ÖRÖKÉJ első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

ÖRÖKÉJ

első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

Írta: Claudia Gray A mű eredeti címe: Evernight Fordította: Bosnyák Viktória Szerkesztette: Szakái Gertrúd A borítót tervezte: Balogh József A művet eredetileg kiadta: HarperCollins Children’s Books, HarperCollins Publishers Ltd., New York A fordítás a HarperCollins Ltd. engedélyével készült. Copyright © 2008 by Amy Vincent

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 053 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www. konyvmolyképő. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Először is köszönet illeti a szerkesztőmet, Clare Huttont, aki komoly kockázatot vállalt egy kezdő íróval, amit ez a kezdő író nagyra értékel. Szeretném megköszönni azok bölcs tanácsait is, akik elsőként olvasták a kéziratot, vagyis Calista Brill, Michele De France és Naomi Novik. Edy Moulton és Ruth Hanna nem csak a kézirat első olvasói közt voltak, de már jó ideje fáradhatatlanul dolgoznak velem, támogatva jó írói megérzéseimet, de könyörtelenül rámutatva leggyengébb pontjaimra. A támogatás hasznos volt, a könyörtelenség elengedhetetlen. Más barátaim, úgy mint Lara Bradley, Mandy Collums, Francesca Coppa, Rodney Crouther, Amy Fritsch, Jen Heddle, Jesse Holland, Eli Nelson, Stephanie Nelson, Tara O’Shea, Jessica Ross, Whitney Raju és Michele Tepper kitartóan biztattak. Ashelee Gahagan elkísért Massachusettsbe tanulmányútra, és igyekezett vámpírszemmel nézni a vidéket, ami nem kis teljesítmény. Robin Rue nagylelkűen kalauzolt a könyvkiadás világában, s nagy hasznomra voltak meglátásai. Abban is szerencsés voltam, hogy családom – Anyu, Apu, Matthew, Melissa és Elijah – minden erejével támogatott. Legfőképpen pedig ügynökömnek, Diana Foxnak szeretnék köszönetet mondani, hiszen ő javasolta elsőként, hogy írjak valami vámpírosat. Ő előbb hitt bennem, mint én saját magamban, amiért örökké hálás leszek neki. Végezetül pedig a jó szerencse úgy hozta, hogy sok okos ember elolvasta, kritizálta, vitatta és tett fel keresztkérdéseket

az évek során könyvemmel kapcsolatban, amiből rengeteget tanultam. Egy szó mint száz, szívből köszönöm mindenkinek, aki valaha is arra áldozta az idejét, hogy véleményt mondjon arról, amit írtam.

Előszó A LÁNGOLÓ NYÍLVESSZŐ A FALBA FÚRÓDOTT. Tűz van! A közösségi ház régi, kiszáradt fája egy pillanat alatt kapott lángra. Sötét, olajos füst töltötte be a levegőt, kaparta a tüdőmet, fojtogatott. Körülöttem új barátaim rémülten kiáltoztak, mielőtt megragadták volna fegyvereiket, és felkészültek volna az élethalálharcra. S mindez miattam! Egyik nyíl a másik után hasította át a levegőt, s szította a lángokat egyre magasabbra. A hamu ködén át kétségbeesetten kerestem Lucas szemét. Tudtam, hogy bármi áron megvéd, de maga is veszélyben van. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha történne vele valami, miközben engem próbál megmenteni. Megragadtam a kezét, és a korommal teli levegőtől köhögve rohantunk az ajtó felé. Már vártak bennünket. A lángok előtt kirajzolódott a sötét, vészjósló alakok sora. Egyikük sem suhogtatott fegyvert; anélkül is elég fenyegetőek voltak. Értem jöttek. Azért jöttek, hogy megbüntessék Lucast, amiért megszegte a szabályaikat. Ölni jöttek. Mindez miattam történik. Az én hibám lesz, ha Lucas meghal.

Nem volt hová bújni, merre menekülni. Ott sem maradhattunk, hiszen körülöttünk tomboltak a lángok, s már így is a bőrünket perzselte a forróság. Hamarosan beszakad a mennyezet, és mindannyiunkat összezúz. Vámpírok vártak ránk odakint.

Első fejezet AZ ISKOLAÉV ELSŐ NAPJA VOLT, vagyis az utolsó lehetőségem a szökésre. A hátizsákom nem volt dugig túlélőfelszereléssel, és a pénztárcám sem dagadt a készpénztől, hogy repülőjegyet vehessek valahol, és egyetlen barátom sem várt rám az úton egy autóval, amin megszökhetek. Gyakorlatilag nem volt semmim, amit a legtöbb épeszű ember „tervnek” nevezne. De nem számított. Semmi esetre sem maradhattam az Evernight Akadémián. A szűrt reggeli fény még alig jelent meg az égen, amikor magamra kaptam a farmeremet, és belebújtam egy meleg, fekete pulcsiba – ilyen korán reggel és ilyen magasan a hegyek közt már szeptemberben is hideg van. Hosszú, vörös hajamat hevenyészett kontyba fogtam össze, és fölhúztam a hegymászó bakancsomat. Úgy éreztem, hangtalanul kell mozognom, pedig felesleges volt amiatt aggódnom, hogy felverem álmukból a szüleimet. Finoman szólva nem éppen korán kelők. Úgy fognak aludni, mint a bunda, amíg az ébresztőóra meg nem szólal, addig pedig még van két órám. Így jelentős előnyre tehetek szert. A hálószobám ablaka előtti vízköpő dühösen bámult rám, s nyílt grimasza kimutatta agyarait. Fogtam a farmerdzsekimet, és nyelvet öltöttem rá. – Te talán jó helyen vagy itt, az Elátkozottak erődjében –

motyogtam. – Érezd jól magad! Indulás előtt beágyaztam. Erre legtöbbször csak hosszas veszekedés után vagyok hajlandó, de most meg akartam tenni. Tudtam, hogy úgyis a frászt hozom majd a szüleimre, így a takaró kisimítása némi jóvátételnek tűnt. Ők ezt valószínűleg nem tekintik majd annak, de azért megcsináltam. Miközben felráztam a párnákat, hirtelen bevillant egy furcsa kép valamiről, amit előző éjjel álmodtam, s olyan eleven és kézzelfogható volt, mintha még mindig álmodnék: Vérszínű virág. Fütyül a szél a körülöttem álló fák között, kegyetlenül korbácsolva az ágakat. Fejem felett a viharos ég dühös felhőkkel terhes. Szélfútta hajamat félresimítom az arcomból. Csak a virágot akarom látni. Minden egyes esőcsepp gyöngyözte szirom élénkvörös, karcsú és éles, mint némely trópusi orchidea. A virág azonban buja és telt is egyben, s olyan közel ül az ághoz, mint a rózsa. Ennél a virágnál különlegesebb, megbabonázóbb dolgot még sosem láttam. Meg kell szereznem. Miért borzongok ettől az emléktől? Csak egy álom volt. Nagy levegőt vettem, és összpontosítottam. Ideje indulni. Az oldaltáskám már várt, előző este bepakoltam. Csak néhány dolog volt benne: egy könyv, napszemüveg és egy kis zsozsó, ha esetleg egészen Rivertonig el kellene jutnom, ami a környéken a legcivilizáltabb helynek számít. Ezzel megvan a napi programom. Nem szöktem meg. Legalábbis nem igazán úgy, ahogy az ember szokta, új múlttal és új névvel, új életet kezd, mondjuk beáll egy cirkuszba, vagy valami. Én csak fel akartam magamra hívni a figyelmüket. Az első pillanattól fogva, amikor a szüleim azt javasolták, hogy jöjjünk az Evernight Akadémiára – ők tanárként, én mint tanuló –, elleneztem a dolgot. Egész életemben ugyanabban a kisvárosban éltünk, és ötéves korom óta ugyanabba az iskolába jártam, ugyanazokkal az emberekkel voltam körülvéve. Ez nagyon meg is felelt nekem. Vannak, akik szeretnek ismerkedni, akik beszélgetésbe elegyednek bárki

idegennel, és egykettőre új barátokat szereznek, de én sosem tartoztam közéjük. De még mennyire, hogy nem! Muris, hogy amikor azt mondják valakire, hogy „félénk”, legtöbbször mosolyognak. Mintha cuki dolog lenne, valami vicces kis szokás, amit az ember idővel kinő, mint a foghíjas mosolyt, amikor kinőnek a maradandó fogai. Ha tudnák, milyen érzés valóban félénknek lenni, nem csupán az első pillanatokban bizonytalankodni, nem mosolyognának. Ha tudnák, milyen érzés, amikor az embernek összerándul a gyomra, izzad a tenyere, vagy képtelen egyetlen értelmes mondatot is kinyögni! Ebben nincs semmi cuki. A szüleim sosem mosolyogtak, amikor kimondták. Okosabbak voltak annál, s én mindig is úgy éreztem, hogy megértenek, egészen addig, amíg tizenhat éves koromban úgy nem döntöttek, hogy elérkezett az idő, hogy így vagy úgy kinőjem. Van-e erre megfelelőbb hely egy bentlakásos iskolánál, főleg, ha még ők is velem jöhetnek? Valamennyire megértettem az indokaikat. De csak elméletileg. Abban a pillanatban, amikor megérkeztünk az Evernight Akadémia elé, és megláttam ezt a hatalmas, ormótlan, álgótikus kőmonstrumot, tudtam, hogy semmi esetre sem fogok ide járni. Anya és apa nem hallgattak rám. De most kénytelenek lesznek. Lábujjhegyen osontam át az apró szolgálati lakáson, ahol egy hónapja laktunk a szüleimmel. Csukott hálószobaajtajuk mögül kihallatszott anyu halk horkolása. Vállamra vettem a táskát, lassan lenyomtam a kilincset, és elindultam lefelé. Az Evernight egyik tornyának legtetején laktunk, ami jobban hangzik, mint amilyen. Ez azt jelenti, hogy le kellett botorkálnom a több mint kétszáz éve kifaragott kőlépcsőkön, melyeket egyenetlenné koptatott az idő. A hosszú csigalépcsőnek kevés ablaka volt, a világítást pedig még nem kapcsolták fel, így a sötétben nehezen haladtam. Amikor kinyújtottam a kezem a virág felé, megzörrent a sövény. A szél–gondoltam, pedig nem az volt. A sövény növekedett. Olyan gyorsan nőtt, hogy szabad szemmel is láttam. A levelek tövéből indák és tüskék fakadtak ágas-bogas kuszaság-

ban. Még mielőtt futásnak eredhettem volna, a sövény teljesen körülvett, ágak, levelek és tövisek fala ejtett foglyul. Nem volt megfelelő a pillanat, hogy rémálmaim újra leperegjenek a szemem előtt. Nagy levegőt vettem, és mentem tovább lefelé, míg le nem értem a földszinti nagyterembe. Impozáns hely volt, melynek célja, hogy ihletet adjon, vagy legalábbis lenyűgözzön: márványpadló, magas, boltozatos menynyezet, és a földtől a gerendázatig érő ólomüveg ablakok, másmás kaleidoszkópra emlékeztető mintázattal, kivéve egyet, éppen középen, ami átlátszó üvegből volt. A nap eseményeire már éjszaka mindent előkészítettek, mert a pódium már várta, hogy a hamarosan érkező diákok előtt Az igazgatónő elmondhassa évnyitó beszédét. Úgy tűnt, még senki más nincs ébren, vagyis nem volt senki, aki feltartóztasson. Egy rántással kinyitottam a nehéz, faragott kaput, és szabad voltam. Kora reggeli köd takarta be kékesszürkén a világot, amikor keresztülmentem az iskola parkján. Az Evernight Akadémia építésekor, az 1700-as években a környék még lakatlan volt. Bár mára már épült néhány kisváros elszórtan a közelben, egyik sem egy ugrásra volt az Evernighttól, és a hegyekre és sűrű erdőkre nyíló kilátás ellenére senki sem épített házat errefelé. Ki hibáztatná őket, amiért nem akarnak ennek a helynek a közelében élni? Hátrapillantottam az iskola magas kőtornyaira. Mindkettőn vízköpő szörnyek kifacsarodott alakjai tekeregtek. Megborzongtam. Még néhány lépés, és lassan elnyeli őket a köd. Az Evernight ott tornyosult mögöttem. Magas kőfalai jelentették az egyetlen akadályt, melyet a tövisek képtelenek voltak áttörni. Be kellett volna futnom az iskolába, de nem tettem. Az Evernight fenyegetőbb volt, mint a tüskék, és különben sem hagytam volna veszni a virágot. A rémálmom kezdett valósabbnak tűnni a valóságnál. Kellemetlen érzéssel fordultam el az iskolától, és futásnak eredtem. Menekültem a parkból, és bejutottam az erdőbe. Mindjárt vége az egésznek – mondogattam magamban, miközben a bokrok között igyekeztem utat törni. Lehullott fenyő-

ágak ropogtak a lábam alatt. Bár csupán alig kétszáz méterre voltam a kaputól, sokkal távolibbnak éreztem. A sűrű ködtől úgy tűnt, mintha máris az erdő mélyén járnék. Anyu és Apu majd felébred és rájön, hogy eltűntem. Végre be fogják látni, hogy nem tehetik ezt velem. Utánam jönnek, és persze dühösek lesznek, amiért rájuk ijesztettem, de meg fogják érteni. Végül mindig mindent megértenek, igaz? Aztán elmegyünk innen. Itt hagyjuk az Evernight Akadémiát, és soha, de soha nem jövünk vissza. A szívverésem felgyorsult. Minden lépéssel, mely távolabb vitt az Evernighttól, egyre jobban féltem. Amikor mindezt kiterveltem, még jó ötletnek tűnt. Nem lehet semmi baj! Most, hogy megtettem és teljesen egyedül az erdőben a vadon sűrűje felé futottam, már nem voltam ebben olyan biztos. Talán nem is volt értelme megszöknöm. Talán visszarángatnak oda, bármit is teszek. Megdördült az ég. A szívem hevesebben vert. Utoljára fordítottam hátat az Evernightnak, és néztem az ágon remegő virágra. A szél letépett róla egyetlenegy szirmot. Ahogy benyúltam a virágért, a bőrömet fájdalmas korbácsütésként tépték a tövisek, de nem adtam fel, nem húztam vissza a kezemet. Amikor azonban az ujjam hegyével megérintettem a virágot, az azonnal megsötétedett, elhervadt, és megszáradt, minden egyes szirma megfeketedett. Futásnak eredtem, s igyekeztem a lehető legmesszebbre kerülni az Evernighttól. A rémálmom nem hagyott nyugodni: megrémisztett ez a hely. Féltem, és kiüresedettnek éreztem magam. Ha elkerülök innen, jobban leszek. Lihegve néztem hátra, hogy lássam, milyen messzire jutottam. Ekkor egy férfit vettem észre az erdőben, aki csak homályosan látszott a ködben hosszú, sötét kabátban, talán húszlépésnyire tőlem. Amint megláttam, felém iramodott. Addig a pillanatig nem tudtam, mi a félelem. Most hirtelen belém hasított a jéghideg rémület, s csak ekkor derült ki, milyen gyorsan tudok futni valójában. Nem sikoltottam, semmi értelme sem lett volna, hiszen azért mentem az erdőbe, mert

tudtam, hogy ott senki se talál rám. Ennél nagyobb ostobaságot még sosem követtem el, s most úgy tűnt, ez lesz életem legutolsó rossz döntése. Még a mobilomat sem használhattam, hisz idefent nem volt térerő. Nincs segítség! Eszelősen futnom kellett. Hallottam a férfi lépteit, ahogy ágakat tör le és levelek recsegnek a talpa alatt. Egyre közeledett. Jesszusom, milyen gyors! Hogy futhat valaki ilyen gyorsan?! Megtanítottak rá, hogy hogyan védd meg magad – gondoltam. – Tudnod kellene, mi a teendő ilyen helyzetben! De nem emlékeztem rá. A rettegés elborított, nem bírtam gondolkodni. Ágak tépték a dzsekim ujját, és akadtak bele a kontyomból kiszabadult tincsekbe. Megbotlottam egy kőben, a fogaim a nyelvembe mélyedtek, de csak rohantam tovább. És mégis egyre közelebb került hozzám. Túl közel. Gyorsítanom kell! De már képtelen voltam egy kicsivel is gyorsabban futni. És akkor elkapott, derékon ragadott, és magával rántott. – Jaj! – kiáltottam fulladozva. Hanyatt estem, ő pedig teljes súlyával rám zuhant, ahogy a lábunk összegabalyodott. A tenyerét a számra tapasztotta, de a karomat ki tudtam szabadítani. A régi sulimban önvédelem szakkörön azt sulykolták belénk, hogy szemre támadjunk, vagyis egyszerűen nyomjuk ki a fazon szemét. Mindig azt hittem, ha kell, meg tudom tenni, hogy megvédjem magam, vagy valaki mást, de most bármennyire rettegtem is, nem voltam biztos benne. Behajlítottam az ujjaimat, s próbáltam összeszedni a bátorságomat. Ebben a pillanatban a srác suttogva megszólalt: – Láttad, ki üldözött? Néhány másodpercig csak bámultam rá. Elvette a kezét a számról, hogy válaszolhassak. A teste rám nehezedett, s forgott velem a világ. Végül sikerült kinyögnöm: – Mármint rajtad kívül? – Rajtam kívül? – Fogalma sem volt, miről beszélek. Lopva hátrakémlelt, mintha védekezni akarna. – Úgy bukkantál fel, mintha menekülnél valaki elől. – Én csak futottam. Rajtad kívül senki sem üldözött.

– Te tényleg azt hitted... – A srác ebben a másodpercben elhúzódott tőlem, s szabad voltam. – A fenébe! Sajnálom. Nem akartam... A francba, biztosan halálra ijesztettelek. – Te azért futottál utánam, hogy segíts? – ki kellett mondanom, hogy elhiggyem. Sietve bólintott. Az arca még mindig közel volt az enyémhez, túl közel, eltakarva minden egyebet. Mintha rajtunk kívül semmi sem létezett volna, csak a kavargó köd. – Tutira rád hoztam a frászt, és igazán sajnálom. Tényleg azt hittem... A szavai nem segítettek: ahelyett, hogy jobban lettem volna, egyre jobban szédültem. Levegő kellett, csend, olyasmi, amiről szó sem lehetett, amíg ott volt mellettem. Rámutattam, és olyat mondtam neki, amit még jóformán soha senkinek, egész életemben. Idegennek legalábbis garantáltan nem... – És most... pofa be! Befogta. Sóhajtva ejtettem vissza a fejemet a földre. Az öklömmel a szememet nyomtam olyan erősen, hogy vöröset láttam. Éreztem a vér ízét, s a szívem még mindig úgy kalapált, hogy a bordáim remegni látszottak. Be is pisilhettem volna az ijedségtől, a mostani helyzetnél már csak az lett volna megalázóbb. Mélyeket lélegeztem, míg elég erősnek nem éreztem magam, hogy felüljek. A srác még ekkor is ott volt mellettem. – Miért döntöttél le a lábamról? – nyögtem ki nagy nehezen. Azt hittem, fedezékre van szükségünk, hogy elbújjunk az üldöződ elől, bárki legyen is az. Csak aztán kiderült, hogy... – feszengett – senki sem üldözött. Behúzta a fejét, s most először tudtam jól szemügyre venni. Korábban nem volt időm észrevenni rajta bármit; hiszen ha az embernek az az első benyomása valakiről, hogy egy „pszichopata gyilkos”, akkor nincs kedve a részleteket elemezni. Most azonban láttam, hogy nem felnőtt férfi, ahogy feltételeztem. Bár magas volt és széles vállú, de fiatal. Talán velem egykorú. Egyenes, a homlokát eltakaró aranybarna haja összekócolódott

az üldözésben. Szögletes, erős álla és ruganyos, izmos teste volt, meg elképesztően sötétzöld szeme. Hosszú, fekete kabátot, kitaposott fekete bakancsot, fekete szövetnadrágot és V-kivágású sötétvörös pulóvert viselt. A legfeltűnőbb azonban a pulóverén díszlő címer volt – két hímzett holló trónolt egy ezüst kard két oldalán. Az Evernight címere. – Ide jársz a suliba? – mondtam. – Ide fogok. – Halkan beszélt, mintha amiatt aggódna, hogy újra rám ijeszt. – És te? Bólogattam, aztán megráztam a fejem, hogy elrendeződjön összekócolódott hajam, s nekiláttam újra feltűzni. – Ez itt az első évem. A szüleim itt fognak tanítani. Nincs menekvés. Mintha meglepődött volna, mivel a homlokát ráncolva nézett rám, és egyszeriben bizonytalanná, kutatóvá váltak zöld szemei. Azonban egy pillanat alatt összeszedte magát, és kezet nyújtott. – Lucas Ross. – Ööö. Helló. – Fura érzés volt bemutatkozni valakinek, akiről öt perccel korábban még azt hittem, meg akar ölni. Tenyere széles és hűvös volt, és határozottan fogta a kezemet. – Bianca Olivier. – Rettentő gyors a pulzusod – motyogta Lucas. Az arcomat fürkészte, amitől újra ideges lettem, de ez sokkal kellemesebb idegesség volt. – Na, jó. Ha nem üldözött senki, akkor miért rohantál úgy? Mert nekem nem reggeli kocogásnak tűnt. Hazudtam volna, ha eszembe jut bármiféle hihető magyarázat, de nem jutott. – Korán keltem, hogy... megpróbáljak megszökni. – Rosszul bánnak veled a szüleid? Bántanak? – Nem! Semmi ilyesmi – kellemetlen volt a feltételezése, de aztán rájöttem, hogy nem is gondolhatott mást. Mi másért vágtatna egy teljesen normális ember az erdőn át, napkelte előtt, úgy, mintha veszélyben volna az élete? Csak most ismerkedtünk meg, így talán még teljesen normálisnak gondolt. Úgy

döntöttem, nem említem be-bevillanó rémálmomat, mert az valószínűleg az őrület felé billentené a mérleg nyelvét. – De én nem akarok ebbe a suliba járni. Szerettem az otthonunkat, és különben is az Evernight Akadémia olyan... olyan... – Kísérteties... – Aha. – És hová indultál? Megszervezted, hogy legyen munkád vagy valami? Elvörösödtem, és nem csak a kimerítő futástól. – Hát, nem. Igazából nem szöktem meg. Csak fel akartam hívni magamra a figyelmüket. Vagy valami ilyesmi. Gondoltam, ha ezt megteszem, a szüleim végre felfogják, hogy menynyire nem akarok itt lenni, és talán elmehetnénk innen. Lucas egy pillanatig pislogott, majd elvigyorodott. Mosolya az összes bennem felgyülemlett fura energiát félelemből kíváncsiságra, sőt izgalommá változtatta át. – Mint én a csúzlimmal. – Tessék? – Amikor ötéves voltam, azt gondoltam, hogy az anyám gonosz velem, s úgy döntöttem, megszököm. Magammal vittem a csúzlimat, mert tudod, nagy, erős férfi voltam. Tudtam gondoskodni magamról. Azt hiszem zseblámpa és egy csomag keksz is volt nálam. Zavarom ellenére elmosolyodtam. – Azt hiszem, te jobban csomagoltál, mint én. – Otthagytam a házat, és elmentem egészen... a kert leghátsó sarkáig. Ott aztán lecövekeltem. Ott is maradtam egész álló nap, amíg esni nem kezdett. Esernyőt elfelejtettem magammal vinni. – Hiába tervelted ki olyan jól – sóhajtottam. – Tudom. Tragikus. Visszamentem a házba csuromvizesen, a gyomrom fájt attól a kábé húsz töltött keksztől, amit megettem, anyám pedig – aki okos nő, akkor is, ha néha a falra mászom tőle – úgy tett, mintha mi sem történt volna. – Lucas vállat vont. – A te szüleid is úgy fognak tenni. Ugye tudod? – Most már tudom. – A torkom összeszorult a csalódottság-

tól. Valójában végig tudtam. Egyszerűen csak tennem kellett valamit, inkább elkeseredésemben, mint azért, hogy üzenjek vele a szüleimnek. Ekkor Lucas valami elképesztőt kérdezett: – Akarsz igaziból elhúzni innen? – Mármint... megszökni? Komolyan megszökni? Bólogatott, és komolyan nézett rám. De nem gondolta komolyan. Az kizárt dolog. Nyilván azért kérdezte, hogy visszatérítsen a valóságba. – Nem – ismertem be. – Vissza fogok menni, felkészülök az iskolára, mint egy jó kislány. Megint ott ült arcán az a vigyor. – Senki nem mondta, hogy jó kislánynak kell lenned. Attól, ahogy ezt mondta, egészen felforrósodott mindenem, s majd elolvadtam. – Csak hát... nem hinném, hogy... valaha is be tudnék illeszkedni az evernightosok közé. – Én nem rágódnék ezen. Talán jó is, ha az ember nem tartozik közéjük. Komolyan és áthatóan nézett, mintha lehetne más ötletem is a hovatartozásommal kapcsolatban. Ennek a srácnak vagy nagyon tetszem, vagy csak kitalálom az egészet, annyira akarom, hogy kedveljen. Túlságosan tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy eldöntsem. Igyekeztem feltápászkodni. Amikor már Lucas is állt, megkérdeztem: – És te mit csináltál? Mármint amikor észrevettél engem. – Mint mondtam, azt hittem, bajban vagy. Van errefelé néhány durva alak. Nem mindenki tud uralkodni magán – mondta, és leszedett néhány fenyőtűt a pulcsijáról. – De úgy látszik, túlreagáltam. Eluralkodtak rajtam az ösztönök. Bocs! – Semmi vész. Komolyan. Felfogtam, hogy csak segíteni akartál. Úgy értem, mit csináltál, mielőtt megláttál. Az évnyitóig még van néhány óra. Irtóra korán van. A diákoknak tíz körül kell gyülekezniük. – Sosem érdekeltek az előírások.

Ez érdekesen hangzott. – Szóval korán kelő vagy, és számodra már elkezdődött a nap? – Nem igazán. Még le sem feküdtem. – Fantasztikus volt a mosolya, s észrevettem, hogy tudja is használni. Nem bántam. – Anyám nem tudott elhozni. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy üzleti úton van. Az éjszakai vonattal jöttem, s gondoltam, elsőként sétálok fel ide. Legalább megmenthetek néhány bajba jutott lányt. Amikor eszembe jutott, milyen gyorsan futott utánam, és rájöttem, hogy ezt azért tette, hogy az életemet mentse, az emlék átértékelődött. – Te miért jöttél az Evernightba? Én a szüleim miatt estem csapdába, de te biztosan mehettél volna máshová is. Valami jobb helyre. Vagyis bárhova máshova. Úgy tűnt, Lucas tényleg nem tudja, mit feleljen erre a kérdésre. Menet közben félrehajtotta az ágakat, hogy az arcomba ne csapódjanak. Azelőtt még soha senki nem tette szabaddá nekem az utat. – Ez hosszú történet. – Nem sietek vissza. Különben is van egypár óránk, amit el kell ütnünk az évnyitó előtt. Lucas lehajtotta a fejét, de a szemét nem vette le rólam. Volt a mozdulatában valami tagadhatatlanul szexis, bár a szándékosságában nem voltam biztos. A szeme majdnem pontosan olyan zöld volt, mint az Evernight tornyain kúszó borostyán. – De ez amolyan titokféleség is. – Tudok titkot tartani. És ugye te is titokban fogod tartani ezt az egész dolgot? Azt, hogy megszöktem, és kitört a frász... – Sosem mondom el senkinek. – Néhány másodperc gondolkodás után végül mesélni kezdett. – Egy ősöm majdnem százötven évvel ezelőtt ide akart járni. Azt hiszem, úgy is mondhatjuk, hogy kivágták – nevetett, amitől olyan érzésem támadt, mintha a napsugarak áttörtek volna a lombok között. – Szóval az én feladatom helyreállítani a család becsületét. – Ez nem igazság. Nem lenne szabad ahhoz igazítanod min-

den döntésedet, hogy az ősöd mit csinált vagy mit nem. – Nem minden döntésemet. A zoknimat magam választhattam. Elmosolyodtam, amikor felhúzta a nadrágszárát, hogy megmutassa a durva, fekete bakancsból kikandikáló rombuszmintás zoknit. – Miért rúgták ki az ük-ük-valakidet? Lucas bánatosan csóválta a fejét. – Párbajba keveredett már az első héten. – Párbajba? Valaki megsértette a becsületét? – Igyekeztem felidézni magamban, amit a romantikus regényekből és filmekből tudtam a párbajról. Csak annyi volt világos, hogy Lucas története egyértelműen sokkal érdekesebb az enyémnél. – Vagy talán egy lány miatt? – Elég gyorsnak kellett volna lennie ahhoz, hogy már az iskolaév első napjaiban megismerkedjen egy lánnyal. – Elhallgatott, mintha csak most jönne rá, hogy az iskolaév első napja van, és máris megismerkedett velem. Valamiféle vonzódást éreztem, mintha valami fizikailag vonzana felé, de aztán Lucas elfordult, és az Evernight tornyait kezdte bámulni, melyek alig látszottak ki a fenyőágak közül. Mintha maga az épület sértette volna meg. – Bármi lehetett. Akkoriban egy porszem miatt is párbajoztak. A családi legenda szerint a másik srác kezdte, na nem mintha számítana. Mit számít az, hogy túlélte, de kitörte a nagyterem egyik ólomüveg ablakát! – Hát persze. Van egy, ami csak egyszerű ablaküveg, és nem értettem, miért. – Most már tudod. Az Evernight kapuja azóta zárva van a családom előtt. – Mostanáig. – Mostanáig – hagyta rám. – És nem bánom. Azt hiszem, sokat tanulhatok itt. Bár ez nem jelenti azt, hogy szeretnem kell ezt az iskolát. – Én még abban sem vagyok biztos, hogy van benne bármi is, amit szeretek – vallottam be. Téged kivéve – tette hozzá a fejemben egy hang, mely egyszeriben igen vakmerő lett.

Lucas pedig mintha meghallotta volna a hangot. Volt valami a pillantásában, ahogy visszanézett rám. Markáns arcával és iskolai egyenruhájában átlagos amerikai fiúnak kellett volna tűnnie, de erről szó sem volt. Az üldözés alatt, és az azt követő pillanatokban, amikor azt hittem, élethalálharcot fogunk vívni, láttam benne valami felszín alatt megbúvó vadságot. – Szeretem a vízköpő szörnyeket, a hegyeket és a friss levegőt. Egyelőre ennyi. – Tetszenek neked a vízköpők? – Szeretem, ha a szörnyek kisebbek nálam. – Így még sosem gondoltam rájuk. – Elértük az iskola parkjának szélét. Most már tűzött a nap, s éreztem, hogy az iskola ébredezik, felkészül diákjai érkezésére, hogy elnyelje őket boltíves kapualja. – Rettegek ettől. – Még nincs késő megszökni, Bianca – jegyezte meg Lucas könnyedén. – Nem akarok megszökni. Csak nem akarom, hogy ennyi idegen vegyen körül. Idegenek közt soha nem vagyok képes normálisan beszélni vagy viselkedni, vagy egyáltalán önmagam lenni. Mit mosolyogsz? – Úgy tűnik, mintha velem tudnál beszélni. Ezen magam is meglepődtem. Igaza volt. Hogy lehet ez egyáltalán? Dadogni kezdtem: – Veled... azt hiszem... gondolom annyira a frászt hoztad rám, hogy egyből elmúlt az összes félelmem. – Na látod, működik. – Aha. – Máris éreztem, hogy ennél többről van szó. Az idegenektől még mindig rettegtem, de ő nem volt idegen. Attól a perctől kezdve nem volt idegen, amikor rájöttem, hogy meg akarta menteni az életemet. Úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, mintha valahogy vártam volna az érkezését. – Vissza kellene mennem a szüleimhez, még mielőtt észreveszik, hogy eltűntem. – Ne engedd, hogy maceráljanak! – Nem fognak. Úgy tűnt, Lucas nem olyan biztos ebben, de bólintott, majd

távolabb lépett tőlem, és visszaaraszolt az árnyékba, miközben én kisétáltam a napfényre. – Akkor majd találkozunk. Búcsút akartam inteni neki, de már ott sem volt. Egy pillanat alatt eltűnt az erdőben.

Második fejezet AZ ADRENALINTÓL MÉG MINDIG REMEGVE MÁSZTAM FEL a hosszú csigalépcsőn a torony legmagasabban fekvő lakásához. Ezúttal nem igyekeztem halkan mozogni. Vállamról a földre csúsztattam az oldaltáskát, és a kanapéra zutytyantam. A hajamban még ott volt néhány falevél, úgyhogy azokat kibogarásztam. – Bianca, te vagy az? – jött ki a mamám a fürdőszobából, a fürdőköpenye övét csomózva. Álmosan mosolygott rám. – Korán keltél, hogy sétálhass egyet, drágaságom? – Igen – sóhajtottam. Ezek után nem sok értelme lett volna egy drámai jelenetnek. Utána apu is kijött. Megölelte anyut. – Képtelen vagyok elhinni, hogy a mi kislányunk már az Evernight Akadémiára jár. – Minden csupán egy pillanat műve volt – sóhajtott anyu. – Az ember minél öregebb, annál gyorsabban megy minden. – Tudom – ingatta a fejét apu. Felmordultam. Mindig így beszéltek, és azt játszottuk, hogy ez rettentően az idegeimre megy. Ilyenkor persze anyu és apu csak annál szélesebben mosolygott. – Túl fiatalnak látszanak ahhoz, hogy a szüleid lehessenek – mondogatta mindenki mifelénk a városban. Valójában azonban azt gondolták, hogy túl szépek. Mindkettő igaz volt. Anyu haja karamellszínű volt, apué olyan sötétvörös, hogy

majdnem feketének látszott. Átlagos magasságú volt, de izmos és erős. Anyunak mindene aprócska volt. Arca hűvös és ovális, mint egy antik kámea, apunak viszont szögletes volt az álla, és az orra úgy nézett ki, mint aki benne lehetett egy-két csetepatéban fiatal korában, de jól állt neki. És én? Vörös hajam volt, ami csakis vörösnek látszott, az arcom pedig inkább volt tésztaszerű, mint antik. Mindenhol, ahol a DNS-emnek jobb lett volna jobbra kanyarodnia, ott balra kanyarodott. A szüleim mindig azt mondták, hogy nagykoromban gyönyörű leszek, de ez amolyan tipikus szülői duma. – Akkor most jól bereggelizel – mondta anyu, és már ment is a konyhába. – Vagy már ettél valamit? – Még nem. Ekkor jöttem rá, hogy nem lett volna rossz ötlet enni valamit a nagy szökés előtt. Korgott a gyomrom. Ha Lucas meg nem állít, éppen az erdőben bolyonganék, és farkaséhesen kellene nekivágnom a hosszú útnak Rivertonba. Ennyit a nagy szökési tervemről. Hirtelen bevillant, ahogy Lucas feldönt, és ott gurulunk együtt a fűben és az avarban. Akkor megrettentem tőle, most pedig ha rágondoltam, megborzongtam ugyan, de ez teljesen más érzés volt. – Bianca! – apu hangja szigorúan csengett, mire bűnbánóan felnéztem. Valahogy megérezte, mire gondoltam? Azonnal rájöttem, hogy üldözési mániám van, de az nyilvánvaló volt, hogy mennyire komoly, amikor mellém ült. – Tudom, hogy nem örülsz, de az Evernight fontos része az életednek. Ilyen beszédeket tartott olyankor is, amikor kiskoromban be kellett vennem a köhögés elleni gyógyszert. – Most komolyan nincs kedvem újra ehhez a beszélgetéshez. Adrian, hagyd békén! – anyu a kezembe nyomott egy poharat, azután visszament a konyhába, ahonnan kihallatszott a serpenyőben készülő reggeli sercegése. – Különben is, ha nem sietünk, elkésünk az évnyitó előtti tanári eligazításról. Apu az órára nézett és felmordult. – Miért tartják az ilyesmit ilyen korán? Nem létezik, hogy

bárki szívesen van odalent hajnalok hajnalán. – Tudom – motyogta anyu. Nekik tizenkettő előtt minden túl korai. Mégis egész életemben tanárként dolgoztak, és küzdöttek a reggel 8 órai munkakezdés ellen. Miközben reggeliztem, ők készülődtek, és miután viccelődtek velem egy kicsit, amitől fel kellett volna vidulnom, egyedül hagylak az asztalnál. Ez ellen semmi kifogásom sem volt. Jóval azután, hogy lementek, és az óramutató közelebb vonszolódott az évnyitó időpontjához, még mindig ott ültem. Úgy gondoltam, hogy addig, amíg be nem fejezem a reggelit, nem kell találkoznom azzal a sok új emberrel. A tény, hogy Lucas odalent lesz – egy barátságos arc, egy pártfogó – segített egy kicsit. De nem sokat. Végül, amikor már nem húzhattam tovább az időt, a szobámba mentem, és átöltöztem az evernightos egyenruhába. Gyűlöltem. Azelőtt sosem kellett egyenruhát viselnem. De a legrosszabb az volt, hogy a szobámban újra eszembe jutott az előző éjszakai rémálom. Kikeményített fehér ing. Tövisek karmolják a bőrömet, korbácsolnak és azt mondják, forduljak vissza. Piros skót szoknya. A szirmok úgy kunkorodnak felfelé és feketednek meg, mintha tűzben égnének. Szürke pulóver az Evernight címerével. Oké, jó lesz most már abbahagyni a reménytelen morbiditást. Mondjuk pont most. Úgy döntöttem, legalább az iskolaév első napján úgy viselkedem, mint egy normális tizenéves, s így bámultam magam a tükörben. Az egyenruha nem nézett ki pocsékul rajtam, de azért nem is állt túl jól. Lófarokba fogtam a hajamat, kiszedtem belőle egy aprócska ágat, amit addig nem vettem észre, és úgy döntöttem, a külsőm megfelelő. A vízköpő szörny még mindig bámult, mintha azon tűnődne, hogy nézhet ki ilyen cikisen valaki. Vagy talán a szökési tervem teljes meghiúsulásán szórakozott. Legalább ezután már

nem kell látnom azt a randa kőpofáját. Kihúztam magam, és kimentem a szobámból. Utoljára. Mostantól már valójában nem az enyém. Már egy hónapja az iskolában laktunk a szüleimmel, vagyis volt elég időm, hogy az egész épületet jól megismerjem: a nagytermet és az első emeleti előadótermeket, amik után a két hatalmas torony következett. A fiúk az északi toronyban laktak néhány tanárral és két dohos irattárral együtt, ahová valószínűleg a régi papírokat rekkentették. A lányok a déli toronyban voltak elhelyezve, mint ahogy a többi tanári lakás is, köztük a családoméval. A főépület emeleti részén, a nagyterem felett voltak az osztálytermek és a könyvtár. Az Evernightot számtalanszor bővítették, és építettek hozzá az évek során, ezért egyes részei másmás stílusúak voltak, vagy nem is illettek a többihez. Voltak kanyargós folyosók, amelyek néha sehová sem vezettek. Toronyszobámból leláttam a tetőre, mely különböző ívek, zsindelyek és stílusok kusza keveréke Kiismertem magamat; csak így készülhettem fel arra, ami most következett. Elindultam újra lefelé a lépcsőn. Akárhányszor tettem meg ezt az utat, mindig úgy éreztem, legurulhatok a durva, egyenetlen lépcsőfokokon, s egészen a földszintig meg sem állnék. Hülyeség – mondtam magamban –, hervadó virágokról álmodni, vagy arról, hogy lezuhanok a lépcsőn. Ezeknél sokkal félelmetesebb dolog várt rám. A lépcsőházból a nagyterembe léptem. Ma kora reggel néma volt , olyan, mint egy katedrális. Most pedig dugig volt emberekkel, és hangosan visszhangzott. A lárma ellenére mintha lépteimet az egész teremben hallani lehetett volna; egy pillanat alatt több tucat arc fordult felém. Mintha mindenki a betolakodót bámulná. Ezzel az erővel neonbetűkkel is kiírhattam volna magamra, hogy „ÚJ GYEREK”. A többi diák olyan szoros köröket alkotott, amikben egy újonnan jött nem talált volna magának helyet, és sötét pillantásokat nyilalltak felém. Mintha ellátnának egészen a pánikban verdeső szívemig. Nem feltűnően, de mindannyian hasonlóak-

nak tűntek közös tökéletességükben. Minden lánynak fénylett a haja, akár vállára omolva hordta, akár rendes kis lesimított kontyba feltűzve. Minden fiú önbizalommal teltnek és erősnek tűnt, álarcként szolgáló mosollyal az arcán. Mindenki egyenruhát viselt, a pulóverek, szoknyák, blézerek és nadrágok minden elfogadható variációjában: szürkében, vörösben, skót kockásban, feketében. A hollós címert mindenki úgy viselte, mintha a tulajdona volna. Önbizalom, fensőbbségesség és lekicsinylés sugárzott belőlük. Ahogy ott álldogáltam a fal mellett, egyik lábamról a másikra állva, éreztem, ahogy elpárolog az önbizalmam. Senki nem köszönt. Egy szempillantás múlva folytatódott az általános hangzavar. Egy esetlen új lány nyilván nem érdemelt többet néhány pillanatnyi kíváncsiságnál. Égett az arcom a szégyentől, hiszen egyértelműen valami rosszat tettem, még akkor is, ha fogalmam sem volt, mit. Vagy máris érezték – úgy, ahogy én –, hogy nem igazán tartozom ide? Hol van Lucas? Nyakamat nyújtogatva kerestem a tömegben. Máris úgy éreztem, mintha el tudnám viselni mindezt, ha ő mellettem lenne. Talán őrültség volt így érezni egy fiú iránt, akit alig ismertem, de nem érdekelt. Lucasnak itt kellett lennie, de nem találtam. Teljesen egyedül éreztem magam ennyi ember között. Ahogy a terem távoli sarka felé oldalaztam, kezdett feltűnni, hogy néhányan ugyanabban a helyzetben vannak, mint én, vagy legalábbis ők is újak. Egy kesehajú, bronzosra lebarnult fiú annyira gyűrött volt, mintha az egyenruhájában aludt volna, de itt nem lehetett jó pontokat szerezni a csúcs lazasággal. Pulóvere fölött, de a zakója alatt nyitott hawaii inget viselt, melynek vidám csiricsárésága reménytelenül hatott az Evernightot betöltő félhomályban. Egy lány rövidre nyírt fekete hajával inkább fiúnak látszott, minthogy cuki manófrizurája lett volna. Olyan volt, mintha találomra, borotvával esett volna neki. A kelleténél két számmal nagyobb egyenruhát viselt, ami komikusan lógott rajta. A tömeg elhúzódott tőle , mintha valami

mágneses erő taszítaná őket. A lány akár láthatatlan is lehetett volna; még meg sem kezdődött a tanítás, és máris , fölöslegesnek bélyegezték. Hogyan lehettem olyan biztos benne? Mert éppen velem is ugyanez történt. Megrekedtem a tömeg szélén, megfélemlített a lárma, kis senkinek éreztem magam a kőfalú előcsarnokban, és ennél elveszettebb már nem is lehettem volna. Figyelem! – hallatszott egy csengő hang, amitől azonnal elült a zsivaj, és csend lett. Mind egy emberként fordultunk a nagyterem távolabbi vége felé, ahol Bethany igazgatónő lépett a dobogóra. Magas nő volt, aki sűrű, sötét haját a feje búbjára tornyozva viselte, mintha egyenesen a viktoriánus korból érkezett volna. Fogalmam sem volt, hány éves lehet. Csipkeszegélyes blúzát aranytű fogta össze a nyakánál. Ha valakit, aki ennyire szigorú, lehet egyáltalán szépnek nevezni, akkor szép volt. Akkor ismertem meg, amikor a szüleimmel beköltöztünk a szolgálati lakásba. Megijedtem tőle, amit azzal magyaráztam magamnak, hogy épp akkor ismertem meg. Ha lehet, most még inkább tiszteletet parancsoló volt. Amikor a szemem láttára, egy pillanat alatt, minden megerőltetés nélkül átvette az irányítást a teremnyi ember felett – ugyanazok felett, akik néma egyetértésben kiközösítettek, még mielőtt kigondolhattam volna, hogy mit mondjak – rájöttem, hogy Bethany igazgatónőnek hatalma van. Nem csak olyasfajta hatalom, ami az igazgatói pozícióval jár, hanem valódi, belülről fakadó hatalom. – Üdvözlök mindenkit az Evernightban – mutatott körbe kinyújtott karral a teremben. Körmei hosszúak és áttetszőek voltak. – Vannak, akik már tavaly is ide jártak. Mások bizonyára évek óta ismerik az Evernightot, talán családjuk elbeszéléséből, és mindig is szerettek volna ide tartozni. Az idei évben más új diákjaink is vannak, új felvételi filozófiánknak köszönhetően. Úgy gondoljuk, ideje, hogy diákjaink sokféle emberrel megismerkedjenek, akiknek változatos a családi hátterük, hogy jobban felkészülhessenek az iskola falain kívüli világ kihívásaira.

Mindenki, aki itt van, sokat tanulhat diáktársaitól, és bízom benne, hogy tisztelettel fognak bánni egymással. Ennyi erővel nagy, vörös betűkkel fel is festhette volna a falra, hogy: NÉHÁNYAN KÖZÜLETEK NEM VALÓK IDE. Nyilván az „új felvételi filozófia” volt felelős azért, hogy a szörfös srác és a tüsi hajú lány is itt volt. Nem is az volt a szándék velük, hogy igazi evernightosok legyenek. Csupán tapasztalatot jelentettek a nagy többségnek. Én nem estem bele ebbe a kategóriába. Csak a szüleim miatt voltam itt. Más szóval, még a kirekesztettek közé sem tartoztam. – Az Evernightban a diákokat nem gyerekekként kezeljük. – Bethany igazgatónő senkire sem nézett rá konkrétan, inkább úgy tűnt, elnéz felettünk, egy távoli pontot bámul, mégis mindent lát. – Önök azért jöttek ide, hogy megtanuljanak felnőttként működni a huszonegyedik században, és elvárjuk, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. Ez nem jelenti azt, hogy az Evernightban nincsenek szabályok. Úgy véljük, helyzetünkből fakadóan, a lehető legszigorúbb fegyelmet kell tartanunk. Magas elvárásokat támasztunk diákjainkkal szemben. Azt nem mondta, hogy milyen büntetésre számítson az, aki megbotlik, de valamiért úgy gondoltam, a legenyhébb büntetés az, ha tanítás után bent kell maradni. Izzadt a tenyerem. Elvörösödtem, és valószínűleg úgy álltam ott, mint egy jelzőrakéta. Megfogadtam, hogy erős leszek, és nem hagyom, hogy a tömeg befolyásoljon, no de ennyit a fogadalmakról. Úgy éreztem, a magas mennyezet és a falak mind rám szakadnak, és nem kapok levegőt. Anyu, ahogy azt már az anyukák szokták, valahogy észrevette, hogy baj van, anélkül, hogy intettem volna neki. Apuval a terem túlsó végében álltak, a tanári kar sorának túlvégén, arra várva, hogy bemutassák őket, s mindketten reménykedő mosolyt küldtek felém. Azt szerették volna látni, hogy jól érzem magam. Ez a reményük végleg betette nekem a kaput. Éppen elég volt szembesülni saját félelmemmel, anélkül, hogy az ő csaló-

dásukkal kellett volna foglalkoznom. Bethany igazgatónő folytatta. A tanítás holnap kezdődik. Ma mindenki foglalja el a szobáját! Ismerkedjenek meg új osztálytársaikkal! Ismerjék meg az épületet! Készüljenek fel a tanévre! Örülünk, hogy itt vannak, és reméljük, maximálisan ki fogják használni az Evernightban töltött időt! Taps töltötte meg a termet, amit Bethany igazgatónő visszafogott mosollyal fogadott, s szemét egy jól táplált macska komótos pislogásával hunyta le. Ezután mindenki még hangosabban kezdett beszélgetni, mint addig. Én csak egyvalakivel akartam beszélni, bár ő is volt az egyetlen, aki úgy nézett ki, mintha esetleg kíváncsi volna a mondanivalómra. Nagy nehezen, a fal mellett oldalazva eljutottam a terem túlsó végébe. Kétségbeesetten figyeltem a tömeget, kerestem Lucas bronzszínű haját, széles vállát és azokat a sötétzöld szemeket. Ha én őt keresem, ő meg engem, akkor csak meg fogjuk találni egymást előbb-utóbb. Annak ellenére, hogy rettegtem a tömegtől, és hajlottam arra, hogy eltúlozzam annak méretét, tudtam, hogy nincs kétszáz diáknál több. Ki fog tűnni a többiek közül – mondogattam magamban. – Nem olyan rideg és fennhéjázó, mint ezek. De hamarosan rájöttem, hogy ez nem igaz. Lucas nem volt fennhéjázó, de ugyanolyan jól nézett ki, ugyanolyan izmos volt a teste, és ugyanolyan tökéletes volt, mint a többiek. Nemigen tűnne ki ebből az impozáns tömegből, hanem természetes része volna. Velem ellentétben. A tömeg lassan feloszlott, ahogy a tanárok távoztak és a diákok szétszóródtak. Én addig álldogáltam ott, amíg már jóformán senki nem maradt rajtam kívül a nagyteremben. Biztos voltam benne, hogy Lucas megkeres. Tudja, mennyire meg vagyok ijedve, és felelősséget érez, amiért még jobban megijesztett. Biztosan köszönni akar nekem, vagy nem? Hát nem. Végül kénytelen voltam beletörődni, hogy elkerültük egymást. Kénytelen voltam megismerkedni a szobatársammal.

Lassan felballagtam a kőlépcsőn új cipőmben, melynek kemény talpa túlságosan hangosan kopogott. Legszívesebben felmentem volna egészen legfelülre, vissza a szüleim szolgálati lakásába. De tudtam, hogy ha megtenném, azon nyomban újra leküldenének. Vacsora után lesz rá időm, hogy összeszedjem a cuccaimat, és tényleg kiköltözzek. Egyelőre a legfontosabb a „beilleszkedés”. Igyekeztem szem előtt tartani a dolog pozitív oldalát. Talán a szobatársamat éppen annyira kitöri a frász ettől az iskolától, mint engem. Eszembe jutott az irtóra rövid hajú lány, s azt reméltem, ő lesz az. Ha olyasvalakivel laknék, aki szintén nem illik a képbe, valószínűleg minden könnyebb lenne. Egy merő szenvedés lesz egy idegennel lakni – egy ismeretlennel, aki mindig ott van, akkor is amikor alszom –, de azt reméltem, ez az érzés majd elmúlik. Abban már nem is reménykedtem, hogy barátra találok. Patrice Deveraux, ez állt az űrlapon. Igyekeztem a rövid hajú lányra ráragasztani a nevet, de nem nagyon illett rá. Bár még minden lehetséges volt. Kinyitottam az ajtót, és összerándult a gyomrom, amikor rájöttem, hogy a név nagyon is jól passzol szobatársamra. Szóval ő beleillik a képbe. Az evernightosok tökéletes mintapéldánya volt. Patrice bőre olyan volt, mint a folyó napfelkeltekor, a leghűvösebb, legpuhább barna. Göndör haját laza kontyba fogta, így jól látszott gyöngy fülbevalója és kecses nyaka. A fésülködőasztalnál ült, s miközben rám nézett, tovább rakosgatta körömlakkos üvegcséit. – Szóval te vagy Bianca – mondta. Se kézfogás, se ölelés, csak a körömlakkok koppantak a fésülködőasztalkán: halvány rózsaszín, korallvörös, dinnye, fehér. – Nem rád számítottam. Kösz szépen. – Én sem. Patrice felkapta a fejét, és szemügyre vett, s azon tűnődtem, vajon első pillantásra gyűlöljük-e egymást. Felemelte tökéletesen manikűrözött kezét, és sorolni kezdte:

– Használhatod a kölnimet, de az ékszereimet és a ruháimat nem. – Azt nem említette, hogy kölcsönvenné az én cuccaimat, de elég egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs. – Általában a könyvtárban fogok tanulni, de ha te itt akarsz dolgozni, csak szólj, és máshol beszélgetek a barátaimmal. Segíts nekem az olyan házi feladatokban, amikben jó vagy, és én is segítek neked. Biztosan sokat tudunk tanulni egymástól. Korrekten hangzik? – Teljesen. – Oké. Ki fogunk jönni egymással. Ha mindjárt mézesmázos lett volna velem, azt hiszem jobban begőzöltem volna. Így viszont némileg megnyugtatott, hogy ilyen tárgyilagos. – Örülök, hogy így gondolod – feleltem. – Tudom, hogy... mások vagyunk. Nem vitatkozott. – Itt tanítanak a szüleid, igaz? – Aha. A pletyka gyorsan terjed. – Nem lesz semmi baj. Majd ők vigyáznak rád. Megpróbáltam mosolyogni rá, és azt reméltem, igaza van. – Te voltál már itt, az Evernightban? – Nem. Ez az első alkalom – Patrice ezt úgy mondta, mintha felborítani az egész életét olyan egyszerű volna, mint belebújni egy márkás cipőbe. – Szép, nem? Nem fejtettem ki az épületről alkotott véleményemet. – De azt mondtad, vannak itt barátaid. – Hát persze. – Mosolya olyan finom volt, mint mindene, a barackszín ajakbalzsamtól a parfümjén át a fésülködőasztalkán szépen elrendezett körömlakkos üvegcsékig. – Courtney-t tavaly télen ismertem meg Svájcban. Vidette-tel akkor barátkoztunk össze, amikor Párizsban laktam. Genevievvel pedig egyszer együtt töltöttem a nyarat a Karib-szigeteken, talán St. Thomason? De lehet, hogy Jamaikában. Képtelen vagyok számon tartani az ilyesmit. Isten háta mögötti kisvárosunk unalmasabbnak tűnt, mint valaha.

– Szóval ti mind ugyanabban a körben mozogtok. – Nagyjából – Patrice mintha csak most ébredt volna rá, milyen furán érezhetem magamat. – Majd te is bele fogsz tartozni. – Bárcsak olyan biztos lennék ebben, mint te! – Á, majd meglátod. – Olyan világban élt, amelyben hétköznapiak voltak a végtelen trópusi nyarak. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha is részese legyek ennek. – Ismersz itt bárkit is? Mármint a szüleiden kívül. – Csak azokat, akikkel ma reggel találkoztam. – Vagyis Lucast és Patrice-t, ami összesen kettő. – Lesz idő bőven barátokat szerezni – mondta Patrice élénken, miközben nekilátott tovább pakolni: elefántcsontszínű selyemsálakat, szürkésbarna vagy galambszürke harisnyákat. Hová akar vajon ilyen elegáns dolgokat felvenni? Talán el sem tudja képzelni, hogy ezek nélkül utazzon. – Azt hallottam, itt jól lehet pasizni. – Pasizni? – Te már jársz valakivel? Szerettem volna Lucasról beszélni vele, de képtelen voltam. Akármi történt is Lucas és köztem az erdőben, az jelentett valamit, de ezek az érzések túlságosan frissek voltak ahhoz, hogy megosszam őket valakivel. Csak annyit mondtam: – Otthon nincs barátom. Kiskorom óta ismertem az összes fiút a régi sulimban, és emlékeztem rá, ahogy építőkockáztak, és gyurmát kentek a hajamba. Ettől valahogy képtelen voltam beleszeretni bármelyikükbe is. – Barátod – ajka felfelé kunkorodott, mintha ez a szó gyermetegnek tűnne neki. Pedig Patrice nem gúnyolódott. Egyszerűen csak túl fiatal és tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy komolyan vegyen. – Patrice? Courtney vagyok – kopogott be egy lány, és már be is nyitott, abban a biztos tudatban, hogy szívesen látják. Még Patrice-nél is szebb volt. Szőke haja majdnem a derekáig ért, és ilyen duzzadó ajkakat eddig még csak tévés sztárocskákon láttam, akik megengedhettek maguknak olyasmit, mint a

kollagén. Ugyanaz a skót szoknya, ami rajtam esetlenül lógott, az ő lábait csodálatosan hosszúnak mutatta. – Hú, a te szobád sokkal jobb, mint az enyém. Imádom! A szobák valójában nagyjából egyformák voltak – kétfős hálószoba, fehér kovácsoltvas ágyakkal, és kétoldalt faragott fiókos szekrénnyel. Az ablak az Evernighthoz legközelebbi fákra nézett, de nekem semmi különleges nem tűnt fel rajta. Azután eszembe jutott valami. – Közelebb vagyunk a fürdőszobához – mondtam. Courtney és Patrice úgy bámult rám, mintha valami illetlenséget követtem volna el. Talán túlságosan kifinomultak ahhoz, hogy elismerjék: szükségünk van a fürdőszobára? Kínomban folytattam: – Én még, izé, sosem használtam közös fürdőszobát. Mármint a szüleimmel igen, de nem – hányan is vagyunk – tizenkét másik emberrel. Reggelente őrültekháza lesz. Ezzel már nekik is egyet kellett érteniük, és minimum sopánkodniuk kellett volna miatta. Ehelyett Courtney kíváncsian vizslatott engem. Gondoltam, kíváncsisága normális, de azért azt kívántam, bárcsak mondana valamit. Ahogy összehúzott szemmel bámult, azt még fenyegetőbbnek éreztem, mint más idegenek tekintetét. – Ma éjjel kiszökünk a parkba – mondta Patrice-nek, elnézve mellettem. – Enni. Úgy is mondhatjuk: piknikezni. Az Evernightban a szabály az volt, hogy a diákok a saját szobájukban ettek. Ezt azzal magyarázták, hogy hagyomány, hiszen így volt, mielőtt a menzát feltalálták volna. A szülők a hetente a szobákba szállított spártai élelmiszer-szállítmány kiegészítésére szoktak küldeni ennivalós csomagot. Ez azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom főzni, a szüleimtől kapott kis mikró segítségével. Patrice nyilván nem rágódott ilyen földhözragadt problémákon. – Jól hangzik. Bianca, szerinted nem? Courtney jelentőségteljesen nézett rá; nyilván nem állt szándékában engem is meghívni. – Sajnálom – feleltem –, de a szüleimmel kell vacsoráznom.

Azért kösz, hogy megkérdezted. Courtney húsos ajkai majdhogynem kísértetiesek voltak, amikor vigyorra kunkorodtak. – Még mindig anyucival és apucival akarsz lógni? Csak nem cumisüvegből etetnek? – Courtney! – figyelmeztette Patrice, de láttam rajta, hogy tetszett neki. – Látnod kell Gwen szobáját! – mondta Courtney, és az ajtó felé húzta Patrice-t. – Sötét és barátságtalan. Szerinte akár várbörtön is lehetne. Elmentek, s az a kis törékeny kapcsolat, ami Patrice és köztem kialakult, pillanatok alatt szertefoszlott. Nevetésük visszhangzott a folyosón. Égő arccal menekültem ki új szobámból, el az emeletről, ahol a hálószobák voltak, és siettem fel a szüleim lakásába, hogy biztonságban legyek. Meglepetésemre minden további nélkül beengedtek. Még azt sem kérdezték, miért jöttem ilyen korán. Ehelyett anyu megölelgetett, apu pedig azt mondta: – Nézd meg, hogy jól összepakoltunk-e! Maradt még neked is mit elcsomagolnod, de már elkezdtük. Olyan hálás voltam, hogy sírni tudtam volna, de inkább bementem a szobámba, ahol nyugalomban, csendben és biztonságban lehettem. Már csak néhány téli holmi lógott a szekrényemben. Minden mást becsomagoltak apu öreg bőrládájába. Egy pillantást vetettem a neszesszerembe, s láttam, hogy az alapozó, a csatok, a sampon és minden más szépen el vannak rendezve benne. A könyveim nagy része itt marad, nem fért volna el a kollégiumi szoba kevés polcán. De a kedvenceimet, a Jane Eyre-t, az Üvöltő szeleket és az asztronómiai szöveggyűjteményt kikészítették, hogy bedobozolhassam. Beágyaztak, és az egyik párnán ott volt egy csomag olyasmikkel, amiket kitehetek a falamra, mint például képeslapok, melyeket a barátaim küldtek az elmúlt évek során, és néhány égbolttérkép, ami a régi házunkban lógott a falon. Ebbe a szobába azonban felakasztottak valamit, ami azt bizonyította, hogy ez továbbra is az én otthonom:

Klimt festményének, A Csóknak kis, bekeretezett poszterét. Hónapokkal ezelőtt megcsodáltam ezt a posztert egy üzletben, s nyilván meglepetésnek szánták az első tanítási nap alkalmából az új suliban. Először egyszerűen csak hálás voltam az ajándékért. De aztán le sem tudtam venni róla a szememet, és képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy még sosem láttam az eredetit. A Csók nagy kedvencem volt. Azóta imádom Klimtet, amióta anyu először mutatta meg nekem a festészeti albumait. Lenyűgözött, ahogy minden felületet és vonalat bearanyozott, és szerettem az általa létrehozott kaleidoszkópszerű képekből kitekintő sápadt arcokat. Most azonban más szemmel néztem ezt a festményt. Azelőtt sosem figyeltem fel arra, ahogy a pár egymás felé dől – a férfi fentről lehajolva, mintha legyőzhetetlen erő vonzaná a nő felé. A nő feje bágyadtan lóg, megadva magát a gravitáció erejének. Ajkai sápadt bőréhez képest sötétek, vérrel teltek. De ami a legszebb volt, hogy a kép háttere mintha már nem különült volna el a férfitól és a nőtől. Most úgy éreztem, mintha ez a gazdag, meleg köd a szerelmüket jelképezné, mely bearanyozza az őket körülvevő világot. A férfi haja sötétebb volt, mint Lucasé, mégis megpróbáltam a helyébe képzelni. Az arcomat forrónak éreztem – megint elvörösödtem, de ez másfajta pirulás volt. Hirtelen visszazökkentem a jelenbe, s olyan érzésem támadt, mintha álmot látnék. Sietve lesimítottam a hajamat, és vettem néhány nagy levegőt. Felismertem Glenn Miller String of Pearls-ét, ami a hifiből szólt. A big band zene mindig azt jelentette a számomra, hogy apu jó kedvében van. Akaratlanul is elmosolyodtam. Legalább egyvalaki közülünk szereti az Evernight Akadémiát. Amikor végre befejeztem a csomagolást, már majdnem vacsoraidő volt. Átmentem a nappaliba, ahol még mindig szólt a zene. Anyu és apu kicsit hülyéskedve táncolt – apu mű-szexisen csücsörített, anyu pedig fél kézzel tartotta fekete szoknyája szegélyét.

Anyu körbefordult apu karjaiban, aki hátradöntötte. Anyu mosolyogva szinte a földig hajtotta a fejét, amikor észrevett. – Drágaságom, hát itt vagy! – Még mindig fejjel lefelé volt, de apu talpra állította. – Sikerült összecsomagolni? – Igen. Kösz, hogy elkezdtétek helyettem. És köszönöm a képet is, gyönyörű. Összemosolyogtak a megkönnyebbüléstől, hogy legalább egy kicsit sikerült boldoggá tenniük. – Ma este igazi lakoma van – biccentett apu az asztal felé. – Anyád túlszárnyalta önmagát. Anyu nem nagyon szokott komolyabb dolgokat főzni, de ez az este egyértelműen különleges alkalom volt. Elkészítette minden kedvencemet, többet, mint amit meg tudnék enni. Ekkor jöttem rá, hogy majd kilyukad a gyomrom az éhségtől, hiszen nem ebédeltem, így a vacsora első felében kénytelenek voltak egymással beszélgetni. Túlságosan tele volt a szám ahhoz, hogy megszólaljak. – Bethany igazgatónő azt mondta, végre sikerült felújítaniuk a laboratóriumokat – mesélte apu két korty között. – Remélem, meg tudjuk nézni, még mielőtt a diákok bejönnek. Lehet ott olyan modern felszerelés is, amivel azt sem tudom, mit kezdjek. – Na, én épp ezért tanítok történelmet – felelt anyu. – A múlt nem változik. Csak egyre hosszabb lesz. – Ti fogtok tanítani engem? – kérdeztem, még mindig tele szájjal. – Nyeld le! – szólt rám apu jóformán automatikusan. – Majd holnap meglátod, a többiekkel együtt. –Hát jó. Nem volt jellemző rá, hogy ilyen kurtán-furcsán elintézzen, ami megdöbbentett. – Nem szokhatunk rá arra, hogy túl sok extra információt osszunk meg veled – mondta anyu kedvesebben. – Amennyire lehet, hasonlítanod kell a többi diákra, ugye tudod? Bár ő ezt könnyed megjegyzésnek szánta, engem mégis rosszul érintett, amit mondott.

– Ki van itt olyan, akivel lenne bennünk bármi közös? Azokra a gyerekekre hasonlítsak, akiknek a családja évszázadok óta ide jár? Vagy azokra, akik még annyira sem tudnak beilleszkedni, mint én? Melyik csoporthoz kellene tartoznom? Apu felsóhajtott. – Bianca, légy belátó! Nincs értelme újra ezen vitatkozni, ideje volt feladni, de képtelen voltam rá. – Rendben, tudom. Azért jöttünk ide, mert ez a javamat szolgálja. Hogyan szolgálhatja a javamat, hogy el kell jönnöm otthonról, és ott kell hagynom a barátaimat? Légy szíves ezt magyarázd el nekem még egyszer, mert még nem sikerült teljesen felfognom. Anyu a kezemre tette a kezét. – Azért tesz jót neked, mert még jóformán sosem tetted ki a lábad Arrowwoodból. Mert gyakorlatilag a környékről sem dugtad ki AZ orrod, hacsak nem kényszerítettünk rá. És mert az a maroknyi barát, akikre ott szert tettél, nem elég örökre. Volt értelme annak, amit mondott, és ezzel tisztában is voltam. Apu letette a poharát. – Meg kell tanulnod alkalmazkodni a változó körülményekhez, és önállóbbá kell válnod. Ezek a legfontosabb képességek, amikre anyáddal megtaníthatunk. Nem maradhatsz örökké a mi pici lányunk, Bianca, bármennyire szeretnénk is. így tudunk legjobban felkészíteni arra, ami téged vár. – Ne tegyetek már úgy, mintha ez az egész a felnőtté válásról szólna! – mondtam. – Nem arról szól, és ezt ti is tudjátok. Itt az a kérdés, hogy ti mit szántok nekem, és elhatároztátok, hogy akár akarom, akár nem, úgy lesz, ahogy ti akarjátok. Felálltam az asztaltól. Ahelyett, hogy visszaosontam volna a szobámba a felsőmért, lekaptam anyu kardigánját a fogasról, és felvettem. Annak ellenére, hogy még kora ősz volt, az iskola parkjában naplemente után lehűlt a levegő. Szüleim nem kérdezték, hova megyek. Régi családi szabály volt: aki a határán van annak, hogy dühös legyen, annak sétálnia kell egyet, félbehagyni a vitát, és amikor visszajön, megmondania, hogy mit is gondolt valójában. Bármennyire kiborultunk, ez mindig bejött.

Ezt a szabályt egyébként én találtam ki, kilencéves koromban, így hát nem hiszem, hogy ennek bármi köze lett volna az éretlenségemhez. A világgal szemben tanúsított zavart magatartásom, az a bizonyos és sziklaszilárd hit, hogy valójában nem vagyok odavaló, nem az életkoromból fakadt. Ez voltam én, és mindig is ilyen voltam. Talán örökre így marad. Miközben átvágtam az iskola parkján, körülnéztem, hátha megint észreveszem Lucast az erdőben. Hülye ötlet volt, hiszen mit keresne odakint állandóan, de magányos voltam, így hát keresni kezdtem. Ő azonban nem volt ott. A hátam mögött tornyosuló Evernight Akadémia sokkal inkább kastélynak látszott, mint bentlakásos iskolának. Nem volt nehéz elképzelni az oda bezárt királykisasszonyokat, az árnyékban sárkányokkal harcoló királyfikat és az ajtókat varázsigékkel vigyázó gonosz boszorkákat. Sosem volt még ilyen kevéssé szükségem a tündérmesékre. Megváltozott a szélirány, és hangfoszlányokat sodort felém, nevetést nyugatról, a kerti pavilon felől. Kétségtelenül ott piknikeztek. Szorosabbra húztam magamon a kardigánt, és bementem az erdőbe. Nem kelet felé, amerre reggel elfutottam, hanem északnak, a kis tóhoz. Túl késő volt és túl sötét ahhoz, hogy jól lássak, de jó volt hallani, ahogy a szélben suhognak a levelek, a közelben huhog egy bagoly, és jó volt érezni a hűvös fenyőillatot. Kilégzés, belégzés. Már nem gondoltam a piknikezőkre, sem az Evernightra, sem bármi másra. El tudtam veszni a pillanatban. Közeli lépésekre figyeltem fel. Lucas – gondoltam, de apu volt az. Zsebre tett kézzel sétált felém. Persze hogy könnyen megtalált. – Olyan közel van az a bagoly, hogy az ember azt hinné, elijesztheti. – Valószínűleg ennivalót érez. Nem megy el, ha azt hiszi, vacsorához juthat. Mintha csak azért tenné, hogy bebizonyítsa igazamat, hirtelen szárnycsapások rázták meg a fejünk feletti ágakat, majd a

bagoly sötét alakja a föld felé lendült. Rémes sivítás tette nyilvánvalóvá, hogy abból az apró egérből vagy mókusból éppen most lett vacsora. A bagoly gyorsan tovareppent. Apu meg én csak néztünk. Indiain, hogy csodálnom kellene a bagoly vadásztehetségét, de képtelen voltam nem sajnálni az egeret. – Sajnálom, ha az előbb kemény voltam veled. Érett fiatal nő vagy, és nem lett volna szabad mást sugallnom. – Semmi baj. Egy kicsit felkaptam a vizet. Tudom, hogy többé nincs értelme vitatkozni azon, hogy idejöttünk. Apu gyengéden mosolygott rám. – Bianca! Tudod, hogy anyáddal nem is hittük, hogy valaha gyerekünk lehet. – Tudom. Könyörgök – gondoltam –, ne kezdj ük már megint a „csodabébi” szöveget! – Attól kezdve, hogy beléptél az életünkbe, neked szenteltük magunkat. Talán túlságosan is. A mi hibánk, nem a tied. – Ne, apu! – Szerettem hármasban lenni a családommal, mintha nem volna más a világon, csak mi. – Ne beszélj úgy róla, mintha ez valami rossz lenne! – Nem úgy beszélek. – Szomorúnak tűnt, és először jutott eszembe, hogy talán ő sem szereti ezt az egészet. – De minden változik, kis szívem. Minél hamarabb elfogadod ezt, annál jobb. – Tudom. Sajnálom, hogy még mindig megvisel. – Megkordult a gyomrom, mire homlokráncolva, reménykedve megkérdeztem: – Megmelegíthetném a vacsimat? – Valami azt súgja, hogy anyád már gondoskodott róla. Úgy is volt. Az este hátralévő részében nem volt semmi baj. Gondoltam, ezzel az erővel akár jól is érezhetem magam, amíg lehet. Tommy Dorsey-t felváltotta Glenn Miller, őt pedig később Ella Fitzgerald. Beszélgettünk, és leginkább hülyeségekről viccelődtünk, filmekről és a tv-műsorról, mindenféléről, ami csak miattam érdekelte őket. Egyszer-kétszer azonban megpróbáltak az iskolával kapcsolatban is viccelődni. – Megismerkedsz majd néhány fantasztikus emberrel – ígér-

te anyu. Fejemet ingattam, Courtney-ra gondolva. Ő máris egyértelműen az egyik legkevésbé fantasztikus ember volt, akit valaha megismertem. – Nem tudhatod. – De igen, tudom. – Miért, már a jövőbe is látsz? – ugrattam anyámat. – Drágám, ezt eddig titkoltad előlem. Mit jósol még a jövendőmondó? – kérdezte apu, miközben felállt, hogy lemezt cseréljen. Még mindig bakelitlemezen volt az egész zenei gyűjteménye. – Ezt hallani akarom. Anyu belement a játékba, és a halántékához emelte az ujjait, mint valami cigány jósnő. – Azt hiszem, Bianca fiúkkal fog megismerkedni. Felvillant bennem Lucas arca, és a szívverésem azonnal felgyorsult. Szüleim összenéztek. Csak nem hallják ők is, ahogy dobol a szívem? Az sem kizárt. Igyekeztem elviccelni a dolgot. – Remélem, helyesek lesznek! – Csak ne legyenek túl helyesek! – szólt közbe, és mindhárman nevettünk. Anyu és apu valóban viccesnek gondolták, én pedig igyekeztem álcázni a tényt, hogy összeszorult a torkom. Fura érzés volt titokban tartani előlük Lucast. Mindig majdnem mindent elmondtam nekik. De Lucas más volt. Ha beszéltem volna róla, megtöröm a varázst. Azt akartam, hogy még egy kicsit titok maradjon. így megtarthatom magamnak. Máris azt akartam, hogy Lucas csakis hozzám tartozzon.

Harmadik fejezet – NEM SZABATTAD ÁT AZ EGYENRUHÁDAT, IGAZ? – kérdezte Patrice, és lesimította a szoknyáját, miközben az első tanítási napra készülődtünk. Ezt eddig miért nem vettem észre? Természetesen minden igazi evernightos elküldte az egyenruháját a szabóhoz. Átalakíttatta a blúzát, és felhajtatta a skót szoknyáját, hogy formátlan és jellegtelen helyett sikkes és szexis legyen. Nem olyan, mint az enyém. – Nem jutott eszembe. – Ne felejtsd el megcsináltatni! – mondta Patrice. – Az egyedi szabás ég és föld különbséget jelent. Egyetlen nőnek sem volna szabad elhanyagolnia. Azt máris láttam hogy szeret tanácsokat osztogatni, megmutatni, milyen tapasztalt és okos. Ez jobban dühített volna, ha nem lett volna olyan nyilvánvalóan igaza. Sóhajtva folytattam a készülődést, s megpróbáltam a hajpántom alá simítani a hajamat. A nap folyamán valamikor garantáltan fogom látni Lucast, ezért szuperül akartam kinézni, legalábbis amennyire a hülye egyenruhám engedte. Miután végigálltunk egy irdatlanul hosszú sort a nagyteremben megkaptuk az órarendünket papírlapon, ahogy azt száz éve is tették volna. A diákok kevésbé voltak lármásak, mint a régi sulimban. Úgy tűnt, mindenki ismeri a menetet. A csend azonban talán csak illúzió volt. Mintha zavarom el-

nyelte volna a hangokat, tompított volna minden zajt, míg végül már azon gondolkodtam, vajon meghallaná-e valaki egyáltalán, ha sikíthatnék. Patrice először mellettem maradt, de csak azért, mert az első óránk, az amerikai történelem, amit anyu tanított, közös volt. A szüleim közül csak hozzá jártam, mert apu biológiaórája helyett kémiám volt Iwerebon professzorral. Fura érzés volt úgy menni Patrice mellett, hogy nem volt semmi mondanivalóm, de nem igazán volt más választásom, amíg észre nem vettem Lucast, akinek a folyosó ajtajának homokfúvott üvege bronzosra festette aranybarna haját. Először azt hittem, észrevett bennünket Patrice-szel, de ő csak ment tovább, anélkül, hogy lelassította tolna a lépteit. Elmosolyodtam. – Majd utolérlek, oké? – mondtam Patrice-nek, és már húztam is a csíkot. Patrice vállat vont, és körülnézett, hogy kivel menjen tovább. – Lucas! – szóltam. Úgy tűnt, még mindig nem hallott meg. Nem akartam utána kiáltani, ezért futottam néhány lépést, hogy utolérjem. Az ellenkező irányba tartott – nyilván nem jár anyu órájára –, de hajlandó lettem volna megkockáztatni egy késést. – Lucas! – szóltam hangosabban. Csak annyira fordult felém, hogy észrevegyen, majd körülnézett, mintha amiatt aggódna, hogy a körülöttünk levők meghallották. – Á, helló! Hová lett az én erdei megmentőm? A srác, aki most előttem állt, egyáltalán nem tett úgy, mint aki meg akar védeni. Úgy tett, mint aki nem ismer. Bár nem is ismert, ez igaz. Beszéltünk egymással egyszer az erdőben, amikor megpróbálta megmenteni az életemet, amiért azzal jutalmaztam, hogy megmondtam neki: fogja be. Csak azért, mert én azt hittem, hogy ez valaminek a kezdete, neki nem kellett így gondolnia. Sőt, úgy tűnt, egyértelműen nem úgy gondolja. Egy másodpercre felém fordult, majd sietve intett és bólintott, ahogy azt az ember egy futó ismerőssel tenné. Azután ment tovább, míg

el nem tűnt a tömegben. Na tessék! Lepattintott. Azon törtem a fejem, hogy hogyan érthetem a fiúkat még annál is kevésbé, ahogy gondoltam. A lányvécé ott volt a közelben, így beugorhattam az egyik fülkébe, és összeszedhettem magam bőgés helyett. Mit csináltam rosszul? Annak ellenére, hogy mennyire furcsa volt első találkozásunk, végül olyan bensőségesen elbeszélgettünk, mint a legjobb barátaimmal. Talán nem sokat tudtam a fiúkról, de abban biztos voltam, hogy a kapcsolat kettőnk közt valós. Tévedtem. Újra egyedül voltam az Evernightban, és még rosszabbul éreztem magam, mint azelőtt. Végül, amikor kicsit megnyugodtam, anyu osztálytermébe siettem, s éppen csak megúsztam a késést. Szemrehányó pillantást küldött felém, én pedig vállat vonva ültem le egy padba a hátsó sorban. Anyu szülő üzemmódból gyorsan átváltott tanárba. – Nos, ki tud nekem mondani valamit az amerikai függetlenségi háborúról? – Anyu összekulcsolta a kezét, és várakozóan nézett körül a teremben. Összegörnyedtem a padban, bár tudtam,hogy nem szólítana fel elsőként. Csak biztos akartam lenni benne, hogy tudja, hogyan érzek a dologgal kapcsolatban. Egy mellettem ülő srác jelentkezett, s megmentett bennünket. Anyu halványan elmosolyodott. – Kit tisztelhetünk a bátor vállalkozóban? – A nevem More. Balthazar More. A legfontosabb, amit tudni kell róla, hogy illett rá a Balthazar név, és még csak nem is húzták vele egyfolytában. Jól állt neki. Magabiztosan várta, hogy anyu bármit kérdezzen tőle, de nem olyan idegesítő stílusban, mint a teremben levő többi fiú. Csak magabiztosan. – Nos, Mr. More, ha össze kellene foglalnia az amerikai függetlenségi háború kiváltó okait, mit mondana? – Az angol parlament által kivetett adóterhek jelentették az utolsó cseppet a pohárban. – Könnyedén, jóformán lustán beszélt. Balthazar nagydarab volt és széles vállú, de annyira, hogy alig fért el a régimódi padban. Testtartása azonban eleganciává változtatta a túlsúlyát, mintha szívesebben nyúlna el

így, mint hogy egyenesen üljön. – Persze az emberek a vallási és politikai szabadságuk miatt is aggódtak. Anyu felvonta a szemöldökét. – Vagyis isten és a politika fontos, de a pénz uralja a világot. Halk nevetés futott körbe a teremben. – Ötven évvel ezelőtt nem volt az a gimnáziumi tanár, aki megemlítette volna az adókat. Száz éve az egész beszélgetés talán csakis a vallásról szólt volna. Százötven éve a válasz attól függött volna, hogy hol él az illető. Északon tanítottak volna a politikai szabadságról. Délen a gazdasági szabadságról, ami persze lehetetlen volt rabszolgatartás nélkül. – Patrice felhördült. – Persze Nagy-Britanniában voltak, akik az Amerikai Egyesült Államokat bizarr intellektuális kísérletnek, nevezték, ami hamarosan megfeneklik. Többen is nevettek, s rájöttem, hogy anyu máris megnyerte magának az osztályt. Még Balthazar is visszafogottan mosolygott rá, úgy, hogy attól majdnem elfelejtettem Lucast. Na, nem igazán. De jó volt ránézni, ahogy lustán vigyorgott. – És mindennél jobban ezt szeretném megértetni veletek a történelemmel kapcsolatban. – Anyu feltűrte a kardigánja ujját, majd felírta a táblára: Formálódó értelmezések. – Az embereknek a múltról alkotott képe éppen annyira változik, mint a jelen. A táj a visszapillantó tükörben másodpercről másodpercre más lesz. A történelem megértéséhez nem elég tudni a neveket, évszámokat és helyeket; biztos vagyok benne, hogy közületek sokan már ismerik mindezt. Ehelyett azokat a különböző értelmezéseket kell megérteni, amiken a történelmi események az évszázadok folyamán átmentek. Csak így szerezhetünk olyan rálátást, ami kiállja az idők próbáját. Energiánk nagy részét az idén erre fogjuk összpontosítani. Mindenki előredőlt, kinyitotta a füzetét, és teljes figyelemmel nézett fel anyura. Ekkor eszembe jutott, hogy talán nekem is el kellene kezdenem jegyzetelni. Az lehet, hogy anyu engem szeret a legjobban, de gyorsabban megbuktatna, mint bárki mást az osztályból. Az óra elrepült azzal, hogy sokan kérdéseket tettek fel, amivel nyilvánvalóan vizsgáztatták anyut, és tet-

szett nekik, amit hallottak. Tolluk gyorsabban szántotta a papírt, mint ahogy én képes voltam írni, s nemegyszer úgy éreztem, mindjárt begörcsölnek az ujjaim. Fogalmam sem volt, hogy itt ilyen versenyszellem uralkodik. Illetve ez így nem igaz. Nyilvánvaló volt, hogy versengenek ruhában, mindenféle cuccokban és romantikus hódításokban. Ez a falánkság ott remegett körülöttük a levegőben. Csak azt nem tudtam, hogy ez a tanulásra is vonatkozik. Bármiről volt is szó az Evernightban, mindenki a legjobb akart lenni mindenben, amit csinált. Szóval csak lazán. – Anyád fantasztikus – áradozott Patrice a folyosón menet közben óra után. – Tudod, átlátja az egészet. Nem csak egy szeletét a világnak. Erre kevesen képesek. – Ja. Szeretnék is olyan lenni, mint ő. Majd egyszer. Ebben a pillanatban Courtney fordult be a sarkon. Szőke haját szoros lófarokba fogta, amitől szemöldöke még fensőbbségesebbnek hatott. Patrice fintorgott; az, hogy most már elfogadott, nyilván nem ment el odáig, hogy Courtney előtt megvédjen. Felkészültem egy újabb fellengzős megjegyzésre Courtney-tól. Ehelyett rám mosolygott, de láttam rajta, hogy szerinte ezzel kedvesebb volt hozzám, mint amennyit megérdemeltem. – Buli a hétvégén – mondta. – Szombaton. A tónál. Takarodó után egy órával. – Naná – felelt Patrice vállat vonva, mintha legkevésbé sem izgatná, hogy meghívták az ősz valószínűleg legmenőbb bulijába, aminél jobb biztosan nem lesz az Evernightban, legalábbis az őszi bálig. Vagy a bál nem menő? A szüleim úgy adták elő, mintha az év legnagyobb eseménye volna, de nekem már eddig is gyanúsak voltak az Evernighttal kapcsolatos elképzeléseik. Úgy elgondolkoztam azon, hogy a bálok vajon menőek-e vagy sem, hogy nem feleltem Courtney-nak, aki bosszúsan bámult rám, amiért nem árasztottam el hálálkodásommal. – Szóval? Ha bátrabb lettem volna, megmondtam volna neki, hogy sznob és unalmas, és van jobb dolgom is, mint elmenni a bulijára. Ehelyett csak annyit bírtam kinyögni, hogy:

– Ööö, aha. Szuper. Az jó lesz. Patrice oldalba bökött, amikor Courtney elvonult, szőke lófarkát himbálva. – Látod? Megmondtam. Befogadnak, mert... szóval a szüleid miatt. Mekkora lúzernek kell lenni ahhoz, hogy valakit a szülei népszerűsége miatt tűrjenek meg a gimiben? De még így sem engedhettem meg magamnak, hogy fütyüljek bármiféle közeledésre, bármi volt is az ok. – De milyen buli lesz? Mármint odakint a parkban. Éjjel. – Voltál már életedben buliban, nem? – Patrice néha nem hangzott semmivel sem kedvesebbnek, mint Courtney. – Hát persze. – A gyerekkori szülinapi zsúrjaimra gondoltam, de ezt nem kellett tudnia. – Csak arra voltam kíváncsi, isznak-e. Patrice úgy kacagott, mintha valami vicceset mondtam volna. – Jaj, Bianca, nőj már fel! Elindult a könyvtár felé, s az volt az érzésem, nem örülne, ha vele tartanék. Így hát egyedül mentem vissza a szobánkba. Azért a szüleim tényleg jó fejek – gondoltam. – Vajon az ilyesmi csak minden második generációban öröklődik? A szüleim azt mondták, hogy hamarosan megszokom a rutint, és akkor jobban fogom szeretni az Evernightot. Hát, az első hét elteltével tudtam, hogy csak az első dologban volt igazuk. Az órák nagyjából rendben voltak. Anyu egyszer jegyezte meg, hogy a lánya vagyok, majd azt mondta: – Ezt a tényt sem Bianca, sem én nem fogjuk többet megemlíteni, és ti se tegyétek! Ezen mindenki nevetett. Olyanok voltak vele, mint a kezes bárányok. Hogy csinálta? És engem miért nem tanított meg rá? Más tanárokhoz kicsivel nehezebb volt hozzászokni, s hiányzott a régi tanáraim közvetlensége és kedvessége. Itt az oktatók tekintélyparancsolóak és szigorúak voltak, és fel sem merült, hogy az ember ne tegyen eleget komoly elvárásaiknak.

Miután eddigi életemet a könyvtárban töltöttem, a munkára fel voltam készülve, és több időt szenteltem a tanulásnak, mint valaha. Egyedül Bethany igazgatónő irodalomórái miatt aggódtam. Volt valami ebben a nőben – a testtartásában, abban, ahogy a fejét tartotta, mielőtt az osztályból valaki felelt volna a kérdésére –, egy szó mint száz ijesztő volt. Ennek ellenére a tanulás miatt nem kellett aggódnom. Erre már rájöttem. A szociális beilleszkedésem azonban más tészta volt. Courtney és a többi evernightos figura úgy döntöttek, hogy nem fognak lenézni. Közkedvelt szüleim annyit segítettek rajtam, hogy miattuk biztonságosan levegőnek néztek, de ez volt minden. közben az új diákok gyanakodva kezdtek szemlélni. Patrice szobatársa voltam, ami nyilván elég volt ahhoz, hogy felételezzék, nem fogok szembefordulni vele és a barátaival. Egy nap alatt kialakullak a klikkek, én pedig ott maradtam pontosan két szék között. Egyetlen kitaszított volt, akihez megpróbáltam közeledni. Raquel Vargas, a rövid hajú lány. Egyik reggel siránkoztunk a trigonometria házi feladat mennyisége miatt, de nagyjából enynyi volt a kapcsolatunk. Éreztem, hogy Raquel nem barátkozik könnyen. Magányosnak és visszahúzódónak tűnt. Tulajdonképpen nem volt nagyon más, mint én, de valahogy még szánalmasabb benyomást keltett. A többiek tettek róla, hogy ez így is maradjon. – Ugyanaz a fekete pulcsi, ugyanaz a fekete nadrág – kántálta Courtney egyik nap, amikor elszambázott mellettünk, és elment Raquel mellett. – És hozzá egy béna karkötő. Fogadjunk, hogy holnap viszontlátjuk őket. – Tudod, nem mindenki engedheti meg magának, hogy megvegye az egyenruha minden változatát – vágott vissza Raquel. – Azt hiszem, tényleg nem – mondta Erich, egy srác, aki gyakran lógott Courtney-val. Fekete haja volt, és keskeny, hegyes állú arca. – Csak az igazi evernightosok. Courtney és a barátai nevettek. Raquel elvörösödött, és faképnél hagyta őket, miközben a nevetés betöltötte a terem min-

den szegletét. Amikor elment mellettem, összenéztünk. Igyekeztem szavak nélkül kimutatni, hogy együtt érzek vele, ami mintha csak jobban felbőszítette volna. Úgy tűnt, nem tudott mit kezdeni a sajnálattal. Úgy éreztem, hogy ha máshol találkoztunk volna, sok közös dolgot fedeztünk volna fel egymásban. De bármennyire sajnáltam is, nem voltam biztos benne, hogy jó lenne olyasvalakivel tölteni az időt, aki még nálam is lehangoltabb. Azt gondoltam, mindezek ellenére fele ennyire sem volnék rosszkedvű, ha megértettem volna, mi történt Lucas és köztem. Együtt jártunk Iwerebon professzor kémiaórájára, de a terem két ellentétes végében ültünk. Minden olyan pillanatban, amikor nem a tanár erős nigériai akcentusát igyekeztem kibogozni, újra és újra Lucast figyeltem. Nem nézett a szemembe sem óra előtte, sem utána, és soha nem szólt hozzám. Ebben a legfurább az volt, hogy mindenki mással szóba állt. Gondolkodás nélkül leteremtett bárkit, akit hencegőnek, sznobnak vagy gorombának talált – egyszóval gyakorlatilag bármikor bármelyik evernightos fazont is. Például egyik nap a parkban két srác kiröhögött egy lányt – nem evernightos típust –, amikor az elejtette a hátizsákját, és megbotlott benne. – Ez ironikus – mondta Lucas, aki ott ment mögöttük. – Mi? – kérdezte Erich, az egyik, aki nevetett. – Hogy ebbe az iskolába már totál lúzerek is járhatnak? A lány, aki elejtette a hátizsákját, elvörösödött. – Ez még akkor sem lenne ironikus, ha igaz lenne – mutatott rá I utas. – Az irónia a kontrasztot jelöli aközött, ami elhangzik, és aközött, ami történik. Erich értetlen arcot vágott. – Mi van? Kinevetted, amiért megbotlott, egy pillanattal azelőtt, hogy pofára estél. Nem láttam pontosan, hogy Lucas hogyan gáncsolta el Erichet, de tudtam, hogy ő volt az, mielőtt még Erich elterült volna a füvön. Néhányan nevettek, de Courtney barátainak nagy ré-

sze dühösen bámult Lucasra, mintha helytelen lett volna kiállnia a lány mellett. – Látod, ez az irónia – mondta Lucas, és továbbment. Ha lett volna rá alkalmam, elmondtam volna neki, hogy szerintem helyesen cselekedett, és az sem izgatott volna, hogy Courtney meg azok a fiúk figyelnek. De nem volt rá lehetőségem. Lucas úgy ment el mellettem, mintha láthatatlan lennék. Erich gyűlölte Lucast. Courtney gyűlölte Lucast. Patrice is gyűlölte Lucast. Amennyire meg tudtam ítélni, az Evernight Akadémián mindenki gyűlölte Lucast, kivéve engem, meg azt a lökött, szörfös figurát, akit az évnyitó napján vettem észre. Na jó, Lucas olyan bajkeverőféle volt, de én bátornak és őszintének tartottam. Nem lett volna baj, ha ezekből a tulajdonságokból jutott volna a többieknek is. Nyilvánvalóan azonban kénytelen voltam csupán távolról csodálni őt. Egyelőre még mindig egyedül voltam. – Nem vagy még kész? – sürgetett Patrice az ablakpárkányon gubbasztva. Ahogy az éjszaka leszállt, kirajzolódtak a lány karcsú testének körvonalai, mely most is kecsesnek tűnt, amikor Patrice arra készült, hogy átugorjon a legközelebbi faágra. – Mindjárt visszajön a felügyelő. Az Evernightban minden éjjel felügyelők járták a folyosókat. A szüleimen kívül minden más tanárt láttam már leselkedni a folyosókon, arra várva, hogy lefüleljék a szabályszegőket. Ez jó ok volt arra, hogy induljunk végre, amíg még lehet, én mégis tovább tollászkodtam a tükör előtt, igyekeztem rendbe szedni magamat. „Rendbe szedni”, mindig ezt a szót használták. Patrice minden erőfeszítés nélkül volt csinos keskeny szárú nadrágjában és halvány rózsaszín pulóverében, amiben csak úgy ragyogott a bőre. Én viszont azon szerencsétlenkedtem, hogy a farmer és a fekete póló jól nézzen ki rajtam. Tegyük hozzá, nem nagy sikerrel. – Bianca, gyere már! – fogyott el Patrice türelme. – Én megyek. Jössz, vagy maradsz? – Jövök.

Különben is nem mindegy, hogy nézek ki? Csak azért megyek a buliba, mert nem volt merszem nemet mondani. Patrice átugrott a faágra, onnan pedig le a földre. Olyan pontosan ért le, ahogy egy tornász leugrik a felemás korlátról. Sikerült követnem, de a fa kérge felsértette a tenyeremet. A félelem, hogy elkapnak, figyelmessé tett a zajokra: nevetés hallatszott az egyik szobából, az első őszi levelek susogva hullottak a földre, egy bagoly huhogott vadászat közben. Az éjszakai levegő olyan hűvös volt, hogy borzongva futottunk a parkon át az erdő felé. Patrice úgy tudott átbújni a bokrok között, hogy semmi zajt nem csapott. Irigyeltem ezt a képességét, Egy nap talán majd az én mozgásom is koordinált lesz, de ezt egyelőre nehéz volt elképzelni. Végül megláttuk a tűz fényét. Tábortüzet raktak a tóparton, de csak kicsit, hogy ne keltsenek feltűnést, viszont elég nagyot ahhoz, hogy meleget adjon, és lobogó fénye kísérteties árnyakat vessen. A diákok itt-ott összebújva suttogtak vagy nevetgéltek. Elgondolkodtam, hogy vajon ezt a nevetést hallottam-e a piknik éjszakáján is. A felületes szemlélő számára hétköznapi tinik csoportjának tűntek volna, akik csak úgy lógnak valahol, de a levegőt olyan energia töltötte meg, melytől éberebb lettem, és amely feszültté tette a diákok mozdulatait és kegyetlenné legtöbbjük mosolyát. Visszaemlékeztem arra, amit akkor gondoltam, amikor találkoztam Lucasszal az erdőben. Néha, amikor ránézel valakire, észrevehetsz valami kis vadságot a felszín alatt. Itt éreztem ezt a vadságot. Valakinek révületbe ejtő, bársonyos zene hallatszott a rádiójából. Nem ismertem az énekest, a szöveg nem angol volt. Patrice mintha azonnal eltűnt volna barátai közt, én pedig ott álltam egymagamban, s azt sem tudtam, mit kezdjek a kezemmel. Zsebre tegyem? Az hülyén mutat. Csípőre? Az olyan, mintha dühös lennék. Nem. Na jó, már ezen gondolkozni is gáz. – Szia! – mondta Balthazar. Nem vettem észre, mert a hátam mögül jött. Fekete, hasított bőr zakót viselt, és a kezében egy üveget tartott. A tűz fénye meleg színűre festette az arcát. Göndör haja volt, erős álla, és dús szemöldöke. Kemény srácnak

látszott, olyasvalakinek, aki előbb húz be egyet valakinek, minthogy mondjon egy viccet. De a szemén keresztül megközelíthető, sőt szexis, mert a pillantásában értelem és humor is bujkált. Mosolyából hiányzott a kegyetlenség. – Kérsz egy sört? Maradt még. – Kösz, nem. – Garantáltan látta még a sötétben is, hogy elvörösödöm. – Mert... izé... nem vagyok nagykorú. Nem vagyok nagykorú? Mintha ilyesmi itt bárkit is érdekelne. Egyszerűbb lett volna táblát akasztanom a nyakamba, és ráírni, hogy stréber, amivel egy csomó időt megspóroltam volna a többieknek. Balthazar elmosolyodott, de nem nevetett ki. – Tudod, hogy régen a gyerekek együtt ittak a szüleikkel a vacsoraasztalnál? És az orvosok azt tanácsolták azoknak az anyáknak, akiknek nem volt elég tejük, hogy pótlásnak adjanak egy kis sört a babának. – Az akkor volt. – Igazad van. – Nem erőltette, én pedig észrevettem, hogy egyáltalán nem részeg. Kezdtem lazítani. Balthazar tudta, hogyan kell megnyugtatni az embert, hatalmas termete és nyilvánvaló ereje ellenére. – Már az első nap óta beszélni szeretnék veled. – Komolyan? – Reméltem, hogy nem sipákoltam túlzottan. – De most figyelmeztetlek. Nem vagyok jófiú. – Valószínűleg jól megnézte az arckifejezésemet, mert mély, dübörgő hangon felnevetett. – Anyukád azt mondta, hogy tanított már téged, ezért gondoltam, adhatnál néhány tippet miheztartás végett. Jobb tudni a tanárok titkait, igaz? Úgy éreztem, anyu nem bánná, hogy megosztok Balthazarral néhány bizalmas információt. – Figyeld, hogy nem kezd-e a sarkán rugózni! – Rugózni? – Aha. Ez általában azt jelenti, izgatja valami, érdekli egy téma. Érted? És ha őt érdekli valami, akkor úgy gondolja, téged is érdekelnie kell. – Vagyis benne lesz a dolgozatban.

– Ahogy mondod. Megint felnevetett. Volt az állán egy gödröcske, amitől a nevetése, leginkább pajkosnak hatott. Majdnem úgy éreztem, mintha hűtlen volnék Lucashoz azzal, hogy észrevettem, menynyire jóképű Balthazar, de lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Azután, ahogy Lucas semmibe vett a héten, nem voltam biztos abban, hogy jogot formálhat a hűségemre. Különben is jó érzés volt, hogy egy gyönyörű fiú odafigyel rám. Balthazar kicsivel közelebb lépett. – Örülni fogok, hogy megismertelek. Ezt előre tudom. Visszamosolyogtam rá, és három egész másodpercig úgy tűnt, élvezetes lesz a buli. Ekkor jelent meg Courtney. Magasan felsliccelt fekete szoknyát viselt, és egy nagyon mély dekoltázsú fehér blúzt. Nem volt mellben túl erős, amit azzal pótolt, hogy nem hordott melltartót, s ez most nagyon egyértelmű volt. – Balthazar! De örülök, hogy újra dumálhatunk. – Már dumálunk – felelt a fiú, aki úgy tűnt, kevésbé örül a találkozásnak, mint Courtney. A lány nem vette az adást, vagy nem akart tudomást venni a megjegyzésről. – Mintha száz éve lett volna, hogy utoljára együtt lógtunk. Túl régen volt. Utoljára Londonban találkoztunk, igaz? – Szentpétervárott – helyesbített Balthazar. Úgy dobálózott a városok neveivel, ahogy más kihajít egy papírpoharat. Szemmel láthatólag elég bátor és világlátott volt ahhoz, hogy meg se kottyanjon neki átkelni az óceánon. Courtney lesimította Balthazar zakóját a mellén, ujjaival megrajzolva a fiú erős termetének körvonalát. Irigyeltem Courtney-t. Nem azért, mert úgy nézett ki, mint egy sztár, vagy amiért beutazta a világot, hanem a vakmerősége miatt. Ha csak fele ilyen bátor lettem volna Lucasszal az erdőben, és képes lettem volna megérinteni, vagy felhasználni a „jó kislány”-ra vonatkozó megjegyzését egy kis flörtölésre, talán most nem tenne úgy, mintha nem ismernénk egymást. Álmodozásomba Courtney hangja hasított bele. – Ugye nincs itt semmi különösebb dolgod, Balthazar? – Biancával beszélgettem.

Courtney hátranézett rám a válla fölött; hosszú, szőke haja kieresztve a derekáig ért, és hullámzott, ahogy a fejét hátradobta. – Van valami érdekes, amit meg akarsz osztani velünk, Bianca? – Én... – Mit kellett volna mondanom? Bármi jobb lett volna annál, amit valóban mondtam, vagyis annál, hogy: – Tulajdonképpen nincs. – Akkor ugye nem bánod, ha mi ketten eldumcsizunk egy kicsit? – Azzal válaszra sem várva nekiállt elvonszolni Balthazart, aki jelentőségteljesen nézett rám, amiből tudtam, hogy ha csak egy szót szólok, megáll. De csak álltam ott ügyefogyottan és néztem, ahogy elmennek. Néhányan röhögcséltek. Odanéztem, és Erichet láttam, s a tűz imbolygó fényétől táncoló árnyak ellenére biztos voltam benne, hogy rám mutogat. Eloldalogtam a tűztől. Nem akartam útban lenni, amíg elkaphatom Patrice-t, vagy valaki mást, aki barátságosnak mondható. Azonban jó érzés volt minden egyes lépés, amivel a többiektől eltávolodtam, s mielőtt észrevettem volna, már mentem is. Ha nem takarodó után szöktünk volna ki, most egyenesen berohantam volna a kapun és fel a szobámba. Azonban még időben eszembe jutott, hogy szabályszegő vagyok, és visszafogtam magam. Ehelyett nyugat felé, a pavilon irányába indultam a füvön át, hogy ott összeszedjem magam, aztán megtervezzem a visszajutást. Amikor felfelé tartottam a lépcsőn, láttam, hogy valaki áll ott. Először nem jöttem rá, ki lehet az, de bárki volt is, messzelátót tartott a szeme elé. De aztán a hold megvilágította bronzszínű haját, és már tudtam: – Lucas? – Szia, Bianca! – Kis időbe telt, mire leengedte a távcsövet és rám mosolygott. – Kellemes este egy bulihoz. – Te mit művelsz itt? – bámultam a messzelátót. – Minek néz ki? Kikémlelem a bulit. – Majdnem ugyan-

olyan nyers volt, mint a folyosón, amíg jobban szemügyre nem vette az arcomat. Biztosan még mindig elkeseredetten néztem ki, mert ezúttal kedvesebb hangot ütött meg: – Jól vagy? – Jól. Lúzer vagyok, de semmi vész. Felnevetett. – Láttam, hogy elhúztál onnan. Bántott valaki? – Nem. Tulajdonképpen nem. Csak az egész olyan... fenyegető volt, azt hiszem. Tudod, milyen vagyok az idegenekkel. – Jól tetted. Ez nem neked való társaság. – Na ne mondd! – bámultam a messzelátót. Csak olyasvalaki használhatja, aki szuperül lát a sötétben, bár a tábortűz nyilván segített. – Miért kémkedsz a bulizók után? – Azt figyelem, hogy leissza-e magát valaki, vagy elveszti-e a fejét, vagy elkóborol-e egyedül. – Mi vagy te most, Bethany igazgatónő őrszeme? – Nem mondanám. – Letette a messzelátót. Úgy volt felöltözve, hogy egybeolvadjon az árnyakkal: fekete nadrág, és hosszú ujjú póló feszült izmos karján és mellkasán. Vékonyabb, de izmosabb is volt Balthazarnál. Volt benne valami szinte agresszíven férfias. – Csak arra voltam kíváncsi, mi a fenét csinálnak ezek az alakok, amikor nem szemétkednek, nem a külsejüket turbózzák, vagy nyaliznak. Úgy tűnt, nem sok idejük marad másra. – Mérlegelve nézett rám. – Úgy látom, neked egész jól bejönnek. – Mi van? Vállat vont. – Egyfolytában ezekkel lógsz. – Nem is! Patrice a szobatársam, úgyhogy kénytelen vagyok valamennyi időt vele tölteni, és néha odajönnek a barátai is, akiket nem igazán tudok elkerülni. Van köztük egy-kettő, akik rendben vannak, de a legtöbbjüktől kitör a frász. – Egyikük sincs rendben. Nekem elhiheted. Gondoltam, kiállhatnék Balthazarért, de pillanatnyilag nem akartam róla beszélni. Azt is észrevettem, hogy Lucas arra kényszerített, hogy mentegetőzzem, márpedig ehhez nem volt joga. – Várjunk csak! Ezért voltál olyan hűvös velem? Ezért teszel úgy, mintha nem ismernénk egymást? – Nem akartam látni, ahogy ez a bagázs egy olyan aranyos

lányba mélyeszti a karmait, amilyen te vagy. Na nem mintha bármit is tehetnék ellene. – Érzelmeinek mélysége meglepett. Még mindig úgy másfél lépésnyire voltunk egymástól, de úgy éreztem, mintha még sosem álltam volna ilyen közel senkihez. – Amikor láttam, hogy elrohansz onnan, rájöttem, hogy van még esélyed. – Hidd el, nem tartozom ahhoz a bandához – mondtam. – Azt hiszem, csak azért hívtak meg, hogy röhöghessenek rajtam. Én meg csak azért mentem el, mert... hát muszáj ismernem itt valakit. Te voltál az egyetlen barátom, és azt hittem, elvesztettelek. Lucass összekulcsolta a kezét a pavilon faoszlopai körül, s én is azt tettem, így egymás mellé kerültünk. Mindketten úgy kapaszkodtunk a csipkézett famunkába, mint a borostyán. – Megbántottalak? – Tulajdonképpen igen – ismertem be halkan. – Persze... tudom, hogy csak egyszer beszéltünk... – De az jelentett neked valamit. – Egy másodpercre egymás szemébe néztünk. – Nekem is jelentett valamit. Csak nem jöttem rá... Vagyis azt hittem, csak nekem. Nem tudta, hogy tetszik nekem? Soha, de soha nem fogom megérteni a férfiakat. – Odamentem hozzád beszélgetni az első tanítási napon. – Na ja. És pontosan előtte Patrice Deveraux-val sétafikáltál és beszélgettél, akinél menőbb csaj gyakorlatilag nem jár a suliba. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy az olyanok, mint ő, nem keverednek az olyanokkal, mint én. – Arca egy pillanatig kellemetlennek látszott. – Azt mondtad, hogy jóformán sosem beszélsz idegenekkel, ezért gondoltam, hogy elég jó barátnők lehettek. – A szobatársam. Muszáj szóba állnom vele, ha túl akarom élni az itt töltött napokat. – Oké. Félreértettem. Bocs! Ereztem, hogy ennél többről van szó. De Lucas mintha komolyan sajnálta volna, hogy helytelen következtetéseket vont le, ami elég is volt nekem. Az én védelmezőm mindig is vigyá-

zott rám, akkor is, ha nem tudtam róla. Amikor erre rájöttem, melegség töltött el, mintha hosszú kabátot borított volna valaki a vállamra, hogy puha melegben legyek. Megnyúlt kettőnk között a csend, de nem kínosan. Néha vannak emberek, akikkel lehet hallgatni, és nem érzel kényszert arra, hogy értelmetlen fecsegéssel töltsd ki a szünetet. Otthon csak néhány emberrel kerültem ilyen közeli viszonyba, és mindig azt hittem, ez évekbe telik. Lucasszal máris eljutottunk idáig. Eszembe jutott, milyen bátor volt Courtney, s úgy döntöttem, én is lehetnék legalább fele olyan merész. Bár sosem voltam nagy beszélgetős, gondoltam, megpróbálom. – Te nem jössz ki a szobatársaddal? – Vickel? – Lucas halványan elmosolyodott. – Nála jobb szobatársam nem nagyon lehetne. Általában feledékeny. Lökött. De egyébként rendben van a srác. A „lökött” szóból úgy hittem, tudom, kiről beszél. – Vic az a srác, aki hawaii inget hord néha a zakója alatt, nem? – De igen, ő az. – Nem beszéltünk egymással, de jó fejnek tűnik. – Az. Talán valamikor lóghatunk együtt. Dobogó szívvel kockáztattam meg: – Az jó lenne, de... Én inkább veled tölteném az időt. – Egymás szemébe néztünk, és éreztem, hogy átléptem egyfajta határt. Ez vajon jó vagy rossz? – Lehetne, de... – Miért bizonytalankodik? – Bianca, remélem, barátok vagyunk! Kedvellek. De nem okos dolog túl sok időt velem töltened. Láttad, hogy nem vagyok éppen a legközkedveltebb figura a suliban. Nem azért vagyok itt, hogy haverokat szerezzek. – Azért jöttél, hogy ellenségeket gyűjts? Abból, ahogy néha Erichhel vitatkoztok, úgy tűnik. – Jobb szeretnéd, ha barátságos lennék vele? Erich egy igazi szemétláda volt, s ezt mindketten tudtuk. – Dehogy! Csak hát egy kicsit keresed a bajt. Úgy értem,

tényleg annyira gyűlölöd mindannyiunkat? Én sem kedvelem őket, de te mintha még látni sem bírnád őket. – Bízom a megérzéseimben. Ezzel nem tudtam vitatkozni. – Olyanok, akikkel jobb nem összeakasztani a bajszodat. – Bianca, ha te meg én... ha mi... Ha mi micsoda? Annyi választ tudtam volna erre a kérdésre, ami mind tetszett. Egymás szemébe néztünk, s úgy éreztem, többé nem is tudom levenni róla a szememet. Lucas ellenállhatatlanul szenvedélyes volt, amit még akkor is éreztem, amikor nem rám koncentrált. Ha pedig én voltam a középpontban, mint most, mi¬közben arcom minden vonását végigtanulmányozta, és mérlegelt minden szót, mielőtt kimondta volna, elállt tőle a lélegzetem. Végül befejezte a mondatot: – Nem bírnám elviselni, ha rajtad vernék le. Pedig az lenne a vége. Engem véd? Ez aranyos lett volna, ha nem lett volna marhaság. – Tudod, hogy nem állok sehol a ranglétrán, úgyhogy nincs mit tönkretenned. – Abban ne légy olyan biztos! – Te meg ne légy olyan makacs! Egy ideig hallgattunk. A holdfény beszűrődött a borostyánlevelek között, és Lucas elég közel állt hozzám, hogy érezzem az illatát, ami cédrusra és fenyőre emlékeztetett, mint a bennünket körülvevő erdő, mintha mi is valahogy ennek a sötét helynek a részei lettünk volna. – Egy kicsit elszúrtam a dolgokat, nem? – Lucas majdnem olyan félénk volt, mint amilyennek én éreztem magam. – Nem vagyok hozzászokva ehhez. – Ahhoz, hogy lányokkal beszélgess? – vontam fel a fél szemöldökömet. Lucas külsejéből ítélve ezt nem nagyon hittem el. Pedig bólogatása egyértelműen őszinte volt. Az ördögi csillogás eltűnt a szeméből. – Sok éven át állandóan utaztam. Egyik helyről a másikra mentem. Úgy tűnt, mindenki hamar eltűnt a közelemből, akit

csak megkedveltem. Azt hiszem megtanultam, hogy távolságot tartsak. – Úgy tettél, mintha hülyének kellene éreznem magam, amiért megbíztam benned. – Ne érezd úgy! Ez az én bajom. Utálnám, ha átragadna rád. Egész életemet egy kisvárosban töltöttem, és azt gondoltam, emiatt még kevésbé vagyok képes idegenekkel megismerkedni. De most, hogy Lucas mondta, beláttam, hogy a vándor életmódnak is lehet hasonló hatása: elszigetelődsz, bezárkózol, úgyhogy a kapcsolatteremtés másokkal a világ legnehezebb dolgává válik. Így talán az ő dühe nagyon hasonlított az én félénkségemre. Annak a jele volt, hogy mindketten magányosak vagyunk. De talán már nem sokáig. – Nem fáradtál még bele a menekülésbe és a bujkálásba? – kérdetem halkan. – Mert én igen. – Én nem menekülök és bujkálok – felelt Lucas. Aztán egy másodpercig némán gondolkodott. – A francba! – Lehet, hogy tévedtem. – Nem tévedtél – Lucas még egy ideig figyelt, aztán épp amikor kezdtem azt hinni, túlságosan nyílt voltam, megszólalt: – Nem lenne szabad ezt tennem. – Mit? – A szívem hevesebben kezdett dobogni. Lucas fejcsóválva mosolygott. Újra előbújt az ördögi csillogás. – Ha majd bonyolult lesz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre! – Talán én vagyok bonyolult. Erre még szélesebben mosolygott. – Látom, időbe fog telni, mire megoldjuk. – Imádtam, amikor így mosolygott rám, s azt reméltem, órákig ott maradunk a pagodánál. Lucas azonban ebben a pillanatban felkapta a fejét. – Hallod ezt? – Mit? – De ekkor már hallottam: többször is nyílt az iskola kapuja, és léptek zaja hallatszott a járdán. – Mennek berekeszteni a bulit. – Courtney jól megszívja – mondta Lucas. – Mi meg leg-

alább visszamehetünk. Átfutottunk a parkon, miközben füleltünk, ahogy véget vetnek a bulinak, és szélesen mosolyogtunk egymásra, amikor berohantunk a kapun, és megúsztuk. – Viszlát hamarosan! – suttogta Lucas, amikor elengedte a karomat, és a saját folyosója felé indult. Én pedig miközben visszamentem a saját szobámba és a saját ágyamba, egyetlen szó visszhangzott a fülemben: hamarosan.

Negyedik fejezet ÉPP IDEJÉBEN ÉRTEM A SZOBÁMBA AHHOZ, HOGY MÉG GYORSAN BEUGORJAK A TAKARÓ ALÁ, amikor Patrice belépett Bethany igazgatónő kíséretében. A folyosóról beszűrődő halvány fényben nem láttam mást, csak az igazgatónő körvonalait. – Nyilván maga is tudja, Patrice, hogy miért vannak szabályaink. – A hangja halk volt, de kétségtelenül komoly. Nem kicsit volt ijesztő, pedig nem is engem szidott. – Meg kell értenie, hogy a szabályokat be kell tartani. Nem rohangálhatnak odakint éjnek idején. Mit szólnának az emberek? A diákokra pedig nem felügyelne senki. Tragédiába is torkollhat az ilyesmi. Világos, amit mondtam? Patrice bólintott, és az ajtó becsukódott. – Borzalmas volt? – kérdeztem suttogva, és felültem az ágyban. – Nem, csak fejetlenség volt – morgott Patrice, miközben vetkőzni kezdett. Már egy hete öltöztünk egy szobában, de nekem valahogy még mindig kínos volt. Neki nem. Lerángatta az ingét, de még eközben is engem bámult. – Te még fel vagy öltözve! – Ühüm. – Azt hittem, korán eljöttél a buliról. – Igaz. De nem tudtam rögtön visszajönni az épületbe. Őrjáratoztak. Aztán észrevettek benneteket, és elindultak. Csak három perccel előtted jutottam be. Patrice vállat vont, és a hálóingét kezdte keresni. Én mindent megtettem, hogy lehetőleg a fal felé fordulva öltözzek át. A beszélgetésnek vége volt, s én először hazudtam sikeresen a szobatársamnak. Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy miért késtem. A legtöbb lány valószínűleg majd megveszett volna, hogy mindenkinek meséljen arról az őrületesen jóképű srácról, akivel épp az előbb melegedett össze. Én azonban szerettem a titkot. A tény, hogy csak én tudtam róla, valahogy különlegesebbé tette. Lucas kedvel, és én is kedvelem őt. Talán nemsokára összejövünk. A legutolsó gondolat talán egy kissé túl messzire ment, gondoltam, miközben becsusszantam a takaró alá. Na, mindegy. Nem tehetek róla. A gondolataim túlságosan gyorsan száguldoztak ahhoz, hogy aludni tudjak. Csak mosolyogtam bele a párnámba. Ő az enyém.

– Hallom, mekkora buli volt tegnap éjjel – mondta apu, miközben letette elém a hamburgert és a sült krumplit a családi ebédlőasztalra. – Ühüm – feleltem tele szájjal, de aztán összeszedtem magam, és azt motyogtam: – Mármint én is hallottam. Anyu és apu összenézett, és az az érzésem támadt, hogy inkább jól szórakoznak, mint hogy dühösek lennének. Ettől megkönnyebbültem. Ez volt az első a vasárnapi ebédek sorában. Minden pillanat, amit a családommal tölthettem a szolgálati lakásban, ahelyett, hogy evernightosok vettek volna körül, örömmel töltött el. Láttam rajtuk, hogy hiányoztam nekik, akkor is, ha megpróbáltak lazának látszani. A hangszórókból Duke Ellington szólt, és a szülői keresztkérdések ellenére a világ újra rendben volt. – Ugye nem vetettétek el a sulykot? – Anyu nyilván úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja állításomat, mely szerint ott sem voltam. – Azt hallottam, inkább csak sör és zene volt. – Nem tudok róla. – Ez nem volt igazán tagadás, hiszen én tényleg csak kábé tizenöt percig voltam ott. Apu fejcsóválva mondta anyunak: – Nem számít, hogy csak sör volt. A szabályokat be kell tartani, Celia. Az egy dolog, hogy mi történik az iskola területén, de mi lesz, amikor jövő hétvégén bemennek a városba? Bianca miatt nem aggódom, de a többiek... – Nincs kifogásom a szabályok ellen, de az természetes, ha a nagyobb diákok néha fellázadnak. Jobb néha-néha egy kisebb szabálytalanság, mint aztán egy nagyobb incidens. – Anyu újra felém fordult. – Eddig melyik a kedvenc órád? – Természetesen a tied – néztem rá jelentőségteljesen, hiszen bolond lettem volna mást felelni. Nevetett. – Az enyémen kívül – mondta és az állát a tenyerébe támasztotta, fütyülve arra, hogy nem illik az asztalon könyökölni. – Talán az irodalom? Mindig azt szeretted a legjobban. – De nem Bethany igazgatónővel. Ezzel nem találtam nyitott fülekre. – Figyelj csak oda rá! – mondta apu szigorúan, és túl keményen, miközben egy hangos koppanással letette a poharát a régi tölgyfa asztalra. – Ő olyasvalaki, akit komolyan kell venned. Na persze, ő a főnökük – gondoltam. – Mi történne, ha kiderülne, hogy a gyerekük rosszakat mond az igazgatónőről a háta mögött? – A változatosság kedvéért egyszer ne csak magadra gondolj! – Igyekezni fogok – ígértem. – Tudom – tette a kezét az enyémre anyu. Hétfőn azzal az elhatározással mentem irodalomórára, hogy minden másképpen lesz. Nem régen kezdtük el a mitológiát és a népköltészetet, s mindkettőt mindig is élveztem. Ha létezik témakör, amiben sikerülhet bizonyítanom Bethany igazgatónőnek, ez az. Hát, egyértelműen nem sikerült. – Gondolom, nem sokan olvasták a következő feladatot – mondta, miközben hátraadott egy kupac papírkötéses könyvet. Mrs. Bethanynek mindig volt egy kis levendulaillata. Nőies, de markáns. – Ennek ellenére feltételezem, valamennyien hal-

lottatok már róla. A puhafedelű könyvek elértek hozzám is, és elvettem egy példányt Bram Stoker Drakulájából. A hátam mögötti sorból Raquel motyogását hallottam: – Vámpírok? Amint kimondta, mintha fura elektromosság bizsergett volna végig a termen. Az igazgatónő nem hagyta annyiban. – Valami gond van a kötelező olvasmánnyal, Vargas kisasszony? Csillogott a szeme, ahogy madárszerű pillantását Raquelre szegezte, akin látszott, hogy előbb harapná le a nyelvét, minthogy mondjon még valamit. Egyetlen egyenpulóvere máris bolyhosodni kezdett, és kinyúlt a könyökénél. – Nincsen, tanárnő. – Pedig úgy hangzott. Kérem, Vargas kisasszony, világosítson fel bennünket! – Mrs. Bethany karba tette a kezét, s már előre élvezte a kínos helyzetet. – Ha hatalmas szörnyekről szóló skandináv mondák számot tarthatnak az érdeklődésére, vajon egy vámpírokról szóló regény miért nem? Bármit mondott volna Raquel, az mindenképpen helytelen lett volna. Ha megpróbálna felelni, Bethany igazgatónő leradírozza, és ez így menne szinte egész órán. Eddig mindig így szórakoztatta magát az igazgatónő, s eddig mindig talált is valakit, akit kínozhatott, általában az általa kedvelt, hatalommal rendelkező családok sarjainak örömére. Az lett volna a legokosabb, ha én is hallgatok, és hagyom, hogy ez alkalommal Raquel legyen a bűnbak, de nem bírtam nézni. Óvatosan felemeltem a kezemet. Mrs. Bethany jóformán rám se hederített. – Igen, Olivier kisasszony? – De ugye a Drakula nem túl jó könyv? – Mindenkinek leesett az álla, hogy még valaki ellentmondott az igazgatónőnek. – Olyan cikornyás a nyelvezete, és ott vannak még azok a levelekbe ágyazott levelek is. – Szóval még valaki helyteleníti a levél formát, amit oly sok kiváló író alkalmazott a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században. – Bethany igazgatónő cipőjének kopogása természetellenesen hangosnak tűnt a járólapon, ahogy elindult felém, megfeledkezve Raquelről. A levendulaillat felerősödött. – Avíttnak találod? Divatjamúltnak? Mi a csudának jelentkeztem? – Csak nem valami pergő a cselekménye. Ennyi az egész. – Na, persze. A sebesség az a tulajdonság, melynek alapján minden irodalmi művet meg kell ítélni. – A teremben innen-onnan felhangzó kuncogás hallatán feszengeni kezdtem a székemen. – Talán azt szeretné, ha az osztálytársai megkérdőjeleznék a mű jelentőségét? – Folklorisztikát tanulunk – vetette közbe Courtney. Nem engem akart megmenteni, csak tette az eszét. Nem tudtam, vajon azért-e, hogy engem megszégyenítsen, vagy azért, hogy Balthazar ránézzen. Napok óta odafigyelt arra, hogy amikor csak leült, a lába a lehető legelőnyösebben mutasson a skót szoknyában, de Balthazaron egyelőre nem látszott a hatása. – A vámpír világszerte a néphagyomány egyik meghatározó alakja. Bethany igazgatónő elégedetten bólintott. – A modern, nyugati kultúrában Drakula történeténél nincs híresebb vámpír mítosz. Létezik-e hát megfelelőbb mű, amivel elkezdhetnénk a tananyagot? Magam is meglepődtem, amikor azt mondtam: – A csavar fordul egyet.

– Tessék? – Mrs. Bethany felvonta a szemöldökét. A teremben mintha senki sem értette volna, miért mondtam, kivéve Balthazart, aki az ajkát rágta, hogy el ne röhögje magát. – A csavar fordul egyet. Ez egy Henry James-kisregény a szellemekről, vagy legalábbis talán a szellemekről. – Nem akartam belemenni a régi vitába arról, hogy a főszereplő vajon őrült-e vagy sem. Én mindig is nagyon félelmetesnek találtam a szellemeket, pedig azokkal könnyebben szembe tudtam nézni egy irodalmi műben, mint Mrs. Bethanyvel élőben. – A szellemek még univerzálisabbak a néphagyományban, mint a vámpírok. És Henry James jobb író, mint Bram Stoker. – Olivier kisasszony! Majd ha ön írja a tanmenetet, kezdheti a szellemekkel. – A tanárnő hangja olyan metsző volt, hogy az üveget is elvágta volna. Össze kellett szednem magamat, hogy ne borzongjak, ahogy ott állt fölöttem, könyörtelenebb arccal, mint bármely vízköpő szörny. – Mi itt a vámpírokkal kezdjük a tanulást. Megtanuljuk, mennyire különbözőképpen tekintettek a vámpírokra a különböző kultúrákban és korokban, a régmúlttól napjainkig. De ha unalmasnak találja, szedje össze a bátorságát! Hamarosan rátérünk a szellemekre is. Ezután már tudtam, hogy jobb, ha befogom a számat és hallgatok. Óra után a folyosón, remegve attól a furcsa gyengeségtől, ami mindig is követi a megaláztatást, lassan vonultam a diákok áradatában. Mintha mindenki a barátaival nevetgélt volna, csak én nem. Raquellel vigasztalhattuk volna egymást, de ő mogorván elhúzta a csíkot. – Még egy Henry James-rajongó – mondta valaki. Odanéztem, és Balthazart láttam meg, aki időközben utolért. Talán azért jött, hogy bátorítson, talán csak azért, hogy elkerülje Courtney-t. Akárhogy is volt, hálás voltam, hogy látok egy barátságos arcot. – Hát, olvastam az A csavar fordul egyet és a Daisy Millert, és kész. – Próbáld ki egyszer az Egy hölgy arcképét! Szerintem tetszene neked. – Tényleg? Miért? – feltételeztem, hogy Balthazar valami olyat fog felelni, hogy mennyire jó az a könyv, de meglepett. – Egy nőről szól, aki önmagát akarja meghatározni ahelyett, hogy engedné, hogy mások határozzák meg őt. – Eközben könnyedén mozgott a tömegben anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. Rajta kívül Lucas volt az egyetlen srác, aki valaha ilyen áthatóan nézett rám. – Valami azt súgja, hogy be fog jönni neked. – Igazad lehet – feleltem. – Majd kiveszem a könyvtárból. És köszi. Mármint az ajánlást. Meg azt, hogy így gondolsz rám – gondoltam. – Szívesen – vigyorgott Balthazar, s megint látszott a gödröcske az állán, de ekkor mindketten meghallottuk Courtney nevetését a közelben. Balthazar tettetett félelemmel nézett körül, amin nevetnem kellett. – Na, én húzok. – Siess! – suttogtam, amikor elrohant a legközelebbi folyosón. Bár Balthazar bátorítása segített, még mindig kifacsarva éreztem magam Bethany igazgatónő vallatása után. Úgy döntöttem, sétálok egy kicsit a parkban, hogy egy kis friss levegőhöz és csendhez jussak ebéd előtt. Talán lesz néhány értékes percem egyedül. Sajnos egyáltalán nem én voltam az egyetlen, akinek ugyanez az ötlete támadt. Többen kódorogtak odakint, zenéltek és beszélgettek. Észrevettem egy csapat lányt, akik az árnyékban ültek. Egyikük sem igyekezett fel a szobájába ebédelni. Valószínűleg fogyóznak az őszi bálra – gondoltam, miközben elnéztem, ahogy sugdolóznak az egyik öreg szilfa árnyékában.

Csak egyvalaki volt a parkban, akit látni akartam. Felismertem, mivel láttam első nap, és Lucas is mesélt róla. – Vic? – kiáltottam. – Szasz! – vigyorgott rám Vic. Az ember azt hitte volna, régi haverok vagyunk, nem pedig azt, hogy először beszélünk egymással. Szemébe lógó, keseszínű haja kilátszott a baseballsapka alól, és narancssárga-zöld örvénymintás iPod volt nála. – Helló! Lucast nem láttad? – kérdeztem, amikor odaügetett mellém, és kiráncigálta a fülhallgatót a füléből. – Az a csávó egy őrült. – Vic szájából az őrült bóknak hangzott. Elhúzott tanulószobáról, én meg csak néztem, mit művel. Ő meg aszongya: „Csak falazz nekem, oké?” Úgyhogy egészen mostanáig falaztam, de te nem fogod beköpni. Te jó fej vagy. Mivel még sosem beszéltem Vickel, honnan tudhatta, hogy jó fej vagyok? Azután eszembe jutott, hogy talán Lucas mondta neki, és elmosolyodtam. – Tudod, hol van? – Ha egy tanár kérdezi, nem tudok semmit. De mivel te vagy az, azt hiszem valahol a kocsiszínnél. A kocsiszín északon volt, a tó közelében. Régen ott tartották a lovakat és a kocsikat. Mostanra átalakították az Evernight irodáivá és Bethany igazgatónő lakhelyévé. Vajon mi dolga ott Lucasnak? – Azt hiszem, elsétálok arrafelé – vetettem fel. – Járok egyet. Csak úgy. – Okéééés – bólogatott Vic, mintha mondtam volna valami igazán zseniálisat. – Az jó. Nem valami penge a srác – gondoltam, miközben lazán a kocsiszín felé haladtam. Ennek ellenére rendes gyereknek látszott. Hál’ istennek egyáltalán nem volt az az evernightos típus. Senki sem vette észre, ahogy egyre távolabb jutottam a többiektől. Ez az egyetlen előnye annak, ha valaki senkit sem érdekel: sokkal több mindent megúszhat. Nem volt ott erdő, ami menedéket nyújtson, csak dimbes-dombos park, amit sűrűn benőtt a lóhere, és néhány, egymástól szabályos távolságra ültetett fa, melyek azért voltak ott, hogy árnyékot nyújtsanak. Az aljnövényzetben aprócska, döglött mókust találtam, vagyis inkább csak lényének összeaszott maradékát. A szél szomorúan borzolta a farkát. Homlokráncolva igyekeztem nem tudomást venni róla, s inkább a keresésre összpontosítottam. Lassabban és halkabban mentem, hátha meghallom Lucast. A kocsiszín hosszú, fehér, földszintes épület volt. Gondolom semmi értelme nem lett volna emeletet építeni a lovaknak. Magasabb fák vették körül, melyek teljesen árnyékba borították az épületet, s csak néhány remegő fénysugár ért le a földig. Lábujjhegyen igyekeztem az épület háta mögé, kikukucskáltam a sarkon, és megláttam Lucast, amint épp kiugrik Bethany igazgatónő ablakán. Könnyedén ért földet, és gondosan becsukta maga mögött az ablakot. Aztán megfordult és észrevett. Egy hosszú másodpercig csak bámultuk egymást. Olyan érzésem volt, mintha ő kapott volna rajta engem valami rosszaságon, nem pedig fordítva. – Helló! – mondtam. Lucas magyarázkodás helyett elmosolyodott. – Szia. Miért nem ebédelsz?

Ahogy odasétált mellém, rájöttem, hogy úgy fog tenni, mintha mi se történt volna. Vagy ezt én idéztem elő azzal, hogy köszöntem neki, ahelyett, hogy megkérdeztem volna, mit művel? – Azt hiszem, nem vagyok éhes. – Nem jellemző rád, hogy elkerüld a témát. – Ebéd témakörben? – Inkább arra gondoltam, hogy nem kérdezted meg tőlem, miért törtem be az igazgatónő irodájába. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, s mindketten elnevettük magunkat. – Na jó. Ha hajlandó vagy elmesélni nekem, akkor nem lehet olyan borzalmas. – Anyám azt mondta, hogy csak akkor hajlandó aláírni a beleegyező nyilatkozatot, hogy szabad szombatokon bemehessek Rivertonba, ha félévkor tiszta ötös vagyok. De valami azt súgta, hogy már aláírta, ezért gondoltam, utánanézek. Ellenőriztem, hogy a nyilatkozat ott van-e a dossziémban. Mint mondtam, nem nagyon szoktam betartani a szabályokat. – Hát persze. – Még ha helytelen volt is, nem követett el akkora szabályszegést, igaz? Könnyen meg tudtam bízni Lucasban. – És megtaláltad? – Aha. – Lucas nyilvánvaló elégedettségétől elmosolyodtam. – Akkor is minden rendben, ha lesz egy négyesem. – Miért olyan fontosak a szabad hétvégék? Többször is voltam nyáron a városban, mielőtt megjöttetek volna. Nekem elhiheted, nincs túl sok látnivaló. Az árnyékban mentünk, óvatosan andalogva az iskola felé. Úgy, hogy anélkül vegyülhessünk el a többi diák között, hogy bárki észrevenné. Mindketten elég jól tudtunk lopakodni. – Csak azt gondoltam, ott eltölthetnénk egy kis időt együtt. Távol az Evernighttól. Mit szólsz hozzá? A paviloni beszélgetésünk alapján nem kellett volna annyira csodálkoznom vagy meghökkennem. Márpedig csodálkoztam, és egyszerre éreztem félelmet és izgatottságot. – Ühüm. Szerintem jó ötlet. – Szerintem is. Ezután kis ideig egyikünk sem szólalt meg. Azt kívántam, bárcsak megfogná a kezemet, de nem voltam még elég bátor ahhoz, hogy én fogjam meg az övét. Lázasan igyekeztem kigondolni valami szórakoztató programot Rivertonban, ami nagyobb város volt ugyan, mint Arrowwood, de unalmasabb is. Legalább mozi volt benne, ahol néha az esti főelőadás előtt régi filmeket játszottak. – Szereted a régi filmeket? – próbálkoztam. Lucasnak felcsillant a szeme. – Imádom a filmeket. Régit, újat, tök mindegy. John Fordtól Quentin Tarantinóig minden jöhet. Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza rá. Talán most már minden rendben lesz. ***

Néhány nappal később reggelre megváltozott az időjárás. Arra ébredtem, hogy hideg van, s a csontjaimban éreztem a változást. A fejem búbjáig felhúztam a takarót, ami nem nagyon segített. Az ősz zúzmará-

val csipkézte az ablaküveget. Majd le kell szednem a vastag paplant a szekrényem felső polcáról. Mostantól nehezebb lesz melegen tartani magam. A fény még mindig lágy és rózsaszínes volt, s tudtam, hogy épp csak elmúlt a hajnal. Sóhajtva ültem fel, és beletörődtem, hogy ébren vagyok. Előszedhettem volna a paplant, és megpróbálhattam volna aludni még pár órácskát, de kénytelen voltam dolgozni a Drakuláról szóló irodalomfogalmazásomon, ha nem akartam újra magamra haragítani Mrs. Bethanyt. Így hát magamra kaptam a fürdőköpenyemet, és lábujjhegyen mentem el Patrice mellett, aki olyan édesdeden aludt, mint akinek a vékony takaróján nem tud áthatolni a hideg. Az Evernight mellékhelyiségeit egy korábbi korban építették, amikor a diákok már azért is hálásak voltak, hogy nem odakint van az illemhely, és nem voltak túlzott elvárásaik a vízvezetékekkel kapcsolatban. Túl kevés volt a WC-fülke, semmi luxus, mint a konnektor vagy a tükör, és az aprócska mosdókon külön csaptelepből jött a hideg és a meleg víz, amit az első pillanattól rühelltem. Mostanra legalább már megtanultam, hogy hogyan merjek egy kis jéghideg vizet a tenyerembe, mielőtt beleereszteném a tűzforrót. Így meg tudtam mosni az arcomat, anélkül, hogy megégettem volna az ujjaimat. Meztelen talpam alatt olyan hideg volt a kő, hogy megjegyeztem: tavaszig éjszakára is zoknit kell húznom. Amint elzártam a csapokat, meghallottam valamit: halk, hüppögő sírást. Szárazra töröltem az arcomat a mosdókesztyűmmel, és a hang felé indultam. – Helló! Van itt valaki? A szipogás abbamaradt. Éppen amikor azt gondoltam, tolakodó vagyok, Raquel kukucskált ki az egyik fülkéből. Pizsamában volt, és rajta volt az a barna, fonott bőr karkötő, amit mintha sose vett volna le. Vörös volt a szeme. – Bianca? – suttogta. – Igen. Jól vagy? Fejét rázta és megtörölte az arcát. – Kitör a frász. Nem tudok aludni. – Hirtelen hideg lett, ugye? – Elég hülyén éreztem magam, amikor ezt kimondtam. Ugyanolyan jól tudtam, mint Raquel, hogy nem azért bőg a fürdőszobában, mert fagyosra fordult az időjárás. – Mondanom kell neked valamit – ragadta meg a csuklómat. Fogása erősebb volt, mint gondoltam. – Az arca sápadt volt, az orra vörös a sírástól. – Mondd meg nekem őszintén, hogy szerinted elment-e a józan eszem?! Ez elég fura kérdés, bárki, bárhol és bárhogyan tegye is fel. – Úgy érted, kezdesz megbolondulni? – kérdeztem vissza óvatosan. – Talán – nevetett zaklatottan, ami megnyugtatott. Ha még látja a dologban a humort, valószínűleg alapvetően rendben van. Körülnéztem, de a fürdőszoba üres volt. Ilyen korán biztosak lehettünk benne, hogy egy darabig nyugtunk lesz. – Rémálmaid vannak, vagy valami? – Vámpírokról. Fekete köpönyegben, agyarral, meg minden – megpróbált nevetni. – Azt hinnéd, hogy az óvodásokon kívül senki nem fél a vámpíroktól. De álmomban rettenetesek, Bianca. – Én egy hervadó virágról álmodtam valami borzasztót az évnyitó előtti éjjel – mondtam. El akartam terelni a figyelmét a saját rémálmairól, akkor is, ha elég hülyén éreztem magam, amiért hangosan kimondom. – Egy orchidea, vagy liliom, vagy mi hervadozott a vihar kellős közepén. Annyira megijedtem, hogy utána egész

nap nem tudtam kiverni a fejemből. – De én egyáltalán nem tudom kiverni őket a fejemből. Ahogy utánam kapnak azok a halott kezek... – Csak azért jár ez a fejedben, mert a Drakula a házi – nyugtatgattam. – Egy hét, és befejezzük Bram Stokert. Majd meglátod. – Tudom. Nem vagyok hülye. De a rémálmok majd átváltoznak valami mássá. Én sosem érzem magam biztonságban. Mintha lenne egy ember, egy lény, valaki, valami, ami egyre közelebb kerül hozzám. Túl közel. Valami borzalmas. – Raquel közelebb hajolt, úgy suttogta: – Te sosem érzed úgy, hogy van ebben az iskolában valami... gonosz? – Courtney, néha – próbáltam elviccelni a dolgot. – Nem ilyesfajta gonoszra gondoltam, hanem igazira. – A hangja remegett. – Hiszel az igazi gonoszban? Még soha senki nem kérdezte meg ezt tőlem, de tudtam a választ. – Igen. Hiszek. Raquel akkorát nyelt, hogy még én is hallottam, és néhány másodpercig csak bámultuk egymást. Nem tudva, hogy mit mondjunk ezután. Tudtam, hogy tovább kellene biztatnom, de annyira félt, hogy kénytelen voltam inkább meghallgatni. – Itt mindig úgy érzem, hogy figyelnek – mondta. – Mindig. Még akkor is, amikor egyedül vagyok. Néha úgy érzem, mintha a rémálmaim ébren is folyatódnának. Késő éjjel hangokat hallok, kaparászást, és lábdobogást a tetőről. Aztán ha kinézek az ablakon, esküszöm, néha látok egy árnyat, amint befut az erdőbe. És a mókusok – láttad őket, ugye? Hogy milyen sok halott mókus van errefelé? – Igen, láttam egypárat. – Talán csak a huzatos öreg fürdőszoba őszi hűvösétől borzongtam meg, de az is lehet, hogy Raquel félelme ragadt át rám. – Van úgy, hogy biztonságban érzed magad itt? Bármikor is? – Nem érzem magam biztonságban, de ebben szerintem nincs semmi fura – dadogtam. Persze az a szó, hogy „fura”, mindenkinek mást jelent. – Csak ilyen ez a suli. Ez a hely. A vízköpő szörnyek, és a kő, meg a hideg, na meg a hozzáállás, amiért úgy érzem, nem tartozom ide. Magányos vagyok. És félek. – Az Evernight kiszívja belőled az életet – nevetett Raquel erőtlenül. – Ez hogy hangzik? Kiszívja az életet. Mint a vámpírok. – Csak pihenned kellene – mondtam határozottan, ami túlságosan is úgy hangzott, mintha anyu mondaná. – Egy kis pihenés, és más olvasnivaló. – A pihenés jól hangzik. Szerinted a nővér adna altatót? – Azt sem tudom, van-e nővér. – Mondtam, mire Raquel döbbenten a homlokát ráncolta, ezért így folytattam: – Valószínűleg vehetnél valamit recept nélkül a patikában, amikor Rivertonban leszünk. – Lehet. Mindenesetre jó ötlet. – Elhallgatott, majd könnyes szemmel rám mosolygott. – Kösz, hogy meghallgattál. Tudom, hogy dilisnek tűnök. – Egyáltalán nem – ráztam a fejemet. – Mint mondtam, az Evernight ilyen hatással van az emberre. – Patika – mondta halkan Raquel, miközben összeszedte a holmiját, hogy visszamenjen a szobájába. – Altató tabletta. Akkor majd átalszom az egészet. – Mit alszol át? – A hangokat a tetőn. – Arca most komor volt, mintha sokkal idősebb volna, mint valójában. – Mert éjszaka járkál odafent valaki. Hallom. Ez nem része a rémálomnak. Ez igazi.

Miután visszament lefeküdni, sokáig álltam egyedül a fürdőszobában, még mindig reszketve.

Ötödik fejezet AZT GONDOLHATNÁNK, HOGY EGY LÁNY, AKI ÉLETE LEGELSŐ RANDIJÁRA KÉSZÜL, egyfolytában a tükörben nézegeti magát. Péntek este azonban, amikor elérkezett a rivertoni kimenő ideje, Patrice-t annyira lefoglalta, hogy saját magát nézegesse, hogy azzal az erővel akár a sötétben is öltözhettem volna. Egyfolytában vizsgálgatta az arcát és az alakját a földig érő tükörben, fél szemét lehunyva, majd megpördült, s képtelen volt megtalálni, amit keresett, akár a tökéletlenség, akár a szépség volt az. – Jól nézel ki – mondtam. – Csak egyél valamit! Gyakorlatilag láthatatlan vagy. – Az őszi bál alig egy hónap múlva lesz. A lehető legjobban akarok kinézni. – Mi értelme elmenni az őszi bálra, ha nem élvezed? – Így még jobban fogom élvezni – mosolygott rám Patrice. Tudott egyszerre lekezelő és teljesen őszinte lenni. – Egy nap majd megérted. Nem szerettem, amikor így beszélt velem, bár nem volt rosszindulatú. A randimra kölcsönadott egy puha, elefántcsontszínű pulcsit, de úgy, mintha ennél nagyobb szívességet életében nem tett volna még senkinek. Talán igaza volt. Abban a pulcsiban az alakom... szóval látszott, hogy van, amire a divatjamúlt evernightos skót szoknya és blézer képtelen volt. – Közületek senki sem megy? – kérdeztem, miközben megpróbáltam a hajamat magas lófarokba fogni. Felesleges volt kifejtenem, hogy kikre gondolok. – Erich megint bulit szervez a tóparton – vont vállat Patrice. Még mindig a rózsaszín szatén köntöse volt rajta, s a haját csipkekendő fedte. A buli valószínűleg nem kezdődik éjfél előtt, ha egyszer még el sem kezdett készülődni. – A legtöbb tanár a városban lesz a többiekkel. Ezért ez itt tökéletes éjszaka. – Nem mondanám, hogy az Evernight Akadémián vannak tökéletes éjszakák. – De hiszen nem tartanak bennünket ketrecben, Bianca. És az a frizura nem áll jól neked. Felsóhajtottam. – Tudom. Én is látom. – Maradj nyugton! – Odalépett a hátam mögé, kirázta az egyenetlen fonatokat, amiket nagy nehezen összehoztam, és ujjaival átgereblyézte a tincseimet. Azután laza csomóba fogta a nyakamban. Néhány tincs elszabadult, s az arcomat keretezte, rendetlenül, de szépen, pontosan úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Ahogy a tükörben figyeltem az átváltozást, olyan érzésem támadt, mintha varázsütésre javult

volna meg a frizurám. – Ezt hogy csináltad? – Idővel meg lehet tanulni – mosolygott, inkább a kézügyességére, mint rám, büszkén. – Tudod, hogy a hajadnak gyönyörű színe van? És ha ráömlik erre az elefántcsontszínű pulcsira, még jobban mutat. Látod? Mikor változott ez az árnyalat „gyönyörű” hajszínné? Rámosolyogtam a tükörképemre, és azt gondoltam, hogy ha megtörténhetett, hogy Lucas randira hívott, akkor minden csoda lehetséges. – Gyönyörű – mondta Patrice, és ezúttal valahogy azt vettem észre, hogy komolyan is gondolja. Ennek ellenére a bók személytelen volt, úgy éreztem, a szépség fogalma többet jelent számára, mint én. De nem mondta volna, hogy szép vagyok, ha nem gondolta volna úgy. Még egy kis ideig bámultam a tükörképemet szégyenlősen és elragadtatva. Ha Patrice lát bennem valami szépet, talán Lucas is fog. – Szuperül nézel ki! – kiáltott Lucas. Én bólogattam felé, s megpróbáltam a szemébe nézni, miközben igyekeztünk áttörni a diákok tömegén, akik mind fel akartak jutni a városba induló buszra. Az Evernight Akadémiának nem volt hétköznapi sárga iskolabusza. Az, amibe éppen beszálltunk, egy kisméretű luxusbusz volt, olyasfajta, amilyet egy menő szálloda használhat, s nyilván kifejezetten erre az alkalomra bérelték. Engem az első hullám feltaszigált rá, de Lucas még mindig küzdött, hogy az ajtó közelébe juthasson. Legalább a mosolyát láttam az ablakon keresztül. – Csúcs luxus – nevetett Vic, és ledobta magát a mellettem levő helyre. Puhakalapot viselt, olyasfajtát, amilyet az 1940-es években hordhattak, és igaz ami igaz, elég helyes is volt, de mégsem az ő társaságában képzeltem el az utazást. Biztosan elkomorult az arcom, mert oldalba bökött: – Nyugi! Csak melegen tartom a helyet Lucasnak. – Köszi. Ha Vic nem lett volna, egyáltalán nem ülhettem volna Lucas mellett. Az emberek nem tudtak elég gyorsan felszállni. Úgy tűnt, nagyjából két tucat gyerek, gyakorlatilag mindenki, aki nem volt evernightos típus, mindenáron be akart jutni Rivertonba. Mivel Riverton meglehetősen unalmas város volt, valószínűleg inkább csak el akartak menni az iskolából, bárhova máshova. Tudtam, hogyan érzik magukat. Vic gálánsan átadta a helyét, amikor Lucas végül átverekedte magát hozzám, de azt nem mondanám, hogy a randink ekkor kezdődött. Körülvettek bennünket a többiek, akik mind nevetgéltek, beszélgettek és kiabáltak, felszabadulva végre a bezártság érzésétől, amit az iskolában éreztek. Raquel néhány sornyira volt tőlem, és élénken beszélgetett a szobatársával. Valószínűleg sikerült megnyugtatnom, legalábbis egyelőre. Néhányan kíváncsi, nem éppen barátságos pillantásokat küldtek felém. Szemmel láthatólag még mindig gyanús voltam, hogy a menőkhöz tartozom, ami annyira nem volt igaz, hogy már viccesnek éreztem. Vic az előttünk levő ülésen térdelt, és mindenképpen el akarta magyarázni nekünk, hogy milyen erősítőt fog venni a hangszerboltban, ami még ilyen későn is nyitva tartott. – És mit fogsz kezdeni az erősítővel? – kiabáltam a zajban, miközben a város felé zötyögtünk. – Nem fogják megengedni, hogy a szobában elektromos gitáron gyakorolj. Vic szélesen elvigyorodott.

– Már az is elég, ha látom. Hogy tudom, hogy van valamim, ami ilyen csodálatos. Ettől mindennap mosolyogni fogok. – Te amúgy is állandóan mosolyogsz. Még álmodban is. – Annak ellenére, hogy Lucas cukkolta, látni lehetett, hogy valahol mélyen kedveli Vicet. – Tudod, csak így érdemes élni. Vic pontosan az ellentéte volt az evernightos típusnak, s úgy döntöttem, én is kedvelni fogom. – Szóval, mit fogsz csinálni, amíg mi a moziban vagyunk? – Felfedezek. Mászkálok. Érzem a földet a talpam alatt. – Vic megmozgatta a szemöldökét. – Esetleg találkozom néhány dögös csajszival a városban. – Akkor jobb, ha később veszed meg az erősítőt – mutatott rá Lucas. – Nem lenne előnyös az akcióra nézve, ha végig magaddal kellene vonszolnod. Vic komolyan bólogatott, én pedig a tenyerembe rejtettem mosolyomat. Szóval Lucasszal valójában nem maradtunk egyedül egészen addig, amíg Riverton főutcájára nem értünk, csupán egy saroknyira a mozitól. Mindketten felvidultunk, amikor megláttuk, mi áll a bejárat feletti hirdetőtáblán: – A gyanú árnyékában – mondta Lucas. – Rendezte Alfred Hitchcock. Egy zseni. – A főszerepben Cary Grant – mire Lucas jelentőségteljesen rám nézett, ezért hozzátettem: – Neked is megvannak a szempontjaid, és nekem is. Többen is ott toporogtak az előtérben. Ez valószínűleg kevésbé Cary Grant hirtelen feltámadt népszerűségének volt köszönhető, mint inkább annak, hogy Rivertonban nem volt túl sok szórakozási lehetőség. Őszintén örültünk már előre, legalábbis addig, amíg meg nem láttuk, kik a kísérő tanárok a moziban. – Hidd el – mondta anyu –, ez nekünk legalább annyira kínos, mint neked. – Biztosak voltunk benne, hogy elmentek enni valamit. – Apu átölelte anyu vállát, mintha ez az ő randijuk lenne, nem a miénk. Ott álltunk a plakátfal előtt az előtérben, s Joan Fontaine ijedten bámult le ránk, mintha ez nem is az én dilemmám volna, hanem az övé. – Ezért döntöttünk úgy, hogy itt vállalunk felügyeletet, és másvalaki van az étteremben. – Nincs még késő palacsintázni. Nem fogunk megsértődni – tette hozzá anyu biztatóan. – Semmi baj – mondtam, pedig igenis baj volt, hogy az első randimat a szüleimmel kell töltenem, de mit kellett volna tennem? – Kiderült, hogy Lucas is imádja a régi filmeket, úgyhogy jó lesz ez így, igaz? – Jó – mondta Lucas, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek ez így jó lesz. Valahogy úgy tűnt, még inkább pánikba van esve, mint én. – Hacsak nem szereted a palacsintát – mondtam. – Nem. Mármint igen. Szeretem a palacsintát, de a régi filmeket jobban. – Felemelte az állát, jóformán mintha ki akarná erőszakolni a szüleimtől, hogy figyelmeztessék, viselkedjen rendesen. – Maradunk. A szüleim ahelyett, hogy figyelmeztették volna, elmosolyodtak. Még előző vasárnap elmondtam nekik, hogy Lucasszal együtt megyünk Rivertonba. Valójában ennél jobban nem részleteztem, nehogy lefagyjanak az ijedségtől, de egyértelmű, hogy vették az adást. Meglepetésemre és megkönnyebbülésemre nem tettek fel keresztkérdéseket, sőt előbb összenéztek, és megfontolták reakciójukat, mielőtt az enyémet felmérték volna. Valószínűleg furcsa lehetett, hogy „csodálatos csecsemőjük” elég

idős ahhoz, hogy randizzon valakivel. Apu nyugodtan megjegyezte, hogy Lucas rendes srácnak tűnik, azután megkérdezte, hogy kérek-e még sajtos makarónit. Egy szóval bármilyen őrült, túlzottan féltő reakcióra számított is Lucas, nem történt semmi. Anyu csak annyit mondott: – Abban az esetben, ha el akartok kerülni bennünket, amit feltételezek, mi felmegyünk az erkélyre, mert a legtöbb gyerek odafent lesz. Apu bólintott. – Az erkély erős kihívást jelent, és erős gravitációs vonzást vált ki a tizenévesek kezében levő üdítőre. A saját szememmel láttam. – Azt hiszem, emlékszem rá, felsős fizikából – mondta Lucas fapofával. A szüleim nevettek, én pedig megmártóztam a megkönnyebbülés meleg érzésében. Kedvelték Lucast, és egyszer majd talán vasárnapi ebédre is meghívják. Lelki szemeim előtt máris megjelent Lucas életem minden területén, ahová csak befért. Lucas nem látszott ugyanolyan biztosnak – a tekintete gyanakvó volt, amikor bevezetett a mozi folyosójára –, de úgy véltem, minden átlagos fiú így reagálna a barátnője szüleire. Az erkély alatti helyet választottuk, ahol anyu és apu semmi esetre sem láthatott bennünket. Szorosan egymás mellé ültünk, a testünk valahogy egyformán hajlott, s a vállunk és a térdünk összeért. – Még sosem csináltam ilyet – mondta. – Nem voltál még régimódi moziban? – elégedetten néztem a falakat és az erkélyt díszítő aranyozott csigavonalakat, meg a sötétvörös bársonyfüggönyt. – Tényleg nagyon szép. – Nem arra értettem. – Agresszivitása ellenére Lucas néha egészen szégyenlősnek látszott, ami csakis akkor fordult elő, amikor velem beszélt. – Még sosem... randiztam egyetlen lánnyal sem. – Neked is ez az első randevúd? – Randevú? Még használják ezt a szót? – Kínosan éreztem volna magam, ha közben nem böki meg játékosan a könyökével az enyémet. – Úgy értem, még sosem tartottam itt senkivel. Csak úgy együtt lenni, anélkül, hogy tudnám, egy-két hét múlva elköltözöm. – Úgy hangzik, mintha soha sehol nem érezted volna otthon magad. – Mostanáig nem is. Hitetlenkedve pillantottam rá. – Neked az Evernight otthonos? Na ne hülyíts! Lucas lassan elvigyorodott. – Nem az Evernightra gondoltam. Ebben a pillanatban elsötétült a terem, ami nagy szerencse volt. Különben mondtam volna valami marhaságot, ahelyett, hogy kiélveztem volna a pillanatot. A gyanú árnyékában egy olyan Cary Grant-film volt, amit még nem láttam. Egy bizonyos Joan Fontaine hozzáment Caryhez, annak ellenére, hogy a férfi meggondolatlan volt és túl sokat költött. A nő csakis azért ment hozzá, mert ő volt az őrületes Cary Grant, akiért érdemes elveszíteni egy-két dolcsit. Lucast nem igazán győzte meg ez az érvelés. – Szerinted nem fura, hogy mérgekkel kísérletezik? – suttogta. – Kinek a hobbija a méreggel való pepecselés? Legalább ismerd el, hogy fura egy hobbi! – Egy pasas, aki így néz ki, nem lehet gyilkos – bizonygattam. – Mondta már neked valaki, hogy esetleg kissé túlságosan is megbízol az emberekben? – Fogd be! – böktem oldalba, amitől kihullott néhány szem pattogatott kukorica

a zacskónkból. Élveztem a filmet, de még jobban azt, hogy közel lehetek Lucashoz. Elképesztő volt, hogy mennyire tudtunk kommunikálni anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna – egy jókedvű pillantás oldalra, vagy a könnyedség, ahogy a kezünk összeért, és ahogy az ujjait összefonta az enyémekkel. Hüvelykujja apró köröket rajzolt a tenyerembe, s már ez is elég volt hozzá, hogy majd kiugorjon a szívem. Vajon milyen lenne, ha megölelne? Végül nekem lett igazam. Caryről kiderült, hogy azért kísérletezett mérgekkel, hogy öngyilkos lehessen, és ezzel megszabadítsa szegény Joan Fontaine-t az általa felhalmozott sok adósságtól. A nő ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy meg fogják oldani, és együtt hajtottak el. Lucas a fejét ingatta, amikor az utolsó snitt elhalványult. – Szerintem fals ez a lezárás. Hitchcock azt akarta, hogy a pasas bűnös legyen, a stúdió viszont rákényszerítette, hogy Cary Grant végül megjavuljon, csupán azért, hogy nagyobb legyen a film sikere. – Nem hazug a vége. Ez a vége és kész – tartottam ki a véleményem mellett. Rövid időre kigyulladtak a fények, mielőtt elkezdődött az esti film. – Menjünk el valahová, jó? Van még időnk, amíg megjön a busz. Lucas felpillantott, s láttam rajta, hogy szívesen kerülne távolabb szüleim vigyázó tekintetétől. – Gyere! Elindultunk Riverton keskeny főutcáján, ahol úgy tűnt, minden üzlet és étterem az Evernight Akadémia menekültjeivel van tele. Némán mentünk el mellettük, s kerestük azt, amire tényleg vágytunk, egy helyet, ahol egyedül lehetünk. A gondolat, hogy Lucas egyedül akar lenni velem, egyszerre volt izgató és egy kicsit nyomasztó. Az éjszaka hűvös volt, és az őszi avar zörgött a talpunk alatt, amint a járdán sétáltunk, lopva egymásra nézve, miközben semmiségekről csevegtünk. Végül elhagytuk a buszmegállót, ami a főutca végét jelezte, és találtunk egy régi pizzériát mindjárt a sarkon túl, ami úgy nézett ki, mint amit nem tataroztak kb. 1961 óta. Ahelyett, hogy egy egész pizzát rendeltünk volna, csak vettünk egy-egy szelet sima sajtosat, meg üdítőt, és beültünk egy boxba. Ott ültünk egymással szemben a piros kockás terítő fölött, köztünk egy chiantis üveg, amit vastagon beborított a gyertyaviasz. A wurlitzer a sarokban valami ősrégi Elton John-számot játszott. – Szeretem az ilyen helyeket – mondta Lucas. – Olyan igazinak érződnek. Nem olyanok, mintha valami látványtervező találta volna ki minden apró részletét. – Én is szeretem. – Szívesen megmondtam volna neki, hogy szeretek a holdon padlizsánt enni, ha ő is azt szereti. Pillanatnyilag azonban az igazat mondtam. – Itt lazíthat az ember, és önmaga lehet. – Legyek önmagam? – Lucas valahogy távolian mosolygott, mintha valami bennfentes viccet mondott volna, amit csak ő érthet. – Az nem is olyan könnyű. Tudtam, mire gondol. Gyakorlatilag egyedül voltunk a pizzériában. Csak egy asztalnál ült négy férfi, akik valami építkezéstől jöhettek, mert gipszporos volt a pólójuk, s az előttük levő két üres kancsó tanúsága szerint tetemes mennyiségű sört ittak már meg. Hangosan nevettek a saját vicceiken, de nem bántam. Így legalább volt okom odahajolni Lucashoz az asztal fölött, és egy kicsit közelebb húzódni hozzá. – Szóval nagyjából Cary Grant az álompasid, igaz? – kezdte Lucas, miközben pirospaprikát szórt a pizzájára. – Hát ő az álompasik királya, nem? Azóta vagyok belezúgva, amikor úgy öt-

vagy hatévesen először láttam a Vakációt. Azt hittem, hogy a mozirajongó Lucas egyet fog érteni, de nem. – A legtöbb gimis lány olyan filmsztárokért van oda, akik ma készítenek filmeket. Vagy tévésorozatok szereplőiért. Beleharaptam a pizzámba, és egy másodpercig rettentő kínosan nyúlt a sajtom. De amikor végre bent volt a falat a számban, így motyogtam: – Sok színészt kedvelek, de kinek nem Cary Grant a kedvence? – Bár teljes mértékben egyetértek azzal, hogy ez a tény tragikus, de nézzünk szembe a ténnyel: sok veled egykorú ember soha nem is hallott Cary Grantről. – Botrányos. – Megpróbáltam elképzelni, milyen arcot vágna Bethany igazgatónő, ha azt javasolnám neki, hogy indítson filmtörténeti fakultációt. – A szüleim kicsi korom óta megismertettek azokkal a filmekkel és könyvekkel, amelyeket születésem előtt kedveltek. – Cary Grant a 40-es években volt nagy sztár, Bianca. Hetven évvel ezelőtt készültek a filmjei. – És a tv-ben azóta is játsszák. Ha az ember meg akarja ismerni a régi filmeket, könnyen megteheti. Lucas habozott, s én ijedten éreztem, hogy gyorsan és feltétlenül témát kell váltanom, valamire, bármire. De egy másodperccel elkéstem, mert Lucas így szólt: – Azt mondtad, a szüleid azért hoztak az Evernightba, hogy több emberrel találkozz, és jobban megismerd a világot. Ezzel szemben nekem úgy tűnik, elég sok időt töltöttek azzal, hogy a világod olyan szűk maradjon, amilyen csak lehet. – Tessék? – Felejtsd el! – sóhajtott egy nagyot, és a tányérra ejtette a pizza szélét. – Nem kellett volna most felhoznom ezt. Inkább jól kellene éreznünk magunkat. Valószínűleg annyiban kellett volna hagynom a dolgot. Legkevésbé sem szerettem volna vitatkozni vele az első randinkon, de képtelen voltam rá. – Nem. Én érteni akarom. Mit tudsz te egyáltalán a szüleimről? – Azt, hogy bedugtak az Evernightba, ami gyakorlatilag az utolsó hely a Földön, ahová még nem ért el a huszonegyedik század. Nincs mobil, nincs rádió, internet kizárólag a számítógépes laborban, ahol csak négy gép van, nincs tévé, és gyakorlatilag nincs kapcsolat a külvilággal. – Bentlakásos iskola! Épp az az értelme, hogy elkülönül a világtól. – Azt akarják, hogy te különülj el a világtól. Ezért tanítottak meg arra, hogy azokat a dolgokat szeresd, amiket ők, nem pedig azokat, amiket a veled egykorú lányoknak kellene. – Én döntöm el, hogy mi tetszik és mi nem. – Éreztem, hogy elvörösödöm a dühtől. Általában amikor ennyire felbosszantom magam, sírva is fakadok, de elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok. – Különben is te vagy a Hitchcock-rajongó. Ez azt jelenti, hogy a szüleid irányítják az életedet? Áthajolt az asztal fölött, és sötétzöld szemének átható pillantásával szorosan magához vonzott. Egész este arra vágytam, hogy így nézzen rám, de nem így akartam, hogy megtörténjen. – Egyszer megpróbáltál megszökni a családodtól. Ezt félresöpröd, mintha csak egy hülye trükk lett volna. – Az is volt. – Szerintem meg valamit forgattál a fejedben. Szerintem jogosan voltak fura érzéseid az Evernighttal kapcsolatban. És szerintem hallgatnod kellene arra a hangra

legbelül, és kevésbé kellene hallgatnod a szüleidre. Nem létezik, hogy ilyeneket mondjon. Ha a szüleim valaha meghallják... Nem, erre gondolni sem mertem. – Csak azért, mert az Evernight szar, a szüleim még nem rossz szülők, te pedig nem tudom, hogy mered kritizálni őket, amikor alig ismeritek egymást. Semmit sem tudsz a családomról, és nem értem, miért érdekel egyáltalán. – Mert... – kezdte, de elhallgatott, mintha megrémült volna saját szavaitól. Lassan, majdhogynem hitetlenkedve mondta: – Azért, mert te érdekelsz. Jaj, miért kellett ezt most mondania? Így? Megráztam a fejemet. – Semmi értelme annak, amit beszélsz. – Hé! – Az egyik munkás éppen benyomott valami giccses, nyolcvanas évekbeli metál számot a wurlitzerbe. Most pedig tántorogva közeledett felénk. – Szemtelenkedsz a kislánnyal? – Semmi baj – mondtam sietve. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy kiderüljön, létezik még lovagiasság. – Komolyan, minden rendben. Lucas úgy tett, mintha nem is hallana engem. Dühösen bámult a pasasra, majd felhorkant: – Mi köze hozzá? Olyan volt, mintha égő gyufát dobott volna egy benzintócsába. A munkás közelebb tántorgott, s a haverjai mind felálltak. – Ha így bánsz nyilvános helyen a barátnőddel, ahhoz nagyon is van közöm. – Nem bántott! – Még mindig haragudtam Lucasra, de a helyzet egyértelműen kezdett elharapózni. – Nagyon kedves, hogy maguk megvédik az... izé... nőket, komolyan, de nincs semmi gond. – Maradj ki ebből! – szólt oda nekem Lucas halkan. Volt a hangjában valami, amit még sosem hallottam, valami szinte természetellenes hevesség. Végigfutott a hideg a hátamon. – Semmi közöd a lányhoz. – Azt hiszed, birtokolhatod, vagy mi? Hogy úgy bánhatsz vele, ahogy csak akarsz? Arra a disznóra emlékeztetsz, akihez a húgom hozzáment. – A munkás egyre dühösebbnek tűnt. – Ha azt hiszed, nem kapod meg tőlem ugyanazt, amit ő, akkor nagyon tévedsz, öcsi. Kétségbeesetten néztem körül, tekintetemmel a pincért vagy az étterem tulajdonosát, vagy a szüleimet keresve. De Raquel is megtette volna. Végül is mindegy volt nekem, hogy ki, csak valaki akadályozza meg, hogy a részeg munkások péppé verjék Lucast, mivel hatalmasak voltak, és túlerőben, s most már egyértelműen verekedni készültek. Eszembe nem jutott volna, hogy Lucas fog elsőként ütni. Elmosódott mozdulatokat láttam, aztán a munkás berepült a haverjai közé. Lucas ökölbe szorított keze pedig nyújtva volt. Beletelt egy másodpercbe, mire felfogtam: Jesszusom, megütött valakit! – Mi a fene van? – Egy másik munkás lépett oda Lucashoz, aki szélsebesen elhajolt előle. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Lucas onnan, ahol állt, olyan erővel tudta meglökni ellenfelét, hogy az majdnem elesett. – Hé! – egy negyvenes éveiben járó, pizzaszószos kötényt viselő férfi lépett be az asztalok közé. Nem érdekelt, hogy a tulaj, a szakács, vagy ki a fene, még soha ennyire nem örültem senkinek életemben. – Mi folyik itt? – Semmi vész! – Na jó, hazudtam, de nem számított. Kicsusszantam a boxból, és hátrálni kezdtem az ajtó felé. – Már megyünk is. Vége.

A munkások és Lucas továbbra is méregették egymást. Mintha semmire nem vágynának jobban, mint hogy fellángoljon a harc, de Lucas szerencsére követett. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, hallottam, ahogy a tulajdonos motyog valamit azokról a kölykökről, abból az átkozott iskolából. Amint kiértünk az utcára, Lucas felém fordult. – Jól vagy? – Neked köszönhetően nem! – feleltem, és sietve elindultam vissza a főutca felé. – Mi ütött beléd? Minden ok nélkül belekötöttél abba a pasasba. – Ő kezdte. – Nem. Ő csak vitatkozni kezdett. A verekedést te kezdted. – Téged védtelek. – Ő is úgy gondolta magáról. Talán részeg volt és durva, de nem akart semmi rosszat. – Bianca, te nem érted, milyen veszélyes a világ. Máskor, ha Lucas úgy beszélt, mintha sokkal idősebb volna nálam, tanítani és védeni akart, attól meleg, jó érzés öntött el. Most csak még jobban feldühített. – Úgy teszel, mintha mindent tudnál, aztán verekedni kezdesz négy pasassal. És azt is láttam, hogy hogyan verekszel. Biztosan nem az első eset volt. Lucas, aki mellettem ment, most lelassította lépteit, mintha sokkoltam volna. Azután rájöttem, hogy valójában az sokkolta, hogy átláttam rajta. Igazam volt. Verekedett már így azelőtt is, nem is egyszer. – Bianca... – Tartsd meg magadnak! – emeltem fel a kezem, és némán mentünk vissza a bérelt buszhoz, amit már körülvettek az ott toporgó diákok, legtöbbjük bevásárlószatyrokkal és üdítőkkel megpakolva. Lucas ledobta magát mellém az ülésre, mintha még mindig abban reménykedett volna, hogy beszélgetünk majd, de én karba tett kézzel bámultam ki az ablakon. Vic zuttyant le az előttünk levő helyre, és lökni kezdte a sódert. – Helló, skacok, mi a pálya? – Azután észrevette az arckifejezésünket. – Úgy látom, itt a megfelelő pillanat, hogy elmeséljem valamelyik hosszú, zavaros történetemet, aminek se teteje, se veleje. – Jó ötlet – jegyezte meg Lucas. Vic állta is a szavát, és be nem állt a szája a szörfdeszkákról és a Panic! At the Disco együttesről, meg a fura álmairól, amiket valamikor régen álmodott, és addig el sem hallgatott, amíg vissza nem értünk a suliba. Így nem kellett beszélgetnem Lucasszal, s a maga részéről Lucas sem mondott semmit.

Hatodik fejezet A RIVERTONI KIRUCCANÁS UTÁN ÚGY ÉREZTEM MAGAM, MINT EGY BOLOND, aki egy kis semmiségért dobta el Lucast. Azok a munkások ittak. Különben is négyen voltak, ő meg csak egyedül. Talán kénytelen volt megmutatni, hogy komolyan gondolja, ha nem akarta, hogy péppé verjék. Ha nem volt más választása, akkor én milyen jogon ítélem el érte? – Kizárt dolog – mondta Raquel, amikor másnap a parkban sétálva elmeséltem neki a történteket. Már egyetlen levél sem maradt zöld, s a távoli hegyek bíborvörösben és aranyszínben pompáztak. – Ha egy srácról kiderül, hogy erőszakos, ott kell hagyni. És kész. Örülj, hogy tanúja lehettél annak, amikor elvesztette a fejét, még amikor a dühe nem ellened irányult. Raquel hevessége meglepett. – Ez úgy hangzott, mintha tudnád, miről beszélsz. – Miért, te soha nem nézel dokumentumfilmeket? – Raquel nem nézett a szemembe, csak a csuklóján levő fonott karkötővel babrált. – Ezt mindenki tudja. Az a férfi, aki üt, rossz ember. – Tudom, hogy túlreagálta. De kizárt dolog, hogy engem bántani tudna. Raquel vállat vont, és szorosabbra fogta magán az iskolai blézert, mintha fázna, pedig nem is volt olyan hideg odakint. Először jutott eszembe, hogy vajon csendes viselkedése és fiús megjelenése nem csupán eszköz-e arra, hogy elterelje magáról a figyelmet. – Soha senki nem hiszi, hogy történhet valami rossz, amíg meg nem történik. Mellesleg egyfolytában azt hajtogatta neked, hogy mindenki milyen szemét, és hogy nem kellene barátkoznod a szobatársaddal, és gyakorlatilag senki mással sem, igaz? – Hát... igen, de... – Csak semmi de! Lucas megpróbált elszigetelni téged mindenkitől, hogy nagyobb legyen a hatalma feletted – ingatta a fejét Raquel. – Jobb lesz neked nélküle. Tudtam, hogy téved Lucasszal kapcsolatban, de azt is tudtam, hogy nekem magamnak sincs halvány fogalmam sem róla, mit tegyek. Vajon miért kezdte kritizálni a szüleimet? Csak egyszer látott bennünket együtt, a moziban, amikor barátságosak és nyitottak voltak vele. Állítólag az első napi tessék-lássék szökési kísérletem miatt, de ezt nem igazán hittem el. Ha gondja volt anyuval és apuval, annak valami bizarr, paranoiás oka lehetett, amivel jobb, ha nem foglalkozom.

Kigondoltam mindenféle magyarázatot. Talán volt előttem barátnője, valaki Európában, valószínűleg egy elegáns, kifinomult ízlésű lány, aki beutazta a világot, s akinek a szülei sznobok és igazságtalanok voltak. Kitiltották Lucast a házból, talán még azt is megtiltották neki, hogy találkozzon a lányukkal, és most ezért nyalogatja a sebeit és bizalmatlan velem szemben. Ez az elképzelt történet cseppet sem tett jót nekem. Először is megsajnáltam miatta Lucast, mintha megértettem volna furcsa viselkedését, pedig nem is. Ráadásul bizonytalannak éreztem magam a fantáziám szülte kifinomult, európai barátnőjéhez képest. Istenem, mennyire szomorú dolog az, ha az ember fenyegetve érzi magát olyasvalakitől, aki nem is létezik? Azt hiszem, addig nem is tudtam, milyen fontossá vált Lucas a számomra, amíg össze nem vesztünk, és valós okom nem lett távol maradni tőle. A kémiaóra az egyetlen, amire együtt jártunk, minden nap egy merő kínszenvedés volt. Ha a közelembe került, mintha tűz gyúlt volna egy hideg szobában. Ennek ellenére sosem szóltam hozzá, és ő sem hozzám, tiszteletben tartva a hallgatást, amit kértem és fenn is tartottam. El nem tudtam képzelni, hogy ez neki fájdalmasabb, mint nekem. A logika szerint jobban jártam, ha otthagyom, de a logika nem számított. Egyfolytában hiányzott, s úgy tűnt, minél többet mondogattam magamnak, hogy felejtsem el, annál jobban vágytam rá, hogy vele legyek. Vajon ő is így érez? Nem tudhattam. Csak abban voltam biztos, hogy téved a szüleimmel kapcsolatban. – Hogy érzed magad, Bianca? – kérdezte anyu kedvesen, miközben leszedtük az asztalt a vasárnapi vacsora után. Nem aludtam jól, nem nagyon ettem, és leginkább csak a fejemre akartam húzni a takarót az elkövetkezendő nagyjából két évben. De életemben először nem akartam elmondani nekik a titkomat. Lucas tanárai voltak, és nem lenne korrekt elmondani a szüleimnek, hogy mivel gyanúsítja őket. Mellesleg arról kezdtem volna beszélni nekik, hogy szakítottunk, még mielőtt járni kezdtünk volna, a veszteség érzése még jobban elhatalmasodott volna rajtam. – Jól. A szüleim összenéztek. Látták, hogy hazudok, de nem akartak faggatni. – Tudod mit? – indult el apu a lemezjátszó felé. – Ne menj még le! – Komolyan? – Normális esetben a vasárnapi vacsorára az a szabály vonatkozott, hogy nem sokkal azután, hogy befejeződött, vissza kellett mennem a kollégiumba tanulni. – Tiszta az éjszaka, és azt gondoltam, talán szeretnél egy kicsit teleszkópozni. Különben is éppen Frank Sinatrát akartam feltenni. Tudom, hogy szereted az öreg kék szeműt. – A Fly Me to the Moon-t! – kértem, és néhány másodperc múlva Frank Sinatra már énekelte is nekünk. Megmutattam a szüleimnek az Androméda galaxist. Mondtam nekik, hogy induljanak a Pegazustól felfelé, majd északkeletre, amíg meg nem látják annak a messzi-messzi milliárdnyi csillagnak a puha, elmosódott izzását. Azután hosszú ideig bogarásztam a kozmoszt. Minden ismerős csillag egy-egy rég elvesztett barát volt.

*** Másnap, útban történelemórára, ugyanabban a pillanatban vettem észre Lucast a fo-

lyosón, amikor ő is engem. Az ólomüveg ablakokon beszűrődő napfény őszi színei megvilágították az arcát, s nekem úgy tűnt, még sosem nézett ki ennyire jól. Amikor azonban összefonódott a tekintetünk, a pillanat elveszítette szépségét. Lucason látszott a fájdalom és az elveszettség, és én is pontosan így éreztem magam az étterem óta – és egy rettenetes másodpercig lelkiismeret-furdalásom volt, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki. Az ő szemében is látszott a lelkiismeret-furdalás. Azután összeszorította az állkapcsát, és kissé behúzott vállal elfordult tőlem. Pár másodperc múlva már el is nyelte az egyenruhás tömeg. Még egy láthatatlan ember az Evernightban. Talán megint arról győzködte magát, hogy jobb távolságot tartani mindenkitől. Emlékeztem rá, hogy hogyan viselkedett, amikor együtt voltunk – annyival boldogabban, lazábban, szabadabban –, és utáltam az elképzelést, hogy miattam fordult el újra a világtól. – Lucas megállás nélkül senyved a szobánkban – tudatta velem később Vic, amikor összefutottunk a lépcsőn. Kivételesen normálisan volt felöltözve, legalábbis bokától felfelé, mert a lábán levő piros Converse egyértelműen nem tartozott az egyenruhához. – Különben is hangulatember a srác, de ez most rosszabb. Pokoli kedve van. Megarossz. Extrémpocsék – mondta, és karjával egy ikszet mutatott, hogy így is hangsúlyozza mondanivalóját. – Azért küldött, hogy a nevében tárgyalj velem? – próbáltam úgy felelni, hogy könnyednek hangozzon. Nem hinném, hogy valami jól sikerült. A hangom olyan reszelős volt, hogy bárki megmondta volna, még egy olyan mit sem sejtő ember is, mint Vic, hogy nemrég sírtam. – Nem ő küldött. Nem olyan – vont vállat Vic. – Csak kíváncsi voltam a dráma okára. – Nincs dráma. – Már hogy ne lenne dráma, csak nem mondod el nekem, de semmi vész. Mi közöm hozzá? Csalódott voltam. Dühös lettem volna, ha Lucas küldi Vicet, hogy győzködjön a nevében, de lehangoló volt rájönnöm, hogy küzdelem nélkül elenged. – Oké. Vic oldalba bökött. – De mi ketten azért továbbra is barátok maradunk, ugye? A váláskor közös felügyeletet kaptok. És bőséges láthatást. – Válás? – Akaratom ellenére elnevettem magam. Csakis Vic képes egy rossz első randi utórengéseit válásnak titulálni. Azelőtt nem mondhatni, hogy kifejezetten barátok lettünk volna, így a „továbbra is” némileg túlzás volt, de erre kár lett volna rámutatni. Különben is kedveltem. – Persze hogy barátok maradunk. – Szuper. Errefelé össze kell fogniuk a fura szerzeteknek. – Fura szerzetnek neveztél? – A legmagasabb rang, amivel felruházhatlak. – Kinyújtotta a kezét, miközben a folyosón mentünk, mintha így fogadná be az egészet: a magas mennyezetet, a sötét, kacskaringós famunkát, mely minden termet és ajtót körülvett, a homályos fényt, ami beszűrődött a régi ablakokon, és hosszú, szabálytalan csíkokat vetett a padlóra. – Ez a hely minden furcsaságot felülmúl. Vagyis ami itt furának számít, máshol normális. Én mindenesetre így látom. – Azt hiszem, mondasz valamit – sóhajtottam. Abban egyértelműen igaza volt, hogy szükségem volt annyi barátra, amennyit

csak szerezni tudtam az Evernight Akadémián. Nem mintha bármikor is jól éreztem volna magam itt, de a rövid, Lucasszal töltött idő megtanított arra, hogy milyen érzés, ha az ember nincs elkeserítően egyedül. A tudat, hogy mennyivel jobb lehetett volna, még annál is elviselhetetlenebbé tette ezt a barátságtalan és ijesztő helyet, mint amilyen valójában volt. Az évszakok változása sem segített. Az iskola gótikus épületének nyomasztó hatását eddig a burjánzó borostyán és a lankás pázsit némileg enyhítette. A keskeny ablakok és a furcsán színezett fény nem volt képes teljesen kizárni a késő nyári napfény ragyogását. Most azonban korábban sötétedett, amitől az Evernight elszigeteltebbnek tűnt, mint valaha. Ahogy egyre hidegebb lett, állandóan hűvös volt az osztálytermekben és a kollégiumi szobákban, és néha olyan érzésem támadt, mintha az ablakok jégvirágai örökre belevésődtek volna az üvegbe. Még a szép őszi levelek is magányos, borzongató hangon suhogtak a szélben. Már elkezdtek hullani, csupaszon hagyva az első ágakat, mintha pucér karmok kaparnák a szürke, felhős eget. Azon tűnődtem, hogy vajon az iskolaalapítók azért találták-e ki az őszi bált, hogy felvidítsák a diákokat ebben a borongós évszakban. – Nem hinném – mondta Balthazar, akivel egy asztalnál ültünk a könyvtárban. A szerencsétlen kimenetelű rivertoni este óta ez volt az első alkalom, hogy megkért, tanuljunk együtt. A régi sulimban nem tanultam együtt senkivel, mert a tanulás általában dumálásba és ökörködésbe fulladt, s így a házi feladat elkészítése még tovább tartott. Jobban szerettem letudni a házi feladatomat, és kész. De kiderült, hogy Balthazar is pont így érez, és az azóta eltelt két hétben sok időt töltöttünk együtt, egymás mellett dolgozva, úgy, hogy órákig alig szóltunk egymáshoz. A beszélgetés csak akkor kezdődött, amikor már a könyveinket pakoltuk el. Az a gyanúm, hogy az iskola alapítói szerették az őszt. Szerintem előhozza az Evernight valódi karakterét. – Épp ezért kell a felvidítás. Vigyorogva dobta vállára bőr iskolatáskáját. – Bianca, nem ez a világ legrosszabb iskolája – Balthazar viccelődött, de láttam, hogy őszintén aggódik. – Bárcsak jobban éreznéd itt magad! – Akkor már ketten vagyunk – pillantottam a sarok felé, ahol néhány perccel korábban Lucast láttam olvasni. Még mindig ott volt, bronzszínű haja csillogott a lámpafényben, de még csak felénk sem nézett. – Megszerethetnéd a sulit, ha adnál neki legalább egy aprócska esélyt – nyitotta ki előttem Balthazar a könyvtár ajtaját. – Egy kicsit több energiát kellene befektetned. Igyekezz jobban megismerni a többieket! Szemrehányó pillantást vetettem rá. – Mint például Courtney-val? – Helyesbítek: igyekezz jobban megismerni a megfelelő társaságot! Amikor Balthazar a „megfelelő társaságról” beszélt, nem a leggazdagabbakra vagy a legmenőbbekre gondolt, hanem azokra, akiket talán érdemes megismerni. Eddig a tömegből az egyetlen, akit úgy tűnt, érdemes ismerni egyáltalán, épp maga Balthazar volt, ezért úgy éreztem, nem is olyan rossz az arányom. – Szerintem az Evernight nem való akárkinek – ismertem be. – Abban biztos vagyok, hogy nekem nem való. Tudom, hogy nem véletlenül vagyok itt, de örülni fogok, ha végre leérettségizek. – Én is, de nekem más okom van rá. – Balthazar lassan ment az oldalamon, óvatosan kimérve hosszú lépteit, hogy le ne maradjak. Néha elcsodálkoztam, milyen nagy – magas, széles vállú, erős felépítésű –, és furán remegni kezdett a gyomrom

egy picit. – Az Evernightban úgy érzem, mintha képes lennék megérteni az egész világot. Mintha uralkodhatnék rajta. Minden új tantárgy, minden találmány amiről tanulok, egyre jobban fellelkesít, s alig várom, hogy saját kezűleg kipróbálhassak mindent. Lelkesedése nem volt elég ahhoz, hogy megkedveljem az iskolát, de legalább elmosolyodtam, amit mintha már időtlen idők óta nem tettem volna. – Hát, legalább egyikünk boldog. – Remélem, hamarosan mindketten boldogok leszünk – felelt Balthazar halkan. Sötét szeme áthatóan fürkészett, amitől megint elkezdődött bennem az a meleg remegés. Elértünk a lányok épületszárnyát jelző boltívhez, ő pedig megállt, pontosan a határon. El tudtam képzelni a tizenkilencedik században, annyira csupa udvariasság volt, és mosoly csiklandozta az ajkamat, amikor elképzeltem, ahogy csípőből meghajol. Balthazar mintha mondani akart volna valamit, de ebben a pillanatban odajött hozzánk Patrice, aki biztosan maga is készen volt a házi feladattal. – Jaj, Bianca, hát itt vagy? – könnyedén karon ragadott, mintha a legjobb barátnők volnánk. – Meg kell magyaráznod nekem a modern technológiából kapott legújabb feladatot. Képtelen vagyok kibogozni. – Hát... jó – feleltem, miközben már vonszolt is végig a folyosón, én pedig viszszanéztem Balthazarra, és intettem neki. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja az eset, mint hogy bosszantaná. – Éppen beszélgettünk – motyogtam Patrice-nek. – Észrevettem – súgta. – Így legalább azt kívánja majd, bárcsak tovább beszélgethetett volna veled. Így hamarabb visszatér hozzád. – Komolyan? – Tapasztalataim szerint elég jól beválik. Mellesleg tényleg szükségem van rá, hogy elmagyarázd. Nem ez volt az első alkalom, hogy korrepetálnom kellett Patrice-t, és az sem az első alkalom volt, hogy azon morfondíroztam, vajon miért is jelentkeztem erre a tantárgyra egyáltalán. – Nem gond – sóhajtottam. Patrice kacarászott, s egy pillanatra jóformán kislányos volt. – Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, szerintem Balthazar itt a legvonzóbb pasi. Nem éppen az esetem, de azok a vállak! Azok a sötét szemek! Magadhoz képest egész jól kifogtad. – Csak barátok vagyunk – tiltakoztam, miközben visszaértünk a szobánkba. – Csak barátok. Hmmm – Patrice szeme csillogott a vidámságtól. – Vajon ezzel Courtney is egyetértene? Felemeltem a kezemet, és megpróbáltam berekeszteni a párbeszédet, még mielőtt még kínosabb lesz, mint eddig volt. – Ne szólj erről Courtney-nak, jó? Semmi szükségem a veszekedésre. Felvonta a szemöldökét. – Miről ne szóljak neki? Mintha azt mondtad volna, nincs semmi említésre méltó. – Ha azt akarod, hogy segítsek megírni a házit, befejezed a témát. Méghozzá most azonnal. Kissé sértődötten vont vállat.

– Ahogy akarod. Én a helyedben örülnék, ha egy Balthazar típusú srác figyelmét felkeltettem volna. De beszéljünk inkább a leckéről! Őszintén szólva egy kicsit tényleg büszke voltam rá, hogy Balthazar kedvel. Nem voltam meggyőződve arról, hogy több is akart lenni, mint a barátom, de néha egyértelműen flörtölt velem. A Lucasszal történt zűrzavar után jó érzés volt, hogy flörtöl velem, mintha valóban szép és izgalmas volnék, nem pedig egy félénk, esetlen lány a sarokban. Balthazar jóindulatú és okos volt, spéci humorérzékkel. Mindenki kedvelte, valószínűleg azért, mert mintha ő is mindenkit kedvelt volna. Még Raquel is, aki gyakorlatilag mindenkit rühellt, köszönt neki a folyosón, Balthazar pedig mindig visszaköszönt. Nem volt se beképzelt, se rideg. És valóban elképesztően jól nézett ki. Gyakorlatilag minden meg volt benne, amire egy lány csak vágyhatott. Csak nem ő volt Lucas. A régi sulimban mindig a tanárok készítették a dekorációt Halloweenre. Narancssárga műanyag tököket tettek az ablakokba, arra várva, hogy megteljenek karamellával és savanyú cukorkával, és minden falon kartonpapír boszorkányok repkedtek. Tavaly az igazgatónő cukorkának látszó égősort is függesztett az irodája ajtaja fölé, amin zöld, remegő betűkkel az is szerepelt, hogy „Hu!” Mindig giccsesnek és mesterkéltnek éreztem, és soha eszembe sem jutott, hogy egy nap megszeretem. Az Evernightban senki nem tett fel díszeket. – Talán úgy gondolják, a vízköpő szörnyek már így is elég félelmetesek – vélte Raquel ebéd közben. Eszembe jutott az ablakom előtti vízköpő, és megpróbáltam elképzelni, milyen lenne cukorka formájú égősorral feldíszítve. – Igazad lehet. Ha az ember iskolája már eleve egy nyirkos, félelmetes, pokoli várbörtön, akkor felesleges volna a halloweeni dekoráció. – Kár, hogy nem rendezünk kísértetházat. Eljöhetnének a rivertoni kisgyerekek. Egy hétvégén át játszhatnánk az ördögök és démonok szerepét. Egyik-másik seggfejnek nagyjából elég lenne, ha önmagát adná. Gyűjthetnénk pénzt az iskola javára. – Nem hinném, hogy az Evernight Akadémiának szüksége lenne több pénzre. – Igazad van – ismerte be. – De talán gyűjthetnénk valami jótékonysági célra. Mondjuk, egy segélyvonal létrehozására, vagy az öngyilkosság megelőzésére, vagy valami. Nem hinném, hogy ezek közül sokakat izgat a jótékonyság, de szerintem megtennék, mert jól mutatna a felvételinél az életrajzukban. Ezek közül a gazdag tyúkok közül egy sem beszél a főiskoláról, mert tutira felveszik őket a Harvardra, a Yale-re, vagy mit tudom én hova, hiszen az egész családjuk oda járt. De azért csak be kell adniuk a felvételi lapot. Akkor meg ugye ráharapnának az ötletre? Lelki szemeim előtt képek vibráltak: pókhálók a lépcsőkön, őrült röhögés visszhangzik a nagyteremben, és a félelemtől tágra nyílt szemű kisgyerekek, ahogy Courtney vagy Vidette meglengeti hosszú fekete körmét a fejük felett. – Ezzel már elkéstünk. Halloween két hét múlva lesz. Talán majd jövőre. – Ha jövőre is visszajönnék, kérlek, lőj le! – morgott Raquel, és ledobta magát az ágyra. – A szüleim azt mondják, bírjam ki, mert ösztöndíjjal vettek fel ide, és különben kénytelen lennék visszamenni a régi, állami sulimba, ahol a bejáratnál metáldetektorok vannak, és nem foglalkoznak külön a tehetségekkel. De én gyűlölöm ezt itt. Gyűlölöm.

Megkordult a gyomrom. A tonhalsaláta és a keksz, amin Raquellel megosztoztunk, egyáltalán nem csillapította az éhségemet. Ennem kell valamit a szobámban, de nem akartam megsérteni. – Javulnia kell. – Te tényleg hiszel benne? – Nem. – Zord arckifejezéssel néztünk egymásra, aztán kitört belőlünk a nevetés. Amikor végül elhalkult a nevetésünk, kiabálást hallottam a folyosó túlsó végéről. Raquel nem messze lakott a központi folyosótól, ami a lányok hálószobáit öszszekötötte az osztálytermekkel. Mintha onnan jött volna a lárma. – Figyu, hallod ezt? – Aha – Raquel feltámaszkodott a könyökére, és figyelt. – Szerintem verekednek. – Verekednek? – Ezt nyugodtan elhiheted olyasvalakinek, aki a legdurvább bostoni sulihoz szokott hozzá. Én aztán felismerem a verekedés zaját. – Gyere! – felkaptam az iskolatáskámat, és már indultam is kifelé az ajtón, de Raquel megragadta a pulóverem ujját. – Mit művelsz? Nem akarunk semmibe belekeveredni. – Tágra nyílt szemmel nézett rám. – Ne keresd a bajt! Igaza volt, de képtelen voltam hallgatni rá. Ha verekedés, meg kellett bizonyosodnom róla, de tutira, hogy Lucas nem keveredett bele. – Maradj, ha akarsz! Én megyek. Hagyott elmenni. A kiáltások, vagyis inkább sikolyok forrása felé indultam. Courtney hangja hallatszott, amint azt kiáltja, sőt sikoltja: – Csináld ki! – Srácok, hé, srácok! – visszhangoztak Vic szavai a folyosón. – Fejezzétek be! A torkomban dobogott a szívem, amikor befordultam a sarkon és megláttam, ahogy Erich éppen behúz egyet Lucasnak. Lucas hátratántorodott, és fenékre esett az egész iskola előtt. Az evernightos fazonok röhögni kezdtek, Courtney pedig még tapsolt is. Lucas szája csupa vér volt, ami erősen elütött sápadt bőrétől. Amikor észrevette, hogy én vagyok, akire felnéz, szorosan lehunyta a szemét. Talán a szégyen jobban fájt, mint az ökölcsapás. – Ne sértegess még egyszer! – parancsolta Erich. Felemelte a kezét, és úgy tanulmányozta, mintha elégedett lenne a munkájával. Az ujjaira Lucas sötét vére kenődött. – Vagy legközelebb végleg elhallgattatlak. Lucas felült, és elszántan bámult Erichre. Különös csend szállt a tömegre, mintha minden sokkal komolyabbá vált volna, mintha a harcnak nem lenne vége, hanem csak most kezdődött volna. Mégsem félelmet éreztem, hanem várakozást. Lelkesedést. A bűnhődés iránti vágyat. – Legközelebb teljesen máshogy fog végződni. – Na, persze – gúnyolódott Erich. – Legközelebb tényleg fájni fog. – Azzal elvonult. Courtney úgy nézett rá, mint egy hódító hősre. A többiek követték. Mindenki más elsietett, mielőtt odaérhetett volna egy tanár. Csak Vic és én maradtunk. Vic ott térdelt Lucas mellett. – Megjegyzem, elég szarul festesz. – Kösz, hogy olyan finoman közölted velem. – Lucas nagy levegőt vett, majd feljajdult. Vic segített neki feltámaszkodni, aztán adott neki egy összegyűrt papírzse-

pit, mert ömlött a vér az orrából. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Csak arra tudtam gondolni, milyen rémesen néz ki Lucas. Erich egyértelműen megadta neki. A pizzériában történtek óta mindig úgy gondoltam Lucasra, mint egy sokkal durvább fiúra, olyasvalakire, aki csak úgy buliból keveredik verekedésekbe. Most pedig megint bunyózott. Ez azt bizonyítja, hogy igazam volt? Vagy az, hogy ennyire ellátták a baját, éppen azt bizonyítja, hogy végül nem is olyan kemény legény? – Jól vagy? – kérdeztem végül. – Hát persze – felelt, fel sem nézve. – Elvégre az embernek csak egy vagy két zápfogra van szüksége, a többi tartalék. – Kiverte a fogadat? – sápadt el Vic. – Az egyik egy kicsit meglazult, de azt hiszem, megmarad. – Elhallgatott, majd így szólt hozzám: – Megmondtam neked, hogy egyszer ez lesz. Megmondta, hogy egy nap kitaszított lesz az Evernightban. És ez a nap valóban eljött. De miért tesz úgy, mintha az én érdekemben hagyott volna magamra? Én voltam az, aki otthagyta őt. – A lényeg az, hogy rendben vagy – mondtam, és megint otthagytam, miközben ő még mindig a földön feküdt. Talán ezúttal észreveszi, hogy ki hagyta ott a másikat. Zavar és szomorúság szállt meg, amitől lógott a vállam és elszorult a torkom. Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy megéreztem a saját vérem ízét. Ettől megerősödtem, de még mindig képtelen voltam visszamenni Raquel szobájába. Nem voltam felkészülve a kérdéseire. Elindultam a könyvtárba, hogy elbújjak a következő fél órára, vagy amíg politológiára nem kell mennem. Biztosan találok valami olvasnivalót, talán egy csillagászati könyvet, vagy legalább egy divatlapot. Ha egy időre elbújok egy könyv mögött, talán jobban fogom érezni magamat. Ahogy az ajtó felé tartottam, az kinyílt, s megláttam Balthazart. Muris pillantással nézett végig a folyosón. – Tiszta a terep? – Tessék? – Feltételeztem, hogy elbújtál, amíg Lucas és Erich királyi csatája zajlik. – A csatának vége – sóhajtottam. – Erich győzött. – Sajnálattal hallom. – Tényleg? Azt hittem, legtöbben nem kedvelik Lucast. – Nyilvánvalóan nagy bajkeverő – felelt Balthazar. – De Erich is az, és Erich oldalán már állnak mások. Azt hiszem, minden küzdelemben inkább az esélytelen oldalára állok. Nekidőltem a falnak. Már most olyan kimerült voltam, mintha nem is kora délután, hanem éjfél lenne. – Néha akkora itt a feszültség, hogy csodálom, ha nem törik darabokra ez az egész épület, mint az üveg. – Akkor lazíts! Ne tanulj egy ideig! – győzködött Balthazar. – Nem tanulni jöttem. Azt hiszem, csak el leszek itt. – El leszel a könyvtárban? Oké. Tudod mit? – Kicsivel közelebb hajolt hozzám. – Gyakrabban kellene szórakoznod. Túlságosan pocsékul éreztem magam ahhoz, hogy nevessek, de azért elmosolyodtam. – Az nem kifejezés. – Akkor hadd javasoljak valamit! – Épp csak annyi ideig bizonytalankodott,

hogy megsejtsem, mire készül, majd megfogta a kezemet. – Gyere el velem az őszi bálba! Patrice minden utalása és vicce ellenére sem hittem soha, hogy Balthazar el fog hívni. Ő volt a legcsinosabb srác az egész iskolában, és bárkit elhívhatott volna. És bár jól kijöttünk egymással és barátok voltunk, és nem mondhatnám, hogy hidegen hagyott, álmomban sem tudtam elképzelni ezt a pillanatot. És azt sem hittem volna, hogy első reakcióm az lesz, hogy nemet mondok. De ez hülyeség volt. Csakis azért akartam visszautasítani Balthazar meghívását, mert még mindig abban reménykedtem, hogy valaki más is elhív, pedig az a valaki soha nem fog, mert most már véglegesen ellöktem magamtól. Balthazar gyengéden nézett le rám, reménykedő, barna szemekkel. Nem mondhattam mást, mint, hogy: – Nagyon szívesen. – Szuper. – Mosolyától még mélyebb lett állán a gödröcske. – Jól fogjuk érezni magunkat. – Kösz, hogy elhívtál. Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Itt én vagyok a szerencsés. Hidd el nekem! Felmosolyogtam rá, mert nem sokan mondtak még nekem ennél kedvesebbet. Persze egyáltalán nem volt igaz, hisz mindannyian tudjuk, hogy az iskola legközkedveltebb fiúja az osztály gizdáját viszi a nagy bálba, tehát mindannyian tudjuk, hogy ki itt a szerencsés, de azért igazán kedves. Mosolyom azonban hamis volt. Gyűlöltem magam, amiért úgy néztem fel Balthazar csinos arcába, hogy azt kívántam, bárcsak Lucas lenne az. Pedig így volt.

Hetedik fejezet AZ ELSŐ CSOMAGOK HALLOWEENKOR ÉRKEZTEK. Hosszú kartondobozok, némelyik drága üzletek elegáns címkéjével, egynéhány New Yorkból és Párizsból. Patrice-é Milánóból jött. – Orgonalila – mondta, miközben zörrent a selyempapír, ahogy felemelte az őszi bálra rendelt ruháját. Maga elé tartotta a halvány selymet, állítólag azért, hogy megmutassa nekem, milyen lesz felvéve, de valójában azért, hogy magához ölelhesse. – Hát nem gyönyörű a színe? Tudom, hogy éppen nem divatos, de én imádom. – Csodásan fog állni rajtad. – Mindjárt láttam, hogy ez az árnyalat előnyös Patrice arcszínéhez. – Te biztos már vagy száz ilyen estélyen voltál. Tettetett szerénységgel felek. – Jaj, hát ezek egy idő után mind úgy összemosódnak. Neked ez lesz az első bálod? – A régi sulimban volt egypár – mondtam, nem említve, hogy ezeket a tornateremben tartották, és a zenét egy audio-videó mániás lúzer szolgáltatta, aki leginkább saját keverésű, halál ciki zenéket játszott. Patrice ebből egy kukkot sem értene, azt meg aztán végképp nem, hogy mindkét bált félszegen a falnak támaszkodva, illetve a lányvécében töltöttem. – Majd meglátod, milyen csuda lesz. Ilyen bálok már nincsenek is. Varázslatos, Bianca, de komolyan. – Arca sugárzott a várakozástól, én pedig azt kívántam, bárcsak osztozni tudnék a lelkesedésében. Az a két hét, ami Balthazar meghívásától a bálig hátra volt, zavarba ejtett, mert az érzelmeim egyszerre rángattak ezer felé. Az egyik percben boldogan nézegettem anyuval a katalógusokban szereplő ruhákat, majd egy órán belül annyira rám tört Lucas hiánya, hogy levegőt is alig kaptam. Balthazar erőt adóan mosolygott rám, amikor Bethany igazgatónő órán kínzott, s azt gondoltam, milyen fantasztikus srác. Azután majd belefulladtam a lelkiismeret-furdalás tengerébe, mert úgy éreztem, becsapom. Nem mintha térdre esett volna és örök szerelmet fogadott volna nekem, de többet akartam érezni iránta, mint amennyit valójában éreztem. Éjjelente az ágyban fekve elképzeltem, ahogy Balthazar megcsókol, vagy tenyerében tarja az arcomat. Ezeknek a képeknek semmi jelentősége sem volt, akár egy filmjelenetre is emlékezhettem volna helyettük. Azután, ahogy elálmosodtam, gon-

dolataim elkalandoztak, és képzelgéseim is megváltoztak. Az engem bámuló sötét szemek zölddé változtak, mint az erdő, és Lucast láttam magam mellett, szája a számra tapadt. Még sosem csókolt meg senki, de ahogy ott feküdtem a takaró alatt és nyugtalanul forogtam, világosan el tudtam képzelni, milyen érzés lehet. Mintha a testem többet tudott volna, mint én magam. A szívem majd kiugrott, az arcom kipirult a hőségtől, és alig aludtam. Lucasra gondolni jobb volt minden álomnál. Úgy döntöttem, ez nem mehet így tovább. Az iskola legszebb fiújával megyek az őszi bálba. Ez volt az egyetlen igazán fantasztikus dolog, ami eddig történt velem az Evernight Akadémián, és élvezni akartam. Ennek ellenére hiába ismételgettem magamban, sosem hittem benne igazán, hogy a bál igazán boldoggá tehet. Ez akkor változott meg, amikor a bál estéjén felvettem a ruhámat. – Egy kicsit bevettem derékban – mondta anyu, mérőszalaggal a nyakában, és néhány gombostűvel, amit az inge ujjába szúrt. Tudott varrni – rendesen varrni, bármilyen ruhafélét, ami csak létezik –, és átszabta a katalógusból rendelt ruhámat. (Az egyenruháimat azonban nem volt hajlandó átszabni, mondván, hogy a nap csupán huszonnégy órából áll. Ebből végül az lett, hogy javasolta, tanuljak meg én is varrni, de eszem ágában sem volt. Anyu nem bízott a varrógépben, én pedig elképzelni sem tudtam, hogy a szabad vasárnap délutánjaimat varróleckékkel töltsem.) – És egy kicsit jobban kivágtam a dekoltázsát. – Azt akarod, hogy mutogassam magam a fiúknak? – Ezen mindketten nevettünk. Olyan muris volt tartózkodónak mutatnom magam, amikor ott álltam előtte bugyiban és pánt nélküli melltartóban. – Ez és annyi smink, amennyi életemben nem volt rajtam. Apa haragudni fog rád. – Azt hiszem, apád képes lesz tűrni, főleg ha látja, milyen gyönyörűen fogsz kinézni. Beleléptem az éjkék ruhába, ami halkan suhogott, ahogy anyu segített felvenni. Becipzározta oldalt, és először azt hittem, túl sokat bevett belőle, de aztán beakasztotta a kapcsot, és rájöttem, hogy még mindig kapok levegőt. A felsőrész tökéletesen testhezálló volt, alul pedig bő szoknyában végződött. – Hűha! – suttogtam, lesimítottam a puha, filmszerű anyagot, s csodálkoztam, milyen kellemes a tapintása. – Látnom kell. De még mielőtt a tükör elé léphettem volna, anyu megállított. – Várj! Addig nem, amíg a hajaddal nem vagyok kész. – Csak a ruhát akarom látni, nem a hajamat. – Higgy nekem! Olyan boldog leszel, ha megvárod a teljes hatást – mosolygott szélesen. – Különben is, annyira élvezem. Nem igazán mondhattam nemet, hiszen a múlt hetet a ruhám átszabásával töltötte. Csak ültem az ágy szélén és hagytam, hogy kikefélje és befonja a hajamat. – Balthazar félelmetesen jó fej – mondta. – Nekem legalábbis annak tűnik. – Aha. Tényleg. – Hmm. Ez nem hangzott valami lelkesen. – Nem is az. Legalábbis nem szántam annak. – Tiltakozásom még a saját fülemnek is gyengén hangzott. – Csak nem ismerem túl jól. Ennyi az egész. – Egyfolytában együtt tanultok. Én azt mondanám, elég jól ismered egy első randihoz. – Anyu fürge ujjai vékony fonatot fontak a halántékomon. – Vagy talán Lucas az oka mindennek? Tulajdonképpen mi történt köztetek? Megpróbált ellenetek fordítani, azután nekiállt a városban összeverni egypár munkást, anyu. Így csak természetes, hogy ő az, akire vágyom. Talán te meg apu

most legszívesebben égő fáklyákkal kergetnétek Lucast? – Igazán semmi. Nem illünk össze. Ennyi az egész. – De te még mindig érzel valamit iránta – mondta anyu gyöngéden, és én azt kívántam, bárcsak odafordulhatnék hozzá, és megölelhetném. – De ha ez segít valamit, Balthazarral nyilvánvalóan több bennetek a közös. Ő olyasvalaki, akivel összeilletek. De túlságosan is előrefutottam az időben. Tizenhat éves vagy, és nem kell azon törnöd a fejedet, hogy komolyan járj valakivel. A lényeg, hogy jól érezd magad ezen a bálon. – Jól is fogom. Már attól fantasztikusan érzem magam, hogy felvettem ezt a ruhát. – Valami még hiányzik – mondta, miközben szembeállt velem, hogy tanulmányozhassa keze munkáját. Egyszer csak felderült az arca. – Heuréka! – Anyu, mit művelsz? – rémületemre ollóval a kezében odament a teleszkópomhoz, és nyissz, lenyisszantotta a papír origami csillagocskáim madzagjának a végét. – Anyu! De hiszen azokat imádom! – Majd megjavítjuk. – Két kis fonalat tartott a kezében, amiknek a végén a legpinduribb csillagocskák fityegtek. Szikrázott rajtuk az ezüstfesték, amikor a tenyerembe tette. – Fogd ezt egy kicsit, jó? – Te megbuggyantál! – mondtam, amikor rájöttem, mit művel. – Ezt majd akkor mondd, ha láttad az eredményt! – Miután az utolsó hajcsatot is a helyére tűzte, megfordított, hogy belenézhessek a tükörbe. – Tessék! Először el sem hittem, hogy a lány, akit látok, én vagyok. Az éjkék ruhában a bőröm olyan halvány és tökéletes volt, mint a selyem. A sminkem nem különbözött túlzottan attól, amilyet általában hordok, de anyu gyakorlott keze mindent sokkal finomabban árnyalt. Sötétvörös hajamat sok apró fonattal fogta hátra a homlokomból, melyek mind különböző vastagságban lógtak a nyakamba, úgy, ahogy talán a középkorban hordták a hajukat a nők. A régi képeken látható virágkoszorú helyett én ezüstcsillagokat viseltem a hajamban, melyek elég aprók voltak ahhoz, hogy apró ékköves csatocskáknak látsszanak. Szikráztak, ahogy ide-oda forgattam a fejemet, hogy minden szögből tanulmányozhassam magam. – Jaj, anyu! Ezt hogy csináltad? Könnyek szöktek a szemébe. Igazi bőgőmasina, de nincs ezzel semmi baj. – Úgy, hogy született egy gyönyörű lányom. Mindig is azt mondta, hogy szép vagyok, de az volt az első alkalom, amikor azt gondoltam, talán igazat beszél. Nem voltam egy őrületes, magazinborítóra való szépség, mint Courtney vagy Patrice, de ez is szépség volt. Amikor bementünk a nappaliba, apu legalább olyan döbbenten nézett rám, mint amennyire én magam is meg voltam illetődve. Megölelték egymást anyuval, aki ezt suttogta: – Jók vagyunk, nem? – Egyértelműen. Úgy nekiálltak csókolódzni, mintha ott sem volnék. Megköszörültem a torkomat. – Hékások! Azt hittem, a bál estéjén a tiniknek kell smárolniuk. – Bocs, drágaságom. – Apu fél kezét a vállamra tette. Kellemes, hűvös érzés volt, mintha én égnék belül. – Káprázatos vagy. Remélem, Balthazar tudja, milyen szerencsés fickó! – Az a minimum! – feleltem, ők pedig nevettek.

Láttam rajtuk, hogy legszívesebben lekísérnének, de megkönnyebbültem, hogy nem teszik. Az már igazán túlzás lett volna. Különben is jó volt egy kicsit egyedül lennem út közben, ahogy mentem, fél kézzel felemelve a szoknyámat, ami lebegett, ahogy lépdeltem lefelé a lépcsőn. Közben meg tudtam győzni magam arról, hogy mindez valóság, nem pedig álom. Odalentről nevetést, beszélgetés hangját és halk zeneszót hallottam. A bál már elkezdődött, s én késésben voltam. Egy kis szerencsével Patrice-nek igaza lesz abban, hogy a fiúkat meg kell várakoztatni. Abban a pillanatban, amikor leértem a lépcső aljára és beléptem a gyertyafényes nagyterembe, Balthazar felém fordult, mintha megérezte volna, hogy megjöttem. Elég volt egy pillantás a szemébe, látni, ahogy bámul rám, s tudtam, Patrice-nek igaza volt. – Bianca! – mondta közelebb lépve. – Elképesztően nézel ki. – Te is. – Balthazar klasszikus szmokingot viselt, olyat, amilyet Cary Grant még a negyvenes években. De bármennyire jóképű is volt, nem bírtam megállni, hogy ne vegyek tudomást a háta mögött összegyűlt tömegről, mely egy emberként sóhajtott fel: – Óóó! A teremben borostyánlugasokat alakítottak ki, és a magas, fehér gyertyákat hatalmas, kézzel kalapált rézlemezek elé helyezték, melyek még jobban visszatükrözték a fényt. A sarokban egy kis dobogón foglalt helyet a zenekar, nem egy csapat rocker, farmerben és pólóban, hanem még a Balthazarénál is ünnepélyesebb szmokingot viselő zenészek, akik keringőt játszottak. Több tucat pár táncolt tökéletes formációban, mintha egy kétszáz éves festményt néznék. Néhány új diák a fal mellett álldogált. A fiúk nevetségesen elegánsnak szánt öltönyben, a lányok flitteres miniruhában feszengtek. Mindannyiukon látszott: rájöttek, hogy tévesen ítélték meg az eseményt. – Most jöttem rá, hogy meg kellett volna kérdeznem, tudsz-e keringőzni – nyújtotta a karját Balthazar. Belekarolva feleltem: – Igen. Úgy nagyjából. A szüleim megtanítottak minden régi táncra, de még soha nem próbáltam mással vagy máshol, csak otthon. – Mindennek eljön az ideje – mondta, azzal beljebb vezetett a nagyterembe, ahol a gyertyafény még erősebben világított körülöttünk. – Akkor kezdjük! Balthazar úgy ragadott el, mintha gyakorolta volna. Pontosan tudta, hogy hol kell lennünk, és pontosan tudta azt is, hogy hogyan mozogjunk. Azon nyomban megszűnt minden keringőtudásommal kapcsolatos kétségem. Elég jól emlékeztem a lépésekre, ő pedig csodásan tudott vezetni, széles tenyere a derekamon szakavatottan irányított. A közelből Patrice mosolygott elismerően, mielőtt a következő tánclépés tovasodorta volna. Ezután a tánc hosszú, boldog homállyá nyúlt. Balthazar sosem fáradt bele, és én sem. Az energia úgy áradt bennem, mint az elektromosság, s úgy éreztem, lassítás nélkül tudnék táncolni napokig. Patrice mosolya és az, ahogy Courtney hitetlenkedve bámult, bizonyította, hogy szép vagyok, sőt, szépnek is éreztem magam. Azelőtt nem tudtam, milyen csodás tud lenni az ilyesfajta tánc. Nem csak én ismertem a lépéseket, de mindenki más is. Minden pár a tánc részese volt, mindenki időben mozdult, minden lány pontosan a megfelelő szögben és a megfelelő időben nyújtotta ki a karját. Hosszú, bő szoknyáink pörögtek körülöttünk, színes, örvénylő sorokat hozva létre a fiúk fekete cipője előtt, s mindenki pontosan, ritmusra lépett.

Nem szorított korlátok közé, hanem megszabadított a zavarodottságtól és a kétségektől. Minden mozdulat az előzőből következett. Talán ilyen lehet balettozni. Mindannyian együtt mozogtunk, hogy létrehozzunk valami szépet, sőt varázslatosat. Először tudtam pontosan, hogy mi a teendő, azóta, hogy megérkeztem az Evernight Akadémiára. Tudtam, hogyan mozduljak, hogyan mosolyogjak. Nyugodt voltam Balthazar oldalán, és fürdőztem rajongása melegében. Beilleszkedtem. Korábban el nem tudtam volna képzelni, hogyan lehetnék része az Evernight világának, de most végre hívogatóan feltárult előttem az odavezető út. Nem akartam látni, ahogy ez a bagázs egy olyan aranyos lányba mélyeszti a karmait, amilyen te vagy. Lucas hangja visszhangzott a fejemben, olyan tisztán, mintha a fülembe suttogta volna. Megbotlottam, s egy pillanat alatt kiestem a ritmusból. Balthazar sietve irányított le a táncparkettről, karjával a vállamon. – Jól vagy? – Jól – hazudtam. – Csak... olyan meleg van itt. Azt hiszem, túlságosan kimelegedtem. – Szívjunk egy kis friss levegőt! Miközben Balthazar kivezetett a táncolók közül, rájöttem, mit tettem majdnem. Büszke voltam rá, hogy része vagyok az Evernightnak, egy helynek, ahol az erősek zsákmánynak tekintik a gyengéket, ahol a szépek lenézik azt, aki hétköznapi, és ahol a sznobság fontosabb, mint a kedvesség. Csak azért, mert egy este erejéig nem piszkáltak, kész voltam elfeledni, hogy legtöbbjük mekkora szemét. Csak Lucas emléke térített észhez. Kiléptünk a parkba. Odakint nem leselkedtek ránk felvigyázók. Bethany igazgatónő és a többi tanár nyilván arra számított, hogy a késő őszi hűvös időjárás a legtöbb diákot odabent tartja, s amikor a hideg levegő megcsapta meztelen vállamat és hátamat, már tudtam, hogy miért. Azonban még mielőtt dideregni kezdtem volna, Balthazar lekapta szmokingja zakóját, és a vállamra terítette. – Most jobb? – Igen. Csak kell egy másodperc. Szemmel láthatólag aggódva hajolt közelebb. Igazi úriember volt, jó és rendes fiú. Azt kívántam, bárcsak másvalakit hívott volna el a bálba, olyan lányt, aki jobban értékelné őt. – Sétáljunk egy kicsit! – mondta. – Sétáljunk? – Vagy vissza akarsz menni táncolni? – Nem! – Ha visszamennék, a bűvölet talán újra rabul ejtene, és elködösítené az agyamat. Nekem pedig világosan kellett gondolkodnom, míg meg nem értettem, mit tettem majdnem. – Úgy értem, még ne! Sétáljunk! A csillagok ragyogtak a fejünk felett. Felhőtlen éjszaka volt, tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember a csillagokat nézegesse. Azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a toronyszobába, és a távoli égitesteket nézhetném teleszkóppal, ahelyett a zavarodottság helyett, ami ebben a pillanatban hatalmába kerített. Mögöttünk lassan elhalt a zene és a táncolók nevetése, ahogy egyre mélyebbre sétáltunk az erdőben. – Na jó. Ki az? – mondta végül Balthazar. – Kicsoda? – A srác, akiért odavagy – mosolygott Balthazar szomorúan. – Tessék? – Annyira kínosan éreztem magam nem csak magam miatt, de őmiatta

is, hogy megpróbáltam mellébeszélni. – Nem járok senki mással. – Ne nézz teljesen hülyének, Bianca! Van elég tapasztalatom ahhoz, hogy tudjam, ha egy nő egy másik férfira gondol. – Sajnálom – suttogtam szégyenkezve. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. – Kibírom. – Mindkét kezét a vállamra tette. – Barátok vagyunk, vagy nem? Vagyis azt akarom, hogy boldog légy. Persze jobban örülnék, ha velem lennél boldog... – Balthazar... – ...de tudom, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. – Nem. Nem az – csóváltam a fejemet. – Mert te vagy a legcsodálatosabb srác, és mindig rád kellene gondolnom. – Ha a szerelemről van szó, nem létezik „kellene”. Hidd el nekem! – Inge vakítóan fehérlett a holdfényben. Valahogy még sosem volt olyan jóképű, mint amikor elengedett. – Az a Vic gyerek az? Láttalak vele beszélgetni néha. – Vic? – ezen nevetnem kellett. – Nem. Irtó jó fej, de csak haver. – Akkor ki? Először nem akartam elárulni neki. Azután rájöttem, hogy mégis el akarom, mert az elmúlt hetekben annyi időt töltöttünk együtt, hogy igazán közeli barátokká váltunk. Mindig ráért meghallgatni, és komolyan vette a véleményemet, még így is, hogy fiatalabb voltam nála, és a szüleim megóvtak mindentől. Most már Balthazar véleménye is számított. – Lucas Ross. – Az esélytelen megnyert egy menetet. – Balthazar nem tűnt valami elégedettnek. De persze minek is örült volna, amikor egy másik srácról beszéltem neki, akit jobban kedveltem nála? – Én is látom, hogy mi tetszik neked benne. – Komolyan? – Hát, persze. Azt hiszem, elég jól néz ki. – Nem azért kedvelem. – Azt akartam, hogy Balthazar tudja, mire gondolok valójában. – Nem mintha nem vettem volna észre, hogy Lucas vonzó. De ő az egyetlen, aki megérti, milyen itt nekem. – Én is megérteném. Vagy legalább megpróbálnám. – A földre pillantott, és megéreztem, hogy bármilyen lazán adja is elő, megviseli ez a beszélgetés. – Ígérem, többet nem győzködlek. – Te ide tartozol, Balthazar – mondtam olyan gyengéden, ahogyan csak tudtam. – Ezért nem értheted meg, hogy milyen nekünk, többieknek. – Te is idetartozhatnál, ha akarnál. – De nem akarok. – Akkor végig gondjaid lesznek – vonta fel a szemöldökét. – Nem úgy értettem. – Ő a jövőről próbált beszélni, arról, ami sok-sok év múlva lesz, de én nem akartam belegondolni, hiszen a dolgok már így is éppen elég zavarosak voltak. – Én a gimiről beszélek. Te már jártál mindenfelé, és láttad a világot. Nem hinném, hogy át tudod érezni, milyen hatalmas nekem ez a hely. Hogy mennyire félelmetes. Ha elengedném magam, beleeshetnék a csapdába, és az Evernight döntené el, ki vagyok, mi vagyok. Ezt nem akarom. És Lucas is így van vele. Balthazar ezen néhány másodpercig elgondolkozott. Végül rábólintott. Nem hinném, hogy meggyőztem, de legalább elmondtam neki, amit akartam. – Lucas nem rossz ember – ismerte be. – Én legalábbis úgy tudom. Láttam, ahogy megvédett olyanokat, akiket piszkált valaki, meg abból is gondolom, amiket órán mond. Van esze.

Elmosolyodtam. Miután hetekig kételkedtem Lucasban, jó érzés volt, hogy valaki szépeket mond róla. Balthazar még nem fejezte be. – De forrófejű. Te nálam többet is láttál abból, amikor Erichhel verekedett, így jobban tudod. – Bűntudattal vegyes hálát éreztem, amiért Balthazarnak fogalma sem volt a rivertoni pizzériában történtekről. – És provokál is. Bár megértem, hogy az Evernight olyasvalakiből, mint ő, ezt váltja ki, de ez nem változtat azon, hogy néha... – Robbanékony – fejeztem be helyette. – Igen, láttam. És emiatt nem tudom, hogy összejövünk-e valaha. De te megérdemled, hogy tudd, mit érzek. – Csak annyit mondok, vigyázz magadra! Ha bánt, szállj ki gyorsan! – mosolygott félszegen. – Akkor talán elkaphatlak visszapattanóban. – Szerencsés lennék – tettem a kezemet a karjára. Balthazar megpuszilta a homlokomat. Pipadohány és bőr illata volt, és félig azt kívántam, bárcsak vártam volna még mindezzel, amíg legalább egyszer megcsókol. – Most már bemehetünk? – kérdezte. – Még egy pár perc. Kellemes idekint. Különben is ma éjjel látni a csillagokat. – Az igaz. Te imádod a csillagászatot. – Nadrágzsebébe dugta a kezét, s így jött mellettem, tovább be az erdőbe, fel-fel nézve a csupasz ágak között hunyorgó csillagképekre. – Az ott ugye az Orion? – Igen. A Vadász. – Kezemmel megrajzoltam a csillagkép lábainak körvonalát, az övet a derekán, a kinyújtott karját, ahogy épp nyilazni készül. – Látod azt a fényes csillagot a jobb vállában? Az a Betelgeuse. – Melyik? – Valószínűleg nem igazán érdekelte a csillagászat, de úgy éreztem, megkönnyebbült, amiért a szerelmi csalódás helyett másvalamiről beszélhet. Tudtam, hogyan érzi magát. – Itt. Hajolj le! – Ahogy lehajolt mellettem, felemeltem egyik karját, hogy az ő ujjával mutassak a csillagra. – Most már látod? Elmosolyodott. – Azt hiszem. Az Orionban nincs csillagköd? – De igen. Az alsó felében. Megmutatom. – Bianca? – szólalt meg valaki a hátunk mögött. Mindketten hirtelen fordultunk oda. Én azonnal felismertem a hangot, de nem hittem a fülemnek. Talán félrevezetett a remény. Pedig a sötétben Lucas állt ott egyenruhában. Dühösen bámult. Nem rám, nem is kettőnkre, hanem Balthazarra. – Lucas, mit keresel itt? – suttogtam. – Megbizonyosodom róla, hogy nem esett bajod. Balthazarnak nem tetszett a dolog. Felegyenesedett. – Bianca tökéletes biztonságban van. – Késő van. Sötét van. És kicsaltad ide egyedül. – Szabad akaratából jött – Balthazar nagy levegőt vett, nyilván, hogy megnyugodjon. – Ha szeretnél te Bianca kísérője lenni, talán az lesz a legjobb. Lucas szemmel láthatólag meglepődött. Verekedésre számított, nem visszavonulásra. – Bemegyek veled – mondtam Balthazarnak. Annak ellenére, amiről épp az előbb beszéltünk, vagy amit éreztem, mégiscsak ő volt az, aki elvitt a bálba. Tartoztam neki ennyivel. De Balthazar a fejét rázta. – Semmi baj. Már nincs kedvem táncolni.

Zavarodottan és szégyenkezve vettem le magamról a zakót, felkészülve a hidegre. – Köszi. Mindent. – Ha szükséged van rám, csak szólj! – Miközben felvette a zakóját, dühös pillantást vetett Lucasra, majd elindult egyedül vissza az iskolába. – Ez teljesen felesleges volt – motyogtam, amint Balthazar magunkra hagyott bennünket. – Föléd hajolt. Fenyegetően. – A csillagokat mutattam neki! – feleltem, magam köré fonva a karomat, hátha nem fogok annyira fázni. – Azt hitted, éppen meg akar csókolni? – Nem. – Hazudós – vágtam vissza. Lucas felmordult. – Na, jó. Megpróbáltam távol tartani tőled. Nem nézhettem tétlenül, ahogy az a fazon rád mászik – mondta, levette iskolai zakóját, és odanyújtotta nekem. Nem volt olyan elegáns gesztus, mint Balthazaré, de Balthazartól nem volt más, mint egyszerű jólneveltség, olyan viselkedés, ami egy úriember sajátja. Lucasról viszont azt gondoltam, hogy elkeseredetten igyekszik megmutatni, hogy képes rám vigyázni, legalább egy kicsit. Elvettem tőle a zakót, és belebújtam. A bélése még meleg volt a testétől. – Köszönöm. – Kár, hogy eltakarja a ruhádat – nézett végig rajtam, s szája sarkában mosoly bujkált. – Ne flörtölj velem! – valójában egész éjjel elhallgattam volna, ahogy velem flörtöl, de tudtam, hogy beszélnünk kell, mégpedig azonnal. – Beszélgessünk! – Oké. Beszélgessünk! Ezután persze egyikünk sem tudta, mit mondjon. Hogy húzzuk az időt, csak mentünk egymás mellett. Hallottuk a távolban a levelek zizegését, azután kacarászást. Úgy látszott, más párok is kiosontak éjjel az erdőbe. A hangok alapján jobban szórakoztak, mint mi. Végül rájöttem, hogy nekem kell elkezdenem. – Nem lett volna szabad úgy beszélned a szüleimről. – Helytelen volt – sóhajtott Lucas. – Fontos vagy nekik, ezt bárki láthatja. – Akkor miért voltál olyan fura velük kapcsolatban? Ezen elgondolkodott. Szemmel láthatólag nem tudta biztosan, hogy mit feleljen. – Még nem sokat beszéltünk az én anyámról. Csodálkozva pislogtam. – Azt hiszem, tényleg nem. – Eléggé szenvedélyes. – Lucas a lábát bámulta, miközben barna fenyőtűk szőnyegén haladtunk. A közeli almafát körülvette a lehullott gyümölcs, amit senki sem szedett le. Mostanra mind megbarnult és megpuhult. Édes illatuk megszelídítette a levegőt. – Ő akarja irányítani az életemet, ami majdnem sikerül is neki. – Nehéz elképzelni, hogy valaki parancsolgat neked. – Csak mert nem találkoztál még az anyámmal. – Majd megváltozik, ha nagyobb leszel – véltem. – Az én szüleim is sokkal jobban féltettek régebben, mint most. – Nem olyan, mint a te szüleid – nevetett Lucas, s hangja valami meghatározhatatlan okból furcsán csengett. – Anya fekete-fehérben látja a világot. Azt mondja: erősnek kell lenni, hogy az ember sikeres legyen. Az ő elképzelése szerint a világon csak kétféle ember létezik: ragadozók és áldozatok.

– Ez elég durván hangzik. – A kemény a jó szó rá. Egyértelmű elképzelései vannak arról, hogy kinek kellene lennem, és mit kellene csinálnom. Legtöbbször talán nem értek egyet vele, de tudod, akkor is az anyám. Hatással van rám, amit mond. – Nagyot sóhajtott. – Ez valószínűleg nem valami komoly magyarázat, de van köze ahhoz, ahogy Rivertonban viselkedtem. Minél tovább gondolkodtam azon, amit mondott, annál jobban megértettem a történteket. Azt feltételezte, hogy a szüleim megpróbálják irányítani az életemet, mert az anyja mindig ezt tette vele. – Értem. Komolyan. – Hideg van – fogta meg a kezemet Lucas. A szívem gyorsabban kezdett verni. – Gyere! Menjünk vissza a suliba! Együtt indultunk az Evernight felé. Kilépve az erdőből a parkba, ahonnan látszottak a nagyterem vakító fényei és a táncoló párok korvonalai, elképzeltem, milyen lehetett volna ez az éjszaka, ha nem vesztünk volna össze, és ő vitt volna el a bálba. Jóformán túl tökéletes volt még rágondolni is. – Még nem akarok bemenni. – Hideg van. – A zakód melegen tart. – Na, ja. De engem nem – vigyorgott rám. Lucas mindig idősebbnek tűnt nálam, kivéve, amikor mosolygott. – Csak egy kicsit várj még! – alkudoztam, és a pavilon felé rángattam. – Majd melegen tartjuk egymást. – Hát, ha erről van szó... Leültünk a pavilonban. Fejünk fölött nem látszottak a csillagok, mert az eget eltakarta a sűrű borostyán. Lucas a vállamra tette a karját, én pedig az ő vállára hajtottam a fejem. Egyszeriben mintha az elmúlt két hét minden kétsége és zavarodottsága elmúlt volna. Boldog voltam a bálban, de csak mert megfeledkeztem magamról a pörgésben. Ez más volt. Most tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és teljesen nyugodt voltam. Bár emlékeztem mindenre, amiért kételkedtem Lucasban, de most, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, tökéletesen meg tudtam bízni benne. Nem féltem a világon semmitől. Biztonságos volt elengednem magamat. Lehunytam a szemem, és az arcomat a nyaka hajlatába dugtam. Megborzongott, de nem gondoltam, hogy a hidegtől. – Ugye tudod, hogy csak vigyázok rád? – suttogta. Éreztem, ahogy az ajka a homlokomat érinti. – Azt akarom, hogy biztonságban légy. – Nem kell, hogy megvédj a veszélytől, Lucas – mondtam, erősen átölelve a derekát. – A magánytól kell megóvnod. Ne harcolj értem, hanem légy velem! Erre van szükségem. Különös, szomorú hangon nevetett. – Kell valaki, aki vigyáz rád. Aki gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen. És az a valaki én akarok lenni. Arcomat az övéhez emeltem. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a szempillám az állát csiklandozta, és éreztem teste melegét, olyan közel volt egymáshoz a szánk. Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy kimondjam: – Lucas, nekem rád van szükségem. Megérintette az arcomat, aztán ajkával az ajkamat. Az első érintéstől elállt a lélegzetem, de már tudtam, hogy többé nem félek. Lucasszal voltam, és soha semmi

nem árthatott nekem. Megcsókoltam, s álmaim valóra váltak – tudtam, hogyan kell megcsókolni. Hogyan kell megérinteni. A tudás mindig is bennem volt, arra várva, hogy egy szikrától tüzet fogjon, és életre keljen. Lucas olyan erővel szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. Mélyen és lassan, keményen és finoman, ezerféleképpen csókoltuk egymást. Mind helyes volt. Zakója lecsúszott a vállamról, karomon és hátamon éreztem a hűvös éjszakai levegőt. A keze feljebb csúszott, hogy betakarjon, éreztem a tenyerét a lapockámon, és az ujjait a gerincemen. Olyan jó érzés volt a bőre a bőrömön, jobb, mint képzeltem. A fejem hátravetettem, és felsóhajtottam a gyönyörűségtől. Lucas csókolta a számat, az arcomat, a fülemet, a nyakamat. – Bianca – lehelte halkan a bőrömre. Ajka a nyakam mélyedését súrolta. – Abba kellene hagynunk. – Nem akarom abbahagyni. – Idekint... nem lenne szabad... elvesztenünk a fejünket... – Nem kell abbahagynod – csókoltam meg a haját és a homlokát. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy most már az enyém, az enyém és senki másé. Amikor az ajkunk újra összeért, a csók más volt, túlfűtött, jóformán kétségbeesett. Mindketten egyre gyorsabban vettük a levegőt, és képtelenek voltunk beszélni. Semmi nem létezett a világon, mint ő, és a dobolás mélyen odabent, a hang mely kitartóan bizonygatta, hogy Lucas az enyém, az enyém, az enyém. Ujjai hozzáértek a ruhám vékony pántjához, amíg az le nem csúszott a vállamról, szabaddá téve a mellem legfelső részét. Hüvelykujját végighúzta a fülemtől a vállamig. Azt akartam, hogy folytassa, hogy érintsen, érintsen, érintsen. A gondolkodásom ködös volt, mintha jóformán képtelen lettem volna gondolkodni. Nem létezett többé csak a testem, és amit a testem akart. Tudtam, mit kell tennem, akkor is, ha elképzelni még képtelen voltam. Tudtam. Állj! – mondtam magamnak. De már nem volt, ami megállítson bennünket. Szükségem volt rá. Teljesen. Azonnal. Tenyerembe fogtam az arcát, ajkamat puhán a szájára nyomtam, az állára, a nyakára. Láttam, ahogy ver az ütőere, épp a bőre alatt, s ekkor az éhség már úgy eluralkodott rajtam, hogy képtelen voltam visszafogni magamat. Erősen beleharaptam Lucas nyakába. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete a fájdalomtól és az ijedségtől, de ugyanabban a pillanatban éreztem, ahogy a vér szétárad a nyelvemen. A sűrű, fémes íz tűzként áradt szét a testemben, forrón, féktelenül, veszélyesen és gyönyörűen. Nyeltem egyet. Lucas vére édesebb volt, mint bármi, amit valaha ízleltem. Megpróbált ellökni magától, de addigra elgyengült. Amikor hátrazuhant, elkaptam, és úgy tartottam a karomban, hogy tovább ihassak. Úgy éreztem, mintha magamévá tenném a lelkét a vérével együtt. Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz. Az enyém – gondoltam. – Az enyém. Ekkor Lucas teljesen elernyedt. Elájult. A felismerés hideg zuhanyként ért, és ijedten tértem magamhoz az önkívületből. Elakadt a lélegzetem, és elengedtem Lucast. Hangos puffanással esett a pavilon padlójára, mint egy zsák krumpli. A tátongó seb, az én harapásom nyoma sötét és nedves volt a holdfényben, és úgy csillogott, mint a kiborult tinta. Vékony vérpatakocska csordogált a fapadlón és gyűlt össze egy apró ezüstcsillag körül, ami a hajamból hullott ki.

– Segítség! – nyögtem fulladozva, szinte suttogva. Az ajkam még ragacsos volt Lucas vérétől. – Valaki legyen szíves! Segítség! Letántorogtam a pavilon lépcsőjén, és kétségbeesetten kerestem valakit, bárkit. A szüleim rettentő dühösek lesznek. Mrs. Bethany még ezerszer rosszabb. De valakinek muszáj segítenie Lucason. – Van itt valaki? – Neked meg mi bajod? – jött elő Courtney az erdőből, szemmel láthatólag boszszankodva. Csipkés fehér ruhája gyűrött volt, s láttam, hogy partnere ott áll mögötte. Biztosan megzavartam őket a hancúrozásban. – Várjunk csak! Az ott a szádon vér? – Lucas. – Túlságosan meg voltam rettenve ahhoz, hogy magyarázkodni próbáljak. – Kérlek, segítsetek Lucason! Courtney hátradobta hosszú, szőke haját, és belépett a pavilonba, hogy szemügyre vegye az ott fekvő, megsebzett nyakú Lucast. – Te jó ég! – suttogta, majd elégedett mosollyal fordult felém. – Ideje volt, hogy felnőj végre, és vámpír legyél, mint mi!

Nyolcadik fejezet –

MEGÖLTEM LUCAST? VAGY JÓL VAN? – ZOKOGTAM. Képtelen voltam abbahagyni a sírást. Anyu átölelte a vállamat, én pedig vakon engedtem, hogy elvezessen a pavilontól. Apu már előreszaladt, karjában az eszméletlen Lucasszal. Volt a közelben néhány tanár, aki gondoskodott róla, hogy a többi diák ne vegyen észre semmit a felfordulásból. – Anyu, mit tettem? – Lucas életben van – mondta olyan gyöngéden, ahogy még sosem szólt hozzám. – Túléli. – Biztos vagy benne? – Meglehetősen. – Felmentünk a lépcsőn, s én majdnem minden lépcsőfokban elbotlottam. Tetőtől talpig annyira remegtem, hogy járni is alig bírtam. Anyu a hajamat simogatta, ami kibomlott, s ernyedten lógott az arcomba. – Drágaságom, menj fel hozzánk, jó? Mosd meg az arcod, és nyugodj meg! – De Lucasszal akarok lenni – ráztam a fejem. – Azt sem fogja tudni, hogy ott vagy. – Anyu, lécci! Először nem akarta megengedni, de aztán láttam rajta, hogy rájött, felesleges vitatkoznia. – Na gyere! Apu a kocsiszínbe vitte Lucast. Amikor beléptem, csodálkoztam, hogy miért van a kocsiszínben feketére festett falburkolatú lakás, aminek falain ovális keretekben szépia színű fényképek lógnak. Aztán eszembe jutott, hogy Bethany igazgatónő lakik itt. Még ahhoz is zaklatott voltam, hogy féljek tőle. Amikor be akartam menni a hálószobába, hogy lássam Lucast, anyu a fejét rázta. – Mosd meg az arcod hideg vízzel! Vegyél néhányszor mély levegőt! Szedd öszsze magad, drágaságom! Azután beszélünk. – Majd visszafogott mosollyal hozzátette: – Minden rendben. Majd meglátod. Ragacsos, remegő kézzel matattam a fürdőszoba üveg ajtógombján. Amint megláttam az arcomat a tükörben, megértettem, miért ragaszkodott hozzá anyu, hogy mosakodjam meg. Az ajkamon Lucas vérének foltjai. Néhány csepp az arcomra is kenődött. Megeresztettem a csapokat, kétségbeesetten próbálva eltüntetni tettem bizonyítékát, de ahogy a hűvös víz folyni kezdett az ujjaim között, azon kaptam ma-

gam, hogy közelebbről tanulmányozom a vérnyomokat. Az ajkam vörös volt és még mindig dagadt a csókjainktól. Nyelvem hegyével lassan körüljártam ajkam körvonalait. Éreztem Lucas vérének ízét, s úgy tűnt, mintha ezzel most is olyan közel került volna hozzám, mint amikor a karomban tartottam. Szóval ez az – gondoltam. A szüleim egész életemben azt mondogatták nekem, hogy egy nap a vér több lesz, mint vér, más, mint a hentestől vásárolt, amit vacsorához kaptam. Sosem értettem, mit akarnak vele. Most felfogtam. Bizonyos szempontból tényleg olyan volt, mint az első csókom Lucasszal. A testem tudta, mire van szükségem, és mit akar, jóval azelőtt, hogy megsejtettem volna. Aztán Lucasra gondoltam, aki hátrahajolt, hogy megcsókolhassam a nyakát, és teljesen megbízott bennem. A lelkiismeret-furdalástól megint elsírtam magam, aztán vizet fröcsköltem az arcomra és a tarkómra. Percekig mélyeket kellett lélegeznem, mire újra ki tudtam jönni a fürdőszobából. Bethany igazgatónő ágya egy faragott, fekete monstrum volt, mely fölött csavaros oszlopok tartották a baldachint. Természetesen több száz éves darab volt. Az ágy közepén eszméletlenül fekvő Lucas fehér volt, mint a torkát takaró géz, de lélegzett. – Jól van – suttogtam. – Nem szívtad ki elég vérét, hogy komolyabb baja essen. – Apu először nézett rám, amióta kirohant a pavilonból. Attól féltem, hogy rosszallást látok majd a szemében amiatt, amit éppen műveltem, amikor rám jött a kényszer, hogy harapjak; akár szégyent is – de ő nyugodt volt, sőt kedves. – Igyekezned kell egyszerre egy fél liternél többet inni. – Akkor miért ájult el? – A harapás így hat rájuk – mondta anyu. A „rájuk” az embereket jelentette. Általában igyekezett nem tenni különbséget, mert mint szerette hangsúlyozni, minden személy ember, akármi történjék is, de a különbség sosem volt világosabb. – Olyan, mintha hipnotizálná őket, vagy átok ülne rajtuk. Először küzdenek ellene, aztán ilyen öntudatlan állapotba kerülnek. – Még szerencse, mert ez azt jelenti, hogy holnapra semmire sem fog emlékezni. – Apu a kezében tartotta Lucas csuklóját, és ellenőrizte a pulzusát. – Majd kitalálunk neki egy sztorit a sebről, valami egyszerű, balesetes dolgot. Az öreg pavilonban van néhány kilazult keresztvas, talán az egyik leesett, és fejbe vágta. – Nem szeretek hazudni neki. Anyu a fejét csóválta. – Drágaságom, te mindig is megértetted, hogy vannak dolgok, amiket a környezetünknek nem kell tudnia. – Lucas nem egyszerűen a környezetünk. Amit én tudtam, és ők nem, az az volt, hogy Lucasnak máris gyanús volt az Evernight Akadémia. Persze nem tudta róla az igazat. Ha tudta volna, be sem tette volna ide a lábát, de azt érezte, hogy valami van, hogy ez az iskola több annál, mint aminek látszik. Büszke lehettem Lucas éleslátására, de ugyanakkor rá kellett ébrednem, hogy mindent sokkal nehezebbé is tesz. De hogy is juthat egyáltalán eszembe, hogy elmondjam neki az igazat: Bocs, de majdnem megöltelek tegnap éjjel...? Lassan bólintottam, és beláttam, mit kell tennem. Lucas nem tudhatja meg, mennyire cserben hagytam. Sosem bocsátaná meg, még akkor sem, ha elhinné nekem a vámpíros történetet. Könnyen azt hiheti, elment a józan eszem.

– Rendben – egyeztem bele. – Hazudnunk kell. Megértettem. – Bárcsak én is érteném! – mondta Mrs. Bethany csípősen, amikor karba tett kézzel belépett a hálószobaajtón. Szokásos csipkés blúza és sötét szoknyája helyett sötétlila báli ruhát viselt, és könyékig érő, fekete szaténkesztyűt. Fekete gyöngy fülbevalója fénylett, ahogy megrázta a fejét. – Amikor megengedtük, hogy ember diákok is csatlakozzanak hozzánk itt az Evernightban, tudtuk, hogy adódhatnak biztonsági gondok. Felvilágosítottuk a nagyobb diákjainkat, járőröztünk a folyosókon, annyira elkülönítve tartottuk a két csoportot, amennyire csak lehetséges, s én azt hittem, jó eredménnyel. Nem gondoltam volna, hogy éppen maga fogja elveszíteni az önuralmát, Miss Olivier. A szüleim felálltak. Először azt hittem, tiszteletből főnökük, Bethany igazgatónő iránt, hiszen mindig is alkalmazkodtak hozzá, és nekem is ezt tanították. De aztán apu előrelépett, és védelmemre kelt. – Ön is tudja, hogy Bianca nem olyan, mint mi. Ez volt az első alkalom, hogy élő ember vérét kóstolta. Nem tudta, milyen hatással lehet rá. Mrs. Bethany ajka kissé felfelé kunkorodott, mesterkélt, kellemetlen mosolyra. – Bianca természetesen különleges eset. Hiszen olyan kevés a született vámpír. Tudja, 1812 óta csupán a harmadik, akit ismerek. A szüleimtől tudtam, hogy évszázadonként csupán maroknyi vámpírbébi fogan, s ők is már majdnem háromszázötven éve együtt voltak, amikor Anyu mindkettejüket meglepte azzal, hogy terhes lett velem. Én mindig is azt hittem, hogy egy kissé túloznak, csak hogy különlegesebbnek érezzem magam. Most jöttem rá, hogy teljes mértékben igazat beszéltek. Mrs. Bethany még nem végzett. – Az ember azt hinné, hogy akit vámpírok nevelnek fel, annál a természetünkkel és szükségleteinkkel kapcsolatos tudás előnyt jelent. Ok arra, hogy nagyobb legyen az önkontrollja, nem pedig kisebb. – Sajnálom. – Nem hagyhattam, hogy a szüleimet hibáztassa, amikor egyedül én tehettem a dologról. – Anyu és apu mindig mondták, hogy egy nap meg fog történni. Hogy szükségét fogom érezni, hogy harapjak. Mégsem értettem. Nem igazán. Mindaddig, amíg meg nem történt. Elgondolkodva bólogatott. Sötét szeme Lucasra villant, mintha csak a szobájában hagyott szemét lenne. – Túléli? Akkor nem történt jóvátehetetlen baj. Bianca büntetését majd holnap döntjük el. Anyu bocsánatkérőn pillantott rám. – Bianca megesküdött, hogy többé nem tesz ilyet. – Ha kiszivárogna az iskolában, hogy valaki megharapta az egyik új diákot, és megússza büntetés nélkül, akkor más incidensek is lesznek. – Bethany igazgatónő fél kézzel összefogta a szoknyáját. – Egynémelyik pedig talán nem végződik ilyen szerencsésen. Életbevágóan fontos, hogy többé ne nyúljon senki egyetlen emberhez sem, mivel nem engedhetjük meg, hogy gyanakodjanak. Az ilyen szabályszegést nem lehet büntetlenül hagyni. Először történt meg, hogy az igazgatónő és én tökéletesen egyetértettünk. Pocsékul éreztem magam, amiért bántottam Lucast, és kiérdemeltem minimum néhány estényi folyosó takarítást. De azonnal átláttam a nehézséget. – Nem lehetek büntetésben, és nem is takaríthatok, vagy hasonlók. Mrs. Bethany szemöldöke még magasabbra ugrott.

– Talán felette állsz az efféle alantas feladatoknak? – Ha ilyen nyilvánvaló a büntetés, Lucas meg fogja kérdezni, hogy miért kaptam. Azt meg ugye nem akarjuk, hogy keresztkérdéseket tegyen fel? Igazam volt. Az igazgatónő bólintott, de látszott rajta, hogy bosszantja, hogy nála jobban átláttam a helyzetet. – Akkor írjon egy tízoldalas fogalmazást, mondjuk, a levélforma használatáról a tizennyolcadik, tizenkilencedik századi regényekben. Két hete van rá. Abból látszott, hogy mennyire lehangolt és kétségbeesett voltam már amúgy is, hogy ettől a feladattól semmivel sem éreztem rosszabbul magam. Bethany igazgatónő közelebb lépett hozzám. Báli ruhájának bő szoknyája suhogott, mint valami madárszárny. A levendulaillat füstként kavargott körülöttem. Nehéz volt a szemébe néznem, annyira kiszolgáltatottnak és megszégyenítettnek éreztem magam. – Az Evernight Akadémia két évszázada szolgál a fajtánknak menedékhelyként. Azok közülünk, akik elég fiatalnak látszanak, hogy diákok legyenek, idejöhetnek, hogy a világ változásairól tanuljanak, hogy szabadabban, kevesebb gyanút keltve léphessenek be újra a társadalomba. Ez a tanulás szentélye. Itt biztonságban lehetnek. Ez csakis akkor maradhat így, ha a falainkon túl – illetve most már a falainkon belül is – tartózkodó emberek biztonságban vannak. Amennyiben diákjaink elvesztik önkontrolljukat, és emberéleteket vesznek el, az Evernight hamarosan gyanússá válik. Megszűnne ez a mentsvár. Két évszázadnyi hagyomány hullana szét. Miss Olivier, én majdnem egész idő alatt magam őriztem eme helyet. Nem áll szándékomban megengedni, hogy bárki felborítsa ezt az egyensúlyt. Világos? – Igen, asszonyom – suttogtam. – Sajnálom. Többé nem fog előfordulni. – Mondja ezt most – pillantott az igazgatónő Lucasra, hűvös kíváncsisággal. – Majd meglátjuk, mi történik, amikor Mr. Ross felébred. – Azzal kivonult a szobából, hogy visszatérjen a bálba. Furcsa volt belegondolni, hogy alig néhány száz méterre még mindig keringőznek. – Én Lucasszal maradok – mondta apu. – Celia, te vidd vissza Biancát az iskolába! – Én most nem mehetek vissza a kollégiumi szobámba. Itt akarok lenni, amikor Lucas felébred – könyörögtem. Anyu a fejét rázta. – Mindkettőtöknek jobb lesz, ha nem. Jelenléted felidézheti benne a történteket, márpedig Lucasnak felejtenie kell. Tudod mit? Gyere fel a régi szobádba! Csak ma éjszakára. Senkit sem fog zavarni. Barátságos szobám a vártoronyban még sosem hangzott hívogatóbban. Még a vízköpő szörnyet is szívesen viszontláttam. – Jól hangzik. És mindkettőtöknek nagyon köszönöm, amit ma éjjel tettetek – mondtam, de megint könnyek szöktek a szemembe. – Megmentettetek engem és Lucast. – Ne légy olyan drámai! – mondta apu, de mosolya enyhítette szavait. – Lucas így is, úgy is túlélte volna. Szerettem volna, ha vársz még vele egy kicsit, de hát a mi kislányunknak is fel kell nőnie egyszer. – Adrian? – Anyu megfogta apu kezét, és kivonszolta a szobából. – Erről beszélnünk kellene. – Erről? Miről?

– Arról, ami odakint van a folyosón. – Ja – fogta fel apu velem egy időben, hogy anyu csak kitalált valamit, hogy egyedül maradhassak egy kicsit Lucasszal. Amint kimentek, leültem az ágy szélére, Lucas mellé. Most is jóképű volt, sápadt bőre és a szeme alatti karikák ellenére is. Bronzszínű haja jóformán barnának tűnt sápadtsága mellett, és amikor a homlokára tettem a kezem, éreztem, hogy hűvös. – Annyira sajnálom, hogy bántottalak. – Egy forró könnycsepp gurult végig az arcomon. Szegény Lucas mindig engem akart megvédeni a veszélytől. Fogalma sem volt róla, hogy én magam vagyok veszélyes. Később aznap éjjel csak bámultam most már vérfoltos szép ruhámat. Anyu felakasztotta a hálószobaajtóm kampójára. – Azt hittem, tökéletes lesz ez a bál – suttogtam. – Bárcsak az lehetett volna, drágaságom! – ült le mellém, és simogatta a hajamat, mint kiskoromban. – Reggelre minden jobb lesz. Majd meglátod. – Biztos vagy benne, hogy Lucas nem lesz vámpír amikor felébred? – Biztos. Nem vesztett annyi vért, hogy veszélyben legyen az élete. És ez volt az első alkalom, hogy megharaptad, ugye? – Persze – szipogtam. – Csak azok az emberek válnak vámpírrá, akiket többször is megharapnak, és úgy is csak akkor, ha az utolsó harapás végzetes. S mint elmondtuk neked, úgy megölni valakit, hogy kiszívod a vérét, komoly munka. De bárhogy legyen is, az illetőnek meg kell halnia ahhoz, hogy vámpír legyen belőle, Lucas pedig nem fog meghalni. – Én vámpír vagyok, pedig nem haltam meg. – Az más tészta, drágaságom. Ezt te is tudod. Te különlegesnek születtél. – Megérintette az államat, és elfordította a fejemet, hogy egymásra nézzünk. Háta mögött láttam a vigyorgó vízköpőt, mintha hallgatózna. – Addig nem leszel igazi vámpír, amíg meg nem ölsz valakit. Amikor pedig megteszed, te is meghalsz, de csak kis időre. Pontosan olyan lesz, mintha szundítanál egyet. Mindezt persze már vagy ezerszer elmondták nekem a szüleim, mint azt, hogy mossak fogat lefekvés előtt, vagy hogy írjam le a nevet és a telefonszámot, ha valaki akkor hívja őket, amikor nincsenek otthon. Azt mondták, a legtöbb vámpír sosem öl meg senkit, s bár elképzelni sem tudtam, hogy fájdalmat okozzak valakinek, azt állították, hogy lehet ezt úgy is csinálni, hogy ne legyen olyan kellemetlen. Már vagy ezerszer átbeszéltük az átalakulást, amin majd egyszer át fogok esni: elmehetnék egy kórházba, vagy öregek otthonába, és kereshetnék valakit, aki nagyon öreg, vagy már haldoklik, és megtehetném úgy. Mindig azt mondták, egyszerű lesz, hiszen véget vetek valaki szenvedésének, sőt, talán lehetőséget is adok neki, hogy vámpírként tovább éljen, ha előre megtervezzük, és van lehetőségem többször is megharapni. A magyarázat egyszerű volt és rendes, amilyennek a szobámat is látni akarták. A Lucas és köztem történtek bebizonyították, hogy a valóság nem olyan egyszerű, mint a szüleim magyarázatai. – Nem kell vámpírrá válnom, amíg nem készültem fel rá – mondtam. Ez is olyasmi volt, amit számtalanszor elmondtak nekem, s arra számítottam, hogy anyu automatikusan egyet fog érteni. Ehelyett kis ideig hallgatott, majd azt mondta: – Meglátjuk, Bianca. Majd meglátjuk.

– Ezt meg hogy érted? – Megkóstoltad egy valódi, élő ember vérét. Gyakorlatilag felfordítottad a homokórát. Néha vámpírként fog reagálni a tested. – Biztosan rémülten néztem rá, mert megszorította a kezemet. – Ne aggódj! Nem kell ezen a héten, vagy akár idén átváltoznod. De most már erősebb lesz a vágy benned, hogy olyanokat tégy, mint mi, s csak egyre erősödni fog. Hogy is mondjam... mágnesesen vonzódni fogtok egymáshoz. Amikor a tested ugyanolyan gyorsan változik, mint a szíved, az erős kombináció. – Anyu a falnak döntötte a fejét, és azt gondoltam, talán az 1600-as évek közepére gondol, amikor még élt, és apu egy jóképű, titokzatos idegen volt. – Ne akard siettetni! – Erős leszek – ígértem. – Tudom, hogy igyekszel, drágaságom. Nem is kérhetünk tőled ennél többet. Ezt meg hogy értette? Nem tudtam, és meg kellett volna kérdeznem. De képtelen voltam. A jövő túlságosan gyorsan száguldott felém, és én olyan fáradt voltam, mintha napok óta nem aludtam volna. Lehunytam a szemem, arcomat a párnába fúrtam, és a mindent feledtető álomra vágytam. Még mielőtt másnap reggel kinyitottam volna a szemem, máris észrevettem a különbséget. Mindent élesebben érzékeltem. A lepedőnek jóformán minden cérnaszálát külön éreztem a bőrömön, és nem csak a szüleimet hallottam beszélgetni a nappaliban, de a több emelettel lejjebbről jövő zajokat is, ahogy Iwerebon professzor kiabált valakivel, aki egész éjszakás buli után most próbált besurranni; lépteket a kőpadlón, és valahonnan egy csepegő csapot. Ha megpróbáltam volna, talán az odakint zizegő faleveleket is meg tudtam volna számolni. Amikor kinyitottam a szemem, a nappali fény majdnem elvakított. Először azt hittem, a szüleim tévedtek, és reggelre igazi vámpír lettem, ami azt jelentette, hogy Lucas... De nem. A szívem még vert. Ha én élek, Lucas is életben van. Addig nem halhatok meg, és nem fejezhetem be a vámpírrá alakulást, amíg egy életet el nem vettem. De akkor mi történik most velem? Apu reggeli közben megmagyarázta. – Annak az előjeleit érzed, hogy milyen lesz, ha átváltoztál. Ittad egy emberi lény vérét. Most már tudod, milyen hatással van rád. Később ez csak erősödik. – Utálom – mondtam a fénytől hunyorogva a konyhában. Még annak a zabkásának is túl intenzív íze volt, amit anyu adott. Mintha éreztem volna a gyökereknek, a szárnak és a földnek az ízét, ahol a zab termett. A reggeli pohár vér még sosem volt ilyen íztelen. Mindig finomnak hittem, de most rájöttem, hogy csak gyenge másolata annak, amit valójában innom kellene. – Ti hogy bírjátok ki? – Nem mindig olyan erős, mint amilyennek kezdetben érzed. Már ma valószínűleg elmúlik nálad egy-két óra alatt – veregette meg anyu a vállamat. Másik kezében egy pohár vért tartott, ami szemlátomást ízlett neki. – Egy idő után megszokod majd a reakciókat. Még szerencse. Különben többé az egész család nem aludna szemhunyásnyit sem. Máris lüktetett a fejem a sok ingertől. Életemben nem ittam fél pohár sörnél többet, de sejtettem, hogy ez nagyon hasonlít a másnapossághoz.

– Kösz, de inkább nem szeretnék hozzászokni. – Bianca! – Apu hangja éles volt a dühtől, amit az éjjel nem mutatott ki. Még anyu is csodálkozva nézett rá. – Ne halljak többé ilyen beszédet! – De apu, csak úgy értettem, hogy... – Neked előre meg van írva a sorsod, Bianca. Vámpírnak születtél. Ezt sosem kérdőjelezted meg, és nem tűröm, hogy most elkezdd. Világos? – Azzal felkapta a poharát, és kivonult a szobából. – Világos – feleltem erőtlenül a nyomában támadt űrnek. Mire farmerben és a halványsárga kapucnis felsőmben lementem, az érzékeim kezdtek visszaállni normálisra. Bizonyos szempontból megkönnyebbültem. A ragyogás és a zaj majdnem megsemmisítő volt, s most legalább nem kellett hallanom, ahogy Courtney cirkuszol a haja miatt. Ezzel együtt valamiféle veszteségérzetem is volt. Az eddigi normális világom most különösen csendesnek és távolinak érződött. Az egyetlen dolog, ami valóban számított, az az volt, hogy jobban éreztem magam, és meglátogathattam Lucast. Tudtam, hogy a történtek után nem lehet magánál, de legalább bemehetek hozzá Bethany igazgatónő lakásába. Biztosan halálra rémül, ha felébred, ki tudja, miféle sztorit adott be neki Mrs. Bethany. Elég volt rágondolnom, s a testem megfeszült, mintha ütést várnék. Anyu megesküdött, hogy Lucas nem fog emlékezni semmire, de hogy volna ez lehetséges? Amikor megtörtént, nem gondoltam rá, de azóta rájöttem, hogy pokolian fájhatott a harapásom. Biztosan megrémült, dühös volt, és retteghetett is. Tudtam, hogy legjobb, ha elfelejti az egészet, de akkor vajon a csókjainkra sem emlékszik? Akárhogy is, ideje volt szembesülnöm azzal, amit tettem. Elindultam a parkon át, észre sem véve a pázsit túlsó sarkában rögbiző néhány diákot, bár láttam, hogy egyikük-másikuk felém pillant, és hallottam is némi kissé mocskos nevetést. Courtney nyilván fecsegett. Valószínűleg már az iskola minden vámpírja tudta, mit tettem. Szégyenkezve és dühösen siettem a kocsiszín felé, de megtorpantam, mert Lucast láttam közeledni. Felismert, s szinte félénken intett. Legszívesebben elrohantam volna, de ennél többet érdemelt, ezért kénytelen voltam túltenni magam a szégyenérzetemen. Összeszedtem magam, hogy közelebb menjek, és odakiáltsam: – Lucas? Jól vagy? – Aha – felelte, s a levelek recsegtek a lábunk alatt, amikor végre összetalálkoztunk. – Jesszusom, mi történt? A szám kiszáradt. – Nem mondták? – Mondták, hogy egy keresztvas fejbetalált. Most komolyan? – Arca vörös volt a szégyentől, és úgy tűnt, mintha dühös lenne a pavilonra, a gravitációra, vagy valamire. Láttam már kijönni a sodrából, de ilyennek még sosem. – Felhasítottam a nyakamat azon a hülye kovácsoltvas korláton. És ami talán a legcikibb, kikészít, hogy valaminek közbe kellett jönnie, épp amikor először csókoltalak meg. Ebben a pillanatban másvalaki, aki nálam bátrabb, újra megcsókolta volna. Én viszont csak bámultam. Tulajdonképpen jól nézett ki. Még mindig sápadt volt, és vastag, fehér kötés takarta a nyakát, de különben nem változott meg. Láttam, ahogy a távolból néhányan kíváncsian figyelnek, de megpróbáltam nem tudomást venni arról, hogy közönségünk van. – Azt gondoltam, mármint azt hiszem... – De mielőtt még több zagyvaságot öszszehordtam volna, gyorsan azt mondtam: – Először azt hittem, elájultál. Néha ilyen

hatással vagyok a fiúkra. Túl intenzív vagyok. Nem bírják elviselni. Lucas felnevetett. Valahogy kongott a nevetése, de legalább nevetett. Tényleg minden rendben volt. Nem tudott semmit. Megkönnyebbülten öleltem át, és kis ideig így álltunk, Összefonódva, s úgy tehettem, mint aki nem csinált semmi rosszat. A haja aranyosan fénylett a napsütésben, én pedig belélegeztem az illatát, ami annyira hasonlított a bennünket körülvevő erdő szagára. Olyan jó érzés volt a tudat, hogy Lucas az enyém. Nyilvánosan átölelhetem, mert ezután összetartozunk. Az emlékek percről percre erősödtek: ahogy csókolom, ahogy érzem a kezét a hátamon, bőrének sós puhasága a fogam között és a forró vér, ahogy a számban szétárad. Az enyém. Most már tudtam, hogyan értette anyu. Megharapni egy embert nem olyan egyszerű, mint kortyolni egyet a pohárból. Amikor megittam Lucas vérét, részemmé vált, én pedig az ő részévé. Olyan módon tartozunk össze ezek után, amit nem tudok féken tartani, és amit Lucas sosem érthet meg. Vajon emiatt kevésbé volt valós az ölelése? Szorosan lehunytam a szemem, és azt reméltem, hogy nem. Túl késő volt bármi mást tenni. – Bianca? – motyogta bele a hajamba. – Tessék? – Tegnap éjjel csak úgy nekizúgtam a korlátnak? Az igazgatónő elmondta, hogy hogy történt, de nekem úgy tűnik... szóval semmire sem emlékszem. Te igen? Te emlékszel? Biztosan beindult a régi gyanakvása az Evernighttal kapcsolatban. A legegyszerűbb volt igent mondani, de képtelen voltam rá. Az a kelleténél több hazugság lett volna. – Nagyjából. Az egész nagyon zavaros volt, én meg... izé... azt hiszem, pánikba estem. Az igazság az, hogy összefolyik az egész. Ez a lehető legrosszabb duma volt, de meglepetésemre úgy tűnt, elhiszi. Ellazult a karjaimban, és bólintott, mintha így már mindent értene. – Soha többé nem hagylak cserben. Ezt megígérem. – Te sosem hagytál cserben. Nem is tudnál. – Nyomasztott a bűntudat, ezért még szorosabban kapaszkodtam belé. – Én sem foglak cserbenhagyni. Minden veszélytől megóvlak – esküdtem meg magamban. – Még önmagamtól is.

Kilencedik fejezet ETTŐL KEZDVE ÚGY TŰNT, MINTHA KÉT VILÁGBAN ÉLNÉK egyszerre. Az egyikben Lucas és én végre együtt voltunk. Ez olyan helynek tűnt, amilyenre egész életemben vágytam. A másikban hazug voltam, aki nem érdemelte meg, hogy Lucasszal vagy bárki mással lehessen. – Olyan fura – suttogta olyan halkan, hogy más ne hallja meg a könyvtárban. – Mi fura? Lucas körülpillantott, mielőtt felelt volna, nehogy meghallja valaki. Feleslegesen aggódott. Egy félreeső boltív alatt ültünk, melynek falát kétszáz éves, kézzel kötött könyvek borították. Ez volt az iskola egyik legeldugottabb sarka. – Hogy egyikünk sem emlékszik semmire. – Megütötted magad. – Ha kétséges volt, tartottam magam a történethez, amit Bethany igazgatónő hozott össze. Lucas még nem teljesen hitte el, de csak idő kérdése volt. Muszáj volt. Minden ezen állt vagy bukott. – Az ember sokszor elfelejti, mi történt a baleset előtt. Ez megmagyarázza, nem? Az a kovácsoltvas olyan éles. – Én csókolóztam már lányokkal azelőtt... – Hangja elhalkult arckifejezésem láttán. – De nem olyan volt, mint te. A nyomodba sem értek. Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem zavart mosolyomat. – Mindenesetre nem ájulok el tőle – folytatta. – Soha. És te szuperül tudsz csókolódzni, ezt nekem elhiheted, de még tőled sem veszteném el az eszméletemet. – Nem is azért ájultál el – jegyeztem meg, majd úgy tettem, mint aki feltétlen tovább akarja olvasni az imént talált, kertészkedésről szóló könyvet. Csakis azért választottam azt, mert még mindig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miféle virágot láttam álmomban hónapokkal korábban. – Azért ájultál el, mert kupán vágott egy hatalmas vasrúd. Vili? – Ez még nem magyarázat arra, hogy te miért nem emlékszel semmire. – Ugye tudod, hogy néha szorongok egy kicsit? Előfordul, hogy kiakadok. Amikor először találkoztunk, éppen egy hatalmas pánikroham közepén voltam. Hatalmas! A nagy szökésemnek is vannak részletei, amikre nem nagyon emlékszem. Biztosan megint kitört a frász, amikor a fejedre esett az a vas. Elvégre meg is halhattál volna. – A dolognak ez a része legalább közel állt a valósághoz. – Nem csoda, hogy megijedtem. – Nincs púp a fejemen, csak egy horzsolás, mintha ráestem volna valamire. – Jegeltük. Ápoltunk téged. – Akkor sem áll össze a kép – jegyezte meg Lucas

kétkedve. – Nem tudom, miért töröd rajta még mindig a fejed. – Már az is hazugság volt, hogy ezt kimondtam, mégpedig a legnagyobb hazugság. Lucas érdekében voltam kénytelen ragaszkodni a sztorihoz, mivel ha az igazgatónő valaha is rájön, hogy Lucas tudja, hogy valami nincs rendjén, nem is tudom mit tenne, de sejtettem, hogy semmi jót. Azonban azt mondani Lucasnak, hogy téved, ha kétségei vannak, hogy helyes és értelmes kérdései az Evernighttal kapcsolatban, és az emlékezetkiesése ostobaság, sokkal rosszabb volt. Ezzel azt kértem tőle, hogy kételkedjen önmagában, márpedig ezt nem akartam. Most már tudtam, milyen rossz érzés, ha az ember kételkedik önmagában. – Lucas, kérlek, ne erőltesd! – Majd máskor beszélünk róla – bólintott. Amikor abbahagyta a témát, és már nem rágódott az őszi bál éjszakáján, csodásan éreztük magunkat. Együtt tanultunk a könyvtárban, vagy anyu osztálytermében, néha Vickel és Raquellel együtt. Együtt ettük meg a parkban ebédre a kabátzsebünkbe gyömöszölt, barna papírzacskóban hozott szendvicset. Órákon róla álmodoztam, s csak annyi időre tértem magamhoz boldog kábulatomból, amennyi ahhoz kellett, hogy meg ne bukjak. Azokon a napokon, amikor együtt volt kémiánk, egymás mellett mentünk Iwerebon tantermébe és vissza. Más napokon megkeresett, amint vége volt a tanításnak. Mintha még annál is többet gondolt volna rám, mint én őrá. – Lássuk be, halványlila gőzöm sincs a művészetről – suttogta Lucas egy vasárnap délután, amikor meghívtam a szüleim lakásába. Ők tapintatosan üdvözöltek bennünket, aztán magunkra hagytak a nap hátralévő részére a szobámban.) Együtt feküdtünk a földön, egymáshoz sem érve, csak közel egymáshoz, és a Klimt posztert bámultuk. – Nem kell tudnod róla semmit. Csak nézd, és mondd meg, mit érzel! – Nem vagyok valami jó abban, hogy az érzéseimről beszéljek. – Azt észrevettem. Csak próbáld meg, oké? – Na jó. – Hosszasan törte a fejét, miközben a Csókot bámulta. – Azt hiszem... azt hiszem, tetszik, ahogy a férfi a lány arcát a kezében tartja. Mintha a nő lenne az egyedüli a világon, ami az övé. – Te tényleg ezt látod benne? Nekem inkább erősnek tűnik ez a férfi. – Az biztos, hogy a képen a férfi nekem úgy tűnt, kézben tartja a helyzetet. Az ájulás szélén álló nő pedig úgy látszott, élvezi, legalábbis pillanatnyilag. Lucas felém fordult, én pedig oldalra hajtottam a fejem, hogy szemtől szemben legyünk. Csak ennyit mondott: – Higgy nekem! Tudom, hogy ezt eltaláltam. Megcsókoltuk egymást, és apu épp a legtökéletesebb pillanatot választotta, hogy vacsorához hívjon bennünket. A szülői időzítés hátborzongató. Igyekeztek mindent megtenni, hogy a vacsora kellemes legyen, még ettek is, és úgy tettek, mint akinek ízlik. Az, hogy közel kerültem Lucashoz, azt jelentette, hogy akaratom ellenére kevesebb időm maradt a többi barátomra. Balthazar még mindig ugyanolyan kedves volt, mint addig, mindig köszönt a folyosón, és odabiccentett Lucasnak, mintha haverok lennének, és meg sem történt volna, hogy Lucas majdnem nekirontott a bál éjjelén. A pillantása azonban szomorú volt, s tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy nem adtam esélyt neki. Raquel is magányos volt. Bár néha elhívtuk, hogy tanuljon velünk esténként, de már nem ebédeltem vele. Nem tudtam róla, hogy talált volna új barátokat. Lucasszal

az a bárgyú ötletünk támadt, hogy összeboronáljuk Vickel, de valahogy nem akaródzott nekik. Együtt lógtunk négyesben, és ennyi. Egyszer bocsánatot kértem tőle, amiért kevesebb időt töltök vele, de csak legyintett. – Szerelmes vagy. Ettől gyakorlatilag unalmas vagy mindenkinek, aki nem az. Tudod, az épelméjűeknek. – Én nem vagyok unalmas – tiltakoztam. – Legalábbis nem jobban, mint azelőtt. Raquel összekulcsolt kézzel, a könyvtár mennyezetére révedve felelt. – Tudtad, hogy Lucas szereti a napfényt? Úgy bizony. A virágokat és a nyuszikat is. És hadd meséljem el neked, milyen elképesztő a cipőfűzője! – Fogd be! – csaptam a vállára, mire felnevetett. Mégis különös távolságot éreztem kettőnk között. – Nem akarlak magadra hagyni. – Nem is hagysz. Minden okés. – Fellapozta a biológia tankönyvét. Nyilvánvalóan elege volt a témából. – Úgy tűnik, megbékélsz Lucasszal – mondtam óvatosan. Vállat vont, és fel sem nézett a könyvből. – Hát persze. Nem kellene? – Csak van néhány dolog, amiről egyszer régebben beszéltünk. – Nem gond. Komolyan. – Raquel azelőtt olyan biztos volt benne, hogy Lucas megtámadhat, hogy észre sem vette, hogy fordítva van a dolog. – Annak akarom látni, ami. Egy mesés, csodálatos srácnak, aki szereti a napfényt, és rózsát böfög. – Raquel viccelt, bár nem egészen. Amikor végül a szemembe nézett, sóhajtva mondta: – Okésnak tűnik. Tudtam, hogy aznap nem jutok többre vele, így hát témát váltottam. Miközben a legjobb barátnőm az Evernightban nem lelkesedett azért, hogy Lucasszal járok, legnagyobb ellenségeim közül sokan pompás ötletnek tartották. Tulajdonképpen örültek, hogy megharaptam. – Tudtam, hogy előbb-utóbb te is beszállsz – szólt oda Courtney modern technológia órán, ami az egyetlen tantárgy volt, ahová nem járhattak emberek. – Született vámpír vagy. Ez szuper ritka, óriási, meg minden. Kizárt dolog volt, hogy örökre olyan hatalmas lúzer maradj. – Hű, kösz, Courtney – feleltem unottan. – Nem beszélhetnénk valami másról? – Nem értem, miért veszed olyan furán az egészet. – Erich mézesmázosan vigyorgott rám, miközben az aznapi feladattal, egy iPoddal babrált. – Úgy értem, egy olyan zsíros figurának, mint Lucas Ross, biztosan van utóíze, no de a friss vér mégiscsak friss vér. – Valamikor együtt kellene uzsiznunk – javasolta Gwen. – Hé, hogy lehet az, hogy ebben az iskolában újabban mozgóbüfé is van, de senki nem kóstolhat bele? – motyogták néhányan egyetértően. – Figyeljen mindenki! – kérte Yee tanár úr. Mint az Evernight minden más tanára, ő is különösen nagy hatalmú vámpír volt, olyan, aki nagyon hosszú ideig maradt a világon, s mégis megtartotta egyedi karakterét. Yee tanár úr nem volt különösen öreg. Elmondása szerint az 1880-as években halt meg. De ereje és tekintélye majdnem ugyanolyan erősen sugárzott, mint Bethany igazgatónőé. Szavára mindannyian elhallgattunk. – Volt néhány percük kipróbálni az iPodot. Mik az első kérdéseik? Elsőnek Patrice jelentkezett. – Tanár úr azt mondta, hogy manapság a legtöbb elektronikus készülék képes drót nélküli kapcsolatra. Ez viszont nem olyannak látszik.

– Nagyon jó, Patrice. – Amikor Yee tanár úr megdicsérte, Patrice hálás mosolyt küldött felém. Néhányszor végigmagyaráztam neki a drót nélküli kommunikáció lényegét. – Ez a korlát az iPod konstrukciójának kevés hibája közül az egyik. Az újabb modellek valószínűleg tartalmazni fogják a drót nélküli összeköttetés valamilyen formáját, és persze ott van az iPhone is, amivel jövő héten foglalkozunk. – Ha az iPodban lévő információ gyakorlatilag újrateremti a számot – kérdezte Balthazar elgondolkodva –, akkor a hangminőség attól függ, milyen hangszórókat vagy fülhallgatót használunk. Igaz? – Legtöbbször igen. Léteznek magasabb minőségű formátumok, de egy átlagos hallgató, sőt némelyik profi sem venné észre a különbséget, amennyiben az iPodot magasabb minőségű audio-rendszerhez csatlakoztatják. Még valaki? – Yee tanár úr körülnézett a teremben, majd felsóhajtott. – Igen Ranulf? – Milyen lelkek keltik életre ezt a dobozt? – Erről beszéltünk már – tenyerelt Yee tanár úr Ranulf asztalára, és lassan, tagolva folytatta: – Az ezen az órán tanult készülékek egyikét sem lelkek keltik életre. A jövőben is csak ilyenekről tanulunk. Sőt, nem léteznek olyan gépek, melyeket lelkek keltenének életre. Világos lett végre? Ranulf komótosan bólogatott, de nem tűnt meggyőzöttnek. Haját bili-frizurában hordta, és nyílt, naiv arca volt. Egy pillanat múlva megkockáztatta: – És mi van annak a fémnek a szellemével, amiből a doboz készült? Yee tanár úr legyőzötten roskadt le. – Van itt valaki a középkorból, aki segíteni tudna Ranulfnak ebben a témában? Genevieve bólintott, és odament Ranulf mellé. – Te jó ég, nem olyan bonyolult ez, pont olyan, mint egy felturbózott walkman, vagy mi – vetett szkeptikus pillantást Ranulfra Courtney. Ő azon kevés evernightos közé tartozott, akik mintha sosem vesztették volna el a kapcsolatot a modern világgal. Úgy láttam, Courtney csak a társaság kedvéért van az Evernightban. Pech nekünk, többieknek. Sóhajtva folytattam az új lista összeállítását Lucasnak a kedvenc számaimmal. A modern technológia óra tényleg túl könnyű volt nekem. Fura módon az irodalom volt az, ahol a legnehezebb volt megfeledkezni a felszín alatt leselkedő bajról. Végeztünk a népmesékkel, s most a klasszikusokat vettük át, és elmélyültünk egyik kedvencemben, Jane Austenban. Azt hittem, ezzel semmiképpen sem lehet gondom. Bethany igazgatónő órája olyan volt, mint az irodalom valamiféle tükör-univerzuma, egy hely, ahol mindent fejre állítottak, még engem is. Ezeken az órákon még azok a könyvek is furcsának tűntek, amelyeket már olvastam és jól ismertem. Mintha lefordították volna őket valami durva hangzású, csupa torokhang idegen nyelvre. De a Büszkeség és balítélettel nem így lesz. Vagy legalábbis azt hittem. – Charlotte Lucas elkeseredett. – Képes voltam jelentkezni, önként kitenni magam annak, hogy felszólítsanak. Vajon miért gondoltam, hogy ez jó ötlet? – Abban a korban, ha egy nő nem ment férjhez, tulajdonképpen egy senki volt. Nem lehetett saját pénze vagy otthona. Ha valaki nem akart örökre teher maradni a szülei nyakán, kénytelen volt férjhez menni. Hihetetlen volt, hogy ezt el kell magyaráznom neki. – Érdekes – mondta Mrs. Bethany. Az „érdekes” nála rokon értelmű volt a „helytelen”-nel. Izzadni kezdtem. Lassan körüljárta a termet, s a délutáni napfény

megcsillant a fodros csipkeblúzának nyakát díszítő aranybrosson. Láttam a barázdákat hosszú, vastag körmein. – Mondja csak, Jane Austen férjnél volt? – Nem. – Egyszer megkérték a kezét. Ezt a családja különböző emlékiratokban világosan megörökítette. Egy vagyonos férfi kérte meg Jane Austent, de ő kikosarazta. Vajon muszáj volt férjhez mennie, Olivier kisasszony? – Hát, nem, de író volt. A könyveivel keresett elég... – Kevesebb pénzt, mint hinné. – Mrs. Bethany örült, hogy besétáltam a csapdába. Csak most jöttem rá, hogy a népmesék tanulmányozása arra szolgált, hogy a vámpírok megtanulják, mit gondol a huszonegyedik századi társadalom a természetfelettiről. A klasszikusok elemzésének célja pedig az volt, hogy megmutassa a hozzáállásbeli különbséget a történelmi korokban és most. – Az Austen család nem volt különösebben vagyonos. Ezzel szemben Lucasék szegények voltak? – Nem – szólt közbe Courtney. Nem engem akart megmenteni, csak tette az eszét. Már nem foglalkozott azzal, hogy elnyomjon. Gondoltam, azért tette, hogy Balthazar figyelmét magára vonja. A bál óta mintha újabb lendülettel igyekezett volna meghódítani, de amennyire meg tudtam ítélni, nem sok sikerrel. – Apja Sir William Lucas, az egyetlen dzsentri a városban – folytatta Courtney. – Elég gazdagok, hogy Charlotte-nak ne kelljen férjhez mennie, ha nem igazán akar. – Szerinted komolyan hozzá akar menni Mr. Collinshoz? – vágtam vissza. – Az egy nagyképű idióta. Courtney vállat vont. – Férjhez akar menni, és ez a férfi megfelel a céljainak. Bethany igazgatónő helyeslően bólogatott. – Vagyis Charlotte csupán kihasználja Mr. Collinsot. A nő azt hiszi, szükségből teszi, a férfi pedig azt, hogy szerelemből, vagy legalábbis potenciális felesége iránti valódi törődésből. Mr. Collins őszinte. Charlotte nem az. Eszembe jutottak a Lucasnak mondott hazugságaim, és olyan erővel markoltam a füzetem szélét, hogy az éles lapszélek majdnem elvágták az ujjbegyemet. Mrs. Bethany biztosan tudta, mit érzek, mert így folytatta: – A becsapott ember nem szánalmunkat érdemli, mint inkább megvetésünket. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Aztán Balthazar bátorítóan rám mosolygott, ahogy régen, és tudtam, hogy ha már nem is lógunk együtt, legalább még barátok vagyunk. Tény, hogy egyetlen evernightos figura sem nézett le úgy, mint korábban. Akkor is, ha még nem voltam igazi vámpír, valamit bizonyítottam a szemükben. Talán benne voltam a „klubban”. Bizonyos szempontból olyan érzés volt, mintha megúsztam volna valamit, mintha elkövettem volna valamiféle csínyt, lehunytam volna a szemem, azt mondtam volna: „abrakadabra”, és tótágast állt volna a világ. Amikor Lucas kezét fogtam óra után, és a viccein nevettem, el tudtam hinni, hogy mostantól minden jobb lesz. Pedig ez nem volt igaz. Nem lehetett igaz, amíg félrevezetem. Azelőtt sosem tekintettem úgy a családi titkunk megtartására, mintha hazudnék Lucasnak, hiszen kisgyerek korom óta tanítottak rá, amikor még cumisüvegből ittam a hentestől vett vért. Most azonban tudtam, milyen közel kerültem ahhoz, hogy ártsak neki, s a titkom már nem tűnt annyira ártatlannak. Megállás nélkül csókolództunk, egyfolytában, reggeli előtt, este, amikor különváltunk, hogy a saját szobánkba menjünk, és gyakorlatilag bármikor máskor, amikor egyedül maradtunk egy pillanatra. De mindig abbahagytam, még mielőtt túlzásba es-

tünk volna. Néha többre vágytam, és ezt láttam Lucas pillantásán is, ahogy a mozdulataimat figyelte, vagy ahogy ujjaim a csuklója köré fonódtak. De sosem erőltette. Amikor egyedül feküdtem éjjel az ágyamban, képzeletem még vadabbul s elkeseredettebben csapongott. Most már tudtam, milyen érzés Lucas ajka az ajkamon, és olyan világosan el tudtam képzelni meztelen bőrét a bőrömön, hogy az már ijesztő volt. De amikor így képzelődtem, mindig ugyanaz a kép bukkant elő: ahogy fogaimat a torkába mélyesztem. Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, bármit megtennék, hogy újra megízlelhessem Lucas vérét. Ilyenkor ijedtem meg a legjobban. – Hogy tetszik? – mutattam a régimódi bársonykalapot, azt várva, hogy nevetni fog, hiszen az anyag sötétlilája bizarrul mutatott vörös hajam mellett. Ő azonban csak mosolygott, amitől elárasztott a melegség. – Szép vagy. Egy használtruha-üzletben voltunk Rivertonban, és élveztük második együtt töltött hetünket, még jobban, mint az elsőt. A szüleim megint a moziban vállaltak felügyeletet, ezért úgy döntöttünk, kihagyjuk a Máltai sólymot. Inkább ki-be rohangáltunk az üzletekből, amik még nyitva tartottak, posztereket és könyveket nézegettünk, és tűrtük, hogy az eladók – akiknek szemmel láthatólag elegük volt belőle, hogy annak az iskolának a diákjai itt ökörködnek – pofákat vágjanak a pult mögött. Az ő bajuk, mert mi fantasztikusan éreztük magunkat. Levettem egy fehér prémstólát a polcról, és a vállam köré tekertem. – Ehhez mit szólsz? – A bunda döglött – jelentette ki Lucas fintorogva, de talán azt gondolta, hogy az embereknek egyáltalán nem kellene bundát viselniük. Én személy szerint úgy éreztem, a használt holmik beleférnek, hiszen ezek az állatok évtizedekkel ezelőtt éltek, úgyhogy nem teszek bennük több kárt. Ennek ellenére sietve levettem. Lucas eközben felpróbált egy szürke tweedkabátot, amit a bolt végéből, egy zsúfolt rúdról halászott le. Mint az üzletben mindennek, ennek is egy kissé dohos szaga volt, de nem volt kellemetlen, és a kabát fantasztikusan állt rajta. – Ez olyan Sherlock Holmes-os – jegyeztem meg. – Már, ha Sherlock Holmes szexis lenne. – Tudod, vannak lányok, akik az intellektuális típusra buknak – nevetett. – Mekkora mákod van, hogy nem tartozom közéjük! Szerencsére szerette, ha ugratom. Elkapott, leszorította a karomat úgy, hogy vissza sem tudtam ölelni, és tartózkodóan homlokon csókolt. – Lehetetlen vagy – mormogta. – De nem számít. Ahogy tartott, s az arcomat a nyakhajlatába fúrtam, mást nem láttam, csak a halvány rózsaszín csíkokat a nyakán, az én harapásom nyomait. – Örülök, hogy így gondolod. – Nem gondolom, tudom. Nem állt szándékomban vitatkozni vele. Semmi okom nem volt rá, hogy az egyetlen rettenetes hiba ne az maradjon, ami: egy hiba, ami sosem ismétlődik meg. Végigsimított az arcomon, olyan gyengéden, mint az ecset puha hegye. Klimt Csókja, vibrált a gondolataimban, aranyosan és áttetszően, s egy pillanatra úgy éreztem, mintha valóban belekerültünk volna a festménybe, annak minden szépségével

és nehézségével együtt. Ahogy ott álltunk elrejtőzve az állványok mögött, elveszve a régi, repedezett bőrök, gyűrött szaténok és csillogásukat vesztett strasszos övcsatok között, órákig csókolódzhattunk volna anélkül, hogy valaki ránk talál. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy Lucas a padlóra terít egy bundát, lefektet rá, és rám nehezedik... Ajkamat a nyakára helyeztem, pont a sebre, úgy, ahogy Anyu szokott megpuszilni egy sebet vagy horzsolást, hogy meggyógyuljon. Lucas megdermedt, s egy másodpercig azt hittem, talán túl messzire mentem. Neki sem lehet könnyű – mondtam magamnak. – Néha azt hiszem, beleőrülök, ha nem érinthetem meg, akkor neki mennyivel rosszabb lehet? Főleg mivel az okát sem tudja. Csilingelés riasztott fel álmodozásunkból. Mindketten kikukucskáltunk a sarkon, hogy megnézzük, ki jött be. – Vic! – csóválta a fejét Lucas. – Tudhattam volna, hogy előbb-utóbb előkerülsz. Vic sétafikált felénk, hüvelykujját a télikabátja alatt hordott csíkos zakó hajtókája alá beakasztva. – Tudnod kell, hogy a ruhák nem válogatják ki magukat ilyen tökéletesre. Erőfeszítésbe kerül, hogy az ember ennyire jól nézzen ki. – Majd Lucas tweedkabátját látva vágyakozva sóhajtott. – Öregem! Az ilyen magas fazonoknak jutnak a legjobb cuccok. – Nem veszem meg – vette le Lucas, s már menni akart. Biztosan még egy kicsit kettesben akart lenni velem, mivel már majdnem ideje volt visszamennünk a buszhoz. Bármennyire kedveltem is Vicet, nem igazán örültem volna, ha a nyakunkon van. – Neked elment az eszed, Lucas! Ha nekem jó lenne egy ilyen, nem hagynám ott – sóhajtott Vic. Nagyon úgy nézett ki, mint aki velünk jön a buszig. Vágott az eszem. – Azt hiszem, a bolt hátuljában láttam néhány nyakkendőt, amire hawaii táncos lányok voltak festve. – Komolyan? – kérdezte, és már húzott is el a hawaii nyakkendők keresésére, utat törve magának a ruhák között. – Ügyes vagy! Lucas levette a fejemről a kalapot, aztán kézen fogott. – Menjünk! Már majdnem az ajtónál jártunk, amikor elmentünk az ékszeres állvány mellett. Megakadt a szemem egy sötét, csillogó tárgyon. Egy bross volt, amit éjfekete, de fényesen csillogó kőből faragtak. Amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy két egzotikus, hegyes szirmú virág, éppen olyan, mint az álmomban. Olyan kicsi volt, hogy elfért a tenyeremben, és aprólékosan faragták ki, de ami legjobban meglepett, az a hasonlóság volt ahhoz a virághoz, melyről úgy hittem, csupán a képzeletemben létezik. Megtorpantam, és le sem tudtam venni róla a szememet. – Ezt nézd meg! Olyan gyönyörű. – Valódi fekete borostyán. Gyászékszer a viktoriánus korszakból. A Whitby cég készítette. Az eladó kék keretes olvasószemüvege fölött kikukkantva igyekezett felmérni, hogy potenciális vásárlók vagyunk-e, vagy gyerekek, akiket jobb elhessegetni. Valószínűleg ez utóbbi mellett döntött, mert így szólt: – Nagyon drága. Lucas nem szerette a kihívást. – Mennyire? – kérdezte lazán, mintha nem is Ross, hanem Rockefeller volna a

vezetékneve. – Kétszáz dollár. Valószínűleg kidülledt a szemem a meglepetéstől. Ha az embernek tanárok a szülei, nem ő kapja a világ legnagyobb zsebpénzét. Az egyetlen, kétszáz dollárnál drágább dolog, amit valaha is vettem, a távcsövem volt, de a szüleim abba is beszálltak. Heherészve igyekeztem leplezni zavaromat és a szomorúságot, hogy ott kell hagynom a kitűzőt. Egyik fekete virág szebb volt, mint a másik. Lucas, se szó, se beszéd, elővette a pénztárcáját, és átnyújtotta bankkártyáját az eladónak. – Megvesszük. A nő ugyan felvonta a szemöldökét, de nekilátott beütni a pénztárgépbe a vásárlást. – Lucas! – kaptam el a karját, s próbáltam suttogva beszélni hozzá. – Nem teheted! – De igen. – De ez kétszáz dollár! – Imádni fogod – felelt halkan. – Látom a szemedben. Ha tetszik, legyen a tiéd! A bross még mindig a vitrinben volt. Csak bámultam, s megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet, ha az enyém valami, ami ennyire gyönyörű. – Az igaz... mármint, hogy imádom, de... nem akarom, hogy adósságba verd magad miattam. – Mióta járnak szegények az Evernightba? Na jó, ebben volt valami. Valamiért sosem gondoltam arra, hogy gazdagnak kell lennie. És valószínűleg Vic is az. Raquel ösztöndíjas volt, de ilyenekből csak egy maroknyi járt oda. A legtöbb ember valójában saját zsebből fizetett azért, hogy vámpírok vegyék körül, bár persze ez utóbbiról fogalmuk sem volt. Nem tűntek sznobnak, de valószínűleg azért, mert nem állt módjukban. Azok, akik igazán elkényeztetett, gazdag gyerekeknek látszottak, valójában évszázadok alatt halmozták fel a pénzüket, vagy IBM részvényt vettek, amikor az írógép még új keletű találmány volt. A hierarchia az Evernightban olyan szigorú volt – vámpírok fent, az embereket pedig nem is nagyon érdemes számításba venni –, hogy észre sem vettem, hogy a legtöbb nem vámpír gyerek is valószínűleg jól el van eresztve. Aztán eszembe jutott, hogy Lucas egyszer mesélni akart nekem az anyjáról, hogy mennyire rá tud telepedni. Beutazták együtt a világot, még Európában is éltek, és azt is mondta, hogy a nagyapja, vagy a dédapja, vagy kije is járt az Evernightba, legalábbis amíg párbajozásért ki nem rúgták. Szóval rájöhettem volna, hogy nem szegény. Nem mintha kellemetlen meglepetés lett volna. Véleményem szerint minden srácról, akivel jár az ember, ki kellene derülnie, hogy titokban gazdag. A tény azonban azt is eszembe juttatta, hogy bármennyire is oda voltam Lucasért, még alig ismertük egymást. Erről pedig beugrottak a titkaim. Az eladó be akarta csomagolni a kitűzőt, de Lucas fogta és feltűzte a télikabátomra. Miközben kéz a kézben sétáltunk a főtér felé, egyre csak a szirmokat simogattam az ujjam hegyével. – Köszönöm. Ennél szebb ajándékot még soha senki nem vett nekem. – Akkor ennél jobban még sosem költöttem el a pénzt. Szégyenlősen és boldogan hajtottam le a fejemet. Még egy ideig édelegtünk volna, ha a főtérre nem érünk, ahol a diákok izgatottan beszélgetve tömörültek a busz köré, és egyetlen tanár sem

volt közel s távol. – Miért álldogál itt mindenki? Miért nem szállnak fel? Lucas csalódott pislogással vett tudomást a hirtelen témaváltásról. – Fogalmam sincs. – Majd koncentráltabban folytatta. – Igazad van. Már hívniuk kellett volna bennünket. Elvegyültünk a diákok tömegében. – Mi történik? – kérdeztem Rodneyt, akit kémiáról ismertem. – Raquel elhúzott. – Az nem létezik – jelentettem ki. – Nem menne el egyedül. Annyira ijedős. – Komolyan? Nekem inkább zárkózottnak tűnt – jött oda hozzánk a tömegben Vic, egy ízléstelen nyakkendőkkel teletömött, átlátszó nejlonzacskóval a kezében. De nem folytatta, mintha az jutott volna eszébe, hogy illetlenség rosszat mondani egy eltűnt személyről. – Korábban láttam a kajáldánál. Valami városi gyerek próbált dumálni vele, azután hirtelen elindult. Utána már nem futottam össze vele. Elkaptam Lucas kezét. – Szerinted csinált vele valamit az az alak? Vic vállat vont. – Talán végül azt mondta, amit a csaj hallani akart, és most éppen csőröznek valahol. Raquel ilyet sosem tett volna. Túlságosan elővigyázatos és gyanakvó volt ahhoz, hogy csak úgy hirtelen összejöjjön egy sráccal, akit nem ismer. Azt kívántam, bárcsak elhívtam volna, hogy Lucasszal meg velem lófráljon, és ne hagytam volna magára. Apu összeráncolt homlokkal ért a főtérre. Láttam rajta, hogy még nálam is jobban aggódik. Csak ennyit mondott: – Mindenki szálljon fel a buszra, és indulás vissza! Mi majd megtaláljuk Raquelt, ne aggódjatok! – Én is itt maradok keresni – léptem oda apuhoz, otthagyva Lucast. – A barátnőm. Van néhány ötletem, hogy hol lehet. – Rendben – bólintott apu. – Mindenki más induljon! Lucas a vállamra tette a kezét. Nem ez volt az a romantikus búcsú, amit terveztem. Ő azonban nem volt önzően csalódott. Csak azt láttam rajta, hogy aggódik miattam, és Raquel miatt. – Nekem is itt kellene maradnom segíteni – mondta. – Nem fogják megengedni. Már azon is csodálkozom, hogy engem nem küldtek el. – Veszélyes – mondta halkan. Őszintén megsajnáltam. Milyen kétségbeesetten igyekszik megvédeni engem, s mennyire fogalma sincs arról, hogy milyen jól meg tudom védeni magamat. Az egyetlen dolgot feleltem, amiről úgy véltem, megnyugtathatja: – Apu vigyázni fog rám. – Lábujjhegyre álltam, hogy puszit adjak az arcára, és megsimogattam újra a kitűzőt. – Nagyon köszönöm. Lucas nem szívesen hagyott ott, de az, hogy apu velem van, megtette a hatását. Sietve megcsókolt. – Holnap találkozunk. Ahogy a busz elment, apu és én futva indultunk a város széle felé. – Tényleg tudod, merre mehetett? – kérdezte. – Fogalmam sincs – ismertem be. – De mindenkire szükség van a kereséshez. Különben is, mi van, ha kell valaki, aki át tud menni a folyón?

A vámpírok nem szeretik a folyóvizet. Engem azonban nem zavart – még nem –, de a szüleim kikészültek, ha csak a legkisebb patakocska vagy csermely felett át kellett kelniük. – Az én lányom tud vigyázni magára. – Apu büszkesége pozitívan meglepett. – Te itt komolyan kezdesz felnőni. Az Evernightban töltött idő jót tesz neked. Pofákat vágva hallgattam. Máris untam az apu-mindent-tud dumát. – Ez van, ha túléli az ember a hányattatásokat. – Tudod, mint a gimnázium. – Úgy csinálsz, mintha jártál volna gimibe. – Nekem elhiheted, hogy a kamaszkor a tizenegyedik században is pocsék volt! Az emberiség egyfolytában változik, de van némi állandóság is. Az emberek meghülyülnek, ha szerelmesek, arra vágynak, ami nem lehet az övék, és a tizenkettő és tizennyolc éves kor közötti évek mindig borzalmasak. – Amikor letértünk a főútról, újra komolyra váltott. – Nincs emberünk a folyó nyugati partján. Maradj a part közelében, ha attól félsz, hogy eltévedhetsz. – Nem tévedek el – mutattam fel a tiszta, csillagos égre, ahol az összes csillagkép arra várt, hogy utat mutasson nekem. – Na szia! Bár még nem hullott le az első hó, a tél már magának követelte a tájat. A föld a talpam alatt ropogott a fagytól, és a kiszáradt füvek meg a levelüket hullatott bokrok súrolták a farmerem szárát, ahogy mentem előre a folyóparton. A bükkfák sápadt törzsei úgy világlottak ki a többi fa közül, mint villám a viharos égen. Ha erre jött, talán azt akarta, hogy a folyó mutassa neki az irányt. Raquel nem kóborolt volna el. Ha erre jött, akkor nem egyszerűen eltévedt. Túlfűtött fantáziám, mely mindig gyorsan készen állt a legrosszabb eshetőségekkel, rémes jeleneteket villantott fel előttem megállás nélkül: Raquelt kirabolta az a városi alak, aki csak lopni akart egy gazdag gyerektől, aki abba a suliba jár. Raquel menekülni próbál a részeg munkások elől, akiket a pizzázóban láttam, s most képzeletem átalakította őket oltalmazókból támadókká. Raquelen elhatalmasodik az őt állandóan kísérő szomorúság, besétál a folyó jéghideg vizébe, és elkapja a sodrás. A fejem feletti váratlan suhogástól ugrottam egyet, pedig csak egy ágról ágra szárnyaló varjú volt. Nagyot fújtam a megkönnyebbüléstől, majd észrevettem, hogy távolabb, nyugat felé fénylik valami a bokrok között. Ahogy csak a lábam bírta, futni kezdtem. Kinyitottam a számat, hogy Raquel nevét kiáltsam, de újra becsuktam egy hang nélkül. Ha ő az, mindjárt kiderül. Ha nem, jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet. Amint a fáradtságtól zihálva közelebb értem, meghallottam Raquel hangját. Minden öröm, amit netalántán éreztem, elpárolgott rémült szavai hallatán: – Hagyj békén! – Hé, mi a gáz? – Ismertem ezt a túlságosan magabiztos, kissé gúnyos hangot. – Úgy teszel, mintha még sosem találkoztunk volna. Erich volt az. Nem velünk jött be a városba. Egyetlen igazi evernightos sem jött velünk. Mintha unalmasnak tartanák, vagy ami még valószínűbb, alig várták, hogy magukra maradhassanak, és ne kelljen leplezniük valós természetüket. Pillanatnyilag azonban Erich úgy nézett ki, mint aki nagyon is közel jár ahhoz, hogy kimutassa valós énjét. Nyilván követett bennünket Rivertonba, s arra várt, hogy valaki különváljon a többiektől. Az a valaki pedig Raquel volt. – Megmondtam, hogy nem akarok beszélgetni veled – erősködött Raquel. Meg volt rettenve. Általában keménynek tűnt, de az őt követő Erichtől megijedt. – Úgy-

hogy ne gyere utánam! – Úgy teszel, mintha idegen volnék – mosolygott Erich. A fogai fehérlettek a sötétben, amiről cápás filmek jutottak az eszembe. – Padtársak vagyunk bioszon, Raquel. Mi a gond? Mi lehet a legrosszabb, amit tehetek veled? Most már tudtam, mi történt. Erich egyedül találta Raquelt a városban, és követte. Raquel pedig ahelyett, hogy a többiekkel együtt a téren várakozott volna, ahol el kellett volna viselnie a fiú jelenlétét, vagy végül még a buszon is mellette lett volna kénytelen ülni, megpróbált elillanni. Egyre messzebb került Riverton központjától, majd egészen kiért a városból. Akkor már nyilván tudta, hogy hibázott, de már egyedül voltak ezen az elhagyatott helyen. Majdnem két mérföldet megtett az iskola felé a hideg éjszakában, s a büszkeség szikráját éreztem, amiért ilyen bátor és makacs. Na jó, hülyeség volt, de jogában állt azt feltételezni, hogy nem akarja megölni az egyik osztálytársa. – Tudod mit? – kérdezte Erich csak úgy mellékesen. – Éhes vagyok. Raquel elsápadt. Nem tudhatta, pontosabban mit ért ezalatt a fiú, de ő is érezte, amit én. Ami eddig csak gúnyolódás volt, mindjárt valami másba csap át. A köztük levő feszültség elméletiből gyakorlativá változott. – Én megyek – mondta Raquel. – Azt majd meglátjuk, hogy hova – felelt Erich. – Hé! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Mindketten felém fordultak. Raquel arcán azonnal látszott a megkönnyebbülés. – Bianca! – Nincs itt semmi keresnivalód – vakkantotta Erich. – Húzz el innen! Ezen meglepődtem. Azt feltételeztem, hogy ő fog hátrálni, amint lelepleződik. De úgy látszik, mégsem. Normális esetben ez lett volna a pillanat, amikor félni kezdek, de nem ez történt. Éreztem, ahogy szétárad bennem az adrenalin, de nem kezdtem fázni és remegni. Ehelyett az izmaim ugyanolyan várakozással voltak, mint amilyet egy verseny előtt érez az ember. Szaglásom élesebb lett, így már Raquel izzadságszagát, Erich olcsó after shave-jét és még a bokor aljában megbúvó kisegér bundájának szagát is éreztem. Nyeltem egy nagyot, s a szemfogaim az izgalomtól lassan megnyúltak. – Kezdesz majd úgy reagálni, mint egy vámpír – mondta múltkor Anyu. Ez is ahhoz tartozott. – Én nem megyek sehová. Te tűnj innen! Közelebb léptem hozzájuk, Raquel pedig felém tántorgott, túl erősen remegve ahhoz, hogy fusson. Erich a bosszúságtól dühödten meredt rám. Olyan volt, mint egy nyűgös gyerek, aki nem kapta meg az uzsonnáját. – Te vagy talán az egyetlen, aki megszegheti a szabályokat? – Megszegi a szabályokat? – kérdezte Raquel zavarodottan, jóformán hisztérikusan. – Bianca, miről beszél ez? Húzzunk már innen! Elsápadtam. Erich pedig rám vigyorgott. Tudtam, mivel fenyeget. Már majdnem elárulta Raquelnek, hogy kik és mik vagyunk. Ha feltárná az Evernight titkát, és meggyőzné Raquelt, hogy valójában mindannyian vámpírok vagyunk – márpedig Raquel korábbi gyanakvása azt súgta, hogy ez sikerülne is –, akkor mindkettőnk elől menekülne. Akkor pedig Erichnek tökéletes lehetősége adódna megharapni. Azt is állíthatná, hogy csak azért tette, hogy kitörölje a memóriáját. Megpróbálhatnám megállítani, a bennem duzzadó egyre egyértelműbb harci kedv segített volna, de

még nem voltam valódi vámpír. Erich erősebb és gyorsabb nálam. Elkapná Raquelt. Már csak néhány szót kellett szólnia. – Ezt megmondom Bethany igazgatónőnek – közöltem sietve. Erich arcáról azonnal lehervadt mézesmázos mosolya. Még neki is volt annyi esze, hogy tartson az igazgatónőtől. Nem hiába mondott hosszú beszédeket arról, hogy az iskola érdekében mindenkinek védelmeznie kell a nem vámpír tanulókat. Hát Mrs. Bethanynek garantáltan cseppet sem tetszene Erich hozzáállása. – Ne csináld! – mondta Erich. – Felejtsük el, oké? – Te felejtsd el! Húzz innen! Tűnés! Erich még egyszer fenyegető pillantást vetett Raquelre, majd peckesen besétált az erdőbe. – Bianca! – botladozott keresztül Raquel a kettőnk közt fekvő néhány ágon. Sietve végigsimítottam nyelvemmel a fogsoromon, hogy ellenőrizzem, újra emberi formám van-e, és emberien tudok-e viselkedni. – Úristen, Bianca! Mi baja ennek a srácnak? – Egy vadbarom. – Ez igaz is volt, bár nem a teljes igazság. Raquel szorosan maga köré fonta a karját. – Követ... úgy tesz, mintha... A fenébe! Na jó, na jó. Meresztettem a szemem a sötétben, hogy megbizonyosodjam arról, Erich valóban távolodik. Léptei elhalkultak, s már nem láttam világos kabátját. Elment, legalábbis ezúttal, de nem bíztam meg benne. – Gyere! – mondtam. – Teszünk egy gyors kitérőt. Raquel, aki túl zsibbadt volt ahhoz, hogy keresztkérdéseket tegyen fel, követett vissza a folyóhoz. Csak negyed mérföldnyit kellett mennünk, hogy elérjünk a kis, kőből épült gyalogoshídhoz. Régóta nem használták, s a kövek némelyike mozgott, de Raquel nem tiltakozott, és nem kérdezősködött, miközben átvezettem a túlpartra. Erich át tud jutni a folyón, ha nagyon akar, de a folyóvíztől való természetes iszonya együtt Bethany igazgatónőtől való félelmével majdnem bizonyosan távol tartotta tőlünk. A túlpartra érve megkérdeztem: – Hogy vagy? – Jól. Kösz, jól. – Raquel, az igazat mondd! Erich követett az erdőbe, és még mindig reszketsz. Bőre izzadságtól nyirkos volt, de kitartóan, éles hangon bizonygatta: – Jól vagyok! – Egy másodpercig némán bámultuk egymást, majd suttogva hozzátette: – Bianca, hidd el! Hozzám se nyúlt. Szóval jól vagyok. Egyszer majd képes lesz elmondani, mi történt, de nem ma éjjel. Ma éjjel ki kell jutnia innen, mégpedig gyorsan. – Rendben – mondtam. – Menjünk vissza a suliba! – Nem hittem volna, hogy egyszer szívesen fogok visszamenni az Evernightba. – Nevetése valahogy megtörten hangzott. Elindultunk, de Raquel megtorpant. – Nem hívod a rendőrséget, vagy a tanárokat, vagy valakit? – Szólunk Bethany igazgatónőnek, amint odaérünk. – Megpróbálhatnám innen. Itt a mobilom. A városban működött... – Már nem a városban vagyunk. Tudod, hogy errefelé nem nagyon van térerő. – Akkora marhaság – mondta, s annyira reszketett, hogy vacogott a foga. – Miért nem fizetnek ezeknek a gazdag tyúkoknak a szülei egy adótoronyért? Mert a többségük még a vonalas telefont sem szokta meg – gondoltam. – Na gyere! Menjünk!

Nem engedte, hogy úton kifelé a zúzmarás erdőből átkaroljam. Inkább egyfolytában tekergette csuklóján a bőr karkötőjét. Aznap éjjel, miután Raquel lefeküdt, elmentem Mrs. Bethanyhez, kocsiszínbeli irodájába. Irántam tanúsított megvető hozzáállásából kiindulva feltételeztem, hogy kételkedni fog a szavaimban, de nem tette. – Majd én megteszem a szükséges intézkedéseket – mondta. – Elmehet. – Ennyi? – tétováztam. – Tán magácskával kellene megtárgyalnom a büntetését? – vonta fel a fél szemöldökét. – Tudom, hogyan tartsak fegyelmet a saját iskolámban, Olivier kisasszony. Vagy szeretne emlékeztetőül újabb fogalmazást írni? – Csak úgy értettem, mit mondunk a többieknek? Tudni akarják majd, hogy mi történt Raquellel. – Máris megjelent lelki szemeim előtt Lucas vonzó arca, amint talán újra kétkedéssel szemléli, hogy valami furcsa dolog van készülőben az iskola falai közt. – El fog terjedni, hogy Erich tette. Kénytelenek leszünk azt mondani, hogy csak vicc volt, nem? – Ez hihetően hangzik. – Vajon miért nézett úgy, mint akit szórakoztat a dolog? Ennek okára akkor jöttem rá, amikor hozzátette: – Kezd egész ügyes lenni félrevezetésből. Végre egy kis haladás! Attól féltem, igaza van.

Tizedik fejezet MINDANNYIUNKNAK CSALÓDÁS VOLT AZ ELSŐ HÓ. Csak kétujjnyi hullott, és mindjárt elolvadt, hogy aztán csúszós jégréteggel borítsa a járdát. A vidék foltosnak és fakónak látszott, a sárgásbarna dombokat nedves hófoltok tarkították. Toronyszobám ablaka előtt a vízköpő szörny pikkelyein és szárnyain jéggyöngyöket viselt. Nem volt elég a hó hógolyózni, de még ahhoz sem, hogy gyönyörködhessek benne. – Nekem jó – közölte Patrice, művészien a nyaka köré tekerve egy méregzöld sálat. – Örülök, hogy süt egy kicsit a nap. – Úgy érted, most, hogy kimehetsz nappal is? – Kikészítettek Patrice meg a többiek az állandó fogyózásukkal az őszi bál előtt. Mint minden vámpír, aki nem fogyaszthat vért, egyre soványabbak és egyre vámpírszerűbbek lettek. Courtney és csodálói nem mentek ki a napra, ami egy jól táplált vámpírnak nem nagy dolog, de fájdalmas egy éhezőnek. El kellett viselnem a látványt, ahogy Patrice órákat tölt a tükör előtt, egyre halványodó tükörképét csodálva, ahogy közeledett a láthatatlansághoz. Úgy éreztem, egyre undokabbá is váltak, de náluk ezt nehéz volt eldönteni. Patrice tudta, mire utaltam, s dühödten csóválta a fejét. – A bál utáni nap óta jól vagyok. Megérte az a néhány hetes gyomorkorgás, és az, hogy az árnyékban maradtam. Majd megtanulod te is, hogy mit ér az önmegtartóztatás. – Kerek arcán megjelentek a gödröcskék a huncut mosolytól. – De addig nem, amíg Lucas is itt van, igaz? Sokáig nevettünk kevéske közös viccünkön. Örültem, hogy nagyjából kijövünk egymással, mert Raquel gondja és a közeledő vizsgák mellett a lehető legkevesebb stresszre volt szükségem. A félévi vizsgák nagyon kemények voltak. Erre számítottam is, de attól még nem íródtak meg maguktól a fogalmazások Bethany igazgatónőnek, sem a trigonometriavizsga nem lett könnyebb. Anyuról váratlanul kiderült, hogy van benne némi szadista vonás, minden egyes dologra rákérdezett, amit órán említett, bár a Missouriegyezségről írt fő esszét legalább előre jelezte, ahogy a sarkán hintázott. Akkor legalább Balthazarnak megy – gondoltam, miközben olyan gyorsan írtam, hogy begörcsölt a kezem. Azt reméltem, az enyém legalább fele olyan jó lesz. A vizsgák hetében belevetettem magam a tanulásba, nem csak azért, mert nehezek voltak a tesztek, hanem azért is, hogy eltereljem a figyelmemet. Raquellel állandóan kikérdeztettem magamat, hogy addig se gondoljon arra, ami majdnem megtör-

tént az erdőben. Az segített, hogy Erich büntetésben volt, vagyis gyakorlatilag minden szabad percében a folyosót sikálta, és dühösen meresztette rám a szemét, ha lehetősége adódott rá. – Nem bízom abban az alakban – mondta Lucas egyszer, amikor elmentünk mellette. – Ki nem állhatod a pofáját. Ez igaz is volt, de én más, komolyabb okokat is tudtam, amiért nem bízhattunk meg Erichben. Minden igyekezetem ellenére, hogy lefoglaljam, Raquel továbbra is zavarodott volt. Félelmei, amelyeket magában hordott, felnagyítódtak Erich támadása nyomán. A szeme alatti sötét karikák mutatták, hogy éjjel nem alszik, s a könyvtárban egy nap frissen lenyirbált hajjal jelent meg, amit nyilván maga művelt, és nem is valami óvatosan. Igyekeztem tapintatos lenni, és idébb húztam a könyveimet, hogy le tudjon ülni mellém. – Mondtam már, hogy otthon én vágtam a barátaim haját? – kérdeztem. – Tudom, hogy szarul néz ki – jelentette ki rám se nézve, és ledobta mellém a hátizsákját egy tompa puffanással. – És nem akarom, hogy te vagy bárki más rendbe tegye. Remélem, elég szarul néz ki! Akkor talán nem néz többé. – Ki? Erich? – kérdezte Lucas feszülten. Raquel lecsúszott ültében. – Szerinted ki? Naná, hogy Erich. Addig észre sem vettem, hogy Erich nem csak engem bámul. Elrontottam a vadászatát, amikor már úgy döntött, Raquel vérét akarja, s talán bántani is őt. A legtöbb vámpír sosem öl. Ezt a szüleim mondták. Talán Erich a kivétel a szabály alól? Biztosan nem – gondoltam. – Bethany igazgatónő nem engedne be ilyesvalakit az Evernight falai közé. Amikor Lucas sietve témát váltott, és elkérte Raqueltől az apu biológiaóráján készült jegyzeteit, ránéztem, és megint elöntött a vágy, a birtoklás vágya, amit mindig éreztem, ha együtt voltunk. Az enyém vagy – gondoltam. – Azt akarom, hogy örökké az enyém légy. Mindig azt hittem, az érzelmeim teszik, de talán másvalami volt. Talán a szükség, hogy az ember birtokoljon valakit, a vámpírok sajátja, s így erősebb minden emberi vágyakozásnál. Erich nyilván nem érzett olyasmit Raquellel kapcsolatban, mint én Lucas iránt, de ha csak tizedannyira vágyott rá, mint én Lucasra... ...akkor garantáltan nincs még vége a dolognak. Aznap éjjel megint összefutottam Raquellel a fürdőszobában. Éppen az általam ajánlott altató tablettából szórt négyet-ötöt a tenyerébe. – Vigyázz! – figyelmeztettem. – Nehogy túl sokat vegyél be! Raquel kifejezéstelen arccal nézett. – Mert többé nem ébrednék fel? Nekem nem hangzik annyira rosszul – sóhajtott. – Hidd el, Bianca, ez távolról sem elég, hogy megöljön valakit. – De több, mint amennyi az elalváshoz kell. – Kevesebb nem elég amellett a zaj mellett, ami a tetőről jön – azzal bekapta a pirulákat, és lehajolt, hogy igyon néhány kortyot a csapból. Miután kézfejével megtörölte az arcát, folytatta. – Még mindig itt vannak. Azt hiszem, most már hangosab-

bak. Ez egyre rosszabb. Nem képzelődöm. Ez nagyon nem tetszett. – Elhiszem. Ezt csak úgy mondtam, de Raquelnek tágra nyílt a szeme. – Komolyan? – kérdezte alig suttogva. – Tényleg? Nem csak úgy mondod? – Komolyan, hiszek neked. Ijedten láttam, hogy Raquel szeme megtelik könnyel. Sietve kipislogta, de láttam, amit láttam. – Még soha senki nem hitt nekem. Kicsivel közelebb léptem. – Mit nem hittek el neked? Csak a fejét rázta, nem volt hajlandó felelni. De amikor a szobájába menet elment mellettem, egy pillanatra megérintette a karomat. Raqueltől ez olyan volt, mintha szorosan átölelt volna. Fogalmam sem volt, hogy korábban mi aggasztotta, de azt tudtam, hogy Erichtől kikészült. Valószínűleg nem akarta konkrétan bántani őt, de olyan fazonnak tűnt, aki élvezi, ha félnek tőle. Ezen legalább segíthettem. Aznap éjjel, jóval villanyoltás után felkeltem, magamra kaptam a farmeremet, a tornacsukámat és a meleg, fekete pulcsimat. Fejemre húztam a fekete kötött sapkát, hogy eltakarja vörös hajamat. Eszembe jutott, hogy ne kenjek-e fekete foltokat az arcomra és az orromra, ahogy a macskanők a filmeken, de úgy döntöttem, az már túlzás lenne. – Kiugrasz harapni valamit? – motyogta Patrice párnájába fúrt arccal. – A mókusok téli álmot alszanak. Könnyű falatok lesznek. – Csak körülnézek – feleltem, de Patrice már vissza is aludt. Hideg volt az éjszakai levegő, amikor felhúzódzkodtam az ablakpárkányra, de sötét kesztyűmben és pulóveremben nem fáztam. Miután átügyeskedtem magam a faágra, kinyújtottam a karomat, hogy elkapjam a feljebb levő ágakat, aztán lábamat a fa törzsének támasztottam, hogy megtartsam magam. Egy-két ág megreccsent a súlyom alatt, de egy sem törött le. Pár perc alatt feljutottam a tetőre. Mármint az épület alacsonyabb részének tetejére. Néhány lépésnyire tőlem a déli torony ágaskodott az éjjeli ég felé; ha kinyújtottam a nyakamat, még szüleim lakásának sötét ablakait is láthattam. Szemben a hatalmas északi torony. A kettő között a főépület zsindelyes teteje – nem lapos felület, hanem enyhén lejtős több irányban, ami szintén azt bizonyította, hogy az iskola lassan, évszázadok alatt épült, s nem minden bővítés illeszkedett tökéletesen a többi részhez. Kicsit olyan volt, mint a viharos tenger hullámzó vizével, mely kékesfeketén csillogott a holdfényben. Fogcsikorgatva másztam fel a hozzám legközelebb eső emelkedőn, s igyekeztem a lehető legcsendesebben mozogni. Ha valaki finom falatra vadászik, nem számít, meglát-e vagy sem. Ha viszont másvalamiért van idefent, jobb, ha én lepem meg őt. Halálosan rettegtem, bár egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy igazán nincs mitől félnem. Tudtam, hogy nem vagyok valami jó ellenfél; ha provokáltak, szívesebben gömbölyödtem volna össze labdává. De valakinek ki kellett állnia Raquel mellett, s úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki megteheti. Így hát ügyet sem vetettem a gyomromban verdeső lepkékre, s a tettek mezejére léptem. Megpróbáltam elképzelni odalent a szobák elhelyezkedését, s igyekeztem kisilabizálni, hol lehet Raquelé. A folyosó túlsó végén lakott, messze tőlem. Patrice-szel közös szobánk a déli torony alatt volt, de Raquelnek nem volt ekkora szerencséje. Ha valaki akart, megállhatott a szobája tetején, egy-két méterrel a feje fölött.

Amint fejben megtaláltam a helyet, elindultam. Szerencsére nem volt jég, ezért nem sokat csúszkáltam, miközben fel-lemásztam a tetőnyergeken, néha két lábon, máskor négykézláb. Egész idő alatt füleltem, nem hallok-e bármiféle zajt: lépteket, egy szót, vagy akár lihegést. Már a veszély gondolata is felébresztette sötét ösztöneimet, s minden érzékszervem éles volt. Mindenre felkészültem – vagy legalábbis azt hittem. Amikor csupán néhány lépésre voltam a Raquel szobája feletti résztől, kaparászást hallottam a tetőn: hosszan, lassan, valószínűleg szándékosan. Valaki odafent volt, és azt akarta, hogy Raquel meghallja. Óvatosan felhúzódzkodtam a következő emelkedőn. Erich guggolt ott az árnyékban. Fél kézzel egy letört ágat tartott, és azt huzigálta ide-oda a zsindelyen. – Te! – mondtam halkan. Erich ijedten egyenesedett fel. Valami a reakciójában, meg ahogy sietve összefogta magán hosszú kabátját, elgondolkodtatott, hogy vajon mit művelt a másik kezével. Undorodva és idegesen legszívesebben elrohantam volna, de sikerült összeszednem magam. – Húzz el innen! – Mindketten szabályt szegünk – motyogta Erich jobbra-balra pislogva. – Nem dobhatsz fel úgy, hogy te megúszd. Közelebb léptem hozzá, olyan közel, hogy megérinthettem volna. Sovány arca és keskeny orra most még patkányszerűbb volt, mint máskor. – Akkor... akkor mindkettőnket beköpöm. – Nagy cucc. Nem tartottam be a takarodót. Na és? Más se tartja be. Kit izgat? – Te nem egy kis kajáért indultál. Te Raquelt zaklatod. Soha még olyan undort nem láttam senkinek az arcán, amilyennel Erich nézett rám, mintha olyasvalami volnék, amin átlép, ha a járdán látja. – Nem tudod bebizonyítani. A bennem fellángoló düh elnyomta félelmemet. Minden izmom megfeszült, metszőfogaim előtörtek, és agyarakká hosszabbodtak. Egy vámpír sosem hátrál meg. – Komolyan? Azzal elkaptam a kezét és nagy erővel beleharaptam. A vámpírvér nem olyan ízű, mint az emberé, és nem is hasonlít egyetlen más élőlény vérére sem. Nem ízletes vagy tápláló, tulajdonképpen nem is étel. Információ. A vámpír vérének íze megmondja, hogyan érzi magát a vámpír abban a pillanatban, s érezni lehet, ahogy a másik vámpír agyában egy pillanattal korábban megjelent gondolatok felvillannak. Ezt a szüleimtől tanultam, akik egy párszor azt is megengedték, hogy kipróbáljam rajtuk, bár amikor megkérdeztem tőlük, hogy szokták-e egymást is megharapni, irtóra zavarba jöttek, és azt kérdezték, kész-e a házim. Amikor a szüleim vérét kóstoltam, nem éreztem mást, csak szeretetet és elégedettséget, s képeket önmagamról, szebb gyerekként, mint amilyen valójában voltam, aki kíváncsi a világon mindenre. Erich vére más volt. Valódi horror. Harag, düh és az emberélet kioltása utáni szenvedélyes vágy íze volt. Olyan forró volt, hogy égette a nyelvemet, és olyan dühös, hogy felfordult tőle a gyomrom, elutasítva a vért, s elutasítva Erichet magát. Egy kép pislákolt az agyamban, s nőtt másodpercről másodperce, mint az elszabadult tűz: Raquel, ahogy Erich látni akarta – kiterítve az ágyon, felszakított nyakkal, utolsó lélegzetéért küzdve. – Aú! – rántotta el a kezét Erich. – Mi a francot művelsz? – Bántani akarod. – Nehezen tudtam annyira uralkodni magamon, hogy ne remegjen a hangom. Remegtem az ijedségtől, amit a látottak miatt éreztem. – Meg akarod ölni.

– Akarni egy dolog – vágott vissza. – Szerinted én vagyok itt az egyetlen, aki szeretne néha beleharapni egy kis friss húsba? Emiatt nem kaphatok büntetést. – Húzz a pokolba a tetőről! Ma éjjel eltűnsz innen és soha, de soha nem jössz vissza ide. Ha megteszed, szólok az igazgatónőnek. Hinni fog nekem, és kivág innen. – Csak tessék! Elegem van ebből a helyből. De megérdemlek egy jó vacsorát, mielőtt elhúzok. Vagy nem? – Rám nevetett, s egy rettenetes pillanatig azt hittem, mégis meg akar küzdeni velem. Ehelyett leugrott a tetőről, s még azzal sem bajlódott, hogy megkapaszkodjon néhány ágban. Soha azelőtt nem éreztem még ilyen elsöprő dühöt. Remegve vettem néhány nagy levegőt, s próbáltam összeszedni magam. Majd hosszasan el kell gondolkoznom a ma este történteken, de pillanatnyilag csak el akartam tűnni onnan. Tettem néhány lépést, és lecsúsztam a tető távolabbi oldalán, miközben igyekeztem kivenni, hogy hol ért földet Erich. Biztos akartam lenni abban, hogy valóban elment. De ahogy elindultam lefelé, észrevettem egy másik alakot a sötétben, árnyként bújt meg a legmélyebb hullámok közt. Erich talán nem egyedül jött. – Állj! – szólítottam meg. – Ki az? Az alak felállt, s felmagasodott a holdfényben. Lucas volt. – Lucas? Te mit keresel itt? – De amint kimondtam, hülyének éreztem magam. Ugyanazért jött fel, amiért én is, hogy lássa, hogy Erich üldözi-e Raquelt. Lucas nem felelt. Úgy bámult rám, mintha nem ismerne, s hátrált egy lépést. – Lucas? – Először nem értettem, de aztán belém hasított a felismerés. Az agyaraim még nem húzódtak vissza. A szám még vértől nedves. Ha néhány perccel ezelőtt már ott guggolt, hallotta, ahogy Erichhel beszélek, és látta, ahogy megharapom... Lucas tudja, hogy vámpír vagyok. Manapság a legtöbb ember nem hisz a vámpírokban, és nem hinne akkor sem, ha bármennyire bizonygatnák is neki. De Lucast nem kellett meggyőzni, amikor egy agyaras, vértől csöpögő ajkú vámpír bámult az arcába. Úgy nézett rám, mintha idegen volnék. Vagy inkább mintha egy földönkívüli. Egy pillanat alatt fény derült minden gondosan palástolt titokra.

Tizenegyedik fejezet – VÁRJ! – KÖNYÖRÖGTEM, MÉG MINDIG VÉRTŐL RAGACSOS AJKAKKAL. – Ne menj el! Megmagyarázom. – Ne gyere a közelembe! – Lucas holtsápadt volt. – Lucas, kérlek...

vámpír

– Te vagy! Erre nem tudtam mit felelni. Új képességem, hogy tudtam hazudni, most nem segített. Lucas rájött az igazságra, s én nem bujkálhattam többé. Egyre csak hátrált, megbotolva a zsindelyen, karjával kapálózva próbált egyensúlyozni. A sokk ügyetlenné tette, pedig mindig céltudatosan és ügyesen mozgott. Mintha megvakult volna. Utána akartam menni, ha másért nem, hogy nehogy elveszítse az egyensúlyát és lezuhanjon. Főleg azért, mert kétségbeesetten meg akartam neki magyarázni. De nem engedte, hogy segítsek. Már nem. Ha követném, pánikba esne, és futni kezdene. Futni előlem. Remegve ültem le a tetőn és figyeltem, ahogy elmegy. Nem mert hátat fordítani nekem, amíg legalább fél úton nem volt az északi toronyhoz, a fiúk szobáihoz. Addig a térdemet átkarolva gubbasztottam, és csurogtak a könnyeim. Soha életemben nem féltem és nem szégyenkeztem ennyire, még akkor sem, amikor megharaptam. Vajon rájött, hogy mi történt az őszi bál éjszakáján, hogy én bántottam? Ha még nem, tudtam, hogy hamarosan rájön. Mit tegyek? Azonnal mondjam el a szüleimnek? Rettentő dühösek lennének rám, és kénytelenek volnának tenni valamit Lucas ellen. Nem tudtam, mit csinálnának a vámpírok, ha egy ember rájönne az Evernight titkára, de gyanítottam, hogy semmi jót. Szóljak Mrs. Bethanynek? Szó sem lehet róla. Megpróbálhatnám felébreszteni Patrice-t, és tőle kérni tanácsot, de valószínűleg csak vállat vonna, eligazítaná szatén maszkját, és újra elaludna. Most, hogy a titokra fény derült, mindannyian veszélybe kerültek. Lucas valószínűleg senkinek sem árulná el, nehogy azt higgyék, megőrült, de még ha megtenné, sem hinne neki senki. De a veszély, hogy mindannyian lelepleződhetünk, rettenetes volt. És az én hibám. Valahogy jóvá kellett tennem. Kellett lennie valaminek, amit tehettem. Beszélek Lucasszal. Mindjárt reggel. Ja, nem, reggel vizsgázik.

Olyan furcsa volt még az is, hogy eközben olyan hétköznapi dologra kellett gondolnom, mint egy vizsga. Majd utána elkapom. Nem akar majd beszélni velem, de a folyosón nem kezd vámpírokról kiabálni. Így lesz esélyem, csak arra kell rájönnöm, mit mondjak. És azután? Hazudtam neki. Bántottam. Talán igaza van, amiért olyan messzire akar kerülni tőlem, amennyire csak tud. Tisztában voltam vele, hogy akkor is meg kell próbálnom. Ha megtörténhet, hogy örökre elvesztem, nem hagyhatok ki semmit. Ha kell, könyörgök, sírok, vagy elárulom minden titkomat. Csak azt tudtam, hogy meg kell értetnem magam vele. A hosszú, álmatlan éjszaka után felkeltem, felvettem a fekete pulcsimat és a skót szoknyámat, és merev léptekkel lementem. Azt hittem, sikerül elcsípnem Lucast, amikor végez a vizsgával, de úgy látszik, aki elkészült, már mehetett is, és Lucas az osztálytársai szerint korán befejezte. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg a szobájában van. Összeszedtem minden bátorságomat, és belopakodtam a fiúk szobáihoz. Vic és Lucas egyszer megmutatták az ablakukat a parkból, úgyhogy volt esélyem megtalálni a szobájukat, ha nem kapnak el. Vajon kitöri a frász, ha figyelmeztetés nélkül megjelenek nála? Talán. De meg kellett kockáztatnom. Nem bírtam tovább. Szenvedtem a bizonytalanságtól, azt sem tudtam, hová legyek. Még ha azt fogja is mondani, hogy soha többé ne menjek a közelébe, akkor is legalább látnám, mi van. Nem tudni rosszabb volt bárminél. Láttam, hogy jó helyen járok, amikor találtam egy ajtót, amelyen két poszter

Szédülése, Pussycat! Kill! Kill! volt. Az egyik Hitchcock

a másik meg a

Faster,

plakátja.

Senki nem reagált a kopogtatásra, így hát tétovázva kinyitottam az ajtót. Nem volt bent senki. A szobában Lucas-illat volt – fűszeres és erdőre emlékeztető. A falak felét beborították az akciófilmek plakátjai, pisztolyok és csajok mindenfelé. Az ezen az oldalon álló ágyat csomózásos technikával készült, festett hippitakaró borította. Vagyis a szobának ez a fele volt Vicé. Lucas fele jóformán üres volt. Se fotók, se poszterek nem lógtak a csupasz falakon, és a kis faliújságra, mely mindenkinek ott lógott az ágya fölött, nem tűzött mást, csak az órarendjét és egy mozijegyet,

gyanú árnyékábant,

A

az első randinkról. Az ágyat katonai taka-

ró fedte. Nem tehettem mást, mint hogy várjak. Nem tudtam, mihez kezdjek, ezért az ablakhoz mentem, ahonnan látni lehetett az iskola murvával felszórt felhajtójának egy darabját. Volt ott néhány autó, főleg szülők, akik a gyerekeikért jöttek az utolsó vizsganapon, hogy hazavigyék őket karácsonyra. Persze az ember gyerekeket. Figyeltem, ahogy ölelkeznek, bepakolják a csomagokat, és megláttam Lucast, ahogy katonai zsákjával a vállán kilép a kapun. – Jaj, ne! – suttogtam. Olyan erővel nyomtam a tenyeremet az ablaküvegre, hogy azt hittem, darabokra törik, vagy én török darabokra, de ő meg sem torpant.

Egyenesen egy hosszú, fekete, foncsorozott ablakú autóhoz ment. A kocsi ajtaja kinyílt, s megpróbáltam belelátni, de hiába. Így már értettem, miért olyan pucér a szobának az a fele. Azonnal rájöttem, hogy Lucas köszönés nélkül ment el karácsonyi szünetre, és valószínűleg sosem jön vissza. – Aszta, most már koedukáltak a szobák? Mi a fene! – lépett mögém Vic. Bágyadtan rámosolyogtam, mielőtt visszafordultam volna, hogy lássam, ahogy Lucas kocsija elindul. Az autó gyorsított, mintha sietne. – Ügyesen belopództál ide. Az előbb búcsúztatok el, mi? – Aha. – Hát mi mást felelhettem volna erre? – Azért ne legyél túl depis, oké? – vágott vállon finoman Vic. – Vannak pasik, akik nem tudják, mit mondjanak a lányoknak, ha el vannak kenődve, de öregem, én nem tartozom közéjük. – Megvagyok. Komolyan. – Figyelmesen tanulmányoztam Vic arcát. Ő volt az egyetlen ember a suliban, akivel Lucas esetleg megoszthatta a gyanúját. – Neked úgy tűnt, hogy Lucasnál... minden rendben? – Nem fogadta el a meghívásomat Jamaicába – vont vállat Vic. – Valami olyat mondott, hogy családi összejövetel van, de nekem nem úgy hangzott, mintha bármi különlegesre készülnének. Te nem szívesebben töltenéd a karácsonyt a tengerparton elterülve ahelyett, hogy valami öreg trottyokkal lógsz, akik a muterod ismerősei? Egyáltalán nem erre gondoltam. Mindesetre ha ez volt a legfurcsább Lucas viselkedésében, amit Vic említésre méltónak talált, akkor valószínűleg megtartotta magának a vámpírokkal kapcsolatos gondolatait. Vic nem az a srác volt, akinek arcizma sem rándul egy ilyenen. Fájt, hogy Vic őszintébb nálam. – Cheetost? – kínált meg egy félig üres, narancssárgás poros tartalmú zacskóból. A fejemet ráztam, és igyekeztem úgy tenni, mint akinek nem forog a gyomra. – Meg fogja bánni. Majd meglátod. Én a családommal akkorát fogok bulizni, mint a ház. És ő? Illedelmesen ül majd az asztalnál valahol – jósolta Vic, miközben a szája tele volt Cheetosszal. – Hosszú hónap lesz. – Aha – motyogtam. – Az biztos. Sokan nyilván azt feltételeznék, hogy a vámpírok nem igazán karácsonyoznak. Tévednének. A vallásos rész kellemetlen. A keresztek és a szenteltvíz láttán ugyan nem fogunk tüzet, és nem változunk füstté, mint a horrorfilmekben, de kínosan érezzük magunkat egy kápolnában vagy templomban, olyan borzongató érzés fog el, mintha egy láthatatlan személy figyelne. Vagyis éjféli miséről és jászolról, meg hasonlókról szó sem lehetett. Azonban a vámpírok is ugyanúgy örülnek az ajándéknak, mint bárki más. És ha emellett nincs iskola, olyan ünnep kerekedik, amit még az élőhalottak is élveznek. Legalábbis az élőhalottak többsége. Azon a karácsonyon pocsékabbul éreztem magam, mint életemben valaha. A fojtogató hangulat megszűnt, amikor a többiek elmentek, és csak a vámpírok maradtak a suliban. Már nem játszották meg magukat annyira, hiszen nem volt, akit piszkáljanak, vagy akire nagy hatással lehettek volna. Néhányan elutaztak, köztük Patrice is, aki kitartott amellett a véleménye mellett, hogy kihagyhatatlan az évnek ebben a szakában a svájci síelés. A többiek, tanárok és diákok egyaránt azért ma-

radtak az Evernightban, mert ez volt az otthonuk, vagy legalábbis ennél igazibb otthona sokaknak nem volt. – Mi vagyunk a kivétel, Bianca – mondta anyu, miközben magyal girlandokat aggatott a bejárati ajtónk fölé, én pedig ott álltam és fogtam a létrát. Apuval észrevették rosszkedvemet, és mindent megtettek, hogy bevonjanak a karácsonyi hangulatba. – Tudod, hogy a miénk az egyetlen család az Everwoodban? A többieknek azóta nem volt családjuk... nos, azt hiszem, amióta nem élnek. – Csak fura nekem, hogy nincs hová hazamenniük – nyújtottam oda egy rajzszöget, hogy felerősíthesse a girlandot. – Nekünk volt házunk. Hogy élhet valaki ház nélkül? – Tizenhat évig volt házunk – helyesbített apa a kanapén fekve, ahol teljesen le-

Ella Wishes You a Swinging Christmast foglalták a lemezei, mivel az

próbálta megtalálni. – Neked az egész életed, de anyádnak és nekem csupán egy... – Egy szempillantásnak tűnik – sóhajtott anyu. Apu rámosolygott, s volt valami ebben a mosolyban, ami arra emlékeztetett, hogy vagy hatszáz évvel fiatalabb nála, s apunak még az együtt töltött évszázadok is csupán szempillantásnak tűnhetnek. – Állandóság nem létezik. Az emberek jönnek, mennek, elvesznek a szórakozásban, a luxusban, vagy bármi másban, ami a halhatatlanság időről időre felbukkanó unalmát megtöri. Az élet megy tovább, és nekünk, akik nem élünk, nehéz lépést tartanunk. – Ezért kell az Evernight – mondtam a modern technológia órára gondolva, és arra, hogy mennyire összezavarodott mindenki, amikor Yee tanár úr bemutatta az emailt. Sokan hallottak már róla, és többen azt is tudták, hogyan kell használni, de én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy valójában hogyan működik, még mielőtt Yee tanár úr elmagyarázta volna. Egy dolog végigblöffölni az életet a huszonegyedik században, s más valóban érteni, ami történik. – És mi van azokkal, akik túl idősnek néznek ki ahhoz, hogy iskolába járjanak? – Hát, tudod, nem ez az egyetlen hely – nyúlt le anyu a következő girlandért. – Vannak gyógyfürdők és hotelek, olyan helyek, ahol természetes, hogy valaki egy kissé elzárkózik a világtól, ahol ellenőrizni lehet, hogy ki jut be. A régi időkben sok zárdánk és kolostorunk volt, de manapság nehéz újakat alapítani. A protestáns reformáció elég sokat megszüntetett – a hugenotta csőcselék, tűz, meg hasonlók. A bentlakók nem magyarázhatták el, hogy nem katolikusok, ha nem akarták tovább rontani a helyzetüket. Manapság leginkább az iskoláknál és kluboknál maradunk. – Jövőre nyílik egy ál-rehabilitációs centrum Arizonában – tette hozzá Apu. Elképzeltem, ahogy szétszóródunk szerte a világon, s csak itt-ott jövünk össze, úgy évszázadonként egyszer. Vajon így kell léteznem majd? Elviselhetetlenül magányosnak hangzott. Mi értelme a végtelen életnek, ha hiányzik belőle a szeretet? A szüleim szerencsések voltak, amiért egymásra találtak, és már évszázadok óta együtt voltak. Én néhány hónap leforgása alatt megtaláltam és el is vesztettem Lucast. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy egy napon majd semmiségnek fog tűnni, hogy a vele töltött idő csak egy szempillantás lesz, de képte-

len voltam elhinni. Így hát a vakáció első hetében leginkább a szobámban maradtam. Sokszor fel sem keltem. Néha megnéztem az e-mailjeimet a kihalt számítógépteremben, hiábavalóan reménykedve egy e-mailben Lucastól. Helyette különböző vicces fotókat kaptam Vicről, ahogy a tengerparton hülyéskedik napszemüvegben és Mikulássapkában. Eltűnődtem azon, hogy írjak-e Lucasnak ahelyett, hogy a levelére várok, de mit mondhattam volna? A szüleim amikor csak tudtak, elrángattak mindenféle karácsonyi eseményre, én pedig meg is próbáltam velük tartani. Jellemző, hogy a világ egyetlen olyan vámpírpárjának gyerekeként születtem, akik sütnek gyümölcskenyeret. Néha rajtakaptam őket, amint jelentőségteljesen összenéznek. Nyilván észrevették, hogy pocsékul vagyok, és legszívesebben megkérdezték volna, mi bajom. Részben el is akartam mondani nekik. Néha semmit sem szerettem volna jobban, mint ha kibuggyan belőlem az egész történet, és sírhatok a karjaikban, és az sem érdekelt, ha ez éretlen dolog a részemről. Mit izgatott, ha kénytelenek lettek volna jelenteni a dolgot az igazgatónőnek, miután elmondtam nekik az igazat, márpedig azt nem hittem, hogy Bethany igazgatónő ne menne Lucas után, és ne tenné pokollá az életét. Lucas érdekében kénytelen voltam megtartani magamnak boldogtalanságomat. Képes lettem volna az egész szünet alatt így folytatni, ha karácsony előtt nem esett volna le a második hó. Ez bőségesebb volt, mint az első, és csenddel, puhasággal és kékesfehér csillogással borította be a parkot. Mindig is szerettem a havat, a látványát, a fényét, és ahogy tökéletesen elterül a tájon. Ez kibillentett a depresszióból. Farmert és csizmát kaptam magamra, meg a legvastagabb, csavart mintás kötött pulcsimat. Szürke kabátom gallérjára biztonságosan oda volt tűzve a brossom, így cammogtam le a lépcsőn, hogy sétálni menjek. Amikor a kapuhoz értem, láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek tetszik az ötlet. Balthazar szégyenlősen bámult piros sálja fölött. – Már több száz éve itt vagyok Új-Angliában, és még mindig izgatott leszek, ha havat látok. – Ismerem az érzést. – A köztünk levő viszony még mindig fura volt, de udvariatlanság lett volna nem így folytatni: – Menjünk együtt! – Ja. Menjünk! Először nem sokat beszéltünk. De nem voltunk feszültek. A hóesés és a rózsaszínesen arany reggeli fény követelte meg a csendet, s egyikünk sem akart hangosabb zajt hallani, mint csizmánk tompa nyikorgását a havon. Utunk a parkon át az erdőbe vezetett, mint amikor sétálni mentünk az őszi bál éjszakáján. Mélyeket lélegeztem, aztán puha, meleg, szürke leheletfelhőket eregettem a téli égre. Balthazarnak ráncok jelentek meg a szeme sarkában, mintha viccesnek találná, vagy legalábbis boldog lenne. Belegondoltam abba a sok évszázadba, amit biztosan megélt, és a ténybe, hogy ezt még mindig nincs kivel megosztania. – Kérdezhetek tőled valami személyeset? Meglepetten pislogott, de nem sértődött meg. – Persze. – Mikor haltál meg? Ahelyett, hogy azonnal felelt volna, tett még néhány lépést. Ahogy a látóhatárt kémlelte, azt gondoltam, nyilván azt próbálja meg felidézni, hogy milyen volt az élete. – 1691-ben.

– Új-Angliában? – kérdeztem, visszaemlékezve arra, amit mondott. – Aha. Tulajdonképpen nem messze innen. Ugyanabban a városban, ahol születtem. Csak párszor hagytam el – révedt a távolba. – Egyszer elutaztam Bostonba. – Ha elszomorít... – Nem, semmi baj. Rég nem beszéltem az otthonomról. Éhes varjú gubbasztott feketén és fényesen egy közeli magyalbokor ágán, s a bogyókat csipegette a hegyes levelek közt. Balthazar figyelte a madár ügyködését, valószínűleg, hogy ne kelljen a szemembe néznie. Bármit készült is mondani, tudtam, hogy nehéz lesz neki. – A szüleim korai telepesek. Nem a Mayfloweren jöttek át, de nem sokkal utána. A nővérem, Charity, az úton született. Egy hónapos volt, mire szárazföldet láttak. Állítólag ez bizonytalanná tette. Nem a földben gyökerezett – sóhajtott. – Én meg már itt jöttem a világra. Európai származású, valódi amerikai voltam. Ez akkoriban szokatlan volt. – Charity. Puritán név, nem? – Mintha olvastam volna valami ilyet egy könyvben, de képtelen voltam elképzelni, ahogy Balthazar úgy jár, mint egy bevándorlónak öltözött szereplő a hálaadásnapi előadáson. – A vallási vezetőink nem mondták volna, hogy az istenfélők közé tartoztunk. Csak azért lehettünk az egyház tagjai, mert... – Arcom nyilván elárulta zavarodottságomat, mert elnevette magát. – Ősrégi történet. Bármely modern felfogás szerint a családunk mélyen vallásos volt. A szüleim az egyik szent erényről, a könyörületességről nevezték el a nővéremet Charitynek. Hittek benne, hogy ezek az erények eléggé valósak ahhoz, hogy tapinthatóak legyenek, éppen csak kéznyújtásnyira vannak, ahogyan mi a napban vagy a csillagokban hiszünk. – Ha olyan vallásosak voltak, neked miért adtak olyan fellengzős nevet, mint a Balthazar? Szemrehányóan nézett rám. – Balthazar, más néven Boldizsár volt az egyik napkeleti bölcs, a három királyok egyike, akik ajándékot vittek az újszülött Jézusnak. – Ja?! – Semmi vész – tette széles tenyerét a vállamra, csak egy percre. – Ezt manapság nagyon kevesen tanítják meg a gyerekeiknek. Akkoriban mindenki tudta. A világ gyorsan változik, nehéz lépést tartani. – Biztosan nagyon hiányoznak neked. Mármint a családod. – Olyan kevésnek éreztem magam. Milyen lehet Balthazarnak, hogy évszázadok óta nem látta a szüleit vagy a testvérét? El sem tudtam képzelni, mennyire fájhat.

(Vajon milyen lesz, ha majd kétszáz éve nem láttam Lucast?)

Képtelen voltam belegondolni. Inkább

Balthazarra összpontosítottam. – Néha azt hiszem, annyira megváltoztam, hogy a szüleim alig ismernének rám. A nővérem pedig... – elhallgatott és a fejét csóválta. – Tudom, hogy arra vagy kíváncsi, mennyire volt más a világ. Hogy mekkora a változás. De mi magunk változunk legtöbbet, Bianca. Ez a legfélelmetesebb. Itt sokan ezért viselkednek úgy, mint a tizenévesek, még akkor is, ha több száz évesek. Nem értik önmagukat, sem a világot, amiben részt kell venniük. Ez olyasmi, mint a folyamatos kamaszkor. Nem valami élvezetes.

Magam köré fontam a karomat, mert vacogni kezdtem a hidegtől, és az előttem elnyúló évekre, évtizedekre, évszázadokra gondoltam, melyek állandóan változnak, és teljesen bizonytalanok. Ezután egy ideig csak mentünk, Balthazar gondolataiba merülve, én egészen elveszve az enyéimben. Apró hófelhőket rúgtunk fel a földről, és nem hagytunk mást magunk után, csak lábnyomokat a mozdulatlan fehér tengeren. Végül összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem tőle azt, ami valóban foglalkoztatott. – Ha visszamehetnél, magaddal hoznád őket? Mármint a családodat? Azt gondoltam, talán igent felel, hogy bármit megtenne, hogy velük lehessen. Azt gondoltam, talán nemet mond, hogy képtelen lett volna megölni őket, hiába minden. Mindkét válasz útbaigazítana azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig tarthat a gyászom, mennyi ideig kell elviselnem a boldogtalanságot, amiért elvesztettem Lucast. Arra nem számítottam, hogy megtorpan és döbbenten bámul. – Ha visszamehetnék – felelte –, meghalnék a szüleimmel együtt. – Tessék? – Annyira megdöbbentem, hogy képtelen voltam más válaszra. Közelebb lépett hozzám, és bőrkesztyűs kezével megfogta az arcomat. Érintése nem olyan volt, mint Lucasé. Megpróbált ráébreszteni valamire, megmutatni nekem valamit. – Te élsz, Bianca. Még mindig nem tudod értékelni, amit ez jelent. Jobb, mint vámpírnak lenni, jobb, mint bármi más a világon. Halványan emlékszem még, hogy milyen volt élni, és ha képes lennék rá akár csak egy napra is, az a világon bármit megérne. Még az örök halált is. Az összes évszázad, amit megismertem, és az összes csoda, amit láttam, nem ér annyit, mint az élet. Szerinted miért olyan durvák az itt levő vámpírok az emberdiákokkal? – Gondolom, mert sznobok. – Szó sincs róla. Féltékenységből. – Hosszasan néztük egymást némán, miután hozzátette: – Élvezd az életet, amíg lehet! Mert nem örök – sem a vámpíroknak, sem másnak. Ilyesmit még soha senki nem mondott nekem. A szüleim nem vágytak rá, hogy még mindig éljenek, vagy mégis? És Courtney, Erich, Patrice, Ranulf? Talán ők is azt kívánják, bárcsak emberek volnának? Balthazar talán érezte, hogy kételkedem, ezért hozzátette: – Nem hiszel nekem. – Nem arról van szó. Tudom, hogy az igazat mondod. Nem hazudnál nekem ilyen fontos dologról. Nem olyan vagy. Bólintott, miközben egy fél mosoly játszott az ajkán, s én úgy éreztem, többet mondtam, mint amennyit akartam. Szemében a reménykedő fényt nem láttam az őszi bál óta, amióta cserben hagytam. De jobban aggasztott, hogy igazat beszélt. Balthazar tényleg nem hazudott volna nekem semmi fontossal kapcsolatban, még akkor sem, ha az igazat kellemetlen volt hallani. Megbízható volt. Jó. Bárcsak én is olyan jó lettem volna, olyasvalaki, aki mások érdekét helyezi a magáé elé, aki megérdemelte volna Lucas bizalmát. De aztán azt gondoltam: Talán még nem késő. Miután visszamentünk a suliba, s nyomunk ott kígyózott mögöttünk a hóban, búcsút intettem Balthazarnak, és felsiettem a számítógépterembe. Szerencsére az ajtó nem volt bezárva. Ahogy arra vártam, hogy bemelegedjen a gépem, eszembe jutott Klimt ágyam felett lógó Csókja.. Azok a szerelmesek az örökkévalóságig ölelik egymást, egy egész két fele, rózsaszín és arany mozaikban összeolvadva.

Ha az ember szeret valakit, nem engedheti, hogy hazugságok válasszák el tőle. Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást, tartozunk egymásnak az igazsággal. Remegő ujjakkal pötyögtem be Lucas e-mail címét, és a téma rubrikába ezt írtam: Csakis az igazat, a színtiszta igazat. Aztán gépelni kezdtem, s csak úgy áradt belőlem minden, amit addig visszatartottam. Elmondtam neki amilyen gyorsan és egyszerűen csak lehet, hogy amit aznap éjjel látott, valóság. Hogy vámpír vagyok, két vámpír gyermekeként születtem, és az a sorsom, hogy egy nap magam is azzá legyek. Hogy az Evernightban nyüzsögnek a vámpírok, és az iskola kizárólag azért létezik, hogy a változó világra tanítson bennünket, és megóvjon az emberektől, akik félnek tőlünk, mert nem értenek semmit. Hogy megharaptam az őszi bál éjszakáján, bár nem akartam bántani, hanem csak annyira közel akartam lenni hozzá. A szavak csak úgy áradtak belőlem. Tulajdonképpen egy nagy összevisszaság volt az egész. Még sosem próbáltam elmondani ezeket a titkokat, ezért folyamatosan ismételtem magamat, helytelenül fogalmaztam, és olyan kérdéseket tettem fel, amikre nem volt biztos, hogy tudom a választ. De nem számított. Csakis az volt a lényeg, hogy végre elmondjam Lucasnak az igazat. Végül ezt írtam:

Nem azért mondom el Neked mindezt, mert arra számítok, hogy visszakaplak. Tudom, hogy azt nem érdemlem meg azután, amit tettem, s bár nem vagy veszélyben az Evernightban, gondolom, többé eszed ágában sincs az iskola közelébe se jönni. Leginkább azért írok, hogy meg-

kérjelek, ne mondd el senkinek, amit láttál, ha eddig még nem tetted. Ne mutasd meg senkinek ezt az e-mailt! Tartsd meg a titkomat! Ha kiderülne az igazság, a szüleim és Balthazar, meg sok diák veszélybe kerülne, s az egész az én hibám volna. Nem bírnám elviselni, ha én tehetnék róla, hogy bárkinek baja esik. Én senkinek nem mondtam el, hogy láttál Erichhel a tetőn. Ezt a te biztonságod érdekében tettem. Ennyit te is megtehetsz nekem cserében, nem? Csak ennyit kérek. Talán ez több, mint amit megérdemlek, de itt nem rólam van szó, hanem a többiekről, akiknek bajuk eshet. Azt is szeretném, ha tudnád, hogy

fontos vagy nekem annyira, hogy elmondjam Neked a teljes igazságot. Sajnálom, hogy addig vártam, amíg túl késő nem lett. De remélem, jelent Neked valamit, ha megérted, hogyan érzem magam valójában. Örökké hiányozni fogsz Viszlát, Lucas! Még mielőtt lebeszélhettem volna róla magamat, gyorsan megnyomtam a Küldést. Amint megtettem, végigfutott a hátamon a hideg. Mi van, ha nem hallgat rám? Mi van, ha az e-mail, amit elküldtem, nem győzi meg arról, hogy hallgasson, hanem inkább bizonyítékot ad a kezébe? Talán meg kellett volna bánnom, de nem tettem. Lucas talán már nem bízott bennem, de én bíztam őbenne. Nem hittem, hogy válaszolni fog. Persze ez nem ugyanaz, mint a remény. A következő nap egyfolytában az e-mailjeimet ellenőriztem, sőt az az utáni napon, meg karácsony napján is, amikor csak meg tudtam lógni az ajándékbontogatásból. Nem érkezett válasz Lucastól. Újév napja. Semmi. Azt mondtam magamnak, hogy az igazat megmondani önmagáért is megéri, és hittem is benne. De ettől még nem volt könnyebb szembesülni azzal, hogy vallomásom semmit sem jelentett. Lucas nem került elő.

Tizenkettedik fejezet AMIKOR A DIÁKOK VISSZATÉRTEK AZ ISKOLÁBA, ott álltam a bejárat előtti lépcsőn, barátságos arcokra várva. Bár egyfolytában azt hittem, hogy őt látom, csak a képzeletem játszott velem kegyetlen játékot. Úgy hittem, hogy ez a nap fordulópont lesz. Ha Lucas nem kerül elő, legalább tudom, hányadán állunk. Valójában azonban hasztalan kívánságokkal kínoztam magamat olyasmiért, ami lehetetlen volt, ahelyett, hogy szembesültem volna a tényekkel, és rákényszerítettem volna magam arra, hogy továbbmenjek. Ehhez pedig szükségem volt arra a kevés barátra, akiket az Evernightban magaménak mondhattam. Megpillantottam Raquelt, ahogy nyakát behúzva, idegesen igyekezett a tömegben. Amikor megfordultam, és Erichet láttam, aki a lépcső tetejéről fixírozta, mindjárt tudtam, miért ideges. Odasiettem Raquelhez, és a vállamra vettem az egyik táskáját. – Szóval visszajöttél – jegyeztem meg. – Nem voltam biztos benne, hogy így lesz. – Nem akartam – bámulta Raquel kitartóan a cipőjét. – Semmi baj. Hiányoztál volna. De azt az alakot nem akartam látni többé. Felesleges lett volna elmagyaráznia, kire gondol. – Nem mondtad el a szüleidnek? – Biztos voltam benne, hogy dühösen hívták volna fel az igazgatónőt, amiért Erichet nem rúgták ki, és talán ki is vették volna Raquelt az iskolából. – Szerintük csak felfújom a dolgot – vont vállat. – Mindig azt hiszik. Eszembe jutott, hogy mennyire meghatódott, amikor azt mondtam, hiszek neki. Most már azt is tudtam, miért. – Sajnálom. – Na, mindegy. Itt vagyok. Különben is, épp szünet előtt elvesztettem itt a kedvenc karkötőmet. Vissza kellett jönnöm, ha másért nem, azért, hogy megtaláljam. Hátrapillantottam Erichre. Sötét szemét le sem vette rólunk. Amikor észrevette, hogy nézem, féloldalas vigyorra húzta a száját. Undorodva fordultam vissza a tömeg felé.

Lucas. Nem. Nem lehet. Csak a képzeletem játszott velem megint, hogy újra reményked-

ni kezdjek. Kizárt dolog, hogy Lucas visszajönne az Evernightba azután, amit látott, és amit mondtam neki. Ekkor azonban kettévált a tömeg, és tisztán láttam őt, és biztos voltam benne, hogy ezúttal nem tévedek. Visszatért. Ott volt, néhány lépésnyire tőlem. Szakadtabb volt, mint valaha, bronzszínű haja kócos, viseltes tengerészkék pulóvere kopottabb, mint evernightos egyenruhája. Mégis szívdöglesztően állt neki. Felvidultam, amikor megláttam, nem tehettem róla. De amint egymás szemébe néztünk, elfordult, mintha nem tudná, mi mást tehetne. Olyan érzés volt, mintha pofon ütött volna. Az első reakcióm az volt, hogy ledobjam Raquel táskáját, és bemeneküljek a klotyóba, még mielőtt ott helyben a lépcsőn elkezdenék bömbölni. De ugyanabban a pillanatban elmosódott skót kockás árny rohant el mellettem, és vetette magát Lucasra hátulról. – Lucas! – kukorékolta Vic. – Öregem, hát itt vagy? – Szállj le! – tolta el magától nevetve Lucas. – Ezt skubizzad! – halászott elő Vic egy hamisítatlan, ágbélből font szafarikalapot, olyat, amilyet a régi filmekben szoktak viselni. Megmutatta nekem és Lucasnak is. Nyilván nem vette észre, hogy nem vagyunk együtt. – Hát nem csúcs? – Kizárt, hogy ezt órán viselheted – mondtam, tettetve, hogy minden rendben van. Talán Lucas is úgy tesz majd, és lehetőséget ad rá, hogy beszéljek vele. – A Converse cipőt még megengedik neked, de szerintem a szafarikalap egy kissé túlzás. – Szándékom szerint a Casa del Lucas y Victor lesz a hely, ahol viselni fogom. – Feltette a kalapot, hogy bemutassa. – Laza szabadidős és tanulási tevékenységhez. Na, mit szólsz, Lucas? Senki nem felelt. Lucas már el is tűnt a tömegben. Vic újra felém fordult, szemmel láthatólag zavarodottan szobatársa eltűnése láttán. Én is összezavarodtam, de azért, mert elképzelni sem tudtam, miért jött vissza egyáltalán. Az biztos volt, hogy időbe telik, mire újra képes lesz beszélni velem. Azok után, amit rólam, az Evernightról és a vámpírokról megtudott, gondoltam, megérdemel annyi időt, amennyi csak kell neki. Addig nem volt más hátra, mint várni. Néhány nappal később épp órára készültem, s közben úgy tettem, mint akit igazán lekötnek Patrice svájci útjáról szóló meséi. – Fel nem foghatom, hogy hogyan állíthatják egyesek, hogy jobban szeretnek Coloradóban síelni – ráncolta az orrát. Komolyan úgy gondolta vajon, hogy Amerika minden pontja gáz? Vagy csak kompenzált valamiért, úgy tett, mintha menőbb lenne, mint amilyen valójában volt? Most, hogy nekem magamnak is annyi titkom volt, kezdtem nem elhinni mindent első hallásra. – Szerintem Svájc annyival civilizáltabb. És sokkal több érdekes figurával ismerkedhetsz meg. – Nem szeretek síelni – jegyeztem meg meggondolatlanul, miközben a szempillámat festettem. – A snowboardozás sokkal izgalmasabb. – Mi van? – Patrice megrökönyödötten bámult rám. Azelőtt sosem mertem ellentmondani egyetlen megjegyzésének sem. Úgy tűnt, egy olyan mellékes témában sem szerette, ha vitatkoznak vele, mint a síelés vagy a snowboardozás. Még mielőtt elmondhattam volna az indokaimat, kicsapódott az ajtó. Courtney

volt az, meglepően kócosan. Courtney, akinek mindig tökéletes volt a frizurája és a sminkje, még akkor is, ha az ember hajnali kettőkor futott össze vele a fürdőszobában. – Figyu, nem láttátok Erichet? – Erichet? – vonta fel a szemöldökét Patrice. – Nem emlékszem rá, hogy meghívtam volna a hálószobámba. És te, Bianca? – Az biztos, hogy tegnap éjjel nem. – Ne humorizálj, rendben? – horkant fel Courtney. – Azt hittem, érdekel, hogy eltűnt egy osztálytársunk. Valaki megszökik, te meg úgy teszel, mintha az egész egy jó vicc lenne. Genevieve meg kisírja odaát a szemét. – Várjunk csak! Erich hiányzik? – jelent meg Raquel az ajtóban két másik diákkal együtt, akik félbehagyták a reggeli készülődést. A hír gyorsan terjedt. – Ismered Davidet, a szobatársát? Ő csak ma érkezett. – Látszott, hogy Courtney-t aggodalma nem akadályozta meg abban, hogy élvezze a rá irányuló figyelmet. Kedvére volt a helyzet: – David azt mondta, hogy Erich szobája olyan, mintha valaki feltúrta volna. Minden tönkrement. És Erichnek se híre, se hamva. Úgy volt, hogy Genevieve-vel fog lógni a hétvégén. Most meg szegénykém teljesen kivan. – Mostantól csak némán nevetünk – ígérte Raquel, aki nyilván nem aggódott annyira Erich miatt. De ki hibáztatná érte? Courtney dühös pillantást vetett ránk, majd elsietett. Később, aznap délelőtt, útban az első órára, Raquel ezt motyogta: – Fogadni mernék, hogy Genevieve nem örül, amiért elszalasztja ezt a pompás alkalmat, hogy a srác, akivel randizik, megerőszakolja. – Erichnek nyilván elege lett az iskolából – mondtam. – Hallottam, hogy minden évben sokan elmennek félév vége előtt. – Persze tudtam, hogy Erich csupán egyike volt annak a több tucat vámpírnak, akik a modern kor csínját-bínját megtanulni jöttek az Evernightba, és megunták, hogy gyerekként kezelik őket, ezért elhúztak, hogy máshol szórakozzanak. Vagy talán Mrs. Bethany észrevette benne a veszélyt, amit én is láttam, és megparancsolta neki, hogy haladéktalanul hagyja el a helyszínt. – Azok a diákok az okosak, akik megszöknek. Ezért meglepő, hogy Erich volt az első, aki elment. – Raquel elhallgatott. – Irtóra biztosak benne, hogy megszökött, ahhoz képest, hogy senkinek sem említette egy szóval sem. Az ember különben is azt gondolná, hogy ha már menni akart, inkább a karácsonyi szünetben húzott volna el. Szerinted jönni fognak a zsaruk? Legalább egy-két kérdést feltehetnének. – Biztosan csak felhívta a szüleit, hogy jöjjenek érte, és küldjék inkább egy másik menő bentlakásos suliba. Mrs. Bethany tutira mindent tud a dologról, Courtney csak eltúlozza az egészet. – Az nem is lenne meglepő. És ő pont az a bunkó, aki szétverné a szobáját, mielőtt elmegy, csak, hogy másoknak kelljen rendet tenni utána. – De Raquel nem úgy nézett ki, mint aki hisz is ebben. – Lehet, hogy a tanárok keresztkérdéseket fognak feltenni. Sőt talán a zsaruk is. – Még csak most derült ki – az egész téma kínos volt számomra. – Várd ki a végét! – Ebben a suliban mindenki úgy tesz, mintha nem lenne nagy cucc, ha egy diák eltűnik – mondta, majd fejcsóválva folytatta. – Amit az előző félévben mondtam, most duplán érvényes. Jövőre nem jövök vissza. Az jutott eszembe, vajon Erich nem ugyanezt mondta-e. A nap hátralevő részében mindenki furán viselkedett. A diákok nem figyeltek

órán, és fogadásokat kötöttek arról, hogy hová mehetett Erich. David rámutatott, hogy elvitte az összes könyvét és a papírjait, de otthagyta a ruháit, ami nagyjából épp az ellenkezője annak, amit általában fontosnak tart. Vártam, hogy az igazgatónő mikor hívja össze a gyűlést, és ad valamiféle magyarázatot, de nem tette. Aznap éjjel azon kaptam magam, hogy a torony lépcsőházában lógok, abban, amelyiknek keskeny, egytéglányi széles ablakai vannak, melyekből a legjobb kilátás nyílik a főútról az iskolához vezető murvás felhajtóra. Nem számítottam rá, hogy Erichet odalent látom, mégis vártam valamire. – Hát, azt hiszem, most nem jön a rendőrség. Elfordultam az ablaktól, és megláttam Lucast, aki néhány lépésnyire állt mögöttem. Az egyenruha fekete változatát viselte, és a következő emeletről beszűrődő fény olyan élesen kirajzolta a körvonalait, hogy az arcát ki sem tudtam venni. Csak a körvonalai voltak tiszták – a széles válla, ahogy a lépcső kőfalának dőlt. Minden félelmem vággyá olvadt. Levegő után kapkodva feleltem. – Nem. Bethany igazgatónő nem hívná a rendőrséget. Azzal túlzott figyelmet irányítana az iskolára. – De amiatt nem kell aggódni, hogy az egyik... az egyik gazdag gyerek kapta el. – Nem. Erich legalább annyira gazdag gyerek volt, mint bárki más errefelé. Lucas egy lépéssel közelebb jött, s most az árnyék ellenére láthattam az arcát. Az a hosszas magányosság, ami karácsony óta gyötört, most hirtelen előtört belőlem. Rettenetesen szerettem volna a tenyeremet az arcára tenni, vagy a fejemet a vállára hajtani. De nem tettem. Akadály volt köztünk, ami talán sosem fog eltűnni. – Sajnálom, hogy még nem válaszoltam az e-mailedre – mondta. – Azt hiszem, sokkolt. – Megértelek. – A szívem hevesebben vert. Lucas csak ennyit mondott: – Beszélnünk kellene. Négyszemközt. Ha eléggé megbízik bennem, hogy egyedül maradjon velem, akkor mégis van remény. Igyekeztem nyugodtnak tűnni, amikor feleltem neki: – Tudok egy helyet. Gyere! – Menj előre! – mondta, mire újra reménykedni kezdtem.

Tizenharmadik fejezet HOVÁ MEGYÜNK? – KÉRDEZTE LUCAS, MIKÖZBEN FELFELÉ vezettem a lépcsőn. – Az északi toronyba. A fiúk szobái fölé és mögé. Nincs más fent, csak egy raktár. Ott egyedül lehetünk. – Nincs más hely, ahová mehetnénk? Elszorult a szívem. Talán mégsem bízik meg bennem eléggé ahhoz, hogy egyedül maradjon velem. – Szerintem ez az egyetlen hely, ahol biztosan nem fognak zavarni. De ha jobban szeretnél várni, míg kivilágosodik, vagy valami... – Nem. Ez jó lesz. – Lucas hangja gyanakvást sejtetett, mintha egyáltalán nem tartaná jó ötletnek, de azért követett. Gondoltam, ez a maximum, amiben reménykedhettem. A diákok általában elkerülték a hátsó lépcsőt, főleg azért, mert a tanári lakásokhoz vezetett. A tanári kar persze szintén vámpírokból, főként nagy hatalmú vámpírokból állt. Talán a diákok, mint Vic és Raquel nem ismerték ezt a különbséget tanár és diák között, de bizonyára érezték. A régi sulimban mindenki egyfolytában cikizte a tanárokat, de az Evernightban mindenki, ember és vámpír egyaránt tisztelte őket. Néhány tanár, mint például a szüleim, a másik toronyban lakott, de legtöbbjük itt. Gyanítottam, hogy mi vagyunk Lucasszal az elsők, akik abban az évben elmennek a tanárok ajtaja előtt. Lépteink kopogtak a kövön, de mintha senki nem hallott volna meg bennünket. Legalábbis reméltem, hogy nem. Ezt a beszélgetést tényleg nem szerettem volna, ha bárki kihallgatja. – Emlékszel, amikor meséltem neked arról, hogy mielőtt elkezdődött a tanév, volt időm felfedezni az iskola minden zugát? Ez az egyik hely, amit akkor találtam. Azóta nem jártam itt, de fogadni mernék, hogy más nem bukkant rá. Amikor felértünk a lépcső legtetején levő ajtóhoz, óvatosan kinyitottam. Ősszel pókháló és por zúdult a nyakamba. Úgy látszik, a pókok elköltöztek, mert ezúttal minden gond nélkül beléphettünk. Odabent olyan beosztású helyiségek voltak, mint a szüleim lakása, de ahelyett, hogy otthonosan be lettek volna rendezve, dobozhegyek tornyosultak bennük, melyek teteje alól itt-ott megsárgult papírlapok csücske kandikált elő. Ezek az Evernight nyilvántartásai voltak – minden diák története, aki valaha ide járt a tizennyolcadik század végi alapítás óta.

– Hideg van idefent – húzta a kezére Lucas a pulcsija ujját. – Biztosan nem találnánk más helyet? – Beszélnünk kell. És egyedül kell lennünk. – A pavilon... – Csupa jég, Mr. Hideg-van-idefent! Egyébként is megláthatnak odakint, ránk szólnának, hogy jöjjünk be, és... és végül nem beszélgethetnénk. – Az ablak felé fordultam, hogy lássam a csillagokat, melyek még most is megvigasztaltak. – Mindketten túl jók vagyunk a téma elkerülésében. – Az biztos – adta be a derekát végül, és leült egy közeli ládára. – Hol kezdjük? – Nem tudom – fontam magam köré a karomat, miközben az ablakpárkányon kapaszkodó vízköpőt bámultam, mely az én hálószobaablakomnál lévőnek az ikertestvére volt. – Még mindig félsz tőlem? – Nem. Nem félek. Egyáltalán nem. – Komótosan csóválta a fejét, és hitetlenkedő pillantással nézett rám. – Talán... A fenébe is, azt sem tudom, hogyan kellene éreznem magam! Egyfolytában arról győzködöm magam, hogy tartsam távol magam tőled. Hogy felejtselek el, mert minden megváltozott. De képtelen vagyok rá. – Tessék? – kérdeztem. Túlságosan is elképedtem ahhoz, hogy remélni merjek. Lucas rekedt hangon folytatta. – Amikor először megláttam odafent a tetőn, hogy mi vagy, az olyan volt, mintha semmi sem volna igaz, amiben valaha hittem. – Gondolom, nem könnyű elfogadni, hogy a vámpírok valóban léteznek. – Tulajdonképpen nem ez volt a baj. Ekkor rájöttem, hogy bármennyire kitörte is a frász attól a felismeréstől, hogy a vámpírok léteznek, a hazugságaim jobban fájtak neki. – Elmondtad a mamádnak? Elmondtad bárkinek is? Lucas újra felnevetett. – Ugyan már! – Amikor csodálkozva néztem rá, így folytatta: – Tudsz ennél jobb megoldást arra, hogy a gyermekpszichiátrián kössek ki? – Nem – ismertem be. – Valószínűleg ezzel belépőt nyernél a diliházba. – Különben is azt kérted, hogy ne tegyem – tette hozzá mogorván. Elolvasta a hosszú levelet, mely tele volt meglepetésekkel, megtudta, hogy hazudtam, hogy olyasvalami vagyok, amit szörnyetegnek kellene tartania, de ő még mindig képes volt meghallani a titoktartásra vonatkozó kérésemet, és megtenni azt, amire kértem. – Köszönöm. – Nem akartam visszajönni. Nem akartalak látni soha többé. Annyira fájt arra gondolni, hogy csak úgy szabadulhatok meg a kíntól, ha rákényszeríteni magamat, hogy elfelejtselek. – Keze fejét végighúzta a szeme előtt, mintha már az is kimerítené, hogy erre a küzdelemre gondol. – Nagyon igyekeztelek elfelejteni, Bianca. De nem sikerült. Akkor azután meggyőztem magam arról, hogy kötelességem visszatérni az Evernightba. – Kötelességed? – Ettől összezavarodtam. Lucas erre szemmel láthatólag nem tudott magyarázatot adni, ezért csak vállat vont. – Talán hogy megtudjam az igazat. Hogy végigvigyem a dolgokat. Nem tudom. – Amikor felnézett rám, arckifejezése megváltozott, és ugyanolyan lett, mint rég, amitől remegni kezdett a térdem. Úgy, mint amikor azt mondta, hogy a Klimt-képen szereplő férfinak egyetlen értékes dolga van a világon. – De amint újra megláttalak, tudtam, hogy még mindig szükségem van rád. Hogy még mindig megbízom benned.

Akkor is, ha vámpír vagy, vagy majdnem vámpír, vagy mit tudom én, mi. – A vámpír szót úgy ejtette ki, mint amit képtelen elhinni. – Nem számít. Számítania kellene, de nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Képtelen voltam továbbra is visszafogni magam. Odaléptem hozzá, és a földre rogytam. Tenyerébe fogta az arcomat, s az egész teste remegett. – Még mindig velem akarsz lenni? Annak ellenére, hogy hazudtam neked? Lehunyta a szemét. – Sosem tennék érte szemrehányást neked. – Akkor megérted, hogy miért kellett eltitkolnom előled. – Minden félelem és rettegés, amit addig éreztem, hirtelen felszívódott, és át akartam ölelni és egybeolvadni vele. – Te tényleg érted. Nem hittem volna. – Én sem hiszem el, hogy ezt akarom – suttogta. – Nem tudom elhinni, mennyire vágyom rád. Megérintette az ajkával az ajkamat, csak egyszer. Talán azt akarta, hogy itt álljunk meg, de én nem akartam. Átfontam karommal a vállát, és újra megcsókoltam. Már nem aggódtam semmi más miatt, csak Lucasra gondoltam, és arra, hogy milyen közel van, a bőre cédrusillatára, arra, ahogy egyszerre lélegeztünk, amikor csókolóztunk, mintha egyetlen ember két része lennénk. Az izgalomtól apró borzongás futott rajtam végig az ujjam hegyétől a hasamig, és mindenhol másutt is. – Tutira menekülnöm kellene. – Ereztem forró lélegzetét a fülemben. Ujját a szoknyám övrésze alá dugta, hogy úgy húzzon közelebb magához. – Mit műveltél velem? Amikor a mellkasához szorított, legszívesebben elhúzódtam volna. Megszoktam, hogy ezen a ponton meghátrálok, mert féltem, hogy a vágyam kárt tehet benne. Most arra számítottam, hogy ő lesz az, aki félni fog, de nem. Eléggé megbízott bennem ahhoz, hogy megcsókoljon, hogy leereszkedjen a földre úgy, hogy ott térdeljünk egymással szemben, hogy lehunyja a szemét, miközben beletúrok a hajába. – Ilyenkor van az, hogy nehezemre esik visszafognom magamat – suttogtam figyelmeztetésként. – Lássuk, mennyi önfegyelemre van szükségünk! Elhúzta a pulóvere nyakát, szabaddá téve a torkát. Kihívásnak szánta, alapvetően azért, hogy bebizonyítsa, tudok uralkodni magamon. A meztelen bőrére nyomtam a kezemet, és nagyobbra nyitottam a számat. Mély hangot adott ki, ami valami furcsát tett az egész testemmel, mintha túl hirtelen álltam volna fel, és megszédültem volna. Keze lassan felfelé araszolt az egyenruhám pulcsijának szegélye alatt, figyelve a reakciómat. Hevesebben csókoltam. Ekkor feljebb emelte a pulóvert a hátamon, egészen fel, én pedig felemeltem a karomat, hogy segítsek neki levenni. Most csak a vékony trikó és a melltartó volt rajtam, éjkék, mely jól látszott a fehér ujjatlan póló alatt. Lucasnak tágra nyílt a szeme, és kapkodva, felületesen lélegzett. Csókjaink egyre kétségbeesettebbek lettek. Ő is lehúzta a pulcsiját, és leterítette a földre, mint valami lepedőt, én pedig leereszkedtem, hogy lefeküdjek rá. Rám feküdt. Még mindig kapkodta a levegőt, de küzdött, hogy uralkodjon magán. – Ne itt, ne ma éjjel... de talán egyik éjszaka hozhatnánk valamit, és kereshetnénk másik helyet, ahol egyedül lehetünk... Újabb heves csókkal hallgattattam el, mely elég szenvedélyes volt ahhoz, hogy igent jelentsen. Lucas viszonozta, és magához szorított, de nem túlságosan, így átfordulhattam, én kerültem felülre, s az ő háta érte a földet. Most alattam feküdt, én

pedig mindent hiperélesen érzékeltem: körém fonódó combját, övcsatja hideg négyszögét a hasamon, melltartóm pántjával babráló ujjait, ahogy félrehúzza azt. Egy másodpercre, csupán egyetlen másodpercre eltűnődtem, vajon milyen lenne, ha felkészülten jöttünk volna fel ide, takarókkal, párnákkal, zenével és óvszerrel, s miénk lenne az egész éjszaka. – Bárcsak megtehetnénk! – pihegtem. – Bárcsak biztosak lehetnénk benne, hogy meg tudom állni! – Talán... talán nem számít. – Hogyhogy? Lucas szeme csillogott, s a lélegzete gyorsan és forrón érte az arcomat. – Egyszer már megharaptál és időben abbahagytad. Nem kellett sem megölnöd, sem átváltoztatnod. Csak megharaptál. Ha ennyi az egész... akkor talán... Jaj, istenem! Hát jó! Ő is azt akarta, amit én. Mardosott az éhség, s nem volt okom megállni. Lenyomtam Lucast a földre, és belemélyesztettem a fogamat. – Bianca! – Csupán az első másodpercben küzdött, ahogy a mámor mindkettőnket elkapott, átvette a pulzusomat, ahogy a vére átfolyt belém, nagyobb erővel, mint a legszenvedélyesebb csók, összefonva bennünket. A vére már ismerős volt a számomra, de most még ellenállhatatlanabb volt. Lenyeltem, élvezve a forróságot és az életet, a sót a nyelvemen. Megborzongott alattam, s tudtam, hogy harapásom mindkettőnknek ugyanolyan elképesztő érzés volt. Levegő után kapkodott, én pedig kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam. Lassan elhúzódtam tőle. Szédült és gyenge volt, de éber. Megfogta az arcomat kétfelől, s hirtelen zavarba estem. Az ajkam az ő vérétől nedves, és az agyaram még mindig éles volt. Hogyan nézhetne rám máshogy, mint undorral? Ehelyett véresen, ahogy voltam, megcsókolt. Amikor a szánk már nem ért össze, ezt suttogtam: – Ennyi az egész. Ígérem. Nem baj? Kibírod? – Veled akarok lenni, Bianca – felelte. – Bármi vagy is. Bármi.

Tizennegyedik fejezet – FEL TUDSZ ÜLNI? – Még nem. – Lucas a kezével eltakarta a szemét, azután visszaejtette a karját a földre. – Még egy másodperc. – Igyekeztem nem túl sok vért kiszívni. – Komolyan, de tényleg komolyan nem akartam újra Mrs. Bethanyhez fordulni segítségért. – Te is akartad, igaz? – Igaz. Az nem biztos, hogy épeszűén gondolkodtam, de az az én hibám, nem a tiéd. – Engedett bennem a feszültség, végre ellazulhattam, és újra kaptam levegőt. Amíg így érez, minden rendben van. – A szüleid, vagy Bethany igazgatónő kért meg rá? – Arra, hogy megharapjalak? – Dehogy! Arra, hogy beszélj nekem a suliról. – Épp ellenkezőleg. Azt akarták, hogy hazudjak neked, amit először meg is tettem. – Emiatt még mindig szégyelltem magam. – Sajnálom, Lucas. Azt hittem, az lesz a legbiztonságosabb mindkettőnknek, ha tartom magam Mrs. Bethany sztorijához, amit azért eszelt ki, hogy megmagyarázzuk a kiesett órákat. – Fura. Most nem felejtettem el, hogy megharaptál, de csak homályosan emlékszem rá. Ahogy az ember néha öt perccel ébredés után már nem emlékszik az álmára. Ha nem lettél volna itt velem egész idő alatt, és nem tartottál volna ébren, valószínűleg ezt is elfelejtettem volna. Azt hinné az ember, hogy a vámpírharapás nem tartozik a felejthető események közé. Mármint, hogy elüt az átlagos dolgoktól. – A felejtés a harapáshoz tartozik. Fogalmam sincs, miért. Talán senki sem tudja. Nem mintha volna tudományos magyarázat a vámpírokra. Lucas nagy levegőt vett, majd lassan feltámaszkodott a könyökére, s végül felült. Szabad kezemmel átöleltem a vállát, de ő a fejét csóválta. – Azt hiszem, rendben leszek. – Most már tudod, miért kell néha visszafognom magam, amikor csókolózunk. – Most már értem. – A mosolya kissé furcsa volt. – A dolognak ez a része tulajdonképpen megkönnyebbülés a számomra. Kezdtem azt hinni, hogy szájvizet kell váltanom, vagy mi. Kacarászva pusziltam meg. – Ne aggódj! Nem változtattalak vámpírrá. – Tudom. Ugyanis ver a szívem. Szóval semmi vámpír. – Elővette a zsebkendőjét,

és a nyakához szorította. Felszisszent, amikor a sebhez ért. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy vámpírnak születtél. Ilyet még sosem hallottam. – Hogy hallhattál volna, ha még azt sem tudtad, hogy a vámpírok valóban léteznek? – Igazad van. – Többé nem foglak megharapni, csak ha kéred. – Hiszek neked – nevetett Lucas furcsa hangon, mintha önmagán mulatna, amit nem értettem. – Abszolút hiszek neked. Még most is. Magamhoz szorítottam. Nem is számíthattam ennél többre azután, hogy megtudta, hazudtam neki. Ügyesen bekötöztük a sebét, hogy senki se vehesse észre az egyenruhához tartozó ingében, majd visszamentünk a földszintre, és sikerült visszaérnie a szobájába még takarodó előtt. A fiúszárny ajtaja előtt finoman megcsókolt, majd úgy ment el, hogy semmi jelét sem adta annak, hogy a mai este más volt, mint a többi. – Furán viselkedsz – jegyezte meg Raquel aznap este, miközben fogat mostunk a csapnál. – Tudom, hogy volt egy kis feszültség közted és Lucas között. Minden rendben? – Szuper. Volt egy kis félreértés az ünnepek alatt, de most már minden rendben. – Amit Raquel fura viselkedésnek érzékelt, az az volt, hogy igyekeztem úgy fordulni, hogy ne lássa, a fogkrém, amit kiköpök, rózsaszín Lucas vérétől. – Te hogy vagy? – Én? Rettenetesen – mondta olyan jókedvűen, hogy csodálkozva bámultam rá. Felnevetett. – Bocs! Most, hogy Erich eltűnt, Evernight egészen elviselhetőnek tűnik. – Komolyan? Hogy te miket beszélsz? Még a végén te leszel az Evernight első és egyetlen pompomlánya. – Először is, ha még egyszer pompomlánynak nevezel, feltörlöm veled a padlót – mondta fogkefével a szájában. – Másodszor, elég fura lenne olyan iskolának szurkolni, ahol nincs más sport, mint a lovaglás és a vívás. Most komolyan, nem ragadtunk le egy kissé a középkorban? – Inkább az ezernyolcszázas évek elején – mondtam, miközben elzártam a hideg vizes csapot, és most már magabiztosan mosolyogtam. – És észrevettem, hogy nem mondtad, hogy nem jössz vissza jövőre. Ezzel kiérdemeltem egy nedves mosdókesztyűt a képembe, de sikerült elhajolnom előle. Aznap éjjel, amikor feküdtem az ágyban, Patrice kilopódzott az ablakon egy késő éjszakai falatozásra, én pedig igyekeztem számot vetni érzéseimmel. Újra éreztem azt a jóformán misztikus közelséget Lucashoz, csak ezúttal még jobb volt. Most már tudja, és mindent megért. Többé nem kellett hazudnom, s már ez is hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Valójában semmi más nem számított. Legalábbis másnap reggelig így gondoltam. Megint ugyanolyan élesen érzékeltem mindent magam körül, mint ahogy azt már korábban is megtapasztaltam. A szüleim szerint hozzá fogok szokni, de ez még biztosan nem következett be. A fejemre rántottam a párnát, de hiába próbáltam kizárni Genevieve hangját, ahogy madrigálokat énekel a zuhany alatt, az odakint károgó madarakat és azt, hogy valaki valahol már kora reggel ceruzát hegyez. A párnahuzatot durvának éreztem a bőrömön, és Patrice körömlakkjának szagától majdnem rosszul lettem. – Minden reggel pedikűrözöl? – dobtam le magamról a takarót. Patrice lepillantott pucér lábamra, mely nyilvánvalóan nem sok figyelemben részesült egy ideje.

– Vannak, akik többet adnak a testápolásra, mint mások. Ez csupán személyes preferencia dolga. Igyekszem nem úgy tekinteni rá, mint a személyiség tükrére. – Van akinek van jobb dolga, mint körmöt festegetni – vágtam vissza, de rám se hederített, inkább tovább kente a bordó körömlakkot a kislábujja körmére. Mire leértem, úgy éreztem, kezelni tudom az érzékenységemet. Jobban aggasztott, hogy mi van Lucasszal. Bár ő kérte, hogy harapjam meg, a seb biztosan fáj. Mi van, ha elijesztettem? Nem várt rám, amikor leértem a lépcsőn. Előző félévben, amikor jártunk, általában ott várt a lányok szárnyának bejáratánál, hátizsákkal a fél vállán, de ma semmi. Elhessegettem a gondolatot, és azzal nyugtatgattam magam, hogy biztosan csak elaludt megint. Ez néha előfordult, és az előző éjszaka után kétségtelenül szüksége volt a pihenésre. Ebédkor a parkban kerestem. Sehol. Még mindig nem szóltam egy szót sem, sem a szüleimnek, sem bárki másnak. Az este Lucas azt mondta, hisz bennem, vagyis nekem is hinnem kellett őbenne. Még akkor is, mikor észrevettem, hogy lóg kémiáról, egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy nem veszíthetem el a hitemet. Amikor vége volt az órának, Vic oldalazott oda hozzám, rettentő ügyetlenül tettetve a lazaságot. – Helló! Emlékszel arra, amikor felszöktél a szobánkba? – Igen, karácsony előtt – hunyorogtam rá. – Miért? – Szerinted meg tudnád csinálni újra? Valami fura dolog van Lucasszal, de nem árulja el, hogy mi. Gondolom, ha valaki, hát te rá tudnád beszélni, hogy menjen orvoshoz. – Orvoshoz? Jaj, ne! – pánikba esve ragadtam meg Vic karját. – Vigyél fel, azonnal! – Oké! Mindjárt ott vagyunk. – Elindultunk a fiúk szobái felé, óvatosan figyelve, hogy nem követ-e valaki. – Csak semmi pánik! Nem vakbél, vagy ilyesmi. Csak furán viselkedik. Mármint a szokásosnál is furcsábban. Erich eltűnése óta mindenki ideges volt, így ezúttal nem volt olyan könnyű felosonni a fiúkhoz. Vicnek előbb ellenőriznie kellett minden folyosót, meg kellett várnia, hogy tiszta legyen a levegő, majd kétségbeesetten integetni kezdett nekem. Akkor elsiettem a következő folyosóig, és elbújtam a sarokban, míg Vic lecsekkolta a következő folyosót. Végre felértünk, és beléptem a szobájukba. Lucas ott feküdt az ágyon, és a gyomrát fogta, mintha hányingere lenne. Amikor felpillantott rám, csodálkozást láttam a szemében, azután megkönnyebbülést. Bármi történt is, örült, hogy lát, ami annyira boldoggá tett, hogy kénytelen voltam mosolyogni. – Szia – térdeltem le az ágya mellé. – Fáj a gyomrod? – Nem hiszem, hogy az a baj. – Lehunyta a szemét, amikor kisimítottam néhány tincset az izzadt homlokából. – Vic, magunkra hagynál néhány másodpercre? – Naná! Csak akaszd ki a nyakkendődet a kilincsre, ha rátértek a témára idebent! Általában imádom az ingyen pornót, de... – Vic! – tiltakoztunk egyhangúan. Feltartott kézzel, vigyorogva hátrált kifelé. – Oké, zsoké! – Mi a baj? – fordultam Lucashoz, amint becsukódott az ajtó. – Képzeld, Bianca, reggel óta mintha... mintha mindent hallanék, ami a suliban történik. Mindent az egész iskolában. Ahogy az emberek beszélgetnek, járkálnak,

még azt is, ahogy írnak. Ahogy a toll karcolja a papírt. Minden olyan hangos. – Az egész olyan ismerős volt, hogy végigfutott a hátamon a hideg. Lucas hunyorgott, mintha a fény bántaná a szemét. – A szagok is olyan intenzívek. Minden olyan... eltúlzott. Kibírhatatlan. – Velem is ez történt, miután megharaptalak. Fejcsóválva folytatta: – Nem lehet a harapástól. Múltkor nem éreztem ezt. Egy kicsit forgott velem a világ, amikor Mrs. Bethanynál felébredtem, de ennyi volt az egész. – Többször – suttogtam, visszaemlékezve arra, amit a mamám mondott. – Többször meg kell harapni valakit ahhoz, hogy vámpírrá váljon. Lucas hirtelen felült, és hátát a fém ágyvéghez támasztotta. – Álljunk csak meg! Én nem vagyok vámpír! Én élek. – Nem vagy vámpír. De most már vámpírrá válhatnál. Lehetséges. És talán ha már lehetséges, a tested el is kezd megváltozni. – Csak hülyülsz velem, igaz? – kérdezte grimaszolva. – Nem viccelnék ilyesmivel. – És vissza lehet fordítani? Jóvátenni, hogy ne lehessen belőlem vámpír? – Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy működik az egész. – Hogy létezik, hogy nem tudod? Nem szokás nálatok valami vámpírfelvilágosítás-féle? Lucas megint arra utalt, hogy a szüleim fontos tényeket eltitkoltak előlem, amit még mindig idegesítőnek találtam, de most az volt az elkeserítő érzésem, hogy igaza van. – Elmondták, hogy hogyan lesz belőlem vámpír. Felkészítettek a saját átváltozásomra. De a tiédre nem. – Tudom, tudom. – Megnyugtató volt a keze a vállamon, én pedig utáltam, hogy még neki kell vigasztalnia engem, amikor ő maga rémült meg, és most rosszul érzi magát. – Csak nehezen fogom fel az egészet. – Akkor már ketten vagyunk. Miért nem jöttem rá mostanáig, hogy milyen keveset tudok a vámpírlét rideg valóságáról? Azelőtt sosem tűnt olyasminek, amit meg kellene kérdőjeleznem. Talán a szüleim nem készakarva titkolták előlem az igazságot. Talán egyszerűen csak azt várták, hogy eljöjjön az ideje. Belém hasított a felismerés, hogy talán ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy az Evernight Akadémiára járjak. Talán arra akartak felkészíteni, hogy megtudjam a teljes igazságot. Ha ez az igazság, akkor most megkapták, amit akartak. – Megpróbálok kideríteni valamit. Biztos vannak könyvek a könyvtárban. Vagy megkérdezhetnék valakit, aki nem fog gyanút, mondjuk Patrice-t. Azt tudom, hogy Balthazar elmondaná nekem, de ő rájönne, hogy újra megharaptalak. Talán a szüleimnek nem árulná el, de az is lehet, hogy mégis megtenné, ha úgy gondolná, a mi érdekünkben teszi. – Ne kockáztass! – mondta Lucas. – Majd valahogy megoldjuk. Az igazságról kiderült, hogy nehezebb elviselni, mint a hazugságot. – Látod, milyen egyszerű? – Patrice olyan boldog volt, amiért megkértem, hogy tanítson meg a pedikűrözés művészetére, hogy az ember azt hitte volna, fizetek neki a különórákért. – Holnap átváltunk egy másik árnyalatra, ami jobban illik a bőröd színéhez. Ez a korallvörös egy kicsit betegesen mutat.

– Na, szuper. Mármint, az szuper lesz. – Arra nem számítottam, hogy az iskolaév végéig kénytelen leszek állandóan újralakkozni a körmömet, de ha cserében megtudhatok valami hasznosat, végül is megéri. – Nehéz lehetett régen csinosnak lenni, amikor még nem volt körömlakklemosó, meg ilyenek. – Hát akkor még körömlakkunk sem volt, amit le kellett volna mosni. De a szépségápolás bonyolult volt. A hintőpor sokat segített. – Patrice kis mosollyal az arcán felsóhajtott. – Meg a narancsos illatú Florida kölnivíz. És az illatos zacsik, meg a parfümözött keszkenők, amit az ember a ruhája kebelébe tömött. – És az vonzotta a srácokat? – Amikor rábólintott, továbbmerészkedtem. – Hogy, izé, megharaphasd őket? – Néha. – Arckifejezése megváltozott, s most olyasvalamit láttam rajta, amit csak ritkán: dühöt. – Azok a férfiak, akikkel megismerkedtem, nem lovagok voltak, hanem árverezők. Vásárlók. Azok az estélyek, amikre az Észak és Dél háborúja előtt jártam, nyolcadvér bálok voltak. Te ugye azt sem tudod, mi az? A fejemet ráztam. – Az olyan lányokat, mint én, akik részben fehérek, részben feketék, de elég fehér bőrűek ahhoz, hogy az ültetvényesek kellemesnek találják őket, sokszor elküldték New Orleansba, és igazi hölgyként nevelték fel. Az ember jóformán el is felejthette, hogy rabszolga. – Patrice félig kilakkozott lábkörmeit bámulta, melyek közül három nedvesen csillogott. – Azután, amikor az ember elég idős lett, elmehetett a nyolcadvér bálba, hogy a fehér férfiak szemügyre vehessék, és megvehessék a tulajdonosától, olyan ágyasfélének. – Patrice, ez borzalmas! Soha életemben nem hallottam még ilyen gusztustalanságot. Ő csak hátradobta a haját, és így szólt könnyedén: – Engem az első bálom előtti éjszakán változtattak át. Így az egész báli szezont azzal töltöttem, hogy egyik férfi után a másik vérét szívtam. Azt hitték, kihasználnak, pedig én használtam ki őket. Azután megszöktem. Ez volt az első alkalom, hogy Patrice megosztott velem valamit, vagy legalábbis valami olyasmit, ami igaz. Szívesen hagytam volna tovább mesélni, hogy többet felfedhessen a múltjából, de Lucas érdekében témát kellett váltanom. – Ittad valaha kétszer ugyanannak a pasasnak a vérét? – Hmmm? – Patrice mintha nagyon messziről tért volna vissza. – Ja, igen. Beauregard-ét. Kövér, beképzelt alak volt. Meg se kottyant neki, ha vesztett egy liter vért, ami kapóra jött nekem. – És történt valami ezzel a Beauregard-ral? – A báli szezon utolsó éjszakáján leesett a lóról, és kitörte a nyakát. Talán azért, mert szédült a vérveszteségtől, de valószínűleg egyszerűen csak részeg volt. Szerinted a szilvakék megy a bőrömhöz? – A szilva fantasztikus rajtad. És ezzel vége is volt. A kettőnk közötti nyitott ajtó újra bezárult, és Patrice újra bezárkózott selymei és parfümjei közé, ahol biztonságban érezte magát múltja durva képei elől. Tudtam, hogy nem tehetek fel több kérdést, ha nem akarom, hogy gyanakodjon, így az egész beszélgetés haszontalan volt. És a könyvtár? Fabatkát sem ért. Bárki azt hihetné, hogy egy vámpíriskola könyvtárában vannak vámpíros könyvek. De nem. Nem volt más, csak horror regények (a humoros könyvek polcán) és komoly néprajzi tanulmányok, amelyek inkább tartoztak az irodalom, mint a tudomány kategóriájába, olyasmik, amilyeneket iroda-

lomórán olvastunk. Szemmel láthatólag nem voltak vámpírok által vámpíroknak írt könyvek. Ahogy a kétségbeeséstől frusztrálva a fejemet egy sor enciklopédiának támasztottam, arra gondoltam, hogy egy nap talán nekem kellene megjelennem vele a piacon. Ez segített az esetleges pályaválasztásban, de Lucas helyzetén nem. Szerencsére néhány nap múlva már jobban érezte magát. Felkorbácsolt érzékei lassabban csillapodtak, mint az enyémek, de végül mégis visszatértek a normális szintre, így ez már nem jelentett gondot. De voltak más változások is, olyanok, amiket még nehezebb volt megértenie, és amelyek még ismerősebbek voltak számomra. – Ide nézz! – mondta Lucas, amikor a következő hétvégén kisétáltunk a park szélére. Láttam, ahogy felugrott, és elkapta egy közeli fenyő alsó ágát, és könnyedén függeszkedett rajta. Azután lassan felfelé tolta a lábát, és fogást váltott, hogy egyre feljebb húzódzkodjon. Az ág köré csavarodott, s végül kézenállásba emelkedett, lábbal felfelé. – Nem tudtam, hogy tornász olimpikon vagy – viccelődtem feszengve. – A fenébe, lebuktam! – Mintha láttalak volna egyszer a kukoricapehely dobozán. – Most komolyan! Az rendben van, hogy jó formában vagyok, de ilyet azért nem kellene tudnom. És fájnia kellene a lejövetelnek, de mint látod – felhúzta a lábát, elengedte az ágat, és biztosan ért földet –, semmi gond. – Ezt én is meg tudom csinálni – vallottam be –, de csak közvetlenül evés után. A szüleim bármikor képesek rá. – Vagyis azt mondod, ez vámpírképesség. – Nem tetszett neki a dolog, ezt láttam rajta. – Hogy erősebb vagyok, mint egy ember, talán pillanatnyilag nálad is erősebb, annak ellenére, hogy nem vagyok vámpír. – Én sem tudom, mi az értelme, de lehetséges. Ahogy a januárból február lett, más felfedezéseket is tettünk Lucas átváltozásával kapcsolatban. Együtt futottunk a szabadban, s én nem fogtam vissza magam. Gyorsabban futottunk órákig, mint bármely ember. Mindketten kifáradtunk, de képesek voltunk rá. Éjszaka kiszöktünk a parkba vagy a tetőre, és keresztkérdéseket tettem fel neki arról, hogy mit hall. Meghallotta a fél mérföldnyire huhogó baglyot, vagy egy ág reccsenését. A hallása nem volt olyan tökéletes, mint az enyém, és egyikünk sem érzett olyan élesen, mint rögtön azután, hogy ittam a véréből, de azért emberfeletti volt. Nem mentünk fel újra a keleti torony szobájába. Bár rettenetesen szerettem volna Lucasszal lenni, és tudtam, hogy ő is így érez, de mindketten óvatosak voltunk. Elég bajunk volt azzal, hogy kontroll alatt tartsuk a vér iránt érzett szomjamat. Mintha Lucasban valami mélyen megváltozott volna, mintha más veszélyeket is rejtett volna az, ha csókolózni kezdünk és túl messzire megyünk. Szóval világos, hogy mennyire szerettem volna végre választ kapni néhány kérdésre. Egy este úgy döntöttem, meg kell kísérelnünk a végső próbát. Találkoztam Lucasszal a pavilonnál, termosszal a kezemben. – Ez mi? – kérdezte mit sem sejtve. – Vér. – Értem – nézett rám furcsa arckifejezéssel. – Ha éhes vagy, csak tessék, nem akarlak zavarni. – Egyik lábáról a másikra állt, és nem nézett a szemembe. Nyilván még mindig nem szokta meg a gondolatot, hogy vért iszom. Ez nem tett jót a kísérletnek, amit éppen el akartam végezni.

– Nem nekem kell – kezdtem. – Neked hoztam. – Szó sem lehet róla – felelt undorral. – Lucas, nézzünk szembe a dologgal! Amikor másodszor megharaptalak, valami megváltozott mélyen benned, talán örökre. Ha részben vámpírrá tettelek, vagy olyan vámpírrá, amilyen én vagyok, azt tudnunk kell. Elsápadt, és hosszú kabátját szorosabbra fogta maga körül. – Szerinted tényleg ez történt? Mert nem tudnám elfogadni, hogy vámpírrá váljak. Soha, de soha. Fájt, hogy ennyire elutasítja az elképzelést. Már kezdtem arról álmodozni, hogy együtt töltjük az évszázadokat, örökké fiatal és szép vámpírokként, fülig szerelmesen egymásba, pont mint a szüleim. Lucas nyilván még nem jutott el idáig. Csalódás volt, de a kísérletről nem tettem le. Ujjatlan szürke kesztyű volt rajtam, hogy könynyen lecsavarhassam a termosz tetejét. – Meg kell tudnunk, hogy hogyan reagálsz a vérre. Te is tudod, hogy ez igaz. Csak igyál egy kortyot, hogy túl legyél rajta. – Ez ugye nem embervér? – Dehogy! Tehén vére. Szuperfriss. Látszott rajta, hogy szívesebben vetkőzne pucérra a jeges éjszakában, mint hogy ezt megtegye. De nagy levegőt vett, elvette a csészét, és sikerült nem fintorognia, amikor töltöttem neki egy kis vért. Csak egy kortyot adtam neki, az is elég volt, hogy tudjuk. Lucas a szájához emelte a csészét, lassan megdöntötte és ivott... ...azután a földre köpte a vért. – Fujj! Jesszusom, ez undorító! – Akkor tudjuk a választ. – Mogorván csavartam vissza a termosz tetejét. Pedig felmelegítettem a vért, és meg is kóstoltam, úgyhogy tudtam, hogy finom. Ha Lucasnak nem ízlett, akkor egyáltalán nem szereti. – Nem az vagy, ami én. Valami más vagy. – És azt hogyan derítsük ki, hogy mi vagyok? – kérdezte, miközben egyfolytában a száját törölgette a keze fejével, hogy a vér utolsó cseppjét is eltűntesse. – Nincsenek szakkönyveink, és egyikünk sem találkozott még soha ilyennel. És még mielőtt megkérded, ilyesmi a

Wikipédián

sem szerepel. Annyira el voltam kese-

redve, hogy ellenőriztem. Semmi. Egyszerűen... semmi. Azt kívántam, bárcsak ne beszélne úgy, mintha tudna bármit is a vámpírokról. Ez elég idegesítő volt. De mivel épp az előbb kóstolt meg valami igazán undorítót, gondoltam, ezúttal ráhagyom. – Van egy javaslatom. Nem fog tetszeni neked, de ha végiggondolod, rájössz, hogy ez a legjobb megoldás. – Oké, halljuk a javaslatot, ami nem fog tetszeni! – Kérdezzük meg a szüleimet! – Igazad volt. Nem tetszik az ötlet. – Lucas úgy túrt a hajába, mintha tövestől akarná kitépni elkeseredésében. – Egyszerűen... megmondjuk nekik? Megmondjuk a vámpíroknak, hogy mi bajom? – Ne úgy gondolj rájuk, mint vámpírokra, hanem, mint a szüleimre! – Tudtam, hogy ez az átállás nem fog menni neki egyik pillanatról a másikra, de nem adtam fel. Mivel kapott rá időt, megtanult engem is annak látni, ami vagyok. Majd csak képes lesz erre anyuval és apuval is. – Meghallgatnak, és ha tudnak, segítenek. – Lucas a

fejét rázta. – Ha valakire haragudni fognak, az én leszek. Én vagyok az, aki megharapott és ezt az egészet elkezdte. – Akkor nem kellene még jobban belekevernünk téged. – Az a lényeg, hogy segítségre van szükséged – mondtam, miközben nyíltan a szemébe néztem. – Gondold végig! Ha már tudni fogják, nyíltan beszélhetünk. Választ kapunk minden kérdésedre, és az enyémekre is. Ha az a sorsod, hogy vámpírrá légy... Megborzongott. – Ezt nem tudjuk. – Azt mondtam: ha. Mindent tudnod kell rólunk, vagy nem? Még a történetünket és azokat a képességeket is, amikről még én sem tudok. Együtt ismerhetnénk meg. – Talán tetszenének is neki a hallottak, és úgy döntene, hogy örökre vámpír akar lenni velem együtt. Reménykedni csak szabad, vagy nem? – Ha már közülünk való leszel, nyíltan beszélhetnek veled. Feltehetsz minden kérdést. És talán így rájönnek a szüleim, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy elmondják nekem a teljes igazságot. Többé nem leszünk zavarodottak és elveszettek. Megtanulunk mindent, amire csak szükségünk lesz. Hát nem érted? Lucas megdermedt. Mintha csak most értette volna meg, hogy miről beszéltem, hogy bármi történt is vele, az valamilyen módon az Evernight részévé tette őt. Az iskola iránti utálata ellenére éreztem, hogy többet akar megtudni, de annyira, hogy ezzel mindkettőnket meglepte. Talán mégis szüksége van arra, hogy valahová tartozzon. Vagy elkezdett azon morfondírozni, hogy vámpírrá váljon, és örökre velem maradjon. – Ne kérj ilyet tőlem! – mondta halkan. – Ne adj ilyen lehetőséget! – Attól félsz, amit esetleg hallani fogsz? – provokáltam. Nem felelt. Végül lassan bólintott. – Beszéljünk velük most rögtön! Sejtettem, hogy anyu és apu dühösek lesznek rám, de fogalmam sem volt róla, mennyire. Először anyu olvasta a fejemre, hogy fütyültem az összes figyelmeztetésükre. Azután apu akarta tudni, hogy mit képzelt Lucas, amikor egy fiatal lánnyal felment egyedül az északi torony tetejére. – Már majdnem betöltöttem a tizenhetet! – kiabáltam közbe. – Állandóan azt hajtogatod, hogy hozzak érett döntéseket, és amikor megteszem, leordítasz miatta. – Érett döntéseket! – Apu annyira dühös volt, hogy arra számítottam, mindjárt előtörnek az agyarai. – Elárulod minden titkunkat, mert kedvelsz egy fiút, és még te beszélsz érett döntésekről? Vékony jégen jár, hölgyem! – Adrian, nyugodj meg! – Anyu mindkét kezét apu vállára tette. Azt hittem, kiáll mellettem, amíg hozzá nem tette: – Ha Bianca az elkövetkezendő ezer évet túl fiatal külsővel akarja tölteni ahhoz, hogy dolgozhasson, vagy autót bérelhessen, vagy bármely alapvető dolgot megtehessen, mely élhetővé teszi az életet, akkor igazán nem akadályozhatjuk meg benne. – Nem akarom! – Nem tudtam elképzelni, hogy az örökkévalóságig elkérjék az igazolványomat, ha alkoholt szeretnék rendelni valahol. – Nem öltem meg. Nem változtam át. Rendben? – Átkozottul közel voltál hozzá, és ezt te is pontosan tudod – felelt apu.

– Fogalmam sincs! Sosem magyaráztátok el, hogy mi történne, ha megharapnék egy embert, és nem ölném meg. Nem magyaráztátok el, hogy másnap mit tudna az az ember, és mit nem. Egy csomó minden van, amit sosem magyaráztatok el nekem, és csak most jöttem rá, milyen tudatlan állapotban tartottatok annyi éven át. – Ne haragudj, amiért nem tudtuk, hogyan kezeljük az egészet! Évszázadonként csak maroknyi vámpírbébi születik. Nem volt kihez fordulnunk tanácsért, ugye tudod? – Anyu olyan dühösnek tűnt, mint aki mindjárt kitépi a saját haját. – De igaz, Bianca, ebben egyetértek veled. Világos, hogy valahol elszúrtuk. Ha nem úgy lett volna, most okosan viselkednél ahelyett, hogy így folytatnád. Lucas megpróbált védelmemre kelni a szüleim kanapéján ülve, ahonnan nem mozdulhatott. – Ez főként az én hibám... – Te csak hallgass! – Apa pillantásától a fém is megolvadt volna. – Veled később áll szándékomban beszélni. Éppen amikor már azt hittem, rosszabb nem lehet, anyu így szólt: – Ezt el kell mondanunk Mrs. Bethanynek. – Micsoda? – Azt hittem, rosszul hallok. Lucas szeme tágra nyílt. – Anyu, ne! – Anyádnak igaza van – indult apu az ajtó felé. – Elmondtad az Evernight titkát egy embernek. Ezt meg kell magyaráznunk az igazgatónőnek. Ezt már az elején tudnod kellett volna. Az ajtó becsapódott mögötte, anyu pedig halkabban megjegyezte: – Bianca, a titkaink védenek meg bennünket. Egy nap meg fogod érteni. Úgy éreztem, soha semmit sem fogok megérteni az egészből. Lerogytam Lucas mellé a kanapéra, hogy legalább együtt legyünk, amikor az igazgatónő lecsap ránk. Mindhárman percekig baljós csendben ültünk, míg odakint meg nem hallottuk a kövön visszhangzó lépteket. Megborzongtam. Mrs. Bethany közeledett. Úgy viharzott be, mintha az övé lenne a lakás, s mi mindannyian csupán betolakodók volnánk. Apu a nyomában akár az árnyéka is lehetett volna. Levendulaillat követte, s kisvártatva betöltötte az egész szobát. Sötét szemét azonnal Lucasra szegezte, aki kitartóan állta a pillantását, de nem szólt semmit. – Ennyit az önkontrollról, amit megígért, Olivier kisasszony. – Ahogy közelebb lépett, hosszú szoknyája a padlót seperte. Ma este egy olyan fényes ezüst, rúd alakú kitűzőt viselt a blúza gallérján, amin megcsillant a fény. Hosszú körmeit az elképzelhető legsötétebb lilára lakkozta, ami nem tüntette el a mély rovátkákat a körméből. – Gyanítottam, hogy előbb-utóbb ide jutunk. Vagyis inkább előbb. – Nem Bianca hibája – mondta Lucas. – Hanem az enyém. – Milyen lovagias öntől, Mr. Ross. De azt hiszem, meglehetősen egyértelmű, hogy melyikük volt az aktív fél. – Az igazgatónő megrántotta Lucas gallérját, ami furán intim mozdulat volt egy tanár és diákja között. Lucas megdermedt, és azt gondoltam, hogy ha Mrs. Bethany a kezét a nyakára tenné, talán odakapna. Elveszítette már ő kevesebbtől is a fejét. De az igazgatónő csak a két hét után is látszó rózsaszín sebhelyet bámulta. – Kétszer is megharapta egy vámpír. Tudja, mit jelent ez? – Honnan tudhatná? – kérdeztem. – Két hónappal ezelőtt azt sem tudta, hogy a vámpírok valóban léteznek. Mrs. Bethany felsóhajtott. – Emlékeztessen rá, hogy órán ismételjük át a költői kérdés fogalmát! Mint említettem, Mr. Ross, önön rajta van a jel, hogy a miénk. – A jel? – ismételte Lucas. – Úgy érti, hogy Biankáé vagyok?

– A változás először alig észrevehető. – Az igazgatónő lassan járkált Lucas körül, tetőtől talpig szemügyre véve őt. – Most érzem is, de csak azért, mert felhívtad rá a figyelmemet. Ahogy azonban telik az idő, a változás egyre kifejezettebb lesz. Észreveszi majd a magát körülvevő többi vámpír is. Végül pedig nem tudják majd figyelmen kívül hagyni. Megadta magát egy vámpírnak, s nem is egyszer. Ez eljuttatta egészen annak a határára, hogy ön is vámpírrá változzon. Lucas közbeszólt. – Ezek szerint mindegy, mi történik, mindenképpen vámpírrá kell válnom? Fészkelődni kezdtem, képtelen voltam leplezni reményemet. Anyu olyan pillantást lövellt felém, amitől mégis nyugton maradtam. Bethany igazgatónő a fejét ingatta. – Nem feltétlenül. Élhet akár hosszú életet is, és meghalhat másvalamitől, ha ezt ünneplésre méltó oknak tartja. Azonban hamarosan egyre vonzóbbnak érzi majd Olivier kisasszonyt, akinek a fegyelemre való képtelensége már igencsak kiderült. – Apu előrelépett, mintha meg akarna védeni, de anyu a vállára tette a kezét, hogy visszatartsa. – Más vámpírok ugyanannyira vonzónak tartják majd, bár a tabu, hogy egy vámpír kiválasztottjára tilos vadászni, megvédi – egy időre. Végül rájön majd, Mr. Ross, hogy ez a lehetőség éppoly kevéssé izgatja, mint Olivier kisasszonyt. El sem tudja képzelni, mennyire vágyik majd rá. Ez olyasfajta epekedés, amit olyasvalaki, aki csupán ember, nem érthet meg. Amikor elérkezik ez az idő, valószínűleg csatlakozni akar majd hozzánk. Azt hittem, Lucas erre tényleg elveszti a fejét, de nyugodt maradt. – Ez azt jelenti, hogy valahogy... a kettő között vagyok? Mint Bianca? – Nem pont úgy, de elég hasonlóan. – Mrs. Bethany csücsörítő ajka egy pillanatra ellazult, s láttam, hogy majdnem elmosolyodott. – Maga egészen gyors felfogású, Mr. Ross. – Szeretnék többet is megtudni – kapott az alkalmon Lucas, a dicséret nyomán. – Meg akarom érteni ezeket az... érzékeket. Képességeket. Erőt. – És a határokat is. Azok lassabban vernek gyökeret az emberekben, mint az erőnk, de meg fognak érkezni. Nem engedheti meg magának, hogy erről megfeledkezzen. – Bethany igazgatónő néhány másodpercig mérlegelte a dolgot, majd bólintott. – Nem ez volt a szándékom, amikor megnyitottam az iskolát az ember diákok előtt, de számítanom kellett volna rá. Majd átküldök néhány iratot, ami segíthet. Régi leveleket, tanulmányokat, olyasmit, ami olyanokkal foglalkozik, akik ugyanebben a cipőben jártak, és a mi utunkat választották. De ne felejtse el, Mr. Ross: a mi titkunk most már a maga titka is. Minél többet megtud, annál inkább hozzánk tartozik. Többé nem árulhatja el az Evernight titkát anélkül, hogy önmagát el ne elárulná. Mostantól le nem veszem magáról a szememet. – Elhiszem. Senkinek sem szólok egy szót sem a vámpírokról – felelte Lucas, és egy oldalpillantást vetett rám. – Legalábbis olyannak nem, aki még nem tud róluk. Boldogan és megkönnyebbülten szorítottam meg a kezét. Nem számított, hogy ezek után mit mondanak a szüleim, vagy hogy mennyi ideig leszek büntetésben. Csak az volt a lényeg, hogy végre kiderült az igazság, és Lucasnak nem esik baja. És talán, esetleg örökre az enyém lesz. Csak sokkal később, éjszaka jöttem rá, hogy az igazgatónő nem mondta meg Lucasnak, hogy mi történik akkor, ha nem akar vámpír lenni. Ez nem merült föl lehetőségként. Eltűnődtem, hogy vajon azért-e, mert Lucasnak lehetetlen mást választania, vagy azért, mert nem fogja megengedni neki, hogy válasszon.

Tizenötödik fejezet A MÁRCIUS MEGHOZTA AZ ESŐT. CSAK ÚGY ÖMLÖTT, ki sem lehetett látni tőle az ablakon, és a föld csupa sár lett. Először fordult elő, hogy nem járhattunk ki búvóhelyünkre, a parkba. De az is először fordult elő, hogy nem is volt rá szükségünk. Most az iskolát tanulmányoztuk Lucasszal. Egyre inkább a részévé váltunk. – Ezt nézd! – tolta oda elém Mrs. Bethany egyik nehéz, bőrkötéses könyvét, amikor együtt üldögéltünk a könyvtár egy félreeső zugában. Más zaj nem hallatszott, csak az eső kopogása az ablakon. A könyv lapjai megbarnultak az időtől, a tinta elhalványult, így erőltetnem kellett a szememet, hogy kivehessek valamit. Miközben olvastam, Lucas magyarázott. – Egyfolytában a Törzsről írnak. Az valami régebbi vámpírcsapat. Van itt valaki ebből a bizonyos Törzsből? – Még sosem hallottam semmiféle Törzsről. – Nem hittem volna, milyen bonyolult a vámpírtan. A szüleim még csak nem is utaltak rá soha. – De hogy értik azt, hogy régebbi? A papám majdnem ezeréves. Nála csak nem öregebbek? – De igen, ha mindenki halhatatlan. Kell létezniük nála kétszer, háromszor, vagy akár tízszer öregebb vámpíroknak is. Ókori rómaiak. Ókori egyiptomiak. Vagy bárki, aki előttük élt. Hol vannak? Szerintem nem itt. Igaza volt. Valószínűleg Ranulf volt a legöregebb vámpír az Evernightban, és ő a hetedik században halt meg. Persze van olyan vámpír, akik meghal, mármint végül valóban meghal. Ha hónapokig nem jut vérhez, vagy ha rövidebb ideje nem kapott vért, és ki van téve a napfénynek, az végzetes lehet. Ezt a szüleim egyértelműen megmondták kiskoromban, amikor nem akartam meginni a pohár kecskevéremet. Mindannyiunk legnagyobb mumusa a tűz volt, ami a vámpírokat még gyorsabban megöli, mint az embereket. De e veszélyek ellenére is sok vámpírnak életben kellett maradnia, tovább is, mint Ranulfnak. – Anyu és apu szerint van, aki eltéved – motyogtam. – Hogy teljesen elvesztik a kapcsolatot az emberi fajjal és az idővel. Az Evernight Akadémiát épp azért alapították, hogy a vámpírok ne essenek ebbe a csapdába. Szerinted így értették a szüleim? Talán a Törzs az összes eltévedt vámpír. Remeték, a világtól elzárkózott alakok, akiknek semmi kapcsolatuk az emberekkel. – Már a gondolattól is megborzongtam. – Frászt kapsz már a gondolattól is? – Aha, egy kicsit. – Akarod, hogy szünetet tartsunk? – cirógatta meg hüvelykujjával az arcomat. Ekkor éreztem meg, hogy tulajdonképpen jó lenne.

– Törit kellene tanulnom. Nem könnyű jó jegyet kapni, amikor az embert olyanokkal mérik össze, akik valóban átélték a könyvben levő események felét. Anyu most keményebb velem, mint valaha. – Akkor tedd azt! – mondta, és figyelme máris újra a vámpíros könyv felé fordult. – Én folytatom. A következő egy órában fel sem pillantott a könyvből, s amikor összeszedtem a cuccomat, hagyott elmenni, hogy tovább dolgozhasson, amíg a könyvtár be nem zár. (A könyvet nem vihette fel a szobájába, mert abban egyetértettünk, hogy Vic talán feledékeny, de nem hülye, és őrültség lenne valódi vámpíros információt elöl hagyni ott, ahol megláthatja.) Néha elgondolkodtam azon, hogy vajon van-e más oka is, hogy ennyire elmélyüljön Bethany igazgatónő könyveiben. De ezt a gondolatot mindig jóformán azonnal elhessegettem. Általában inkább bátorítottam őt abban a hiszemben, hogy egyre közelebb kerül ahhoz, hogy vámpír legyen, s így örökké velem maradjon. Persze nem mintha ez az elképzelés mindenkinek tetszett volna. Courtney egy kissé felengedett velem szemben, miután először megharaptam Lucast. Nyilván úgy értékelte, hogy most már bent vagyok a „klubban”. Azt viszont nem akarta, hogy Lucas is velünk legyen, vagyis miután elterjedt a suliban a hír a második harapásról, igencsak undok volt velem. – El tudod képzelni, hogy ezzel a sráccal lógj száz évig? – panaszkodott Genevieve-nek egyik nap modern technológia órán, miközben Yee tanár úr türelmesen magyarázott valamit egy sarokban az örökösen zavarodott Ranulfnak. – Te jó ég! Már egy iskolaévnyi is elég Lucas Ross hozzáállásából. Azt ugyan várhatja, hogy néhány évtized múlva, amikor majd megpróbálja benyalizni magát mindazokhoz, akiket itt lenézett, szóba áll vele valaki! Balthazar, aki addig az aznapi tananyagot szolgáltató mikrót igyekezett beprogramozni, csak úgy mellékesen odaszólt: – Hé, Courtney! Felfrissítenéd a memóriámat? Valamelyik nap eszembe jutott, hogy egyszer láttalak Francia Indokínában, de aztán rájöttem, hogy biztosan tévedtem. Te mikor is változtál át, ötven éve? – Hát... – Courtneyt hirtelen rettenetesen érdekelni kezdte a lófarka vége. – Valahogy úgy. – Várjunk csak! Nem is. – Balthazar homloka olyan ráncos lett, mintha a mikró teljesen összezavarta volna, pedig láttam, hogy már kiismerte magát a gombokon. – Nem is a hetvenes években, hanem 1987-ben volt, igaz? – Nem! – Courtney egészen elvörösödött. Genevieve csodálkozva bámult barátnőjére; ezt még sosem hallotta, és látszott rajta a döbbenet. – 1984-ben volt – vágott vissza Courtney. – Vagy úgy! Három évvel korábban. Jóval azután, hogy a franciák kivonultak Indokínából. Tévedtem – vont vállat Balthazar. – Bocsáss meg! Az évtizedek egyszerűen összefolynak olyanoknak, akik már egy ideje vámpírok. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, de képtelen voltam visszatartani a mosolyomat, amikor Balthazar megnyomta a start gombot, és a mikró elkezdett meglangyosítani egy csésze vért. A kor státuszt jelentett. Mindenki, aki nem volt legalább fél évszázada vámpír, zöldfülűnek számított, így Courtney pózolását mintha elfújta volna a szél. Lucas és én legalább annyira az iskolához tartoztunk, mint ő... ...ami fura érzés volt, de mégis igaz. Talán negyven, vagy négyszáz év múlva visszatérünk. Talán visszajövünk, hogy az emberek életéről tanuljunk és újra elláto-

gassunk oda, ahol először találkoztunk. Még mindig pánikba estem, ha az előttünk álló végtelen időre gondoltam. Megijedtem, amikor eszembe jutott, hogy talán alkalmazkodnom kell a világhoz, ami olyan sokat változott apu számára is a normann hódítás óta. Az érzés, ami rám tört, nagyon hasonlított a tériszonyhoz – akkorát zuhanhat az ember. De ha arra gondoltam, hogy ezt a sok évet Lucas oldalán tölthetem, már nem féltem. A legdurvább vihar március közepén érkezett, egy szombat éjjel, amikor az iskola vastag, antik ablaküvegei is zörögtek a keretükben. A villámok olyan gyakran világították meg az égboltot, hogy néha egy percig, vagy talán többig is úgy látszott, mintha odakint nappal lenne. Mivel tényleg mindenki bent ragadt, minden közös helyiség dugig volt. Szerencsére volt hová menekülnöm néhány barátommal. – Hogy lehet ennyi Duke Ellingtonja, és semmi Dizzy Gillespie-je? – kérdezte Balthazar aputól. Ott ült törökülésben a földön, és a lemezek között keresett valamit, amit meghallgathatunk. Kihozhattam volna a szobámból néhány CD-t meg a lejátszót, de akkor fel kellett volna állnom Lucas mellől a kanapéról. Lucas átkarolta a vállam, ezért nem mozdultam. – Volt egypár Dizzy-lemezem is – felelt apu. – De elveszett a hatvanötös tűzben. Patrice, aki illedelmesen ült a közelben egy széken, felsóhajtott: – Én is átéltem egy tűzvészt 1892-ben. Rettenetes volt. – Azt hittem volna, örültél, hogy vehetsz egy teljesen új ruhatárat – ugratta Lucas. Mindenki jelentőségteljesen nézett rá. – Valami rosszat mondtam? – A tűz azon kevés dolgok egyike, ami megölhet bennünket – magyarázta anyu a mellén összefont karral. Apuval együtt még mindig bizalmatlan volt Lucasszal szemben, de mindketten igyekeztek. Az igazgatónőhöz hasonlóan belátták, hogy minél többet tud, annál kisebb a valószínűsége, hogy újabb hatalmas hibát kövessen el. – Ezért félelmetes számunkra a tűz. Lucas elkomorult, s egy pillanatra fogalmam sem volt, mire gondol, vagy mit érez. Inkább örültem, mert anyu úgy mondta, „megölhet bennünket”, mintha Lucas máris közénk tartozna. Ekkor Lucas váratlanul megszólalt: – Egypár napja épp ezen törtük a fejünket. Milyen más halálos veszély létezik? Mármint a vámpírok számára. – Hát, lássuk csak! – ütötte össze a tenyerét apu, mintha nehezére esne egy ezredév után visszaemlékezni. – Valójában elég rövid a lista. – A karó – jelentette ki magabiztosan Lucas. – A tv-ben legalábbis úgy mutatják. – Hülye doboz. – Patrice nyilván úgy vélte, hogy a televízió túlságosan is új divatú ahhoz, hogy kiérdemelje a figyelmét. A vámpírlétről azonban hajlandó volt beszélgetni Lucasszal. Abban reménykedtem, hogy talán kinyílik egy kicsit, ahogy nekem a New Orleans-i életével kapcsolatban, de eddig leginkább csak egyértelmű tényeket említett. – Ha karóba húznak, meghalsz ugyan, de csak átmenetileg. Ha kihúzzák, hamarosan újra rendbe jössz. Balthazar feltett egy Billie Holiday-lemezt, miközben hozzátette: – Csak arról kell gondoskodnod, hogy legyen egy barátod, aki kiás, és kihúzza belőled. – Tulajdonképpen csak a tűz és a lefejezés van – számolta ki anyu az ujjain.

– És a szenteltvíz? – kérdezte Lucas. – Ugyan már! – Apu meg sem próbálta eltitkolni a megvetést, amit Lucas kérdése kiváltott belőle. – Lefröcsköltek már néhányszor szenteltvízzel. Ha van különbség közte és az esővíz között, hát sosem éreztem. Lucas szkeptikus maradt, de azért rábólintott. – Rendben. Sajnálom, hogy ilyen hülye kérdéseket tettem fel. – Nem kevés megemésztenivaló – jegyezte meg Patrice, ami az ő szájából különösen megértően hangzott, így hát rámosolyogtam és fejemet Lucas vállára hajtottam. Az eső sugárban locsolta az ablakot, amitől folyamatos susogás hallatszott aláfestésként Billie reszelős énekléséhez. Anyu biztosan észrevette, hogy odabújtam Lucashoz, mert sürgetően megkocogtatta apu vállát. – Jól van, Adrien. Azt hiszem, eleget lógtunk itt. A gyerekek biztosan szívesebben beszélgetnének nélkülünk. – A gyerekek? Ezt tartogasd az osztályaidnak! Gyakorlatilag egyidősek vagyunk – nevetett Balthazar. Igaza volt, ami hihetetlenül fura elképzelés volt. – Maradjatok csak nyugodtan! – Én nem bánom – vont vállat Patrice. Lucas és én összenéztünk. Bennünket zavartak ugyan, de egy tökéletes világban Balthazart és Patrice-t is magukkal vitték volna, hogy nyugodtan csókolózhassunk a kanapén. Márpedig erre hiába vártunk. Anyu szokásos hátborzongató anyai telepátiájával megértően sóhajtott fel: – Azt hiszem, van, amikor a szülőkre semmi szükség. – Az Evernight kihívást jelent, ha az ember járni akar valakivel – értett egyet vele Lucas. Balthazar úgy tett, mint akit egyszeriben rettentően érdekelni kezdett a Billie Holiday-lemez borítója. Eszembe jutott, hogy leráztam, ezért körülnéztem, hátha meglátok bármit, amivel felvidíthatnám. Eszembe is jutott egy vicces sztori. – Nekünk legalább nem annyira rossz, mint a te ősödnek, igaz, Lucas? Lucas kifejezéstelen arccal bámult rám, mintha valami ijesztő dolgot mondtam volna. Biztosan valami másra gondolt. – Ez valami családi anekdota? – kérdezte anyu. – Azok általában a legjobbak. Most már mindenki figyelt. – Lucas egy őse idejárt az Evernightba, valami üknagyapja, vagy mije, úgy százötven évvel ezelőtt. Halljuk tőled, te sokkal jobban el tudod mondani! – böktem oldalba Lucast, aki ekkorra már teljesen megmerevedett, a teste olyan mozdulatlan volt, mint egy darab fa. Mondta ugyan, hogy a történet titok, de biztos voltam benne, hogy csak viccelt. Egy több mint százötven éves történet nem lehet titok. Talán kínosnak tartotta, de nem láttam be, miért kellene szégyenkeznie olyasvalamiért, amihez tényleg semmi köze. – Mindenesetre itt tanult. Azután párbajba keveredett egy diáktársával, talán egy lány miatt, és a nagyterem kellős közepén kezdtek küzdeni egymással. Így törött ki az egyik ólomüveg ablak, tudtátok? Egyikük sem halt meg, de mindkettőjüket kirúgták a suliból, és... Elhallgattam, amikor észrevettem, hogy a szüleim és Balthazar dermedten bámulja Lucast, aki ujjait a vállamba mélyesztette. Rajtam kívül csak Patrice volt öszszezavarodva. – Már akkor is járhattak ide emberek? – Nem – felelt Balthazar élesen. – Soha.

– Volt egy vámpír ősöd? – csodálkoztam. – Lucas, te ezt nem is tudtad? Lehetséges ez egyáltalán? – Szerintem itt nem erről van szó – állt fel apu lassan. Nem volt magas, de volt abban valami hihetetlenül ijesztő, ahogy fölénk hajolt. – Egy percig sem hinném. – Százötven évvel ezelőtt – Anyu hangja megremegett. – Ez akkor volt... amikor...? Apu le sem vette a szemét Lucasról. – Igen. Ekkor torkon ragadta Lucast. Felsikoltottam. Apunak elment az esze? Lucas hirtelen eltolta magától apu kezét, szétfeszítette a karját, és orrba vágta. Fröccsent a vér, egyenesen a képembe. – Hagyjátok abba! Mit műveltek? – kiabáltam. Ezután minden nagyon hirtelen történt. Balthazar kirángatott a verekedők közül, de olyan erővel, hogy a földre estem. Ököllel behúzott egyet Lucasnak, akinek sikerült elugrania az ütés elől. Patrice hangosan sikoltozva ölelt át, amitől mozdulni sem tudtam. Anyu olyan erővel vágta földhöz az egyik ebédlőszéket, hogy a fája eltörött. Először azt hittem, a fiúk figyelmét akarja elterelni, hogy kiderítse, mi a fene folyik, ehelyett azonban letörte az egyik széklábat, és bunkósbotnak használva hátba vágta vele Lucast. Lucas felüvöltött fájdalmában, de máris megpördült, kicsavarta anyu kezéből a botot, aki erre fájdalmasan szorongatni kezdte a csuklóját. Apu és Balthazar Lucasra ugrott, s egyesült erővel támadott, de ő gyorsabb volt náluk, és minden ütésüket elhárította. Eszembe jutott a verekedés a pizzériában. Az, bármilyen ijesztőnek is tűnt, semmi volt ehhez képest. Most látszott csak, mennyire tud küzdeni. Egyszerre két vámpírt is legyűrt. Elég erős voltam, hogy beálljak magam is, de nem akartam a szüleimmel verekedni Lucas miatt, sem Lucasszal a szüleim miatt, míg meg nem értettem, hogy mi a fene történt az előbb. – Mit műveltek? – visítottam. – Hagyja abba mindenki most rögtön! Nem hagyták abba. Apu megpróbálta gyomorszájon vágni Lucast, s amikor Lucas elhajolt az ütés elől, mintha hátraesett volna, de csak úgy tett, hogy lehajolhasson a széklábért, amit anyu elejtett. Apu és Balthazar azonnal hátrálni kezdett, én pedig rájöttem, hogy Lucasnál most tulajdonképpen egy karó van. Talán ezzel még nem ölheti meg örökre egyiküket sem, de harcképtelenné teheti. Patrice a fülembe sikított, amikor Lucas Balthazar melle felé bökött a karóval. Balthazar hátraugrott, de épp csak hajszál híján kerülte el az ütést. Az arccsontján félhold alakú vágás volt, Lucas öklének nyoma. Ekkor Lucas rémületemre apura kezdett összpontosítani. Megpróbálta felnyársalni. – Lucas, ne csináld! – könyörögtem. – Anyu, mondd meg neki, hogy... Hol van anyu? – Mintha a föld nyelte volna el, miközben én a verekedést figyeltem. – Lefutott a földszintre segítségért – hörögte apu. – Mrs. Bethany mindjárt itt lesz, s akkor megoldódik a probléma. Lucas csak egy másodpercig tétovázott. – Bianca, sajnálom. Annyira sajnálom. – Lucas? A szemembe nézett. – Szeretlek. Azután kirohant az ajtón, és le a lépcsőn. Először senki sem tudott mozdulni a

döbbenettől, de azután apu és Balthazar utánavetették magukat. Patrice-hez fordultam, aki még mindig ott kuporgott mellettem a földön. – Te értettél az egészből egy szót is? – Nem. – Végigsimított sima, fonott haján, mintha azzal, hogy rendbe teszi a külsejét, kitörölhetné a korábbi ijedséget. Más nem számított neki. Bár remegett a térdem, felálltam és utánuk siettem, botladozva lefelé a lépcsőn. Hallottam, ahogy Balthazar kiáltásait visszhangozzák a kőfalak: – Állítsák meg! Állítsa meg valaki azonnal! Azután rettenetes robaj hallatszott, az üveg ezüstös csilingelése verődött vissza a földről és a falakról. Apu káromkodott. A szívem olyan hevesen vert, hogy úgy éreztem, ha nem állok meg, mindjárt belehalok, de akkor is, ha megállok, mert Lucas veszélyben volt, és nekem vele kellett lennem. Félig futva, félig zuhanva értem le a csigalépcső utolsó fordulójában, s láttam, ahogy Balthazar, apu és néhány diák ott áll, és a nagyterem egyik ablakára bámul. Az ablaküveg darabokra hullott. Tudtam, hogy Lucas a széklábat használta arra, hogy kitörje és elmenekülhessen. Annyi ideje sem volt, hogy egy perc alatt végigfusson a folyosón a kapuhoz. A szüleim valószínűleg csak azért nem üldözték tovább, mert elég sok ember gyerek volt a teremben, akiket kitört a frász, és mindjárt keresztkérdéseket tettek volna fel. Anyu a csuklóját fogva lépett be a nagyterembe. Néhány lépéssel mögötte Bethany igazgatónő, akinek sötét szeme villámokat szórt az elfojtott dühtől. – Mi a túró folyik itt? – ért le mögöttem a lépcsőn Raquel. – Verekedés volt, vagy mi? Mrs. Bethany kihúzta magát. – Nem a maga dolga. Mindenki menjen vissza a szobájába! Raquel csodálkozva nézett rám, miközben az emeletünk felé hátrált. Nyilván tőlem várt magyarázatot, de hiába. A testem tűzforróra hevült, azután minden szívdobbanással egyre hidegebb lett, és alig kaptam levegőt. Öt perc sem telt el azóta, hogy ott ültem Lucas mellett, és együtt nevettünk a szüleim viccein. Anyu, apu és Balthazar nem távozott a többiekkel együtt, így én is maradtam. Amint mindenki más elment, meg akartam kérdezni aputól, hogy mit jelentsen ez az egész, de nem volt rá alkalmam. – Mi történt? – kérdezte Mrs. Bethany. – Lucas a Fekete Kereszt tagja – mondta apu. Mrs. Bethany szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Félelem nem látszott rajta, de ez volt az első alkalom, hogy a legcsekélyebb sebezhetőséget véltem felfedezni az arckifejezésében. – Csak most jöttünk rá. – A Fekete Kereszt – szorította ökölbe a kezét az igazgatónő, s úgy bámulta a kitörött ablakot. A széllökések befújták a cikcakkos szélű lyukon az esővizet, s odakint újra mennydörgött. Vajon mit jelent ez? – Azonnal utána kell mennünk. – Apun látszott, hogy kész haladéktalanul kirohanni. Anyu ép kezét a karjára tette. – Mindig is lesznek vadászok – mondta nagyon halkan. – Valójában semmi sem változott. Bethany igazgatónő feltartott fejjel, felvont szemöldökkel fordult felé. – Felesleges sajnálkoznia, Celia. Én megértem, hogy meg akarja óvni a lányát a fájdalomtól, de ha a férjével együtt jobban résen lettek volna, a gyerek most nem

lenne ebben a helyzetben. – Az a fiú nem véletlenül került ide. Fájdalmat okozott a lányunknak, hogy elérje célját. Ki fogom deríteni, hogy mi volt az – kémlelt ki apu a sötétbe. – Nem tud olyan gyorsan haladni a viharban, mint mi. Indulnunk kellene. – Van időnk megszervezni a csapatot – ragaszkodott elképzeléséhez az igazgatónő. – Ross tanár úr hoz segítséget, amint tud, mivel nem biztos, hogy egyedül lesz, amikor rátalálunk. Mr. és Mrs. Olivier, önök jöjjenek velem, hogy összeszedjük, és felfegyverezzük a többieket! – Én is benne vagyok a csapatban – jelentette ki Balthazar határozottan. Az igazgatónő tetőtől talpig végigmérte. – Rendben, Mr. More. Pillanatnyilag azt javaslom, hogy gondoskodjon Miss Olivier-ről. Magyarázza meg neki, hogy mennyire oktondi, és hallgattassa el! Anyu felém nyújtotta a kezét. – Nekem kellene beszélnem vele. – Mivel ön oly szívesen hagyja figyelmen kívül az egyértelmű tényeket, szerencsésebbnek tartom, ha ezt a feladatot egy semlegesebb személyre bízzuk. Az igazgatónő a lépcső felé mutatott. Tulajdonképpen arra számítottam, hogy anyu elküldi őt a pokolba, de apu megragadta azt a karját, amelyik nem volt sérült, és magával vonszolta, fel a lépcsőn. Mrs. Bethany hosszú szoknyáját megemelve követte őket. Amint magunkra maradtunk, Balthazarhoz fordultam. – Mi történt itt? – Psszt, Bianca! Nyugodj meg! – tette a kezét a vállamra, de nem hallgattam rá. – Nyugodjak meg? Nekiestetek a barátomnak, aki erre visszatámadott. Egy szót sem értek az egészből. Légy szíves, mondd meg nekem, hogy... jaj istenem, azt sem tudom, mit! Még azt sem tudom, hogy mit kérdezzek. – Annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy úgy éreztem, mind a torkomon akadt, és mindjárt megfulladok tőlük. Balthazar visszafogottan beszélt hozzám. – Hazudott neked. Mindannyiunknak hazudott. Egy kérdés emelkedett ki a többi közül: – Mi az a Fekete Kereszt? – A vámpírvadászok rendje. – Micsodák? – A Fekete Kereszt vámpírvadászok egy csoportja, amely már a középkor óta zaklat bennünket. Felkutatnak, elszigetelnek a mieinktől, azután megölnek minket. Balthazar olyan gyengéden törölte le az arcomról apu vércseppjeit, mintha könnyek lennének. – Egyszer már megpróbáltak beszivárogni az Evernight Akadémiára. Néha egyegy ember bedumálja vagy bevásárolja magát ide, amit a vámpírok elviselnek, hogy ne keltsenek feltűnést. Egyikükről kiderült, hogy a Fekete Kereszt tagja. – Úgy százötven évvel ezelőtt. – Egyszeriben értelmet nyert a történet, amit odafent előadtam, az, amelyiket Lucas akkor mesélt, amikor megismerkedtünk. – A történetben ugye nem párbaj szerepelt? Balthazar a fejét rázta. – Nem. A Fekete Kereszt kémjét leleplezték, de kiverekedte magát innen. Ugyanez történt ma este is. Fekete Kereszt. Vámpírvadászok. Lucas nem említette, hogy megtalálta volna

őket a Mrs. Bethanytől kapott könyvekben. Rájöttem, hogy ezt elhallgatta előlem. Lucas azért jött, hogy felkutassa és megölje a hozzám hasonló lényeket. Még arra is rávett, hogy újra megharapjam, és átadjam neki az erőmet és a képességeimet, hogy valóban felvehesse velünk a harcot. Felhasznált arra, hogy hatásosabb gyilkossá válhasson, azután megpróbálta megölni a szüleimet, és egész végig mindenről hazudott. Kezdetben, még mielőtt Lucas megtudta volna, hogy vámpír vagyok, védeni próbált. Azt hittem, azért gondoskodik rólam, mert magányos vagyok, de erről szó sem volt. Azt hitte, ember vagyok, akit vámpírok vesznek körül, ezért őrködött felettem. De amióta kiderült, hogy mi vagyok valójában, arra használt, hogy elmélyülhessen az Evernight titkaiban. Hogy elbitorolja a képességeinket. Hogy megkaparintson mindent, amit akart. Hagyta, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért hazudtam neki, miközben az ő hazugsága sokkal nagyobb volt. Ami szerelemnek tűnt, árulás volt.

Tizenhatodik fejezet ZSIBBADTAN ÜLTEM A LEGALSÓ LÉPCSŐFOKON, s hallgattam a körülöttem folyó előkészületek zaját. Bethany igazgatónő csapata csupán öt vámpírból állt: belőle, a szüleimből, Balthazarból és Iwerebon professzorból. Mindannyian lábszárvédőket és késeket csatoltak a lábikrájukra és az alkarjukra. – Kellenének pisztolyok is. – Ezt Balthazar mondta. – Különben hogyan oldjuk meg az ilyen helyzeteket? – Kétszáz év alatt csupán kétszer kellett hasonló szituációval szembenéznünk – felelt az igazgatónő minden eddiginél hűvösebben. – A képességeink általában bőven elegendőek ahhoz, hogy az embereket elintézzük. Vagy úgy érzi, ez a feladat meghaladja a képességeit, Mr. More? Lucas vámpírvadász. Azért jött, hogy megölje az olyanokat, mint a szüleim. Azt mondta, ne bízzak meg bennük. Nyilván azt hitte, kisbaba koromban loptak el valahonnan. Igyekezett éket verni közénk. Azt hittem, csak undok volt velük, pedig valójában meg akarta ölni őket. – Képes vagyok rá – felelt Balthazar. – De lehetséges, hogy Lucas is felfegyverkezett. Fekete Kereszt-tag. Kizárt dolog, hogy felkészületlenül érkezett volna ide. Valahol az iskola területén kell lennie a raktárkészletének. Fogadni mernék, hogy van ott fegyver is. Együtt mentünk fel az északi torony lépcsőjén, ő pedig egész úton ellenkezett. Azt hittem, azért, mert fél tőlem, fél a vámpíroktól, pedig erről szó sem volt. Még amikor a földön fekve csókolóztunk, akkor is azt kérte, inkább másvalahol legyünk együtt. – A keleti torony tetején levő szoba. – A hangom olyan furcsán hangzott, mintha nem is az enyém lenne. – Ott van. Mrs. Bethany felfújta magát. – Maga tudott róla? – Nem. Csak megérzés. – Nézzünk utána! – nyújtotta felém a kezét Balthazar, hogy felsegítsen. – Gyere! A helyiség ugyanolyannak tűnt, mint amikor Lucasszal voltam odafent. Mrs. Bethany csüggedten hunyta le a szemét egy pillanatra. – A levéltár. Ha itt járt, gyakorlatilag az egész történetünket megismerte. Sokunk búvóhelyéről most már a Fekete Kereszt is tud. – Ezeknek a feljegyzéseknek jó része már évtizedekkel ezelőtt elavult – érvelt

apu. – Az elmúlt néhány év pedig a számítógépben van. – Gondolom, azt is feltörte – jegyeztem meg arra a napra gondolva, amikor az igazgatói irodában találtam rá Lucasra, ahol éppen kutakodott. Mrs. Bethany magából kikelve fordult felém. – Látta, hogy Lucas Ross megszegi a szabályokat, mégsem figyelmeztetett egyetlen felelős személyt sem. Hagyta, hogy a Fekete Kereszt egy tagja hosszú hónapokig garázdálkodjon az Evernight-ban, Miss Olivier. Ne higgye, hogy ezt el fogom felejteni! Amikor így beszélt hozzám, általában meghunyászkodtam. Ezúttal azonban viszszafeleseltem neki. – Maga volt az, aki felvette. Ezután egy másodpercig senki nem szólt egy szót sem. Csak önvédelemből mondtam, de rájöttem, hogy az igazgatónő elszúrta a dolgot – tényleg, komolyan elszúrta –, és próbálkozása, hogy én vigyem el a balhét, épp most futott vakvágányra. Mrs. Bethany ahelyett, hogy fojtogatni kezdett volna, tovább folytatta a hely átvizsgálását. – Ki kell nyitni minden dobozt. Be kell nézni minden szekrénybe és a gerendák fölé. Mindenről tudni akarok, amit Mr. Ross itt rejteget. Alig bírtam elviselni azt az emléket, ahogy Lucasszal együtt voltunk, de egy bizonyos pillanatra összpontosítottam. Amikor először beléptünk ide, Lucas azonnal leült a közeli fal mellett álló ládára. Akkor azt hittem, csak le akart ülni, de talán csak nem akarta, hogy kinyissam a ládát. Balthazar követte a pillantásomat. Nem szólt semmit, de kérdőn vonta fel a szemöldökét. Bólintottam, ő pedig odament a ládához, és felemelte a tetejét. Nem láttam, mi van benne, de anyunak elakadt a lélegzete, Iwerebon professzor pedig halkan elkáromkodta magát. – Mi az? – kérdeztem. Az igazgatónő közelebb lépett, és belenézett a ládába. Arckifejezése ellentmondást nem tűrően hűvös maradt, ahogy behajlította a térdét, és kiemelt egy koponyát. Felsikoltottam, amiért mindjárt hülyén is kezdtem érezni magam. – Biztosan nagyon régi. Teljesen úgy néz ki. – Halálunk után a testünk sokkal gyorsabban szétoszlik, Miss Olivier – forgatta Mrs. Bethany a koponyát, úgy, hogy az a Hamletről tartott óráira emlékeztetett. – Hogy pontos legyek, annyira oszlanak szét, amennyire emberi haláluk óta szét kellett volna oszlaniuk. Bár a hús eltűnt, néhány bőrfecni még megmaradt, ami azt jelzi, hogy ez a vámpír évtizedekkel, vagy akár száz évvel ezelőtt halhatott meg. – Erich – szólalt meg Balthazar váratlanul. – Erich egyszer azt mondta, hogy az első világháborúban halt meg. Lucas és Erich sosem bírták egymást. Ha Lucas felcsalta ide, és Erichnek fogalma sem volt róla, hogy egy fekete keresztes vadásszal van dolga, akkor esélye sem volt. – Akkor biztosan nem, ha Lucasnál volt egy ilyen. – Apu felnyitott egy másik, közelben álló dobozt, amiből egy hatalmas kést, vagy inkább bozótvágót vett ki. – Ezzel hamar el lehet intézni bármelyikünket. Balthazar halkan füttyentett a penge láttán. – Mindig verekedtek, de Erich állandóan legyőzte Lucast. Lehet, hogy Lucas szándékosan provokálta ki ezeket a verekedéseket, vagy tudta, hogy ha megmutatja, mire képes valójában, gyanút foghatunk. – Én azt hittem, Erich megszökött – tiltakoztam. Biztosan ez volt az igazság. Lu-

cas és Erich verekedtek, de az nem létezik, hogy Lucas megölte volna. – Mindannyian azt hittük, és mindannyian tévedtünk. – Az igazgatónő Erich koponyáját minden ünnepélyesség nélkül visszapottyantotta a ládába. – Kutassanak tovább! A többiek engedelmeskedtek. Remegve léptem közelebb a ládához, hogy belenézzek. Egy csomó csont volt ott, egy poros evernightos egyenruha, a sarokban pedig egy bőrszínű karika. Összeszorult a gyomrom, amikor ráismertem Raquel bőr karkötőjére, arra, amit sehol sem talált. Lucas nem lophatta el. Erich vette el, és nyilván viselte, amikor meghalt. Amikor Lucas megölte. – Bianca! Drágaságom! – lépett oda mellém anyu. Farmert viselt és bakancsot. Általában nem volt hajlandó olyasmit felvenni, ami szerinte férfiruhának mondható, de most kivételt tett, hogy kényelmesebben üldözhesse Lucast. – Vissza kellene menned a lakásba. Nem kellene többet látnod ebből az egészből. – És mihez kezdjek, ha visszamegyek a lakásba? Olvassak egy jó könyvet? Lemezt hallgassak? Az kizárt. – Valószínűleg az eső ellenére is követni tudjuk. Te pedig soha senkinek nem fogod elmondani ebben az iskolában azt, ami ma éjjel történt. – Az igazgatónő dühösen bámult rám Iwerebon válla fölött. Lassan lecsuktam a láda tetejét. – Én is megyek. – Bianca! – Anyu a fejét csóválta. – Erre semmi szükség. – De igen. – Ne csináld! – lépett közelebb hozzám Balthazar. – Még sosem tettél ilyet, és a Fekete Kereszt... nagyon erős. Halálosak. Lucas talán fiatal, de érti a dolgát. Ez nyilvánvaló. – Balthazar nagyon finoman azt próbálja mondani, hogy veszélyes. – Apu rettenetesen dühös volt. Az orra vörös volt és dagadt, valószínűleg el is törött. A vámpírok sérüléseinek is idő kell, hogy meggyógyuljanak. – Lucas Ross bánthat téged, sőt meg is ölhet. Megborzongtam, de nem adtam fel. – Benneteket is megölhet, mégis mentek. – Mindent megteszünk – bizonygatta Balthazar. – Az egészben az a legrosszabb, amit veled művelt, Bianca. A szüleid nem fogják megengedni, hogy ezt megússza, de én sem engedem. Mrs. Bethany felvonta a szemöldökét. Ő nyilván nem az én darabokra tört szívemet tartotta a legnagyobb bajnak, s arra számítottam, hogy szokás szerint letol. Ehelyett azt mondta: – Csatlakozhat hozzánk. Anyu döbbenten meredt rá. – De hisz ő csak egy gyerek! – Elég nagy volt ahhoz, hogy megharapjon egy embert. Elég nagy, hogy erőt adjon át neki. Akkor ahhoz is elég nagy, hogy szembenézzen a konzekvenciákkal. – Pillantása a vesémbe hatolt. – Lesz szüksége fegyverre, Olivier kisasszony? – Nem. – Képtelen voltam elképzelni, hogy Lucas testébe döfjek egy kést. Bethany igazgatónő félreértett – talán szándékosan. – Gondolom, be is fejezheti az átváltoztatást ma éjjel. – Ma éjjel? – mondták a szüleim egyszerre. – Egyszer minden gyereknek fel kell nőnie. Azt akarja, hogy újra megharapjam Lucast. Azt akarja, hogy ezúttal öljem meg.

Elégetnék a testét, mielőtt vámpírként feltámadhatna. Lucas nem létezne soha többé. Mrs. Bethany az ajtóhoz ment, és egy mozdulattal kinyitotta. Balthazar a vállam köré kanyarította az egyik esőköpenyt, én pedig beleküzdöttem magam túl hosszú ujjába. – Menjünk! Elindultunk lefelé a sötétben. Amint elég nagy voltam ahhoz, hogy képes legyek titkot tartani, a szüleim elmondták nekem, hogy vámpírok, így ez olyan hétköznapi dolog volt számomra, mint a tény, hogy anyu haja karamellszínű, apu pedig szeret az 50-es évek jazz-zenéjére az ujjaival csettintgetni. Evés helyett vért ittak vacsorára, és szerettek vitorlás hajókról meg rokkákról álmodozni, Apu pedig visszaemlékezni arra, amikor William Shakespeare-t látta játszani valamelyik maga által írt darabjában. De ezek apróságok voltak, viccesek és szívmelengetőek, nem pedig félelmetesek. Sosem gondoltam rá, hogy ez természetellenes. Amint elkezdtük az üldözést, rájöttem, milyen kevéssé ismerem őket. Gyorsabban haladtak nálam, gyorsabban, mint amire bármely ember képes. Azt hittem, hogy néhány hete, amikor keresztülfutottunk a parkon, az szép teljesítmény volt, pedig az semmi ehhez képest. Anyu, apu, Balthazar és mindenki más a sár ellenére biztosan lépkedett, és látott a sötétben. Kénytelen voltam a villámok fényére és az ő hangjukra hagyatkozni. – Erre! – Amikor Iwerebon professzor ideges volt, nigériai akcentusa sokkal erősebb lett. – Erre ment a fiú. Honnan tudhatták? Láttam, hogy Iwerebon egy bokor ágain tartja a kezét. Amikor én is megérintettem, éreztem hűvös tenyeremen az új levelek bársonyos, puha bimbóit. Az egyik ág letörött. Lucas törte le, amikor elrohant mellette. Az életéért fut. Biztosan rettentően fél. Azt mondta, szeret. Újra villámlott, s a másodperc töredékéig világos volt. Láttam az igazgatónő arcélét a sötét erdő előtt, és felismertem a tájat annyira, hogy tudjam, közel vagyunk a folyóhoz. Hosszú idő után először volt fogalmam arról, hogy merre járunk, mert az esőfelhők eltakarták a csillagokat. – A diákok nem erre szoktak járni – mondta Mrs. Bethany. – A Fekete Kereszt nyilván kiképezte annyira, hogy legyen menekülési terve. Vagyis előre megjelölte ezt az utat. Mennydörgés hangzott fel felettünk, amitől nem hallottam Iwerebon professzor válaszát. Elcsigázottan húztam ki a lábamat a sárból, amibe újra és újra beleragadtam. Balthazar megfogta a könyökömet, és eltámogatott addig, ahol biztos talaj volt a lábam alatt. Egész idő alatt azt hittem Lucasról, hogy védelmez, pedig éppen veszélybe sodort. Hogyan lehet ez? Ekkor Balthazar megszorította a karomat. – Erre! Ott van. Ekkor újra villám világította meg az eget. Megláttam, amit Balthazar: mocskos, cipőnagyságú lyukakat a sárban, amelyek a folyó felé vezettek. Lucas is olyan nehezen húzta ki a cipőjét a sárból, mint én. Annak ellenére, hogy osztoztunk az új erőn, nem volt olyan gyors, és természetfelettien kecses, mint az engem körülvevő idősebb vámpírok. Lucas csak egy srác volt, aki a rettenetes viharban olyan messzire futott, amennyire csak bírt, tudván, hogy ha elkapják, meghalhat.

Ahhoz túlságosan esett, hogy a lábnyomok sokáig megmaradjanak, anélkül, hogy elmosódnának. Már nagyon a sarkában voltunk. Az első perctől kezdve hazudott nekem. A legelső naptól. Menynyire féltem titkolózni előtte, ő meg a bolondját járatta velem, amikor csak megcsókolt. – Igyekezzünk! – sürgetett bennünket Mrs. Bethany. Hosszú szoknyája ellenére gyorsabban mozgott mindenkinél. Én ott botorkáltam a nyomukban, lihegve, és csontig átfagyva, de ahhoz eléggé tudtam tartani a lépést, hogy halljam, ahogy az eső dobol a kabátjukon. – Biztosan átment a folyón. Itt időt fogunk veszíteni. A folyó. A szüleim egész életemben azzal viccelődtek, hogy milyen szörnyű a folyóvíz. Amikor kirándulni mentünk, igyekeztek úgy megtervezni az utat, hogy ne kelljen folyókon átkelnünk. Ha muszáj volt, meg tudták tenni, de időbe telt. Apu leállította a kocsit az út mellett, amint meglátta a hidat, anyu idegesen rágta a körmét, én pedig egy fél órán át röhögtem rajtuk, amíg végre sikerült összeszedniük a bátorságukat. Mindketten úgy számoltak be hajóútjukról az Újvilágba, mint életük legkellemetlenebb megpróbáltatásáról. A vámpíroknak nehéz átkelniük a folyóvízen. Az ember diákok közül néhányan nem értették, miért mennek előre a felvigyázó tanárok Rivertonba, de én mindig is tudtam, hogy azért, mert időbe telt nekik átmenni a hídon, s nem akarták, hogy kiderüljön, mennyire megviseli őket az élmény. Most rájöttem, hogy ezt Lucas is tudta, és számított rá, hogy ez a körülmény segít neki életben maradni. Mentünk tovább, míg a többiek meg nem álltak előttem. Már nem volt szükségem a villámra, hogy ki tudjam venni az ösvényt magam előtt. Lihegve értem utol őket, és elmentem Iwerebon professzor, Balthazar, a szüleim és végül az igazgatónő mellett is, aki csupán néhány lépésnyire állt a hídtól. – Várjanak meg bennünket itt! – adta ki a parancsot. – Mindjárt folytatjuk az utunkat. Összeszorította az ajkait, talán erőt akart venni magán, hogy egyetlen gyengéjét legyőzze. – El fog menekülni – mentem el mellette. – Olivier kisasszony. Azonnal álljon meg! Ráléptem a hídra. A régi deszkákon, amelyek megdagadtak az esőtől, könnyebben haladtam, mint a sárban. – Bianca! – A papám volt. – Bianca, várj meg minket! Nem tudod egyedül megcsinálni. – De igen. – Futásnak eredtem. Az esőcseppek csapkodták az arcomat, az oldalam szúrt, és az esőkabát húzta a vállamat. Semmi mást nem akartam, mint elfeküdni a hídon és bőgni. A testem nem volt elég erős mindehhez. Mégis futottam tovább. Futottam, pedig a lábam ólomnehéz volt, s a torkom elszorult a bennakadt könnyektől, a szüleim, a tanáraim és a barátom pedig mind azt kiabálták, hogy forduljak vissza. Futottam, s minden megtett lépéssel egyre gyorsabban rohantam. Amióta itt voltam az Evernightban, sőt, egész életemben arra számítottam, hogy majd mások megoldják a problémáimat. Ezt azonban senki nem tudta megoldani helyettem. Egyedül kellett szembesülnöm vele. Nem tudtam, hogy üldözöm-e Lucast, vagy vele együtt futok. Csak annyit tudtam, hogy futnom kell. Miután átkeltem a folyón, nem volt nehéz egyedül is rátalálnom. Sötét volt, és nem volt olyan éles a látásom és a hallásom, mint egy igazi vámpírnak. Az azonban

egyértelmű volt, hogy Rivertonba tart, ahová csak néhány olyan út vezetett, ami nem járt túl nagy kerülővel. Lucas nyilván tudta, hogy nincs vesztegetnivaló ideje, és a lehető leggyorsabban el akart tűnni. Karácsonykor, amikor Lucas már elment, kikísértem Raquelt a buszmegállóba. Bár szerette volna minél előbb otthagyni az Evernightot, a szülei csak későn értek haza, ezért megvártunk egy későbbi buszt, ami 8 után 8 perccel indult Boston felé. Most majdnem 8 óra volt. Biztos voltam benne, hogy Lucas megpróbálja elérni a következő járatot. Az azutáni valószínűleg csak két órával később jön, ami túlságosan nagy időveszteség volna. Mrs. Bethany és a többiek addigra biztosan elkapnák. A bostoni busz volt Lucas egyetlen valós esélye a menekülésre. A városközpont jóformán teljesen kihalt volt. Az utcákon sehol egy autó, s az a néhány üzlet, ami egyáltalán nyitva volt, elhagyatottnak tűnt. Senki nem akart az utcán lenni egy ilyen éjszakán. A hajam a fejemhez tapadt. Megértettem őket. Benéztem néhány helyre, ami nyitva volt, abba a boltba is, ahol a brosst találtuk. Lucas nem volt ott. Hát, persze. Tudja, hogy ott keresnék először. Ekkor már tudtam, hogy előnyben vagyok az igazgatónőhöz és a szüleimhez képest, mert tudok valamit, amit a sok évszázados tapasztalat és a természetfeletti érzékek sem adhattak meg. Ismertem Lucast, vagyis tudtam, mit tenne. Valószínűleg ők is kitalálnák, hogy nem próbálna nyilvános helyen elrejtőzni. Talán még a következő következtetésemet is sikerülne levonniuk, vagyis azt, hogy amennyire csak lehet, a buszmegálló közelében próbál megbújni, hogy ne legyen veszélyben túl sokáig a városban, mielőtt felugorhatna a buszra és elmenekülhetne. A buszmegálló azonban pontosan a város közepén volt. Egy tucat üzlet vette körül, és tudtam, hogy Lucas bármelyikben lehet. Eljött velem megnézni egy régi filmet, azután vett nekem egy kitűzőt a használtruha-boltban. Azt mondta, szeret. Ez azt jelentette, hogy talán, esetleg ugyanott próbálna elbújni, ahol én. Elindultam az antikvitásüzlet felé a tér délkeleti sarkába, pocsolyákon ugrálva át. Minden kétségem elszállt, amikor odaértem az üzlet hátsó ajtajához, és megláttam, hogy résnyire nyitva hagyták. Lassan kinyitottam. A zsanérok nem nyikorogtak, ahogy óvatosan beléptem a fából készült padlóra. A lámpák nem égtek, így majdnem teljes sötétség volt odabent. Alig tudtam kivenni az engem körülvevő furcsa tárgyakat. Először nem hittem a szememnek: lovagi páncél, egy kitömött róka, egy krikettütő. Rájöttem, hogy a felfordulás nem értelmetlen. Ezek a tárgyak az antikvitásüzlet raktárkészletét jelentették, olyasmiket, amit kevesen akarnak megvenni. Teljesen szürreális érzés volt, mintha valami rémálomba csöppentem volna. Először igyekeztem nem verni zajt, de ahogy tovább haladtam befelé, rájöttem, hogy ez veszélyes lehet. Lucas nekieshet bárki másnak, aki követte, de abban még mindig hittem, hogy engem nem bántana. – Lucas? Nem jött válasz. – Lucas, tudom, hogy itt vagy. – Még mindig nem felelt, de már tudtam, hogy valaki figyel. – Egyedül vagyok. De nincsenek messze. Ha van valami, amit el akarsz mondani, jobb, ha most elmondod. – Bianca – sóhajtott Lucas, mintha belefáradt volna, hogy továbbra is visszafojtsa. Meresztettem a szemem a sötétben, de nem láttam. Csak azt tudtam, hogy va-

lahonnan elölről jött a hangja. – Igaz, amit rólad mondtak? – Attól függ, mi volt az. – Lassú léptekkel közeledett felém. Remegő kézzel belekapaszkodtam a legközelebbi tárgyba. Egy kopott, bársonyhuzatos szék volt. – Azt mondták, hogy egy Fekete Kereszt nevű csoport tagja vagy, akik vámpírokra vadásznak. Hogy egész idő alatt hazudtál nekem... nekünk. – Mind igaz. – Még sosem hallottam ilyen kimerültnek. – Tényleg egyedül vagy? Nem teszek neked szemrehányást, ha nem. – Én csak egyetlenegyszer hazudtam neked. Most nem. – Egyszer? Én sok alkalmat fel tudnék sorolni, amikor „elfelejtetted” megemlíteni, hogy vámpír vagy. – Ahogy te sem mondtad el, hogy te meg vámpírvadász. Legszívesebben pofon ütöttem volna. Dühöm mintha lepergett volna róla. – Az lehet. Azt hiszem, ez végeredményben ugyanaz. – A teljes igazságot leírtam neked e-mailben! – Mert rajtakaptalak. Az nem számít, és ezt te is tudod. Miért tett úgy továbbra is, mintha egyformák lennénk? – Én nem magam választottam, hogy ez legyek. Ti meg... ti megszervezitek, hogy hogyan vadásszátok le a családomat, a barátaimat... – Én sem magam választottam ezt, Bianca. – A hangja reszelős volt, mintha fulladozna, s a dühöm megnevezhetetlen érzéssé változott át. Tett még néhány lépést felém. Amikor jobban erőltettem a szemem, megláttam körvonalait a sötétben, alig egyméternyire tőlem. – Sem azt, ami vagyok, sem azt, hogy az Evernightba járjak. – De járni te akartál velem. – Bár megpróbált lebeszélni róla. Csak azt nem tudtam, miért. – Aha. És tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Sajnálom. Nincs a világon senki, akit nálad kevésbé akartam volna megbántani. Teljesen őszintén hangzott. Soha életemben semmire sem vágytam annyira, mint hogy hihessek neki. Azok után azonban, ami aznap este kiderült, többé semmit nem intéztem hit alapon. – Megmondanád, miért? – Hosszú lenne elmagyarázni, és nem sok időnk van. A 8 óra 8-as busz Bostonba. Az órámra néztem, a foszforeszkáló mutatók szerint már csak öt percünk maradt. Elindultam Lucas felé, kézzel tapogatva ki az utat. Az ujjammal egy hosszú évek alatt beporosodott strucctollat, majd valami vékony, kemény, hűvös tárgyat, talán egy réz ágykeretet tapintottam ki. Lucas elhúzódott balra, egy deszka mögé. De nem is deszka volt. Átláttam rajta egy kicsit. Ahogy közelebb értem hozzá, rájöttem, hogy ólomüveg ablak. Az antikvitásüzlet utca felőli részében voltunk, ami kevésbé volt teletömve, és világosabb is volt. Az utcai lámpák zöldes, vizenyős fénye beszűrődött hozzánk. Fél tőlem? Szégyenében nem akar szembenézni velem? Ahelyett, hogy megkerültem volna az ablakot, inkább odamentem az ellenkező oldalára, hogy a színes üvegen keresztül lássuk egymást. Lucas arca négy színes negyedre oszlott, a szeme pedig sötét és kísérteties volt. Egy pillanatig egyikünk sem tudta, mit mondjon. Aztán szomorúan rám mosolygott.

– Szia. – Szia – mosolyodtam el én is, és majdnem elsírtam magam. Jaj, ne! Nem fogok. – Egy hüppögést nem tudtam elfojtani, de azután nagyot nyeltem, és beleharaptam a nyelvem szélébe. A vér íze mint mindig, most is erőt adott. – Veszélyben vagyok? Lucas a fejét rázta. Az üvegen át ékkőszínű volt az arca: topáz, zafír és ametiszt. – Én nem bántalak. Sosem bántanálak. – Ezt mondd Erichnek! – Szóval megtaláltátok. – Cseppet sem úgy hangzott, mint aki megbánta. – Erich nem hagyta békén Raquelt. Emlékszel? Amikor hallottam, hogy az elveszett karkötőjéről beszél, tudtam, hogy itt az idő. A lopkodás klasszikus jele annak, hogy egy vámpír, aki addig csak megfélemlítette áldozatát, most támadni készül. Erich meg akarta ölni, és ha lett volna rá alkalma, meg is teszi. Szerintem a lelked mélyén ezt te is tudod. Megijesztett, hogy hiszek neki. Ha nem kóstoltam volna Erich vérét, és éreztem volna magam is a rosszindulatát, talán nem hittem volna. De láttam a gonoszt Erich gondolataiban, és sejtettem, hogy Lucas igazat beszél, legalábbis ezzel kapcsolatban. – Még mindig kínos rágondolni. – Tudom. Biztosan nehéz megértened. – Mondd el, amit tudnom kell! Egy ideig hallgatott, és nem voltam biztos benne, hogy válaszolni fog. Azonban abban a pillanatban, amikor már éppen fel akartam adni, megszólalt. – Eleinte ugyanazért hazudtam neked, amiért te is nekem. A Fekete Kereszt olyan titok, amit egész életemben megtartottam, olyasmi, amibe anyám a születésemkor beléptetett. – Hangja távolinak hangzott, mintha a saját világából szólna. – Ők tanítottak meg küzdeni. Fegyelemre. Amint elég nagy voltam, hogy elbírjak egy karót, feladatokat kaptam. Eszembe jutott, hogy azt mesélte, az anyja milyen kemény, és hogy néha úgy érzi, nem maga dönt a saját életével kapcsolatban. Végre megértettem, mire gondolt valójában. Már ötévesen is, amikor elszökött otthonról, vitt magával fegyvert. – Először azt hittem, az iskola ember diákjai közé tartozol. Amikor a szüleidről beszéltél, azt hittem, megölték az igazi szüleidet, örökbe fogadtak, és fogalmad sincs, hogy valójában kik ők. – Összenéztünk az ólomüvegen át. Mosolya szomorkás volt. – Megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ne közelítsek hozzád, a te érdekedben, de képtelen voltam rá. Olyan volt, mintha attól a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, hozzám tartoznál. A Fekete Kereszt azt tanácsolta volna, hogy lökjelek el magamtól, de nekem elegem volt abból, hogy mindenkit távol tartsak. Egyszer az életben együtt akartam lenni valakivel anélkül, hogy azon rágódtam volna, mit jelent ez a Fekete Kereszt számára. Kis ideig együtt élni egy átlagos emberrel. Hinnéd, hogy azután az első beszélgetés után kedves, normális lánynak tartottalak? Ez egyszerre volt a legviccesebb és legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam. – Most már tudod az igazat. – Nem számít, mi vagy. Ezt már mondtam neked, és igaz is volt. – Az ablak felé fordult. Láttam a profilját, és a belevésődött mély aggodalmat. – Lenne még mit mondanom, de a busz mindjárt indul. A francba, majd elmegyek egy későbbivel... – Ne! – tenyeremet az ólomüvegnek nyomtam. Bár még mindig nem tudtam, meg

fogok-e bízni benne még valaha, az világos volt, hogy képtelen lennék ártani neki, az pedig kizárt, hogy ott álljak és nézzem, ahogy Mrs. Bethany és a szüleim megpróbálják megölni. – Lucas! A többiek a sarkamban vannak. Ne várj! Menj gyorsan! Abban a pillanatban ki kellett volna rohannia az üzletből. Ehelyett csak bámult rám az üvegen át, és lassan kinyitotta a kezét, és odatapasztotta az üveg túloldalára, hogy az ujjaink és a tenyerünk összeérjen. Mindketten közelebb léptünk, s az arcunk csak néhány ujjnyira volt egymástól. A köztünk levő ólomüveg ablak ellenére ez a csók legalább annyira bensőséges volt, mint a korábbiak. – Gyere el velem! – mondta halkan. – Tessék? – pislogtam, s képtelen voltam felfogni, mit kér tőlem. – Úgy érted... szökjek el otthonról? Igazából? Ahogy az első nap mondtad? – Csak, hogy mindent elmondhassak neked, ami történt, és hogy úgy búcsúzhassunk el egymástól, ahogy kellene, ahelyett, hogy... – Nyelt egyet, és először vettem észre, hogy pontosan olyan zaklatott és éppen annyira fél, mint én. – Van annyi pénzem, hogy mindkettőnknek vehessek jegyet. Később tudok még szerezni, és hazaküldhetlek, ha akarod. Indulhatunk most rögtön. Átfutunk az utcán, és felugrunk a buszra. Együtt szökünk el innen. – Át fogsz adni a Fekete Keresztnek? – Mi van? Dehogy! – Komolyan úgy hangzott, mint akinek ez eszébe sem jutott. – Az emberek nem tudják megmondani rólad, hogy te nem vagy közülük való. Vigyázok rád, ha velem jössz. – Csak egy dolgot mondj meg, mielőtt válaszolok! – mondtam vontatottan. – Rendben. Kérdezz! – felelt Lucas bizalmatlanul. – Azt mondtad, szeretsz. Igaz volt? Ha mindenről hazudott, ha még a neve sem az, amit használt, elviselném, ha ebben az egyben biztos lehetek. Kifújta a levegőt, ami félig nevetésnek, félig zokogásnak hangzott. – Istenem, hát persze, Bianca! Annyira szeretlek! Még ha soha többé nem látlak, akkor is. Még akkor is, ha te szervezted meg, hogy amikor innen kilépek, elkapjanak a szüleid. Akkor is örökké szeretni foglak. A sok hazugság között végre enyém volt valami, ami igaz. – Én is szeretlek – mondtam. – Rohannunk kell.

Tizenhetedik fejezet – SIKERÜLT! – MONDTAM A KIMERÜLTSÉGTŐL REMEGVE a busz ülésére rogyva. Lucas a fejét rázta. – Még nem. A busz egy rántással elindult, s lassan kigurult az úttestre. Mi voltunk az utolsó felszállók. Ha még három percet késlekedünk, nem lett volna esélyünk a menekülésre. – Tudom, hogy a szüleim gyorsak, de nem hinném, hogy utolérnek egy buszt az országúton. Egy néhány sorral előttünk ülő idős hölgy hátranézett. Nyilván nem értette, mi a csudáról beszélünk. Lucas a legbájosabb mosolyával nézett rá, amitől a néninek gödröcskék jelentek meg az arcán, majd ismét belemerült a könyvbe, amit olvasott. Lucas megfogta a kezemet, és a majdnem üres busz leghátuljába vezetett, ahol szabadon beszélhettünk anélkül, hogy a többi utas meghallhatta volna, hogy a vámpírokat emlegetjük. Lucas becsusszant az ablak mellé. Azt gondoltam, átölel, de feszült maradt, és csak a csuromvizes ablakot bámulta. – Addig nem érezhetjük biztonságban magunkat, amíg át nem értünk azon a felüljárón, ami három mérföldre van a várostól. Nem tudtam, miről beszél. Nyilván sokkal körültekintőbben derítette fel a környéket, mint én. – Szerinted mit tennének? Odaállnának az út közepére, hogy megállítsák a buszt? – Bethany igazgatónő nem hülye – felelte, szemét le nem véve az ablakról. A mellettünk elsuhanó utcai lámpák halvány kék fénnyel világították meg, majd elhalványultak, amint elhagytuk őket, s mi újra sötétben maradtunk. – Jó. Talán követtek a városba. De az is lehet, hogy rájött, hogy buszra szállok. Ha igen, akkor a csapata a felüljárónál fog várni. Ráugranak a buszra, kiráncigálnak, azután hagyják, hogy a rendőrség valami magyarázatot találjon az esetre. – Ugyan már! – Egy fekete keresztes vadászt akarnak megállítani. Garantáltan megtennék. – Ha a Fekete Kereszt tagja vagy, minek jöttél az Evernight Akadémiára? – Azért küldtek, hogy beépüljek. Ez volt a feladatom. A Fekete Keresztnél az ember nem utasítja vissza a feladatokat. Vagy megteszed, vagy belehalsz.

Kijelentésének borús bizonyossága legalább annyira megijesztett, mint bármi, amit eddig a vámpírokkal kapcsolatosan megtudtam. – Csak most tudtátok meg, hogy létezik a suli? – A Fekete Kereszt jóformán megalapítása óta tudta, hogy miféle hely az Evernight. Azok a helyek, ahol vámpírok laknak... – Ahol mi lakunk. – Mindegy. Ezeken a helyeken okozzák a legkevesebb bajt. Nem akarnak felfordulást, vagy azt, hogy a közelben lakók gyanakodni kezdjenek. A vámpírok mindig uralkodnak magukon az ilyen környéken. Nem vadásznak és nem okoznak gondot. Ha mindig így viselkednének, nem is lenne szükség a Fekete Keresztre. – A legtöbb vámpír nem vadászik – bizonygattam. A busz beledöccent egy kátyúba, amitől mindannyian zöttyentünk egyet, s az ijedségtől elakadt a lélegzetem. Lucas fél kezét a térdemre tette, hogy biztonságosan ülhessek, de újra kifelé nézett az ablakon. Ekkorra majdnem elhagytuk Rivertont, és bármely másodpercben a felüljáróhoz érhettünk. – Emlékszel, mit mondtál nekem az antikvitásboltban? – motyogta. – Ezt Erichnek magyarázd meg! Totál biztos, hogy vadászott Raquelre. Hogyan értethetném meg vele? Körülnéztem, hátha szemembe ötlik egy példa. – Ugye szereted a hamburgert? – Komolyan meg kellene beszélnünk, hogy mikor van itt az ideje a csevegésnek. Egy vacsorával egybekötött estélyen igen. Amikor öt percre vagyunk attól, hogy megtámadjanak a vámpírok, nem. – Hallgass végig! Megennéd a hamburgert, ha előfordulhatna, hogy orrba vág? – Hogyan vágna orrba egy hamburger? – Csak tegyük fel, hogy képes rá! – Nem volt megfelelő az alkalom, hogy metaforákon vitatkozzunk. – Megérné? Vagy ennél inkább valami mást? Lucas néhány másodpercig gondolkozott a dolgon. – Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy igen fura lenne, ha egy hamburger megtámadna, azt hiszem, nem enném meg. – Épp ez az, amiért a legtöbb vámpír nem támad emberre. Az emberek visszaütnek. Sikoltoznak. Hánynak. Felhívják mobilról a rendőrséget. Akárhogy is vesszük, az emberek nagyobb gondot okoznak, mint amennyit megérnek. Sokkal könnyebb a hentesnél megvenni a vért, vagy kisebb állatokat enni. Legtöbben mindig a könynyebb utat választják, Lucas. Tudom, hogy túl kiábrándult vagy, hogy legalább ezt megértsd. – Szép és praktikus. Fogadjunk, hogy pontosan úgy adtad elő nekem, ahogy a szüleid magyarázták. De azt sosem mondtad, hogy helytelen embert ölni. Dühös voltam, amiért felismerte, hogy ez a szüleim magyarázata volt, nem a sajátom. Dühített, hogy nem tudtam mást követni, csak az ő szavaikat. – Az egyértelmű. – A vámpírok számára nem az. Van értelme annak, amit mondasz, de nem annyira megnyugtató, mint amilyennek hiszed. Egyikünk téved azzal kapcsolatban, hogy hány embert ölnek meg a vámpírok, de azt tudom, hogy sokat. Láttam is. Hát te? – Soha. A szüleim nem olyanok. Sosem bántanának senkit. – Az, hogy sosem láttad, nem jelenti azt, hogy nem úgy van. – Te láttad? – provokáltam. Összeszorult a gyomrom, amikor rábólintott. Azután a lehető legrosszabbat mondta:

– Elkapták apámat. – Úristen! Kifelé bámult az ablakon, még feszültebben, mint addig. Már nagyon közel járhattunk a felüljáróhoz. – Nem voltam ott. Csak kissrác voltam. Alig emlékszem apámra. De azt láttam, amikor a vámpírok másokat megtámadtak, és láttam a testeket, amiket hátrahagytak. Rettenetes, Bianca. El sem tudod képzelni, milyen borzasztó volt. A szüleid csak a dolgok szép oldalát mutatták meg neked. De létezik egy csúf oldal is. – Talán te meg csak a csúf oldalt láttad. Talán te nem érted a valódi egyensúlyt. – Forgott a gyomrom, és feszülten markoltam az előttem levő ülés támláját. Mindjárt életünk legnagyobb veszekedésébe fogunk bonyolódni? – Ha az én szüleim eltitkolták előlem a teljes igazságot, talán a te mamád is ezt tette. – Anyám nem szépíti a dolgokat. Ezt elhiheted. – Fújta ki a levegőt. – Most figyelj! A busz élesen bekanyarodott, s néhány utas leesett az ülésekről. Az esőfüggönyön át láttam, ahogy közeledik a felüljáró. Meresztettem a szememet, hátha ki tudok venni valamilyen mozgást, vagy valamit, ami arra utal, hogy az igazgatónő esetleg ott vár ránk. Lucas nagy levegőt vett. – Szeretlek. – Én is szeretlek. Még két másodperc, és a busz átdübörgött a felüljáró alatt. Nem történt semmi. Mrs. Bethany mégis a városba vezette csapatát. – Sikerült! – suttogtam. Lucas átölelt. Ahogy nekidőlt a vállamnak, először vettem észre, mennyire kimerült, és mennyire rettegett egészen mostanáig. Beletúrtam a hajába, hogy megnyugtassam. Később is lesz még idő vitatkozni, az Evernightról és a Fekete Keresztről beszélni, meg minden másról, ami elválaszt bennünket. Most azonban csak az számított, hogy biztonságban voltunk. Kicsi korom óta nem jártam Bostonban. Homályosan emlékeztem rá, hogy milyen a nagyváros a vidékhez képest – zajos, szemetes, aszfaltozott, és föld meg fák helyett mindenfelé közlekedési táblák, meg olyan éles fények, melyek folyton elhalványítják a csillagok fényét. Bár felkészültem az elkerülhetetlennek tűnő pánikra, mire célunkhoz értünk a külvárosban, mégpedig amennyire meg tudtam ítélni egy lepukkant külvárosban, későre járt, és kimerültek voltunk. Nem féltem, de teljesen fásult voltam. – Ki kellene találnunk, hogy mihez kezdünk ma éjjel. – Ezek voltak Lucas első szavai, miután leszálltunk a buszról. Még mindig szorongattuk egymás kezét, úgy kerülgettük a gyanús alakokat, akiken vagy túl nagy volt a ruha, vagy túl hangosan röhögtek, és figyelmesen megbámultak minden kocsit, ami a sarkon befordult. – Reggel lesz, mire valaki értünk jön. – Értünk jön? Ki jön értünk? – Valaki a Fekete Kereszttől. Miután betörtem az antikvitásüzletbe, az ottani telefonról felhívtam őket, és üzenetet hagytam, hogy ide tartok. Ha megjöttem, újra hívom őket, és megmondom, hol találnak. – Nem akarok sokat mászkálni ezen a környéken – néztem gyanakodva egy betört ablakra. – Bianca, gondolkozz! – torpant meg Lucas, és aznap éjjel először tűnt régi ön-

magának. – Kinek kellene itt félnie? Nekik, vagy nekünk? Miért félnének tőlem ezek az emberek? – tűnődtem, majd beugrott életem legnagyobb poénja: Hiszen vámpír vagyok! Kacarászni kezdtem, és kisvártatva Lucas is csatlakozott. Azután elvesztettem az önuralmamat, és könnyek gyűltek a szemembe, ő pedig átölelt, és magához szorított. Vámpír vagyok. Mindenki fél tőlem. TŐLEM. És Lucas? Ő az egyetlen srác, aki meg tudja ijeszteni a vámpírokat. Ha ez a sok keménynek látszó figura tudná, lélekszakadva rohanna el. Amikor újra kaptam levegőt, elhúzódtam tőle egy kicsit, és megpróbáltam nyugodtan átgondolni a helyzetet. Nehéz volt bármi másra gondolni, mint őrá és arra, hogy milyen elveszettek vagyunk. A fluoreszkáló utcai világítás kiszívta a bronz csillogást a hajából, ami most egyszerűen csak barnának látszott. Arcát talán a kimerültség tette sápadttá és zárkózottá. Csak halvány elképzelésem volt arról, milyen fáradtnak látszom én magam is. – Már majdnem éjfél van. Hol fogunk aludni? – Elvörösödtem, amikor rájöttem, hogy amit mondtam, nagyon úgy hangzott, mintha azt javasoltam volna, hogy töltsük együtt az éjszakát. De hiszen nem együtt szöktünk meg? Talán természetesnek vette, hogy lefeküdjünk. Talán nekem is természetes lett volna ezt feltételeznem, és voltak idők, amikor olyan veszettül vágytam vele lenni, hogy alvásról szó sem lehetett volna. Aznap éjjel azonban a történtek tetejébe ez a kilátás is csak feszélyezett és idegessé tett. Lucas mintha ugyanabban a pillanatban ismerte volna fel a helyzet fonákságát. – Nincs nálam egyetlen bankkártya sem. Egy kissé sietősen távoztam. És elköltöttük az összes készpénzt, ami a zsebemben volt. – Én semmi mást nem hoztam magammal, csak egy zseblámpát – hunyorogtam a néhány nyitva tartó bolt fényeitől. – Jobban jártunk volna a csúzlival és a pilótakeksszel. A Rivertonban tomboló vihar még nem ért el ide, nem kellett aggódnunk, hogy megázunk. Így hát körbejártunk, és megpróbáltuk eldönteni, mitévők legyünk. A ruháink nedvesek, mi magunk kimerültek voltunk, és nem bíztunk eléggé egymásban, és nem nagyon sikerült úgy tennünk, mintha lazák volnánk, amikor ügynökségek és italboltok mellett mentük el. Nem volt valami ígéretes kilátás, hogy egy lepukkant parkban egy padon töltsük az éjszakát, összekuporodva. Hogy megnyugodjak, a pulcsimhoz nyúltam, a kulcscsontom alá, ahová reggel a brossomat tűztem. Mintha ezer éve történt volna. De a bross még mindig ott volt, a borostyánkő szirmok faragott széle hűvösen érintette az ujjam hegyét. Ekkor egy zálogház mellett mentünk el, melynek három, neonból készült arany gömb keretezte az ajtaját, s már tudtam, mit kell tennem. – Bianca, ne csináld! – tiltakozott Lucas, amikor bevonszoltam a nyomorúságos ki boltba. A polcokon teljes összevisszaságban halmozódott a sok holmi. Mindenféle, amitől az emberek kénytelenek voltak megválni: élénk színű bőrkabátok, fémkeretes napszemüvegek, és valószínűleg lopott, csúcsminőségű zenei berendezések. – Visszamehetünk a buszpályaudvarhoz. – Szó sem lehet róla. – Levettem a kitűzőt a pulóveremről, s igyekeztem rá sem nézni. Ha most megláttam volna a rajta lévő tökéletes fekete virágokat, összeomlottam volna. – Nem a kényelmünkért csinálom, hanem, hogy biztonságban legyünk, és tudjunk beszélni. És... És, hogy búcsút vehessünk egymástól – gondoltam, de képtelen voltam kimonda-

ni. Lucas egy másodperc alatt átgondolta, majd bólintott. Valószínűleg mindketten totálisan levertnek látszottunk amikor a zálogházhoz értünk, de nem látszott rajta, hogy őt zavarná. A sovány, műszálas inget viselő emberke alig törődött velünk. – Mi ez? Műanyag, vagy mi? – Valódi fekete borostyánból készült Whitby-ékszer. – Mit tudom én, mi az a Whitby – kocogtatta meg a zálogházas a körmével a faragott leveleket. – Ez az izé elég ódivatú. – Mert antik – szólalt meg Lucas. – Hogy ezt mennyiszer hallom! – sóhajtott a férfi. – Száz dollár. És egy centtel sem több. – Száz dollár? De hiszen kétszer annyit ér! – tiltakoztam. És sokkal értékesebb volt a pénznél. Hónapok óta gyakorlatilag mindennap viseltem, Lucas iránti szerelmem jelképeként. Hogyan képes ez az ember ilyen érzéketlenül nézni rá? – Az emberek nem azért jönnek ide, hogy learassák a befektetéseik gyümölcsét, cicuskám, hanem azért, mert kézpénzt akarnak a markukba. Kell a lóvé? Akkor hallottad az ajánlatomat. Máskülönben húzzatok innen, és ne lopjátok az időmet! Lucas inkább visszavette volna a brosst, mint hogy elkótyavetyélje jóval kevesebbért, mint amennyit ért. Ezt jól láttam az álla makacs tartásán. Kezdtem megtanulni, hogy heves érzelmei néha helytelen döntésekre kényszerítik, márpedig a kitűzőt megtartanunk helytelen lett volna. Határozottan nyújtottam ki a tenyeremet. – Akkor kérem a száz dollárt! Ezért az áldozatért öt húszdolláros bankjegyet kaptunk, és egy cédulát, amely azt ígérte, hogy ha valahogy néhány napon belül pénzhez jutunk, visszavásárolhatjuk a brosst. – Szerzek pénzt – bizonygatta Lucas, miközben kimentünk a boltból, és egy motel felé indultunk, amit a közelben láttunk. – Visszaszerzem neked. – Amikor megvetted nekem a brosst, azt mondtad, gazdag vagy. Ez igaz? – Hát... – Nem igazán? – vontam fel a szemöldökömet. – Hozzáférek a Fekete Kereszt pénzéhez, abból pedig van elég. De azt felszerelésre kell költenem. Szükséges cuccokra – vont vállat. – Nem ékszerekre. – Bajba kerültél, amiért megvetted nekem. Lucas rosszkedvűen dugta zsebre az öklét. – Közöltem, hogy gyakorlatilag nekik dolgozom, de nem kapok se fizetést, se veszélyességi pótlékot, így részemről úgy veszem, hogy tartoznak nekem. És pontosan ugyanezt fogom mondani akkor is, amikor elmagyarázom, hogy vissza szeretném vásárolni a brosst. Mert az a tied, Bianca. A tied és kész. – Hiszek neked – vettem a tenyerembe az arcát. – De tudod, nem ez a legfontosabb. A lényeg az, hogy biztonságban vagyunk, és együtt vagyunk, és kitalálhatunk valamit. – Így van. – Lucas nedves, kócos haja melegen csavarodott az ujjaimra. Lehunyta a szemét, én pedig hátrasimítottam a fürtjeit. – Most pedig találjunk valami szállást! Csak néhány sarkot kellett mennünk, hogy találjunk egy olcsó szállodát. Az irodában, ami egy apró, sörtől és cigarettától bűzlő szoba volt, Lucas olyan szobát kért, amiben két külön ágy van, mire a recepciós furán nézett ránk golyóálló üvege

mögül. Igyekeztem nem gondolni a drága brossra, amit eladtunk, hogy kifizessünk egy éjszakára egy kis szobát, két rozoga ággyal, és sötétkék gyapjú ágytakaróval, ahol csak egyetlen kis porcelánlámpa világított. Nem értünk egymáshoz, amikor beléptünk, még egymás kezét sem fogtuk meg, de elképesztően tudatában voltam a ténynek, hogy egyedül vagyunk egy hálószobában. Lucas felgyújtotta a két ágy közötti lámpát, de ettől sem tudtam elengedni magam. Ehelyett észrevettem, hogy Lucas fehér inge egy kissé a testéhez tapad az esőtől. A jóformán átlátszó vászon alatt kirajzolódtak a hátizmai. – A fürdőszobában akarsz levetkőzni? – kérdezte gyengéden. – Én majd betakaródzom és leoltom a villanyt. Mire kijössz, nem fogok látni semmit. Elnevettem magam a megkönnyebbüléstől és az izgalomtól. – Most már te is rendelkezel egyik-másik képességünkkel. És vannak köztünk olyanok, akik a sötétben is látnak. – Én nem. Esküszöm – vigyorgott féloldalasan. Bementem a picurka fürdőszobába, és lehámoztam magamról csuromvizes ruhadarabjaimat, egyiket a másik után. Legalább a pólóm és a bugyim nagyjából száraz volt. Arcot mostam és visszafontam nedves, kunkorodó hajamat. Az ajtó túloldalán hallottam, ahogy Lucas röviden beszél valakivel, azután leteszi a telefont. Kétségkívül üzenetet hagyott a Fekete Keresztnek a hollétünkről. Azután megnéztem magam a tükörben. Nem mintha azelőtt sosem figyeltem volna meg a testemet, de azon sosem gondolkodtam el, hogy vajon más milyennek vél. Egy pillanat, és Lucas meglát. Vajon azt gondolja majd, hogy szép vagyok? Szépnek éreztem magam, és azt akartam, hogy lásson. Tenyeremmel végigsimítottam a hasamon, azután le a csípőm két oldalán, mintha csak most érezném először a saját érintésemet. Lucas egész idő alatt ott volt az ajtó túloldalán. Levetkőzött és várt. A fürdőszoba ajtaja alatt beszűrődő fénycsík elsötétült. Nagy levegőt vettem, leoltottam a villanyt, és kinyitottam az ajtót. Csak a függönyökön át beszűrődő utcai lámpafény világította meg a szobát. A sötétben láttam Lucast az árnyékban. A fürdőszobától távolabbi ágyat választotta. Már a takaró alatt volt, csak az egyik csupasz karja és a fél válla látszott ki. Kétszer is levegőt vettem, majd odamentem az ágyához. Hitetlenkedve nézett fel rám, de azután hívogatóan felemelte a takarót. – Csak aludni – mondtam, de szavaim csupán suttogásként jöttek ki a torkomon. Az ereimben pumpált a vér, a hangom vékonyka és idegen volt még önmagam számára is. Tetőtől talpig elöntött a forróság, még az ujjaim és a lábujjaim között is. – Csak aludni – ígérte. Nem voltam biztos benne, hogy hihetek-e magunknak. Bebújtam az ágyba, és Lucas mindkettőnket betakarta. Fejemet a párnára tettem, csupán néhány ujjnyira a fejétől. Az ágy olyan keskeny volt, hogy nem tudtunk nem egymáshoz érni – meztelen lábam érintette az övét, boxer shortjának durva anyagát éreztem a combomon, a mellem elég közel volt hozzá, hogy érezzem meztelen mellkasa melegét. A szemét le sem vette rólam. – Tudnom kell, hogy hiszel-e abban, hogy helyesen cselekszem. Elgondolkoztam. – Azt hiszem azt teszed, amit helyesnek gondolsz. – Ez elég közel van hozzá – mondta fáradtan. – Szeretlek. – Én is téged.

Abban a pillanatban legszívesebben magamhoz húztam volna, hogy elveszhessünk egymásban, és megfeledkezzünk minden másról. Nem érdekelt, hogy biztonságban vagyunk-e, hogy viszontlátjuk-e egymást valaha, még az sem, hogy ez lenne nekem az első alkalom. De még mielőtt megmozdulhattam volna, Lucas olyan tisztelettudóan vette a kezemet a két tenyere közé, mint aki imádkozni akar. – Nem szabad elvesztenünk a fejünket – motyogta. Közben úgy nézett a szemembe, mintha semmi sem volna a világon, amit jobban szeretne, mint elveszteni a fejét. – Talán megpróbálhatnánk – próbálkoztam remegő hangon. Szorosabban markolta a kezemet, s válaszul valami ugrott bennem egyet. De Lucas még mindig nem próbált megcsókolni. – Nem tehetjük – mondta, mintha nem csak engem, de önmagát is igyekezne meggyőzni. – Már így is mindketten túl közel vagyunk ahhoz, hogy vámpírrá váljunk. Ha egyikünk, vagy mindketten elvesztjük az önuralmunkat... Tudod, hogy megtörténhet, Bianca. – Nagyon nagy baj lenne? – Hát, azt hiszem, igen. – De még mielőtt elkezdhettünk volna vitatkozni azon, hogy mi a vámpír és mi nem, hogy ki jó és ki rossz, hozzátette: – Különben is holnap egy csapat vámpírvadásszal fogunk találkozni. Talán nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy vámpírok legyünk. Ebben volt valami. Bár attól még nem tetszett a dolog. – Na, jó – mormogtam. – De Lucas... – Igen? – Majd valamikor.... – Valamikor – ismételte el rekedt hangon. Lehunytam a szemem, és lejjebb csúsztattam az arcom, hogy az ujja megérintsen. Hittem benne, hogy minden rendbe jön. Talán ez is csak álom volt, de hiszen azért is voltunk ott. – Lucas? Női hangot hallottam ködösen. Először azt hittem, Patrice beszél Lucasról, de aztán rájöttem, hogy ez nem Patrice hangja. Ijedten ültem fel. Az előző esti események előtörtek a memóriámból, és egészen beleszédültem, miközben pislogtam a hirtelen elvakító fényben. Ahelyett, hogy kollégiumi szobámban ébredtem volna, Lucas mellett feküdtem az ágyban, ő pedig felkönyökölt, és beletúrt kócos hajába. Egy negyvenes éveiben járó nő állt motelszobánk küszöbén, és bennünket bámult. Lucas nagyot nyelt, majd elvigyorodott: – Szia, anya!

Tizennyolcadik fejezet NA, JÓ, EZ A HUSZONEGYEDIK SZÁZAD, ÚGYHOGY SOSEM GONDOLTAM, hogy addig vársz a dologgal, míg meg nem nősülsz – dőlt neki Lucas mamája az ajtófélfának, a mellén összefont karral. – De most őszintén, Lucas! Tudtad, hogy jövök. Komolyan muszáj volt az orrom alá dörgölnöd? – Nem az, aminek látszik – felelt Lucas. Hogyan lehet ennyire nyugodt? Ahelyett, hogy dadogva bocsánatot kérne, egyszerűen a vállamra tette a kezét, és elmosolyodott. – Biancával megosztoztunk a szobán, mert nem volt egy vasunk sem. Be kellett tennünk a zaciba valamit, már azért is, hogy ezt itt kivehessük. És senki nem kényszerített rá, hogy feltörd a zárat. Úgyhogy nyugi, oké? Az anyja vállat vont. – Már majdnem húszéves vagy. Magad hozod meg a döntéseidet. – Húszéves vagy? – motyogtam. – Tizenkilenc meg egy kicsi. Lényeges? – Azt hiszem, nem. – Az összes többi dologhoz képest, amit egy nappal korábban tudtam meg róla, mit számított, hogy három évvel idősebb nálam! Egyetlen mozdulattal felkelt. Ilyen az én szerencsém: először látom alsógatyában, és még azt sem élvezhetem ki rendesen. – Bianca, ő az anyám, Kate Ross. Anya, ő Bianca, a lány, akiről meséltem neked. – Tegeződjünk! Én Kate vagyok! – bólintott felém barátságosan. Most, hogy már eléggé felébredtem, hogy tisztán lássak, észrevettem, mennyire hasonlít Lucasra. Magas volt, talán Lucasnál is magasabb, állig érő aranybarna haja csak egy árnyalattal világosabb, és ugyanolyan sötétzöld a szeme. Arca szögletes volt, éppúgy, mint Lucasé: az állkapcsa hangsúlyos, az álla hegyes. Kifakult farmert viselt, és gesztenyebarna, hosszú ujjú pólót, ami elég szoros volt ahhoz, hogy kiadja erős karizmainak körvonalát. Úgy éreztem, még sosem láttam senkit, aki kevésbé tűnt volna anyukának. Mármint melyik anya mosolyogna, ha a fiát az ágyban találná a tizenéves barátnőjével? Bár jobb volt, mintha kiborult volna. Felemeltem a kezem, és ügyetlenül intettem. – Szia. – Neked is szia. Nehéz éjszakátok lehetett. Tankoljunk fel benneteket egy kis kávéval, azután kitaláljuk, hogy hogyan segíthetünk Biancának.

Kate az utca felé biccentett. Lucas az ujjaival átgereblyézte a haját, majd minden szégyenkezés nélkül felkapta a farmerjét a mamája orra előtt. Legszívesebben magam köré csavartam volna az ágytakarót, vagy valamit, de az még megalázóbb lett volna. Inkább kiugrottam az ágyból, és két lépéssel a fürdőszobában termettem. Odabent aztán, miután felöltöztem, visszanyertem egy kissé a méltóságomat. A holmim megszáradt, bár gyűrött volt. Kiengedtem éjszakára befont hajamat, ami puha hullámokban keretezte az arcomat. Nem valami komoly fodrásztrükk, de a tizenhetedik században is ezt csinálták. Kicsit elfacsarodott a szívem, amikor eszembe jutott, hogy ezt anyu mutatta meg nekem. – Menjünk! Lucas szemügyre vett, amikor kimentünk az ajtón. Talán azt próbálta felmérni, hogy hogy bírom. Kate-et megtéveszthette megjátszott lazaságom, de ő jobban ismert annál. Büszkén felemeltem az állam, hogy lássa, elhatároztam, hogy a legjobbat hozom ki egyre furcsábbá váló helyzetünkből. Kate egy ötvenes évekbeli, ütött-kopott furgonhoz vezetett bennünket, aminek vízkék festése kifakult, s a fényszórói olyan formájúak voltak, mint az Enterprise űrhajó motorjai. Miközben beszálltunk, Kate egyre csak figyelt, megnézett mindenkit, aki elment mellettünk. – Mit gondoltok, követtek benneteket? A tanárok nem szoktak könyörületesek lenni a szökevényekkel. – Még Rivertonig sem jutottak el, amikor eljöttünk – mondtam sietve, miközben becsusszantam középre, Lucas pedig beszállt mellém. – A folyóvíz feltartóztatta őket. Kate éppen bedugta a slusszkulcsot, amikor megmerevedett. Nem a megszokott dühös-anya-pillantással bámult Lucasra, ami általában két másodperccel azelőtt jelenik meg, hogy az embert szobafogságra ítélik. Ez komolyabb volt, olyan, amilyennek a katonai vezetők pillantását képzeltem, mielőtt az árulót a kivégzőosztag elé küldik. – Elmondtad neki? – Anya! Hallgass meg egy pillanatra! – Lucas nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és kinyújtotta a kezét, mintha visszatarthatná. – Bianca már tudta az igazat az Evernightról. A Fekete Keresztről csak azért beszéltem neki, mert kénytelen voltam. Már előbb is tudta, hogy a vámpírok léteznek. Rendben? – Nem, nincs rendben. A hibád talán megmagyarázható, de akkor is hiba. Ezt már tudnod kellene. – Hátrasimította a frufruját, és figyelmesebben vett szemügyre, mint először. Laza hozzáállása szertefoszlott. – Hogy tudtad meg, hogy léteznek? Először azt hittem, a Fekete Keresztet kérdezi. Kis időbe telt, mire rájöttem, hogy a vámpírokra gondol. Lucas nem mondta el neki, mi is vagyok valójában, és abból, ahogy fészkelődött mellettem, rájöttem, hogy azért titkolta el az igazat, hogy engem védjen. Kétségtelenül azt a tényt sem említette, hogy most már neki is van némi vámpír képessége. Így hát azt tettem, amiben Lucas és én nyilvánvalóan a legjobbak voltunk: hazudtam. – Volt mindenféle jel. A tény, hogy ebben az iskolában a diákok sosem kapnak enni, ezért mindenki egyedül eszik. Azután az a sok döglött mókus mindenfelé, és ahogy sokaknak olyan a hozzáállásuk és az elképzeléseik, mint évszázadokkal ezelőtt. Nem volt nehéz rájönni. – Nem hangzik valami sok bizonyítéknak – mondta Kate, aki nem tűnt túlzottan meggyőzöttnek, amikor beindította a motort, és padlógázzal elindult az autópályával

párhuzamos úton, ami kivezetett a városból. – Még sosem találkoztál természetfeletti lényekkel, és mégis ennyiből összeraktad magadnak? – Bianca elhallgatja az igazság egy részét, mert nem akar rád ijeszteni. Ő segített nekem, miután ez megtörtént – gombolta ki óvatosan inggallérját Lucas. A bőrén sötét rózsaszínben még mindig látszottak a második harapásom nyomai. – Úristen! – nyúlt át előttem Kate, hogy megérintse Lucas karját. Szóval mégiscsak anya, akkor is, ha ez nem mindig látszik rajta. – Tudtuk, hogy ez fog történni... tudtuk, de bebeszéltem magamnak, hogy nem így lesz. Lucas zavarában elhúzódott. – Anya, jól vagyok. – Megmenekültél. Hogy sikerült? – Megöltem egyet, egy Erich nevű vámpírt, aki más ember diákokat is fenyegetett. Szóváltásba keveredtünk, és ő húzta a rövidebbet. Tényleg ennyi az egész. Könnyebb volt Lucas tehetségét csodálni, amikor nem arra használta, hogy nekem hazudjon. Persze az volt benne a zseniális, hogy az egész nem is volt kitaláció. Minden szó, amit az anyjának mondott, tény volt. Csupán úgy fűzte össze ezeket a tényeket, hogy a mamája a dolgok másféle sorrendjét kapja, melyben Erich harapta meg őt, és én voltam az a cuki, intelligens, teljesen normális lány, aki segített felépülnie. – Tehát láttad, mivel kell megküzdenünk – szólt hozzám Kate nagyobb megbecsüléssel, mint azelőtt. Az ő szemében nyilván mindenki rendben volt, aki segített a fiának. Le nem vette a szemét az útról, miközben kátyús utcákon száguldottunk, egy kisebb elővárosba érve, ami régebbinek és eléggé lerobbantnak tűnt. – Veszélyes munka ez, és te nem vagy felkészülve rá. Világos, hogy a mi felelősségünk vigyázni rád. Ha az a démon, Mrs. Bethany rájön, hogy segítesz a Fekete Kereszt egy tagjának, fabatkát sem fog érni az életed. Mindig tisztában voltam azzal, hogy az igazgatónő sok mindenre képes, hogy megőrizze a titkait, de azt még mindig nem nagyon tudtam elképzelni, hogy ölni is hajlandó lenne, legkevésbé engem. – Mi értelme volt annyi ideig ekkora veszélyben lenned? Mert nem hinném, hogy végül sikerült volna rájönnöd a nagy titokra – mondta Kate Lucasnak. – Gondolom, ha sikerült volna, megemlítetted volna valamelyik beszámolódban. Lucas kimerülten csóválta a fejét. – Nem sikerült. Úgyhogy szállj le rólam, oké? – Milyen titok? – Eszembe jutott, hogy talán olyasmi lehet, amit a szüleim említettek. Ha segíthetnék Lucasnak, és tudnék valamit, amivel nem ártanék a szüleimnek vagy Balthazarnak, akkor elárulnám. – Mire próbáltál meg rájönni az Evernightban? – Ez volt az első év, amikor embereket is felvettek. Az a Fekete Keresztes harcos, aki egyszer bejutott, meg még egy maroknyi ember az évek során, különleges esetek voltak, kivételek, hogy a vámpírok rátehessék a kezüket egy csomó pénzre, és elkerüljék a feltűnést. Bármire készülnek is most, ez más. Legalább harminc embert felvettek. Vajon ez miért változott meg? Mrs. Bethany azt mondta, hogy az új diákokat azért engedték be az Evernightba, hogy tágabb rálátásunk legyen a világra. A valóságban azonban ezt akarta legkevésbé. Az igaz, hogy a diákok többet megtudhattak a világról, de az igazgatónőnek más célja volt, ahhoz pedig rizikós volt, ha akár egy ember is ott van az Evernight-

ban. Raquel érezte, hogy valami nem stimmel, még akkor is, ha nem tudta pontosan, mi. És Lucas példája önmagáért beszélt. A vámpírok pedig kénytelenek voltak álcázni magukat azon kevés hely egyikén, ahol arra számítottak, hogy lazíthatnak és önmaguk lehetnek. Csak egy komoly ok késztethette Mrs. Bethanyt egy ilyen döntésre. De mi lehetetett az az ok? – Nem tudom – ismertem be. – Honnan is tudhatnád? – vont vállat Kate, miközben egy árnyas utcán mentünk végig. Az utca házai mind kopottak voltak, s egyik-másik elhagyatottnak is tűnt. Befordult az egyik gazdátlannak látszó épület hátsó felhajtójára. Arra gyorsan rájöttem, hogy ez nem lakóház. Régimódi közösségi ház volt, olyan, amilyen minden New England-i városban létezett, bár legalább évtizedek óta nem tartott benne senki gyűléseket. Pergett róla a fehér festék, beázások nyomai csúfították, és az ablakoknak legalább a fele kitört. – Önmagában az, hogy nem vesztetted el a fejed, ahogy sokan tették volna, amikor megtudtad, hogy léteznek vérszívók, több, mint amire a legtöbb ember képes lenne. Lucas profi. Ha ő nem jött rá, akkor jó mélyen elásták azt a titkot. – Profi, mi? – vigyorgott Lucas, amikor kiszálltunk a kocsiból. Úgy éreztem, a mamája nem gyakran dicséri meg, de ha néha mégis, akkor ő hálásan szívja magába. Kate bólintott, s először vettem észre, hogy a mosolya nagyon hasonlít Lucaséra. – Profi, aki attól tartok, máris újra szolgálatban van. Vár bennünket a munka. El nem tudtam képzelni, miről beszél. – Vár bennünket a munka? Kate helyesbített: – Nem rád gondoltam, Bianca. Te eleget tettél, örökre az adósod vagyok. Örökre. Segítettél Lucasnak abban a mocskos bűnbarlangban, talán az életét is megmentetted... – Rám mosolygott, miközben a közösségi ház hátsó ajtajához mentünk. – Ezt nem fogom azzal viszonozni, hogy veszélybe sodorlak. Te itt maradsz. Biztonságban. Mi pedig elintézünk minden mást. – Mármint kik? – A Fekete Kereszt. Azzal bedugta a kulcsot a zárba és egy rántással kinyitotta az ajtót. Beléptünk a sötétbe, én pedig émelyegve borzongtam meg a kellemetlen érzéstől. De a szemem hamar megszokta, és megláthattam, ami odabent történik. Vagy egy tucat ember gyűlt össze egy hosszú, keskeny, szögletes szobában, ahol a parketta olyan régi volt, hogy egészen összeszáradt, és sehol sem ért össze. Néhány régi pad, melynek puha fája már mállófélben volt, még mindig ott sorakozott a fal mellett. A fegyvereket a padokra tették, mintha leltároznának: kések, karók, sőt még bárdok is voltak ott. Az odabent összegyűlt emberek szedett-vedett népség volt, olyan sokfélék, hogy jobban nem is különbözhettek volna egymástól: magasak és alacsonyak, kövérek, soványak és izmosak, s legalább egy tucatnyi különböző hétköznapi ruhafajtát viseltek. Egy magas, Lucasnál nem idősebbnek látszó fekete lány túlméretezett kapucnis felsőt hordott, s egy rövid, ezüsthajú öregember mellett állt, akin kinyúlt szürke kardigán és egy barna madzagon himbálódzó olvasószemüveg volt. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak, amikor meglátták Lucast. Lucas megfogta a kezemet és így szólt: – Szevasztok. – Sikerült – mondta a kapucnis pulóveres lány, akiről kiderült, hogy széles a mo-

solya, és az egyik foga ferdén áll, amitől egy kicsit cuki is volt. – Bár még nincs itt a vizsgaidőszak, hacsak nem tartják újabban márciusban. – Felfogtam, Dana. Nem sikerült végigcsinálom a teljes évet, vagyis te nyerted a fogadást – vont vállat Lucas. – A vámpíroknál. – Nem lenne biztonságos most odakint – szólt meglepetésemre Dana. – Felejtsd el azokat az evernightos szemeteket! Van elég baj itt a városban is, elég amiatt aggódnunk. Meg kellett volna kérdeznem, hogy ki, vagy mi az a baj, vagy úgy tennem, mintha lenne egy biztonságos hely, ahová elmehetnék. De a zúgás a fejemben egyre erősödött, a megszentelt föld azt akarta, hogy távozzam. Az én reakcióm nagyon enyhe volt ahhoz képest, hogy a szüleim mit éreztek egy templomban, de ahhoz elég volt, hogy összezavarjon és elgyengítsen. – Visszamehetek a szállodába? Nem jelentkeztünk ki. – Egy szállodába? Nahát! – nézett Mr. Watanabe elképedve. Elég hamar felnőnek a gyerekek manapság. Gondoskodnunk kell Bianca biztonságáról – Kate éles hangján egy egyszerű javaslat is parancsnak hangzott. – Koncentrálnunk kell, és gyanítom, hogy Lucas erre képtelen itt. – Jól vagyok – Lucas fülének Kate megjegyzése egyértelműen kritikaként hangzott. – Bianca segít világosan gondolkodni. Jobban megy, ha vele vagyok. Mr. Watanabe sugárzóan rámosolygott. Én is mosolyogtam volna, ha nem akartam volna olyan nagyon kijutni a templomból. – Semmi baj – biztattam. – Később megtalálsz. Vissza kellene mennem a szállodába. Eduardo a fejét rázta. – A vámpírok talán követtek odáig. Jobb lenne, ha biztonságos helyre vinnénk téged. Szeretnél hazamenni? Ettől az egyszerű kérdéstől elállt a lélegzetem. Az otthonom – anyu, apu, a távcsövem, a Klimt poszter, a régi lemezek, még a vízköpő szörny is a világ legbiztonságosabb, s egyben legtávolabbi helyének tűntek. Nem sokszor voltam ennyire elveszett. – Oda nem mehetek. – Ha attól félsz, hogy nem tudod megmagyarázni a történteket, mi segíthetünk – közölte Kate sietve, mint akit nem lehet lebeszélni róla. – Muszáj eljuttatnunk téged a családodhoz. Hol vannak a szüleid? Ekkor kivágódott a hátsó ajtó, fényt és hideg levegőt juttatva a terembe. Ugrottam egyet ijedtemben, de én voltam az egyetlen. Az összes Fekete Keresztes harcos azonnal védekezni kezdett, s fegyverrel a kézben állt szemben az ajtóban megjelent ellenséggel, a vámpírokkal. Ott állt előttük anyu és apu.

Tizenkilencedik fejezet – BIANCA! Apu és Lucas hangja egyszerre zendült. Mindketten a másik jelenlétére akartak figyelmeztetni, s én úgy éreztem, mintha kettészakadnék. Mások kiabálni kezdtek, összemosódó szavakat, s az agyamban levő zúgás pánikkal keveredett, így képtelen voltam megkülönböztetni a beszélőket. – Engedd el! – Menekülj kifelé! – Lépj egyet hátra, vagy meghalsz! Nincs más választásod. – Ha megpróbálsz ártani neki... – Bianca? Bianca! Ez anyu volt. Rá, és csakis rá összpontosítottam. Ott állt az ajtóban, és a kezét nyújtotta. Napfény foltozta karamellszínű haját, így úgy nézett ki, mint akinek valamiféle glóriája van. – Gyere ide, drágaságom! – Úgy kifeszítette a tenyerét, hogy minden ín, minden izom megfeszült, annyira, hogy az már fájt. – Csak gyere ide! – Nem megy sehova – lépett előre Kate, úgyhogy most ott állt kettőnk között csípőre tett kézzel. Egyik ujját az övébe szúrt kés markolatán nyugtatta. – Vége a hazudozásnak. Sőt, maguknak is végük, és kész. – Tíz másodpercet kap – morogta apu. – Tíz másodpercet? Mire? Hogy aztán berontsanak ide, és végezzenek mindanynyiunkkal? – Kate kitárt karral mutatott körbe a termen, és a falon levő halvány kereszt-mintára is. – Isten házában legyengülnek. Ezt ugyanolyan jól tudják, mint mi. Tessék csak! Rohanjanak le bennünket, és könnyítsék meg a dolgunkat! Körülöttem a Fekete Kereszt minden tagja felfegyverkezett. Eduardo hatalmas kést forgatott, Dana úgy markolt egy fejszét, mint aki tudja használni. Még az aprócska Mr. Watanabe is egy karót szorongatott. Hogyan lehettek ezek a barátságosnak tűnő emberek egyszeriben készek arra, hogy megöljék azokat, akiket szeretek? Az ajtóban a szüleim mögött Balthazar profilját láttam. Elfogadta, hogy visszautasítottam, a barátom lett, és még az életét is kockáztatta, hogy megvédjen. Ennél jobbat érdemelt. És Lucas is. Ez világos volt a számomra, de láthatatlan mindenki másnak. – Nem megyünk be – mondta apu furcsa, ferde mosollyal. A törött orr valahogy megváltoztatta az arcát. – Maguk jönnek ki. – Vigyázz! – Tette a kezét a karomra Lucas, de nyilvánvalóan nem hozzám be-

szélt. Vajon mit látott? Balthazar abban a pillanatban a vállára vett egy számszeríjat, és éppen csak annyi időt hagyott anyunak, hogy meggyújtson egy ezüst öngyújtót a nyíl mellett. Azután tűzvillám repült át a termen, fénytől és hőtől vibrálva, mielőtt beleállt volna a falba, ami azonnal lángra kapott. Tűz! Azon kevés dolgok egyike, ami megölhet bennünket, jóformán az egyetlen dolog, amitől valamennyien féltünk. Balthazar mégis folytatta, s egyik nyilat a másik után lőtte ki a templomra. Nem célzott kifejezetten a Fekete Kereszt elhajló és félreugráló tagjaira, csak felgyújtotta az épületet. Anyu mellette maradt, egyre csak gyújtotta a tüzet, s még az arcizma sem rándult. Egy nyíl darabokra törte a fejünk feletti csillárt, szerteszéjjel szórva az üvegcserepeket, s az égő nyílhegy mélyen a mennyezetbe fúródott. A közösségi ház olyan régi és száraz volt, mint a tapló, s azonnal lángokban állt. A sötét füst kezdett elborítani mindent. – Futás! – kiáltott Kate a széles bejárati ajtó felé fordulva, amit Mr. Watanabenek még mindig nem sikerült teljesen kitárnia. De amikor az ajtók kinyíltak, mások várakoztak mögötte: Mrs. Bethany, Iwerebon professzor és Yee tanár úr, meg még néhány tanár, akik vészjósló sorban álltak a sötétben. Egyiküknél sem volt fegyver. Szükségtelen is volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá tegyék a fenyegetést. – Várjatok! – dobta el Dana a szekercéjét, és felkapott valamit, ami óriási vízipisztolynak látszott. – Lefröcsköljük a szemeteket! – Szenteltvíz? – kiáltott fel az igazgatónő a ropogó tűz zajában. Nem jól láttam, mert csípte a szememet a füst, de el tudtam képzelni a gúnyos mosolyt az arcán. – Felesleges. Beáztathatnak a kereszténység összes templomában található keresztelő medencébe, mindhiába. – A legtöbb pap képtelen szenteltvizet csinálni – értett egyet vele Eduardo. Zavart, hogy úgy hangzott, mintha élvezné mindezt. – A legtöbb prédikátor nem valódi szolgája Istennek, bármely hitről beszéljünk is. De azért léteznek még valódi szolgák, amit mindjárt be is bizonyítunk. Dana meghúzta a ravaszt, és lefröcskölte a tanárokat. Yee tanár úr, és Iwerebon professzor felüvöltött és úgy esett hátra, mintha savval fröcskölték volna le. – Ez az! – kiáltott fel Kate, de amikor Dana újra tüzelt, a következő vízsugár nem ért célba. A levegő kezdett annyira felforrósodni, hogy a víz azonnal elpárolgott. A fejünk feletti gerendák gyanúsan recsegtek. Hallottam, ahogy Iwerebon professzor felkiált fájdalmában, Mr. Watanabe pedig rettenetesen köhög a füsttől. A lábam alatti parketta kezdett nagyon felforrósodni. Már nem azon gondolkodtam, melyik oldalon lesz nagyobb a veszteség, hanem azon, hogy vajon mindannyian odaveszünk-e. – Én megyek! – kiáltottam. – Kimegyek! – Bianca, ne! – a tűz fénye vörösre és aranyra festette Lucas arcát. – Nem mehetsz. – Ha nem megyek, meghalsz. Mind meghaltok. Ezt nem hagyhatom. Egymás szemébe néztünk. Addig nem tudtam elképzelni a búcsút Lucastól; mindig úgy tűnt, mintha nem búcsúzhatnánk el egymástól. Nem csak az életem része volt, hanem egy rész belőlem. Otthagyni olyan lett volna, mint levágni a kezemet, átfűrészelni a csontjaimat. Véres, borzalmas, félelmetes. De Lucasért bármit meg tudtam tenni, amire csak szükség volt. Még ezt is.

– Ne! – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam a ropogó tűztől. A Fekete Kereszt csapata a terem közepe felé araszolt, védekező kört alkotva. – Kell lennie más megoldásnak. – Nincs – ráztam a fejemet. – Ezt ugyanolyan jól tudod, mint én. Sajnálom. ANynyira sajnálom. Tett egy lépést felém, s legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, hogy legalább még egyszer átölelhessem. De ha megteszem, tudtam, hogy képtelen volnék elengedni. Mindkettőnk érdekében erősnek kellett lennem. – Szeretlek – mondtam, majd megfordultam, és a szüleim felé rohantam. Apu elkapta a karomat, és anyuval együtt kirángattak az épületből. Az ajtó becsapódott mögöttünk. – Bianca! – ölelt meg szorosan anyu, s ekkor vettem észre, hogy sír. Rázza a sírás. – Jaj, babám, jaj kicsikém, azt hittük, soha többé nem látunk. – Sajnálom – öleltem meg én is, miközben apu kezét szorongattam. Anyu válla fölött láttam a horzsolásokat az arcán, és hogy monoklija van. Úgy képzeltem, hogy dühös lesz, vagy sértődött, ehelyett csak megkönnyebbülés volt a szemében. – Annyira szeretlek mindkettőtöket. – Jól vagy, aranyom? – kérdezte apu. – Becs szó, jól. Csak engedjétek el őket! Nagyon kérlek! A kedvemért. Engedjétek futni! Mindketten bólogattak, s ha Balthazar nem is értett egyet velük, akkor sem szólt. Mindannyian a közösségi ház eleje felé indultunk. A mennyezetről kígyózó oszlopban vastag füst szállt fel. Egy közeli utcában egy nő máris a mobiljába kiabált. Mindjárt itt lesznek a tűzoltók. Hármasban összekapaszkodva léptünk ki a járdára, Balthazar pedig szorosan a sarkunkban. Bethany igazgatónő sietett felénk, hosszú, lobogó, fekete szoknyában. – Mit művelnek? – bosszankodott. – Őrizzék az épület hátulját! Ne engedjék ki ezeket! – Ne! – kiáltottam. – Nem tehetitek! Nem ölhetitek meg őket csak úgy! – Ők is ugyanazt tennék velünk – recsegett az igazgatónő hangja, s sötét ajka természetellenes mosolyra húzódott. Anyu nagy levegőt vett. – Nem. Engedje futni őket! – Apu jelentőségteljes pillantást vetett rá, de nem ellenkezett, csak fogta a kezemet. – Hallották, amit mondtam – lépett közelebb Mrs. Bethany és fekete szemét az enyémbe fúrta, ahogy a sólyom teszi, mielőtt lecsapna áldozatára. – Megkérdőjelezik a tekintélyemet? Én vagyok az Evernight igazgatója. Balthazar felelt neki azzal, hogy lazán a vállára vette a számszeríját, ami így véletlenségből épp Mrs. Bethanyre mutatott. Tulajdonképpen nem fenyegette meg, de nyilvánvaló volt, hogy Balthazar nem fog visszamenni. Amikor az igazgatónő ijedtében kihúzta magát, Balthazar lassan, vontatottan így szólt: – Az iskolának vége. Az igazgatónő a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit, s nem is mozdult, még akkor sem, amikor meghallotta a lármát a hátsó felhajtónál, ami csakis azt jelenthette, hogy a Fekete Kereszt menekül. Szorosan lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak meghallanám a tűzoltóautók szirénáját, hogy ne kelljen hallanom Lucas távolodó lépteit.

– A szüleid szerint elraboltak. Bethany igazgatónő ott állt az irodájában, az íróasztala mögött, az evernighti kocsiszínben. Előtte ültem egy kényelmetlen széken. A ruhám gyűrött, és mocskos volt a koromtól. Csontig átfagytam, és egyaránt éheztem ételre meg vérre. Az utolsó napsugarak narancsosan szűrődtek be az ablaküvegen. Még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy a világom darabokra hullott, és kiderült Lucasról az igazság, de úgy éreztem, mintha ezer éve történt volna. – Így igaz – feleltem érzelmek nélkül. – Lucas követelte, hogy menjek vele. Ide-oda huzigálta a nyakában lógó arany medaliont, hogy hallani lehetett a fémes kattogást. Velem ellentétben az igazgatónő tökéletesen nyugodt és összeszedett maradt, s torkán a fodros csipkegallér továbbra is ropogós volt a keményítőtől. Viszont levendula helyett füstszaga volt. – Furcsa, hogy nem tudtad megvédeni magad. Elvégre vámpír vagy. Tényleg? Már ebben sem voltam biztos. Csak annyit mondtam: – A Fekete Kereszt tagja. Birtokolja néhány képességünket. Apámat és Balthazart egyszerre is legyőzte. Mekkora esélyem lett volna vele szemben? – Tudod te, hogy hogyan háríts el nehéz kérdéseket újabb kérdésekkel – sóhajtott egy nagyot Bethany igazgatónő, és először vettem észre némi fekete humor csillanását a szemében. – Látom, már nem vagy az a kis hervatag ibolya. Valamit legalább megtanultál az idén. Eszembe jutott, amit Lucas mondott előző éjjel: Mrs. Bethany sok évszázados szabályokat változtatott meg, hogy beengedhesse az ember diákokat az Evernightba. Lucas nem tudott rájönni, miért, én pedig elképzelni sem tudtam. Ahogy őt néztem, csak azt tudtam, hogy öregebb, erősebb és fondorlatosabb, mint hittem. Mégsem féltem tőle többé, mert tudtam, hogy ő is sebezhető. Ha beengedte az embereket az Evernightba, valamire igencsak szüksége lehetett. Vagyis volt valami gyengéje, amitől olyan lett, mint mi. Ezt tudván szembe tudtam nézni vele. Anélkül, hogy engedélyt kértem volna a távozásra, felálltam a székről. – Jó éjt, Mrs. Bethany! Sötét szeme veszélyesen csillogott, de egyetlen csettintéssel elhessentett. – Jó éjt! A szüleim kislány korom óta nem csaptak akkora hűhót körülöttem, mint aznap este: kényelmes meleg zoknit kerestek elő nekem, és puha párnát, és testhőmérsékletűre mikróztak nekem egy pohár vért. Felesleges volt megkérdeznem tőlük, hogy valóban azt hiszik-e, hogy Lucas elrabolt. Okosabbak voltak annál. Tudtam, hogy nem igazán értik, mert ha esetleg egy kicsit is szimpatikus volt nekik Lucas, azt nyilvánvalóan semmissé tette a Fekete Kereszt iránti gyűlöletük. De még ha nem értettek is egyet a választásaimmal, képesek voltak megbocsátani nekem. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy érezzem, mennyire szeretnek. Még oda is feküdtek mellém két oldalról, miközben a szomszéd szobában a lemezjátszón Rosemary Clooney forgott, és arról meséltek, hogy milyenek voltak Angliában a búzamezők – édes, derűs történeteket, melyekben nem volt veszély vagy változás, csupán szépség. Sokáig beszéltek, mire a kimerültség legyőzte a boldogtalanságot, és végre-valahára elaludtam. Azon az éjszakán megint a viharról álmodtam, a kúszó sövényről, ami úgy burjánzott, mintha a tüskebokor futótűzként terjedne az Evernight körül, és a titokzatos virágok feketén nyíltak a kezem alatt. Még álmomban is tudtam, hogy mindezt láttam már. Figyelmeztettek, még mielőtt Lucast megismertem volna, hogy ezek a virágok nem az enyémek, mégis kinyújtottam értük a kezem, a tüskék és a vihar ellenére.

– Már megint álmodozol. Raquel szavai visszahoztak a valóságba. A parkhoz legközelebb eső erdő szélén jártunk, friss, halványzöld levelek alatt, melyek olyan puhák voltak, hogy a szélük felkunkorodott. Már egy ideje mozdulatlanul álltam, s ki tudja hány perce tartottam a kezem egy ágon. Raquel elég jó barát volt, hogy hagyjon levegőhöz jutni, ha kellett, és elég okos ahhoz, hogy tudja, mikor van itt az ideje, hogy újra visszahozzon a földre. – Bocs! – Továbbindultunk, lusta léptekkel, melyek valójában semerre sem vittek. – Nem gondolkoztam. – Lucasra gondoltál. – Raquelt nem lehetett egykönnyen megtéveszteni. – Már majdnem hat hét eltelt, Bianca. El kell felejtened. Ezt te is tudod. Raquel csak annyit tudott, mint a többiek, hogy Lucas egy csomó szabályt megszegett, és megszökött, s útközben még aput is megtámadta. Mindez valószínűleg tökéletesen beleillett szomorú világképébe, melyben minden titok csupán az erőszak álcájaként működött. Vagy egy tucatszor figyelmeztetett, hogy vigyázzak Lucasszal. Miért is ne hinné el, hogy Lucas bekattant? Ennek ellenére sosem mondott semmi olyat, hogy „én megmondtam”. Ahhoz túl tapintatos volt. Vic nehezen viselte. Lucas tényleg a legjobb barátja volt az Evernightban, s most akkora űr keletkezett az életében, amit képtelen voltam betölteni. Amennyire csak lehetett anélkül, hogy olyan titkokat tártam volna fel előtte, amelyek csak veszélybe sodornák, biztosítottam arról, hogy Lucas jó srác, és hogy megvolt rá az oka, hogy megszökjön. Úgy gondoltam, Vic hitt nekem, de már nem mosolygott anynyit. Pedig szükségem lett volna a mosolyára. A többi vámpír, diákok és tanárok egyaránt többet tudtak az igazságról. Tudták, hogy Lucas a Fekete Kereszt tagja, olyasvalaki, aki nekem köszönhetően részben rendelkezik egy vámpír erejével is. Azelőtt Courtney és barátai csak semmibe vettek, most viszont egyszerűen gyűlöltek. Meglepetésemre azonban Courtney csapata kisebbségben volt. A szüleim persze megbocsátottak nekem, és Balthazar Lucast kárhoztatta mindenért, s még gyengédebben bánt velem, hogy jóvá tegye Lucas feltételezett kegyetlenségét. De másoktól is kaptam vigasztalást és támogatást, például Iwerebon professzortól, aki bekötözött kézzel mutogatva több tanrenden kívüli órát is tartott a Fekete Kereszt árulásáról, vagy Patrice, akinek az volt az álláspontja, hogy egy lányt sem lehet felelőssé tenni első szerelméért. Gyanítottam, hogy az ő szemükben a Fekete Kereszttel való csata azt jelentette, hogy biztosabbak lehetnek abban, hogy az ő oldalukon állok. Hogy tisztábban vámpír vagyok, mint azelőtt. Én voltam az egyetlen, aki ismerte a teljes igazságot Lucasszal kapcsolatban, hogy ki ő valójában, és hogy mit érzünk egymás iránt. Ez az igazság volt az egyetlen, ami még az enyém volt belőle, és ezt egyedül kellett cipelnem. – Be kellene mennünk – bökött oldalba Raquel, ami nála az érzelemnyilvánítás legkomolyabb jelének számított. A natúr színű bőr karkötő újra ott himbálódzott a csuklóján. Azt mondtam neki, hogy a talált tárgyak között bukkantam rá. – Mindjárt itt a levélosztás. – Csomagot vársz? – Raquel sokszor csalódott a szüleiben, de sütni, azt tudtak. – Ha lesz benne zabpelyhes süti... – Ott kell lenned, amikor kinyitom a dobozt, különben nem állok jót magamért – vont vállat. – Próbálkozz meg egy kis önkontrollal! – Amikor elindultunk visszafelé, elmoso-

lyodtam, ami mostanában ritkán fordult elő velem. Először sikerült úgy elmennem a pavilon mellett, hogy nem reménykedtem abban, hogy meglátom Lucast, amint ott vár rám. – Az önismeret mindig jobb, mint az önkontroll – jelentette ki Raquel határozottan. – Én pedig elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, hogyan viselkedjem süti közelében. Éppen akkor értünk vissza a nagyterembe, amikor az első barna papírba burkolt csomagok és nagy borítékos expressz küldemények gazdára találtak. Raquel jól sejtette, hogy kap egy nagy dobozt, és együtt siettünk fel a lépcsőn a szobájába, hogy magunkba tömjük a sütit. Azonban amikor a lábam az első lépcsőfokra tettem, egy kéz ragadta meg a vállamat. – Bianca! – Vic félresöpörte homokszínű frufruját, és bizonytalanul mosolygott rám. – Izé, dumálhatnánk egy percre? – Hát persze. Mizújs? Vic egyik lábáról a másikra állt. – Izé, négyszemközt. Reméltem, hogy nem akar kifaggatni, hogy kiszedjen belőlem valamit, amikor nem vagyok résen. – Na, jó – vontam meg a vállam, és Raquelhez fordultam. – Nehogy ne maradjon süti, mire felérek! – Nem ígérek semmit – felelt, majd nélkülem futott fel a lépcsőn, mire úgy döntöttem, rövidre fogom a beszélgetést. Vic a nagyterem túlsó végébe vezetett, ahhoz az ablakhoz, ami nem ólomüveg volt, amit Lucas és régen a Fekete Kereszt egy tagja is kitört. Szokásos laza slattyogása helyett feszülten és egy kissé furcsán ment. Mármint a szokásosnál is furcsábban. – Mondd csak, jól vagy? – kérdeztem. – Én jól. – Körülnézett, majd amikor úgy érezte, hogy biztosan egyedül vagyunk, elvigyorodott. – És mindjárt te is sokkal jobban leszel, olyasvalaminek köszönhetően, amit a csomagomban találtam. – Hogy érted azt... – Elhallgattam, amikor valamit a blézerem zsebébe csúsztatott. Levélosztás. Lucas tudta, hogy ellenőriznek minden levelet, amit én kapok, de Vic postáját nem. Ha Lucas üzenni akarna, így próbálkozna. Fél kezemet a zsebemre tettem, ami kidudorodott egy vastag, bélelt borítéktól. Vic sietve bólintott. – Na, akkor minden rendben. Örülök, hogy ezt elintéztük. Na csá! Ahogy elügetett, nagyot sóhajtottam. A szívem majd kiugrott, mégis nyugodtan mentem fel a lépcsőn, míg a szüleim lakásához nem értem. Nem voltak otthon. Valószínűleg odalent osztályozták a dolgozatokat, és a záróvizsgákra készültek. Bementem a szobámba, és becsuktam az ajtót, majd egy pillanatnyi tétovázás után lehúztam a rolót, hogy még a vízköpő szörny se lásson be. Aztán remegő ujjakkal téptem fel a borítékot. Kis fehér doboz volt benne. Amikor azt kinyitottam, valami sötét és hűvös gurult várakozó markomba – a brossom. A fekete virágok újra ott fénylettek a kezemben, olyan tökéletesen és szépen, ahogy mindig. Megígérte. Lucas megígérte, hogy visszaszerzi nekem, és meg is tette. Megtartotta a szavát.

Egy pillanatig nem tudtam másra gondolni, csak a brossra. Azonnal fel akartam tűzni az ingemre, oda, ahol mindig is viseltem, de ezt nem tehettem többé. Túl sokan tudták, hogy azért hordtam, mert tőle kaptam ajándékba, és ha valaki rájött volna, hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot, Mrs. Bethany és hű követői ezt felhasználnák arra, hogy üldözni kezdjék. Lucas érdekében nem vehettem fel, hanem el kellett rejtenem, biztonságba kellett helyeznem. Talán soha nem lesz semmi másom, ami tőle van, de ez legalább emlékeztetett az igazságra, amit senki más soha nem érthet meg. Lucasszal igazán szerettük egymást, és ez örökké így is lesz. Óvatosan körültekertem a meleg sálammal, és betettem a komód fiókjának hátuljába. Aztán majdnem kidobtam a borítékot, hogy ne maradjon bizonyíték, de észrevettem, hogy van benne még valami – egy képeslap. Az a drága fajta, amit múzeumokban árulnak, vastag, fényes, fehér papíron, az elején egy műalkotás: Klimt

Csókja.

Felnéztem az ugyanolyan poszterre az ágyam fölött, ugyanarra, amit akkor is láttam, amikor itt voltunk, nevettünk, beszélgettünk és csókolóztunk abban a néhány kurta hónapban, amit együtt tölthettünk. Áhítattal nyitottam ki a lapot, és olvastam el, ami benne állt:

Bianca! Rövidre kell fognom. Meg kell semmisítened ezt a lapot, amint elolvastad, mert veszélybe kerülnél, ha Mrs. Bethany felfedezné. Ismerlek, és tudom, hogy ha túl sokat írok, örökre megtartanád, bármilyen veszélyes volna is. Nem bírtam ki mosolygás nélkül. Lucas tényleg tudta, milyen vagyok.

Jól vagyok, és az anyám meg a ba-

rátaim is, neked köszönhetően. Erősebb voltál aznap, mint amilyen én lettem volna. Nekem nem lett volna bátorságom búcsút mondani neked. És most sem búcsúzom. Együtt leszünk még valamikor. Nem tudom, hol és mikor, de hogy úgy lesz, afelől nincs kétségem. Nem történhet másként. Ezt el kell hinned nekem, mert hiszek benned. –

Elhiszem, Lucas – suttogtam. Majd újra egymásra találunk, s csak ki kell bírnom addig, amíg ez bekövetkezik. Egy nap Lucas és én megtaláljuk a módját, hogy együtt lehessünk újra. Magamhoz szorítottam a lapot. Mindjárt elégetem, de még nem, még egy kicsit nem.