, hogy a szeptember elsején a drogba befektetett 1000 euróból, a következő év augusztus elsejére 100 millió euró lesz.” A főnökök továbbra is csillagászati összegeket fizettek be a Di Laurók kasszájába, viszont fokozatosan egyre kevesebbet. Hosszú távon eme gyakorlat valószínűsíthető következménye az volt, hogy ez a csoport lassan de biztosan megerősödik, szervezeti és fegyveres támogatás tekintetében is, és előbb-utóbb elsöpri Di Laurót. A búcsú ez esetben végleges és megmásíthatatlan lesz. Az a fajta, amelyet ólommal és nem a konkurenciával végeztetnek el. Cosimónak nincs más választása, elrendeli, hogy ezentúl mindenki fix bért kap. A döntés szöges ellentétben áll az apja által követett eddigi gyakorlattal, azonban létfontosságú a saját üzletei, a tekintélye, a családja megóvásának érdekében. A tagok ezentúl nem betársult vállalkozóknak tekintendők, akik szabadon dönthetik el, mennyi pénzt fognak befektetni és milyen típusú kábítószert fognak forgalmazni. Megszűnik a többszintű vállalkozás, ezentúl mindenki alkalmazott lesz. Fix fizetésért. Ami, egyesek szerint, 50 000 euró havonta. Óriási összeg. Viszont mégiscsak alkalmazotti bér. Egy alárendelt státusz. Ami véget vet az álomnak, amelyet egyesek, a főnökök, dédelgetnek. A forradalmi átalakítás nem áll meg ezen a szinten. A pentitók azt mondják, hogy Cosimo generációváltást is akart. Egy vezető nem lehetett idősebb 30 évnél. Azonnali

fiatalítás, a legmagasabb szinteken. A piac nem kedvez a humán extraprofitnak. Nincs kegyelem. Győzni kell, kereskedni kell. Minden akadály, legyen az szeretet, törvény, jog, szerelem, érzelem, vallás, a konkurenciának tett engedmény, a vereség záloga. A gazdasági győzelem mindenekfelett való, persze minden lehetséges, de csak és kizárólag a hatalom bebiztosítását követően. Az idáig az öreg főnököket egyfajta tiszteletből mindig meghallgatták, még akkor is, ha buta ötlettel álltak elő, gyakran, csupán korukra tekintettel, elnézték nekik a rossz döntéseket. Ennek most vége, nem utolsósorban azért, mert Paolo Di Lauro fiatal fiainak vezető szerepét így lehet bebiztosítani. A főnök tehát mindenkit egy szintre helyez: senki nem hivatkozhat többé a dicsőséges múltra, korábbi tapasztalatokra, holmi kötelező tiszteletre. Mindenkinek bizonyítania kell, ésszerű javaslatokkal, irányítói kvalitásokkal, karizmatikus vezetői tekintéllyel. Amikor a secondiglianói fegyveres alakulatok fitogtatni kezdték erejüket, a szakadás még nem következett be. Kifejlődőben volt. Az egyik legelső célpont Ferdinando Bizzarro, „bacchetella”, más nevén Fester bácsi volt, aki becenevét az Adams Familyből ismert alacsony, kopasz és hájas figuráról kapta. Bizzaro Melito rassza volt. A „ras” nagy tekintélyű, ám korántsem totális hatalommal rendelkező területi főnök, aki magának a nagyfőnöknek tartozik elszámolással. Bizzarro nem kívánt engedelmes alárendeltként működni, önállóan akarta kezelni a pénzeket. És ez még nem volt elég, a fontos döntéseket, beleértve az adminisztratív döntéseket is, egyedül kívánta meghozni. Az ő lázadása nem volt igazi forradalom, ő csupán önhatalmúlag előléptette magát. A melitói klánok híresek a kegyetlenségükről. Melitóban működnek a legkiválóbb minőségű cipőket előállító illegális cipőgyárak, amelyek a világ minden részébe szállítanak. Ezek az üzemek alapvető fontosságúak az uzsorakölcsönök folyósításához szükséges készpénz biztosításában. Egy feketén működő gyár tulajdonosa majd mindig támogat egy politikust vagy a helyi klán vezetőjét, aki majd megválasztatja a politikust, annak érdekében, hogy tevékenységét minél kevesebb zaklatás érje. A secondiglianói camorraklánok sohasem voltak a politikusok rabszolgái, soha nem kötöttek alkukat, de barátokra nekik is szükségük volt, az ilyen helyeken ez elengedhetetlen. Bizzarro halálában pontosan egy ilyen barát nyújtott segédkezet. Bizzarro megöléséhez a klán egy politikus, Alfredo Cicala segítségét kérte. A nápolyi DDA vizsgálati anyagai szerint éppen Cicala, Melito volt polgármestere, a Margherita tömörülés egykori helyi vezetője volt az, aki pontos információkkal szolgált arra vonatkozólag, hol és mikor kaphatják el Bizzarrót. A vallomások nem a gyilkosság tényét hangsúlyozzák, inkább tisztogatásról beszélnek. Nincs különbség. Az üzletnek mennie kell és Bizzarro, autonómiára való törekvéseivel, veszélyeztette az üzletmenetet. Bármilyen eszközzel, de Bizzarrót le kellett állítani. Amikor Bizzarro anyja meghalt, a Di Laurók azt tervezték, hogy a temetésen intéznek el mindenkit, kinyírják őt, a fiát, az unokatestvéreket,

mindenkit. Készen álltak. Bizzarro és a fia azonban nem jelentek meg a temetésen. A szervezkedés folytatódott. A klán odáig ment, hogy faxon értesítette tagjait, hogy mi történik és hogy kinek mi a dolga: „Már egyetlenegy secondiglianói embere sincs, mindenkit kirúgott... csak kedden és szombaton teszi ki a lábát, akkor négy kocsival közlekedik... nektek meg azt tanácsolja, hogy semmi esetre se mozduljatok ki. Fester bácsi üzenetet küldött, hogy húsvétra minden bolttól 250 eurót vár, és senkitől sem fél. Ezen a héten meg fogják kínozni Sivierót.” Így hát, faxon keresztül formálódik a stratégia. Úgy beszélnek egy ember megkínzásáról, ahogy egy számlát vagy repülőjegy-megrendelést szoktak emlegetni. A sorok között egy áruló tettei körvonalazódnak. Bizzarro négy autóból álló konvojjal közlekedik, havi 250 eurót akar kizsarolni. Sivierót, Bizzarro hűséges sofőrjét valószínűleg azért akarják megkínozni, hogy árulja el főnöke tervezett programjának útvonalát. A Bizzarro meggyilkolására szőtt összeesküvés krónikája azonban itt még nem ér véget. Azt tervezik, hogy elmennek a fia házába és „senkit sem kímélnek”. Van egy rögzített hívás is, egy bérgyilkos beszél, aki hallhatóan el van keseredve az elszalasztott lehetőség miatt. Megtudta ugyanis, hogy Bizzarro, hogy érinthetetlenségét hangsúlyozza, egy téren kávézgatott. Szabályosan dühöng: „A rohadt életbe, nem igaz, hogy ilyen pechesek vagyunk, a pasi egész délelőtt az utcán volt.” Látszólag nem történik semmi kirívó. Minden szokványosnak tűnik, mondhatni, a hétköznapi rendben folyik. Melito volt polgármestere azonban elárulja, melyik szállodában szokott találkozni Bizzarro a szeretőjével. Mindenről le lehet mondani. Lehet villany nélkül élni, hogy a lámpafény ne legyen árulkodó, lehet négy kocsival közlekedni, lehet nem kezdeményezni és nem fogadni hívásokat, még azt is meg lehet csinálni, hogy az ember nem megy el a saját anyjának a temetésére. De az, hogy az ember ne látogassa meg a szeretőjét, az már a nevetségessé válás határát súrolja, az már olyan, mintha minden hatalmát elvesztette volna. 2004. április 26-án Bizzarro a szeretőjével van a Villa Giulia szállóban, egy harmadik emeleti szobában. Megérkezik az egység. Rendőri egyenruhát viselnek. A szálloda halijában elkérik az ajtót nyitó mágneskártyát, a recepciós még csak igazolványt sem kér az álrendőröktől. Bekopognak. Bizzarro még alsónadrágban van, de hallják, hogy közeledik az ajtó felé. Lőni kezdenek. Két sorozatot eresztenek az ajtóba. A lövedékek átfúródnak a fán, és eltalálják Bizzarro testét. Betörik az ajtót és egy fejlövéssel végeznek vele. A testben faforgácsot is találtak a lövedékek mellett. Már körvonalazódik az öldöklés forgatókönyve. Bizzarro csak az első áldozat volt. Az elsők egyike. Azoké, akikre a Di Laurók haragja sújtott le. Ez az erő pedig mindenkit képes elsöpörni, aki odáig merészkedik, hogy megbontsa a szövetséget, aki felmondja az üzleti szerződést. Még nem tiszta, hogy pontosan kik alkotják a szakadárok csoportját. A levegő feszültségtől izzik, de mintha még várnának valamire. A konfliktus

feloldását, a valódi öldöklés ürügyét egy másik gyilkosság szolgáltatja, amely hónapokkal Bizzarro megölését követően történik, és ez lesz a hadüzenet. 2004. október 20-án, tizennégy lövéssel megölik Fulvio Montaninót és Claudio Salernót, akik a vizsgálati anyagok szerint Di Lauro bizalmi emberei voltak a kábítószerüzletben. Nem számítva a meghiúsult, csapdának szánt találkozót, ahol Cosimónak és az apjának is meg kellett volna halnia, ez a merénylet váltja ki az ellenségeskedést. Immár minden főnök fellázad a Di Laurók ellen: Rosario Pariante, Raffaele Abbinante, és az újak, Raffaele Amato, Gennaro Marino McKay, Arcangelo Abate, Giacomo Migliaccio. A Di Laurókhoz a De Luciák, Giovanni Cortese, Enrico D’Avanzo és fiatalok feltörekvő csoportja marad hű. Ezek a fiatalok tele vannak becsvággyal. Az ígéret szerint részesülhetnek a hatalomból, gazdasági és társadalmi felemelkedésük a klánon belül garantált. A csoport irányítását Paolo fiai, Cosimo, Marco és Ciro veszik át. Cosimo, nagy valószínűséggel, megérezte, hogy a halált vagy a börtönt kockáztatja. Lesznek letartóztatások és átmeneti válság. Viszont kénytelen dönteni: vagy megvárja, amíg szépen lassan legyőzi a saját klánján belüli ellenség, vagy dönt és harcol, hogy megőrizze az üzletet, de leginkább, hogy mentse a saját életét. Aki elveszti a gazdasági hatalmat, az fizikailag is legyőzöttnek minősül. Háború van. Senki sem tudja még, hogyan fog zajlani, azt viszont mindenki pontosan tudja, hogy szörnyű és hosszú lesz. A legkegyetlenebb háború, amit a Dél az utóbbi tíz évben megélt. A Di Lauróknak kevesebb az emberük, sokkal gyengébbek, sokkal szervezetlenebbek. A múltban mindig erőszakkal oldották meg a klánon belüli lázadásokat. Az olyan elszakadási kísérleteket, amelyek során egyesek félreértelmezték a liberális irányítás rendszerét és azt saját önállóságuk megerősítésére használták fel. A Di Laurók értelmezésében azonban ez a szabadság olyasvalami, amit nem lehet kisajátítani. 1992-ben a régi vezetőség úgy torolta meg Antonio Rocco, ameugnanói terület főnökének elszakadási kísérletét, hogy bombát dobtak a Fulmine bárba. A betörő géppisztolyosok öt embert mészároltak le. Hogy mentse a bőrét, Rocco megbánást tanúsított és kész volt együttműködni a hatóságokkal. Az állam kétszáz emberét helyezte védelem alá, akikre mind vadásztak a Di Laurók. Rocco vallomása azonban hiábavalónak bizonyult, a nagyfőnököknek hajuk szála sem görbült. Ez alkalommal azonban Cosimo Di Lauro embereinek volt miért aggódniuk, ez világosan látszik a nápolyi bíróság egyik nyilvánosságra hozott, 2004 decemberi jegyzőkönyvéből is. Az irat szerint két Cosimóhoz közel álló férfi telefonbeszélgetést folytat, amelyben kommentálják a Montanino és Salerno megölése miatt kitört háborút. Petrone: „Megölték Fulviót.” Tamburino: „Aha.” Petrone: „Megértetted?”

Kezd körvonalazódni a harc stratégiája, amelyet, Tamburino szerint, Cosimo Di Lauro irányít. Egyenként kell elkapni őket, és megölni, ha kell, akár bombák segítségével. Tamburino: „Bombát mondott, hallod, megmondta, nem? Ezt mondta Cosimo, ha kell, egyenként fogom leszedni őket... kinyírom őket... az összest.. Petrone: „Ja, azokat... az a lényeg, hogy sok emberünk legyen, tudod, akik nekünk dolgoznak.” Tamburino: „Gino, azokból itt rengeteg van. Mindegyik zöldfülű velünk van... mindegyik... na majd meglátod, velük mit fog elérni...” A stratégia új. A háborúba be kell sorozni a fiatalokat, azokat, akik a drogterjesztésben, a befektetés, területfigyelés ágakban dolgoznak, az egész struktúrából fegyveres harci egységeket kell létrehozni. A hentesfiúkból, pizzafutárokból, szerelőkből, pincérekből, fiatal munkanélküliekből. Belőlük kell megszervezni a klán új, váratlan lesújtó erejét. Montanino halálával hosszú és véres adok-kapok alakul ki, egyre több a halott: naponta egy vagy két merénylet fordul elő, először a két klán ifjoncait ölik meg, majd azok rokonait, házakat gyújtanak fel, zaklatnak, gyanúsítanak. Tamburino: „Cosimino nem izgatja magát, azt mondta: »Együnk, igyunk, basszunk.« Mit csinálhatnánk mást... ha már így alakult, hát ez van.” Patrone: „Hát én enni már nemigen tudok. Azért eszem, hogy legyen a gyomromban valami.” Nem kell feltétlenül elkeseredetten harcolni. Az a fontos, hogy úgy tűnjön, minden a legnagyobb rendben van. Ez a hadseregre is éppúgy érvényes, mint az üzletre. Akiről látszik, hogy kétségbeesett, aki elmenekül, eltűnik, aki magába zárkózik, az már veszített. Enni, inni, dugni. Mintha semmi sem történt volna, mintha semmi sem történne. A beszélgető felek azonban mintha félnének kissé, nem tudják, hányan álltak át a spanyolokhoz és hányan maradtak az ő oldalukon. Tamburino: „De honnan tudjuk, hányan mentek át azokhoz... ezt nem tudhatjuk!” Petrone: „Á, nem léphettek le olyan sokan. Egy csomóan itt maradtak. Totore, nem értem... ezek itt... nem szeretik a Di Laurókat?” Tamburino: „Ha én lennék Cosimino helyében, tudod mit csinálnék? Az összeset megölném. Még ha nem lennék teljesen biztos benne, akkor is. Én rendet vágnék közöttük, az biztos.” Megölni mindenkit. Az összeset. Még ha kételyek merülnek is fel. Még ha nem is tudod biztosan, melyik oldalon áll, még ha talán veled van is. Lőni, válogatás nélkül. Ezek úgyis csak a söpredék. A háborús készülődésben, a szövetségesek és az ellenség szerepe felcserélődhet. Ezek már nem személyek, hanem olyan tényezők, amelyeket fel kell mérni és le kell tesztelni. Csak ezután alakulnak majd ki a szemben álló erők, később derül ki, ki a barát, ki ellenség. Legelőször is, mindenképpen lőni kell.

2004. október 30-án fegyveresek jelennek meg Salvatore de Magistris házában. A 60 éves férfi Biagio Espositónak, egy szakadárnak, egy spanyol édesanyjának második férje. Tőle akarják megtudni, hol van a mostohafia. A Di Lauróknak az összes spanyolt el kell kapniuk, mielőtt még szervezkedni kezdenének, mielőtt még rájönnének, hogy többségben vannak. A férfinek egy bottal eltörik a karját és a lábát, betörik az orrát. Minden ütésnél megkérdezik, hol van a mostohafia. A férfi nem válaszol, ezért tovább verik. Összerugdossák, muszáj vallania! De nem vall. Az is lehet, hogy valóban fogalma sincs arról, hol bújt el a fiú. Egy hónappal később belehal az elszenvedett sérülésekbe. November 2-án egy parkolóban megölik Massimo Galdierót. A testvérét, Gennarót, Raffaele Amato feltételezett barátját akarják megbüntetni. November 6-án, a Labriola utcában meggyilkolják Antonio Landierit, hogy biztosan eltalálják, mindenkire rálőnek, aki a közelében van. Öt személy súlyos sérüléseket szenved. Ők, úgy beszélik, Gennaro McKay alkalmazottai voltak, és a kokainpiac egy részét irányították. A spanyolok válaszolnak, november 9-én a rendőrök egy elhagyott fehér Fiat Puntót találnak az egyik utca közepén, a Cupa Perrillon. Kora délután van, amikor a rendőrség rábukkan a három halottra. Stefano Maisto, Mario Maisto és Stefano Mauriello. A kocsiban elöl, a hátsó ülésen és a csomagtartóban is van egy-egy hulla. November 20-án Mugnanóban meggyilkolják Biagio Migliacciót. A munkahelyén ölik meg. Berontanak, elkiáltják magukat, hogy „Ez egy rablás”, és mellkason lövik. Az eredeti célpont a nagybátyja, Giacomo lett volna. A spanyolok még aznap visszavágnak, megölik Gennaro Emolót, a Di Laurók egyik hűséges emberét, feltételezhetően a fegyveres szárny vezetőjét. November 21-én a Di Laurók egy trafikban kinyírják Riccio és Salvatore Gagliardit, Raffaele Abbinate két emberét. Egy órával később, lelövik Francesco Tortorát. A gyilkosok nem motorral, hanem autóval közlekednek. Közel kerülnek a kocsijához, lőnek, majd felszedik a hullát, berakják a csomagtartójukba, a kocsit és a testet is elszállítják Casavatore külterületére, ahol felgyújtják. Két legyet egy csapásra. Éjfélkor, a csendőrök egy kiégett kocsit találnak. A másodikat. Az események figyelemmel kísérésére beszereztem egy CB-rádiót, mert azon a rendőrségi frekvenciákat is lehetett fogni. A Vespával általában a helyszínelőkkel egy időben értem a helyszínekre. Aznap este azonban elaludtam. A rádió zajait már annyira megszoktam, hogy szinte azzal ringattam álomba magam. Az éjszaka közepén telefonhívás keltett fel. A helyszínen egy teljesen kiégett autót találtam. A kocsit benzinnel gyújtották fel. Több liter benzint öntöttek az anyósülésre, a hátsó ülésekre, még a gumikra és a kormányra is. Mire a tűzoltók megérkeztek, a lángok már kialudtak, az ablakok berobbantak. Nem is tudom, miért mentem olyan közel a roncshoz. Iszonyatosan büdös volt az égő műanyag szaga. Kevesen voltak körülötte, egy közlekedési rendőr elemlámpával bevilágított a kocsi belsejébe. Úgy tűnt neki, mintha egy test volna bent, legalábbis ahhoz hasonló. A tűzoltók kinyitották az ajtókat és kihúzták a holttestet, egyikük undorodva húzta el a száját.

Az egyik csendőr rosszul lett, a falnak dőlve kihányta a nemrég megevett tésztát és sült krumplit. A test szénné égett, teljesen fekete volt, az arc helyén egy fekete lyuk, a lábak csontig égve. A holttestet a karjánál fogva a földre fektették és várták a hullaszállítót. A kis furgon folyamatos mozgásban volt, Scampiától Torre Annunziatáig szedte össze a halottakat, a meggyilkolt emberek holttesteit. Campaniában fordul elő a legtöbb gyilkosság Olaszországban, de a világon is az elsők között van. A halottaskocsi gumiabroncsai szinte tökéletesen simák voltak, már a kopott köpenyről és a szürkés felületről készült fotó is tökéletes képet adhatott a világ ezen részének állapotáról. A hullaszállítók iszonyatosan koszos műanyag kesztyűben szálltak ki a kocsiból és hozzáláttak a munkához. A holttestet egy fekete zacskóba gyömöszölték, amibe általában a katonák holttesteit szokták helyezni. A holttest úgy nézett ki, mint a Vezúv megkövesedett lávájában talált üregek, amelyeket utóbb a régészek gipsszel öntöttek ki. Egyre többen gyűltek az autó köré, de a tömeg csendes volt, mintha nem is lettek volna ott. Még csak lélegezni sem nagyon mertek. Amióta kitört a camorra háborúja, az elviselhetetlen határai kitolódtak. Az emberek azon tűnődtek, vajon mi jöhet még? Mi mindent kell még elviselniük? De végül tudomásul vették, hazamentek, dolgoztak tovább. A csendőrök fotózni kezdték a helyszínt, a furgon pedig elszállította a holttestet. Elmentem az ügyészségre, valamit csak mondanak a halottról. A sajtószobában a megszokott arcok nyüzsögtek és néhány rendőr. Egy idő múlva felhangoztak az első kemény megjegyzések: „Egymást ölik, jobb is így!” „Ha valaki a camorra tagja, akkor ez történik vele”, „A pénzt azt szeretted, hát a halált is szeresd, te szemét!”. A szokásos kommentárok, de egyre dühödtebbek, egyre elkeseredettebbek. Mintha a halott csak ürügy lett volna arra, hogy szabadon engedjék a dühöt és az elkeseredettséget, az újabb szörnyű éjszaka miatt, emiatt a háború miatt, ami soha nem akar véget érni. Az orvos szakértőknek hosszú órákba telik, amíg azonosítják a hullát. Valaki egy néhány nappal ezelőtt eltűnt területi főnök nevét említi. Az egyiket a sok közül, azok közül, akiket bármikor elérhet hasonló végzet és könnyen a cardarelli kórház bonctermében végezhetik. Majd megérkeznek a pontos adatok. Van aki a szája elé kapja a kezét, az újságírók úgy nyelik le a nyálukat, hogy kiszárad a szájuk. A rendőrök lehajtják a fejüket és zavartan a cipőjük orrát nézegetik. A csípős megjegyzéseket mintha elvágták volna. A halott Gelsomina Verde, 22 éves. Elrabolták, megkínozták, majd közvetlen közelről tarkón lőtték, a golyó a homlokán jött ki. A holttestet egy autóba rakták, a lány saját kocsijába, és felgyújtották. Gelsomina egy fiúval találkozgatott, Gennaro Notturnóval, aki a klánokhoz tartozott, utóbb pedig a spanyolokhoz csatlakozott. Gelsomina néhány hónapig járt vele, valamikor régebben. Valaki talán egyszer látta őket együtt, lehet, hogy egy Vespán, vagy egy kocsiban. Gennaróra kimondták a halálos ítéletet, de sikerült elbújnia, talán egy garázsban, nem is olyan távol attól a helytől, ahol Gelsominát megölték.

Nem érezte szükségét, hogy megvédje a lányt, mert már nem járt vele. A klánoknak azonban le kell sújtaniuk, ha másképp nem megy, az ismerősökre, barátokra, családtagokra, szerelmekre. Rajtuk keresztül üzennek. Ezek a legkegyetlenebb üzenetek. Büntetni kell. Ha valaki büntetlenül megússza, az túl nagy kockázatot jelent, akkor felmerül az árulás lehetősége, újabb szakadárok jelenhetnek meg. A legkeményebb módszerre van szükség. Ez a parancs. Semmi más nem számít. A Di Laurók hűséges emberei megkeresik Gelsominát, valamilyen ürüggyel elcsalják, elrabolják, véresre verik, megkínozzák, ki akarják szedni belőle, hol van Gennaro. A lány nem mond semmit. Lehet, hogy nem tudja, de az is lehet, hogy úgy dönt, inkább őt öljék meg, mint a fiút. Meggyilkolják. A „szolgálatban” lévő bűnözők talán telenyomták magukat kokainnal, de az is lehet, hogy teljesen józanok voltak, hogy minél több apró részletre deríthessenek fényt. Az azonban kiszivárgott, milyen módszereket használtak az ellenállás megtörésére és azok az emberség legapróbb morzsáit is nélkülözik. Az, hogy a holttestet felgyújtották, egyértelművé tette számomra, hogy el akarták tüntetni a kínzás nyomait. Egy fiatal lány brutális megkínzása komoly ellenérzéseket és felháborodást váltott volna ki, és a negyedben, ha egyetértésre nem is számíthattak, ellenségességre nem volt szükségük. Ezért felgyújtották, elégették, eltüntették a nyomokat. A halál ténye nem volt annyira súlyos. Legalábbis semmivel sem volt súlyosabb, mint bármilyen más, háborúban bekövetkező halálé. Annak a gondolata azonban, hogy hogyan következett be, elviselhetetlen volt. Gelsomina Verde – Mina, így hívták a negyedben. Így hívják majd az újságok is, amikor becézni kezdik, vezekelvén az egy nappal korábban elhangzottakért. Könnyebb lett volna, ha semmiben sem különbözik az egymást ölő gyilkosoktól. Vagy ha életben marad, azoktól a lányoktól, akik vagy a pénzért vagy a hírnévért mennek hozzá egy bűnözőhöz. Akkor csak egy lett volna a sok „signora” között, akik gazdag bűnöző férjük pénzét költik. A „Szaracén” azonban, vagyis Gennaro Notturno, még kezdő volt. Később, amikor már területi főnök valaki, és a terjesztőket felügyeli, akár 1000-2000 eurót is keres. Odáig azonban hosszú az út. Egy gyilkosságért 2500 euró jár. Ha a csendőrök a nyomodban vannak és szedni kell a sátorfádat, a klánok egy hónapra északra vagy külföldre küldenek. Gennaro is arról álmodozott, hogy nagyfőnök lesz, fél Nápolynak ő fog parancsolni és európai hírű ügyleteket bonyolít majd. Ha megállok egy pillanatra és veszek egy mély lélegzetet, látom magam előtt a két fiatal találkozását, még ha nem is ismerem az arcukat. Valószínűleg a szokásos, átkozott déli bárok egyikében találkoztak, egy külvárosi lebujban, amelyek körül itt az élet forog. A gyerekeké ugyanúgy, ahogy a 90 éves lerobbant öregeké. Az is lehet, hogy egy diszkóban futottak össze. Sétáltak a Plebiscito téren, csókot váltottak mielőtt hazamentek volna. Később együtt tölthették a szombatokat, a barátokkal ettek egy pizzát, vasárnap délután, a délutáni szieszta idején pedig kulcsra zárták a szobaajtót. Így ment ez. Ahogyan

mindig is, ahogyan szerencsére sokakkal így történik. Majd Gennaro belépett a Rendszerbe. Lehet, hogy egy baráton keresztül lépett kapcsolatba a camorrával, aki bemutatta, így kezdhetett dolgozni a Di Lauróknak. Azt is feltételezem, hogy amikor a lány megtudta, talán megpróbálta lebeszélni, ahogyan sok lánnyal előfordul ezen a vidéken. Az is lehet, hogy egyszerűen nem akarta tudni, mivel foglalkozik Gennaro. Végül is ez is csak egy munka. Be kell ülni egy kocsiba, el kell vinni egy csomagot, egy apróságot. Így szokott kezdődni. Egy semmiséggel. A munka azonban öntudatot, magabiztosságot adott, tiszteletet parancsolt. Azután megszakadt a kapcsolatuk. Az a néhány hónap azonban arra mindenképpen elegendő volt, hogy Gelsominát összekapcsolják Gennaro személyével. Akin keresztül elkaphatják, akiről azt feltételezték, hozzá tartozik. Még ha a kapcsolat meg is szakadt, még ha soha nem is volt komoly. Ez nem volt fontos. Mindez azonban csak feltételezés. A tény az, hogy egy fiatal lányt azért kínoztak és gyilkoltak meg, mert valaki látta, hogy megcsókol vagy megsimogat egy fiút néhány hónappal korábban, Nápoly valamelyik részén. Szinte lehetetlen volt elhinni. Gelsomina rengeteget dolgozott, ahogyan sok itteni nő. A lányok, asszonyok gyakran egyedül kénytelenek eltartani a családot, mert nagyon sok férfi esik mély depresszióba. Még a secondiglianói, még a harmadik világban élő férfiaknak is van lelke. Ha valakinek évekig nincs munkája, az átalakul, ha a főnökeid úgy bánnak veled, mint a kapcaronggyal, ha szerződés nélkül, tisztelet nélkül, pénz nélkül kell tengődni, az megöli a lelket. Vagy elállatiasodik az ember, vagy teljesen kikészül. Gelsominának is legalább három állása volt, fizetésének felét hazaadta. Kiderült, hogy a lány önkéntes munkát is végzett a helyi öregek otthonában, amit az újságok természetesen nem győztek dicsérni, mintha csak versengtek volna azért, hogy rehabilitálják. A Mina Verdéről szóló egyik tudósítás mellett megjelent egy riport, egy beszélgetés Raffaele Cutolo feleségével. Donna Immacolata ebben kifejtette, hogy az igazi camorra, vagyis az, amit az ő férje irányít, soha nem gyilkolt nőket. Mert ott, szavai szerint, becsületes férfiak vannak, szigorú erkölcsi normákkal. Talán nem ártott volna emlékeztetni a hölgyet, hogy az ő férje volt az, aki parancsot adott Lamberti ügyész kislányának a megölésére, akinek az apja szeme láttára lőtték szét az arcát. A napilapok azonban meghallgatták, bizalmat szavaztak, hitelt adtak a nyilatkozatnak, talán abban bízva, hogy a camorra mégis visszatér a régi módszerekhez. Mert az a camorra még mindig sokkal jobb volt annál, amelyik ma létezik, vagy amivé válhat a jövőben. Háború idején tilos a szerelem. Minden kapcsolat, viszony, kockázatos gyengeségnek bizonyulhat. A fiatal camorratagokban dúló érzelmi viharokról talán képet kaphatunk a csendőrségi aktákból, amelyekben az egyik lehallgatott, Francesco Venosa, és szerelme, Anna közötti beszélgetéseket rögzítették. A jegyzőkönyvet a nápolyi Maffiaellenes Ügyészség 2006 februári aktájában találtam. Ez a telefonbeszélgetés az utolsó, mielőtt Francesco telefonszámot vált.

Francescónak Lazióba kell menekülnie, előtte egy sms-ben értesíti öccsét, Giovannit, hogy még véletlenül se merészkedjen az utcára, mert vadásznak rá: „Szia testvérem, nagyon szeretlek, semmi esetre se menj ki. Rendben?” Francescónak meg kell magyaráznia Annának, a barátnőjének, hogy el kell mennie, és a Rendszerben az élet bonyolult. „Én már 18 éves vagyok... nem lehet viccelni... ezek eldobnak... megölnek, Anna!” Anna azonban már eldöntötte, hogy jelentkezik a csendőrséghez, változtat a saját életén, és azt szeretné, ha Francesco is ezt tenné. A fiúnak egyáltalán nincs ellenére, hogy Anna a csendőrséghez jelentkezik, de túl öregnek érzi magát ahhoz, hogy pályát változtasson. Francesco: „Megmondtam, nagyon örülök a döntésednek... Az én életem azonban már más, és nem változtatok rajta.” Anna: „Ah, szépen vagyunk, örülsz... Nem érted, hogy csak rosszabb lesz?” Francesco: „Anna... ne mondd ezt!” Anna: „Csak 18 éves vagy, igenis változtathatsz az életeden... Miért vagy ilyen megalkuvó? Nem értem.” Francesco: „A világ minden kincséért sem változtatok az életemen.” Anna: „Persze, mert így jól érzed magad.” Francesco: „Nem, Anna, nem érzem jól magam, de most sokat vesztettünk... vissza kell szereznünk az elvesztett tiszteletet. Amikor a negyedben jártunk, korábban az emberek nem mertek ránk nézni... most mindenki felemelt fejjel járkál.” Francesco számára, aki egy a spanyolok közül, a legsúlyosabb veszteség az, hogy az emberek már nem félnek tőle. Túl sokat megöltek közülük és a negyedben mindenki úgy tekint rájuk, mint egyszerű bérgyilkosokra, vesztes alakokra. Ez az, ami megengedhetetlen, erre kell reagálni, ha kell, az élete árán is. A lány megpróbálja megmagyarázni neki, hogy ne úgy tekintsen magára, mint egy elítéltre: Anna: „Neked legalább nem kell eladnod magad, nyugodtan élhetsz másként.. Francesco: „Nem, nem akarok más életet!” Az ifjú szakadár nagyon fél attól, hogy a Di Laurók esetleg bánthatják Annát. Biztosítja a lányt arról, hogy sok barátnője volt, úgyhogy senki sem fogja pont őt hozzá kapcsolni. Romantikus tizenévesként azonban bevallja neki, hogy ő az egyetlen igazi: „Végül is harminc nőm volt a negyedben... de egyedül csak te vagy nekem.” Anna nem törődik egy esetleges retorzió lehetőségével. Ő is csak egy szerelmes kislány, kizárólag Francesco utolsó mondata marad meg a fejében. Anna: „Úgy szeretném elhinni.” A háború folytatódik. 2004. november 24-én megölik Salvatore Abbinantét. Az arcába lőnek. Salvatore a maranói Raffaele Abbinante, az egyik spanyol főnök

unokája. Marano a Nuvoletták területe. A maranóiak, hogy aktívan működhessenek a secondiglianói piacon, sok családjukat költöztették át a Monterosa negyedbe, Raffaele Abbinante pedig, a vádak szerint, ennek a maffiacsoportnak a feje Secondiglianóban. Abbinante a spanyolok egyik legkarizmatikusabb vezetője, ő a Costa del Sol területi főnöke. Egy 1997-es óriási razzia során 2500 kiló hasist, 1100 darab extasy tablettát és 1500 kiló kokaint koboztak el a térségben. Az ügyészség bebizonyította, hogy az Abbinanték és a Nuvoletták irányították Spanyolország és Olaszország majd teljes szintetikus drogkereskedelmét. Salvatore Abbinante meggyilkolását követően mindenki attól félt, hogy a Nuvoletták közbeavatkoznak, és a Cosa Nostra esetleg beleszól a secondiglianói háborúba. Semmi ilyesmi nem történt, fegyveres beavatkozás szintjén nem. A Nuvoletták azonban megnyitották határaikat a menekülő szakadároknak, és ez kritikai észrevételnek minősült a Cosa Nostra részéről Cosimo háborújával kapcsolatban. November 25-én a Di Laurók megölik Antonio Esposiót, saját élelmiszerboltjában. Amikor megérkeztem az üzletbe, a test ásványvizes üvegek és tejeszacskók között hevert. Két ember jött érte, a lábánál és a zakójánál fogva felemelték, úgy tették be a fémkoporsóba. Amikor a hullaszállító elment, az üzletben megjelent egy takarítónő, aki rendet csinált, visszarakta a polcokra a tejet és a vizes palackokat, letörölte a vérfoltokat a üvegéről. A csendőrök hagyták. A ballisztikusok már felvették az adatokat, a többiek rögzítették az ujjlenyomatokat. A teljesen haszontalan jegyzőkönyv már elkészült. A hölgy egész éjjel dolgozott, mintha azzal, hogy rendet csinál, meg nem történtté lehetne tenni a dolgokat, mintha az egyenes vonalban sorakozó sütemények akár egy pillanatra is elterelhették volna a figyelmet a merényletről, megszabadíthatták volna a helyet a halál nyomasztó hangulatától. Időközben Scampiában elterjedt a hír, hogy Cosimo Di Lauro 150 000 eurót fizet annak, aki döntő fontosságú információval szolgál Gennaro Marino McKay hollétéről. A vérdíj összege magas volt, de azért nem csillagászati, ha figyelembe vesszük a secondiglianói Rendszer gazdasági erejét. Az összeg nagysága egyúttal arra is utalt, hogy nem becsülték túl az ellenséget. A vérdíj azonban nem hozott eredményt, a rendőrség hamarabb lépett. A körzetben maradt szakadár spanyolok vezetői a Fratelli Cervi utcában, egy épület tizenharmadik emeletén szervezték meg találkozójukat. Elővigyázatosságból egy páncélajtóval zárták le a lépcsőfordulót. A lépcső tetején fémketrecet állítottak fel, aminek csak egy egyszerű zárja volt, a biztonságot a mögötte lévő páncélozott ajtó szolgáltatta. A rendőrség körülvette az épületet. Az, ami az ellenség támadásától volt hivatott megvédeni a bent lévőket, most tétlen várakozásra ítélte őket, kénytelenek voltak megvárni, amíg egy lángvágóval szétszedik az ajtót. Várakozás közben, az ablakból kidobtak egy géppisztolyokkal, pisztolyokkal és kézigránátokkal teli zsákot. Amikor a zsák leesett, az egyik géppisztoly kilőtt egy sorozatot. Az egyik lövedék majdnem

eltalált egy őrködő csendőrt, épphogy csak súrolta a nyakát. Annyira megijedt, hogy először ugrálni kezdett, majd leizzadt és végül szabályos idegrohamot kapott, a légzése akadozott. Az, hogy valaki egy tizenharmadik emeletről lezuhanó, elsülő géppisztoly lövedéke által is meghalhat, olyasvalami volt, ami fel sem merülhet. A rendőr szinte önkívületben volt, hangosan kiabált, szidalmazni kezdett mindenkit, neveket ordítozott és a karjával hadonászott, mintha el akarná hessegetni az arca előtt repkedő szúnyogokat „Ezek előre megdumálták. Amikor látták, hogy nem tudják őket elkapni, minket küldtek ide... Mi most az ő szabályaik szerint játszunk, megmentjük ezeknek az életét. Hagyjuk itt őket, hadd dögöljenek meg, hadd intézzék el egymást, mi a francot érdekelnek ők bennünket?” A kollégái intettek nekem, hogy tűnjek el. Azon az éjjel, a Fratelli Cervi utcában letartóztatták Arcangele Abetét és a nővérét, Annát, Massimiliano Cafassót, Ciro Mauriellót, Gennaro Notturnót, Mina Verde volt fiúját, és Raffaele Notturnót. A nagy fogás azonban Gennaro McKay volt. A szakadárok vezetője. A Marinók voltak a háború első számú célpontjai. Felgyújtották az ingatlanait: a Diacono utcai „Orchidea” éttermet, a Secondigliano főutcáján lévő pékséget, egy arzanói pizzériát a Pietro Nenni utcában. Felgyújtották Gennaro McKay házát is, egy orosz dácsa stílusában épült villát, az arzanói Limitone utcában. A vasbeton kockák, poros kis utcák és kivilágítatlan sikátorok között, a Case Celesti nagyfőnökének sikerült egy telken valódi hegyvidéki környezetet kialakítania. Az épület nemes fából épült, kertjében libanoni cédrusok álltak. Azt mondják, hogy amikor Oroszországban volt üzleti ügyben, meghívták egy dácsába, amibe beleszeretett. Attól a perctől senki és semmi nem tudta megakadályozni Gennaro Marinót abban, hogy Secondigliano szívében egy igazi dácsát építsen fel, üzleti hatalmának jelképeként és persze egyfajta jövőképként a beosztottjai számára, akik tudták, hogy ha jól viselkednek, előbbutóbb ők is luxuskörülmények között élhetnek, még ha Nápoly külvárosában is, még ha a Földközi-tenger legszegényebb vidékén is. A dácsából csak a betonszerkezet és megszenesedett gerendák maradtak. Gennaro bátyját, Gaetanót, egy Massa Lubrense-i luxusszállodában, a La Certosában fogták el a csendőrök. Egy tengerre néző hotelszobában húzta meg magát, így kerülvén el a konfliktust, ami szokatlan eljárásnak számított. A komornyik, aki a kezét volt hivatott helyettesíteni, szenvtelen arccal nyitott ajtót a csendőröknek, majd közölte velük: „elrontottátok az üdülésemet”. A spanyolok csoportjának letartóztatása azonban nem állította meg a vérfürdőt. Giuseppe Bencivegnát november 27-én ölték meg. November 28-án lelőtték Massimo de Felicét, december 5-én pedig Enrico Mazzarella következett. A feszültség élesíti a tekinteteket. Háborúban a szem nem kalandozik el. Minden egyes arc mond valamit. Meg kell fejteni. Meg kell figyelni. Minden változhat. Tudnod kell, melyik boltba mehetsz be, minden kimondott szóban biztosnak kell

lenned. Ha sétálni akarsz, tudnod kell, ki a kísérőd. Biztosnak kell lenned abban, hogy az illető nem veszélyes, esélyt sem adni annak, hogy ő is egy gyalog a sakktáblán. Ha túl szorosan mellette mész, ha beszélgetsz vele, azt jelenti, egy oldalon álltok. A háborúban az érzékszervek fokozottan élesen működnek, az ember jobban odafigyel a hangokra, még a szagokat is másképpen érzékeli. A legnagyobb figyelem és óvatosság sem elég azonban egy mészárlás elkerüléséhez. Amikor lesújtanak, nem figyelnek arra, kit kell megbüntetni és kit kell felmenteni. Egy lehallgatott telefonbeszélgetés során – Rosario Fusco a vádak szerint a Di Laurók egyik területi főnöke feszült hangon magyarázza a fiának, hogyan kell viselkednie: „Senkivel sem szabad együtt mutatkoznod, ez nem túl sok, de a legbiztosabb, ezt meg is írtam neked, kisfiam. Ha ki akarod tenni a lábad járni egyet egy lánnyal, az rendben van, de semmilyen sráccal ne mutatkozz együtt, mert nem tudni, kihez tartozik, kinek az embere. Ha őt ki akarják csinálni, és te ott vagy vele, téged is kinyírnak. Érted, hogy mi most a probléma, kisfiam?” A probléma az, hogy képtelenség kívül maradni. Nem elég azt feltételezni, hogy a helyes viselkedés már elegendő ahhoz, hogy elmúljon a veszély. Már nem lehet azt mondani, hogy „egymást ölik”. Egy camorra háborúban minden, amit eddig felépítettél, veszélyben van, egy homokvár, amit bármikor elsodorhat az ár. Az emberek ilyenkor visszahúzódnak, igyekeznek a minimumra csökkenteni a saját jelenlétüket. Semlegességet mutatnak, nem feltűnősködnek, és ez még nem minden. Aki asztmás és ezért lassú, ha rohanni kell, bezárkózik a lakásba, de valamilyen ürüggyel persze, mert már a bezárkózás is gyanút kelthet, a bűnösség beismerésének tekinthető, és mindenképpen a gyávaság elismerése. A nők nem hordanak magas sarkú cipőt, mert abban nem lehet szaladni. Egy nem hivatalos háborúban, amelyet nem ismernek el kormányzatok és nem írnak róla tudósítók, a félelem is ilyenné válik, bekúszik a bőr alá. Az ember felfúvódik, mint egy nagy zabálás vagy lőreivászat után. A félelem nem a falragaszokban vagy az újságcikkekben testesül meg. Nincsenek bevonuló csapatok, légitámadások, a háború belül zajlik. Nem tudni, mi a jobb, ha kimutatod a félelmed, vagy ha elrejted. Nem tudod, hogy éppen túlzol, vagy alábecsülsz. Nincsenek veszélyt jelző szirénák, viszont ellentmondásos hírek érkeznek. Azt mondják, hogy a camorra háborúja a bandák között zajlik, hogy egymást ölik. Azt viszont senki sem tudja, hogy hol van a határ őközöttük és a többiek között. A csendőrség járőrautói, a rendőrségi ellenőrzőpontok, az óránként megjelenő helikopterek nem megnyugtatóan hatnak, inkább leszűkítik a mozgásteret. Egyre jobban behatárolják a halálos ütközetek színhelyét. Az ember úgy érzi, hogy csapdába esett, a vállak egymásnak feszülnek és a másik közelsége már elviselhetetlen. Vespával közlekedtem a feszültségtől majd szétrobbanó környéken. A konfliktus ideje alatt, minden egyes alkalommal, amikor Secondiglianóba mentem, legalább naponta tízszer átkutattak. Ha csak egy svájci bicska van

nálam, lenyeletik velem. Megállítottak a rendőrök, a csendőrök, néha a vámosok, és persze a klánok őrszemei, először a Di Lauróké, aztán a spanyoloké. Mindenki a hatóság szokásos magabiztosságával, gépies mozdulatokkal dolgozott, ugyanazokat a kérdéseket tették fel. A rendészeti szervek elvették az irataimat és átkutattak, az őrszemek előbb megmotoztak és több kérdést tettek fel, próbáltak rájönni az akcentusomból, hová valósi vagyok, hazudok-e. A nagyobb összetűzések idején mindenkit átvizsgáltak. Minden autóba benéztek. Megjegyezték az arcokat, ellenőrizték, hogy van-e nálad fegyver. Először a kismotorok jelentek meg, majd a nagyobbak, végül kocsikkal követtek, ha gyanús voltál. A mentősök elmondták, hogy mielőtt bárkit elszállíthattak volna, nemcsak a lőfegyver által sérülteket, de mondjuk egy combnyaktörést szenvedett idős nénit, először ki kellett szállniuk, hogy a fegyveresek átkutathassák a mentőautót, nincs-e benne fegyver vagy nem rejtőzik-e bent egy bérgyilkos vagy egy szökésben lévő alak. A camorra háborújában a Vöröskereszt nem élvezett különleges státuszt, egyik klán sem írta alá a genfi egyezményt. Még a csendőrség álcázott autói is veszélyben voltak. Egyszer valaki egy sorozatot eresztett egy kocsiba, amelyikben civil ruhás csendőrök ültek, a lövöldözésben szerencsére nem sérült meg senki. Pár nappal később a csendőrlaktanyában megjelent egy fiatal srác, már nála volt a kis bőröndje is, tiszta alsóneművel, és pontosan tudta, hogyan kell viselkednie egy letartóztatásnál. Mindent azonnal bevallott, mert azt is tudta, hogy csendőröket megtámadni sokkal súlyosabb dolgot vonhat maga után, mint egy egyszerű börtönbüntetés. Nagyon valószínű, hogy a klánok, az egyenruhások és a camorratagok közötti még nagyobb gyűlölködés elkerülése végett, maguk küldték a fiút és ők fizették az ügyvédjét is. A srác bement a laktanyába és nemes egyszerűséggel közölte: „Azt hittem, hogy a spanyolok, és lőttem.” December 7-én telefonhívás ébresztett fel az éjszaka közepén. Egy fényképész barátom értesített a razziáról. Nem egy razziáról. A razziáról. Arról, amit a helyi és országos politikusok már régóta követeltek a vérontás befejezésének érdekében. A Terzo Mondo kerületet ezerfőnyi rendőr és csendőr vette körül. A negyed óriási, elnevezése nem véletlen, a benne uralkodó állapotokra utal, mint ahogyan az a felirat is, amely főutcájának elején szerepel: „Harmadik világ negyed, ne tedd be a lábad.” A média teljes készenlétben áll. Ez után a razzia után Scampia, Miano, Piscinola, San Pietro a Paterno, Secondigliano utcáit ellepik az újságírók és a tévétársaságok stábjai. Hosszú évekig tartó hallgatást követően a camorra ismét létezik. Csak úgy hirtelen. Az elemzések azonban elavultak, semmilyen következetesség nem figyelhető meg bennük. Mintha egy húsz évvel ezelőtt hibernált agyat élesztettek volna fel. Mintha még mindig Raffaele Cutolo camorrájával állnának szemben, azzal a maffialogikával, amely bombákkal és ügyészek megölésével operált. Mára minden megváltozott, és ezt éppen a szakértők nem tudják, nem értik. A letartóztatottak között van Ciro Di Lauro, a

főnök egyik fia. A klán jogi tanácsadója, egyesek szerint. A csendőrök ajtókat törnek be, embereket motoznak meg, pisztolyt dugnak a srácok orra alá. Az egyetlen jelenetben, amit láttam, egy csendőr egy fiúval üvöltözik, aki egy kést tart maga előtt. „Dobd le a földre! A földre! Azonnal! Azonnal! Dobd le a földre!” A fiú leejti a kést. A csendőr a lábával félrerúgja a kést, az egy partvisnak ütközik és az ütéstől a penge a helyére csúszik. Műanyagból van, egy tininindzsa teknőc játék fegyver. A katonák előrenyomulnak, mindent lefényképeznek, mindenhova bemennek. Tízesével tárják fel a rejtekhelyeket. Felrobbantják a házak pincéiben befalazott üregeket, ahol a kábítószerkészletek vannak, feltörik a zárakat, amelyek mögött drograktárak sora húzódik. Több száz nő gyűlik az utcákra, felgyújtják a kukákat, mindenféle tárgyakat dobálnak a rendőrökre. A férjeiket, a fiaikat, az unokáikat, a szomszédaikat tartóztatják le. A munkaadóikat. Az arcokon azonban, bármennyire is dühösek is, a szűk nadrágokba szorított combokban, bármennyire feszülnek is, nem éreztem, nem láttam a bűnözői szolidaritás csíráját sem. A kábítószerpiac a létfenntartás forrása, egyfajta minimálbért biztosító életforma, nem a meggazdagodás útja a secondiglianóiak számára. Azok, akiknek óriási haszna van belőle, azok a klánok vállalkozói. Mindazok, akik a terjesztésben, raktározásban, elrejtésben részt vesznek, csak fizetést kapnak, amiért fel kell vállalniuk a letartóztatás és a börtön lehetőségét. Az arcokon a düh és felháborodás csak álarc volt. Az igazi harag a terület védelméből fakadt, másrészt azok ellen irányult, akik ezt a földet mindig is nem létezőnek, elveszettnek, leírhatónak tartották. A rendvédelmi szervek gigantikus felvonulása, amelyhez több tucat halottra és egy megkínzott, felgyújtott lány égett holttestére volt szükség, színjátékhoz hasonló. Az itteni asszonyok megérzik a nagy átverés bűzét. A letartóztatások, a látványos házkutatások nem fognak alapvetően változtatni a dolgokon, a művelet csak azoknak kedvez, akiknek most letartóztatásokat és lerombolt falakat kell felmutatniuk. Mintha valaki hirtelen másképp kezdte volna értelmezni az egészet és közölte volna velük, hogy az életük helytelen. Tudták ezt ők eddig is, hogy itt minden rossz, nem kellett őket emlékeztetni rá páncélozott helikopterekkel, de az idáig ez a helytelen életmód volt az egyetlen, amit ismertek, az egyetlen túlélési lehetőség. Ezenkívül, egészen a mostani beavatkozásig, ami nem segített, csak még jobban megnehezítette a dolgokat, senki, de senki sem próbálta meg ezt az életet jobbá tenni. Ezért hát az asszonyok görcsösen védelmezték ennek az elszigeteltségnek a létjogosultságát, a felejtés jogát, és el akarták üldözni azokat, akik hirtelen megvilágosodtak. Az újságírók a kocsikban várakoztak. Egészen addig, amíg a csendőrök dolgoztak, nem merészkedtek a közelükbe, csak később kezdték filmezni a razziát. A művelet végén ötvenhárom főt vezettek el bilincsben, a legfiatalabb ‘85-ös születésű volt. Mindegyikük az újjászülető Nápolyban nőtt fel, az új kurzus idején, amelynek meg kellett volna változtatnia az egyéni sorsokat. Már a

rendőrségi kocsiban, már a bilincsek felrakása közben mindegyikük tudja, mit kell tennie: fel kell hívni ezt vagy azt az ügyvédet, majd ki kell várni, amíg a hónap 28-án a klánoktól megérkezik a fizetés, meg a feleségek vagy anyák számára küldött száraztésztacsomag. Azok a leginkább gondterheltek, akiknek kamasz fiaik vannak otthon. Nem tudják, milyen szerepet szán nekik a klán az ő letartóztatásukat követően. De erről nem beszélhetnek senkinek. A razziát követően a háború nem áll le. December 18-án megölik Pasquale Galassót. A ‘90-es évek híres főnökének druszáját egy bárpult mögött kapják el. December 20-án Vincenzio Ioriót halálos lövés éri egy pizzériában, 24-én megölik a 34 éves Guiseppe Pezzellát. Egy bárban keres menedéket, testébe teljes sorozatot kap. Karácsonykor szünet. A fegyveres egységek leállnak. Újjászerveződnek. Az eddigi legvéresebb háborút szabályok és stratégiák mentén akarják folytatni. December 27-én egy fejlövéssel végeznek Emanuele Leonéval 21 éves volt. December 30-án a spanyolok következnek: megölik a 26 éves Antonio Scafurót, a fiát a lábán találják el. A férfi a casavatorei Di Laurók területi főnökének rokona. Meg kellett értenem a legbonyolultabb összefüggést. Azt, hogy hogyan sikerült a Di Lauróknak győztes csatákat lejátszani. Lesújtani, majd eltűnni. Elpárologni, elvegyülni a tömegben, a negyed tengerében. A kerületek, a Lotto T, a Velék, Parco Postale, a Case Celesti, a Case dei Puffi, a Terzo Mondo mind egyfajta dzsungellé változnak, egy betonacél esőerdővé, ahol sokkal könnyebb elrejtőzni, mint bárhol máshol, ahol meg lehet szűnni létezni. A Di Laurók ugyan elvesztették minden területi főnöküket, de mégis nagyobb veszteségek nélkül sikerült könyörtelenül leszámolniuk az ellenséggel. Az egész olyan volt, mintha egy országban katonai puccs ment volna végbe és a leváltott Elnök – hogy megőrizze a saját hatalmát és gondoskodjon a saját érdekeiről – felfegyverezte volna a kisiskolásokat, és postásokból, hivatalnokokból, irodavezetőkből szervezte volna újjá a fegyveres erőket. Lehetővé tette, hogy részesei legyenek az új hatalomnak, de nem adott nekik másodvonalbeli rangnál többet. Ugo De Luciát, a Di Laurók hűséges katonáját, a nápolyi DDA szerint Gelsomina Verde meggyilkolásának kiagyalóját a kocsijába szerelt poloska segítségével hallgatták le. A jegyzőkönyv 2004 decemberéből való: „Én utasítás nélkül nem mozdulok, ilyen vagyok!” A tökéletes katona feltétel nélküli engedelmességet tanúsít Cosimo iránt. Majd egy megsebesítésről beszél. „Én megöltem volna, nem elégedtem volna meg azzal, hogy lábon lövöm. Ha ott lettem volna, biztos, hogy szétlövöm a fejét!... Támaszkodjunk az én körzetemre, az nyugodt, ott nyugodtan dolgozhatunk...” Ugariello, ahogyan a negyedben hívják, csak ölne, semmiképpen nem elégedne meg a „figyelmeztetéssel”.

„Én most azt mondom, csak mi vagyunk... szervezzünk csoportokat... ötösével legyenek egy-egy házban. Minden házban egy ötfős csoport, és csak akkor hívjatok, ha le kell menni, és szét kell lőni valakinek az agyát.” A javaslat tehát ötfős fegyveres egységek létrehozása, akiket biztonságos házakban kell elszállásolni, és akik csak gyilkolni merészkednek ki a rejtekhelyről. Semmi mást nem kell tenni. A fegyveres egységeket „paranzának” nevezik. Petrone azonban, a beszélgetőpartner, aggódik: „Igen, de ha az egyik azok közül a szemetek közül véletlenül felfedezi valamelyik rejtekhelyet, meglátnak bennünket és követik a paranzát, akkor kinyírják őket... először legalább nyírjunk ki néhányat közülük, érted, hogy mit mondok? Hagyd, hogy legalább négyet, ötöt likvidáljak közülük.” Petrone szerint az a legjobb, ha kinyírják azokat, akik még nem sejtik, hogy rájuk találtak: „Az a legegyszerűbb, ha beszállítod őket a kocsiba és elviszed valami elhagyatott helyre.” Azért győznek, mert láthatatlanok, de azért is, mert már előre látják a sorsukat. A vég előtt azonban minél súlyosabb csapást kell mérniük az ellenségre. Kamikaze logika. Az egyetlen módszer, amivel egy kisebbség győzelmet remélhet. Mielőtt paranzákba tömörülnének, még itt-ott lecsapnak. 2004. január 2-án megölik Crescenzo Marinót, a McKayek apját. Egy autóban éri a halál, egy 70 éves ember számára szokatlan típusú kocsiban, egy Smartban. A kocsi a sorozat legdrágább modellje. Talán azt hitte, ez éppen elég ahhoz, hogy az őrszemek ne figyeljenek fel rá. Egyetlen lövéssel végeztek vele, a homloka közepébe kapta a golyót. Szinte nem folyt vér, csak egy vékony ér futott át az arcán. Talán azt remélte, hogy ha csak egy pár percre hagyja el a házat, nem teszi ki magát veszélynek. De nem így történt. Ugyanazon a napon a spanyolok kivégzik Salvatore Barrát egy casavatorei bárban. Azon a napon érkezik Nápolyba Carlo Azeglio Ciampi, a köztársaság elnöke, aki azt kéri a várostól, hogy vessen véget az erőszaknak, bátorságot követel a hatóságoktól, biztosítja őket az állam segítségéről. Csupán a sajtótájékoztató ideje alatti órákban három merényletet követnek el a városban. Január 15-én arcba lövik Carmela Attricét, a szakadár spanyol, Francesco Barone, „o russo”, a McKayek egyik bizalmi emberének anyját. A hölgy már régóta nem hagyja el a lakását, így hát egy ismerős fiatal fiút használnak fel a tőrbe csalására. A fiú felszól a kaputelefonon. A hölgy ismeri, nem gyanakszik. Még pizsamában van, lejön, és kinyitja a bejárati ajtót. Valaki ott áll, pisztolyt szegez rá és lő. A fej szinte kettétörik, rengeteg a vér, a padlón szerteszét szóródik az agyvelő. Amikor megérkeztem a merénylet színhelyére, a Case Celestihez, a holttestet még nem takarták le lepedővel. A járókelők a nő vérében tocsogtak, minden tele volt véres lábnyommal. Nagyokat kellett nyelnem, hogy ne forduljon fel a gyomrom. Carmela Attrice nem menekült el. Értesítették, tudta, hogy a fia a spanyolokkal van, de

bizonytalan volt, és ez az, ami a camorra háborúját jellemzi. Semmi sem pontos és világos. Csak akkor nyersz bizonyságot, amikor beteljesedik. A hatalom mozgásaiban, a totális uralomban, nem léteznek konkrétumok. Ezért a szökés, a maradás, a menekülés, a feljelentés, mind olyan döntések, amelyeket tétovázva hoz meg az ember, minden jó tanács mellé azonnal felsorakozik egy ellenérv, és csak a megvalósuló cselekmény vált ki egy határozott lépést. Amikor azonban megtörténik, már csak elszenvedni lehet. Amikor valaki az utcán hal meg, szörnyű zűrzavar alakul ki körülötte. Nem igaz, hogy az ember egyedül hal meg. A halott arcába teljesen ismeretlen egyének bámulnak, egyesek megérintik a kezét vagy a karját, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban egy holttestről van-e szó, vagy inkább még érdemes kihívni a mentőket. A súlyos sebesültek, a haldoklók arcára mindig ugyanaz a rémület ül ki. És ugyanaz a szégyen. Furcsa, de a halál előtti pillanat a szégyenkezés pillanata. Itt úgy nevezik, „lo scuorno”. Egy kicsit olyan, mintha meztelenül állnának egy tömegben. Ugyanez az érzés hatalmasodik el, amikor valakit az utcán ér a halál. Soha nem voltam képes megszokni a meggyilkolt halottak látványát. A mentősök, a rendőrök már megszokták, szenvtelenül, nyugodtan viselkednek, mindig ugyanazokat a mozdulatokat végzik el, bárki legyen is a halott. „Nekünk megkérgesedett a szívünk és megedződött a gyomrunk”- ezt mondta egyszer egy halottaskocsi fiatal sofőrje. Ha valaki a mentők előtt ér a helyszínre, egyszerűen nem bírja levenni a szemét a sebesültről, még ha legszívesebben ezt is tenné. Soha nem voltam képes felfogni, hogy ilyen a halál. 13 éves koromban láttam először meggyilkolt ember holttestét. Nagyon jól emlékszem arra a napra. Teljes zavar lett úrrá rajtam, mert reggel, ébredéskor a pizsamámon keresztül jól látszott a spontán erekció. Az a klasszikus, reggeli erekció, amelyet nem lehet elleplezni. Azért emlékszem erre a részletre, mert aznap reggel, iskolába menet, egy hasonló helyzetben lévő holttestre bukkantam. Öten voltunk, az iskolatáskánk nehéz volt, tele könyvekkel. Egy szétlőtt Alfetta állt az út közepén, az első ülésen lábak meredtek az égbe. A legbátrabb közülünk megkérdezte az egyik csendőrt, hogy van az, hogy ahol a fejének kellene lennie, ott van a lába. A csendőr azonnal válaszolt, mintha nem vette volna észre, hány évesek a kérdezősködők. „A záporütések fejre állították...” Kisfiú voltam, de pontosan tudtam, hogy a záporütés ez esetben géppisztolysorozatot jelent. Azt a bűnözőt annyi találat érte, hogy a teste a levegőben megfordult. A feje lent volt, a lába meg fönt. A csendőrök kinyitották a kocsi ajtaját, és a holttest úgy zuhant ki az úttestre, mint egy jégdarab. Minket senki sem küldött el, senki se mondta, hogy a jelenet nem gyerekeknek való. Nem volt ott egyetlen erkölcsös kéz sem, amely eltakarta volna a szemünket. A halottnak erekciója volt. Jól látszott a szoros farmernadrágon keresztül. Ez engem teljesen felkavart. Sokáig néztem. Napokig azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetséges ez. Mire gondolhatott, mit csinálhatott a halála előtt. Egész délutánokon át gondolkodtam azon, hogy mi járhatott az agyában, mielőtt

meghalt volna. Annyira idegesített a dolog, hogy végül minden bátorságomat összeszedtem és rákérdeztem otthon, ahol azt a választ kaptam, hogy az erekció általános reakció a meggyilkolt emberek holttesténél. Aznap reggel Linda, egy kislány a csoportunkból, amint meglátta a kocsiból kizuhanó hullát, sírva fakadt és elbújt a többiek háta mögé. Zokogott. Egy fiatal civil ruhás odalépett a hullához, felemelte a fejét a hajnál fogva, és beleköpött az arcába. Majd hozzánk fordult és azt mondta: „Nehogy sírjatok nekem. Ez itt egy bűnöző, nem történt semmi, minden rendben van. Nincs semmi baj. Ne sírjatok...” Azóta nem hiszek a helyszínelőket ábrázoló jelenetekben, ahol a kiérkezők óvatosan, kesztyűben és minden részletre vigyázva foglalatoskodnak a hulla körül. Amikor a mentők előtt érkezem meg egy gyilkosság helyszínére, és látom a haldokló utolsó rezdüléseit, mindig a Cuore di tenebra című film vége jut eszembe, amikor egy nő felteszi a kérdést a hazájába visszatérő Marlow-nak, hogy mit mondott Kurtz a halála előtt. És Marlow hazudik. Azt hazudja, hogy róla kérdezett, a valóságban azonban semmilyen gyengéd szó nem hagyta el az ajkát, semmilyen értékes gondolat. Kurtz csak annyit mondott: „Szörnyű”. Általában azt hisszük, hogy egy haldokló utolsó szava a legfontosabb, valami alapvetően lényeges. Hogy valami olyasmit mond el, mi volt az élet értelme. Nem így van. Amikor valaki meghal, ott semmi más nincs, csak a félelem. Majd mindenki csak ezt az egy mondatot ismételgeti, ezt az egyszerű, banális, hétköznapi mondatot: „Nem akarok meghalni.” Ezek az arcok olyanok, mint Kurtzé, szenvedést, undort és a szörnyű halál gondolatát elutasító rémületet tükröznek. Nem akarják így végezni, ilyen szörnyűségesen. Miután több tucat meggyilkolt embert láttam, akik saját, porral összekeveredett vérükben fetrengtek, éreztem a halálfélelem szagát, láttam a profik szenvtelenségét, a kíváncsiak tekintetét, hallottam a rémült kiáltásokat, egyetlen egy bizonyosságot szereztem, egy elementáris, már-már a gyengeelméjűség határát súroló meggyőződést: a halál undorító. Secondiglianóban a fiatal fiúk, a kamaszok és a kisfiúk pontosan tudják, hogyan hal meg valaki, és azt is tudják, hogyan a legjobb meghalni. Már éppen indulófélben voltam a Carmela Attrice elleni támadás színhelyéről, amikor meghallottam, hogy két gyerek nagyon komoly beszélgetést folytat a történtekről. „Én úgy akarok meghalni, mint ez a hölgy. Lövés a fejbe, bumm, bumm... és mindennek vége.” „De az arcába lőttek, az sokkal rosszabb!” „Dehogyis, az nem rosszabb, csak egy pillanat az egész. Mindegy, hogy elölről vagy hátulról, az a lényeg, hogy fejbe lőtték.” Beszálltam a beszélgetésbe, kérdéseket akartam feltenni a fiúknak. Megkérdeztem: „Sokkal jobb, ha mellkason lőnek, nem? Egy lövés a szívbe és kész...”

A kisfiú azonban nálam sokkal többet tudott a fájdalomról és részletesen elmagyarázta, mint egy kis szakértő, hogy milyen fájdalmat okoz egy lövés. „Nem, a mellkasi lövés nagyon fájdalmas, nagyon rossz, tíz percbe telik, amíg valaki meghal. A tüdő megtelik vérrel, a lövedék pedig olyan fájdalmat okoz, mintha a belsődben egy kést forgatnának. A karlövés és a láblövés is fáj. Az viszont olyan, mintha egy kígyó marna meg. Olyan, amelyik nem engedi el a húst. A legjobb a fejlövés, olyankor nem pisilsz be, nem szarod össze magad. Én nem szeretnék a földön fetrengeni fél óráig, az biztos...” Látta. És nem egyet látott. Tudta, hogy a fejlövésnél nem kell attól félni, hogy összehugyozza vagy összeszarja magát az illető, nem lesz bűz, nem fognak kilógni a belei. Egyre több kérdést tettem fel neki a halálról, a merényletekről. Minden kérdést feltettem neki, kivéve azt az egyet, amit valóban meg kellett volna kérdeznem, hogy 14 évesen miért azzal foglalkozik, hogyan akar meghalni. Ez a gondolat azonban eszembe sem jutott. A kis srác a becenevén mutatkozott be. A japán rajzfilmsorozatból, a Pokémonból vette. A fiú magas, vékony és szőke volt, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a Pikachu nevet kapja. Amikor rámutatott két alakra, akik a halott nő körüli tömegben álltak, Pikachu lehalkította a hangját: „Ott, azok ketten, látod? Ők azok, akik megölték Pupettát.” Carmela Attricét a környéken Pupettának hívták. Titokban megnéztem a két fiatal srácot, akiket Pikachu kiszúrt. Feldobottnak, zaklatottnak tűntek, kissé előredöntötték a fejüket meg a vállukat, hogy jobban lássák a rendőröket, akik a holttest körül foglalatoskodtak. Megölték a nőt, majd leültek Pio atya szobra mellé a közelben, megvárták, amíg összegyűlik egy kisebbfajta tömeg és ők is odamentek bámészkodni. Néhány nap múlva elkapták őket. Egy felkészült fegyveres csoport tagjai voltak, akiknek egy védtelen, papucsban és pizsamában lévő fegyvertelen nőt kellett megölniük. A csoportot kábítószer-terjesztőkből szervezték. A legidősebb 28, a legfiatalabb 16 éves volt. A feltételezett gyilkos 22. Amikor letartóztatták őket, az egyik, a fényképészek és a kamerák láttán, nevetgélni kezdett és rákacsintott az újságírókra. Letartóztatták a feltételezett csalit is, azt a 16 éves fiút, aki felszólt a kaputelefonon és lehívta az asszonyt. Carmela Attrica lánya is 16 éves volt, a lövések hallatán már sírva rohant ki az erkélyre, azonnal megértette, mi történt. A vizsgálati anyag szerint a tettesek visszatértek a bűntény helyszínére. Túl kíváncsiak voltak. Mintha a saját filmjükben vettek volna részt. Először színészként, majd nézőként, de ugyanabban a darabban. Biztosan igaz lehet, hogy aki lő, nem emlékszik pontosan arra, amit tesz, mert ezek a gyerekek éppen azt akarták látni, mi történt az áldozatukkal. Megkérdeztem Pikachut, hogy ezek vajon a Di Laurók egyik paranzájához tartoztak-e. A fiú hangosan felnevetett. „Dehogy is... ezek csak szeretnének paranza lenni... ezek csak kis halak, én már láttam valódi paranzát.” Nem tudhattam, hogy Pikachu lódit-e, vagy csak összerakta a történeteket, amelyek Secondiglianóban terjengtek, de olyan pontos leírást adott, hogy nem

kételkedtem tovább. Pikachu aprólékos részletességgel mesélt el mindent. Tetszett neki, hogy az arcomra kiül a döbbenet. Pikachu elmondta, hogy volt egy kutyája, akit Carecának nevezett el, a Nápoly futballcsapatának híres brazil csatáráról. Ez a kutya gyakran kiment a lépcsőfordulóba. Egy napon azonban hallhatott valamit a szomszéd házból, mert odarohant és a mancsával kaparni kezdte az egyik ajtót. Néhány másodperc múlva az ajtó mögül egy géppisztolysorozatot adott le valaki, ami telibe találta a kutyát. Pikachu ezt úgy mesélte el, hogy még a zajokat is reprodukálta: „Ratatataa... Careca azonnal meghalt... az ajtó meg bumm... azonnal kinyílt.” Pikachu leült a földre, a hátát a falhoz támasztotta, a térdét felhúzta és a karjával mintha egy géppuskát tartott volna. Elmondása szerint ilyen pozícióban volt az az őrszem, aki lelőtte a kutyát. Az őrszem mindig így ül, mert ez annyira kényelmetlen, hogy nem alszik el, és azonnal reagálhat, ha bárki megpróbálja betörni az ajtót. Pikachu elmondta, hogy miután megölték a kutyát, bocsánatkérésképpen a családnak fizettek egy összeget, őt pedig behívták a lakásba. Pontosan emlékezett a részletekre, az üres szobákra, ahol csak ágyak voltak, egy asztal meg a tévé. Pikachu hadart, állandóan gesztikulált, megmutatta a különböző helyzeteket, leírta a paranza tagjait. Akik idegesek, feszültek voltak és az egyiküknek „ananászok” lógtak a nyakában. Az ananászok kézigránátok, minden fegyveres egység használja őket. Pikachu elmesélte, hogy az ajtó mellett volt egy láda, ami tele volt kézigránátokkal. Ezeket a klánok különösen kedvelték, akárcsak a Kelet-Európából behozott páncéltörő gránátokat. Pikachu elmesélte, órákat töltöttek azzal, hogy a playstationnel játszottak, hogy ő mindenkit kihívott és meg is verte őket a játékban. Mindig ő győzött és ezért, ahogy mondta, „megígérték, hogy egy napon elvisznek magukkal és akkor igaziból lőhetek”. A negyed legendái között valóban szerepel az a történet, amit mindenki kiszínez egy kicsit, hogy Ugo De Lucia szenvedélyesen szerette a Winning elevent, a playstation leghíresebb foci videojátékát. A hivatalos jegyzőkönyvek szerint négy nap alatt nem csupán három gyilkosságot hajtott végre, hanem lezavart egy komplett bajnoki fordulót is a játékban. Amit viszont a Kojak becenévre hallgató pentito, Pietro Esposito mesél, az már nem legendának tűnik. Egyszer ő maga látta Ugo De Luciát az egyik biztonságos házban, amint egy díványon feküdt, és a tévét nézve kommentálta az eseményeket: „Megcsináltunk még két darabot. Azok meg egyet, a Terzo Mondóban.” A televízió volt a legjobb módszer arra, hogy naprakészen követni lehessen az eseményeket, anélkül, hogy kompromittáló telefonhívásokat kellett volna ejteni. Ebből a szempontból, a secondiglianói háborút kísérő médiafigyelem stratégiai előnyt nyújtott a klánoknak. Ami számomra döbbenetes volt, az a „darab” kifejezés. Ez volt az emberölés legújabb meghatározása. Még Pikachu is, amikor a secondiglianói háború halottairól beszélt, úgy szólt róluk, mint a Di Laurók darabjairól meg a spanyolok darabjairól. Mintha csak egy

munkafolyamat részeként előállított valamilyen termékről, teljesen mindegy, milyen áruról beszélt volna. Egy darab. Pikachuhoz szegődtem, aki mesélt a klánok fiatal katonáiról, a Di Laurók igazi erejéről. Megkérdeztem, hogy hol szoktak találkozni, ő pedig felajánlotta, hogy elkísér, mert ismerte őket és hencegni akart előttem. Volt egy pizzéria, ott találkoztak a fiúk esténként. Mielőtt odamentünk volna, felszedtük Pikachu egyik barátját, aki már régóta a Rendszernek dolgozott. Pikachu szinte istenítette, úgy írta le őt, mintha valami nagyon nagy főnök lenne, a Rendszer többi ifjoncának példaképeként, mert ő volt az, aki étellel meg itallal látta el a bujkálókat, és a fizetését közvetlenül a Di Lauróktól kapta. A srácot, Toninót, KitKatnek becézték, mert több mázsányi csokit volt képes felfalni. KitKat úgy viselkedett, mint egy kisfőnök, de én szkeptikusnak mutatkoztam. Kérdéseket tettem fel, ő pedig nem válaszolt rájuk, csak felhúzta a pólóját. A mellkasa tele volt vörös foltokkal, körülöttük kör alakban zöldeskék véraláfutások. „Mi történt veled?” „A mellény...” „Mellény?” „Igen, a golyóálló mellény...” „Attól vannak a véraláfutások?” „Dehogyis, azok a lövésektől vannak!” A foltok, vagyis a véraláfutások, a pisztolyból kilőtt golyók helyét jelölték, amelyeket a golyóálló mellény pár centiméterre a testtől állított meg. Hogy ne féljenek a fegyverektől, a klánok úgy képezték ki a fiatal fiúkat, hogy felvetették velük a golyóálló mellényt, majd rájuk lőttek. A mellény önmagában nem győzte le a találattól való a félelmet. Az egyetlen módszer a bizonyíték, hogy a fegyverek hatását semlegesíteni is lehet. Elmesélte, hogy a gyakorlatokat Secondiglianótól nem messze tartják, elhagyatott mezőkön. Felvetették velük a mellényt, rá a pólót, majd egy fél pisztolysorozatot beléjük eresztettek. „Amikor elér a lövés, a földre zuhansz és elakad a lélegzeted, kinyitod a szádat és próbálsz levegőt venni, de nem megy be semmi. Úgy érzed, véged van. Olyan, mintha mellkason rúgtak volna, mintha mindjárt megfulladnál. De utána felkelsz, és ez a fontos. A lövések után felkelsz.” KitKatet, a többiekkel együtt, arra képezték ki, hogy nézzen szembe a halállal, anélkül, hogy meghalna. Amint elég nagyok ahhoz, hogy hűséget fogadjanak a klánnak, már be is szervezik őket. Tizenkettőtől tizenhét éves korig, sokan közülük a tagok testvérei, sokan a külsősök családjaiból valók. Ők a nápolyi camorraklánok új hadserege. A történelmi városközpontból, a Sanitá, Forcella, Secondigliano városrészekből, San Gaetanóból, a Quartieri Spagnoliból, Pallonettóból jönnek, a különböző klánok oldalágaiból válogatják össze őket. Számukat tekintve valódi hadsereget alkotnak. A klánok haszna és előnye többszörös. Egy kisfiú egy alacsony fokozatú tag fizetésének a felét kapja, túl kicsi ahhoz, hogy gondoskodni kelljen a szüleiről, nincsenek családi kötelezettségei, nincs napirendje, nem kell feltétlenül percre pontosan kifizetni, és ami a legfontosabb,

szinte bármikor be lehet vetni. A megbízások különbözőek, különböző fokozatúak. Először a könnyű drogok terjesztését bízzák rá, főleg a hasisét. A legtöbb esetben a fiúkat a legforgalmasabb utcákon helyezik el, idővel a tablettákat is rájuk bízzák, fizetésképpen egy motort kapnak. Legvégül a kokain következik, amelyet közvetlenül az egyetemeken, a bárok előtt, szállodák bejáratánál, metróállomásokon terjesztenek. A „bébi” terjesztők a kábítószerüzlet alapvető fontosságú rétegét képezik, mert nem feltűnőek, a kábítószert egy labdakezelés és egy motoros száguldás között adják el, gyakran közvetlenül az ügyfél lakhelyére is bejáratosak. A klánok általában nem dolgoztatják a srácokat délelőtt, akik így továbbra is iskolába járnak, ami előnyösebb is, mert a hiányuk feltűnhet valakinek. A csatlakozó gyerekek néhány hónapnyi munkát követően gyakran már fegyverrel járkálnak, ami egyrészt védekezésül, másrészt az önbizalmuk növelésére szolgál, ígéret arra, hogy a klánban magasabb pozíciót is elérhetnek. Automata és félautomata fegyvereket kapnak, ezeket a külterületek szemétlerakóiban tanulják meg használni, vagy Nápoly földalatti barlangjaiban. Amikor megbízhatónak minősülnek, és elnyerik a területi főnök teljes bizalmát, akkor már eggyel előbbre léphetnek a ranglétrán és őrszem lehet belőlük. Megfigyelőkké válnak, egy behatárolt területen ők figyelik a kamionok mozgását, amelyek a különböző élelmiszerüzleteknek, boltoknak szállítják az árut. Arra kell figyelniük, hogy a sofőrök tartsák be a szabályokat, vagyis oda szállítsanak, ahová a klánok előírják. Ugyanez érvényes a szerelőműhelyekre és az anyagraktárakra. A klánoknak a megfigyelők munkája nagyon fontos, így ellenőrzik, hogy a cégek valóban a klánok alvállalkozóit bízzák-e meg különböző munkákkal, vagy esetleg másokkal is szóba állnak. A fiúk mindent alaposan megfigyelnek, megjegyeznek, majd tájékoztatják a területi főnököt, aki dönt arról, mi történjen az eltévedt báránykákkal. A fiatal fiúk úgy dolgoznak és úgy viselkednek, mint a felnőtt camorratagok. Nagyon korán kezdik, felemelkedésük is nagyon gyors lehet, ha ügyesek és tehetségesek. Mindez azt eredményezte, hogy a klánon belül radikálisan megváltozott a tagok és főnökök korösszetétele. A szinte gyerek területigazgatók és a nagyon fiatal nagyfőnökök kiszámíthatatlan és kegyetlen vezetők, új, követhetetlen logikával dolgoznak, sok borsot törve a Maffiaellenes Ügyosztályok és más rendészeti szervek orra alá. Teljesen új, ismeretlen arcok. A Cosimo által átszervezett klánban egész kábítószer-terjesztői csoportokat irányítanak 15-16 éves ifjoncok, akik a zavar legkisebb jele nélkül osztogatják a parancsokat a 40-50 éves beosztottaknak. Az egyik ilyen fiatal fiúnak, Antonio Galeota Lanzának a kocsijában elhelyezett poloska a következőket rögzítette: „...minden vasárnap este 800-900 eurót keresek, még akkor is, ha a terjesztői munka során az ember olyasmivel találkozik, mint a crack, a kokain és úgy ötszáz évnyi börtönt kockáztat...” Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a Rendszer ifjoncai a „fémmel”, vagyis a pisztollyal akarják megszerezni amit akarnak, ily módon egy új mobiltelefon, egy hifi-berendezés, egy új kocsi vagy motor uráni vágy, gyilkossággal

teljesedik be. A gyerekkatonák által uralt Nápoly egyes részein nemritkán fordul elő, hogy a pénztárnál, fizetés helyett, elhangzik az a mondat, hogy „Secondigliano Rendszeréhez tartozom”, vagy „a Quartieri Rendszeréhez tartozom”. Ilyenkor nincs olyan kereskedő, aki meg merné kockáztatni, hogy kifizettesse az árut. Az új szerkezeti felépítés Secondiglianóban teljesen militarizált. A gyerekeket valódi katonákká képezték ki. Pikachu és KitKat elvittek Nellóhoz, egy a Rendszerhez tartozó pizzéria tulajdonosához, aki azzal volt megbízva, hogy enni adjon a műszakot befejező gyerekeknek. Ott voltam, amikor egy ilyen csapat éppen megérkezett. Óriásinak tűntek, a pólójuk alatt szinte kitömte őket a golyóálló mellény. A motorokat a járdán hagyták, amikor bejöttek, senkinek sem köszöntek. Mozgásukban és öltözékükben, túlságosan széles mellkasukkal amerikai focicsapatnak tűntek. 13-16 éves gyerekek, néhányuknak már pelyhedzett a szakálla, de az arcuk gyerekes volt. Pikachuval és KitKattel hozzájuk telepedtünk. Ettek, de legfőképpen ittak. Vizet, Coca-Colát, Fantát. Hihetetlenül szomjasak voltak. Mintha még a pizzával is a szomjukat akarták volna oltani. Egy egész üveg olajat hozattak, és jó alaposan megöntözték vele a pizzát, azt mondták, túl száraz. A szájuk teljesen ki volt száradva, nem beszéltek. Azonnal észrevettem, hogy éjszakai őrjáratból jöttek, és bevettek valamit. Úgynevezett MDMA-pasztillákat adtak nekik. Hogy ne aludjanak el, hogy naponta csak egyszer egyenek. Az MDMA-t a Merck gyógyszergyár laboratóriumaiban fejlesztették ki Németországban, még az első világháborúban. Ezt adták a Menschenmaterialnak, vagyis az lövészárkok első soraiban álló katonáknak, akik így bírták ki az éhezést, a hideget, a félelmet. Később az amerikaiak is használták felderítő osztagaiknál. Most ezeket a gyerekkatonákat tömték velük, hogy a megfelelő mennyiségű bátorság és ellenálló képesség érzete alakuljon ki bennük. Az asztalnál olyan hangokat adtak, mint az öregek, amikor szürcsölik a levest. A fiúk végül képesek voltak megszólalni és még több vizet kértek. Ekkor tettem meg azt, ami miatt máskor kegyetlen büntetésre számíthattam volna, de most úgy éreztem, hogy megtehetem, ezek a gyerekek nem fognak bántani. Mert volt rajtuk ugyan golyóálló mellény, mégiscsak gyerekek voltak. A magnót odatettem az asztal közepére és egyenként a szemükbe nézve, azt mondtam: „Gyerünk, beszéljetek bele, azt mondtok, amit akartok.” A mozdulat senkinek sem tűnt furának, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy zsaru vagy újságíró lehetek. Az egyik néhány durva szitkot üvöltött bele a magnóba, majd a másik fiú, kérdésemre válaszolva, elmesélte a pályafutását. Úgy tűnt, alig várta, hogy valakinek elmondhassa. „Korábban egy bárban dolgoztam, 200 euróért havonta. A borravalóval együtt maximum 250-et kaptam, és utáltam. Szerettem volna a bátyámmal dolgozni egy szerelőműhelyben, de oda nem vettek fel. A Rendszerben 300 eurót keresek hetente, de hajó vagyok, százalékot is adnak téglánként

(hasistábla), így hetente 350-400 eurót is megkeresek. Sokat kell dolgoznom, de végül mindig kapok jutalmat.” Egy nagy böfögés sorozatot követően, amit a srácok közül ketten mindenképpen fel akartak vetetni a magnóval, az egyikük, akit Satorének becéztek, vagyis összegyúrták a Sasát és Totorét, folytatta: „Korábban mindig az utcán voltam, nagyon idegesített, hogy nem tudok motort venni magamnak, és gyalog vagy busszal kellett járnom. Most van munkám, mindenki tisztel, és azt csinálom, amit akarok. Az az egy baj van, hogy adtak egy pisztolyt és mindig itt kell lennem. Terzo Mondo, Case dei Pufii. Be vagyok zárva ide, mindig ugyanaz. Ezt nem szeretem.” Satore rám mosolygott és beleordította a magnóba: „Engedjetek ki innen!... Mondjátok meg a főnöknek!” Felfegyverezték őket, pisztolyt adtak a kezükbe, de egy szűk területet jelöltek ki mozgástérnek. KitKat folytatta, olyan közel tartotta a mikrofont a szájához, hogy a levegővételeket is felvettem. „Én egy saját céget akarok, egy építési vállalkozást vagy egy raktárt, egy boltot. A Rendszer majd ad pénzt ahhoz, hogy elinduljak, a többiről meg én gondoskodom. Még arról is, kit veszek majd feleségül. Nem egy itteni lányt akarok elvenni, hanem egy topmodellt, egy feketét vagy egy németet.” Pikachu elővett a zsebéből egy pakli kártyát, négyen elkezdtek játszani. A többiek felálltak, nyújtózkodtak, de egyikük sem vetette le a mellényt. Tovább kérdezgettem Pikachut a paranzákról, de úgy tűnt, kezdte idegesíteni a túlzott kíváncsiságom. Elmondta, hogy néhány nappal ezelőtt volt egy olyan házban, ahol egy paranza bujkált korábban, de eltűntek és mindent elvittek, csak egy Mp3 lejátszót hagytak, amit olyankor hallgattak, amikor egy darabot kellett megcsinálniuk. Az Mp3 ott lógott Pikachu nyakában. Megpróbáltam valamilyen ürüggyel kölcsönkérni tőle, ő csak kedélyesen és megbocsátóan elmosolyodott, hogy olyan madárnak nézem, aki kölcsönad dolgokat. Szóval előhalásztam 50 eurót és megvettem tőle a lejátszót. Azonnal felraktam a fülhallgatót, azt vártam, hogy valamilyen kemény rockot, rapet vagy heavy metált fogok hallani, de csak romantikus meg popzene volt rajta. Amerikában a rapre lőnek, a secondiglianói gyilkosok szerelmes dalokkal indulnak gyilkolni. Pikachu megkeverte a kártyát és megkérdezte, van-e kedvem játszani, de kártyázni sose tudtam jól. Úgyhogy felálltam az asztaltól. A pizzéria pincérei ugyanolyan idősek voltak, mint a Rendszer fiatal fiúi és csodálattal néztek rájuk, de nem volt bátorságuk kiszolgálni őket. Azt maga a tulaj végezte. Itt pincérkedni, kifutófiúnak lenni vagy egy műhelyben dolgozni a legalantasabb munkának számít. A szokásos, örökösen ismétlődő okok mellett, vagyis hogy feketén dolgozol, nincs fizetett vagy betegszabadság és átlagban napi tíz óra a munkaidő, arra sincs remény, hogy javíts a helyzeteden. A Rendszer legalább felvillantja annak illúzióját, hogy a befektetett munkát elismerik, hogy létezik valamilyen felemelkedés lehetősége. Egy camorratagot soha nem kezelnek, mint

egy kifutófiút, a lányok nem gondolják azt, hogy egy vesztes alak próbál nekik udvarolni. Ezeknek az angyalarcú fiúcskáknak, ezeknek a nevetségesen kitömött, amerikai focicsapathoz hasonlatos marionettfiguráknak nem az jár az eszükben, hogy Al Caponéhoz hasonló karriert fussanak be, ők leginkább Flavio Briatorék akarnak lenni, nem cowboyok, hanem fotómodell kísérőkkel megjelenő üzletemberek, sikeres vállalkozók. Január 19-én megölik a 45 éves Pasquale Paladinit. Nyolc lövéssel. A mellkasába és a fejébe lőnek. Néhány órával később lábon lövik a tizenkilenc éves Antonio Aulettát. Január 21-én azonban úgy tűnik, fordulat következik be. Azonnal elterjed a hír, nincs szükség hírügynökségekre. Cosimo Di Laurót letartóztatták. A nápolyi Maffiaellenes Ügyészség szerint a főparancsnokot, a vérfürdő irányítóját, a pentitók szerint a klán főnökét. Cosimo egy negyven négyzetméteres lyukban rejtőzködött, egy rozoga ágyon aludt. Az egyik legnagyobb bűnözői csoport örököse, aki csak a kábítószer-kereskedelemből 500 000 eurót zsebelt be naponta, akinek 5 millió eurót érő villát építettek Olaszország egyik legszegényebb városnegyedében, kénytelen volt egy apró, koszos kis lyukban bujkálni, alig néhány méterre feltételezett palotájától. A villa a semmiből nőtt ki a Cupa dell’Arco utcában, a Di Lauro család házának közelében. Az elegáns, ám nagyon rossz állapotban lévő 18. századi palotát egy pompei villához hasonlatosra akarták átalakítani. Oszlopokkal, gipszstukkókkal, álmennyezettel és széles lépcsősorokkal. A villa létezését még csak nem is sejtette senki. A papíron szereplő tulajdonost senki sem ismerte, a csendőrök vizsgálódtak, de a negyedben senkinek sem voltak kétségei. A villa Cosimónak épült. A csendőrök véletlenül fedezték fel az épületet, valamelyikük felmászott a magas kőfalra, néhány munkást találtak, akik az egyenruha láttán futásnak eredtek. A háború megakadályozta, hogy az építkezés befejeződjön, hogy a házat bútorokkal és festményekkel töltsék meg, hogy a secondiglianói építészet szörnyűséges testébe aranyszív ékelődjön. Amikor Cosimo meghallja a csendőrség páncélozott járműveinek robaját, hallja a fegyverek keltette zajt, nem próbál szökni, még csak nem is vesz magához fegyvert. A tükör elé áll. Benedvesíti a fésűjét, hosszú göndör haját hátrafésüli, lófarokba köti a nyak vonalában. Egy sötét garbót vesz fel, rá fekete ballonkabátot. Cosimo Di Lauro jelmezbe öltözik, az éjszakai harcos álruháját ölti fel, lassan megy le a lépcsőn. Biceg, mert néhány évvel korábban motorbalesetet szenvedett, azóta sántít egyik lábára. Amikor azonban lefelé halad a lépcsőn, erre is gondol. Úgy támaszkodik az őt kísérő csendőrök felsőkarjába, hogy fogyatékossága nem érzékelhető. A nápolyi bűnszövetkezetek új katonai vezetői már nem a negyed félelmet keltő figuráiként jelennek meg, a szemükben nincs homályos, örült zavarodottság, mint Cutolóéban, nem gondolják, hogy Luciano Liggit kellene utánozniuk, nem kívánnak Lucky Luciano és Al Capone karikatúráivá válni. A Mátrix, a Holló és a Ponyvaregény segítségével sokkal hatásosabban és gyorsabban megértetik

mindenkivel, hogy mit akarnak, és kik ők. Olyan modellel szolgálnak, amelyeket mindenki ismer és nincs szükség további magyarázatra. A látvány többet mond minden szónál, a negyedben elterjedt minden legendánál. Cosimo belenéz a kamerákba, egy picit lehajtja a fejét, de nem takarja el az arcát. Nem hagyta, hogy úgy kapják el, mint Bruscát, kopott farmerben és foltos ingben, nem ül ki rémület az arcára, mint Riinának, akit futva vittek a helikopterhez, nem vág meglepett arcot sem, mint az álmából felkeltette Misso, a Sanitá főnöke. Cosimo egy szenzációhajhász társadalomban nőtt fel, és tudja, hogy most ő van rivaldafényben. Olyan harcosként mutatja magát, akit leállítottak egy időre. Akinek azért kell fizetnie, mert túl bátor volt, a háborúban túl hevesnek mutatkozott. Ezt tükrözi az arca. Nem úgy viselkedik, mint egy letartóztatott, hanem úgy, mint egy parancsnok, aki a műveleti központját most máshová helyezi át. Tudta, hogy a háború elindításával a letartóztatást kockáztatja. De nem volt választása. Vagy háború, vagy halál. Cosimo a letartóztatást is saját győzelmeként állítja be, mintegy jelképesen utalva arra, hogy felvállalja még ezt az áldozatot is, csakhogy megmentse családjának rendszerét. A negyed lakosságának már a látványtól görcsbe ugrik a gyomra. Lázadás tör ki, kocsikat borítanak fel, Molotov-koktélokat hajigálnak. A látszattal ellentétben a hisztériának nem az a célja, hogy megakadályozza a letartóztatást, hanem az, hogy elejét vegye a megtorlásnak. Jelezni akarják Cosimónak, hogy senki sem árulta el. Hogy senki sem köpött, hogy rejtekhelyét nem a szomszédai árulták el. Az egész cirkusz egy óriási bocsánatkérő gesztus, amelyet a negyedbeliek azzal fejeznek ki, hogy felgyújtják a csendőrségi járműveket, barikádokat építenek, takarókkal táplálják a tüzeket. Ha Cosimo rájuk gyanakszik, még annyi idejük sem lesz, hogy összecsomagolják a bőröndjeiket, a fegyveresek úgy csapnak le, mint ítélet az égből. Néhány nappal a klán főnökének letartóztatását követően az arrogánsan kamerákba néző tekintet már ott virított több tucat Torre Annunziata-i, quartói és maranói iskolás kamasz fiú és lány mobiltelefonjának képernyővédőjén. Mindezt provokációnak, a tizenévesek szokásos lázadásának tulajdonították. Na persze. De Cosimo tudta. Tudta, hogyan kell viselkednie, hogy elismerjék vezetőként, hogy megnyerje az emberek szívét. A képernyő varázsát, az újságok betűit is tudni kell használni, pontosan kell tudni, hogyan kell lófarokba kötni a hajat. Cosimo egyértelműen a Rendszer új vállalkozójának megtestesítője. Egy új, gátlástalan réteg képviselője, amelyik a piac minden ágában uralkodni akar, amelyik mindenre rá akarja tenni a kezét. Semmiről sem akar lemondani. Egy döntés nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illető korlátozza a tevékenység körét, hogy minden más lehetőséget kizár. Főleg nem olyasvalakinél, aki az életet olyan térnek tekinti, ahol mindent meg kell próbálni elérni, még ha benne is van a minden elvesztésének kockázata. Ez azt jelenti, hogy a letartóztatás, a csőd, a halál, mind benne van a pakliban. De ez nem jelenti azt, hogy le kellene mondani bármiről is. A mindent kell akarni, azonnal, minél előbb. Ez az az erő, ami annyira vonzó, és amit Cosimo Di Lauro saját személyében jelenít meg.

Mindenki, még azok is, akik nagyon vigyáznak saját integritásukra, előbb, vagy utóbb a nyugdíj kalitkájában találják magukat, előbb vagy utóbb mindenki rájön, hogy felszarvazták, végül mindenki ápolásra szorul. Miért kellene depresszióba esni és olyan munkát végezni, ami épphogy élni enged, miért kellene félállásban telefonhívásokra válaszolni. Vállalkozni kell. De komolyan. Olyan vállalkozóvá kell válni, aki a semmiből is képes csinálni valamit. Ernst Jünger azt mondaná, hogy a nagyság a viharban ismerszik meg. Ugyanezt mondanák a camorra vállalkozói, a főnökök. Minden akcióban a középpontban kell lenni, átvenni a hatalmat. Mindent fel kell használni a cél, vagyis önmagunk érdekében. Az, aki azt mondja, hogy mindez erkölcstelenség, hogy nem létezhet élet etika nélkül, hogy a gazdaságnak határai és követendő szabályai vannak, az csak olyan ember lehet, akinek nem sikerült hatalmat szereznie, akit legyőztek a piacon. Az erkölcs a vesztes korlátja, a legyőzött védekezése, azoknak a morális igazolása, akiknek nem sikerült mindent megjátszani és mindent megnyerni. A törvénynek vannak paragrafusai, nem az igazságnak, és a kettő nem ugyanaz. Az igazság olyan absztrakt elv, amely mindenkire érvényes, és annak függvényében, hogyan értelmezzük, felmenthetünk vagy elítélhetünk minden emberi lényt: bűnösök a miniszterek, bűnösök a pápák, bűnösök a szentek és az eretnekek, bűnösök a forradalmárok és a reakciósok. Mindenki bűnös abban, hogy csalt, ölt, hibázott. Bűnös, hogy megöregedett és meghalt. Bűnös abban, hogy hagyta magát megelőzni, legyőzni. Az egyetemes történelmi erkölcs bírósága előtt mindenki bűnös, a szükség törvénye előtt mindenki felmentést kap. Az igazságnak és az igazságtalanságnak csak akkor van értelme, ha a gyakorlatban vizsgáljuk. A győzelem és vereség, az elkövetett vagy elszenvedett tett szempontjából. Ha valaki megsért, ha rosszul bánik velünk, akkor igazságtalanságot követ el, ha kivételezik velünk, igazságosan jár el. A klánok hatalmánál ezekből a kategóriákból kell kiindulni. Ezek az ítélet kritériumai. És ezek elegendőek. Annak kell lenniük. Ez az igazság értékelésének egyetlen valós formája. A többi csak vallás és gyónás. A gazdasági kényszert ez a logika hatja át. Nem a bűnözők követik az üzletet, az üzlet követi a bűnözőket. A bűnöző vállalkozói logikája, a főnök gondolata egybeesik a neoliberalizmussal. A diktált szabályok, a felállított szabályok, az üzlet szabályai, a profit, a konkurencia legyőzésének szabályai. A többi értéktelen. Nem létezik. Az a hatalom, amely élet és halál felett dönt, amely képes monopolizálni a piac egy szegmensét, képes a legjövedelmezőbb ágazatokba befektetni, olyan hatalom, amelyért börtönnel vagy élettel kell fizetni. Birtokolni a hatalmat, tíz évig, egy évig, egy óráig. Nem az időtartam a lényeges – ami számít, hogy valódi, tapintható legyen. Győzni a piac arénájában és úgy belenézni a napba, ahogyan Raffaele Giuliano a börtönben, aki azt akarta megmutatni, hogy nem vakul meg a fénytől. Raffaele Giuliano volt az a főnök, aki erős paprikába mártotta a kés pengéjét, mielőtt megölte volna vele egyik ellenségének rokonát, hogy az illető még jobban szenvedjen a húsába vágó pengétől, amit lassan, centiméterről centiméterre haladva szúrt belé. A börtönben rettegtek tőle, de nem a közismert

vérszomjasságától, hanem attól a tekintettől, amely a napba nézve sem homályosodott el. A halál és az életfogytig tartó büntetés tudatával élő üzletember mindent elsöprő, végtelen és könyörtelen hatalomvágyától. Egy főnököt letartóztathatnak vagy meggyilkolhatnak, de az általa kreált gazdasági rendszer fennmarad: és ez állandóan változik, fejlődik, egyre több profitot halmoz fel. Ez az öntudat a szamurájokéhoz hasonló, akik tudják, hogy a hatalomért, a teljhatalomért, meg kell fizetni. Ennek legtömörebb összefoglalását egy fiatalkorúak börtönébe zárt fiatal srác levelében fedeztem fel; a levelet átadta egy papnak, aki utóbb egy gyűlésen olvasta fel. Még mindig emlékszem rá, fejből tudom: „Mindenki, akit ismerek, vagy halott vagy börtönben van. Én főnök akarok lenni. Azt akarom, hogy bevásárlóközpontjaim, üzleteim, gyáraim, nőim legyenek. Három kocsit akarok, azt akarom, hogy amikor bemegyek egy boltba, tisztelettel bánjanak velem, hogy az egész világon legyenek raktáraim. Utána pedig meg akarok halni. De úgy, ahogy egy igazi, egy olyan, aki parancsol. Azt akarom, hogy meggyilkoljanak.” Ez a bűnöző vállalkozók új hitvallása. A gazdaság új ereje. Uralom, mindenáron. A hatalom mindenek felett. A gazdasági hatalom még az életnél is értékesebb. Bárkinek az életénél, még a sajátodnál is. A Rendszer fiatal katonáit „beszélő halottként” kezdték emlegetni. A nápolyi ügyészség egyik 2006 februári jegyzőkönyvében egy lehallgatott telefonbeszélgetés is szerepel. Egy fiú azt magyarázza, kicsodák Secondigliano területi főnökei. „Ezek zöldfülűek, beszélő halottak, élő halottak, halottak, akik mozognak... előfordulhat, hogy elővesznek, megölnek, de az ő életük már elveszett.. A klánok ifjú főnökei kamikazék, akik nem a hitért készek meghalni, hanem a pénzért és a hatalomért, amit mindenáron el akarnak érni, mert az ő szemükben csak ezért érdemes élni is. Január 21-én éjjel, annak a napnak az éjszakáján, amikor Cosimo Di Laurót letartóztatják, megtalálják Giulio Ruggiero holttestét. Egy kiégett kocsira bukkannak, a holttest a vezetőülésben. A feje hiányzik. A fej a hátsó ülésen van. Levágták. Nem késsel vagy szablyával, nem egyetlen nyisszantással, hanem lángvágóval. Ez a legdurvább gyilkos szerszám. Először a húst, majd a nyaki csontokat vágták el. A munkát a helyszínen végezték el, a földet véres húscafatok és csontdarabok borították. A vizsgálat még el sem kezdődött, a környéken már mindenki biztos volt benne, hogy egy üzenetről volt szó. Jelképes üzenetről. Cosimo Di Laurót nem tartóztathatták volna le, ha valaki nem köp. Mindenki szemében a megcsonkított holttest az árulóé. Csak azt végezhették ki ekkora kegyetlenséggel, aki egy nagyfőnököt árul el. Az ítélet már kimondatott, még mielőtt a vizsgálat elkezdődne. Nem annyira fontos, hogy

valóban így van-e, vagy csak egy sejtés. Nem szálltam le a Vespáról, úgy néztem meg az Hugo Pratt utcában a kocsit, benne a lefejezett holttestet. Hallottam, hogy a részletekről beszélnek, hogyan gyújtották fel a testet, hogyan öntöttek a szájába benzint, hogyan tettek a fogai közé robbanóanyagot, hogy amikor lángra lobbantják, az egész arc felrobbanjon. Beindítottam a Vespát és elmentem onnan. 2005. január 24-én, amikor odaértem, a kőpadlón feküdt, holtan. Egy csapat csendőr járkált fel-alá idegesen az üzlet előtt, ahol a merénylet történt. A sokadik. „Nápolyban úgy látszik, minden napra jut egy halott” – mondja egy arra járó fiú idegesen. Megáll, megemeli a kalapját a halott előtt, akit nem is lát, elmegy. A bérgyilkosok csőre töltött fegyverekkel mentek be a boltba. Egyértelmű volt, hogy nem rabolni jöttek, gyilkolni, büntetni akartak. Attilio megpróbált a pult mögé bújni. Tudta, hogy felesleges, de legalább jelezni akarta, hogy fegyvertelen, hogy semmi köze az egészhez, hogy nem csinált semmit. Talán rájött, hogy a fegyveresek a camorra emberei, a Di Laurók háborújának katonái. Lelőtték, egy teljes sorozatot eresztettek bele, majd dolguk végeztével, egyesek szerint nagyon nyugodtan, kimentek, mintha csak egy mobiltelefont vásároltak volna és nem egy embert öltek volna meg odabent. Attilio Romano volt az. Az ő vére volt mindenütt. A golyókkal teli holttest láttán elszállt minden erőm. Amikor az ember ennyi vért lát, önkéntelenül is tapogatni kezdi a saját testét, hogy nem sérült-e meg maga is, hogy az a vér vajon nem a saját vére-e, egyfajta pszichotikus idegesség vesz rajta erőt, szinte késztetése van arra, hogy újra és újra ellenőrizze, nincsenek-e a saját testén golyónyomok, hogy nem sérült-e meg véletlenül, anélkül, hogy észrevette volna. Képtelenség elhinni, hogy egy testben ennyi vér lehet, az ember arra gondol, hogy a sajátjában biztosan sokkal kevesebb van. És nem elég, hogy megbizonyosodsz arról, hogy a vér nem a tiéd: úgy érzed, mintha kiürültél volna. Szinte érzed, hogy vérzel, hogy kiszalad alólad a lábad, megbénul a nyelved, lebénul a karod, azt szeretnéd, hogy valaki azonnal vizsgáljon meg és állapítsa meg, hogy nem vagye vérszegény. Szeretnél megállítani egy mentőst, hogy azonnal adjanak neked vért, azt szeretnéd, ha a gyomrod nem lenne annyira üres, talán jó lenne enni egy bélszínt, talán nem fogod kihányni. Becsukod a szemed és igyekszel nem lélegezni. A vér szaga olyan, mint a rozsdás vasé, mindent elborít, még a helyiség falaiba is beleivódik. Ki kell menned innen, ki kell jutnod, a levegőre, mielőtt még a vérre fűrészport szórnának, annak ugyanis olyan szaga van, hogy már nem leszel képes visszatartani a hányingert. Tényleg nem értem, miért döntöttem úgy, hogy odamegyek a merénylet helyszínére. Egy dologban biztos voltam: nem az a legfontosabb, hogy feltérképezzük azt, ami már megtörtént, hogy rekonstruáljunk egy lezajlott drámát. Felesleges a halott köré rajzolt fehér vonalakat nézegetni, mindez gyerekes dolog. Azt kell megérteni, ami maradt. Talán ezért mentem oda. Azt akartam megérteni, hogy maradt-e még valami emberi momentum, a létezésnek

egy kis ösvénye, egy kis folyosója, amelyen elindulva valamilyen megoldásba botlok, valamilyen választ kapok, ami értelmet ad annak, ami történik. Attilio holtteste még a földön feküdt, amikor a családtagok megérkeztek. Két nő, talán az anya és a feleség, nem tudom. Jöttükben egymásba kapaszkodtak, szorosan, váll a vállhoz, mostanra ők voltak az egyetlenek, akik még reménykedtek abban, hogy nem az történt, amit hallottak, hogy rosszul értették. Összebújtak, egymást támogatva jöttek, így készültek fel a tragédiára. Azokban a pillanatokban, az anyák és feleségek lépteiben, amikor közelednek az átlyuggatott holttest felé, van valami nagyon emberi, valami nagyon irracionális, őrült, hiú remény. Reménykednek, reménykednek, reménykednek, a végsőkig reménykednek abban, hogy nem igaz, hogy hazudott valaki, hogy tévedés volt, hogy a merényletet és a gyilkosságot bejelentő csendőrparancsnok félreértette a dolgot. Mintha önmagában azzal, hogy nem hiszik el, meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Azonban nincs mit tenni. A valóság üvöltésben, sikolyokban, zokogásban manifesztálódik. Attilio ott fekszik. A kis boltban telefonokat árult, de volt másodállása is, egy call centerben. Neki és a feleségének, Nataliának még nem volt gyerekük. Még nem jött el az ideje, talán még nem teremtették meg hozzá az anyagi feltételeket, talán abban reménykedtek, hogy máshol nevelhetik fel. A napok munkával teltek, és amikor összegyűlt némi megtakarítás, Attilio úgy gondolta, hogy jó döntést hoz, ha betársul abba az üzletbe, ahol utolérte a halál. A társa azonban távoli rokonságban állt Parientével, Bacoli főnökével, aki a Di Laurók egyik katonája volt, de ellenük fordult. Attilio nem tudta ezt, vagy ha tudta, nem tulajdonított neki jelentőséget, megbízott a társában, neki annyi elég volt, hogy olyan embernek ismerte, aki a szakmájából él, és nagyon sokat, talán túl sokat dolgozik. Ezen a helyen az ember nem dönt a saját sorsáról, a munka privilégiumnak tűnik, olyasminek, amit ha egyszer megkaparintottál, semmi pénzért el nem engeded. Ha munkád van, az szerencsének, a sors kegyes megnyilvánulásának minősül, még akkor is, ha ez a munka napi tizenhárom órát tart távol a családodtól, csak a vasárnapod fele szabad, és ezer eurót keresel havonta, amiből épphogy ki tudod fizetni a kölcsönöket. Ha valaki felajánl egy munkát, azt meg kell köszönni és nem kell felesleges kérdéseket feltenni sem magunknak, sem a sorsnak. Valaki azonban tesz egy kétértelmű megjegyzést. És akkor felmerül a kockázata annak, hogy Attilio Romano holttestét egy kalap alá veszik a többi meggyilkolt camorratagéval. A holttestek egyformák, de az okok különbözőek, még ha ugyanazon a fronton estek is el. A klánok döntik el, ki vagy, mekkora kockázatot jelentesz. Ők határozzák meg, melyik oldalhoz tartozol. Amikor a hadsereg az utcára megy, lehetetlen felfedezni az ő stratégiájukon kívül eső mozgatórugót, ők nyilvánítják ki tetteik mögöttes okait és értelmét. Attilio meggyilkolásában a motiváció az volt, hogy összekapcsolták a spanyolok üzleti érdekeltségeivel, azokat pedig meg kellett semmisíteni. Nataliát, Natát, ahogy Attilio hívta, letaglózta a tragédia. Négy hónappal azelőtt ment férjhez, de senki sem vigasztalja, a temetésen nem lesz ott a

köztársasági elnök vagy egy miniszter vagy a polgármester, hogy kezet szorítson vele. Lehet, hogy jobb is így, nincs szükség az intézményesített színjátékra. Attilio halálát azonban a bizalmatlanság légköre veszi körül, teljességgel igazságtalanul. A sokadik hallgatólagos egyetértés a klánok tetteivel. A kollégák azonban nem hagyják annyiban a dolgot, fáklyás felvonulást tartanak Attila emlékére, azért hívják így, mert tele volt életerővel és tettvággyal – és kitartanak, még akkor is, ha figyelmeztetések érkeznek, valakik merényletre készülnek a felvonulás útvonalán. A kollégák megtartják a menetet, leteszik a voksukat, kinyilvánítják az akaratukat, elsöpörnek minden gyanút. Attila a munkahelyén halt meg, a camorrával semmilyen kapcsolata nem volt. A gyanú egyébként minden egyes merényletet követően felmerül. A klánok gépezete túlságosan is tökéletes. Nincsenek hibák. Csak büntetés van. Ezért aztán általában a klánoknak adnak igazat és nem a családtagoknak, akik nem értik, nem a kollégáknak, akik ismerik, nem az egyén személyének adnak hitelt. Ebben a háborúban az ártatlan áldozatok vagy elkerülhetetlen mellékterméknek vagy valószínűsíthető bűnösöknek minősülnek. Egy másik fiút, a 26 éves Dario Scherillót, 2004. december 2-án ölték meg. A motorbiciklijéről szedték le, az arcába és a mellkasába lőttek, majd hagyták elvérezni a földön, az inge teljesen átázott a vértől. A fiú ártatlan volt. Az egyetlen bűne az volt, hogy Casavatorében született, a háború egyik bűnösnek kikiáltott városkájában. A fiú halálát máig csend, értetlenség övezi. Nincs sírfelirat, még emléklap sincs. Semmi. „Amikor a camorra gyilkol, sosem lehet tudni” – mondja egy öregember, aki keresztet vet, amikor a mellett a hely mellett halad el, ahol Dariót megölték. A földre hullott vérnek általában rikító vörös a színe. Nem minden vér egyforma színű. Darióé élénk, mintha most folyt volna ki. A fűrészpor mintha nem lenne képes teljesen felszívni. Kis idő múlva egy kocsi leparkol az üres helyen. Ezzel vége. Immár minden le van takarva. Dariót azért ölték meg, hogy üzenjenek a falunak, egy holttesttel üzentek. Ahogyan Boszniában, Algériában vagy Szomáliában, minden egyes összekuszálódott viszonyokkal teli polgárháborúban, ha nehéz kibogozni, melyik oldalhoz tartozol, elég, ha megölik a szomszédodat, a kutyádat, a barátodat vagy egyik rokonodat. Már egy hasonlóság, egy rokoni szálra utaló megjegyzés is elég ahhoz, hogy valaki célponttá váljon. Elég, ha csak végigmegy egy bizonyos utcán, máris azonosítják valamivel vagy valakivel. Az a legfontosabb, hogy a gyilkosság minél nagyobb fájdalmat, tragédiát és félelmet keltsen. Ennek egyetlen célja pedig az, hogy totális hatalmat, megfellebbezhetetlen uralmat mutasson fel, bizonyítsa a valódi, igazi és egyetlen hatalommal való szembeszállás lehetetlenségét. Ez egészen odáig megy, hogy már azoknak a fejével kelljen gondolkodni, akiket egy szó vagy mozdulat is megsérthet. Ahhoz, hogy az ember megmentse az életét, állandóan figyelnie kell, csendben, óvatosan kell mozognia, hogy még véletlenül se érjen hozzá a vendetta magasfeszültségű vezetékéhez. Miközben eltávolodtam a helyszíntől, miközben elszállították Attilio Romanót, kezdtem érteni a dolgokat.

Megértettem például, hogy az anyám miért figyel állandóan aggódva és értetlenül, amiért nem megyek el innen, amiért nem menekültem még el, amiért továbbra is itt lakom ezen a pokoli helyen. Próbáltam összeszámolni, hogy amióta én megszülettem, hányan haltak meg, hány embert lőttek le, gyilkoltak meg. Ahhoz, hogy megértsük a camorra gazdasági mechanizmusát, nem kell feltétlenül megszámolni a halottakat. A számok kevésbé érzékeltetik a valós hatalmat, viszont annyira láthatóvá teszik a halottakat, hogy az ember gyomra menten összeugrik tőle. Kezdem: 1979 – száz halott, 1980 – száznegyven, 1981 – száztíz, 1982 – kettőszázhatvannégy, 1983 – kettőszáznégy, 1984 – százötvenöt, 1986 – százhét, 1987 – százhuszonhét, 1988 – százhatvannyolc, 1989 – kettőszázhuszonnyolc, 1990 – kettőszázhuszonkettő, 1991 – kettőszázhuszonhárom, 1992 – százhatvan, 1993 – százhúsz, 1994-száztizenöt, 1995-száznegyvennyolc, 1996 – száznegyvenhét, 1997 – százharminc, 1998 – százharminckettő, 1999 – kilencvenegy, 2000 – száztizennyolc, 2001 – nyolcvan, 2002 – hatvanhárom, 2003 – nyolcvanhárom, 2004 – száznegyvenkettő, 2005 – kilencven. Majdnem négyezer halott, amióta megszülettem. A camorra több embert ölt meg, mint a szicíliai maffia, mint a n’drangheta, mint az orosz maffia, többet, mint az albán családok, többet, mint amennyit az ETA Spanyolországban és az IRA Írországban, többet, mint a Vörös Brigádok, mint a NAR és az összes olasz bűnszervezet. A camorra mindenkinél több emberrel végzett. Egy világtérkép jut az eszembe. Amelyik gyakran szerepel az újságokban. Sokszor látható a Le Monde Diplomatique-ben. Általában a háborús tűzfészkek szerepelnek rajta, egy-egy tűznyelv jelöli azokat a helyeket, ahol fegyveres konfliktus zajlik. Szudán, Koszovó, Kelet-Timor. Önkéntelenül is vetek egy pillantás Olaszország déli részére is. Hogy összeszámoljam a helyi háborúk övezeteit, a camorra, a maffia, a n’drangheta, a pugliai sacristi vagy a lucaniai basilischi csoportjait. Ott viszont soha sincs semmilyen tűznyelv, semmi sem utal konfliktusra. Ez itt Európa szíve. Itt termelődik a GDP nagyobbik része. Hogy milyen módszerekkel, az keveseket érdekel. Az a fontos, hogy a mészárszékre küldendő hús maradjon a külvárosokban, a beton és a szemét között, a feketén működő üzemekben és a kokainraktárakban. És hogy senki se jelezzen semmit, hogy minden csak helyi bandaháborúnak tűnjön, amelyben bűnözők ölik egymást. És akkor megérted a barátaid grimaszait, akik visszajönnek Milánóból vagy Padovából, és nem tudhatják, mi lett belőled. A szemük sarkából nézegetnek, azt igyekeznek felmérni, vajon te is benne vagy-e már, vagy még a jók közé tartozol. Egy vesztes vagy, vagy egy camorrista. És az útkereszteződéseknél már tudod, hogy melyik utca biztonságos és melyiknek a végén várhat rád valami rossz. Hazamentem, de nem tudtam megnyugodni. Lementem az utcára és futni kezdtem, egyre gyorsabban, a térdem sajgott, a sarkam ütemesen verte a földet, a karom mintha elvált volna a testemtől és úgy lifegett, mint egy fabábué.

Rohanni, rohanni, rohanni. A szívem majd kiszakadt, a nyálam ellepte a nyelvem és ellepte a fogaimat. Éreztem, hogy a vér betolul a tüdőmbe, a mellkasom szorított, már alig volt erőm, az orromon keresztül igyekeztem minél több levegőt beszívni, amit aztán úgy fújtam ki, mint egy bika. Megint futásnak eredtem, a kezem jéghideg lett, az arcom égett, becsuktam a szemem. A kiömlött vért láttam, azt éreztem magamon, mintha kinyitottak volna egy csapot és elöntötte volna az egész testemet. Végre a tengerhez értem. A zátonyokon ugráltam, olyan párás sötétség volt, hogy még az öbölt átszelő hajók fényei sem látszottak a távolban. A tenger habzott, egyre nagyobbak lettek a hullámok, olyan volt, mintha nem akarnák elérni a mólót, de nem is húzódtak vissza a mélységbe. A hullámok mozdulatlanok voltak a ringatózó víz tetején, csökönyös mozdulatlanságba merevedtek, mintha saját tetejük habjába kapaszkodtak volna. Vártak, már ők sem tudták, hogy hol van az a pont, ahol a tenger még tenger. Néhány hét múlva kezdtek szállingózni az újságírók. Hirtelen, a camorra egyszer csak ismét létezett olyan helyeken, ahol egyesek szerint már csak rablók és tolvajbandák garázdálkodtak. Secondigliano néhány óra leforgása alatt a figyelem középpontjába került. Különleges tudósítók, fotóriporterek jelentek meg, a legfontosabb hírügynökségek munkatársai, még a BBC állandó kiküldött tudósítóját is iderendelték. Néhány srác egy operatőrrel fényképezkedett, akinek kameráján a CNN logója volt látható. Scampiában nevetgéltek: „Ezeket küldték Szaddamhoz is.” A tévések tudósításait szerte a világban leadták. Olyasfajta figyelem volt ez, amely létjogosultságot adott ennek a helynek. A secondiglianói öldöklés húsz éve nem látott érdeklődést irányított a camorrára. Nápoly északi részén felgyorsult a háború, tiszteletben tartották az újságírás kritériumait, alig egy hónap alatt több tucat áldozatot szedtek. Mintha minden tudósítónak egy saját halottat ajánlottak volna fel. A siker mindenki számára garantált volt. Kezdő újságírónők érkeznek, hátha kifognak egy exkluzív riportot. Mikrofonok jelentek meg mindenütt, mindenki a kábítószer-terjesztőket akarta, folyamatosan filmezték a Vele negyed szögletes épületeit. Egyeseknek sikerült beszélniük feltételezett terjesztőkkel, persze a kamerának háttal mutatták őket. Majdnem mindenki fizetett egy-egy adagot a heroinistáknak, hogy meséljenek. Két fiatal újságírónő egy még el nem szállított, kiégett autó előtt fényképezkedett. Szuvenír az első haditudósítások helyszínéről. Egy francia újságíró felhívott, és megkérdezte, hogy felvegyen-e golyóálló mellényt, mivel épp arra készült, hogy lefotózza Cosimo Di Lauro villáját. A stábok kocsival közlekedtek, fotóztak, filmeztek, mintha csak a vadonban járnának, az egésznek egyre inkább mutatványosbódé jellege lett. Néhány újságíró rendőri kíséret mellett dolgozott. Ez volt a lehető legrosszabb módszer, ha valaki Secondiglianóról akart beszámolni. Scampia nem egy megközelíthetetlen hely volt, kábítószerpiacának erőssége éppen a nyitottságában rejlett, a teljes és bárki számára hozzáférhető anyagban. Azok az újságírók, akik kísérettel közlekedtek, jobban tették volna,

ha összegyűjtötték volna a sajtóközpont anyagait, vagy ezzel az erővel maradhattak volna a szerkesztőségben, a számítógépük mellett. Kevesebb, mint két hét alatt több mint száz újságíró fordul meg a környéken. Európa drogpiaca hirtelen valóban létezni kezd. A rendőröket is állandóan kérdésekkel és kérésekkel bombázzák, mindenki szeretne ott lenni egy műveletnél, látni legalább egy letartóztatott terjesztőt, egy házkutatást. A tizenöt perces tudósításban legalább egy bilincsbe vert egyénnek és legalább egy elkobzott géppisztolynak mindenképpen szerepelnie kell. Sok rendőri vezető azzal próbálja semlegesíteni a különböző tudósítókat és újsütetű újságírókat, hogy megengedik nekik, hogy lefotózzanak néhány terjesztőnek álcázott civil ruhás nyomozót. Így megkapják, amit akarnak, és az idejüket sem pazarolják. A lehető legrosszabb megoldás, de a lehető legegyszerűbb. A legszörnyűbb, legundorítóbb dolog, ami létezik, az a helyszíni tudósítás a tragédiáról, egyenes adásban, a vér, a holttestek, a golyó ütötte sebek, a széttört koponyák, a megperzselt hús képei. Amiről tudósítanak az a legrosszabbnak is csak a selejtje. A tudósítók azt hiszik, Secondigliano Európa gettója, a totális szegénység fellegvára. Ha nem csak a felszínt kapirgálnák, talán észrevennék a gazdaság oszlopait, a rejtett tartalékokat, ahonnan a piac dobogó szíve az energiát kapja. A televíziók tudósítóitól a leghihetetlenebb ajánlatokat kaptam. Egyesek azt akarták, hogy rejtett kamerával járkáljak az utcákon, amelyeket, én, ugye, ismertem, és kövessem azokat, akikről, én, ugye, tudtam. Arról ábrándoztak, hogy egyfajta valóság show-t csinálnak Scampiából, hogy egyenesben közvetíthetnek gyilkosságokat és kábítószer-terjesztést. Az egyik dramaturg egy forgatókönyvet nyomott a kezembe, egy véres sztorit, amelyben az Új Évszázad ördöge születik meg a Terzo Mondo negyedben. Egy hónapig ingyen vacsoráztam, felkéréseket kaptam mindenféle tévétársaságoktól, akik abszurd ötleteket vezettek elő, és mindent megpróbáltak, hogy információkat szedjenek ki belőlem. Secondiglianóban és Scampiában egy valóságos szakmai csoport alakult kísérőkből, hivatalos hírmagyarázókból, bizalmi emberekből, úgymond sasszemekből, akik állítólagosan a camorrának dolgoztak. A srácok a legkülönbözőbb trükköket vetették be. Ott sürögtek-forogtak a tévések körül, és úgy tettek, mintha drogot terjesztenének, vagy mintha őrszemek lennének, és amint valaki összeszedte a bátorságát és meg merte őket szólítani, azonnal készségesnek mutatkoztak, meséltek, hagyták magukat lefilmezni. Azonnal ismertették az árlistát is. Egy vallomás 50 euró, egy kábítószertúra 100 euró, 200 euróért már elvitték a tévéseket a Velébe, egy állítólagos terjesztő lakására. Az aranycsinálás útját követve könnyedén fel lehetne tárni a pilléreket, a meggazdagodás forrásait, Secondiglianóból kiindulva végig lehetett követni a klánok birodalmának történetét. A camorraháborúk a térképre rajzolták a családok által uralt területeket, a campaniai hátországot, a lecsupaszított vidéket, amelyet egyesek az olasz Vadnyugatnak hívnak, ahol a legenda szerint több a géppisztoly, mint a villa. Azon az erőszakon túl azonban, amely bizonyos

fázisokban előtérbe kerül, ezen a vidéken olyan mérvű, olyan fokú gazdagság termelődik, amelyet a helyiek még csak távolról sem képesek érzékelni. Erről azonban nem szólnak a tudósítások, nem beszél a tévé, mert a filmekben a lerobbant nápolyi külvárosok külsőségeivel foglalkoznak. Január 29-én megölik Vincenzo De Gennarót. Január 31-én, egy csemegeboltban megölik Vittorio Bevilacquát. Február 1-jén lemészárolják Giovanni Orabonát, Giuseppe Pizzonét és Antonio Patriziót. Egy ősi, de még mindig hatékony trükkel csalják tőrbe őket, a gyilkosok rendőrnek álcázzák magukat. Giovanni Orabona a Real Casavatore 23 éves csatára volt. A fiúk gyalogosan voltak, amikor megállította őket egy kocsi. A tetején rendőrségi villogó volt. Két férfi szállt ki, megmutatták a rendőrigazolványukat. A fiúk nem ellenkeztek, tudták, hogyan kell viselkedniük, hagyták magukat megbilincselni. Betuszkolták a kocsiba, de hirtelen az autó megállt és kiszállították őket. A három fiú talán nem értette meg azonnal, mi történik, de amikor meglátták a pisztolyt, tudták, mi következik. Csapda volt. Nem rendőrök voltak, hanem a spanyolok. A lázadó csoport. Kettőt közülük letérdeltettek és fejbe lőttek, a harmadik, a helyszínen talált nyomok alapján, megpróbált elmenekülni, de a keze hátra volt kötve, nem tudott rendesen egyensúlyozni. Elesett. Felállt. Még egyszer elesett. Utolérték, a szájába nyomták egy automata fegyver csövét. A holttest fogai teljesen szét voltak törve, a fiú ösztönösen szét akarta harapni a pisztoly csövét. Február 27-én Barcelonából megérkezett a hír Raffele Amato letartóztatásáról. Egy kaszinóban volt, black jacket játszott, igyekezett megszabadulni a készpénzétől. A Di Lauróknak csak az unokaöccsét, Rosariót sikerült elkapniuk, akire rágyújtották a házát. Amato, a nápolyi ügyészség vádjai szerint, a spanyolok karizmatikus vezetője volt. Ugyanabban az utcában nőtt fel, a Cupa dell’Arcón, ahol a Di Laurók és a családjuk lakott. Amato akkor vált befolyásos vezetővé, amikor közvetítőként kezdett dolgozni a kábítószerüzletben és ő kezelte a befektetéseket. Az Antimafia vizsgálati anyag és a pentitók vallomásai szerint is, Amatónak korlátlan hitele volt a nemzetközi drogkereskedőknél, többmázsányi kokaint sikerült importálnia. Mielőtt a rendőrök véglegesen elkapták volna, Raffaele Amatót egyszer már felmentették a vádak alól, azután, hogy egy szállodában, Casandrinóban letartóztatták, egy befolyásos albán drogkereskedő társaságában, aki üzleti ügyeiben egy különleges tolmács segítségét vette igénybe, egy tiranai kormánytag unokájáét. Február 5-én Angelo Romano volt soron. Március 3-án Melitóban megölték Davide Chiarolanzát. Ismerte a gyilkost, valószínűleg találkozót beszélt meg vele. Akkor kapták el, amikor a kocsiján próbált elmenekülni. Az öldöklés folytatódott, és sem a rendőrség, sem a csendőrség, sem az ügyészség nem volt képes leállítani. A rendészeti szervek itt-ott megállítottak egy kisebb vérzést, de a vérpatak nem állt meg. Miközben a sajtó magyarázatokra és értékelésekre

hagyatkozik, az egyik helyi újságban megjelenik egy tudósítás, miszerint a felek, a spanyolok és a Di Laurók alkut kötöttek. A béke ideiglenes, a Licciardi klán közvetít a felek között. A megállapodást a többi secondiglianói klán is akarja, sőt talán más camorra kartellek is egyetértésüket fejezik ki, mert attól félnek, hogy a tevékenységüket elleplező évtizedekig tartó csend talán megtörik, ha a konfliktus tovább mélyül. Arra volt szükségük, hogy ismét lehetővé tegyék a legális struktúrák számára a bűnözői tevékenység hanyagolását a fontosabb területeken. A paktumot nem egy karizmatikus főnök írta meg éjjel a cellájában. Nem tartották titokban, egy újságban, egy napilapban tették közzé. A cikket egy bizonyos Simone Di Meo jegyzi, és a Cronache di Napoli 2005. június 27-i számában jelenik meg. Mindenki elolvashatja, megértheti, tudomásul veheti. Itt vannak a nyilvánosságra hozott pontok: 1) A szakadárok visszakövetelik a Scampiában és Secondiglianóban november és január között elkobzott ingatlanokat. A Di Laurók körülbelül nyolcszáz emberének el kell hagynia ezeket a házakat. 2) Megtörik a Di Laurók monopóliuma a kábítószerpiacon. Véglegesen. A területet fel kell osztani egyenlő részekre. A vidék a szakadároké, Nápoly a Di Lauróké. 3) A szakadárok saját csatornáikat használhatják a kábítószer behozatalához, nem kell kötelezően a Di Laurók közvetítőit igénybe venniük. 4) A személyes bosszút el kell különíteni az üzlettől, mert az üzlet sokkal fontosabb a személyes kérdéseknél. Amennyiben évekkel később felmerülne az öldökléshez kapcsolódó vendetta, az ellenségeskedés nem fog átterjedni az üzletre, privát szinten marad. A secondiglianóiak legnagyobb főnöke visszatért. Mindenhol jelezték a jelenlétét, Pugliától Kanadáig. Hogy elkapják, a titkosszolgálat hónapokig üldözi. Paolo Di Lauro nyomokat hagy, apró, szinte láthatatlan nyomokat, olyanokat, mint a hatalma, az öldöklést megelőzően. Azt beszélik, átoperáltatta az arcát ugyanazon a marseille-i klinikán, ahol a Cosa Nostra főnöke, Bernardo Provenzano. Azért tért vissza, hogy megpecsételje a békét, vagy hogy mérsékelje a károkat. Itt van, már érezni a jelenlétét, megváltozott a hangulat. A tíz éve eltűnt főnök újra itt van, egy telefonbeszélgetés szerint „vissza kellett térnie, még ha a börtönt kockáztatja is”. A fantom, akit még a tagok sem ismernek mindannyian. „Légy szíves, mutasd meg nekem, csak egy pillanatra, megnézem és már megyek is” – kérte Maurizio Prestieri főnöktől az egyik „munkatárs”.

Paolo Di Laurót 2005. szeptember 16-án kapták el a Canonico Stornaiuolo utcában. Fortunata Liguori, az egyik alacsonyabb rangú főnök barátnőjének szerény házában bujkált. Ez is egy biztonságos rejtekhely volt, mint az is, ahol a fia, Cosimo rejtőzött el. A betonrengetegben könnyebb elvegyülni, a jelentéktelen házakban csendesen meg lehet húzódni. A városi rejtekhelyek biztonságosabbak, mint egy kettős falú pince vagy egy barlang. Paolo Di Lauro már a születésnapján is közel volt a letartóztatáshoz. Nagy volt a kísértés, hogy hazamenjen és a családdal együtt vacsorázzon, miközben fél Európa rendőrsége őt kereste. De valaki időben értesítette. Amikor a csendőrök bementek a családi villába, a terített asztalnál a főnök helye üres volt. Ezúttal azonban, a csendőrség különleges osztaga, a ROS, biztosra megy. Amikor belépnek a házba, a csendőrök nagyon idegesek. Hajnali négy óra van, egész éjjel megfigyelés alatt tartották a házat. A főnök azonban nem ellenkezik, sőt megnyugtatja őket: „Jöjjenek... én nyugodt vagyok... nincs semmi gond.” Húsz kísérőkocsi megy az autó mellett, amelybe beültetik, a menetet négy motoros járőr vezeti fel, akik ellenőrzik, hogy minden csendes-e. A csendőrlaktanyáig történő eljutáshoz három különböző lehetőséget terveztek. Vagy Capodimontén át a Pessina utcán és a Dante téren keresztül mennek, vagy lezárják Secondigliano főutcáját és egyenesen a körgyűrűn kötnek ki, ahol Vomero felé mennek tovább. A harmadik eshetőség, vészhelyzet esetén az volt, hogy leszáll egy helikopter és az szállítja tovább Di Laurót. A motorosok egy gyanús kocsit vesznek észre az út mentén. Mindenki csapdára gondol. Vaklármának bizonyul. A főnököt Nápoly szívébe, a Pastrengo utcai csendőrlaktanyába viszik. A helikopter leszállás közben felkavarja a környéket borító port, és a kis tér közepén műanyag szemeteszsákok, papír zsebkendők, újságpapír kavarog. Egy szemétörvény. Nincs semmilyen veszély. Viszont a letartóztatást szét kell kürtölni, hogy mindenki megtudja, elfogták az elfoghatatlant, letartóztatták a nagyfőnököt. Amikor a páncélozott autókból álló konvoj megérkezik, és látják, hogy az újságírók már felsorakoztak a csendőrlaktanya bejáratánál, a csendőrök lovagló ülésbe helyezkednek a nyitott kocsiajtókon, a fegyverüket előreszegezik, az arcukon fekete símaszk, a mellükön csendőrségi plasztron. Giovanni Brusca letartóztatását követően nincs olyan csendőr vagy rendőr, aki ne szeretné ilyen pozícióban fotóztatni magát. Ez az elégtétel az éjszakai megfigyelésekért, a zsákmány elejtésének öröme, a trükk, amellyel biztosan a címlapokra lehet kerülni. Amikor Paolo Di Lauro kijön az épületből, nem feltűnősködik, mint Cosimo, ketté görnyed, a tekintetét a földre szögezi, csak a felnyírt tarkóját mutatja a kameráknak és a fotósoknak. Lehet, hogy csak óvintézkedésről van szó. A több száz, különböző szögből készült fénykép, a kamerák felvételei, egész Olaszországnak megmutatták volna az arcát, ami esetleg arra késztette volna az addig gyanútlan szomszédokat, hogy bejelentsék, ők látták, ők a közelében voltak. Jobb, ha nem segíti a nyomozást, jobb, ha megőrzi magának a

rejtekhelyek titkát. Vannak, akik lehajtott fejét úgy értelmezik, hogy elege lett a villódzó vakukból és a tévésekből, idegesíti, hogy ritka állatként mutogatják. Néhány nap múlva Paolo Di Laurót bírósági meghallgatásra vitték, a 215-ös aulába. Én a rokonok között foglaltam helyet. Az egyetlen szó, ami a főnök ajkát elhagyta, ez volt: „jelen”. Minden mást hang nélkül mondott el. Gesztusokkal, szemhunyorítással, kacsintással, mosolyokkal, így kommunikált a fémketrecéből. Köszönt, válaszolt, biztatott. Mögöttem egy nagy termetű, őszülő hajú férfi ült. Úgy tűnt, hogy Paolo Di Lauro engem néz, de valójában a mögöttem lévő férfit vette észre. Egy darabig merően nézték egymást, majd a főnök hunyorított egyet. Úgy tűnt, hogy miután elterjedt a letartóztatás híre, sokan eljöttek, hogy köszönjenek a főnöknek, akivel, a bujkálás kényszere miatt, évekig nem találkozhattak. Paolo Di Lauro farmerben és sötét pólóban volt. A lábán a klán vezetőinek megszokott cipője, a Paciotti. A börtönőrök levették róla a bilincseket. Az ő számára külön ketrecet készítettek. A terembe bevezették az észak-nápolyi klánok felső vezetőit: ott volt Raffaele Abbinante, Enrico D’Avanzo, Giuseppe Criscuolo, Arcangelo Valentino, Maria Prestieri, Maurizio Prestieri, Salvatore Britti és Vincenzo Di Lauro. A főnök emberei, vagy volt emberei, akiket most két ketrecbe zártak: külön a hűségeseket és külön a spanyolokat. A legelegánsabb köztük Prestieri, sötétkék zakót és világoskék oxford inget visel. Ő az első, aki odamegy a biztonsági üveghez, ami elválasztja a többieket a főnöktől. Üdvözlik egymást. Odamegy Enrico D’Avanzo is, még néhány szót is sikerül váltaniuk a golyóálló üveg résein keresztül. A vezetők közül sokan évek óta nem látták a főnököt. Vincenzo fiát azóta nem látta, amióta az 2002-ben elmenekült és Piemontéban, Chiavassóban húzta meg magát, ahol 2004-ben tartóztatták le. Egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a főnökről. Minden egyes megnyilvánulása, minden fintora jelentett valamit, egész gesztikuláció-szótárt lehetett volna írni belőlük. A fiával nagyon különös párbeszédet folytatott. Vincenzo a saját kezének gyűrűsujjára mutatott, mintha azt kérdezné az apjától: „Hol a jegygyűrűd?” A főnök elhúzta a két kezét a feje mellett, majd egy volánt utánozott, mintha vezetne. Nem értettem jól, mit akar mondani. Az újságok azt írták, hogy Vincenzo megkérdezte az apját, hogyhogy jegygyűrű nélkül van, ő meg elmagyarázta, a csendőrök elvettek tőle minden ékszert. A gesztusokat, suttogást, kacsintásokat követően Paolo Di Lauro rátenyerelt a golyóálló üvegre és hosszasan mosolygott a fiára. Megcsókolták egymást az üvegen keresztül. A meghallgatás végén a főnök ügyvédje azt kérte, hogy apa és fia megölelhessék egymást. Megengedték. Hét rendőr asszisztált hozzá. „Sápadt vagy” – mondta Vincenzo. Apja mélyen belenézett a szemébe, úgy válaszolt. „Ez az arc hosszú évek óta nem látott napfényt.” A bujkáló bűnözők a letartóztatásukat megelőzően gyakran a kimerültség szélére sodródnak. Az állandó bujkálás azt eredményezi, hogy nem élvezhetik ki saját gazdagságuk előnyeit és ez még szorosabbá teszi a köteléket a vezérkarral,

amely ily módon gazdasági és társadalmi sikerük egyetlen valódi mércéjévé válik. Az állandó figyelem, az, hogy minden lépést gondosan meg kell szervezni, hogy a legtöbb időt egy szobában bezárva töltik, ahonnan irányítják és koordinálják a vállalkozásokat, a főnökök életét életfogytig tartó börtönhöz teszi hasonlatossá. A bíróság előcsarnokában egy hölgy elmesélte nekem Di Lauro bujkálásának egyik epizódját. A hölgy, kinézete alapján, tanárnőnek tűnt, a haja inkább sárga, semmint szőke volt, a hajtövek lenőttek. Amikor beszélni kezdett, a hangja rekedt és mély volt. Elmesélte, hogy amikor Paolo Di Lauro még Secondiglianóban volt, kénytelen volt nagyon bonyolult módszerekkel mozogni. A hölgy szemmel láthatólag sajnálta a főnököt, akit sok mindentől megfosztottak. Elmondta, hogy Di Laurónak öt, ugyanolyan típusú, színű és rendszámú kocsija volt. Amikor valahova mennie kellett, mind az öt kocsit egy időben indította el, de persze ő csak az egyikben ült. Mind az öt autóhoz volt kíséret és még a saját emberei sem tudták, hogy a főnök a kocsiban van-e, vagy sem. Ez volt a legbiztonságosabb módszer az árulás elkerülésére, még ha valaki csak annyit köpött is be, hogy a főnök elhagyta a helyét. A hölgy mindezt mély sajnálattal a hangjában mesélte el, mert képzeljük csak el, milyen magányos lehetett az az ember, akinek állandóan szembe kellett néznie a halál gondolatával. A gesztusok, csókok, ölelések, üdvözlések és suttogások után, Nápoly legádázabb és legkegyetlenebb emberei csak ártatlan tenyérnyomokat, izzadságfoltokat és csókok nyomait hagyták a golyóálló üvegen. Még nem telt el 24 óra a főnök letartóztatása óta, de Arzanóban már találtak egy lengyel fiút, aki nyárfalevélként remegve, óriási szemeteszsákot próbált betuszkolni egy konténerbe. A lengyel tele volt vérfoltokkal és annyira félt, hogy alig bírt mozogni. A zsákban egy hulla volt. Egy lemészárolt, megkínzott, összekaszabolt holttest, az áldozatot olyan kegyetlenséggel ölték meg, ami szinte valószínűtlennek tűnt. Ha lenyelettek volna vele egy robbanótöltetet, ami a gyomrában robban fel, az is kisebb pusztítást végez. A holttest Edoardo La Monicáé volt, de a vonásai felismerhetetlenek voltak. Az arcából csak a szája maradt meg, a többi helyén csak pép volt. A teste tele volt véres lyukakkal. Megkötözték, majd órákon keresztül szögeket vertek a testébe egy kalapáccsal. Az ütések nem csak a csontjait törték össze, szabályosan szétlyuggatták a húsát. Levágták a fülét, kivágták a nyelvét, eltörték a csuklóját, egy csavarhúzóval kiszúrták a szemét, miközben még élt, még magánál volt, tudatánál volt. A halálos ütés az arcát érte, amit egy kalapáccsal törtek össze, a szájára egy késsel egy keresztet véstek. A holttestet a szemétbe kellett dobni, hogy a hulladék között találjanak rá, egy szeméttelepen. A húsba vésett üzenet mindenki számára egyértelmű volt, bár a kínzás jelein kívül semmilyen más bizonyítékot nem találtak. Levágtuk a füledet, amivel meghallottad, hol rejtőzik a főnök, eltörtük a csuklódat, amivel a júdáspénzért nyúltál, kivájtuk a szemedet, amivel láttad, kivágtuk a nyelvedet, amivel beszéltél. Az arcodat elveszítetted, mert elárultad a Rendszert. A szádat kereszttel pecsételtük le, mert a hűségesküdet is elárultad.

Edoardo La Monica büntetlen előéletű volt. Az ő vezetékneve a legsúlyosabbak közül való, a családja azok között van, akik Secondiglianót a camorra földjévé, a környékét pedig az üzlet aranybányájává tették. Paolo Di Lauro ebben a családban tette az első lépéseit. Edoardo La Monica halála Giulio Ruggiero halálához hasonlítható. Őt is lemészárolták, összekaszabolták, szétroncsolták. Évek óta nem fordultak elő ennyire pontosan koreografált, nagy kegyetlenséggel elkövetett, szimbolikus üzenetet tartalmazó gyilkosságok. Az utolsó ilyen akkor történt, amikor Pasquale Barra, „o nimale” (az Állat), Cutolo bérgyilkosa, megölte a börtönben Francis Turatellót, majd felvágta a mellkasát és a kezével kitépte a szívét. Az ilyen barbár rítusok mára eltűntek, de Secondigliano újra előásta őket, mert minden egyes visszavágást a háború kommunikációs eszközének tekintett. A sajtókonferencián, a ROS hivatalos képviselői azt nyilatkozták, hogy a letartóztatást egy halárus megfigyelésével sikerült kieszközölniük, aki a Di Laurók kedvenc halfajtáját, a „pezzognát” árulta. A mese túlságosan is átlátszó volt, nyilvánvalóan arra volt kihegyezve, hogy diszkreditálja a főnököt, aki hiába vette körül magát több száz őrszemmel, mégis a kedvenc hala miatt bukott meg. Secondiglianóban egy pillanatig sem hitt senki a „pezzogna” sztorinak. Sokan viszont azt állították, hogy a SISDE nyakig benne volt a dologban. A SISDE valóban beavatkozott, ezt a rendészeti szervek is elismerték, de Secondiglianóban nagyon nehéz volt nyomon követni a működésüket. A pletykák szerint, a SISDE többeket beszervezett a környéken, ők információkat szolgáltattak, de egyébként semlegesek voltak. A pletykáknak talán volt némi valóságalapja, ezt különböző bárokban folytatott beszélgetésekből lehetett leszűrni. Például, amikor valaki, a kifli és a cappuccino mellett, olyanokat mondott, hogy: „Mivel te James Bondtól kapod a pénzed....” Azokban a napokban kétszer is előfordult, hogy emlegetni hallottam a 007est, ami persze túlságosan apró és jelentéktelen nyom ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket lehessen belőle leszűrni, de az biztos, hogy nem volt szokványos eset. Di Lauro letartóztatásánál a titkosszolgálat stratégiája az lehetett, hogy beazonosították az őrszemeket irányító technikusokat, és őket szervezték be, ily módon ugyanis szükség esetén azok más helyre irányíthatták a zónából a megfigyelőket és az őrszemeket, megakadályozván, hogy vészjelzést adjanak le és a főnök időben elmeneküljön. Edoardo La Monica családja teljesen elutasít bármilyen összefüggést az üggyel, határozottan állítják, hogy a fiú soha nem volt a Rendszer tagja, hogy félt a klánoktól és azok ügyleteitől. Lehetséges, hogy ő fizetett valaki másnak a bűnéért a családban, a szisztematikus kínzás azonban az ő személyének és nem valaki másnak szólt. Egy napon, nem messze attól a helytől, ahol Edoardo La Monica holttestét megtalálták, láttam néhány fiatalt. Az egyik srác a gyűrűsujjára mutatott, majd a saját fejéhez ért és mozgatta az ajkait, de hangot nem adott ki. Mintha valaki gyufát gyújtott volna a sötétben, azonnal beugrott Vincenzo Di Lauro furcsa

mozdulata a tárgyalóteremben, az a szokatlan kérdés, amit elsőként tett fel az apjának, akit évek óta nem látott, hogy hol van a jegygyűrűje. A gyűrűt nápolyi dialektusban „aniello”-nak hívják. Az üzenet „aniello”-t jelentett, a gyűrűsujjra mutatás pedig az elárult hűséget. Vincenzo ezzel mondta meg, ki a felelős a letartóztatásért. Hogy ki volt az, aki beszélt. Aniello La Monica a család legidősebb vezetője volt, a negyedben évekig mindenki „anielli”-nek hívta a La Monica család tagjait, úgy, ahogy Valentino Gionte családjának tagjait „valentini”-nek nevezték. Aniello La Monicát, Ruocco és Luigi Giuliano pentitók vallomása szerint, annak idején a fogadott fia, Paolo Di Lauro tette el láb alól. Annyi bizonyos, hogy a La Monica család tagjai a Di Laurók soraiba álltak. Lehetséges azonban, hogy a kegyetlen büntetés volt egy húsz évvel ezelőtti haláleset miatti vendetta következtében történt árulás megtorlása. A büntetést hidegen, nagy kegyetlenséggel hajtották végre, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítva a tettnek, mint ha egy géppisztolysorozatot eresztettek volna bele. Az emlékezet messzire, nagyon messzire nyúlik. Ez az emlékezet Secondigliano minden hatalmon lévő klánjában él. Az alapjai azonban csak szóbeszéden, feltételezéseken és gyanún nyugszanak, amelyek produkálhatnak olyan hatásokat, mint egy nagy letartóztatás vagy egy megkínzott holttest, de soha nem derül ki a teljes igazság. Az igazságot mindig elfedi valami, mint egy olyan hieroglifát, amelyről azt tanítják, hogy jobb nem megfejteni. Secondiglianóban az élet visszatért a régi kerékvágásba. A spanyolok és a Di Laurók vezetői mind börtönben ültek. Új területi főnökök léptek színre, a fiatal fiúk, akik megkezdték felemelkedésüket a hatalom csúcsára. A háború kifejezés néhány hónap alatt eltűnt, helyette a „Vietnám” szót kezdték használni. „Benne volt Vietnámban... úgyhogy most nyugton kell maradnia.” „Vietnám után mindenki fél...” „De hát Vietnámnak vége, nem?” A klán új vezetői rétege hasonló telefonbeszélgetéseket folytat. A csendőrség ezek lehallgatásával jutott Salvatore Di Lauro nyomára, akit 2006. február 8-án sikerült letartóztatni. A nagyfőnök 18 éves fia fiatal fiúkból szervezett kábítószer-terjesztő egységeket. A spanyolok elvesztették a csatát, de úgy tűnik, sikerült függetleníteniük magukat, saját külön kartellt hoztak létre, amelyet gyerekekből szerveztek. A csendőrök elfogtak egy sms-t, amit egy kislány küldött egy fiatal területi főnöknek, akit a háború idején elkaptak és most, hogy kiengedték, azonnal munkához látott. „Gratulálok a munkához és a visszatérésedhez a negyedbe, a győzelmed sokat jelent, gratulálok!” A győzelem a fegyveres közreműködésre utal, a gratuláció pedig arra, hogy a fiú a győztes oldalon állt. A Di Laurók ugyan börtönben vannak, de a bőrüket és az üzletet, legalábbis a családét, sikerült megmenteniük. A letartóztatásokat és a klánok megegyezését követően a helyzet nagyon gyorsan rendeződött. Secondigliano tele volt emberekkel, túl sokan akarták

lefényképezni, lefilmezni. Elegem volt mindenből. Felice Pignataro falfirkáit nézegettem, a halálfejeket, a bohócfigurákat. Ezek a falfirkák a vasbetonnak valamilyen különleges és váratlan szépséget kölcsönöztek. Hirtelen tűzijáték villant fel a közelben, és az újságírók, akik már csomagoltak a főnökök letartóztatását követően, azonnal kirajzottak, hogy megnézzék, vajon mi történt. Talán ez lesz az utolsó nagy tudósítás, két teljes épület ünnepelt. Működésbe léptek a telefonok, arról beszéltek, hogy a spanyolok éppen megünneplik Paolo Di Lauro letartóztatását. Közelebb mentem és megkérdeztem, hogy miről van szó. Az egyik srác ezt válaszolta: „Peppino miatt van, felébredt a kómából.” Egy évvel ezelőtt Peppino épp munkába ment, amikor a háromkerekűje megcsúszott és felborult. A nápolyi utcák irdatlanul csúszósak lesznek néhány órás esőtől, olykor bokáig ér a sár. Peppino triciklijét egy traktorral bírták csak kihúzni a gödörből. Az Ape megpördült, Peppino kirepült és súlyos koponyasérülést szenvedett. Egy évig volt kómában, majd felébredt, és néhány hónap kórházi ápolást követően hazaengedték. A negyed az ő visszatérését ünnepelte. Amint kiszállt a kocsiból, azonnal elindították a tűzijátékot. A kicsik Peppino simára borotvált fejét simogatták, úgy fényképezkedtek vele. Az anyukája megpróbálta megóvni a túlságosan heves ölelésektől. A tudósítók betelefonáltak a szerkesztőségekbe – lefújták az akciót, egy kómából felébredt srác nem érdekelte őket. Visszamentek a szállodáikba, én pedig ünnepelni mentem. Peppino buliját semmi pénzért nem hagytam volna ki. Egész éjjel koccintgattam Peppino egészségére, az épület összes lakójával együtt. Mindenütt vidám emberek ültek, még a lépcsőkön is, a lakások ajtaja tárva nyitva állt, az asztalokon rengeteg ennivaló tornyosult. Már teljesen el voltam ázva a sok bortól, de beálltam segíteni, és egy még nyitva tartó közeli bárból a Vespával hordtam a többieknek a vörösbort meg a kólát. Azon az éjjelen Secondigliano elcsendesedett. Eltűntek a helikopterek, az újságírók. Nem voltak se őrszemek, se megfigyelők. A csend álmosítóan hatott, olyan hangulata volt, mint a délutáni alvásnak a parti homokban, amikor a kezed összekulcsolod a fejed alatt és már semmire sem gondolsz.

Nők Úgy ivódott belém, mint egy megmagyarázhatatlan szag. Mint az a bűz, ami az étkezdékben ivódik be a kabátodba, és amikor kimész a levegőre, lassan kiereszti az édeskés szagot, a sültek és az elszívó csöveiből szivárgó olajpárát. Százszor is lezuhanyozhatsz, áztathatod magad a legillatosabb fürdősóban, kenegetheted magad a legfinomabb testápolókkal: soha többé nem szabadulsz meg tőle. És nem azért, mert úgy ivódott be a bőrödbe, mint az izzadságszag, hanem mert rájössz, hogy a szag, amit magadon érzel, már benned volt, csak eddig nem szabadult ki. Egy olyan mirigy, amit idáig nem ért inger, most hirtelen, a félelemtől, de még inkább az igazság felismerésétől, működni kezdett. Mintha a szervezetben lenne valami, ami jelzi, hogy az igazságot látod. Minden érzékszerveddel. Közvetítő közeg nélkül. Nem az elmesélt, megmagyarázott, lefényképezett igazságot, hanem azt, ami van. A camorra háborújának végignézése után a túl sok jelenet eltömíti az emlékezetet, ezért az emlékek nem egyenként jönnek elő, hanem mind egyszerre, egymásra tolulnak és összekeverednek. Egy camorraháborút nem követ palotaforradalom, a vér hamar felszárad. Mintha csak te egyedül láttad volna, csak te élted volna át, és most ott állna valaki melletted és arra készülne, hogy rád mutasson az ujjával és azt mondja: „nem igaz.” A klánháború aberrációjában, az egymás ellen forduló tőke, az egymást ölő befektetések, az egymást elnyelő pénzügyi elméletek konfliktusában mindig van valami vigasztalóan idegen, ami a veszélyt valahová távolra, nagyon távolra helyezi, messze a háborútól, ami pedig nagyon is közel, az udvarban zajlik. Mindent bele lehet suvasztani egy hátsó fiókba, amit az ember szép lassan alakít ki az agyában, de a szagokat nem lehet elűzni, azok mindig itt vannak. Bennünk. A felgyülemlett tapasztalat egyetlen és végső nyomaként. Az orromban megmaradtak a szagok, a fűrészpor és a vér szaga, a kis katonafiúk szőrtelen arcáról áradó borotválkozás utáni arcszesz, de leginkább a nők parfümjének illata. Az orrlyukamban éreztem a dezodorok, a hajlakk és az édeskés illatszerek szagát. A nők mindig is jelen voltak a klánok hatalmának gyakorlásában. Nem véletlen, hogy a secondiglianói vérbosszúkban két nőt is olyan kegyetlenséggel öltek meg, ami csak a főnököknek járt ki. Több száz nő rohant le akkor az utcára, hogy megakadályozza a terjesztők és őrszemek letartóztatását, gyújtogattak és lökdösték, taszigálták a csendőröket. Minden alkalommal, amikor valahol megjelent egy tévékamera, a fiatal lányok azonnal odarohantak, szinte odavetették magukat az objektív elé és megjegyzéseket ejtettek el – mindenáron el akarták érni, hogy interjú készüljön velük. Egyfolytában az operatőrök körül sündörögtek, hogy lássák, milyen logó van a kamerán, melyik tévétársaságtól jöttek. Sose lehet tudni. Talán valaki felfigyel rájuk és meghívja őket valamelyik adásba. Itt a lehetőségek nem adódnak csak úgy, ki kell őket provokálni, megvenni, kikaparni. A lehetőséget erőszakkal kell kicsikarni. Így

viselkednek a fiúkkal is, semmit sem hagynak a véletlenre, a szerelem bűvöletére. Minden hódítás stratégiákon alapszik. És azok a lányok, akiknek nincs stratégiájuk, a könnyűvérűség hírét kockáztatják, pofátlan tapizásoknak és elképesztően kitartó nyelvek ostromának kitéve. A szoros farmernadrág, a testhez tapadó póló – mind csali. A szépség egyes helyeken csapdaként működik, még akkor is, ha a legkellemesebb csapdák egyike. Ha valaki elcsábul, egy pillanatra meggyengül és behódol, nem tudhatja, mi vár rá. A lány persze azon van, hogy a legjobbat vegye rá egy kis udvarlásra, és amikor az már beleesett csapdába, visszatartsa, támogassa, egyszóval szőröstül-bőröstül felfalja. És megtartsa magának. Teljesen. Egyszer elmentem egy iskola mellett, és egy fiatal lány éppen akkor szállt le a pasija motorjáról. Lassan csinálta, hogy időt adjon a többieknek, hadd nézzék meg a motort, a sisakot, a kesztyűt és a motoros hegyes orrú csizmáját, ami alig ért le a földre. Egy pedellus, abból a régi fajtából, aki generációk felnövekedését vigyázza, odament a lányhoz és megkérdezte tőle: „Francé, hát máris szerelmeskedsz? Ugye tudod, hogy ez az Angelo gyerek a Poggiorealéban végzi?” Szerelmeskedni: itt nem szexuális kapcsolatot jelent, hanem eljegyzést. Ez az Angelo nemrég lépett be a Rendszerbe, és nem úgy tűnt, mintha jelentéktelen ügyeket bonyolítana. A pedellus szerint nemsokára bekerül a poggiorealei börtönbe. A lány nem próbálta védeni a vőlegényét, a tarsolyában már ott volt a kész válasz. Olyan válasz volt, ami szinte közhelyszámba ment: „És akkor, mi itt a probléma? Majd küldi a mesatát. Ez a srác tényleg szeret engem.” A mesata. Ez a lány sikerének első jele. Ha a fiú esetleg börtönbe kerülne, a lánynak fizetés jár. A mesata az a havibér, amit a klánok a tagok családjainak juttatnak. Ha az illetőnek menyasszonya van, a mesatát neki adják, bár jobb, ha a lány már terhes, így pozíciója végleges. Nem kell feltétlenül összeházasodniuk, elég egy gyerek, még ha csak a hasában is. Ha egy lány csak menyasszony, azt kockáztatja, hogy a klánnál esetleg megjelenhet egy másik leányzó, valaki, akit eddig a fiú titokban tartott, és ő nem is tudott róla. Ilyen esetekben a területi főnök az, aki eldönti, a mesatát elosztja-e a két nő között – ami kockázatos, mert ellenségeskedést szül a családok között –, vagy a fiú válasszon, melyik lány kapja. A legtöbb esetben egyik lány sem részesül a járandóságból, hanem közvetlenül a bebörtönzött családjának adják oda, így a gond megoldódik. Két dolog garantálja biztosan a juttatást. A házasság vagy a gyerek. A pénzt majdnem mindig személyesen, készpénzben adják át, így nem hagynak nyomot a folyószámlákon. A pénzt az úgynevezett „tengeralattjárók” hordják ki. Azért hívják őket így, mert észrevétlenül mozognak, és hirtelen bukkannak fel. Szinte sohasem látni és nagyon nehéz beazonosítani őket – így kerülik el, hogy valaki megzsarolja, kirabolja, vagy más módon gyakoroljon nyomást rájuk. Váratlanul tűnnek fel az utcán, ugyanazokat a házakat mindig más útvonalon közelítik meg. A tengeralattjáró foglalkozik a klán alacsonyabb rangú tagjainak fizetésével, a főnökök saját pénzügyi igényeiket a pénztárnokokkal intézik el. A tengeralattjárók nem részesei a Rendszernek, nem

tagok, bár megtehetnék, hogy a klán ezen alapvető fontosságú ügyét, a fizetések elosztását, arra használják fel, hogy felemelkedjenek a ranglétrán. Majd mindegyikük nyugdíjas, általában volt könyvelők, akik a klánoknak dolgozva egészítik ki jövedelmüket, no és persze kihasználják a lehetőséget, hogy ne kelljen egész nap a tévé előtt tespedni. A hónap végén, 28-án kopogtatnak az ajtón, műanyag szatyraikat az asztalra helyezik, majd a kabát mellényzsebéből előveszik a borítékot, amelyen a halott vagy börtönben lévő tag neve szerepel, és odaadják a feleségnek, vagy ha nincs ott, a legidősebb gyereknek. A mesatával együtt majd mindig egy csomag élelmiszert is hoznak. Szárított sonkát, gyümölcsöt, száraztésztát, tojást, egy kis kenyeret. A lépcsőn feljövet végighúzzák a falon a nejlonszatyrokat. A falat súrló hang, a nehéz léptek, ezek a tengeralattjárók csengői. Mindig úgy fel vannak pakolva, mint az öszvérek. Ugyanabban a csemegeboltban, ugyanazoknál a gyümölcsárusoknál vásárolnak, egyetlen nagy adagot vesznek, majd elosztják a családok között. Azt, hogy egy utcában hány camorrafeleség vagy özvegy él, abból lehet megítélni, mekkora a tengeralattjáró csomagja. Don Ciro az egyetlen közülük, akivel sikerült ismeretséget kötnöm. A történelmi városközpontban dolgozott, azoknak a klánoknak a fizetéseit intézte, amelyek ugyan veszítettek az erejükből, de most az újjászervezés útjára léptek. A Quartieri Spagnoli-i, és egy ideig a forcellai klánoknak szállított, de ma már a Sanitá negyed klánjának is visz néha küldeményeket. Don Ciro döbbenetes ügyességgel igazodott el a nápolyi negyedek utcácskái között, képes volt megtalálni a legeldugottabb házat, pincét, számozás nélküli bejáratot, lépcsőfordulót és félemeletet, olyannyira, hogy a postások, akik állandóan eltévedtek, gyakran bízták rá a klienseinek címzett leveleket. Don Ciro kitaposott cipőjének orrán kidudorodott hüvelykujjának bütyke, a sarka pedig tövig elkopott. Valóságos jelkép volt ez a cipő, a tengeralattjárók munkájának legkifejezőbb szimbóluma, ami jól mutatta a hosszú kilométereket, amelyeket Nápoly utcakövein tett meg, örökös pánikban attól, hogy valaki követi vagy megtámadja. Don Ciro viseletes nadrágja tiszta volt, de mindig vasalatlan. Felesége nem volt, moldovai barátnője pedig túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmivel törődjön. Don Ciro mindig tele volt félelemmel, örökké a földet bámulta, még akkor is, amikor hozzám beszélt. A bajusza sárga volt a nikotintól, csakúgy, mint jobb kezének mutató- és középső ujja. A tengeralattjárók a bebörtönzött nők fiúinak is eljuttatják a mesatát. A férfiaknak megalázó átvenni a feleség vagy menyasszony után járó pénzt, ezért mindig sor kerül a megjátszott felháborodással kísért üvöltözésekre és sértegetésekre – miközben azért a borítékok diszkréten gazdát cserélnek. Mindezt elkerülendő a tengeralattjárók gyakran a nők anyjának viszik el a fizetést, és őket bízzák meg azzal, hogy juttassák el azt a családnak. A „küldöncök” kénytelenek végighallgatni a feleségek panaszáradatait is. Hogy túl sok a számla, megint felemelték a lakbért, a fiuk meg fog bukni, vagy hogy egyetemre akar menni. Végighallgatják a nők eszmefuttatásait más

bebörtönzöttek feleségeiről, akik persze több pénzt kapnak, mert az ő férjeik ügyesebbek voltak és magasabbra küzdötték fel magukat a klán hierarchiájában. A nők beszélnek, a tengeralattjárók hallgatnak, és folyamatosan bólogatnak, azt mondogatva: „Tudom, tudom.” Hogy megnyugtassák az asszonyokat, a végén mindig ugyanazt a két mondatot ismétlik meg. „Nem tőlem függ”, vagy „Én csak a pénzt hozom, nem én vagyok az, aki dönt.” A feleségek jól tudják, hogy a tengeralattjárók nem döntenek semmiben sem, de azért abban reménykednek, hogy ha elég sokat panaszkodnak, előbb-utóbb csak eljut belőle valami a területi főnök fülébe, és akkor talán felemelik a fizetést vagy nagyobb kedvezményekhez juthatnak. Don Ciro annyira megszokta a „tudom, tudom” ismételgetését, hogy beszélgetés közben, bármilyen témáról is volt szó, rendszeresen ezzel válaszolt. A camorra több száz asszonyának hordta rendszeresen a pénzeket, szinte a nők egész generációit nevén tudta volna nevezni, feleségeket, menyasszonyokat, de még a férfiakat is. A főnököket és politikusokat ért kritikákból Don Ciro könyvet írhatott volna, de ő hallgatag és szomorkás ember volt, és a fejéből szándékosan kitörölt minden adatot, minden elejtett szót, minden eseményt. Miközben velem beszélgetett, gyakran megtörtént, hogy egészen Nápoly legelhagyatottabb külterületébe kalauzolt, majd hirtelen elbúcsúzott, felszállt egy buszra és elment, ki tudja hová. Mindez persze stratégiájának része volt, hogy még csak véletlenül se sejtsem, merre lakhat. Sok nő számára hozzámenni egy camorrataghoz olyan, mintha kölcsönhöz vagy tőkéhez jutna. Ha a sors kegyes, és a képességei is jók, a tőke növekedni fog, belőle vállalkozó vagy igazgató lesz, végtelen hatalmat birtokló tábornokasszony. De a dolog rosszul is elsülhet, és ez esetben nem marad más, mint a hosszú, várakozással teli órák a börtönben, a beszélők, majd – ha klán pénzügyileg összeomlik – férjének megalázó követelése, hogy álljon ki a placcra a délszláv lányok mellé, mert kell a pénz az ügyvédre, és enni kell adni a gyerekeknek. A camorra asszonyai a gesztusaikkal fejezik ki kötődésüket, az ő arcuk és az ő viselkedésük összegzi és mutatja meg a család hatalmát. A nyilvánosság előtt, a temetéseken, a fekete fátyolról, a letartóztatások alatt az üvöltözésről, a pereken és a meghallgatások alatt a rácsok mögé küldött csókokról lehet felismerni őket. A camorra asszonyairól alkotott sztereotípia szerint ezek a nők csak a férfiak, vagyis a testvérek, fiúk, férjek fájdalmának és akaratának visszatükröződései. De nem így van. A camorra világa az utóbbi időben átalakult, és ez a női szerepeket is átformálta. Az anyai identitást, a szerencsétlenségben támogató társ figuráját a menedzser alakja váltotta fel, aki vállalkozik és pénzügyeket intéz, fegyveres műveletekre ad parancsot és illegális ügyleteket bonyolít. A camorra egyik legmeghatározóbb történelmi nőalakja minden kétséget kizáróan Anna Mazza, az afragolai keresztapa özvegye. Ő az első nő

Olaszországban, akit bűnszövetkezetben való részvételért ítéltek el, mint az egyik legnagyobb és leghatalmasabb bűnözői-vállalkozói csoport fejét. Anna Mazza kezdetben férje, Gennaro Moccia hírnevét használta ki, akit a ‘70-es években öltek meg. „A camorra fekete özvegye”, ahogyan nevezték, több mint húsz évig volt a Moccia klán feje. Hatalmát jól érzékelteti, hogy amikor a ‘90-es években kényszerűségből Trevisóba kellett költöznie, sikerült felvennie a kapcsolatot a brentai maffiával, pedig teljes elszigeteltségre volt kárhoztatva. Férje halálát követően azonnal perbe fogták: a vád szerint ő adta a fegyvert a fia kezébe, aki akkor még csak tizenhárom éves volt, hogy megölje férje gyilkosának megbízóját, de végül bizonyítékok hiányában felmentették. Anna Mazza rendkívül hatékonyan irányította szervezetét, különösen erős fegyveres háttérrel rendelkezett, és a térség minden gazdasági területére sikerült beférkőznie – amint azt ékesen bizonyítja az afragolai önkormányzat 1999-es feloszlatása, ami a camorra beszivárgásának köszönhető. A politikusok hallgattak rá és igyekeztek elnyerni a támogatását. Anna Mazza úttörő volt. Előtte csupán egyetlen ismert nőalakja volt a camorrának, Pupetta Maresca, a szépséges bérgyilkosnő, aki az 1950-es években egész Olaszországban ismertté vált, amikor hat hónapos terhesen megbosszulta férje, Pascalone ‘e Nola halálát. Anna Mazza nem csupán bosszúálló volt, de azt is felismerte, hogy a férfiak uralta világban jól ki lehet használni azt a kulturális beidegződést, miszerint a nők érinthetetlenek. Így aztán nem kellett tartania merényletektől, irigységtől és konfliktusoktól. A ‘80-as, ‘90-es években a gazdagság és a felemelkedés útjára vezette a családot, megerősítette annak vállalkozásait, és hihetetlen szívóssággal beküzdötte magát az építőiparba. A Moccia klán lett az egyik legbefolyásosabb család az építőiparban, ők irányították a földkitermelést, és komoly pozíciókat szereztek az építési telkek felvásárlásában és közvetítésében. A teljes nápolyi térség az ő területi főnökeik irányítása alatt állt. A ‘90-es években a Moccia klán Raffaele Cutolo Új Szervezett Camorrájának egyik tartópillérévé vált, üzleti sikerességben és politikai hatalom tekintetében lekörözte a Cosa Nostra kartelljeit. Amikor leáldozott azoknak a politikai pártoknak a szerencsecsillaga, akik eddig előnyt kovácsoltak a klánokkal kötött szövetségből, az Új Család főnökei hirtelen azon vették észre magukat, hogy egyedül az ő embereik közül kerülnek ki azok, akiket letartóztatnak és életfogytig tartó börtönre ítélnek. De nem voltak hajlandóak arra, hogy fizessenek a politikusok helyett, akiket segítettek és támogattak. Nem viselték el, hogy őket tekintsék rákos sejteknek abban a rendszerben, amely azért maradhatott talpon, mert ők előteremtették az alapokat. Úgy döntöttek, alkut kötnek, és beszélnek. A ‘90-es években Pasquale Galasso, Poggiomarino főnöke volt az első valóban magas rangú személy (mind vállalkozói, mind fegyveres támogatói szinten), aki együttműködött az igazságszolgáltatással. Nevek, helyek, módszerek, tőkemozgások, egyszóval teljes megbánás és beismerés, amit az állam azzal hálált meg, hogy meghagyták családjának javait, sőt részben a saját vagyonát is megtarthatta. Galassso mindent elmondott, amit tudott. A

családok nagy szövetségéből a Moccia klán vállalta magára a megbízatást, hogy örökre elhallgattassák, hiszen Galasso vallomása akár néhány óra leforgása alatt lerombolhatta volna az özvegy birodalmát. Megpróbálták megkörnyékezni a Galassót őrző testőrséget, hogy megmérgezhessék, de olyasmit is tervezgettek, hogy egy vállról indítható rakétával lövik le. Miután a férfiak sikertelenül próbálkoztak fegyveres merényletekkel, beavatkozott Anna Mazza, és új stratégiát ajánlott. A feloszlást javasolta – a terrorista szervezetek körében már többször alkalmazott „megoldást” akarta a camorrán belül is véghezvinni. E fegyveres szervezetek militáns szárnyai úgy oszlatták fel magukat, hogy közben nem bánták meg tetteiket, nem árultak el neveket, nem vádoltak meg megbízókat és végrehajtókat. A feloszlatás egyfajta ideológiai elhatárolódást jelentett, és csakis a hivatalossá tett erkölcsi elutasítás vonhatta maga után a büntetések enyhítését. A Mazza özvegy számára valóban ez lett volna a legjobb megoldás arra, hogy kiküszöbölje a pentitók jelentette veszélyt, és hogy azt a látszatot keltse, a klánoknak semmi közük az államhoz. Ideológiailag eltávolodni a camorrától, kihasználni ennek előnyeit – az enyhített büntetéseket, a börtönviszonyok javulását-, és mindezt anélkül, hogy fel kellene tárni mechanizmusokat, neveket, folyószámlákat és szövetségeket. Egyesek számára azonban ez a lépés nem lett volna más, mint a klánok ideológiai maszlag mögé bújtatott stratégiai lépése egy üzleti, gazdasági és katonai csoport megmentésére. A klánok átalakulás küszöbén álltak – a bűnözői retorika eltűnőben volt, a Cutolo által mániákusan hangsúlyozott camorraerkölcs egyre kevésbé lett felvállalható. A feloszlás egyszeriben megoldást nyújtott volna a pentitók jelentette életveszélyre, akiknek vallomása ugyan ellentmondásos volt, de megrengethették volna a camorra hatalmát. Az özvegy felismerte ennek a trükknek az átütő erejét. A fiai levelet írtak egy papnak, hogy meg akarják váltani bűneiket, és Acerrában, a templom előtt elhelyeznek egy autót, ami tele lesz fegyverekkel, a klánok „feloszlásának” jelképeként. Fegyverletétel, ahogyan az IRA tette. A camorra azonban nem egy függetlenített fegyveres szárny, fegyverei nem a valós hatalmát jelentik. Azt a kocsit sohasem találták meg, és a feloszlás ötlete, ami egy nő fejéből pattant ki, lassan elfelejtődött, nem került a parlament elé, és a klánok sem támogatták különösebben. Egyre több lett a pentito, viszont amit mondtak, az egyre kevésbé bizonyult hasznosnak. Galasso vallomásai alapján a klánok fegyveres csoportjait semlegesítették, a gazdasági és politikai struktúra azonban szinte teljes egészében érintetlen maradt. Anna Mazza tovább folytatta matriarchátusának kiépítését a camorrán belül. A nők lettek a hatalom valódi irányítói, a férfiak a fegyveres védelmet biztosították, közvetítettek, és csak a nők döntésének függvényében válhattak főnökké. A legfontosabb gazdasági és fegyveres műveletekről szóló döntéseket továbbra is a fekete özvegy hozta. A klánok asszonyai nagyobb vállalkozói rugalmasságot, a hatalom megkérdőjelezésének kisebb kockázatát és konfliktusmentességet garantáltak. Nők voltak az irányítók, női testőrökkel, és nők voltak a klánok vállalkozásainak

vezetői is. Anna Mazza egyik „társalkodónője”, Immacolata Capone, nagy karriert futott be a klánban az évek során. Ő volt Anna Mazza lányának, Teresának a keresztanyja. A bodorított hajú és pirospozsgás arcú Anna Mazza matrónás megjelenésével ellentétben Immacolata kicsi volt és karcsú, szőke haját rövidre vágatta, és visszafogott eleganciával öltözködött. Semmi sem utalt arra, hogy bűnöző. Ahelyett, hogy ő keresett volna magának férfiakat, hogy hatalmukkal tovább növelhesse tekintélyét, a férfiak keresték meg őt, védelemre szorulva. Immacolata Giorgio Saliernóhoz ment feleségül, egy camorrataghoz, aki ellen azért emeltek vádat, mert megpróbálta megakadályozni Galasso, a pentito tevékenységét. Később a Sant’Antimo-i Puca klán egyik tagjának lett az élettársa – ez a klán egykor nagy hatalmú, Cutolóhoz közel álló család volt, és egyik tagjukról, Antonio Pucáról híresültek el. Antonio Immacolata fiújának a fivére, az ő zsebében találták meg Enzo Tortora, a híres televíziós személyiség névjegyét, akit később igaztalanul azzal vádoltak, hogy a camorra tagja. Amikor Immacolata elérte gazdasági és vezetői karrierje csúcsát, a klánt éppen válság fenyegette. Börtönbüntetések és pentitók veszélyeztették Anna Mazza addigi szorgos munkáját. Immacolata cementben utazott, Afragola központjában téglagyárat üzemeltetett. Mindent elkövetett azért, hogy szorosra fűzze a szálakat a Casalesi klánnal, amelyik mind az országban, mind pedig nemzetközi szinten a legnagyobbnak számított az építőipar területén. A nápolyi DDA vizsgálati anyagaiból kiderült, hogy Immacolata Capone volt az, aki a Mocciákat ismét vezető pozícióba juttatta ezen a területen. Rendelkezésére állt ugyanis a Morter cég, az olasz dél egyik legfontosabb, talajmunkákra szakosodott vállalkozása, és kidolgozott egy nyerő stratégiát, mégpedig egy helyi politikus segítségével. A politikus megadta a versenytárgyalások paramétereit, a Morter cég megnyerte a tendert, a munkát pedig alvállalkozásban kiadta neki. Azt hiszem, csupán egyszer láttam őt. Afragolában történt, éppen egy szupermarketből lépett ki. Testőrei, akik szintén nők voltak, egy Smarttal követték. Ilyen kocsija minden nőnek van a camorrában, nagyon úgy tűnt azonban, hogy az a Smart páncélozott volt, legalábbis az ajtók vastagságából ítélve. A képzeletünkben a női testőrök férfias, dagadó izmú, nagydarab nőszemélyek, vastag combú, széles vállú, bikanyakú szerzetek. Ezekben a lányokban semmi férfias nem volt. Az egyik egy alacsony, löttyedt és nagyfenekű leányzó, koromfeketére festett hajjal, a másik egy magas, sovány, csontos nő. Egyetlen feltűnő dolog volt rajtuk, a ruházatuk, tele fluoreszkáló sárga részletekkel (egyébként a Smartnak is ilyen színe volt). Az egyik lánynak a pólója, a másiknak a napszemüvegkerete volt sárga. Ezt a sárgát semmiképpen sem véletlenül választották. A profizmusukat akarták vele hangsúlyozni. Ugyanolyan árnyalata volt, mint Uma Thurman motoros kezeslábasának a Kill Bill-ben, Quentin Tarantino filmjében, amelyik az egyetlen első kategóriás film, ahol a főszereplő női bűnöző. A film plakátján ugyanez a sárga ismétlődik meg, Uma Thurman pedig vértől csöpögő szamurájkardot tart a kezében. A látvány valósággal szúrja az ember szemét. Ez a sárga annyira hamis, hogy jelképpé

vált. A győztes vállalkozásnak győztes képet kell mutatnia magáról. Semmit sem szabad a véletlenre bízni, sem a kocsi színét, sem pedig a testőrség ruházatát. Immacolata Capone divatot teremtett, mert azóta számos különböző rangú női klántag női testőröket alkalmaz, és nagyon odafigyel a harmonizáló stílusra és a benyomásra. A dolgok tehát mentek a maguk útján, azonban valami mégis félresikeredett. Talán bemerészkedett valaki másnak a felségterületére, talán zsarolásra alkalmas titkokat tudott meg – Immacolata Caponét megölték 2004 márciusában Sant’Antimóban, abban a városban, ahol az élettársa lakott. A testőrei nem voltak vele. Talán azt gondolta, nincs veszélyben. A kivégzés a város központjában történt, a gyilkosok gyalog voltak. Immacolata Cappone amint észrevette, hogy követik, menekülni kezdett, a járókelők azt hitték, valaki ellopta a táskáját, és a tolvajt üldözi. A táskája azonban a vállán volt. Úgy rohant, hogy közben a mellkasához szorította, az életéért futott, mégsem szabadult meg tőle. Beszaladt egy baromfikereskedésbe, de nem volt ideje arra, hogy elrejtőzzön a pult mögé. Utolérték, és a pisztolyt a tarkójára szegezték. Két gyors lövéssel a kulturális beidegződés, amelynek előnyét Anna Mazza még élvezhette, ezennel eltöröltetett. Nem volt többé különbség férfi és nő között. Nem volt már szó semmilyen becsületkódexről. A Mocciák matriarchátuson alapuló szervezete azonban szép lassan tovább terebélyesedett, egyre nagyobb ügyletekbe fogott, kétes befektetésekbe vágott, és elsőrangú pénzügyi tranzakciókat bonyolított le. Hegemóniát szerzett a telekeladásokban, és sikeresen elkerülte a vérbosszúkat és az olyan szövetségeket, amelyek veszélyeztethették volna a családi érdekeltségeket. Ma, azon a területen, amelyet szinte kizárólag az ő vállalkozásaik irányítanak, egész Olaszország legnagyobb alapterületű IKEA-ja épül, és itt indul majd az olasz dél legnagyobb gyorsvasúti beruházása is. 2005-ben, ki tudja hányadik alkalommal, az afragolai önkormányzatot ismét feloszlatták, ismét felmerült a camorra befolyása. A vádak igen súlyosak. Úgy tűnik, az afragolai városi tanács tagjainak egy csoportja nyomást gyakorolt egy kereskedelmi központ igazgatójára, hogy alkalmazzon kétszázötven embert, akik szoros kapcsolatban álltak a Moccia klánnal. Az önkormányzat feloszlatásában nagy szerepet játszott néhány építési ügylet is, amelyeknél súlyos szabálysértések és visszaélések történtek. A főnökök telkein óriáskomplexumok épülnek, és sokan beszélnek egy kórházról is, amelynek éppen a Moccia klán tulajdonában lévő telkeken kellene megépülnie. Ezeket a földterületeket korábban nagyon alacsony áron vásárolták fel, majd amikor kiderült, hogy itt akarják felépíteni a kórházat, csillagászati áron adták el az önkormányzatnak. A nyereség 600 százalékos volt az eredeti árhoz képest. Ilyen bevételeket csak a Moccia klán asszonyai tudnak produkálni. A nők bármire képesek, hogy megvédjék a klán javait és tulajdonát, ahogyan Anna Vollaro is, a portici klán főnökének, Luigi Vollarónak az unokája. Huszonkilenc éves volt, amikor megjelent nála a rendőrség, hogy elkobozza a

család egyik tulajdonát, egy pizzériát. A lány elővett egy kanna benzint, lelocsolta a ruháit, majd öngyújtóval felgyújtotta magát. Hogy ne tudják eloltani, őrült rohanásba kezdett. Végül teljes erőből falnak ütközött, amelynek vakolata olyan fekete lett, mint amikor rövidzárlat miatt kigyullad az egyik vezeték. Anna Vollaro elevenen elégette saját magát. Így tiltakozott egy olyan tulajdon elkobzása ellen, amelyet ugyan illegális pénzekkel vásároltak, ő viszont tiszta, egyszerű üzlet természetes eredményének tekintette. Azt hihetnénk, ha a bűnözők sikeresek a vállalkozásaikban, viszonyuk az erőszakhoz szintén mutat némi változást. De nem így van, legalábbis nem mindig. Ennek egyik példája az Avellino megyei Quindiciben zajló vérbosszúhadjárat. A község évek óta kénytelen elviselni a Cava és a Graziano klánok közötti összetűzéseket. A két család folyamatosan háborút visel egymás ellen, és a hatalmat mindkét oldalon a nők gyakorolják. A ‘80-as években kezdődött minden, amikor a földrengés sújtotta Valle di Lauróra valósággal rázúdult a hárommilliárd lírás újjáépítési támogatás, ami azonnal beindította a camorra építőipari vállalkozásainak versengését a térségben. De történt valami más is, valami merőben eltérő attól, ami Campania más térségeiben megfigyelhető: nem csupán két frakció marakodásáról volt szó, hanem családi vérbosszúk sorozatáról. Az évek során több mint negyven merénylet történt, és gyászba borította mindkét ellenfelet. Több generáción átívelő gyűlölködés ez, ami mindkét családban mélyen gyökerezik, és a helyiek tehetetlenül figyelik, hogyan mészárolják le egymást az ellenségeskedők. A Cavák a ‘70-es években még a Grazianók egyik családi ágát alkotják. A vita akkor tör ki, amikor a ‘80-as évek elején Quindici százmilliárd líra támogatást kap az államtól a földrengés helyreállítási munkáira, és a helyiek nem jutnak megegyezésre a kenőpénzek és a versenytárgyalásoknál odaítélendő munkák tekintetében. A pénzzel mindkét család valóságos építési vállalkozói birodalmat hozhatna létre, de nem így történik. Egy napon hivatali szobájának ajtaján a Cavák fegyveres osztaga bekopogtat a polgármesterhez, akit Grazianóék választattak meg. Nem lőnek azonnal, így a polgármesternek sikerül kimásznia a tetőre az ablakon keresztül, a háztetőkön ugrálva menti a bőrét. A Graziano klánnak öt tagja viselt polgármesteri tisztséget, kettőt közülük meggyilkoltak, hármat pedig a köztársasági elnök mozdított el a helyéről, camorrakapcsolat gyanúja miatt. Volt egy pillanat azonban, amikor úgy tűnt, a dolgok megváltozhatnak. Egy fiatal gyógyszerésznő, Olga Santaniello került a polgármesteri székbe. Csak egy nagyon kitartó asszony képes arra, hogy válaszoljon a Cava és a Graziano asszonyok jelentette fenyegetésre. Olga Santaniello minden eszközzel igyekezett megszabadulni a klánok hatalmának mocskától, de végül nem sikerült neki. 1998. május 5-én pusztító áradás önti el Valle di Laurót, a házakat elsodorja a sár és az iszap, a földek mocsárrá, az utak hajózható csatornákká változnak. Olga Santaniello megfullad. Az iszap, amely maga alá temeti, dupla nyereséget jelent a klánoknak. Az áradás megint pénzt hoz, és az újabb pénzekkel még nagyobbra lehet növelni a két család hatalmát. Antonio Siniscalchit

megválasztják polgármesternek, aztán négy évvel később, immár népszavazással, újraválasztják. Az első választási győzelmet követően a képviselők és tanácstagok felállnak, és az új polgármester kíséretében elindulnak a Brosagro negyed felé, Arturo Graziano, becenevén a „guaglione” háza elé, de nem őt akarják köszönteni. A hála a Grazianók asszonyainak szól, akik koruknak megfelelően sorakoznak fel az erkélyen, és fogadják az új polgármester tiszteletadását. Most, hogy a halál végre megszabadította őket Olga Santaniellótól. Antonio Siniscalchit aztán 2002-ben letartóztatták a nápolyi DDA egyik razziája során. A nápolyi Maffiaellenes Ügyészség vádjai szerint az újjáépítésre szánt pénzek első üteméből az önkormányzat a Grazianók villájának kerítését, és az épülethez vezető utat újíttatta fel. A Quindiciben felépült villákat, titkos búvóhelyeket, aszfaltozott utakat és a közvilágítást az önkormányzat biztosította. Közpénzből segítette a Grazianókat, és megvédte őket a merényletektől. A két család tagjait áthatolhatatlan biztonsági rendszerrel és kamerákkal felszerelt kapuk mögé költöztették, és huszonnégy órás állandó védelemmel látták el. Biagio Cava főnököt Nizzában tartóztatták le, amikor éppen egy New York-i gépre készült felszállni. Amint bekerült a börtönbe, a hatalom átszállt a feleségére, a lányára, a klán asszonyaira. Csak a nők mutatkoztak a városban, nem csupán intézték és igazgatták a klán ügyeit, hanem a klán hivatalos jelképeivé is váltak, ők voltak a hatalom arca és szeme. Amikor az utcán szembetalálkoztak a rivális család nőtagjaival, kemény tekintetek csaptak össze, az arcok feszülten figyeltek, míg az egyik fél le nem sütötte a szemét. A feszültség nőttön-nőtt, aztán a Cavák asszonyai úgy döntöttek, eljött a leszámolás ideje. A házak pincéiben gyakorolták a fegyverhasználatot, a zajt pedig hangos zenével és azzal nyomták el, hogy mogyoróval teli zsákokat használtak célpontnak. A 2002-es önkormányzati választások idején a Cavák asszonyai felfegyverezve járták be a helységet egy Audival. Maria Scibelli, Michelina Cava, valamit a tizenhat és tizenkilenc éves Clarissa és Felicetta Cava ültek a kocsiban. A Cassese utcán a Cavák kocsija összetalálkozott a Grazianók autójával, amelyben Stefania és Chiara Graziano ültek, az egyik húsz, a másik huszonegy éves volt. A Cavák lőni kezdtek, de a Graziano lányoknak, mintha csak számítottak volna a rajtaütésre, sikerült egérutat nyerniük. Felgyorsítottak, irányt változtattak és eltűntek. A golyók betörték az ablakokat és átfúródtak a karosszérián, de nem ütöttek sebeket. A két lány zaklatottan tért vissza a családi villába. A lányok anyja, Anna Scibelli, és Luigi Salvatore Graziano, a nagyfőnök, a család hetvenéves pátriárkája úgy döntöttek, azonnal meg kell torolni a támadást. Mind a négyen beültek a nagyfőnök Alfájába és elindultak. Mögöttük egy páncélozott kocsi haladt, benne négy, géppisztollyal és puskával felfegyverkezett férfi ült. Utolérték a Cavák kocsiját, leszorították őket, eléjük vágtak, a mögöttük lévő páncélozott autó pedig elállta a menekülés útját. A Cavák asszonyai a sikertelen merényletet követően megszabadultak a fegyverektől, mert féltek, hogy a csendőrök esetleg átkutatják őket egy

ellenőrzés során. Megijedtek, kinyitották az ajtókat és megpróbáltak elmenekülni. A Grazianók kiszálltak a kocsikból és lőni kezdték a nőket. A golyók lábakat, fejeket, váltakat, melleket, arcokat és szemeket lyuggattak ki. Pár pillanat múlva mindannyian a földön feküdtek. A Grazianók meg is gyalázták a holttesteket, de úgy tűnik, nem vették észre, hogy az egyik nő még él. Felicetta Cava túlélte. Az egyik Cava nő táskájában egy kis üveg sósavat találtak, talán nem csak lelőni akarták az ellenséget, hanem elcsúfítani is. A nők sokkal inkább képesek arra, hogy pillanatnyi lehetőségként, valaki másnak a döntéseként, vagy egy másodpercre érintett, de máris átlépett lépcsőfokként tekintsenek egy bűncselekményre. Ha valaki camorratagnak vagy bűnözőnek nevezi őket, azt sértésnek, megalázásnak veszik. Mintha a bűnöző elnevezés csupán egy vélemény, egy vád volna, nem pedig objektív meghatározás. Egyébként – a férfiakkal ellentétben – a mai napig nem bánta meg egyetlen női főnök sem a bűneit, soha. Mindig is nagy vehemenciával szállt síkra a család javainak védelmében a világoskék szeme miatt Celeste becenévre hallgató Erminia Giuliano, a forcellai főnökök szép és vonzó húga, aki – a nyomozati anyagok szerint – az ingatlanügyletek és a kereskedelmi szektor megkérdőjelezhetetlen szaktekintélye volt a klánban. Celeste a klasszikus nápolyi vadmacska megtestesítője volt, platinaszőkére festett hajjal, világoskék szeme körül vastag fekete tussal. Ő foglalkozott a klán legális gazdasági ügyeivel. 2004-ben a Giulianóktól elkobozták a vállalkozásokból származó javakat, huszonnyolcmillió eurót, a vérkeringést biztosító alapokat. A klánnak üzletlánca volt Nápolyban és vidéken, és egy saját márkanévvel rendelkező cégük, amely nagyon híressé vált a kiváló üzleti érzéknek és a klán fegyveres támogatásának köszönhetően. Ez alatt a márkanév alatt franchise rendszerben ötvenhat üzletük működött Olaszországban és Tokióban, Bukarestben, Lisszabonban és Tunéziában. A ‘80-as, ‘90-es években hegemóniával rendelkező Giuliano klán Nápoly szívéből, Forcellából származik, abból a negyedből, amelynek mindig is volt egyfajta varázsa a történelmi városközponthoz társított ősi mítoszok miatt. A Giulianók lassan emelkedtek ki a tömegből, csempészek voltak és kurvákat futtattak, majd zsarolás és rablás következett. Az óriási dinasztia családi alapon, unokatestvérek, nagybácsik, rokonok szoros kapcsolatain keresztül működik. Hatalmuk csúcspontját a ‘80-as évek végén érték el, és mindmáig egyfajta soha el nem múló karizma övezi őket. Aki a város történelmi központjában akar uralkodni, annak a Giulianókkal gyűlik meg a baja ma is. Egy klán, amelynek ott liheg a nyakában a szegénység. Luigi Giulianónak egyik kijelentése, amelyet Enzo Perez idéz egyik cikkében, igen szemléletesen kifejezi, hogy Forcella királya mennyire utálta a szegénységet: „Én nem értek egyet Tommasinóval, nekem a betlehemi jászollal semmi bajom, én csak a pásztoroktól hányok.” A camorra rendszerében a teljhatalom közelében egyre több nőt találunk, viszont az is igaz, hogy a hatalom áldozatai között is a nők vannak többségben.

2004. március 27-én Forcellában egy kereszttűzben életét veszti a tizennégy éves Annalisa Durante. Tizennégy év. Amikor megismétli az ember, olyan, mintha egy jéghideg vízsugár futna végig a gerincén. Ott voltam Annalisa Durante temetésén. Korán értem a forcellai templomoz, a virágok még nem érkeztek meg. Mindenhol plakátok voltak, feliratok, üzenetek, részvétnyilvánítások és könnyek, az osztálytársnők szívet tépő zokogása. Annalisát megölték. Azon az estén, amely valószínűleg a legelső valóban meleg este volt ebben a szörnyűségesen esős évszakban, Annalisa úgy döntött, hogy meglátogatja az egyik barátnőjét a városban. Csinos, testhezálló ruhát viselt. A ruha szorosan tapadt formás, izmos, már lebarnult testére. Ezeket az estéket mintha csak arra találták volna ki, hogy a fiatalok találkozhassanak egymással. Tizennégy évesen egy forcellai lány éppen a megfelelő korban van ahhoz, hogy vőlegény után nézzen, akivel majd a házasságig kitartanak egymás mellett. Nápoly szegényebb negyedeiben a lányok tizennégy évesen már tapasztalt nőknek tűnnek. Az arcukat vastagon festik, a mellüket push up melltartókkal formázzák, magas sarkú csizmát viselnek, amely deformálja a bokájukat. Valóságos egyensúlyozó művészeknek kell lenniük, hogy a bazalton és a nápolyi utcák lávakövein, a női cipők ősellenségén, képesek legyenek könnyedén lépkedni. Annalisa szép volt. Nagyon szép. Egy barátnőjével és az egyik unokatestvérével zenét hallgattak, és közben figyelték a fiúkat, akik motorokon hajtottak el előttük. A srácok nagyokat fékeztek, aztán újra felturbózták a gépeket, és halált megvető bátorsággal cikáztak a kocsik és a tömeg között. Ez az udvarlás része volt. Egy atavisztikus, örök játék része. Forcella fiataljainak körében a népies stílusú, vagyis a pop érzelgős, szívhez szóló muzsikája, ami egyébként Palermo és Bari hasonló negyedeiben is igen népszerű, kelendő. Gigi D’Alessio a legnagyobb ász, valóságos mítosz. Ő innen származik, és egész Olaszországban ismerik a nevét. Vannak persze mások is, több százan, akik erről a vidékről indultak, de ők megmaradtak névtelennek. Minden városrésznek megvan a saját példaképe, sőt minden utcának és minden háztömbnek saját kedvence van. Éppen egy ilyen szám forgott, őrületes hangerővel, amikor hirtelen két motor teljes gázzal üldözőbe vett valakit. Ez a valaki menekült, rohant az utcán. Annalisa és társasága nem értették, azt hitték, hogy tréfáról van szó, talán csak versenyeznek. Aztán lövések dördültek, a golyók ide-oda pattantak. Annalisa a földre zuhant, két lövedék találta el. Mindenki menekült. Az erkélyeken megjelentek az első arcok – az ablakok amúgy is mindig nyitva vannak, hogy jobban hallják a zenét. A mentő szirénázva érkezett, rohanás a kórházba. Aztán az egész negyed kíváncsian és aggodalmasan várta a híreket. Salvatore Giuliano fontos név. Ha valakit így hívnak, az már félig elegendő is ahhoz, hogy uralkodhasson. Itt Forcellában azonban nem a szicíliai bandita emléke kölcsönöz tekintélyt a fiúnak. Csupán a vezetékneve. Giuliano. Amikor Lovigino Giuliano, Salvatore nagyapja úgy döntött, hogy beszél, a helyzet még rosszabb lett a városban. Elárulta a klánt, hogy elkerülje az életfogytig tartó

börtönt, s ezzel pentito lett. De ahogy az a diktatúrákban gyakran megesik, ha a főnök már nincs többé, a helyét nem foglalhatja el senki más, csakis az ő embere. Ezért a Giulianók, bár folt esett a becsületükön, továbbra is egyedüliként tarthatták a kapcsolatot a kábítószer-kereskedelem fontos futárjaival, és ők diktáltak védelmi ügyekben is. Forcellának azonban elege lett. Elege abból, hogy eltűrje a szégyentelenek uralmát, a letartóztatásokat, a rendőrség állandó jelenlétét. Annak azonban, aki át akarja venni a Giulianók hatalmát, el kell tennie láb alól az örököst. Hivatalosan meg kell erősítenie a pozícióját, ki kell végeznie Salvatore Giulianót. Aznap este volt a megbeszélt időpont, akkor akarták kinyírni a trón várományosát, aki már kezdte kimutatni a foga fehérjét. Ezen az estén megkezdődhetett volna az új időszámítás Forcellában. A merénylők megvárták, beazonosították. Salvatore nyugodtan sétált, de hirtelen észrevette, hogy célkeresztben van. Rohanni kezdett, a gyilkosok követték. Be akart ugrani valamelyik mellékutcába, de lövöldözés kezdődött. Giuliano elment a három lány előtt – valószínűleg élő pajzsnak használta őket –, gyorsan előhúzta a pisztolyát és lőni kezdett. Aztán pár másodperc alatt eltűnt, a gyilkosok nem bírták elkapni. Amikor elment, a kapualjban, ahová a lányok futottak, csak négy lábat lehetett látni. A gyerekek megfordultak, Annalisát keresték. A lány a földön feküdt, mindenütt vér, az egyik golyó a fejébe fúródott. A templomban sikerül közelebb kerülnöm az oltárhoz. Ott van Annalisa koporsója. Négy oldalról díszegyenruhás rendőrök állnak sorfalat, a család előtt tisztelegnek, Campania tartomány így hajt fejet Annalisa előtt. A koporsót elborítják a fehér virágok. Egy mobiltelefon, Annalisáé, a koporsó mellett fekszik. Annalisa apja mond valamit. Felhördül, dadog, felugrik, ökölbe szorított kezét a zsebébe dugja. Közelebb jön hozzám, de nem nekem szól, amit mond: „És most? És most?” Amint az apa sírni kezd, a család összes nőtagja sírásban tör ki, kiabálnak, a mellüket döngetik, éles jajkiáltások hangzanak fel. Miután a családfő megnyugszik, a nők is csendbe burkolóznak. Hátul észreveszem a padokat, ott ülnek Annalisa barátnői, unokatestvérei, szomszédai. Ugyanúgy viselkednek, mint anyáik, ugyanazokat a mozdulatokat teszik. Lehajtják a fejüket, és azt ismételgetik: „Nem lehet! Nem létezik!” Fontos feladatot teljesítenek: vígasztalnak. Mégis átüt rajtuk a büszkeség. A camorra áldozatának temetése az ő számukra beavatás, legalább olyan fontos, mint az első menstruáció vagy az első nemi aktus. Ezzel az eseménnyel a negyed életének aktív részeseivé válnak. A tévékamerák rájuk fókuszálnak, úgy tűnik, minden értük van. A jelenlévő lányok közül sok rövid időn belül férjhez megy majd egy camorrataghoz, egy terjesztőhöz vagy vállalkozóhoz, gyilkoshoz vagy kereskedőhöz. Sokuknak közülük megölik majd a fiát, és néhányan sorban fognak állni a poggiorealei börtön előtt, hogy hírt és pénzt vigyenek a férjeiknek. Most azonban még kislányok. Feketében. Temetésen vannak, mégis tökéletes az öltözékük, nem feledkeztek meg a csípőnadrágról, a csillogó

övekről. Egyik barátnőjüket siratják, és közben tudják, hogy ez a haláleset teszi őket nővé. A fájdalom ellenére alig várták ezt a pillanatot. A vidék visszatérő, egymásba kapcsolódó eseményeire gondolok. Arra, hogy a Giulianók akkor érték el hatalmuk csúcspontját, amikor Annalisa még meg sem született, amikor édesanyja kislány volt, és kislányokkal barátkozott. Azokkal a kislányokkal, akikből később a Giulianók és csatlósaik feleségei lettek, akik felnőtt korukban D’Alessio zenéjét hallgatták, és imádták Maradonát. Maradonát, aki együtt mulatott a Giulianókkal és mindig megosztotta velük a kokaint – gondoljunk csak Diego Armando Maradona elhíresült fényképére Lovigino kagylóformájú fürdőkádjában. Húsz évvel később Annalisa meghalt, amikor egy Giulianót üldöztek. Rálőttek a fiúra, és ő élő pajzsként használta a kislányt, vagy csak egyszerűen elment mellette. A templom zsúfolásig megtelt. A rendőrök és a csendőrök szokatlanul nyugtalanok, idegesek. Felcsattannak, mindentől azonnal elvesztik a fejüket, felalá járkálnak. Távolabb megyek a templomtól, és megértem, miért. Egy csendőrautó ékelődik a tömeg és a téren várakozó másik csoport, az elegánsan felöltözött, luxus motorokon és nyitott autókban ülő Giuliano klán tagjai, Salvatore hű csatlósai közé. A csendőrök attól félnek, hogy a camorra és a tömeg között verekedés törhet ki, és elfajul a helyzet. Szerencsére nem történik semmi, de a csapat jelenléte mélyen szimbolikus. Azt akarják kinyilvánítani, hogy Nápoly történelmi városközpontjában semmi sem történhet az ő jelenlétük nélkül. Mindenkinek a tudtára adják, hogy még mindig ők a főnökök, bármi is történt. A koporsót kihozzák a templomból. A tömegben mindenki meg akarja érinteni, sokan elájulnak, és olyan nagy a kiabálás, hogy majd’ beszakad a dobhártyám. Amikor a koporsó Annalisa háza elé ér, az anya, akinek nem volt ereje ahhoz, hogy jelen legyen a templomi szertartáson, le akar ugrani az erkélyről. Üvölt, rángatózik, az arca duzzadt és vörös. Egy csapat nő visszatartja. Világossá kell tennem, hogy a rituális sírás nem hazugság, nem eljátszott jelenet. Egyáltalán nem. Jól mutatja azonban azt a kulturális béklyót, ami a mai napig gúzsba köti a nápolyi nőket, ami miatt arra kényszerülnek, hogy erősen szimbolikus gesztusokhoz folyamodjanak fájdalmuk bizonyításaképpen, hogy így tegyék azt felismerhetővé a közösség számára. Annak ellenére, hogy az egész szörnyűségesen igaz, a fájdalom frenetikus megnyilvánulásai mégis egy megrendezett színjátékká teszik hasonlatossá a jelenetet. Az újságírók alig mernek közelebb menni. Antonio Bassolino és Rosa Russo Iervolino félnek, attól rettegnek, hogy a negyed esetleg ellenük fordul. Nem történik meg. Forcella népe megtanulta, hogyan húzzon hasznot a politikából, és senkivel sem kíván ellenséges viszonyban lenni. Valaki hangosan tapsol a rendfenntartó erőknek. Néhány újságíró belelkesedik: a camorra negyedében csendőröket ünnepelnek. Micsoda naivitás! A taps provokáció – még a csendőrök is jobbak, mint a Giulianók, ez az, amit mondani akarnak. A tévéstábok interjúkat akarnak, az egyik riporter oda is megy egy törékeny, idős

asszonyhoz. Ő azonnal felkapja a mikrofont és belekiált. „Azok miatt a fiam ötven évig a börtönben fog rohadni. Gyilkosok!” – íme, a pentitók elleni gyűlölet is kifakadt. A tömeg előrenyomul, a feszültség tapintható. Ha csak arra gondolok, hogy egy kislánynak azért kellett meghalnia, mert úgy döntött, egy kapualjban fog zenét hallgatni a barátnőivel, összeszorul a gyomrom. Rosszul vagyok. Meg kell nyugodnom. Meg kell értenem, ha egyáltalán lehetséges. Annalisa ebben a világban élt, a barátnői meséltek neki a motorozó klántagokról. Talán ő maga is egy gazdag fiúba szeretett volna bele, akire nagy karrier vár a Rendszerben, de az is lehet, hogy egy rendes senkit választott volna, aki fillérekért feketén dolgozik egy gyárban, és táskákat készít napi tíz órában, havi ötszáz euróért. Annalisára mély benyomást tett az üzemben dolgozó lányok élete, ezt írta a naplójában: „A lányoknak, akik a táskákat készítik, mindig fekete a kezük, és egész nap be vannak zárva. Ott dolgozik a nővérem, Manu is, de őt legalább a főnöke nem kényszeríti arra, hogy akkor is munkába menjen, amikor gyengélkedik.” Annalisa tragikus jelképpé vált, mert halála a legszörnyűbb és legkegyetlenebb módon teljesedett be. Gyilkossággal. Itt nem létezik egyetlen perc sem, amikor az élet ne tűnne életfogytig tartó büntetésnek, büntetésnek, amit maga a létezés okoz, ami mindig ugyanolyan, gyors és kegyetlen. Annalisa abban bűnös, hogy Nápolyban született. Ennyi a bűne, se több, se kevesebb. Miközben a testét rejtő fehér koporsót a vállukon kiviszik a templomból, a padtársnője hagyja csörögni a mobilját. Ott szól a ravatalon – egy új rekviem. Hosszasan cseng, majd egy dallamba csap át, egy édes dallamba. Senki sem válaszol.

Kalasnyikov Végighúztam rajta az ujjamat. Még a szemem is becsuktam. A teljes felületet végigsimítottam a mutatóujjam ujjbegyével. Felülről lefelé. Amikor egy lyukhoz értem, a fél ujjam belefért, olykor az egész is. Mindegyik kirakaton végigpróbáltam. Később felgyorsítottam a folyamatot, olyan gyorsan húztam végig az ujjam a sima felületen, mint valami őrült gilisztát, amelyik ki-be csúszkál a lyukakban, vagy elsiklik felettük a kirakat tükrén. Addig csináltam, amíg jól el nem vágtam a kezem, piros csíkot hagyva magam után. Kinyitottam a szemem. A fájdalom éles volt, azonnali. A lyuk megtelt vérrel. Abbahagytam idióta játékomat és kiszívtam a sebet. A Kalasnyikov ütötte mélyedések tökéletesek. Erőszakosan fúródnak bele a kirakatok biztonsági üvegébe. Lyukat ütnek, majd visszapattannak, olyanok, mint a szú, kicsit megrágják, aztán otthagyják a fát. Messziről a géppuskalövések ütötte nyomok olyanok, mintha az üvegben több tucat apró buborék lenne. Szinte egyetlen kereskedő sem üvegezteti át a Kalasnyikovval megszórt kirakatokat. Egyesek szilikonnal tömik ki a réseket, mások fekete ragasztószalaggal takarják el, a legtöbben azonban úgy hagyják, ahogy van. Egy biztonsági üveggel beüvegezett kirakat akár 5000 euróba is kerülhet, jobb, ha az ember megtartja az erőszakkal keletkezett dekorációt. Végső soron még érdekes is lehet a vevők számára, odavonzza a vásárlókat, akik megállnak, megkérdezik a tulajt, mi történt, és talán vesznek is valamit, amire egyébként nincs is szükségük. Ahelyett, hogy kicserélnék az üvegeket, inkább megvárják a következő sorozatot. Akkor ugyanis a biztosító fizet, mert ha időben odaér valaki – szóval korán reggel –, és a ruhák eltűnnek, akkor a dolog már rablásnak minősül. A kirakatokra lövöldözés nem feltétlenül értelmezendő megfélemlítésként, nem üzenet, inkább fegyvertechnikai szükséglet. Amikor megérkezik egy új szállítmány, a Kalasnyikovokat ki kell próbálni. Meg kell bizonyosodni róla, hogy működnek-e, jól vannak-e beállítva az irányzékok, biztonságosak-e, nem ragad-e be a lövedék. A géppisztolyokat a mezőn is kipróbálhatnák, esetleg páncélozott kocsik üvegein, vagy vehetnének céltáblákat is, de nem teszik. Kirakatokra lőnek inkább. Páncélozott ajtókra, fémredőnyökre, mintha azt akarnák bizonyítani, hogy itt minden az övék, és csak ideiglenesen, használatra van kiadva, amit így bármikor vissza lehet venni. A dolognak még egy közvetett előnye is van: a negyedben a biztonsági üveget a klánok által üzemeltetett cégeknél lehet beszerezni a legjobb áron, egyszóval minél több kirakat törik össze, annál nagyobb a klánok haszna. Az előző éjjel körülbelül harminc Kalasnyikov érkezett keletről, Macedóniából. Szkopje-Gricignano d’Aversa: gyors és problémamentes utazás, amelynek végén a camorra garázsai géppisztolyokkal és más lőfegyverekkel telnek meg. Amint lehullott a vasfüggöny, a camorra vezetői találkoztak a széthullóban lévő kommunista pártok vezetőivel. A tárgyalóasztalnál a hatalmas,

ütőképes és csendes Nyugat képviseletében jelentek meg. Ismervén szorult helyzetüket, a klánok titokban egész fegyverraktárakat vásároltak fel a keleti államoktól – Romániától, Lengyelországtól, a volt Jugoszláviától –, és évekig fizették az őröket, a helyőrségek vezetőit, a fegyverarzenál kezelésével megbízott hivatalnokokat. Ezen országok védelmi rendszerének egy részét gyakorlatilag a klánok tartották fenn. A fegyverek titokban tartásának legjobb módszere az, ha a kaszárnyákban tartják őket. Így hát, a vezetőségi konfliktusok, a belharcok és háborúk ellenére, a klánok évekig nem az illegális fegyverpiacról, hanem a keleti hadseregek raktáraiból elégítették ki a szükségleteiket. A gépfegyvereket most a NATO jelzésével ellátott katonai teherautókkal szállították. A kocsikat amerikai garázsokból lopták, és ezek segítségével fél Olaszországban háborítatlanul közlekedhettek. Gricignano d’Aversában a NATO-támaszpont kicsi és megközelíthetetlen, olyan, mint egy mező közepére felállított vasbeton tömb. Az épületegyüttest a Coppolák építették, mint minden mást a környéken. Az amerikaiakat szinte sohasem látni, és az ellenőrzések is igen ritkák. A NATO teherautói korlátozás nélkül közlekedhetnek, így hát, amikor a fegyverszállítmány megérkezett a faluba, a sofőrök megálltak a főtéren, megreggeliztek, belemártották kiflijüket a cappuccinójukba és kérdezősködni kezdtek a bárban, nincs-e néhány fekete a környéken, akik gyorsan lerakodnák az árut. Itt mindenki érti, mit jelent a „gyorsan” kifejezés. A fegyverekkel teli ládák nem sokkal nehezebbek a paradicsomos ládáknál, és az afrikai fiúk, akik a közeli földeken dolgoznak, a műszak után szívesen kirakodják, mert 2 eurót kapnak ládánként, ami négyszer annyit hoz a konyhára, mint zöldséget cipelni. Egyszer egy NATO-kiadványban, amelyet a külföldön szolgálatot teljesítő katonák családtagjainak szántak, egy bekezdést találtam azok számára, akik Gricignano d’Aversába készültek. Lefordítottam és felírtam magamnak egy füzetbe. „Hogy megértsék, hova mennek lakni, Sergio Leone filmjeit kell maguk elé képzelniük. A hely olyan, mint a Vadnyugat, vannak főnökök, vannak lövöldözések, íratlan és megmásíthatatlan szabályok. De ne aggódjanak, a lakosság az amerikai állampolgárokat és az amerikai katonákat tisztelik, és nagy vendégszeretettel fogadják. Mindenesetre, csak szükség esetén hagyják el a katonai körletet.” A jenki cikkíró segített jobban megértenem, hol is élek. Aznap reggel Marianót különös lelkesedés kerítette hatalmába. A bárpult előtt állt, és nagyon izgatott volt. Egymás után itta a Martiniket, pedig korán volt. „Mi bajod van?” – Mindenki ezt kérdezte tőle. A tulaj nem engedte, hogy egy negyedik pohárral is lehajtson. Ő azonban nem válaszolt, mintha a többiektől azt várta volna, hogy maguktól rájöjjenek, miről van szó. „Oda akarok menni, meg akarom ismerni. Azt mondták, hogy még él. Ez tényleg igaz?” „Micsoda?”

„De hogy csinálta? Én isten bizony kiveszek szabadságot és elmegyek, megismerkedek vele.” „Kivel? Miről beszélsz?” „Hát nem érted?! Könnyű, precíz, húsz-harminc lövés alig öt perc alatt... zseniális találmány!” Eksztázisban volt. A tulaj úgy nézett rá, mint azokra a fiúkra, akik életükben először voltak nővel és az arcukra kiül az a bizonyos, összetéveszthetetlen kifejezés. Végül megértettem, honnan a nagy lelkesedés. Mariano először próbált ki egy Kalasnyikovot, és olyan mély benyomást tett rá, hogy meg akart ismerkedni a feltalálójával, Mihail Kalasnyikovval. Mariano soha nem lőtt rá senkire, a klánban az volt a dolga, hogy felügyelje a kávé beszállítását a környék bárjaiba. Nagyon fiatal volt, közgazdasági diplomával rendelkezett, sok tízmillió euró fölött diszponált, mert nemcsak a bárokkal, hanem a kávéforgalmazó cégekkel is ő tartotta a kapcsolatot. A területi főnök viszont azt akarta, hogy az emberei, akár van diplomájuk, akár nincs, tanuljanak meg lőni, ezért mindegyiknek géppuskát adott a kezébe. Éjszaka Mariano kilőtt néhány sorozatot egy-két kirakatra, a bárokat véletlenszerűen választotta ki. Semmilyen célzás nem volt a dologban, és bár még maga Mariano sem tudta pontosan, miért is lövöldöz, a tulajdonosok biztosan találtak rá magyarázatot. Mindenkinek volt vaj a füle mögött. Mariano, szakmai tisztelettel a hangjában, saját géppisztolyát csak AK-47-esként, a hivatalos nevén emlegette. A név elég egyszerű: az AK azt jelenti „Avtomat Kalasnyikova”, vagyis Kalasnyikov automatája, a 47 pedig az évet jelöli, amikor a fegyvert rendszeresítették a szovjet hadseregben. A fegyvereknek gyakran kódolt neve van, számokból és betűkből, amelyekről azt hisszük, hogy a kapacitásukra, a hatékonyságukra utalnak. A valóságban banális adatok ezek, amelyeket altisztek találnak ki, akiknek az új fegyvert fel kell venniük a jegyzékbe. A Kalasnyikov kezelése és karbantartása egyszerű. Hatóereje elsősorban a kapacitásának köszönhető, se nem túl kicsi, mint például egy revolveré, tehát nincs veszteség, se nem túl nagy, tehát nem rúg vissza, és nem veszít a precizitásából. Összeszerelése olyan könnyű, hogy a volt Szovjetunió fiataljai egy katonai kiképző felügyelete alatt az iskolapadokon gyakorolták, és két perc alatt megtanulták. Géppuskaropogást utoljára néhány évvel ezelőtt hallottam. Santa Maria Capua Veterében, az egyetem mellett. Nem emlékszem pontosan, de egy kereszteződésnél történt. Négy autóval körülzárták Sebastiano Caterino kocsiját, egy cammoristáét, aki mindig is közel állt Antonio Bardellinóhoz, a ‘80-as és ‘90-es évek casertai camorrájának legfőbb főnökéhez, és néhány Kalasnyikovval szabályosan szétlőtték. Amikor Bardellinót évekkel ezelőtt eltették láb alól, és a vezetőség megújult, Caterinónak sikerült elmenekülnie. Utána tizenhárom évig ki sem dugta az orrát a lakásából, bujkált, álcázta magát, csak éjszaka merészkedett az utcára. A romos épületből páncélozott autóval hajtott ki, és a szülővárosában soha nem jelent meg. Azt gondolta, hogy a hosszú évek alatt talán valamiféle tiszteletet vívott ki magának, és remélte, a rivális klán nem fog megtámadni egy olyan öreg vezetőt, mint ő. Ezért aztán Santa Maria Capua

Veterében egy új klánt szervezett, és saját feudumának tekintette az ókori római várost. Amikor San Cipriano d’Aversa csendőrfőnöke – a városé, ahonnan Caterino is származott – megérkezett a merénylet színhelyére, csak egyetlen dolgot mondott: „Hát, jó alaposan kikészítették.” Itt ugyanis aszerint ítélik meg a gyilkosságot, hogy hány lövedéket lőnek ki az áldozatra. Ha valakit egyetlen lövéssel ölnek meg, azt mindenki sebészeti beavatkozásként, szükséges műveletként értékeli. Ha valakinek kétszáz golyót eresztenek a kocsijába és negyvenet a testébe, az azt jelenti, hogy még az emlékét is el akarták törölni a föld színéről. A camorra soha nem felejt, és türelme végtelen. Tizenhárom év, százötvenhat hónap, négy Kalasnyikov és kétszáz lövés – a várakozás minden hónapjára egy. Egyes helyeken még a fegyverek is az emlékezethez igazodnak, magukban hordozzák a büntetést, amit a megfelelő pillanatban köpnek ki. Aznap reggel, amikor a géppisztoly lyuggatta kirakatot simogattam az ujjaimmal, hátamon hátizsák volt. Milánóba készültem, az unokatestvéremhez. Nagyon furcsa, hogy bárkivel is beszélgetsz, amint szóba kerül, hogy utazni készülsz, mindenki kifejezi jókívánságait, megdicsér, és lelkesen biztat: „így kell ezt csinálni. Jól teszed, nagyon jól, én is mennék a helyedben.” Nem kell, hogy részletekbe bocsátkozz, nem kell elmondani, hová mész és miért. Bármi legyen is az ok, biztosan jobb lesz ott annál, mint ami itt várna rám, ha maradok. Amikor az emberek megkérdezik, hová valósi vagyok, sohasem szoktam válaszolni. Szeretném azt mondani, hogy délről, de túl fellengzősen hangzik. Amikor a vonaton rákérdez valaki, a cipőmet kezdem nézegetni, és úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést, mert mindig Vittorini Szicíliai beszélgetése jut eszembe, és nem szeretnék úgy járni, mint a főhős, Silvestro, aki mindig ugyanazt a mondatot ismételgeti. Semmi értelme. Az idők változnak, a hangok ugyanazok maradnak. Mostani utazásom során azonban egy terebélyes asszonysággal voltam összezárva, aki alig fért be az Eurostar ülésébe. Bolognában szállt fel és hihetetlen beszélőkéje volt, úgyhogy nemcsak a fülkét, de az időt is kitöltötte vele. Mindenáron tudni akarta honnan jöttem, mit csinálok, hová utazom. Kísértésbe estem, hogy megmutassam neki az ujjbegyemet, és kész. De hagytam a fenébe. Ezt válaszoltam: „Nápolyi vagyok.” Már a város nevének említése is elég volt ahhoz, hogy utána ne kelljen válaszolni semmilyen kérdésre. Nápoly az a hely, ahol a rossz az összes rosszat, a jó pedig magát a jóságot jelenti. Elaludtam. Másnap reggel Mariano nagyon korán, aggodalommal a hangjában hívott fel. Néhány szervezőre és lebonyolítóra volt szüksége egy nagyon kényes ügylethez, amit a mi területeink vállalkozói Rómában készültek megcsinálni. II. János Pál pápa nagyon rossz állapotban volt, talán már meg is halt, csak még hivatalosan nem jelentették be. Mariano azt kérte, kísérjem el. Az első állomáson leszálltam és visszafordultam. Üzleteknek, szállodáknak, éttermeknek, bevásárlóközpontoknak kellett néhány nap leforgása alatt óriási mennyiségű, a szokásosnál sokkal több árut leszállítani, amivel egy csomó pénzt lehetett keresni. A fővárosba ugyanis várhatóan emberek milliói fognak özönleni a világ

minden részéből, akik gyakorlatilag az utcán élnek majd. Hosszú órákat töltenek a járdákon, inniuk és enniük kell, egyszóval költik a pénzt. Az árak akár a háromszorosára is emelkedhetnek, és folyamatosan nyitva kell tartani, talán éjszaka is, mert egyetlen percet sem szabad veszíteni. Marianót bízták meg a lebonyolítással, és ő felajánlotta, hogy legyek a kísérője, persze fizetne is érte valamennyit. Semmi sincs ingyen. Marianónak megígérték, hogy cserébe kap egy hónap szabadságot. Megvalósíthatja az álmát, elmehet Oroszországba, ahol találkozhat Mihail Kalasnyikovval. Sőt az orosz családok egyik bennfentese megesküdött rá, hogy megszervezi neki a találkozót. Mariano megismerheti Kalasnyikovot, belenézhet a szemébe, megérintheti a kezét, azt a kezet, amelyik megalkotta azt a csodálatos géppisztolyt. A pápa temetésének napján Róma egyetlen embertömeggé vált. Lehetetlen volt megállapítani, hol végződik az úttest, és hol kezdődik a járda. Az aszfalton csak embereket lehetett látni, akik elözönlötték a bejáratokat, az ablakokat – mozdulni sem lehetett. És a tömeg egyre nőtt, mindenütt arcok bukkantak fel. Mindenütt. Egy rémült kutya remegve húzódott be egy autóbusz alá, mert a lábak tömegében nem érezte magát biztonságban. Marianóval egy bérház lépcsőjén találtunk helyet magunknak. A közelünkben egy csoport hat órán keresztül Szent Ferencről szóló énekeket adott elő. Leültünk, hogy együnk egy szendvicset. Teljesen kimerültem. Mariano viszont sose volt fáradt, őt alaposan megfizették a fáradozásáért, így állandóan fel volt töltődve. Hirtelen a nevemet hallottam. Még mielőtt megfordultam volna, felismertem a hangot. Az apám volt. Két éve nem láttuk egymást, ugyanabban a városban laktunk, de sohasem találkoztunk. Hihetetlen volt, hogy épp itt, a római tömegben futottunk össze. Zavarban volt. Nem tudta, hogyan köszöntsön, abban sem volt biztos, megteheti-e úgy, ahogyan szeretné. De izgatott volt, mint amikor egy kirándulásra megy az ember, és tudja, hogy néhány órán belül csodálatos dolgok fognak történni vele. A rengeteg élmény elegendő lesz az elkövetkezendő három hónapra, és ezért mindent ki akar élvezni, de most azonnal, mert attól fél, hogy valamiről lemarad. Apám kihasználta azt a lehetőséget, hogy a pápa halála miatt az egyik román légitársaság leszállította az árakat, és román barátnője egész családjának vett repülőjegyet. A család minden nőtagjának fátyol volt a hajában, a csuklójukon összetekert rózsafüzér. Fogalmam sincs, melyik utcában voltunk, csak egy óriási fehér lepedőre emlékszem, amit két épület közé feszítettek ki. Ez volt ráírva: „Tizenegyedik parancsolat: Ne lökdösődj, és akkor téged sem fognak lökdösni.” Tizenkét nyelven. Apám új rokonai elégedettek voltak. Boldogok, hogy jelen lehetnek egy olyan fontos eseményen, mint a pápa temetése. Mindannyian a bevándorlásról álmodoztak. Az, hogy ugyanazért szomorkodtak, mint a többiek, a határokat átívelő, hihetetlen jelentőségű eseményen, számukra egyfajta azonosulás volt Olaszországgal. Ha jogilag nem is, de érzelmileg már olasz állampolgárokká váltak. Apám imádta II. János Pált, hogy mindenki kezet csókolt neki. Szerette, mert zsarolás és taktikázás nélkül lett vallási vezető, és

mindenki tisztelte. Hogy a hatalmasok is letérdeltek előtte. Az én apámnak ennyi elég volt a csodálathoz. Láttam, ahogy a barátnője anyjával együtt letérdel, és elmond egy imát. A román rokonok között észrevettem egy kisfiút. Azonnal rájöttem, hogy apám és Micaela fia. Tudtam, hogy Olaszországban született, az állampolgárság miatt, de azt is tudtam, hogy az anyja kívánsága szerint Romániában nevelkedik. A kisfiú az anyja szoknyájába kapaszkodott. Még soha nem láttam, de tudtam a nevét. Stefano Nicolae. Stefano, az apám apja és Nicolae, Micaela apja után. Apám Stefanónak hívta, az anyja és román nagybátyjai Nicónak. Előbb-utóbb mindenki Nicónak fogja hívni, de apám még nem ismerte el a vereséget. Egyértelmű volt, hogy az első ajándék, amit az apjától kapott, amikor leszállt a repülőről, egy labda volt. Apám másodszor látta a kisfiát, de úgy bánt vele, mintha mindig is együtt lettek volna. A karjára vette, és odajött vele hozzám. „Nico mostantól itt fog élni, ebben az országban. Az apja országában.” Nem tudom miért, de a kisfiú elszomorodott. Leejtette a labdát, de sikerült megállítanom a lábammal, mielőtt még örökre eltűnt volna a forgatagban. Hirtelen egy emlék tolult az agyamba, a sós levegő porral, cementtel és szeméttel keveredő szaga. Tizenkét éves voltam, Pinemareta tengerpartján történt. Apám bejött a szobámba, én épp akkor ébredtem föl. Talán vasárnap volt. „Képzeld, az unokatestvéred már tud lőni, na és te? Te talán kevesebb vagy nála?” Apám Villaggio Coppolába vitt el, a domiziai partra. Elhagyatott partszakasz volt, tele sómarta és vízkő borította kidobott szerszámokkal. Egész napokat tölthettem volna el azzal, hogy malteros lapátokat, gumikesztyűket, lyukas cipőket, kettétört kapákat, elcsorbult gereblyéket ások ki a homokból, de nem azért vittek oda, hogy a szemét között játsszak. Apám körbesétált, és megfelelő célpontot keresett. Az üvegeket szerette a legjobban, a Peroni sörösüvegeket. Egy kiégett 127-es Fiat tetejére rakta fel őket – sok ilyen roncs volt a parton. Pinemareta tengerpartján gyűjtötték össze azokat a felgyújtott kocsikat, amelyeket a rablásoknál vagy merényleteknél használtak. Máig emlékszem apám pisztolyára, egy Beretta 92Fs-re. Összevissza volt karcolva, egy őszülő dámára emlékeztetett. Ezt a típust mindenki M9-esnek hívja, nem tudom miért. Mindig ezen a néven hallottam emlegetni. „A szemed közé rakok egy M9-est. Elővegyem az M9-est? A fenébe is, szereznem kell egy M9-est.” Apám a kezembe adta a Berettát. Nagyon nehéznek éreztem. A pisztoly markolata érdes volt, mint a dörzspapír, amikor a tenyérhez ér, mintha apró fogak mélyednének bele. Apám megmutatta, hogyan kell kinyitni a tárat, betölteni a golyókat, kinyújtani a kart, becsukni a jobb szemet, ha a cél balra esik, és hogy kell célozni. „Robbe’, a kar legyen mozdulatlan, de laza. Szóval nyugodt, de nem löttyedt... használd mind a két kezedet...”

Mielőtt kibiztosítottam volna a fegyvert, amihez mindkét hüvelykujjamat használnom kellett, becsuktam a szemem és kicsit felhúztam a vállam, mintha be akarnám vele takarni a fülemet. A lövések hangja a mai napig iszonyatos fájdalmat okoz. Biztosan van valami baj a dobhártyámmal. Minden lövés után egy fél óráig teljesen süket vagyok. Pinemaretában a Coppolák, a nagyon befolyásos vállalkozói család építette fel a nyugati világ legnagyobb kiterjedésű urbánus lakóparkját, teljesen illegálisan. Nyolcszázhatvanezer négyzetméter beton, ez volt a Villaggio Coppola. Nem kértek építési engedélyt, fölösleges volt, hiszen ezen a helyen a pályázatok és az engedélyeztetés csak arra szolgál, hogy őrületesen megemelkedjenek a termelési költségek, mert túl sok bürokratikus lyukat kell időközben betömni. Így hát a Coppolák azonnal a betonnal kezdték. A Földközitenger egyik legszebb pineaerdejének helyét többmázsányi betonacél foglalta el. Az épületek kaputelefonjain át a tenger zúgását lehetett hallani. Amikor telibe találtam életem első célpontját, bűntudattal keveredő büszkeség töltött el. Végre képes voltam rá. Most már senki sem bánthatott. Ugyanakkor egy szörnyűséges szerszámmal tanultam meg bánni. Olyan készség ez, mint a biciklizés, ha egyszer megtanultad, soha többé nem felejted el. Az üveg nem robbant szét teljesen. Sőt a talpán maradt. Csak kilyukadt az egyik fele. A jobb oldala. Apám visszament a kocsihoz. Ott álltam a pisztollyal a kezemben, és furcsa módon nem éreztem egyedül magam, bár körülöttem csak szemét és fémhulladék hevert. A tenger felé fordítottam a csövet, és még két lövést adtam le a vízre. Nem láttam a becsapódást, a lövedékek talán nem is érték el a vizet. Bátor tettnek tűnt a tengerbe lőni. Apám egy bőr focilabdával tért vissza, Maradona képe volt rajta. Ez volt a jutalom a lövésekért. És akkor, mint mindig, közel hajolt az arcomhoz. A lehelete kávéillatú volt. Elégedettség látszott rajta, most már az ő fia is ért annyit, mint a bátyjáé. A szokásos rituális párbeszédet folytattuk le, az ő katekizmusát: „Robbe’, mi egy pisztolyos férfi diploma nélkül?” „Egy pisztolyos barom.” „Ügyes vagy. Mi egy diplomás férfi pisztoly nélkül?” „Egy diplomás barom...” „Helyes. És ki az, akinek diplomája és pisztolya is van?” „Egy férfi, papa.” „Jól van, Robertino!” Nico még bizonytalanul lépkedett. Apám állandóan beszélt hozzá, de a kicsi nem értette. Először hallott olasz beszédet, még ha anyukája elég ravasz is volt ahhoz, hogy itt szülje meg. „Hasonlít rád, Roberto?” Alaposan megnéztem. Ő is, büszkén. Egyáltalán nem hasonlított rám. „Szerencsére nem.” Apám szokásos csalódott arckifejezésével nézett rám, panaszképpen, hogy most már viccből sem mondhatom ki azt, amit hallani szeretne tőlem. Mindig olyan érzésem volt, mintha apám háborúban állna valakivel. Mintha állandóan le

kellene győznie valakit vagy valamit. Számára egy kétcsillagos szállodai szoba presztízsveszteséget jelentett. Mintha attól félt volna, hogy egy láthatatlan erő azonnal megbünteti, ha nem gazdagságban él, és nem a maga nevetségesen fölényes módján viszonyul a dolgokhoz. „Az a legjobb, Robbe’, ha nem szorulsz másokra. Persze tudás az kell, de az is, hogy féljenek tőled. Ha senkiben sem keltesz félelmet, ha senki sem jön zavarba attól, hogy ránézel, az azt jelenti, hogy nem lettél igazán sikeres.” Amikor étterembe mentünk, apámat nagyon zavarta, hogy a pincérek gyakran hamarabb kiszolgáltak bizonyos embereket, még ha egy órával később érkeztek is, mint mi. A főnökök néhány perccel az érkezésük után megkapták a rendelt ételt. Apám köszönt nekik, de belül ugyanarra a tiszteletre vágyott, ami nekik járt. Arra a tiszteletre, ami a gazdagsággal és hatalommal azonos mértékű irigységet és félelmet váltott ki. „Látod azokat ott? Ők azok, akik igazából uralkodnak. Ők azok, akik döntenek mindenről. Van, aki a szavaknak parancsol, és van, aki a dolgoknak. Az igazságot azonban mindig látnod kell. Csak annak van valódi hatalma, aki a dolgoknak parancsol.” A dolgok parancsnokai, ahogy apám hívta őket, ott ültek az asztalnál. Mindig ők döntöttek ennek a földnek a sorsáról. Együtt ettek, mosolyogtak. Az évek során néha egymásnak estek, és pénzügyi befektetésekért vívott háborúikban több ezer halottat hagytak maguk után. A főnökök tudták, hogyan tehetik jóvá az elsőbbség pofátlanságát, de ez csak akkor derült ki, amikor már elmentek – el akarták kerülni a köszönetnyilvánításokat. A teremben mindenkinek kifizették az ebédjét, kivéve két embert. Iannotto professzor és felesége számláját nem. Ők ketten nem köszöntek nekik, azok meg nem merték meghívni őket. Ajándékot azonban hagytak számukra, egy üveg limoncellót, amit a pincér kivitt az asztalukra. Egy camorratag tisztában van vele, hogy a nyílt ellenséggel is törődni kell, mert az még mindig sokkal többet ér, mint a rejtőzködő. Amikor negatív példát hozott fel, apám mindig Iannotto professzort említette. Iannotto mindig ingerült és rosszul öltözött volt, egy bérelt lakásban lakott, a pártjából kirúgták, gyereke nem volt. Az egyik középiskolában tanított. Emlékszem, mindig összeveszett azokkal a szülőkkel, akik azért jöttek, hogy valamelyik barátját vegye rá, adjon különórákat a gyerekeiknek, akik bukásra álltak. Apám halálraítéltnek tekintette őt. Élőhalottnak. „Van, aki úgy dönt, filozófus lesz, más pedig úgy, hogy orvos. Szerinted melyikük dönt egy ember életéről?” „Az orvos.” „Hát persze. Az orvos. Mert igenis lehet dönteni az emberek életéről. Dönteni. Hogy megmented őket, vagy sem. Csak így lehet jót tenni, ha egyébként megtehetnéd, hogy a rosszat választod. Máskülönben csak egy vesztes vagy, egy senki. Akkor is lehet jót cselekedni, de az már önkéntes dolog, a jónak csak a selejtes változata. Az az igazi, amikor úgy döntesz, jót teszel, pedig az ellenkezőjét is cselekedhetnéd.”

Nem válaszoltam. Soha nem értettem meg, hogy mit akart valójában bebizonyítani. Tulajdonképpen most sem értem. Talán ezért diplomáztam filozófiából, hogy ne kelljen mások helyett döntenem. Apám a ‘80-as években, kezdő orvosként, a mentősöknél dolgozott. Négyszáz halálesetük volt évente. Voltak olyan helyek, ahol naponta öt gyilkosság történt. Ha megérkezett a mentő, de a rendőrség még nem ért oda, a sebesült hiába fetrengett a földön, nem volt szabad ellátni. Mert ha kiderült, a gyilkosok visszafordultak, követték a mentőautót, megállították, kinyitották az ajtókat és bevégezték a munkájukat. Több tucatszor megtörtént, ezért az orvosok és az ápolók is tudták, hogy egy sebesültnél meg kell várni, amíg a gyilkosok visszajönnek. Egyszer azonban apámat Giuglianóba hívták, a nápolyi és a casertai körzet közötti területre, a Mallardo család hűbérbirtokára. A fiú tizennyolc éves lehetett, vagy még fiatalabb. Mellkason lőtték, de az egyik borda eltérítette a lövedéket. A mentő azonnal odaért. A közelben voltak. A fiú a földön fetrengett, kiabált, vérzett. Apám ellátta és be akarta vitetni. Az ápolók kétségbeestek, és megpróbálták lebeszélni. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyilkosokat megzavarta valaki, egy járőrkocsi vagy valami más, ezért nem tudtak pontosan célozni, de egészen biztosan visszajönnek. „Várjunk. Jönnek, befejezik a dolgukat, és akkor elvisszük” – mondták neki. Apám azonban hajthatatlan volt. A halál egyszer mindenképpen eljön, de ez nem az az életkor, amikor meg kell halni, még ha a camorra egyik katonájáról van is szó. A fiút ellátták, kórházba vitték és túlélte. Aznap éjjel a gyilkosok, akik elhibázták a lövést, elmentek apám házába. Én nem voltam ott, akkor már anyámmal laktam. A történetet azonban már annyiszor elmesélték, hogy olyan pontosan emlékszem rá, mintha én is jelen lettem volna. Apámat, úgy tudom, véresre verték, legalább egy hónapig ki sem tette a lábát otthonról. A rákövetkező négy évben pedig senkinek sem mert a szemébe nézni. Megmenteni olyasvalakinek az életét, akinek meg kell halnia, azt jelenti, hogy osztozni akarsz a sorsában. Ez nem az a fajta döntés, ami megszabadít egy gondtól, nem lelkiismereti kérdés vagy választás, ami azt az érzést kelti, hogy a lehető legjobban cselekedtél. Teljesen mindegy, hogy mit teszel, valami miatt úgyis kiderül, hogy rossz döntést hoztál. Ez az igazi magány. A kis Nico végre nevetett. Micaela körülbelül velem egyidős. Neki is biztosan mindenki gratulált, amikor otthon elmondta, hogy Olaszországba megy, és még csak meg sem kérdezték, hogy vajon prostituált lesz, férjhez megy, házvezetőnőnek áll vagy alkalmazott lesz. Csak annyit tudtak, hogy elmegy. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy szerencsésnek tartsák. Nico azonban nyilvánvalóan mit sem tudott erről. Az anyja már a sokadik alkalommal próbált belediktálni némi bébiételt, de a kisfiú szorosra zárta a száját. Hogy rávegye az evésre, apám letette mellé a labdát a földre. Nico teljes erőből belerúgott. A labda pattogni kezdett, térdekről, sarkakról, mellkasokról pattant vissza. Apám megpróbálta megszerezni. Tudta, hogy Nico nézi, ezért úgy tett, mintha ki akarna cselezni egy apácát, de a labda megint kitért az útjából. A kisfiú nevetett,

a lábak rengetege megnevettette. Tetszett neki, hogy az apja, az apánk, hason csúszva próbálta megkaparintani a labdát. Felemeltem a karom, hogy üdvözöljem, de az embertömeg már eltakarta. Legalább fél óráig mozdulni sem tudtam. Felesleges volt tovább várnom. Késő is volt már. A körvonalait sem láttam, elnyelte az emberáradat. Marianónak sikerült találkoznia Mihail Kalasnyikovval. Egy hónapig utazgatott Kelet-Európában: Oroszországban, Romániában, Moldáviában. A vakáció jutalomutazás volt, a klán fizette. Egy Casal di Principe-i bárban láttam viszont. Gumiszalaggal összefogott, nagy köteg fényképet tartott a kezében, olyan volt, mintha focisták képeinek csereberéjére készülne. A fotók Mihail Kalasnyikovot ábrázolták, és mindegyiken szerepelt autogram. Indulás előtt Mariano több tucat fotót másoltatott, ezeken az idős tábornok a vörös hadsereg díszegyenruhájában volt látható, a mellén kitüntetések tömege: a Lenin-érdemrend, a Nagy Honvédő Háború Hőse Érdemrend, a Vörös Csillag Érdemrend, a Munka Érdemrend arany fokozata. Marianónak sikerült rátalálnia, mégpedig a casertaiak segítségével, akik bemutatták a tábornoknak. Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov az Urál tövében fekvő kisváros, IzsevszkUsztyinov egyik bérházában lakott. A városka 1991-ig nem is szerepelt a térképeken. Ő volt a város fő attrakciója, az elit turizmus vonzereje, ezért külön létesítettek számára egy közvetlen telefonvonalat Moszkvával. A háza közelében lévő szálloda óriási pénzeket keresett az átutazó csoportokkal, akik csak az ő kedvéért látogattak ide, no meg azokkal a vendégekkel, akik arra vártak, hogy a tábornok fogadja őket. Mariano egy kis kézi videokamerával állított be Kalasnyikov tábornokhoz és feleségéhez. A tábornok megengedte, hogy filmezzen, csak azt kérte, ne hozza nyilvánosságra a felvételt. Mariano ezt természetesen azonnal megígérte, mert pontosan tudta, hogy közvetítője ismeri a nevét, címét, telefonszámát, no és az arcát is. Ajándékot is vitt, egy dobozt, amelynek ragasztószalagján bivaly fejek, a belsejében pedig valódi, aversai, tejben úszó mozzarella golyók voltak. Mariano a kamera oldalán lévő képernyőn megmutatta a felvételt, amit Kalasnyikovék házában készített. A kép állandóan ugrált, az arcok összevissza táncoltak, a közelítés és távolítás eltorzította a szemeket és a tárgyakat, az objektívbe minduntalan belelógott egy hüvelykujj. Olyan volt az egész, mint egy iskolai kiránduláson felvett videó, amely rohangálás és ugrándozás közben készült. Kalasnyikov otthona engem Gennaro Marino dácsájára emlékeztetett, persze lehet, hogy csak egy szokványos dácsa volt, de ez idáig én csak azt az egyet láttam, amit a spanyol szakadár építtetett Arzanóban. A Kalasnyikov-ház falait Vermeer-reprodukciók díszítették, a bútorokon tömérdek kristály és faragott csecsebecse sorakozott. A padlót szőnyegek borították. Egy bizonyos ponton a tábornok letakarta a kezével az objektívet. Mariano elmondta, hogy eléggé pofátlan módon sikerült bekönyörögnie magát egy olyan szobába, amit a tábornok semmi szín alatt nem akart még véletlenül sem filmre venni. A

szobában, a falon, egy biztonsági üveggel ellátott vitrinben őrizte a tábornok a Kalasnyikov legelső modelljét, a prototípust, amelynek tervét – a legenda szerint – egy sebesülést követő kórházi lábadozás ideje alatt vetette papírra, mert olyan fegyvert akart alkotni, amely legyőzhetetlenné teszi a Vörös Hadsereg fagyorgó és éhes katonáit. A történelem legelső AK-47-esét úgy őrizték, mint Dagobert bácsi első centjét, a híres number one-t, egy páncélozott üvegvitrinben, hogy a gonosz Amélia még véletlenül se kaparinthassa meg. Az a modell megfizethetetlen volt. Egy ilyen katonai relikviáért sokan bármit megadtak volna. Amint Kalasnyikov meghal, valószínűleg a Christie’s elárverezi, mint Tiziano vásznait és Michelangelo rajzait. Mariano egy teljes délelőttöt töltött az idős Kalasnyikov házaspár házában. Orosz kapcsolata valószínűleg nagyon befolyásos valaki lehetett, ha az idős tábornok így megbízott benne. A kamera felvette azt is, ahogy asztalhoz ülnek, és a törékeny idős hölgy kinyitja a mozzarellás dobozt. Jó étvággyal ettek. Vodka és Mozzarella. Mariano ezt a jelenetet sem akarta kihagyni, a kamerát az asztalfőre tette, hogy magától működjön. Azt akarta, hogy megörökítse az idős Kalasnyikov tábornokot, amint a camorra főnökeinek üzemében készült mozzarellát eszi. A képernyőn az asztal mögött kirajzolódott egy zsúrkocsi, ami tele volt gyerekeket ábrázoló fotókkal. Én már nagyon szerettem volna, hogy vége legyen a filmnek, mert az ugráló képtől tengeribeteg lettem, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. „Mariano, ilyen sok gyereke, meg unokája van Kalasnyikovnak?” „Dehogy is! Azokat a fényképeket azok küldték, akik róla nevezték el a gyerekeiket, vagy akik az ő géppisztolyának köszönhetik az életüket, és sokan csak egyszerű rajongók...” Mint a sebészek, akik kiteszik a falra azoknak a gyerekeknek a fotóit, akiket megoperáltak és megmentettek, emléket állítván saját sikereiknek, úgy őrizte Kalasnyikov tábornok is azoknak a gyermekeknek a fényképét, akik az ő teremtményéről kapták a nevüket. Egyszer egy olasz tudósító Angolában interjút készített a felszabadító mozgalom egyik híres harcosával, aki ezt nyilatkozta: „A fiamat Kalshnak neveztem el, mert az a szabadság jelképe.” Kalasnyikov jó vágású, jó erőben lévő, nyolcvannégy éves idős úr. Mindenhová meghívják, egyfajta két lábon járó jelkép, a világ leghíresebb sorozatlövő fegyverének megteremtője. Mielőtt tábornoki rangban nyugdíjba ment volna, a fizetése ötszáz rubel volt, ami az akkori árfolyamon körülbelül ötszáz dollárnak felelt meg. Ha Kalasnyikovnak lehetősége lett volna arra, hogy nyugaton szabadalmaztassa a géppisztolyát, ma valószínűleg a világ egyik leggazdagabb embere lenne. A számítások szerint – a számot csak megbecsülni lehet – több mint százötvenmillió fegyvert gyártottak le a tábornok prototípusából kiindulva. Ha csak egy dollárt kapott volna darabonként, már akkor is úszna a pénzben. A tragikusnak tűnő pénztelenség azonban nem zavarja: ő tervezte meg a fegyvert, az ő neve áll rajta, és ennyi már elegendő

fizetségnek tűnik számára. Különben meg az is lehet, mégis volt belőle haszna. Mariano elmesélte, hogy a csodálok időről időre pénzt küldtek neki, több ezer dollárt utaltak át a számlájára, és rengeteg ajándékot is kapott, például értékes afrikai szobrokat és hasonlókat. Azt mesélték, hogy Mobutu egy arany törzsi maszkot küldött neki, Bokassától egy elefántcsont-berakású baldachinos ágyat kapott, sőt Kínából egy egész vonatot küldött neki Teng Hsziao-ping, aki tudta, hogy a tábornok irtózik a repüléstől. Ezek azonban mind legendák, újságírók közt keringő mendemondák, akik – nem tudván bejutni a tábornokhoz, aki megbízható ajánlás nélkül nem fogad senkit – jobb híján az izsevszki gépfegyvergyár munkásaival készítenek interjúkat. Mihail Kalasnyikov a gépfegyverrel kapcsolatos érdeklődésekre automatikusan mindig ugyanazt a választ adja. Az angolt már felnőttként tanulta meg, csikorogva beszél, mint amikor valaki egy csavarhúzóval próbál meglazítani egy beragadt csavart. Mariano felesleges és általános kérdéseket tett fel neki, hogy saját idegességét palástolja, ő pedig ezt válaszolta: „Nem azért alkottam meg ezt a fegyvert, hogy pénzt csináljak belőle, hanem csakis azért, hogy segítsek a szülőföldemen, amikor annak segítségre volt szüksége. Ha visszamehetnék az időben, mindent ugyanígy csinálnék. Egész életemben dolgoztam, az életem a munkám.” Mindig ezt válaszolja, amikor a fegyverről kérdezik. Nincs a világon olyan dolog, fémtárgy, vegyi anyag vagy bármi más, ami több halált okozott volna az AK-47-esnél. A Kalasnyikov több embert ölt meg, mint a hirosimai és a nagaszaki atombomba, többet, mint a HIV vírus, a pestis, a malária, mint az iszlám fundamentalista mozgalom összes merénylete, mint az eddig bekövetkezett összes földrengés a világon. Olyan mérvű pusztítást végzett, amit elképzelni sem tudunk. Egy tájékoztató film példája érzékelteti talán a legjobban, amelyet egyszer egy konferencián láttam, mekkora ez a szám. A narrátor azt mondja, ha el akarjuk képzelni, hány embert ölt meg eddig gépfegyver, töltsünk meg egy üveget cukorral úgy, hogy kristályonként szórjuk bele. Minden egyes cukorkristály egy Kalasnyikov által megölt embert jelképez. Az AK-47-es olyan fegyver, amely a leglehetetlenebb körülmények között is működik. Soha nem ragad be, akkor is lehet vele lőni, ha tele van sárral vagy ha vízbe esik, viselni kényelmes, az elsütő billentyűt egy gyerek is képes meghúzni. Szerencse, hiba, pontatlanság – ezek mind olyan bizonytalansági tényezők, amelyek egyszerűen megszűnnek az AK-47-es használatával, mert az megakadályozza a véletlent abban, hogy beteljesedjen. Könnyen kezelhető, könnyen hordozható, olyan pontossággal lő, ami nem kényszeríti használóját lőgyakorlatokra. „Még egy majomból is képes harcost csinálni” – mondta róla Kabila, a hírhedt kongói diktátor. Az utóbbi harminc év fegyveres konfliktusaiban több mint ötven ország hadserege használta a Kalasnyikovot rohamfegyverként. Az ENSZ szerint sok népirtást követtek el ezzel a gépkarabéllyal, többek között Algériában, Angolában, Boszniában, Burundiban, Kambodzsában, Csecsenföldön, Kolumbiában, Kongóban, Haitin, Kasmírban,

Mozambikban, Ruandában, Sierra Leonéban, Szomáliában, Srí Lankán, Szudánban, Ugandában. Több mint ötven hivatalos katonai szervezet használ Kalasnyikovot, az illegális félkatonai szervezetekről és a gerillákról nincsenek statisztikák. Kalasnyikovval elkövetett merényletben halt meg 1981-ben Szadat elnök, 1982-ben Della Chiesa tábornok, és 1989-ben Ceauşescut is ezzel végezték ki. A Moneda-palotában Salvador Allendét Kalasnyikov ütötte golyókkal a testében találták meg. Ezek a híres halottak alkotják a géppisztoly írott történelmét. Az AK-47-es helyet kapott Mozambik zászlajában, valamint sok száz politikai csoport szimbolikájában, a palesztin Al Fatahtól a perui Tupac Amaru Forradalmi Mozgalomig (MRTA). Amikor Osama bin Laden videofelvételeken mutatkozik a hegyek között, csak ezt a fegyvert tartja magánál fenyegető jelképként. Minden szerephez alkalmas – a felszabadítók, az elnyomók, a reguláris hadsereg katonái, a terroristák, a rablók, az elnöki testőrség emberei is használják. Kalasnyikov kivételesen hatékony fegyvert alkotott, amely az évek során csak fejlődött. Tizennyolc változata és huszonkét új modellje született, de mindegyik megőrizte a prototípus alapértékeit. Egyfajta abszolút ikonná vált. Emblematikus jelentése lett – teljesen mindegy, hogy ki vagy, és mit gondolsz, nem érdekes honnan jössz, milyen a vallásod, kiért és ki ellen harcolsz, az a lényeg, hogy a mi termékünket használod. Ötvenmillió dollárból körülbelül kétszázezer géppisztolyt lehet venni. Vagyis, ennyi pénzből fel lehet fegyverezni egy kisebb hadsereget, ami szétrombolja a politikai közvetítők hitelét, ami nagymértékű fogyasztást és exponenciálisan növekvő hatalmat tesz lehetővé. Mihail Kalasnyikov pedig minden nagy és apró hatalmi csoportnak lehetővé tette, hogy katonai ütőkártya legyen a kezében. A gépkarabély feltalálása után senki sem mondhatta, hogy azért győzték le, mert nem volt megfelelő fegyvere. A Kalasnyikov egyenlő esélyeket biztosított mindenkinek. Bárki öldökölhetett, a háború megszűnt a hadsereg kiváltsága lenni. Nemzetközi szinten, a Kalasnyikov azt a szerepet játszotta el, amit a kokain a secondiglianói klánoknál, vagyis bárkiből lehetett kábítószerkereskedő, kiskereskedő, fogyasztó, a piac megszabadult mindenfajta hierarchiától és közvetítői szükséglettől. A Kalasnyikov mindenkiből katonát csinált, a gyerekekből, a vékony csontú kislányokból. Olyan emberek válhattak hadseregparancsnokká, akik egyébként nem voltak képesek elboldogulni egy tíznél több birkából álló nyájjal. Csak meg kellett venni a géppisztolyokat, elhasználni a lőszert meg az embereket, aztán gondoskodni az újabb adag töltényről. A többi már részletkérdés volt. Mihail Kalasnyikov arca minden fényképen békés. Széles szláv homlokán kicsit több már a ránc, tatár szeme egyre szűkül, ahogy öregszik. Nyugodtan alszik. Talán nem boldogan, de nyugodt lelkiismerettel fekszik le esténként, a papucsa szép rendben az ágya előtt. Még a komoly képeken is picit félrehúzza a száját. A szája mosolyog, a szeme nem.

Amikor ennek az orosz feltalálónak a portréit nézem, mindig Alfred Nobelre gondolok, nem is a róla elnevezett díjra, hanem az általa feltalált dinamitra. Attól kezdve, hogy felismerte, mekkora pusztításra képes a nitroglicerin és kovaföld keveréke, Nobel arcáról világosan leolvasható az aggodalom, az ujjai a szakái lát babrálják. Lehet, hogy csak beleképzelem, de Nobel fotóin a magasra húzott szemöldök és a messzeségbe néző tekintet mintha egyetlen dolgot akarna közölni: „Nem akartam. Át akartam törni a hegyeken, alagutakat akartam vájni. Nem azt akartam, ami történt.” Kalasnyikov tekintete mindig valamiféle egykedvűséget sugall, ugyanolyan, mint a többi idős orosz nyugdíjas, fejében sok-sok emlék. Az ember elképzeli, amint egy pohár vodka mellett üldögélve mesél a barátainak a háborúról, vagy suttogva elárulja, hogy fiatal korában szinte bármeddig bírta az ágyban. Biztosan csak nekem tűnik úgy, de Kalasnyikov arca mintha azt mondaná. „Én csak feltaláltam egy géppisztolyt. Hogy mit csinálnak vele a többiek, az már nem az én dolgom.” A felelősség elháríttatik, elkülönül a lelkiismerettől. Talán ez az a tényező, ami miatt az idős tábornok akaratlanul is a klánok ikonjává vált. Mihail Kalasnyikov nem fegyverkereskedő, nincs semmilyen szerepe a géppisztoly értékesítésében, nincs politikai befolyása, személyisége nem karizmatikus, de tökéletesen kifejezi a mai, piaci viszonyoknak megfelelni kényszerülő ember hozzáállását: tégy meg mindent az érvényesülésed érdekében, a többihez semmi közöd. Mariano hátizsákjának és kapucnis pulóverének márkája Kalasnyikov volt. A tábornok kihasználta a lehetőséget, és igen tehetséges vállalkozónak bizonyult. Végül is, ő profitálhatott a legtöbbet a széles körben ismert névből. Egy német vállalkozó alapította a céget, amely Kalasnyikov márkájú ruházati cikkeket gyártott, a tábornok pedig, szintén a híres név felhasználásával, egy tűzoltó készülékeket gyártó vállalkozásba is befektetett. Miközben Mariano mesélt, hirtelen megállította a filmet, és kirohant a bárból. Kinyitotta a kocsi csomagtartóját és kivett belőle egy katonai útitáskát. Már arra gondoltam, teljesen megőrült és talán úgy utazott át fél Európán, hogy egy géppisztolyt rejtegetett a csomagtartóban, amit most mindenkinek meg akart mutatni. A táskából azonban egy apró, gépfegyver formájú kristályüveg került elő, tele vodkával. Nagyon giccses volt, a dugót a puskacső végére rakták. Mariano minden aversai bárnak felajánlotta a különleges, Kalasnyikov Vodkát. Már el is képzeltem magamban, hogy Teverola és Mondragone között, minden egyes bárban, a tulaj mögötti falon ott fog virítani a géppisztoly formájú kristályüveg. A filmecske lassan a végéhez közeledett, a szemem már alig bírta a megerőltetést. Az utolsó jelenet azonban kihagyhatatlan volt. A küszöbön két papucsos, idős ember, szájukban a mozzarella utolsó darabkáival, lelkesen integetett búcsúzkodó ifjú vendégüknek. Időközben Mariano körül kisebbfajta tömeg verődött össze a környékbeli fiatalokból, akik olyan csodálattal néztek rá, mint egy kiválasztottra. Az ember, aki találkozott Mihail Kalasnyikovval. Mariano olyan cinkos pillantást vetett rám, amit eddig soha nem láttam tőle.

Levette a fényképeket összefogó gumiszalagot, és keresgélni kezdett. Több tucatot átnézett, majd kivette az egyiket: „Tessék, ez a tiéd. Nehogy azt mondd, hogy nem gondoltam rád.” Az öreg tábornok fényképén egy fekete tintával írt ajánlás szerepelt: „To Roberto Saviano with Best Regards – M. Kalashnikov.” A nemzetközi gazdaságkutató intézetek folyamatosan gyűjtik az adatokat, hogy ellássák vele a napilapokat, folyóiratokat, politikai pártokat. A híres Big Mac indexszel például aszerint ítélik meg egy ország gazdaságának fejlettségi fokát, hogy milyen drága ez a hamburger a McDonald’s éttermeiben. Az emberi jogok helyzetének értékeléséhez az elemzők azt vizsgálják, mennyibe kerül egy adott országban egy Kalasnyikov. Minél olcsóbb, annál kevésbé tisztelik az emberi életet, a jogállamiság ismeretlen fogalom, a társadalmi egyenlőség széthullóban van, közbiztonságról pedig nem is beszélhetünk. A Kalasnyikov Afrika keleti részén már ötven dollárért kapható. Jemenben akár 6 dollárért is hozzá lehet jutni használt, másod-harmadkézből származó Kalasnyikovokhoz. A klánok keleti befolyása, vagyis az, hogy rátették a kezüket a volt szocialista államok fegyverkészleteire, azt eredményezte, hogy a casertai és nápolyi klánok – a calabriaiakkal együtt, akikkel mindig is szoros kapcsolatban álltak – megszerezték maguknak a legjobb fegyverkereskedők státuszát. A camorra, amely a nemzetközi fegyverkereskedelem nagy szeletét hasította ki magának, diagnózist állít fel a nyugati világ erkölcséről, amikor megállapítja egy Kalasnyikov árát. Az pedig szépen lassan csökken. Míg a francia és amerikai bűnözői csoportok Eugene Stoner géppisztolyát, az M16-ost használták, a tengerészgyalogság nagy, nehéz és kényelmetlen rohamfegyverét, amit folyamatosan olajozni és tisztítani kell ahhoz, hogy ne ragadjon be, Szicíliában és Campaniában, Cinisitől Casal di Principéig a Kalasnyikovot már a ‘80-as években kézről kézre adták. 2003-ban egy pentito – Raffaele Spinello, az Avellinóban és annak körzetében hegemóniát élvező Genovese klán tagja – feltárta a baszk ETA és a camorra közötti kapcsolatot. A Genovese nem élvonalbeli klán, de azt azért meg tudta szervezni, hogy ő szállítson fegyvereket az egyik legfontosabb európai fegyveres csoportnak, amely harmincéves működése alatt sokféle úton-módon intézte fegyverszükségleteit. A campaniai klánok azonban, úgy tűnik, privilegizált helyzetben voltak. Két etarras, a baszk José Miguel Arreta és Garcia Morillo Torres – a nápolyi ügyészség 2003-as vizsgálati anyagai szerint – tíz napig tárgyaltak velük egy milánói szállodában. Árakról, útvonalakról, ellentételezésről. Megegyeztek. Az ETA a fegyverekért cserébe kokaint szállított. Az ETA továbbá fokozatosan leszállította a kokain árát, amelyet a kolumbiai fegyveres gerillákon keresztül szerzett be, és felvállalta a szállítási költségeket, valamint felelősséget vállalt az anyag biztonságos Olaszországba juttatásáért. Minderre azért voltak hajlandóak, hogy megőrizzék a jó viszonyt a campaniai kartelekkel, mert ők voltak az egyetlenek, akik képesek voltak ekkora méretű fegyverarzenált beszerezni. Az

ETA-nak ugyanis nem csak Kalasnyikovokra volt szüksége. Nehézfegyvereket kértek, nagy hatású robbanóanyagokat és legfőképpen rakétakilövőket. A camorra és a gerillák közötti kapcsolatok igen gyümölcsözőnek bizonyultak. Még Peruban is, a nápolyi kartellek kedvenc kábítószer-beszerző területén. 1994-ben a nápolyi ügyészség azzal a kérelemmel fordult a perui hatóságokhoz, hogy részt vehessen egy limai gyilkosságsorozat vizsgálatában, amelynél egy tucat olasz állampolgárt szabályosan kivégeztek. A vizsgálat arra irányult, hogy felderítse a nápolyi klánok és az MRTA kapcsolatát, amelyet a Rodriguez testvéreken keresztül tartottak fenn. Még a piros-fehér, háromszögletűre hajtogatott kendőt viselő gerillák is tartottak fenn kapcsolatot a klánokkal. A fegyverekért kokainnal fizettek. 2002-ben letartóztattak egy ügyvédet, Francesco Magliuolót, aki a vádak szerint a Mazzarella klánnak dolgozott, a San Giovanni a Teduccio-i befolyásos családnak, amelynek volt egy sejtje Nápolyban, a Santa Lucia és a Forcella negyedben. Az ügyvédet két éven keresztül megfigyelés alatt tartották, végigkövették egyiptomi, görög és angol üzleteit. Egyik lehallgatott hívása Mogadishuból érkezett, Aidid tábornok, a szomáliai hadúr házából, aki az Ali Mahdi bandái ellen folytatott háborújával Szomáliát bűzös és rothadó tetemmé változtatta. A Mazzarella klán és Szomália közötti kapcsolatokra vonatkozó vizsgálatok több irányban indultak el, a legfőbb nyom mégis a fegyvercsempészet volt. Még a hadurak is rákényszerülnek, hogy úrilányként viselkedjenek, ha a klánokon keresztül akarják kielégíteni fegyverszükségleteiket. 2005 márciusában egy elképesztő méretű fegyverkészletre bukkantak Sant’Anastasiában, a Vezúv lábánál. A felfedezés véletlenszerű volt, a fegyvercsempészek leginkább saját figyelmetlenségüknek köszönhették. A szállítók és a megrendelők között ugyanis nézeteltérés támadt az árról, és a nyílt színen estek egymásnak. Amikor a csendőrök megérkeztek, darabokra szedték azt a furgont, amit a helyszíntől nem messze találtak. Az autóban az eddig leleplezett legnagyobb mozgó lőszerraktárt volt. Komplett UZI géppisztolyokat találtak, hét tölténytárat száztizenkét darab 380-as kaliberű lövedékkel, orosz és cseh géppuskákat, amelyekkel percenkét kilencszázötven lövést lehetett leadni. A félig új, megolajozott, érintetlen törzskönyvvel rendelkező fegyverek épphogy megérkeztek Krakkóból. Az amerikai helikopterek is kilencszázötven lövést adtak le percenként Vietnámban, ők azonban lánctalpasokat és hadosztályokat lőttek, nem pedig Vezúv környéki camorracsaládok fegyveres csoportjait. A felhalmozott fegyverarzenál tűzereje tehát sokadik alkalommal azt bizonyította, hogy az erőfitogtatás mekkora szerepet játszik a hatalom játékaiban. A klánok fegyverraktáraiban vállról indítható rakéták, kézigránátok, páncéltörő gránátok és géppuskák sorakoznak, a gyakorlatban azonban csak a Kalasnyikovokat, az UZI-kat, az automata és félautomata pisztolyokat használják. A többi fegyver mind csak arra való, hogy bizonyítsák, mutogassák fegyveres potenciáljukat. A klánok ezzel a fegyveres erővel nem a legitim erőszakkal (például a rendőrség) kívánnak szembehelyezkedni, hanem a saját hatalmukat akarják monopolizálni.

Campaniában nincs jelen a fegyverszünettel szembeni fóbia, mint a régi klánoknál. A fegyverek a tőkebefektetések és a felhalmozott területek meghosszabbított csápjai, a konkurens családok kordában tartásának eszközei. Tulajdonképpen az erőszak fogalmának, megvalósulásának és eszközeinek kisajátításáról van szó. Az erőszak az ő hatáskörükbe tartozik, gyakorlása pedig azt jelenti, hogy alkalmazkodni kell a hatalmukhoz, a Rendszer hatalmához. A klánok teljesen új fegyvereket is használnak, amelyeket saját embereik terveztek meg és fejlesztettek ki. Sant’Antimóban, Nápolytól északra, 2004-ben a rendőrségi nyomozók egy gallyakkal álcázott gödörben olajos rongyba burkolt, furcsa fegyverre bukkantak. Olyan, házilag előállítható gyilkos szerkezetről volt szó, amit a piacon 250 euróért meg lehetett venni. Ahhoz képest, hogy egy félautomata fegyver átlagban 2500 euróba kerül, ez az összeg semmi. A klán puskája gyakorlatilag két, teljesen különálló, egymásba illeszthető csőből áll, összeszerelt állapotban sörétes vagy nagy kaliberű lövedékkel tölthető meg. A ‘80-as évek egyik népszerű játék pisztolyának mintájára készítették, amely pingponglabdákat lőtt ki. Működési elve egyszerű volt: erősen hátra kellett húzni egy kart, ami felhúzott egy rugót, a rugó pedig a ravasz meghúzásakor nagy sebességgel kilőtte a labdát. Ennek mintájára készült az egyszerűen csak o tubo (a cső) névre hallgató pisztoly. A nagyobb átmérőjű cső negyven centiméter hosszúságú. Ennek belsejében van egy odahegesztett, nagy fémcsavar, ez az elsütő billentyű. A másik rész szintén egy cső, ez kisebb átmérőjű, és ide töltik be a 20-as kaliberű sörétet. Az egész hihetetlenül egyszerű és nagy hatékonyságú. További nagy előnye, hogy egy merényletet követően nem kell elmenekülni és elpusztítani a gyilkos fegyvert. Elég szétszerelni, és az egész úgy néz ki, mint egy kettétört csodarab, ami nem tűnik fel a motozásnál. Már a nagy fogást megelőzően is hallottam erről a fegyverről, mégpedig egy szegény ördögtől, egy birkapásztortól. Azok közül a szerencsétlen olasz parasztok közül való volt, akik még ma is láthatók nyájaikkal együtt az autópályák viaduktjai és a külvárosok betontömbjei között húzódó mezőkön. Azt mesélte, gyakran előfordult, hogy csontsovány, szürkés szőrű nápolyi birkáit, amelyek kilógó bordákkal legelésznek az olajos földben növő füvön, szabályosan két darabban találta meg. Mintha valaki kettészakította volna őket. A birkapásztor nem értette a dolgot, valamiféle figyelmeztetésnek vélte, a konkurencia bosszújának. Valójában annyi történt, hogy a csőpuska feltalálói ezeken a szegény állatokon próbálták ki fegyverük hatóerejét. A birkák voltak a legalkalmasabb célpontok arra, hogy ellenőrizni lehessen a fegyver minőségét, amit az alapján döntöttek el, hogy mekkora erővel volt képes kettészelni a birkát. Az állatok a lövéstől szabályosan megpördültek a levegőben, mint a videojátékok szereplői. A fegyverkérdés általában szépen meghúzódik a gazdaság mély bugyraiban, és természetellenes csend veszi körül. Olaszország 27 milliárd dollárt költ fegyverre. Több pénzt, mint Oroszország, kétszer annyit, mint Izrael. Ezt az adatot a SIPRI, a Stockholmban székelő Nemzetközi Békeintézet hozta

nyilvánosságra. Az intézet csak a hivatalos gazdasági mutatókat veszi figyelembe, ezért ha mindehhez hozzáadjuk azt a hárommilliárdháromszázmillió dollárt, amit az EURISPES szerint a camorra, a n’drangheta, a Cosa Nostra és a Sacra Corona Unita zsebel be a fegyverüzletből, akkor az állam és a bűnszövetkezetek a világ teljes fegyverpiacának háromnegyedét tartják a kezükben. A Casalesi kartell a legerősebb bűnözői-vállalkozói csoport, amely nemzetközi szinten is rendelkezik referenciákkal a fegyverüzlet terén, és nem csupán fegyveres csoportok, hanem egész hadseregek vonatkozásában. Az 1982es angol-argentin háborúban, amely a Falkland-szigetekért folyt, Argentína gazdaságilag elszigetelődött, és fennállásának legsúlyosabb krízishelyzetét kellett átélnie. A camorra üzletet kötött az argentin védelmi minisztériummal és olyan megoldást ajánlott fel, amit hivatalosan egyetlen más szervezet sem vállalt volna fel. A klánok hosszú háborúra rendezkedtek be, a márciusban kezdődött konfliktus azonban már júniusban a lanyhulás jeleit mutatta. Túl kevés volt a lövöldözés, túl kevés a halott, nem kellett sok fegyver. A háborúra inkább a politikusoknak, mintsem a vállalkozóknak volt szüksége, inkább diplomáciai, mintsem gazdasági kérdés volt. A casertai klánoknak nem érte meg a dolog. Ugyanazon a napon, amikor véget ért a háború, az angol titkosszolgálat lehallgatott egy telefonbeszélgetést Argentína és San Cipriano d’Aversa között. Ebből két mondat is tökéletesen elég ahhoz, hogy megértsük, mekkora hatalommal rendelkeznek a casertai klánok: „Tessék?” „Igen.” „Itt vége van a háborúnak, most mit csináljunk?” „Ne aggódj, majd lesz másik háború...” A bölcs hatalom olyan türelemmel rendelkezik, amely még a legsikeresebb üzletembereknél is igen ritka. 1977-ben a Casalesi klán tankok megvásárlásáról tárgyalt, és a titkosszolgálatok jelezték, hogy Villa Literno vasútállomásán egy szétszerelt és útra kész Leopard tank található. A Leopard tankok piacát már régóta a camorra irányította. 1986 februárjában lehallgattak egy telefonbeszélgetést, amelyben a Nuvoletta klán az akkori NDK-val Leopardok megvásárlásáról tárgyalt. A Katonai Biztonsági és Felderítő Hivatal (SISMI) és a veronai kémelhárítás 1994-ben jelzi, hogy Zeljko Raznatovic, ismertebb nevén Arkan, a Tigrisek vezetője felvette a kapcsolatot Szandokán Schiavonéval, a Casalesi klán főnökével. Arkant 2000-ben tették el láb alól egy belgrádi szállodában. Az egyik legkegyetlenebb szerb háborús bűnös volt, csapataival Boszniában egész muzulmán falvakat tett a föld színével egyenlővé, és ő alapította az Önkéntes Szerb Helyőrség nevű nacionalista szervezetet. A két tigris szövetségre lépett. Arkan fegyvereket kért a gerillái számára, a Szerbia ellen bevezetett embargót pedig kijátszották. Humanitárius segélynek, tábori kórháznak, gyógyszernek és orvosi műszereknek álcázták a fegyverszállítmányokat. A SISMI szerint a több 10 millió dollár értékű üzlet

finanszírozását valójában a szerb állam vállalta, mégpedig abból az összesen nyolcvanötmillió dollár tartalékból, amit a vezetők egy osztrák bankszámlára menekítettek. Ebből a pénzből fizették a szerb és campaniai klánokat, akik gondoskodtak a megfelelő útvonalakról, stróman cégekről és hivatalosnak látszó engedélyekről. A Casalesi klánok éppen ebben a fázisban vettek rész a legtevékenyebben, saját cégeiken átfuttatva tisztára mosták a pénzt. Arkan abban is az olaszok segítségét kérte, hogy csendesítsék el az albán maffiacsaládokat, akik a fegyverüzlet megakadályozásával veszélyt jelenthettek a háborúra. A Casalesi klán teljesítette a kérést, és ezzel biztosította Arkannak a háboríthatatlan háborút. Ellentételezésképpen az olaszok több vállalat, cég, bolt, üzem, farm és gyár birtokába jutottak Szerbiában, természetesen igen kedvező áron. Tehát mielőtt belekezdett volna háborújába, Arkan a camorrától kért segítséget. És a háborúkat, Dél-Amerikától a Balkánig, a campaniai családok fegyvereivel vívják.

Vasbeton Már nagyon régóta nem jártam Casal di Principében. Ha a harcművészetek hazájának Japánt tekintjük, a szörfdeszka földjének Ausztráliát, Sierra Leone pedig gyémántbányászatáról lett híres, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a camorra vállalkozói hatalmának fővárosa kétségkívül Casal di Principe. A nápolyi és casertai vidéken már az a tény, hogy valaki casalese, egyfajta immunitást biztosít, sokkal többet jelent magánál a szónál, mintha egyenesen szinonimája lenne annak a kegyetlenségnek, amely a casertai vidék bűnözőcsoportjaira oly jellemző. A szó önmagában is tiszteletet parancsol, egyfajta természetes félelmet vált ki. Még Benito Mussolini is megkísérelte eltörölni a fenyegetettség érzését, a bűnözés jelképét, és San Cipriano d’Aversa községet összevonta Casal di Principével, az új helységet pedig Albanovának keresztelte el. Az igazság új hajnalának meghirdetése jegyében (alba nuova jelentése ‘új hajnal’ – a ford.) több tucat csendőrt rendeltek a körzetbe, akiknek az volt a feladata, hogy mindenképpen, ha kell tűzzel-vassal, szüntessék meg a problémát. Ma az Albanova névből csupán Casale lerobbant vasútállomása maradt fenn. Tölthet valaki egész délutánokat különböző edzőtermekben, püfölheti a bokszzsákokat, emelgetheti a súlyzókat, hogy hatalmasra növelje mellizmait, szedhet mindenféle tömegnövelő szteroidokat és pirulákat, mégis a fehér lepedővel letakart halottak képe csak egy megfelelő akcentus hallatán, egy jellegzetes mozdulat láttán ugrik be azonnal. Ezen a vidéken vannak olyan régi mondások, amelyek igazán tömören és egyértelműen foglalják össze az erőszak mitológiájának halálos töltetét: „Bárki lehet camorrista, casaleinek azonban születni kell.” A veszekedések során, amikor villódznak a fenyegető tekintetek, egy pillanattal azelőtt, hogy megkezdődne a verekedés vagy késpárbaj, kinyilváníttatik az életfelfogás: „Élet és halál számomra ugyanaz.” Néha a származásunk is jól jöhet, a helyet, ahol születtünk, használhatjuk egyfajta vonzerőként – hagyjuk, hogy összeolvadjon az erőszak fogalmával és tudat alatt ható megfélemlítésként működjön. Így lehet például ingyenjegyhez jutni a moziban, vagy hitelt kapni a félős eladónőtől. Születési helyed nevéhez azonban olyan erős előítéletek is társulhatnak, hogy eszedbe sem jut magyarázkodni, bizonygatni, ott nem mindenki maffiatag vagy bűnöző, és különben is, a camorratagok kisebbségben vannak. Inkább egy közeli város neve után kezdesz kutatni az agyadban, ami nem hangzik annyira kellemetlenül, ami azonnal vonalat húzhat közéd és a bűnözők közé. Így lesz Secondiglianóból általánosságban Nápoly, Casal di Principe, Aversa vagy Caserta. Az ember vagy szégyenkezik, vagy büszke. A helyzettől függően úgy váltogatja ezt a két érzést, mint valami ruhát, csakhogy most a ruha határozza meg, mikor kell felvennünk, és nem mi. Corleone, Casal di Principéhez képest, egy Walt Disney-díszlet. Casal di Principe, San Cipriano d’Aversa, Casapesenna. Alig százezren laknak ezen a területen, de ezerkétszázat közülük elítéltek a Btk. 416. §-a alapján

bűnszervezetben való részvételért, és azok száma is jelentősen nő, akik ellen bűnsegédlet vádjával eljárás indult. Ez a terület ősidők óta hordozza a camorracsaládok nehéz terhét, egy erőszakos és könyörtelen burzsoázia nyomását, amely a klánok között is a legkegyetlenebb és a leghatalmasabb hírében áll. A Casalesi klán (I Casalesi jelentése a ‘casaleiek’ – a ford.) – amely természetesen Casal di Principéről kapta a nevét – olyan szövetség, amely egyesíti a casertai térség összes önálló, szuverén camorracsaládját. Ide tartozik Castelvolturno, Villa Literno, Gricignano, San Tammaro, Cesa, valamint Villa di Briano, Mondragone, Carinola, Marcianise, San Nicola La Strada, Calvi Risorta, Lusciano és még pár tucat városka. Mindegyiknek megvan a területi főnöke, mindegyik a Casalesi klán szerves része. A Casalesi klán családjainak feje, Antonio Bardellino volt az első Olaszországban, aki felismerte, hogy a kokain előbb-utóbb le fogja körözni a heroint. A Cosa Nostra és sok más camorracsalád számára a heroin volt a legfőbb árucikk. A heroinfüggőket valódi kincsesbányának tekintették, akiktől dől a pénz, míg a kokaint, főleg a ‘80-as években, inkább a kiváltságosok kábítószereként tartották számon. Antonio Bardellino azonban tudta, hogy a piacot az a drog fogja elfoglalni, amelyik nem öl túl gyorsan, és így hamarosan a burzsoázia aperitifje lehet – a heroin pedig marad a lecsúszottak mérge. Bardellino alapított egy export-import vállalatot, amely hallisztet exportált Dél-Amerikából, majd ezt az aversai területre importálta. A halliszt alatt sok-sok tonna kokain lapult. A heroint, amivel továbbra is foglalkozott, Bardellino még Amerikába is eljuttatta John Gottinak, mégpedig presszókávét főző gépek szűrőjébe rejtve. Egyszer az amerikai kábítószer-ellenes ügynökség lefoglalt hatvanhét tonna heroint, de a San Cipriano d’Aversa-i főnöknek ez nem jelentett különösebb veszteséget. Pár nap múlva telefonáltatott Gottinak, és közölte: „Most a dupláját küldjük, csak más módszerrel.” Az aversai térségből nőtt ki az a kartell, amely szembe mert szállni Cutolóval, és a háború kegyetlensége még élénken él a casertai klánok emlékezetében. A ‘80-as években a Cutolóhoz tartozó családokat csupán néhány, viszont annál erőszakosabb fegyveres művelet keretében irtották ki. A Di Matteókat például, négy férfit és négy nőt, pár nap leforgása alatt ölték meg. A Casalesi klán csak egy nyolcéves gyereket hagyott életben. A Simeone család hét tagját viszont egyszerre tették el láb alól, mind a hét családtagot. Reggel a család még jelentős hatalmat birtokolt, éjjelre pedig eltűnt a föld színéről. Ponte Annicchinónál – 1982 márciusában – a Casalesi család géppuskát helyezett el egy dombon, és szitává lőttek vele négy Cutolóhoz hű személyt. Antonio Bardellino a Cosa Nostra tagja volt, és Tano Badalamentihez állt közel, aki Tommaso Buscetta társa és barátja volt, vele osztozott a dél-amerikai villán. Amikor a Corleonesi család tagjai elsöpörték a Badalamenti-Buscetta tengelyt, le akartak számolni Bardellinóval is, de nem sikerült nekik. A szicíliaiak, az Új Szervezett Camorra első, felfelé ívelő időszakában megpróbálták megölni Raffaele Cutolót is. Megbíztak egy bérgyilkost, Mimmo Brunót, aki felszállt ugyan a palermói kompra, de amint kitette a lábát a

kikötőből, lelőtték. A Cosa Nostra mindig is egyfajta tiszteletet tanúsított a Casalesi klánnal szemben, de amikor azok 2002-ben megölték Raffaele Lubranót – a Capuához közeli Pignataro Maggiore főnökét, a Cosa Nostra tagját, akit közvetlenül Toto Riina szervezett be –, sokan mészárlástól tartottak. Emlékszem rá, hogy a merénylet utáni napon az újságárus, látván a helyi napilapot, a foga között ezt mondta az egyik törzsvevőjének: „Hát, ha már a szicíliaiak is beszálltak, akkor itt három évig nem lesz béke.” „Milyen szicíliaiak, a maffiózók?” „Igen, a maffiózók.” „Azok inkább csak térdeljenek le a Casalesi klán elé és szopják le nekik. Csak ennyit kell tenniük – leszopni, és kész.” Az szicíliai maffiózókról számomra Carmine Schiavone, a Casalesi klán egyik pentitója tette a legfelkavaróbb kijelentést egy 2005-ben megjelent nyilatkozatában. A Cosa Nostráról olyan szervezetként beszélt, amely a politikusok rabszolgája, és képtelen olyan gazdasági megfontolások alapján működni, mint a casertai camorra. Schiavone szerint a maffia államellenesként definiálja magát, és ez nem vall vállalkozói szellemre. Nincs olyan szembenállás, hogy állam-államellenesség. Csak az állammal, az államon keresztül, vagy nélküle lehet üzletet kötni. Mi együtt éltünk az állammal. Nekünk az államnak léteznie kellett, és olyannak kellett lennie, amilyen, de a mi filozófiánk különbözött a szicíliaiakétól. Míg Riina a hegyekből jött, egy elzárt világból, és mondjuk ki, egy öreg birkapásztor volt, mi túlléptünk ezeken a határokon, és elfogadtuk az államot. Ha volt valaki az állam képviseletében, aki nem akart velünk dolgozni, akkor megtaláltuk a módját, hogyan akadályozzuk. Ha egy politikusról volt szó, akkor nem választottuk meg, ha egy intézményről, akkor megkerestük a megfelelő módszereket. Carmine Schiavone Szandokán nagyfőnök egyik unokatestvére volt, az egyik első ember, aki feltárta a Casalesi klán viselt dolgait. Amikor úgy döntött, hogy együttműködik a hatóságokkal, a lánya, Giuseppina, szörnyű ítéletet mondott ki rá, ami valószínűleg komolyabban érintette minden büntetésnél. Ezeket a szavakat írta néhány újságnak: „Ő egy hamis, hazug, gonosz és becstelen alak, egy igazi csődtömeg. Egy állat. Soha nem volt az apám. Én azt sem tudom, mi az a camorra.” Vállalkozók. Így definiálják magukat a casertai camorratagok: csupán egyszerű üzletemberek. Egy klán, amely erőszakos cégvezetőkből, gyilkos igazgatókból, építőipari és ingatlanvállalkozásokból áll. Mindegyiknek megvan a saját fegyveres bandája, az érdekeltségeik pedig közösek, a gazdaság minden szektorában jelen vannak. A Casalesi kartell ereje mindig is abban állt, hogy a kábítószerrel nagy tételben foglalkozott, és nem kellett ellátnia egy belső piacot.

Terjesztettek ugyan, övék volt a nagy római körzet, de sokkal fontosabb és jelentősebb hatalmat jelentett a nagy mennyiségek felvásárlása és közvetítése. A Maffiaellenes Bizottság 2006-os aktái szerint a Casalesi klán látta el droggal a palermói családokat. Kapcsolataik a nigériai és az albán klánokkal lehetővé tették, hogy bekerüljenek a terjesztés és a kábítószer-kereskedelem irányítási szférájába. A lagoszi és Benin City-i klánokkal kötött megállapodások, a pristinai és tiranai családokkal való szövetség, a lembergi és kijevi ukrán maffiózókkal történt megegyezések a Casalesi klánt a bűnözés legmagasabb szintjére emelték. Ugyanakkor a Casalesi klán privilegizált bánásmódban részesült a keleti blokkban történő befektetések tekintetében, és a nigériai bázissal rendelkező nemzetközi kábítószercsempészekkel lebonyolított kokainfelvásárlásoknál is. Az új vezetők és az új háborúk az itteni camorra vállalkozói hatalmát jelentő Bardellino klán felrobbanását követően jelentek meg. Antonio Bardellino, miután teljhatalmat szerzett minden legális és illegális gazdasági területen, a kábítószer-kereskedelemtől az építőiparig, új családjával Santo Domingóban telepedett le. Dél-Amerikában született gyermekeinek ugyanazokat a neveket adta, mint a San Cipriano-iaknak, mert így egyszerűbb volt megjegyezni őket. Emberi továbbra is erős kézzel igazgatták a klánt Olaszországban. Sértetlenül kerültek ki a Cutolo elleni háborúból, vállalkozásokat futtattak fel, tekintélyt szereztek, és mindenhol terjeszkedtek, Észak-Olaszországban és külföldön is. Mario Iovine, Vincenzo de Falco, Francesco Schiavone (Szandokán), Francesco Bidognetti (Cicciotto di Mezzanotte) és Vincenzo Zagaria: ők voltak a Casalesi konföderáció főnökei. A ‘80-as évek elején Cicciotto di Mezzanotte és Szandokán a fegyveres műveleteket irányították, de vállalkozásaik is voltak, kiterjedt érdekeltségekkel mindenféle ágazatokban, és lassan megérett számukra a lehetőség, hogy az egész szövetséget irányíthassák. Mario Iovine azonban, aki túlságosan is kötődött Bardellinóhoz, ragaszkodott a saját önállóságához. Ellene egy valóságos kis összeesküvést szőttek, ami politikailag sikeresnek is bizonyult. A camorradiplomácia egyik legkézenfekvőbb fegyverét vetették be ellene, ami az egyetlen módszer arra, hogy céljaikat megvalósítsák: kiprovokáltak egy belső háborút. Carmine Schiavone pentito története szerint a két főnök nyomást gyakorolt Antonio Bardellinóra, hogy az visszatérjen Olaszországba, és ott rávehessék, szabaduljon meg Mimi Iovinétől, Mario testvérétől, akinek bútorgyára volt és teljesen kívül esett a camorra körein, de a két főnök szerint túlságosan is jóban volt a csendőrséggel. Hogy meggyőzzék a nagy főnököt, még azt is bemesélték neki, hogy Mario is benne van testvére feláldozásában, ha ez a klán érdekeit szolgálja. Bardellino hagyta magát meggyőzni, és megölette Mimit, amint épp munkába tartott. A merényletet követően Szandokán és Cicciotto di Mezzanotte azonnal nekiláttak Mariót puhítani, hogy Bardellinót el kell tenni láb alól, mert képes volt egy szóbeszéd alapján kivégeztetni a testvérét. A kettős játéknak az volt a célja, hogy egymás ellen ugrassza a két főnököt. Szervezkedni kezdtek.

Bardellino csatlósai mind beleegyeztek, hogy pusztulnia kell Bardellinónak, a főnökök főnökének, annak az embernek, aki a létező legnagyobb bűnözőivállalkozói rendszert hozta létre Campaniában. A főnököt megfűzték, hogy menjen el Santo Domingóba, a brazil villába. 1988-ban itt látogatta meg őt Mario Iovine azzal az ürüggyel, hogy pontot tegyen a halliszt-kokain ügyletek körül kialakult vita végére. Egyik délután Iovine – miután nem találta meg a pisztolyát a helyén, vagyis a zoknijai között – fogott egy kalapácsot, és betörte vele Bardellino koponyáját. A testet a brazil tengerparton egy gödörbe temette el, ahol azonban sohasem találták meg, és így született az a legenda, miszerint Antonio Bardellino valójában él, és valamelyik dél-amerikai szigeten élvezi gazdagságának gyümölcseit. Dolga végeztével Iovine azonnal telefonált Vincenzo de Falcónak, hogy tájékoztassa a fejleményekről, és megadja a jelet az összes Bardellinóhoz hű tag meggyilkolására. Paride Salzillót, aki Bardellino unokaöccse és örököse volt, meghívták egy gyűlésre, ahol a Casalesi kartell minden vezetője megjelent. Carmine Schiavone azt mesélte, a fiút a főhelyre ültették, mintha a nagybátyját képviselné. Ekkor Szandokán hirtelen megtámadta és fojtogatni kezdte, miközben Cicciarello, az unokatestvére, és két másik tag, Raffaele Diana és Giuseppe Caterino lefogták a lábát és a karját. Megölhették volna egy pisztollyal vagy egy késszúrással is, de a saját kezükkel kellett megtenniük. Amióta 1345-ben II. András magyar királyt Aversában megfojtották egy összeesküvés során, amit felesége, Johanna, és a nápolyi trónt megkaparintani szándékozó Carlo di Durazzo vezette nápolyi nemesek szerveztek, az aversai vidéken a fojtogatással való gyilkolás a trón megöröklésének jelképévé vált, az uralkodó erőszakos leváltását jelentette. Szandokánnak be kellett bizonyítania az összes főnöknek, hogy ő az örökös, hogy kegyetlensége miatt őt illeti a Casalesi klán vezetői posztja. Antonio Bardellino olyan bonyolult és átláthatatlan vállalkozói hálózatot hozott létre, hogy az érdekeltségén belül működő cégek irányítása nem maradhatott sokáig az ő kezében. Megérettek arra, hogy megmutassák erejüket, átlépve a hierarchia lépcsőfokait. Így lett főnök Szandokán. Egy hihetetlenül hatékonyan működő rendszert hozott létre, amelyet teljes egészében saját családja köré szervezett. Testvére, Walter irányította a fegyveres csoportokat, unokatestvére, Carmine a gazdasági és pénzügyi műveleteket, másik unokatestvérét, Francescót megválasztatta Casal di Prinicpe polgármesterének, egy másik unokatestvérét, Nicolát pedig a Vám- és Pénzügyőrség helyi főnökének. Ezek mind nagyon fontos lépések voltak ahhoz, hogy biztos pozíciókat szerezzen a környéken, ami a kezdeti időszakban sokat jelentett. Szandokán uralkodásának első éveiben szoros politikai szövetségeket is kötött, amivel szintén bebiztosította hatalmát. Miután összeveszett a régi Kereszténydemokrata Párttal, Casal di Principében a klán az Olasz Liberális Pártot támogatta, amely addigi legnagyobb sikerét aratta a választásokon: az alig 1 százalékról, a klánok támogatását követően 30 százalékra tornázta fel magát. A családtagokat kivéve a klán többi fontos embere azonban mind ellenségesen

viszonyult Szandokánhoz. Különösen így volt ez a De Falcokkal, akiknek jó kis kapcsolataik voltak a csendőrséggel, a rendőrséggel, a különböző vállalkozói szövetségekkel és számos politikussal is. 1990-ben a Casalesi klán több vezetőségi ülést is tartott, és az egyikre meghívták Vincenzo de Falcót, becenevén „o fuggiasco”-t (a Menekülő). Úgy tervezték, a helyszínen kivégzik, ám De Falco nem jött el. Helyette azonban megérkeztek a csendőrök, akik letartóztatták az egybegyűlteket. Végül 1991-ben Vincenzo De Falcót mégis megölték, a saját autójában fejbe lőtték. A rendőrség összegörnyedve találta meg, a magnó be volt kapcsolva, és egy Modugno-kazetta forgott benne. Halálát követően törés következett be a Casalesi klán szövetségén belül. Az egyik oldalon a Szandokán-Iovine pároshoz húzó családok tömörültek, a Zagariák, a Reccia, a Bidognetti és a Caterino családok. A másik oldalon álltak a De Falcóékhoz hűséges Quadrano, La Torre, Luise és Salzillo családok. A De Falcók megtorolták a Menekülő halálát, mégpedig úgy, hogy 1991-ben megölték Mario Iovinét, Cascais városában, Portugáliában. Éppen egy nyilvános telefonfülkében beszélt, amikor szétlőtték a fejét. Iovine halála megnyitotta Szandokán előtt a terepet. Négy év háború következett, gyilkosságok, merényletek, folyamatos öldöklés, amely a De Falco és a Schiavone család csatlósai között zajlott. Az évek során egyes szövetségek felbomlottak és máshogyan alakultak újjá, családok álltak át a másik térfélre, majd vissza. Valódi megoldás nem született, de a területeket és a hatalmat végül megosztották egymás között. Szandokánt örökös nyertesként kezdték emlegetni a kartellen belül, és végül minden ellensége megtért, majd a szövetségese lett. Cement- és kábítószer-kereskedelem, védelmi pénzek kizsarolása, szállítmányozás, szemét, monopolizált kereskedelem, megrendelések kikényszerítése – ezek voltak Szandokán Casalesi kartelljének tevékenységi körei. A cementkonzorciumok adták a casalei klánok alapvető bevételét. Minden építőipari vállalkozás konzorciumoktól szerzi be a cementet, vagyis a konzorcium összehozza a klánokat a térségben létező összes építőipari vállalkozással és más ipari ágazatokkal is. A klánok által vezetett konzorciumok cementárait – ahogyan ezt Carmine Schiavone többször kihangsúlyozta – kivételesen alacsonyan lehetett tartani, mert a cementen kívül a konzorcium hajói fegyvert is szállítottak az embargó sújtotta közel-keleti országoknak. Tehát egy másodlagos, illegális tevékenység biztosította az elsődleges, legális tevékenység költségeinek jelentős csökkentését. A casalei klánok az építőipari ágazat minden területén profitot termeltek. Cementet kínáltak, voltak építőipari alvállalkozó cégeik, a nagy üzleteknél pedig kenőpénzt kaptak. A kenőpénz a legelső lépés, mert nélküle a klánok hatékonyan és olcsón dolgozó vállalkozásai meg sem mozdultak, ha pedig másvalaki mégis elvállalta a megbízást, biztosan történt vele valamilyen kellemetlenség. A Schiavone család által vezetett cég üzleti értéke úgy ötmilliárd euró körül van. A Casalesi kartell összesített gazdasági potenciálja – ingatlanok, részvények, készpénz, építőipari vállalkozások, cukorgyárak,

cementgyárak, uzsora, kábítószer- és fegyverkereskedelem – úgy harmincmilliárd euró értéket képvisel. A casalei camorra több szempontból is értékes gazdasági társulás lett – Campaniában a legmegbízhatóbb, és képes beszállni szinte bármilyen üzletbe. Az illegálisan felhalmozott tőke nagy mennyisége lehetővé teszi, hogy nagyon kedvező hiteleket nyújtson, és az alacsony árakkal vagy a megfélemlítés eszközével kordában tudják tartani a konkurenciát. Az új casalei camorra-burzsoázia a védelmi pénzek kizsarolásának módszerét is átalakította, méghozzá egyfajta kiegészítő szolgáltatásként, a camorra vállalkozásában való részvételi lehetőségként tálalva azt. Ha valaki havonta tejel a klánoknak, az jelentheti azt is, hogy csupán pénzt ad nekik azért, hogy nyugodtan üzletelhessen, de idővel azt is jelentheti, hogy az illető gazdasági védelmet kaphat a bankügyleteknél, pontosan fognak neki szállítani, és nem lesznek gondja a kereskedelmi ügynökökkel. A zsarolás ez esetben egy szolgáltatás megrendelésének kikényszerítésére vonatkozik. Ez az újfajta megközelítés bontakozik ki a casertai ügyészség 2004-es vizsgálatából, amely végül tizennyolc személy letartóztatásával végződött. Francesco Schiavone (Szandokán), Michele Zagaria és a Moccia klán voltak a Cirio és a Parmalat legfontosabb üzletfelei Campaniában. Az egész casertai vidéken, a nápolyi körzet egy részében, Lazio déli részén, Marche és Abruzzo tartományok és Lucania egy részén a Cirio, majd később a Parmalat által forgalmazott tej foglalta el a piac 90%-át. Az eredmény a casalei camorrával való szoros együttműködésnek, és azoknak a kenőpénzeknek volt köszönhető, amelyeket fent említett vállalatok a klánoknak fizettek annak érdekében, hogy megtarthassák vezető pozíciójukat a térségben. Az ügybe belekeveredett márkanevek mind egyetlen forráshoz, az Eurolat birodalomhoz voltak köthetőek, amely vállalat 1999-ben került át Cragnotti Ciriójától Tanzi Parmalatjához. Az ügyészek három bizományosi, és több más terjesztői és kereskedelmi tejipari vállalat elkobzását rendelték el, amelyeket, a vádak szerint, mind a casalei camorra irányított. A tejipari vállalkozások tulajdonosai strómanok voltak, akik a Casalesinek dolgoztak. Először a Cirio, majd a Parmalat is, annak érdekében, hogy kiemelt kliensként kezeljék őket, közvetlenül tárgyalt Michele Zagaria vejével, aki tíz éve bujkált az igazságszolgáltatás elől. Ő volt a Casalesi klán egyik fő embere. A különös bánásmódot elsősorban kereskedelmi eszközökkel biztosították. A Cirio és a Parmalat eleve nagy árengedményt adott a terjesztőknek – 4-6,5 százalékot a szokásos 3 helyett de más termelői támogatást is juttatott nekik, melynek következtében a hipermarketek és a kiskereskedők is jelentős árengedményhez jutottak. Így szerzett a Casalesi klán egyre nagyobb hatalmat a kereskedelmi szférában. Ahol pedig nem bírtak békés megegyezésre jutni a közös érdek kihangsúlyozásával, ott életbe lépett az erőszak: fenyegetés, zsarolás, a szállítójárművek megrongálása, és hasonlók. Megverték a sofőröket, kifosztották a konkurens cégek kamionjait, raktárakat égettek fel. Az embereken elhatalmasodott a félelem, úgyhogy a klánok által

felügyelt körzetekben nemhogy terjeszteni nem lehetett mást, de még csak találni sem lehetett senkit, aki fel merte volna vállalni, hogy ne csak a klánok által kijelölt termékeket forgalmazza. És az egészet végül a vevők fizették meg – a zárt piacon monopolhelyzet alakult ki, és a fogyasztói árak az egekbe szöktek, mert nem volt valódi konkurencia. A nemzeti tejipari vállalatok és a camorra közötti megegyezésre 2000 őszén derült fény, amikor a Casalesi klán egyik tagja, Cuono Lettiero úgy döntött, hogy együttműködik az ügyészséggel és beszél a klánok kereskedelmi kapcsolatairól. A folyamatos értékesítés megléte automatikusan bankgaranciát is jelentett, ami minden nagyvállalkozás álma volt. A Cirio és a Parmalat hivatalosan „sértett fél” volt, vagyis zsarolás áldozatai, a nyomozás azonban kiderítette, hogy az üzleti kapcsolatok meglehetősen kiterjedtek voltak, és mind a nemzeti vállalatok, mind pedig a helyi camorra igen gyümölcsözően profitáltak belőlük. A Cirio és a Parmalat sohasem tett hivatalosan panaszt a klánok esetleges zaklatása miatt Campaniában, bár 1998-ban a Cirio egyik alkalmazottját a saját, casertai otthonában érte atrocitás, brutálisan megverték a felesége és a kilencéves lánya szeme láttára, amiért nem teljesített a klánok egyik követelését. Erről sem született semmilyen feljelentés – a monopólium biztonsága sokkal jobb volt, mint egy bizonytalan piac. A campaniai piac monopolhelyzetének megőrzésére szánt kenőpénzekkel valahogy el kellett számolni a vállalatok könyvelésében – de ezzel sem volt semmi gond, a kreatív pénzügyőrök és a hamis mérlegkimutatások országában ez nem okozott problémát. Hamis számlák, hamis szponzori juttatások, hamis év végi prémiumok, mindez persze az eladott tejmennyiségre vetítve, és a dolog el is volt intézve. 1997-ben például a következő, soha le nem zajlott eseményekre költöttek állítólag pénzt: Mozzarella ünnep, Térzene, San Tammaro, Villa Literno védőszentjének ünnepe. A Cirio finanszírozta továbbá – amint az a köszönő oklevélben áll – a Polisportiva Afragolese nevezetű sportklubot is, amit valójában a Moccia klán irányított, valamint egy nem létező klubláncolatot, a Casalesi helyi társasági klubjait, amelynek tagjai sport, zenei és rekreatív tevékenységet folytattak. A klánok hatalma az utóbbi években akkora lett, hogy Kelet-Európában is megvetették a lábukat: Lengyelországban, Romániában, Magyarországon. Éppen Lengyelországban történt, hogy 2004 márciusában letartóztatták Szandokán unokatestvérét, Francesco Schiavonét, a Cicciarellót, a zömök, bajuszos főnököt, a camorra szövetségének egyik prominens tagját. Tíz emberölés, három emberrablás, kilenc emberölési kísérlet és több törvénysértés, többek között illegális fegyverkereskedelem és zsarolás miatt körözték. Akkor kapták el, amikor bevásárolni ment huszonöt éves román barátnőjével, Luiza Boetzcel. Cicciarello Antoniónak hívatta magát és egyszerű olasz vállalkozóként élt, ötvenegy éves volt. A barátnője valószínűleg sejthette, hogy valami nincs rendben a fiúja körül, mert amikor csatlakozni akart hozzá a Krakkó melletti Krosnóban, tett egy nagy körutazást a vonattal, hogy lerázza az esetlegesen őt

követő rendőröket. A nyomozók azonban nem vesztették szem elől, és végül kocsival követték a lengyel város külterületéig. Cicciarellót a helyi bevásárlóközpont pénztáránál kapták el – levágatta a bajuszát, göndör haját kiegyenesíttette és le is fogyott. Magyarországon telepedett le, de továbbra is találkozgatott a barátnőjével Lengyelországban. Óriási üzletek voltak a birtokában, állattenyésztő gazdaságok, felvásárolt építési területek, közvetítői szerződések helyi vállalkozókkal. Az országhatárokat átlépő bűnözés megelőzését és leküzdését célul tűző SECI (Délkelet-Európai Együttműködési Kezdeményezés) egyik olasz munkatársa azt jelentette, hogy Schiavone és az emberei rendszeresen járnak Romániába, és fontos üzleteket indítottak be Barladban (keleten), Sianaián (Románia központi részén), Kolozsvárott (nyugaton) és a Fekete-tenger partvidékén. Cicciarello Schiavonénak két szeretője volt: Luiza Boetz mellett a szintén román Cristina Coremanciauval is tartott fent viszonyt. Cicciarello letartóztatásának híre Casaléban nevetséges színben tüntette fel a főnököt. A helyi újság csak rájátszott a dologra, amikor „Cicciarellót letartóztatták a szertőjével együtt” szalagcímmel hozta le az újságot. A valóságban a két nő igazi menedzserként intézte az ügyeket és a befektetéseket Lengyelországban és Romániában, és fontos szerepet játszottak az üzletben. Cicciarello volt az egyik legutolsó főnök, akit letartóztattak a Schiavone családból. A húsz év során sokan kerültek rács mögé a Casalesi klán főnökei és csatlósai közül. A Spartacus elnevezésű perben – amelyet, ki tudja miért, arról a rebellis gladiátorról neveztek el, aki épp erről a földről indította el a valaha látott legnagyobb felkelést Róma ellen – felvonultatták mindazokat a vizsgálati eredményeket, amelyeket a Casalesi klán és annak emberei utáni nyomozás során gyűjtöttek. Az ítélet napján én is elmentem a Santa Maria Capua Vetere-i Bíróságra. A Vespát két kocsi közé parkoltam le, és sikerült bejutnom a terembe. Arra számítottam, hogy tévékamerák és fotósok tömegének látványa fogad, de nagyon kevés sajtos jelent meg, azok is csak a helyi tévétől és újságtól jöttek. Csendőrből és rendőrből azonban rengeteg volt, úgy kétszáz fő. A bíróság épülete fölött két helikopter körözött folyamatosan, olyan alacsonyan, hogy a zúgásuk behallatszott a terembe. Kutyákkal és műszerekkel ellenőrizték a helyszínt, bombák után kutattak. A tapintható feszültség és hatalmas felhajtás ellenére a nemzeti tévétársaságok és a nagy napilapok mégsem voltak jelen. A média egyszerűen nem foglalkozott a legnagyobb perrel, amelyet valaha indítottak bűnözői kartell ellen Olaszországban, és amelyben a legtöbb gyanúsított és vádemelési javaslat fordult elő. A Spartacus-pert a hivatalnokok a 3615-ös szám alatt tartják nyilván, ezt a jelölést kapta a főakta, amely mind az 1300 vizsgálat anyagát tartalmazza, és amelyet a DDA 1993-ban, vagyis Carmine Schiavone első vallomásakor nyitott meg. A per hét évig és huszonegy napig tartott, összesen hatszázhuszonhat kihallgatásra került sor. Ez volt az utóbbi tizenöt év legösszetettebb maffiapere. Ötszáz tanút hallgattak meg, továbbá huszonnégy pentitót, akik közül hat maga

is vádlott volt. Az 1995-ös letartóztatási hullámot hamarosan követték a Spartacus-művelet kistestvérei, a »Spartacus 2« és a »Regi Lagni«, vagyis a Bourbonok idejéből, a tizennyolcadik századból származó csatornarendszer újjáépítésével kapcsolatos vizsgálat. A Regi Lagni újjáépítését évekig a klánok végezték, de csak elméletileg. A vádak szerint többmilliárdos tendereket nyertek meg, ám a pénzt nem a történelmi értékű csatornarendszer újjáépítésére és megóvására fordították, hanem átfolyatták saját építési vállalkozásaikba, amelyek így Olaszország-szerte egyre nagyobb sikereket értek el. Ezek után jött a Casalesi klán egyik legnagyobb csalását leleplező »Aima« per. Az úgynevezett feleslegmegsemmisítő központokban, ahol az Európai Unió átvette és megsemmisítette az eladhatatlan gyümölcsöt, amiért aztán kártérítést fizetett a termelőknek, a nagy kráterekbe a klánok a gyümölcs helyett szemetet, vashulladékot és építési törmeléket öntöttek. A megsemmisítés előtt mindent szépen lemértek, mintha valóban gyümölcs lenne, aztán felvették a kártérítési pénzt, a gyümölcsöt pedig saját maguk értékesítették valahol. Ebben az ügyben százharmincegy vagyonelkobzásról szóló határozat született, amelyek vállalatokra, telkekre és mezőgazdasági üzemekre vonatkoztak, több száz millió euró összértékben. Az elkobzott társaságok között volt többek között két labdarúgóklub is, az Albanova, amelyik a C osztályban szerepelt, és a Casal di Principe. A vizsgálat kiterjedt arra a befolyásolásra is, amit a klánok gyakoroltak az alvállalkozók kijelölésekor a közmunkákra kiírt pályázatokban, illetve az ezekhez kapcsolódó építőanyag-beszállításoknál és a földmunkáknál. A vizsgálat másik kiemelt jelentőségű fejezete az EU agrártámogatási juttatásaival való visszaélésekre vonatkozott. Ezenkívül a vádiratban szerepelt több száz gyilkosság és illegális kartellügyek. Miközben ott ültem a teremben az ítéletre várva, arra gondoltam, hogy ez a per nem egyszerűen csak egy a déli camorracsaládok ellen lefolytatott szokásos perek közül. Ez a tárgyalás számomra történelmi jelentőséggel bírt, olyan volt, mint a nürnbergi per, azzal a különbséggel, hogy itt, a Reich generalisszimuszaival ellentétben, a jelenlévő camorratagok többsége továbbra is hatalommal rendelkezett, ugyanúgy birodalmának feje maradt. Egy győztesek nélküli Nürnberg. A vádlottak a kalitkáikban ültek, csendben. Szandokánt csak képernyőn keresztül lehetett látni, túlságosan is kockázatos lett volna ideszállítani, úgyhogy ő a viterbói börtöncellából követte az eseményeket. A teremben csak az ügyvédek sutyorgását lehetett hallani – több mint húsz ügyvédi iroda ötven ügyvédje volt valamilyen szinten résztvevője a pernek, ki védőként, ki tanácsadóként, ki megfigyelőként. A vádlottak rokonai a számukra kijelölt, a nagy aula mellett lévő biztosított helyiségből, egy monitoron keresztül kísérték figyelemmel az eseményeket. Amikor Catello Marano, a bíróság elnöke a kezébe vette a harmincoldalas iratot, a teremre csend borult. Csak a nehéz lélegzeteket, a torkok nyeldeklését, az órák ketyegését és a lenémított mobiltelefonok vibrálását lehetett érzékelni. A csend ideges csend volt, az aggodalom súlyos csendje. Az

elnök először az elítéltek neveit, majd a felmentettek neveit olvasta fel. Huszonegy életfogytig tartó börtönbüntetés, több mint hétszázötven év fegyház. Huszonegyszer ismételte el az életfogytig tartó büntetésről szóló paragrafust, gyakran az elítélt nevével együtt. További hetven alkalommal olvasta fel a különböző súlyosságú büntetéseket, a kiszabott évek ismertetésével, felsorolva a klánok embereinek, csatlósainak és menedzsereinek neveit, akiknek most fizetniük kellett azért, mert szövetséget kötöttek a szörnyűséges casalei hatalommal. Fél kettőkor mindennek vége volt. Szandokán szót kért. Izgatott volt, reagálni akart az ítéletre, előterjeszteni a saját elméletét, amelyet a védőügyvédei ötlöttek ki: hogy ő csak egy sikeres vállalkozó, és az egész per nem más, mint összeesküvés, amit irigy és marxista bírák indítottak ellene, akik bűnözői csoportként akarják feltüntetni az aversai térség jóravaló és jómódú vállalkozói rétegét ahelyett, hogy sikerét annak tulajdonítanák, aminek köszönhető, vagyis a vállalkozói tehetségnek. Kijelentette, hogy az ítélet igazságtalan. A felemlegetett halottak – az ő olvasatában – nem camorra háborúiban, hanem a térségben élő ősi szokásjog alapján kirobbant konfliktusokban haltak meg. Szandokántól azonban ekkor megtagadták a szót. Úgy hallgattatták el, ahogy a hangoskodó gyerekeket szokták az iskolában. Ordítozni kezdett, mire a bírák kikapcsoltatták a mikrofonját. A képernyőn csak egy hadonászó szakállas férfit lehetett látni, aki folytatta a toporzékolást, de végül a képet is elvették. Az aula szinte azonnal kiürült, lassan a csendőrök és a rendőrök is elszállingóztak, a helikopter azonban még ott körözött az épület felett. Furcsa, de nem volt olyan érzésem, hogy a Casalesi klánt legyőzték. Sok embert a rács mögé juttattak pár évre, néhány főnök élete végéig börtönben lesz, de aztán idővel egy-kettő úgy dönt, beszél, hogy egy ideig élvezhesse a rácsok nélküli életet. Szandokán haragja annak a hatalomhoz szokott embernek a dühe volt, akinek ugyan ott van a fejében birodalmának pontos térképe, de közvetlenül nem volt képes irányítani azt. Azok a főnökök, akik a hallgatást választják, egy metafizikai, képzeletbeli hatalom birtokosai maradnak. Mindent el kell követniük, hogy elfelejtsék azokat a vállalkozókat, akiket ugyan ők indítottak el és ők támogattak, mégis megúszták, mert nem voltak a klán tagjai. A főnökök, ha akarnák, a vállalkozókat is börtönbe juttathatnák, de akkor meg kellene szólalniuk, ezzel pedig lerombolnák tekintélyüket, és veszélybe sodornák családtagjaikat. Továbbá – egy főnök számára igencsak tragikus módon – a befektetett pénzt sem látnák viszont, még a legálisan működő vállalkozásokból sem. Hiába vallanának be mindent, soha nem tudnák meg, hová tüntették el a pénzüket. A főnököknek mindig fizetniük kell, nem úszhatják meg. Gyilkolnak, háborúkat vívnak, és ők azok, akik az első láncszemet jelentik az illegális tőkéhez – ez a tény pedig az ő bűneiket mindig sokkal jobban behatárolhatóvá teszi, mint a tiszteletre méltó fehér galléros üzletfeleik bármilyen gazdasági visszaélését. Egyébként, egy főnök sem uralkodhat örökké. Cutolo után jön Bardellino, Bardellino után Szandokán, Szandokán után Zagaria, La Monica után Di Lauro,

Di Lauro után jönnek a Spanyolok, utánuk pedig ki tudja, még ki más. A camorra Rendszerének gazdasági hatalma pontosan a vezetők és a bűnözői módszerek állandó váltakozásában rejlik. A klánoknál az egyszemélyes diktatúra mindig rövid életű, mert ha egy főnök túl hosszú ideig uralkodna, az felemelné az árakat, monopolizálná a piacot – ami ettől megbénulna –, mindig ugyanabba az ágazatba fektetne be és nem keresne új lehetőségeket. Ahelyett, hogy értéktöbbletet termelne a Rendszer gazdaságának, akadályozná annak folyamatait. Ezért aztán, amint egy főnök hatalomhoz jut, nemsokára új figurák jelennek meg, akik készek arra, hogy átvegyék a helyét, akár erőszakkal is, és az óriások vállán lépkedve előrébb jussanak. A hatalom mechanizmusának egyik legkitűnőbb megfigyelője, az újságíró Riccardo Orioles mindig hangsúlyozta: „A bűnözés nem maga a hatalom, csupán a létező hatalmak egyike.” Soha nem lesz olyan főnök, aki be akarna kerülni a kormányba. Ha a camorra maga lenne a hatalom, akkor az üzlet sem létezhetne, ami pedig mind a legális, mind az illegális gazdaság létfontosságú eleme. Ebben az értelemben minden egyes letartóztatás, minden óriásper csak egy módszer arra, hogy új főnökök kerüljenek hatalomra, hogy megszakadjon egy-egy fázis, de semmiképpen sem olyan művelet, ami képes lenne lerombolni magát a rendszert. A másnapi újságokban megjelent fényképek, a főnökök, a csatlósok, a fiatal bűnözők és az öreg börtöntöltelékek arcai nem egy ördögi bűnözői kör képét mutatták, hanem a hatalomnak egy olyan mozaikját, amelyet húsz éven keresztül senki sem volt képes figyelmen kívül hagyni, de szembe sem mert szállni vele. A Spartacus-per ítéleteit követően a bebörtönzött főnökök burkolt és nyílt fenyegetéseket küldözgettek bíráknak, ügyészeknek, újságíróknak, egyszóval mindazoknak, akiket felelősnek tartottak azért, mert a törvény szemében az egyszerű kőművesből cementvállalkozóvá, szelíd ökörből pedig bérgyilkossá váltak. Lorenzo Diana képviselő továbbra is az egyik leggyűlöltebb célpontjuk maradt, a per során nyíltan meg is fenyegették. Szinte közvetlenül a tárgyalások lezárulta után valakiknek sikerült bejutni a képviselő testvérének pisztrángtenyészetébe, kihalászták a halakat, majd hagyták őket lassan megfulladni a parton. Egyes pentitók szerint a szervezeten belül a „héják” még merényletet is terveztek a képviselő ellen, de a művelet a klán mérsékeltebb szárnya megakadályozta, és talán a képviselő testőrsége is közrejátszott a dologban. A fegyveres testőrök jelenléte egy klánnak nem jelent akadályt. Nem félnek a páncélozott autótól, sem a rendőröktől, a testőri jelenlét azonban egy jelzés, hogy az az ember, akit meg akarnak ölni, nincs egyedül, és nem fognak tőle olyan könnyen megszabadulni, mert nem olyasvalaki, akinek a halála csupán a rokonait érdekelheti. Lorenzo Diana egy azok közül a politikusok közül, akik nemcsak úgy általánosságban akarják megállítani a bűnözést, hanem fel akarják tárni a casaleiek hatalmának összetettségét. A San Cipriano d’Aversában született szenátor közvetlen közelről kísérhette figyelemmel Bardellino és Szandokán felemelkedését, az öldöklést, a gyilkosságokat, az

ügyleteket. Mindenkinél jobban ismeri a hatalmukat, ezért a klánok félnek a tudásától és az emlékezetétől. Attól tartanak, hogy egyik pillanatról a másikra ismét feltámadhat a média érdeklődése a casaleiek hatalma iránt, mert a szenátor beszámolhat arról a Maffiaellenes Bizottságban, amiről a sajtónak fogalma sincs, mivel csupán a helyi bűnözés megnyilvánulásának tartja. Lorenzo Diana egyike azon ritka keveseknek, akik tudják, hogy a camorra elleni harchoz karthauzi türelem szükségeltetik, amivel újra és újra, szálanként kell lebontani a gazdaság sűrű gombolyagait, hogy eljussunk a bűnözés irányítóihoz. Lassan, de következetesen, kitartóan, akkor is, amikor már lankadna a figyelem, amikor minden hiábavalónak tűnik, amikor egy részlet feltárása újabbakhoz vezet, és úgy tűnik, hogy a bűnözők hatalmát képtelenség legyőzni. Miután a perben megszületett az ítélet, immár nyíltan kitörhetett a harc a Bidognetti és a Schiavone családok között. Éveken át sorozatosan szembekerültek egymással a különböző klánszövetségeken keresztül, de a közös érdek mindig elsimította az ellentéteket. A Bidognettiknek erős fegyveres csoportjaik vannak, a területük a casertai körzettől északra esik, és egészen a domiziai tengerpartig húzódik. A kegyetlenségükről híres Bidognettik egyszer élve elégettek egy bártulajdonost, Francesco Salvót, amiért bárjában, a Tropicanában, az ő videopóker játékgépeiket lecserélte egy rivális klán gépeivel. A Mezzanotték foszforbombát dobtak Gabriele Spenuso kocsijára, amikor éppen Nola-Villa Laternon át haladt. Domenico Bidognetti 2001-ben elrendelte Antonio Magliuolo halálát, amiért az, annak ellenére, hogy nős, udvarolni próbált egy lánynak, aki történetesen a főnök unokahúga. A férfit a tengerparton egy székhez kötözték, és homokkal tömték be a száját meg az orrát. Magliuolo köpködött, rágott, próbálta kifújni, lenyelni majd kihányni a homokot, de ezzel csak nyúlós csirizt csinált a szájában, amitől lassan megfulladt. A Mezzanotték kegyetlensége egyenes arányban állt vállalkozói hatalmukkal. A szemétüzletben működő Bidognettik – a nápolyi DDA 1993 és 2006 között lezajlott vizsgálatai szerint – szoros kapcsolatot építettek ki a P2 szabadkőműves páholy egyik ágával. A páholyhoz kötődő vállalkozások veszélyes hulladékát tüntették el illegálisan, méghozzá nagyon kedvező árakon. Cicciotto di Mezzanotte egyik unokája, Gaetano Cerci volt a klánok és a szabadkőművesek közötti összekötő, őt a környezetkárosító maffiaügyleteket feltáró »Adelphi« művelet során tartóztattak le, amikor is kiderült, hogy gyakran személyesen találkozott Licio Gellivel. A nyomozók feltárták, hogy az egyik szemétügyletben, ahol csupán egyetlen vállalat volt érintett, több mint harmincötmillió euró cserélt gazdát. A két főnök, Bidognetti és Schiavone életfogytig tartó börtönbüntetését töltvén könnyedén megtehette volna, hogy kihasználja a másik távollétét, feltüzeli az embereit és megpróbálja kiirtani a rivális klánt. Volt egy pillanat, amikor nagyon úgy tűnt, valóban komoly konfliktus tör ki, méghozzá az a fajta, amikor naponta kell hullaszállítót rendelni. 2005 tavaszán Szandokán legkisebbik fia elment egy helyi mulatságra Paretébe, ami a Bidognettik körzetéhez tartozott, és ott – a nyomozati anyagok

szerint – udvarolni kezdett egy lánynak, annak ellenére, hogy az a barátjával érkezett. Az ifjú titán a testőrei nélkül ment, azt hitte, már az a tény, hogy ő Szandokán fia, megóvja majd minden atrocitástól. Nem így történt. Egy kisebb csoport körülvette, kivitték a helyiségből, aztán jó párat behúztak neki, megpofozták és fenékbe rugdosták. A „megruházás” után kórházba kellett mennie, ahol összevarrták a fejét. Másnap egy tizenöt főből álló, motorral és kocsikkal érkező csoport parkolt a Penelope bár elé, a kis örököst elnáspángoló fiúk törzshelyére. A baseballütőkkel felszerelt társaság szétverte a berendezést, véresre vertek mindenkit, akit ott találtak, de nem sikerült elkapniuk a bűnösöket, azoknak ugyanis a hátsó kijáraton keresztül sikerült időben lelépniük. Az utcán azonban bevárták a baseballütősöket, és a nyílt színen rájuk lőttek – egy vétlen járókelőt el is találtak. Válaszul másnap három motor érkezett a Casal di Principe-i Caffé Matteotti elé, ami a Schiavone klán fiatalabb tagjainak találkozóhelye volt. A fiúk lassan szálltak le a motorról, időt hagyva a járókelőknek, hogy elhagyhassák a helyszínt, azután mindent szétvertek, ami a kezük ügyébe került. Sokan komoly sérüléseket szereztek, több mint tizenhat embert megkéseltek. A feszültséggel teli légkör egy új háború kezdetét jelentette. A helyzetet tovább rontandó az egyik napilap váratlanul lehozta Luigi Diana, a pentito vallomását, aki azt állította, hogy Bidognetti volt a felelős Schiavone első letartóztatásáért, mert ő volt az, aki elköpte a csendőröknek, hogy a főnök hol bujkál Franciaországban. A fegyveres csoportokat azonnal készültségbe helyezték, a csendőrség pedig felkészült a hullák elszállítására. A háború kitörését maga Szandokán akadályozta meg, méghozzá a nyilvánosság előtt. A börtön rigorózus szabályait kijátszva sikerült egy nyílt levelet küldenie az egyik helyi újságnak, ami 2005. szeptember 21-én az első oldalon meg is jelent. A főnök, akár egy jó igazgató, feloldotta a konfliktust azzal, hogy cáfolta a pentito vallomását, akinek egyébként a tanúskodása után néhány órával megölték az egyik családtagját. „Aki beköpött, vagyis aki kinyitotta a száját és elintézte a letartóztatásomat Franciaországban, amint az egyértelműen bizonyítást nyert, Carmine Schiavone volt, és nem Cicciotto Bidognetti. Az igazság az, hogy az a személy, akit Luigi Dianának hívnak, hazudik, és személyes bosszúból mételyt szít.” Ezután Schiavone „javasolja” az újság főszerkesztőjének, hogy helyesen ismertesse a híreket: „Kérem Önöket, ne hagyják magukat befolyásolni egy ilyen kétes hírű személy által, és ne essenek abba a hibába, hogy napilapjukat bulvárlappá silányítják. Ezzel elkerülhetetlenül elveszítené a hitelességét éppúgy, ahogyan az Önök egyik konkurense, amelynek előfizetését nem újítottam meg. Ezt rajtam kívül többen is meg fogják tenni, mert senki sem fog befolyásolható újságot vásárolni.” A levéllel Szandokán hitelteleníti a konkurens újságot, és hivatalosan megerősíti, hogy ezentúl a levél címzettjét tartja megfelelőnek.

„Azt már nem is sorolom fel, hogy az Önök konkurense micsoda hazugságokat írt, pedig e sorok írója olyan tiszta, mint a forrásvíz!” Szandokán közölte az embereivel, hogy ezentúl az új újságot kell vásárolni, nem a régit, Olaszország börtöneiből pedig sorra futottak be az új előfizetési igények, valamint a régi előfizetések lemondásai. A főnök a levelet egyfajta Bidognetti felé nyújtott békejobbal zárja: „Az élet mindig hoz valamit, amit fel kell vállalni. Ezeket az úgynevezett pentitókat az élet a sárba taszította. Mint a disznókat.” A Casalesi kartellt nem győzték le. Sőt úgy tűnik, fellendülőben van. A nápolyi Maffiaellenes Ügyészség vizsgálata szerint a kartellt jelenleg ketten vezetik, Antonio Iovine, becenevén „o ninno” (a Csecsemő), mert szinte még gyerek volt, amikor a klán vezetőségébe került, és Michele Zagaria, a casapesennai menedzserfőnök, becenevén „capastorta”, vagyis Ferdefejű, szabálytalan arcberendezése miatt, de ő úgy tűnik, mostanában „Manerá”-nak hívatja magát. Mindkét főnök évek óta bujkál, és a Belügyminisztérium nyilvántartása szerint a legveszélyesebb szökésben lévő bűnözők közé tartoznak. Mindketten elérhetetlenek, de egészen biztos, hogy sokat tartózkodnak a lakóhelyükön. Egyik főnök sem engedheti meg magának, hogy túl hosszú időre elhagyja a gyökereit. Innen ered a hatalma, így itt is bukhat meg. Csupán pár kilométeres körzetről van szó, apró falvakról, szűk utacskákról és magányos tanyákról, mégsem lehet őket elkapni. Itt vannak. Nemzetközi utakon járnak, de mindig visszatérnek, az év nagy részében az országban vannak. Mindenki tud róluk, mégsem kapják el őket. Védelmi vonalaik olyan hatékonyan működnek, hogy mindig megakadályozzák a letartóztatást. A villáikban továbbra is ott lakik a családjuk és a rokonaik. Antonio Iovine háza egy szecessziós kis palota, Michele Zagariáé viszont egy igazi építészeti remekmű. Tető helyett üvegkupola fedi, hogy a fény akadálytalanul jusson át, és minél nagyobbra növessze az amúgy is óriási fát, amit a nappali kellős közepére ültettek. A Zagaria családnak Olaszország-szerte több tucat vállalkozása van, és a nápolyi DDA ügyészei szerint az övék a legnagyobb földmunkákra specializálódott olasz cég. Minden tekintetben a leghatalmasabb. A Zagariák gazdasági felsőbbrendűsége nem közvetlenül a bűnözői tevékenységből származik, hanem abból a képességből, hogy megfelelő arányban használják a legális és az illegális tőkét. Ezek a cégek hihetetlenül versenyképesek. Valóságos kolóniáik vannak Emíliában, Toszkánában, Umbriában és Venetóban, ahol a maffiaellenes ellenőrzések sokkal ritkábbak, amely lehetővé teszi, hogy egész ágazatokat telepítsenek át oda. A campaniai klánok eleinte csak felhasználták az északi vállalkozásokat, ma már közvetlenül irányítják őket. A modenai és arezzói vidéken a Casalesi klánok a kezükben tartják az építőipari ügyletek nagy részét, amihez elsősorban casertai munkásokat alkalmaznak. A jelenlegi vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy a Casalesi klánhoz tartozó építőipari vállalkozások irdatlan sebességgel épültek be az északi struktúrákba.

A Franco Imposimato vizsgálóbíró által 1995 júliusában vezetett vizsgálat kimutatta, hogy a Nápoly-Róma TAV (a francia TGV olasz megfelelője – a ford.) megépítésére kiírt tender nyertes nagyvállalatai mind az EDILSUD-dal, Michele Zagaria vállalkozásával kötöttek alvállalkozói szerződést, de több tucat más építőipari céggel is, amelyek mind a casalei kartellhez tartoztak. A NápolyRóma gyorsvasút nagy üzletnek bizonyult, körülbelül tízezermilliárd lírát hozott a konyhára. A vizsgálatok során arra is fény derült, hogy a Zagaria klán már most megállapodott a kalábriai ‘ndrinével, hogy amennyiben a gyorsvasút Reggio Calabriát is elérné, mindketten részt fognak venni a kiírt pályázatokban. A Casalesi klánok akkor is, és most is készenlétben állnak. A casalei szövetség casapesennai ágának – ezt a legutóbbi években derítette ki a nápolyi Maffiaellenes Ügyészség – sikerült elnyernie egy csomó közmunkára kiírt pályázatot Észak-Közép-Olaszországban azzal, hogy részt vett az 1997-ben Umbriát sújtó földrengés újjáépítési munkáiban. Az aversai körzet camorravállalkozásai sikerrel pályázhatnak minden nagyobb pályázat részfázisaira. Gépek bérbeadása, földmunkák, szállítás, munkaerő biztosítása. Az aversai térség cégei ugrásra készen állnak – jól szervezettek, gazdaságosan, gyorsan és hatékonyan működnek. Casal di Principében hivatalosan ötszáztizenhét építőipari cég van. Nagyon sok közülük a klánok közvetlen irányítása alatt áll, több száz pedig a térségben elszórtan működik, és bármikor képes beszállni bármilyen munkába. A klánok nem akadályozták a területfejlesztést, inkább a saját hasznukra fordították. Egy néhány négyzetkilométeres, zsebkendőnyi területen valóságos betonbirodalmak épültek az utóbbi öt évben – Marcianisében megépült Olaszország egyik legnagyobb multiplex moziplázája, Teverolában pedig Dél-Olaszország legnagyobb bevásárlóközpontja, valamint ugyancsak Marcianisében Európa legnagyobb bevásárlóközpontja. Ebben a térségben óriási a munkanélküliség és állandó a kivándorlás. Az óriási kereskedelmi agglomerátumok itt nem az antitér szerepét töltik be (Marc Augé etnológus fogalma), sokkal inkább illik rájuk a kezdettér meghatározás. Ahhoz ugyanis, hogy a pénznek legális eredetet lehessen biztosítani, olyan helyekre van szükség, ahol vásárlás és fogyasztás zajlik, mert a befolyó bevétel már teljesen legális. Minél több bevásárlóközpont épül és üzem működik, minél több szállítás történik és beszállító kapcsolódik be, a pénz annál gyorsabban lesz tiszta, és kerülhet be a legális üzletekbe. A klánok nagy nyereségre tettek szert a vidék infrastruktúrájának fejlesztéséből, most pedig alig várják, hogy a következő nagyberuházásokból is levegyék a saját sápjukat. Izgatottan készülnek a térségben tervezett műveletekben való részvételre – az aversai metróvonal és a grazzanisei repülőtér megépítésére, amely Európa egyik legnagyobb légikikötője lesz, és Cicciarello és Szandokán egykori tanyáitól nem messze épül meg. A fél régió a Casalesi klán tulajdonában van. A nápolyi DDA által az utóbbi néhány évben elkobzott ingatlanok összértéke meghaladja a hétszázötven millió

eurót. A felsorolás félelmetes. Csak a Spartacus-per ideje alatt százkilencvenkilenc gazdasági épületet, ötvenkét telket, tizennégy vállalatot, tizenkét gépjárművet és három vízi járművet koboztak el. Egy 1996-os eljárás keretében a Schiavone családtól és néhány hozzájuk közel álló személytől négyszázötvenmilliárd líra értékben koboztak el cégeket, villákat, telkeket és drága luxusautókat (többek között Szandokán Jaguárját, amiben első letartóztatásakor ült). Olyan mértékű veszteség volt ez, amely minden más vállalatot csődbe juttatott volna. Bármelyiket, de nem a Casalesi klánt. Minden egyes alkalommal, amikor elolvastam az elkobzott ingatlanok listáját, amikor szembesültem a DDA okozta veszteséggel, a rosszullét környékezett. Bárhová néztem, úgy tűnt, hogy minden a főnököké. Minden. Földek, bivalyok, tanyák, bányák, autószerelő-műhelyek, sajtüzemek, szállodák, éttermek. A camorra mindenhatósága nyilvánvaló, szinte nem volt olyan, ami ne az ő tulajdonuk lett volna. Dante Passarelli – egy vállalkozó Casal di Principéből, akiben mindenkinél erősebb volt a birtoklási vágy. Évekkel ezelőtt tartóztatták le, bűnszervezetben való részvétel miatt. A vád szerint ő volt a Casalesi klán pénztárnoka, és a Btk. 416. §-a alapján nyolc év börtönbüntetés várt rá. Passarelli nem csupán egyike volt azon vállalkozóknak, akik az ügyleteiket a klánon keresztül vagy magának a klánnak a megbízásából bonyolították, Passarelli maga volt a Vállalkozó, az elsők között is a legelső, a legmegbízhatóbb. Egyszerű kereskedőként kezdte, de hihetetlen érzéke volt az üzlethez, és a klán idővel rábízta a legnagyobb volumenű befektetéseinek intézését. Előbb nagykereskedő, majd ipari vállalkozó lett. A száraztészta gyártása mellett az építőiparba is belekóstolt, cukorgyára, majd catering cége lett, végül a fociba is beszállt. Dante Passarelli vagyona a DDA becslése szerint három- és négyszázmillió euró között mozgott. Ennek a gazdagságnak egy része a mezőgazdasági-élelmiszeripari ágazatban befektetett részvényekből és piaci részesedésekből tevődött össze. Az ő tulajdonában állt az Ipam, az egyik legnagyobb olasz cukorgyár. A Passarelli Dante és fiai cég egyike lett a készételt előállító vezető vállalkozásoknak, ő nyerte el a Santa Maria Capua Vetere-i, a capuai és a Sessa Aurunca-i kórházak által kiírt ételbeszállítói tendert. Több száz lakása, kereskedőházai és ipartelepei voltak. 1995. december 5-én, letartóztatásának pillanatában a következő vagyontárgyak kerültek elkobzásra: kilenc bérbe adott épület Villa Liternóban, egy lakás Santa Maria Capua Veterében, egy másik Pinetamaréban, egy bérbe adott ingatlan Casal di Principében. Ezenkívül: telkek Castelvolturnóban, Casal di Principében, Villa Liternóban és Cancello Arnonéban, a La Balzana mezőgazdasági komplexum Santa Maria la Fossában, amely kétszáz hektár földet és negyven gazdasági épületet foglalt magába, és végül a szeme fénye, legdrágább kincse, a Gallipoliban horgonyzó Anfra 111, az úszómedencével és több tucat, jakuzzival ellátott fényűző kabinnal rendelkező luxusjacht, amellyel Szandokán és felesége körutazást tett a görög szigeteken. Javában folyt a vagyontárgyak és ingatlanok elkobzása, amikor 2004 novemberében Dante

Passarellit holtan találták. Kiesett egyik házának erkélyéről. A hullát felesége találta meg. A koponyája kettétört, a gerince darabokban. Halálának körülményeit a mai napig vizsgálják. Még mindig nem világos, hogy véletlen baleset volt-e, vagy a szokásos névtelen kéz lökte le Passarellit az erkélyről. Halálával mindazon vagyon, ami egyébként az Államhoz került volna, a családra szállt. Passarelli tehetséges vállalkozó volt, aki kivételes képességei folytán olyan tőkét kapott a kezébe, amit magától sohasem szerezhetett volna meg, és ezt a tőkét a lehető legjobban megforgatva óriási vagyonokat szerzett. Ezután azonban, talán egy hiba folytán, elindult a vizsgálat, és akkor már a pénz sem segíthetett rajta. Vállalkozói tehetsége valóságos birodalomhoz juttatta, de elkobzással beismert vereségét halállal jutalmazták. A klánok nem tűrik a hibákat. Amikor az egyik per idején Szandokánnal közölték, hogy Dante Passarelli meghalt, a főnök szenvtelenül csak ennyit mondott: „Nyugodjék békében.” A klánok igazi hatalma mindig is a beton volt. Nyaranta sokszor dolgoztam építkezéseken – ahhoz, hogy betont keverhessek, csak annyit kellett tennem, hogy megmondtam a művezetőnek, honnan származom. Senki nem mert elutasítani. Campania adja Olaszország legjobb építőmunkásait, a legügyesebbeket, a leggyorsabbakat, a legolcsóbbakat, a legkevésbé macerásakat. Ez irdatlanul kemény munka, amit valójában sohasem sikerült tökéletesen elsajátítanom, és ami csakis akkor kifizetődő, de akkor sem igazán, ha minden erődet, minden izmod összes energiáját beleadod. Gyakorlatilag bármilyen időjárási körülmények között lehet dolgozni, símaszkban, de akár egy szál gatyában is. A cement érintése és a belőle áradó átható szag volt az, ami megértette velem, mi is a hatalom, a valódi hatalom alapja. Viszont az építőipar mechanizmusát teljes mélységében csak akkor értettem meg, amikor meghalt Francesco Iacomino. Harminchárom éves volt, munkaruhában találtak rá Ercolanóban, a Quattro Orologi utca és a Gabriele D’Annunzio sugárút kereszteződésében. Leesett egy állványról. A balesetet követően az építkezésről mindenki elmenekült, beleértve a főmérnököt is. Senki sem hívta ki a mentőket, mert attól féltek, hogy talán túl hamar érnek oda, még mielőtt összeszedhetnék a cókmókjukat. Amikor a testet ott hagyták félúton, Francesco még élt, a tüdeje kilyukadt és vért köpött. Ez az eset, amely csak egy volt a háromszáz építőmunkás halála közül, akik évente megdöglenek Olaszország építkezésein, valahogy beleivódott a testembe. Iacomino halálakor az a fajta dühroham kerített hatalmába, ami nem idegbajos üvöltéssel, hanem asztmatikus hörgéssel, levegő utáni kapkodással jelentkezik. Szerettem volna úgy tenni, mint Luciano Biancardi főszereplője a La vita agrában, aki azzal az elhatározással jön Milánóba, hogy felrobbantja a Pirelli-tornyot, és ezzel megbosszulja a Ribollában elpusztult negyvennyolc bányász halálát, akik 1954 májusában a Camorra-tárnában felrobbantak. A tárnát a bányászok hívták így, a siralmas munkakörülmények miatt. Talán nekem is ki kellene választanom egy

épületet, gondoltam. Az Épületet, amit felrobbanthatnék, de még mielőtt beleélhettem volna magam a skizofrén merénylő szerepébe, a fülemben hirtelen dübörögni kezdett Pasolini Én tudomja, mint valami zenei aláfestés, ami nyomasztóan gyötörni kezdett (utalás P. P. Pasolini híres írására, amely 1974. november 14-én a Corriere della Serában jelent meg – a ford.). Így ahelyett, hogy megkerestem volna az épületemet, amit majd a levegőbe röpítek, elmentem Casarsába Pasolini sírjához. Egyedül mentem, bár ahhoz, hogy az ilyen dolgok kevésbé tűnjenek érzelgősnek, inkább társasággal kellene felkerekedni, csoportosan, egy kis csapatnyi hűséges olvasóval vagy legalább egy barátnővel. Én azonban egyedül mentem, makacsul egyedül. Casarsa kedves hely. Könnyű elképzelni itt valakit, aki az írásaiból szeretne megélni, de olyasvalakit, aki nagyon mélyre, a pokol legmélyére akar leásni, nehezen. Pasolini sírjához nem tisztelegni és nem ünnepelni mentem. Pier Paolo Pasolini, az Uno e trino1, ahogy Caproni emlegette, számomra nem volt sem laikus szent, sem pedig irodalmi Krisztus. Azért mentem oda, hogy találjak egy helyet. Egy helyet, ahol még szégyenkezés nélkül lehet gondolkodni a szólás lehetőségéről. Arról, hogy írjunk-e a hatalom mechanizmusairól, arról, ami a történetek és a részletek mögött van. Elgondolkodni azon, vajon ki lehet-e még mondani neveket, egyenként, arccal együtt, le lehet-e csupaszítani a bűncselekményeket és beilleszteni őket a hatalom szerkezetébe. Hogy lehetséges-e szarvasgombát kereső disznóként nyomon követni a valós mozgásokat, a hatalom érvényre jutásának útját, metaforák és közvetítő elemek nélkül, az írás pallosával a kezünkben. Nápolyban felszálltam a pordenonei vonatra, amely döbbenetesen lassú, a neve pedig igen szemléletesen érzékelteti a távolságot, amit meg kell tennie – Marco Polo. Mintha valóban egy világ választaná el egymástól Campaniát és Friulit. Nyolc óra előtt tíz perccel indultam, és másnap hét óra húszkor érkeztem meg, az éjszaka olyan hideg volt, hogy szemernyit sem tudtam aludni. Pordenonéból busszal mentem Casarsába. Lehajtott fejjel szálltam le, mint azok, akik már ismerik az utat, és a cipőjük orrát nézve is odatalálnak. Persze eltévedtem. Némi keresgélést követően azonban sikerült rátalálnom a Valvasone útra, és a temetőre, ahol Pasolini és egész családja örök álmát alussza. Balra, a bejárattól nem messze, volt egy csupasz virágágyás. Közelebb mentem hozzá. A közepén két kisebb, fehér márványlap feküdt, az egyiken ez állt: Pier Paolo Pasolini (1922-1975). Mellette, egy kicsit távolabb, az anyáé. Már kevésbé éreztem magam magányosnak, és nekiláttam, hogy kiadjam a dühömet, ökölbe szorított kézzel, úgy, hogy a körmeim belemélyedtek a tenyerembe. Elkezdtem mondani a saját Én tudomomat, az én időm én tudomját. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. Én tudom, honnan ered a gazdaság és milyen a szaga. Az érvényesülés és a győzelem szaga. Én tudom, mit izzad ki a 1

Dio uno e trino – Isten háromszemélyűségére utal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságára. Azonkívül, hogy Pasolini három neve adja magát, az elnevezés természetesen a költő, író, rendező, drámaíró nagysága előtt hajt fejet.

profit. Én tudom. A szó igazsága nem ejt foglyokat, mert mindent elnyel, és mindent bizonyít. Nem kell neki ellenbizonyíték, és nem kell vizsgálatot indítania. Megfigyel, megfontol, megnéz, meghallgat. Tud. Nem zár ketrecbe, a tanúk nem vonják vissza a vallomásukat. Senki sem bánja meg bűneit. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. Én tudom, hol változnak át a gazdasági szakkönyvek lapjai anyaggá, vassá, idővé és szerződésekké. Én tudom. A bizonyítékok nem földbe temetett adathordozókon rejtőzködnek. Nincsenek kompromittáló videóim megközelíthetetlen hegyi falvakban lévő garázsokba rejtve. Nincsenek titkosszolgálatoktól másolt dokumentumaim. A bizonyítékok cáfolhatatlanok, mert részrehajlóak, a saját szememmel vettem fel, a saját szavaimmal mondtam el, és saját, felfokozott érzelmeimmel töltöttem meg őket. Én látok, érzek, nézek, beszélek, és így teszek vallomást. Csúnya ez a szó, de még érhet valamit, amikor azt súgjuk, „hazugság”, annak a fülébe, aki az ölelkező rímekben előadott meséket hallgatja a hatalom működési mechanizmusáról. Az igazság részrehajló, végül is, ha objektív képletté lehetne redukálni, vegytan lenne. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. Ezért beszélek. Ezekről az igazságokról. Igyekszem lecsillapítani magamban ezt a nyugtalanságot, ami minden alkalommal erőt vesz rajtam, minden alkalommal, amikor felmegyek egy lépcsőn, beszállok egy liftbe, amikor megtörlöm a cipőtalpam egy lábtörlőben és átlépek egy küszöbön. Nem vagyok képes megállítani lelkem állandó sajgását, amikor arra gondolok, hogyan épülnek fel az épületek, a házak. És amikor van valaki mellettem, nehezemre esik visszafogni magam, hogy ne kezdjek neki mesélni arról, hogyan húzzák fel az emeleteket, az erkélyeket és a tetőt. Nem egy univerzális bűntudat az, ami ilyenkor erőt vesz rajtam, nem is egy erkölcsi elégtétel megadásának szükségessége azok felé, akiket kitöröltek a történelem emlékezetéből. Inkább azon igyekszem, hogy leállítsam a velem született brechti gondolkodásmódot, vagyis hogy a történelem kezére és lábára gondoljak. Szóval az állandóan üres tálakra, amelyek a Bastille bevételéhez vezettek (nem pedig a girondisták meg a jakobinusok nyilatkozata). Nem bírok nem erre gondolni. Ez örök hibám. Olyan ez, mintha Vermeer festményét nézve valaki arra gondolna, vajon ki keverte a színeket, ki keretezte be a vásznat, ki készítette a gyöngy fülbevalót ahelyett, hogy a portrét csodálná. Valóságos perverzió. Egyszerűen nem bírom elfelejteni a cementet, amikor egy lépcsősort látok, nem bírok elszakadni az állványzat építésének gondolatától, amikor meglátok egy függyönyfalat. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Képtelen vagyok arra, hogy a homlokzat láttán ne jusson eszembe a malter meg a vakolólapát. Talán azért van ez így, mert aki bizonyos szélességi fok mentén születik, különleges, egyedi módon kapcsolódik egyes anyagokhoz. Nem minden anyagot érzékelnek ugyanúgy minden helyen. Úgy hiszem, hogy Katarban a kőolaj és a benzin szaga olyan képzettársításokat idéz elő, mint az óriási paloták, napszemüveg, limuzinok. Ugyanez a szag, a szén-dioxid szaga Minszkben sötét arcokat, gázkitöréseket és füstös városokat idéz, míg

Belgiumban az olaszok fokhagymaszaga és az észak-afrikaiak hagymaszaga társul hozzá. A cement. A dél kőolaja. Minden a cementből születik. Nincs olyan gazdasági birodalom az olasz délen, amelyik ne élte volna meg az építkezés fázisait: versenytárgyalások, alvállalkozás, bányák, cement, malter, tégla, állványok, munkások. Az olasz vállalkozónak ez a fegyverarzenálja. Az az olasz vállalkozó, akinek birodalma nincs cementbe ágyazva, ne is reménykedjen. Ez a legegyszerűbb foglalkozás, amivel a lehető legrövidebb időn belül pénzt lehet keresni, bizalmat nyerni, a választások előtti megfelelő pillanatban embereket alkalmazni, fizetéseket osztogatni, hitelt szerezni, sokszorosítani a saját arcunkat az épülő házak homlokzatán. Az építési vállalkozó tehetsége a közvetítő és a ragadozó tehetsége. Szerzetesi türelemmel tölti ki az összes hivatalos dokumentumot, várja ki a végtelen sorokat, az engedélyezés lassú folyamatát. Majd a ragadozó tehetségével szúrja ki a látszólag értéktelen telket, fillérekért megszerzi, hogy addig várjon az eladásával, amíg minden centimétere és minden gödre a többszörösét éri. A ragadozó vállalkozó tudja, hogy kell használni a csőrt és a karmokat. Az olasz bankok az építési vállalkozóknak adják a legnagyobb hiteleket, olybá tűnik, mintha az olasz bankok az építési vállalkozók számára jöttek volna létre. És amikor egyiküknek semmilyen fedezete sincs, amikor a felépítendő házak nem elégségesek garanciának, mindig akad egy jó barát, aki majd jótáll helyette. A cement és a tégla konkrétuma jelenti az egyetlen igazi anyagi fedezetet, amit az olasz bankok ismernek. Kutatás, laboratóriumok, mezőgazdaság, kézművesség – ezeket az olasz bankigazgatók képlékeny, megfoghatatlan, súlytalan dolgoknak tartják. Szobák, emeletek, csempék, telefonkábelek, villanyvezetékek – ezek az egyetlen valós biztosítékok, amit elismernek. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. Tudom, hogyan épült fel fél Olaszország. Ismerem a kezeket, az ujjakat, a projekteket. És a homokot. A homokot, amiből paloták és felhőkarcolók épültek. Lakónegyedek, parkok, villák. Castelvolturnóban senki sem feledi a kamionok végtelen sorát, amelyek megfosztották a Volturnót saját homokjától. Kamionok hosszú sora, amelyek áthaladtak a területen, a parasztok mellett, akik az idáig sohasem láttak ekkora monstrumokat. Akiknek valahogy sikerült itt maradniuk, nem vándoroltak el, és most az orruk előtt hordtak el mindent. Az a homok most abruzzói lakónegyedek, Varese, Asiano, Genova házaiban vannak. Most már nem a folyó folyik a tengerbe, hanem a tenger ömlik bele a folyóba. A Volturnóban ma tengeri süllők úszkálnak, a parasztok pedig eltűntek. Földjük nem maradt, így bivalyokat kezdtek tenyészteni, a bivalyok után kisebb építési vállalkozásokat csináltak, fiatal nigériaiakat és dél-afrikaiakat fogadtak fel idénymunkásnak, és amikor nem léptek be a klánok konzorciumaiba, korán meghaltak. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. A földkitermelő cégeknek minimális mennyiségekre van hivatalos felhatalmazásuk, a valóságban azonban egész hegyeket tarolnak le, és nyelnek el. A hegyek és dombok, ledarálva és a cementbe keverve mindenhová eljutnak. Tenerifétől Sassuolóig. A tárgyak deportálása után a férfiak következtek. San Felice a Cancello egyik

vendéglőjében találkoztam don Salvatoréval, egy öreg kőművesmesterrel. Olyan volt, mint egy élő halott, alig volt ötvenéves, de nyolcvannak nézett ki. Elmesélte, hogy tíz éven keresztül az volt a dolga, hogy belekeverje a betonba a szemétégetőkből származó gázport. A klánok cégeiből származó hulladék tette lehetővé, hogy a cementvállalkozások kínai árakat felajánlva jelenjenek meg a versenytárgyalásokon. Most a mérgek garázsok és lépcsőfordulók falaiban lapulnak. Semmi sem fog történni egészen addig, amíg valamelyik munkás, talán egy észak-afrikai, be nem lélegzi a port, és néhány évvel később a kegyetlen sorsot okolja majd a rákért. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. A győztes olasz vállalkozók a cementből jönnek. Ők maguk is a cement feldolgozási ciklusának részei. Én tudom, hogy azelőtt, mielőtt még fotómodellek kísérőivé, válságmenedzserekké, pénzügyi csoportok bekebelezőivé és napilapok tulajdonosaivá váltak volna, azelőtt és amögött, ott volt a cement, az alvállalkozói cégek, a homok, a sóder, a munkásokkal telezsúfolt furgonok, a munkások, akik éjjel dolgoztak majd reggelre eltűntek, a rozoga állványzatok, az álbiztosítások. A falak vastagsága az, amire az olasz gazdaság előmozdítói támaszkodnak. Meg kellene változtatni az Alkotmányt. Beleírni, hogy a cementen és az építőiparon alapszik. Ők az alapító atyák. Nem Ferruccio Parri, nem Luigi Einaudi, nem Pietro Nenni, nem Valerio parancsnok. Ők húzták ki Olaszországot a hajánál fogva abból a gödörből, ahová Sindona bankjainak csődje és a Nemzetközi Valutaalap fellebbezést kizáró büntetése után belezuhant. Cementgyárak, vállalkozók, paloták és napilapok. Az építőiparban végzik a klánok kiszolgált katonái is. A bérgyilkosok, a zsarolók, az őrszemek, amikor kiöregszenek, az építőiparba kerülnek, vagy szemetesnek állnak. Iskolai oktatófilmek és beszélgetések helyett hasznosabb lenne, ha a fiatal bűnözőket elvinnék az építkezésekre, és megmutatnák nekik, milyen sors vár rájuk. Ha esetleg megússzák a börtönt és a halált, akkor ide kerülnek, itt öregszenek meg, vért és port felköhögve, miközben a vállalkozók és az ügyeskedők milliós megrendeléseket kapnak. A munka öl. Folyamatosan. Az építkezésnek gyorsan, minden biztonsági óvintézkedést mellőzve, a munkaidő semmibevételével kell lezajlania. Kilenc, tíz óra napi munka, gyakran szombaton és vasárnap is. Heti száz euró a fizetés, az éjszakai és vasárnapi pótlék ötven euró tízóránként. A fiatalabbak akár tizenöt órát is dolgoznak. Ha kell, közben kokaint szívnak. Amikor az építkezésnél meghal valaki, egy bejáratott forgatókönyv játszódik le. Az élettelen testet elviszik, a halált közúti balesetnek álcázzák. Berakják egy kocsiba, majd belökik egy szakadékba, de előbb felgyújtják. A biztosítási összeget elküldik a családnak, végkielégítésképpen. Nemritkán azok is komolyan megsérülnek, akik részt vesznek az álcázásban, különösen olyan esetekben, amikor a kocsit neki kell vezetni egy falnak, majd a hullával együtt fel kell gyújtani. Amikor a művezető jelen van, a dolog működik. Amikor nincs ott, a munkások gyakran pánikba esnek. Ilyenkor a súlyos sérültet, félhalottat elviszik, és egy kórházhoz közeli

útszakaszon kiteszik a kocsiból. Lassan mennek, kigurítják a testet, aztán hajtanak is tovább. Azokban a ritka esetekben, ha lelkiismeret-furdalásuk támad, kihívják a mentőket. Aki egyszer is lát ilyet, vagy egyszer is részt vesz benne, pontosan tudja, hogy a kollégák vele is ugyanezt tennék, ha róla lenne szó. Pontosan tudják, hogy vészhelyzetben a mellettük dolgozó mindent meg fog tenni, hogy ne derüljön ki, ha kell, még a kegyelemdöfést is megadja. Az építkezéseknél így alakul ki a bizalmatlanság légköre. Bármikor bárkinek a vesztét okozhatod, vagy ő a tiédet. Nem fog még jobban megkínozni, csak éppen ott fog hagyni, hogy megdögölj az úttesten, vagy éppenséggel felgyújt egy kocsival együtt. Minden építtető tudja, hogy működnek ezek a dolgok. A déli vállalkozások tökéletes garanciát nyújtanak. Dolgoznak, ha kell, eltűnnek, minden gondot zokszó nélkül megoldanak. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. És a bizonyítékoknak nevük van. Hét hónap alatt a Nápoly északi részén zajló építkezéseken tizenöt építőmunkás halt meg. Leestek, gép alá kerültek, elsodorta őket egy daru, amit egy végsőkig kimerült kollégájuk irányított. Sietni kell, akkor is, ha egy építkezés évekig tart, mert minden alvállalkozónak sora kell kerülnie. Az olasz vállalkozások 40%-a déli. Aversai, nápolyi, salernói. Délen még mindig lehet birodalmakat építeni, még van hely a gazdaság takarója alatt, a tőkefelhalmozás még nem fejeződött be. Délen, Pugliától Kalábriáig, ki lehetne tenni az „Isten hozta” táblákat azon vállalkozók számára, akik a cementtel szerencsét próbálva pár év alatt be akarnak kerülni a római és a milánói szalonokba. Ez az „Isten hozta” egyben szerencsekívánság is, mivel nagy a tolongás, és kevesen vannak, akiket nem szippant be a mocsár. Én tudom. És bizonyítékaim vannak. És az újak, a bank- és jachttulajdonosok, a pletykalapok hercegei és az új prostik futtatói elrejtik a profitjukat. Talán még van lelkük. Talán szégyellik bevallani, honnan származnak a bevételek. Példaképeik országában, az Egyesült Államokban, amikor egy vállalkozó tekintélyre tesz szert, hírnevet szerez és sikeressé válik, előfordul, hogy elemzőket és ifjú gazdasági szakembereket hív össze, hogy megmutassa, feltárja a sikerhez vezető utat. Itt néma csend van. A pénz csak pénz. És a győztes vállalkozók, akik az aversai térségből jöttek, a camorrától beteg vidékről, szégyenkezés nélkül mondják bele a kamerákba, amikor megkérdezik tőlük, mi a sikerük titka: „Tízért vettem és háromszázért eladtam.” Valaki azt mondta, hogy délen élni olyan, akár a paradicsomban. Csak annyit kell tenni, hogy mindig az égre nézünk és sohasem lefelé, a földre. De ez lehetetlen. A távlatok állandó kisajátítása a térlátást is lehetetlenné teszi. Minden tekintet beleütközik valamibe – erkélyekbe, tetőterekbe, padlásokba, társasházakba, sorházakba, lakónegyedekbe. Itt ne gondolja senki, hogy valami lehullhat az égből. Itt le kell merülni. Jó mélyre, és még mélyebbre, mert azon túl is van mélység. Amikor lépcsőkön járok, szobákba megyek be, amikor beszállok a liftbe, nem tudom nem érezni. Mert én tudom. Perverz dolog. Ezért, amikor a győztesek, a legjobb vállalkozók társaságában vagyok, nem érzem jól magam. Akkor sem, ha ezek az urak elegánsak, visszafogottak és balra szavaznak. Én érzem rajtuk a mész és a

cement szagát, árad a zoknijukból, a Bulgari kézelőgombjukból, a könyvesboltjaikból. Én tudom. Én tudom, ki építette fel a hazámat és ki az, aki most is építi. Tudom, hogy ma este elindul egy vonat Reggio Calabriából, éjfélkor megáll Nápolyban és Milánó felé veszi az irányt. Tele lesz. Az állomáson kisbuszok és poros kis Puntók várják majd a fiatal fiúkat, hogy elvigyék őket az új építkezésekre. Egy letelepedés nélküli emigráció ez, amit senki sem fog tanulmányozni és kiértékelni, mert csak a mészpor marad a nyomában. Én tudom, hogyan szól az én időm valódi Alkotmánya, miből áll a vállalatok vagyona. Én tudom, mennyi van a mások véréből minden egyes tartópillérben. Én tudom, és bizonyítékaim vannak. És nem ejtek foglyokat.

Don Peppino Diana Amikor a Casal di Principe-i, a San Cipriano-i és a casapesennai klánok harcára, és az általuk kisajátított, Paretétől Formiáig terjedő területekre gondolok, mindig a fehér lepedők jutnak az eszembe. A fehér lepedők, amelyek minden egyes erkélyen ott száradtak, minden ablakban, minden szárítókötélen. Mindent elborított hófehér tengerük. A dühös, elkeseredett és tehetetlen gyász jelképei voltak, don Peppino Diana temetésének idején (a ‘don’ szó jelentése: atya – a ford.). Tizenhat éves voltam, 1994 márciusa volt. A nagynéném ébresztett, mint mindig, de akkor valamilyen fura erőszakosság volt a mozdulataiban, úgy rántotta meg a magam köré csavart takarót, mint a zupás őrmesterek a kaszárnyában. Majdnem kiestem az ágyból. A nagynéném egy árva szót sem szólt, de olyan hangosan lépkedett, mintha minden dühét a cipősarkaiba gyűjtötte volna. A szárítókötelekhez csomózta a lepedőket, olyan szorosan, hogy egy tornádó sem bírta volna leszaggatni őket. Kinyitotta az összes ablakot, hagyta hogy bejöjjenek a hangok és kimenjenek a zajok, még a szekrényajtókat is szélesre tárta. Emlékszem a felvonuló cserkészekre, akik nem a szokásos vidám nótákat fújták, hanem összeszorított szájjal meneteltek, sárga és zöld kendőjük alatt dúlt a harag – Peppino atya közülük való volt. Soha többé nem láttam ennyire ideges és ennyire rendezetlen sorokban haladó cserkészeket, szokásos fegyelmezettségüknek nyoma sem volt. Arról a napról csak emléktöredékeim vannak, tele foltokkal, mint a dalmaták bőre. Peppino Diana atya története nem szokványos. Különleges, amit ha egyszer megismer az ember, biztosan elraktározza testének valamelyik részébe. A torka mélyére, az ökölbe szorított kezébe, a mellizma alá, az ütőerébe. A legtöbbeknek ismeretlen történet ez. Peppino Diana atya Rómában járt egyetemre, és ha ott marad, nagy karriert futott volna be, távol a szülőföldjétől, távol a piszkos ügyletektől. A jóravaló polgári sarj egyházi karrierjét. Ő viszont váratlanul úgy döntött, visszatér Casal di Principébe, mint aki nem bír szabadulni egy emléktől, egy szokástól, egy szagtól. Mint azok, akikben mindig ott van egy mániákus érzés, hogy meg kell tenniük valamit, és addig nem nyugszanak, amíg ezt meg nem valósítják, legalábbis, amíg meg nem próbálják. Peppino atya nagyon fiatalon lett a bari Szent Miklósról elnevezett templom papja. A modern építészeti stílusú épület már kinézetében is tökéletesen megfelelni látszott elkötelezett céljainak megvalósítására. Az itteni papokkal ellentétben, akik szigorú tekintélyüket a taláron keresztül érzékeltették, farmerban járt-kelt a városban. Foglalkozott családi vitákkal, nem rótta meg a férfiakat a kiruccanásaikért, nem járt el vigasztalni a megcsalt asszonyokat – Peppino atya a maga természetes módján változtatta meg a vidéki pap szerepét. Úgy döntött, hogy a hatalom megnyilvánulásaival törődik. Nem csupán a nyomor közvetlen következményeivel, nemcsak a sebek fertőtlenítésével foglalkozott, de meg akarta érteni az áttétek mechanizmusát, megelőzni az üszkösödést, megállítani

azt a folyamatot, ami a földjét hullákkal szegélyezett aranybányává változtatta. Néha még egy-egy szivart is elszívott nyilvánosan, ami másutt ártalmatlan dolognak tűnt volna. Ezen a környéken azonban a papok szívesen hangsúlyozzák saját aszkétizmusukat, így gyengeségeiknek inkább szobáik magányában adják át magukat. Peppino atya úgy döntött, hagyja, hogy arca valódi énjét tükrözze, ami az egyesség, az egyértelműség garanciáját jelentette egy olyan vidéken, ahol az arckifejezésnek alkalmazkodnia kell a látszathoz, ahol a ragadványnevek határozzák meg a hatalom által befolyásolt testnek még az arcmimikáját is. Peppino atya szenvedélyesen tenni akart, cselekedni. Útjára indította egy befogadóközpontot tervét, amely az afrikai emigránsoknak nyújtott volna szállást és ellátást közvetlenül a megérkezésüket követően, mert meg akarta akadályozni, hogy a klánok lecsapjanak rájuk és besorozzák őket a hadseregeikbe, ahogyan később be is következett. A projekt megvalósításához Peppino atya saját, tanításból szerzett megtakarításait is felajánlotta. Az atya felszentelt papként kísérhette figyelemmel a főnökök cserélődését, Bardellino eltávolítását, Szandokán és Cicciotto di Mezzanotte hatalmát, a bardelliniánusok és a Casalesi klánok közötti leszámolásokat, majd a győztes vezérek marakodását. Ezekben az időkben történt egy olyan esemény, amely bekerült a krónikákba. Késő délután, úgy hat óra körül, tucatnyi autóból álló konvoj hajtott végig a helység utcáin. A Schiavonék győztes csapatai provokálták az ellenfelet. Én kisfiú voltam, de az unokatestvéreim megesküsznek rá, hogy a saját szemükkel látták a felvonulást. A kocsik lassan gurultak végig San Cipriano, Casapesenna és Casal di Principe utcáin. A férfiak a nyitott ablakokban ültek, az egyik lábuk a kocsiban, a másik kilógatva. Mindegyiküknek géppuska volt a kezében, az arcukat nem takarták el. Lépésben haladtak, és amerre mentek, egyre több tag csatlakozott hozzájuk. Mind félautomata géppisztollyal és puskával, gyalog kísérte tovább a menetet. Nyilvános, fegyveres demonstráció volt ez, az egyik klán fitogtatta a hatalmát a másik előtt. A menet megállt az ellenfelek lakásánál, mindenkinél, aki arra vetemedett, hogy ellenálljon az ő hatalmuknak. „Gyertek le, ti szar emberek! Gyertek ki a házatokból... ha van vér a pucátokban!” A felvonulás egy órán át tartott. Senki nem avatkozott közbe, az üzletekben és a bárokban azonnal leeresztették a redőnyöket. Két napig önkéntes kijárási tilalom volt. Senki sem tette ki a lábát, még kenyérért se ugrottak le. Peppino atya felismerte, hogy ellenállási stratégiára van szükség. Nem egyéni akciókra, hanem arra, hogy valaki egyértelmű útmutatást adjon, szervezett harc kell, a környék összes templomának bevonásával. Peppino atya egy felhívást fogalmazott meg, amit aláíratott a Casal di Principe-i egyházközség összes papjával, egy váratlan dokumentumot, egy vallásos, keresztény írást, ami magában hordozta az elkeseredett emberi méltóság hangját. Ami általános érvényre emelte a szavakat, amelyek így átlépték a vallás határait és félelmet

ébresztettek a főnökökben, akik kezdtek jobban tartani tőlük, mint a maffiaellenes szervezetek razziáitól, mint a bányák és betonkeverők elkobzásától, mint a gyilkolásra parancsot adó telefonbeszélgetések lehallgatásától. Elő dokumentum volt ez, címe romantikus erőt sugárzott: Népem érdekében, nem hallgatok tovább. Peppino atya karácsony napján osztotta szét az írást. Nem tette ki templomának kapujára, neki nem kellett, mint Luthernek, megreformálnia a katolikus egyházat, annál sokkal fontosabb dolga volt. Meg kellett találnia az utat, a módszert, amelynek segítségével meggyengítheti és lerombolhatja a camorracsaládok gazdasági és bűnözői tekintélyét. Peppino atya lyukat fúrt a szavak páncélján, megpróbálta a felszínre hozni azt az erőt, amit a nyíltan kimondott szó még magában hordozott. Nem esett a kishitű értelmiség hibájába, ő nem hitt abban, hogy a szó már felélte minden tartalékát és csak arra való, hogy eljusson az egyik dobhártyától a másikig. Ő a szót konkrétumnak fogta fel, anyaggá tömörült atomok összességének, amely képes beavatkozni a dolgok menetébe, ahogy a malter és a kőműveskalapács teszi az építkezés során. Peppino atya azt a szót kereste, ami hideg vízként csapódik az elfásult arcokba. Ezen a vidéken a hallgatás nem az omertá (hallgatási fogadalom – a ford.) banális csendje, amely a lesütött tekintetekben látható. Sokkal inkább a „nem az én dolgom” kifejeződése. Ez jellemző erre a vidékre – az elzárkózás attól, hogy be kelljen avatkozni a dolgok menetébe. A szó üvöltéssé alakult át. Célzottan és hangosan egy golyóálló üveg ellen fordíttatott, azzal az elhatározással, hogy darabokra törje azt. „Tehetetlenül szemléljük sok család fájdalmát, akik azt látják, hogy gyermekeik a camorra szerencsétlen áldozataivá vagy végrehajtóivá válnak. [...] A camorra ma a terrorizmus egyik formája, amely félelmet kelt, a saját törvényeit kényszeríti az emberekre, és a campaniai társadalom szerves részévé akar válni. A camorra tagjai erőszakkal, fegyverrel a kezükben, elfogadhatatlan szabályokkal próbálnak nyomást gyakorolni: zsarolással, ami a térségünket egyre kiszolgáltatottabbá teszi, lehetetlenné téve minden autonóm fejlődési törekvést; kenőpénzekkel, amelyek az építőiparban elérik és meghaladják a húsz százalékot, és amelyek még a legbátrabb vállalkozót is elrettentik; illegális üzelmekkel, amelyek hasznából kábítószert vásárolnak és terjesztenek, ami aztán fiatalok tömegeit teszi tönkre és teszi alkalmassá arra, hogy a bűnszervezetek saját céljaikra használják fel őket; a különböző frakcióik közötti leszámolásokkal, amelyek valóságos csapásként zúdulnak a térségünkben élő családokra. Mindez az erőszak és a szervezett bűnözés melegágya, amelyek negatív példát nyújt a lakosság fiatal generációjának.” Peppino atya elsődleges fontosságúnak tartotta kihangsúlyozni, hogy a klánok hatalmával szembeni harcban nem lehet megelégedni a gyónás során közölt beismeréssel. A próféták kijelentéseit használta fel annak bizonyítására, hogy

mekkora fontossággal bír a nyilvános szerepvállalás, annak felismerése, hogy csak a nyílt vád adhat értelmet a létezésnek. „A beismerés és a feltárás prófétai kötelezettsége alól nem szabadulhatunk, maga Isten kér bennünket arra, hogy próféták legyünk. A Próféta őrszem: látja az igazságtalanságot, feltárja azt és felhívja a figyelmet Isten eredeti tervére. (Ezékiel 3,16-18) A Próféta emlékszik a múltra és felhasználja azt, hogy a jelenben megértse az újat. (Ézsaiás 43) A Próféta egyetemleges felelősséget vállal a szenvedőkért, és másokat is erre int. (1Móz. 8,18-23) A Próféta az igazság útját jelöli ki elsődlegesként. (Jeremiás 22, 3 – Ézsaiás 58) Papjainktól, pásztorainktól és testvéreinktől az Úrban, azt kérjük, hogy nyíltan beszéljenek a prédikációikban és minden olyan esetben, amikor bátor kiállásra van szükség. Az egyháztól pedig azt kérjük, hogy ne mondjon le „prófétai” szerepéről, amíg a feltárás és a beismerés eszközei nem konkretizálódnak abban a képességben, hogy új tudatra ébresszenek az igazságosság, az erkölcsi és állampolgári értékekkel való érdekközösség felvállalásának terén.” A dokumentum nem törekedett arra, hogy korrektnek tűnjön a politikai hatalom szemében, amelyet nem csupán a klánok támogatójának, hanem egyenesen közös érdekszférához tartozónak tartott, sem pedig arra, hogy egyetértőnek mutatkozzon a társadalmi valósággal szemben. Peppino atya egy percig sem sugallta azt, hogy a klán a rossz, amit valaki választhat vagy elutasíthat, hanem arra mutatott rá, hogy bizonyos körülmények, meghatározott mechanizmusok, behatárolható és megnevezhető okok egyenes ágú következménye. Soha senki, még az egyház sem próbálta meg ebben a térségben, hogy felvállaljon egy ilyen horderejű felvilágosító munkát. „A déli ember reményvesztettsége és bizalmatlansága az intézmények iránt, amiért évszázadok óta nem képesek érvényre juttatni egy olyan politikát, amelyik megoldaná a dél súlyos problémáit, különös tekintettel a munkával, lakhatással, egészségüggyel és oktatással kapcsolatos gondokra; a camorra emberei és a politikusok között fennálló cinkosság nem mindig alaptalan gyanúja, hogy a politikusok, a választási támogatottság fejében, vagy akár közös célok érdekében, biztosítják a bűnözök védelmét és kedvezményekhez juttatják őket; az állandó személyes fenyegetettség és bizonytalanság érzése, amely a természetes személyek és azok tulajdonának jogi védelmének hiányából, az igazságszolgáltatás apparátusának lassúságából és a törvényhozás eszközeinek kétértelműségéből fakad, [...] és ami nem ritkán a klánok által irányított védelmi eszközökhöz való folyamodáshoz, vagy a camorra védelmének elfogadásához vezet; a munka piacán tapasztalható zűrzavar, ami miatt egy állás megszerzése

inkább a camorra és klientúrájának módszereire emlékeztető művelet, mintsem a foglalkoztatási törvényen alapuló jog érvényre juttatása; a valódi társadalmi nevelés hiánya vagy elégtelensége, még pásztoraink tevékenységében is, mintha felelős keresztényt lehetne formálni valakiből anélkül, hogy előbb érett embert és állampolgárt formálnák belőle.” Peppino atya a ‘80-as évek végén egy maffiaellenes felvonulást szervezett, közvetlenül azután, hogy San Cipriano d’Aversában a feldühödött tömeg megtámadta a csendőrség laktanyáját. Többtucatnyian rontottak rá a laktanyára, és szét akarták verni az irodákat, valamint az ott tartózkodókat, mert néhány csendőr be mert avatkozni egy helyi fiúk által kirobbantott verekedésbe, ami éppen a város védőszentjének ünnepén tartott díszelőadás kellős közepén tört ki. San Cipriano csendőrlaktanyája egy zsákutcában van, a parancsnoknak és a bent rekedteknek nem volt menekülési lehetőségük. A lázadás lecsillapítását végül a klánok területi főnökei vették a kezükbe, akiket közvetlenül a nagyfőnökök küldtek oda, hogy mentsék meg a csendőröket. Akkoriban még Antonio Bardellino uralkodott, és a testvére, Ernesto volt a városka polgármestere. „Mi, a campaniai templomok pásztorai, az anomáliákat nem csupán megnevezni és feltárni akarjuk, hanem lehetőségeink és kompetenciánk függvényében hozzá kívánunk járulni ezek megszüntetéséhez, ha kell, a papi hivatás módszereinek és átértékelésének útján.” Peppino atya gyakorlatilag kétségbe vonta a főnökök keresztény hitét, mert nyíltan kimondta, hogy a keresztény hit összeférhetetlen a klánok vállalkozói, fegyveres és politikai hatalmával. Pedig camorra földjén a kereszténység üzenetét nem tekintik ellentétesnek a camorra tevékenységével: a klán, amelyik saját tevékenységét az összes tag javára bonyolítja, úgy tekinti, hogy keresztényi jósággal viseltet irántuk, és a vallást az egész szervezettel tiszteletben tartatja. Az ellenség és az árulók megölése megengedettnek minősül, Mózes tízparancsolatának „ne ölj” részét a főnökök felfüggesztettnek nyilvánítják, ha az emberölés felsőbb érdekek miatt történik, vagyis a klán érdekeit, a klán főnökeinek érdekét, tehát a csoport, vagyis mindenki érdekeit kell megvédeni. A gyilkolás tehát olyan bűn, amelyet Krisztus majd megért és megbocsát, a tett elkerülhetetlenségének jegyében. San Cipriano d’Aversában Antonio Bardellino vérszerződéssel vette fel az új tagokat, ami a Cosa Nostránál is szokás. A belépni szándékozó ujjbegyét megszúrták egy tűvel, a vérét pedig a Pompeji Madonna képmására csepegtették. Ezt a képet utóbb meggyújtották egy gyertyával és körbeadták a klán főnökei között, akik egy kör alakú asztal mellett álltak. Ha mindegyikük megcsókolta a Madonna képmását, az újonc hivatalosan is a klán kötelékébe lépett. A camorra szervezeteiben állandóan jelen van a hit, nem csupán

szertartásaikban, kulturális örökségként, hanem egyfajta spirituális erőként is, ami meghatározza a legbelsőbb döntéseket. A camorracsaládok, különösképpen a főnökök családjai, saját tevékenységüket egyfajta kálváriának tekintik, amelynek során a saját lelkiismeretüket terhelik meg, egyszóval magukra veszik a bűn fájdalmát és súlyát, a csoport és az általuk irányított emberek érdekében. Pignataro Maggioréban a Lubrano klán saját költségén restauráltatott egy Madonnát ábrázoló freskót. A freskót ma is a Camorra Madonnájának nevezik, mert hozzá fordultak védelemért a Cosa Nostra legfontosabb, bujkáló főnökei, akik Pignataro Maggioréba menekültek Szicíliából. Nem nehéz elképzelni például Toto Riinát, Michele Grecót, Luciano Liggiót vagy Bernardo Provenzanót, amint a Madonna freskója előtt térdelnek és arra kérik, világosítsa meg őket tetteikben, és védje meg őket szökésük során. Amikor Vincenzo Lubranót felmentették, több busszal zarándoklatot szervezett San Giovanni Rotondóba, hogy köszönetet mondjon Pio atyának, aki – szerinte – elintézte az ő felmentését. Pio atya valósághű és életnagyságú szobra, valamint a riói Cukorsüvegen álló széttárt karú Krisztus-szobor másolata majd minden camorrafőnök házában megtalálható. Scampiában, a kábítószerelosztó laboratóriumokban gyakran harminchárom hasistéglát készítenek egyszerre, annyit, ahány éves Jézus volt, majd harminchárom perces szünetet tartanak, keresztet vetnek, és újra kezdik a munkát. Egyfajta tiszteletadás ez Jézusnak, amivel biztosítják a hasznot és megnyugtatják saját lelkiismeretüket. Ugyanez történik a már kész zacskókkal, amelyeket, mielőtt még a terjesztőhöz kerülnének, a területi főnök meghint a Lourdes-ból származó szenteltvízzel, azt remélve, hogy senkit sem ölnek majd meg, már csak azért sem, mert az áru rossz minőségéért közvetlenül őt vonnák felelősségre. A camorra Rendszere olyan hatalom, amely nemcsak a testeket birtokolja azzal, hogy élet és halál uraként rendelkezik az emberek fölött, de a lelkekre is igényt formál. Peppino atya ezért tisztázni kívánta a szavak jelentését, világosan meg akarta határozni az értékrendet. „A camorra „család”-nak nevez egy bűnözői célokkal megszervezett klánt, amelyben a feltétel nélküli hűség a legfőbb törvény. Minden önálló megnyilvánulás kizárattatik, árulásnak, halállal büntetendőnek ítéltetik az elpártolás, de még az őszinte megtérés is. A camorra minden eszközt felhasznál arra, hogy elfogadtassa és konszolidálja ezt a „családtípust”, és attól sem riad vissza, hogy a szentségeket használja fel erre a célra. Egy keresztény embernek, aki Isten Szavát követve vált hívővé, a „család” olyan emberek csoportját jelenti, akiket az egymás iránti szeretet tart össze, érdekek nélkül való, egymást óvó szeretet, amely erejét abból nyeri, hogy adatik és elfogadtatik. A camorra úgy tesz, mintha saját vallásossága lenne, és ezzel nem csupán a híveket sikerül megtévesztenie, de még a tájékozatlanabb vagy naiv lelkipásztorokat is.”

A dokumentum a szentségek tekintetében sem volt elnéző. Megengedhetetlen, hogy egy keresztapa részt vegyen az úrvacsorán, hogy a camorrastratégiák mentén kötött házasság megáldassék. A klánok egyezségeit és szövetségeit meg kell fosztani a vallás jelképeitől. A helyi papok még egy hasonló kijelentés gondolatától is azonnal a mellékhelyiségbe siettek volna, összeugrott gyomorral. Ki merészelt volna elküldeni az oltártól egy keresztapát, aki azért jött, hogy az egyik camorratag fiát megkeresztelje? Ki utasított volna el egy házasságkötést, csupán azért, mert két család szövetségének gyümölcse volt? Peppino atya itt is világosan fogalmazott. „Nem engedhetjük meg, hogy azoknál a szentségeknél, ahol szükség van a jelenlétére, a „keresztapa” szerepét olyan személyek töltsék be, akik nem feddhetetlenek mind magán-, mind pedig közösségi életükben, és nem mutatnak keresztényi érettséget. Nem engedhetjük, hogy a szentségek szertartásaiban a szükséges vallási felkészítést vagy beavatottságot nélkülöző személyek vegyenek részt, bármilyen nyomást is gyakoroljanak ránk.” Peppino atya abban az időben indított támadást a camorra hatalma ellen, amikor Francesco Schiavone (Szandokán) városi villája alatt, saját bunkerében bujkált, a Casalesi klán családjai pedig háborúban álltak egymással, és a cement- és szemétüzletet egyre inkább birodalmuk fennhatósága alá vonták. Peppino atya nem akarta felvállalni a vigasztaló pap szerepét, aki csak elkíséri utolsó útjára a fiatal camorrakatonák holttestét tartalmazó koporsókat, és odasúgja a gyászoló anyáknak, hogy „bátornak kell lenniük”. Egy interjúban ezt nyilatkozta: „Meg kell osztanunk az embereket, hogy lelki válságba kerüljenek.” Állást foglalt a politikával kapcsolatban is, világossá téve, hogy elsődlegesnek tartja a harcot azzal a politikai réteggel szemben, amely a bűnözői-vállalkozói hatalom támogatójaként lép fel, támogatni pedig azokat a konkrét projekteket fogja, amelyek a megújulás felé vezetnek, és ebben a tekintetben nem lesz részrehajló. „Gyakran a pártot összetévesztik annak képviselőjével. A camorra által támogatott jelölteknek gyakran sem politikai programjuk, de még pártjuk sincs, csupán egy szerepet kell eljátszaniuk, vagy egy helyet kell megszerezniük.” A cél nem a camorra legyőzése volt. Amint Peppino atya maga is gyakran figyelmeztetett rá, „győztesek és legyőzöttek ugyanabban a csónakban eveznek”. A cél a klán gazdasági hatalmának megértése, elemzése, feltárása és nyílt leleplezése volt, a hatalom szívének EKG-ja, amelynek alapján infarktust lehet előidézni hegemóniájának megtörése érdekében. Soha, életemnek egyetlen pillanatában sem éreztem magamban vallásos áhítatot, Peppino atya szavainak visszhangja mégis lerombolni látszott vallásról alkotott sztereotípiáimat. Egy új módszert ajánlott, ami új alapokra helyezte a vallási és politikai retorikát. Annak a lehetőségét nyújtotta, hogy meg lehet ragadni a valóságot, és csak akkor szabad elengedni, ha már darabokra szaggattuk. Meg lehet ragadni a szót, ami a penészszag nyomán képes követni a

pénz útját. Azt hisszük, hogy a pénznek nincs szaga, de ez csak a császár kezében igaz. Mielőtt a tenyerében végezné, pecunia olet, úgy bűzlik, mint a pöcegödör. Peppino atya egy olyan földön élt, ahol a pénz hagy ugyan szagot maga után, de csak egy pillanatig. Mielőtt még valami mássá válhatna, mielőtt még legálissá tették volna. Az ilyen szagokat csak úgy lehet felismerni, ha közvetlen közelről vizsgáljuk a bűz eredetét. Peppino Diana atya felismerte, hogy figyelemmel kell kísérnie ezt a földet, a hátakba, az arcokba kell fúrnia a tekintetét, hogy nem szabad eltávolodni. Állandóan látni és folyamatosan beszélni kell, meg kell érteni honnan ered a vállalkozások vagyona, mi váltja ki a gyilkolást, a letartóztatásokat, a vérbosszúkat és a hallgatást. És a nyelve hegyén kell hordoznia az eszközt, az egyetlent, amivel lehetséges megváltoztatni a jelent: a szót. A szót, amelyet képtelen volt elhallgatni, és amely a halálos ítélete lett. Gyilkosai nem találomra választották az időpontot. A névnapján, 1994. március 19-én ölték meg (Peppino a Giuseppe [József] becézett alakja – a ford.). Peppino atya még nem öltözött be, a templom főhajójában tartózkodott, a sekrestye mellett. Nem lehetett azonnal felismerni. „Melyikük Peppino atya?” „Én vagyok...” Az utolsó szavak. Öt lövés dördült a templomban, két golyó az arcát találta el, a többi a fejébe, a nyakába és az egyik kezébe fúródott. Az arcába lőttek, közvetlen közelről. Az egyik töltényhüvely a mellénye és a pulóvere közé hullott. Valamelyik lövedék súrolta a nadrágszíjához erősített kulcscsomót. Peppino atya a reggeli misére készült. Harminchat éves volt. Az elsők között ért oda a templomba és látta meg a földön fekvő testet Renato Natale, Casal di Principe kommunista polgármestere. Alig négy hónapja választották meg. Ez sem volt véletlen. A merényletet rövid, nagyon rövid politikai hatalmának kudarcaként próbálták beállítani. Natale volt az első olyan polgármester Casal di Principében, aki abszolút prioritásként kezelte a klánok elleni harcot. Tiltakozásképpen lemondott a megyei közgyűlésbeli tisztségéről, mert azt, meggyőződése szerint, a máshol hozott döntések keresztülvitelének porondjává silányították. Egy napon Casaléban a csendőrök razziát tartottak az egyik tanácstag, Gaetano Corvino házában, ahol éppen a Casalesi klán főnökei megbeszélést folytattak. A képviselő eközben a városházán tartózkodott, ahol a megyei közgyűlés ülésezett. Az egyik oldalon a város üzletei, a másik oldalon a városon keresztül kötött üzletek. Egyeseknek az üzlet jelenti az egyetlen motivációt, amiért reggelente érdemes felkelni az ágyból. Renato Natalét mindig messziről csodáltam, ahogyan azt az olyan emberekkel tesszük, akik akaratukon kívül a tenni akarás, a bátorság, az ellenállás jelképévé válnak. Majdhogynem földöntúli, irreális, ősi szimbólumokká. A kamaszokra jellemző elfogódottsággal figyeltem, hogyan szervez befogadóközpontokat az emigránsoknak, jelenti fel sötét időkben a vérbosszúk szervezőit, hogyan küzd meg a casalei camorra családjaival, és leplezi le cement- és szemétügyleteiket. Sokszor megkörnyékezték, halállal

fenyegették, megmondták neki, hogy ha nem hagy fel a tevékenységével, kiirtják a családját, de ő tovább folytatta. Egyszer plakátokon hozta mindenki tudomására, mit terveznek a klánok és milyen eszközökkel zsarolnak meg embereket. Minél következetesebben és bátrabban harcolt, fizikailag nem tapintható védettsége annál nagyobb lett. Ahhoz, hogy megértsük, milyen fajsúllyal bír az elkötelezettség és az akarat ezen a vidéken, ismernünk kell a térség politikai történelmét. Amióta törvény született arról, hogy a camorrabeszivárgás esetén a helyi önkormányzat feloszlatható, a casertai térségben tizenhat önkormányzatot oszlattak fel, közülük ötöt kétszer is. Azok a polgármesterek, akik ezen a vidéken a klánok ellen fordulnak, hamar marginalizálódnak, csak a helyi adminisztratív ügyekkel foglalkozhatnak, és a zsebük sem lesz tele. Tégláról téglára kell lebontaniuk a falakat, a multikkal hivatalos anyagi források révén kell versenyezniük, a klánok fegyveres bandáival csak vidéki csendőrlaktanyák segítségével tudnak szembeszállni. Így volt ez 1998-ban is, amikor Antonio Cangiano, Casapesenna városi tanácsának tagja néhány tendernél a klánok emberei ellen szavazott. Megfenyegették, követték, aztán hátba lőtték, méghozzá a nyílt utcán, mindenki szeme láttára. Akadályozta a Casalesi klánok előrehaladását, hát a Casalesi klán is megakadályozta az övét. Cangiano tolószékbe került. A merénylet feltételezett gyanúsítottak 2006-ban felmentették. Casal di Principe nem egy szicíliai városka, amelyet a maffia tart rettegésben, ahol igen nehéz ugyan szembeszállni a bűnözői csoportok vállalkozásaival, de a háttérben ott vannak a tévékamerák, a híres és híressé válni akaró újságírók, valamint a maffiaellenes szervezetek korifeusai, akik valamilyen szinten mégis képesek érvényt szerezni törekvéseiknek. Itt minden, amit az ember csinál, szűkre szabott határokon belül marad és kevesen tudnak róla. És azt hiszem, hogy épp ez a magány, ez az elszigeteltség az, ami még több erőt ad, valamiféle bátorságot, ami nem tudatos, inkább csak mélyen belül van. Mész előre, teszed, amit tenned kell, a többi nem számít. Mert a fenyegetettség nem mindig fizikai, nem csak a szemed közé kapott golyóban vagy a bejárat elé öntött többmázsányi bivalytrágyában nyilvánul meg. Szép lassan lehetetlenítenek el. Naponta vesznek el valamit, míg végül ott állsz csupaszon, egyedül, és már magad is kezded azt hinni, hogy olyasmi ellen harcolsz, ami nem létezik, hogy az egész csak a saját agyszüleményed. Hinni kezdesz a hazugságokban, hogy csak egy elégedetlen, frusztrált ember vagy, aki irigységtől vezérelve fordultál azok ellen, akiknek sikerült, és most camorrának nevezed őket. A játékban ők veszik le az összes bábut, te meg nem tudsz lépni, ott állsz egyedül, a magány a hajadnál fogva húz maga után. Ez a lelkiállapot itt megengedhetetlen. Kockázatos, mert lanyhul a figyelem, már nem érted a mechanizmust, a jelképeket, a döntéseket. Azt kockáztatod, hogy már semmit sem veszel észre. És akkor minden rejtett képességedre szükség van. Találnod kell valamit, ami erőt ad a lelkednek. Krisztust, Buddhát, civil kurázsit,

erkölcsöt, a marxizmust, büszkeséget, anarchiát, a bűnözés elleni harcot, a megtisztulást, az örök és állandó dühöt, a déli létezést. Bármit. Nem egy kapaszkodót, inkább gyökereket, mély, kitéphetetlen gyökereket. A feleslegesnek tűnő harcban, amelyben már ki is osztottad magadnak a vesztes szerepét, mégis van valami, amit meg kell őrizned és tisztában kell lenned vele. Biztosnak kell lenned abban, hogy a harc mégis megerősödik, talán éppen látszólag elfecsérelt energiáid következtében, ami már-már az őrület és a megszállottság határát súrolja. Én megtanultam felismerni ezt a mélyen gyökerező erőt, ott van azoknak a tekintetében, akik szembe mernek nézni bizonyos hatalmasokkal. Peppino atya halála után a gyilkosság elkövetésével szinte azonnal Giuseppe Quadrano, a Szandokán ellenségeihez átpártoló főnök csoportját gyanúsították meg. Volt két szemtanú is – egy fotós, aki Peppino atyát felköszönteni ment, és a bari Szent Miklós templom sekrestyése. Amint elterjedt a hír, hogy a rendőrség Quadranót gyanúsítja a gyilkossággal, Nunzio de Falco főnök, ragadványnevén „o lupo” (a Farkas) – aki az andalúziai Granadában tartózkodott, azon a területen, amit a Casalesi klán a területfelosztást követően kijelölt számára – telefonált a casertai ügyészségre, és találkozót kért a rendőröktől. Tisztázni kívánta a csoportjához tartozó egyik taggal kapcsolatos ügyet. A két érkező nyomozót a főnök felesége várta a repülőtéren, és a gyönyörű andalúziai vidéken átkocsikázva nem a Santa Fe-i villába vitte őket, hanem egy étterembe, ahol valószínűleg minden vendég a főnök embere volt, és a rendőrök egyetlen gyanús mozdulatára azonnal beavatkoztak volna. A főnök közölte, azért hívta őket, hogy elmondja a saját verzióját az ügyről, amit nem mond jegyzőkönyvbe és nem feljelentésnek szán, inkább egy esemény hiteles ismertetésének tekint. A bevezető egyértelműen arra szolgált, hogy ne eshessen folt a család becsületén és tekintélyén. Nem állt módjában együttműködni a rendőrséggel. A főnök ezután kertelés nélkül kijelentette, hogy Peppino atyát a Schiavonék, a rivális család ölette meg. Azért tették, hogy a gyilkosságot a De Falcók nyakába varrhassák. A Farkas azt is közölte, hogy ő sohasem adott volna parancsot Peppino atya meggyilkolására, már csak azért sem, mert testvére Mario nagyon közel állt az atyához. Peppino Diana valóban kapcsolatban állt Marióval, ő vette rá, hogy ne vállalja el a neki felajánlott főnökséget, s így sikerült távol tartania a Rendszertől. Peppino atya ezt tekintette egyik legnagyobb sikerének, De Falco főnök azonban mindezt alibiként használta fel. A klán még két tagja erősítette meg De Falco állítását, Mario Santoro és Francesco Piacenti. Giuseppe Quadrano ekkor szintén Spanyolországban tartózkodott. Először De Falcóék villájában vendégeskedett, később egy Valenciához közeli faluban telepedett le. Saját csoportot akart létrehozni, megpróbált kábítószerszállítmányokkal üzletelni, hogy megteremtse a pénzügyi és gazdasági alapokat

a sokadik dél-spanyolországi bűnözői-vállalkozói klán működéséhez. De nem sikerült neki. Végül is Quadrano mindig mellékszereplő volt. Feladta magát a spanyol rendőrségnek, és kijelentette, hogy kész együttműködni az igazságszolgáltatással. Ő tagadta azt a verziót, amit Nunzio De Falco előadott a rendőröknek, és a gyilkosságot abba a vérbosszúsorozatba illesztette, ami csoportja és a Schiavonék között zajlott. Quadrano Carinaro területi főnöke volt, Szandokán emberei pedig rövid időn belül családjának négy tagját is kinyírták, két nagybácsikáját és nővérének a férjét. Quadrano elmondta, Mario Santoróval együtt határozták el, hogy megölik Aldo Schiavonét, Szandokán egyik unokatestvérét, hogy megbosszulják a sérelmeket. A művelet előtt felhívták De Falcót Spanyolországban, mert semmilyen fegyveres akciót nem lehetett indítani a jóváhagyása nélkül, de a granadai főnök leállította őket, mert Schiavone a kuzin halálát követően biztosan parancsot adott volna a Campaniában maradt De Falco rokonok megölésére. A főnök jelezte, hogy hazaküldi Francesco Piacentit, aki majd személyesen átadja a parancsot, és megszervezi a dolgokat. Piacenti a saját Mercedesén tette meg a Granada-Casal di Principe útvonalat. A kocsi a ‘80-90-es években szimbólumnak számított. Enzo Biagi újságíró teljesen elképedt, amikor a ‘90-es évek végén egy cikkhez gyűjtött adatokat, és a kezébe került a Mercedes eladási mutatója Olaszországban. Casal di Principe az elsők között volt Európában az eladott kocsik számának tekintetében. Felfigyelt azonban egy másik elsőségre is, az urbánus körzetek közül Casal di Principében követték el a legtöbb gyilkosságot. Az eladott Mercedesek és a meggyilkolt emberek számának korrelációját nyugodtan konstansként lehetne felhasználni a camorra sújtotta területek kiértékelésénél. Piacenti – Quadrano első vallomása szerint – közölte, a parancs így szól: meg kell ölni Giuseppe Diana atyát. A döntés okát senki sem ismerte, de mindenki biztos volt benne, hogy a Farkas tudja, mit csinál. Piacenti kijelentette – ezt egy pentito vallomásából tudjuk –, hogy ő maga fogja végrehajtani a gyilkosságot, de Santorónak vagy valakinek a klánból el kell kísérnie. Mario Santoro azonban elbizonytalanodott, felhívta De Falcót, és megmondta neki, hogy ellenzi a gyilkosságot. Végül aztán mégis belement. Nem akarta elveszíteni a spanyol kábítószer-csempészetben betöltött közvetítő szerepét, amit a Farkas juttatott neki, így nem vonhatta ki magát egy ilyen fontos megbízatás alól. Egy pap megölése azonban, ráadásul mindenfajta érdemi magyarázat nélkül, nem számított szokványos feladatnak. A camorra Rendszerében a gyilkosságot szükséges lépésnek tartják, mint egy bankbefizetést, egy koncesszió felvásárlását vagy egy barátság felmondását. De megölni egy papot, akinek semmi köze sincs a hatalom mechanizmusaihoz, olyasmi volt, ami lelkiismeret-furdalást kelt. Quadrano elmondása szerint Francesco Piacenti utóbb visszamondta a megbízást, arra hivatkozva, hogy Casaléban túl sokan ismerik, ezért nem lehet ő a végrehajtó. Mario Santoro viszont vállalta, és magával akarta vinni Giuseppe della Medagliát, a Sant’Antimo-i Ranucci klán egyik tagját, akivel már korábban is dolgozott együtt. Másnapra tervezték a műveletet, reggel hat órára. A csapat nem sokat

aludt előző éjjel, veszekedtek a feleségeikkel, idegesek voltak. Egy pap megölésétől jobban féltek, mint a rivális klánok fegyveres egységeitől. Della Medaglia nem jelent meg a helyszínen, az éjszaka folyamán ugyanis sikerült beszerveznie maga helyett egy másik embert, Vincenzo Verdét. A csapat többi tagja nem lelkesedett az ötletért, mert Verde epilepsziás volt, és fennállt a veszélye, hogy a lövöldözést követően rohamot kap, a földre roskad, és elharapott nyelvvel, nyáladzva fog rángatózni a templom kövén. Helyette megpróbálták beszervezni Nicola Gaglionét, de az kategorikusan visszautasította a részvételt. Quadrano végül úgy döntött, hogy saját testvérét, Armandót küldi el Santoróval. A művelet egyszerűnek bizonyult. A kocsi a templom előtt várt, benne a sofőrrel, aki felszedte a dolguk végeztével lassan közelítő gyilkosokat. Úgy jöttek ki a templomból, mintha csak a reggeli imát mondták volna el odabent. A gyilkosságot követően a csapat tagjai nem menekültek el azonnal. Quadranónak még aznap este felajánlották, hogy utazzon Spanyolországba, de visszautasította. Úgy hitte, miután Peppino atya megölése teljesen eltért a megszokott gyakorlattól, senki sem fog a klánra gyanakodni. Ezenkívül, ha ők sem tudják a gyilkosság kiváltó okát, biztosan a csendőröknek sincs fogalma róla. Amikor azonban a nyomozás a klán irányába fordult, Quadrano visszament Spanyolországba. Elmondása szerint Francesco Piacenti elárulta neki, hogy Nunzio de Falco, Sebastiano Caterino és Mario Santoro őt is ki akarja végezni. Arra gyanakszanak, hogy fel akarja adni magát, de a merénylet napján a kisfia is mellette volt a kocsiban, ezért meghagyták az életét. Casal di Principében Szandokán egyre többször hallotta emlegetni a saját nevét a pap meggyilkolásával kapcsolatban, ezért a családtagok tudomására hozta, hogy ha az ő emberei előbb találják meg Quadranót, mint a rendőrség, három darabra fogja vágatni, és kiteszi egy zsákban a templom elé. Ez nem csupán vendetta volt, hanem egyértelmű kinyilatkoztatása annak, hogy neki semmi köze Peppino Diana atya meggyilkolásához. Nem sokkal Szandokán bejelentését követően a De Falco klán vezetői is összegyűltek Spanyolországban, és a tanácskozáson Giuseppe Quadrano azt javasolta, öljék meg Szandokán egyik rokonát, vágják három felé, majd a maradványokat hagyják Peppino atya temploma előtt. Így Szandokánra terelhetik a gyanút. Tehát mindkét frakció, egymás döntéseiről nem tudván, ugyanazt a megoldást tartotta szükségesnek. A hullák feldarabolása volt a legjobb módszer egy félreérthetetlen üzenet eljuttatására. Miközben gyilkosai húsról és vérről beszéltek, nekem még egyszer Peppino atya harca jutott eszembe, a szó elsődlegessége. Hogy milyen hihetetlenül nagy ereje van a szónak, mennyire fontos a középpontba helyezni a szót egy hatalom elleni harcban. Szavakat használni a fegyverekkel és a betonnal szemben. Nem metaforákat, hanem a valóságot. Feltárni, vádolni, tanúskodni – ott lenni. A szó egyetlen fegyvere az, hogy kimondják. A szó őrszem, tanú – akkor igaz, ha soha nem adja fel. A leleplező szavakat csak úgy lehet elhallgattatni, ha elpusztítják azt, aki kimondja őket.

A Santa Maria Capua Vetere-i bíróság 2001-ben első fokon életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte Vincenzo Verdét, Francesco Piacentit és Giuseppe della Meadgliát. Giuseppe Quadrano akkor már egy jó ideje szabályos rágalomhadjáratot folytatott, amelynek célja Peppino atya lejáratása volt. A kihallgatások során többször történt kísérlet arra, hogy az atyát valamilyen módon belekeverjék a camorra kétes ügyleteibe. Quadrano azt mesélte, hogy Nunzio De Falco fegyvereket adott át Dianának, amit ő engedély nélkül továbbadott Walter Schiavonénak – ezért kellett őt megbüntetni. Megrágalmazták azzal is, hogy megszegte a papi hűségesküjét, és megkörnyékezte az egyik főnök unokahúgát. Ahogyan egy nő jó hírét örökre tönkre lehet tenni azzal, hogy cafkának nyilvánítják, egy pap diszkreditálásának leggyorsabb módszere az, ha azt állítják róla, kurvákhoz jár. Legvégül az a történet kapott szárnyra, hogy Peppino atyának azért kellett meghalnia, mert nem tett eleget papi kötelességének, amikor nem volt hajlandó gyászmisét tartani a templomban Quadrano egyik rokonának a temetésén. Ezek mind légből kapott, nevetséges dolgok, amelyeknek az volt a célja, hogy Peppino atyából ne lehessen mártír, hogy az emberek ne terjesszék az írásait, hogy ne a camorra áldozatának, hanem a klánok katonájának tekintsék. Aki nem ismeri a camorra működési mechanizmusát, talán úgy gondolhatja, hogy egy ártatlan megölése a klánok hihetetlen naivitásáról tanúskodik, mert ezzel csak beismerik a saját bűnüket, és még nagyobb rokonszenvet ébresztenek az áldozat iránt, hogy saját maguk bizonyítják az áldozat igazságát. Tévedés. Soha nem így van. A camorra földjén, amint meghalsz, azonnal rád vetül a gyanú árnyéka, és az ártatlanság egy távoli feltételezéssé válik, az utolsó lehetséges feltételezéssé. Amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője, bűnös vagy. Így állítják fejtetőre a klánok az ártatlanság vélelmét. Olyan kevés figyelem irányul rá, hogy már a gyanú is elég, a sajtóügynökségeknek pedig nem hír egy ártatlan halála. Egyébként is, ha nincs több hulla, senki sem fog visszatérni az ügyre. Peppino atya lejáratása szükséges volt ahhoz, hogy enyhüljön a klánokra gyakorolt nyomás, hogy halálhíre ne keltsen országos érdeklődést, mert annak súlyos következményei lettek volna. Az egyik helyi napilap is részt vett az atya lejáratására indított kampányban. A főcímeket olyan vastagon nyomták, hogy az ember ujjbegye fekete lett, amikor fellapozta az újságot. „Peppino atya a camorra tagja volt”, néhány nappal később pedig „Peppino atya egyszerre két nőt vitt ágyba.” Az üzenet egyértelmű volt: senki sem szállhat szembe a camorrával. Aki megteszi, annak személyes oka van, valamilyen bűn, ami ugyanabból a mocsokból táplálkozik. Peppino atya emlékét a mindenkori barátai, a családtagok és a követői őrzik, többek között Raffaele Sardo újságíró, aki cikkeket és könyvet is írt róla, és Rosaria Capacchione újságírónő, aki figyelemmel kísérte a klánok stratégiáit, a pentitók trükkjeit, összetett és kegyetlen hatalmuk mozgásait.

A másodfokú ítélet, amely 2003-ban született, megkérdőjelezte Giuseppe Quadrano verziójának Vincenzo Verdével és Giuseppe della Medagliával kapcsolatos állításait. Quadrano csak részigazságokat mondott el, amivel az első perctől kezdve az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet a saját bűnösségéről. Ő volt a gyilkos, akit a szemtanúk felismertek, és a tényt a ballisztikai vizsgálatok is megerősítették. Giuseppe Quadrano ölte meg Peppino atyát. A másodfokú ítélet felmentette Verdét és della Medagliát. Az egység Quadranóból és Santoróból állt, aki a sofőr szerepét látta el. Francesco Piacenti információkat szolgáltatott Dianáról, és ő felügyelte az akciót, közvetlenül De Falco megbízásából. Piacenti és Santoro életfogytig tartó büntetését a másodfokú ítélet is megerősítette. Quadrano még rögzített telefonbeszélgetéseket is benyújtott a bíróságnak, amelyekben többször hangsúlyozza, hogy semmi köze a gyilkossághoz. Quadrano tudta, hogy a parancs De Falcótól érkezett, és el akarta titkolni, hogy ő töltötte be a fegyveres végrehajtó szerepét. Valószínűleg a Quadrano első verziójában említett személyek mind betojtak, és semmilyen módon nem voltak hajlandók rész venni a merényletben. Előfordul, hogy a géppuska meg a pisztoly sem elegendők ahhoz, hogy szembenézzenek egy fegyvertelen arccal és a hangosan kimondott szavakkal. Nunzio de Falcót Albacetében tartóztatták le, éppen a Valencia-Madrid intercityn utazott. De Falco a ‘ndrangheta embereinek és a Cosa Nostra néhány volt tagjának segítségével nagyhatalmú bűnözői kartellt épített fel. A spanyol rendőrség nyomozati anyagai szerint még a spanyol délen élő cigány bűnözőket is sikerült szervezett egységbe tömörítenie. Valóságos birodalmat épített fel. Üdülőfalvakat, játéktermeket, üzleteket, szállodákat épített. A Costa del Sol turisztikai infrastruktúrájának színvonalában jelentős mértékű javulás következett be, amikor a Casalesi klán és a nápolyiak úgy döntöttek, hogy a tömegturizmus gyöngyszemévé varázsolják. De Falcót Peppino atya megölésének elrendeléséért 2003-ban életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Miközben a tárgyalóteremben felolvasták az ítéletet, nevethetnékem támadt. Csak úgy tudtam visszatartani, hogy felfújtam a pofazacskómat. Annyira abszurdnak tűnt az, ami az aulában zajlott. Nunzio de Falco védőügyvédje, Gaetano Pecorella (a név báránykát jelent – a ford.) egyidejűleg volt a Képviselőház Igazságügyi Bizottságának elnöke, valamint a casalei camorrakartell egyik legnagyobb főnökének védője. Azért nevettem, mert úgy tűnt, hogy a camorra hatalma még a természet és a mesék axiómáit is képes a visszájára fordítani. A farkast egy bárányka védte. Biztos vagyok benne, hogy a kimerültség és az idegösszeomlás határán jártam. Nunzio de Falco ragadványneve az arcára van írva. Tényleg farkaspofája van. A hosszúkás arcot majdnem teljesen beborítja a sűrű és erős, rövidre nyírt borosta, a fülek hegyesek. Göndör haj, sötét bőr, háromszögletű száj. Valóban a horrorfilmek farkasemberére emlékeztet. Mégis, az egyik helyi újság, ugyanaz, amelyik oly készségesen írt Peppino atya és a klánok kapcsolatáról, címlapon emlékezik meg szeretői képességeiről, mint a lányok és asszonyok vágyának

tárgyáról. 2005. január 17-én jelent meg a cikk, és már a címe is árulkodó volt: „Nunzio de Falco, a szívtiprók királya.” Casal di Principe (Ce) Nem szépek, de tetszenek, mert főnökök, így van ez. Ha rangsort kellene felállítani a régió playboy főnökei között, kétségkívül ketten osztoznának az elsőségen. Két Casal di Principe-i, többszörösen elítélt férfiú, akik persze messze nem olyan csinosak, mint a legvonzóbb közülük, vagyis a néhai don Antonio Bardellino. Francesco Piacentiről és Nunzio De Falcóról van szó. A szóbeszéd szerint, az elsőnek öt, a másodiknak hét felesége volt. Természetesen nemcsak a hivatalos házasságokról beszélünk, hanem a hosszú távú kapcsolatokról, amelyekből gyerekek is születtek. Úgy tűnik, hogy Nunzio de Falco tizenkét gyermeket nemzett különböző nőknek. Ami még különlegesebb, hogy ezek a nők nem mind olaszok. Van egy spanyol, egy angol és egy portugál is közöttük. Minden helyen, ahol bujkálás közben megtelepedtek, családot is alapítottak. Mint a tengerészek? Majdnem [...] nem véletlen, hogy a perekben néhány nőt is meghallgattak, akik mind szépek és elegánsak voltak. Gyakran előfordul, hogy a gyengébbik nem valamelyik képviselője okozza egy főnök vésztét. Sokszor épp ezek a nők azok, akik közvetetten vagy közvetlenül hozzájárulnak a legveszélyesebb főnökök elfogásához. Például Francesco Schiavone Cicciarello elfogásakor is egy nőt követve jutottak el a nyomozók a főnökhöz [...] Egyszóval a nők egyszerre jelentenek terhet és örömöt a főnökök életében is. Peppino atya halála volt a klánok közötti béke ára. Még az ítélet is megemlíti ezt a feltételezést. A két harcoló csoport között egyezségnek kellett létrejönnie, és ezt talán éppen Peppino atya halála pecsételte meg. Ő volt az áldozati bárány. Az ő eltávolítása megoldást jelentett mindkét család problémáira, és elterelte a figyelmet az ügyleteikben folytatott nyomozásról. Egyszer megtudtam, hogy Peppino atyának volt egy ifjúkori barátja, Cipriano, aki még beszédet is írt, amit a temetésen akart felolvasni, de végül nem volt ereje ahhoz, hogy aznap reggel felkeljen. Sok évvel ezelőtt hagyta el a várost azzal az elhatározással, hogy soha többé be sem teszi a lábát Campaniába. Róma környékén lakott. Úgy beszélték, hogy Peppino atya halálhíre több hónapra az ágyhoz kötötte. Amikor kérdezősködtem róla az egyik nagynénjénél, mindig ugyanazt a választ kaptam, mindig ugyanazon a gyászos hangon: „Bezárkózott. Cipriano már bezárkózott.” Időről időre valaki bezárkózik. Ezen a vidéken az ilyesmi nem megy ritkaságszámba. Amikor ezt a kifejezést hallom, mindig Giustino Fortunato jut eszembe, aki a 20. század elején, hogy megismerje az Appenninek déli oldalán élők valós helyzetét, hónapokig gyalogolt és bejárta a vidéket. Zselléreknél lakott, beszélt az elkeseredett és dühös parasztokkal, így szerzett tudomást arról, milyen a déliek hangja, és hogy a déli kérdés bűzlik. Később, amikor szenátor

lett belőle, és ezen a vidéken volt dolga, azok felől kérdezősködött, akikkel évekkel azelőtt beszélt. A legharciasabbakat kereste, azt remélve, hogy bevonhatja őket politikai reformtörekvéseinek tervébe. A rokonok azonban többnyire így válaszoltak neki: „Már bezárkózott.” Bezárkózni, elcsendesedni, elnémulni, magunkba fordulni, és abbahagyni a megérteni, tudni és tenni akarást. Az ellenállás teljes hiánya, egy önként választott remeteség, épp egy pillanattal azelőtt, hogy kompromisszumot kellene kötni a valósággal. Cipriano is magába zárkózott. A városban azt mesélték, akkor tört meg először, amikor egyszer egy frosinonei szállítmányozási vállalatnál megpályázott egy személyzetis állást, és az állásinterjú során az illető, aki elbeszélgetett vele, hangosan felolvasta a születési helyét, majd megjegyezte: „Á, igen, már tudom hová való! Annak a híres főnöknek, Szandokánnak a szülőhelyéről jött... ugye?” „Nem, én Peppino Diana atya szülőhelyéről jöttem.” „Az kicsoda?” Cipriano feláll a székről és elment. Ma abból él, hogy egy újságárusbódét működtet Rómában. Sikerült megtudnom a címét az édesanyjától, véletlenül találkoztam vele, mögötte álltam a sorban a közértben. Biztosan szólt neki a látogatásomról, mert Cipriano nem válaszolt, amikor felcsöngettem a kaputelefonon. Talán tudta, hogy miről akarok beszélni vele. Én viszont kitartóan vártam rá a ház előtt, eldöntöttem, hogy ha kell, a kapualjban fogok aludni. Végül rászánta magát, és lejött. Alig köszönt. Egy kisebb közeli parkba mentünk. Leültünk egymás mellé a padra és Cipriano elővett egy vonalas füzetet, olyat, amilyet az általános iskolában használnak, és ott, azokon az oldalakon, kézzel írva, ott volt a beszéd. Ki tudja, volt-e abban a füzetben olyasmi is, amit maga Peppino atya írt. Nem mertem megkérdezni. Mondjuk, egy olyan beszéd, amit közösen akartak aláírni. De akkor jöttek a gyilkosok, a halál, a rágalmak, a mélységes magány. Cipriano az eretnek szerzetesek hangján kezdte olvasni a szöveget, ahogy annak idején a vándorló dulciniánusok, akik az utcákon az Apokalipszis eljövetelét hirdették: „Ne engedjük, emberek, hogy a földünk a camorra földjévé váljon, egyetlen nagy elpusztítandó Gomorrává! Ne engedjük, hogy az, ami másutt helyes, az itt helytelen energiákra találjon, ne engedjük, hogy máshol épüljön az, amit itt elpusztítunk. Sivatagot csináltok a villáitok körül, aközött, amik vagytok és amit akartok, csak a ti abszolút akaratotok létezik. Emlékezzetek! És akkor »Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is. Mögötte menő felesége azonban hátratekintett, és sóbálvánnyá lett.« (1Móz. 19, 24-26) Meg kell kockáztatnunk, hogy sóbálvánnyá változzunk, vissza kell fordulnunk, hogy lássuk, mi történik, mi zúdul rá Gomorrára. A teljes pusztulás, ahol az életet a ti gazdasági ügyleteitek adják vagy veszik el. Nem látjátok, hogy ez a föld Gomorra, nem

látjátok? Emlékezzetek, »hogy az egész föld kiégett, csupa kénkő és só, nem lehet bevetni, nem kel ki és nem nő rajta egy árva fűszál sem; úgy elpusztult, mint Sodoma és Gomora, Admá és Cebóím, amelyeket lángoló haragjában elpusztított az Úr.« (5Móz. 29, 22) Egy igenért és egy nemért, egy döntés és egy parancs miatt haltok meg, évtizedekig börtönben ültök, hogy tiétek legyen a halál hatalma, pénzhegyeket gyűjtötök, hogy olyan házakba fektessétek, ahol sohasem fogtok lakni, bankokba, ahová soha nem fogtok bemenni, éttermekbe, amit nem ti fogtok vezetni, a halál hatalmát gyakoroljátok, és közben egy olyan életet akartok uralni, amit a föld alatt, testőrök kíséretében töltötök el. Gyilkoltok és gyilkolnak benneteket, egy olyan sakkjátszmában, ahol a király nem ti vagytok, hanem azok, akik belőletek gazdagodnak meg, és közben hagyják, hogy egymást pusztítsátok egészen addig, amíg már senki sem adhat sakkot és csak egy gyalog marad a táblán. És az nem ti lesztek. Amit itt elnyeltek, máshol köpitek ki, messze, mint a madarak, akik a fiókáikat úgy etetik, hogy a csőrükbe öklendezik át az ételt. De akit ti etettek, azok nem kismadarak, hanem saskeselyűk, ti meg nem madarak vagytok, hanem bivalyok, akik hajlandóak tönkretenni magukat egy olyan helyen, ahol a vér és a hatalom jelentik a győzelmet. Eljött az ideje, hogy ne legyünk többé Gomorra...” Cipriano befejezte az olvasást. Úgy tűnt, mintha maga elé képzelte volna azokat, akiknek az arcába akarta vágni ezeket a vádló szavakat. Nehezen lélegzett, hörgésre emlékeztetően. Becsukta a füzetet és elment, még csak el sem köszönt.

Hollywood Casal di Principében Peppino atya emlékére felállítottak egy fiatalkorú bűnözők részére létesített befogadó- és ellátóközpontot. Az intézményt a Casalesi klán egyik betársult tagjának, Egidio Coppolának az elkobzott villájába telepítették. Az épület óriási volt, rengeteg szobát alakíthattak ki benne. A területi innovációs, fejlesztéspolitikai és biztonsági hivatalnak, az AGRORINASCEnek, amely Casapesenna, Casal di Principe, San Cipriano d’Aversa és Villa Literno körzeteiért felelt, sikerült az egyes camorratagoktól elkobzott épületeket a közjó szolgálatába állítani. A főnökök villái, egészen addig, amíg az átalakítások folytán teljesen meg nem változott a struktúrájuk, erőteljesen magukon viselték építtetők és volt lakók ízlését. Még ürességükben is a hatalmat jelképezik. Az aversai körzetben az utóbbi harminc év építészeti stílusait felvonultató, élő katalógussal találkozunk. A kisebb, kereskedők és hivatalnokok által épített házak a vállalkozók és földbirtokosok impozánsabb villáinak kicsinyített másai. Ha a nagyobb épületeknek négy, vasbetonból készült dór oszlopsora van, a kisebbeknek mondjuk csak kettő. A majmolás azt eredményezte, hogy a térség impozáns, bonyolult szerkezetű és minden részletében egyediségre törekvő villái összességükben mégis egyfajta szabályos, szinte sorozatgyártásra emlékeztető benyomást keltenek, akár a függőleges ismétlődő vonalak Mondrian festményein. A camorra főnökeinek villái betongyöngyszemek, amelyeket a casertai vidéken magas kőfalak és térfigyelő kamerák őriznek. Tízesével épültek. Márvány és tölgyfa parketta, oszlopcsarnokok, széles lépcsősorok, a gránitkapun a főnök nevének bevésett kezdőbetűi. A villák között van egy különösen híres, mind közül a legfényűzőbb, amely körül a legtöbb legenda kering. A környékbeliek csak „Hollywood”-ként emlegetik. Elég, ha valaki kimondja a szót, tudják, miről van szó. Hollywood Walter Schiavone, Szandokán testvérének a háza, aki hosszú évekig a klán építőipari ügyleteivel foglalkozott. Nem nehéz kitalálni, miért nevezték el így a villát. Könnyű elképzelni az óriási tereket és a fényűző berendezést. Az igazi ok azonban mégsem ez. Walter Schiavone házának valóban köze van Hollywoodhoz. Casal di Principében azt beszélik, hogy a főnök azt kérte az építésztől, építse meg neki A sebhelyesarcú című filmből Tony Montana, a kubai származású miami gengszter villáját. A filmet a főnök rengetegszer megnézte. Olyan mély benyomást tett rá, hogy teljesen azonosult az Al Pacino által játszott figurával. Saját, sebhelyekkel tarkított arca is nyomott a latban a hasonlóságok felfedezésében. Az egész történetnek legendaíze van. A városkában azt beszélik, hogy a főnök odaadta az építésznek a film videokazettáját és közölte, az épületnek pontosan olyannak kell lennie, mint a filmben. Az egész történet a szokásos, kitalált mesének tűnt számomra, hiszen az ilyen legendák minden főnök felemelkedéséhez hozzátartoznak – mítoszok, amelyeknek persze van némi valóságalapja. Ha valaki megemlítette egy társaságban Hollywoodot, mindig akadt legalább egy

ember, aki elmesélte, hogyan figyelték az építkezést annak idején a srácok. Messziről, bicikliről, hogy gyorsan el tudjanak menekülni, ha kell. Ami persze szintén nehezen hihető, ugyanis ezen a környéken először általában felhúznak egy óriási falat, és csak utána kezdenek hozzá a munkálatokhoz. Ezért aztán senki sem látja, mi folyik a falakon túl, az elhelyezett térfigyelők miatt csak sejteni lehet, hogy valami nagyon drága dolog épül. Schiavone villája kívülről csak egy betonbunkernek látszott. Egyetlen jelzés utalt arra, egy nem túl feltűnő, de hatásos részlet, ami miatt felmerült bennem, hogy talán mégis igaz valami a legendából. A bejárati kapu dór oszlopain nyugvó timpanon volt az, ami annyira elütött a környező épületek nyugodtságától, szinte pogány üzenetként uralta az épületet. Már a látványa is meggyőzött arról, hogy a történet talán mégsem légből kapott. Nagyon sokszor gondoltam arra, hogy valahogyan bejutok, és a saját szememmel is megnézem. A megközelítése azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Még az elkobzás után is mindig a környéken voltak a klán őrszemei. Egy nappal azelőtt, hogy a döntés megszületett az épület új rendeltetéséről, reggel összeszedtem minden bátorságomat, és sikerült belopóznom a házba. Az egyik hátsó bejáraton mentem be, hogy még véletlenül se vonjam magamra a figyelmet. A villa valóban impozáns, tágas, világos, a homlokzat műemlék benyomását kelti. Az oszlopok két emelet magasságban húzódnak, mindegyik tetején különböző nagyságú boltív, a timpanon közepe pedig félkörívet formáz. A bejárat valóságos építészeti remekmű, két óriási márvány lépcsősor vezet fel az első emelet két szárnyához, amelyeket a szalon felett húzódó átjáró köt össze. Az előcsarnok pontosan olyan, mint Tony Montanáé a filmben. Még a bálterem is ott van, a dolgozószobába vezető óriási ajtóval, a filmbeli lövöldözés helyszínének tökéletes mása. A villán belül az oszlopok akkor még rózsaszínre, kívül pedig tengerzöldre voltak festve. Az épület két oldalán kovácsoltvas betétekkel ékesített oszlopcsarnokok húzódnak. A birtok teljes területe 3400 négyzetméter, a háromemeletes épület belterülete nyolcszázötven négyzetméter. Az ingatlan értéke a ‘90-es évek végén körülbelül 5 milliárd líra volt, ma egy ilyen épület kereskedelmi értéke 4 millió euróra becsülhető. Az első emeleten óriási szobák vannak, mindegyikhez építettek fürdőszobát is. Ezek néhol minden luxussal felszerelt óriási terek, másutt kicsik és funkcionálisak. A gyerekek szobájából az énekesek és focisták posztereit még nem szedték le a falról, a földön két kis angyalkát ábrázoló elszürkült festmény hevert, talán az ágy fölött volt a helye. A földön egy újságkivágás: „Az Albanova szárnyakat kapott.” Az Albanova Casal di Principe és Cipriano d’Aversa futballcsapata volt, amit az Antimafia 1997ben oszlatott fel. A klubot klánok pénzéből finanszírozták, a főnökök gyakorlatilag maguknak csinálták, hogy eljátszadozzanak vele. Ez maradt Walter fiából, aki még tizenévesen, egy autóbalesetben halt meg. Az erkélyről a szemben lévő kertre nyílik a kilátás, a pálmafákkal övezett, mesterséges tóra, ahol fából ácsolt híd vezet a kis szigetre. Amikor még a Schiavone család itt lakott, ez volt a kutyák, a nápolyi masztiffok kedvenc helye, amelyek szintén a

hatalmat voltak hivatottak jelképezni. A villa mögötti mezőn terült el az óriási, nyújtott ellipszis alakú medence, a nyári napokon hűs árnyékot adó pálmafákkal. A villának ez a része teljes egészében Reggio Caserta angolparkjának, Vénusz fürdőinek pontos mása. Az istennő szobra ugyanazzal a kecses mozdulattal áll a víztükör mellett, mint az eredeti helyszínen. A villa a főnök letartóztatását követően néptelenedett el, amelyre 1996-ban itt került sor. Walter nem volt olyan előrelátó, mint a bátyja, Szandokán, aki a Casal de Principe közepén épített óriási villája alatt hercegekhez méltó titkos búvóhelyet épített ki magának. Ez a búvóhely egy földalatti, ablaktalan, száz négyzetméteres, tökéletesen berendezett lakás volt, és a szökést megkönnyítő, természetes barlangokhoz csatlakozott. A bunker szürreálisan festett fehér csempeborítású padlójával és neonvilágításával. Két, kívülről észrevehetetlen ajtón át lehetett megközelíteni, amelyeket síneken mozgatható vasbeton falak védtek. Amikor felmerült a házkutatás veszélye, a főnök az ebédlőn át egy rejtett átjárón keresztül jutott el a labirintushoz hasonlatos, tizenegy alagútból álló folyosórendszerbe, ahonnan bemehetett a titkos lakásba. A bunkerben elrejtett másik bunkerba. A DIA másfél évig törte a fejét, hogyan kaphatná el Szandokánt, míg végül sikerült valahogy áttörniük a bunker egyik falát. Csak amikor már Szandokán, vagyis Francesco Schiavone megadta magát, akkor lehetett beazonosítani a Salerno utcán található főbejáratot, amelyet üres műanyag zsákok és kerti szerszámok mögé rejtettek. A lakást tökéletesen felszerelték. Két hűtőszekrényben tárolták a hat személy legalább tizenkét napi ellátására elegendő élelmiszert, és egy teljes falat foglaltak el a különböző hifi berendezések, filmvetítők és lejátszók. A nápolyi ügyészség technikusainak tíz órájába telt megfejteni a riasztóberendezések, a nyitó és zárószerkezetek, és a többi elektronikus biztonsági rendszer vezérlési mechanizmusát. A fürdőszobából nem hiányozhatott a hidromasszázzsal ellátott kád sem. Ilyen volt a földalatti rejtekhely, egy valóságos rókalyuk. Walter azonban nem rejtőzött a föld alá. Amikor szökésben volt, a fontos találkozókra mindig visszajött. Még sötétedés előtt ért haza, biztos volt benne, hogy a testőrei megvédik, a villa pedig biztonságos. A rendőrség szinte véletlenül kapta el. A szökésben lévő bűnözőknél a rendőrség és a csendőrség emberei naponta akár tízszer is tartanak házkutatást, ellenőriznek, szaglásznak, elsősorban azonban arra törekszenek, hogy viselkedésükkel idegességet és bizonytalanságot váltsanak ki a bűnöző családtagjaiból. Schiavone asszony mindig nagyon előzékenyen viselkedett az ilyen látogatások során, kávéval és süteménnyel kínálta a rendőröket, akik ezt rendszeresen visszautasították. Az egyik délután azonban Walter feleségének hangja már a kaputelefonban idegesnek tűnt, nagyon sokára nyitott ajtót, és a rendőrök rájöttek, hogy valami nincs rendben. Miközben a villában járkáltak, Schiavone asszony folyton a nyomukban volt, és szokásával ellentétben nem a lépcső aljáról beszélgetett velük. Az egyik szobában frissen vasalt férfiingeket találtak az ágyon, túl nagy méretűek voltak ahhoz, hogy a még kamasz fiúé legyenek. Walter ott volt a

házban. A rendőrök rájöttek a dologra és szétszóródtak a villa egész területén. Akkor kapták el, amikor, mint valami piti tolvaj, megpróbált átmászni a falon. Azon a magas falon, amelyet éppen azért építtetett, hogy villája megközelíthetetlen legyen. Ez okozta a vesztét. A villát azonnal elkobozták, de majd’ hat évig senki sem vette birtokba. Walter azt az utasítást adta, hogy a berendezést el kell tüntetni, vagy meg kell semmisíteni. Ha ő már nem használhatja, ne használhassa senki más. Levetette az ajtószárnyakat, még a szerelvényeket is, felszedette a parkettát, a lépcsők márványborítását, még a csempét is a fürdőszobákból. Elvitette a kilincseket, szétszedette az értékes kandallókat, a konyha berendezését, elszállíttatta a tizenhetedik századi bútorokat, az üvegezett szekrényeket, a festményeket. Úgy rendelkezett, hogy régi pokrócokból rakjanak máglyákat a helyiségekben, a felszálló füst tönkretette a vakolatot és a stukkókat, az oszlopok megrepedtek. De még így is hagyott üzenetet. Az egész házban egyetlen dolog maradt, amihez nem nyúlt senki. A második emeleti szalonban megépített fürdőmedence. A három lépcsőfokon megközelíthető süllyesztett medence vízcsapja aranyozott oroszlánfejet formáz. A kertre néző ablak mellé építették, ahonnan csodálatos kilátás nyílt. Mindez egyfajta jelzésértékkel bírt, a camorrához tartozó főnök hatalmát volt hivatott demonstrálni. Mint amikor a festő letörli az általa festett képet, de az aláírását rajta hagyja az üres vásznon. Hollywoodot bejárva rá kellett jönnöm, hogy a legenda igaz. A dór oszlopfők, az egész építmény, a kettős timpanon, a fürdőmedence, no és az előcsarnok lépcsősora valóban A sebhelyesarcú villáját idézték. Miközben a füstös szobákat jártam, a szívem a torkomban dobogott, minden egyes lépésnél összeszorult a gyomrom. A szám kiszáradt, mély lélegzeteket kellett vennem, hogy nyugtalanságomat csillapítsam. Ha a klán valamelyik őrszeme észrevesz, azonnal telepumpál ólommal, sivalkodásomat nem hallotta volna meg senki. Úgy tűnt azonban, hogy senki sem látott bemenni a házba, vagy talán már nem felügyelték olyan gondosan. A belsőmben óriási düh gyülemlett fel. A kivándorolt barátaimra gondoltam, no meg azokra, akik a klánoknak dolgoztak, a hadseregnek, eszembe jutottak ennek a szörnyű életmódnak a hosszú, üres délutánjai, a kilátástalanság, a sivatag, ahol semmi más nem számít, csak az üzlet, eszembe jutottak a lefizetett politikusok, a birodalom, amely északon épült fel és lassan, de biztosan szennyezte a délt. És kedvem támadt visszavágni. Valahogy meg kellett szabadulnom a feszültségtől. És nem bírtam ellenállni. Odaléptem a medence szélére és belepisáltam. Idióta dolog volt, de ahogy a hólyagom ürült, egyre jobban éreztem magam. Az a villa egy közhely megerősítése, egy pletyka valóra válása volt. Az a nevetséges képzetem támadt, hogy az egyik szobából mindjárt kilép Tony Montana, és gesztikulálva, sajátságos, arrogáns hanghordozásával azt mondja: „Nincs egyebem ezen a világon, csak a férfiasságom meg a szavam. Azt pedig senki kedvéért nem szegem meg, capito?” Ki tudja, lehet, hogy Walter arról álmodozott, hogy úgy fog meghalni, mint Montana, aki a szalon fölötti teraszról

zuhant le, golyókkal átlyuggatott testtel, és nem így, a börtönben, Basedowkórosan, bedagadt szemmel és magas vérnyomástól szenvedve. Azt hihetnénk, hogy a filmipar hosszasan tanulmányozza a bűnözők életét, hogy minél hűebben ábrázolja a viselkedésüket. De pontosan az ellenkezője igaz. A főnökök új generációja már nem feltétlenül jár be bűnözőkre jellemző életutat, nem az utcán nő fel, ahol a helyi területi főnököktől tanul, nincs a zsebében kés, az arcán sincsenek sebhelyek. A mostaniak tévét néznek, művelődnek, egyetemre járnak, diplomát szereznek, külföldre utaznak és alaposan tanulmányozzák a tőkebefektetések mechanizmusát. A Keresztapa című film jól példázza a folyamat visszásságát. A bűnözői szervezeteken belül sem a szicíliaiaknál, sem a nápolyiaknál nem használta soha senki a „padrino” elnevezést, a szó az olasz fordítóknak köszönhető, akik az angol „godfather”-t így fordították le. Egy család főnökét mindig is a „compare” névvel illették. A Keresztapa megjelenését követően azonban egyre több olasz származású amerikai maffiacsalád kezdte el használni a „padrino” szót, amely mára kiszorította a „compare” és „compariello” elnevezéseket. Sok, maffiaklánhoz közel álló fiatal olasz-amerikai sötét szemüveget és csíkos öltönyt kezdett hordani, a szavak végét pedig elharapták. John Gotti nagyfőnök meg úgy döntött, teljesen átveszi don Vito Corleone habitusát. A Cosa Nostra főnöke, Luciano Liggio, gyakran pózolt kidüllesztett állkapoccsal, hogy minél jobban hasonlítson a filmbéli maffiacsalád főnökére. Mario Puzót regénye megírásakor nem egy szicíliai főnök ihlette meg, hanem a Nápoly történelmi városközpontjában található Pignasecca piac főnökének, Alfonso Tierinek a személye és története. Charles Gambino halálát követően Tieri vette át az Amerikában működő olasz maffiacsaládok legfőbb vezetői posztját. Antonio Spavone, a Tierihez közel álló nápolyi főnök egyszer azt nyilatkozta egy amerikai lapnak, hogy „a szicíliaiak azt tanították meg, hogyan kell csendben maradni és hallgatni, a nápolyiak meg azt, hogyan kell viselkedni, amikor az ember megparancsol valamit. Egy mozdulattal be lehet bizonyítani, hogy parancsolni jobb még a dugásnál is.” A bűnözői archetípus krémje, a legkarizmatikusabb gengszterek mind a campaniai vidékről származnak. Maga Al Capone is campaniai volt, családja Castellamare di Stabiából származott. Ő volt az első megfilmesített főnök. A beceneve, a Sebhelyes, amit később Brian de Palma filmjében egy kubai főnöknek tulajdonítanak, már Howard Hawks 1932-es filmjében is szerepelt2. Al Capone néha személyesen is megjelent Hawks forgatásán, főleg, amikor külső helyszíneken, fegyveres összetűzések jeleneteit vették fel, és tanácsokat adott. A főnök biztos akart lenni, hogy az őt megszemélyesítő Tony Camonte elég emblematikus figura. Capone annyira igyekezett utánozni Tony Camontét, hogy

2

A sebhelyesarcú című filmet 1932-ben Howard Hawks készítette. A történet alapjául Al Capone élete szolgált, a főszereplő neve Tony Camonte. A film remake-jét (jelentős változtatásokkal) Brian De Palma készítette el 1983-ban, a főszereplő neve itt Tony Montana, szerepét pedig Al Pacino játszotta el.

a film megjelenését követően már ő is inkább rá, mintsem saját magára hasonlított. A mozi gyakran bizonyos viselkedésformák forrása is. Nápolyban erre Cosimo Di Lauro a legjobb példa. Az ő megjelenése azonnal Brandon Lee-t juttatja az ember eszébe, a Holló című filmből. A camorrafőnökök arra törekszenek, hogy jellegzetes megjelenésük legyen, és ha nem elég karizmatikusak, egy filmből merítenek ihletet. A saját személyiségüket úgy alakítják, hogy egy hollywoodi gengszterfigurát idézzenek fel, így már fellépésükkel is félelmet keltenek. A filmstúdiók közvetetten még a valóságban használatos gyilkolási technikákat és a fegyverválasztást is képesek módosítani. Egyszer a nápolyi törvényszéki nyomozók egyik nagy tudású ballisztikusa elmondta nekem, hogyan alkalmazzák a camorra bérgyilkosai a filmekben látottakat: „Tarantino után ezek már lőni se úgy lőnek, ahogy kell. Nem egyenesen tartják a csövet. Úgy használják a pisztolyt, ahogy a filmekben látják, egy kicsit megdöntik, és ezzel katasztrofális sérüléseket okoznak. Az altestre, a térdre, a lábra céloznak, súlyosan megsebesítik az áldozatot, de nem ölik meg azonnal. Az áldozattal végül tarkólövéssel kell végezniük. Mindez valódi vérfürdőt eredményez, ami a legbarbárabb módszer, és teljesen szükségtelen egy kivégzésnél.” A női főnököknek női testőreik vannak, és úgy néznek ki, mint Uma Thurman a Kill Bill-ben: rövid szőke haj, sárga fluoreszkáló dzseki. A Quartieri Spagnoli egyik női testőre, Vincenza Di Domenico, aki egy rövid ideig együttműködött az igazságszolgáltatással, nagyon előkelő becenévvel rendelkezett – Nikitának nevezték, mint Luc Besson filmjének bérgyilkosnőjét. A filmeket, főleg az amerikai filmeket, már nem a lehetetlen megvalósulását ábrázoló képzeletvilágnak, hanem a valóság tükrének tekintik. Lassan menteni ki a villából, térdig jártam a gazban, amely már teljesen elborította a főnök oly kedvelt angolparkját. Nyitva hagytam a kaput. Ha csupán néhány évvel korábban kísérelem meg, hogy megközelítsem ezt a helyet, az őrszemek azonnal leszedtek volna. Most azonban háborítatlanul közlekedhettem, a kezem zsebre vágtam, a fejem lehorgasztottam, valahogy úgy, mint amikor az ember kijön a moziból, és még mindig annak hatása alatt áll, amit az előbb látott. Nem nehéz megérteni, hogy miért éppen Giuseppe Tornatore Il camorrista című filmje a legnézettebb a nápolyi mozikban. Elég, ha az ember végighallgat egy hétköznapi beszélgetést, máris rájön, hogy az emberek a film dialógusait úgy használják, mintha velük született frázisokról lenne szó.

„Mondjátok meg a professzornak, hogy nem köptem be.” „Tudom jól, hogy ki ő, de azt is, ki vagyok én.” „A Malacarne egy gyáva alak.” „Ki küldött?” „Az küldött, aki az életet adja, és el is veszi.” A film zenéje a camorra jellegzetes dallamává vált, olyankor szokták fütyörészni, amikor arra megy a területi főnök, vagy meg akarnak félemlíteni egy bolttulajdonost. A film zenéje a diszkókban is népszerű, ahol háromféle feldolgozásban is hallható, teletűzdelve a Ben Gazzara által alakított Raffaele Cutolo nagyfőnök mondásaival. Az Il camorrista dialógusait ismételgette mániákus elszántsággal Guiseppe M. és Romeo P. is, két fiatal Casal di Principe-i fiú. Gyakorlatilag a film bármelyik jelenetét elő tudták adni. Még nem volt jogosítványuk, amikor zaklatni kezdték a hasonló korú fiatalokat Casaléban és San Cipriano d’Aversában. Nem volt jogosítványuk, mert még egyikük sem volt tizennyolc éves. Két huligán. Pofátlanok voltak, nagyhangúak, szemtelenek, amikor ettek, a számla kétszeresét hagyták ott borravalónak. Nyitott ingben, alig szőrösödő mellkasukat mutogatva, döngő léptekkel közlekedtek, felemelt fejjel, erőt és magabiztosságot sugározva, legalábbis a két forró fej így hitte. Mindig párban jártak. Giuseppe volt a főnök, aki mindig egy lépéssel előrébb haladt, Romeo volt a testőre, a jobbkeze, a bizalmi embere. Gyakran Donnie-nak hívta, mint Donnie Brascót. Bár a figura beépült rendőr volt, az egyébként halálos bűnt azért bocsátották meg neki, mert végül a lelke mélyén ő is valódi maffiózóvá vált. A két fiú Aversában rendszeresen halálra rémisztette a tanuló vezetőket. Párocskákat szúrtak ki, egy motorral megállították a kocsit, majd az egyikük odament a lányhoz és beleköpött az arcába, mire a fiú megpróbálta megvédeni. Persze véresre verték. A két fiú azonban a felnőttek területére is bemerészkedett, azok területére, akik valóban számítottak. Casal di Principében születtek, és úgy gondolták, ennyi elegendő. Azt akarták tudatni, hogy tőlük valóban tartani kell, és olyannyira tisztelni, hogy aki a közelükbe merészkedik, még a tekintetét sem emelheti fel rájuk. Egy szép napon azonban túl messzire mentek a vagánykodásban. Egy ki tudja honnan szerzett, valószínűleg a klánok egyik raktárából lopott géppisztollyal jelentek meg az utcán, és egy csapat fiatalra kezdtek lövöldözni. Bizonyára gyakoroltak előtte, mert arra azért vigyáztak, nehogy eltaláljanak valakit. A lábak elé lőttek, a golyók az aszfaltba csapódtak. Mielőtt lőni kezdtek volna, egyikük eldarált egy szöveget. Senki sem értette, hogy mit mond, de az egyik tanú azt állította, mintha a Bibliából idézett volna, és a szöveg a bérmálásra emlékeztetette őt. Alaposabb végiggondolást követően rájöttek, hogy nem a bérmálás szövegét hallották. A fiú ugyan Bibliából idézett, de nem a katekizmus jegyében, hanem Quentin Tarantino miatt. Azokat a sorokat darálta el, amit Jules Winnfield mond el a Ponyvaregényben, mielőtt megöli a fiút, aki eltüntette Marcellus Wallace értékes kis bőröndjét:

„Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága. Áldott legyen az, ki az irgalmasság és a jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert ő valóban testvérének őrizője, és az elveszett gyermekek meglelője. Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal, és amazokra is, akik testvéreim ármányos elpusztítására törnek, és majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt reátok.” (Ezékiel 25, 17) Giuseppe és Romeo ezt ismételték el, majd lőttek. Giuseppe apja a camorra embere volt, aki először pentito lett, majd ismét belépett Quadrano-De Falco szervezetébe, amelyet a Schiavonék legyőztek. Egy vesztes volt. Giuseppe azonban úgy hitte, ha ő jól játssza a szerepét, életének filmje megváltozik. A két srác töviről hegyire ismerte a filmeket, minden poént, gyakorlatilag minden krimit kívülről fújtak. Legtöbbször azért ütöttek, mert valaki rájuk nézett. A camorra földjén a tekintet a területi integritás megsértését jelenti, mert ez itt olyan, mintha a hálószobádba nézne be valaki, mintha betörné a lakásod ajtaját. A tekintet önmagában inzultusnak tekintendő. A másik arcába nézni pedig egyenesen kihívásnak minősül: „Hé, bajod van velem? Na, mondjad, valami bajod van velem?” A Taxisofőrből ismert szöveget követően már záporoztak is az ütések, főleg a szegycsontra. A Casalesi klán főnökei komolyan foglalkozni kezdenek a két fiú jelentette problémával. Túl sok a fenyegetés, a pofon, a zsarolás, túl sok aggódó anya kezd panaszkodni. A főnökök megüzenik a fiúknak, hogy térjenek magukhoz és higgadjanak le. A közvetítő egy bárba invitálja őket és közli velük, hogy a főnökök elveszítették a türelmüket. Giuseppe és Romeo azonban folytatják saját filmjüket, azt verik meg, aki a kezük ügyébe kerül, belepisilnek a motorok üzemanyagtartályaiba. A klánok másodszor is figyelmeztetik őket. A főnökök személyesen akarnak beszélni velük, nyilvánosan meg akarják leckéztetni őket, kinyilvánítani, hogy nem tolerálják tovább ezt a viselkedést. A fiúk nem reagálnak a meghívásra, továbbra is a bárokban lógnak, ahol videopókert játszanak. Délutánonként a tévé előtt ülnek, nézik a filmeket, és órákat töltenek el azzal, hogy megtanulják a dialógusokat, hogy hogyan öltözködjenek, milyen cipőt viseljenek és milyen hanghordozással beszéljenek. A fiúk úgy érzik, övék a világ. Sőt úgy érzik, hogy éppen azzal emelik meg a saját ázsiójukat, hogy szembe mernek szállni azokkal, akik tényleg számítanak. Mint Tony és Manny A sebhelyesarcúban. Nem állnak szóba a közvetítőkkel, folytatják a zaklatásokat, a megfélemlítést, és úgy tűnik, hogy a casertai körzet kiskirályaivá válnak. A két fiú nem akar belépni a klánba. Meg sem próbálják. Túl hosszú és fáradságos meló lenne, erre nekik nincs idejük. Giuseppe és Romeo a camorra zsoldosfiguráinak totális antitézisét képviselik. Úgy gondolják, hogy egyedül, csupán hírnevük folytán valamiféle hatalomhoz juthatnak. Nem lépnek be a klánba, mégis érvényesíteni akarják a

camorratagok jogait. A bárokban nem fizetnek, a benzinkútnál ingyen üzemanyagot követelnek, az anyjuk bevásárlása is ingyenjuttatásnak minősül. Ha valaki fellázad, összetörik a kirakatokat, megverik a tulajt, lepofozzák az alkalmazottakat. 2004 tavaszán a klánok megüzenik, hogy ajánlatot akarnak tenni. Castelvolturno külterületén, a Parco Mare zónában adnak találkát. A hely elhagyatott, nincs ott más, csak homok és szemét. Nem tudják, mi az ajánlat, lehet, hogy nagyon kecsegtető, talán részvétel egy rablásban. A fiúk nagy lehetőséget látnak. Úgy tűnik, hogy a klán valóban tárgyalni akar, és ők alig várják, hogy hallják, miről van szó. Elképzeltem a két fiút, amint izgatottan készülődnek, amint teljes sebességgel száguldanak a helyszín felé és felkészülnek a hősök szerepére. Ifjú Spartacusként indulnak háborúba, Achilles és Hektor dicsőségében bízva. De ezen a helyen könnyű meghalni, ha az ember Sebhelyes arcúnak, Donnie Brascónak vagy a Keresztapának képzeli magát. Minden alkalommal, amikor Parco Marén járok, elképzelem a jelenetet, amit az újságok a rendőrség rekonstrukciója alapján írtak meg. Giuseppe és Romeo fél órával a megbeszélt időpont előtt érkeznek. Égnek a vágytól és az izgalomtól. Megjelenik az autó. Kiszáll egy csapat ember. A fiúk közelebb mennek, hogy üdvözöljék őket, de a férfiak azonnal nekiesnek Giuseppének. Majd egy közelről leadott lövéssel megölik. Biztos vagyok benne, hogy Romeo látta a Nagymenők című filmet, amelyben Tommy DeVitót meghívják a Cosa Nostra értekezletére, és ahelyett, hogy abba a szobába vezetnék, ahol a nagyfőnökök összegyűltek, egy üres szobába viszik, és fejbe lövik. Nem igaz, hogy a film csak hazugság, nem igaz, hogy nem lehet úgy élni, mint a filmekben, és nem igaz, hogy a való világ más. Ami valóban más, az az a pillanat, amikor Al Pacino felkel a szökőkút vizéből, ahová belelőtték, és letörli a művért az arcáról, vagy amikor Joe Pesci megmossa a fejét és eltűnik az odafestett duzzanat. De ez már nem érdekel, ezért nem is érted. Amikor Romeo meglátta Giuseppét a földön, pontosan megértette, hogy mi a különbség a film és a valóság, a díszlet és a bűzös levegő, a saját élete és a forgatókönyvek között. Most ő következett. Nyakon, majd fejbe lőtték. Kettejük életkorát összeadva nem érték el a harmincat. A Casalesi klán így oldotta meg a filmeken felnőtt ifjú bűnözők okozta problémát. Senki sem hívta fel névtelenül a rendőrséget vagy a mentőket. Hagyták, hogy a két fiú tetemét szétmarcangolják a sirályok, hogy patkányok rágják szét a szemüket és a szájukat. Ezt azonban a filmek nem szokták megmutatni, egy kicsivel előbb véget érnek. Nincs valódi különbség a camorra földjén élő nézők és a többi moziba járó ember között. A filmeknek mindenütt megvan az a közönsége, amelyik utánozni igyekszik a képernyőn látottakat. A különbség az, hogy másutt, ha nagyon szimpatizálsz a Sebhelyes arcúval, a szívedben úgy is érezheted magad. Itt azonban magad is „Sebhelyes arcúvá” válhatsz, de akkor teljes egészében fel kell vállalnod a szerepet.

A camorra földjén nem csak filmrajongók élnek; vannak olyanok, akik a művészetekért és a történelemért lelkesednek. Szandokán, villájának bunkerjában, óriási könyvtárat létesített, amelyben kivételesen sok kötet foglalkozott a két Szicíliai Királyság és Bonaparte Napóleon történetével. Schiavonét lenyűgözte a Bourbonok dicsősége, mivel ősei között akadtak olyanok, akik a Terra di Lavoro köztisztviselői voltak, no és Bonaparte zsenialitása, aki egyszerű katonából lett generalisszimusz, vagyis Európa egyik legbefolyásosabb klánjának a vezetője. Az egyébként orvosi tanulmányokat végzett Szandokán a bujkálás időszakában szívesen töltötte idejét ikonok és portrék festésével is, különösen kedvelte Napóleon és Mussolini arcképeit. Ezeket a festményeket ma is meg lehet vásárolni, Caserta néhány látszólag teljesen ártatlan műkereskedésében láttam olyan festményeket, amelyeken Szandokán Krisztus arca helyére a sajátját festette. Schiavone ezenkívül nagyon kedvelte az elbeszélő irodalmat. Homéroszt, az Artúr királyról szóló történeteket, Walter Scottot. Szandokán egyik fia ezért kapta a szokatlan és furcsa hangzású Ivanhoe nevet. Az utódok neve gyakran árulkodik apáik szenvedélyéről. Giuseppe Missónak, a nápolyi Sanitá kerület főnökének három unokája van: Ben Hur, Jézus és Emiliano Zapata. Misso, aki a tárgyalások során mindig a politikai vezető szerepében tetszelgett, konzervatív, egyúttal rebellis gondolkodóként definiálva magát, nemrégiben írt egy regényt Márványoroszlánok címmel. Nápolyban alig néhány hét alatt több száz fogyott el a kötetből, amelyben gyakorlatilag saját életét meséli el. Magányos és szenvedélyes figura képét festi magáról, aki a ‘80-as, ‘90-es években szembeszállt a zsarolással és kábítószerkereskedelemmel foglalkozó klánokkal, mégpedig a sokkal nemesebb és erkölcsösebb rablási és lopási üzletágak védelmének érdekében. Hosszú bűnözői karrierje során Missót gyakran tartóztatták le, ilyenkor nemegyszer éppen Julius Evola és Ezra Pound könyveit forgatta. Augusto La Torre, a mondragonei főnök, a pszichológia megszállottja, Carl Gustav Jung és Sigmund Freud műveinek nagy ismerője. Ha vetünk egy pillantást azokra a könyvcímekre, amelyeket a főnök a börtönben olvasásra bekért, kiderül, hogy a legtöbb kötet a pszichoanalízis atyjainak műve, és az ellene folyó perben pedig gyakran előfordul, hogy Lacantól idéz és a Gestalt iskolára tesz utalásokat. Ezt a fajta tudását hatalmának megerősítésére használta fel, ami nagyon is jól jött egyes vezetési és fegyveres konfliktusok során. Paolo Di Lauro leghűségesebb emberei között is akadnak művészet- és kultúrakedvelő személyek: Tommaso Prestier szívesen támogatja a popzene feltörekvő csillagait, ugyanakkor jól ismeri a modern művészeteket. Sok főnök műgyűjtő. Pasquale Galasso körülbelül háromszáz műtárgyat halmozott fel a villájában, valóságos kis múzeummal rendelkezett, melynek legértékesebb darabja kétségkívül I. Francois de Bourbon trónja volt. Luigi Vollaro pedig egy eredeti Botticelli-festménnyel rendelkezett.

Prestierit a zeneszeretete juttatta börtönbe, ugyanis a nápolyi Teatro Bellimben kapták el, egy koncerten. Prestieri, miután elítélték, kijelentette: „A művészetet nem tagadták meg tőlem, így nem kell szabadlábon lennem.” A főnök belső nyugalmát a festmények nézegetése és a zenehallgatás adja, ami nagy lelkierőre vall, ő ugyanis nemcsak a szabadságát veszítette el a harcokban, hanem két testvérét is.

Aberdeen, Mondragone Augusto La Torre nagyfőnök, a pszichoanalízis szakértője, Antonio Bardellino egyik kedvence volt. Még fiatal fiúként vette át az apja helyét és a Chiuovi — ahogyan Mondragonében nevezték a családot – teljhatalmú vezetője lett. A klán a felső casertai vidéket, alsó Laziót és a domiziai partvidéket tartotta ellenőrzése alatt. A háborúban Szandokán ellenségei mellé álltak, de idővel nagyfokú hatékonyságról tettek tanúbizonyságot vállalkozásaik megszervezése és területük irányítása terén, ami nagyon sokat nyomott a latban a camorracsaládok közötti konfliktusok elsimításában. A La Torre család kivételes üzleti készsége arra késztette a casaleieket, hogy együttműködést ajánljanak nekik, miközben mindkét fél megtartotta önállóságát. Az Augusto név nem volt véletlen. Az elsőszülötteknek a La Torrék mindig római császárok neveit adták. A történelmi kronológiát azonban megfordították, náluk először volt Tiberio (Tiberius császár) La Torre (Augusto apja), és csak utána következett Augusto (Augustus császár). A helyi családok képzeletében Scipio Africanus, a köztársaságkori római hadvezér Patria-tó közelében álló palotája, Hannibál capuai csatái, a környező hegyekből lezúduló szamnita törzsek római légiók elleni támadásai mind-mind a helyi történelem szerves részét képezik, egy olyan dicsőséges múlt meséi és történetei, amelyeket teljes mértékben magukénak vallanak és ki is sajátítanak. A klánok történelmi delíriumával helyezkedik szembe az az általánosan elterjedt vélemény, amely szerint Mondragone leginkább és elsősorban a mozzarella fővárosa. Apám rendszeresen elküldött, hogy belakmározzak a mondragonei mozzarellából, de hogy pontosan melyik terület volt az, amelyik a legjobb mozzarella primátusát élvezte, nehezen lehetett megállapítani. Az ízek túlságosan is különböztek egymástól, a battipagliai édeskés volt és könnyű, az aversai sós és tömény, a mondragoneinek pedig tiszta íze volt. A mondragonei sajtkészítő mestereknek azonban volt egy jó módszerük arra, hogy megállapítsák a mozzarella minőségét. Ahhoz, hogy igazán jó legyen, a mozzarellának egy utóízt kellett hagynia a szájban, amit a parasztok „o ciato ‘e bbufala”-nak, vagyis a bivalytehén lehel leiének neveztek. Ha az ember lenyelte, és a szájában nem maradt ilyen utóíz, az azt jelentette, hogy a mozzarella nem jó. Amikor Mondragonéban jártam, szerettem sétálgatni a mólón. Előre-hátra, mielőtt még lerombolták volna, nyáron ez volt az egyik kedvenc helyem. Egy tengerbe nyúló vasbeton szerkezet, ahová ki lehetett kötni a csónakokat. Felesleges és kihasználatlan építmény volt. Mondragone azonban egyszer csak fontos helyé vált, a casertai térségből csak úgy özönlöttek ide azok a fiatalok, akik Angliába akartak emigrálni. Akik életcélnak tekintették a kivándorlást, végre elszabadulhattak innen, de nem úgy, hogy pincérként, a McDonald’s felszolgálóiként vagy barna sörrel a kezükben fizetett bárpultosként végezzék. Mondragonéba azért jöttek, hogy felvegyék a kapcsolatot a megfelelő személyekkel, hogy kedvezményes bérleti díjhoz

jussanak, hogy az üzletek tulajdonosai udvariasan és érdeklődéssel fogadják őket. Mondragonéban lehetett találkozni azokkal, akik el tudták intézni, hogy az illető egy biztosítótársaságnál vagy egy ingatlanügynökségnél helyezkedhessen el, vagy ha reménytelen eset volt és már jó ideje munkanélküli, a jó kapcsolatok segítségével munkaszerződést és tisztességes munkát szerezzen. Mondragone volt a Nagy-Britanniára nyíló ajtó. A ‘90-es évek végén egyszeriben olybá tűnt, hogy ha valakinek volt egy barátja Mondragonéban, akkor az értékeinek megfelelően bántak vele, nem volt szükség külső segítségre vagy ajánlólevélre. Ritka, igen ritka dolog volt ez, Olaszországban lehetetlen, délen még inkább. Ahhoz, hogy saját érdemeid alapján vegyenek számításba és ítéljenek meg, ebben a térségben mindig kell állnia mögötted valakinek, aki megvéd, és ez a védelem, ha nem is juttat különösebb előnyhöz, azt legalább garantálja, hogy evidenciában tartsanak. Támogató nélkül megjelenni olyan, mintha karok és lábak nélkül vágna bele valaki. Szóval közel nem elegendő. Mondragonéban azonban csak elvették az önéletrajzot és megnézték, kihez lehetne irányítani az illetőt Angliában. Valamilyen szinten számított a tehetség is, az pedig még inkább, hogyan juttattad kifejezésre. De csak Londonban vagy Aberdeenben, nem Campaniában, nem Európa legvidékibb vidékén. Egyszer az egyik barátom, Matteo, úgy döntött, hogy megpróbálja – elmegy, örökre. Volt némi félretett pénze, egy summa cum laude diplomája, és nagyon elege volt abból, hogy halálra kell dolgoznia magát az építkezéseken, hogy ne haljon éhen. Volt egy neve, egy mondragonei srácé, aki majd elindítja Anglia felé, és egy ígérete, hogy amikor már ott lesz, egy csomó felvételi beszélgetés vár rá. Elkísértem. Egy strand közelében volt megbeszélve a találkozó, órákat kellett várnunk. Nyár volt. A mondragonei strandok tele voltak campaniai nyaralókkal, olyanokkal, akik nem engedhették meg maguknak az amalfi tengerpartot, akiknek nem volt elég pénzük nyaralót bérelni, ezért hát naponta ideutaztak a szárazföld belsejéből. A ‘80-as évek közepéig a parton kis fadobozokban árulták a friss mozzarellát, a fürdőzők kilötyögtették a langyos bivalytejet, a gyerekek pedig, mielőtt beleharaptak volna a fehér masszába, lenyalták a kezükről a sós lét. Később már senki sem árult mozzarellát, mozgóárusok jelentek meg, kókuszdiót és tarallit kínáltak (ánizsos aprósütemény). A kontaktemberünk két órát késett. Amikor végre megjelent, csak egy fürdőnadrág volt rajta, és elmagyarázta, hogy későn reggelizett, ezért későn fürdött, ezért későn szárítkozott meg. Ez volt a mentsége, a tűző napra fogta a dolgot. A srác egy turisztikai irodába kísért bennünket. Ennyi volt. Azt hittük, hogy ki tudja miféle közvetítővel kell majd beszélnünk, de kiderült, hogy csak egy ügynökségre volt szükség, ami még csak elegáns sem volt különösebben. Egy egyszerű kis iroda volt, nem az a csillogó-villogó, prospektusokkal teli fajta. Viszont, ha valakinek volt egy mondragonei kapcsolata, igénybe vehette a szolgáltatásait. Amennyiben egy idegen tévedt be, szokványos turisztikai irodaként működött. Egy nagyon fiatal lány elkérte Matteótól az életrajzát és megmondta, melyik legközelebbi járattal repülhetünk.

Matteót Aberdeenbe küldték. A kezébe nyomtak egy papírlapot azon cégek neveivel, amelyekhez állásügyben fordulhatott. Sőt, minimális díjazás ellenében maga az ügynökség is elintézhetett egy meghallgatást, a kiszemelt vállalat munkaügyesének titkárságán keresztül. Soha nem láttam még ilyen hatékonyan működő irodát. Két nappal később indultunk el Skóciába, és az utazás szintén nagyon olcsónak bizonyult azok számára, akik Mondragonéből jöttek. Aberdeenben otthoni hangulat uralkodott, bár a skót város maga nagyon különbözött Mondragonétól. Skócia harmadik legnagyobb városa szürke volt és sötét, de annyira gyakran azért nem esett, mint Londonban. Az olaszok megérkezése előtt a város nem volt képes kihasználni a szabadidő és a turizmus szempontjából értékes tartalékait, az éttermekkel, szállodákkal és társadalmi élettel kapcsolatos dolgokat az angolok sajátságosan unalmas módján oldották meg. Mindig ugyanaz a rutin, egyszer egy héten a magas pultnak dőlve állni a tömegben. A nápolyi Maffiaellenes Ügyészség nyomozati anyagai szerint Antonio La Torre, Augusto nagyfőnök testvére volt az, aki Skóciában egy sor olyan kereskedelmi vállalkozást indított be, amelyek alig néhány év alatt a várost a skót idegenforgalom gyöngyszemévé tették. A La Torre klán angliai tevékenységének túlnyomó része teljesen törvényes. Ingatlanügynökségeket üzemeltetnek, kereskedelmi tevékenységet folytatnak, főleg olasz élelmiszert importálnak. A bevételek nagyságrendjét nehéz megbecsülni. Matteo Aberdeenben megkapta, amire vágyott, azt, amit nem kapott meg Olaszországban. Elégedetten lépkedett az utcákon, és mindketten azt éreztük, hogy életünkben először a campaniai lét már elegendő ahhoz, hogy a siker légköre övezzen bennünket. A Union Terrace 27-29. alatt láttam meg a Pavarotti éttermet, ami Antonio La Torre tulajdonában áll, és a skót város idegenforgalmi honlapján is megtalálható. Aberdeenben ez volt a legelegánsabb szalon, a legmenőbb hely, ahol a legfényűzőbb körülmények között lehetett vacsorázni, és természetesen ez volt a legalkalmasabb az üzleti megbeszélések lebonyolítására. A klánok cégei még Párizsban is reklámozták magukat, mint a „Made in Italy” csúcsminőségű élelmiszeripari termékeinek előállítói, mégpedig az Italissima elnevezésű gasztronómiai vásáron. Antonio La Torre itt mutatta be vendéglátóipari tevékenységét és az általa képviselt márkanevet. Ez a siker La Torrét az egyik legmenőbb skót vállalkozóvá avatta Európában. Az angol sajtó nemrégiben nagyobb figyelmet kezdett szentelni a mondragonei főnököknek, akik egyúttal sikeres skót vállalkozók is voltak. A The Times a mondragonei „don” történetét ismertette egy cikkében, a The Guardian pedig „Az aberdeeni meló” címmel közölt egy írást, ami az amerikai filmre, Az olasz melóra utalt, ami tulajdonképpen egy 1969-es olasz film, a Colpo all’italiana remake-je volt. A cikkekben a „mozzarella country”-ból Aberdeenbe települt olasz főnökök bűnözői tevékenységét taglalták. Szó volt bennük Antonio La Torréról, skót feleségéről, Gillian Fraserről, a három gyerekről, és a vállalkozó vendéglátóipari és olasz élelmiszer-behozatali tevékenységéről, amely egész Skóciára kiterjedt. A Bridget Streeten lévő

étterem tulajdonosai ahelyett, hogy kétségbe estek volna a rájuk aggatott „don” elnevezés miatt, ami egyértelmű képzettársítást jelent a maffiával, elnevezték az éttermüket Sopranosnak. Minden létező reklámot ki kell használni. Ha a legolvasottabb angol újságok azt írják, hogy a Bridget Street-i étterem tulajdonosai maffiózók, akkor ezt kiváló marketingfogásként is fel lehet használni. A kíváncsiságot nem az elhallgatás, inkább valaminek a kihangsúlyozása kelti fel leginkább. Antonio La Torrét Aberdeenben tartóztatták le 2005 márciusában. Az olaszoknak már régen a kezükben volt a letartóztatási parancs, bűnszövetkezetben való részvétellel és zsarolással vádolták, ám La Torrénak évekig sikerült megúsznia mind a letartóztatást, mind pedig a kiadatást, mert skót állampolgársága mögé bújt, a brit hatóságok pedig nem ismerték el az ellene felhozott vádakat. Skócia nem kívánta elveszíteni egyik legsikeresebb vállalkozóját. 2002-ben a Nápolyi Bíróság előzetes letartóztatásba helyezési parancsot adott ki harminc, a La Torre klánhoz közel álló személy ellen. Az indoklás szerint a bűnözői konzorcium óriási pénzösszegekhez jutott zsarolás, valamint az érdekeltségéhez tartozó körzetek gazdasági folyamatainak ellenőrzése, és az ott zajló tenderek befolyásolásának útján, majd ezt a pénzt külföldön fektette be, főleg Nagy-Britanniában, ahol a klán valóságos kolóniát hozott létre. Ez a fajta gyarmatosítás nem megszállás útján, nem az alacsony munkabérekkel hozott létre konkurenciát, hanem beépült a gazdaság vérkeringésébe, felélénkítette a turisztikai ágazatot, egy az idáig ismeretlen export-import tevékenységet indított be, és fellendítette az ingatlanpiacot is. A Mondragonéből származó hatalom nemzetközi terjeszkedésének legfőbb megszemélyesítője Rockefeller. A helyiek nevezték el így, nyilvánvaló üzleti érzéke és óriási vagyona miatt. Rockefeller nem más, mint Raffaele Barbato, a hatvankét éves, mondragonei születésű üzletember. Valódi nevét talán már maga is elfelejtette. Holland felesége van, a ‘80-as évek végéig Hollandiában tevékenykedett, ahol két nemzetközi klientúrával rendelkező kaszinó volt a tulajdonában. Gyakran megfordult nála Bob Cellinonnak, a Las Vegas-i játéktermek alapítójának testvére, valamint több miami illetőségű délszláv maffiózó. Rockefellernek két társa volt, egy bizonyos Liborio, a Cosa Nostrakapcsolatokkal rendelkező szicíliai, és Emi, egy holland férfi, aki utóbb Spanyolországba települt át, ahol szállodákat, üdülőközpontokat és diszkókat nyitott. Mario Sperlongaro, Stefano Piccirillo és Girolamo Rozzera pentitók szerint Rockefeller agyában született meg az ötlet, hogy Augusto La Torréval együtt Caracasba menjen, és találkozzon a venezuelai kábítószer-kereskedői csoportok képviselőivel, akik kedvezőbb feltételekkel kínálták a kokaint, mint a kolumbiaiak, a Casalesi klánok és a nápolyiak beszállítói. Nagyon valószínű, hogy Augustónak sikerült önállósítania magát a kábítószerügyletek tekintetében, amit a Casalesi kartell nagyon ritkán engedélyezett. Rockefeller volt az, aki

megfelelő helyet talált Augusto számára, amikor az Hollandiában bujkált, egy lövészklub vendégházában helyezte el. Ezért aztán, még a mondragonei mezőktől is távol, a főnök kedvére gyakorolhatta az agyaggalamb-lövészetet, hogy formában tartsa magát. Rockefellernek óriási kapcsolati hálózata volt, nemcsak Európában, hanem az Egyesült Államokban is. A játéktermei révén kapcsolatba került az olasz-amerikai maffiózókkal, akik egyre inkább Európa felé kacsingattak, mivel a New Yorkot uraló és a campaniai camorrával kiváló viszonyban lévő albán klánok egyre jobban kiszorították őket. Ezek a kábítószer-kereskedők szívesen fektették a pénzüket éttermekbe és szállodákba a mondragoneiek nyújtotta lehetőségen keresztül. Rockefeller a tulajdonosa az Ádám és Éva elnevezésű, a helyiek által La Playának átkeresztelt üdülőfalunak is, amely a mondragonei tengerparton található, és ahol – az ügyészség vádjai szerint – sok főnök szívesen tölti bujkálásának idejét. Minél kényelmesebb a rejtekhely, annál kevésbé merül fel a pentitóvá válás gondolata, mint az örökös meneküléstől való szabadulás egyetlen lehetősége. A La Torrék nem ismernek kegyelmet a pentitókkal kapcsolatban. Francesco Tiberio, Augusto kuzinja, telefonált is Domenico Pensának, aki a Stolder klán ellen tanúskodott, és egyértelműen a tudtára adta, hogy azonnal hagyja el az országot: „Stolderéktől megtudtam, hogy te ellenük vallottál, ezért aztán, mivel itt a térségben nem kívánunk együttműködni az igazságszolgáltatással, el kell menned Mondragonéből, mert ha nem, valaki majd odamegy, és levágja a fejedet.” Augusto unokatestvérének nagy tehetsége volt ahhoz, hogy halálra rémissze mindazokat, akik árulásra adták a fejüket vagy információkat szivárogtattak ki. Egy másik tagnak, Vittorio di Tellának nyíltan megmondta, hogy megveheti a saját gyászruháját: „Vegyél magadnak fekete inget. Minek beszéltél, te felszarvazott, most meg kell, hogy öljelek.” A pentitók színre lépését megelőzően senki sem volt képes felmérni a mondragoneiek ügyleteinek döbbenetes méretét. Rockefeller barátai között volt egy bizonyos Raffaele Acconcia, aki maga is mondragonei születésű, és szintén Hollandiában telepedett le. Saját étteremláncot működtetett, és Stefano Piccirillo pentito szerint nemzetközi jelentőségű kábítószer-kereskedőként működött. Talán továbbra is Hollandiában bujkál, abból a sok millió euróból, amelyet a La Torre klánnak sikerült hamis számlákon és közvetítőkön keresztül úgy eldugnia, hogy a nyomozóhatóságok a mai napig nem akadtak a nyomára. A holland bankoknál elhelyezett, legendásan óriási vagyon az abszolút gazdagság jelképévé vált a környéken. Itt nem azt mondják az emberek, hogy „Minek nézel engem, nem vagyok én az Olasz Nemzeti Bank!” hanem azt, „Csak nem gondolod, hogy én vagyok a Holland Nemzeti Bank?” A dél-amerikai támogatással és holland bázissal rendelkező La Torre klánnak az volt a terve, hogy megkaparintja magának a római kokainpiacot. Róma mindig is a casertai körzet bűnözői vállalkozásainak elsődleges célpontja

volt, legalábbis ami a kábítószer-kereskedelmet és az ingatlanbefektetéseket illeti. Róma a casertai vidék meghosszabbított karja. A La Torrék terjesztői útvonalának biztonságát a tengerparti villák jelentették, ugyanis itt raktározták és osztották el a kábítószert, a cigarettát és a többi csempészárut. A híres színész, Nino Manfredi nyaralója is a partra épült, ezért a klán megkörnyékezte a művészt, hogy adja el a villáját. Manfredi ellenállt, de kikötésre alkalmas mólójával háza annyira fontos stratégiai helyszínt jelentett, hogy a klán egyre nagyobb nyomást gyakorolt rá. A végén már nemcsak azt követelték tőle, hogy adja el a villát, de még az árat is meg akarták szabni. Manfredi 1994 januárjában az állami televízió 1-es csatornáján egy műsorban a Cosa Nostra valamelyik főnökét személy szerint is megszólította, de nem kapott segítséget. A mondragoneieknek túlságosan nagy volt a hatalmuk, és a szicíliaiak közül senki nem mert tárgyalni velük. Manfredinek a televízió nyilvánosságára és az országos média figyelmére volt szüksége ahhoz, hogy rámutasson, mekkora nyomást gyakorolt rá a camorra saját stratégiai érdekei miatt. A kábítószer-csempészet a kereskedelem áruforgalmával párhuzamosan zajlott. Enzo Boccolato, a La Torrék egyik unokatestvére, akinek Németországban volt étterme, úgy döntött, a konfekcióiparba fektet be. Antonio La Torréval és egy libanoni üzletemberrel együtt ruhákat vásárolt fel Pugliában – mivel a campaniai textilipart a secondiglianói klánok uralták –, és Venezuelában adta el, bizonyos Alfredo közvetítői segítségével, aki a vizsgálati anyagok szerint Németország egyik legnagyobb gyémántüzére volt. A campaniai camorrának köszönhetően a gyémánt – amelynek fogyasztói ára ugyan változó volt, de mindig értékálló befektetésnek bizonyult – a piszkos pénzek tisztára mosásának egyik legkedveltebb eszköze lett. Enzo Boccolatót jól ismerték a venezuelai és a frankfurti repülőtéren. Beépített emberei voltak az árut ellenőrző vámosok között, akik nagy valószínűséggel nem csupán a ruhák szállítását felügyelték, hanem elősegítették egy kokaincsempészettel foglalkozó hálózat létrehozását is. Azt gondolnánk, hogy a klánok, amikor már elegendő mennyiségű tőkét halmoztak fel, beszüntetik illegális üzelmeiket, és a tisztára mosott pénzt legális üzletekbe konvertálják. Akárcsak a Kennedy család tagjai, akik a szesztilalom idején vagyonokat szedtek össze az illegálisan árult alkoholból, aztán később minden kapcsolatot megszakítottak a bűnözői világgal. Az olasz vállalkozók erőssége viszont éppen abban áll, hogy párhuzamosan fejtik ki a két tevékenységet, és soha nem mondanak le a bűnözésből származó jövedelemről. Aberdeenben ezt a szisztémát hívják „scratch”-nek. Mint azok a rapsztárok vagy DJ-k, akik az ujjukkal egy pillanatra megállítják a lemezt, a camorra vállalkozói is szünetet iktatnak egy másodpercre a legális piac működésébe. Megállítják, hogy utána még hevesebb pörgésre késztessék. A La Torrék ügyeiben vizsgálatot folytató nápolyi Maffiaellenes Ügyészség anyagaiból kiderül, hogy amikor valamelyik legális üzlet válságba került, az illegális szféra azonnal a segítségére sietett. Ha készpénzre kellett, hamis pénzt nyomtak, ha gyorsan tőkére volt szükség, hamisított állampapírokat adtak el. A

konkurenciát zsarolással tartották sakkban, vagy az áruk után befizetendő áfa és jövedéki adó megspórolásával győzték le. A illegális megoldások időnként bevonásával azt érték el, hogy az ügyfeleknek nem kellett őrült áringadozásoktól tartaniuk, a bankhiteleket késedelem nélkül lehetett visszafizetni, a pénz tehát tovább áramlott, a terméket pedig tovább fogyasztották. Mindez elvékonyítja a törvény (vagyis a tiltó rendelkezések) és a gazdasági kényszer (vagyis a bevételhez jutás) között húzódó válaszfalat. A La Torrék külföldön lebonyolított ügyleteihez mindenképpen szükség volt angol résztvevőkre is, akik közül néhányan a klán hierarchiáján belül a teljes jogú tagságig is eljutottak. Ilyen volt Brandon Queen, aki jelenleg Angliában tölti börtönbüntetését, és a mai napig kapja Mondragonéból a mesatáját, a tizenharmadik havit is beleértve. A 2002-ben kiadott előzetes letartóztatásba helyezésről szóló végzés szövegében az áll, hogy „Brandon Queent rendszeresítették a klán fizetési listáján, Augusto La Torre kifejezett kívánsága alapján.” A klánok a tagoknak – a fizikai védelmen túl – általában garantálják a fix fizetést, a jogi asszisztenciát, és szükség esetén a fedőszervezetek igénybevételét. Ahhoz azonban, hogy mindezt közvetlenül a főnök utasítása alapján kapja meg valaki, nagyon fontos szerepet kell betöltenie a klán üzletmenetében. Mind az olasz, mind pedig a brit bűnözés történetében ez idáig Queen az egyetlen angol nemzetiségű camorratag. Nevét hosszú éveken át hallottam emlegetni. Látni sohasem láttam, még fényképen sem. Amikor megérkeztem Aberdeenbe, kérdezősködni kezdtem, ki is ez a Brandon, Augusto La Torre bizalmi embere, a skót camorratag, aki anélkül, hogy valóban ismerte volna a vállalkozás és a hatalom alapvető szabályait, szakított a Felföld klánjainak ősi hagyományával, hogy betársuljon a mondragonei családba. A La Torrék vendéglátó-ipari egységeinek környékén mindig ott nyüzsgött egy helyi vagányokból álló kis csapat. Nem azok a szokásos, ellustult, kisstílű bűnözők, akik két pint sör között arra várnak, hogy újabb lehetőség adódjon egy kis zsebtolvajlásra, mind ügyes, éber fiú volt, akik a legális vállalkozások különböző területeire épültek be. Szállítmányozás, reklám, marketing. Amikor Queenről kérdezősködtem, nem vetettek rám ellenséges pillantásokat, nem adtak homályos válaszokat, amire a nápolyi körzetben biztosan számíthattam volna. Úgy tűnt, mintha ősidők óta ismerték volna, vagy ami még valószínűbb, Queenből máris legenda lett, akiről mindenki szívesen beszélt. Ő volt az, akinek sikerült. Nem csak egy alkalmazott lett belőle, aki valamelyik étteremnek, cégnek, boltnak vagy ingatlanügynökségnek dolgozik, biztos megélhetésért. Sokkal több volt ennél: megvalósította a skót fiatalok álmát. Nem csupán részt vett az üzletben, de be is lépett a Rendszerbe, a klán műveleti részlegébe. A camorra tagja lett annak ellenére, hogy hátránnyal indult. Aki Skóciában születik, annak a gazdagság felé általában egyetlen út vezet, a banális, mindenkire érvényes, szabályokkal és kudarcokkal, konkurenciával és árakkal teli viszontagságos út. Megdöbbentő volt, hogy ezek

a fiúk az én erős olasz akcentussal kiejtett angol mondataim mögött nem az emigránst látták, nem a bűnözőt, aki azért jött ide, hogy kirabolja a földjüket, hanem egy olyan embert, aki ismeri a gazdaság abszolút hatalmát, amely képes uralni mindent, és dönteni mindenről, amely az életfogytig tartó börtön és a halál ellenére sem ismer határokat. Hihetetlen, de beszélgetés közben kiderült, hogy jól ismerik Mondragonét, Maranót és Casal di Principét. Úgy beszéltek ezekről a városokról, mint valami mesés, távoli helyekről, ahol a főnökeik születtek. A velem egyidős skót fiatalok számára a camorra földjén megszületni előnyt jelentett. Úgy gondolták, az innen származó ember eleve magában hordozza annak képességét, hogy a létezést egy nagy küzdőtérként fogja fel, akinek a vállalkozás, a fegyver, de még a saját élete is kizárólag arra való, hogy pénzt és hatalmat szerezzen velük – vagyis azt, amiért érdemes létezni, ami lehetővé teszi, hogy ott legyen a korszak történéseinek középpontjában és ne kelljen törődnie semmi mással. Brandon Queen elérte mindezt, pedig nem Olaszországban született, soha nem látta Campaniát, nem tett meg hosszú kilométereket kocsival az építkezések, a szemétlerakók és a bivalyistállók mellett. Neki sikerült valódi hatalommal rendelkező emberré válnia – a camorra tagjává. Még ez a hatalmasra nőtt nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi szervezet sem nem tette lehetővé a klánnak, hogy rugalmasan kezelje Mondragone, az elsődleges territórium irányítását. Augusto La Torre a városban nagy szigorúsággal gyakorolta a hatalmat. Ahhoz, hogy a kartell megerősödjön, könyörtelennek kellett lennie. A fegyvereket százasával hozatta, egyenesen Svájcból, vezető szerepét pedig több fázison keresztül érte el: először a tenderek befolyásolásában szerzett komoly pozíciókat, majd szövetségeket kötött, de nem túl szorosakat, aztán hagyta, hogy saját vállalkozásai megerősödjenek és a többiek legyenek kénytelenek az ő cégeihez alkalmazkodni. A mondragonei volt a legelső olasz önkormányzat, amelyet camorrabefolyás gyanúja miatt oszlattak fel, még a ‘90-es években. De a nagypolitika és a klánok valójában soha nem szűntek meg együttműködni. Egy nápolyi camorratag 2005-ben, bujkálásának idején, az egyik polgármesterjelölt házában húzta meg magát. A megyei közgyűlés többségi csoportjának pedig hosszú évekig tagja volt egy olyan rendőrnek a lánya, akit azzal gyanúsítottak, hogy a La Torre család pénzbehajtója. Augusto szigorúan bánt a politikusokkal is. A családi üzletet akadályozó egyének példásan kegyetlen büntetésben részesültek. Az ellenség fizikai megsemmisítése mindig ugyanúgy zajlott, ami azt eredményezte, hogy a bűnözői zsargonban Augusto módszerét ma „alla mondragonese”-nek nevezik (mondragonei módra – a ford.). A kivégzés a következőképpen zajlik: az összekaszabolt, szétlőtt holttestet egy artézi kútba hajítják, aztán bedobnak egy kézigránátot, ami darabokra szaggatja a testet, a beomló föld pedig elfedi a víz mélyére süllyedt maradványokat. Augusto La Torre így intézte el Antonio

Nugnest, a kereszténydemokrata polgármester-helyettest is, aki 1990-ben tűnt el, nyomtalanul. Nugnes akadályozó tényező volt a klán azon törekvésének megvalósításában, hogy közvetlenül irányítsa az önkormányzat nyilvános pályázatait, és hogy beavatkozzon annak politikai és adminisztratív döntéseibe. Augusto La Torrénak nem volt szüksége szövetségesekre, minden ügyletet ő maga akart lebonyolítani. Uralkodásának ebben a fázisában nem sok filozofálás előzte meg egy fegyveres művelet megindítását. Először lőttek, utána gondolkodtak. Augusto nagyon fiatalon lett Mondragone főnöke. A La Torrék akkoriban egy épülő magánklinika, az Incaldana tulajdonosi részvénypakettjét akarták megszerezni, amelyben Nugnes is komolyan érdekelt volt. A klinikát Lazio és Campania között, Rómától egy ugrásra akarták felépíteni, és egy csapásra megoldotta volna Lazio déli területeinek több problémáját. A térségben nem volt hatékony egészségügyi intézmény, és működtetéséből egyértelműen nagy bevételekre lehetett számítani. Augusto egy nevet terjesztett a klinika igazgatótanácsa elé, egy megbízható ember nevét, aki maga is a klán vállalkozója volt, és egy szeméttelep igazgatásából gazdagodott meg. Augusto azt akarta, hogy ez a személy legyen a klán képviselője. Nugnes ellenezte a dolgot, mert megértette, a La Torréknak nem csak az a céljuk, hogy részt vegyenek a nagy üzletben, annál sokkal több. La Torre elküldte az egyik emberét a polgármester-helyetteshez, hogy puhítsa meg, és vegye rá, egyezzen bele az általa diktált feltételekbe. Egy kereszténydemokrata politikus számára nem volt különösebben botrányos dolog kapcsolatba lépni valamelyik camorrafőnökkel, alkudozni annak vállalkozói és fegyveres hatalmával. A klánok jelentették a térség elsődleges gazdasági erejét, a velük való tárgyalás visszautasítása olyan lett volna, mintha egy torinói alpolgármester elutasított volna egy találkozót a FIAT megbízott igazgatójával. Augusto La Torre nem jutányos áron kívánt hozzájutni a klinika részvénycsomagjához, ahogyan egy diplomatikus főnök tette volna, ő ingyen kívánta megkapni azt. Cserébe garantálta, hogy összes vállalkozása, amelyek természetesen megnyerik majd a takarítás, az étkeztetés, a szállítás és az őrző-védő feladatok ellátására kiírt pályázatokat, nagyon jutányos áron, és a lehető legnagyobb szakértelemmel fogja ellátni a munkát. Sőt azt is megígérte, ha a klinika az övé lehet, még a bivalytehenei is jobb tejet fognak adni. Nugnest a saját irodájából hívták ki azzal az ürüggyel, hogy a főnök találkozni akar vele. Egy Falciano del Massicóban lévő tanyára vitték, ahol Augustón kívül – ezt maga Augusto mondta el később – többen várták. Jimmy (vagyis Girolamo Rozzera), Massimo Gitto, Angelo Gagliardi, Giuseppe Valente, Mario Sperlongaro és Francesco La Torre. Mindenki arra várt, hogy megtörténjen a kivégzés. Az autóból kiszállva az alpolgármester a főnök üdvözlésére sietett, aki ölelésre tárta karjait, közben azonban odaszólt Jimmynek: „Gyere, megérkezett Antonio bácsi.” Az üzenet egyértelmű és végleges volt. Jimmy Nugnes háta mögé került, és két golyót eresztett a fejébe. A holttestet a nyílt mezőn egy negyven méter mély kútba dobták, majd két kézigránátot küldtek utána. Antonio Nugnesről évekig

senki sem tudott semmit. Rengeteg telefonbejelentés érkezett Olaszország különböző részeiből, hogy itt vagy ott látták, miközben ő egy többmázsányi földdel betemetett kút mélyén feküdt. Tizenhárom évvel később Augusto és hű emberei megmutatták a csendőröknek, hol találják az alpolgármester maradványait, aki megpróbálta hátráltatni a La Torrék vállalkozói terjeszkedését. Amikor a csendőrök kiásták a gödröt, rájöttek, hogy nem egyetlen holttest van ott eltemetve. Négy sípcsontot, két koponyát és három karcsontot találtak. Több mint tíz évig Nugnes Vincenzo Boccolato mellett feküdt, aki egy Cutolóhoz hű camorratag volt, és a vereséget követően állt át a La Torre családhoz. Boccolatót azért ítélték halálra, mert a börtönből küldött az egyik barátjának egy levelet, amelyben durván megsértette Augustót. A főnök véletlenül bukkant rá a papírra. Épp iratokat nézett át az egyik tag házának nappalijában, amikor észrevett egy papírlapot, amelyen a saját neve is szerepelt. Érdeklődve nyúlt utána, és döbbenten olvasta a sértéseket és a neki címzett kritikát. Még a levél olvasása közben halálra ítélte Boccolatót. Antonio Gagliardót bízta meg a megölésével, mert az ő kocsijába Boccolato bármikor gyanútlanul beszállt. Gagliardo maga is Cutolo szervezetéhez tartozott egykor. A barátok a legjobb gyilkosok, mert mindenkinél tisztább munkát végeznek, anélkül ölnek, hogy az áldozat ellenállna vagy megpróbálna elmenekülni. Csendben, a legváratlanabb pillanatban csapnak le, a tarkóhoz szorítják a pisztolyt és azonnal lőnek – a főnök úgy kívánta, hogy a kivégzések baráti hangulatban történjenek. Augusto La Torre nem tűrte el, hogy bárki nevetségessé tegye, nevének említése nem válthatott ki gúnyos mosolyokat. Senki sem vetemedhetett ilyesmire. Luigi Pellegrino, akit mindenki csak Gigiotto néven ismert, imádott pletykálni a városában élő nagyhatalmú emberek viselt dolgairól. Sok ilyen fiatal fiú van a camorra földjén, akik szívesen suttognak a főnökök szexuális étvágyáról, a területi főnökök orgiáiról, a klán vállalkozóinak kétes erkölcsű lányairól. Ezeket a pletykákat a főnökök általában eltűrik, sokkal fontosabb dolguk is van annál, minthogy ezzel törődjenek, meg egyébként is, elkerülhetetlen, hogy ne szülessenek mendemondák a hatalomhoz közel álló emberekről. Gigiotto azonban a főnök feleségéről kezdett pletykákat terjeszteni. Úton-útfélen azt mesélte, hogy a saját szemével látta, amint Augusto egyik legmegbízhatóbb emberével találkozott. Sőt, állítólag a randevúkra a főnök sofőrje szállította a hölgyet. Egyszóval az egyes számú La Torrét felszarvazták, méghozzá az orra előtt, és ő még csak észre sem vette. Gigiotto egyre részletesebben és egyre színesebben adta elő a történeteket, úgyhogy a környéken már mindenki azt beszélte, a főnök felesége félrelép, de arra azért vigyáztak, hogy ne felejtsék el hozzátenni, a pletyka Gigiottótól származik. Egy napon Gigiotto Mondragone központjában sétált, amikor meghallotta, hogy egy motor közeledik, túl közel a járda széléhez. Amint felismerte a veszélyt, azonnal menekülőre fogta. A motorról tüzelni kezdtek rá, de Gigiotto valahogy kikerülte a golyókat, sőt sikerült egy egész tárat belelőnie a férfiba, aki a vezető mögött

ült. A sofőr ezek után kénytelen volt leszállni és üldözőbe venni Gigiottót, aki egy bárba menekült, és a pult mögött keresett menedéket. Amikor utolérte, úgy tíz ember szeme láttára lőtte fejbe, akik a gyilkosságot követően csendben és azonnal eltűntek a helyszínről. Azt beszélik, hogy a területi főnök, Giuseppe Fragnetti intézkedett arról, méghozzá engedélyt sem kérve a nagyfőnöktől, hogy a beszédes Gigiottót eltegyék láb alól, amiért besározta Augusto becsületét. Augusto számára Mondragone, a környező földek, a part, a tenger, mind műhely volt, egy laboratórium, amely az ő és az őt támogató vállalkozók rendelkezésére állt, egy terület, ahonnan a nyersanyagot beszerezte a vállalkozások működtetéséhez. Kategorikusan megtiltotta, hogy Mondragonéban és a partvidéken bárki kábítószert terjesszen, és a bölcs parancsot a casertai főnökök továbbították az alfőnökeiknek is. A tiltás egyrészt erkölcsi megfontolásból fakadt, ami a lakosság herointól és kokaintól való megóvását szolgálta, valódi oka azonban annak megakadályozása volt, hogy a terjesztők vagyonra tegyenek szert, és idővel megkérdőjelezhessék a főnök teljhatalmát. Egyszóval, a drog, amit a mondragonei kartell Hollandián keresztül szerzett be és a római utcákon terjesztett, innen ki volt tiltva. Ha egy mondragonei lakos füvet, kokaint vagy heroint akart venni, el kellett utaznia a fővárosba, ahol a drogot a Casalesi család tagjai és maguk a mondragoneiek terjesztették. A klán még egy saját védelmi csoportot is létrehozott, amit a rendőrség bosszantására GAD-nak nevezett el (Gruppo Anti Droga, Kábítószerellenes Csoport – a ford.). Ha valakit elkaptak egy füves cigivel a szájában, eltörték az orrcsontját, és ha egy feleség felfedezett egy zacskó kokaint a férje nadrágjában, elég volt értesítenie a GAD valamelyik emberét, aki alapos veréssel örökre elvette a renitens kedvét a drogtól. Még a helyi benzinkutasoknak is megtiltották, hogy megtankolják az autóját, nehogy eljuthasson Rómáig. Hassa Fakhry, az egyiptomi fiú, keményen megfizetett heroinfüggősége miatt. Disznópásztor volt, a casertai ritka, fekete sertéseket gondozta. Ezeknek a kistermetű állatoknak még a bivalynál is sötétebb a bőre, szőrösek, és harmonikaszerű zsírréteg fedi a testüket. Finom szalámi, nem túl zsíros kolbász és ízletes sütnivaló készül belőlük. A disznópásztor munkája kegyetlen, az állandó trágyalapátolás után a levágott állatok vérét kádakban kell összegyűjtenie. Hassa Egyiptomban sofőrként dolgozott, falusi származása miatt azonban tudta, hogyan kell bánni az állatokkal. De nem a sertésekkel. Mivel muzulmán volt, duplán undorodott tőlük. Ez a munka viszont még mindig sokkal jobb volt, mint egész nap bivalytrágyát lapátolni, ahogy az indiaiak. A disznók negyedannyit szarnak, mint a bivalyok, és a sertéshizlaldák is sokkal kisebbek, mint a bivalyistállók. Ezt minden arab tudja, ezért vállalják inkább a sertéseket, mintsem hogy halálra dolgozzák magukat a bivalyokkal. Hassa rákapott a heroinra, és amikor anyag kellett neki, vonattal felment érte Rómába, majd visszament a disznóihoz. Miután teljesen függő lett, soha nem volt elég pénze, ezért a dílere rábeszélte, próbálja meg Mondragonéban eladni az árut, ott,

ahol lehetetlen volt kábítószerhez jutni. Hassa beleegyezett, és a Domizia bár környékén árulta a szert. Hamarosan állandó vevőköre lett, és 10 óra alatt annyit keresett, mint hathavi disznópásztori fizetése. Elég volt, hogy a bár tulajdonosa megeresszen egy telefonhívást, hogy megtörténjen az, ami mindig, amikor meg akartak szüntetni egy hasonló tevékenységet. Valaki felhív egy barátot, az felhívja az unokatestvérét, aki elmondja a rokonának, aki átadja a hírt annak, akinek jelenteni kell. Ennek a láncnak csak az első és az utolsó láncszeme ismert. Néhány nappal később a La Torrék emberei, az önjelölt GAD-osok, megjelentek Hassa lakásánál. Mivel el akarták kerülni, hogy disznók között kelljen üldözniük, vagyis nem akarták összepiszkítani magukat sárral és szarral, megvárták míg hazaér, és a kaputelefonon szóltak fel neki. Rendőröknek adták ki magukat, berakták egy kocsiba és elindultak vele. A kocsi azonban nem a rendőrség épülete felé ment, és amikor Hassa Fakhry megértette, hogy meg akarják ölni, a félelem anafilaxiás sokkot idézett elő a szervezetében. A teste felfúvódott, olyan volt, mintha valaki levegőt pumpált volna bele. Ezt maga Augusto La Torre mesélte el a vizsgálóbírónak, és a dolog szemmel láthatólag megdöbbentette. Az egyiptomi szeme szinte eltűnt, mintha a koponyája összenyomta volna, az egész testét sűrű izzadság lepte el, a szájából fehér hab tört elő. Nyolcan végeztek vele, lőni viszont csak heten lőttek. Az egyik pentito, Mario Sperlongaro ezt nyilatkozta: „Teljesen feleslegesnek és nevetségesnek tűnt belelőni egy élettelen testbe.” De így kellett történnie, Augusto óvta a saját nevét és hírét. Minden egyes tette mögött ott kellett állnia a camorra légionáriusainak. Azokat a gyilkosságokat, amelyeket egy, maximum két végrehajtóval el lehetett volna intéztetni, az összes megbízható ember jelenlétében kellett elvégezni. Gyakran minden jelenlévőnek bele kellett lőnie a testbe, még akkor is, ha az illető már halott volt. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Augusto minden hű emberének részt kellett vennie az akcióban, még ha feleslegesnek tűnt is. Az állandó félelem, hogy valaki esetleg visszakozik, ez sarkallta arra, hogy csoportosan tevékenykedjen. Amszterdamban, Aberdeenben, Londonban és Caracasban megtörténhetett, hogy az üzletmenet miatt egy-egy tag egyedül és diszkréten intézett el dolgokat. Itt a kereskedem valódi értékét a kegyetlenség jelentette – aki erről lemondott, az mindenről lemondott. Miután szitává lőtték, Hassa Fakhry testét több százszor megszurkálták egy tűvel. Olyan üzenet volt ez, amit Mondragonétől Formiáig mindenki azonnal megértett. És a főnök senkit sem kímélt. Amikor fegyveres egységének egyik legmegbízhatóbb tagja, Paolo Montano kokainfüggő lett, egy barátján keresztül találkára hívta. Miután megérkeztek a tanyára, Ernesto Cornacchiának egy egész tárat bele kellett volna lőnie Montanóba, ő viszont tétovázott, mert attól félt, hogy valamelyik golyó véletlenül eltalálhatja a főnököt, aki túl közel állt az áldozathoz. Amikor Augusto látta, hogy elbizonytalanodott, elővette a pisztolyát és megölte Montanót, az egyik lövedék azonban eltalálta Cornacchia csípőjét, aki inkább vállalta a golyót, mint hogy véletlenül megsebesítse a főnököt.

Montanót is egy kútba dobták és mondragonei módra felrobbantották. A légionáriusok tűzbe mentek Augustóért. 2003 januárjában felesége letartóztatását követően Augusto úgy döntött, pentito lesz, és hűséges emberei vele tartottak. Saját magára és társaira tett terhelő vallomásában több tucat zsarolást és negyven gyilkosságot vallott be, megmutatta, hová temették a mondragonei határban az áldozatokat. A beismerő vallomások főleg a fegyveres műveletekre és nem a gazdasági ügyekre vonatkoztak. Nem sokkal ezután Mario Sperlongano, Giuseppe Valente, Girolamo Rozzera, Pietro Scuttini, Salvatore Orabona, Ernesto Cornacchia és Angelo Gagliardo követték a példáját. A bebörtönzés után a főnök legnagyobb fegyvere a hallgatás, ezzel őrzi meg tekintélyét, és formálisan így gyakorolja tovább a hatalmat, még akkor is, ha a szigorú börtönszabályok miatt nem vehet részt közvetlenül az irányításban. Augusto La Torre esete azonban különleges – beszélt, de minden híve követte, így nem kellett attól tartania, hogy valaki kivégzi a családját, a vallomása pedig nem rengette meg a mondragonei kartell gazdasági hatalmát. Tette sokkal inkább azért fontos, mert megérthetjük a casertai és laziói családok öldöklésének és hatalmi harcának logikáját. Augusto La Torre a múltról beszélt, ahogyan sok camorrafőnök tette. A pentitók nélkül a hatalom történetét nem lehetne megírni. A valódi tények, a részletek, a mechanizmusok az ő vallomásuk nélkül csak évtizedekkel később válnának ismertté, valahogy úgy, mintha az ember csak a halála után értené meg, hogyan működtek a létfontosságú szervei. Augusto La Torre és vezérkarának bűnbánása jelentős mértékű büntetéscsökkentést von maga után, ami magában hordozza annak veszélyét, hogy a bűnözők alig néhány év fogság után úgy szabadulnak, hogy időközben megőrzik legális gazdasági hatalmukat, a munka erőszakos részét pedig áttestálják másokra, legfőképpen az albán családokra. Olybá tűnik, mintha az életfogytig tartó börtön és a belső vérbosszúk elkerülése érdekében úgy döntöttek volna, hogy a tények aprólékos és precíz feltárását a továbbélés eszközeként használják fel, és szabadulásuk után kizárólag a legális tevékenységekből származó hatalmukkal operálnak. Augusto sose bírta a cellát. Ő nem lett volna képes évtizedekig börtönben ülni, mint a legnagyobb főnökök, akik mellett felnőtt. A börtönben kikövetelte, hogy tartsák tiszteletben vegetáriánusságát, és mivel nagyon szerette a mozit, a cellájában viszont nem engedélyezték a videó használatát, egy közvetítőn keresztül többször is megkérte az egyik umbriai tévétársaság szerkesztőjét – Umbriában tartották fogva –, hogy tűzze műsorra A keresztapa valamelyik részét. Augusto La Torre pentitóvá válása a vizsgálóbírák szerint enyhén szólva ellentmondásos volt, mert igazából sohasem mondott le a főnök szerepéről. Pentitóként tett vallomásai valójában hatalmának kiteljesedését jelentették, amelyet jól példáz saját nagybátyjának írt levele is. Kihangsúlyozza, hogy „megmentette” rokonát attól, hogy összefüggésbe hozhassák a klánnal,

ugyanakkor ügyes íróként beleszövi azt a nyilvánvaló fenyegetést, ami arról szól, mi történhet abban az esetben, ha ne adj’ isten Mondragonéban főnökellenes szövetség alakulna: „A vejed és az apja azt gondolják, megvédik őket egyes személyek, de azok élő halottak.” A főnök az aquilai börtönből pénzt is követelt, és az ellenőrzéseket kijátszva parancsokat és kívánalmakat tartalmazó leveleket írt, amelyeket mindig a sofőrjének, Pietro Scuttininek, és az anyjának juttatott el. A vizsgálóbírók szerint a kívánalmak gyakorlatilag zsarolást jelentettek. Az az udvarias levél, amelyet a domiziai partvidék egyik legnagyobb sajtüzemének tulajdonosa kapott, jól mutatja, hogy Augusto továbbra is rendelkezésre állónak tekinti minden „hívét”. Kedves Peppe! Egy nagy szívességet kérek tőled, mert le vagyok égve. Jó lenne, ha tudnál segíteni, de ezt kizárólag régi barátságunkra hivatkozva kérem, és nem más okok miatt. Ha nemet mondasz, ne aggódj, én mindig megmentelek! Sürgősen szükségem van tízezer euróra, és azt is hozd a tudomásomra, ki tudnál-e segíteni minden hónapban ezer euróval, mert a gyermekeimnek meg kell élniük valamiből... Az életszínvonal fenntartása, amihez a La Torre család hozzá volt szokva, messze meghaladta azt a pénzügyi keretet, amit az Állam juttat azoknak, akik együttműködnek az igazságszolgáltatással. Akkor értettem meg, milyen volumenű ügyleteket bonyolított le a család, amikor elolvastam az elkobzásról szóló aktákat, amelyet a Santa Maria di Capua Vetere-i bíróság rendelt el 1992ben. Mai árakon számolva nagyjából kétszázharmincmillió eurót érnek az elkobzott ingatlanok, háromszázhuszonhárommillió eurót az összesen tizenkilenc vállalat, a hozzájuk tartozó ipari és gépi berendezések értéke pedig meghaladja a százharminchárommillió eurót. Az ipari létesítmények Nápoly és Gaeta között helyezkedtek el: egy sajtüzem, egy cukorfinomító, négy szupermarket, kilenc tengerparti villa, üzemek, a hozzájuk tartozó földterületekkel, nagy teljesítményű gépkocsik és motorok. Minden vállalatnak körülbelül hatvan alkalmazottja volt. A bírák elkoboztatták ezen felül azt a társaságot is, amely a mondragonei szemétszállítást intézte alvállalkozóként. Gigantikus méretű művelet volt, azonban a klán valós üzletmenetének csupán mikroszkopikus részét érintette. Többek között egy óriási villát is elvettek tőlük, amelynek híre még Aberdeenbe is eljutott. A négyszintes palota közvetlenül a tengerparton állt, Ariana és Gaeta között, és medencéje saját, víz alatti labirintussal rendelkezett. Tiberius császár villájának mintájára építették, aki Capriba vonult vissza kormányozni. Soha nem sikerült bejutnom, és csupán a hivatalos jegyzőkönyvekből szereztem tudomást arról, hogy ez a császári

mauzóleum valóban létezett, a klán olasz hatalmának nagyobb dicsőségére. A casertai partvidék tökéletesen alkalmas az építészek szárnyaló fantáziájának kiélésére, mégis gyorsan felépült nyaralókkal és villákkal telezsúfolt tömegturisztikai célpont lett belőle Lazio déli részétől egészen Nápolyig. Ezen a partvidéken nem létezett szabályozási terv, semmilyen engedélyre nem volt szükség, így aztán Mondragone és Castelvolturno villáiba telepítették be az illegálisan bevándorolt afrikaiakat, a térség pedig egyetlen, nagy szemétlerakóvá változott. A part menti településeken sehol sincs szennyvíztisztítás. A szeméttel borított partokat barnás tenger nyaldossa. Alig pár év leforgása alatt a szépség leghalványabb jele is eltűnt. Nyaranta egyes szórakozóhelyek valódi bordélyházakká váltak. Néhány barátom, az esti vadászatra készülvén, megmutatta az üres pénztárcáját. Nem a pénz hiányzott belőle, hanem az óvszer. Azt akarták bizonyítani, hogy Mondragonéban gumi nélkül is biztonságos a szex. A mondragonei óvszert Augusto La Torrénak hívták. A főnök úgy döntött, hogy vigyáz alattvalóinak egészségére, és Mondragone a teljes biztonság, a legrettegettebb betegség elkerülésének valóságos szentélyévé vált. Miközben a HIV vírus elárasztotta a világot, a casertai régió északi része szigorúan ellenőrzött terület volt. A klán mindenkiről tudott mindent. Listája volt a betegekről, a térség nem fertőződhetett meg. Ezért derült ki szinte azonnal, hogy egy Augustóhoz közel álló személy, Fernando Brodella HIV-pozitív lett. Kockázatos dolog volt, mert Brodella a helyi lányokkal hetyegett, ezért nem is gondoltak arra, hogy elirányítják valamilyen specialistához, ahogyan a Bidognetti klán tette a megbetegedett vagy operációra szoruló tagjaival, akiknek a legdrágább klinikákon óvták az egészségét. Brodellát hidegvérrel meggyilkolták. A betegeket likvidálni kell, hogy megelőzzük a járványt: ez volt a klán parancsa. Egy fertőző betegséget, amely ráadásul a legellenőrizhetetlenebb úton, vagyis szex útján terjed, csakis úgy lehetett megállítani, hogy a fertőzöttektől egyszer s mindenkorra megszabadulnak. Csak akkor volt biztonságosan állítható, hogy nem fertőznek meg senkit, ha elvették tőlük az életüket. A klán campaniai befektetéseit szintén biztonságban kellett tudni, ezért vettek egy villát Anacapri környékén, és itt helyezték el a helyi csendőrség parancsnokságát. Miután a bérleti díjat a csendőrség fizette, a klán biztos lehetett benne, hogy pontosan megkapja a pénzét. Amikor azonban a La Torrék úgy ítélték meg, hogy a villa több jövedelmet hozhat a turizmusból, kilakoltatták a csendőröket. Az épületben hat apartmant alakítottak ki, saját kis előkerttel és gépkocsibeállóval, még mielőtt a Maffiaellenes Ügyészség mindent elkobzott volna. Biztonságos, átlátható befektetés, semmi mögöttes spekulációra utaló gyanú. Augusto pentitóvá válását követően az új főnöknek, Luigi Fragnolinak, aki továbbra is a La Torrék hűséges embere maradt, gondja akadt néhány taggal,

többek között Giuseppe Manconéval, becenevén Rambóval. A Sylvester Stallonéra hasonlító férfi, aki edzőtermekben tartotta karban izmait, egyre kiterjedtebb terjesztői hálózatot hozott létre, ami rövid időn belül veszélybe sodorhatta volna a régi főnökök amúgy is eléggé megtépázott tekintélyét. A Maffiaellenes Ügyészség szerint a mondragonei klánok az ercolanei Birra családtól kértek segítséget, hogy bocsássanak a rendelkezésükre néhány bérgyilkost. 2003 augusztusában meg is érkezett Mondragonéba a két gyilkos, hogy kinyírják Rambót. Egy scooterrel jöttek, azzal a járgánnyal, amely túl sokat fogyaszt és nem igazán mozgékony, de annyira félelmetes kinézetű, hogy remekül passzol egy gyilkossághoz. A két férfi soha be nem tette a lábát Mondragonéba, mégis könnyedén beazonosították a célszemélyt, aki, mint mindig, a Roxy bárban tartózkodott. A scooter megállt. Leszállt egy sötét bőrű ifjonc, odament Rambóhoz, beleeresztett egy tárat, majd visszatért a scooterhez. „Minden rendben? Megcsináltad?” „Igen, megcsináltam, indulj, indulj...” A bár közelében fiatal lányok kisebb csoportja állt, éppen az augusztusi nyaralást tervezgették. Amint meglátták a fiút, azonnal megértettek mindent, nem tévesztették össze az automata géppisztoly hangját egy petárdáéval. Mindegyikük azonnal arccal lefelé a földre feküdt, attól rettegvén, hogy a gyilkos szemtanúnak nézi őket. Egyvalaki azonban nem sütötte le a szemét. Tovább nézte a gyilkost, nem feküdt a földre és nem takarta el az arcát sem. Egy harmincöt éves óvónő volt az. A nő tanúskodott, felismerte a gyilkost, elmondta, hogy látta a merényletet. Rengeteg indoka lehetett volna arra, hogy hallgasson, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna, hazamenjen és élje az életét, ahogyan eddig. A félelem, a megfélemlítéstől való rettegés, és nem utolsósorban a feleslegesség érzése, hogy csak egy sokadik gyilkost sikerül letartóztatni. A mondragonei óvónő azonban az ész hallgatásra intő szava helyett az egyetlen létező okot választotta – az igazságot. Az igazságot, ami természetes könnyedséggel tör elő, ami olyan, mint a lélegzetvétel. Tanúskodott, és semmit sem kért cserébe. Se kíséretet, se fizetséget, nem szabott árat a saját szavának. Elmondta, amit látott, leírta a gyilkos arcát, a kiugró pofacsontokat, a dús szemöldököt. Miután lőttek, a gyilkosok többször is eltévesztették a városkából kivezető utat, zsákutcákba hajtottak be, megfordultak. Nem gyilkosoknak, inkább skizofrén turistáknak tűntek. A perben az óvónő vallomása alapján életfogytig tartó börtönre ítélték Salvatore Cefariellót, a huszonnégy éves camorratagot, aki az ercolanei klánok szolgálatában állt. A vizsgálóbíró sivatagi rózsának nevezte az óvónőt, amely egy olyan földön nőtt, ahol az igazság mindig a hatalmasok verzióját igazolja, ahol az igazság ritka és nagyon drágán mért árucikknek számít. A vallomás azonban megváltoztatta a nő életét, mintha valamilyen láthatatlan akadályba ütközött volna, ami felborított mindent, amiben addig hitt. Éppen az esküvőjére készült, de a vőlegénye elhagyta. Elveszítette az állását, és végül kénytelen volt egy védett helyre költözni, ahol az állam által folyósított

minimális juttatásból tengődik. Családjának egy része elfordult tőle és döbbenetes magány lett az osztályrésze. Ez a magány a mindennapokban tetőzik, amikor táncolni szeretnél, de nincs kivel, amikor hiába hívsz valakit telefonon, amikor a barátok lassan elmaradoznak, majd végül nem jelentkeznek többé. Önmagában nem a vallomás az, ami félelmet kelt, nem az kelt botrányt, hogy beazonosítottak egy gyilkost. Az omertá logikája nem ennyire banális. A fiatal óvónő tettét az teszi botrányossá, hogy természetesnek, ösztönösnek, életbevágónak tartotta a tanúvallomás lehetőségét. Ez a viselkedés azt feltételezi, az illető valóban hisz abban, hogy létezhet igazság egy olyan földön, ahol a hazugság az, amiből hasznot húzhatunk, és az igazság az, amivel veszíthetünk – egy ilyen földön ez a viselkedés megmagyarázhatatlan. Ezért van az, hogy a hozzád közel álló emberek zavarba jönnek, leleplezve érzik magukat, ha nemet mondasz annak az életnek a szabályaira, amit ők már régen elfogadtak. És szégyenkezés nélkül fogadták el, mert végül is, mindent összevetve, így kell lennie, mert így van és mindig is így volt, mert nem lehet semmit megváltoztatni saját erőből, ezért jobban tesszük, ha ezt az erőt nem erre pazaroljuk, hanem úgy élünk, ahogy megengedik nekünk. Aberdeenben szembesültem az olasz vállalkozók sikerének messze nyúló csápjaival. Fura volt úgy szemlélni őket, hogy közben ismertem azt, amiből kinőttek. Nem is tudom, hogyan lehetne szemléletesen leírni, de az éttermek, irodák, biztosítótársaságok, épületek előtt úgy éreztem magam, mind akit megfogtak a bokájánál fogva és addig ráztak, amíg a zsebéből ki nem hullott az összes aprópénz, a lakáskulcs, és minden más, ami a nadrágból és a szájból kijöhet, és ha lehet, még a lelket is kirázták volna belőlem, ha el tudják adni. A tőke mindenhová eljutott, mint valami dicsfény, amely energiáit úgy nyeri, hogy saját középpontjától szívja el. Tudni nem ugyanaz, mint látni. Elkísértem Matteót az állásinterjúra. Persze alkalmazták. Azt szerette volna, ha én is ott maradok Aberdeenben: „Itt elég, ha önmagad vagy, Robbe’...” Matteónak campaniai származásra volt szüksége ahhoz, hogy az életrajza, a diplomája, a tenni akarása alapján ítéljék meg. Skóciában ez a származás olyan polgárrá avatta, akinek minden joga megvolt az érvényesüléshez, Olaszországban pedig selejt, védtelen, érdektelen, legyőzött embert csinált belőle, aki már a kezdetektől halálra volt ítélve, mert az élete nem a megfelelő útvonalon haladt. Matteón hirtelen soha nem látott boldogság vett erőt. Minél jobb kedvre derült ő, bennem annál nagyobbra nőtt a keserűség. Nem sikerült eltávolodnom. Soha nem sikerült eléggé eltávolodnom attól a helytől, ahol születtem, azoknak az embereknek a viselkedésétől, akiket gyűlöltem, és soha nem éreztem magam valóban különbözőnek azoktól a kegyetlen erőktől, amelyek életeket és vágyakat oltottak ki. Bizonyos helyeken megszületni azt jelenti, hogy olyan vagy, mint a vadászkutya kölyke, aki már a nyúl szagával az orrában jön világra.

Akaratlanul futsz a nyúl után, még akkor is, ha összeszorított fogakkal végül hagyod elmenekülni. És én felismertem az ösvényeket, az utakat. Öntudatlan szenvedéllyel éreztem rájuk, azzal az átkozott képességgel, ami tökéletesen láttatja a meghódított területeket. Csak egyet akartam, elmenni Skóciából, elmenni, és soha többé vissza se jönni. Úgy tértem vissza Olaszországba, hogy az agyamban világosan láttam kirajzolódni két utat, az egyiken a tőke a nagy európai gazdaság vérkeringését táplálja, a másikon délre szállíttatik mindaz, ami másutt fertőz; be- és kiáramlik a gazdaság szövetén erőszakkal vágott lyukon keresztül, és egy állandó átalakulás ciklusain átesve máshol teremti meg azt a gazdagságot, ami soha nem lenne képes kifejlődni azokon a helyeken, ahonnan az átváltozás folyamata ered. A szemét felpuffasztotta az olasz dél hasát, amely úgy domborodott, mintha állapotos lenne, de a magzat soha nem fejlődött ki, a test elvetélt, pénzt vetélt, hogy utána ismét azonnal teherbe essen, majd ismét elvetélt, és újra megtöltődött, egészen addig, míg a szemét el nem tömte az artériákat, el nem dugaszolta a légutakat, tönkre nem tette az izmokat. Folyamatosan, folyamatosan, folyamatosan.

A tüzek földje Elképzelni valamit nem bonyolult dolog. Egy személyt, egy jelenetet, valamit, ami nem létezik, az nem nehéz. Még a saját halálunkat sem az. Ami valóban összetett feladat, az az, hogy elképzeljük a gazdaságot, minden egyes részletével együtt. A pénzügyi folyamatokat, a profit százalékait, a szerződések világát, a hiteleket, a befektetéseket. Nincsenek vizualizálható arcok, precíz, elménkben rögzíthető dolgok. Fel lehet idézni a gazdaság egyes meghatározásait, de nem a pénzáramlást, a bankszámlákat, az egyes műveleteket. És amikor mégis megkíséreljük, azt kockáztatjuk, hogy a nagy koncentrálásban be kell csuknunk a szemünket, és végül addig hunyorítunk, amíg a szemünk előtt színes foltok nem jelennek meg. Többször megpróbáltam felépíteni az agyamban a gazdaság szerkezetét, valamit, ami értelmet ad mindannak, amit termelésnek, árucserének, vásárlásnak és árengedménynek nevezünk. De lehetetlen volt. Talán a gazdaság folyamatainak egyetlen megjeleníthető módja az, ha megnézzük, mit hagy maga után, ha követjük a melléktermék útját, amely levetett bőrként utána marad. A gazdasági ciklusok legkonkrétabb maradványa a hulladék, mindannak maradéka, ami egyszer létezett. A fogyasztás szemete. Minden felesleges szemét és mérgező hulladék, a termelés összes mellékterméke az olasz délen köt ki. Ha mindazt, amely hivatalosan nem létezik, egyetlen nagy szemétdombon gyűjtenénk össze, tizennégymillió tonnás hegyet kapnánk: egy három hektár alapterületű, 14 600 méter magas monstrumot. A Mont Blanc 4810 méter magas, a Mount Everest 8848, az illegális szemétből rakott kupac tehát a világ legmagasabb hegycsúcsa lenne. Így képzeltem el a gazdaság DNS-ét, a kereskedelmi műveleteket, a kereskedők árengedményeit, a kalkulációkat és osztalékokat. Óriási hegyláncként, amely Olaszország déli részét beborítja, azt a négy régiót, ahol a legtöbb környezetvédelmi szabálysértés történik: Campaniát, Szicíliát, Calabriát és Pugliát. A régiókat, ahol egyébként a legelterjedtebb a bűnözés, a legmagasabb a munkanélküliség, és ahol a legtöbben jelentkeznek fegyveres testületek kötelékébe, a hadsereghez és a rendőrséghez. Mindig ugyanazok a vidékek. A casertai területet, Garigliano és a Patria-tó között, sok száz tonna szemét illegális lerakóhelyeként tartják nyilván már harminc éve. A mérgező anyagokkal történő kereskedelem rákja leginkább Grazzanise, Cancello Arnone, Santa Maria La Fossa, Castelvolturno és Casal di Principe városkáit támadta meg – összterületük mintegy háromszáz négyzetkilométer –, valamint a nápolyi körzetben található Giuglianót, Qualianót, Villaricciát, Nolát, Acerát és Mariglianót. A nyugati világban nincs még egy olyan hely, ahol ilyen magas koncentrációban lenne jelen veszélyes hulladék és háztartási szemét vegyesen. Az üzletnek köszönhetően a klánok zsebébe négy év alatt negyvennégy milliárd euró vándorolt, és a piac az utóbbi időben 29,8 százalékos növekedést produkált, ami csak a kokainpiac terjeszkedésének üteméhez hasonlítható. A ‘90-es évek végétől a camorraklánok lettek a szemét

eltüntetésének legfőbb európai lebonyolítói. Egy 2002-es országgyűlési határozatban az szerepel, hogy a szemét összegyűjtésének feladatát megbízási szerződések keretében a vállalkozói szférára kell átruházni, de természetesen a folyamat egészét ellenőrzés alatt kell tartani. A nagy üzletet a Casalesi klán két ága kaparintotta meg: a Schiavone Szandokán által irányított szárny, és Francesco Bidognetti, alias Cicciotto di Mezzanotte csoportja. Bár a két család között mindig is érezhető volt némi feszültség, a piac nagysága miatt komoly összetűzésre sohasem került sor. A Casalesi klán azonban nincs egyedül. A giuglianói Mallardók, akik saját műveleteikben is hihetetlenül gyorsak, döbbenetes mennyiségű szemetet képesek elhelyezni a saját felségterületükön. Körzetükben olyan barlangokat találtak, amelyeket szó szerint dugig tömtek illegális hulladékkal. A becsült mennyiség körülbelül huszonnyolcezer kamionnyi mocsok. Csak hogy érzékelni tudjuk, képzeljünk el egy Casertától Milánóig tartó, kamionokból álló kocsisort. A főnökök nem csináltak lelkiismereti kérdést abból, hogy a szemetet a saját területükön helyezzék el, amellyel egyébként a saját házaikat és birtokaikat körülölelő földeket is tönkretették. Egy főnök élete rövid, a klán hatalma bizonytalan, nem tarthat túl sokáig a sok letartóztatás, életfogytig tartó börtönbüntetés és bandaháború közepette. Saját környezetük mérgezése csak olyanoknak okoz gondot, akik hosszú távú hatalomgyakorlásra rendezkednek be, no és éreznek némi társadalmi felelősséget. Az üzletben azonban csak a pillanatnyi haszon, az őrületesen magas profit számít, a mellékhatásokról nem esik szó. Az illegális szemét áramlásának egyetlen iránya van: északról délre. A ‘90-es évek végétől kezdve tizennyolcezer tonna Bresciából származó szemetet terítettek szét Nápoly és Caserta között, egymillió tonna pedig Santa Maria Capua Veterében kötött ki. A milánói, paviai és pisai ipari hulladékot Campaniába szállították. 2003 januárjában a Donato Ceglie közegészségügyi miniszter által indított vizsgálatoknak köszönhetően a nápolyi és a Santa Maria Capua Vetere-i ügyészség feltárta, hogy negyven nap leforgása alatt a Caserta melletti Trentola Ducentában hétezer-ötszáz tonna Lombardiából érkező illegális szemetet raktak le. A nápolyi és a casertai vidék az olasz ipari hulladék lerakata lett. Amikor az ember elmegy egy ilyen illegális szeméttelepre, több évtized ipari végtermékével találkozik. Olyan, mintha a civilizáció romjain járkálna, mintha a termelés melléktermékeinek piramisait nézné meg. Az utakat itt különlegesen megerősített aszfalttal borítják, hogy bírják a nehéz teherautók átmenő forgalmát. A tárgyak mozaikszerűen olvadnak bele a környezetbe. Egyszer megtörtént, hogy egy földműves éppen a nemrég megvásárolt területét szántotta fel traktorral, amikor az eke hirtelen megakadt valamiben, a motor nem bírta tovább húzni. A férfi leszállt, hogy megnézze, mi a baj. Több százezer papírpénz volt eltemetve a föld alá, rég kiselejtezett bankjegyek, amelyeket valaki egyszer ideszállított, belőlük pedig évek óta szépen lassan ólom szivárgott abba a földbe, amelyen karfiolt termesztettek.

Villariccia mellett a csendőrök találtak egy olyan földterületet, amelyet beborítottak a velencei, emiliai és lombardiai tejüzemekből származó, fertőtlenítésre használt papír törlőkendők. A tehén tőgyét minden egyes alkalommal, mielőtt a fejőberendezést felhelyezik rá, a munkásnak fertőtlenítenie kell, ugyanis gyakran begyullad, amitől genny és vér szivárog belőle. Szegény állatokat azonban ilyenkor sem hagyják pihenni, inkább naponta többször megtörlik őket a kendővel, hogy a tej tiszta maradjon. Amikor ezen a területen jártam, a levegőben aludttej szaga terjengett. Lehet, hogy csak képzelődtem, és csupán az elsárgult törlőkendők látványa idézte elő az asszociációt, de az évtizedek alatt felhalmozott hulladékkupacok valóban átformálták a tájat. Új szagok, új dombok keletkeztek, a hegyek barlangjai feltöltődtek. A campaniai vidéken járva az ember az ipar minden kipárolgását érzi. Grazzanise mellett van egy terület, ahová évtizedeken keresztül hordták Milánó utcai szemetét. Igen, mindaz, amit a milánói köztisztasági hivatal autói reggelente összesöpörtek az utcákról, ide került. Milánó körzetéből naponta nyolcszáz tonna szemét indul Németországba, a teljes mennyiség azonban ezerháromszáz tonna, vagyis ötszáz hiányzik. Nem tudni, mi történik vele, de nagy valószínűséggel ez a láthatatlan tömeg délre vándorol. Van itt minden. 2006-ban az „Anyaföld” művelet során még festékpatronokat is találtak errefelé. A toscanai és lombardiai irodák nyomtatóinak festékpatronjait éjszaka rakodták ki, titokban, egy olyan kamionból, amely fuvarlevele szerint komposztot szállított. A patronok szaga szúrós és erős. Amikor esik, még jobban érezhető. Az itteni föld tele van krómmal, ami belégzéskor megtapad a vörösvértestekben, kimutatható a hajban, gyomorfekélyt, légzési nehézségeket, veseproblémákat és tüdőrákot okoz. A föld minden métere különleges hulladékot rejt. Egyszer az egyik barátom fogorvosi rendelőjében megjelent néhány kamasz, mindegyikük egy-egy koponyát szorongatott. Azt kérték tőle, tisztítsa meg a valódi emberi csontok fogát. Mint sok kis Hamlet, úgy álltak ott, egyik kezükben a koponyával, a másikban meg a fogfehérítésre szánt pénzzel. A barátom kirúgta őket, majd idegesen felhívott: „Honnan a fenéből szerzik be ezeket?” Apokaliptikus jelenetekre gondolt, sátánista rítusokat, Belzebub tanítványait képzelte maga elé. Én csak nevettem. Egyáltalán nem volt nehéz kitalálni, honnan veszik a gyerekek a csontokat. Egyszer és is tönkre vágtam a Vespa gumiabroncsát, amikor emberi csont fúródott bele Santa Maria Capua Veterénél. A temetőben időről időre exhumálják a halottakat, azokat, akiket negyven évnél régebben temettek el, mert nincs elég hely az újonnan érkezőknek. Az itteniek ősi halottnak hívják őket. Mindent, ami a sírban van, a csontvázat és a koporsót, de még a síremléket is kötelesek lennének elhamvasztatni, a speciális eljárás azonban nagyon drága. A temető vezetősége ezért inkább hagyja, hogy a gyerekek kiássák a csontokat, amelyeket azután teherautóra raknak és elszállítják ide. Ükapák, dédanyák és ki tudja milyen ősök nyugszanak a casertai mezők földjében. A casertai NAS 2006-os jelentése szerint már annyi csontvázat hordtak ide, hogy az erre járók keresztet vetnek, mintha temető mellett

haladnának el. A gyerekek elcsórják otthonról az anyjuk gumikesztyűjét, és kanállal kiássák a koponyákat a földből. Általában sértetlen koponyákat és mellkasokat keresnek. Egy olyan koponyáért, amelynek fehérek a fogai, a bolhapiacon 100 eurót is lehet kapni. Az ép mellkas, ahol minden borda a helyén van, akár háromszáz eurót is megér. A medence-, comb- és karcsontok eladhatatlanok. A kéz jó üzlet, de vigyázni kell rá, mert könnyen letörnek róla az ujjcsontok. A fekete fogú koponyák ára csak ötven euró. Nem igazán kelendőek, úgy tűnik, a vevők sokkal jobban undorodnak a rossz fogazattól, mint a halál gondolatától. Az észak-dél útvonalon a klánok gyakorlatilag mindent képesek eltüntetni. Nola püspöke egyszer azt mondta, az olasz dél nem más, mint a gazdag és iparosodott észak szemétdombja. A galvániszap, az alumíniumipar, a nehézipar, a kohóipar és a gépipar káros és veszélyes melléktermékei, a hőerőművek által kibocsátott légszennyező por mind ide kerül. A festékanyagok maradékát, a nehézfémekkel teli iszapot azért kell eltávolítani, hogy ne okozzanak környezeti károkat, ám délen pontosan ezt teszik. Itt landol továbbá számos vegyipari hulladék is, a bőrés cserzőgyárak szennyvize, a velencei és a forli víztisztítók melléktermékei. Az ipari szennyvíz és hulladék szabálytalan kezelése a nagyvállalatoknál kezdődik, de nyakig benne vannak azok a hulladékfeldolgozó üzemek is, amelyek csillagászati árakon kínálják szolgáltatásaikat. Második lépésben azok a raktározó és szállítmányozó cégek tehetők felelőssé, amelyek összekeverik a háztartási és az ipari szemetet. Így „tartják be” az EU által előírt mértékeket a hulladék osztályozásánál, vagyis a veszélyesség és kártékonyság tekintetében. A vegyészek szerepe alapvető fontosságú, nemritkán ők nyilvánítanak egy tétel veszélyes hulladékot ártalmatlan házi szemétté. Ilyenkor a kísérőlevélen hamis adatok és légből kapott százalékok szerepelnek. A következő szint a szállítóké, akik a hulladékot a megfelelő hulladékfeldolgozóba szállítják, a folyamat utolsó láncszeme pedig maga az üzem. Ez lehet hivatalosan és tisztességesen működő szemétégető vagy újrahasznosító, ahol a szemétből komposzt, reciklikált anyag vagy műtrágya lesz, ám az is előfordulhat, hogy a tulajdonos nem birtokol mást, csak elhagyatott barlangokat, mélyedéseket vagy parlagon heverő szántóföldeket, ahol illegális szemétlerakókat működtet. Ott, ahol meg lehet egyezni a tulajdonossal, mindenki jól jár. A szabályok áthágásához nélkülözhetetlenek azok a közalkalmazottak, akik nem ellenőriznek, nem kísérik figyelemmel a folyamatot, és olyan személyeknek adnak át üzemeltetésre szemétlerakókat, akikről tudják, hogy bűnszervezetekkel állnak kapcsolatban. A klánoknak nem kell vérszerződést kötni politikusokkal vagy szövetségre lépni különböző pártokkal. Elég egy tisztviselő, egy technikus, egy alkalmazott, bárki, aki pénzt akar keresni és rugalmasan, csendben, feltűnés nélkül kezeli az ügyeket, így mindkét fél profitál. A közvetítői tevékenység valódi művészei azonban a stakeholderek. Ők a veszélyeshulladék-biznisz igazi géniuszai.

Nápoly, Salerno és Caserta között működnek Olaszország legkiválóbb stakeholderei (az üzleti élet nyelvén az a személy, aki közvetlenül vagy közvetetten részt vesz egy vállalat gazdasági projektjeiben, és részesedése folytán érdekelt abban, hogy a vállalat minél magasabb profitot érjen el). A veszélyeshulladék-üzlet stakeholderei ma már valódi vezetői réteget képeznek. Életemnek abban az időszakában, amikor nem volt munkám, sokan tették fel a kérdést: „Van diplomád, jók a képességeid, miért nem állsz be stakeholdernek?” A felsőfokú végzettséggel rendelkező déli fiatalok számára, akiknek nincs ügyvéd vagy vállalkozó apukájuk, a meggazdagodás és a kellemes élet egyik lehetősége ez a munka. Néhány év amerikai vagy angol környezetgazdálkodási képzéssel a hátuk mögött minden esélyük megvan a karrierre. Ismerek valakit közülük, az egyik legjobbat. Amíg nem hallottam a történetét, amíg nem láttam őt dolgozni, semmit sem értettem a szemét körül kialakult üzletből. Francóval a vonaton találkoztunk, Milánóból visszafelé jövet. A Bocconin diplomázott, majd Németországban környezetgazdálkodás szakra járt. A szakma egyik alapfeltétele, hogy fejből kell tudni az ide vonatkozó európai uniós jogszabályokat, és át kell látni az összefüggéseket. Vagyis a stakeholder pontosan tudja, hogyan kell kezelni a mérgező és veszélyes hulladékot, de azt is, hogyan lehet kijátszani a szabályokat, és milyen kiskapukat lehet felkínálni a vállalkozói szférának. Franco Villa engem is be akart vonni az üzletbe. Legelőször a megjelenés fontosságát ecsetelte, a stakeholder sikerességéhez tartozó kötelező és tilos viselkedésformákat. Ha valaki kopasz, semmi esetre sem hordhat parókát. Tilos továbbá megnöveszteni a hajat az egyik oldalon és azt a fejtetőre fésülni, a hajnak nagyon rövidnek kell lennie. Franco szerint a stakeholdernek, ha vacsorára vagy fogadásra hívják, mindenképpen hölgytársaságban kell megjelennie. Ha nincs menyasszonya, vagy a barátnője nem elég elegáns, fizetett kísérőt visz magával, egy nagyon dögös nőt. A szemétbizniszben működő stakeholder, amikor felajánlja szolgálatait a különböző vegyipari cégeknek, bőrgyáraknak vagy műanyag-feldolgozó üzemeknek, árlistát is visz magával. A hulladékfeldolgozást az olasz vállalkozók felesleges pénzkidobásnak tartják. Ahogy a stakeholderek mondják, „nekik még a saját szaruk is hasznosabb a hulladéknál, mert a hulladéktól csak rengeteg pénz árán tudnak megszabadulni.” A stakeholdernek mindig vigyáznia kell arra, hogy a felajánlott szolgáltatás abszolút legálisnak tűnjön. Kapcsolatot létesít a vállatok és a klánok feldolgozói között, és koordinálja – bár nem közvetlenül – a hulladékfeldolgozás minden egyes fázisát. Kétféle hulladéktermelő létezik. Van, aki minél olcsóbban meg akarja úszni az egészet, és nem érdekli annak a cégnek a megbízhatósága, akinek kiadja a munkát. Azonnal meg akar szabadulni minden felelősségtől, mihelyt a mérgek kikerülnek a gyár vagy az üzem területéről. A másik fajta közvetlenül érintett az illegális műveletekben, ő maga is foglalkozik illegális szemétlerakással. A stakeholder munkája mindkét esetben szükséges. Garantálja a szállítást, tippeket

ad a helyszínekhez és megbízható személyeket ajánl, például ahhoz, hogy egy szállítmány másfajta minősítést kapjon, mint ami valóban járna neki. A stakeholder irodája a kocsija, autótelefonja és mobilja segítségével több ezer tonna szemét mozgásáról intézkedik. Bevétele százalékokból, a cégekkel kialkudott jutalékból áll össze, annak függvényében, milyen mennyiségről van szó. A stakeholder árlistáján rengeteg tétel szerepel. A festékoldó eltüntetésének ára például kilónként 10 és 30 eurócent között mozog. A kénsav literenként, a kén kilónként 1 euró. Az utcaseprésből származó por 55 cent kilónként, a veszélyes anyagokat tartalmazó csomagolóanyagoké 1 euró 40 cent. A mérgező anyagokat tartalmazó föld eltüntetésének ára 2 euró 30 cent körül van, a temetői földé ugyanakkor csak 15 cent. A gépkocsik fémet nem tartalmazó részeinek ára 1 euró 85 cent, de ebben már benne van a szállítási költség. A felajánlott áraknál minden esetben figyelembe veszik az ügyfél kívánalmait és az adódó szállítási nehézségeket is. A mozgatott mennyiségek óriásiak, az árrés ennek függvényében exponenciálisan növekszik. A 2004-es Houdini-művelet feltárta, hogy egyetlen, Veneto tartományban működő üzem évente körülbelül kétszázezer tonna szemét illegális kezelését intézte. A veszélyes hulladék szabályos feldolgozásának költsége kilónként 21től 62 centig terjed, a klán ezt a szolgáltatást 9-10 centért végzi el. A campaniai stakeholderek 2004-ben elérték, hogy nyolcszáz tonnányi káros anyaggal telített földet kilónként 25 centért „kezeljenek”, és az árban benne volt a szállítási költség is. Mindez a károsanyag-kibocsátó vegyi üzemnek 80 százalékos megtakarítást jelentett a normál árakhoz képest. A camorrának dolgozó közvetítők igazi aduja a teljes körű szolgáltatás, szemben a legálisan működő vállalatok közvetítőivel, akik nem biztosítják a szállítást, és magasabb árakkal dolgoznak. A stakeholderek azonban szinte soha nem társulnak be a klánokba, és ez a semlegesség mindkét fél részére előnyös. A stakeholder szabadúszóként több különböző családnak dolgozhat, nincs fegyveres szolgálati kötelezettsége és nem vesz részt összetűzésekben. Az ügyészségi nyomozások során pedig ugyan mindig elkapnak néhány közvetítőt, de nagyon nehéz bizonyítani a közvetlen kapcsolatot köztük és a camorra között, mivel – látszólag – a szabálytalan szemétüzlet egyik fázisában sem vesznek részt. Idővel megtanultam egy stakeholder szemével nézni a világot, amely teljesen különbözik az építész felfogásától. Az építész az üres teret képzeletben megtölti, az ürességbe képzel bele valamit. A stakeholder pedig űrt keres a már beépített részeken. Franco séta közben nem gyönyörködött a tájban, mindig azt nézte, hova lehetne valamit besuvasztani. Úgy figyelte a dombokat, a mezők szélét, mintha óriási szőnyegek lennének, amelyek alá be kell söpörni annyi szemetet, amennyit csak lehet. Egyszer séta közben Franco észrevett egy elhagyatott benzinkutat, és azonnal az jutott eszébe, hogy a földalatti tartályokban rengeteg

vegyi hulladékot lehetne elhelyezni. Tökéletes rejtekhely. Az egész élete ebből állt, az állandó keresésből. Franco utóbb felhagyott a közvetítéssel, elege lett abból, hogy állandóan úton legyen, hogy északon töltse a fél életét és egész Olaszország rendelkezésére álljon. Szakmai tanfolyamokat kezdett szervezni, és legfontosabb tanítványai a Hongkongból érkező kínaiak voltak. A keleti stakeholderek megtanulták az olaszoktól, hogyan tárgyaljanak az európai cégekkel, hogyan ajánljanak fel gyors és hatékony szolgáltatásokat. Amikor Angliában megemelkedett a hulladékfeldolgozás ára, azonnal megjelentek a campaniaiak által kiképzett kínai közvetítők. 2005 márciusában a rotterdami kikötői rendőrség egy Kínába induló hajóban ezer tonna angol városi szemetet talált — a hivatalos szállítólevél szerint a rakomány újrafeldolgozásra szánt használt papír volt. Évente egymillió tonna hulladék indul el Európából Kínába, amit a stakeholderek Guiyuban, Hongkongtól észak-keletre terítenek szét – a föld alá temetik vagy mesterséges tavakban elsüllyesztik. Olyan gyorsan sikerült beszennyezniük Guiyut, hogy a források vize már ihatatlan, a helyiek az ivóvizet kénytelenek a környező régiókból importálni. A hongkongi stakeholderek nagy álma, hogy az európai szemét kiindulási központját a nápolyi kikötőbe szervezzék, ahonnan aztán nagy konténerekben Kínába vándorolva valamelyik kietlen vidéket szennyezze tovább. A campaniai közvetítők voltak a legjobbak, legyőzték a calabriai, pugliai és római konkurenciát is, mert a klánoknak köszönhetően óriási árengedményeket voltak képesek felajánlani anélkül, hogy veszélyeztették volna az üzlet folyamatosságát. Harminc év alatt odáig jutottak, hogy bármit képesek eltüntetni, mindig nagyon jó áron, és egyre nagyobb mennyiségben. A 2003-as „Midasz király” akció – nevét egy lehallgatott telefonbeszélgetésről kapta, amelyben az egyik közvetítő ezt mondta: „amint megérintjük a szemetet, máris arannyá változik” – feltárta, hogy a hulladéküzlet ciklusaiban minden résztvevő nagy profitot zsebel be. Franco kocsijában ülve, végighallgathattam a telefonbeszélgetéseit. Azonnal ötletekkel és tanácsokkal szolgált, hol és hogyan lehet megszabadulni a mérgező hulladéktól. Rézről, arzénről, higanyról, kadmiumról, ólomról, krómról, nikkelről, kobaltról, molibdénről beszélt, majd áttért a városi szemétre, onnan az orvosi, kórházi hulladékra, és elmagyarázta, hogyan kell ezeket kezelni. Az agyában óriási mennyiségű adat volt elraktározva különböző személyekről és a lehetséges helyszínekről. Én ilyenkor a komposztba kevert mérgekre gondoltam, a mezők földjében lapuló veszélyes anyagokra. Elsápadtam. Franco észrevette. „Robbe’, undorodsz ettől a foglalkozástól, ugye? Ide figyelj, tisztában vagy azzal, hogy a stakeholderek vitték be ezt a szar országot Európába? Tudod, vagy sem? Tudod hány munkásnak mentettem meg az állását azzal, hogy a cégének lófaszt sem kellett fizetni?” Franco olyan helyen született, ahol már gyermekkorában megfelelő kiképzést kapott. Pontosan tudta, hogy az üzletben vagy nyersz, vagy veszítesz – más eshetőség nincs –, és ő nem akart veszíteni, de azt sem akarta, hogy a

megbízói veszítsenek. Olyan adatokkal igyekezett ő és a többiek ezt az egészet megmagyarázni, amelyek önmagukért beszéltek, súlyos tényekkel, amelyek teljesen más aspektusból világítottak rá az illegális veszélyeshulladék-üzletre. Ha összerakom mindazt az adatmennyiséget, amelyet a nápolyi és a Santa Maria Capua Vetere-i ügyészség gyűjtött össze az utóbbi 15 év során, világosan látszik, hogy a camorra feldolgozóihoz forduló vállalkozások pénzügyi megtakarítása ötszázmillió euróra tehető. És a hivatalos vizsgálatok a valóságnak csupán a töredékét voltak képesek feltárni, a feltételezett összeg jóval magasabb. Sok déli vállalkozás azért tudott felnőni, talpon maradni és versenyképessé válni az itteni ipari környezetben, mert a casertai és nápolyi klánok levették róluk a hulladékkal kapcsolatos csillagászati kiadások terhét. A Schiavone, Mallardo, Moccia, Bidognetti és La Torre családok olyan szolgáltatást nyújtottak, amellyel a cégek versenyképesek maradhattak. A 2003as Cassiopeia-művelet feltárta, hogy északról hetente negyven, szeméttel dugig tömött kamion indul el délre, és a hulladékot – cinket, kadmiumot, festékoldót, mérgező vegyi anyagot, arzént, műanyagokat, ólmot és vaskohókból származó hulladékot – itt ássák el, ide öntik ki és itt dobják el. Az észak-dél autópálya volt a csempészek fő útvonala. Sok venetói és lombardiai vállalkozás vásárolt fel a közvetítőkön keresztül nagy telkeket a casertai vagy nápolyi vidéken, és óriási szeméttelepekként használta őket. Egyes becslések szerint Campaniában az utóbbi öt évben mintegy hárommillió tonna kommunális és ipari hulladékot helyeztek el illegálisan, amelyből egymillió került csak a casertai területre. A klánok „szabályozási tervükben” a casertai területet a hulladéktárolásra jelölték ki. A szemétbizniszben óriási szerepe van Toscanának, Olaszország környezetvédelmileg legaktívabb tartományának. Itt vannak ugyanis az úgynevezett háttérintézmények, a termeléstől kezdve a közvetítésen keresztül, amelyekre három feltáró művelet, a már említett „Midasz király”, a „Szúnyog” és a 2004-es „Agricoltura biologica” derített fényt. Toscana az illegális hulladéknak nem csupán egyik fő forrása, a régió az üzlet valóságos irányító központjává nőtte ki magát: itt működnek a stakeholderek, a megvesztegetett vegyészek, és a komposztálóüzemek tulajdonosai, akik megengedik a keverést. A veszélyes hulladékkal fertőzött terület azonban egyre nő. A vizsgálati anyagok feltárták, hogy az eddig tisztának hitt Umbria és Molise tartományok is érintettek, az egyik 2004-es akció során fény derült százhúsz tonna erősen mérgező, a nehézfémiparból származó veszélyes hulladék illegális kezelésére. A klánok továbbá háromszázhúsz tonna nagy kátránytartalmú, útépítésből származó törmeléket kevertettek össze a közreműködő műtrágyaüzemekben, amelyet az umbriai földeken használtak fel. A reciklikálási folyamat minden egyes mozzanatán keresett valaki: nem volt elég, hogy elrejtették a mérgező anyagot, annak egy részét műtrágyához keverték – pénzt fialt a méreg eladása is. A molisei partvidék négy hektárján

felhasznált mérgező műtrágya eredményeképpen kilenc tonna, egészségre súlyosan káros krómkoncentrációt tartalmazó búza termett. A bűnözők a molisei partvidék területét választották ki – Termolitól Campomarinóig – arra, hogy az észak-olaszországi vegyi üzemek egyes káros melléktermékeit eltüntessék. A hulladékraktározás paradicsoma azonban – a Santa Maria Capua Vetere-i ügyészség szerint – Veneto tartomány. Évek óta innen indulnak az illegális szállítmányok. Az északi üzemekben a komposzthoz keverik a káros anyagokat, amellyel több száz hektárnyi mezőgazdasági területet fertőznek meg. A campaniai stakeholderek gyakran a kábítószer-kereskedelemben bevált útvonalakat használják, amelyeket a klánok bocsátanak a rendelkezésükre, és amelyek mentén újabb és újabb illegális lerakóhelyeket létesítenek. Már a „Midasz király” műveletben kiderült, hogy a klánok új kapcsolatokat építenek ki, és a szemét terjeszkedik velük együtt. Albániában, Costa Ricában, de kelet felé, Romániába is, ahol a Casalesi klánnak több száz hektárnyi terület van a birtokában. Az afrikai országok szintén meghódítandó területek, főként Mozambik, Szomália és Nigéria. Soha nem felejtem el Franco kollégáinak aggodalmas és ijedt arckifejezését a cunami idején. Amikor meglátták a tudósítást a tévében, elsápadtak, mintha legalábbis a feleségük vagy a gyerekeik miatt aggódtak volna. A valóságban azon életük értelmét, az üzletet fenyegette veszély. Az óriási árhullám ugyanis Szomáliban, Obbia és Warsheik között partra vetett több száz, veszélyes radioaktív hulladékkal teli tartályt, amelyeket még a ‘80-as, ‘90-es években süllyesztettek el. Ha az ügyet felkapja a média, az nem tesz jót az afrikai üzletmenetnek. A veszély azonban hamar elmúlt, a jótékonysági kampányok és a menekültáradattal foglalkozó tudósítások elterelték a figyelmet a méreggel teli tartályokról, amelyek a holttestek mellett úsztak a vízen. A tenger óriási szemétlerakóvá változott. Egyre többen követik ugyanis azt a gyakorlatot, hogy szeméttel pakolnak tele hajókat, majd balesetet színlelve elsüllyesztik azokat. És a hasznon dupla. Fizet a megrendelő, a biztosító is, a szemét pedig békésen pihen a tenger fenekén. Miközben a klánok egyre több szemetet helyeznek el illegálisan, Campania tartomány közigazgatása, amely tíz éve intenzíven foglalkozik a camorra ügyleteivel, képtelen megszabadulni a saját szemetétől. A régió tele van az ország minden szögletéből ideáramló hulladékkal, de Campania a sajátját nemritkán Németországba szállítja, mégpedig a camorra árainak ötvenszereséért. A nyomozati anyagok szerint a nápolyi körzetben található tizennyolc köztisztasági vállalat közül tizenöt közvetlenül a klánok irányítása alatt áll. Szinte lehetetlen megoldást találni a mérhetetlen mennyiségű szemétre. Évekig ledarálták és óriási kockákat, úgynevezett ökobálákat préseltek belőle, de csak az eddig felgyülemlett bálák megsemmisítéséhez ötvenhat évre lenne szükség. Az egyetlen járható útnak a szemétégetők létesítése tűnik, mint amilyen például az acerrai, amelynek már a gondolata is heves tiltakozást váltott ki a

lakosságból. A klánok ambivalens módon viszonyulnak a szemétégetőkhöz. Egyrészt ellenzik, mert tovább szeretnék folytatni az illegális szemétlerakókkal és gyújtogatással megoldott hulladékkezelési gyakorlatot, és a hozzájuk kapcsolódó jövedelmező telekügyleteket, másrészt viszont, amikor egy szemétégető terve zöld utat kap, azonnal részt vesznek a megépítésére és üzemeltetésére kiírt tenderben. A lakosság ilyenkor sokkal gyorsabban reagál, mint a bürokrácia. Az emberek félnek, idegesek, meg vannak rémülve. Attól tartanak, hogy a szemétégetőket megkaparintó klánok semmibe fogják venni a biztonsági és környezetvédelmi előírásokat, és mindenféle mérgező anyag kerül majd a levegőbe. Minden egyes alkalommal, amikor egy használaton kívüli szemétlerakót ismét üzembe akarnak helyezni, több ezer ember szervez tiltakozó megmozdulásokat. Attól félnek, hogy ezeken a helyeken háztartási szemétnek álcázott veszélyes hulladékot fognak tárolni, és a letartóztatást is kockáztatva minden erővel akadályozni próbálják a hatóság munkáját. 2005 februárjában a Salerno közelében lévő Basso dell’Olmóban, amikor a helyi csendőrparancsnok ki akart nyitni egy korábban lezárt szeméttelepet, a helyi lakosok csoportjai őrjáratokat szerveztek, lezárták az utakat és megakadályozták a kamionok behajtását. Állandó és folyamatos felügyelet alatt tartották a telepet, és a végsőkig kitartottak. A harmincnégy éves Carmine Iuorio az egyik különösen hideg éjszakán őrködés közben megfagyott. Amikor a reggeli váltás megpróbálta felkelteni, már lila volt a szája, a szakállából jégcsapok lógtak. Legalább három órája halott volt. Szeméttelep, barlang, mélyedés – az életveszély szinonimái mindazok számára, akik a közelükben élnek. Ha a szeméttelep megtelik, általában felgyújtják. A nápolyi vidéken van egy terület, amelyet mindenki a tüzek földjének hív. A Giugliano-Villaricca-Qualiano háromszögben harminckilenc szeméttelep van, közülük huszonhétben veszélyes hulladékot tárolnak. A legügyesebb gyújtogatok a cigány gyerekek, a klánok halmonként ötven eurót fizetnek nekik. A bevált és folyamatosan alkalmazott módszer egyszerű: videokazettaszalagokkal körbekerítik a nagyobb szemétdombokat, alkoholt és benzint öntenek rájuk, aztán távolabb mennek és meggyújtják a szalag végét. Pár másodpercen belül a terület úgy néz ki, mintha lebombázták volna. Mindenütt óriási lángok csapnak fel, a füst fekete és büdös. A leszálló korom beszennyezi a környező földeket. Korábban ezen a vidéken jó minőségű gyümölcsöt és zöldséget termesztettek, még Svédországba is exportáltak. Mára a gyümölcs mérgezett, a fák terméketlenek. A földművesek vesztesége szintén jövedelemforrás a klánok számára, mert a kétségbeesett emberek kénytelenek eladni a földeket. A klánok így újabb területhez jutnak, méghozzá nagyon olcsón. A rák pedig terjed. Lassú, csendes pusztulás ez, mérni szinte nem lehet, mert azok, akik élni akarnak, az észak kórházaiban kötnek ki. Az Egészségügyi Kutatóintézet szerint Campaniában az utóbbi években 21 százalékkal nőtt a rákos megbetegedések száma azokon a helyeken, ahol mérgező anyagot tároló

szemétlerakók vannak. A hörghurut állandósul, a szem ég, aztán megjelennek a fekete foltok, amelyek a tumor előhírnökei. A campaniai betegeken már a lakóhelyük alapján nyomon lehet követni a mérgező hulladék útját. Elhatároztam, hogy gyalog kelek át a tüzek földjén. Az orromat és a számat zsebkendővel takartam el, amit hátul kötöttem meg – így tesznek a roma gyerekek is, amikor gyújtogatni mennek. Mint egy cowboyokból álló banda az égő szeméthalmokból álló sivatag közepén. A szén-dioxid óriási gödröket mar a terepen, amelyek arra várnak, hogy újra megtöltsék őket szeméttel. A füst nem volt sűrű, inkább nyálkásnak tűnt, rátapadt a bőrömre. A tüzektől nem messze sorházak vasbeton szerkezeteit vettem észre, ide épültek, az illegális szeméttelepek földjére. Miután a szemétlerakók teljesen megteltek, és a többszörös felgyújtás után sem maradt hely a további hasznosításra, a klánoknak sikerült építési telekké nyilváníttatni őket. Végül is, hivatalosan, eddig mezőgazdasági területnek minősültek. Most csinos sorházak vannak itt, amit természetesen a klánok építettek fel. A terület azonban statikailag megbízhatatlan, nem lehetett tudni, hol rejtőzik egy felfedetlen gödör vagy szakadék, ezért a nagy vasbeton szerkezet, amely a süllyedést hivatott megakadályozni. A sorházakat nagyon alacsony áron adták, mert mindenki tudta, hogy több tonna szemét van a föld alatt. De a sok alkalmazott, nyugdíjas, fizikai munkás, amikor felmerült, hogy saját sorházat birtokolhat, nem foglalkozott azzal, mire épül leendő házának alapja. A tüzek földje állandó és ismétlődő, rutinszerű apokalipszis világát idézte, az égő gumiabroncsok és a ragacsos megsemmisülés tájképét, ahol teljes a pusztulás. A vizsgálati anyagokból kiderül, hogy a klánok a mérgező hulladék kirakodásának biztonságát régi, a partizánok idejéből fennmaradt módszerrel oldották meg. A pásztorokat használták őrszemnek. A juhászokat, akik a juhokat, kecskéket és néhány tehenet terelgettek. A legjobbakat szervezték be, akik sokkal inkább a betolakodókra, mintsem az állatokra figyeltek. Amint feltűnt egy gyanús autó, azonnal értesítették, akit kell. Az éles szem és a mobiltelefon volt a fegyverük. Sokszor láttam őket, amint sovány és engedelmes állataikat terelgetik. Egyszer útbaigazítást is kértem, látni akartam azt a helyet, ahol a gyerekek a teherautó-vezetést gyakorolják. A 2003-as Eldorádó-vizsgálat ugyanis feltárta, hogy a kirakodást ma már kiskorúakkal végeztetik el. A kamionsofőrök nem hajlandók bemenni a telepre, a bejáratnál tovább nem szállítják az árut, mert az első, illegálisan lerakott, mérgező hulladékokkal foglalkozó vizsgálat elindítása egy sofőr nevéhez fűződik. Mario Tamburrino komoly szempanaszokkal került kórházba. A szemfehérje sárga volt, a szemhéja duzzadt és vörös, szinte teljesen megvakult. A kezén a felső hámréteg teljesen lehámlott, úgy égett a bőre, mintha benzint öntöttek volna rá. Egy mérgező anyagokat tartalmazó bála éppen előtte esett szét, és már ennyi elég volt ahhoz, hogy élve majdnem elégjen. Lángok nélkül, szárazon. Az esetet követően a sofőrök többé nem voltak hajlandók kirakodni a bálákat. A legveszélyesebb

hulladék a mérgező anyagokkal kevert műtrágya, már a belőle áradó gázok belégzése is életveszélyes. A szállításnál a legutolsó fázis a legkockázatosabb, vagyis a bálák kirakodása a helyszínen. Ilyenkor általában kisebb furgonokat használnak, és rakodás közben néhány bála megsérülhet, a mérgező anyagok pedig kiszabadulnak. Ha egy kamion megérkezik, a sofőr még csak ki sem száll, a rakodást a gyerekekkel végeztetik el. Az egyik birkapásztor megmutatta azt a meredek utat, ahol a gyerekeket vezetni tanítják. A fenekük alá párnákat kell tenni, mert nem érik el a pedálokat. Tizennégy, tizenöt, tizenhat éves suhancok, egy útért 250 eurót kapnak. Egy bárban toborozzák őket, ahol a tulaj tud róla, de ellenkezni nem mer, a véleményét azonban mindenkinek elmondja egy kávé vagy cappuccino mellett: „Az a cucc, amit szállíttatnak velük, amit belélegeznek, minél több kerül belőle a szervezetükbe, annál hamarabb végez velük. Ezek nem vezetni küldik őket, hanem meghalni.” A kis sofőrök azonban, minél többen figyelmeztetik őket a veszélyre, annál büszkébbek magukra, mert fontosnak érezik magukat. Kidüllesztik a mellüket, a sötét napszemüvegek mögül megvető pillantásokat vetnek az aggódókra. Jól érzik magukat, sőt kiválóan, és egyiküknek sem jut eszébe, még egy pillanatra sem, hogy tíz év múlva esetleg kemoterápiára fognak járni és epét hánynak. Továbbra is esett. Nagyon rövid időn belül a víz már magasan állt, mert ez a föld nem képes felszívni semmit. A szenvtelen birkapásztorok egy fémlemezekből összetákolt tető alatt ültek, csendesen. Folyamatosan figyelték az utat, a birkák közben szintén menedéket kerestek a szeméthalmok között. Az egyik pásztor a botjával ferdén tartotta a lemezt, hogy a víz lecsurogjon róla. Teljesen átáztam, de a víz nem volt képes kimosni a gyomromból azt az égető érzést, ami lassan kúszott felfelé a torkomig. Próbáltam megérteni, hogyan küzdhetnek meg az emberi érzések a hatalom gépezetével, hogy vajon lehet-e tenni valamit, el lehet-e kerülni a hatalom által szabott utakat. Megérteni, felfedni, tudni mindent anélkül, hogy közben elnyeljen és ledaráljon. Vagy csak két választásom van? Tudom és cinkos vagyok, vagy nem veszek róla tudomást, és élhetek nyugodtan? Talán nem marad más, mint elfelejteni, mint nem észrevenni. Meghallgatni a hivatalos verziót, felszínesen felháborodni, panaszkodni. Egy kicsit. Azt kérdeztem magamtól, vajon létezik-e olyasmi, ami képes lenne a boldog élet lehetőségét nyújtani, vagy egyszerűen csak abba kellene hagynom az anarchista álmodozást az egyenlőségről és szabadságról, és bele kellene vetnem magam a sűrűjébe, bedugni az övembe egy félautomata fegyvert és elkezdeni üzletelni, komolyan. Meggyőzni önmagamat arról, hogy én is csak ennek a kornak a terméke vagyok, beszállni a játékba, utasításokat adni és kapni, pénzügyi ragadozóvá, a klánok szamurájává válni, és ezzel olyan harcmezővé változtatni az életemet, amelyen nem érdemes küzdeni a túlélésért, mert itt csak megdögleni lehet, miután uralkodtál és harcoltál. A camorra földjén születtem, egy olyan helyen, ahol a legtöbb gyilkosság történik Európában, ahol a kegyetlenség az üzlet része, ahol nincs értéke annak,

amiből nem születik hatalom. Itt mindent az utolsó, döntő ütközet hangulata leng körbe, mindenki állandó harckészültségben él. Bármelyik mozdulat megadásként, bármilyen szükség gyengeségként értelmezhető, ezért mindent úgy kell megragadni, mintha a húst tépnéd le a csontról. A camorra földjén szembeszállni a klánokkal nem csupán osztályharc, nem csak a polgári jogok visszaszerzése. Nem csak a saját becsületünk vagy a büszkeségünk ébredése. Valami sokkal fontosabb, sokkal húsbavágóbb. Ha a camorra földjén felismerjük a klánok megerősödésének mechanizmusát, ha megértjük a zsarolás és a pénzügyi műveletek logikáját, akkor azt értjük meg, hogyan működik ez a kor. A klánokkal való szembenállás a túlélésért folytatott háborúvá lényegül, mintha maga a létezés, az étel, amit megeszünk, az ajkak, amelyeket megcsókolunk, a zene, amit hallgatunk, az oldalak, amelyeket elolvasunk, önmagukban nem volnának képesek értelmet adni az életnek, csak a túlélésre jogosítanának fel. A megismerés immár nem csupán erkölcsi kötelesség. A megismerés szükségletté válik. Az egyetlen lehetséges módszer arra, hogy továbbra is létezésre méltó lényekként tekinthessünk magunkra. A lábam belesüllyedt a sárba. A víz már a combomig ért. A talpam alatt már nem éreztem a talajt. A szemem előtt egy óriási hűtőszekrény úszott a vízen. Rávetettem magam, szorosan átöleltem a karommal és hagytam magam elsodorni. A Pillangó utolsó jelenete jutott az eszembe, Steve McQueennel a főszerepben. Én is olyan lehettem, mint Pillangó, aki kókuszdióval teli zsákokba kapaszkodva próbál elmenekülni az Ördögszigetről. Nevetséges gondolat volt, de bizonyos pillanatokban az ember nem tehet mást, mint hogy a saját szenvedését elfogadja. Úgy tekint rá, mint valami kéretlenül jött dologra, ami itt van, át kell élni és kész. Üvölteni szerettem volna teli torokból, mint Pillangó, a gyomrom mélyéből, hogy beleszakadjanak a hangszálaim. Ordítani, minden erőmmel, amit még ki tudok préselni magamból: „Átkozott szemétládák, még élek!”