Robert James Waller Madison megye hídjai Negyvenévesen is eljöhet az a szerelem, amiről hiába álmodoztunk húszévesen... Fülszöveg

Robert James Waller Madison megye hídjai Negyvenévesen is eljöhet az a szerelem, amiről hiába álmodoztunk húszévesen...

Fülszöveg „Néhanapján előfordul, hogy egy lebilincselő történet úgy elbűvöl bennünket, akárcsak egy finom művű ékszer, és bőségesen kárpótol mindennapi, közhelyszerű olvasmányainkért. Ilyen könyv a Madison megye hídjai.” Egy hihetetlen és csodálatos szerelem szívszorító története azoknak az olvasóknak, akik vállalják az érzelmeket. Regény, amely költészet. Azoknak az olvasóknak, akik romantikát keresnek egy üzleties világban, akik nem érik be a tucatregények érzelgősségével. Mű, amely meghódította Amerikát. Asszonyoknak, akik vállalják nőiességüket. Férfiaknak, akik ezt kihozzák belőlük. Önnek, kedves olvasó. „A mű emlékeztet rá, hogy a szerelem van olyan erős, mint a remény... Tudatosítja bennünk azt, amit lelkünk mélyén mindig is sejtettünk.”

A vándoroknak A kezdet Vannak történetek, amelyek, mint a countrydalok, mezők füvéből, országutak ezreinek porából születnek. Ez a történet is ilyen. Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszének egy késő délutánján, íróasztalomnál ülve nézem a villogó kurzort a számítógép képernyőjén, amikor megszólal a telefon. Bizonyos Michael Johnson az, valamikor iowai volt, most Floridában él. Egy iowai barátja megküldte neki valamelyik könyvemet, Michael Johnson elolvasta, majd elolvasta nővére, Carolyn ís, és úgy vélik, van egy történetük számomra. Johnson köntörfalaz, semmit nem hajlandó elárulni belőle, viszont ő és Carolyn hajlandók Iowába utazni, hogy elmeséljék. Bármennyire nem bízom az effajta ajánlatokban, a tény, hogy vállalják érte a fáradságot, kíváncsivá tesz. Így beleegyezem, hogy a következő héten Des Moines-ban találkozunk. A repülőtér melletti Holiday Innben bemutatkozunk, ülünk egymással szemben, miközben odakint leszáll az este, finom pelyhekben hull a hó, és lassan már nem is olyan feszélyezettek. Kicsikarnak egy ígéretet, amennyiben úgy döntök, nem írom meg a történetet, vállalom, hogy soha nem hozom nyilvánosságra, ami 1965-ben az iowabéli Madison megyében megesett, sem az ezt követő huszonnégy évben történteket. Ésszerű kérés. Elvégre az ő történetük, nem az enyém. Aztán meghallgatom őket. Keményen figyelek, kemény kérdéseket teszek fel. Ôk pedig csak mondják, ömlik belőlük a szó. Carolyn időnként nyíltan sír, Michael igyekszik visszatartani könnyeit. Iratokat mutatnak, újságkivágatokat és anyjuk, Francesca naplóját. Megérkezik a szobapincér. Jöhet az extra kávé. Miközben a testvérek mesélnek, látni kezdem a képeket. Először mindig a képek jönnek, csak utánuk a szavak. Aztán már hallom a szavakat is, kezdem leírva látni őket. Valamikor, nem sokkal éjfél után, vállalom, hogy megírom a történetet. Legalábbis megkísérlem. Nehezen döntöttek úgy, hogy nyilvánosság elé tárják a történteket. Kényes a dolog, hiszen az anyjukról van szó és áttételesen az apjukról is. Mindketten tudatában voltak, milyen ízetlen pletykáknak adhatnak tápot, ha előállnak a történettel, és milyen rossz fényt vethetnek vele Richard és Francesca Johnson emlékére. Ám mindketten úgy érezték, hogy egy olyan széthulló világban, ahol lassan ismeretlen fogalommá válik bármiféle személyes elkötelezettség, ahol a szerelmet érdek vagy kényelem diktálja, érdemes vállalni a kockázatot, hogy közzétegyék ezt a figyelemre méltó mesét. Akkor is úgy véltem, és most még inkább hiszem, hogy helyesen döntöttek. A kutatómunka és az írás során három további alkalommal kértem, hogy találkozhassam velük. Michael és Carolyn minden alkalommal zokszó nélkül eljöttek Iowába. Ilyen eltökélten akarták, hogy történetüket hűen adjam vissza. Volt, hogy csak egyszerűen beszélgettünk, máskor lassan végighajtottunk Madison megye útjain, s közben mutogatták a történetben jelentős szerepet játszó helyeket. Történetem elmondásában, a Michaeltől és Carolyntól kapott segítségen kívül, nagyban támaszkodtam Francesca Johnson naplójának információira, s az Egyesült Államok északkeleti részén, különösen a Washington állambeli Seattle-ben, és Bellinghamben végzett kutatásaimra. Diszkréten kutattam az Iowa állambeli Madison megyében is, és sok mindent elárult Robert Kincaid fotóalbuma. Segítségemre voltak lapszerkesztők, fotófelszereléseket és filmeket gyártó cégek és a hosszú beszélgetések, amelyeket az ohiói Barnesville idősek otthonában folytattam néhány csodálatos öreggel, akik ismerték Kincaidet ifjúkorában. De minden erőfeszítésem ellenére maradtak homályos foltok. Ezekben az esetekben a fantáziámra támaszkodtam, de csak akkor, amikor erre kellő alapot éreztem. Kutatásaim során egyre közelebb kerültem Francesca Johnsonhoz és Robert Kincaidhez, és erre alapozom meggyőződésemet, hogy elég közel járok ahhoz, ami pontosan történhetett.

Az egyik legnagyobb ilyen folt annak az utazásnak néhány részlete, amelyet Kincaid az Egyesült Államok északi részében tett. A később megjelent fényképek alapján biztosak lehetünk abban, hogy bejárta ezt az utat. Francesca Johnson is említi röviden naplójában, Kincaid kézírásos jegyzetei pedig megmaradtak egy újság szerkesztőjénél. E források alapján, azt hiszem, sikerrel követtem végig 1965 augusztusában megtett útját Bellinghamből Madison megyébe. Utam végén, célomhoz közeledve, kezdtem úgy érezni, sok szempontból magam is Robert Kincaiddé váltam. Mégis, az írás és a kutatás során a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megpróbáljam megragadni Kincaid személyiségét. Alakja nehezen megragadható. Időnként teljesen átlagosnak tűnik, máskor légies, sőt, talán kísértetiesnek mondhatnánk. Ô maga afféle különös, kihalófélben lévő hímnemű lényként látta magát az egyre inkább a szervezés rabjává váló világban. Egyszer az idő „könyörtelen jajgatásáról” beszélt, és Francesca Johnson úgy jellemezte, mint aki „különös, kísértetjárta helyeken él, messze tőlünk Darwin logikájának ágán”. Két izgalmas kérdés még mindig megválaszolatlan. Először is, nem sikerült kiderítenünk, mi történt Kincaid fényképeivel. Tekintve munkája természetét, többezernyi, tán százezernyi fotót kellett készítenie. Ezek pedig soha nem kerültek elő. A legvalószínűbb, és ez összhangban van azzal, amilyennek látta magát és a világban elfoglalt helyét, hogy halála előtt megsemmisítette őket. A második kérdés életének 1975-től 1982-ig tartó szakaszára vonatkozik. Igen keveset sikerült megtudnunk róla. Tudjuk, hogy néhány éven keresztül Seattle-ben élt szerény körülmények között, mint portréfényképész, s közben tovább fényképezte a Puget-szoros vidékét. De ezenkívül semmit. Egy érdekes apróság. Az összes, a Társadalombiztosítási Igazgatóságtól és a Nyugdíjintézettől neki küldött levél a „Vissza a feladónak” felirattal lett visszapostázva. Az írás az ő kézírása. E könyv megírása és a folytatott kutatások megváltoztatták a világról alkotott képemet, átalakították gondolkodásmódomat, és legfőképp, jóval kevésbé cinikusan szemlélem az emberi kapcsolatokat. Amint kutatásaim során egyre jobban megismertem Francesca Johnsont és Robert Kincaidet, rájöttem, hogy az ilyen kapcsolatok határai sokkal tágabbak, mint korábban gondoltam. Talán önök is ugyanígy éreznek majd, ha elolvasták ezt a történetet. Nem lesz könnyű. Egyre érzéketlenebb világunkban mindannyian megkérgesedett érzékenységünk teknőspáncéljába zárva létezünk. Magam sem vagyok biztos benne, hol végződik az igazi szenvedély, és hol kezdődik a szenvelgés. Mivel azonban hajlamosak vagyunk kicsúfolni az előbbinek még a lehetőségét is, s őszinte, mély érzelmeket szenvelgésként megbélyegezni, nem könnyű eljutnunk a gyengédség ama birodalmába, amelyben megérthetjük Francesca Johnson és Robert Kincaid történetét. Magamban is le kellett győznöm ezt a hajlamot, mielőtt írni kezdtem volna. Ha azonban, Coleridge-et idézve, hajlandók felfüggeszteni hitetlenkedésüket, bízom benne, ugyanolyan élmény vár önökre is, mint amelyet én tapasztaltam. S talán, akárcsak Francesca Johnson, szívük közömbös térségeiben tágas helyre lelnek, ahol szabadon újra táncra perdülhet a lélek. 1991 nyarán Robert Kincaid 1965. augusztus nyolcadikán, a Washingtonbeli Bellinghamben Robert Kincaid bezárta a zegzugos ház második emeletén levő kétszobás kis lakása ajtaját. Levitte a falépcsőkön bőröndjét és fotófelszereléssel megrakott hátizsákját, és az előcsarnokon át hátrament, a lakók parkolóhelyén várakozó öreg Chevrolet kisteherautójához. Egy másik hátizsákot, egy közepes méretű hűtőtáskát, több karton Camel cigarettát, két fényképezőgép-állványt és egy zsák gyümölcsöt már bepakolt.

A rakodótérben egy gitártok hevert. Kincaid az ülésre tette a hátizsákokat, a hűtőtáskát meg az állványokat pedig a földre. Majd felmászott a platóra, a sarokba tolta a gitártokot és a bőröndöt, megtámasztotta az oldalára fektetett pótkerékkel, és egy ruhaszárító kötéllel hozzáerősítette. A kopott gumi alá fekete, vízhatlan ponyvát terített. Beült a kormánykerék mögé, és gondolatban végigfutott a listán: kétszáz tekercs minőségi film, a java alacsony sebességű Kodachrome, állványok, hűtő, három fényképezőgép s hozzájuk öt lencse, farmerok és vászonnadrágok, ingek, fotósmellény. Oké. Minden mást megvehet útközben, ha otthon felejtette volna. Kopott Levi's-t jól bejáratott Red Wing csizmát, khakiinget viselt, narancsszín nadrágtartóval. Széles bőrövére külön tokban svájci katonai zsebkést tett. Órájára pillantott: nyolc óra tizenhét perc. A motor a második próbálkozásra indult, s Kincaid kihátrált, majd lassan megindult előre a mellékutcában a homályos napsütésben. Elhagyta Bellingham utcáit, néhány mérföldön keresztül a Puget-szoros partja mentén haladt délnek a Washington 11-esen, majd az országút keletre kanyarodott, mielőtt a U.S.20-as autópályába csatlakozott volna. A nap felé fordulva vágott neki a hosszú, kanyargós útnak a Cascades-on át. Szerette ezt a vidéket. Nem volt sietős a dolga, időről időre megállt, jegyzeteket készített esetleges eljövendő kirándulásaihoz, vagy pillanatképeket, „csak úgy emlékeztetőül”. Ezek, a minden előkészület nélkül elkattintott képek emlékezetébe idézik majd a helyeket, amelyekre talán újra ellátogat, hogy komolyan elmélyedjen bennük. Késő délután Spokane-nál fordult északnak a U.S.2-es autópályára, amely félig átszeli az Egyesült Államok északi részét, egészen a minnesotai Duluthig. Kincaid élete során vagy ezredszer gondolt rá, bárcsak volna egy kutyája, mondjuk egy arany retrievere, lenne társa otthon és az ilyen utazásokon is. De gyakran volt távol s többnyire a tengerentúlon. Ezt nem teheti meg egy szegény állattal. Mégis, egyre többet gondolt rá. Néhány éven belül kiöregszik a kemény terepmunkából. Akkor szerzek egy kutyát – szólt ki a kocsi ablakán a mellette tovasuhanó örökzöldeknek. Az ilyen utaktól mindig elfogta a hangulat, hogy végiggondoljon életén. Idetartozott a kutya is. Robert Kincaid magányos volt, amilyen magányos csak lehet valaki. Egyetlen gyerek volt, szülei meghaltak, távoli rokonai eltűntek szeme elől, s ő előlük, nem voltak közeli barátai. Bellinghamben köszönő viszonyban volt a sarki vegyesbolt tulajdonosával, ugyanígy ismerte a fotósbolt tulajdonosát is, ahol felszerelését vásárolta. Hivatalos, szakmai kapcsolatban állt néhány újság szerkesztőjével. Rajtuk kívül senkit nem ismert igazán, s mások sem őt. Csavargókkal nehéz barátkozni, s Kincaid afféle vándorcigány volt. Marian jutott az eszébe.

Az asszony kilenc éve, öt év házasság után hagyta ott. Ô most ötvenkettő, vagyis Marian most lesz negyven. Marian arról álmodozott, hogy zenész lesz. Népdalénekes. A Weavers összes dalát tudta, és elég jól is adta elő őket Seattle kávéházaiban. Kincaid, amikor odahaza volt, ilyenkor elment, és beült a közönség közé.Házassága nehezen viselte a hosszú, gyakran kéthárom hónapos távolléteket. Kincaid tisztában volt vele. Ahogy az asszony is avval, mit vállal, amikor úgy döntött, hozzámegy. Mégis mindketten úgy érezték, majd csak megoldják valahogy. Tévedtek. Kincaid egyszer Izlandról érkezett haza, s Marian helyett egy cédula várta: „Robert, ez így nem megy. Itt hagyom neked a Harmony gitárt. Majd hívjuk egymást.”Kincaid nem hívta, és az asszony sem őt. Amikor a férfi egy évre rá megkapta a válási papírokat, aláírta, és másnap felszállt az Ausztráliába induló gépre. Marian nem akart tőle semmit. Csak a szabadságát. Késő este állt csak meg, a montanai Kalispellben. A Cozy Inn olcsónak tűnt, s az is volt. Kincaid felvitte holmiját szobájába. A két asztali lámpa közül az egyikben ki volt égve a körte. Kincaid lefeküdt, az ágyban megivott egy sört, olvasta az Afrika zöld hegyei-t, és közben orrában érezte Kalispell papírmalmainak a szagát. Reggel negyven percet kocogott, csinált ötven fekvőtámaszt, és befejezésül fényképezőgépeit kis kézisúlyzóként használva súlyzózott. Montana csúcsán keresztül eljutott Észak-Dakotába, és a lapos síkságot ugyanolyan lenyűgözőnek találta, mint a tengert vagy a hegyeket. Volt valami szigorú szépsége ennek a helynek, és Kincaid többször is megállt, felállította állványát, és fekete-fehérben lefényképezett egy-egy öreg tanyaházat. A táj illett puritán hajlamaihoz. Az indián rezervátumok lehangolók voltak. Mindenki tudja, miért, és senki nem törődik vele. Igaz, semmivel sem különbek a hasonló települések Északnyugat-Washingtonban, vagy bárhol másutt, ahol Kincaid megfordult. Augusztus 14-én reggel, Duluthtól két óra járásnyira, északkeletnek kanyarodott, a Hibbingbe és a vasbányába vezető mellékútra. Vörös por ülte meg a levegőt, Kincaid hatalmas gépeket látott és különleges vasúti kocsikat, amelyeket azért gyártottak, hogy a vasércet a Felső-tónál levő Two Harborsban rakodó teherhajókhoz szállítsák. A délutánt azzal töltötte, hogy megnézte Hibbinget. Nem tetszett neki a város, még ha Bob Zimmerman-Dylan innen indult is pályájára. Dylan egyetlen dalát szerette csak igazán, a Girl from the North Country-t. Ezt el is tudta játszani és énekelni, s most is ezt dúdolta magában, miközben kihajtott erről a helyről, ahol hatalmas, vörös lyukak tátongtak a földben. Marian megtanította néhány akkordra, és az alap arpeggiókra, hogy kísérni tudja magát. „Többet kaptam tőle, mint ő tőlem” – magyarázta egyszer egy piás hidroplánpilótának valahol az Amazon medencében egy McElroy Bárja nevű helyen. Így is volt. A Superior National Forest szép volt. Nagyon szép. Igazi kalandor vidék. Fiatal korában Kincaid gyakran bánta, hogy elmúltak a régi, kalandor idők. Az lett volna a neki való! Mezők mellett hajtott el, látott három jávorszarvast, egy vörösrókát és rengeteg szarvast. Egy tavacskánál megállt, és csinált néhány felvételt egy vízen visszatükröződő, különös alakú faágról. Amikor végzett, letelepedett teherautója lépcsőjére, megivott egy kávét, elszívott egy Camelt, és hallgatta a nyírfák ágai közt suttogó szelet. „Jó volna, ha lenne valakim – gondolta a tavacska felett lebegő cigarettafüstbe merengve. – Egy asszony. Ahogy öregszem, egyre többet tör rám ez a hangulat.” De az, hogy ilyen sokat van távol, kemény az otthonmaradónak. Ezt már megtanulta. Amikor odahaza volt, Bellinghamben, időnként randevúzott egy seattle-i reklámügynökség kreatív igazgatójával. Az asszony negyvenkét éves volt, okos, rendes, de ő nem szerette, és nem is szeretné soha. Mégis, időről időre, amikor mindkettejükre rátört a magány, együtt töltöttek egy estét. Moziba mentek, megittak néhány pohár sört, és később meglehetősen kellemesen szeretkeztek. Az

asszony nem volt tapasztalatlan. Kétszer elvált, és azelőtt, miközben egyetemre járt, több bárban is dolgozott pincérnőként. Szeretkezés után, miközben egymás mellett feküdtek, minden alkalommal azt mondta: „Messze te vagy a legjobb, Robert, a többi még a közeledbe sem jöhet.” Kincaid sejtette, hogy minden férfinak jólesik ilyesmit hallani, de ő maga nem volt annyira tapasztalt, hogy tudja, igazat mond-e egyáltalán. De egyszer hallott tőle valamit, ami sokáig kísértette: „Lakozik benned valami, Robert, amit én nem tudok kihozni belőled. Nem vagyok elég jó hozzá, sem elég erős, hogy elérjem. Néha úgy érzem, ki tudja, hány emberöltő óta vagy itt, s olyan rejtett helyeken, amelyekről mi, többiek még csak nem is álmodunk. Megrémítesz, bármilyen gyengéd is vagy velem. Ha nem küzdenék magammal, amikor veled vagyok, úgy érzem, elveszteném az énem, és soha többé nem tudnám visszanyerni.” Kincaid homályosan sejtette, miről beszél, de ő maga sem tudta megragadni a dolgot. Már gyerekkorában, az ohiói kisvárosban is, ahol felnőtt, voltak olyan céltalanul sodródó gondolatai, amelyekben átható testi és szellemi erő érzése keveredett valami tragikus szomorúságéval. Amikor a többi srác a „Row, Row, Row Your Boat”-ot énekelte, Kincaid francia kabarédalt fabrikált a dallamból és az angol szövegből. Szerette a szavakat és a képeket. A „blues” volt az egyik kedvenc szava. Szerette azt az érzést az ajkán és a nyelvén, ami elfogta, miközben kimondta. Emlékezett rá, hogy már fiatalon úgy vélte, a szavaknak jelentésükön kívül fizikai hatásuk is van. Szeretett más szavakat is, mint a „távol”, „füstgomoly”, „országút”, „ősi”, „kalandor” és „India”, szerette őket a hangzásukért, az ízükért és a képekért, amelyeket agyában felidéztek. Szobája falára kifüggesztette kedvenc szavai listáját. Aztán a szavakból mondatokat formált, és kirakta azokat is: Túl közel a tűzhöz. Keletről jöttem kis csapat utazóval, Azok állandó ciripelése, akik megmentenének, és azoké, akik eladnának. Talizmán, Talizmán, mutasd meg titkaid. Kormányos, Kormányos, vezess haza engem. Pucéran feküdve, ahol kék bálnák úsznak. A lány püfögő gőzösöket kívánt neki, téli állomásokat. Mielőtt férfi lettem, nyílvessző voltam – réges-régen. Aztán voltak helyek, amelyek nevét szerette. A Szomáli-áramlat, a Nagy Fejsze-hegység, a Malakkai-szoros, és hosszan lehetne sorolni. A papírlapok a szavakkal, mondatokkal és helynevekkel végül elborították szobája falát. Még saját anyjának is feltűnt, hogy más, mint a többi gyerek. Három éves koráig egyetlen szót sem ejtett ki a száján, ám akkor teljes mondatokban kezdett beszélni, és ötéves korára kitűnően olvasott. Az iskola nem érdekelte, közönyössége dühítette a tanárokat. Megnézték az intelligenciahányadosát, aztán hosszan beszélgettek vele a teljesítményről, meg hogy bármi lehet belőle, amit csak akar. A gimnáziumban egyik tanára a következő jellemzést írta: „Véleménye szerint az intelligenciateszttel nem lehet kellőképpen megítélni az emberek képességeit, mivel nem veszi számításba a varázslatot, amelynek pedig komolyszerepe van önmagában, és a logika kiegészítéseként is. Javaslom, beszéljük meg a dolgot a szülőkkel.” Kincaid anyja több tanárral is beszélt erről. A tanárok elmondták, hogy Robert a képességeihez mérten túlságosan visszahúzódó. „Robert a maga által teremtett világban él – felelte az anyja. – Tudom, hogy az én fiam, mégis szinte úgy érzem, nem a férjemtől és tőlem származik, hanem valami idegen bolygóról, ahová szeretne visszajutni. Köszönöm, hogy törődnek vele, én is próbálok beszélni a fejével, hogy vegye komolyabban a tanulást.” De Kincaid megelégedett azzal, hogy elolvasta az összes kaland- és útikönyvet, amelyet a helyi könyvtárban talált, napjait a város szélén hömpölygő folyó partján töltötte, s nem érdekelték a bálok, a futball meg hasonlók. Untatták. Horgászott, úszott, sétált, vagy csak feküdt a magas fűben, hallgatva a távoli hangokat, melyekről úgy képzelte, csak ő hallhatja meg őket. „Varázslók járnak erre – mondogatta magában. – Ha az ember csöndben van, és elég nyitott hozzá, meghallja hangjukat.” S azt kívánta, bárcsak volna egy kutyája, amely megosztaná vele ezeket a

pillanatokat. Szegények voltak ahhoz, hogy egyetemre menjen. Igaz, nem is vágyott rá. Apja keményen dolgozott, és mindent megpróbált megadni neki és az anyjának, de a szelepgyárban nem keresett annyit, hogy olyan luxusokra maradjon pénz, mint eltartani egy kutyát. Kincaid tizennyolc éves volt, amikor apja meghalt, éppen a nagy gazdasági válság mélypontján, és Robert belépett a hadseregbe, hogy anyjával megéljenek valahogy. Négy évig szolgált, de ez a négy év teljesen megváltoztatta életét. A hadsereg kiszámíthatatlan útjai Kincaidet a fényképész asszisztensi munkához vezették, bár arról sem volt fogalma, hogyan kell betölteni egy fényképezőgépet. Mégis ebben a munkában találta meg a hivatását. A technikai részletek nem okoztak gondot. Egy hónapon belül nemcsak az előhívást végezte két tábori fényképésznek is, hanem megengedték, hogy egyszerű anyagokat maga kapjon le. Az egyik fotós, Jim Peterson megkedvelte, és hajlandó volt időt szánni arra, hogy megtanítsa a fotográfia fortélyaira. Robert Kincaid pedig fényképészeti és művészeti könyveket kölcsönzött ki a Fort Montmouth-i könyvtárból, és tanult belőlük. Eleinte különösen a francia impresszionisták és Rembrandt fényábrázolása tetszett neki. Aztán ráébredt, hogy magát a fényt fényképezi és nem a tárgyakat. A tárgyak pusztán eszközök, amelyek visszaverik a fényt. Ha a fény jó, az ember mindig talál valamit, amit érdemes lefényképeznie. Akkoriban kezdett elterjedni a harmincöt milliméteres kamera, és Kincaid vett egy használt Leicát a helyi fotós szaküzletben. Aztán levitte New Jersey-be, Cape Maybe, és egy egész hetet töltött ott a part menti életet fényképezve. Egy másik alkalommal elbuszozott Maine-be, végigstoppolt a part mentén, a hajnali postahajóval kelt át Stoningtonból Isle au Haut-ba, ahol tábort vert, majd komppal ment át a Fundy-öblön Nova Scotiába. Ekkor szokott rá, hogy jegyzeteket készítsen a táborhelyekről, és azokról a vidékekről, amelyeket újra fel akar keresni. Amikor huszonkét évesen leszerelt, elég jó fotós volt már. New Yorkban talált munkát egy jó nevű divatfényképésznél. A modellek gyönyörűek voltak. Kincaid némelyikkel randevúzott is, és az egyikbe többékevésbé beleszeretett. Aztán a lány Párizsba költözött, és elváltak útjaik. „Nem tudom, ki vagy, mi vagy igazán, Robert, de kérlek, gyere el hozzám Párizsba” – búcsúzott a lány. Kincaid pedig megígérte, hogy elmegy, és komolyan is gondolta, de nem tartotta be. Jó néhány évvel később, amikor a normandiai öblökről készített anyagot, kikereste a lány nevét a párizsi telefonkönyvből, felhívta, és találkoztak egy kávéház teraszán. Egykori szerelme azóta férjhez ment egy filmrendezőhöz, és három gyereket szült. Kincaid nem tudott lelkesedni a divatért. Az emberek képesek tökéletesen jó ruhákat eldobni, vagy majd megvesznek, hogy újat csináltathassanak maguknak valami európai divatdiktátor parancsára. Ez nemcsak hogy hülyeségnek tűnt, de úgy érezte, ő maga is kevesebbet ér, ha ezt fényképezi. „Az vagy, amit csinálsz” – mondta, és kilépett. Robert második éve élt New Yorkban, amikor anyja meghalt. Visszament Ohióba eltemetni, aztán egy ügyvéd felolvasta a végrendeletet. Nem volt sok, amit örökölt, de ennyit sem várt. Meglepődött, amikor kiderült, hogy szüleinek sikerült visszafizetniük a Franklin Street-i kis házra fölvett jelzálogot. Eladta a házat, a pénzből első osztályú felszerelést vett, s miközben fizetett, arra gondolt, hány évig gürcölt apja ezekért a dollárokért, s hogy milyen egyszerűen éltek a szülei. Kezdtek a munkái megjelenni kis magazinokban. Aztán megkereste a National Geographic. Egy naptárban látták a Cape Mayen készített egyik felvételét. Beszélt velük, kapott egy kisebb megbízást, kitűnően végrehajtotta, és már sínen is volt. 1943-ban visszahívta a hadsereg. A tengerészgyalogosokhoz vonult be, válláról lelógó fényképezőgépekkel gyötrődte végig a Déli Csendes-óceán öbleit, hátán fekve fotózta a kétéltű partra szálló járműveikből kiugráló katonákat. Látta a rémületet arcukon, és maga is félt. Látta, mint vágja ketté őket a géppuskatűz, látta, mint könyörögnek segítségért az Úrhoz, hívják anyjukat.

Ezt mind megörökítette, túlélte, és nem ejtette rabul a haditudósítás úgynevezett dicsősége és romantikája. 1945-ben leszerelt, és rögtön hívta a National Geographicot. Már várták, bármikor jöhet. San Franciscóba vett egy motort, legurult vele délre, Big Surbe, az öbölben szeretkezett egy csellistával Carmelből, majd északnak fordult, hogy megnézze Washingtont. Tetszett neki, és úgy döntött, ez lesz a székhelye. Most, ötvenkét évesen, még mindig a fényt figyelte. A legtöbb helyen járt már azok közül, melyek nevét gyermekkorában szobája falára tűzte, s közben azon tűnődött, álmodik-e, vagy valóban ott ül a Raffles Bárban, pöfögő gőzhajón utazik fölfelé az Amazonason, tevén zötykölődik át a Radzsasztani sivatagon. A Felső-tó partja olyan szépnek bizonyult, amilyennek mesélték. Kincaid több helyszínt is feljegyzett, készített néhány pillanatképet emlékeztetőül, majd a Mississippi mentén délnek tartott, Iowa felé. Még sosem járt Iowában, de megragadta a hegyek látványa északkeletre, a nagy folyó partján. Megállt egy Clayton nevű kisvárosban, halász-fogadóban szállt meg, és két reggelen meg egy délutánon keresztül fényképezte a vontatóhajókat egy révkalauz meghívására, akivel a helyi kocsmában ismerkedett össze. Egy hétfői nap, kora reggel fordult rá az U. S. 65-ös útra, és hajtott át Des Moines-on. 1965. augusztus 16-án kanyarodott az Iowa 92-es útra, Madison megye és az ottani fedett hidak felé. Legalábbis a National Geographic szerint ilyeneket kell ott találnia. „Talál is” – mondta a Texaco kútnál a kutas, és többé-kevésbé elmagyarázta az utat mind a héthez. Az első hatot könnyen megtalálta, amikor bejárta a helyszíneket, hogy eltervezze, milyen sorrendben fényképezze őket, de a hetedik, a Roseman-híd, mintha bújócskát játszott volna vele. Meleg volt. Melege volt Kincaidnek, melege volt Harrynek, a kocsijának, s közben vég nélkül kóboroltak földutakon, amelyek láthatóan sehová sem vezettek, legfeljebb újabb földutakhoz. Kincaid alapszabálya külföldön úgy szólt: „kérdezd háromszor is”. Rájött, hogy három válasz, még ha mindhárom rossz is, valahogy mégis arrafelé irányít, amerre az ember el akar jutni. Talán itt kettő is elég lesz. Postaláda bukkant fel, egy vagy száz méter hosszú bekötőút végén. „Richard Johnson, RR 2” – ez állt rajta. Kincaid lelassított, és ráfordult a bekötőútra. Amikor beért az udvarba, egy asszonyt pillantott meg a verandán. Hűvösnek tűnt a veranda, még hűvösebbnek az ital, amelyet az asszony kortyolt. Kincaid kiszállt a teherautóból, és nézte az elé jövő nőt. Nézte, csak nézte. Bájos volt, legalábbis az volt valaha, és az lehet újra. S Kincaidet rögtön elfogta az ismerős zavar, amelyet mindig érzett, ha olyan nővel találkozott, akit valamelyest is vonzónak talált. Francesca A nyár vége a születésnapot jelentette Francescának. Hideg eső söpört végig a dél-iowai favázas épületen, Francesca pedig nézte az esőt, az esőn át a hegyeket a Middle River mentén, s Richardra gondolt. Egy ilyen napon halt meg, mint ez is, valamitől, aminek Francesca még a nevét is el akarta felejteni. De Richardot, kedvességét, egyenességét és a nyugodt életet, amelyet számára biztosított, soha.

A gyerekek felhívták. Idén sem tudnak hazajönni a születésnapjára, pedig már a hatvanhetedik. Francesca megértette. Mindig megértette, s ez így lesz a jövőben is. Mindketten keményen küszködnek, hogy elérjenek valamit: egyikük kórházat irányít, a másik gyermekeket tanít. Michael újra megpróbálkozik a házassággal, Carolyn az elsővel kínlódik. Francesca a szíve mélyén örült, hogy sosem sikerül megoldaniuk, hogy eljöjjenek. Megvoltak a maga kis szertartásai, amelyeket erre a napra tartogatott. Délelőtt barátai beugrottak Wintersetből egy születésnapi tortával. Francesca kávét főzött, közben beszélgettek az unokákról, a városról, a hálaadás napjáról, meg arról, kinek mit vegyenek karácsonyra. A nappaliból kihallatszó halk nevetés, a beszélgetés moraja megnyugtatóan ismerős volt. Francesca többek között ezért maradt itt Richard halála után. Michael Floridát választotta, Carolyn New Englandet, de ő itt marad Dél-Iowa hegyei közt. Megvolt a maga oka, hogy ne változtasson lakóhelyet, és örült, hogy így tett. Barátai ebéd tájban távoztak. Francesca utánuk nézett, miközben Buickjaik és Fordjaik az esővel szaporán birkózó törlőlapáttal végighajtottak a bekötőúton, aztán Winterset felé fordultak. Jó barátok voltak, ám soha nem értenék meg, mi rejtőzik benne. Akkor sem értenék, ha elmesélné nekik. A férje megjósolta, hogy talál majd barátokat, amikor ide hozta Nápolyból a háború után: „Az iowaiaknak is megvannak a maguk hibái, de azt nem lehet mondani rájuk, hogy nem törődnének az emberrel.” Így volt, és így van ma is. Francesca huszonöt éves volt, amikor megismerkedtek. Három éve végezte el az egyetemet, egy magánlányiskolában tanított, és sejtelme sem volt, mihez kezdjen az életével. A fiatal olasz férfiak nagy része meghalt, megsebesült, hadifogolytáborban raboskodott, vagy összetörte őket a háború. Viszonya Niccolóval, az egyetem művészettörténet-tanárával, aki egész nap festett, éjszakánként pedig vad, féktelen körutakra vitte Nápoly alvilágába, több mint egy éve véget ért, nem bírta ki régimódi szülei állandó helytelenítését. Ô pedig szalagokat viselt fekete hajában, és ragaszkodott álmaihoz. De nem jött érte jóképű tengerész, nem szólt ablaka alatt szerenád. A kemény valóság végül rákényszerítette, hogy szembenézzen vele, nincs sok választása, Richard pedig meglehetősen sokat kínált: gyengédséget és Amerika édes ígéretét. A kávéház teraszán ülve a mediterrán napsütésben Francesca elnézte a férfit. Látta, milyen komolyan pillant rá a maga közép-nyugati módján, és vele jött Iowába. Eljött, hogy gyerekeket szüljön neki, hogy hűvös októberi estéken nézze, mint focizik Michael, hogy Carolynt Des Moines-ba vigye báli ruhát venni. Minden évben írtak egymásnak néhányszor a

nővérével, és kétszer is visszament Nápolyba a szülei halála után. De most már Madison megye jelentette az otthont. Nem vágyott rá, hogy újra visszatérjen. Délután elállt az eső, majd mielőtt beesteledett, újra rákezdett. Francesca a félhomályban töltött magának egy kis pohár brandyt, majd kihúzta a felső fiókot Richard lecsukható tetejű, öreg diófa íróasztalán, amely három generáció óta szolgálta a családot. Erős, barna papírból készült borítékot vett elő, és lassan végigsimított rajta, mint minden évben ezen a napon. A postabélyegzőn ez állt: „Seattle, WA, Sep 12,65.” Mindig ezt nézte meg először, a postabélyegzőt. Ez is a szertartás része volt. Aztán a kézírással írt címzést: „Francesca Johnson, RR 2, Winterset, Iowa”, majd a bal felső sarokba biggyesztett feladó következett: „Box 642, Bellingham, Washington”. Francesca leült az ablak mellé a karosszékbe, nézte a címzéseket, és koncentrált, mert a címzésekbe rejtve ott volt a férfi kezének mozgása, s ő fel akarta idézni, milyen volt ezeknek a kezeknek az érintése huszonkét évvel ezelőtt. Amikor már érezte, hogy a férfi megérinti, nyitotta csak ki a borítékot. Óvatosan kivett belőle három levelet, egy rövid kéziratot, két fényképet, a National Geographic egy teljes számát és kivágatokat más számaiból. Ült a szürkületben, kortyolt a brandyből, és a pohár pereme fölött nézte a gépelt kéziratoldalakhoz tűzött, kézzel írt levelet. A férfi egyszerű levélpapírján íródott. „Robert Kincaid, író-fényképész”, mindössze ez állt a tetején diszkrét betűkkel. Drága Francescám! Mellékelten küldök két fényképet. Az egyik, amelyet a legelőn készítettem rólad napkeltekor. Remélem, ugyanúgy fog tetszeni neked is, mint nekem. A másik a Roseman-hídat ábrázolja, mielőtt levettem volna a cédulát, amelyet rátűztél. Csak ülök, és újra meg újra felidézek magamban minden kis részletet, az együtt töltött idő minden egyes pillanatát, s újra meg újra felteszem a kérdést magamnak: mi történt velem az iowai Madison megyében? Küszködöm a válasszal. Ezért is vetettem papírra ezt a kis írást, amelynek címe „Kihullva a Zdimenzióból”. Elküldöm, ezzel is próbálom rendezni zavaros gondolataimat. Lepillantok lencsém csövére, és téged látlak. Belekezdek egy cikkbe, és rólad írok. Azt sem tudnám megmondani, hogyan jutottam haza Iowából. Az öreg járgány valahogy hazahozott, én alig emlékszem a megtett mérföldekre. Néhány héttel ezelőtt függetlennek és viszonylag elégedettnek éreztem magam. Ha nem is igazán boldognak, sőt talán kicsit magányosnak is, de legalább elégedettnek. Mindez megváltozott. Most már biztos vagyok benne, hogy régóta tartottam feléd, és te is énfelém. Még ha nem is sejtettünk egymás létezéséről, mielőtt találkoztunk volna, tudatlanságunkat végigkísérte valamiféle ösztönös bizonyosság, amely gondoskodott arról, hogy végül találkozzunk. Mint két magányos madár, melyek az égbolton tájékozódva repülnek a hatalmas préri fölött, úgy közeledtünk egymás felé ennyi éven, egy emberöltőn keresztül. Különös hely az út. Felnézek, és ott jössz felém a fűben azon az augusztusi napon. visszatekintve elkerülhetetlennek látom – nem is történhetett volna másképp. Ezt nevezem a valószínűtlen valószínűségének. Azóta mintha még egy én lakozna bennem. Bár azt hiszem, jobban megfogalmaztam aznap, amikor elváltunk. Azt mondtam, van egy harmadik személy, akit mi kettőnkből teremtettünk. És most bekerített ez a másik valóság. Valahogy újra látnunk kell egymást. Bárhol, bármikor. Hívjál, ha valaha is szükséged lesz valamire, vagy csak egyszerűen látni kívánsz. Rögtön ott leszek. Szóljál, ha el tudsz jönni valamikor – bármikor. Elintézem a repülőjegyet, ha ezen múlik. A jövő héten Délkelet-Indiába utazom, de október végén visszajövök. 1965. szeptember 10.

Szeretlek: Robert Ui.: A Madison megyében készített anyag jól sikerült. Jövőre megtalálod az NG-ben, vagy ha akarod, küldök neked egy példányt a lapból, amikor megjelenik. Francesca Johnson letette a poharat a széles tölgy ablakpárkányra, és saját, nyolcszor tízes fekete-fehér fényképét tanulmányozta. Néha nehezére esett visszaemlékeznie, hogyan is nézett ki akkor, huszonkét évvel ezelőtt. Feszes, megfakult farmer, szandál, fehér pólóing, haját összefújja a reggeli szél, így dől a kerítésoszlopnak. Az ablak mellől látja az esőn át az oszlopot. A régi kerítés még mindig körülveszi a legelőt. Amikor Richard halála után bérbe adta a földet, kikötötte, hogy a legelőt érintetlenül kell hagyni, nem nyúlhatnak hozzá, még ha üres, elvadult mező válnék is belőle. Akkoriban jelentek meg az első komolyabb ráncok az arcán. Látszanak a fényképen, Robert kamerája megtalálta őket, Francesca mégis elégedett a látvánnyal. Haja fekete volt, teste telt, élettel teli, a farmer pont megfelelően feszült rajta. Mégis, az arcáról nem tudta levenni tekintetét. Egy szerelmes nő arca volt, aki tiszta szívéből szereti a férfit, aki a képet készítette. Emlékezete a férfi képét is elővetítette. Minden évben végigfuttatta agyán a képeket. Az összeset, módszeresen, mindenre emlékezve, semmit nem felejtve, örökre elraktározva, ahogyan a primitív törzseknél adják tovább történelmüket szájról szájra. Magas, karcsú, kemény volt a férfi, és úgy mozgott, mint a fű, kecsesen, erőlködés nélkül. Ezüstszürke haja jócskán a füle alá nőtt, s mindig kócosnak tűnt, mintha épp hosszú tengeri útról tért volna meg, és szél borzolta haját ujjaival próbálta volna rendbe szedni. Keskeny arca, kiálló pofacsontja, homlokára hulló haja még jobban hangsúlyozták világoskék szemét, amely mintha mindig a következő fénykép témáját kereste volna. Rámosolygott. Bájosnak és nőiesnek látta Francescát a kora reggeli fényben, és megkérte, dőljön az oszlopnak. Széles ívben körözött körötte, először térdmagasságból fényképezett, aztán felállt, majd hanyatt feküdt, az asszonyra irányított kamerával... Francesca enyhén zavarban jött, hogy ennyi filmet pazarolnak rá, de tetszett neki az ezzel járó figyelem. Remélte, egyik szomszédja sincs még kinn a földjén traktorával, bár ezen a reggelen nem igazán törődött sem a szomszédokkal, sem azzal, mit gondolnak. A férfi pedig fényképezett, filmet, objektívet cserélt, kamerát váltott, újra fényképezett, és munka közben folyamatosan beszélt hozzá. Elmondta, mennyire jó ránéznie, s hogy mennyire szereti. „Francesca, hihetetlenül gyönyörű vagy” – suttogta. Néha megállt, csak nézte, pillantása belé hatolt, átölelte. Francesca mellbimbói a pamutnak feszültek, tisztán kirajzolódnak a pólóing alatt. Furcsa mód ez sem zavarta, hogy nem visel melltartót az ing alatt. Sőt, inkább élvezte, megbizsergette a gondolat, hogy a férfi oly tisztán látja melleit a lencséken keresztül. Soha nem jelent volna meg így Richard előtt, s ő sem engedte volna. Igazából, soha eszébe nem jutott volna így öltözni azelőtt, hogy megismerte Robert Kincaidet. Robert arra kérte, hajoljon enyhén hátra. „Igen, igen, ez az, maradj így!” – suttogta. Ekkor készült ez a fénykép. Tökéletes volt a fény, legalábbis Robert ezt mondta. „Felhős ragyogás” – így nevezte, és csak körözött körötte, és gépe zára folyamatosan kattogott. Ruganyos volt. Francescának ez a szó jutott eszébe, miközben figyelte. Teste ötvenkét éves korában is csupa szikár izom. Izmok, amelyek olyan erővel és lendülettel mozgatták, amelyre csak azok a férfiak képesek, akik keményen dolgoznak és nem engedik el magukat. Robert elmesélte, hogy haditudósító volt a csendes-óceáni hadszíntéren, és Francesca nagyon is el tudta képzelni, amint a tengerészgyalogosok közt partra ugrik füst borította öblökben,

oldalának fényképezőgépek ütődnek, egyiket szeméhez emeli, és a retesz szinte lángol, olyan sebességgel készíti a képeket. Ismét a fotót tanulmányozta. Jól néztem ki, gondolta, s elmosolyodott az enyhe önteltségtől. Soha azelőtt, vagy azután nem néztem ki ilyen jól. Ô tette. Ivott még egy korty brandyt. Az eső fölemelkedett, és meglovagolta a hűvös, novemberi szelet. Robert Kincaid afféle varázsló volt, aki önmagába húzódva élt különös, szinte fenyegető helyeken. Francesca ennyit rögtön megérzett azon a forró, száraz hétfőn 1965 augusztusában, amikor meglátta a teherautóból kiszálló férfit. Richard és a gyerekek az Illinoisi Állami Vásáron voltak. Díjnyertes bikát állítottak ki, amellyel jóval többet törődtek, mint vele, így az egész hetet magára szánhatta. A verandán üldögélt, jeges teát iszogatott, és unottan nézte a földúton zötykölődő teherautó felkavarta port. A teherautó lassan jött, mintha vezetője keresne valamit, aztán megállt az ő bekötőútjuk előtt, s a ház felé fordult. Úristen, gondolta Francesca. Ez meg ki lehet? Mezítláb volt, farmerban, feltűrt ujjú, megfakult munkásingben, amelyet nem tűrt a nadrágba. Hosszú fekete haját a teknőspáncél fésű fogta össze, amelyet apjától kapott, amikor eljött az óhazából. A kisteherautó végiggördült a bekötőúton, és a házat körülvevő drótkerítésen levő kapu mellett állt meg. Francesca lelépett a verandáról, és minden sietség nélkül lépkedett a fűben a kapu felé. A kocsiból pedig kiszállt Robert Kincaid, mintha egy soha meg nem írt könyv lapjairól lépett volna elő. A Nagy Képes Sámánkönyvből. Barnás, katonai stílusú inge hátára tapadt az izzadságtól, széles, sötét fultok terjengtek a hónalján. A felső három gomb nyitva volt, s feszes mellizmok látszottak a férfi nyakában levő egyszerű ezüstlánc alatt. Vállán széles, narancsszín nadrágtartó, abból a fajtából, amelyet olyanok viselnek, akik sok időt töltenek vad vidékeken. A férfi Francescára mosolygott. – Elnézést, hogy zavarom, de egy fedett hidat keresek. Valahol erre kellene lennie, de nem találom. Azt hiszem, eltévedtem. – Egy kék kendővel megtörölte homlokát és újra elmosolyodott. Francesca szemébe nézett, és az asszony úgy érezte, valami megmozdul benne. Az a szempár, az a hang, az arc, az ezüsthaj, az a könnyedség, amellyel mozgott, mindez furcsa, zavarba ejtő volt, magába húzza az embert, mint az álom előtti utolsó pillanat, amikor már lehullott minden akadály. Valami, ami átrendezi a hím és nőstény közti molekuláris űrt. Az életnek folytatódnia kell, az ősi ösztönök mindössze ezt súgják, semmi mást. Az erő végtelen, a kivitelezés elegáns. A dolog egyszerű, célja világos. Mi tettük mindezt oly bonyolulttá. Francesca érezte anélkül, hogy tudatában lett volna. A sejtjeiben érezte. Valami elkezdődött, ami mindörökre megváltoztatta. Egy autó húzott el az úton dudálva, porfelhőt kavarva. Floyd Clark barna karja bukkant elő a Chevyből, és Francesca visszaintegetett, majd újra az idegen felé fordult. – Elég közel van hozzá. Mindössze két mérföld innen a híd. – Francesca Johnson maga is meglepődött, amikor húszévnyi elzárt élet, a vidéki élet előírásos viselkedése és elrejtett érzései után kibukott belőle: – Szívesen megmutatom, ha akarja. Maga sem tudta, miért mondta ezt. Talán a fiatal lány érzései emelkedtek benne, akár a buborék, és törtek napfényre annyi év után. Nem volt szégyenlős, igaz, rámenős sem. Ahányszor csak erre gondolt, mindössze egyetlen magyarázatot tudott adni. Robert Kincaid vonzotta valamiképp, már az első másodpercekben is. A férfi láthatóan meghökkent az ajánlatra, de gyorsan összeszedte magát, és komoly arccal válaszolta, hogy nagyon köszöni. Francesca a hátsó lépcsőről fölvette a cowboycsizmát, amelyet mezei munkákhoz viselt, és a teherautóhoz ment. Követte a férfit az utas oldali ajtóhoz.

– Egy pillanat, máris csinálok helyet, elrakom ezt a sok cuccot. – Az idegen szinte magában motyogott közben, és az asszony látta rajta, hogy kicsit zavarban van, és kissé szégyenlős is. Vászontáskákat, fényképezőgép-állványokat, termoszt, papírzacskókat pakolászott. A platón egy öreg Samsonite bőrönd hevert, mellette gitártok. Mindkettő poros, viharvert jószág, ruhaszárító kötél rögzítette őket a pótkerékhez. A kisteherautó ajtaja becsapódott, hátba verte a motyogva pakolászó férfit. Kincaid papír kávés poharakat és banánhéjakat gyömöszölt egy barna zöldségeszacskóba, s amikor végzett, a zacskót a platóra hajította. Végül hátratett egy kék-fehér hűtőládát is. A zöld teherautó ajtaján kopott, vörös festék hirdette: „Kincaid-fotók. Bellingham, Washington.” – Oké, most már azt hiszem, befér valahogy. – Tartotta az ajtót, majd becsukta Francesca mögött, aztán megkerülte a kocsit és különleges, állati kecsességgel csusszant a kormánykerék mögé. Francescára nézett. Csak egy gyors oldalpillantás volt, aztán elmosolyodott. – Merre? – Jobbra – mutatta az asszony. A férfi elfordította a kulcsot, és a köhögő motor életre kelt. Végigzötykölődtek a felhajtón az út felé, s Kincaid hosszú lábai automatikusan nyomkodták a pedálokat. Öreg Levi's-e bőrrojtos, kitaposott katonai csizmára bukott, amely jó néhány mérföldet maga mögött tudott már. A férfi előrehajolt és benyúlt a kesztyűtartóba. Alkarja véletlenül súrolta Francesca combját. Félig előre nézett, félig be az utastérbe. Névjegyet húzott elő, és átnyújtotta. „Robert Kincaid, író-fényképész.” Alatta a címe, telefonszáma. – A National Geographic küldött – magyarázta. – Ismeri, ugye? – Igen – bólintott Francesca. Ki nem ismerné, gondolta. – A fedett hidakról hoznak egy anyagot, és úgy tűnik, Iowában, Madison megyében akad néhány érdekes. Hatot már megtaláltam, de azt hiszem, legalább egynek kell még lennie, állítólag itt van valahol, errefelé. – Roseman-hídnak hívják – kiáltotta túl Francesca a szél, a gumik és a motor zaját. Különösnek tűnt a hangja, mintha nem is az övé volna, hanem valaki másé, egy tizenéves nápolyi lányé, aki az ablakon kihajolva pillant le a város utcáira, néz a vonatok és a kikötő felé, és távoli szeretőkre gondol, akik majd eljönnek érte. Beszéd közben figyelte, mint feszülnek meg az izmok a férfi alkarján, miközben sebességet vált. Két hátizsák feküdt mellette. Az egyik zárva volt, de a másik nyitva, és látszott a kikandikáló fényképezőgép ezüstös teteje és fekete háta. A tekercs vége a gép hátára volt ragasztva. „Kodachrome II, 25. 36 Exposures.” A zsákok mellé zsebekkel teli, khakimellény volt hajítva. Az egyik zsebből vékony zsinór lógott ki, végén exponálógombbal. Francesca lábánál két állvány hevert. Csupa karcolás volt mindkettő, de az egyiken még részben olvasható volt a kopott címke: „Gitzo.” Amikor a férfi kinyitotta a kesztyűtartót, látszott, hogy tele van jegyzettömbökkel, térképekkel, tollakkal, üres filmesdobozokkal, aprópénzzel és egy karton Camel cigarettával. – A következő saroknál forduljon jobbra – szólalt meg Francesca. Legalább akadt ürügye, hogy profilból is szemügyre vegye Robert Kincaidet. A férfi bőre napbarnított volt, sima, fénylett az izzadságtól. Szép ajkát valami okból az asszony rögtön észrevette. Az orra pedig olyan, mint azoké az indián férfiaké, akiket akkor látott, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és a család Nyugatra kirándult. Nem volt jóképű a szó hagyományos értelmében. Családiasnak sem tűnt. Valahogy egyik szó sem illett rá igazán. De volt benne valami. Valami ősi, valami, amit megtépáztak az eltelt évek. Nem is a megjelenésében, hanem a pillantásában. Bal csuklóján bonyolultnak tűnő óra volt, barna, izzadságfoltos bőrszíjjal, jobb csuklóján ezüst karkötő, valami díszes vésettel. Ráférne egy alapos csiszolás, gondolta Francesca, aztán rögtön meg is feddte magát. Nem gondolta volna, hogy így vérévé vált a kisvárosi élet kicsinyessége, ami ellen annyi éven át lázadt.

Robert Kincaid cigarettásdobozt húzott elő ingzsebéből, félig kirázott egy szálat és felé kínálta. Francesca elfogadta. Öt percen belül másodszor döbbent meg saját magán. „Mit csinálok?” – gondolta. Valamikor dohányzott, aztán Richard állandó korholására leszokott. A férfi kirázott még egy szálat, ajkai közé dugta, s anélkül, hogy szemét levette volna az útról, tüzet adott egy arany Zippo gyújtóval. Francesca a szél ellen a láng köré borította két tenyerét, és megfogta a férfi kezét, amely a teherautó zötykölődésének ütemére rázkódott. Egy pillanat volt az egész, amíg meggyújtotta a cigarettát, mégis elég ahhoz, hogy érezze a férfi kezének melegét, és a kézháton levő piciny szőrszálakat. Aztán hátradőlt, a férfi pedig saját cigarettájához tartotta a gyújtót, gyakorlottan eltakarva a szél elől, alig egy másodpercig vette le kezét a kormányról. Francesca Johnson, a farmerfeleség cigarettázva ült a poros teherautó ülésen. – Ott van, a kanyaron túl – mutatta. Az öreg hídról félig lehámlott a vörös festék, és enyhén megdőlt az évek súlya alatt. Egy patakon ívelt át. Robert Kincaid az asszonyra mosolygott. – Remek. Napkeltefelvétel. – Vagy százlábnyira a hídtól megállt és kiszállt, majd kivette az egyik hátizsákot. – Megyek, felderítem egy kicsit a terepet. Nem bánja? Francesca visszamosolygott, és a fejét rázta. A férfi után nézett, aki végigment a földúton, a hátizsákból elővett egy fényképezőgépet, aztán a bal vállára vetette a zsákot. Ki tudja, hány ezerszer tette meg pontosan ezt a mozdulatot! Érződött abból, amilyen gördülékeny volt a mozdulat. Feje meg nem állt. Jobbra nézett, aztán balra, majd a hídra, végül a fákra a híd mögött, egyszer pedig visszafordult Francesca felé. Komoly volt az arca. Ellentétben a helybéliekkel, akik zsírt, krumplit és vörös húst ettek, némelyik napjában háromszor is, Robert Kincaid olyannak tűnt, aki nem eszik mást, mint gyümölcsöt, magvakat és zöldséget. Kemény, gondolta az asszony. Keménynek tűnik fizikailag. Francesca figyelmét nem kerülte el, milyen kicsi a feneke a feszes farmerban - a bal zsebben kirajzolódtak a pénztárca körvonalai, a jobban a kendőé -, mint ahogyan az sem, hogy szinte egyetlen felesleges mozdulata sincs. Nyugalom volt. Vörös szárnyú feketerigó ült a kerítésen, és őt nézte, réti pipis szólongatta az út menti fűből. Semmi más nem mozdult a fehér augusztusi napsütésben. A hídnál Robert Kincaid megtorpant. Kis ideig állt, aztán leguggolt, belenézett kamerájába. Átment az út másik oldalára, ugyanezt csinálta, majd bement a híd teteje alá, tanulmányozta a gerendákat és a padló léceit, aztán a híd oldalán levő lyukon lenézett a patakra. Francesca eloltotta cigarettáját a hamutartóban, kitárta az ajtót, és kilépett csizmás lábával a földre. Körülnézett, hogy biztos legyen, nem jön erre egyik szomszéd kocsija sem, aztán megindult a híd felé. Kegyetlenül tűzött a késő délutáni nap, s úgy tűnt, hűvösebb van a híd fedele alatt. A férfi körvonalai kirajzolódtak a híd másik oldalán, aztán eltűntek a patakhoz vezető lejtőn. Odabenn galambok turbékoltak halkan fészkeikben az eresz alatt. Francesca tenyerét az oldalsó deszkáknak támasztotta, érezte a melegüket. Némelyik gerendába feliratokat véstek: „Jimbo-Denison, Iowa. Sherry + Dubby. Hajrá Sólymok!” A galambok halkan tovább turbékoltak. Francesca kikukucskált két oldalgerenda közti hasadékon, le, a patak felé, arra, amerre Robert Kincaid eltűnt. A férfi egy sziklán állt a folyócska közepén. A híd felé nézett, és az asszony rémülten látta, hogy integet. Kincaid visszaugrott a partra, könnyedén szaladt föl a meredek emelkedőn. – Igazán szép itt. Nagyon bájos. – Hangja visszhangzott a fedett híd belsejében. – Igen, az, – bólintott Francesca – de nekünk errefelé természetesek ezek az öreg hidak, már fel sem tűnnek. Kincaid mellé lépett, s egy kis csokor százszorszépet nyújtott felé.

– Köszönöm az idegenvezetést. – Gyengéden elmosolyodott. – Valamikor a napokban visszajövök és megcsinálom a felvételeket. Francesca pedig ismét úgy érezte, megmozdul benne valami. Virágok! Soha nem kapott virágot, még különleges alkalmakkor sem. – Még a nevét sem tudom – mondta a férfi, Francesca pedig rádöbbent, hogy nem mutatkozott be, és zavarba jött. Gyorsan megmondta a nevét, Kineaid pedig elgondolkodva bólintott. – Mintha valami enyhe akcentust éreznék. Olasz? – Igen. Valamikor rég. Ismét a zöld teherautó. Végig a földutakon, miközben a nap lefelé haladt. Kétszer jött szembe autó, de egyszer sem ismerősé. Mintha lebegett volna az alatt a négy perc alatt, amíg a farmhoz értek, idegennek, gyökértelennek érezte magát. Robert Kincaid, író-fényképész. Ez érdekelte. Többet akart tudni róla. Úgy szorongatta ölében a virágokat, mint egy randevúról jövő iskolás lány. Érezte, hogy vérvörös az arca. Nem tett semmit, nem mondott semmit, ami okot adott volna rá, mégis úgy érezte. A rádióban az „elektromos gitárt” az ötórás hírek követték, a szavakat elnyomta a szél hangja és az út moraja. A férfi ráfordult a bekötőútra. – Richard a férje? – A postaládáról olvasta le a nevet. – Igen – nyögte Francesca halkan. Aztán már ömlöttek belőle a szavak. – Nagyon meleg van. Nem jön be egy jeges teára? A férfi ránézett. – Ha nem zavarok. Hát persze, szívesen. – Nem zavar. Remélte, nem feltúnő, ahogy a kisteherautót a ház mögé irányítja. Másra sem volt szüksége, mint hogy amikor Richard hazajön, valamelyik szomszéd ezzel fogadja: „Hé, Dick, valamit csináltattál a házon? Láttam egy zöld furgont a múlt héten, de tudtam, hogy Frannie otthon van, úgyhogy nem néztem utána.” Fel a törött cementlépcsőkön a hátsó verandán lévő ajtóhoz. A férfi kinyitotta előtte. Táskáját a fényképezőgépekkel most is magával hozta. – Túl meleg van, hogy a kocsiban hagyjam a felszerelést – magyarázta. A konyhában is meleg volt, valamivel mégis hűvösebb. A kutya körülszaglászta Kincaid csizmáját, aztán kiment a hátsó verandára, és leugrott az udvarba. Francesca közben jeget vett ki a fémtálcáról, és gyenge teát öntött a félgallonos üvegkancsóból. Tudta, hogy a férfi figyeli a konyhaasztal mellől, ahol hosszú lábait kinyújtva ült, s azt is, hogy mindkét kezével a hajába túr. – Citromot? – Igen, kérek. – Cukor? – Nem, köszönöm. A citromlé lassan csöpögött lefelé az üveg oldalán. A férfi ezt is látta. Kevés dolog kerülte el Robert Kincaid figyelmét. Francesca a férfi elé tette a poharat. A sajátját letette a dekoritlapú asztal túloldalára, aztán vízbe rakta a virágot, egy öreg befőttes üvegbe, amelynek oldalát Donald kacsa-variációk díszítették. A konyhapultnak támaszkodva, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, levette az egyik csizmát, aztán mezítláb állva a másikat is. Kincaid kortyolt a teából, úgy figyelte. Majdnem százhetven centi, negyvenes, talán egy kicsit idősebb, csinos arc, szép, asszonyos test. Csinos nők akadtak, bárhová ment. Nem mintha nem számítana semmit a külső, de igazából az intelligencia, az életből születő szenvedély, a képesség, hogy reagáljon az agy és a szellem finomságaira, az érdekelte. Ezért nem találta a

legtöbb fiatal nőt vonzónak, bármilyen szépek voltak is. Nem éltek eleget, és elég keményen sem ahhoz, hogy rendelkezzenek a tulajdonságokkal, amelyek őt vonzották. De Francesca Johnsonban vonzotta valami. Intelligencia, ezt érezte. És volt benne szenvedély is, bár meg nem tudta volna mondani, mire irányul, ha ugyan irányul valamire egyáltalán. Később elmesélte neki, hogy valami meghatározhatatlan módon élete legérzékibb látványa volt, amikor aznap nézte, mint veszi le a csizmáját. Nem is fontos, hogy miért. Nem így közeledett az élethez. „Az elemzés mindent tönkretesz. Vannak dolgok, a varázslatos dolgok, amelyeknek egészben kell maradniuk. Eltűnnek, ha a darabjaikat nézed” – így magyarázta. Francesca leült az asztalhoz, egyik lábát maga alá húzta, majd félrefésülte az arcába hulló, kiszabadult fekete tincseket, s újra rögzítette a teknősbéka fésűvel. Aztán eszébe jutott a cigaretta. Felállt, a konyhaszekrényhez ment, levett egy hamutartót és az asztalra tette a férfi keze ügyébe. Kincaid a néma jóváhagyásra elővette Cameljét, és felé nyújtotta. Francesca kivett egy szálat. Enyhén átitatta a férfi izzadsága. Ismét ugyanaz a kis szertartás. A férfi felé tartja az arany Zippót, ő pedig megérinti a kezét, hogy stabilan tartsa, érzi ujjai hegyén a bőrét, aztán visszadől. Élvezi a cigaretta ízét. A férfira mosolyog. – Mit csinál pontosan? Úgy értem a fényképekkel. Kincaid cigarettáját nézve csendesen válaszolt. – Szerződéses lövész... izé... fotós vagyok. Főleg a National Geographicnak dolgozom. Van valami ötletem, eladom az újságnak, és megcsinálom a felvételeket. Vagy ők szólnak, hogy kell nekik valami. Nem sok helyet ad a művészi kifejezésnek, meglehetősen konzervatív lap. De tisztességesen fizetnek. Nem vagyonokat, de rendesen és megbízhatóan. A maradék időmben saját kedvem szerint írok és fényképezek, aztán eladom más lapoknak. Ha rosszul állok, másokkal együtt dolgozom, bár ezt nemigen szeretem. Verseket is írok, csak úgy, magamnak. Néha megpróbálkozom regényekkel is, de nemigen van tehetségem hozzá. ÉszakSeattle-ben élek, és elég sokat dolgozom azon a környéken. Szeretek halászhajókat, indián telepeket és tájakat fényképezni. Amikor a Geographicnak dolgozom, gyakran töltök hónapokat egy-egy helyszínen, főleg, ha nagy anyagról van szó, az Amazonas egy részéről vagy az észak-afrikai sivatagról. Ilyenkor általában repülővel megyek a helyszínre, ott bérelek kocsit. De szeretek autóval járni, felderíteni helyeket. Erre a Felső-tó felé jöttem, vissza a Fekete Hegyeken keresztül megyek. És maga? Francesca nem várta, hogy kérdezi. Habozott egy pillanatig. – Ugyan, semmi különös, nem olyan, mint amit maga csinál. Összehasonlító irodalomtudományból diplomáztam. Amikor 1946-ban megérkeztem, Wintersetben épp nem találtak tanítót, s mivel egy helybéli, ráadásul egy veterán felesége voltam, elfogadtak. Szereztem tanítói diplomát, és néhány évig angolt tanítottam. De Richardnak nem tetszett, hogy dolgozom. Azt mondta, el tud tartani minket, semmi szükség rá, főleg, hogy a gyerekek növekednek. Így aztán abbahagytam, és főállású farmerfeleség lettem. Ez minden. Látta, hogy a férfi teája csaknem elfogyott, és újra töltötte csészéjét a kancsóból. – Köszönöm. És hogy érzi magát Iowában? Az igazság pillanata. Francesca érezte. Általában azt felelte erre a kérdésre, hogy remekül. Békés hely. Az emberek kedvesek. Nem válaszolt rögtön. – Kaphatnék még egy cigarettát? – És ismét a Cameles doboz, ismét a gyújtó, ismét a keze érintése. Finoman. A napfény odébb haladt a hátsó veranda kövén, egészen a kutyáig, amely erre fölkelt, és eltűnt szem elől. Francesca, most első alkalommal, Robert Kincaid szemébe nézett. – Azt kellene mondanom, hogy „Remekül. Békés hely. Az emberek kedvesek.” És tulajdonképpen így is van. Békés hely. És az emberek valóban kedvesek a maguk módján. Itt mindenki segít a másiknak. Ha valaki megbetegszik vagy baleset éri, a szomszédok nekigyürkőznek és leszedik a kukoricát, vagy learatják a zabot, ami munkát éppen el kell

végezni. A városban sem kell az embernek bezárnia a kocsiját, és a gyerekek is nyugodtan szaladgálhatnak, nem kell aggódni miattuk. Nagyon sok jót mondhatnék az itteniekről, és igazán tisztelem őket a jó tulajdonságaik miatt. – De – habozott, és a cigarettafüstön keresztül nézte Robert Kincaidet az asztal túloldalán – nem erről álmodtam lánykoromban. – Végre meggyónta. Évek óta gyűltek benne ezek a szavak, de soha nem mondta még ki őket. És most igen, egy férfinak, aki zöld kisteherautón jött ide a washingtoni Bellinghamből. Az pedig egy rövid ideig hallgatott. Aztán: – Nemrégiben írtam föl valamit a jegyzetfüzetembe, hátha egyszer kezdek vele valamit. Csak úgy jött a gondolat vezetés közben, sokszor megesik. Valahogy így szól: „A régi álmok szép álmok voltak, nem váltak valóra, mégis szeretem őket.” Magam sem tudom pontosan, mit jelent ez, de valahol majd felhasználom. Szóval, azt hiszem, sejtem, mit érez. Francesca pedig ismét rámosolygott. Most első ízben meleg, mély mosollyal. Feltámadt benne a kalandorvér. – Nincs kedve itt maradni vacsorára? A családom elutazott, úgyhogy nem sok mindennel kínálhatom, de biztosan kitalálok valamit. – Hát, eléggé unom már a zöldségeseket és az éttermeket, az biztos. Úgyhogy ha nem túl nagy fáradság, jólesne. – Szereti a sertéskarajt? Kisüthetem egy kis zöldséggel a kertből. – A zöldség teljesen elég. Nem eszem húst. Évek óta. Nem nagy ügy, egyszerűen jobban érzem magam így. – Errefelé nem lesz népszerű, ha ilyesmiket hirdet – mosolygott ismét Francesca. – Richard és a barátai azt mondanák, tönkreteszi a megélhetésüket. Magam sem sok húst eszem. Nem is tudom, miért, egyszerűen nem érdekel. De ahányszor kipróbálok egy hús nélküli vacsorát, a család fellázad. Úgyhogy már nem is igen próbálkozom. Jó érzés lesz a változatosság kedvéért kitalálni valami mást. – Oké, de igazán ne fáradjon miattam. Nézze, egy csomó film van a hűtőmben. Ki kell törölnöm a megolvadt jeget, és egy kicsit rendbe tennem a dolgokat. Beletelik egy kis időbe. Az asszony utána nézett, ahogy a férfi kiment a konyhaajtón, át a verandán az udvarra. Nem hagyta, hogy a szúnyoghálós ajtó becsapódjék mögötte, mint mindenki más, hanem finoman becsukta, s mielőtt elment volna, leguggolt a collie mellé, megsimogatta, és a kutya a figyelemért hálásan nyalta végig a karját. Francesca odafönn gyorsan megfürdött, s miközben törülközött, a függöny rúdja felett az udvar felé kukucskált. A férfi bőröndje nyitva volt, Kincaid az öreg kútnál mosakodott. Kellett volna szólni neki, hogy zuhanyozhat, ha akar. Szándékában is állt, várta, hogy elérjék a családiasságnak azt a szintjét, amikor megengedheti magának, aztán zavarában kiment a fejéből. De Robert Kincaid mosakodott már ennél rosszabb körülmények között is. Vödörből poshadt vízzel a tigrisek földjén, kulacsából a sivatagban. Francesca udvarában derékig vetkőzött, és piszkos ingét szivacsnak és törülközőnek egyaránt használta. „Törülköző – korholta magát az asszony. – Legalább egy törülközőt adhattam volna neki.” A kút mellett a cementen ragyogott a férfi borotvája a napsütésben. Francesca nézte, Kincaid mint szappanozza be arcát és borotválkozik. Kemény. Ismét ez a szó jutott eszébe. Nem volt nagydarab, valamivel száznyolcvan centi alatt, s inkább karcsú, de méretéhez képest széles válla volt, és hasa lapos, mint a kés pengéje. Nem néz ki annyinak, amennyi, bármennyi legyen is, és nem is emlékeztetett a helybeliekre, akik reggelente két pofára falták a zsíros kenyeret. Amikor utoljára bevásárolni volt Des Moines-ban, vett egy új parfümöt. A Szél Dala, így hívják. Most öntött magára, igaz, keveset. Mit vegyen föl? Nem tűnt helyénvalónak túlságosan kiöltözni, hiszen a férfi is munkaruhában van. Könyök alá feltűrt, hosszú ujjú, fehér blúz, tiszta farmer, szandál. Az arany karika-fülbevaló, amelyről Richard azt mondta,

enyhén ledér külsőt kölcsönöz neki, meg egy karkötő. Haját egy csattal összetűzve hátára engedte. Ennyi elég lesz. Amikor belépett a konyhába, a férfi már odabenn volt, hátizsákjaival és hűtőládájával. Tiszta khakiinget viselt, fölötte a narancssárga nadrágtartóval. Az asztalon három fényképezőgép, öt objektív és egy teli doboz Camel. A fényképezőgépeken mind Nikon felirat volt, akárcsak a fekete objektíveken, a röviden, a közepesen és a hosszún is. Össze-vissza karcolt felszerelés volt, helyenként horpadt is. A férfi közönyösen ugyan, de gonddal bánt vele, törölgette, kefélgette, fújta róla a port. Felnézett Francescára. Arca ismét komoly volt, szégyenlős. – Van egy kis söröm a hűtőládában. Iszik? – Igen, jólesne. A férfi két üveg Budweisert vett elő. Amikor felemelte a fedelet, látszottak a műanyag dobozok, bennük mint a tűzifa, szorosan egymás mellett a filmek. Négy üveg sör volt azon a kettőn kívül, amit kivett. Francesca kinyitotta a fiókot, hogy megkeresse a nyitót. – Itt van – mondta a férfi. Az övén levő tokból kivette svájci katonai zsebkését, és gyakorlott mozdulattal kikattintotta a sörnyitóját. Átnyújtotta Francescának az egyik üveget, a másikat megemelte, mintha tisztelegne. – A fedett hidakra késő délutánokon vagy méginkább meleg, vöröslő hajnalokon. – Elvigyorodott. Francesca nem felelt, de finoman elmosolyodott, és tétova, suta mozdulattal megemelte üvegét. Egy különös idegen, virágok, parfüm, sör és pohárköszöntő e nyár végi forró hétfőn. Szinte több, mint amit el tud viselni. – Valamikor rég élt valaki, aki megszomjazott egy augusztusi délután. Akárki volt is, tanulmányozta a szomjúságot, kikevert valamit és feltalálta a sört. Innen származik a sör, és egy problémával kevesebb. Valamit igazított a fényképezőgépen, s mintha a gépnek mesélt volna, miközben órás csavarhúzójával meghúzott egy csavart rajta. – Kimegyek egy percre a kertbe. Rögtön jövök. – Ne segítsek? – nézett föl a férfi. Francesca a fejét rázta. Elment mellette, magán érezte a férfi tekintetét, a csípőjén érezte, s közben azon tűnődött, végig követi-e a pillantás, míg átmegy a verandán. Sejtette, hogy igen. Igaza volt. Kincaid utána nézett. A fejét csóválta, majd ismét őt nézte. Figyelte a testét, intelligenciájára gondolt, amelyben már biztos volt, és a többi tulajdonságra, amelyeket érzett benne. Vonzotta ez a nő, és küzdött ellene. A kert már árnyékba borult. Francesca egy pattogó zománcú fehér lábossal kezében lassan haladt. Sárgarépát szedett, petrezselymet, kis paszternákot, meg hagymát és fehérrépát. Amikor újra belépett a konyhába, Robert Kincaid éppen visszacsomagolt a hátizsákokba. Szépen, precízen. Láthatóan mindennek megvolt a maga helye, és mindig a helyére tették. A férfi időközben végzett sörével, és két új üveget bontott, bár Francesca üvegében volt még. Az asszony fejét hátradöntve kiitta a maradékot, és visszaadta az üres üveget. – Segíthetek valamit? – kérdezte Kincaid. – Behozhatja a görögdinnyét a verandáról és néhány krumplit onnan a vödörből. A férfi olyan könnyedén mozgott, hogy Francesca csodálattal nézte, milyen gyorsan kint terem a verandán és tér vissza hóna alatt a dinnyével, kezében négy krumplival. – Ennyi elég lesz? Francesca bólintott, a férfi pedig a pultra tette a krumplikat a mosogató mellé, ahol az asszony a zöldséget tisztította, aztán visszament székéhez, s leülve rágyújtott. – Mennyi időt tölt itt? – Francesca lenézett a zöldségekre. – Még nem tudom. Nincs sok munkám, és a képeket ráérek három hét múlva is leadni. Azt hiszem, addig leszek itt, ameddig kell, hogy jó legyen az anyag. Talán egy hétig.

– Hol szállt meg? A városban? – Igen. Kis hely, bungalókkal. Valamilyen autós motel. Csak ma reggel jelentkeztem be. Még a holmimat sem pakoltam ki. – Ez az egyetlen szálloda itt, kivéve Mrs. Carlsont, aki szobákat ad ki. Az étteremben csalódni fog, különösen ezzel az ízléssel. – Tudom. Mindig így van. De már megszoktam. Az évnek ebben a szakában nem is olyan rossz. A boltokban vagy útközben pultokról kapok friss zöldséget. Kenyér, meg még egy-két dolog, és megvagyok. De azért jó, ha így meghívják az embert. Nagyon jólesik. Francesca kinyúlt és bekapcsolta a kis rádiót, amelyen mindössze két gomb volt, és a hangszórót világosbarna huzat fedte. „Remek az idő és az időm mint a tenger...” – énekelte egy hang gitárkísérettel. Francesca nem hangosította föl. – Nagyon jó vagyok zöldségszeletelésben – ajánlkozott a férfi. – Oké, ott a vágódeszka, a kés a jobb oldali fiókban. Gulyást csinálok, úgyhogy legyen szíves kockákra vágni. Kincaid kétlábnyira állt tőle, lefelé nézve vágta, aprította a sárgarépát, fehérrépát, paszternákot és hagymát. Francesca krumplit hámozott a mosogatóba. Nagyon is tudatában volt, milyen közel van hozzá egy idegen férfi. Sosem gondolta volna, hogy kis mellékgondolatokkal fűszerezve fog krumplit hámozni. – Gitározik? Láttam a tokot a kocsijában. – Egy kicsit. Nem vagyok egyedül, ennyi az egész. A feleségem népdalénekes volt, még mielőtt a műfaj divatba jött volna, ő tanítgatott. Francesca enyhén megmerevedett a feleség szóra. Maga sem tudta, miért, hiszen Kincaidnek joga van ahhoz, hogy felesége legyen. Csak valahogy nem illett hozzá. Nem akarta, hogy nős legyen. – Nem viselte el a hosszú munkákat, amikor hónapokig távol voltam. Nem hibáztatom. Kilenc éve, hogy elköltözött. Egy évvel később vált el. Nem volt gyerekünk, úgyhogy könnyen ment. Elvitt egy gitárt, a gyengébbet nálam hagyta. – Nem is találkoztak azóta? – Egyszer sem. Nem mondott többet, és Francesca nem erőltette, de önző módon jobban érezte magát, és ismét azon tűnődött, miért izgatja a dolog. – Kétszer is jártam Olaszországban – mesélte a férfi. – Honnan jött? – Nápolyból. – Soha nem jutottam el oda. Egyszer északon jártam, a Pó mentén csináltam egy anyagot. Egyszer pedig Szicíliáról. Francesca krumplit hámozott, közben Olaszországra gondolt, de nagyon is tudatában volt Robert Kincaid jelenlétének maga mellett. Felhők haladtak nyugat felé, s szórták számtalan irányba a nap megtört sugarait. A férfi kinézett az ablakon a mosogató fölött. – Jó fény – mondta. – A naptárkiadók szeretik az ilyent. Akárcsak az egyházi lapok. – Érdekesnek hangzik a munkája – felelte Francesca. – Semleges mederben akarta tartani a társalgást. – Az is. Nagyon szeretem. Szeretek úton lenni, és szeretek képeket csinálni. Az asszonynak feltűnt a kifejezés. – Csinálja a képeket, nem felveszi őket? – Igen. Legalábbis így gondolok rá. Ez a különbség a vasárnapi fényképészek és azok között, akiknek ez a megélhetésük. Ha majd végeztem azzal a híddal, amelyet ma láttunk, nem egészen az lesz az eredmény, amit vár. Megváltoztatom a lencseválasztással vagy a kameraszöggel, a képkompozícióval, de leginkább ezek kombinációival, s beleviszek a képbe valamit, ami az enyém. Nem fogadok el adottnak dolgokat. Megpróbálom olyasvalamivé

változtatni őket, ami az én gondolataimat, az én szellememet vetíti vissza. A költészetet próbálom megtalálni a képben. A lapnak is megvan a maga stílusa és megvannak a követelményei, és nem is mindig értek egyet a szerkesztők ízlésével. Ami azt illeti, többnyire nem. És ez zavarja őket, pedig ők döntenek arról, mi kerül be a lapba, és mi nem. Azt hiszem, ők ismerik az olvasóikat, mégis azt szeretném, hogy néha egy kicsivel több kockázatot vállaljanak. Én megmondom nekik, és ez zavarja őket. Ez a probléma, ha az ember művészettel keresi a kenyerét. Mindig számításba kell venni a piacot, és a piac – tömegpiac – az átlagízlést szolgálja ki. A nagy számok törvénye. Azt hiszem, ez a valóság, szembe kell nézni vele. De mint mondtam, eléggé bilincsbe veri az embert. Megtarthatom a képeket, amiket a lapok nem használnak fel, így megvan a magánarchívumom olyan anyagokból, amiket szeretek. Időről időre megvesz belőlük egy-kettőt valamelyik lap, vagy én írhatok egy cikket valamelyik helyről, ahol jártam, és ezt kicsivel merészebben illusztrálhatom a National Geographic ízlésénél. Egyszer megírom egy tanulmányban. Az „Amatörizmus erényei” lesz a címe, és azokhoz szól majd, akik szeretnének a művészetből élni. Semmi nem öli ki úgy a művészi szenvedélyt, mint a piac. A legtöbb ember számára a biztonságot jelenti. Biztonságot akarnak, és a lapok, a gyártók biztonságot nyújtanak nekik, és homogenitást, családias nyugalmat kihívás helyett. A haszon, az előfizetés meg a hasonlók uralják a művészetet. Mindannyian az egyöntetűség hatalmas kerekéhez vagyunk láncolva. A marketingesek rendre valami fogyasztó nevű lényről beszélnek. Mindig egy kövér kis emberke jut róla eszembe, bő bermuda sortban, hawaii ingben, szalmakalapban, melyről sörnyitó lóg le, s kezében nagy marék dollárral. Francesca halkan felnevetett. A biztonságra és kényelemre gondolt. – De nem akarok panaszkodni. Mint mondtam, szeretek utazni, a szabadban lenni és a kamerával játszadozni. A valóság nem egészen az, mint amiről a dal szól, de azért nem olyan rossz az a dal. Francesca sejtette, hogy Robert Kincaid számára mindennapos az ilyen beszéd. Az ő számára viszont irodalmi szöveg. Madison megyében nem beszélnek így az emberek, nem beszélnek ilyesmiről. Az időjárásról, az árakról, újszülöttekről és temetésekről, kormányprogramokról és sporteseményekről beszélgetnek. Nem művészetről és álmokról. Nem a valóságról, amely elhallgattatja a zenét és dobozba zárja az álmokat. A férfi végzett a zöldségszeleteléssel. – Most mit csináljak? – Semmit – rázta fejét az asszony. – A többi az én dolgom. Kincaid ismét leült az asztal mellé, cigarettázott, időnként húzott egyet a sörösüvegből. Francesca pedig főzött, és a munkafázisok között kortyolgatta sörét. Már ilyen kevés alkoholt is megérzett. Újévkor a bálon szokott inni egy keveset Richarddal. Ezenkívül nemigen, és ritkán is volt ital a háznál, kivéve az üveg brandyt, amit egyszer régen vett, amikor elfogta valami halvány remény, hogy egy kis romantikát csempészhet vidéki életükbe. Még nem nyitották ki. Növényolaj, másfél csésze zöldség. Addig párold, amíg világosbarnára nem pirul. Tegyél hozzá lisztet, és jól keverd el. Adj hozzá vizet, egy félliternyit. Most tedd bele a maradék zöldséget és a fűszereket. Lassan főzd úgy negyven percig. Miközben a vacsora főtt, Francesca ismét leült a férfival szemben. Valami meghittség telepedett a konyhára. Talán a főzés miatt. Ha az ember vacsorát készít egy idegennek, aki mellette áll, zöldséget szeletel, az már nem is annyira idegen. S ahogy múlik az idegensége, úgy lesz egyre meghittebb a hangulat. Kincaid Francesca felé tolta a cigarettát s a gyújtót a csomag tetején. Az asszony kirázott egy szálat, majd ügyetlenkedni kezdett a gyújtóval. A férfi elmosolyodott, finoman kivette kezéből a gyújtót, majd kétszer is megpöccintette a kereket, mielőtt a láng megjelent. Tüzet

adott, és Francesca rágyújtott. Általában kecsesnek érezte magát a társaságában levő férfiakhoz képest, de nem Robert Kincaid mellett. A fehér napkorong vörösre váltott, úgy lebegett a kukorica földek fölött. Francesca a konyhaablakból egy sólymot látott a kora esti széllel fölfelé vitorlázni. A rádióból a hétórás hírek és üzleti információ szólt. És az asszony a sárga dekoritlapos asztal túloldalára nézett, Robert Kincaidre, aki hosszú utat tett meg a konyhájáig. Hosszú utat, és nem csak kilométerekben. – Máris jó szaga van – biccentett Kincaid a tűzhely felé – Olyan... nyugalomszaga. – Az asszonyra nézett. – Nyugalom? A nyugalomnak lehet szaga? – Francesca elgondolkodott a mondaton. A férfinak igaza van. A sertéspörköltök, hússzeletek és sültek után, amiket a családnak csinált, ez nyugodt főzés volt. Sehol semmi erőszak a táplálékláncban, legfeljebb annyi, hogy kihúzta a zöldségeket a földből. A hamisgulyás csöndesen rotyogott és jó illata volt. Nyugalom szállt a konyhára. – Ha nem bánja, meséljen nekem arról, hogyan élt Olaszországban. – A férfi kényelmesen elterült a székben, jobb lábát keresztbe vetette a balon. Francescát zavarba ejtette társaságában a csend, ezért beszélt. Beszélt kislánykoráról, a magániskoláról, az apácákról, a szüleiről – háziasszony és bankigazgató. Arról, hogy tizenéves lányként állt a tengerparton, és nézte a világ minden tájáról jövő hajókat. Az amerikai katonákról, akik később érkeztek. Hogy egy kávélázban, ahol a barátnőivel kávézott, megismerkedett Richarddal. A háború mindent szétzilált, és azt hitték, soha nem mennek férjhez. Niccolóról hallgatott. A férfi csöndben figyelte, bólogatott. – És ha jól értem, vannak gyerekei – szólalt meg, amikor Francesca végül elhallgatott. – Igen. Michael tizenhét, Carolyn tizenhat. Mindketten Wintersetben járnak iskolába. Most az Illinois-i Állami Vásáron vannak. Kiállítják Carolyn bikáját. Soha nem voltam képes felfogni, hogyan képesek emberek állatokat szeretettel gondozni, törődni velük, hogy aztán eladják őket egy mészárszéknek. Persze, jobb ha hallgatok. Richard és a barátai agyonvernének. De van valami hideg, érzéketlen ellentmondás ebben az egész üzletben. Francesca bűntudatot érzett Richard nevének említésére. Nem tett semmi rosszat, az ég világon, mégis elfogta a bűntudat, a távoli lehetőségek miatt. S azon tűnődött, hogyan viselkedjék ebben a szituációban. Lehet, hogy olyasvalamibe keveredett, amit nem tud kordában tartani? Bár ki tudja. Robert Kincaid valószínűleg egyszerűen elmegy majd vacsora után. Elég nyugodtnak tűnik. Kedvesnek, sőt, kicsit szégyenlősnek. Miközben beszélgettek, kékesbe fordult az este, enyhe köd súrolta a mező füvét. Kincaid kinyitott még két sört, Francesca hamisgulyása csöndben főtt. Az asszony fölállt, galuskát tett a forró vízbe, majd megfordult és a mosogatónak dőlt. Melegséget érzett a washingtoni Bellinghamből való Robert Kincaid iránt, és remélte, nem megy el túl korán. A férfi két tányérral is evett a gulyásból a maga csöndes, finom módján, és kétszer is megdicsérte, milyen finom. A görögdinnye tökéletes volt. A sör hűvös. Az este kék. Francesca Johnson pedig negyvenöt éves, és a rádióban az iowai Shenandoah-ból Hank Snow lassú countrynótája szólt. Régi esték, távoli zeneszó És most mi lesz? – tűnődött Francesca. Végeztek a vacsorával, csak úgy ültek a konyhaasztal mellett. A férfi megoldotta a dolgot. – Nincs kedve sétálni egyet a réten? Egy kicsit lehűlt a levegő. Francesca igent mondott, Kincaid pedig hátizsákjába nyúlt, kivett egy fényképezőgépet, és a vállára vetette a szíjat. Kitárta a hátsó ajtót Francesca előtt, követte az

asszonyt, aztán halkan becsukta az ajtót. Végigmentek a repedezett gyalogjárón, keresztül a kavicsos tanyaudvaron, a gépállás mögötti fűbe.

Meleg zsírszag áradt a pajtából. Amikor a kerítéshez értek, az asszony egyik kezével lehajtotta a drótkerítést, és átlépte. A szandál vékony csíkjai közt érezte a harmat hűvösét. A férfi követte, csizmás lábait könnyedén lendítette át a drót fölött. – Hogy hívják ezt? Rét vagy legelő? – kérdezte. – Azt hiszem, inkább legelő. A marha röviden tartja a füvet. Érdemes megnéznie, amikor elvonulnak. Csaknem telihold jelent meg az égen, melyet kékesre festett a lebukóban levő nap. Alattuk az úton kocsi robogott el ordító kipufogóval. A Clark fiú. Hátvéd a winterseti csapatban. Judy Leverensonnal járt. Milyen rég sétált utoljára így! Mindig ötkor vacsoráztak, utána jöttek a hírek a tévében, aztán az esti műsorok. Richard ezt nézte, és a gyerekek is, amikor végeztek a házi feladataikkal. Francesca általában a konyhában olvasott. A winterseti könyvtárból vett ki regényeket, történelmi könyveket, verseket, és tagja volt egy könyvklubnak is. Jó időben kiült a verandára. A televízió untatta. Amikor pedig Richard kiszólt, hogy „Frannie, ezt meg kell nézned”, bement, és leült mellé egy ideig. Elvisnél mindig hívta a férje. Akárcsak amikor a Beatles először tűnt fel a képernyőn az Ed Sullivan Show-ban. Richard meglátta a hajukat, és hitetlenkedve, rosszallóan csóválta a fejét. Egy ideig vörös csíkok hasítottak keresztül az égbolton. – Ezt hívom „varázsfénynek” – mutatta Robert Kincaid. – A legtöbben túl korán teszik el fényképezőgépüket. Naplemente után gyakran jön egy időszak, amikor a nap már a láthatár alatt van, de alulról még megvilágítja az eget. Néhány perc az egész, de gyönyörűek a fények és színek. Francesca hallgatott. A férfin tűnődött, akinek fontosnak tűnik a különbség rét és legelő között, akit izgatnak az égbolt színei, aki néha verseket ír, esetleg regényt. Aki gitározik, aki képekből él, és szerszámait hátizsákokban hurcolja. Aki olyan, mint a szél. Úgy is mozog. Talán tényleg a szél hozta. A

férfi pedig felnézett az égre. Kezét zsebébe dugta, a fényképezőgép a bal csípőjét verdeste. – „A hold ezüstalmái, a nap aranyalmái.” – Közepes baritonjával úgy mondta, mint egy hivatásos színész. Az asszony végigmérte. – W. B. Yeats. A vándorló Aengus dala. – Pontosan. Yeats remek. Realizmus, gazdaságosság, érzékiség, szépség, varázslat. Ez kell a bennem levő ír vérnek. Mindent elmondott, méghozzá öt szóval. Francesca hosszan magyarázta Yeatst a winterseti diákoknak, de a többségüknek hiába. Részben azért választotta Yeatst, amit Kincaid az előbb mondott, úgy vélte, hogy ezek a tulajdonságok vonzani fogják a tinédzsereket, akiknek mirigyei úgy dübörögnek, mint a középiskolai rezesbanda a futballmeccs szünetében. De már annyi elfogultság élt bennük a költészettel szemben, annyira beléjük ivódott, hogy a bizonytalan férfiasság termékének tekintsék, hogy azon Yeats sem tudott áttörni. Eszébe jutott, amint Matthew Clark úgy csinált, mintha tenyerét női keblekre borítaná, miközben padszomszédja ezt olvasta: „a nap aranyalmái”. A fiúk vihogtak, a lányok a hátsó padsorban elpirultak. Egész életükben ezzel a hozzáállással fognak élni. Ez bátortalanította el Francescát, ezért érezte magát egyedül, s mintha megalkudott volna, bármilyen barátságos volt is a közösség. A költőket nem látták szívesen errefelé. A Madison megyeiek, talán, hogy ellensúlyozzák kulturális alsóbbrendűségüket, amelyet maguknak köszönhettek, szívesen mondogatták, hogy „Itt föl lehet egy gyereket nevelni”. Francesca pedig legszívesebben mindig visszakérdezett volna: „És egy felnőttet?” Minden tudatos terv nélkül, lassan sétáltak a legelőn néhány száz métert, hurkot írtak le, aztán visszafelé tartottak a ház felé. Sötétség vette körül őket, mire a kerítéshez értek. Most a férfi nyomta le Francescának is a drótot. Az asszonynak pedig eszébe jutott a brandy. – Van egy kis brandym. Vagy jobb szeretne kávét? – Nem lehetne mindkettőt? – hallatszott a férfi hangja a sötétben. Francesca tudta, mosolyog. Akkor felelt, amikor beléptek az udvar lámpájának fénykörébe. – Dehogynem. – És volt valami a hangjában, ami aggasztotta. A nápolyi kávéházak könnyű nevetésének hangja. Nehéz volt két olyan csészét találni, amely nem csorba. Igaz, biztos volt abban, hogy a csorba csésze hozzátartozik a férfi életéhez, de Francesca ez alkalommal tökéleteset akart. A lefelé fordított brandyspoharak hátul voltak a konyhaszekrényben. Soha nem használta őket, akárcsak a brandyt. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje őket, érezte, nedves a szandálja, s azt is, mint feszül farmerja a fenekére. A férfi ugyanabban a székben ült, mint korábban, onnan figyelte. Az ősi utak. Ismét azok jönnek elő. Vajon milyen érzés volna megérinteni az asszony haját, hogyan illene hátának íve tenyere alá, milyen érzés lenne alatta ez az asszony? Az ősi utak, s küzdenek minden ellen, amit tanult, küzdenek az évszázadok kultúrája által beléjük vert illem, a civilizált ember kemény szabályai ellen. Próbált valami másra gondolni. Fényképezésre, az útra, fedett hidakra. Bármire, csak arra nem, hogy néz most ki Francesca Johnson. De hiába, újra csak az járt az eszében, milyen lehet az asszony bőrének érintése, hasát az övének szorítani. Az örök kérdések, mindig ugyanazok. Az átkozott ősi utak mindig a felszínre hatolnak. Harcolt ellenük, elfojtotta őket. Rágyújtott egy Camelre, mélyen beszívta a füstöt. Francesca magán érezte a férfi tekintetét, bár az lopva figyelte, nem volt durva, erőszakos a pillantása. Tudta, hogy a férfi tisztában van vele: még soha nem öntöttek brandyt ezekbe a poharakba. És azt is, hogy Kincaid az írek tragédiaérzékével felfog valamit az ilyen

ürességből. Nem sajnálatot érez. Az nem volna jellemző rá. Talán szomorúságot. Szinte hallotta, mint formálódnak a férfi agyában a szavak: Az üveg bontatlan, és az asszony üres poharaként nyúl Valahol északon Iowában a Middle River mentén S én néztem, szememmel mely látott indián Amazont, látta a Selyem utat, hol magasra szállt mögöttem a karaván homokja fel az üres, tágas ázsiai égboltra. Francesca lekaparta a brandysüveg tetejéről az iowai címkét. A körmére nézett. Bárcsak hosszabb és ápoltabb volna! De a vidéki élet nem engedett hosszabb körmöket. Mostanáig nem számított. Brandy, két pohár az asztalon. Míg az asszony kávét készített, Kincaid kinyitotta az üveget, és pont megfelelő mennyiséget öntött mindkét pohárba. Robert Kincaidnek nem ez az első vacsora utáni brandyje. Vajon hány konyhában, hány jó étteremben és hány hangulatvilágításos nappaliban szerzett gyakorlatot? Hány hosszú köröm mutatott felé brandys poharak szára mellől, hány kerek-kék, barna-metszett szempár nézett rá idegen estéken, miközben a part mellett vitorlások horgonyoztak és a hullámok halkan locsogtak az ősi kikötők partjainak ütődve? A konyhalámpa fénye túl erős volt a kávéhoz és a brandyhez. Francesca Johnson, Richard Johnson felesége annyiban hagyta volna. Francesca Johnson, az az asszony, aki vacsora után a fűben sétált és felelevenítette lánykori álmait, lekapcsolta. Gyertya lenne az igazi, de talán túl sok a jóból. A férfi még félreértené. Felkapcsolta a kislámpát a mosogató fölött, és fölfelé irányította a fényt. Nem volt tökéletes, de jobb. A férfi pedig vállmagasságig emelte poharát, és felé nyújtotta. – Ősi estékre és távoli zeneszóra! Valami okból az asszony lélegzete elállt ezekre a szavakra. De azért poharát a férfiéhoz érintette, s bár ő is mondani akarta; ősi estékre és távoli zeneszóra, mindössze enyhén elmosolyodott. Mindketten cigarettáztak. Hallgattak, itták a brandyt, itták a kávét. A mezőn kinn egy fácán szólt. Jack, a collie kétszer ugatott az udvarban. Szúnyogok próbálkoztak az asztal melletti ablak szúnyoghálójával, és egy magányos moly tudattalan, de biztos ösztönnel tartott a mosogatólámpa bűvköre felé. Még mindig meleg volt. Semmi szellő, csak a párás meleg. Robert Kincaid enyhén izzadt, ingén a két felső gombot kinyitotta. Nem nézett rá, de az asszony érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli, még akkor is, amikor úgy tűnik, az ablakon mereng kifelé. Úgy fordult, hogy nyitott ingén keresztül az asszony látta mellkasát, és a bőrén csillogó kis izzadságcseppeket. Jó érzések töltötték el. Régi érzések, a költészet és a zene érzése. Mégis, eljött az idő, hogy a férfi távozzék. A hűtőgép fölötti órán nyolc perc múlva tíz. A rádióban Faron Young. Néhány éves dal: „A Szent Cecilia-szentély”. Római mártír a harmadik századból. Francesca emlékezett rá. Ô a zene és a vakok védőszentje. A férfi pohara üres volt. Kincaid visszafordult az ablak felől, Francesca pedig nyakánál fogva felkapta az üveget, és az üres poharak felé emelte. A férfi a fejét rázta. – A Roseman-hid hajnalban. Jobb, ha megyek. Francesca megkönnyebbült, de csalódás öntötte el. Teljesen kifordult önmagából. Igen, kérem, menjen! Igyon még egy kis brandyt! Maradjon! Menjen! Faron Young mit sem törődött az érzéseivel. Sem a moly a mosogató fölött. Abban nem lehetett biztos, Robert Kincaid mire gondol. A férfi felállt, egyik hátizsákját a vállára vetette, másikat hűtőtáskájára tette. Francesca megkerülte az asztalt. A férfi felé nyújtotta kezét, és ő megfogta. – Köszönöm az estét, a vacsorát, a sétát. Nagyon jólesett. Maga remek ember, Francesca. Ne dugja el a brandyt, talán elfogy előbb-utóbb. Szóval jól gondolta, a férfi mindvégig tudta. De nem sértődött meg. A féri romantikáról beszélt és a lehető legjobban értette. Ki lehetett érezni abból, ahogyan mondta, a szavai lágyságából. Francesca csak azt nem tudta, hogy Kincaid legszívesebben üvöltött volna, hogy szavai a falakba ivódjanak: „Az ég szerelmére, Richard Johnson, valóban akkora bolond vagy, mint gondolom?”

Francesca kikísérte, és mellette állt, amíg bepakolt a teherautóba. Előbukkant a kutya, a kocsit szaglászta. – Jack, ide gyere – szólt rá, és a kutya lihegve leült mellette. – Viszontlátásra! Vigyázzon magára! – A férfi egy pillanatra megállt a kocsiajtóban, a szemébe nézett. Aztán egyetlen mozdulattal a kormány mőgött termett, és becsapta az ajtót maga mögött. Beindította az öreg motort, s az dohogva engedelmeskedett. Kincaid kihajolt az ablakon. – Azt hiszem, be kéne állíttatnom – vigyorgott. Kétszer is kuplungolt, sebességbe tette a kocsit, és átgurult az udvar fénykörén. Mielőtt elérte volna a bekötőút sötétjét, bal keze kinyúlt az ablakon, integetett. Francesca visszaintegetett, bár tudta, hogy a férfi nem láthatja. A teherautó végiggördült a bekötőúton, Francesca pedig odafutott az úthoz, és a sötétben állva nézte a huppanókon emelkedő, süllyedő vörös lámpákat. Robert Kincaid balra fordult az úton Winterset felé. Villám cikázott át a nyári égbolton, és Jack a hátsó verandánál bóbiskolt. A férfi távoztával Francesca mezítelenül megállt öltözködőtükre előtt. Csípője egy kicsit megkerekedett a szüléstől, mellei még mindig szépek, feszesek. Nem túl nagyok, nem túl kicsik, a hasa enyhén kerek. Lábát nem látta a tükörben, de tudta, hogy még mindig jó. Többször kéne borotválnia, de nemigen látta értelmét. Richard csak ritkán kívánta a szexet, egy-két havonta, akkor is gyorsan túl voltak rajta. Felületes, érdektelen együttlét volt, s a férje nemigen törődött azzal, van-e rajta parfüm, vagy meg van-e borotválva a lába. Milyen könnyen elengedi magát az ember! Inkább érezte magát üzlettársnak a férje mellett, mint bármi másnak. Lényének egy része értékelte is ezt. De lakozott benne egy másik én, aki illatos fürdőket akart venni, kölnizni magát... azt akarta, hogy törődjenek vele, elragadják, és ez az énje, ha nem is erőszakosan, de valahol mindig ott kopogtatott agyának ajtaján. Ismét felöltözött, leült a konyhaasztalhoz és egy kettétépett, üres papírlapra írt valamit. Jack kikísérte a Ford furgonhoz, s amikor kinyitotta az ajtót, a kutya rögtön beugrott. Az utasoldalra ment, és kidugta fejét az ablakon, miközben Francesca kihátrált a pajtából, aztán az asszonyra nézett, majd ismét ki az ablakon. Francesca pedig végighajtott a bekötőúton, és jobbra fordult. A Roseman-híd sötét volt, de Jack előrerohant, míg Francesca elővette a kocsiból a zseblámpát. Az asszony a híd bejáratának bal oldalára tűzte a levelet, aztán hazament. A kedd hídjai Robert Kincaid egy órával hajnal előtt hajtott el Richard Johnson postaládája mellett. Felváltva rágta a Milky Wayt és harapott almájába. Kávéscsészéjét az ülésen két combjával szorítva tartotta, ne löttyenjen ki az ital. A vékony, kései holdvilágban fürdő, fehér házra pillantott, és fejét csóválta, milyen hülyék is a férfiak. Egyes férfiak. A legtöbben. Legalább a brandyt innák meg, és ne csapnák be a szúnyoghálós ajtót maguk mögött, amikor kimennek.

Francesca ágyában fekve hallotta, ahogy a teherautó eldohog a ház előtt. Meg sem tudta volna mondani, mikor aludt utoljára mezítelenül. Elképzelte Kincaidet, amint haja lobog a kocsi ablakán becsapó szélben, egyik keze a kormánykeréken, a másikban Camel. Hallgatta, mint távolodik a kerekek zaja a Roseman-híd felé. Gondolatban a Yeats-vers szavait idézte: „Mert tűz volt fejemben, kimentem a mogyorófához.” A tanárnő és a könyörgő nő egyaránt benne volt az idézetben. A férfi nem ment egészen a hídig a kocsival, ne lógjon a képbe. Az ülés mögül kivett egy pár térdig érő gumicsizmát, és a lépcsőn ülve kifűzte, ami rajta volt, hogy fölvehesse a másikat. Hátizsákja a hátán, az állvány bőrszíjon lóg a bal vállán, a másik hátizsák a jobb kezében, így indult lefelé a patakhoz vezető meredek lejtőn. Azt kell elérnie, hogy olyan szögből fotózza a hidat, hogy a kompozícióban némi feszültség legyen. Ugyanakkor látszódjék valami a patakból is, de nem a firkából, ami a bejárat mellett rondítja a falat. A háttérben levő telefonkábel is probléma, de ezt később ügyes keretezéssel megoldhatja. Elővette a Kodachrome-mal töltött Nikont és a súlyos állványra csavarta. A gép 24 milliméteres objektívje helyére kedvenc 105 milliméteresét tette. Szürkés fény szűrődik keletről, Kincaid kezdte érezni a kompozíciót. Húzd arrébb az állványt két lábbal, a lábát igazítsd el a pataktól sáros talajon! A fényképezőgép szíját csuklójára tekerte, mint mindig, amikor vízparton dolgozott. Nemegyszer látott már fényképezőgépet vízbe esni, amikor az állvány felborult. Vörös fény jelent meg, az ég világosodni kezdett. Süllyeszd a kamerát tizenöt centivel, igazítsd hozzá az állvány lábait! Még nem az igazi. Még egylábnyit balra! Újra lábigazítás. Állítsd szintbe a kamerát az állványon! Állítsd a lencsét F8-ra! Becsüld meg a mező mélységét, és maximalizáld hiperfókusz-technikával! Csavard be az exponáló-zsinórt! A nap 40 százalékkal a horizont fölött, malagavörössé változtatva a régi festést a hídon, ahogyan Kincaid akarta.

Bal mellényzsebből elő a fénymérővel. Ellenőrizd F8-ra! Egy másodperces exponálás, de a Kodachrome jól bírja az ilyen szélsőségeket. Még egy pillantás a keresőbe. A gép finomhangolása. Kincaid megnyomta az exponálózsinór gombját, és várt egy másodpercet. És ebben a pillanatban valami megütötte a szemét. Ismét belenézett a keresőbe. – Mi a fene lóg ott a bejáraton? – morogta. – Egy papírdarab. Tegnap még nem volt ott. Az állvány stabilan áll. Futás föl a parton, miközben a nap gyorsan emelkedik mögötte. Precízen a hídhoz tűzött papíros. Tépd le, rajzszögestől gyömöszöld a mellényzsebedbe! Futás vissza a partra, le, a kamera mögé. A nap 60 százalékban fönn. Kincaid kapkodva szedte a levegőt a rohanástól. Újabb felvétel. Két ismétlés. Nincs szél, fű sem mozdul. Biztonság kedvéért három felvétel két másodperccel, és három felvétel másfél másodperccel. Gyors lencseállítás F16-ra, és az egészet még egyszer elölről. Vidd az állványt és a kamerát a patak közepébe! Állítsd fel, a felkavart iszap mögötte sötétlik. És újra az egész sorozat. Most új tekercs Kodachrome. Cserélj objektívet, a 105-öst zsebre vágni, rögzíteni a 24 milliméterest! Az áramlással szemben gázolva közelebb a hídhoz. Igazítás, szint, fényellenőrzés, három exponálás és mellékfelvételek a biztonság kedvéért. A kamerát függőlegesre biccenti. Új kompozíció. Ismét exponál. Ugyanaz a sorozat, szépen, módszeresen. Nincs egyetlen suta mozdulata. Minden begyakorolt, mindennek megvan a maga oka, az előre nem látott véletleneket hatékonyan, profi módon hárítja el. Föl a parton, át a hídon, futás a felszereléssel, versenyfutás a nappal. Most jön a neheze. Felkapja a másik gépet a kevésbé érzékeny filmmel, mindkét kamerát a nyakába akasztja, és már mászik is a híd mögötti fára. – A fenébe – morog, amikor lehorzsolja karját, de mászik tovább. Aztán a magasból néz le a hídra, olyan szögből, hogy a patak napfényben fürdik. Használj spotmétert, hogy elszigeteld a hídtetőt, aztán a híd árnyékos oldalát. Leolvasni a vizet. Beállítani a kamerát. Kilenc exponálás, a gépet a faágak közé gyömöszölt mellényre támasztva. Cserélj gépet! Még kevésbé érzékeny film. Még egy tucat felvétel. Le a fáról. Le a parton. Felállítani az állványt, újratölteni Kodachrome-mal, az elsőhöz hasonlító kompozíció, csak épp a patak túloldaláról. Elő a harmadik kamerával a táskából. Az öreg SP, optikai távolságmérős kamera. Fekete-fehér felvételek. A fény a hídon másodpercenként változik. Húsz intenzív perc után, amelyet csak katonák, sebészek és fotográfusok képesek megérteni, Robert Kincaid bepakolta hátizsákjait a teherautóba, és megindult visszafelé az úton, amelyen jött. Tizenöt perc alatt ott lehet a Hogback-hídnál, a várostól északnyugatra. Ha siet, még készíthet néhány felvételt. Porfelhőt kavarva, égő Camellel, zötykölődő kocsival halad el az északra néző, fehér, favázas ház előtt, Richard Johnson postaládája mellett. A nő sehol. Mégis, mit vártál? Férje van, jól él. Te is. Kinek kellenek az ilyen bonyodalmak? Szép este volt, szép vacsora, szép nő. Maradjunk ennyiben! Úristen, de bájos, és van benne valami. Valami, amitől alig tudtam levenni róla a szemem. Francesca a pajtában az állatokat látta el, amikor a férfi elszáguldott a ház mellett. A jószág elnyomott minden más hangot. És Robert Kincaid úton a Hogback-híd felé versenyt futott az évekkel, üldözte a fényt. A második hídnál könnyű dolga volt. Egy völgyben állt, és még mindig köd kavargott körülötte, amikor ő odaért. A 300 milliméteres objektív bal felső részében remek volt a nap, a többi befogta a híd felé kanyargó fehér kőutat és magát a hidat. Aztán a keresőben egy fogat jelent meg a fehér úton, két világosbarna ló húzta a szekeret. Az egyik utolsó régi vágású legény, gondolta Kincaid vigyorogva. Tudta, miből lesz a jó anyag, és szinte látta maga előtt, mint mutat nyomtatásban. A függőleges felvételnél bennhagyott egy kis világos égboltot is, hogy legyen hová tenni a címet.

Jókedvűen csukta össze az állványt fél kilenc után öt perccel. A mai anyag kissé ódivatú, vidékies, de szép, van benne valami. Amin a paraszt van lovaival, akár címlapfotó is lehet, ezért hagyott helyet a keret tetején, a betűknek, felcímnek. A szerkesztők szeretik az efféle gondos mesterségbeli tudást. Ezért is kapott Robert Kincaid megbízásokat. Majdnem teljesen ellőtt hét tekercs filmet, és mindhárom kamera üres volt. Bal felső zsebébe nyúlt filmért. – A fenébe! – A rajzszeg megszúrta a mutatóujját. Teljesen megfeledkezett arról, hogy a zsebébe dugta, amikor levette azt a papírlapot a Roseman-hídról. Pontosabban, magát a papírlapot is elfelejtette. Most kihalászta, kinyitotta és elolvasta: „Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó.” Nem tudta elfojtani mosolyát, amikor maga elé képzelte Francesca Johnsont, amint cédulájával és rajzszögével a sötétbe burkolózó híd felé hajt. Öt perc alatt visszaért a városba. Amíg a kutas a Texacónál feltankolt, és ellenőrizte az olajszintet (a pálca alján volt), Kincaid telefonált. A vékony telefonkönyvet sötétre forgatták már olajos ujjak. Két R. Johnson szerepelt benne, de az egyik a városban lakott. Kincaid a vidéki számot tárcsázta és várt. Francesca a kutyát etette a hátsó verandán, amikor a konyhában megszólalt a telefon. A második csöngésre vette fel. – Johnson-lakás. – Halló! Robert Kincaid vagyok. Valami ismét rándult egyet belsejében, akárcsak tegnap. Valami kis szúrás kezdődött a mellkasában és döfött a gyomrába. – Megkaptam az üzenetét. W. B. Yeats mint küldönc, és a többi. Elfogadom a meghívást, de lehet, hogy csak későn érek oda. Elég jó az idő, és megpróbálom levenni a – hogy is hívják – Cédrus-hidat... ma este. Lehet, hogy csak kilenc után végzek. Aztán még le is akarok mosakodni. Úgyhogy talán csak tíz óra előtt nem sokkal érek oda. Nem baj? De baj volt. Francesca nem akart ilyen soká várni. De nem ezt mondta. – Ugyan már! Fejezze be a munkáját, az a legfontosabb. Majd valami olyat csinálok, amit könnyű megmelegíteni, amikor ideér. Aztán a férfi hozzátette: – Ha van kedve velem jönni, szívesen látom. Nem zavar. Fél hat tájt fölvehetem. Francesca végiggondolta a dolgot. El akart menni a férfival. De mi lesz, ha valaki meglátja? Mit mondjon Richardnak, ha megtudja? A Cédrus-híd úgy ötvenméternyire van az új úttól és betonhídjától. miért vennék őt észre? Vagy mégis? Nem egészen két másodperc alatt döntött. – Igen, szívesen. De a saját kocsimmal megyek, ott találkozunk. Hánykor? – Hat óra tájt. Akkor várom. Oké? Bye. Kincaid a helyi újság szerkesztőségében töltötte a napot, végignézte a régi lapszámokat. Bájos városka volt, csinos főtérrel, s Kincaid egy árnyékos padon ebédelt kis zacskó gyümölcsöt kenyérrel, s hozzá kólát ivott, amit az utca túloldalán levő kávéházban vett. Valamivel dél után lépett be a kávézóba, hogy megvegye a kólát. és akár a régi vadnyugati szalonokban, amikor a helyi pisztolyhős megjelenik, egy pillanatra abbamaradt a társalgás, és minden szem felé fordult. Gyűlölte ezt, de hát így van a kisvárosokban. valaki új! valaki más! Ki lehet? Mit keres itt? – Azt mondják fényképész. látták a Hogback-hídnál ma reggel, mindenféle fényképezőgéppel. – A kocsiján az áll, hogy Washingtonból van, nyugatról. – Egész nap az újságszerkesztőségben volt. Jim aszongya, a fedett hidakról akart olvasni cikkeket. – Egen, a Fischer gyerek a Texacotól aszongya, tegnap megállt nála, és megkérdezte, merre vannak a fedett hidak. – Különben is, miért érdeklik?

– Meg egyáltalán, miért akarná bárki is lefényképezni őket? Olyan rozogák, majd összedőlnek. – Mondhatom, hosszú haja van. Úgy néz ki, mint azok a Beatle-fickók, vagy hogy is hívják azt a hosszú hajú népséget, hippik vagy mi. – Ettől aztán felharsant a nevetés a hátsó boxban meg a mellette levő asztalnál. Kincaid fogta a kóláját, és magán érezve a pillantásokat, kiment. Talán hiba volt magával hívnia Francescát. Nem maga, hanem az asszony miatt. Ha valaki meglátja a Cédrus-hídnál; másnap reggelre már itt is tudni fogják, a kávézóban, tán a Fischer gyerek a Texacóból üzeni valami arra járóval. Vagy talán még gyorsabban megy? Megtanulta, hogy ne becsülje le, milyen villámgyorsan terjednek a lényegtelen hírek kisvárosokban. Arra ügyet sem vetnek, hogy kétmillió gyerek éhen hal Szudánban, de Richard Johnson feleségét látták egy hosszú hajú idegennel, öregem, ez ám az újság! Újság, amin rágódni lehet, amit tovább kell adni, ami valami érzéki hullámverést kelt azok agyában, akikhez eljutott a hír, az egyetlen ilyen pletyka idén. Végzett az ebéddel, és átment a túloldalra a bíróság parkolójában levő telefonfülkéhez. Francesca számát tárcsázta. Az asszony enyhén lihegve vette föl a harmadik csengetésre. – Halló, ismét én vagyok. Robert Kincaid. Francesca gyomra összerándult. Nem tud eljönni, ezért hívott, gondolta. – A tárgyra térek. Ha probléma eljönnie ma este a kisvárosi emberek kíváncsisága miatt, ne érezze kötelezőnek. Tényleg. Engem egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam errefelé, és így vagy úgy, de később mindenképp megkeresem. Azt akarom ezzel mondani, hogy talán hibát követtem el, amikor elhívtam, és ne érezze úgy, hogy mindenáron el kell jönnie. Igaz, szeretném, ha ott lenne. Francesca azóta ezen rágódott, hogy korábban beszéltek. De döntött már. – Nem, szeretném látni munka közben. Nem érdekel, mit mondanak. – Ez nem volt igaz, de volt benne valami, ami féken tartotta ezt az aggodalmat, valami kockázatvállalás. Bármi legyen is, elmegy a Cédrus-hídhoz. – Remek. Csak gondoltam, megkérdezem. Majd találkozunk. – Oké. – Milyen érzékeny férfi! Igaz, eddig is tudta róla. Kincaid négykor visszament a motelbe, a mosdókagylóban fehérneműt mosott, tiszta inget vett és egy másikat berakott a kocsiba egy khakinadrággal és a barna szandállal együtt, amit Indiában vásárolt 1962-ben, amikor a Darjeelingbe vezető kisvasútról csinált anyagot. A fogadóban vett két hatrekeszes Budweisert. Nyolc üveg fért a filmek mellé a hűtőládába. Megint meleg volt, nagyon meleg. A késő délutáni napsütés már csak ráadás volt, a cement, téglák, a föld kemenceként sugározták vissza a korábbi hőséget. Szinte égetett nyugat felől. A fogadó sötét volt, viszonylag hűvös. A nyitott ajtóban s a plafonon hatalmas ventilátorok iszonyú zajjal kavarták a levegőt. Mégis, tán a zajtól, a füst és állott sör szagától, a zenegép harsogásától, a félig ellenséges pillantásoktól valahogy melegebbnek tűnt, mint valójában volt. Odakinn szinte fájt a napsütés. Kincaid a Cascades-ra gondolt, fenyőfákra, a San Juan de Fuca-szoros szellőjére Kydaka Pointnál. Ám Francesca Johnson hűvösnek tűnt. Ford kisteherautójának dőlve várt, nem messze a hídtól, a fák között. Ugyanazt a farmert viselte megint, amelyik olyan jól illett rá, szandált, és fehér pamutinget, amely remekül hangsúlyozta alakját. Kincaid intett, majd leparkolt mellette. – Hello – köszönt. – Örülök, hogy eljött. Piszok meleg van. Ártatlan beszélgetés, kerüljük a lényeget, szöveg. S ismét az a régi bizonytalanság, csak attól, hogy olyan nő társaságában van, akitől érez valamit. Soha nem tudott mit mondani ilyenkor, kivéve, ha komoly dolgokról beszéltek. Fejlett, igaz, kissé fanyar humorérzéke volt, de alapvetően komoly természetével, komolyan vette a dolgokat. Anyja mindig is azt mondta,

hogy már négyévesen felnőtt volt. A szakmájában jól jött ez a hozzáállás. Olyan nők társaságában, mint Francesca Johnson, már nem annyira. – Kíváncsi voltam, hogyan csinálja a fényképeit. – Mindjárt meglátja, és elég unalmasnak fogja találni. Legalábbis általában unják. Nem olyan, mintha azt hallgatná, hogyan gyakorol valaki zongorán, annak részese lehet, követheti. A fényképezésben a munka és a látható eredmény között hosszú idő telik el. Ma készítem el a produkciót. Amikor a képek megjelennek valahol, az az előadás. Most csak annyit lát, hogy rengeteget vacakolok. De azért szívesen látom. Nagyon örülök, hogy eljött. Francescának erőt adott ez a négy szó. Hiszen a férfinak nem kellett volna mondania. Elég lett volna annyi is, hogy szívesen látja. De nem. Egyértelmű volt, hogy valóban örül neki. Francesca remélte is, hogy valami ilyesmit vált ki a férfiban az, hogy most vele van. Kincaid felhúzta gumicsizmáját. – Segíthetek valamiben? – kérdezte az asszony. – Hozhatná a kék hátizsákot. Én viszem a barnát és az állványt. Így lett Francescából fotóasszisztens. Mennyire tévedett a férfi! Mennyi látnivaló volt! Előadás volt ez is, még ha Kincaid nem is volt tudatában. Ugyanaz, ami Francescának tegnap is feltűnt, és ami részben a férfihoz vonzotta. Kecsessége, fürge pillantása, az alkarján megfeszülő izmok. De leginkább az, ahogyan mozgott. A férfiak, akiket Francesca eddig ismert, esetlennek tűntek hozzá képest. Nem mintha kapkodott volna. Sőt, egyáltalán nem sietett. Volt benne valami gazellaszerű, még ha az asszony érezte is benne az erőt, a maga lágy módján. Talán inkább párduc, mint gazella. Igen, párduc. Nem zsákmány, sőt, pont az ellenkezője. – Francesca, kérem, adja ide a kék szíjas gépet a hátizsákból! Az asszony kinyitotta a hátizsákot. Túl óvatosan nyúlt a drága felszereléshez, amellyel a férfi olyan lezserül bánt. Kivette a fényképezőgépet. A kereső fölött a krómon Nikon felirat látszott, balra, fölötte pedig egy „F” betű. Kincaid fél térdre ereszkedett a hídtól északkeletre. Az állványt alacsonyra állította. Anélkül, hogy szemét levette volna a keresőről, kinyújtotta bal kezét, és Francesca beletette a kamerát. Nézte, mint csukódik a férfi keze a lencsére, amint megérzi tenyerében. Kincaid azt az elsütő zsinórt használta, amelyet Francesca tegnap látott mellényéből kilógni. A zár kattant. Kincaid felhúzta, majd ismét ellőtt egy képet. Az állvány feje alá nyúlva lecsavarta a gépet, és a helyére tette azt, amit Francesca nyomott a kezébe. Miközben rögzítette, az asszonyra vigyorgott. – Kösz. Első osztályú asszisztens. Francesca enyhén elpirult. Úristen, ez a férfi! Mint valamely távoli csillag lakója, aki üstökösön lovagolva száguldott idáig és szállt le a házuk előtt. Miért nem tudtam csak annyit mondani, „Légy üdvözölve”? Úgy érzem, mintha lassú lennék hozzá képest. Nem ő tehet róla. Bennem van a hiba. Nem vagyok olyanokhoz szokva, akiknek az agya olyan gyorsan vág, mint az övé. A férfi átgázolt a patakon, és fölment a másik parton. Francesca a kék hátizsákkal kezében átment a hídon, és mögé állt. Különös boldogság fogta el. Energia, valamiféle erő sugárzott abból, ahogyan a férfi dolgozott. Nem elégedett meg azzal, amit a természet nyújtott, finoman, de határozottan olyanra formálta, amilyennek lelki szemeivel látta. Rákényszerítette akaratát a jelenetre, különböző lencsékkel, filmekkel, néha szűrővel küzdötte le a fény változásait. De nem ellenállt, hanem tudásával, eszével uralta a helyzetet. A farmerek is ráerőltetik a földre akaratukat vegyszereikkel és traktoraikkal. De az, ahogyan Robert Kincaid változtatta meg a természetet, rugalmas volt, és amikor végzett munkájával, minden olyan maradt, mint azelőtt volt.

Francesca nézte, mint feszül meg a farmernadrág a férfi combján, amikor Kincaid ismét fél térdre ereszkedett. Nézte a hátára tapadó kopott vászoninget, a gallér fölött az őszülő hajat. Azt, hogyan igazítja guggolva felszerelését, s nagyon-nagyon régóta először érzett nedvességet a combjai közt, pusztán attól, hogy néz valakit. Föltekintett az esti égboltra, mélyet lélegzett, s hallotta, hogy a férfi csöndesen szitkozódik egy átkozott szűrő miatt, amely nem akar lejönni a lencséről. Kincaid újra átment a patakon, és gumicsizmájában a teherautók felé caplatott. Francesca a fedett hídon keresztül követte. Amikor kibukkant a másik oldalon, a férfi rászegezett kamerával guggolt vele szemben. Exponált, felhúzta a gépet, másodszor, majd harmadszor is exponált, miközben Francesca felé közeledett az úton. Az asszony érezte, hogy zavarában elvigyorodik. A férfi rámosolygott. – Ne aggódjék! Az engedélye nélkül nem fogom felhasználni őket. Végeztem itt. Azt hiszem, beugrok a motelbe, és lemosdok, mielőtt kimennék magához. – Ahogy akarja. De tudok adni én is egy törülközőt, van zuhany, kút, amit akar – felelte Francesca halkan, reménykedve. – Oké, rendben. Menjen előre! Én Harryben – így hívom a kocsim – betöltöm a gépeket, és követem. Francesca Richard új Fordjával kihátrált a fák közül, távol a hídtól kanyarodott a főútra, ott jobbra fordult Winterset irányába, onnan délnyugatnak hazafelé. Sűrű porfelhő emelkedett mögötte, nem látta, követi-e a férfi, csak egyszer, egy kanyarban tűnt úgy, mintha fényszórót látna zötykölődni vagy egy mérfölddel mögötte. A kocsi, amelyet a férfi Harry-nek hív. Ô lehetett valóban, mert nem sokkal azután, hogy megérkezett, Francesca hallotta, hogy a kisteherautó ráfordul a felhajtóra. Jack ugatni kezdett, de rögtön abba is hagyta, mintha csak azt morogná magában: „A tegnapi fickó. Azt hiszem, rendes.” Kincaid megállt, elbeszélgetett a kutyával. Francesca jelent meg a hátsó bejáratnál. – Zuhany? – Jólesne. Mutassa az utat! Fölvezette az emeleti fürdőszobába. Akkor csináltatta Richarddal, amikor a gyerekek nőni kezdtek. A férfi nem akarta, de ő ragaszkodott hozzá, és azon kevés alkalom egyike volt, amikor nem engedett. Esténként szeretett hosszan nyújtózni a meleg vízben, és nem akart lemondani erről a luxusról a csörtető tinédzserek miatt. Richard a másik fürdőszobát használta. Azt mondta, ebben nem érzi jól magát a sok női holmi között. „Túl sok a cicoma” – mondta. A fürdőszobába csak a hálószobán keresztül lehetett bejutni. Francesca kinyitotta az ajtót, és törülközőket, meg szivacsot vett elő a mosdókagyló alatti szekrényből. – Nyugodtan használjon, amit csak akar. – Enyhén alsó ajkába harapva elmosolyodott. – Elvennék egy kis sampont, ha nem bánja. Az enyém a motelben maradt. – Persze. Válasszon! – Három félig teli tubus is volt a polcon. – Kösz. – Kincaid az ágyra vetette tiszta ruháit. Khakinadrág, fehér ing, szandál. A helybéliek nem viseltek szandált. Néhányan, a városiak közül már kezdtek bermuda sortot viselni a golfpályán, de nem a farmerek. És szandált... azt már nem. Francesca lement. Hallotta a zuhany zubogását. Most mezítelen, gondolta, és furcsa érzés öntötte el altestét. Aznap délelőtt, azután, hogy a férfi telefonált, behajtott Des Moines-ba, a palackos italok boltjába. Negyven mérföldes út volt. Francesca nem értett az italokhoz, és az eladótól kért tanácsot. De az sem ismerte jobban a borokat, vagyis sehogy. Az asszony végignézte az üvegeket, aztán pillantása megakadt egy

címkén, amelyen ez állt: „Valpolicella”. Réges-régi emlékek. Száraz, olasz vörösbor. Vett két palackkal belőle, meg egy üveg brandyt is. Érzéki, nagyvilági nőnek érezte magát. Utána nyári ruhát nézett az egyik belvárosi boltban. Világos rózsaszínt választott, keskeny pánttal. Hátul mélyen kivágott volt, és elöl is meglehetősen, hogy keble kivillant belőle, deréknál vékony öv húzta össze. Vett új, fehér szandált. Drága volt. Lapos sarkú, a szíjak finom kézimunkával készültek. Délután töltött paprikát készített. Paradicsomszósz, barnarizs, sajt és petrezselyem keverékével töltötte. Hozzá egyszerű spenótsaláta, kukoricakenyér és desszertnek almaszószos felfújt. A felfújt kivételével mind a hűtőbe rakta. Amikor mindezzel végzett, sietve felhajtotta a ruhát térdmagasságig. A nyár elején volt egy cikk a Des Moines Registenben, miszerint idén ez a hosszúság lesz a divat. Francesca mindig is meglehetősen furcsának találta a divat világát, és mindazt, amit jelent, és nem értette, miért kell az embereknek birkaként követni európai tervezők szeszélyeit. De ez a hossz jól állt neki. A borral nem tudta, mit tegyen. Errefelé a hűtőszekrényben tartották a bort, de Olaszországban soha. Viszont túl meleg volt ahhoz, hogy a pulton hagyja. Aztán eszébe jutott a verem. Ott nyáron is hűvös van. A fal mellé tette az üvegeket. A zuhany pont akkor hallgatott el odafenn, amikor megszólalt a telefon. Richard hívta Illinoisból. – Minden rendben? – Igen. – Carolyn bikáját szerdán bírálják. Másnap még megnézünk egy két dolgot. Péntek este érünk haza. – Rendben. Érezzétek jól magatok, és vezess óvatosan! – Biztos jól vagy, Frannie? Olyan fura a hangod. – Minden rendben. Csak melegem van. Majd ha fürödtem, jobban érzem magam. – Oké. Mondd meg Jacknek, hogy hello a gazditól. – Rendben, meglesz. – A hátsó veranda cementpadlóján elterülő kutyára nézett. Robert Kincaid lejött a lépcsőn, be a konyhába. Fehér, legombolt gallérú ing, az ujjak a könyök fölé tűrve, vékony, khakinadrág, barna szandál, ezüst karperec, az ing két felső gombja nyitva, ezüstlánc villan ki. Haja még nyirkos, gondosan fésült, középen elválasztva. Francesca újra elcsodálkozott a szandálon. – Kiviszem a terepruhát a kocsiba, és behozom a felszerelést. Meg kell egy kicsit tisztítani. – Csak nyugodtan. Én addig fürdök. – Kér hozzá egy sört? – Ha van elég. Kincaid a hűtőtáskát hozta be elsőnek, kivett egy sört, kinyitotta, Francesca pedig két magas poharat keresett, amely elmegy söröskorsónak. Aztán a férfi visszament teherautójához a fényképezőgépekért, az asszony pedig fogta a sörét, és fölment az emeletre. Látta, hogy Kincaid kimosta maga után a kádat. Meleg vizet engedett, s míg szappanozta magát és leborotválta lábát, maga mellé tette a padlóra a poharat. Néhány perce még itt volt a férfi, ott mosta a víz testét, ahol most ő fekszik. Francesca kínzóan erotikusnak találta a gondolatot. Szinte mindent kezdett erotikusnak látni Robert Kincaidben. Egy ilyen apróság is, mint egy pohár hideg sör a fürdőkádban, milyen elegánsnak tűnt. Miért nem élhetnek így Richarddal? Tudta, hogy részben a megszokás az oka. Minden házasságot, minden kapcsolatot fenyeget a megszokás. De a megszokás kísérője, hogy minden előre kiszámítható, és ennek is megvannak a maga előnyei. Francesca ezzel is tisztában volt. Aztán ott a farm. Akár egy követelőző fekvőbeteg, állandó odafigyelést igényelt, még így is, hogy a munka nem volt olyan kemény, mint régen, s lassan már szinte mindent géppel csináltak.

De nem csak erről volt szó. A kiszámíthatóság egy dolog, a változástól való félelem valami egészen más. És Richard félt attól, hogy a házasságukban változás, bármiféle változás is történjék. Úgy általában sem akart beszélni róla, de a szexuális életükről különösen nem. Az erotika valahogy veszélyes, illetlen dolognak tűnt a szemében. De Francesca nem hibáztathatta. Nem csak ő volt ilyen. Vajon honnan ez a sorompó az emberek és a szabadság közt, s nem csak az ő farmjukon, hanem az egész vidéki életformában. Talán a városiban is, ami azt illeti. Honnan a falak és kerítések, amelyek megakadályozzák a nyílt, természetes kapcsolatokat férfiak és nők között? Hová tűnt a meghittség, miért hiányzik az erotika? A női magazinok sokat írtak ilyesmiről. Az asszonyok pedig kezdtek fellázadni az életben kijelölt helyük ellen, és ez kihatott a hálószobájukra is. Megnőttek az elvárásaik, s az olyan férfiak, mint Richard – Francesca sejtette, hogy a férfiak többsége – úgy érezték, fenyegetik őket ezek az elvárások. A nők azt várták el tőlük, hogy költők, ugyanakkor vad, szenvedélyes szeretők legyenek. A nők nem láttak semmi ellentmondást a dologban. A férfiak igen. A férfiöltözők, kanmurik, biliárdtermek világa, s életük összes olyan eseménye, ahol a hímek magukban voltak, bizonyos fajta férfiasságot hirdetett, amelyben költészetnek vagy hasonló finomságoknak nem volt helye. S mivel az erotika is ilyen finomság, önmagában is művészet (Francesca biztos volt benne, hogy annak kell lennie), nem volt helye életük szövetében. Így aztán ment minden a maga megszokott, kényelmes medrében, s a nők sóhajtozva fordultak a fal felé éjszakánként Madison megyében. Francesca biztos volt benne, hogy Robert Kincaid valahogy ösztönösen megérti mindezt. Bement a hálószobába, s megtörülközött. Valamivel elmúlt tíz óra. Még mindig forróság volt, de a fürdő lehűtötte. A szekrényből elővette az új ruhát. Hátrafésülte hosszú, fekete haját, és ezüstcsatba fogta. Nagy, kerek ezüst fülbevalók, hozzájuk a laza ezüst karkötő, amelyet szintén ma délelőtt vett Des Moines-ban. Ismét a Szél Dala kölni. Kevés rúzs, egy árnyalattal még a ruhájánál is világosabb rózsaszín a magas pofacsontú, latin arcon. A sortban és kis felsőben végzett szabadtéri munkának köszönhetően bőre barna volt, és ettől a ruha még jobban állt neki. Karcsú lába pont úgy villant ki a szoknya alól, ahogyan kellett. Az öltözőtükör előtt forgolódva nézte magát. Ez van, gondolta. Aztán elégedetten, félhangosan még hozzátette: – Nem is olyan rossz. Amikor belépett a konyhába, Robert Kincaid már a második üveg sörét kortyolgatva rámolta vissza zsákjába a fényképezőgépeket. Felnézett. – Úristen! – tört ki belőle halkan. Érzések, kutatások, elmélkedések, egy egész életnyi érzés, kutatás, elmélkedés összegződött ebben a pillanatban. És beleszeretett Francesca Johnsonba, egy iowai, Madison megyei farmer feleségébe, aki valamikor régen Nápolyból jött ide. – Úgy értem... – kicsit remegett, kicsit rekedtesen szólt a hangja -, ...döbbenetesen jól néz ki. Remélem, nem bántja a nyíltságom. Szédítően, szívfájdítóan szép. Komolyan mondom. Maga igazán elegáns jelenség Francesca, a szó legtisztább értelmében. Francesca biztos volt benne, hogy őszintén beszél. Lubickolt a férfi csodálatában, megmártózott benne, hagyta, hagy ivódjon minden pórusába, mint valami lágy olaj, amelyet egy istenség simít a bőrébe, aki évekkel ezelőtt elhagyta, de most visszatért hozzá. És ebben a pillanatban beleszeretett Robert Kincaidbe, a washingtoni Bellinghamből való fényképész-íróba, aki egy Harry nevű öreg kisteherautón járt.

Újra táncra perdülhet a lélek Azon a kedd estén, 1965 augusztusában Robert Kineaid le nem vette a szemét Francesca Johnsonról. S az asszony sem őróla. Három méter távolságból is összekapcsolódtak, biztosan, meghitten, szétválaszthatatlanul. Megszólalt a telefon. Francesca a férfit nézte. Nem mozdult az első csengetésre, a másodikra sem.

A második csengetést követő és a harmadikat megelőző, hosszú csöndben, Kincaid nagyot sóhajtva lenézett hátizsákjaira. Francesca most már képes volt átmenni a konyhán a telefonhoz, amely pont a férfi széke mögött függött a falon. – Johnson-lakás... Szia, Marge. Igen, jól vagyok. Csütörtök este? – Magában számolt: Kincaid azt mondta, egy hetet tölt itt. Tegnap érkezett, és ma még csak kedd van. Könnyen jött az elhatározás, hogy hazudjon. A verandára nyíló ajtó mellett állt, a kagylót bal kezében tartva. A férfi háttal ült, karnyújtásnyira, és Francesca jobb kezét a vállára tette, olyan természetes mozdulattal, amivel egyes nők szokták megérinteni azokat, akik közel állnak hozzájuk. S Robert Kincaid alig huszonnégy óra alatt nagyon közel került hozzá. – Pont akkor nem érek rá, Marge. Des Moines-ba megyek vásárolni. Itt a lehetőség, hogy mindent elintézzek, mielőtt újra a nyakamba szakad a család. Tudod, most, hogy Richard és a srácok elutaztak... Keze nyugodtan pihent a férfi vállán. Érezte a kulcscsont mögött a vállizmokat. Lenézett a precízen elválasztott, sűrű, ősz hajra, s nézte, mint hull a gallérra. Marge közben tovább fecsegett. – Igen, Richard nemrég hívott... Nem, csak holnap, szerdán bírálják el. Richard azt mondja, pénteken, késő este érnek haza. Valamit meg akarnak nézni még csütörtökön. Hosszú út, főleg az állat-szállító kocsival... Nem, a futballedzések csak a jövő héten kezdődnek. Aha, egy hét múlva. Legalábbis Michael szerint. Érezte a férfi testének melegét az ingen keresztül. A kezébe sugárzott ez a melegség, onnan a karjába, és azon át, amerre csak kedve tartotta. Ô nem akarta, nem is tudta volna irányítani. Kincaid mozdulatlanul ült. Francesca tudta, hogy nem akar zajt csapni, ami Marge-t gondolkodóba ejtené. – Ja, igen, valaki az utat kérdezte. – Sejtette, hogy mihelyt Floyd Clark hazaér, elmondja a feleségének, hogy egy zöld kisteherautót látott Johnsonék udvarában, tegnap, útban hazafelé. – Fényképész? Nahát, sejtelmem sem volt. Nem nagyon figyeltem meg. Lehet, hogy az. – Egyre könnyebben hazudott. – A Roseman-hidat kereste... Tényleg? Lefényképezi az öreg hidakat? Hát ez elég ártalmatlannak hangzik. – Hippi? – Francesca kuncogva nézte, mint ingatja Kincaid lassan előre-hátra a fejét. – Hát, én nemigen tudom, hogyan néz ki egy hippi. Ez a fickó

mindenesetre udvarias volt. Csak egy-két percig maradt, aztán már ment is... Sejtelmem sincs, hogy Olaszországban vannak-e hippik, Marge. Nyolc éve nem voltam ott. Ráadásul, ahogy mondtam, lehet, hogy fel sem ismernék egy hippit, ha találkoznánk. Marge előadásba kezdett a szabad szerelemről, kommunákról és kábítószerekről, amikről valahol olvasott. – Marge, épp be akartam lépni a kádba, amikor hívtál. Jobb lesz sietnem, mielőtt kihűl a víz... oké, nemsoká hívlak. Szia. Nem szívesen vette le kezét a férfi válláról, de nem maradt ürügye, hogy tovább is ott tartsa. A mosogatóhoz ment, és bekapcsolta a rádiót. Megint countryzene. Addig tekergette, míg nem talált egy állomást, ahol big band muzsikált. – Tangerine – szólalt meg a férfi. – Tessék? – A dal. Ez a címe. Tangerine. Egy argentin asszonyról szól. – Megint nem a lényegről beszél. Csak beszél, beszél, mindegy, miről, az időt akarja húzni, küzd a hangulat ellen, s közben valahol gondolatai mélyén hallja, amint egy ajtó halkan becsukódik két ember mögött egy iowai konyhában. Francesca gyengéden rámosolygott. – Nem éhes? Kész a vacsora, bármikor ehetünk. – Hosszú volt a nap. Jó nap volt. Meginnék még egy sört vacsora előtt. Velem tart? – Ismét időhúzás, próbálja megvetni a lábát, de hiába, érzi, hogy hiába. Francesca vele tartott. Kincaid felnyitott két üveget, egyiket az asszony elé tolta. Francescát jó érzés fogta el. Szép volt és annak is érezte magát. Nőnek. Igenis annak! Könnyednek, melegnek, nőiesnek. A konyhaszéken ülve keresztbe vetette lábát, és szoknyája szegélye jóval jobb térde fölé csúszott. Kincaid a Budweiserrel kezében, karját melle előtt keresztbe téve a frizsidernek dőlve állt. Az asszony tudta, hogy Kincaid megnézte a lábát, és tetszett neki a dolog. Kincaid mindent megnézett rajta. Már rég el kellett volna menekülnie. Még mindig nem késő. „Rajta, Kincaid! – visított benne a józan ész. – Indulj! Fényképezd le a hidakat, és irány India! Útközben állj meg Bangkokban, és keresd meg a selyemkereskedő lányát, aki ismeri az erotika összes titkát, ami csak megtanulható. Ússzál vele hajnalban, mezítelenül dzsungelbeli tavacskákban, hallgasd, mint sikolt föl, amikor a félhomályban kiforgatod önmagából. Elég ebből! Nem tudsz megbirkózni vele!” – Most már sziszegett a belső hang. De rákezdett egy lassú tangó. Ki tudja, hol szólt az öreg harmonika, messze mögötte, vagy távol, előtte. De egyre közeledett hozzá, és hangja elhallgattatta az érveket, elragadta a lehetőségeket. Nem maradt más, csak egyetlen irány, nem volt hová mennie, csak Francesca Johnson felé. – Ha van kedve, táncolhatunk. A zene pont megfelelő – javasolta a maga komoly, szégyenlős módján. Aztán gyorsan taktikát változtatott. – Nem vagyok valami nagy táncos, de egy konyhában azért elmegy talán, ha van kedve hozzá. Jack a konyhaajtót kaparta, be akart jönni. Kinn maradhat. Francesca csak egy kicsit pirult el. – Oké. De én sem vagyok valami nagy táncos... legalábbis most már. Lánykoromban, Olaszországban sokat táncoltam, de mostanában csak szilveszterkor, akkor is keveset. Kincaid elmosolyodott, s lerakta sörét a pultra. Francesca felemelkedett és megindultak egymás felé. „Itt a kedd esti tánczene Chicagóból, a WGN állomáson. A reklám után folytatjuk” – közölte egy kellemes bariton. Mindketten felnevettek. Telefonok és hirdetések. Valami mindig közbejön, hogy ne feledkezzenek meg a valóságról.

De Kincaid mégis bal kezébe fogta Francesca jobb kezét. Finoman a konyhapultnak dőlt, lábait keresztbe tette, a jobb volt fölül. Az asszony mellette állt a mosogatónál, kinézett az asztal melletti ablakon, s érezte keze körül a férfi karcsú ujjait. Nem fújt szél, s a kukorica szépen növekedett. – Egy pillanat... – vonakodva kihúzta kezét a férfiéból, és kinyitotta a bal alsó fiókot. Kivette a két gyertyát, amit szintén ma reggel vásárolt Des Moines-ban, a hozzájuk való két kis réz gyertyatartóval együtt. Az asztalra rakta őket. Kincaid odalépett, megigazította és meggyújtotta a gyertyákat, Francesca pedig lekapcsolta a villanyt. Sötét volt, csak a két kis lángocska szegeződött fölfelé. Alig libegtek a szélcsendben. Soha nem volt még ilyen szép ez az egyszerű konyha. Ismét fölcsendült a zene. Szerencséjükre az „Ôszi levelek” egy lassú feldolgozása volt. Francesca bizonytalanul érezte magát. Kincaid is. De azért kézen fogta, átkarolta derekát; az asszony vele mozgott, és elpárolgott a bizonytalanság. Valahogy olyan könnyen ment az egész. Kincaid jobban átkarolta és magához szorította. Francesca érezte a férfi tiszta szappanszagát, melegét. Egy civilizált férfi finom szaga, akiben úgy tűnik, maradt valami vadság. – Finom kölni – szólalt meg a férfi. A mellkasára vonta kezüket, a válla alá. – Köszönöm. Lassan táncoltak, egyik irányban sem mentek messzire. Francesca érezte, mint súrlódik össze lábuk, és néha a hasuk is. A dal véget ért, de Kincaid nem engedte el, tovább dúdolta az előbb hallott dallamot, és így maradtak, míg fel nem hangzott a következő szám. A férfi automatikusan vezette, és táncoltak tovább. Odakinn sáskák panaszolták a közelgő őszt. Francesca érezte a férfi vállizmait a vékony pamuting alatt. Valódi volt, valódibb, mint eddig bármi is. Kincaid pedig lehajolt, és arcát gyengéden az övéhez érintette. Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttek, Robert egyszer azt mondta magáról, az utolsó cowboyok egyike. Hátul üldögéltek, a kút mellett, a fűben. Francesca nem értette. Megkérdezte, hogyan gondolja. – Van egy bizonyos fajta férfi, aki kiment a divatból – felelte Kincaid. – Vagy legalábbis csaknem. A világ túl rendezett nekem és még néhányunknak. Minden a maga helyén van, és mindennek megvan a maga helye. Hát igen, bevallom, az én felszerelésem is elég rendezett, de valami többről beszélek. Törvényekről, szabályozásokról, jogról és társadalmi beidegződésről. Hatalmi hierarchiák, irányítási szintek, hosszú távú tervek és költségvetések. Vállalkozói hatalom, meg a „mi kutyánk kölyke”-bizalom. A gyűrött öltönyök és névkitűzők világa. Nem vagyunk egyformák, mi férfiak. Néhányan remekül meglesznek az eljövendő, új világban. Mások – talán nem leszünk túl sokan – nem. Tudod, jönnek majd a komputerek meg a robotok. Valamikor rég voltak dolgok, amelyekre csak mi voltunk képesek. Erre voltunk teremtve, és senki, semmilyen gép nem volt képes elvégezni helyettünk. Gyorsan futunk, erősek, fürgék, agresszívek és kemények vagyunk. Van bennünk bátorság. Képesek vagyunk messze hajítani a lándzsát, és helytállunk kézitusában. De előbb– utóbb a komputerek és a robotok fognak irányítani mindent. Persze emberek kezelik majd a gépeket, de ehhez nem kell majd sem bátorság, sem erő vagy bármi ehhez hasonló tulajdonság. Gyakorlatilag a férfiak fölött elszállt az idő. Csak spermabankok kellenek, hogy a faj ne haljon ki. Már egyre több van. A legtöbb férfi vacak szerető, legalábbis a nők ezt állítják, úgyhogy nem nagy veszteség a szexet a tudománnyal helyettesíteni. Feladjuk a szabad térségeket, szervezettek leszünk, lecsiszoljuk érzelmeinket. A hatásosság és hatékonyság, meg a hozzájuk hasonlók mindössze intellektuális cselek. És a szabad térségekkel eltűnnek a cowboyok, akár a hegyi oroszlán és a szürke farkas. Nem sok tere maradt az utazóknak. Én az utolsó cowboyok egyike vagyok. A munkám biztosít afféle szabad térséget számomra. Már amennyit manapság találhat az ember. Nem vagyok szomorú miatta, legfeljebb szomorkás egy kicsit. De így kell történnie, ez az

egyetlen, ami visszatarthat minket attól, hogy elpusztítsuk saját magunkat. Meg vagyok győződve arról, hogy a férfihormonok jelentik a legnagyobb veszélyt erre a bolygóra. Mert egy dolog uralkodni egy másik törzs felett, legyőzni egy másik harcost, s egészen más rakétákkal próbálni ugyanezt. S az is más, ha az embernek hatalmában áll úgy pusztítani a természetet, ahogyan mi tesszük. Rachel Carsonnak igaza van. John Muirnak és Aldo Leopoldnak is. A modern világ tragédiája, hogy a férfihormonok túlsúlyban vannak olyan helyeken, ahol hosszú távú károkat okozhatnak. Még ha nem is említjük a háborúkat vagy a természet elleni erőszakot, mindig ott van az az agresszivitás, amely nem engedi, hogy közel kerüljünk egymáshoz, és együtt oldjuk meg a problémákat. Valahogyan finomítani, de legalább kontrollálni kéne ezeket a férfihormonokat. Valószínűleg eljött az idő, hogy elhajítsuk gyerekkorunk játékait, és felnőjünk végre. A fenébe, magamon is látom. Bevallom. Szeretnék még csinálni néhány jó képet, aztán eltűnni az életből, mielőtt túl idejétmúlt lennék, vagy valami komoly kárt okoznék. Francesca az évek során sokat gondolkodott a hallottakon. Felszínesen igaznak hangzott. Mégis, Kincaid egész viselkedése ellentmondott neki. Volt a férfiban valami hazardírozó agresszivitás, de úgy tűnt, uralkodik rajta, képes szükség szerint utat engedni neki vagy elzárni a csapját. S ez egyszerre zavarta az asszonyt, és vonzotta a férfihoz. Hihetetlen intenzitás, de kordában tartott, kimért intenzitás, mint egy nyílvesszőé. S ehhez melegség, a gonoszság legkisebb jele nélkül. Azon a kedd estén fokozatosan s anélkül, hogy eltervezték volna, egyre közelebb és közelebb húzódtak egymáshoz. Táncoltak a konyhában, Francesca a férfi mellkasához simult, s az járt a fejében, vajon a férfi érzi-e melleit a ruhán és ingén keresztül. Biztos volt benne, hogy igen. Olyan jó volt érezni ezt a férfit. Bárcsak örökké tartana! Még több régi dal, még több tánc, még jobban hozzá simulni testéhez. Újra nő lett. Ismét táncra perdülhetett a lelke. Lassan, de lankadatlanul tartott hazafelé, oda, ahol soha nem járt még. Párás meleg volt, délnyugatra vihar dörgött. Molyok tapadtak a szúnyoghálóra, nézték a gyertyákat, űzték a lángot. Leomlottak a gátak. Francesca elhúzta arcát a férfiétól, felnézett rá sötét szemével, és Kincaid megcsókolta. Francesca visszacsókolt, hosszú, puha csókkal. Már nem tettették a táncot, Francesca átkarolta a férfi nyakát. Kincaid bal keze az asszony derekán maradt, a másik végigsimított nyakán, arcán, haján. Thomas Wolfe beszélt a „régi hevesség kísértetéről”. Ez a kísértet támadt fel Francesca Johnsonban. Mindkettejükben. Francesca hatvanhetedik születésnapján az ablak mellett ülve nézte az esőt és emlékezett. Kivitte brandyjét a konyhába, megállt, nézte azt a helyet, ahol akkor álltak. Elöntötték az érzelmek, mint mindig. Annyira, hogy évente csak egyszer mert így szembenézni az emlékekkel, különben ép elméje hullott volna darabokra a csupasz érzelmek csapásaitól. Létfontosságú volt, hogy távol tartsa magától az emlékeket. Igaz, az elmúlt néhány év során egyre sűrűbben tolakodtak elő. Már nem is próbálta megállítani Robertet, szabadon jöhetett. Tiszták, szinte kézzel foghatók voltak a képek. Mintha most történne. És oly szép. Huszonhét éve. De lassan ismét valósággá váltak. Az egyetlen valósággá, amelyben Francesca szívesen élt. Tudta, hogy hatvanhét éves, és elfogadta. De nem tudta elképzelni, hogy Robert Kincaid csaknem hetvenöt legyen. Nem tudott rá gondolni, nem volt képes felfogni, akár a lehetőségét is. A férfi itt volt vele, itt a konyhában, fehér ingben, hosszú, őszes hajjal, khakinadrágban, barna szandálban, ezüst karkötővel, ezüstlánccal a nyaka körül. Itt van vele, és átkarolja. Francesca végül elhúzódott a férfitól, és megfogta a kezét. A konyhából a lépcső felé vezette, fel a lépcsőn, elmentek Carolyn szobája mellett, el Michael szobája mellett, egyenesen az övébe, s felkapcsolta az ágy melletti kis olvasólámpát.

S most, annyi év múltával, Francesca fogta a brandyjét, és lassan fölment a lépcsőn. Jobb kezét leengedte maga mögött, mintha az emlékeket vezetné fel a lépcsőn, végig a folyosón, a hálószobába. Olyan élesen vésődtek agyába a fizikai részletek, mintha a férfi valamelyik borotvaéles felvételét látta volna. Mintha álmodta volna, úgy hullottak sorra le a ruhadarabok, és végül mezítelen feküdtek az ágyban. Emlékezett rá, mint ereszkedett fölé a férfi, és súrolta mellkasával lassan a hasát és mellét. Újra és újra, mintha valami állat udvarlási rítusa volna egy zoológiai szövegből. Lassan mozgott Francesca fölött, felváltva csókolgatta ajkát, fülét, nyelve végigsiklott az asszony nyakán, s úgy nyalogatta, mint egy gyönyörű, párzó leopárd. Állat volt. Kecses, kemény hím, aki semmit nem tett, hogy nyíltan uralkodjon rajta, mégis tökéletesen uralta, pontosan úgy, ahogyan Francesca abban a pillanatban akarta. De jóval több volt ez fizikai élménynél. Igaz, az, hogy Kincaid képes volt hosszan szeretkezni anélkül, hogy elfáradt volna, szintén hozzá tartozott. Lelki élmény volt, hogy szereti, s ez szinte közhelynek tűnt a számára azután, hogy annyit tűnődött rajta az elmúlt két évtized során. Lelki élmény, de nem közhely. Szeretkezésük közepén egyetlen mondatba foglalta össze az érzést: - Olyan erős vagy, Robert, szinte megrémisztesz - suttogta. S a férfi erős is volt fizikailag, de óvatosan bánt erejével. Ám többről volt szó. A szex csak egy része volt. Francesca, attól fogva, hogy először találkoztak, érezte legalább a lehetőségét, hogy valami kellemes történjék, ami megtöri a kínzó egyhangúságot. De nem kalkulálta be a férfi különös erejét. Mintha Kincaid teljesen birtokba vette volna, minden szempontból. Ez volt benne rémisztő. Francesca mostanáig egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy lesz benne egy rész, amely képes távolmaradni attól, amit Robert Kincaiddel tesz, egy rész, amely a családjához és Madison megyei életéhez tartozik. De a férfi egyszerűen mindent elragadott. Meg kellett volna éreznie, hogy így fog történni, már akkor, amikor először megpillantotta a kocsija mellett. Már akkor is olyan varázslófélének látta, és bebizonyosodott, hogy nem tévedett. Vagy egy óra hosszat szeretkeztek, tán hosszabban is, aztán Kincaid lassan elhúzódott. Meggyújtott két cigarettát, az egyiket Francescának adta. Máskor csak feküdt mellette, de egyik kezével mindig cirógatta az asszony testét. Aztán ismét benne volt, lágy szavakat súgott fülébe, és csókolta a mondatok között, szavak között, átölelve, belé hatolva, magára húzva, szeretve. És az asszony kezdett mindent elfelejteni. Zihálva hagyta, hogy a férfi magával ragadja birodalmába, különös, kísértetjárta helyekre, messze Darwin logikájának ágán. Arcát a férfi nyakába temette, bőrük egymáshoz ért, és Francesca folyók és fa füstjének szagát érezte, s hallotta, mint pöfögnek ki gőzösök kis, téli állomásokról, rég eltűnt éjszakákon, fekete ruhás utazókat látott befagyott folyókon és nyári réteken át haladni lassan; csak mentek a világ végéig. A párduc újra és újra lecsapott rá, s akár az erős prériszél, felragadta, és ő meglovagolta ezt a szélvihart, mint valami barbár templomi szűz száguldott az édes, hajlékony tüzek felé, amelyek a feledés lágy kanyarját jelölték. Halkan, lihegve morogta: – Ó, Robert... Robert... elveszek. S ő, akinek már évek óta nem volt orgazmusa, most hosszan, sorozatban élvezett, ezzel a félig ember, félig valami más teremtménnyel. Eltűnődött ezen, és a férfi kitartásán, és Kincaid elmondta, hogy agyában ugyanúgy el tudja érni ezeket a helyeket, mint fizikailag, s hogy az agyban történő orgazmusnak megvannak a maga különös jellegzetességei. Francescának sejtelme sem volt róla, mit jelentsen ez. Csak azt tudta, hogy a férfi valami erős kötelet hurkolt köréjük, oly szorosan, hogy fojtogatta volna, ha nem fogja el a csodálatos szabadság érzése.

Az éjszaka lassan múlt, a végtelennek tűnő spirális tánc folytatódott. Robert Kincaid megszabadult minden valóságtól, és visszavonult énjének egy olyan részébe, amelyben csak formák, hangok, árnyékok léteztek. Ősi ösvényeken haladt, csak nyári fű s a vöröslő őszi levelek fölött derengő ködön átszűrődő napfény vezette. S hallotta a szavakat, amelyeket a nő fülébe suttogott, s mintha valaki más mondta volna őket. Egy Rilke-vers töredéke, „az ősi torony körül... körözök már ezer éve”, egy navajo indián napüdvözlet sorai. Francesca fülébe suttogta a képeket, amelyeket a nő I ébresztett benne, homokviharról és bíborvörös szélről, és delfinek hátán észak felé lovagló barna pelikánokról Afrika partjai mentén. Hangok, halk, érthetetlen hangok törtek fel Francesca ajkán, miközben az asszony teste ívben megfeszült. De Kincaid tökéletesen értette ezt a nyelvet, és most, hogy megtalálta ezt a nőt, aki most itt volt alatta, akinek hasa az övéhez nyomódik, s akiben mélyen benne van, Robert Kincaid végre meglelte, amit oly régóta keresett. S végre megértette, mit jelentenek azok a kis talplenyomatok az elhagyott öblökben, a tengerre soha nem szállt hajók titkos rakományait, a szürkületbe burkolózó városok kanyargó utcáin, figyelő fátyollal fedett arcokat. S mint valami ősi, nagy vadásznak, aki messzi utakat bejárva megpillantja végre otthona tüzének fényeit, magányossága szertefoszlott. Végre. Végre. Oly messziről jött... olyan messziről. Minden rendbe jött, most, hogy rajta feküdt, és tökéletesen biztos volt szerelmében. Végre! Reggeltájt, kicsit felemelkedve az asszony szemébe nézett. – Ezért születtem ebben a korban és erre a bolygóra, Francesca. Nem azért, hogy utazzak vagy fényképeket készítsek, hanem, hogy téged szeresselek. Most már tudom. Időtlen idők óta hullok valami magas, távoli helyről, régebb óta, mint ahány éve világra jöttem. És mindezek alatt az évek alatt feléd hullottam. Amikor lementek, a rádió még szólt. Eljött a hajnal, de a napot vékony felhőtakaró borította. – Francesca, szeretnék kérni tőled valamit. – A kávét töltő nőre mosolygott. – Igen? – Francesca ránézett. Úristen, mennyire szeretem, gondolta. Bizonytalanság fogta el. Még többet kívánt belőle, hogy soha ne érjen véget – Bújj be a farmerba és pólóba, ami tegnap volt rajtad, meg egy szandálba. Semmi mást ne vegyél föl. Szeretném lefényképezni, milyen vagy ma reggel. Egy fénykép, csak a mi kettőnk számára. Francesca fölment. Lába remegett attól, hogy egész éjjel a férfi köré fonódott. Felöltözött, aztán kimentek a legelőre. Itt készítette Robert a képet, amelyet az asszony minden évben elővett. Az országút és a vándora Robert Kincaid néhány napra abbahagyta a fényképezést. Francesca Johnson pedig a legszükségesebb teendők kivételével, abbahagyta a munkát a tanyán. Minden idejüket együtt töltötték, beszélgettek vagy szeretkeztek. Robert kétszer, amikor az asszony megkérte rá, énekelt és gitáron kísérte magát. Valahol a jó és a tűrhető között volt a hangja. Francesca az első közönsége, vallotta be.

Az asszony rámosolygott, megcsókolta, s újra átadta magát érzéseinek. A férfi pedig bálnavadász hajókról és sivatagi szélről énekelt. Elkísérte Robertet Harryn a Des Moines-i repűlőtérre, ahol a férfi feladta New Yorkba a filmeket. Mindig előre küldte az első néhány tekercset, amikor csak módja volt rá, hogy a szerkesztők lássák, mire számíthatnak, és az előhívásnál kiderüljön, gépeinek zárjai tökéletesen működnek-e. Utána megebédeltek egy elegáns étteremben, s Kincaid Francesca kezét fogta az asztalon keresztül, és majd felfalta tekintetével. A pincér pedig mosolyogva nézte őket, s remélte, egy nap ő is megismeri ezt az érzést. Francesca csodálattal figyelte Robert érzékét, azt a könnyedséget, amellyel a dolgokat fogadta. A férfi tisztán látta a cowboyok és hozzájuk hasonlók; közelgő végét, beleértve a sajátját is. S az asszony már kezdte felfogni, hogyan is értette, amikor arról beszélt, hogy végállomáshoz ért az evolúció ágán, ahonnan nincs tovább. Egyszer, amikor arról beszélgettek, amit Kincaid „utolsó dolgoknak” nevezett, a férfi ezt suttogta: – Soha többé, sírta a Nagy Sivatag Ura. Soha és soha, és soha többé. – Nem tudta elképzelni, mi következhetne utána ezen az ágon. Fajtája kihalóban volt. Csütörtök délután szeretkezés után beszélgettek. Mindketten tudták, előbb vagy utóbb sort kell keríteniük erre a beszélgetésre. De mostanáig mindketten halogatták. – Most mi lesz velünk? – kérdezte a férfi. Csönd, „darabokra hullok”-csönd. Aztán halkan: – Nem tudom. – Idefigyelj, itt maradok, ha te is akarod, a városban vagy a környéken. Amikor a családod megérkezik, egyszerűen beszélek a férjeddel és elmagyarázom neki, mi a helyzet. Nem lesz könnyű, de túl leszünk rajta. Francesca a fejét rázta. – Richard soha nem volna képes felfogni. Ô nem ilyen fogalmakban gondolkodik. Sohasem értené meg a varázslatot és a szenvedélyt, mindazokat a dolgokat, amikről beszéltünk, s amiket együtt átéltünk. Nem mondom, hogy ettől kevesebbet ér. Csak éppen mindez messze van mindattól, amit valaha is érzett vagy gondolt. Nem tudná feldolgozni. – Akkor hát mindennek vége? – Kincaid komoly volt, mosolytalan. – Ezt sem tudom. Valami furcsa módon birtokolsz, Robert. Nem akarom, hogy birtokoljanak, nincs szükségem rá, és azt is tudom, hogy nem szándékosan csinálod, de akkor is így van. Már nem melletted ülök, itt, a füvön. Valahová magadba zártál mint önkéntes foglyodat. A férfi pedig igy felelt: – Nem tudom, bennem vagy-e, vagy én tebenned, vagy hogy birtokollak-e. Az biztos, hogy nem akarlak birtokolni. Azt hiszem, mindketten egy harmadik lény foglyai vagyunk, akit úgy hívnak, „mi”. Illetve nem is a foglyai vagyunk. Mi vagyunk ez a lény. Mindketten

elvesztettük önmagunkat, és valami mást teremtettünk helyette, valamit, amely csak kettőnk összhangjától létezik. A csudába is, szeretjük egymást. Olyan mélyen és őszintén, amennyire csak szeretni lehet. Gyere, utazz velem, Francesca! Nem probléma. A sivatag homokjában fogunk szeretkezni, és mombasai erkélyen iszunk majd brandyt, nézzük, mint bontanak vitorlát az arab bárkák az első reggeli szélnél. Megmutatom neked az oroszlánok vidékét, és egy öreg, francia várost a bengáli öbölnél, ahol csodálatos étterem van egy háztetőn, és vonatokat, amelyek hegyi hágókon másznak át, és kis fogadókat, amelyeket baszkok vezetnek magasan a Pireneusokban. Indiában, egy tigrisrezervátumban van egy csodálatos hely, egy hatalmas tó kellős közepén egy szigeten. Ha nem szereted a vándoréletet, letelepedek valahol, és helyi anyagot fényképezek vagy portrékat, de megélünk valahogy. – Robert, tegnap éjjel, szeretkezés közben mondtál valamit, ami nem megy ki a fejemből. Az erődről suttogtam újra és újra, Úristen, micsoda erő! Te pedig azt mondtad: „Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla, amely valaha is tengerre szállt.” Igazad volt. Így érzel. Érzed, hogy benned van az út. Sőt. Több ennél. Valahogy, nem tudom elmagyarázni, miképp, temagad vagy az út. Abban a résben élsz, ahol az illúzió és a valóság találkozik. Úton vagy, és magad vagy az út. Öreg hátizsákok, igen, ez vagy. Meg egy Harry nevű teherautó, és Ázsiába induló repülőgépek. És azt akarom, hogy az is maradj. Ha úgy van, ahogy mondod, és az evolúcióban zsákutca, amit képviselsz, azt szeretném, ha a lehető legnagyobb sebességgel járnád végig ezt az utat. Nem vagyok biztos benne; képes leszel-e erre, ha melletted vagyok. Hát nem látod? Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy egy pillanatig is vissza akarjalak tartani. Ha ezt tenném, megölném vele azt a vad, csodálatos állatot, ami vagy, és ezzel meghalna az erőd is. A férfi mondani akart valamit, de Francesca félbeszakította. – Még nem fejeztem be, Robert. Ha a karjaidba kapnál és a kocsidhoz vinnél, kényszerítenél, hogy veled tartsak, egyetlen szóval sem tiltakoznék. Az is elég volna, ha csak beszélnél hozzám. De nem hiszem, hogy megteszed. Túl érzékeny vagy ehhez, és túlságosan is tudatában vagy az érzéseimnek. És úgy érzem, a kötelesség itt tart, ezen a helyen. Igen, a maga módján unalmas itt. Unalmas az életem. Hiányzik belőle a romantika, az, hogy gyertyafényben táncoljak a konyhában, hiányzik az a csodálatos érzés, hogy van egy férfi mellettem, aki tudja, hogyan kell szeretni egy nőt. De leginkább te hiányzol az életemből. De ott az az átkozott kötelességtudatom. Richard iránt. A gyerekek iránt. Richard már önmagában azt is nehezen viselné, ha elmennék, hogy nem vagyok itt. Már ez tönkretenné. De még rosszabbá tenné számára, hogy élete végéig nem szabadulna meg a suttogástól. A környék a szájára venné: „Az ott Richard Johnson, ni! A forróvérű kis olasz felesége néhány éve megszökött valami hosszú hajú fényképésszel.” Richardnak ezt kellene elviselnie, és a gyerekeket, amíg csak itt élnek, kinevetnék Wintersetben. Ôk is megszenvednék. És gyűlölnének érte. Bármennyire is kívánlak, veled akarok élni, részed akarok lenni, nem tudom eltépni magam kötelességeim valóságától. Ha testileg vagy lelkileg kényszerítesz, hogy veled tartsak, mint mondtam, tehetetlen vagyok ellene. Nincs bennem erő hozzá. Annak ellenére, amit az előbb mondtam, hogy nem akarom elvenni tőled az utat, hajtana az önző vágy, hogy veled legyek. Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne kívánd, hogy feladjam mindezt, a kötelességeimet. Nem volnék képes rá, és nem volnék képes ezzel a gondolattal élni. Ha most elmegyek veled, ez a gondolat kínozna, és megváltoznék tőle. Nem az a nő volnék többé, akit megszerettél. Robert Kincaid hallgatott. Értette, amit Francesca az útról és felelősségről mondott, s arról, mint változtatná meg a bűntudat. Tudta, hogy az asszonynak a maga módján igaza van. Kinézett az ablakon. Belsejében harc dúlt Meg akarta érteni a nő érzéseit. Francesca sírva fakadt. Hosszan ölelték egymást.

– El kell mondanom valamit – suttogta végül a férfi. – Egyetlen dolgot, amit soha többé, senkinek nem mondok, és kérlek, ne feledd. A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá. Éjszaka ismét szeretkeztek. Csütörtök éjszaka volt, és ők reggelig feküdtek egymás mellett egymást érintve, suttogva. Francesca elaludt végül, és mire felébredt, a nap magasan járt. Forróság volt. Hallotta Harry ajtaját nyikorogni. Gyorsan magára kapott valami ruhát. Mire leért, Robert már elkészítette a kávét, és a konyhaasztalnál cigarettázott. Rávigyorgott. Francesca átsietett a konyhán, a férfi nyakába temette arcát, hajába túrt, átkarolta. A férfi pedig megfordította, és az ölébe ültette. Végül felállt. Öreg farmernadrágja volt rajta, tiszta khakiinge fölött a vastag, narancssárga nadrágtartóval. Lábán a Red Wing csizma, övén a svájci katonai kés. Fotósmellénye a szék támláján lógott, zsebéből most is kibukkant az elsütő kábel vége. A cowboy felnyergelt. – Jobb lesz indulnom. Francesca bólintott, és sírva fakadt. Kincaid látta a könnyeket a szemében, és szomorúan mosolygott rá. – Nem bánod, ha néha írok? Szeretnék legalább egy-két fényképet küldeni. – Rendben. – Francesca a konyhaszekrényen lógó törülközőbe törölte szemét. – Találok majd valami ürügyet, miért kapok leveleket egy hippi fényképésztől, feltéve, ha nem írsz túl sokszor. – Tudod a washingtoni címemet és telefonszámomat, ugye? Az asszony bólintott. – Ha nem vagyok ott, hívd a National Geographic szerkesztőségét. Tessék, ez a száma. – Leírta a telefon melletti jegyzettömbre, letépte a lapot és átnyújtotta. De megtalálod a számot a lapban is. Kérd a szerkesztőséget! Általában tudják, hol vagyok. Ne habozz, ha látni akarsz, vagy csak beszélni velem. Hívhatsz a hívott költségére, bárhol is legyek a világon, így nem jelentkezik a számládon. Még néhány napig itt leszek, a környéken. Gondolkodj azon, amit mondtam! Eljövök, gyorsan elrendezem a dolgot, és együtt megyünk északnyugatra. Francesca nem felelt. Tudta, hogy a férfi valóban gyorsan elrendezné a dolgot. Richard öt évvel fiatalabb nála, de sem szellemileg, sem fizikailag nem ellenfél Robert Kincaidnek. A férfi belebújt mellényébe. Francesca pedig mindenről elfeledkezett, minden elsötétült előtte. „Ne hagyj itt, Robert Kincaid!” – kiáltott benne egy panaszos hang. A férfi kézen fogta, együtt mentek ki a hátsó ajtón a kocsi felé. Kincaid kinyitotta a vezető oldali ajtót, egyik lábával fellépett a küszöbre, aztán lelépett, és hosszan magához ölelte az asszonyt. Egyikük sem szólt, csak álltak, egymásba sugározták, magukba szívták egymás érzését kitörölhetetlenül. Újra megbizonyosodtak annak a különleges lénynek a létéről, amelyről beszéltek. Végül Kincaid elengedte az asszonyt, és fellépett a teherautóba. Nyitott ajtó mellett ült. Könnyek csorogtak le arcán. Lassan csukta be az ajtót, nyikorogtak a zsanérok. Harry szokás szerint vonakodva indult. Francesca hallotta, amint a férfi csizmája a gázpedálra tapos, és az öreg járgány csak megadta magát. Kincaid hátramenetbe kapcsolt, és benyomott kuplunggal ült. Először komoly arccal, aztán lassan elmosolyodott. A bekötőútra mutatott. – Vár az út! A jövő hónapban Indiában leszek. Küldjek lapot? Francesca nem volt képes megszólalni, csak a fejét rázta. Ez már túl sok volna Richardnak. Tudta, hogy Robert megérti. A férfi bólintott. A teherautó kihátrált az udvarba, a kerekek csikorogtak a kavicson, a csirkék ijedten menekültek előle. Jack ugatva kergette egyiküket a pajtába a gépek közé. Robert Kincaid búcsút intett a nyitott, utas oldali ablakon keresztül. A nap megcsillant ezüst karperecén. Inge

két felső gombja nyitva volt. A kocsi ráfordult a bekötőútra, majd végiggördült rajta. Francesca a szemét törölgette. Látni akarta, ameddig csak lehet, de a könnycseppek különös prizmaként működtek a napfényben. És akárcsak megismerkedésük estéjén, most is a kötőút végéhez futott, onnan nézte a hepehupás úton döcögő öreg teherautót. Az út végén a kocsi megállt, az ajtó kitárult, és a férfi kilépett a lépcsőre. Nézte a nőt. Picinek tűnt százméternyi távolságból. Kincaid csak állt, és nézte Francescát, miközben Harry türelmetlenül dohogott a hőségben. Egyikük sem mozdult. Már mindent elmondtak. Csak nézték egymást, az iowai tanya háziasszonya és a teremtmény, aki eljutott evolúciós lépcsősora végére, az utolsó cowboyok egyike. Vagy fél percig állt ott Kincaid, fotós szemével mindent rögzített, agyában előhívta a képet, amelyet soha nem fog elveszíteni. Aztán becsukta az ajtót, sebességbe rakta a váltót, és sírva fordult rá a Wintersetbe vezető útra. Még egyszer visszafordult, mielőtt a farm észak-nyugati szélén levő liget eltakarta volna. Francesca a bekötőút másik végén, törökülésben, fejét kezébe temetve ült a porban. *** Richard és a gyerekek kora este érkeztek. Tele voltak történetekkel a vásárról és a pántlikáról, amit a bika nyert, mielőtt eladták volna, hogy levágják. Carolyn azonnal ráült a telefonra. Péntek volt, Michael a furgonnal bement a városba, hogy azt tegye, amit a tizenhét éves fiúk péntek este szoktak, ácsorogjon haverjaival a főtéren, és beszóljon a kocsival arra jövő lányoknak. Richard bekapcsolta a televíziót, dicsérte a kukoricakenyeret. Megevett egy karéjt vajjal és juharlekvárral. Francesca, odakint a verandán ült hintaszékében. Tíz órakor, amikor a műsor befejeződött, kijött Richard. – Hát, azért jó itthon – nyújtózkodott. Aztán az asszonyra nézett. – Jól vagy, Frannie? Kicsit fáradtnak látszol. Vagy olyan álmatagnak. – Jól vagyok, Richard. Jó, hogy épen, egészségesen megjöttetek. – Hát, én megyek lefeküdni. Hosszú volt a hét a vásáron, és hulla fáradt vagyok. Nem jössz, Frannie? – Még egy kicsit maradok. Kellemes idekint, üldögélek még. – Fáradt volt ő is, de tartott attól, hogy Richardnak szex járhat a fejében ma éjszaka. Nem tudta volna elviselni most a gondolatot. Hallotta fentről a férfi lépteit a hálószobában, előre-hátra hintázott a széken, mezítelen lába a veranda padlójára tapadt. A ház hátsó feléből Carolyn rádiója szólt. Néhány napig nem ment a városba. Nagyon is tudatában volt annak, hogy Robert Kincaid alig néhány kilométerre van tőle. Biztos volt benne, nem tudná visszatartani magát, ha találkoznának. Odarohanna hozzá. „Most! Azonnal induljunk!” – mondaná. Vállalta a kockázatot, amikor a Cédrus hídnál találkozott vele. De túl nagy volna a kockázat. Keddre kezdtek kifogyni élelmiszerekből, Richardnak szüksége volt egy alkatrészre, hogy rendbe rakhassa a kukoricaválogató gépet. Alacsonyan függött a nap, folyamatosan esett, ködös hideg volt. Richard megvette az alkatrészt, és beült a kávézóba a cimboráival. Francesca pedig bement, az élelmiszerboltba. A férje ismerte a menetrendjét, s mire kijött, odakinn várta az ajtó előtt. Allis-Chalmers sapkájában kipattant a furgonból, segített berakni a szatyrokat az ülésre és Francesca lába mellé. Az asszony pedig hátizsákokra és fotósállványokra gondolt. – Még egyszer el kell mennem az alkatrészboltba. Elfelejtettem valamit. Északnak hajtottak az U.S.169-es úton, amely Winterset főutcája is. Egy háztömbnyire voltak a Texaco kúttól, amikor Francesca megpillantotta Harryt. Az öreg járgány sietős ablaktörlőkkel húzott ki a kúttól, és fordult előttük az útra. Felzárkóztak az öreg teherautó mögé, és az asszony, a Ford magas üléséből látta a jól lekötött, fekete, vízhatlan vásznat, amely alatt kirajzolódtak egy bőrönd és egy gitártok körvonalai az elfektetett pótkerék mellett. Esőcseppek borították a hátsó ablakot, de valamelyest látszott Robert feje. A férfi előrehajolt, talán, hogy kivegyen valamit a kesztyűtartóból. Nyolc nappal ezelőtt, amikor ezt csinálta, karja Francesca lábát súrolta. Egy héttel ezelőtt, ilyenkor, Francesca Des Moinesban volt, hogy rózsaszín ruhát vegyen.

– Ez a járgány is jó messzire eljött hazulról – jegyezte meg Richard. – Washington állam. Mintha nő vezetné, legalábbis hosszú a haja. Mégsem nő, lefogadom, ez lesz az a fotós, akiről a kávézóban beszéltek. Néhány sarkon keresztül követték Robert Kincaidet egészen addig, ahol a 169-est a 92-es út keresztezi kelet-nyugati irányban. Nehéz kereszteződés, sűrű forgalommal minden irányból, s még jobban nehezítette az eső és a sűrűsödő köd. Vagy húsz másodpercig ültek így. A férfi pont előtte volt, alig néhány méternyire tőle. Még mindig megtehetné. Kiugorhatna, odarohanhatna Harry jobb oldali ajtajához, átmászhatna a hátizsákokon, hűtőtáskán és állványokon. Azóta, hogy Robert Kincaid a múlt pénteken elhajtott, Francesca rádöbbent arra, bármennyire is tudta, sokat jelent neki a férfi, nagyon alábecsülte érzéseit. Bármilyen lehetetlennek tűnt is, így volt. Kezdte ő is felfogni, amit a férfi már megértett. De csak ült, megbéklyózta a kötelességtudat. Soha életében nem nézett ilyen meredten semmit, mint most az előttük levő kocsi hátsó ablakát. Felvillant Harry bal indexlámpája. Még egy pillanat, aztán eltűnik. Richard a Ford rádiójával babrált. Francesca lassítva kezdte látni a dolgokat, mintha agya különös trükköt végezne vele. Robert következett, és... lassan... lassan... Harry begördült a kereszteződésbe – Francesca látta maga előtt a férfi hosszú lábait a kuplungon és a gázpedálon, azt, ahogyan sebességváltás közben jobb alkarján megfeszülnek az izmok -, befordul balra a 92-es útra Council Bluffs, a Feketehegység és északnyugat felé... lassan... lassan... fordul az öreg teherautó... befordul a kereszteződésbe, orra nyugatnak mutat. Az asszony szemét összehúzva nézi a könnyeken, ködön, esőn keresztül, s alig tudja elolvasni a kopott, piros feliratot az ajtón. „Kincaid Fotók – Bellingham, Washington”. A férfi letekerte az ablakot, hogy jobban lásson fordulás közben. Befordult, hosszú haja lobogott a szélben, ahogy gyorsított a 92-es úton, nyugat felé, majd föltekerte az ablakot. „Nem... Úristen, nem akarom... – kínozták a szavak. – Tévedtem, Robert... hiba volt maradnom... de nem mehettem... elmondom, meg fogod érteni, miért nem mehetek... Mondd el ismét, miért kell mennem!” A férfi hangja pedig mintha az országút fölött visszhangzott volna. „A minket körülvevő kétértelmű világban csak egyszer jön el életünkbe az efféle bizonyosság, soha többé, s nem számít, hányszor születsz újjá.” Richard áthajtott a kereszteződésen észak felé. Francesca egy pillanatig látta a férfi arca mellett Harry vörös hátsó lámpáit a ködben és a szélben. Az öreg Chevy kisteherautó picinek látszott a Winterset felé dübörgő hatalmas kamion mellett, amely magasra csapta az út vizét az utolsó cowboyra. – Viszlát, Robert Kincaid – suttogta Francesca, és kitört belőle a zokogás. Richard ránézett. – Mi baj, Frannie? Megmondanád végre, mi bajod? – Hagyj békén néhány percre, Richard! Mindjárt rendben leszek. Richard a fejét csóválva nézett rá. Aztán a marhaárakra tekerte a rádiót. Hamvak Leszállt az éj Madison megyére. 1987 volt, Francesca hatvanhetedik születésnapja. Az asszony két órája feküdt az ágyán. Látta, érezte, szagolta, hallotta mindazt, ami huszonkét évvel ezelőtt történt. Emlékezett, majd ismét emlékezett. Két évtized óta üldözte az a kép, ahogyan azok a vörös hátsó lámpák eltűntek nyugat felé az Iowa 92-esen az esőben és a ködben. Megérintette keblét, és érezte, mint súrolják végig a férfi mellizmai.

Istenem, mennyire szerette! Már akkor is jobban szerette, mint amire valaha is képesnek tartotta magát, és azóta csak jobban. Mindent megtett volna érte, kivéve, hogy tönkretegye a családját és talán őt magát is. Lement a lépcsőn, és leült a sárga dekoritlapú, öreg konyhaasztal mellé. Richard vett egy új asztalt, ragaszkodott hozzá. De Francesca megkérte, ne dobják ki a régit, tegyék inkább el a pajtában, és mielőtt elrakták volna, gondosan nejlonba csomagolta. – Nem értem, mit szeretsz ezen az öreg asztalon – méltatlankodott a férje, miközben segített elrakni. Richard halála után Michael visszahozta a házba a kedvéért, és egyszer sem kérdezte, miért kívánja ezt az új helyett. Mindössze kérdő pillantást vetett rá. De Francesca nem felelt. Most pedig az asztal mellett üldögélt, aztán a konyhaszekrényhez lépett, két fehér gyertyát vett elő, kis réz gyertyatartókkal. Meggyújtotta a gyertyákat, bekapcsolta a rádiót, és lassan tekergette a keresőt, míg nem talált lassú, halk zenét valahol. Hosszú ideig állt a mosogató mellett. Fölnézett a férfi szemébe. – Emlékszem rád, Robert Kincaid – suttogta. – Talán igaza volt a Nagy Sivatag Urának. Talán valóban az utolsók egyike voltál. Talán a cowboyok valóban kihalóban vannak. Richard halála előtt egyszer sem próbálta hívni Kincaidet, nem is írt neki, bár éveken keresztül minden egyes nap közel állt hozzá, hogy megtegye. Ha csak még egyszer beszélne vele, követné bárhová! Ha írna neki, a férfi érte jönne. Biztos volt benne. Borotvaélen táncolt az élete. A férfi pedig éveken keresztül egyszer sem írt, nem is hívta azután, hogy elküldte neki a csomagot a fényképekkel és a kézirattal. Francesca tudta, hogy Robert megérti érzéseit, tisztában van vele, milyen bonyodalmakat jelent az életében. 1965 szeptemberében előfizetett a National Geographicra. A rákövetkező évben megjelent az anyag a fedett hidakról, és köztük a Roseman-híd a meleg hajnali fényben fürödve, mielőtt Robert megtalálta a cédulát. A címlapon Kincaidnek az a képe volt, amelyen a fogat húzza a szekeret a Hogback-híd felé. Robert írta a kísérő szöveget is. A képeslap hátsó oldalán bemutatták az írókat és fényképészeket, és néha fotókat is közöltek róluk. Robertről is időnként. Ugyanaz a hosszú, ezüstös haj, a karperec, farmer vagy khaki, vállán kamerák lógnak, az erek kidagadnak karján. S mindig máshol járt. A Kalahári-sivatagban, Indiában, Dzsaipur falainál, Guatemalában egy kenuban, Észak-Kanadában. Az út és a cowboy. Francesca kivágta ezeket a képeket és egy vastag, barna borítékban tartotta őket a fedett hidakról szóló lappal, a kézirattal, a két fényképpel és Robert levelével együtt. A borítékot a

komódba tette az alsóneműi alá, ahol Richard biztosan nem talál rá. És mint valami távoli megfigyelő, kísérte figyelemmel, mint öregszik Robert Kincaid az évek során. A mosoly megmaradt, még a hosszú, karcsú, izmos test is. De az asszony látta, mint gyarapodnak a ráncok szeme körül, mint horgadnak le az erős vállak, ereszkedik meg lassan az arcbőr. Látta rajta. Figyelmesebben tanulmányozta ezt a testet, mint bármi mást életében, figyelmesebben, mint saját testét. S attól, hogy a férfi öregedett, ha lehet, még jobban kívánta. Sejtette – sőt biztosan tudta -, magányos. Az is volt. Az asztalnál ülve gyertyafénynél nézegette a kivágatokat. Az 1967-es számban levő különleges képhez ért. Kincaid Kelet-Afrikában, egy folyóparton guggolt szemben a kamerával, fotózásra vagy bármire készen. Amikor Francesca évekkel ezelőtt, először pillantotta meg ezt a képet, látta, hogy a férfi nyakában levő ezüstláncon kis érme van. Michael főiskolás volt, s amikor Richard meg Carolyn lefeküdtek, Francesca elővette Michael erős nagyítóját, amit a gyerek fiatalabb korában a bélyeggyűjteményéhez használt, és megnézte vele a fotót. – Úristen! – lihegte. Az érmén ez állt: Francesca. Ez volt a férfi egyetlen kis indiszkréciója, és az asszony mosolyogva megbocsátotta. S attól fogva az összes fényképen mindig látta a medaliont az ezüstláncon. 1975 után Kincaid nem jelent meg többé a lapban. A nevét sem közölték. Francesca minden egyes számban hiába kutatta. A férfi abban az évben kellett, hogy betöltse hatvankettedik évét. Miután Richard 1979-ben meghalt, eltemették, és a gyerekek visszatértek saját otthonaikba, Francesca arra gondolt, felhívja Robert Kincaidet. Robert hatvanhat, ő ötvenkilenc. Még van idő, ha el is veszítettek tizennégy évet. Egy hétig keményen töprengett rajta, aztán elővette a férfi levélpapírját, és feltárcsázta a rajta levő számot. Csaknem megállt a szívverése, amikor a telefon kicsengett a másik oldalon. Hallotta, hogy fölveszik a kagylót, s ő maga csaknem letette a telefont. – McGregor Biztosító – jelentkezett be egy női hang. Francesca bármennyire is csalódott, összeszedte magát annyira, hogy megkérdezze, jó számot tárcsázott-e. Igen. Megköszönte, és letette a kagylót. Ezután a bellinghami tudakozóval próbálkozott. Hiába. Próbálta Seattle-t. Semmi. Aztán a bellinghami és seattle-i Kereskedelmi Kamara irodáit, és megkérte őket, nézzék meg a helyi telefonkönyveket. Megtették, és nem találták. Bárhol lehet, gondolta Francesca. Eszébe jutott a Geographic. Robert azt mondta, ott keresse. A telefonközpontos udvarias volt, de új ember a lapnál, és keresnie kellett valakit, aki talán segíthet. Francesca hívását háromszor is tovább kapcsolták, mire eljutott egy segédszerkesztőhöz, aki több mint húsz éve volt a lapnál. Francesca megkérdezte, mit tud Robert Kincaidről. A szerkesztő természetesen emlékezett rá. – Próbálja megkeresni, mi? Kibökött nagy fotós volt, ha nem haragszik a fogalmazásért. Kötözködő. Nem rossz értelemben, hanem makacs. A művészetben a művészetet kereste, és erre nemigen vevők az olvasóink. A mi olvasóink szép képeket akarnak, ügyes képeket, de semmit, ami túl vad volna. Mindig is egy kicsit különösnek tartottuk Kincaidet, és azonkívül, amit nekünk dolgozott, nemigen ismertük. De igazi profi volt. Bárhová elküldhettük, s még ha nem is értett egyet a szerkesztőségi döntéssel, többnyire szállította az anyagot. Ami pedig azt illeti, hol van, amíg beszélgettünk, megnéztem a dossziéját. 1975-ben hagyta ott a lapot. A címe és a telefonszáma a következő... Ezzel beolvasta azt a címet és telefonszámot, amit Francesca is tudott. Az asszony ezzel beszüntette a keresést, főleg azért, mert félt attól, amit találhat. Francesca sokat kószált, és egyre többet gondolt Robert Kincaidre. Még mindig nem okozott gondot számára a vezetés, és évente többször is bement Des Moines-ba, és megebédelt az étteremben, ahová Robert vitte. Egyik ilyen útján vett egy üres bőrkötéses naplót. Ennek

lapjaira kezdte tiszta kézírásával lejegyezni szerelme történetét és gondolatait a férfiról. Csaknem három ilyen kötetet teleírt mire elégedett volt művével. Winterset fejlődött. Javarészt asszonyokból álló aktív művészeti tanács működött a városban, és néhány éve egyre több szó esett arról, hogy renoválni kellene az öreg hidakat. Érdekes fiatalok építettek házakat a hegyoldalakban. Lazultak a dolgok, már nem nézték meg azt, aki hosszú hajat visel, bár a férfiak még mindig nemigen hordtak szandált, és költő sem sok akadt. Francesca, egy-két barátnőjét leszámítva, mégis teljesen visszavonult. Az embereknek feltűnt, milyen gyakran látják a Roseman-hídnál álldogálva, és néha a Cédrus-hídnál is. Az öregek gyakran bogarasak, jegyezték meg, és megelégedtek ezzel a magyarázattal. 1982. február másodikán az United Parcel Service teherautója zötyögött föl a bekötőúton. Francesca tudomása szerint semmit sem rendelt. Zavartan írta alá az elismervényt, és nézte meg a címzést. „Francesca Johnson RR 2 Winterset, Iowa 50273” A feladó egy seattle-i ügyvédi iroda volt. A gondosan csomagolt, külön biztosított csomagot Francesca a konyhaasztalra tette, és óvatosan nyitotta ki. Három habszivacsba rakott dobozt talált. Az egyik doboz tetejéhez ragasztva kis, tömött borítékot. A másikon egy hivatalos borítékot, rajta az ügyvédi iroda címével. Levette az ügyvédi iroda borítékját, és remegő kézzel nyitotta ki. Ms. Francesca Johnson RR 2 Winterset, Iowa 50273 Tisztelt Ms. Johnson! Cégünk képviseli a nemrég elhunyt Robert L. Kincaid végakaratát... Francesca az asztalra tette a levelet. Odakinn hó kavargott a téli mező fölött. nézte, mint súrolja a tarlót, ragad kukoricacsuhékat magával, sodorja őket a kerítéshez. Ismét elolvasta a szavakat. Cégünk képviseli a nemrég elhunyt Robert L. Kincaid végakaratát... – Ó, Robert... Robert... nem lehet – suttogta, és lehajtotta fejét. Egy óra múlva volt képes tovább olvasni. Dühítette a törvény, a jogi nyelv nyíltsága, a szavak precízsége. Cégünk képviseli... Ügyvéd, aki pusztán a munkáját végzi. De hol az az erő, hol a meteoron lovagló párduc, a varázsló, aki a Roseman-hidat kereste egy forró augusztusi napon, a férfi, aki a Harry nevű teherautó lépcsőjén állva visszanézett az iowai farm bekötőútjának porában epekedő asszonyra? Hol marad ő ezekből a szavakból? A levélnek ezeroldalasnak kellene lennie. Le kellett volna írnia az evolúciós lánc végét, a szabad térségek megszűnését, azt, hogy a cowboyok kerítések közt küzdenek, mint a téli kukoricacsuhé. Az egyetlen végakarat 1967. július 8-án született. Kifejezett kívánsága, hogy kézbesítsük önnek a mellékelt tárgyakat. Amennyiben ön nem volna fellelhető, meg kell semmisítenünk őket. A „levél” feliratú dobozban levő üzenetet Mr. Kincaid 1978-ban hagyta irodánkban, zárt borítékban. Mr. Kincaidet elhamvasztották, és saját kérésére nem állítottak sírhelyet. Hamvait, szintén az ő kérésére, egyik munkatársunk az Ön otthonának közelében szétszórta. Ha jól tudom, Roseman-hídnak hívják a helyet. Bármiben szívesen állunk rendelkezésére. 1982. január 25. Tisztelettel:

Allen B. Quippen ügyvéd Francesca ismét összeszedte magát, megtörölte szemét, és nekilátott megvizsgálni a doboz tartatmát. Rögtön tudta, mi van a duci kis borítékban. Ugyanolyan biztos volt benne, mint abban, hogy idén is eljő a tavasz. Óvatosan kinyitotta a borítékot és benyúlt. Kihúzta az ezüstláncot. A medalion rajta csupa karcolás volt már. Egyik oldalon a véset: Francesca. A másikon egészen apró betűkkel ez állt. „A megtaláló, kérem, küldje el Francesca Johnsonnak, RR 2, Winterset, Iowa, USA.” Ezüst karkötője papírzsebkendőbe csomagolva hevert a boríték alján. Kis papírcetli volt mellé téve. Francesca kézírása: „Ha van kedve vacsorázni, amikor a fehér molyok szárnyra kapnak, jöjjön el ma este, amikor végzett. Bármikor jó.” A cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Robert még ezt is megőrizte. Aztán Francesca rádöbbent; hisz egyedül ez maradt Robertnek tőle, ez volt létezése egyetlen bizonyítéka a tünékeny emlékképeken és lassan sárguló fényképeken kívül. A kis cédula, amelyet a Roseman-hídra tűzött. Gyűrött volt, hajtogatás nyomai látszottak rajta, az, hogy hosszú ideig lakott egy tárcában. Vajon hányszor olvasta el a férfi az évek során, messze a Middle River hegyeitől? Francesca el tudta képzelni, amint szeme elé emeli egy ki tudja hová tartó repülőgép vékony olvasólámpájának fényénél, vagy egy bambuszkunyhó padlóján ülve a tigrisek földjén, és zseblámpájának fényénél olvassa a cédulát. Elképzelte, amint összehajtogatja és elteszi Bellinghamben egy esős éjszakán, aztán megnézi a fényképeket, a nyári reggelen a kerítésoszlopnak támaszkodó nőt, vagy amint napnyugtakor kibukkan a fedett híd alól. A három dobozban egy-egy fényképezőgép volt, objektívvel. Viharvert volt mind a három. Francesca megfordította az egyiket. Látta a Nikon feliratot a kereső fölött, és a bal felső sarokban az „F” betűt. Ez volt az a gép, amelyet Robert kezébe nyomott a Cédrushídnál. Végül kinyitotta a neki szóló levelet is. Kézírással íródott Robert levélpapírján. 1978. augusztus 16-án. Drága Francesca! Remélem, levelem jó egészségben talál. Nem tudom, mikor kapod meg. Valamikor, amikor én már elmentem. Hatvanöt éves vagyok, ma tizenhárom éveannak, hogy megismertelek, hogy befordultam az udvarotokra útbaigazítást kérni. Bízom abban, hogy ez a kis csomag semmilyen módon nem zaklatja föl az életedet. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy a gépeim egy üzlet használt cikk polcán vagy valami idegen kezében végezzék. Elég megviseltek lesznek, mire megkapod őket. De nincs más, akire hagyhatnám, és elnézésed kérem, amiért esetleg kellemetlen helyzetbe hozlak velük. 1965-től 1975-ig szinte megállás nélkül úton voltam. Így tudtam leginkább ellenállni a kísértésnek, hogy felhívjalak vagy érted menjek, és ez a kísértés minden pillanatban velem volt. Ezért elvállaltam minden távoli megbízatást, amit csak tudtam. Nemegyszer gondoltam: A fenébe is! Elmegyek Iowába, Wintersetbe, bármi történjék is, és magammal viszlek, Francesca. De a fülemben csengtek szavaid, és tiszteletben tartottam az érzéseidet. Talán igazad volt, nem tudom. Csak azt,hogy soha semmi nem volt és nem is lesz olyan rohadt nehéz az életemben, mint az, amikor azon a forró péntek reggelen kihajtottam az udvarodból. Nem hiszem, hogy sok férfi tett valaha is ennél nehezebbet. 1975-ben otthagytam a National Geographicot, és maradék éveimben saját kedvem szerint fényképezek. Vállalok néha egy kis munkát, amikor tudok, főleg helyi anyagokat, nem sokat vagyok távol. Anyagilag kemény, de valahogy megvagyok. Valami mindig adódik. Többnyire a Puget-szorost fényképezem. Jólesik. Azt hiszem, ahogy az ember öregszik, úgy fordul egyre inkább a víz felé.

Ja, igen. Van egy kutyám, egy arany retrieverem. „Országút”-nak hívom, és többnyire velem utazik. Kidugja a fejét az ablakon, és keresi a jó témákat. 1972-ben, Maine-ben, az Acadia Nemzeti Parkban leestem egy szikláról, és eltörtem a bokám. Zuhanás közben leesett a lánc és a medalion is. Szerencsére nem estek messzire. Megtaláltam őket, és egy ékszerésszel megcsináltattam a láncot. Por telepedett a szívemre. Nem tudom jobban megfogalmazni, amit érzek. Voltak nők az életemben előtted, de utánad egy sem. Nem tudatosan döntöttem a cölibátus mellett. Egyszerűen nem érdekelnek a nők. Egyszer láttam egy vadkacsát, amelynek társát a vadászok lelőtték. Ezek egy életre társulnak, tudod. A gúnár napokig, sőt azután is körözött a tavacska fölött. Amikor utoljára láttam, egyedül úszott a nádasban, és még mindig a társát kereste. Azt hiszem, túl nyilvánvaló az analógia ahhoz, hogy igazán irodalmi legyen, de meglehetősen fedi, amit érzek. Ködös reggeleken vagy délután, ami-kor a nap lebukik az északnyugati vizeken, rád gondolok, próbálom elképzelni, hol lehetsz, mit csinálhatsz. Mindennapi dolgokat: amint kimész a kertbe, leülsz a verandán a hintaszékbe, a konyhában állsz a mosogató mellett. Ilyesmiket. Mindenre emlékszem. Az illatodra, arra, hogy nyárízed volt. Arra, ahogy bőröd az enyémhez ért, suttogásodra, miközben szerettelek. Robert Penn Warrennak van egy kifejezése: „Istentől elhagyott világ”. Nem rossz, meglehetősen illik arra, amit időről időre érzek. De nem tudom örökre elviselni ezt az érzést. Amikor nagyon eluralkodik rajtam, bepakolok Harrybe, és néhány napig csatangolunk „Országút”-tal. Nem akarom sajnáltatni magam. Nem jellemző rám. Többnyire nem is érzek így. Inkább hálás vagyok a sorsnak, hogy végül megtaláltalak. El is suhanhattunk volna egymás mellett, mint két kozmikus porszem. Az Isten vagy a világegyetem, bár hogy is nevezzük az egyensúly és rend nagy rendszerét, nem ismer Föld-időt. A világegyetemnek négy nap annyi, mint négymillió fényév. Próbálom nem elfelejteni ezt. De végül is férfi vagyok. És bármily filozófiai érveket találok is, nem tart vissza attól, hogy vágyódjak utánad, az idő könyörtelen folyamának minden egyes napján, minden percében, amelyet nem tölthetek veled. Mélyen és teljesen szeretlek, és mindig szeretni foglak. Az utolsó cowboy Robert Ui.: Múlt nyáron Harry új motort kapott, és jól érzi magát. A csomag öt évvel ezelőtt érkezett, és tartalmának megtekintése részévé vált Francesca születésnapi szertartásának. Az asszony a fényképezőgépeket, a karkötőt és a láncot a medalionnal szekrényében egy külön ládikában őrizte. Az egyik helyi asztalos készítette Francesca tervei alapján diófából, porvédő filcekkel, kárpitozott belsővel. „Díszes egy láda” – bólogatott. Francesca meg csak mosolygott. A szertartás utolsó mozzanata a kézirat volt. Az asszony mindig gyertyafénynél olvasta, amikor a nap lenyugodott. Kihozta a nappaliból, és óvatosan a sárga dekoritra tette, a gyertya mellé, rágyújtott évi egyetlen cigarettájára, egy Camelre, ivott egy korty brandyt, és olvasni kezdett. Kihullva a Z-dimenzióból ROBERT KINCAID

Vannak ősi szelek, melyeket nem értek, bár úgy tűnik, egy örökkévalóság óta lovagolok tarajos hullámukon. Z-dimenzióban mozgok; s a világ velem párhuzamosan halad, a dolgok egy másik szeletében. Mintha kezem zsebre dugva, enyhén előre dőlve néznék be egy bolt kirakatán. Különös perceket él át az ember a Z-dimenzióban. Egy hosszú, esős kanyarból kijőve Új-Mexikóban, Magdalenától nyugatra, az országút gyalogösvénnyé változik, s az ösvény állatok csapásává. Elmozdul az ablaktörlő, és a csapásból erdő lesz, ahol soha semmi nem járt. Ismét az ablaktörlő, és újra valamivel vissza az időben. Ez alkalommal jég, rengeteg jég. Alacsony fűben haladok, szőrökbe öltözve, csapzott hajjal, lándzsával kezemben. Vékony, kemény vagyok, mint maga a jég, csupa izom és kérlelhetetlenül ügyes. A jégen túl, még messzebbre haladva vissza a dolgok sorában, mély, sós víz következik, s én kopoltyúsan, pikkelyesen úszom. Ennél többet nem látok, csak annyit, hogy a planktonon túl van a zéró pont. Euklidésznek nem volt mindenben igaza. Párhuzamosságot, állandóságot feltételezett, egészen az idők végeztéig. De létezik egy nem-euklidészi út is, amelyben valahol, messze távol, a párhuzamosok találkoznak. A zéró pont. Az összetartás illúziója. Mégis. Tudom, nem csak illúzió. Néha lehetséges a találkozás, ahogy egyik valóság a másikba folyik, s lágyan összefonódnak. Nem egy precíz világ széles határvonalai, az oda-vissza járó komp hangja. Csak amolyan... légzés. Igen, ez az a hang, vagy inkább érzés. Légzés. S én lassan úszom e fölött a másik valóság fölött és mellette, alatta meg körötte, és mindíg erővel, hatalommal, mégis átadva magam. Cserébe a többi érzék is átadja magát, a maga erejét. Valahol a légzésben zene szól, és megkezdődik a különös, spirális tánc, a maga külön ütemével, amely megszelídíti a kócos, lándzsás jégkorszaki embert. És lassan gördülve, adagióba fordulva, mindig adagióban zuhan a jégkorszaki ember... hullik ki a Z-dirnenzióból... őbelé. Hatvanhetedik születésnapján, amikor elállt az eső, Francesca visszatette a barna borítékot lecsukható tetejű íróasztala legalsó fiókjába. Richard halála után úgy döntött, a bankban tartja, a széfben, de ilyenkor néhány napra mindig hazahozta. A fényképezőgépek a diófa ládába zárva pihentek, a láda pedig a helyén volt a hálószobájában, a beépített szekrényben. Korábban, még délután elsétált a Roseman-hídhoz. Most kiment a verandára, egy törülközővel letörölte a hintaszéket és leült. Hideg volt, de néhány percig kibírja. Mint mindig. Azután kiment a kapuhoz, utána a bekötőút elejéhez. Huszonkét évvel ezelőtt volt. Látta, ahogy a férfi lelép a teherautójáról. Az utat keresi. Késő délután van. Francesca látta, amint Harry az út felé bukdácsol, majd megáll, Robert Kincaid kilép a lépcsőre, és visszanéz a bekötőútra. Francesca levele Francesca Johnson 1989. januárjában halt meg, hatvankilenc éves korában. Robert Kincaid hetvenhat éves lett volna ebben az évben. Az orvos természetes halált állapított meg. „Egyszerűen meghalt – mondta Michaelnek és Carolynnak. – Az az igazság, hogy kicsit zavarban vagyunk. Nem tudjuk, mi okozta közvetlenül a halált. Az egyik szomszéd talált rá a konyhaasztalra borulva.”

1982-ben írt az ügyvédjének, és kérte, halála után hamvasszák el, és a hamvakat szórják szét a Roseman-hídnál. Madison megyében szokatlannak számított a hamvasztás, Francesca végakaratát valami meghatározhatatlan módon radikálisnak tartották, és hosszasan kitárgyalták a kávézóban, a Texaco kútnál és a vegyesboltban. Azt, hogy a hamvait szétszórták, nem hozták nyilvánosságra. A szertartás után Michael és Carolyn lassan kihajtott a Roseman-hídhoz, és végrehajtotta Francesca végakaratát. Bár közel volt, a híd soha nem jelentett semmi különöset a Johnson családnak, és a testvérek újra meg újra eltűnődtek azon, érzékeny természetű anyjuk miért viselkedett ilyen rejtélyesen, s miért nem engedte, hogy a szokás szerint apjuk mellé temessék. Amikor ezzel megvoltak, Michael és Carolyn nekilátott, hogy lassan átnézze a holmiját, s miután végeztek a helyi ingatlanügynökkel, hazavitték a széf tartalmát is. Szétosztották a doboz tartalmát. A barna boríték Carolynnak jutott. Ez volt a harmadik, ami a kezébe került. Csodálkozva nyitotta ki, és vette elő a tartalmát. Elolvasta a levelet, amelyet Robert Kincaid 1965-ben írt Francescának. Ezután a férfi 1978-as levelét, majd az 1982-eset, a seattle-i ügyvédtől. Végül átnézte a lapkivágatokat. – Michael! Bátyjának feltűnt a meglepetés és töprengés keveréke hangjában, és azonnal felnézett. – Mi van? Carolyn hangja remegett, szemében könnycsepp látszott. – Anya szerelmes volt egy Robert Kincaid nevű férfiba. Fényképész volt. Emlékszel, amikor mindannyiunknak el kellett olvasni a National Geographicnak azt a számát, amiben a hidakról írtak? Ô készítette a képeket a hidakról. És emlékszel, az összes kölyök a különös, fényképezőgépes fickóról beszélt akkoriban. Ô volt az. Michael vele szemben ült. Nyakkendőjét meglazította, gallérját kinyitotta. – Mondd még egyszer, de lassabban! Nem hiszem, hogy jól hallottalak.

Michael is elolvasta a leveleket, majd átkutatta a földszinti beépített szekrényt, aztán fölment Francesca hálószobájába. Eddig nem tűnt föl neki a diófa ládika. Most kinyitotta, azután levitte a konyhaasztalra. – Carolyn, itt vannak a fényképezőgépei. A doboz egyik szélébe dugva leragasztott borítékot találtak. „Carolyn és Michael” volt ráírva. A fényképezőgépek között három bőrkötéses napló hevert. – Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek elolvasni, ami abban a borítékban van – szólalt meg Michael. – Olvasd fel hangosan, ha te megbirkózol vele. Carolyn kinyitotta a borítékot, és hangosan felolvasta. Drága Carolyn és Michael! Bár jól érzem magam, azt hiszem, ideje – ahogy mondani szokták – rendbe tenni a dolgaimat. Van valami, valami nagyon fontos, amiről tudnotok kell. Azért írom ezt a levelet. Miután átnéztétek a széf tartalmát, és megtaláltátok a nekem címzett, 1965-ös postabélyegzőjű nagy, barna borítékot, biztosan megtaláljátok ezt a levelet is. Ha lehet, kérlek, üljetek le az öreg konyhaasztalhoz, ott olvassátok el. Hamarosan megértitek, miért kérem. Nehéz megírnom ezt a saját gyermekeimnek, de nincs más választásom. Van valami, ami túl erős, túl szép ahhoz, hogy meghaljon velem. És, ha tudni akarjátok, ki volt az anyátok, a jó oldalát és a rosszakat egyaránt ismerni akarjátok, meg kell hallgatnotok, amit el akarok mondani. Legyetek erősek! Mint már rájöttetek, Robert Kincaid-nek hívták. A második keresztneve L-lel kezdődött, de soha nem tudtam, ez mit jelent. Fényképész volt, és 1965-ben járt erre, a fedett hídakat fényképezte. Emlékeztek, milyen izgatott volt az egész város, amikor a képek megjelentek a National Geographic-ban? Talán az is eszetekbe jut, hogy attól fogva járattam a lapot. Most már tudjátok, miért érdekelt hirtelen. Mellesleg vele voltam (én vittem az egyik hátizsákot, amiben a kamerákat tartotta), amikor a Cédrus-híd képe készült. Értsétek meg, szerettem apátokat a magam módján. Akkor is tudtam, tudom most is. Jó volt hozzám, és tőle kaptalak kettőtöket, akikért rajongok. Ezt ne feledjétek el! De Robert Kincaid egészen más volt, soha, egész életemben nem hallottam vagy olvastam hozzá hasonlóról. Lehetetlen elérnem, hogy teljesen megértsétek őt. Először is, ti nem én vagytok. Másodszor, nektek is ott kellett volna lennetek vele, látni, hogyan mozog, hallgatni amint arról beszél, hogy az evolúció zsákutcájában van. A naplók és lapkivágatok talán segítenek, de ez sem lesz elég. A maga módján nem erről a földről való volt. Ennél világosabban nem tudom megfogalmazni. Mindig is valami párducszerű lényként gondoltam rá, aki egy üstökösön lovagol. Így mozgott, ilyen volt a teste. Valahogy egyesült benne a roppant feszültség a melegséggel és jósággal, s ezt körüllengte valami halványan tragikus. Idejétmúltnak érezte magát a számítógépek, robotok, általában a szervezett élet világában. Az utolsó cowboyok egyikének látta magát, és azt mondta, kiment a divatból. Akkor láttam először, amikor megállt nálunk, és megkérdezte, merre van a Roseman-híd. Ti hárman éppen az Illinoisi Állami Vásáron voltatok. Higgyétek el, egyáltalán nem kerestem kalandot. Mi sem állt távolabb tőlem. De alig vetettem rá egy pillantást, már tudtam, hogy kívánom, még ha nem is annyira, mint amennyire végül kívántam. És kérlek, ne gondoljatok rá úgy, mint valami Casanovára, aki járta az országot, és elcsábította a parasztlányokat. Egyáltalán nem ilyen volt. Ellenkezőleg, kicsit szégyenlős, és nekem legalább annyi szerepem volt a történtekben, mint neki. Sőt, több. A karkötője melletti cédulát én tűztem a Rosemanhídra, hogy megtalálja a megismerkedésünk utáni reggelen. A nálam készített képeken kívül

éveken át ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka arról, hogy létezem, hogy nem csak álom volt az egész. Tudom, hogy a gyerekek hajlamosak a szüleiket meglehetősen aszexuálisnak képzelni, de remélem, nem fog nagyon megdöbbenteni titeket, amit írok, és még inkább, nem őriztek miatta rossz emléket rólam. Órákat töltöttünk együtt Robert és én öreg konyhánkban. Beszélgettünk, gyertyafénynél táncoltunk. És igen, szeretkeztünk is, ott, és a hálószobában, és a legelő füvén, nagyjából mindenütt, ami csak eszetekbe jut. Hihetetlen, erőteljes, mindent felülmúló szeretkezés volt, s napokig szinte abba sem hagytuk. Ahányszor csak rá gondolok, mindig ez a szó jut eszembe: erőteljes. Mert ilyenné vált, mire megismerkedtünk. Olyan volt, mint egy nyílvessző. Egyszerűen tehetetlen voltam, amikor szeretkeztünk. Nem gyenge, egyáltalán nem így éreztem. Csak valahogy magával ragadott tiszta érzelmi és fizikai ereje. Egyszer, amikor ezt suttogtam a fülébe, így válaszolt. „Én vagyok az országút és a vándora, és mindaz a vitorla, amely valaha is tengerre szállt.” Később megnéztem az értelmező szótárt. A szóról először mindenkinek utas jut az eszébe. De vannak más jelentései is, és Robert nyilván tudatában volt, amikor használta. Egyikük a messziről jövő, idegen. Egy másik, távoli földeket bejáró. És valóban az volt, idegen, messzi földről jövő, a szó átvitt értelmében is. Vándormadár, de ragadozó. Értsétek meg, gyerekek, azt próbálom kifejezni valahogy, amit nem lehet szavakba önteni. Csak remélni tudom, hogy egy nap mindketten átélitek, amit én, ám kezdem azt hinni, nem valószínű. Bár a mai, felvilágosult időkben nem ildomos ilyesmit mondani, nem hiszem, hogy egy nő rendelkezhet azzal a különös erővel, ami Robert Kincaidben megvolt. Vagyis, Michael, neked semmi esélyed, hogy ilyet találj. Ami téged illet, Carolyn, sajnos az a rossz hírem van, hogy csak egy ilyen volt. Nincs több. Ha nem lettetek volna ti és apátok, azonnal elmentem volna vele, bárhová. Kért, könyörgött, hogy menjek. De maradtam, és ő túl érzékeny, túl figyelmes volt ahhoz, hogy ezután beavatkozzon az életünkbe. Milyen különös! Ha nincs Robert Kincaid, nem biztos, hogy ennyi éven keresztül itt maradok a farmon. Négy nap alatt egy élettel ajándékozott meg, egy egész világegyetemmel, és különálló részeim egészek lettek. Soha, egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Még amikor tudatosan nem is gondoltam rá, valahol mindig éreztem, mindig ott volt velem. De ez soha semmivel nem csökkentet– te azt, amit kettőtök iránt és apátokkal szemben éreztem. Ha akár egy pillanatra is csak magamra gondolok, nem vagyok biztos benne, hogy helyesen döntöttem. De ha számításba veszem a családot is, meglehetősen biztos vagyok a dolgomban. Bár, hogy őszinte legyek, el kell mondanom, hogy Robert rögtön elejétől fogva jobban értette nálam, mit jelentünk mi ketten, együtt. Én csak lassan, idővel kezdtem felfogni. Ha igazán értettem volna már akkor, amikor a szemembe nézve kérte, hogy tartsak vele, valószínűleg megtettem volna. Robert úgy vélte, a világ túlságosan racionális lett, nem hisz annyira a varázslatban, mint kellene. Gyakran eltűnődöm azon, nem voltam-e én is túlságosan racionális. Biztos vagyok benne, érthetetlennek találtátok kérésemet, hogy hamvaimat szórjátok szét a Roseman-hídnál, talán egy zavaros, öreg agy működésének tudtátok be. Miután elolvastátok a seattle-i ügyvéd 1982-es levelét és a naplómat, megértitek, mi vezetett erre. A családomnak szenteltem az életemet. Ami megmaradt belőlem, az Robert Kincaidé. Azt hiszem, Richard sejtette, hogy van bennem valami, amit elzárok előle, ésnéha eltűnődöm nem találta-e meg abarna borítékot, amíg odahaza tartottam a szekrényemben. Nem sokkal a halála előtt, amikor az ágya szélén ültem a Des Moines-i kórházban, egyszer csak így szólt: „Tudom, neked is voltak álmaid, Francesca. Sajnálom, hogy nem tudtam megvalósítani őket.” Ez volt együtt töltött éveink legmeghatóbb pillanata.

Nem akarom, hogy bűntudatot vagy sajnálatot érezzetek mindezek miatt. Nem ezzel a szándékkal írom le. Csak azt akarom, hogy tudjátok, mennyire szerettem Robert Kincaidet. Ezzel az érzéssel éltem annyi éven keresztül, akárcsak ő. Bár soha többé nem beszéltünk egymással, ugyanolyan közel maradtunk egymáshoz. Nem találom a szavakat,amelyekkel kellőképpen kifejezhetném. Talán az a legjobb, ahogyan ő fogalmazta. Megszűntünk önálló lények lenni, s mi ketten egy harmadik személy vagyunk. Egyikünk sem létezhet ettől a személytől függetlenül. Carolyn, emlékszel, egyszer szörnyen összevesztünk amiatt a rózsaszín ruha miatt, amit a szekrényemben láttál. Föl akartad venni. Azt mondtad, soha nem láttad rajtam, miért ne alakíthatnánk át, hogy jó legyen neked. Ez az a ruha, amit akkor viseltem, amikor először töltöttem együtt az éjszakát Roberttel, először szeretkeztünk. Soha, egész életemben nem néztem ki olyan jól, mint azon az éjszakán. Az a ruha bolond kis emlék volt arról az időről. Ezért nem vettem el többé, és ezért nem engedtem meg, hogy te hordd. Miután Robert elutazott, 1965-ben, rájöttem milyen keveset tudok róla, úgy értem, a családi hátteréről. Bár, azt hiszem, minden mást – mindent, ami igazán számít – megtudtam ez alatt a néhány nap alatt. Egyetlen gyerek, szülei mindketten meghaltak, és egy ohiói kisvárosban született. Még azt sem tudom, járt-e főiskolára, vagy akár érettségizett-e, de valami ragyogó intelligencia működött benne a maga nyers, primitív, szinte misztikus módján. Ja, igen, haditudósító volt a tengerészgyalogosoknál a csendes-óceáni hadszíntéren a második világháború alatt. Megnősült, és elvált, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna. Gyerekük nem született. A félesége valami zenész volt, azt hiszem, countryénekes, és a házasság nem viselte el Robert hosszú távolléteit. Magát hibáztatta miatta. Ezt leszámítva Robertnek, legjobb tudomásom szerint, nem volt családja. Kérlek benneteket, fogadjátok be a miénkbe, bármilyen nehéznek tűnik is ez számotokra eleinte. Nekem legalább volt családom, voltak mások az életemben. Robert egyedül élt. Mindig is tudtam, hogy ez nem tisztességes így. Richard emléke miatt, meg az emberek nyelvére való tekintettel, jobb szeretném, legalábbis azt hiszem, ha mindez családon belül maradna, de rátok bízom a döntést. Bárhogy is legyen, nem szégyellem, ami Robert Kincaid és közöttem történt. Éppen ellenkezőleg. Tiszta szívemből szerettem annyi éven át, bár bizonyos okok miatt mindössze egyszer próbáltam megkeresni. Ez apátok halála után történt. Nem sikerült megtalálnom, és mert féltem, hogy valami történt vele, nem is kerestem többé. Nem voltam képes szembenézni a valósággal. Gondolhatjátok, mit éreztem, amikor 1982-ben megérkezett a csomag az ügyvéd levelével. Mint mondtam, remélem megértitek, és nem gondoltok rosszat rólam. Ha szerettek, azt is szeretnetek kell, amit tettem. Robert Kincaid megtanított rá, milyen nőnek lenni. Kevés asszonynak, talán egynek sem adatott meg ez az élmény. Derék, melegszívű ember volt, és megérdemli tiszteleteteket, talán a szereteteteket is. Remélem, mindkettőt megkapja tőletek. A maga módján, rajtam keresztül, jó volt hozzátok. 1987. január 7. Minden jót, gyermekeim! Anya. Csönd telepedett az öreg konyhára. Michael nagyot sóhajtott, és kinézett az ablakon. Carolyn pillantása végigfutott a mosogatón, a padlón, az asztalon, az egész konyhán. Szinte suttogva szólalt meg: – Ó, Michael, Michael! Képzeld el őket, amint annyi éven keresztül

reménytelenül vágyódnak egymás után. Anya lemondott róla miattunk és apa miatt. Robert Kincaid pedig tisztelte az érzéseit, és nem mutatkozott. Nehéz elviselnem a gondolatot, Michael. Olyan felszínesen vesszük házasságainkat, pedig részben mi tehetünk arról, hogy ez a hihetetlen szerelem így ért véget. Négy napot töltöttek együtt, mindössze ennyi jutott nekik. Egy egész életből. Az a négy nap, amit mi azon a nevetséges vásáron töltöttünk Illinois-ban. Nézd meg ezt a képet anyáról! Soha nem láttam ilyennek. Olyan gyönyörű! És nem csak a beállítás miatt. Az a férfi tette ezt vele. Nézd, milyen vad és szabad! A haja lebeg a szélben, arca élettel teli. Csodálatos! – Úristen! – motyogta Michael. Mást nem tudott kinyögni. A konyharuhával megtörölte a homlokát, amikor Carolyn nem nézett oda, gyorsan a szemét is. – Kincaid nyilván egyszer sem próbálta megkeresni az évek során – folytatta Carolyn. – Egyedül halhatott meg, ezért küldték anyának a fényképezőgépeket. Emlékszem, amikor anyával veszekedtem rózsaszín ruha miatt. Napokig tartott. Hisztiztem, tudni akartam miért nem hordhatom. Aztán nem akartam szóba állni vele. Ô pedig csak annyit monott: „Ezt az egyet nem, Carolyn.” Michaelnek pedig eszébe jutott a régi asztal, amely mellett most is ültek. Hát ezért kérte Francesca, hogy hozzák vissza a konyhába, apjuk halála után. Carolyn kinyitotta a tömött kis borítékot. – Itt a karperece és az ezüstlánc a medalionnal. És itt a cédula, amiről anya a levelében írt, amelyet ő tett a Roseman-hídra. Ezért látszik egy kis papírdarab azon a képen, amelyet a hídról küldött. – Mit tegyünk, Michael? Gondolkodj egy kicsit! Én rögtön jövök. Felszaladt a lépcsőn, és néhány perc múlva a gondosan nejlonzsákba csomagolt, rózsaszín ruhával tért vissza. Kivette, és Michael felé mutatta. – Képzeld el anyát, amint ebben a ruhában táncol vele a konyhában. Gondold el mindazt az időt, amit itt töltöttünk! Milyen képeket láthatott magában, főzés közben, vagy mialatt velünk ült itt, a mi gondjainkról beszélt velünk, arról, hová menjünk egyetemre, s milyen nehéz egy jó házasság. Úristen, milyen ártatlanok és éretlenek voltunk hozzá képest! Michael bólintott. A mosogató fölötti szekrény felé fordult. – Mit gondolsz, anya tartott valami italt a háznál? A jó ég a megmondhatója, elkelne egy pohárral. És, hogy válaszoljak a kérdésedre, sejtelmem sincs, mit tegyünk. Benézett a szekrénybe, és talált egy csaknem üres brandysüveget. – Van még benne két pohárral, Carolyn. Iszol egyet? – Igen. Mindössze két brandys pohár volt a szekrényben. Michael levette őket, és a sárga dekorit asztalra tette. Kitöltötte Francesca maradék brandyjét. Carolyn közben csöndesen olvasni kezdte a naplók első kötetét. – Robert Kincaid 1965. augusztus tizenhatodikán, hétfői napon jelent meg az életemben. A Rosemanhidat kereste. Késő délután volt, tikkasztó meleg. Robert egy kisteherautón jött, amit Harrynek nevezett... Utóirat: A tacomai „Éjjeli csavargó” Miközben megírtam Robert Kincaid és Francesca Johnson történetét, egyre jobban kezdett érdekelni Kincaid alakja, s az, hogy ilyen keveset tudunk róla és az életéről. Mindössze néhány héttel a nyomdába adás előtt Seattle-be repültem, hátha hozzájutok még valami információhoz. Úgy okoskodtam, mivel szerette a zenét és maga is művész volt, talán akad valaki a Puget-szoros zenei és kulturális életében, aki ismerte. A Seattle Times művészeti rovatának vezetője segítőkész volt. Bár ő maga nem ismerte Kincaidet, általa hozzájuthattam az újság 1975 és 1982 közötti számaihoz. Ez volt az az időszak, amely érdekelt. Az 1980-as évfolyamban bukkantam rá egy fekete jazz-zenész fényképére. Tenor szaxofonon játszott, és „Éjjeli csavargó” John Cummingsnak hívták. A fényképet Robert Kincaid készítette. A helyi zenészszakszervezettől megkaptam Cummings címét, bár figyelmeztettek, hogy már évek óta nem lép fel. A cím Tacoma ipari negyedének egyik mellékutcájában volt, nem messze onnan, ahol az 5-ös autópálya fut a városba Seattle felől.

Többször is elmentem hozzá, mire otthon találtam. Eleinte gyanakvó volt, de miután sikerült meggyőznöm, hogy őszinte és jóindulatú érdeklődés vezet, nyílt, szívélyes lett. Az alábbiakban Cummigsszal való interjúm következik. Cummings hetvenéves volt akkor. Egyszerűen bekapcsoltam a magnót, és hagytam, hadd meséljen Robert Kincaidről. A szövegen csak a legszükségesebb változtatásokat végeztem el. Interjú az „Éjjeli csavargó” Cummingsszal Shortynál léptem föl, Seattle-ben, ott éltem akkoriban, és szükségem volt egy jó fekete-fehér képre reklámnak. A basszus szólt, hogy tud egy fickót, aki odakinn lakik valamelyik szigeten, annak jó anyagai vannak. Telefonja nem volt, hát küldtem egy lapot. Megkeresett. Fura egy vén fazon volt, farmerban, csizmában, narancsszínű nadrágtartóval. Aztán elővette azokat a viharvert, régi fényképezőgépeket, úgy néztek ki, már elsütni sem lehet őket. „Hüm, hüm” – gondoltam. Ô meg odaállított egy világos színű fal felé a szaximmal, és azt mondta, csak játsszam. Hát játszottam. Vagy három percig a fazon csak állt és bámult rám, le nem vette rólam a szemét. Életemben nem láttam még ilyen hűvös, kék szempárt. Aztán egy idő múlva fényképezni kezd. Megkér, hogy játsszam az „Őszi levelek”-et. Hát játszom. Vagy tíz percig variálom a dallamot, ő meg közben szakadatlan dolgozik az öreg gépekkel, egyik képet készíti a másik után. Aztán azt mondja: „Rendben, megvagyunk. Holnap megkapja őket.” Másnap el is hozta, és teljesen ledöbbentem. Sok képet csináltak rólam, de messze ezek voltak a legjobbak. Ötven dollárt kért, amit elég olcsónak találtam. Ô pedig megköszönte, aztán kifelé menet megkérdezte, hol játszom. Mondom, Shortynál. Néhány nap múlva látom, ott ül a közönségben, egyedül a sarokban, és hallgatja a zenét. Attól fogva eljárt hetente egyszer, keddenként. Mindig sört ivott, de nem sokat. Néha odaültem mellé szünetekben, beszélgettünk néhány percet. Csöndes ember volt, nem sokat beszélt, de kellemes társaság. És nagyon udvariasan mindig megkért, nem játszanám-e el az „Ôszi levelek”-et. Aztán kezdtük jobban megismerni egymást. Szerettem lejárni a kikötőbe, nézni a hajókat és a vizet, akárcsak ő. Eljutottunk odáig, hogy egész délutánokat üldögéltünk az öbölben és beszélgettünk. Két öregfiú, aki már kezd lefelé haladni, kezdi fölöslegesnek, kicsit idejétmúltnak érezni magát. Mindig hozta a kutyáját is. Szép kutya volt. „Országút”-nak hívta. Megértette a varázslatot. A jazz-zenészek is megértik a varázslatot. Talán ezért is jöttünk ki egymással. Az ember játszik egy dallamot, amit már ezerszer is eljátszott, és egyszer csak új ötletek sora jön ki a szaxiból anélkül, hogy az ember tudatosan gondolt volna rájuk. Robert azt mondta, a fényképészet és általában az egész élet ilyen. Aztán hozzátette: „Akárcsak olyan asszonnyal szeretkezni, akit szeretsz.” Dolgozott valamin, megpróbálta képpé alakítani a zenét. Egyszer azt mondta: „John, tudod, van az a dallam, amit mindig játszol a »Rejtélyes Hölgy« negyedik ütemében. Azt hiszem, sikerült lekapnom tegnap reggel. A fény pont megfelelően tükröződött a vízen, és ugyanakkor egy kék gém jelent meg a keresőmben. Egyszerűen láttam azt a dallamot. Hallottam, és közben exponáltam.” Minden idejét erre a zenéből képet dologra fordította. Olyan volt, mint egy megszállott. Nem is tudom, miből élt. Nemigen mesélt az életéről. Tudtam, hogy azelőtt sokat utazott, ezenkívül szinte semmit. Egészen addig, amíg egy nap nem kérdeztem arról a kis ezüst bigyóról, amit láncon hordott a nyakán. Közelről látszott, hogy a Francesca név van belevésve. Szóval egyszer megkérdeztem: „Valami szép emlék?” Jó ideig hallgatott, csak nézte hosszan a vizet. Aztán megkérdezte: „Mennyi időd van?” Hát hétfő volt, szabadnap, mondtam neki, amennyit csak akar. Beszélni kezdett. Mintha egy csapot nyitottak volna ki. Mesélt egész délután, csaknem egész éjszaka. Úgy éreztem, nagyon régóta feszíthette már a dolog. Nem mondta meg, hogy hívják azt a nőt, hol lakik. De ember, ez a Robert Kincaid költő volt, amikor róla beszélt. Nem akármi lehetett az a nő sem, hihetetlen egy hölgy. Robert idézgetett

az egyik művéből, amit neki írt. Valami Z-dimenzió, ha jól emlékszem. Eszembe jut, arra gondoltam közben, úgy hangzik, mint Ornette Coleman valamelyik szabad improvizációja. És ember, sírt közben. Potyogtak a könnyei, hogy attól sírva fakad egy öregember, és egy szaxofonnak játszani kell. Attól fogva megértettem, miért kéri mindig az „Ôszi levelek”-et. És ember, kezdtem megszeretni a fickót. Aki így képes szeretni egy nőt, az maga is szeretetre méltó. Aztán azon kezdtem el gondolkodni, milyen erő feszült ebben a dologban, közte, meg a között a nő között. Amit ő „ősi utak”-nak nevezett. És azt mondtam magamnak, el kell játszanom ezt az erőt, ezt a szerelmet, ezt a viszonyt, hogy az ősi utak jöjjenek ki a szaximon. Volt valami átkozottul lírai benne. Így aztán megírtam a dallamot. Három hónapomba tellett. Egyszerűnek, elegánsnak akartam. Bonyolult dolgokat könnyű megcsinálni. Az egyszerűség az igazi kihívás. Minden áldott nap dolgoztam rajta, mire kezdett jól szólni. Aztán tovább csiszoltam, megírtam a zongora- és basszusszólamot. Végül egy este eljátszottam. Ott ült a közönség között. Kedd volt. Egyébként csöndes este, legfeljebb húszan ha lehettek a klubban, nemigen figyeltek a bandára. Ő meg csak ül, feszülten hallgatja a zenét, mint mindig. Én meg beleszólok a mikrofonba: „Most pedig eljátszom egy dalt, amit egyik barátomnak írtam. »Francesca« a címe.” S közben néztem. Robert a sörébe meredt, de amikor azt mondtam, Francesca, lassan felnézett rám, két kézzel hátrafésülte hosszú, ősz haját, rágyújtott egy Camelre, és az a kék szempár rám szegeződött. Soha életemben nem szólt még úgy a szaxim. Sírt belőle az őket elválasztó évek, kilométerek fájdalma. Az első taktusoknál volt egy kis dallam, afféle, ahogyan ő ejtette a nevet: Fran... ces... ca. Amikor végeztünk, ott állt az asztala mellett. Mosolygott, bólintott, fizetett és elment. Attól fogva mindig eljátszottam a dalt, amikor eljött. Ô meg, cserébe a dalért, bekeretezett egy képet egy öreg, fedett hídról, és nekem adta. Nem mondta el, hol készítette, de Rosemanhídnak hívják, oda van írva az aláírása alatt. Egy kedd este, hét, van talán nyolc éve is már, nem jött el. Egy hét múlva sem. Gondoltam, beteg, vagy valami ilyesmi. Kezdtem aggódni miatta. Lementem a kikötőbe, kérdezősködtem. De senki nem tudott róla. Végül hajóval átmentem a szigetre, ahol lakott. Öreg házikó volt, inkább kunyhó a vízparton. Ott szaglászok, amikor felbukkan az egyik szomszéd, hogy mit akarok. Hát megmondom. A szomszéd azt mondja, meghalt tíz nappal ezelőtt. Ember, mondhatom, fájt, amikor meghallottam. Még mindig, ha rá gondolok. Nagyon megszerettem azt a fazont. Volt benne valami, valami különleges. Úgy éreztem, megért dolgokat, amiket mi, többiek nem. Kérdeztem a szomszédot a kutyáról. Nem tudta. Azt mondta, Kincaidet sem ismerte. Úgyhogy felhívtam a sintért, és bizony náluk volt szegény, öreg „Országút”. Odamentem, elhoztam, és az unokaöcsémnek adtam. Amikor utoljára láttam, imádták egymást a kölyökkel. Jó érzés volt. Hát ez minden. Nem sokkal azután, hogy kiderítettem, mi történt Kincaiddel, a bal kezem zsibbadni kezdett, ha húsz percnél hosszabban játszottam. Valami csigolyaprobléma. Hát azóta nem dolgozom. De ember, azóta is kísért az a történet, amit elmesélt magáról, meg arról az asszonyról. Ezért minden kedd este előveszem a szaxit, és eljátszom a dalt, amit neki írtam. Itt játszom, magamnak. És miközben játszom, valamiért mindig ránézek arra a képre, amit tőle kaptam. Van benne valami, nem tudom mi, amitől nem vagyok képes levenni a szemem róla, miközben játszom azt a dallamot. Csak állok a félhomályban, sír az az öreg szaxi, én meg játszom azt a dalt egy Robert Kincaid nevű férfinak és egy asszonynak, akit Francescának nevezett. Vége