Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2009

Írta: Suzanne Selfors A mű eredeti címe: Saving Juliet Fordította: Robin Edina A szöveget gondozta: Dávid Anna A művet eredetileg kiadta: Walker & Company, New York, 2008 Copyright © 2008 by Suzanne Selfors

This translation published by arrangement with Bloomsbury USA. Ali right reserved. A könyv a Bloomsbury USA-val kötött megállapodás alapján jelent meg.

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2009-ben Cím: 6701 Szeged, Pí. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Nyomta és kötötte az Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

2

„Mindenekfölött /Légy hü magadhoz” – William Shakespeare

3

Édesanyámnak, Marilyn McLaughlannek ajánlom ezt a könyvet, aki semmiféle értelemben nem volt mintája a történetet benépesítő anyáknak. Ezt szerettem volna előre tisztázni. Szeretlek, Anya!

4

Előszó gyanánt NEM FOGOM EZT A KÖNYVET EGYSZER VOLT, hol nem volttal kezdeni, bár biztos sokan fogják mesének tartani. A mesék a fantázia művei. A meséket kitalálják, az én történetem viszont igaz. Minden egyes szava. Úgy fogom nevezni, hogy „álomszerű valóság”, mert kezdetben valóban annak éreztem. Álomnak, kivéve, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szerepelt benne, és aki emlékszik rá. Az álmok egyszerűen nem tandemben járnak. Mimi vagyok, és mindezek után bizonyára komplett őrültnek tartasz, kedves olvasóm. De nem bánom, hiszen ez itt az én történetem, és mellesleg megmentette az életem. Jól van hát. Most lapozhatsz!

5

1. fejezet „Színház az egész világ” A TÖRTÉNET EGY ÉVVEL EZELŐTT KEZDŐDÖTT, egy szombat délután, egész pontosan hat óra negyvenöt perckor. Azon az emlékezetes estén a tél úgy ütött rajta New York városán, akár egy éhes vadmacska. A hőmérséklet a mélységekbe zuhant. A járókelők sálaikba burkolóztak, vagy kabátgallérjuk mögé rejtették arcukat, úgy siettek hazafelé, miközben a fejük felett gomolygó, sűrű felhők piszkosfehér hópelyhek záporát szórták rájuk, beszennyezett porcukorként fedve be mindent. Miért választottam épp ezt a pillanatot mesém kezdetéül, és nem öt óra ötvenöt percet vagy épp hét óra tizet? Hát azért, mert az első hó mindent átváltoztat, amihez csak hozzáér, így hát én is átváltozás előtt álltam. Némi tömény szimbolizmus kezdetnek nem rossz. Kiszálltam a jókora családi limuzinból, és köszönetet mormogtam az ajtót tartó sofőrnek. A ragyogó, sárga villanykörtékből kirakott Wallingford Színház felirat tükörképe megcsillant az autó ablaküvegén. Abban a másodpercben, amint a talpam a járdához ért, görcsbe rándult a gyomrom. Egyáltalán nem azért, mert romlott kaját ettem, vagy mert rám tört volna az influenza. Nem. Attól lettem rosszul, ami odabenn várt rám. Ugyanis, akkoriban még profi színész voltam. Ám a legkevésbé sem volt ínyemre ez a munka. A bénító fagy ellenére rajongók hosszú sora kanyargott a háztömb körül. Izgatott lélegzetük párafelhője lebegett a fejük felett. Ez itt nem a nyugdíjasok tömege volt, akik általában a klasszikus felfogásban rendezett Shakespeare-eket jöttek megnézni a Wallingford Színházba. A sort csupa tinédzser, egészen pontosan tinilány alkotta. Szőrmébe és bársonyba burkolóztak, s úgy izegtek-mozogtak, mintha sürgősen vécére kellett volna menniük. Engem észre sem vettek. Nem én voltam az a személy, akire képesek voltak három teljes órán át várni. Arra járva azt hihetted volna, hogy maga Jézus látogatott a városba, akkora volt az izgalom. Elsiettem mellettük. A szülők közül néhányan felismertek. – Az ott Mimi Wallingford – súgta egyikük, egyáltalán nem érdeklődő gyermeke fülébe. – Kicsoda? – Tudod! Adelaide Wallingford dédunokája. Amióta az eszemet tudom, mindig is ezek a szavak követték a nevem: Adelaide Wallingford dédunokája. A legtöbben általában még lélegzetvételnyi szünetet sem tartanak a nevem és a családfán elfoglalt pozícióm meghatározása közt. Nem rémlik, hogy valaha azt hallottam volna: „Az ott Mimi Wallingford, nagyon kedves lány”, vagy „Az ott Mimi Wallingford, igazi egyéniség”. Sohasem említik a nevem a hiperkülönleges toldaléka nélkül. Mivel a belépőjegyüket szorongató tömeg elállta a művészbejárót, egy ragyás képű biztonsági őr beengedett az előcsarnokba. Dermesztő fuvallat kíséretében léptem be az ajtón. Odabenn néhány programfüzet lerepült az asztalról, és csilingelve megcsörrent a kristálycsillár. A ragyás képű gyorsan becsukta utánam az ajtót, kívül rekesztve a tél süvöltő haragját. Ugyanakkor bezárt engem arra a helyre, amelytől egyre inkább elfogott a rettegés. Az előadásig még egy teljes óra volt hátra, így az előcsarnok egyelőre üresen tátongott. A jegyszedők még nem érkeztek meg, és a büfében sem álldogált senki. A ruhatár pultja mögül azonban víg nevetgélés hangjai szűrődtek elő, három vékony füstcsík kíséretében.

6

Hangosan megköszörültem a torkomat. Némi kapkodó csoszogás és motyogás után a füst eloszlott, és három idős arc bukkant fel. E három tiszteletre méltó dámát mindenki csak Gúnya Banyáknak nevezte. Már a születésem előtt a Wallingfordban dolgoztak. Akárcsak Macbeth boszorkányai, ők is munkájuk felett görnyedeztek, fáradoztak – a térdig érő kabáttengerben. – Hello, kedves! – fuvolázta egyikük érdes hangján. Véreres szeme elkeskenyedett. – Ugye nem fogsz minket beárulni, kicsikém? A másik kettő, éppoly ősmaradvány, előrehajolt, feszülten várva a válaszom. – Természetesen nem – válaszoltam. Mit érdekelt engem, hogy dohányoznak-e, bár tudtam jól, hogy ezzel vétenek a színház házirendje ellen. Az igazat megvallva, még tetszett is a lázadásuk, és titokban azt kívántam, bárcsak nekem is volna elég merszem egy kis forradalomhoz – olyanhoz persze, amely végül nem vezet tüdőrákhoz. – Nem fog beárulni minket! – mondta a második hölgy, s mosolya megcsillantotta sárga fogsorát. – Milyen kedves kislány! – Kicsoda? – kérdezte a harmadik, nyilván pillanatnyi elmezavarban. – Méghogy kicsoda? Hát Mimi Wallingford, Adelaide Wallingford dédunokája. Valóban. Az egyetlen, a hamisítatlan Mimi Wallingford! Ama dicső klán leszármazottja, amely a huszadik század hajnala óta kápráztatja el az amerikai közönséget. Midőn e szavakat leírom, én vagyok a Wallingfordok vérvonalának utolsó képviselője. Anyám gyakran emlékeztetett ezzel járó kötelességeimre: „A család hírneve most már a te vállaidon nyugszik.” Nyugszik? Nyugalomról szó sem esett. Törésről, zúzásról és nyomásról viszont annál inkább. Próbáld meg te a vállaidon hordozni ezt a terhet! Valóságos csoda, hogy tizenhét éves koromra még nem növesztettem III. Richárdéhoz hasonló púpot. Mielőtt még a kulisszák felé vettem volna az irányt, hogy magamra öltsem jelmezem a hozzáillő sminkkel, lehajoltam, és felszedegettem a lehullott műsorfüzeteket. Nem tartozott a feladataim közé, de húzni akartam az időt – a végsőkig próbáltam halogatni az elkerülhetetlent. Éppen Adelaide Wallingford életnagyságnál is nagyobb portréja alatt álltam, amely a szökőkút felett lógott. A Wallingford Színház alapítója onnan tekintett le rám pókháló lepte keretéből. Arcán feszült mosoly, való színűleg a kopott szőnyeg és a fakó tapéta látványa bántotta. A színház virágkora már rég elmúlt. Anyám, a jelenlegi tulajdonos és igazgató, már csak nagy nehezen tudta fenntartani az intézményt, felújításra pedig végképp nem futotta. Az embereket mintha már kevésbé érdekelte volna Shakespeare. Anyám azonban számtalan alkalommal elmagyarázta nekem, hogy valaha a Wallingford volt a színházak gyöngye, s a külföldi fenségek és méltóságok gyakran megtekintették Adelaide előadásait. Állítólag már puszta megjelenésével uralta az egész színpadot. Azt is sokszor hallottam már, hogy rá hasonlítok. Erőteljes kebleit leszámítva, valóban ugyanazok a hullámos barna fürtök és zöld szemek jellemeznek mindkettőnket. Anyám ezt nevezi „karizmának”, vagyis a tehetség és a szépség kombinációjának. Hidd el, egyáltalán nem dicsekvésből írom ezeket. Nem akartam semmit a „karizmámtól”. Teljesen tönkretette az életemet. Odakinn izgatott sikoltozás hasított a csendbe: a nagy Ő, akire egészen eddig vártak, végre megérkezett hosszú limuzinján. A művészbejáróig neki sem sikerült eljutnia, így kénytelen volt átverekedni magát a lányokon, rajongó tekintetük fényében sütkérezve. A tinik menet közben igyekeztek minél több szuvenírt leszakítani róla, amelyeket azután ereklyeként viselnek majd melltartóikba vagy medáljaikba rejtve. Karba tett kézzel, bámulattal vegyes irigységgel szemléltem a jelenetet. Bár híres nevet örököltem őseimtől, a velem egykorú fiatalok még csak nem is hallottak rólam. Az én hírnevem kizárólag a szenilitásban szenvedő tömegekre korlátozódott. Őt viszont jól ismerték a tinik.

7

Troy Summernek hívják, és ő kapta Rómeó szerepét a Wallingford Színház Rómeó és Júliájában, mégpedig azzal a különleges és kifejezett céllal, hogy a színház újabb támogatókat szerezzen magának. „Dobjuk fel egy kicsit Shakespeare-t!” – hangzott az igazgatótanács döntése. – „Vigyünk a régi darabba némi tömegpiaci ízt!” Ezért idecipeltek Kaliforniából egy tinibálványt. – Nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust – tiltakozott először az anyám. Troy ügynöke azonban, aki lelkesen egyengette ügyfele útját a világot jelentő deszkák felé, nagylelkűen beleegyezett az alacsonyabb gázsiba. Nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy Troy még egy majomketrecből sem volna képes színészkedéssel kiszabadulni. Sídzsekiben és napszemüveggel az orrán, Troy most is éppoly tökéletesen festett, mint mindig. Kegyesen üdvözölte őrjöngő híveit, majd sikerült bemenekülnie a színházba, hála a ragyás képű fickónak, aki kinyitotta neki az ajtót. A csillár kristályai ismét csilingelni kezdtek. A legkevésbé sem állt szándékomban elárulni Troynak, hogy tanúja voltam a hősimádat iménti megnyilvánulásának. Ha a srác egója akár egy leheletnyivel is növekedett volna, máris plusz csomagként hordhatta volna magával. Kisiettem hát az előcsarnokból, tisztán hallva még, amint a három Gúnya Banya egyetértésben felsóhajt. Troyt még ők is ellenállhatatlannak találták. Azon az estén, egy évvel ezelőtt, csaknem egy teljes órába telt, míg végre sikerült felkészülnöm az előadásra. Ez még az átlagosnál is lassúbb tempónak számított, s csupán egyre növekvő rosszullétemmel tudtam magyarázni. Már többször játszottam főszerepet, de pályafutásom évei alatt még sohasem fogott el a lámpaláz. Ám a Rómeó és Júlia premierje előtt elkapott: rohamokban tört rám a feszült idegesség, szédültem, hullámokban támadt az egyre növekvő pánik, ezért el akartam menekülni. A szívem vadul kalapált, a bőröm kipirosodott, és összegörnyedtem a hányingertől. Mire elérkezett az idő, hogy eljátsszam Júlia szerepét, egyszerűen használhatatlan voltam. Miért? Újra és újra feltettem magamnak ezt a kérdést. Ismerőseim készségesen ajánlgatták elméleteiket az idegkimerültségről és az önbizalomhiányról. Sohasem jutott volna eszembe, hogy maga Júlia volt az, akinél szánalmas állapotom kulcsa rejlett, így utólag persze könnyű bölcsnek lenni. Ám akkoriban nem fordítottam túlzott figyelmet Júliára. Én épp az ellentéte vagyok a módszeres színészeknek – azoknak, akik igyekeznek belebújni a megformálandó személy testébe és lelkébe. Vegyük például Bilit, aki Tybalt szerepét játszotta. Bili a hét minden napján, sőt minden órájában viselte jelmezét, még csak nem is fürdött, kizárólag vesepástétomon élt, és egyfolytában bújta az olasz reneszánszról szóló könyveket. Én ellenben megtanultam a szövegemet, és közben nem próbáltam a felszín mögé nézni, nem próbáltam elképzelni Júlia darabon kívüli életét. Számomra ő pusztán egy fülig szerelmes kislány volt, aki elkövette azt a baklövést, hogy öngyilkos lett. Ám, ahogyan arra később én is ráébredtem, ennél azért sokkal több volt benne. Miközben magamra húztam levendulakék és arany jelmezemet, a kezem remegni kezdett. Lelkes taps hangjai töltötték be a folyosót, majd a mesélő tiszta szavai következtek: „Két nagy család élt a szép Veronába, / Ez lesz a szín, utunk ide vezet…” szavalta erőltetett brit akcentussal. Ez volt Shakespeare szeretett tragédiájának első két sora. Lábujjhegyen odamentem az oldalfüggöny mögé, és leültem a számomra fenntartott székre. Arra a székre, ahonnan láthattam, pontosabban, kénytelen voltam nézni a színpad szélét, és hallottam a közönség visszajelzéseit. A pszichológusom utasításait követve ücsörögtem ott, hogy legyőzzem azt, amitől egyre inkább rettegtem. „Ahhoz, hogy egy félelmet legyőzhessünk, először is szembe kell néznünk vele” – magyarázta dr. Harmony a teljes szereplőgárdának néhány nappal az első előadás után. Amolyan közvetlen típus a

8

fickó. „Mint egy szerető, támogató család, együtt segítünk majd Miminek, hogy úrrá legyen a lámpalázán.” Tehát ott ültem a széken, előre-hátra ringattam magam, és megpróbáltam leküzdeni az egyre erősebben rám törő hányingert. Fernando, a sminkesem, ott lebzselt mellettem, egy műanyag tállal a kezében. Csak nyugi! – biztattam magam. Senki sem tudja meg, hogy majd szétvet az idegesség. Úgyis mindenki csak Troyt bámulja. Elakadt a lélegzetem, mire Fernando előreugrott, és az állam alá tartotta a tálat. Téves riasztás. Türelmetlenül elhessegettem szegényt, és igyekeztem tudomást sem venni a színésztársaim arcára kiülő aggodalomról. Elméletben a nézőközönség a legyőzendő préda, a színpad pedig a hódításomra váró vadászterület. A valóságban viszont úgy szégyelltem magam, mint egy vad láttán reszkető nőstény oroszlán, ahogy ott dülöngéltem elunhatta a székemen. Ez egyáltalán nem volt valami wallingfordos tőlem. Nagyokat nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. A Verona hercegét játszó színész épp a belépőjére készülődött. Kinyújtóztatta hosszú lábait, megköszörülte a torkát, azután megveregette a fejem. – Szegény kislány – suttogta. Való igaz. Szegény kislány. A tizenhét esztendős Mimi Wallingford, Adelaide Wallingford dédunokája reszketett, mint a nyárfalevél, remegett az idegességtől, és bárhol lett volna, csak ne ott. Azt kívánta, bárcsak egészen más lenne az élete. Vajon mindenkinek ez a szíve vágya? Talán nem. Lehet, hogy most azt gondolod, nem volt okom panaszra. Könnyen meglehet, hogy te magad gyakran álldogálsz a tükör előtt, közben pedig rivaldafényről és tapsviharról álmodozol. Szép álom, amíg a tiéd. Én azonban hároméves korom óta játszom Shakespeare drámáiban. Amint nem volt többé szükségem pelenkára, anyám azonnal a hátamra biggyesztett egy pár tündérszárnyat, és belökött a Szentivánéji álom előadásába. Valami erdei tündért játszottam, és anyám szerint egyszerűen bűbájos voltam. Így kezdődött a karrierem, s vele együtt a próbák és előadások végeláthatatlan sorozata, amely megfosztott attól, hogy normális gyermekkorom legyen. Nem járhattam rendes iskolába, nem voltak barátaim a szomszédban, nem jártam cserkészgyűlésekre, se hasonlókra. Mindig gondosan megtanultam a szövegemet, és megtettem minden tőlem telhetőt, de a színészkedés sosem volt az álmom. Miközben a végszavamra vártam, emlékeztettem magam, hogy a Rómeó és Júlia előadássorozata másnap véget ér. Azután már indulok is Los Angelesbe, hogy két teljes hónapot töltsek a nagynénémnél, Marynél, aki sebészorvos. A szikrázó napsütés és a strandtörülközők bizonyára enyhítenek majd az idegállapotomon, és lesz időm elgondolkodni a jövőmről. – Blööö – Troy Summer beleöklendezett a fülembe. Lehajolt, hogy megigazítsa a harisnyáját. – Utálom ezeket a cuccokat! – morgolódott. Benyúlt a tunikája alá, és ott is elrendezte a „csomagot”. Észrevette, hogy figyelem, és elvigyorodott. – Igazán igyekezhetnél, hogy a csókjelenetünk alatt ne legyen hányásszagú a leheleted – gúnyolódott. Azután peckesen felmasírozott a színpadra, a pökhendi tökfilkó, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy Rómeó az első jelenetben még bánatos és fülig szerelmes. Troy azonban egyiknek sem tűnt, amint két karját a feje fölé emelte, és leintegetett az első sorokban ülőknek. Hisztérikus sikolyok rázták meg a házat. Újra elfogott a hányinger, és Fernando készségesen az állam alá tartotta a tálat. – Jól vagyok – hazudtam, és félretoltam a kezét. Megpróbálkoztam dr. Harmony összpontosító technikájával, és kizárólag az om ja szavakra koncentráltam. Fernando előhúzott egy púderpamacsot, és megtörölgette vele a felső ajkamat. – Fényes – súgta. Elővett egy ajakkontúrozót is, és matatni kezdett rajtam. – Ne nyalogasd a szádat! Az őrületbe kergeted szegény Fernandót.

9

– Olyan az íze, mint az avas margarinnak – panaszkodtam. Suttogva beszéltünk. – És akkor mi van? Ez a szépség ára. Júliának gyönyörűnek kell lennie. A gyönyörű nőknek szép, telt ajkuk van. A te ajkad ma este vékony és kókadt, mint a spagetti. A színpadon Troy hangja zengett: „Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz…” Sikítás, visítás, nevetés. Ott maradtam a széken, és igyekeztem szembenézni a félelmemmel. Körülbelül a trilliomodik alkalommal próbáltam megérteni, miért is történik velem mindez. Miután egész életemet színésznőként éltem, ugyan miért rémít meg most a színpad? A dajkát és Lady Capuletet játszó színésznők elfoglalták a helyüket, és ideges pillantásokat vetettek felém. Elérkezett az idő. Összeszorítottam a fogam. A reflektorok fénye elhalványodott, miközben a díszletezők felrohantak, hogy átrendezzék a színpadot a Capulet-ház belsejévé. Feljött a fény, a dajka és Lady Capulet a színre lépett. – Hol a leányom, dajka? Hívd be őt! Fernando félreállt, és keresztet vetett a mellén. Én mély lélegzetet vettem, felálltam, és lesimítottam hosszú ruhámat. Tettem egy lépést előre, papucsos lábamat előrecsúsztattam a szakadék széléhez. – Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van? – szólított a dajka. Még egy lépés, azután egy másik. Bal láb, jobb láb. Már tisztán láttam a nézőtér szélét. Az ülések felnyögtek, amint a nézők megmoccantak. Köhintések törték meg a csendet. Várták a gyönyörű, telt ajkú Júliát. A tragikus, szerelmes Júliát. A fóbiás, émelygő Júliát. – Hé, Júlia! – kiáltott fel a dajka. Ez volt a végszavam. Kiléptem a reflektorfénybe. A dajka rám nézett, és felvonta ősz szemöldökét. Én következtem. Kinyitottam hát festett ajkaimat, ám mégsem szavak törtek elő rajtuk. Hanem hányás, amely végigömlött a ruhámon, és tócsában gyűlt össze a lábaim előtt.

10

2. fejezet „Mi is a név?” ELŐADÁSOK UTÁN A NŐI ÖLTÖZŐBEN mindig teljes zűrzavar uralkodik, akkora a tömeg, hogy csak csontos könyököm segítségével sikerül odaférkőznöm az asztalomhoz. Azon az estén azonban magányosan álldogáltam a tükör előtt, s egy láthatatlan veszélyzóna ölelt körül, amelybe senki sem merte betenni a lábát. A nők lábujjhegyen osontak el mellettem, mintha a legparányibb zavartól kitörnék, mint egy hányásokádó vulkán. A tekintetek szinte lyukat fúrtak a hátamba. Senki sem említette, hogy elhánytam magam a színpadon, és ezért hálás voltam. Igyekeztem higgadtnak mutatkozni, mialatt egy kendővel letöröltem arcomról Fernando sminkjét. Puszta szemfényvesztés volt természetesen. A könnyek türelmetlenül várták, hogy a magány első pillanatában szabad folyást engedjek nekik. Cipősarkak kopogása hallatszott a folyosó végéről. A helyiség elcsendesedett, amint a léptek közelebb értek, egyre hangosabban, egyre szaporábban, akár egy bombázógép motorja felszállás előtt. Harag és csalódás volt minden egyes koppanásban. Némi szégyennel keveredve. – Mindenki kifelé! – jelentette ki anyám, amint belépett. Mind menekültek: ifjú és vén, újonc és tapasztalt egyaránt. Felkaptak cipőt, kabátot, és elhagyták az öltözőt a robbanás előtt. – Sajnálom – motyogtam. Tényleg így éreztem. Bemocskoltam a család hírnevét. Ám azért is sajnáltam a történteket, mert a nyilvános megaláztatás igen előkelő helyen szerepelt nálam a nem kívánt tapasztalatok listáján. Főként, ha az a bizonyos tapasztalat visszataszító öklendezéssel és/vagy okádással járt együtt. Anyám megpaskolta a karomat. – Hála az égnek! Mihez kezdtünk volna Doris nélkül? A Doris nevű színésznő, aki a dajkát játszotta, mesterien ért a rögtönzéshez. A következőképp oldotta meg a helyzetet. Odalépett, és egy olyan sort vágott ki, amelyet Shakespeare sohasem írt le: – Ugyan, mi lelt hát, báránykám? – kérdezte, és azonnal leoldotta derekáról a kötényt, hogy megtörölgesse a számat. – Mi lelt, madárkám? – turbékolta tovább, majd megragadta a karomat, nehogy kirohanjak a színről. – A nagy felfordulás tán felzaklatta kisasszonyom gyomrát? Doris a földre ejtette a kötényét, és lába egyetlen, laza mozdulatával feltörölte a tócsát. Azoknak a nézőknek, akik pusztán azért jelentek meg a színházban, hogy élőben láthassák Troy Summert, sejtelmük sem volt róla, hogy a hányásjelenet nem tartozik a darabhoz. Fernando később ellátott szájvízzel, az öltöztető pedig elvitte a kosztümömet a mosodába, és egy másikat hozott helyette. A darab folytatódott, és végül sikerült fegyelmeznem magam, még akkor is, amikor Troy a végletekig húzta a haldokló jelenetét. Mi lesz már? Idd meg már azt a mérget! Ott álltam hát, láthatatlan veszélyzónám kellős közepén. Haza akartam menni és ágyba bújni. Meg akartam inni Júlia altatóját, és örökre elaludni. Anyám felkapott egy törülközőt az öltözőasztalról, és letörölt egy ülőkét, mielőtt helyet foglalt volna rajta. Türkizszínű szoknyáját hosszú lábai alá tűrte. – Azt mondjuk majd, hogy ételmérgezés történt – határozta el. – Az évnek ebben a szakában nem ajánlatos kagylót enni. Azt mondjuk majd mindenkinek, hogy romlott kagylót ettél. A kendővel végigsimítottam szemhéjamon, és letöröltem a szempillafesték összecsomósodott maradványait. Talán a kagyló nem is rossz ötlet. Nem lelkesedtem a

11

gondolatért, hogy valódi állapotomat nyilvánosságra hozzam. Holnap este vége lesz, a függöny lehullik, én pedig szabadságra mehetek Los Angelesbe. Vár rám a frissen facsart narancslé és a ragyogó napsütés, miközben New York lakosai a havat lapátolhatják a tornácaikról. – Reginald Dwill hívott ma délután – jelentette be anyám. Letettem a kendőt, és az asztalnak dőltem, támaszt keresve a hírek ellen, amelyek egészen biztosan rosszak lesznek. – Felkeltette az érdeklődését az előadás sikere. El akarja készíteni a darab DVDváltozatát. Hát nem izgalmas? Gondolom, mondanom sem kell, milyen nagy presztízst jelentene, ha ő rendezne téged. Még ma este találkozunk Troy ügynökével, neked pedig bizonyítanod kell Reginald előtt, hogy tökéletesen tudsz uralkodni magadon. – Anyám arcára merevedett a mosoly, míg várta lelkes válaszom. – De hát Los Angelesbe utazom, vagy elfelejtetted? Azt mondtad, Mary néninél maradhatok egy ideig. Már be is csomagoltam mindent. – Ezt még Reginald hívása előtt mondtam. A színház jövője elsőbbséget élvez, ahogyan a te pályafutásod is. A pályafutásom. Szerinted meddig tart egy átlagos pályafutás? A dédanyám nyolcvankét éves volt, amikor meghalt, épp előadás után. A kedvenc Lady Machbeth-jelmezében temették el, hogy következő életében is folytathassa pályafutását. Ez nem normális, vagy igen? Igazán örvendek, hogy a dédanyám imádta a hivatását, de nem változtatnak az emberek karriert legalább egyszer az életük során? Valamiképp meg kellett győznöm anyámat, hogy tizennégy év szünet nélküli színpadi szereplés (hároméves korom óta) máris meglehetősen hosszú pályafutásnak számít, és semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy ennyi idő után az ember váltani szeretne. Többnyire a saját életemben is színésznek érzem magam. Olyan utat kell járnom, amelyet a családom választott számomra, mondanom kell a szövegemet, és követnem kell az utasításokat. Azt az utat azonban, amelyet én akartam követni, és amelyet magamnak szerettem volna kitalálni, még nem kövezték ki. Egyelőre vártam az építési engedélyre. Elfordultam az öltözőtükörtől. – Mégis hogyan legyek képes leforgatni egy DVD-felvételt ilyen állapotban? Hiszen egyre rosszabbodik a helyzet! – Uralkodnod kell az idegeiden! – De nem vagyok rá képes! – De képes vagy rá! – Anyám lesimította a szoknyáját. – Melegen ajánlom, hogy képes legyél. Épp most készülök visszafizetni néhány jelentős adósságunkat, Reginald DVDfelvétele pedig újabb befektetőket vonz majd. Nem tudok mindent egymagam csinálni. Helyben voltunk, ha esetleg nem figyeltél volna fel rá, a jó öreg Bűntudatnál. Tulajdonképpen legalább annyira sajnáltam anyámat, mint saját magamat. Régen ő is színésznő volt, s az sem maradt titokban, hogy a karrierje miatt ment hozzá apámhoz, hogy a házasság révén ő is Wallingford legyen. Ám a hírnév nem feltétlenül jár együtt gazdagsággal, a mi családunk bevétele pedig csaknem kizárólag a Wallingford Színházból származott. Amikor apám meghalt, az üzletvezetés anyám nyakába szakadt, s a munka mennyisége arra kényszerítette, hogy feladja azt, amit imádott. A színpadi csillag és a rátermett üzletasszony közötti metamorfózis kemény volt. Anyám biztosan megverne a „stresszbírás” kategóriájában. S miközben a színház jövője miatt aggódott, aggódott az én jövőm miatt is, megvalósítatlan vágyait az én karrieremre összpontosította. – Nagyobb nyilvánosságra van szükséged. New Yorkon túl is el kell érned a közönséget. Ez a DVD temérdek ajtót megnyithat előtted. – Tökéletesen manikűrözött két kezét összefonta az ölében, miközben én a szájfényt takarítottam le az ajkaimról.

12

– Mimi, drágaságom, ma este vacsorázni megyek Reginaiddal, de te menj egyenesen haza, és aludd ki magad! Holnap este különleges vendégek ülnek majd a közönség sorai közt, úgyhogy a lehető legjobb formádat kell hoznod! – Különleges vendégek? – Igen, drágám. Meghívtam a Színművészeti Akadémia felvételi bizottságának tagjait az előadásra. A Színművészeti Akadémia – az alma mater, ahol anyám és apám tanulta a mesterséget, a New York-i színészképzés fellegvára. – Ez a jelentkezési procedúra utolsó lépése – közölte anyám. –Jelentkezés? Én nem töltöttem ki semmiféle jelentkezési lapot. – De én kitöltöttem helyetted. És felhívtam dr. Harmonyt. Holnap reggeli után azonnal idejön, hogy foglalkozzon veled egy kicsit. Segíteni fog, hogy az esti előadáson tökéletesen nyugodt és koncentrált legyél. – Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. – Muszáj a legjobbat kihozni magadból, Mimi! Lehet, hogy a holnapi lesz életed legfontosabb estéje. Épp a Színművészeti Akadémiára van szükséged ahhoz, hogy kibontakoztathasd a tehetséged. És azt is hiszem, hogy az intenzív tanulás segít majd legyőzni a… – itt elhallgatott. Képtelen volt kiejteni száján a lámpaláz szót, mintha csak egy szexuális úton terjedő kórságot szedtem volna össze valahol. Mintha. Tizenhét esztendős múltam, és még csak randizni sem voltam soha. Zéró randi = Szüzesség. Már hosszú ideje törtem a fejem az egyetemen. Ez volt ez egyik oka, hogy megszerveztem a Los Angeles-i utat. Megérkezett a felvételi értesítő a Los Angeles-i Egyetemről, és a nagynénémmel azt terveztük, hogy körbejárjuk az egyetemvárost. Bevallom, ezt titokban tartottam anyám előtt, de hát nem hagyott nekem más választást. Amikor az elmúlt év őszén megérkeztek a felvételi tájékoztatók, az összeset azon nyomban a szemétbe hajította. Én azonban kihalásztam őket, és titokban nézegettem a boldog diákcsoportokat ábrázoló fotókat. Egész életemben magántanárok okítottak, általában két próba között. Pedig arra vágytam, hogy én is hátizsákot hordhassak, és büfében ebédelhessek, és kollégiumban alhassak egy morzsányi smink vagy reflektorfény nélkül. Az egyetem esély lehetne a menekülésre. Hogy autót vezethessek. Hogy barátokat szerezzek. Fiúkkal találkozzam. – Apáddal egyszerűen imádtuk a Színművészeti Akadémiát – mondta anyám. – Talán sikerül latba vetnem a befolyásomat, hogy mindig rád osszák az iskolai előadások főszerepét. És lakhatsz idehaza, épp mint én diákkoromban. Szent Habakukk! Mintha egy sötéten örvénylő, feneketlen mélység nyílt volna meg a lábam előtt. – Miről beszélsz? – kérdeztem, és vettem egy mély lélegzetet. – Anya, én másféle egyetemre… Anyámnak könnybe lábadt a szeme. Őszinte könnyek voltak vajon? Ne feledd, valaha ő is színésznő volt! – Én csak a legjobbat akarom neked, kicsikém. Amikor én már nem leszek, meg kell állnod a saját lábadon, ahogyan nekem is meg kellett, miután édesapád meghalt. – De anya, én még mindig az orvosit fontolgatom. – Ne kezdd újra! – Felhúzta a szemöldökét. – Még balesetkor sem mersz odanézni. Túl érzékeny vagy. Felejtsd már el ezt az egészet! Csak képzelgés, hogy valaha is orvos leszel! Fogadd el végre istenadta tehetségedet! Született művész vagy! Nem teheted meg, hogy tudomást sem veszel a színpad hívásáról, ahogy Shakespeare sem tudott hátat fordítani az írásnak. –Felállt és arcon csókolt. – A sofőr már vár. Menj egyenesen haza! – És a repülőjegyem Los Angelesbe? – Már visszamondtam. – Sarkon fordult és távozott, ugyancsak meglepve az ajtó mögött hallgatózó nők csoportját. – Hölgyeim – mondta feszült mosollyal az arcán.

13

Középen szétváltak, mint ahogy Fernando húzza meg a választékot fésűjével. Miközben én a könnyeimet igyekeztem visszafojtani, és eltávolítani arcomról a smink maradványait, Veronica Wallingford cipősarkainak koppanásai lassan a távolba vesztek. Három bomba robbant egyszerre: a DVD, az Akadémia és a Los Angeles-i út. Bocsánat, amiért ennyire agyonnyúzom ezt a hasonlatot, de tényleg a harctéri idegsokk a legmegfelelőbb kifejezés arra, ahogyan abban a pillanatban éreztem magam. A színpadi kellékesek épp az esti kocsmázást tervezgették, amint elsétáltak az öltöző előtt. Leültem, hogy bekössem a cipőm, amikor legnagyobb döbbenetemre Troy Summer sétált be az ajtón. – Láttad valahol Clarissát? Megráztam a fejem. Clarissa a helyettesítő színészem volt, és Troy e heti barátnője. – Azt mondtam neki, hogy itt találkozzunk. – Letelepedett az egyik székre. – Hála az égnek, mindjárt vége lesz. Teljesen beteg vagyok Shakespeare-től. Egyetlen szavát sem értem. Méghogy ő beteg Shakespeare-től?! Én Shakespeare-ből éltem. Shakespeare-t álmodtam. Ettem-ittam, sőt ki is pisiltem a csávót. Shakespeare bizonyára zseni volt, de hallottál már arról, hogy túlzás? Ha elmenekülhetnék valahová, ahol soha egyetlen Shakespeare-mondatot sem hallanék többé, madarat lehetne fogatni velem. – Csak azért vágtam bele, mert az ügynököm szerint Rómeó tökéletes szerep egy szexszimbólumnak – mondta Troy. Micsoda ego! Különben is, minek áll még szóba velem? Úgy tettem, mintha a cipőm lenne a legérdekesebb dolog a világon. Részemről megtettem minden tőlem telhetőt, hogy messze elkerüljem Troyt, méghozzá a legelső színpadi csók óta. Azt a csókot napi szinten átélhettem, mint valami rossz szájízt, amit folyton felböfög az ember. A következőképpen történt. A próbák legelső napján Troy lazán besétált a színházterembe, napszemüvege akkor is ott díszelgett napbarnított arcán, és én nem tudtam levenni róla a szemem. Vagy bárki más a szereplők közül. Troy tökéletesen tisztában volt a hatással, sőt mintha bámulatunk és vonzódásunk kisugárzásából táplálkozott volna. Közben pedig mindenkit elvarázsolt videóklipbe illő mozdulataival. Nekem szentelt a legtöbb figyelmet az összes lány közül. Megkínált az ásványvizéből, és megosztotta velem a müzliszeleteit. Még azt is megkérdezte a rendezőtől, vajon mi ketten tarthatnánk-e külön próbákat, hogy tökéletesre csiszoljuk a párbeszédeket. Én nem bántam. Egy cseppet sem. Teljesen beleestem. Töredelmesen bevallom. Gyakran kaptam magam azon, amint a farmernadrágját bámulom, amely viseltes, bársonyos puhaságával második bőrként mozgott a combján. Még a legfagyosabb téli napokon is rövid ujjú pólót viselt, a szörfös lógók lazán terültek el széles mellkasán. Kifejezetten tetszett nekem a karját borító vörösesszőke szőr, meg az, hogy hosszú, világos szempilláit csak egészen közelről lehetett észrevenni. Hamarjában megvettem mind a három CD-jét, és egyet abból a kábeltévés vígjátékból is, amely Troy-túra címmel elindította a karrierjét. Végül eljött a csókjelenet, és én egész éjjel nem aludtam előtte. Szorgalmasan gyakoroltam a fürdőszobatükrön, s úgy határoztam, jobb lesz becsukni a szemem, nehogy véletlenül bandzsítani kezdjek csók közben. Miközben a teljes szereplőgárda minket figyelt, Troy Summer áthajolt a díszleterkély korlátján, és ajkát szorosan az enyémre tapasztotta. Egyáltalán nem éreztem hidegnek, mint a tükröt. Moccanni sem mertem. Nem tudtam, mit tegyek. Azt fontolgattam, vajon nyissam-e ki a számat, vagy kezdjem csak ide-oda forgatni a fejem, mint a régi filmekben szokták. Amikor Troy végül visszahúzódott, kinyitottam a szemem, s láttam, hogy mosolyog. Vagyis vigyorgott. Tudta. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez volt életem első csókja.

14

– Ezen még dolgoznod kell egy kicsit – súgta a fülembe. –Szívesen adnék néhány leckét. – Tökéletes volt – kiáltotta ugyanakkor a rendező. – Tökéletes, szűzies csók. Szerettem volna ott helyben meghalni, ám a halál sosem az alkalmas pillanatban érkezik. Az arcom bíborvörösre váltott, és közöltem a rendezővel, hogy a mosdóba kell mennem. Troy később hozzám csapódott, és megkérdezte, szeretnék-e bekapni valami vacsorát vagy esetleg… valami mást. Amikor a saját generációd szívdöglesztő tinibálványa felajánlja, hogy csókleckéket ad neked, kétféle módon válaszolhatsz rá: vagy ujjongani kezdesz a boldogságtól, vagy a föld alá süllyedsz a megaláztatástól. – Kösz, de inkább nem – vágtam rá, összekaparva maradék büszkeségem, azután elrohantam. Troy aznap este Dominique-t, a rendezőasszisztenst vitte el vacsorázni. A következő héten Lauren, az ügyelő fészkelt ölelő karjai közt a próbák szüneteiben. Úgy tűnt, helyes döntés volt, hogy visszautasítottam a leckéket. Én is csak egy újabb trófea lettem volna. Ezért igyekeztem tudomást sem venni róla, kivéve, amikor együtt voltunk a színpadon. Továbbra is szerelmes szavakat kellett suttognunk egymásnak, és meg kellett csókolnunk egymást, bár igyekeztem minél rövidebben és összezárt ajkakkal csókolózni. Ám aznap éjjel, egy évvel ezelőtt, Troy és én kettesben maradtunk az öltözőben. Más lányok bizonyára szíves örömest lettek volna a helyemben, én azonban másra sem bírtam gondolni, csak a menekülésre. Hát nem hoztam végérvényesen a tudomására, hogy nem vágyom csatlakozni a rajongótáborához? Nem szándékoztam csókleckéket venni a földgolyóbis legbeképzeltebb tökfejétől. Mintha ő tenne nekem szívességet. Különben is, mire fel tartotta magát akkora szakértőnek? A gyakorlástól nem lesz mindig minden tökéletes. Amennyit én tapasztaltam belőle, a csókok terén akár abszolút kontár is lehetett volna. – A Rómeó és Júlia tényleg bugyuta kis sztori, ha jobban belegondolunk – mondta. – Csak egy pancser mérgezné meg magát egy olyan csaj miatt, akit alig néhány napja ismer. Rómeó tuti retardált lehetett. Ezért választottak ki téged erre a szerepre. Troy szórakozottan játszadozott egy rúzzsal. – Valami DVD-felvételt emlegetnek. – Hallottam róla. – A szavaim nyersen, barátságtalanul hangzottak. – És mi lesz a lámpalázaddal? Ma este sikerült alaposan összerókáznod magad. Kösz, hogy emlékeztetsz rá. Büszkeségem, bár már alig pislákolt, tartogatott még magában néhány szikrát. – Azért rókáztam, mert romlott kagylót ettem. – Aha, persze. – Troy laza kézmozdulattal félresöpört egy rakoncátlan aranyfürtöt a homlokából. – Senki sem fogja bevenni ezt a maszlagot. Lerántottam a kabátomat a fogasról. – Nem érdekel. – Holnap este a függöny után már itt sem vagyok. Videóklipet forgatok a Szűzszigeteken. – Lehetséges, hogy túlérzékeny vagyok, de biztosra veszem, hogy Troy egy pillanatig tétovázott a szűz szó előtt. – Szeretnéd hallani a legújabb számomat? – Észrevette a tükröt, és közelebb lépett, hogy szemrevételezze a fogait. – Nem igazán. – Lassan begomboltam a kabátomat. – Kíváncsi vagyok a véleményedre. – Minden bizonnyal ő is Veronica Wallingford Hallgatásképző Akadémiáján végzett, mert nyomban megköszörülte a torkát, és ujjaival a ritmust dobolva énekelni kezdett: – „Kislány, miattad teszem, Kislány, miattad vetem, A szerelem magjait, A szerelem magjait. Kislány, hozzád igyekszek, Kislány hozzád evezek, A szerelem tengerén, A szerelem tengerén.”

15

Tátva maradt a szám, amint Troy a dal ütemére rángatta vállait, és határozottan rám mutatott, valahányszor eldalolta: „Kislány”. Mekkora zagyvaság! Egek, és ezzel még nem volt vége. – „Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány!”- Abbahagyta a rángatózást, és rám bámult. – Szerinted? Légy őszinte! – Hát… elég bugyuta. – Totál baromság! – Hosszú ujjaival sűrű hajába túrt. – Valami gyengeelméjű írta. Hiába győzködöm a producereimet, hogy engedjék felvenni a saját dalaimat, minden hiába. Azt mondják, az én zeném túl „alternatív”. Teljesen alábecsülik azokat a lányokat, akik a CD-imet veszik. A zenének nem muszáj mindig olyannak lennie, mint egy habos torta, nem igaz? Ekkor belépett Clarissa. – Hé, Bébi! – nyafogta, és két karját szorosan Troy dereka köré fonta. Azután gonoszkodó pillantást lövellt az én irányomba. – Hallom, mész a Színművészeti Akadémiára. – Gyorsan terjednek a hírek. – Még semmi sem biztos. – A kesztyűmmel matattam, aztán elejtettem. – De persze, hogy biztos. Hiszen Wallingford vagy. – Úgy ejtette ki a nevem, mintha azt a valamit akarná leírni, amit épp felköhögött. – Még semmi sem dőlt el. Nem biztos, hogy oda akarok járni. – Felhúztam a kesztyűmet. – Hogyhogy nem akarsz odajárni? Megbuggyantál? Én ölni tudnék, hogy bekerülhessek az Akadémiára. – Clarissa egy lépést tett felém, szemében az irigység lángja égett. – De nekem nincsenek kapcsolataim. Nekem csak tehetségem van. És ezzel, azt hiszem, el is van szúrva a dolog. A könnyek, amelyek eddig türelmesen várakoztak, most előtörtek a szemem sarkából, ahogy Clarissa szavainak igazsága a szívembe hasított. – Hé, te teljesen kibuktál – szólalt meg Troy, miközben én igyekeztem visszafojtani a hangos bömbölést. – El kéne tűnnöd New Yorkból egy kis időre. A stábból néhányan velem tartanak a szigetekre. Statiszták lesznek. – Ezt meg minek meséli? Fejembe húztam a sapkámat. – Nem akarsz te is velünk jönni? Te lehetnél a Négyes Számú Bikinis Lány. Ránéztem Troyra, az aranyló, gyönyörű, bálványozott Troyra, és cseppet sem tetszett, amit magam előtt láttam. Sajnált. Ugyanolyan szánalommal nézett rám, mint én a szomszéd macskájára, amikor kaki ragadt a hátsó lábára. – Kösz, de inkább nem. Felkaptam a hátizsákomat, és kimentem az öltözőből. Még mindig tülekedő tömeg gyülekezett a művészbejáró előtt, ezért gyorsan kisiettem a folyosón át az előcsarnokba. Nézőknek és dolgozóknak színét sem lehetett már látni. A sofőröm az üvegajtó előtt várakozott. Én, mint a Négyes Számú Bikinis Lány, Troy Summer legújabb videóklipjében. Anyám biztos szörnyethalna. A nyilvánosság az biztos meglenne, csak nem az a fajta, amire ő vágyik. Egy pillanatig még el is játszottam a gondolattal. Fellázadhatnék. Szinte már éreztem a lágy homokot a lábujjaim között, és a farpofáimat simogató nap sugarait. Éreztem a kókusztej ízét a számban, miközben a dal refrénje lüktetett a fülemben: „Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány!” Ám akkor azt tettem, ami gyakorta szokásom volt, mielőtt kiléptem volna a Wallingford Színház ajtaján. Megfordultam, és felnéztem a dédanyámat ábrázoló portréra. Adelaide viszonozta a pillantásom, zöld szeme és sértődött arckifejezése egy csapásra kijózanított. Szinte hallani véltem a szavait: „Lázadáson töröd a fejed? Mondd csak, Mimi kedves, mihez kezdenél, ha hátat fordítanál a színpadnak? Mi más tehetséged van a színjátszáson kívül?”

16

Erre nem tudtam mit felelni. „Fogalmad sincs róla, milyen kegyetlen a világ. Én viszont jól tudom, hiszen egyetlen fillér nélkül érkeztem ebbe az országba. Én emeltem ki a Wallingford nevet a gyárak és a munkásnegyedek sarából, és én vittem a rivalda fényébe, hogy mindenki megcsodálhassa.” – Tudom – mormoltam halkan. „Bizony én tettem mindezt, és nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy az egyetlen dédunokám meggyalázza a Wallingford nevet azzal, hogy a csupasz fenekét illegeti egy videófelvételen. „ Valószínűleg egész éjjel folytatta volna, ha hagyom. Én azonban Adelaide örökségének súlyos terhével a vállamon, kiléptem az előcsarnokból. A lázadás alig pislákoló lángjai kihunytak. Ugyan mire is gondoltam? Még bikinim se volt.

17

31. fejezet „…rosszkedvünk telét…” SZAKADT A HÓ. A limó ablaktörlői ütemesen nyikorogtak, s erről Troy borzalmas dala jutott az eszembe. Dühös voltam magamra, amiért Clarissa és Troy előtt sírtam. Semmi közük a boldogtalanságomhoz. Valószínűleg jót röhögtek rajtam – úton Troy egyik bulija felé –, kinevették a lányt, akinek megvan mindene, mégsem tud mit kezdeni vele. A sűrű hópelyhek homokkő házunkat mézeskalács házikóvá változtatták. Köszönetet mondtam a sofőrnek, majd óvatosan kiléptem a jeges járdára. Larry, a szomszédunk is épp akkor ért haza. A férfi nyakában lógó hatalmas ezüstkereszt vadul kilengett, ahogy igyekezett megtartani magát a csúszós jégen. – Hello, Mimi! – üdvözölt, és esernyőjét a fejem fölé tartotta. Húsos karját is felajánlotta. – Jól ment az előadás? – Kidobtam a taccsot a színpadon. Nevetett. Azt hitte, vicceltem. – Tényleg. Kihánytam a vacsorámat ott mindenki előtt. – Boldogságos Szent Ferenc! – szörnyülködött, és a fejét csóválta. Azután kedvesen megveregette a hátamat. – Nézd a jó oldalát! Ezt az előadást senki sem fogja egyhamar elfelejteni. Összeszedtem a postát, majd felballagtam a második emeletre. Néma csend és barátságtalan hideg fogadott a lakásban. Az enyhe citromillat azt jelezte, hogy a nap folyamán itt járt a takarítónő. Anyámmal nem sok időt töltöttünk itthon, így a lakásból hiányzott saját szagunk. Nem tartottunk sem állatokat, sem növényeket, hacsak nem számítjuk azt a szerencsétlen kaktuszt, amely nem volt hajlandó elpusztulni. A lakás olyan élettelen volt, akár egy sírbolt. Bezártam az ajtót, feltekertem a fűtést, és ledobtam a postát, a kesztyűmet és a hátizsákomat a konyhaasztalra. Hangosan korogni kezdett a gyomrom, amint kinyitottam a hűtőt. Házhoz szállíttattuk az ennivalót – egy asszony egy hétre előre megfőzött nekünk mindent, és takaros papírdobozokba csomagolta a fogásokat. Anyám ragaszkodott a kalória- és zsírszegény étrendhez, s ez volt az oka annak, hogy apám oly sok időt töltött el a sarki étkezdében. A sűrű szaftban úszó megannyi kolbász és krumplipüré bizonyára nagyban hozzájárult későbbi szívbajához. Előhalásztam egy Paradicsomos piláf feliratú dobozt, és bedobtam a mikroba. Az este totális katasztrófának bizonyult. A Rómeó és Júlia korábbi előadásai alkalmával még sikerült a lámpalázamat a színfalak mögött hagynom. Való igaz, hogy az én Júliám talán kissé feszültebbnek, riadt szeműbbnek tűnt, mint a legtöbb Júlia, de más baj nem volt. Ám aznap este megtörtént, amitől rettegtem. Mit hoz vajon a következő előadás? Netán hasmenést? Miközben a mikró zümmögött, lehúztam fejemről a sapkát, és motyogni kezdtem magamban. Teljesen normális megnyilvánulás, ha épp nincs kihez szólni. A magányos motyogás kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy olyasmit is kimondjunk, amit nem merünk azok előtt, akik az őrületbe kergetnek. Kioktattam Clarissát, hogy nincs joga ítélkezni felettem. Troy fejéhez vágtam, hogy egy tuskó, amiért elhitette velem, hogy valójában „tetszik” nekem. Figyelmeztettem anyámat, hogy ne irányítsa tovább az életemet. Apámnak megmondtam, hogy sohasem fogok megbocsátani neki, amiért olyan fiatalon meghalt, és ránk hagyta ezt az ocsmány színházat. William Shakespeare-t pedig felvilágosítottam, hogy a Rómeó és Júlia totál csőd, mert a végén mindenki meghal, és senki sem kapja meg, amit akar. Egyébként is, miféle befejezés az ilyen? Én biztosan totál másképp írnám meg.

18

Letelepedtem a konyhaasztalhoz, és haraptam néhányat a piláfból. A közepe hideg volt, de nem érdekelt. Amikor szinte darabokra hullik az ember, már az étel sem nyújt semmi élvezetet. Egy barna, párnázott boríték kandikált ki a többi közül. Nekem címezték, a feladónál pedig a Los Angeles-i Családi Klinika szerepelt. A nagynéném klinikája. Akkoriban anyám ki nem állhatta Mary nénit. Csúnyán összevesztek apám halála után. Anyám felkutatta a lakást, és a szemétbe dobta az összes fotót, amelyen Mary rajta volt. Egyszer rábukkantam egy rég elfelejtett fényképre egy nagy halom páratlan mandzsettagomb alatt. Azután készülhetett, hogy Mary befejezte az orvosi egyetemet, és kiutazott Afrikába. A képen fehér köpenyt viselt, a nyakában sztetoszkóp lógott, és fekete bőrű gyerekek vették körül. Egy nap anyám felfigyelt rá a szobámban. – Az ég szerelmére, ezt meg minek őrizgeted? Hosszú órákat töltöttem el a fotó előtt, azon törtem a fejem, vajon milyen érzés lehet egy olyan országban élni, ahol az embereknek olyan kevés jutott. – Miért nem találkozunk soha Mary nénivel? – Mert önző. Cserbenhagyta apádat. – De segít a szegényeknek. – Épp elég nyomorult tengődik New Yorkban is. Miért nem itt lett orvos? Szükségünk lett volna rá a színházban, amikor apád beteg lett. Végtére ő is Wallingford! Az egymást követő szívinfarktusok ellenére apám továbbra sem adta fel a Wallingford Színház igazgatói posztját. Anyám meggyőződése szerint végül a munka miatti stressz ölte meg. Mindenfelé azt híresztelte, hogy ha akkor Mary közbelép, apám még ma is élne. Valójában egy vérrög okozta apám halálát, amely a sok fánkból, rántott halból és zsíros kolbászból képződött. Jó öreg apám azonban nem csupán gyorsétkezde-függőségét rejtegette előlünk. Kiderült ugyanis, hogy nyakig ülünk az adósságban. Egyik kölcsönt vette fel a másik után, hogy talpon tudja tartani a színházat, s eközben mi drága ruhákban parádéztunk, és mesés partikat tartottunk. Senki sem sejtette, hogy a csőd szélén állunk, még anyám sem. Apa temetése után Mary Új-Zélandra költözött két évre, majd onnan Costa Pucába. Rendszeresen telefonált, érdeklődött, hogy s mint vagyok, kikérdezett az előadásokról, a színházról, még Anyáról is. Azt mesélte, hogy az amerikai orvosok bárhol a világon találnak maguknak munkát. Bárhol! Ez izgalmasan hangzott. Elkezdtem ábrándozni. Elképzeltem magam fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakamban. Néhány éve, amikor Mary végül Los Angelesben telepedett le, és megnyitotta saját klinikáját, ráébredtem, hogy végtelen lehetőségek állnak előttem. Félretoltam a piláfot, és felnyitottam a barna borítékot. Előhúztam a levelet, és egy kicsiny, papírba csomagolt valami hullott ki belőle. A papírban egy vékony ezüstlánc rejlett, amelyen egy apró, ezüstös porral teli üvegcse függött. Elolvastam a levelet. Édes Mimi! Egész éjjel a régi pszichológia tankönyveim közt keresgéltem, annyira megijesztett a legutóbbi e-mailed. Megpróbáltam keresni valami megoldást, ami talán segíthetne feloldani a lámpalázadat. Bár egyetértek dr. Harmonyval az összpontosító terápiával kapcsolatban, nekem mégis úgy tűnik, mintha egyre rosszabb lenne a helyzet. Szerintem elsősorban egy kis levegőváltozásra van szükséged. Alig várom már, hogy találkozzunk a jövő héten. Ne felejtsd otthon a fürdőruhádat! Szeretettel, Mary néni Ui. Miközben a régi dobozaim közt kutakodtam, ráakadtam erre a nyakláncra. Stratford-upon-Avonben vásároltam egy régiségboltban, még az egyetemi éveim előtt. A tulajdonos váltig állította, hogy valódi ritkaság, de gyanítom, hogy csak egyszerű

19

turistaszuvenírről van szó. Az ötlet viszont egész leleményes. Talán szerencsét hoz neked a fellépések utolsó néhány napján. Nem árthat, ha kipróbálod. Egy kis kártya volt a levél hátuljára tűzve. A következő sorok álltak rajta: SHAKESPEARE AMULETT 1890-ben Mr. Burtrand kereskedő, William Shakespeare íróeszközeinek megszállott gyűjtője úgy határozott, hogy árverésre bocsátja teljes gyűjteményét. Sajnálatos módon az aukciót megelőző éjjelen tűz ütött ki a házban, és mindent elpusztított. Mr. Burtrand, aki eszes kereskedő volt, összeszedte a tűz martalékává vált eszközök hamvait, és pici üvegekbe töltötte. Azt állította, hogy az üvegcsékben az a zseniális alkotóerő rejlik, amely Shakespeare kezéből kedvenc írótollaiba származott át. Ez itt egyike a ritka üvegcséknek. Akár ama tollnak hamvait rejti, amely a Hamletet, a Vízkeresztet vagy a Rómeó és Júliát vetette papírra, akár nem, varázsa minden bizonnyal sorsdöntőén befolyásolja majd az ön életét. Alaposan szemügyre vettem az apró üveget. A hamu valószínűleg egy közönséges kandallóból származik. Ám önmagában az, hogy Mary nénitől kaptam, máris egy kicsit jobb kedvre derített. Hirtelen jókedvem azonban nem volt hosszú életű. Amint átfutottam a többi levelet, anyám szavai zsongtak a fejemben. New Yorkon túl is el kell érned a közönséget! Egyre gyorsabban lapoztam a borítékokat. Épp a Színművészeti Akadémiára van szükséged, hogy kibontakoztathasd a tehetséged. Elkeseredésemben a falhoz vágtam a számlákat, és mindkét tenyeremmel az asztalra csaptam. A fenébe is! A piláf maradványait a szemétbe löktem. Egyszerűen csak le akartam feküdni, és azt akartam álmodni, hogy árva vagyok. Az árvák ugyan folyton panaszkodnak, hogy árvák, de nekem azért tetszett az ötlet. Miközben felszedegettem a szétszórt postát, az egyik boríték a cipőmre ragadt. Megpróbáltam lerázni magamról, de nem adta fel. Minden haragomat a szerencsétlen borítékra összpontosítottam, dühödten tapodtam rajta, míg ki nem nyílt. Végül lehajoltam, és lefejtettem a sarkamról. Láttam már ilyen borítékot, rendszeresen érkeztek a Stronghead Pénzügyi Tanácsadócégtől Veronica Wallingfordnak címezve. A pénzügyi alap szavakat láttam kikandikálni a tépett lapról. Kivettem a banki kivonatot. Visszatekintve már látom, hogy a pénzügyek terén abszolút tájékozatlan voltam. De annyit még én is tudtam, hogy néha volt pénzünk, néha viszont nem. Azzal is tisztában voltam, hogy profi színészként hivatalos fizetést kapok, ami egyenesen a saját betétszámlám javára megy. Tudtam azt is, hogy a pénzt tizennyolc éves koromban kapom majd meg. Sosem vontam kétségbe ezt az elgondolást. A következő sor, ami megragadta a figyelmem, így szólt: Kedvezményezett: Michelle Adelaide Wallingford. Ez az én betétszámlám. A számla, ahová az összes keresetem ment. Micsoda felfedezés! Villámgyorsan megkerestem az egyenleg oszlopát. 532 dollár. Már elnézést! Saját számításaim szerint ennek az összegnek a végéről bizony hiányzott néhány nulla. Ujjammal követtem a terhelések oszlop sorait, és még a lélegzetem is elállt. Egy jó néhány nullát tartalmazó összeg bámult vissza rám. Terhelés? Én ugyan nem vettem ki pénzt a számlámról. A banki kivonatot magammal vittem a szobámba, és becsuktam az ajtót. A takarítónő rendet rakott a könyvespolcomon, és felrázta a párnáimat. A döbbenetes bizonyítékot az ágyamra ejtettem, arra számítottam, hogy menten lyukat éget a paplanomba. Az anyám az én pénzemet költötte. Jogszerű ez? Az árváknak nincsen anyjuk, aki lopna tőlük. Hálóinget vettem, fogat mostam, leoltottam a lámpát, odaültem az ablakmélyedésbe, és arcomat a hópelyhekkel borított üveghez szorítottam. A hideg furcsa mód megnyugtatott. Az idős néni az utca túloldalán épp tévét nézett. Lábai kikukucskáltak horgolt takarója

20

alól. Fekete-fehér macskája az ablakpárkányon gubbasztott, szokásos törzshelyén. Reggelente rendszerint a juharfán kergetőző madarakat és mókusokat leste. Aznap éjjel a cica is az üvegnek támasztotta a fejét, akárcsak én. Vajon ő is úgy érezte magát, mint akit csapdába ejtettek? Mint aki fogságba esett egy olyan életben, amelyet nem ő választott magának? Ha megtehetné, vajon leugrana az ablakból? Kockára tenne-e mindent azért, hogy átkelhessen az utcán, és a juharfa csalogató karjai közé rohanhasson? Miközben markomba szorítottam az apró Shakespeare amulettet, a macska óriásit ásított, majd lefeküdt aludni, megadva magát a fogság kényelmének. Amire vágyunk, és amit teszünk – épp annyira különböznek egymástól, mint egy Shakespeare-szonett és Troy Summer legújabb slágere.

21

41. fejezet „Nincs rondább szenvedély a félelemnél.” MÁSNAP ESTE ISMÉT A LIMUZINBAN ÜLTEM, a színház felé tartottunk, Shakespeare közkedvelt tragédiájának utolsó előadására. A pánik rendszerint csak abban a pillanatban tört rám, amint a járdára léptem. Ám aznap este, amint a limó kigördült a házunk elől, a hónom alól, mint egy atlétának, csorogni kezdett az izzadság. A pulzusszámom a kétszeresére emelkedett, és a rettegés befurakodott a végtagjaimba. Volt már pánikrohamod? Te is tudod, milyen, amikor folyton azt hajtogatják, hogy nézd a dolgok derűs oldalát, hogy a pohár félig teli van, nem pedig félig üres? A pánikrohamnak abszolút nincs derűs oldala. Én pedig épp egy újabb előtt álltam. Az, hogy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, nem segített. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt a bizonyos számlakivonatot. Megpróbáltam felhívni a Stronghead Tanácsadócéget, de mivel épp vasárnap volt, csak az üzenetrögzítő válaszolt. Ha tényleg meg akartam tudni, hogy hová tűnt a pénzem, akkor azt a személyt kellett megkérdeznem, aki ott ült mellettem a limóban. – Könnyen meglehet, hogy az egész jövőd ettől az előadástól függ – közölte anyám. Hé! Komplett idegroncs vagyok. Kaphatnék némi részvétet? Összeszorítottam a fogam, és igyekeztem kizárni a hangját a fejemből. Dr. Harmony összpontosító mantráját ismételgettem magamban újra meg újra: „Om ja, om ja, om ja.” – Nem létezik jobb iskola a Színművészeti Akadémiánál. –Anyám lesöpört valamit a kabátomról. – Ahhoz, hogy színésznőként tovább fejlődhess, a legjobb képzésben kell részesülnöd. Ellenkező esetben még azokban a borzalmas szappanoperákban végeznéd, mint a másod-unokatestvéred, Greg. Résre húztam a szemem, míg anyám alakja össze nem mosódott a tekintetem előtt. Aggodalmas arcvonásai beleolvadtak a szőrmegallérjába. – Miért nézel így rám? – érdeklődött. – Hogy nézek? – Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ahogy épp most nézel. Pont úgy. Menjél már! Hagyj békén! Az őrületbe kergetsz! – Mimi! Válaszolj, ha kérdezlek! Csak ezt ne! Nem bírtam visszafogni magam. Már cseppet sem érdekelt, hogy anyám nehéz terheket visel, és hogy saját álmai kudarcba fulladtak. Készen álltam, hogy szokásos bűntudatkeltő hadjáratára a magaméval vágjak vissza. – Miért veszel ki pénzt a betétszámlámról? Nagyon fegyelmezetten fogadta a támadást. Letörölgette a szája szögletéből a felesleges rúzst, majd kinyitotta a retiküljét, és érdeklődve szemlélte a tartalmát. – Miért veszel el pénzt a betétszámlámról? – Válaszra vártam, és közben a hangom megemeltem. – Hogy merészelsz kiabálni velem? – Felpattintotta a púderes dobozát. – Nem elveszem a pénzedet. Csak kölcsönveszem. – De az az én pénzem! – Én pedig az anyád vagyok. Az a pénz tizennyolc éves korodig az én gondnokságom alá tartozik. Tökéletesen jogszerűen járok el. Nincs miért aggódnod! – Mit csináltál vele? – Az elmúlt negyedévben a színház nem tudta kifizetni a béreket. De hála Troynak és lelkes rajongótáborának, már közel vagyunk hozzá, hogy rendbe jöjjünk. – Tehát Troy és

22

én együttes erővel finanszírozzuk a színházat. – Az utolsó fillérig visszafizetem azt a pénzt a számládra… a végén. – A végén? – Ez nem hangzott túl biztatóan. Ezen a ponton anyám ellentámadásba lendült. – Egyébként honnan tudsz te erről? Elolvasod a leveleimet? Ez nem tisztességes, Mimi. Az sem, ha kérdezés nélkül kölcsön veszik a pénzem. Térdhajlattájon erősen izzadni kezdtem. – Sosem beszéltünk erről. Én keményen megdolgoztam azért a pénzért. – Méghogy te dolgoztál keményen? – Anyám olyan arcot vágott, mintha pofon ütöttem volna. – Ne feledd, kisasszony, egyedül felnevelni egy gyereket a legeslegnehezebb munka a világon. De nem várom él tőled, hogy értékeld az áldozatokat. Túl fiatal vagy még hozzá. – Benyúlt a retikülje mélyére, és előhúzott egy zsebkendőt, amelyet azután elegánsan a szeme sarkához érintett. – Nem volna szabad így veszekednünk. Most a jövődre kell koncentrálnod. Az álmodra! – Ez nem az én álmom, Anya – motyogtam. – Ez a te álmod. Óriási különbség. – Nevetségesen viselkedsz, Mimi. Akkor koncentrálj a szerepedre! Ez az utolsó előadás. Valójában persze nem ez volt az utolsó előadás, legalábbis nem nekem. A betétszámlám nélkül esélyem sem volt bejutni a Los Angeles-i Egyetemre, sőt még a Backwoodsi Műszaki Főiskolára sem. Szembe kellett néznem a tényekkel. Addig fogok a Wallingford színpadán játszani, amíg az összes fogam ki nem hullik. Amíg a csontjaim törékennyé nem válnak a csontritkulástól. Amíg olyan ráncos nem leszek, hogy az eljövendő generációk Fernandóinak már nem csak a spagettivékony ajkaimra lesz panaszuk. Színpadról színpadra, közönségről közönségre, kritikáról kritikára röpül majd el az életem. És persze Gertrúd királyné jelmezében tesznek majd a sírba, arra az esetre, ha esetleg Isten szintén Hamlet-rajongó volna. Amint befordultunk a sarkon, ahonnan látni lehetett már a színházat, jeges rémület szorította össze a szívem. Az épület előtt kis csoportokban összebújva fagyoskodtak a lányok. Anyám újra rázendített. – A felvételi bizottság és Reginald Dwill velem foglal helyet a hatodik sor közepén. Ne okozz nekünk csalódást! Hirtelen nem kaptam levegőt. Megmarkoltam a térdem, és behunytam a szemem, miközben a szívem fékevesztett dübörgésbe kezdett. Anyám hangja a távolba veszett, szavai értelmetlen motyogássá váltak. A bőrülés mintha rám dőlt volna, a limuzin ajtói szorosan bezárultak körülöttem. A levegő szmoggá sűrűsödött. Szomjasan kapkodtam levegő után. Fulladoztam. Hová menekülhetnék ez elől az érzés elől? Mi történt a levegővel? – Mimi! – Anyám már a járdán állt az autó mellett, és a nyitott ajtón keresztül meredt rám. – Mimi, mire vársz? Nem tudtam megmozdulni. Akartam. Végig szerettem volna rohanni az utcán, olyan messzire a színháztól, amennyire csak lehetséges. Ám csak ültem, izzadságcseppek futottak végig a gerincemen, le a nadrágomba. Ha a szívem még gyorsabban dobogott volna, kiugrott volna a kabátomból. Anyám türelmetlenül bedugta a fejét. – Mimi, miért kapkodod így a levegőt? Jaj, csak ezt ne! Ne mondd nekem, hogy megint hányni fogsz! Jó, ha tudod, hogy pánikroham közepén teljes képtelenség társalogni. Amikor a menekülés utáni vágy átveszi az uralmat, a szavak használhatatlanná, a gondolatok egysíkúvá válnak. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem tudok oda bemenni. Totálisan elveszíteném az önuralmamat. Összehánynám az egész színpadot, elfelejteném a

23

szövegemet, és teljesen elszúrnám a jövőmet. Nem várna rám más, csak a szappanoperák a másod-unokatestvérem, Greg oldalán, viszont legalább eljátszhatnám egy orvos szerepét. Clarissa sétált el mellettünk néhány színésznővel. – Mi történt? – kérdezte Clarissa, és rám nézett anyám válla fölött. – Ó, már megint kiborult? Ez azt jelenti, hogy én kapom a szerepet? – Nincs kiborulva – jelentette ki Anya, és elzavarta őket. Azután ismét bedugta hozzám a fejét a kocsiba. – Nem teheted ezt! Ma este végképp nem. Elképzeltem magam, amint átrohanok az utca túloldalára, száguldók a végtelen utakon át, s a lábaim egyre messzebbre visznek a Wallingford Színház épületétől. Máshová. Bárhová. Forgott körülöttem a világ, és én előredőltem, görcsösen öklendezve. – Ezt most szándékosan csinálod – vádaskodott anyám. – Csak hogy engem bántsál. A sokévi kemény munka után, azután, hogy idehívtam miattad a felvételi bizottságot. Az egész csak színjáték, igaz, Mimi? Igazából nincs is lámpalázad, ugye? Nos, ez az eddigi legjobb alakításod. A fejemet ráztam. – Ne hazudj nekem! Ha valaki, hát én igazán felismerem a melodrámát! Hiszen én magam vagyok a melodráma koronázatlan királynője. – Visszaszállt a limóba, becsapta maga után az ajtót, miközben a sofőr udvariasan várakozott a járdán. Mindkét vállamat megragadta. – A legtöbben ezen a világon úgy élik le az életüket, hogy sohasem kapnak olyan lehetőséget, mint te. Az élet pedig igen gyorsan tovaröppen, Mimi, hidd el nekem! – Hangja, bár szigorú volt, mégis kissé ellágyult, a szorítása viszont továbbra sem gyengült. – Azt hiszed, elfelejtettem már, milyen érzés tizenhét évesnek lenni? Azt hiszed, rég elfelejtettem azokat az érzéseket és vágyakat? A jövő miatti bizonytalanságot? Azon vagyok, hogy megkíméljelek ettől a bizonytalanságtól, Mimi. Nézz szembe a tényekkel! Ez az egyetlen dolog, amihez értesz. A jövőd itt és most van! Káprázatos lesz! Csak össze kell szedned magad. Ha nem is magadért, vagy értem, akkor tedd meg az apád kedvéért! Kétségbeesetten vágytam rá, hogy elmúljon a pánik. Bármibe hajlandó voltam megkapaszkodni, ami egy kicsit is ésszerűen hangzott. Anyám hangja erős volt és higgadt, úgy ölelte át remegő testem, akár egy életmentő öv. Igaza volt. A színészkedés volt az egyetlen, amihez értettem. Valószínűleg rögtön megbuknék biológiából, amint fel kéne boncolnom valamit. Még azt sem bírtam végignézni, amikor vért vettek tőlem. Még a bőrt sem tudtam lenyúzni a csirkemellről. Ugyan kit akartam becsapni? Méghogy orvosi egyetem?! Valahogyan rávettem a lábaimat, hogy kimásszanak a limuzinból, és elsétáljanak az öltözőig, ahol már várt rám arany és levendulakék jelmezem, egyenesen a tisztítóból. Valahogy sikerült nyugodtan ülnöm, amíg Fernando bebodorította a hajam, és álcázta a sötét karikákat a szemem alatt. Gyengéden megszorította a kezem, de egy árva szót sem szólt. Clarissa mindeközben úgy körözött fölöttem, akár egy keselyű. – Nem nézel ki valami jól – suttogta. – Szerintem nem tudod megcsinálni. Miért nem hagyod, hogy én játsszak helyetted? – Menj innen! – sziszegtem. Fernando felhúzta a szemöldökét. Clarissa erre egészen közel hajolt. – Remélem, megint elszúrod – mondta. – Remélem, elszúrod, Wallingford – azzal eloldalgott. Fernando bepúderezte az arcom. – Rémesen izzadsz – állapította meg. – Hagyd abba! Júliának ragyognia kell, nem pedig csöpögnie. A függönyt felhúzták, én pedig elindultam az oldalfüggönyhöz, ahol a kis székem már várt rám. De túlságosan is ideges voltam, hogy leüljek. Fel-alá járkáltam, amint a mesélő rázendített az első sorokra:

24

„Két nagy család élt a szép Veronába, / Ez lesz a szín, utunk ide vezet.” Megérkezett Troy, és megállt mellettem, a halántékát dörzsölgette. – Egész éjjel buliztunk a zenekarral – morogta. – Szarul érzem magam. Szerintem ma este én fogok rókázni a színpadon. – A dajka és Lady Capulet épp szemközt állt velünk. A herceg térdhajlításokat végzett. Ekkor anyám sietett oda hozzánk, hogy ellenőrizze az állapotom. – Ez meg mi? – kérdezte döbbenten, és a nyakláncomra mutatott. – Mary nénitől kaptam. – Óriási hiba volt ezt mondani. Anyám lebiggyesztette a száját. – Korban nem illik a darabhoz. Nem veheted fel. Nem tartozik a jelmezedhez. Megpróbáltam a fűzőmbe rejteni, de a lánc túl rövid volt. – Fel fogom venni. – Az öltöztető ragaszkodni fog hozzá, hogy azonnal levedd. – Nem veszem le. – Nem lehetne egy kicsit halkabban? – panaszkodott Troy, aki még mindig a halántékát masszírozta. – Próbálok összpontosítani. Ó, egek, alig várom már, hogy elhúzhassak végre a Shakespeare-birodalomból! Anya csípőre tette a kezét. – Add ide! – suttogta. – Ma este mindennek tökéletesnek kell lennie. – Nem. Erre dühösen sarkon fordult, majd néhány másodperc elteltével visszatért Garth, az öltöztető kíséretében. – Az az ékszer nem maradhat – közölte velem Garth. Szerettem volna mindkettőjüket elhessegetni, mint a legyeket. Hagyjatok békén! Mindenki hagyjon végre békén! – Ezzel megszeged a jelmezviselés szabályait – erősködött Garth. – Nem érdekel. – Csend! – nyögte Troy. – Ha nem vagy hajlandó te magad levenni, akkor én veszem le rólad – fenyegetőzött anyám. Hirtelen ez az egyetlen pillanat egész addigi életem összes sérelmének megtestesítőjévé vált. Az a nyaklánc az enyém volt és senki másé! Soha nem választhattam meg, hogy mit eszem, hol tanulok, mi legyen a hivatásom, de a saját ékszereimet igenis magam fogom kiválasztani! – Azt próbáld meg! – A dajka és Lady Capulet figyelmeztetően pisszegett. Anyám kinyújtotta karcsú kezét az amulettért, de én félrelöktem. Nem adta fel, újra próbálkozott. Egy lépést hátráltam, és nekimentem Troynak. – Mi a bajod? – értetlenkedett. – Vedd már le azt a hülye nyakláncot! – Nem veszem! – Gyerekesen viselkedsz – állapította meg anyám. Villámgyorsan mögém került, és hátulról megragadta a láncot a nyakamon. Megpróbálta áthúzni a fejemen, de megakadt a hajamban. Tovább rángatta, s a lánc megfeszült a gégémen. – Nem kapok levegőt – nyögtem, és próbáltam lazítani a szorításon. Mindjárt megöl, akár egy Shakespeare-tragédiában. – Vigyázz, megfojtod! – kapcsolt ekkor Troy, és félretolta az anyámat. Kétségbeesetten igyekezett, hogy meglazítsa a láncot, miközben én levegő után kapkodtam. – A francba! – Tovább próbálkozott, miközben a torkom forrón égni kezdett. – Nem tudom kiszabadítani! – Megfogta az üvegcsét, és rántott rajta egyet. A lánc elpattant. S vele együtt én is. – Gyűlöllek! – ordítottam anyámnak az első lélegzetemmel. – Nem volt jogod hozzá, hogy elvedd a pénzem! – Minden jogom megvolt.

25

– Nem igaz! Ügyvédhez fordulok! – Képtelen voltam felfogni a szavakat, amelyek a saját számból hangzottak el. – Az a pénz az egyetemre kellett volna. Mary nénivel mindent elterveztünk. – Az átkozott nagynénéd! A rendező a színfalak mögé rohant. – Egek ura! Az egész közönség hallja, ami itt folyik. Hallgassatok már el! – Nem hallgatok! Elegem van már abból, hogy mindig mindenki megmondja, mit csináljak! – A többi színész lassan hátrálni kezdett, kivéve Troyt, aki még mindig a kezében tartotta a láncot. – Los Angelesbe megyek, ahogy terveztem. És nem jövök vissza. – Sosem mernél itt hagyni. Nélkülem képtelen volnál talpon maradni! – Anyám hangja rekedt visítássá vékonyodott. – Ó, igazán? Talán te nem tudnál talpon maradni nélkülem. – Már én is visítottam. – Legalábbis a pénzem nélkül! – Teljesen ki van borulva – szólalt meg a rendező a fejét csóválva. – Valaki menjen, és hozza ide Clarissát! Ma este ő lép színpadra. – Nem, az nem lehet! – ellenkezett anyám. – Senki sem veheti át Mimi helyét. Ez az előadás rendkívül fontos. A pánikroham újult erőre kapott. Ismét forogni kezdett körülöttem a világ. A földet hirtelen ingoványosnak éreztem a lábam alatt. Túl sok arc bámult rám egyszerre. Ki kellett jutnom valahogy! Levegőre volt szükségem. Sarkon fordultam, és végigrohantam a folyosón. Anyám tovább vitatkozott a rendezővel. A pánik végigfutott a tagjaimon. Nem tudok kilépni a színpadra. Nem tudok kilépni a színpadra. Semmiért sem lettem volna hajlandó visszafordulni. De hát egész pontosan hová is akartam menni? Nem volt repülőjegyem. Még buszjegyre sem futotta a pénzemből. Levegőre van szükségem! Levegőre van szükségem! Megbotlottam egy hosszabbító kábelben. Troy még időben elkapta a karom. – Mimi? – Végig követett engem a folyosón. – Hagyj békén! – Csak ezt szerettem volna visszaadni, és persze bocsánatot kérni, amiért elszakítottam. – Felém nyújtotta a nyakláncomat. Zihálva kapkodtam levegőért. Olyan sietve ragadtam meg a Shakespeare-amulettet, hogy a finom üveg szétpattant a kezemben. – Mimi! – Anyám kiabált a folyosó másik végéből. – Azonnal gyere vissza! – Képtelen vagyok! – ordítottam vissza. – Képtelen vagyok folytatni! – A kijárat felé botladoztam. A szívem a torkomban dobogott. – Tényleg Los Angelesbe mész? – kérdezte Troy, amikor a kezem már a kilincsen volt. – Talán. Még nem tudom. – Igyekeztem tartani magam, ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy amint kinyitom az ajtót, és egyedül maradok, össze fogok omlani. Előtörnek a könnyek, és örökké sírni fogok. – Csak valahol máshol szeretnék lenni. – Hát – mondta –, veronai öltözéket viselsz. Lehet, hogy oda kellene menned. Azt hallottam, szép hely. – Igyekezett humorral enyhíteni a feszültségemen. De nem tudtam nevetni. A nevetés és a könnyek túl szoros kapcsolatban állnak egymással, én pedig továbbra is kétségbeesetten igyekeztem uralkodni magamon. – Verona éppolyan jó, mint bármi más – feleltem. Kinyitottam a művészbejáró ajtaját, s a hideg, téli szél egyenesen nekem támadt. Döbbenten próbáltam eltakarni az arcomat. A szél kifújta a hamut a tenyeremből. A hamu pörgött-forgott a levegőben, akárcsak a csillogó pelyhek a hógömbökben. Ami csipetnyi hamu volt csupán, lassan ezüstös felhőt formált, egyre nagyobbra nőtt, egyre sebesebben örvénylett. Belement a számba és az orromba. És bizonyára Troy szájába is, mivel

26

mindketten köhögni kezdtünk. A hamu égette a torkomat, és csípte a szememet. Friss levegőre volt szükségem. Kiléptem a sikátorba. Valaki elrohant mellettem, és fellökött. Elveszítettem az egyensúlyom, és valami vizesben landoltam.

27

5. fejezet „Két nagy család élt a szép Veronába, Ez lesz a szín, utunk ide vezet…” A HAMUFELHŐ SZÉTOSZLOTT, s én elborzadva bámultam a mocskos pocsolyára, amibe beleestem. A sűrű, poshadt sár úgy bűzlött, minta marhaistállók szoktak, amikor áthajtunk Vermonton. Vastag csokimázként borította be a kezem. Tojás- és krumplihéjdarabkák úszkáltak a felszínén. Felpattantam, a hideg is kirázott arra a gondolatra, mi egyebet találhatnék még. Sárfoltok borították a ruhám elejét. A szegély magába szívta a bűzlő iszapot. Beszéljenek csak a rossz sorsról – bár gondolom, ez van, ha az ember azt mondja az anyjának, hogy gyűlöli. Annak ellenére, hogy a szemétdombon kötöttem ki, a pánikroham elcsitult. Vettem egy mély levegőt, és elégedetten nyugtáztam, hogy sem Anya, sem Troy nem követett a sikátorba. Mocskos kezemet beletöröltem a ruhámba. Semmi pénzért be nem mentem volna megmosakodni. Megállok a legközelebbi Starbucksnál, elvégre minden háztömb sarkán akad egy, és rendbe szedem magam a mosdóban. New York City egyik előnye, hogy már mindenki mindent látott, tehát tudtam, hogy nem fognak megbámulni, vagy ujjal mutogatni rám. Sáros reneszánsz öltözék – mi ez ahhoz képest, amit némelyik utcaművész képes magára húzni? Amint hazaérek, átöltözöm, összepakolom a holmim, felhívom Mary nénit, és könyörögni fogok, hogy foglaljon nekem másik repülőjegyet. Leráztam némi sarat a ruhám szegélyéről, majd nekivágtam a sikátornak, de csak néhány lépésre jutottam, mert kificamítottam a bokám egy kockakövön. Az elmúlt tizennégy év során, amíg ki-be jártam a Wallingford Színház ajtaján, sosem volt még kockakő a sikátorban. És mi volt az a különös fény a sikátor bejáratánál? Reflektor lehet, gondoltam magamban, amilyeneket ünnepélyes megnyitóknál szoktak használni. – Capulet söpredék! – kiáltotta váratlanul egy hang. Egy nő hajolt ki az egyik emeleti ablakon a sikátor túloldalán álló épületből. Akkoriban egy klasszikus tánccsoport bérelte azt az emeleti stúdiólakást. – Az ördög vigyen el minden Capuletet! – Az asszony mérgesen rázta felém az öklét, majd valami moslékot löttyintett az utcára a vödréből, újabb mocskos pocsolyával tarkítva a kövezetet. Kis híján telibe talált. Ebből elég volt. Haza akartam jutni. – Ez undorító! – közöltem vele. – Talán valami gondja van? –Újra az öklét rázta, majd eltűnt. Tapasztalataim szerint a táncosok híresen szeszélyesek, különösen azok, akik a klasszikus stílust művelik. Valószínűleg ő is eljött a Rómeó és Júlia meghallgatására, és neheztel rám. Vajon ő is olyan régóta álmodozik Júlia szerepéről, mint amilyen rég én vágyom rá, hogy doktornőnek szólítsanak? Átléptem az újabb pocsolya fölött. A táncosok hírhedt zugevők is. Talán a moslék is ennek a bizonyítéka. Ám akkor épp nem érdekelt az evés-rendellenességek problémájának elemzése. A bokám sajgott, bicegve botladoztam végig a sikátoron a vakító fény irányába. A pillanat szimbolikája természetesen rám sem maradt hatástalan. A halott, amint a fény felé botorkál, keresve Istent, s az örök nyugalmat. Előfordul, hogy pánikroham után az áldozat úgy érzi magát, mint egy élőhalott. És a molylepkék is a fényre szállnak, hogy aztán jól megégjenek. Bzzzz! Vajon miféle végzet vár rám? A sikátor végénél hunyorogni kezdtem, a szemem elé emeltem a kezem, amíg hozzá nem szokott a fényhez. A reflektor magasan a fejem fölött függött, és melege átjárta kosztümömet. Miközben pupilláim összeszűkültek, rájöttem, hogy nem is reflektor az. Hanem a nap. És ez volt az a pillanat, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Kedves Olvasóm, az elején figyelmeztettelek, hogy talán el sem fogod hinni a történetet, amelyet itt elmesélek, szóval valószínűleg már számítottál erre a pillanatra.

28

Talán a fülszöveget is elolvastad, és tudod, hogy egy szép napon váratlan utazásra indulok. Nekem azonban nem volt ilyen luxusban részem, nem készített fel a fülszöveg, így hát teljesen összezavarodtam. Az ég, amelyen nem sziporkáztak a város fényei, s hófelhők sem takarták el a szem elől, gyönyörű kék színben ragyogott, mint egy úszómedence. Bárányfelhők úszkáltak ide-oda a könnyű szellőben. A levegő nehéz volt a párától. Ami egy órája még ismerős városi utca volt, átalakult. Piactér terült el a szemem előtt. Hatalmas kőtorony állt a másik oldalán, virágokkal és különféle terményekkel megrakott standok. A tér közepén csobogó szökőkút olyan volt, mint egy süteményestál, a tetején pedig egy nő szobra állt. Mindenfelé csirkék rohangáltak, galambok repkedtek, két kismalac aludt egy kosárban. Kisebb tömeg gyülekezett a tér legtávolabbi sarkában. Az egész egy reneszánsz vásárhoz hasonlított, az emberek öltözékéből ítélve. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy egy teljes filmstáb vert tanyát ezen a helyen, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy még Steven Spielberg sem képes épületeket elmozdítani a helyükről, márpedig itt két teljes háztömb egyszerűen eltűnt. Az ösztönöm azt súgta, hogy olyan helyet keressek, aminek értelme van, ezért visszafordultam. Ingatag – mondhatod most magadban, de abban a pillanatban szívesen láttam volna újra a Wallingford Színházat, megcsókoltam volna fakó szőnyegét, ha ez azt jelenti, hogy nem őrültem meg. A táncosnő újra megjelent az ablakban, ezért inkább a főbejárattal próbálkoztam. Ám sehol sem találtam a jól ismert épületet. Nem pislogtak a sárga fények, sehol az üvegajtók, a kassza. Sehol a ragyás képű őr. Egy magas sarkú csizmát ábrázoló facégér himbálózott egy egyszerű faajtó felett. Belöktem az ajtót, s teljes szívemből reméltem, hogy a három Gúnya Banyát találom majd odabenn, amint pletykálnak és cigarettáznak. Ehelyett egy varga műhelyében találtam magam, amit csak néhány gyertya világított meg. – Még nem vagyunk nyitva – morogta egy férfi. Épp egy bőrdarabot kalapált. – Lassan a testtel, Rodney! – lépett előre e szavaknál egy másik férfi, a kezét dörzsölgetve. – Akár korábban is kinyithatjuk a boltot egy szép hölgy kedvéért, ha van elég pénz a tárcájában. – Tekintetével sáros öltözékemet mustrálta, és lebiggyesztette a száját. – De lehet, hogy inkább a szabót keresi, két ajtóval arrébb. Lassan kihátráltam, és visszabotorkáltam a térre. Egy csapat gyerek rohant el mellettem. Egyre többen csatlakoztak a növekvő tömeghez. Hirtelen megdermedtem. Most már tudom, hogy a sokk miatt. A sokk célja nem egyéb, mint hogy egy pillanatra kikapcsolja az elmét, és ezzel megóvja az önpusztítástól. A sokk erős védőkorlát, amely csak fokozatosan engedi beszivárogni az élményt az agyba, mint amikor az ember lassan gázol bele a jéghideg vízbe. – Mimi! – kiáltotta egy férfi. Villámgyorsan megperdültem, ám egyetlen ismerős arcot sem láttam. Már hallucinálok is? Nem! Megint hallottam: – Mimi! – Itt vagyok! – kiabáltam, s mindkét kezemmel integetni kezdtem. Vajon melyik irányból jött a hang? – A herceg beszél – suttogták egymásnak a járókelők, amint elsiettek mellettem. Harisnyás lábú, rövidnadrágos férfiak másztak fel a szökőkútra, onnan nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban láthassák, mi történik. Hosszú ruhába öltözött asszonyok nyomakodtak a térre. Tovább forogtam körbe-körbe, mindenáron meg akartam találni, aki engem szólított. A tülekedő emberek tengere magával sodort a tér közepére. – Itt vagyok! – kiáltottam újra. – Csend legyen! Figyelj a hercegre! – rivallt rám egy férfi. A tömeg elcsendesedett, s egy hang szólalt meg valahol előttem. A beszélőt nem láthattam, de a szavai ismerősen csengtek. – Ti békebontó, zendülő cselédek, hallgassátok a herceg szavát! – Egy hihetetlenül kövér asszony és egy hagymaszagú fickó közé szorultam. Épp csak egy piros tollal

29

díszített kalapot láthattam, amely egy ütemre rezzent a herceg hangjával. – Csip-csup szavak miatt már harmadízben polgárviszály támadt, zavarva békénk, miattatok, Capulet s Montague. S nemcsak saját véretek ontjátok, hanem ártatlanokét is. Nem tűröm tovább e patvarkodást! Hát az, aki még egyszer lázad itten, az életével fog fizetni érte! Ez itt hercegetek ítélete. Capulet és Montague? Na ne, a helyzet percről percre furcsább lett. A tömeg zúgolódni kezdett, sokan egyetértően bólogattak. A kövér asszony rám bámult: – Hallottad ezt, Capulet? – Hiányzott jó néhány foga. –Mondjátok meg a férfiaknak, hogy lógni fognak, ha tovább verekszenek! Egy másik nő elmentében szándékosan nekem jött, és a lábam elé köpött. – Capulet söpredék! – sziszegte. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy inkább hisztérikus kacagásban törjek ki, ezért mindkettőt megtettem. Úgy álltam ott sárfoltokkal tarkított ruhámban, mint egy eszement őrült. Úgy történt minden, akárcsak a színdarab nyitójelenetében, amikor a herceg kihirdeti ítéletét. Akárcsak abban a híres darabban, amelytől minden erőmmel szabadulni próbáltam. Hogy lehet ez? – Indulás! Mozduljatok! – parancsolta egy csapat férfi, miközben végigvonultak a téren. Egymáshoz illő vörös köpenyt és vörös kalapot viseltek. – A herceg parancsára, el innen! – A tömeg engedelmeskedett, és a köpködő nőszemély is továbbment. – Mindenki vissza a saját dolgára! Hé, te ott! Kiderült, hogy én vagyok a „hé, te ott”. Az egyik férfi hozzám sietett hosszú lépteivel, sötét szeme fölött összenőtt a szemöldöke. – Téged nem ismerlek. Vajon mit kellett volna válaszolnom? Nem volt mondanivalóm. Akkor sem lettem volna nagyobb zavarban, ha éppenséggel a Marson landolok. És akkor eszembe jutott a hamu, amit belélegeztem. Mi van, ha mégsem egyszerű kandallóból kihalászott hamu volt, hanem valamiféle bűbájos gomba hamvai, amitől hallucinációi támadnak az embernek? Ebben volt némi logika. Nem is hangzott rosszul. Sosem próbálkoztam kábítószerekkel, és még csak nem is állt soha szándékomban, de elképzelhetőnek tűnt, hogy épp egy trip közepén vagyok. A férfi ekkor megragadta és erősen megszorította a karomat. – A Capulet család színeiben jársz. A törvény ellen való cselekedet, ha nemesként pózolsz! Vagy tán azt szeretnéd, hogy bitófára kerüljön az a szép kis nyakad? A gondolataim egymást kergették, miközben dühös szemébe néztem. Hogyan okozhat fájdalmat a hallucináció? És miért ordítozik velem ez az alak, nyálcseppekkel borítva be az arcomat? Újabb pánikroham lobbant fel a talpamban, készen arra, hogy a szívemig hatoljon. Nem fogom elveszíteni az önuralmam. Meg tudok birkózni ezzel. Meg tudok birkózni azzal a ténnyel, hogy fogalmam sincs róla, mi folyik itt. A férfi vasmarka halálos vérnyomásmérőként szorította a karomat. – Szíves örömest elkísérlek a börtönzárkáig, hacsak nem vagy hajlandó némi ellenszolgáltatásra. – Derékon ragadott, és magához húzott. A kardmarkolata a bordáim közé fúródott. – Hagyja abba! Ez fáj! – nyöszörögtem. – Nincs szükség erőszakra! – szólalt meg egy kedves hang. Barna ruhás öregember lépett oda hozzánk. Hatalmas ezüstkereszt lógott a nyakában. – Adjunk esélyt e leánynak, hogy magyarázattal szolgáljon! – Foltos kezét békítőleg a katona karjára tette, feloldva a feszültséget. Hátrahúzódtam. A foltos kéz azután az én vállamat veregette meg. – Megijedtél, gyermekem. Várj egy percet, míg újra lélegzethez jutsz!

30

Megijedtem? Talán inkább halálra rémültem! Bámészkodók gyülekeztek körülöttünk. – Nos hát? – türelmetlenkedett a katona. – Ki vagy? – Közel hajolt hozzám, bűzös szájszaga körülölelt. – A levendula és az arany a Capulet család színe, és ahogy megmondtam, a törvény tiltja, hogy bárki nemesnek adja ki magát. Le kell tartóztassalak, ha nem vagy Capulet. Képtelen voltam megszólalni. Az öreg ismét megveregette a vállam. – Az esti bálra érkeztél? – kérdezte bátorítóan. Különös frizurát viselt, csak körben volt haja. – A hét minden egyes napján érkeztek Capulet rokonok a mai bálra. Ezért van hát, hogy nem ismerünk téged? Talán messziről utaztál idáig. Ezért oly piszkos tán az öltözéked is? – Igen – nyögtem ki végre. Egek, miket beszélek? Életemben először nem segíthetett rajtam, ha bejelentem, hogy én vagyok Mimi Wallingford, Adelaide Wallingford dédunokája. Csak azt akartam, hogy a katona tűnjön el. – A Capulet rokonsághoz tartozom. – Ó, látod hát, most már tudjuk a választ. – Az öreg összecsapta a kezét. A katona megigazította vörös kalapját. – Akkor jobban teszed, ha máris a Capulet-ház felé veszed az irányt! Ki tudja, mi minden történhet veled az utcákon. –Ez egy alig burkolt fenyegetés volt, s a férfi baljós arckifejezése megrémített. Az öreg megvárta, amíg a katona továbbindult. – Szent Ferencre mondom – mormogta –, manapság mindenki olyan forrófejű. – Ujjai közé csippentette hosszú ruháját, és elmosolyodott. – Mennem kell, ahogyan neked is. Fogadd meg a katona tanácsát, és menj rögvest a Capulet-házba! Ha pedig lelki támaszra volna szükséged itt tartózkodásod alatt, engem mindig megtalálsz a Szent Ferenctemplomban, Verona leggyönyörűbb templomában. Verona? – Csak keresd nyugodtan Lőrinc atyát! – Elsietett, saruja felkavarta a port. Lőrinc atya a Rómeó és Júlia egyik szereplője. A körülöttünk állók tovább bámultak rám. El akartam bújni. Összegömbölyödni valami sötét helyen. Így hát visszafutottam a sikátorba, ahonnan jöttem. Vissza a nyuszi odújába. Vissza, könyörgöm, vissza a valóságba! Ám sehol sem találtam a művészbejárót. Végigbotorkáltam a sikátoron, kanyarogtam ide-oda, lementem egy kicsi dombon, amíg végül utcává nem szélesedett. Boltívek sora alatt haladtam el, majd egy éles kanyar után az út váratlanul véget ért. Elhessegettem egy legyet az arcomról. Magas fákkal és lankás dombokkal tarkított táj tárult a szemem elé. Felhőkarcolóknak, sárga taxinak vagy városi járókelőknek nyomát sem láttam. Közvetlenül előttem omladozó kőfal magasodott. Balról gyümölcsfák sorakoztak, a jobbomon kecskék legelésztek a zöld mezőn. A sokkhatás elmúlt. A rideg valóság dermesztő hullámai közt találtam magam. New York Citynek nyoma veszett!

31

6. fejezet „Igaz mesét legjobb híven mesélni.” TISZTÁRA KIAKADHATTAM VOLNA. Megint. Ez mostanság minden bizonnyal nem lett volna meglepő a részemről. De nem tettem. Bár ennek köze sem volt a bátorsághoz. Szerintem csak túl kimerült voltam, hogy kiboruljak. Inkább leültem a kőfalra, és vettem egy mély, összpontosító lélegzetet, ahogyan azt dr. Harmonytól tanultam. Eszembe jutott a hamu, és a kezemet meglengettem a levegőben, arra számítva, hogy pszichedelikus színek folynak majd az ujjaim hegyéből. De nem folytak. Egyáltalán nem éreztem spiccesnek vagy elszálltnak magam. Egyszerűen össze voltam zavarodva. Minden jel arra vallott, hogy kínos helyzetbe kerültem. A téboly megjelent előttem. Pedig én tényleg, de tényleg nem akartam becsavarodni! Az idegszálaim elpattanhattak az állandó feszültség miatt – klasszikus ideg-összeroppanás. A színészek folyton idegösszeroppanást kapnak. Talán az elmém teremtette ezt a helyet magának stressz oldó stratégiaként, mert már képtelen volt megbirkózni a való világgal. De ha tényleg megbolondultam, akkor ez a helyzet ugyebár nem is aggasztana. Ha tényleg bolond volnék, egy cseppet sem izgatna, hogy az egyik percben még a Wallingford Színház előtt állok New Yorkban, a következőben pedig egy fél világgal arrébb, az itáliai Veronában, ahol a Rómeó és Júlia szereplői mászkálnak az utcákon – és ráadásul angolul beszélnek. Mindez tökéletesen érthető és elfogadható lenne egy zavarodott elme számára, én azonban képtelen voltam felfogni. Tehát nem bolondultam meg. Fogalmam sincs, meddig ültem ott – elég ideig ahhoz, hogy leégjen a karom. Gondolataimba merülve észre sem vettem a kisfiút, amíg meg nem rángatta a szoknyámat. – Kisasszony? – Tágra nyílt szemekkel bámult rám. Félrebillentette a fejét, és felhúzta szeplős orrát. – Kisasszony, megsebesültél? Sokkal könnyebb egy gyereknek bevallani a zavarodottságot. Hirtelen rám tört a vágy, hogy megöleljem a vézna kis alakot, hogy érezzem egy másik emberi lény melegét. – Nem tudom, hol vagyok. – Néhány kecske követte a fiút a mezőről. Egyikük rágcsálni kezdte a ruhám szegélyét. A kisfiú a homlokát ráncolta. – Hát, a régi városfal tetején ülsz, mégis hol lennél? – Közelebb lépett. – Beütötted a fejed? Én egyszer beütöttem a fejem, és egy ideig nem emlékeztem semmire. Lehetséges, hogy tényleg bevágtam a fejem, amikor abba a pocsolyába zuhantam? Dorka is beütötte a fejét, és a következő pillanatban a mumpicok földjén találta magát. Egyszerre tökéletesen érthetőnek tűnt, hogy a Rómeó és Júlia világában ébredtem fel, hiszen már hat hónapja éltem a történetben. Megtapogattam a fejem, de csak a szokásos púpokat fedeztem fel rajta. Lehet, hogy túl sokat lélegeztem be abból a hamuból, és az ütött ki ennyire? Lehet, hogy egyszerűen álmodom? Talán most is épp a színház melletti kis sikátorban fekszem, miközben Fernando fölém hajol, és amiatt aggodalmaskodik, hogy elkenem a sminkem? Clarissa mostanra már biztosan visszament az öltözőbe, és majd szétveti az izgalom, hogy végre ő is kap egy lehetőséget. Engem nem érdekel. Hadd szórakoztassa Clarissa a hülye felvételi bizottságot! Én a magam részéről tartok egy kis szünetet az álomvilágban, amíg ő a színpadon parádézik. Anyám nyugodtan ordíthat rám a lámpalázam miatt, de egyetlen szóval sem vádolhat, amiért eszméletlenül fekszem valahol. Akkor hát álom. – Lehet, hogy beütöttem a fejem. Nem emlékszem – válaszoltam a kisfiúnak. – Egyelőre még semmi sem tiszta.

32

– Hát, a ruhádat tényleg nem nevezném tisztának. – A kecske a szoknyámat rángatta. – Menj innen! – szólt rá a fiú, és meglökdöste az állat csontos farát. A kecske tovább baktatott, és magával vitte a ruhám fél szegélyét is. – Ne haragudj a ruhád miatt! Hogy koszolhatja össze magát egy olyan hölgy, mint te? Végignéztem sárfoltokkal tarkított szoknyámon. – Beleestem egy sáros pocsolyába. Tegnap este pedig lehánytam az elejét. – Vérszegényen felnevettem. – Gyűlölöm ezt a ruhát. A kecskéd nyugodtan megeheti az egészet. – Éhes vagy? – kérdezte a fiú, és előhúzott valamit a zsebéből. – Ez egy kicsit lapos lett, de tudom, hol szedhetünk többet. Gyere, megmutatom! – Megfogta a kezem, és húzni kezdett. –Gyere már! Amikor én ütöttem be a fejem, anyám folyton etetett. Azt mondta, az ételtől majd jobban érzem magam. Gyere! – és újra rángatni kezdett. Milyen kedves fiú! Talán azért érkezett, hogy kísérőm legyen álombéli kalandjaimban. Ha követem, valószínűleg rájövök, miről szól az egész. Az álmok rendszerint csodálatos helyekre kalauzolják a lányokat, Óz birodalmába vagy Csodaországba, így hát hagytam, hogy végigráncigáljon a füvön, amíg meg nem érkeztünk egy érett sárgabarackoktól roskadozó fához. A fiú nyújtózkodott, és leszakított egyet, majd jóízűen beleharapott. A gyümölcs leve végigcsurgott puha kis állán. – Rajta! Kóstold meg! – Egy fekete-fehér kecske szeretetteljesen odadörgölőzött a fiú hátához. Leszakítottam egy barackot, és két tenyerembe fogtam. Olyan hétköznapinak látszott! – Fogalmam sincs, mit keresek itt – vallottam be. – Sárgabarackot. És már találtál is egyet – felelte a fiú, majd a szájába tömte barackjának maradékát, a magját pedig kiköpte. – Nagyon finom! A sárgabarack magába szívta a nap sugarait, és lédús közepének édes cseppjei szétáradtak a nyelvemen. Észre sem vettem, mennyire éhes vagyok, és most tényleg olyan érzés töltött el, mintha valóban ennék. A kisfiú felkapaszkodott a legvastagabb ágra, és barackokat dobált a kecskéinek. Én beljebb sétáltam a mezőre gyümölcsöt majszolgatva. A nyári fű csiklandozta a bokámat, és sárgabaracklé borította az ujjaimat, amint álomvilágom itáliai kisvárosát figyeltem. Kár, hogy nem válogathatjuk meg saját álmainkat, mert én biztos másik úti célt választottam volna, annyira beteg voltam már a Capuletektől és Montague-któl. De hála az égnek, a tudatalattim nem kényszerített arra, hogy olaszul beszéljek, vagy Shakespeare kifacsart nyelvezetét utánozzam. Sőt, ami azt illeti, sem kecskepásztor, sem gyümölcsfák nem szerepelnek a Rómeó és Júliában. A tudatalattim legalább változtatott a történeten. A kisfiú elővett a zsebéből egy csengőt, és megrázta. A kecskék felkapták a fejüket, és lassan odabaktattak hozzá. – Most mennem kell. Van még más munkám is. – Elindult, menet közben még jó néhányszor megrázta a csengőt. Ám néhány lépés után megfordult, és visszafutott hozzám. – Nem lenne szabad itt maradnod egyedül. Ott van egy Montague. – Egy terebélyes fára mutatott, majd gyorsan eliszkolt. Egy Montague? Kíváncsi voltam, ezért lassan a göcsörtös fűzfa felé indultam. Szőlőindák nőtték be a törzsét. És valóban, a másik oldalán egy fiatal férfi üldögélt, fejét behajlított térdén nyugtatta. Sóhajtott néhányat. – Ó, Róza! Még egyszer sóhajtott, karjával szorosan átölelte fekete harisnyába bújtatott lábait. Pontosan olyan öltözéket viselt, mint a Montague-k a darabunkban.

33

Jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Nem kellett megkérdeznem a nevét.

34

7. fejezet „Színház az egész világ” MONTAGUE RÓMEÓ ÚGY ELMERÜLT GONDOLATAI KÖZT, hogy észre sem vette, hogy ott állok mellette. Még akkor sem kapta fel a fejét, amikor a sárgabarackom magja a fűben landolt. Halk szavakat mormolászott: bánat és gyötrelem, meg ilyesféléket. Ott ült hát az igazi Rómeó Shakespeare meséjéből – a tetőtől talpig depressziós Rómeó. Tudod, a darab szerint Rómeó a történet kezdetén mély melankóliába süpped. Ö lehetne a hét legdivatosabb antidepresszánsának a reklámarca. Troy viszont sosem tudta igazán felfogni, hogy egy depressziós nem lépdelne ki peckesen a színpadra. Egy depressziós nem kacsintana a nézőkre. Troy, aki minden bizonnyal egyetlen árva búbánatos pillanatot sem szenvedett egész napsugaras életében. Troy, akinek valószínűleg fogalma sincs róla, milyen az, amikor az ember vonzódik valakihez, ám az a valaki tudomást sem vesz róla, sőt még gúnyolódik is rajta a felajánlott csókleckéivel. – Róza – motyogta Rómeó. Ez az oka, vagyis inkább Ő az oka Rómeó elkeseredésének. Rómeó még szorosabban átölelte a lábait. Buggyos rövidnadrágja sárgabarack színben pompázott, fehér inge kilógott a dereka körül. Gyengéd szellő suhant át a fűz kecses ágai közt, hosszú árnyaik mintha megsimogatták volna a bánatos ifjút – mintha a fa is érezte volna a fájdalmát. Én éreztem. Testének minden porcikájából, minden lélegzetéből áradt a kín. Udvariatlanság volna megzavarnom? Valószínűleg igen, de hogyan szalaszthatnám el a lehetőséget, hogy a világ egyik leghíresebb tinédzserével beszéljek? Még ha a képzeletem szüleménye is csupán, annál biztosan jobb, mint felébredni, és újra a színpadra lépni. Megköszörültem a torkom. – Hagyj békén, Benvolio! – Halkan beszélt, majd még mélyebbre hajtotta a fejét. – Hello! – szólaltam meg. Rómeó felpattant, én pedig hátráltam egy lépést. Egyforma meglepetéssel néztünk egymásra. Azután Rómeó udvariasan meghajolt. – Bocsáss meg, hölgyem! Nem hallottam a lépéseidet. – Néma csendben álltunk, míg összeszedte magát. Kezével rövid, barna hajába túrt, az arcát megtörölte bő ingujjával. Tekintete szinte elviselhetetlen volt, a belőle áradó bánat a szívemig hatolt. – Mimi vagyok. – Én pedig Rómeó. – Ismét meghajolt, de ezúttal nem egyenesedett fel teljesen. Még az is nagy erőfeszítésébe került, hogy állni tudjon. Vállai lecsüggedtek, mint a gyümölcsöktől roskadozó fa ágai. Szerettem volna megkönnyíteni a helyzetét, ezért lehuppantam a gubancos fűbe. Leült mellém. Nem voltam biztos benne, hol is kellene kezdenem. Nem készültem kérdőívvel erre az interjúra. Szerencsémre ő vette fel ismét a beszélgetés fonalát. – Úgy értem, Rómeó voltam. Már nem vagyok egykori önmagam. Attól félek, elvesztettem önmagam. – Én is elvesztem – közöltem izgatottan. Volt hát bennünk valami közös. – Én is úgy érzem, mintha már nem lennék saját magam. Közelebb húzódott hozzám. Izzadságszaga volt, de kellemes módon. Az álom-Rómeó kisfiús volt és aranyos, a bőre sima és bársonyos, felső ajka felett épp csak kiserkent első bajusza. Későn érő típus volt. – Szerelem az oka, hogy elveszettnek érzed magad? Hol is kezdjem? Annyiféle értelemben voltam elveszett. – Én… még sosem voltam szerelmes.

35

– Én sem, egészen múlt csütörtökig, amikor először pillantottam meg Rózát. Bevallottam neki, hogy imádom. Felajánlottam a szívemet. – Nagyot sóhajtott, szeme a messzeségbe révedt. –Azt felelte, nem kellek neki, mire én elmondtam, hogy házamban aranypénzzel teli ládák sorakoznak. De még így sem kellettem. – Rómeó keze ökölbe szorult. – Örök tisztaságot fogadott. Miért akarna egy nő hátat fordítani a szerelemnek? Tudtam jól, hogy a lány ezt nem személyes sértésnek szánta. Shakespeare drámájában Róza egy férfit sem fogadott el. A tiszta, szűzi életet választotta, Isten szolgálatára. Különös, de annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy mindez az álmomban történik, mégis segíteni akartam Rómeónak. Szerettem volna elmesélni neki, hogy hamarosan találkozik Júliával a bálon, első látásra egymásba szeretnek, és nem ábrándozik más nőről soha többé. Kicsivel később pedig már túl hulla lesz ahhoz, hogy bármilyen nőre gondolhasson. Ezt viszont talán mégsem kellene elárulnom neki. – Bocsáss meg, de másra sem bírok gondolni. Egész álló nap ez gyötör. Egész éjjel kísért a szépsége. Lady Mimi, mondd, a nők is szenvednek annyit a szerelemért, mint a férfiak? – Gyötrelme mintha tűkkel szurkálta volna az egész testemet. – Mondd el, amit csak tudsz, a szerelemről! – Semmit sem tudok róla – válaszoltam. Rómeó felsóhajtott, és a fejét a térdére hajtotta. Csalódást okoztam neki. De hát miféle bölcsesség van az én birtokomban? Az enyémben, aki még életében nem randizott. Hát, egyszer valóban előfordult, hogy beleestem egy srácba, de már túl vagyok rajta. Igen, Troy gúnyt űzött belőlem, és bár ezen talán még nem sikerült túltennem magam, de annyi biztos, hogy már egyáltalán nem kedvelem. Még csak nem is gondolok rá. Micsoda időpocsékolás lenne? –Leszel még szerelmes – csupán ennyi jutott az eszembe. – Osztom a véleményed – felelte egy másik hang. Most rajtam volt a sor, hogy felpattanjak, eközben persze jól beütöttem a hátamat a fűzfa törzsébe. Annyira elmerültem Rómeó búbánatában, hogy észre sem vettem a másik férfi közeledtét. Rómeóval ellentétben ez a fickó kardot viselt, bár a fegyver most épp a hüvelyében pihent. Öltözékük, a fekete harisnya és a buggyos sárga sort, hasonlított. Nem vette a fáradságot, hogy összekösse mellén a vászoninget, így mellkasa úgy csillogott a napfényben, hogy modellt állhatott volna egy romantikus regény borítójához. – Rómeó, mondd, elment az eszed? Egy Capulettel csevegsz, méghozzá egy nővel? – Felfigyeltem az arcán felvillanó undorra, amint a Capulet szót kiejtette a száján. Úgy éreztem, mintha leköptek volna, aminek persze semmi értelme nem volt, hiszen nem tartoztam a Capulet családhoz. De akkor is úgy éreztem. – Hogy? – Rómeó felpillantott rám. – Capulet? A másik fickó a fejét csóválta. Göndör, fekete fürtjei a homlokába hullottak. – Annyira gyötör a szerelem, hogy észre sem vetted öltözéke színeit? Aggódom érted, pajtás. – Ekkor figyelmét felém fordította. – Hölgyem, azt tanácsolom, menj most tovább utadra! Az a kötelességem, hogy ügyeljek az unokaöcsémre, a jelenléted pedig veszélyt hozhat rá. – Rövid, fekete köpenyét félrelökte, felfedve egyik erős, napbarnított vállát. Tekintetem feljebb vándorolt hosszú nyakán, borostás álláig, majd elidőzött telt ajkain. Fernando bizonyára ölni tudott volna érte, hogy szájfényt kenhessen rá. Valami mozgolódni kezdett a gyomrom tájékán. Így érezhették magukat azok a vihogó tinilányok is az első sorban, valahányszor Troy a színpadra lépett. – Rómeó, apád küldött, hogy megkeresselek. – Hagyj békében, Benvolio! – Micsoda? Hagyjalak itt, hogy egyedül nyöszörögj és nyavalyogj? Egy ilyen gyönyörű napon? Látod ezt, hölgyem? Tizenöt éves, kis híján felnőtt férfi, és képes volt egy apácának áldozni a szívét. Öcsém, tekintsél, könyörgöm, más szépségekre is! – Benvolio

36

felvont szemöldökkel, sokatmondóan pillantott rám, én pedig elvörösödtem. Ez a szerep tökéletesen Troyra illett volna: a szívtipróé. Elbűvölten bámultam Benvolio klasszikus arcvonásait, sasorrát és magasan ívelt arccsontját. Ezt a típust hajdanán előszeretettel mintázták meg a híres olasz mesterek. A caesarok vére csörgedezett az ereiben. Milyen zavarba ejtő egy álombéli szereplő után vágyakozni! Abszolút szánalmas. Benvolio térdre ereszkedett Rómeó mellett, és a vállára tette kesztyűs kezét. – Hallgass rám, testvér! Felejtsd el Rózát! – Méghogy felejtsem el? – Rómeó hangja egy oktávval magasabbra váltott kétségbeesésében. – Akkor taníts meg élni gondolattalan! – Reménytelen eset vagy! – Benvolio felállt, és megragadta kardja markolatát. – Jobb lesz, ha most elmész – fordult hozzám. – Rómeó jelenleg nincs abban az állapotban, hogy megvédhesse magát, ha a Capulet testőrök megjelennek. – Figyelmeztetése kedves volt, mégis határozott. – Vissza kell térned a Capulet-házba! Veszélybe sodortam Rómeót, ennyit még én is tudtam. De hát nem áll hatalmamban, hogy irányíthassam a saját álmomat? El is küldhetném az őröket. Mégis, a katona, Lőrinc barát, s most Benvolio is csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy a Capulet-házban a helyem. A jelek szerint álmom ezt az irányt kívánta követni. – Nem ismerem az utat a Capulet-házhoz. – Nem veronai vagy? – Nem. Manhattanből származom. Az esti bálra érkeztem. – Nos, ez legalább megmagyarázza, hogy miért ülsz épp egy Montague mellett. Nem hallottad még, mi a helyzet errefelé? – Tudatlannak tettettem magam. Az igazat megvallva, rendkívül élveztem Benvolio figyelmét, és képes lettem volna ott állni a fának dőlve egészen addig, amíg képzeletbeli lábaim össze nem rogynak alattam, csak beszélhessek vele! – A Montague és Capulet család között háború dúl, kedves hölgyem. Akár Veronából származol, akár messzi vidékről, az ereidben csörgedező Capulet vér ellenségekké tesz minket. – Körülnézett, majd összefonta a mellén a karját. – Majd én elvezetlek a Capulet-házhoz, de nem sétálhatsz mellettem, addig nem, amíg a Capulet család színeit viseled. – Értem. – Gyere, Rómeó! Atyád két teljes napja színed se látta, és nekem erősen úgy tűnik, nem ettél, s nem is fürödtél azóta. – Itt maradok még egy kis ideig – felelte Rómeó. – Ki kell még találnom, hogyan fordíthatnám meg Róza szívét. – Ahogy kívánod! – Benvolio az égre vetette a szemét. – Viszlát, Rómeó! – mondtam. – Viszlát, Lady Mimi! Egy szép napon te is megismered majd a szerelmet. Remélem éppoly mély és igaz lesz, mint az enyém. Benvolio felnyögött. – Visszajövök érted, Rómeó, és azután együtt járjuk majd a várost bor, nők és tánc után. Bármi jöhet, ami képes kiragadni téged ebből a mélabús kábulatból. – Csokoládébarna szemét ekkor rám szegezte. – Indulhatunk, Manhattani Mimi? Követtem Benvoliót a városba vezető úton. Követtem hosszú lábait és nyúlánk testét. Időnként hátrafordult, hogy ellenőrizze, a nyomában vagyok-e. Az utcákon az emberek felfigyeltek közeledtére. Néhányszor udvariasan meghajolt, máskor integetett. A férfiak mérgesen sziszegték orruk alatt: „Montague”, a nők viszont mohón megbámulták. – Kisasszony! – Egy vörös bőrmellénybe bújt alak közeledett felém öles lépteivel, vaskos lábain majd szétrepedt az aranyszínű harisnya. Derekán kard lógott, és mintha hiányzott volna a nyaka. – A bálra érkeztél?

37

Megtorpantam. – Igen. Idegen vagyok erre. – Hol a testőröd? – kérdezte a fickó. Benvolio ezalatt a falnak támaszkodott, és úgy tett, mintha a körmeit vizsgálgatná. A szeme sarkából engem figyelt. – Kösz, de nincs szükségem testőrre – válaszoltam. – A Capulet család nőtagjai csak saját testőrükkel közlekedhetnek, Lord Capulet utasítására. – Szögletes arca bíborvörösre váltott, miközben mogorván nézett rám. Szavait még Benvolio is tisztán hallhatta. – Az utcán nem vagy biztonságban, amíg az aljas Montague-k szabadon kódoroghatnak. – Benvolio higgadtan elengedte füle mellett a nyílt kihívást. – Velem kell jönnöd! – Köszönöm, de egyedül is boldogulok – közöltem. Nem szívesen váltam volna meg vonzó kíséretemtől. Mintha egy finom habos cappucino és egy zsíros-nyúlós hamburger között kellett volna választanom. Tudtam, melyiket szeretném a reggeli sétához. A fickó azonban nem adta fel. – Parancsot teljesítek. Elkísérlek a Capulet-házhoz. Hátat fordítottam Benvoliónak, és csendesen, összeszorított fogaim közül sziszegtem: – Kösz, de inkább nem. Egyedül is boldogulok. Megpróbáltam elsiklani mellette, de a fickó terebélyes termetével elállta az utat. – Ha nem jössz szépszerével, kénytelen leszek elvinni téged. – Vinni? Engem? Nézd, haver, keress magadnak egy másik Capulet asszonyt, akit molesztálhatsz! Nekem nincs szükségem a segítségedre. – Egy pillanat alatt a levegőben találtam magam, majd egy széles vállon landoltam. – Hé! – kiabáltam. – Bocsánatodért esedezem, kisasszony, de elveszítem a mai boradagomat, ha nem engedelmeskedem a kiadott parancsnak. – Azzal elindult. Benvolio besurrant egy pékségbe, amint elhaladtunk előtte. Figyelmeztetni akartam, hogy ne vigye magával Rómeót a Capulet-bálra, mert nagyon rossz vége lesz, de úgy döntöttem, okosabb, ha nem kiabálok neki. Ki tudja, mit tenne akkor az őr? Amikor visszanéztem, Benvolio ismét az utcán állt. Tekintetünk találkozott, s én úgy éreztem, mintha bedugtam volna az ujjam a konnektorba.

38

8. fejezet „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.” ÖTÉVES KOROMBAN MÉG ÉN IS ÉLVEZTEM, amikor sózsákként cipeltek. Úgy tettem, mintha elaludtam volna a kanapén, apám pedig felkapott, és gyorsan az ágyamba vitt. Tizenhét évesen azonban már kifejezetten nyomorultul éreztem magam ebben a testhelyzetben. Folyton becsípődött a mellem vagy a csípőcsontom. A fejem minden lépésnél rándult egyet. – Tegyél le! Tudok járni. – Sofőröm tökéletesen figyelmen kívül hagyott, amint számtalan járókelő mellett haladtunk el, akik úgyszintén tudomást sem vettek rólam. – Szóljon már valaki ennek a gorillának, hogy tegyen le! – A gorilla erre még erősebben szorított. Mitévő lehet egy lány, midőn fejjel lefelé találja magát? Könyökömet az őr széles derekának támasztottam, és igyekeztem felemelni a fejemet, látni akartam ezt az álombéli világot, miközben kanyargós utcáról kanyargós utcára vágtattunk előre. Bársonyruhákba öltözött gazdagok és rongyos szegények mellett haladtunk el, kereskedők hirdették portékáikat, és vásárlók alkudoztak az árakra. Egy kövér asszony disznókat terelt, egy csapat vézna fiú egy kutyát kergetett. A nyakam kezdett begörcsölni, ezért ütöttem még egy jókorát a gorilla hátára, csak úgy, miheztartásképp. Az utazás folytatódott, jobbra-balra kanyarogtunk. Ez volt saját, meghibbant változatom a sárga téglával kikövezett útra. Dúdolgatni kezdtem a dalt, és elképzeltem Dorka vidám táncát. Mindig a sárga úton, mindig a sárga úton. Azután megálltunk, a behemót lepakolt engem egy hatalmas kapu előtt, és dörömbölni kezdett rajta. Elszédültem, amint a vér egyszerre lezuhant a fejemből. A kapun kinyílt egy apró ablak, és egy véreres szem kukucskált ki rajta. – Ki van ott? – Gergely. Az utcán akadtam rá erre a nőre. Egyedül barangolt. Közülünk való. A kapu nyomban feltárult, és egy göcsörtös kéz ragadta meg a karomat. – Ó, jaj, jobb lesz, ha rögvest behozzuk, mielőtt még őladysége tudomást szerez róla. A Capulet család nőtagjai nem bolyonghatnak egyedül odakinn! Gergely elcammogott, és az „átkozott szomjúságról” motyogott valamit. A kéz egy ősöreg férfihoz tartozott. Behúzott a házba, majd egy rézkulccsal bezárta a kaput, a kulcsot pedig egy kampóra akasztotta. Csontos ujjaival megragadta a karom, és végigvezetett egy folyosón. Aranyozott keretbe foglalt portrék sorakoztak mindkét oldalon. A legnagyobb képen megakadt a tekintetem. Olajfestmény volt, egy ékszerekkel borított asszonyt ábrázolt. A művész úgy festette meg a szemét, hogy tekintete egyenesen a nézőre tapadjon. Vékony, összeszorított ajkainak kifejezését leginkább sértődöttnek mondhattam volna. – Ki ez? – kérdeztem döbbenten. Az öreg hunyorogva bámult fel a portréra. – Ő volt e tekintélyes család nagyasszonya. A nagyra becsült és erényes Medici Capulet Adelaide. Biztos vagy te abban, hogy Capulet vagy? – Igen. – Egy pillanatig tétováztam. Az öreg toppantott, majd lebiggyesztette a száját. – Akkor miért nem ismerted fel a képet? Fel kellett volna ismernem. Pontosan úgy nézett ki, mint az én Adelaide-em, egy hosszú látogatás után egy tizenhatodik századi szépségszalonban. – Milyen buta vagyok! Hát persze, hogy felismerem! Az öreg lábujjhegyre állt, és az arcomat vizsgálgatta.

39

– Igen, látom már a családi vonásokat. Az állad ugyanolyan, mint Júliáé. Milyen különös, gondoltam, hogy a saját álmomban nem magamra osztottam a főszerepet. Az biztos, hogy elegem volt belőle, és nem is játszottam olyan jól, ahogy kellett volna, a lámpaláz és más egyebek miatt, de hát nem úgy kellene, hogy magunk legyünk saját álmaink fénypontjai? Szép Heléna, aki miatt ezer hajó indult háborúba, a hős, aki legyőzi a sárkányt, a lány, aki egy erkélyen megtalálja az igaz szerelmet? Magamnak azonban mellékszerepet osztottam – egy Capulet kuzin szerepét. Ilyen volt az állapotom egy évvel ezelőtt. Tudod, a lelkem mélyén rejlő igazság sokkal félelmetesebb volt, mint a lámpaláz, vagy hogy nehezteltem anyámra. Valamikor, valahol gyermekkorom során, miközben kötelességtudóan betöltöttem a rám szabott Wallingford szerepet, elveszítettem önmagam. Azt tanították nekem, hogy a család az első. Valahol út közben arra jutottam, hogy én csak második lehetek. Az öreg kibányászott egy fekete magot a fogai közül. – Őladysége pocsék hangulatban van. Te vagy a harmincharmadik vendég ezen a napon. Egy hete egyre csak érkeznek. A baj csak az, hogy nincs több ágyunk. Ki kell találnom, hová is rakjalak. – Egy padhoz vezetett. – Maradj itt! – Azután elcsoszogott. Amíg oda volt, a folyosón felpezsdült az élet. Takarítónők rohangáltak vízzel teli vödrökkel és súrolókefékkel. Kötényes férfiak hordókat és ládákat cipeltek. Egy fiú pedig hatalmas, kerek sajtot egyensúlyozott a fején. Mindenki az esti bálról beszélt. A Capulet-bálra Shakespeare drámájának első felvonásában kerül sor. Ezen a pazar táncmulatságon kell Júliának megismerkednie kérőjével, egy Paris nevezetű férfiúval. Ez volt a kedvenc jelenetem a darabban, mert álarcot viseltünk, és ez enyhítette a lámpalázamat, meg táncoltunk is, amit imádok, még akkor is, ha Troy a partnerem. Néha a szükségesnél is közelebb húzott magához, olyan szorosan, hogy a combunk összeért. Időnként szélesre tárt tenyerét hátul erősen a derekamra szorította. Már a gondolatra is borzongás futott végig a hátamon. Még az álomvilágban sem tagadhattam meg saját érzéseim. Még mindig odáig voltam azért a nagyszájú majomért. Még mindig nagyokat sóhajtottam, valahányszor belépett a terembe, és még mindig arról ábrándoztam, milyen lenne, ha csak egy kicsivel tovább tartana a színpadi csók. De nem akartam így érezni! Nem akartam olyasvalakit szeretni, aki nem szeret viszont. Legalább Troy nem szerepelt az álmomban. Ez biztató jel volt. Az öreg visszatért. – Őladysége látni kíván téged. Kövess! – Felsétáltunk egy grandiózus márványlépcsőn. – Messziről utaztál ide? – érdeklődött. – Igen. Manhattanből. – Nem ismerem. Hol vannak az utazóládáid? Körülnéztem, és arra gondoltam, hátha a tudatalattim teremt néhányat a számomra. – Úgy látom, egy sincsen. – Talán kiraboltak? Ez hihetően hangzott. – Úgy van. Kiraboltak. – Magasságos ég! – Felértünk a lépcsősor tetejére. – A Montague-k állnak a rablás mögött. Erre fel merném tenni egynapi béremet. – Megálltunk egy keskeny ajtó előtt. – A neved, ha kérhetem? – Mimi. Hármat kopogott, majd kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjek be. A szobában erős virágillat terjengett. – Bemutatom Manhattani Mimi kisasszonyt – jelentette be az öreg. – Most érkezett a bálra, és éppen kirabolták. – Meghajolt, távozott, és becsukta az ajtót.

40

Több láda virág sorakozott a szemközti fal mentén, és egy csapat asszony szorgalmasan füzéreket font belőlük. Az ajtó mellett maradtam, és nem igazán tudtam, mit kellene tennem. Jobbról suttogást hallottam egy paraván mögül. – Asszonyom, meg kell kapnom azt a pénzt – erősködött egy férfi. – Mondtam már, hogy ma nem tudok fizetni. Meg kell győznie a feletteseit, hogy hosszabbítsák meg a hitelemet még néhány héttel – válaszolta egy nő. – Asszonyom, talán a férje… – A férjem nem ért a pénzhez! – A nő egy pillanatra felemelte a hangját, majd ismét halkabbra fogta. – Én vezetem e házat. A férjem akár halott is lehetne, amennyi segítséget tőle kapok. Meg akarta várni, hogy Júlia beleegyezzék a házasságba. El tudja képzelni? Megkérdezni egy gyereket? Hála az égnek, sikerült meggyőznöm, hogy folytassuk az előkészületeket. – Elhallgatott. – Még néhány hét. Amikor a lányom frigye biztossá válik, jelentős pénzösszeget kapok majd a jövendőbelijétől. Bőven elég lesz, hogy kifizessük a tartozásainkat. – A kamatokkal együtt, asszonyom? – Úgy van. Most pedig menjen! Készülnöm kell a bálra. Egy férfi lépett elő a paraván mögül. A kezében szorongatott papírcsomót gyorsan a karja alá csapta, bólintott felém, és távozott. Egy magas asszony jelent meg utána, és tapsolni kezdett. – Siessünk, siessünk, hölgyeim! Fel kell akasztanunk a virágfüzéreket! – Szemöldökét felvonta, összeráncolta szupermagas homlokát – kiszedette a haját, nem vitás. – És te ki vagy? – Manhattani Mimi. A tekintetével szinte hipnotizált. Lehet, hogy még nem tudod, de Shakespeare tragédiájában Lady Capulet a gonosz cselszövő. Sokat nem beszél a darabban, de buzgón tevékenykedik a színfalak mögött. Az ő gyűlölete fűti a két család között dúló háborút. Az ő gyűlölködése okozza a két fiatal szerelmes halálát, az én véleményem szerint. Bár nem vagyok nagyon objektív, ha anyákról van szó. – Mi történt veled? – Kiraboltak. Lady Capulet szeme összeszűkült. – Ezért olyan szakadt és sáros az öltözéked? A rablók zaklattak téged? A szüzességed érintetlen maradt? Nem kívántam a szüzességemet megtárgyalni. Egyáltalán nem azért, mert szégyelltem, hogy szűz vagyok. Ha már választhatok, inkább várok addig, amíg valaki belém szeret, és én viszontszeretem, elkötelezzük magunkat egymásnak és a többi jó dolog. Akkor hoznám meg a döntést, hogy mihez kezdjek a szüzességemmel. Ám eddig még csak közel sem kerültem ahhoz, hogy döntenem kelljen. Érted a különbséget? – Nem zaklattak – válaszoltam idegesen. Kényelmetlenül éreztem magam attól, hogy olyan közel állt hozzám, csontos termete szinte fölém tornyosult. – De elvitték az összes utazóládámat. – Az a mihaszna Montague banda még meglakol azért, hogy kiraboltak téged! Beszélek a férjemmel, amint hazatér. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy néhányuknak levágják a kezét, és kivájják a szemét! Méghogy kivájják Benvolio gyönyörűséges szemét? – O, az egyáltalán nem szükséges! – Nem szükséges? – A homlokát ráncolta. – Még ha történetesen Manhattanből érkeztél is, elvárjuk, hogy éppúgy gyűlöld a Montague-kat, ahogyan e család többi tagja gyűlöli őket. Bosszút fogunk állni rajtuk. Jegyezd meg jól! Bosszút fogunk állni! Bólintottam. Nem akartam vitába szállni vele. Olyan jó lenne, ha sikerülne az álmomat jó mederben tartanom!

41

Lady Capulet felső ajka leereszkedő mosolyra görbült, amint megvizsgálta mocskos ruházatom. – Nem engedhetem, hogy bárki ebben az öltözékben lásson. A Capulet-ház nőtagjai a vállukon viselik a család jó hírnevének súlyát. S ezeknek a vállaknak mindig tisztán és csinosan kell megjelenniük! – Dobolni kezdett az ujjaival. – Utasításba adtam minden nőnek, hogy pihenjen le a bál előtt, de azt a tájékoztatást kaptam, hogy minden ágyunk megtelt. Ezért Júlia szobájában fogsz aludni.

42

9. fejezet „Lásson ártatlan virágnak, S légy a kígyó alatta.” LADY CAPULET MÉLTÓSÁGTELJESEN VONULT VÉGIG A FOLYOSÓN. Tudatalattim jól megformálta. Hosszúkás, hegyes arcában rejlett valami a gonosz Nyugati Boszorkány vonásaiból. Szőkített haja, amely a gyökerénél olyan fekete volt, mintha valaki korommal kente volna be, Szörnyella de Frászra emlékeztetett. Sőt, még anyámat is felfedezni véltem benne, hiszen legkedvesebb társalgási témájuk ugyanaz volt: a család hírneve. – A Capulet család jó hírnevét meg kell őrizni mindenekfelett! – jelentette ki fensőséges komolysággal. – A megjelenésünk, a viselkedésünk, a céljaink mind ezt a célt szolgálják. A Capulet névnek minden más név fölé kell emelkednie, ahogyan ez mindig is volt. Capuletek vagyunk. Mi vagyunk Verona. Wallingfordok vagyunk. Mi vagyunk a Színház. Lady Capulet hosszú, túlzottan ünnepélyes lépésekkel haladt, én pedig mint egy kis koszorúslány próbáltam tartani az ütemet, mintha Troy Summer legújabb slágerének kínzóan lassú előadását követtem volna: „Kislány, te vagy az életem.” A felesleges púder összecsomósodva gyülekezett őladysége nyaka tövében. Nem emlékeztem, hogy valaha is tapasztaltam volna ilyen apró részleteket egy álomban. Például, ahogyan a kőpadló hidegétől megfájdult a lábam, bár még mindig rajtam volt a papucsom. Vagy ahogyan a ruhám szegélyének foszlányai csiklandozták a bokámat. Ki szokott ilyesmit álmodni? Na és, ki szokott a valóságos időnek megfelelően álmodni, mert úgy tűnt, itt a szerint folynak a dolgok? Éhes voltam, és pisilnem kellett, ami nem sok jót jelentett, hiszen ha az embernek álmában pisilnie kell, akkor vagy felébred, vagy összepisili az ágyat. Egyiket sem szerettem volna. Az álomvilágomban akartam maradni, legalább addig, amíg Clarissa befejezi helyettem az előadást. Talán még tovább is. Ha kómába esnék, mondjuk egy hétre, Reginald Dwill talán keresne valaki mást a DVD-felvételhez. Lady Capulet menet közben egy falikárpitra mutatott. – Láttál-e valaha ilyen káprázatos Capulet-címert? A lányom keze munkája. Júlia rendkívül hűséges és engedelmes gyermek. Oly drága a szívemnek! Oly drága, hogy azonnal el is adtad a legtöbbet ígérőnek! Lady Capulet a nyakát tekerve hátrafordult, és gyanakvó pillantást vetett rám. – Anyád hol van? Miért nem jött veled? Csak ezt ne! Arra igazán nem vágytam, hogy Veronica Wallingford megjelenjen az álmomban – és minden bizonnyal rémálommá változtassa. – Meghalt. A ház úrnője lebiggyesztette festett ajkait. – Mondd, kérlek, a pestis vitte el? Szeretteink közül oly sokat elveszítettünk az utolsó járvány alkalmával. – Igen. – Ez jól hangzott. – A pestis. Lady Capulet egymáshoz szorította ujjainak hegyét, s közelebb hajolt hozzám. – És mondd, míg élt, úgy engedelmeskedtél neki, ahogyan egy szerető leányhoz illik? – Szemöldökét felhúzta, és nekem, esküszöm, jéghideg borzongás futott végig a hátamon. Amikor egy légy repült el arra, félig azt vártam, hogy villás nyelve menten előugrik a szájából. – Ö, igen, engedelmes voltam. Elhiheti, engedelmes voltam – válaszoltam. – De most, hogy már nincs az élők között, magamról kell gondoskodnom. Lady Capulet elhúzta a száját.

43

– Ifjú hölgyek képtelenek gondoskodni magukról. Az ifjú hölgyeket irányítani kell. Csupán egyet tehetünk. Mivel édesanyád meghalt, én veszem át a helyét. Míg itt vagy, anyád helyett anyád leszek – se szavaknál jéghideg kezét a vállamra tette. Köszönöm, inkább nem. Azért mert a frászt hozod rám. De tényleg! – Nem hiszem, hogy szükségem van… – Ne merészeld megmondani nekem, mire van szükséged és mire nincsen! Úgy határoztam, míg itt vagy, gyámod leszek, erkölcsi és testi dolgokban egyaránt. Ha pedig egyszer döntést hoztam, azon többé nem változtatok. Itt volt a nagy lehetőség, hogy végre megszabaduljak a szülői béklyótól, még ha csupán képzeletben is. De íme, még egy anyát küldött nyakamra a balsors egyenesen a pokolból, hogy irányítsa az életem! Úgy tűnt, a tudatalattim mégsem fogja oly könnyen megengedni, hogy megszabaduljak a kötelékeimtől. Lady Capulet oldalra lépett, s előbukkant mögüle egy keskeny ajtó. Bekopogott rajta. Gömbölyded, középkorú asszony jelent meg a nyílásban. – Dajka, ez itt Manhattani Mimi, Júlia távoli unokanővére. Most érkezett. Az ördög fattyai megtámadták és kirabolták. – A Montague-k? – kérdezte a dajka. Lady Capulet oly erősen ráncolta homlokát, hogy két szemöldöke szinte egybefolyt. – Hát persze, hogy ők! Ki más merne rátámadni a Capulet család egyik nőtagjára azokon a nyomorult kurvafattyakon kívül? A pokol örök tüze vár rájuk, ahol süldő malacként nyúzzák meg őket reggel, és kannibálok eszik meg a húsukat szürkületkor? – Végigsimított hímzett fűzőjén, és nyugalmat kényszerített az arcára. – Mondd, dajka, hogy van a leányom? – Igen jól, asszonyom. Úgy alszik, mint az ártatlan tavaszi bimbó, a drága. Lady Capulet bólintott. – Gyönyörű megfogalmazás, igazán. Mint a tavaszi bimbó, mely arra vár, hogy kibontsa asszonyi szirmait. Akkor hát, én megyek, és megfelelő öltözéket keresek Miminek a ma esti ünnepségre. Gondoskodj róla, hogy aludjon! – Azzal sarkon fordult, és ismét végigsiklott a folyosón. A dajka és én utánanéztünk, és mindketten megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. A dajka bekísért egy halványan megvilágított szobába, amelynek berendezését egy ágy, egy nagy faláda, egy festett asztal és a hozzá illő székek alkották. Becsukta mögöttünk az ajtót. – Tavaszi bimbó – morogta. – Megnézem én azt! Téli zúzmara vagy nyári kóró inkább! – Felrázott egy párnát, majd ujjával vádlón rám mutatott. – Nézd, Capulet kuzin! Van nekem épp elég dolgom, főként ott azzal a komisz bestiával. – Az ágyra mutatott, ahol valaki egy halom takaró alatt feküdt. Júlia, feltételeztem. De hogy komisz? – Az én szívem nem bír el még több trükköt és csalást. Az a kis bestia pont elég megpróbáltatás nekem! Ne értsél félre! Úgy szeretem, mintha a sajátom volna, de hát kiszívja minden erőmet, úgy bizony! – Közelebb lépett, és végigmért. Olyan szaga volt, mint egy penészes zuhanyozófüggönynek. A szag forrása, minden bizonnyal, mocskos köténye volt. – Zaklattak téged azok a Montague-k? – faggatózott, és vörös, gumós orrát egyenesen felém bökte. – Letepertek, és kedvüket töltötték rajtad? Talán még meg is engedném, hogy Benvolio kedvét töltse rajtam, ha az álmom ismét rátalálna. Hátráltam egy lépést, kis friss levegőre vágytam. Mi ez a furcsaság a szagokkal? Nem emlékeztem, hogy éreztem volna bármilyen szagot korábbi álmaimban. A takarókupac megmozdult, és meztelen lábak bukkantak ki alóla. A dajka tüstént az ágy mellett termett. – Aludnod kellene ám!

44

– Alszom – hangzott a bágyadt válasz. – Alszom, mondja ő. – A dajka megigazgatta a kötényét, azután ismét a takarókhoz fordult. – Hogyan is aludhatnál, ha egyszer azt mondtad: „Alszom”? – Pontosan úgy. Biztos álmomban beszélek. – A lábak visszabújtak a takarók alá. – Pimasz kis boszorka! – motyogta a dajka. – Gyerünk hát, rajta! – szólt ekkor hozzám, és az ágyra mutatott. – Lady Capulet kívánsága, hogy te is aludj. De vigyázz ám magadra! A hálótársad harapni is tud ám! – A dajka odanyújtott nekem egy párnát. A kupac arrébb húzódott. Lerúgtam lábamról a papucsot, felemeltem az alsó takaró szélét, és bemásztam az ágyba. Egy apró kéz hirtelen a fejemre borította a halmot, és kényelmesen begubóztunk a takarók alá. – Pszt! – súgta Júlia a fülembe. Nem láthattam, de addig fészkelődött, amíg a válla végül az enyémhez nem ért. A dajka egy ideig még csoszogva tett-vett, majd a székkel együtt hatalmasat nyögött, amint végül leroskadt rá. – Ó, micsoda nyomorúságos élet! – folytatta a dajka. – Gondját viselni egy hálátlan, szemtelen kis bestiának. Júlia halkan kuncogott, és újfent kidugta lábait, kitakarva ezzel az enyémet is. – Ne hidd, hogy nem tudom, hogy nem alszol, mert igenis tudom, hogy nem alszol, kisasszony. – A dajka egyre lassabban beszélt. – És nekem kell majd végighallgatnom őladységét, amikor meglátja a karikákat a szemed alján az álmatlanságtól. Nem az én hibám… – Hangja elhalkult, majd harsány horkolásba csapott át. Júlia újra kuncogott, és egyetlen mozdulattal ledobta a takarókat. Szemtől szembe találtam magam azzal a hősnővel, akit az elmúlt hat hónapban kellett nap mint nap eljátszanom.

45

10. fejezet „Lásson ártatlan virágnak, S légy a kígyó alatta.” CAPULET JÚLIÁNAK VOLT KÁBÉ A LEGKÓCOSABB HAJA, amit életemben láttam. Göndör barna hajfürtök valóságos tömege meredezett az égnek, fittyet hányva a gravitáció törvényeinek. – Nem vagyok álmos – közölte. – Én sem. – Hogy is lehetnék? Hiszen már alszom. Júlia kicsusszant az ágyból, és lábujjhegyen lopakodott az alvó dajkához. Miközben a kimerült asszony mélyeket lélegzett, Júlia a szék hátsó léceire hurkolta a dajka kötényének kötőjét. Egy pillanatra félre kellett hajolnia, hogy elfojthassa a kuncogást. A dajka megmozdította a csípőjét, de tovább aludt. Júlia a kötőket végül összecsomózta dajkája kerekded hasán. Júlia visszatipegett az ágyhoz, és lerántott róla egy takarót. – A dajka időnként az idegeimre megy – suttogta. – Egész nap csak parancsolgat. Csináld ezt, csináld azt! Gyere ide, menj oda! – A hangja kissé fiús volt, mint az enyém, amikor épp náthás vagyok. Törökülésben üldögéltünk a földön, a behajtott ablaktáblák alatt. – Júlia vagyok. – Én pedig Mimi. A zsalugáterek keskeny résein át beszűrődött némi napfény. Júlia tágra nyílt szemmel bámult rám nagy barna szemeivel, mintha egyenesen az űrből pottyantam volna ide. Az arca kerek volt, orra tövében nagy halom szeplővel. Nem úgy, mint ahogy általában a szeplők lenni szoktak, elszórtan mindenütt, hanem mintha valaki egy helyre zsúfolta volna össze valamennyit. Egyáltalán nem hasonlított Fernando Júliájára – ajka nem volt telt, s ő maga sem volt tökéletes. És olyan sem volt, mint a hollywoodi Júlia – nem volt kecses és angyali. Ellenben valódinak tűnt, amilyennek egy lánynak lennie kell. Egy igazi lánynak. Kedves volt, aranyos, és majd szétrobbant az energiától, mintha kényelmesebben érezné magát futballfelszerelésben, mint csipkével és masnival ékesített hosszú hálóingében. Ám leginkább a fiatalsága lepett meg. Júlia levett egy apró kést az ablakpárkányról. A pengével bökdösni kezdte a falat, lepattintgatta róla a vakolatot. – Eljössz a bálba este? – Ha édesanyád talál számomra ruhát – válaszoltam. – A szüleim azért rendezik ezt a bosszantó ünnepséget, mert azt akarják, hogy férjhez menjek. – Teljes erejéből döfködni kezdte a falat. – Még a tizennégyet sem töltöttem be, és azt akarják, hogy férjhez menjek. Anyám tizenöt éves korában már szült. – Felhúzta az orrát. – Tizenöt? – kérdeztem elborzadva. Eszembe jutott az Oprah-show az afrikai lányokról, akiknek szétszakadtak a belső szerveik, mert túl fiatalon szültek. Kirázott a hideg. A dajka hangosan horkolt, álla tekintélyes tokáján pihent. Júlia egészen közel hajolt hozzám. – Anyám szerint Paris ma éjjel megkéri a kezem. A herceg rokona, és kétszer annyi idős, mint én. Egy vénemberhez kell feleségül mennem! – Újabb darabot hasított a vakolatból. Máris temérdek kisebb-nagyobb lyuk díszelgett a falon, nyilván korábbi támadások eredményei voltak. – Anyám szerint azzal, hogy egyetlen leányát beházasítja a herceg családjába, tovább öregbíti a Capuletek hírnevét. De igazából Paris pénzét akarja. – Mondtad már anyádnak, hogy nem akarsz férjhez menni? – kérdeztem. Júlia felvonta a szemöldökét.

46

– Ugyan mi haszna volna? Nem érdekli, én mit szeretnék. Őt csak a Capulet név dicsősége érdekli. Milyen fájdalmasan ismerős! Két lány, mindkettő nagynevű család sarja, s mindketten arra kényszerülnek, hogy az anyjuk által választott utat kövessék. Érdekes módon sohasem figyeltem fel Júlia szomorú sorsa és a saját siralmas helyzetem közötti hasonlóságra. Így már tökéletesen érthetővé vált, miért is választotta a tudatalattim épp ezt a történetet az álmom színterének. – Az én anyám ugyanilyen – árultam el. – Csak az érdekli… érdekelte, hogy színésznő legyek. Manhattanben egy színház tulajdonosa volt, és azt akarta, hogy az ő nyomdokaiba lépjek. Júlia erre abbahagyta a döfködést, és tágra nyílt szemekkel bámult rám. – Te színésznő vagy? Igazi színpadon? – Bólintottam. –A múlt hónapban itt is járt egy társulat. Görög tragédiákat adtak elő. Remek mulatságnak tűnt! Körbeutazzák a világot. Nekem még a házat sem szabad elhagynom, csak ha templomba vagy valami családi összejövetelre megyünk. – Közelebb hajolt. – És a férjed engedi, hogy színpadra lépj? – Nincs férjem. Júlia szeme elkeskenyedett. – Meghalt? A fejemet ráztam. – Sosem voltam házas. Manhattanben nem kell férjhez menned, ha nem akarsz. Júlia egy pillanatig némán ült, még a kést is kiejtette a kezéből. – Csodálatos! Én is oda akarok menni! Elviszel magaddal? – Hát, én nem akarok visszamenni. Mi lenne, ha máshová utaznánk? Mondjuk Párizsba vagy Londonba? – Miért is ne? Elvégre ez csak álom. – Nem szeretnél hazamenni? – Elmosolyodott. – Akkor együtt fogunk megszökni. A dajka szellentett, és egy pillanatra fel is riadt. Júliával azonnal mozdulatlanná dermedtünk, amíg újra el nem bóbiskolt. Vihogni kezdtem, mivel messze ez volt a leghangosabb szellentés, amit életemben hallottam. Júlia felállt és járkálni kezdett, őrületesen zilált hajzata ide-oda röpdösött a feje körül. – Miről is beszélek? Anyám soha nem hagyná, hogy csak úgy megszökjek. Még a világ végére is utánam küldené az őrséget. –Dühösen toppantott. – Ma este pedig meg kell jelennem azon a nyomorult bálon, hogy találkozzak azzal a vén szószátyárral, aki feleségül akar venni. A múlt hónapban figyelt fel rám az unokatestvérem esküvőjén, és állítása szerint első pillantásra belém szeretett. Azt mondta, olyan gyönyörű vagyok, mint a rózsái. Teljesen odavan a virágokért. Minden percét a kertjében tölti. Azt is mondta apámnak, hogy én lennék a virággyűjteménye legcsodálatosabb darabja. Valószínűleg engem is vázába tűzne – e gondolatra megborzongott. – Meg kell találnom a módját, hogy kiábrándítsam magamból, és visszavonja a házassági ajánlatát. Szakértőnek vallottam magam a férfiak kiábrándítása terén. Színdarabok, vonzóbbnál vonzóbb férfi főszereplők követték egymást az életemben, mégsem hívott soha senki randizni, Troyt kivéve persze – már ha a csókleckék randinak számítanak. Mary néni szerint a családnevem tett megközelíthetetlenné, és persze mindenkit megfélemlítő anyám is komoly útakadályként jelentkezett. Mary néni szerint a randik hiányának semmi köze ahhoz, hogy belül milyen vagyok. Nem hittem neki. Ha valaki tényleg randizni akart volna velem, megtalálta volna a módját. Még akkor is, ha anyámmal kellett volna szembenéznie. Még akkor is, ha épp az ellensége házának erkélyére kellett volna felmásznia. – Segítesz nekem megszabadulni Paristól? – kérdezte Júlia. Ez jó mulatságnak hangzott. Akkora tökfilkó az az alak a darabban! – Hát persze, de hogyan? – Még nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem akarok a szép kis virágszála lenni.

47

– Akkor miért nem változol rusnya gyommá? – ajánlottam. Júlia arcára e szavakra visszatért a csintalan kifejezés. – Briliáns ötlet! – kiáltotta, és tapsolni kezdett örömében. A dajka továbbra is mély kábulatba merült, miközben Júlia kitárt egy kicsiny erkélyre vezető ajtót. Az erkélyre. Fény áradt be a nyíláson, és meleg szellő járta be a szobát. Félredobtam a takarót, és Júlia mellé álltam, aki épp a korlát fölé hajolt. – Hé, fiú! – kiabálta, miközben igyekezett visszafogni a hangját. A kisfiú, akivel korábban a gyümölcsösben találkoztam, egy ládán üldögélt odalenn az utcán. Feltápászkodott. – Igenis, kisasszony – felelte, majd barátságosan integetett nekem. – Ismersz egy Paris nevű urat, akinek a villája a város szélén áll? Akinek az a rengeteg virágja van? – A fiú bólintott. – Szeretném, ha most elmennél hozzá. Mondd el neki, hogy meghallottad, amit az asszonyok beszéltek a piacon. Mondd neki, hogy úgy gondoltad, az urat érdekelheti, amiről szó volt, mivel Capulet Júliáról beszéltek. Azután tégy úgy, mintha túlságosan zavarban lennél, és nem akarnád folytatni, mivelhogy kényes témát érint a dolog. Ő majd sürgetni fog, hogy beszélj. – Júlia vigyorgott, és hátrapillantott a válla fölött. A dajka rendületlenül horkolt. Júlia lábujjhegyen beosont a szobába, elővett egy pénzérmét egy ládikóból, majd visszasurrant az erkélyre. – Mit mondjak az úrnak, kisasszony? – kérdezte a fiú. – Mondd azt neki, hogy az asszonyok egy fekélyt emlegettek, olyat, amilyenhez foghatót még senki sem látott. És hogy ez a fekély Júlia hátsó felén leledzik. – Ezután pillanatnyi szünetet tartott, és elgondolkodva dobolt ujjaival a korláton. – Azt is mondd neki, hogy ez egy visszatérő fekély, amely minden teliholdkor kifakad. – A leány újra elvigyorodott. – Mondd neki, hogy Júlia annyira szenved, hogy még táncolni sem tud, így a ma esti bál elmarad. Megjegyeztél mindent? A fiú bólintott. – Júliának fekély van a hátsóján, mint amilyet még soha senki nem látott. Minden teliholdkor kifakad. – Úgy van, de azt se felejtsd el, hogy Júlia nem tud táncolni, és ezért a bált elhalasztották. – Rendben. Elhalasztották. – És ne feledd, hogy mindezt a piacon hallottad. – Júlia ledobta az érmét. A fiú elkapta, és már futott is. – Jó fiú, és hűséges is – mondta Júlia. – Senkinek sem fogja elárulni, hogy én küldtem. Na, meglátjuk, mi a véleménye Parisnak az olyan lányokról, akiknek fekély van a hátsójukon. Akkor döntöttem el magamban, hogy igenis kedvelem Júliát. Ő volt az az őrült kishúg, aki sohasem adatott meg nekem. Igazi lázadó. O volt az én alteregóm. Nyílt a hálószoba ajtaja, és Lady Capulet lépett be rajta. A szoba hőmérséklete azon nyomban érezhetően csökkent. – Ti ketten miért nem alszotok? Gyertek be onnan, de tüstént! – sziszegte mérgesen. – Még mindketten belázasodtok nekem a széltől! Júlia becsukta az erkélyajtót, majd két szolgáló lépett be, egy-egy ruhával a karján. – Tegyétek az ágyra! – parancsolta őladysége. Azután a dajka fölé hajolt, és hangosan a nevén szólította. A dajka felriadt álmából, s akkorát rúgott a lábával, hogy eltalálta Lady Capulet sípcsontját. – Kelj fel, kelj már fel! – kiáltotta Lady Capulet hadonászva, miközben a dajka igyekezett kiszabadulni az összekötözött kötényből. – Mi történt veled? Valami rohamod van? Gyerünk már, menj ki innen! Beszélni kívánok a leányommal és a vendégünkkel. Júlia önelégülten mosolygott, amint a dajka néhányszor a falnak ütközött székével, mire végül sikerült kiszabadítania magát.

48

– Bestia – motyogta az orra alatt, majd a többi szolgálóval együtt kimenekült a szobából. – Leányom – kezdte Lady Capulet –, csodálatos híreim vannak a számodra. Sikerült végre lezárnunk a Párisszal folytatott tárgyalásokat, és megegyeztünk, hogy az esküvőre minél hamarabb sor kerüljék… talán még ezen a héten. Júlia szája tátva maradt döbbenetében. De egyetlen szót se szólt. Talán már megtanulta, ahogyan én is, hogy némely helyzetben minden vita felesleges. Lady Capulet megcsókolta leánya homlokát. – Most pedig készülj, hogy ma este találkozz jövendőbeli hitveseddel! – Megpróbálta lesimítani Júlia bozontos fürtjeit, ám azok makacsul megtagadták az engedelmességet. – Már küldöm is a fodrászt. Júlia az anyja távozása után hosszú ideig meg sem rezzent. Két karja bénán csüngött a teste mellett, tekintetével a földre meredt. – Júlia? – szólítottam, és megérintettem a vállát. – Egy olyan férfihoz kell feleségül mennem, akivel még csak nem is találkoztam. – Júlia hirtelen szaporán kezdte kapkodni a levegőt. – Még van remény. Tudod, a fekély. – Furcsán érzem magam – mondta. – Úgy érzem, mintha a szoba egyre szűkebb lenne. Mintha csapdába estem volna. – Gyors mozdulattal feltépte az erkély ajtaját, és igyekezett mélyeket lélegezni. – Nyugalom! Higgadj le! – csitítottam, ahogyan ezt gyakran megtettem saját magammal is. – Minden rendben lesz. – De valóban? Ha az álmom a hagyományos történet eseményeit követné, akkor néhány nap múlva Júliára öngyilkosság várna. Abban az esetben valóban csapdába került – Shakespeare tragédiájának csapdájába. Ám ez itt az én álmom, ezért nem engedem, hogy ez megtörténjen. – Olyan gyorsan ver a szívem! Miért is kell belekényszeríteniük ebbe a házasságba? – Belekapaszkodott a korlátba. A keze reszketni kezdett, az álla megremegett. Könnyek csorogtak végig kipirult arcán. Száját kinyitva, felületesen, szaporán lélegzett. Hűha! Mintha csak magamat láttam volna. – Pánikrohamod van – hasított belém a felismerés, és mindkét kezét megragadtam. – Pánik? Igen, tényleg pánikba estem. Alig kapok levegőt. – Hallgass most rám! Le kell lassítanunk a légzésedet, mielőtt még hiperventillálnál. – Kántálni kezdtem a jól bevált összpontosító mantrámat. – Mondd utánam! – ragaszkodtam hozzá, ő pedig szót fogadott. Om ja, om ja, om ja, amíg a zihálása végre alább nem hagyott, és mindketten megkönnyebbülten az erkély kőpadlójára roskadtunk. Júlia egy kis ideig még sírt, én pedig bátorítóan fogtam a kezét. Lehet, hogy ez a kínos helyzet Shakespeare képzeletében született, ám most én vagyok az, aki változtathat rajta. Nem vagyok hajlandó tétlenül nézni, hogy ez a kislány megölje magát. Még akkor se, ha sokáig kell ebben az álomban maradnom. Elhatároztam, hogy addig fel sem ébredek, amíg Júlia története nem ér jó véget. Legalább egyikünk megérdemel egy happy endet. – Nem akarok férjhez menni! – hajtogatta, és megszorította a kezem. – Kidolgozunk egy tervet – biztattam. – Még nem tudom, mi lesz az, de segítek neked megszabadulni ebből az eljegyzésből!

49

11. fejezet „Úgy hát a világ osztriga” NEM VOLT MENEKVÉS. Pisilnem kellett. Júlia újra beásta magát a takarók alá, állította, hogy ott tud leginkább gondolkodni. – Ha Manhattanben élnék, sohasem kellene férjhez mennem. Biztos vagy benne, hogy nem akarsz visszamenni Manhattanbe? – Teljesen. És abban is biztos vagyok, hogy máshová is mehetünk. – Belestem az ágy alá, hátha találok egy éjjeliedényt, de csak porcicákra és egy szendergő barna egérre bukkantam. Hogy a csodába végezték a dolgukat az emberek a tizenhatodik században? Eszembe jutott, amit egyszer a középkorról olvastam. Akkoriban egyszerűen csak kidugták a feneküket egy nyíláson a vár falán. Álom vagy sem, azért még maradt némi büszkeségem. – Júlia? – Anyám csatlósaival a nyomunkban képtelenek leszünk elmenekülni. Még egy apácazárda sem tudna megvédelmezni tőlük! – Mérgesen belerúgott a takarórengetegbe. – Júlia? – Úgy feszengtem, mint egy kis elsős. – Merre találom a mosdót? – Nem vagyok hajlandó megosztani az ágyamat azzal a vénemberrel! – Júlia, a szükségemet kell végeznem! – Pisilned kell? A szobaklozet ott van a paraván mögött, a sarokban. Addig észre sem vettem a paravánt, amelyet törtfehér színűre festettek, mint a szoba falait. Egy alacsony ülőke állt mögötte, a közepén egy kerek lyuk, alatta pedig egy kerámiaedény rejtőzött. Kisgyerekeknek szánt bilire emlékeztetett, csak néhány számmal nagyobb változatban. Bíztam benne, hogy meg tudok birkózni vele. Miközben a pisi lassan megtöltötte az edényt, kétségek merültek fel a fejemben. Meleget éreztem és valódi megkönnyebbülést – mintha tényleg megtörtént volna. Mi van akkor, ha igazából is pisilek? Ó, egek, ez most vajon azt jelenti, hogy a valóságban épp az előbb pisiltem be? Milyen megalázó, főleg, ha Troy is szemtanúja volt az eseménynek! Már látott hányni. Remek. A bevizelést azonban nem lehet a romlott kagylóra fogni. Várjunk csak egy percet! Az esés is valódinak tűnik egy álomban, az álmodó valójában mégsem zuhan. Tehát az is lehetséges, hogy ténylegesen én sem pisiltem. A kétségek azonban nem hagytak nyugodni. Az álmodók nem töprengenek azon, vajon álmodnak-e vagy sem. Alvás közben az ember valóságnak fogja fel az álmot. Én mégis ott ültem, és a makacs kétely befészkelte magát a fejembe. – Ó, Mimi, még ha volna is pénzem, ami nincs, és még ha volna is hintóm, ami szintén nincs, két nő akkor sem utazhatna egyedül. Azonnal magunkra vonnánk a figyelmet. – Akkor fiúnak öltözünk majd – ajánlottam, és őszintén hálás voltam, amiért Júlia más irányba terelte zavaros gondolataimat. – Fiúnak? – Miért ne? Klasszikus megoldás. Még Shakespeare is alkalmazta. – Shakespeare? A szoba megtelt hangokkal. Lesimítottam a ruhám, és kiléptem a paraván mögül. Két szolgálóasszony vízzel teli tálakat rakott az asztalra, mialatt két másik Júliát húzta elő az ágyból – kicsit keményen, ahogy észrevettem. Júlia egyfolytában duzzogott és fészkelődött, miközben kis törülközőkkel az arcát mosták, és kifésülték a haját. Két további asszony pedig máris a hálóingét kezdte lehámozni róla. – Kösz, de inkább nem – utasítottam vissza határozottan az egyik szolgáló közeledését. – Egyedül is meg tudom oldani.

50

– Én sohasem öltözhetek fel egyedül – morogta az alsóneműben ácsorgó Júlia. – Soha! – ordította az egyik asszony arcába. – Gondolom, a Manhattani Capuleteknek szabad önállóan öltözködniük. De nem ennek a Capuletnek. Fejlődésem egy adott pontján, valószínűleg akkor, amikor a mellem már nem volt hajlandó „A” kosárméretnél nagyobbra duzzadni, anyám úgy határozott, hogy pontosan úgy kell kinéznem, mint Audrey Hepburnnek. – Audrey egy valódi klasszis! – bizonygatta, és feltöltötte a szekrényemet ballonkabátokkal és ujjatlan ruhákkal. – És már úgyis meghalt. Nem fog megharagudni rád, ha pontosan úgy nézel ki, mint ő. – Határozott stílusomnak köszönhetően néhányszor meg is említettek a „legjobban öltözött színésznők” listáján, de engem ez nem érdekelt. Hiszen nem az én stílusom volt! – Én sem dönthetem el, mit vegyek fel – vallottam be együtt érzőn. Júlia ingerülten toppantott, amikor az egyik szolgáló egy hosszú, fehér inget rántott át a fején. – Ez fáj! Ne húzd a hajam! Ordítani fogok, ha tovább cibálod! – Hirtelen sajnálni kezdtem Fernandót, amikor eszembe jutott, hányszor nyávogtam és dühöngtem neki, pedig ő csak a munkáját végezte. Lecsúsztattam hát magamról mocskos jelmezem, és átvettem a felém nyújtott inget. Az asszonyok szeme elkerekedett a csodálkozástól a melltartóm és a bugyim láttán, de egy szót sem szóltak. Júliát túlságosan lefoglalta a panaszkodás és a fészkelődés, ezért észre sem vette. – Nyomorult népség! Gyűlöllek titeket egytől egyig – mondta nekik. Amikor az ingek a helyükre kerültek, belebújtunk az alsószoknyákba. Azután a szolgálók felénk nyújtották ruháinkat. Júliáé zöld volt, az enyém pedig kék, mindkettőnek szögletes nyakkivágása volt, a derékrészen széles szalag díszelgett. – Apám legalább nem kényszerít minket arra, hogy minden bálon Capulet színeket viseljünk – jegyezte meg Júlia, és kelletlen pofát vágott, miközben az öltöztetés folytatódott. Megengedtem, hogy a szolgálók segítsenek feladni rám a ruhát, mivel igen komplikált művelet volt. A ruha hatalmas, buggyos ujjait finom csipkékkel kellett rögzíteni a váll alatt. Szinte az örökkévalóságig tartott. A karom teljesen elzsibbadt, addig kellett a magasba tartanom. Vajon miért is zsibbadna el a karom, ha egyszer álmodom? És miért vagyok olyan éhes? A kétely szikrája újból fellobbant, de igyekeztem tudomást sem venni róla. Hiszen várt rám egy valódi bál, zene, tánc és rengeteg srác, akivel táncolhatok. Számos jótékonysági estélyen volt szerencsém részt venni az évek során, de sohasem gardedám nélkül. Ki fogom tombolni magam, megkóstolom a bort, talán lassúzni is fogok a szívdöglesztő Benvolióval. Shakespeare történetében ő is beszökik a mulatságra, Rómeóval a nyomában. Ó, tényleg! Rómeó is ott lesz, és mint jól tudjuk, ez további bonyodalmakat okoz majd. A célom továbbra is a happy end volt, így hát meg kell majd tennem minden tőlem telhetőt, hogy távol tartsam egymástól Rómeót és Júliát. – Hogy merészelik! – visította Lady Capulet, és úgy pattant a szobába, akár egy pezsgősüveg dugója. Haja kibomlott, ruhájának ujjait még nem rögzítették a helyére. Egyik kezében egy gyűrött papírlapot, a másikban pedig egy rózsacsokrot szorongatott, s olyan dühvel rázta, hogy vörös szirmok röpködtek mindenfelé. – Már megint azoknak az üresfejű Montague-knak a keze van a dologban! – Meglengette a papírt a levegőben. – Azt hazudtak Parisnak, hogy a lányomnak fekély van a hátsó felén! Júliának még a lélegzete is elakadt, lazán végigjátszotta a szerepét. Én a helyében egész biztosan apró darabokra hullottam volna annak a nőnek a vallatása alatt. Egyetlen pillantására bevallottam volna a nevem, a rangom és a gyártási számom. – Anyám, milyen kegyetlen szavak! Lady Capulet felhúzta a szemöldökét.

51

– Nincs, ugye? Fekély, úgy értem. – De anyám! – Júlia toppantott, és teljes erőből rátaposott annak a szegény szolgálónak az ujjaira, aki épp a cipőfűzőjét igyekezett megkötni. – Honnan tudhatná bármilyen Montague, mi van, és mi nincsen az én hátsó felemen? – Honnan is! – Lady Capulet e szavakkal hozzám vágta a papirost. – Ezt Paris küldte. Olvasd fel, Mimi! Én túl zaklatott vagyok hozzá. Kezembe fogtam a kicsiny lapot. A felső sarkában arannyal futtatott, nagy P betű díszelgett. A szabályos kézírás betűi finom ívekkel és hurkokkal kanyarogtak a sorok között. Rózsa édes illata szállt fel a papírról. Drága Lady Capulet! Mily mélységes szomorúság töltött el, mikor leányának sajnálatos állapotáról hallottam! A fekélyek rendkívül kellemetlenek, különösen, ha oly finom fertályon fakadnak, mint amilyen – gondolom én – az Ön becses leányáé is. Boldogan ajánlanék egy kitűnő sebészt, ha a vágás szükségessé válik. Mindez azonban szemernyit sem csökkenti a megbecsülést, melyet az Ön leánya iránt érzek. Még a leggyönyörűbb rózsával is előfordulhat időnként, hogy levélfoltos lesz. Csalódottan értesültem róla, hogy a ma esti bál elmarad. Kérem, küldjön hírt, amint Júlia felgyógyul, hogy folytathassuk esküvői előkészületeinket. Kérem, tekintse e csokrot nagyrabecsülésem jelének. Mély tisztelettel: IV. Calchetto Paris – Azt hiszi, hogy a leányom foltos. Foltos! És hogy a bál elmarad. – Lady Capulet kitépte a levelet a kezemből, és gombóccá gyűrte. – Azonnal üzenetet küldök, miszerint a fekély alávaló hazugság, és a bált igenis megtartjuk! Pokolba az egész elvetemült Montague családdal! – A csokrot az asztalra hajította. – Rózsaillatú parfümöt használj ma este! Paris a rózsát kedveli. És hol van már a fodrász? A hajad fog tönkretenni valamennyiünket! Amint az anyja kilépett az ajtón, Júlia nyomban felrúgta az egyik kisszéket. Azután átverekedte magát a szolgálók hadán. – Mindenki menjen innen! – Az egyik asszony átnyújtott nekem egy pár fasarkú bőrcipellőt, majd csatlakozott a hálószobából távozókhoz. – Rózsaillatú parfüm – nyafogta Júlia, és áthajította a csokrot a szobán. – Nekem bizony nem lesz olyan szagom, mint a rózsáinak. Olyan szagom lesz, mint a rózsa ellentéte! – Júlia kétségkívül sikeresen legyőzte a korábbi pánikrohamot. Egyáltalán nem tűnt letörtnek, nem úgy, mint szegény Rómeó. Egész egyszerűen csak kiborult, és ki merné hibáztatni érte? A helyzet totálisan bűzlött. Ám Capulet Júlia egyáltalán nem olyan ember volt, aki könnyen megadta volna magát a kétségbeesésnek. Vagány természete sohasem engedte volna. Kinyitotta a ladikot, elővett egy újabb érmét, majd odacsörtetett az erkélyhez, a fa cipősarkak úgy kopogtak, mint egy kasztanyetta. – Hé, fiú! – kiáltotta. Leszállt az esti szürkület, ám a levegőn még mindig érződött a nyár melege. Az egyre sűrűsödő sötétség ellenére a fiú visszatért a ládájához. Júlia hívására pedig lelkesen meztelen talpára ugrott. – Megtettem, amit kértél, kisasszony. – Jól van, ügyes voltál! Most azt szeretném, ha elmennél a piacra, és vennél nekem néhány hagymát. Újhagymát. – A piac már zárva van, kisasszony. De anyám kertjében akad hagyma is. Mennyit szeretnél? – Hármat. Három elég lesz. – Júlia odadobta neki az érmét, és a fiú már rohant is, éppúgy, mint korábban. – Paris talán hajlandó megbocsátani egy fekélyt, de majd meglátjuk, mi a véleménye a hagymaszagról! – Két karjával bizalmasan, összeesküvőn átölelt. Ügy zabáltam a lázadását, mint egy éhező francia paraszt.

52

– Hölgyeim! – szólalt meg egy zengő hang. Mindketten összerezzentünk. Egy férfi lépett Júlia szobájába, libegő, vörös sapkával a fején. Tulajdonképpen az egész öltözéke skarlátvörös színben virított, szűk zekéjétől egészen a még szorosabb harisnyájáig. Két szolgáló követte, akik egy padot cipeltek magukkal. A dajka is ott igyekezett a nyomukban, egy szalagokkal és hajfésűkkel megrakott nehéz kosár alatt támolygott. – Jaj nekem! – súgta Júlia. – Anyám fodrásza. A skarlátszín férfi kecsesen meghajolt, kezét úgy tekergette a levegőben, mint ahogyan a szakács felveri a tojásfehérjét. Atyai mosolyt villantott felénk. – Szegény kicsi virágszálam! Ne nézz rám olyan haragosan! A haragod Vincentót az őrületbe kergeti! Júlia tekintete erre, ha lehet, még dühösebbre váltott. Úgy biggyesztette alsó ajkát, akár egy buldog. Vincento rosszallóan rázta a fejét, miközben engem is szemügyre vett. – Két rakoncátlan hajkorona, és Vincento feladata, hogy mindkettőt megzabolázza! Dajka, hozz bort! Vincentónak fel kell ébresztenie magában a múzsát. A dajka lerakta a kosarat, és sértődötten távozott, ám menet közben még durcásan elmorogta, hogy ha itt valakinek borra és ébresztőre van szüksége, akkor az inkább ő maga. Vincento egy elegáns kézmozdulattal hellyel kínált minket a padon. Felkapott egy fésűt, ami engem leginkább egy hússütő villára emlékeztetett. – Legújabb kreációmat fogom megalkotni: A Ferde Hajtornyot. A fenébe! Vajon eddig hány órát volt szerencsém a fodrászok és sminkesek kezei alatt eltölteni? – gondolkodtam magamban. – Na és mi tart vissza attól, hogy egyszerűen csak végigsétáljak a folyosón, ahelyett, hogy itt gubbasszak a padon? Miért hagyjam kínozni magam? Ebben az álomban oda megyek, ahová akarok. Felkaphatnám az egyik szalagot, hogy hátrafogjam vele a hajam, és azt mondjam Júliának: „Szia! Már itt se vagyok.” De nem akartam otthagyni. Megígértem, hogy segítek neki. Még akkor is, ha Júlia csupán tudatalatti vízió volt, úgy éreztem, hogy a sorsunk összekapcsolódik. Jól tudom, milyen furán hangzik, de ez az igazság. A dajka visszatért, és lecsapott egy kancsó vörösbort az asztalra. – Hisz ez félig üres! – panaszkodott Vincento. – Én semmiről sem tudok – válaszolta a dajka, megtörölve száját pufók kezével. Azután sietve távozott. Vincento a maradék bort a szájába öntötte, majd nekilátott, hogy bemutassa tudományát. Két faszerkezet segítségével, ágakat és saját hajfürtjeinket használva, addig fésült, és font, és fűzött, mígnem toronyszerű képződmények jelentek meg a fejünk tetején. A frizura súlya kissé mintha balra húzta volna a fejem. Vincento gratulált saját magának, miközben körbejárva szemlélte mesterműveit. Ügy simogatta a nevetséges tornyokat, mintha pudlikutyák lettek volna. És ezzel még nem volt vége. Vincento tovább munkálkodott, miközben a szürkületből lassan sötétség lett, s a tücskök muzsikálni kezdtek az ablak előtt. Vastag, fehér púdert kent arcunkra, nyakunkra és kezünkre. Talán a cirkuszban tanulta a mesterségét? Amikor velem végzett, kimerülten leroskadtam a dajka karosszékébe. Nem szándékoztam elaludni, de pontosan ez történt, amíg Júliára várakoztam. Troyról szőtt csodás álomképek kavarogtak a fejemben. Nem húzódott el a csóktól. Nem mosolygott önelégülten szűzies ajkaimtól. Álmomban csak csókolóztunk, csókolóztunk és csókolóztunk. Elképzelheted a zavaromat, amikor a Csókos Álomból felriadva még mindig a Veronai Álomban találtam magam. Mint egy tükörkép tükörképének a tükörképe. Felébredtem! Hogyan ébredhettem fel csak úgy egyszerűen? És ekkor történt, hogy a szívem mélyén szunnyadó kétely felfakadt, mint egy fekély. „Hékás! – sikította az eddig szendergő gyanú. – Még mindig nem jöttél rá?”

53

Belecsíptem a karomba. Fájt. Még egyszer belecsíptem, méghozzá olyan erősen, hogy a körmöm felsértette a bőröm. Véreztem. Megfogtam a pulzusom. A szívem eszeveszetten dübörgött. Ébren voltam. – Ragyogó! – állapította meg Vincento, és meghajolt Júlia előtt. – Készen vagy. Ma este a bálban mindenkit kápráztass el a szépségeddel! Holnap pedig már mindenki Vincento Ferde Hajtornyáért könyörög majd. Amint Vincento segédei kíséretében távozott, Júlia odasietett hozzám. – Rosszul vagy? – kérdezte, megriadva émelygős arcomtól. Nem mozdultam. Júlia pupillája tágra nyílt. Tisztán láttam a nyakán lüktető ütőeret. Ha megszúrnám, ő is vérezne. Capulet Júlia hús-vér ember! Egek! Ébren vagyok. Egész idő alatt ébren voltam. Azért fájt, amikor fejjel lefelé döcögtem az őr vállán, mert valóban megtörtént. A dajka azért volt büdös, mert tényleg büdös volt. A pisi azért volt meleg, mert mindig olyan szokott lenni. Szent egek! Ébren vagyok! Ugye fantasztikus? Júlia a tükörhöz rohant. Míg saját megítélésem szerint úgy festettünk, mint két kivénhedt királynő, Júlia reakciója hamisítatlanul tizenhatodik századi volt. – Jaj, ne! – kiáltotta. – Ellenállhatatlanok vagyunk! – Azután az erkélyhez rohant, a fején díszelgő torony minden lépésnél megingott. – Fiú! – kiáltotta, és kezét kinyújtotta a sötétbe. Egy hagyma süvített felénk a levegőben, majd egy második, végül egy harmadik. Júlia mindet szép sorban elkapta, letépte róluk a zöld szárakat, és ruhájának széles öve alá rejtette őket. A hagymafejeket két kezébe fogta. – Akár az osztriga belsejéből kiszakított igazgyöngyök – suttogta. – Anyám megöl, ha ezt megtudja. Az én anyám pedig engem öl meg, ha lemaradok a sorsdöntő előadásról. És hát éppen ez történt, mivel… ÉBREN VOLTAM! Felejtsd el anyádat! Felejtsd el a színházat! Felejts el mindent! Bizonyára visszasüppedhettem volna a dajka székébe, hogy aggódni kezdjek a hogyan, a hol és a miért miatt. Felejts el! Varázslat történt velem! Csak álltam, és igyekeztem megőrizni egyensúlyomat azzal a bizarr építménnyel a fejemen. Boldogság áramlott végig a testemen. Micsoda kaland! Milyen mesés, fantasztikus, csodálatos élmény valóban itt állni Capulet Júlia mellett, függetlenül attól, milyen hátborzongatóan festünk! Ráadásul épp bálba készülök, ahol senki sem ismeri a valódi nevemet. Júlia olyan közel állt hozzám, hogy tornyaink egymásnak ütköztek. Kuncogni kezdett, s ez a hang tovább táplálta eufóriámat. Capulet Júlia, a híres szerelmes hősnő, arra készült, hogy megegyen néhány hagymát, hogy egy férfi gusztustalannak találja. Még soha életemben nem voltam ennyire csintalan hangulatban, mintha Halloween volna. Ám valójában arra készültünk, hogy romba döntsünk néhány szülői tervet. Shakespeare vajon miért nem gondolt erre? – Lássunk hozzá! – mondtam, és saját övembe dugdostam a hagymafejeket. – Most megmutatjuk, hogyan kell kiábrándítani egy férfit!

54

12. fejezet „A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!” FELÖVEZVÉN MAGUNKAT A LÁZADÁS FEGYVEREIVEL, néhány szál zöld szárral és három fej hagymával, elindultunk a bálterem felé. Valószínűleg nem fog túlságosan meglepni, hogy nem minden a terveink szerint alakult. Alig várom már, hogy mindenről beszámolhassak, de előbb hadd mutassam be az események színterét, a Capulet család báltermét, hiszen igazán megérdemli a figyelmet. A terem a Capulet-ház közepén feküdt, egyik végén hosszú folyosóban végződött, amelyen egész idő alatt fehér zubbonyos szolgálók végtelen sora áramlott fel és alá. A másik végén két hatalmas ajtó nyílott egy belső udvarba, amelyet mindenütt antik oszlopok és mezítelen márványszobrok díszítettek. Hatalmas kárpit függött a nyugati falon, közepén a Capulet-címerrel. Közvetlenül alatta négytagú zenekar játszott, a zenészek barna kalapja felfordított levesestálra emlékeztetett. Felismertem a hangszereiket, hiszen mi is használtuk őket a Wallingford színpadán: fuvolán, mandolinon, dobon és klavikordon játszottak. Egy erkély ugrott ki élesen a keleti falból, ahonnan Lord és Lady Capulet szemlélte a mulatságot, akárcsak az iskolai bálok gardedámjai. A boltozatos mennyezetről több tucat csillár lógott, gyertyáik fénye úgy ragyogott, akár a csillagok a sötét égbolton. Óvatosan átkukucskáltam egy pávatollas kalapot viselő nő válla fölött. A szolgálók igyekeztek átverekedni magukat a vendégek kavargó tömegén, és ezüsttálcán kínálgatták finomságaikat. A terem közepén fekete álarcos vendégek mint reneszánsz szuperhősök járták a táncot. Egy szolgáló nekünk is átnyújtotta álarcainkat, mi pedig felerősítettük őket, óvatosan persze, nehogy véletlenül feldöntsük a Ferde Haj tornyot. Kacagás és beszélgetés hangfoszlányai lebegtek a terem szélein, összekeveredtek az udvar felől belibbenő szellő friss fuvallatával, amely jólesőn felkavarta a forró testekből áradó illatfelhőt. Milyen távolinak tűnt akkor New York! Távolba vesztek gondjaim is, miközben levadásztam egy töltött tojást egy arra haladó ezüsttálca tetejéről. Bekebeleztem a krémes finomságot. A puha sajt és a tojás sárgájának gazdag íze nem található meg a papírdobozokban tárolt kalóriaszegény ételekben, amelyek otthon a hűtőnkben lapultak. Következőnek egy marcipánnal borított sárgabarackot zsákmányoltam egy másik tálcáról, és közben lábammal vertem a ritmust a zene élénk ütemére. Az est igazán remek mulatságnak ígérkezett! Amint átsétáltunk a hatalmas termen, minden tekintet felénk fordult. Érdekes módon ennél a fellépésnél cseppet sem éreztem lámpalázat – csak várakozásteljes izgalmat. Vajon Benvolio is itt lesz? Már a gondolatára is bíborvörösre váltott az arcom a fehér púderréteg alatt. Júliával lassan keresztülverekedtük magunkat a tömegen, bizarr haj koronánk súlya alatt úgy támolyogtunk, mint két keljfeljancsi. Bármennyire is röhejesen festettem, hamar rájöttem, hogy épp a röhejes stíl volt a menő. A nők szarvformára tekerték fel hajfürtjeiket, a férfiak idétlenül óriási, mindenféle formájú és alakú gatyapőcben jelentek meg. A gatyapőc mellesleg divatos ruhadarabnak számított akkoriban, a férfiak privát testrészét volt hivatott eltakarni, vagyis inkább kihangsúlyozni, akárcsak valami különleges sport ágyékvédő. Mint ahogy a modern nők párnázott melltartóval próbálják nagyobbnak feltüntetni kebleiket… szóval, el tudod képzelni. Júlia egyetlen frizuráját illető kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, miközben rendületlenül haladtunk előre a vendégek labirintusán át. Ráébredtem, hogy célunk nem

55

más, mint az az erkély, ahol a szülei álltak, összeillő öltözékben, mint azok a párok, akik rendszerint francia négyest táncolnak. Az úr aranyszínű köpenyt és rubinvörös zekét, az úrnő aranyló ruhát és rubin kesztyűt viselt. Ám ekkor elénk lépett egy férfi, és szándékosan az utunkat állta. Aranyszínű gatyapőce ágaskodó kobra alakját formázta, készen arra, hogy lecsapjon. – Ez vajon ki lehet? – kérdezte kurtán. Júlia ingerülten vetette fel a szemét, és megpróbálta erőszakkal kikerülni, de a férfi nem mozdult. – Tybalt, most igazán nincs időm arra, hogy veled szórakozzam. Íme egy valóban érdekes személyiség Shakespeare drámájából. Tybalt Júlia unokabátyja, Lady Capulet testvérének fia. A színészek általában szívesen játsszák ezt a szerepet, mivel ő a rossz fiú mintaképe: komor, lobbanékony és halálos. A tragédia vége felé Rómeó végez vele egy párbaj során. Tybalt olyan mereven állt előttünk, akár egy katonatiszt, szúrós tekintetét egyenesen rám szegezte. – Mimi vagyok – mondtam neki. – Júlia unokatestvére. És gondolom, a tiéd is. – Néném beszámolt nekem a rablásról. Mondd meg, hogy néztek ki azok a Montaguek, akik kiraboltak, és én magam aprítom össze őket, s vetem darabjaikat a kutyáim elé. Azokért a pillanatokért élek, amelyekben kardommal Montague testeket szabdalhatok össze! – Tybalt abszolút tárgyilagosan csevegett emberi testek összekaszabolásáról. Valódi szociopata. Júliát megkerülve a lábamnak feszítette gatyapőcét. – Táncolj velem! – Jaj, bocsánat. Júliával épp dolgunk van. – Dolgotok? – kérdezte, s felső ajka vészjóslón legörbült. –Visszautasítasz? – Még egyszer megbökött aranyba öltöztetett virslijével. Micsoda otrombaság! Azt reméltem, Rómeó azonnal ott terem és felnyársalja, csak hogy ne zaklathasson tovább. Szerencsére ekkor egy nő Tybalt nevét kiáltotta, s így Júliával sikerült kereket oldanunk. – Gyűlölöm – vallotta be Júlia, miközben felfelé másztunk az erkélylépcsőn. – Egyszer meg akart csókolni. Rám erőszakolta magát. – Félúton megtorpant. – Ott van Paris – suttogta, és előhúzta övéből a hagymaszárakat. Egy hórihorgas férfi álldogált Júlia szülei között. Semmi vonzót nem láttam benne. Arcvonásai túl lagymatagnak tűntek, szinte még az álla sem látszott. És túlságosan sovány volt. Hosszú nyaka úgy meredt elő a gallérjából, akár egy jégkrém pálcikája. Júlia a szoknyám mögé rejtőzött a Capulet házaspár kutató tekintete elől. Néhány zöld szárat gyömöszölt a szájába, és olyan gyorsan kezdett rágni, ahogy csak bírt. – Júlia! – kiáltotta az apja. Júlia hatalmasat nyelt, még több zöldet tömött magába, majd az övemre mutatott. Előhúztam a három fej hagymát. – Júlia! – zengett ezúttal még határozottabban Júlia anyjának hangja. Képtelen volt még ennél is gyorsabban rágni, a végén még megfulladt volna. Egyik körmömet belevájtam a hagymába, kieresztve némi kis levet. – Ebből teszek egy kicsit a füled mögé – ajánlottam. Júlia helyeslően rám mosolygott, és bólintott. Két orcáját máris úgy megtömte, akár egy mókus, mégis sikerült egy teljes fej hagymát a szájába gyömöszölnie. – A nyakamra is! – motyogta teli szájjal. – Júlia! – kárálta Lady Capulet. Mielőtt még anyja lecsapott volna ránk, Júlia befalta a második hagymát is. Ám egy még mindig maradt. Kétségbeesetten néztem körül, majd egy hirtelen mozdulattal a fejemen tornyosuló hajtömegbe rejtettem. – Nos, hadd lássuk, hogy ízlik neki e virág bűze! – szólt, mielőtt kilépett az erkélyre.

56

– Drága hölgyem! – üdvözölte Paris. – Óriási megtiszteltetés a számomra, hogy végre találkozhatunk. – Megcsókolta Júlia tenyerét. Nyelvét szinte azonnal az ajkához érintette, kétségtelenül a hagyma ízét érezte meg. – Elragadó vagy ma este – dicsérte meg Lord Capulet a lányát, s szaporán pislogott apró szemével. Kíváncsian szimatolni kezdett. – Milyen különös ez a szag! Mielőtt még felderíthette volna a forrását, előreléptem. – Jó estét! Mimi vagyok, a Manhattani Capulet családból. Annyira hálás vagyok, hogy meghívást kaptam erre a bálra. Még soha életemben nem ettem ilyen finom töltött tojást. És természetesen abban is biztos vagyok, hogy ezek itt a legkiválóbb zenészek egész Itáliában. Lord Capulet ragyogott a büszkeségtől. – Kifinomult ízlésed és tiszta hallásod jó származásra vall! Azt mondtad, Manhattanből jöttél? – Drága Júlia, megtisztelne egy tánccal? – kérdezte Paris, és hosszú nyakát féloldalra billentette. Júlia pukedlizett, és kissé eltúlzott vigyorral ajándékozta meg az úriembert. Zöld szálak lógtak hófehér fogairól. Lady Capuletnek még a lélegzete is elakadt a látványtól, és kétségbeesetten a saját fogsorára mutogatott. Júlia azonban tudomást sem vett róla. – Örömmel táncolok Önnel – felelte Júlia, és olyan közel hajolt Parishoz, amennyire lehetséges volt, és a táncolok szónál erősen a férfira lehelt. Paris egy lépést hátrált, Lady Capulet pedig félrevonta a leányát. – Mit ettél? – faggatta olyan hangon, amelyet leginkább elsuttogott sikolyként jellemezhetnék. – Mire gondolsz, Anyám? – kérdezte Júlia, s a hagymaszag lassan az egész erkélyt elárasztotta. Visszafordult, és karon fogta Parist. – Táncoljuk át az egész éjszakát! – Paris iszonyodva ráncolta az orrát, s levezette jövendőbeli feleségét a lépcsőn. Alig tudta leplezni undorát. Izgatottan mozgattam meg a lábujjaim. Közel volt már a siker! Néhány pillanatig még ott álldogáltam Júlia szülei mellett. Lord Capulet továbbra is szimatolt, ellenőrizte saját hónalját, és épp a feleségénél folytatta volna a nyomozást, de őladysége eltolta magától. Semmi kedvem sem volt a társaságukban vesztegetni az időt. Áthajoltam a korláton, és körülnéztem. Egy szolgáló épp akkor haladt el a lépcső mellett gyümölcsös tortácskákkal megrakott tálcájával. A számban összefutott a nyál, s erre ismét villámcsapásként ért a felismerés, hogy tényleg ébren vagyok. Talán azzal kellett volna töltenem az időm, hogy fontolóra veszem a helyzetemet. Lehetséges, hogy keresnem kellett volna egy sötét zugot, ahol mindent alaposan átgondolhatok. Hol is vagyok egészen pontosan, ha mégsem az álomvilágban? És hogy kerültem ide? Vajon milyen sors vár rám? Én azonban újfent mellőztem ezeket a kérdéseket. Amikor az ember valódi varázslattal áll szemben, sokkal könnyebb elfogadni a helyzetet, mint képzelnéd. Mindig is arra vártam, hogy valami megváltozzon az életemben. Olyan hosszú ideje nyávogtam az életem miatt, hogy már alig bírtam elviselni saját magamat. Hagytam hát, hogy magával ragadjon a pillanat. Nem kellett aggódnom a színpadra lépés miatt. Nem aggasztott többé a jövőm sem. Pusztán a pillanat számított, ahogy ott álltam egy alternatív valóság közepén, és semmi másra nem vágytam, csak egy tortácskára. A gyomrom hangosan korogni kezdett, ezért mindkét kezemmel felemeltem ruhám nehéz szegélyét, és már indultam is lefelé a lépcsőn, ahogy csak a lábam bírta. – Elnézést! – mondogattam, átnyomakodva a vendégek között, egyenesen a szolgáló nyomában. Ám bármennyire igyekeztem, a tálca elérhetetlen maradt. – Elnézést! Bocsánat! – ismételtem, valahányszor rátapostam valakinek a lábára.

57

– Én követtem el a hibát, amikor lábamat egy éhes nő útjába helyeztem. Egy fekete álarc nézett vissza rám. Göndör, fekete fürtök omlottak az előttem álló férfi barna nyakára, s a hőmérsékletem egy csapásra öt fokot emelkedett. – A gyümölcsliget hölgye – mondta Benvolio. Hogy volt képes felismerni álarcban, és ráadásul ezzel az idétlen frizurával? Valahogyan sikerült neki. Óriási kockázatot vállalt azzal, hogy nyilvánosan megszólított. Honnan tudhatta, hogy nem fogom elárulni? Fel is kiálthattam volna: „Montague! Egy Montague lopózott közénk!” Tybalt természetesen azonnal a tett színhelyére csörtetett volna, hogy menten felnyársalja az ellenséget arany gatyapőcével. De persze, ilyesmit nem tettem. – A fáklya tőled izzóbb lángra lobban – mondta. Shakespeare drámájában ezt a sort Rómeó mondja Júliának. Lehet, hogy Benvolio lopta a szavakat, de nem bántam. Kissé szédültem, de ezúttal kellemesen. Benvolio átnyúlt a vállam fölött, szerzett két süteményt egy elhaladó tálcáról, s az egyiket átnyújtotta nekem. – Kösz – rebegtem. A másikat a szájába tolta, s perzselő tekintetét kizárólag rám szegezte. Nehéz jóízűen enni, ha közben valaki leplezetlenül bámul rád. Úgy rágcsáltam a pekándióval töltött édességet, mintha semmi étvágyam nem lett volna. Nem szerettem volna, hogy ételdarabkák maradjanak az én fogaim között. – Zavarban vagyok, Manhattani Mimi. Te Capulet vagy, és én mégsem tudom rávenni magam, hogy gyűlöljelek. – Én sem gyűlöllek téged. Elmosolyodott. – Akkor hát táncolsz velem? – Hm, oké. – Azt hihetnéd, hogy ennyi Shakespeare előadás után kissé ékesszólóbban is kifejezhettem volna magam. Miközben Benvolio a többi táncos felé vezetett, a maradék süteményt gyorsan a számba tömtem. Majd éhen haltam! Útközben sikerült elkapnom egy másik sutit is. Benvolio nem viselt semmilyen hibbant gatyapőcöt, ezért még inkább tetszett nekem. A táncparketten Júlia mellé kerültem. Paris egész arca elkínzott fintorba rándult, mintha súlyos fájdalom gyötörné. A táncban a hölgyek alkották a belső kört, az urak pedig a külsőt. A lépések könnyűnek bizonyultak – négy balra, kecses hoppla-hoppla, négy jobbra, majd ismét kecses hopplahoppla. Benvolio magabiztosan vezetett, határozott érintésétől az idegszálaim kisimultak. Paris köhögött, miközben Júlia szünet nélkül bombázta hagymaszagú leheletével. Egész közel hajolt hozzá, hogy részletesen beszámoljon neki a fekélyéről. – Teljesen begyulladt – panaszolta. – Bármikor kifakadhat. Júlia hangos nevetésben tört ki, nyilvánvalóan tökéletesen elégedett volt, amikor Paris orrát befogva valami kifogást motyogott, majd távozott a táncolók köréből. Benvolio megragadta a derekam, és a levegőbe emelt, amivel totálisan meglepett. Úgy kacarásztam, mint egy buta kis liba. Abban reménykedtem, hogy a következő tánc lassú lesz, hogy hozzásimulhassak a mellkasához, mint ahogyan Troyjal tettük a Wallingford Színház előadásán. Egymásra mosolyogtunk, s közben igyekeztem felidézni, amit Benvolióról tudtam. O nem hal meg a darabban, ez máris jó pontnak számított. Hűségesen kitart Rómeó mellett, és gyakran bizonyítja, hogy van benne némi józanész. Mintha olvasott volna a gondolataim közt, Benvolio egyszer csak megszólalt: – Bárcsak Rómeó is bejönne táncolni! De ragaszkodik hozzá, hogy a kertben lógassa az orrát. – Ó, hát ez nem valami okos. – Őszinténszólva, abban a percben a legkevésbé sem érdekelt Rómeó. A Wallingford-örökség terhe lekerült a vállamról. Valaki más voltam. Ez a csodás pillanat csak az enyém volt és veronai lovagomé. Annyira elmerültem

58

gyönyörteljes kábulatomban, hogy észre sem vettem, mi folyik az erkélyen, amíg Lady Capulet hangja bele nem hasított a levegőbe. – Mit tettél, te szerencsétlen? – ordított Júliára. A zene elhallgatott. Parisnak nyomát sem láttam. – Folytassák! – utasította Lord Capulet a zenészeket, akik erre újból rázendítettek. Kisebb közlekedési dugót okoztam a táncosok között, amint nyakamat nyújtogatva igyekeztem kifürkészni, mi történik. Lady Capulet dühtől eltorzult arccal cibálta Júliát a lépcsőn lefelé. Júlia fájdalmas grimaszt vágott, miközben anyja a karját rángatta. Óriási bajba került! Valószínűleg szobafogságra ítélik. Meg kell magyaráznom a történteket! Elindultam felé. – Arra nem követhetlek – mondta Benvolio, és megfogta a kezem. – Lady Capuletnek még a közelébe sem szabad merészkednem. – Nekem most utána kell néznem, hogy van Júlia. – Megértem. – Édesen rám mosolygott, majd megcsókolta a kezem. – Míg újra találkozunk. Egész testem érezte azt az egyetlen csókot. Vonakodva kihúztam kezem az övéből. – Igen. Míg újra találkozunk. Mialatt próbáltam átverekedni magam a tömegen, szem elől tévesztettem Júliát és az anyját, de sejtettem, hogy a szobája felé tartanak. A cipőm kényelmetlen fa sarkai hangosan csattogtak a márvány lépcsőfokokon. Kétszer is kibicsaklott a bokám. A dajka Júlia ajtaja előtt járkált idegesen. Még mindig a foltos köténye volt rajta. Júlia zokogása még a csukott ajtón át is kihallatszott. – Ó, jaj! – sopánkodott a dajka, s a kezét tördelte. – Szörnyű nagy bajban van, úgy ám! Be ne menj oda! Őladysége dühkitörése nem finom fülecskéknek való! – Anyám, kérlek! – hallottam Júliát. Azért bementem. Lady Capulet a vállánál fogva tartotta Júliát. A Ferde Hajtorony már rég ledőlt, s Júlia fekete álarca a földön hevert. – Hogy mertél ilyesmit tenni? – mennydörögte az anyja. –Szégyent hoztál az egész családra! Egy szót sem szóltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Csak álltam ott, a nyitott ajtóban, és reszkettem. – Anyám… – Júlia igyekezett visszafojtani a könnyeit. – Ne szólj hozzám, te hálátlan gyermek! – És egy óriási pofont adott a lányának. Éles hangja volt, mint az ostorcsapásnak. Júlia levegőért kapkodott, és bemenekült a szoba egyik sarkába, de Lady Capulet követte. – Engedelmeskedni fogsz a szüleidnek! Mi tudjuk, mi a legjobb neked. En tudom, mi a legjobb neked! – Még egyszer megütötte, mire Júlia a földre zuhant. Szerettem volna odarohanni, és megölelni Júliát. Én magam akartam felpofozni Lady Capuletet. Az én anyám soha nem ütött meg – soha. De hálátlannak ő is nevezett. És számtalanszor elmondta azt is, hogy csak ő tudja igazán, mi a legjobb nekem. A szívemben rejlő összes harag és fájdalom egyszerre a felszínre tört. Ordíts vissza! – szerettem volna én is kiáltani. – Mondd meg neki, hogy nem akarsz Paris felesége lenni! Mondd neki, hogy hagyjon békén! Mondd neki, hogy eleged van a színjátszásból! Lady Capulet fenyegetően Júlia fölé tornyosult, aki mint egy kupac bársony és kibomlott haj feküdt a földön. – Ezek után lejjebb kell vinnem majd az árat, ha Paris egyáltalán hajlandó még nőül venni téged. Apádtól számíthatsz a verésre e szemtelenség miatt! Hallasz engem? Júlia nem felelt, Lady Capulet pedig – esküszöm az égre – felemelte a lábát, hogy a lányába rúgjon.

59

– Várjon! – kiabáltam. Ha Manhattanben lettünk volna, azt ordítottam volna ennek a nőnek, hogy azonnal hagyja abba. Megfenyegettem volna, hogy feljelentem a gyámhatóságnál gyermekbántalmazás miatt. És magammal vittem volna Júliát Los Angelesbe. – Nem az ő ötlete volt. Lady Capulet úgy támadt nekem, akár egy veszett véreb, fogait vicsorgatta, a nyála fröcsögött. – Te mit tudsz az egészről? – Anyám! – könyörgött ekkor Júlia. – O nem tud semmiről. – Aha! – kiáltott Lady Capulet, és előhúzta az utolsó hagymát a hajamból. – Tudhattam volna! Gyanakodtam. Volt valami különös a váratlan érkezésedben. Mennyit fizettek neked a Montague-k? – Hogy micsoda? – Mennyit fizettek neked, hogy szégyent hozz a családomra? – Nekem is lekevert egyet. Fájt. Még a vastag púderréteggel az arcomon is fájt. Nem tudom, téged ütött-e már meg valaha valaki? Remélem, nem. Borzalmas élmény, mert a döbbeneten és fájdalmon kívül még megalázva is érzed magad. Ügy érzed, szégyenkezned kell, pedig igazából a másiknak kellene szégyellnie magát. Lady Capulet azonban a megbánásnak semmi jelét nem adta. Könnyek homályosították el a szemem, a kezem égő arcomra szorítottam. – Ehhez nem volt joga. – Anyám! – könyörgött ismét Júlia. – Az egész az én hibám. Az én hibám. Ez már cseppet sem volt szórakoztató. Hová tűnt a mulatság, amire úgy számítottam? Mi lett az izgalmas kalanddal? – Gyerünk, Júlia! – mondtam neki. – Menjünk innen! – Csend! – Lady Capulet megragadta a karom, és kiráncigált a folyosóra. A harag táplálta meglepő erejét. Próbáltam küzdeni ellene, de hiába. Bezárta maga mögött Júlia szobáját. Azután végighurcolt a folyosón. Folyton megbotlottam, és kibicsaklott a lábam. Sikerült néhány lépéssel eléje kerülnöm, amikor a márvány lépcsőházhoz értünk. Attól féltem, hogy lelök és meghalok. Vajon meghalhat az ember egy alternatív valóságban? Elvonszolt a portrék és tájképek előtt, a boldogan vigadozó vendégek mellett, egészen ki a Capulet-ház ajtaján, ahol egy utolsó lökéssel kipenderített az épületből. A sötétségbe zuhantam, s a kockaköveken értem földet. – Ebben a házban ezentúl nem vagy szívesen látott vendég, Manhattani Mimi, ha egyáltalán ez a valódi neved – jelentette be, s e szavakra három Capulet testőr szegezte rám hosszú kardját. – Ezennel kitiltalak a Capulet család birtokairól, és száműzlek Verona városából is! Egy napot adok neked, hogy távozz. Ha azután meglátlak valahol, az életed az enyém! A mai napig sem tudom, hogy a bátorság vagy a félelem adta az erőt, hogy talpra álljak. Vendégek gyülekeztek az ajtóban, gúnyosan vihogtak, és bámultak rám álarcaik mögül. Azután sötétség vett körül, néhány részeg alakkal együtt. Hirtelen ráébredtem, milyen sebezhető vagyok. – Nocsak, ki van itten? – kérdezte az egyik, és derékon ragadott. Kibújtam az öleléséből, és a ház felé tartottam, de erre újabb három testőr rántotta elő a kardját. – Ugyan már, kicsike! Adj nekünk egy csókot! Megígértem Júliának, hogy segítek neki. – Júlia! – kiáltottam. A kezem lüktetett. Megvágtam egy éles kövön. Ekkor egy másik részeg próbált elkapni. Feltételezem, a tizenhatodik században éppoly gyakran tűntek el fiatal lányok, mint a huszonegyedikben. Nyomuk veszett, mert rossz helyen voltak, rossz időben. Nem volt választásom. Ott kellett hagynom Júliát. Részeg

60

röhögés harsant fel mögöttem, amint futásnak eredtem. A hold halvány sugaránál rábukkantam egy sikátorra, és elrejtőztem az árnyai közt. Itt volt az ideje, hogy elgondolkodjak. Gondolatmenetem körülbelül a következő volt. i Azt már korábban megállapítottam, hogy nem őrületről vagy álomról van szó. És biztosan nem vagyok időutazás áldozata. Rómeó és Júlia kitalált személy. Habár Shakespeare valóságos történelmi helyet és időt választott drámája színteréül, és akkoriban valóban egymással viaskodó családok emésztették az itáliai városállamokat, a Capulet és Montague család tagjai mind az ő képzeletében születtek. Így hát egész biztosan nem léphettem valamiféle titokzatos féreglyukba. Nem utaztam visszafelé az időben. Remegve és hangosan zihálva idéztem fel Manhattanben töltött utolsó pillanataimat. Ott álltam a művészbejáró ajtajánál, mondtam valamit Troynak, hogy valahol máshol szeretnék lenni. O erre azt felelte, hogy veronai öltözéket viselek, és én azt válaszoltam: „Verona éppolyan jó, mint bármi más.” Azután eltört az amulett, és a hamu… Akár ama tollnak hamvait rejti, amely a Hamleté, a Vízkeresztéi vagy a Rómeó és Júliái vetette papírra, akár nem, varázsa minden bizonnyal sorsdöntőén befolyásolja majd az ön életét. Az amulett? Nézd, nem vagyok hülye. Tudom, hogy hosszú időbe telt, mire rájöttem, de képzeld magad az én helyembe, csipetnyi utólagos bölcsesség nélkül. Honnan tudhattam volna? Az egész helyzet arra a filmre emlékeztetett, amelyikben két tinédzsert magába szippant egy fekete-fehér televíziós műsor. Miféle józan gondolkodású ember volna hajlandó elhinni az ilyesmit? Én mégis ott toporogtam reneszánsz cipőmben, a fejem fájón lüktetett feltornyozott frizurám súlya alatt, a lábamat felhorzsolta egy arany gatyapőc, és a kezem vérzett, mert felhasította egy éles kockakő. Beléptem Rómeó és Júlia világába – egy kitalált világba. Különös belegondolni, hogy valaki esetleg képes lehet a való világból egy kitalált történetbe lépni. Hihetetlen. Itt most varázslatról van szó, kérem! A jó öreg varázslatról. A történet, amelybe csöppentem, nyilvánvalóan Shakespeare Rómeó és Júliáján alapult. De nem egészen. Senki sem használta az Erzsébet korabeli angol nyelvet. Sőt, akikkel eddig találkoztam, inkább úgy beszéltek, mint én, nem pedig, mint Shakespeare. Ám az eredeti történet váza vett körül mindenütt. Eszembe jutott Verona hercege. Amikor megérkeztem, épp beszédet tartott a város főterén, mint ahogyan a drámában is történik. Nem sokkal a herceg beszéde után Rómeónak meg kellett volna jelennie a téren, hogy a barátjának Rózáról panaszkodjon. De nem ez történt. Ehelyett ott találtam a fűzfa alatt. Azzal, hogy megszólítottam Rómeót, megváltoztattam Shakespeare történetét. Szövetkeztem Júliával, táncoltam Benvolióval, és feldühítettem Lady Capuletet. Miattam váltottak irányt az események. Talán miattam hangzott minden másképpen? A hamu egy másik világba röpített, éppúgy, ahogy akartam, messze a Wallingford színpadától. Lehetséges, hogy ez itt az én történetem és nem Shakespeare-é? A nyirkosság átjárta a ruhám. Legalább ilyen fontos kérdés volt, hogy hogyan fogok kijutni innen? Na és addig hogy maradjak életben? Hol töltsem az éjszakát? Mi lesz velem, ha Lady Capulet rám talál? Júliát tényleg képes volna megverni az apja? – Megmondtam, hogy senkivel sem akarok találkozni! Senki sem veheti át Róza helyét! – Rómeó kellemes hangja visszhangzott a sikátorban. – Még ránézni sem voltál hajlandó más lányokra. Egész éjjel a kertben gubbasztottál. Rómeó és Benvolio sétált el a sikátor előtt. Ok talán segítenének rajtam? Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék.

61

– Ne lógasd már az orrod! – biztatta Benvolio az unokaöccsét. – Mit szólnál ahhoz a fura kis dalhoz, amit ma tanultunk? Az biztosan segít majd a mélabúdon. – És menet közben énekelni kezdett egy dalt… amit azonnal felismertem. „Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány.” – Várjatok! – kiáltottam, és már rohantam is utánuk.

62

13. fejezet „Ó, szent Ferenc, micsoda változás!” – HOL HALLOTTÁTOK EZT A SZÁMOT? – KÉRDEZTEM. – Mimi? – Benvolio kis fáklyát tartott a feje fölé. – Mimi, mit keresel már megint a Capulet-házon kívül? – Lejjebb eresztette a fáklyát, gyengéden kezébe fogta a csuklóm, és felfelé fordította a tenyerem. – Megsebesültél. Hogy történt? Rómeó előrelépett, és ujjával végigsimította az arcom. – Sírtál – állapította meg halkan. – Miért sírsz, Mimi kisasszony? Miért vagy szomorú? – Gyengéd hangja előcsalogatta könnyeimet, és bőgni kezdtem a lehető legkínosabb módon. Megpróbáltam elmagyarázni a történteket, de nem vagyok biztos, hogy sikerült egyetlen épkézláb mondatot kinyögnöm a zokogás és szipogás szünetei között. Nem is tudom, mi zaklatott lel jobban abban a pillanatban – az, hogy hirtelen egy alternatív valóságban találtam magam, vagy az, hogy Lady Capulet megvert. A Montague unokafivérekkel legalább biztonságban éreztem magam. – Csillapodjál! – mondta Rómeó, és kedvesen megveregette a karom. – Tényleg azt mondtad, hogy kidobtak a Capulet-házból? – És száműztek. – Az ingujjammal töröltem meg az orrom. – Ki száműzött? – kérdezte Benvolio. – Lady Capulet. Benvolio halkabbra fogta a hangját. – El kell mondanod, pontosan mit mondott. Szó szerint! Vettem egy mély lélegzetet. – Egy napot kapok, ezt mondta. Egy napom van, hogy elhagyjam Veronát, azután az életem az ő kezébe kerül. Benvolio felemelte a fáklyát, és körülnézett. – Akkor haza kell térned. Most azonnal! – Úgy van – helyeselt Rómeó is. – Most azonnal. – Haza? Nem tudom, hogy juthatnék haza. – Arcom fájdalmasan eltorzult, amint igyekeztem visszafojtani a kitörni készülő zokogást. – Nincs nálam több hamu. – Akkor eszembe jutott Troy dala. – Az a dal, amit az előbb énekeltetek, a „Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány.” Hol hallottátok? – Ma reggel egy férfira akadtam a piactéren – magyarázta Benvolio. – A Capulet őrség egyik tagja támadt rá. A Montague színeket viselte, így hát segítettem rajta. Lehetséges volna? – Jól van? – kérdeztem. – Megsebesült, de túléli. Lőrinc baráthoz vittem, hogy a sebet ellássa. A jó barát gyógynövényekkel csillapítja a fájdalmát, és elaltatta. Amikor legutóbb benéztem hozzá, még nem ébredt fel. Ezt a dalocskát énekelgette álmában, újra meg újra. Ismered ezt az embert? Ő is Montague? – Igen. – Képtelen voltam felfogni. Troy szintén ide került. Tehát az ő hangját hallottam a piactéren. – Ő is Montague. Manhattanből. – Együtt utaztatok? – Benvolio szeme gyanakvón elkeskenyedett. – Talán a szeretőd? – Nem. Egyáltalán nem az. Egészen eddig arról sem tudtam, hogy ő is itt van. – Akkor követett. Vágyával ostromol téged? – Bizonyára szerelmes – vélte Rómeó.

63

– Belém biztosan nem. Sok barátnője van. Mi csupán ismerősök vagyunk. – A gondolataim egymást kergették. Troy Veronában van. Neki talán volna néhány ötlete, hogyan juthatnánk haza. Azonnal beszélnem kell vele! Menetelő léptek hallatszottak. Rómeó és Benvolio visszalökött a sikátorba. Benvolio elfújta a fáklyát, és a számra tapasztotta a kezét. – Nyugalom! – suttogta. Öt Capulet testőr masírozott el mellettünk. Megkönnyebbülten sóhajtottunk, amikor az utolsó is eltűnt a szemünk elől. Félretoltam a hajtornyomat, amely a homlokomba csúszott. – A frizurád figyelmet kelt – állapította meg Benvolio. – Ha át akarunk jutni a városon, muszáj beolvadnod a nép közé. A hold halvány fényénél, óvatosan tapogatózva nekilátott letekerni a hajam, egymás után húzta ki a hajtűket, masnikat, s a földre ejtette őket. Rómeó a sikátor bejáratánál őrködött, miközben Benvolio eltávolította a favázat is. Micsoda megkönnyebbülés volt! Hajfürtjeim szabadon omlottak vállaimra, miközben Benvolio ujjaival bontotta szét a csomókat. Tudod, milyen jó érzés, amikor valaki a hajadat fésülgeti? Akár az örökkévalóságig is szívesen álltam volna abban a sikátorban, élvezve Benvolio ujjainak gyengéd érintését. – Jobb lesz, ha most biztonságos helyre viszünk téged. Tiszta a levegő? – Tiszta – felelte Rómeó. Követtem Rómeót és Benvoliót. Egyre távolabb kerültünk a Capulet-háztól és attól az őrült asszonytól, de persze Júliától is. Szegény kislány, be van zárva a szobájába. – Lőrinc baráthoz viszünk. Ő majd meggyógyítja a kezed, és menedéket ad neked – mondta Benvolio. – És nála csatlakozhatsz az ismerősödhöz is. Mintha enyhe féltékenységet véltem volna felfedezni a hangjában. Ha akkor már több tapasztalattal rendelkeztem volna, bizonyára elcsodálkozom ezen a féltékenységen. Rájöttem volna, hogy a „kapcsolatunkban” még korai a féltékenység. De hát ki ismerne fel egy birtokló típust, ha abszolút semmi tapasztalattal nem rendelkezik a férfiak terén? Ennek ellenére teljes biztonságban éreztem magam vele. A hold a háztetők fölé hágott. Hosszúnak bizonyult a sétánk, ami nem is annyira a távolságnak volt köszönhető, hanem inkább a zombiként cammogó Rómeónak. Legalább százszor felsóhajtott. Az ő mélabúja mellett az én bánatom körülbelül olyan komolynak tűnt, mint egy ásítás. Az úton bőven akadt volna alkalmam, hogy szorult helyzetemről elmélkedjek, de Rómeó állandóan félbeszakította a gondolataimat. – Miért nem szeret? Nem birok nélküle élni. A mellemet a bánat súlya nyomja! – kiáltotta, s mellén ruhájába markolt. Igyekeztem, hogy ne ítéljem el szegényt, emlékezve a mondásra, hogy addig ne ítéljünk, míg magunk ugyanabban a cipőben nem járunk. Az emberek állandóan ítélkeztek felettem – Clarissa például, aki azt hitte, hogy az én életem olyan áldott és tökéletes. Mindenkinek joga van a boldogtalansághoz. Joga van, hogy békében szenvedhessen anélkül, hogy elkényeztetett fruskának neveznék. Anélkül, hogy egy bizonyos valaki folyton azt hajtogatná, hogy mindenki olyan életről álmodozik, mint amilyen az övé. A boldogság nem olyasmi, amiből egyetlen méret mindenki számára megfelel. Nem voltam hajlandó elítélni Rómeót! Ha úgy akart viselkedni, mint egy élőhalott, hát hajrá! De az is igaz, hogy a kis nyavalygás sokra megy. Én már csak tudom. Én vagyok a Nyavalygás Királynője. – Jaj nekem! – sóhajtozta. Lehet, hogy most azt gondolod, igazságtalan vagyok Rómeóval. Te talán egészen másnak képzelted. Ám az az igazság, ha ezután te is elolvasod a drámát, rájössz majd, hogy Rómeó borzalmasan lehangoló alak. És túldramatizálja ezt az egész szerelem históriát. Úgy értem, először azt bizonygatja, hogy nem bír Róza nélkül élni, majd még aznap éjjel úgy dönt, hogy inkább Júliába szerelmes, és nélküle képtelen élni. Viszont a

64

hagyma-incidens megváltoztatta a történetet. Bár Rómeó még mindig összetört szíve miatt panaszkodott, a hagyma valójában megmentette az életét. Ha nincs Júlia, öngyilkosság sincs. Sikerült jóra fordítanom a történetet. Bárcsak arra is rájöttem volna, hogyan fordíthatnám jóra a saját helyzetemet! Nem akartam örökre egy tizenhatodik századi mesében élni, főleg úgy nem, hogy közben egy őrült Capulet követeli a fejemet. Felmásztunk az érdekes kis templomhoz vezető lépcsősoron. – Vidd innen azokat a mocskos piócákat! – kiabálta egy ismerős hang az egyik emeleti ablakból. A templomba lépve Rómeó és Benvolio szenteltvízbe mártott ujjal keresztet vetett, ahogy az jó katolikusokhoz illik. Egyszerű templom volt, szerény, a reneszánsz szokásokhoz mérten. Szent Ferenc márványszobra magasodott az oltár felett, ahol apró gyertyacsonkok égtek. E késői órán a padok üresen álltak. A templom hátuljában felmásztunk a keskeny lépcsőn. A sötétben szorosan Benvolio mögött maradtam. Éreztem testének melegét a nyirkos lépcsőházban. Amikor megbotlottam, ő hátrafordult, és megfogta a kezem. A bőre érdes volt, szorítása erős. Eszembe jutott, ahogyan ez a kéz átfogta a derekam Capuleték estélyen. Különös, hogy meg tud maradni egy érintés emléke. – Azt mondtam, elég a piócákból! A lépcső tetején fény szűrődött ki egy nyitott ajtón. Én azonnal be akartam rohanni, de Benvolio visszatartott. – Az ott az ismerősöd? – súgta egészen közelről, lehelete bársonyosan csiklandozta a nyakam. Kikukucskáltam a válla mögül. Troy egy ágyon feküdt, egy kis szobában. Majd kiugrottam bőrömből örömömben, hogy láthatom. Habár az elmúlt hónapokban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem, és meggyőzzem magam arról, hogy gyűlölöm, most mégis szerettem volna a karomat napbarnított nyaka köré fonni. Mégsem maradtam teljesen egyedül ezen a különös helyen és korban. Ám Benvolio továbbra sem engedett. – Várj még! – suttogta. – Nem szabad megzavarnunk Lőrinc barát munkáját. A barát Troy ágya mellett állt, tálat és csipeszt tartott a kezében. A nyakában lógó ezüstkereszt fénye Troy arcára vetült. – Ezeket most újra a sebre kell tennem – magyarázta higgadtan a barát, mintha kisgyermekhez beszélne. – Rendszeres időközönként fel kell tenni őket. Troy felemelte fejét a gyűrött párnáról. – Soha! Ha még egyszer hozzám ér, beperelem! – Fiam, nincs okod rá, hogy kétségbe ess. A piócák megtisztítják a sebet. – A barát megvakarta egyik lapátfülét a csipesszel. Egyszer valahol azt olvastam, hogy az ember füle egész életén át növekszik. A baráté láthatóan túllőtt a célon. – Kétségbeesett? – Troy a tál felé lendítette a karját. – Dühös vagyok! Hallja? Piszkosul dühös! Vigye innen a piócáit! A barát nem hagyta magát ilyen könnyen megfélemlíteni. – Fogadalmat tettem Istennek, hogy gyógyítani fogom a betegeket. Az Ur, nagy bölcsességében, az én gondjaimra bízott téged. – A biztosításom nem terjed ki őrült szerzetesekre és piócákra. – Troy hirtelen felült, s két lábát kirakta az ágy szélére. Szürke harisnyája fehér ronggyal volt átkötve, épp a bal térde fölött. Sötétvörös foltok lepték be az anyagot. – Amikor az ügynököm értesül róla, hogy maga itt tart fogva, ahelyett, hogy kórházba vinne, akkora pert akaszt a nyakába, hogy maga lesz… kétségbeesve. A barát a fejét csóválta. – Fiam, a haragod elvakít. – A piócákkal teli tálat egy kis éjjeliszekrényre tette. – De szabad akaratodban áll, hogy megválaszd a saját gyógyulásod útját. Ha nem akarod a piócákat, akkor elteszem őket. – Hosszan kortyolt egy kék színű korsóból.

65

– Remek! Csak tüntesse el őket a közelemből! – Troy a halántékát masszírozta. – Hogy az ördögbe kerültem ide? Miféle idióta hurcolt ide? – Egy lépést hátráltam, elrejtőztem a folyosó sötétjében. Én voltam az az idióta. Végül is, az én amulettem volt. – Veszélyesnek tűnik – suttogta Rómeó. – Egyetértek – súgta vissza Benvolio, és megigazította a kardját. – Maradj itt, Mimi, beszélek vele. – Benvolio és Rómeó belépett az ajtón. – Látom, felébredtél. Troy feltápászkodott, teljes súlyát az egészséges lábára helyezte. Amikor szemtől szemben láttam őket, rájöttem, hogy Troy és Benvolio két ellentétes pólust képviselnek. Benvolio a tél lovagja, sötét, akár az éj, nyugodt, mint a tenger reggel. Troy pedig a nyár hercege, aranyló, akár a nap, és szeszélyes, mint a kaliforniai hullámok. Bizalmatlanul bámulták egymást. – Te meg ki vagy? – kérdezte Troy. – Én Montague Benvolio vagyok. Ez itt Montague Rómeó, az unokaöcsém. Troy elfintorodott. – Ti valami fanatikus Shakespeare-rajongók vagytok, srácok, mint azok a Star Trek őrültek, akik klingonoknak öltözve járkálnak? Vagy ez is egy olyan reneszánsz vásár, vagy mi? – Ez az a férfi, akiről már beszéltem neked – magyarázta a barát, és Benvolióra mutatott. – O talált rád, amikor megsebesültél, és idehozott hozzám. – Tényleg? Miért nem vitt azonnal kórházba? És miért van mindenki jelmezben? – Azért hoztalak ide, mert te is a Montague családhoz tartozol – felelte Benvolio, és kezét keskeny csípőjére tette. – Egy Capulet őr támadt rád és sebzett meg. Ha akkor sorsodra hagylak a téren, bizonyára visszatér, és miszlikbe aprít. Rómeó meghajolt Troy előtt, majd a falnak dőlt, és nagyot sóhajtott. Troy ingerülten felhorkant. – Capulet őr? Montague család? Mi ez itt? A Kandi Kamera? Most átvertek engem? – Felnyögött, és visszahanyatlott az ágyra. – Borzalmasan ég a lábam! – Arca fájdalmasan összerándult, amikor letekerte lábáról a kötést. – Megszúrtak, fiam – magyarázta Lőrinc barát. Előrehajoltam, hogy én is láthassam, mire bámult tátott szájjal Troy. A vágott seb a térdétől egészen a combja végéig húzódott. Fekete öltések nyoma keresztezte mindenhol, mintha a Frankenstein filmből lépett volna elő. Szőke hajfürtök hullottak Troy égő szemére. – Mit műveltek velem? Holnap elvileg egy tengerparti videó-klipet kell leforgatnom. Így nem vehetek fel rövidnadrágot. És miféle kötszer ez? – Meglóbálta. – Úgy néz ki, mint valami régi konyharuha. Valószínűleg el fog üszkösödni a seb. – Arca egyszerre kifejezéstelenné vált. – Mit akarnak tőlem? – Hogy mit akarunk? – értetlenkedett a barát. Rómeó leroskadt az ablakpárkányra, tekintete a sötétségbe révedt. – Jaj nekem! – nyöszörögte. – Gyermekem – szólította meg a barát. – Mi bajod lett hirtelen? – Gyötri a szerelem – közölte unottan Benvolio, és a kék korsót ő is a szájához emelte. – Már belefájdult a fejem az állandó sóhajtozásába Róza után. Szerintem már Mimit is az őrületbe kergeti vele. – Mimit? – Troy kiejtette kezéből a kötést. Nagy levegőt vettem, és beléptem a szobába.

66

14. fejezet „Őrült beszéd, örült beszéd: de van benne rendszer.” – MIMI? MI TÖRTÉNT VELED? MI EZ A FEHÉR IZÉ AZ ARCODON? – Troy meg sem várta a válaszom. Megfordult, és ujjával vádlón Benvolióra mutatott. – O mit keres itt? Nem volt jogotok hozzá, hogy őt is ide hurcoljátok! Nézzétek, hajlandó vagyok kifizetni bármekkora váltságdíjat, csak eresszétek el! Azt hitte, elraboltak minket. – Ó, Troy… – mondtam. Előrebicegett, minden egyes lépésnél összerándult az arca, és durván megragadta a karomat. – Egy szót se szólj, Mimi! – suttogta. – Ezek a fickók mind hibbantak. Csak nézz rájuk! Úgy öltöznek, mint a reneszánsz vásári tuskók, és az az alak, aki úgy tesz, mintha szerzetes lenne, azt állítja, hogy 1594-et írunk. Összekaszabolták a lábamat. Ki tudja, mire képesek még, úgyhogy hadd intézzem egyedül ezt a dolgot! – Ugyanazt a jól ismert, leereszkedő, atyáskodó hangot használta. Hát jól van. Csak rajta! Csinálj bolondot magadból! Amúgy is fájt már a lábam. Letelepedtem egy székre, és levettem a cipőmet. – Mennyit akartok? – ismételte meg Troy a kérdését. – Habár a kérdésed nem teljesen értem, a hanglejtésed tisztán érthető, uram, és sértőnek találom! – Benvolio a kardja markolatára szorította ujjait, lassan és fenyegetően. Rómeó az ablak üvegéhez préselte az arcát, még mindig a sötétségbe bámult. Troy megadóan a magasba emelte a kezét. – Oké, oké, hadd próbálkozzam újra! Mit akarsz tőlem? – A hálád volna talán a legmegfelelőbb, uram, amiért az életed megmentettem. – Az életemet? Ó, a Capulet őrtől. Persze. Értem. – Maró gúny áradt Troy minden szavából. – Hogyne. Kösz szépen. – Troy, beszélnünk kellene – szólaltam meg. Ha csak néhány percre félrevonhatnám, mindent megmagyarázhatnék. – Én tudom, mi történik. Troy intett, hogy maradjak csendben, mintha valami idegesítő háttérzaj lettem volna. – Na, figyelj ide, hogy is hívnak… – Montague Benvolio. – Rendben. Szóval, Benvolio, miért nem sétálunk ki innen, és fogunk egy taxit? A kiadómnak New Yorkban is van egy irodája. Odamehetünk, és kérünk nektek egy csekket vagy ilyesmit. –Mosolygott, s közben rendkívül okosnak képzelte magát. – Na, mit szólsz hozzá? Benvolio felvonta a szemöldökét. – Kezdem azt hinni, hogy elment az eszed. – Leült Rómeó mellé az ablakpárkányra, hosszú lábait metronóm módjára lóbálta. Rómeó Róza nevét suttogta. Ekkor mezítláb átcaplattam a deszkapadlón, és Troy elé álltam, háttal a többieknek. – Emlékszel arra, amikor elvettem tőled a nyakláncomat, aztán kinyitottam az ajtót, és hamu repült szét a levegőben? – Olyan halkan beszéltem, ahogy csak tudtam. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy el szeretnék utazni valahová, te pedig azt felelted, hogy Veronába kéne mennem? – Troy a homlokát ráncolta. – Hát pontosan ez történt. Nem raboltak el minket. A Shakespeare-amulettem hozott minket ide. Ez varázslat. – Ó, ez rendkívül érdekes! – suttogta a barát, aki túlméretezett füleit oda hajtotta, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. – Egy amulett? Mondd, kérlek, veled találkoztam ma reggel a piactéren? – Igen – válaszoltam.

67

– Miről beszéltek? – értetlenkedett tovább Troy. – Hogy érted azt, hogy találkoztál vele? Nem emlékszem semmiféle hamura. – Nem emlékszel a hamura? Hogyhogy nem emlékszel? Majdnem megfulladtunk tőle! – Attól tartok, hogy ez a gyógytea mellékhatása, amit adtam neked – vallotta be töredelmesen Lőrinc barát, és kerekded alakjával közénk férkőzött. – A tea csillapította a fájdalmadat, és elaltatott, hogy össze tudjam varrni a sebet a lábadon. Az emlékezeted egy darabig még kissé homályos lesz, de hamarosan visszatér. – Elkábított? – Troy szeme tágra nyílt. – ELKÁBÍTOTT? – Elnézést! – mondtam a barátnak, és a feldúlt Troyt a szoba egyik sarkába lökdöstem. – Most pedig figyelj ide! Troy azonban nem volt hajlandó meghallgatni. – Az a fickó egy őrült! Egy szadista hentes! Láttad, hogy néz ki a lábam? Most rögtön el kell mennem egy kórházba! – Megfordult, és szembenézett fogvatartóinkkal. – Nézzétek, nevezzétek meg az összeget, és engedjetek szabadon minket! – Nem kérünk pénzt tőled, fiam. Menj, ha ez a kívánságod. – Lőrinc barát fejével a nyitott ajtó felé intett, majd ismét kortyolt egyet a kék korsóból. Troy csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Azután megragadta a kezem, és olyan gyorsan igyekezett kifelé bicegni a szobából, ahogy csak a sérült lába bírta. Ami nem volt valami gyors. – Várj! – kiáltottam. – Még mindig nem értesz semmit! Nem tartanak fogva minket. – Gyerünk! – sürgetett. – Mimi! – szólt utánam Benvolio, és lecsusszant a párkányról. Kiszakítottam a kezem Troy szorításából, és belenéztem abba a forró szempárba. Akár két csésze forró eszpresszó. – Elmész vele? Visszamentek Manhattanbe? – Mimi! – kiáltotta Troy. A hangja elcsuklott a türelmetlenségtől. Tényleg vissza akartam menni? Nem igazán tudtam, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Vissza Reginald Dwill ostoba DVD-felvételéhez. Vissza a színpadi hányáshoz. Vissza a Színművészeti Akadémiára a 100 százalékos óráival. Vissza a magántanárokhoz, a kartonba dobozolt ételekhez, és egy macskához, aki éjjel-nappal ott ül az ablakhoz simulva, és vágyakozik. Benvolio is úgy festett, mint aki vágyakozik – utánam. Megfogta mindkét kezem, és a mellkasához szorította őket, pontosan a szíve fölé. Tudom, hogy meglehetősen giccses és elcsépelt mozdulat, de elgyengültek tőle a lábaim. – Ily hamar elmennél? – kérdezte lágyan. – Mimi! – Troy már az ajtóban toporgott. Benvolio finom csókot lehelt a sebre a kezemen. Már nem vérzett. Vajon milyen érzés lehet egy tizenhatodik századi férfival csókolózni? Nem arra a szűzies, zárt ajkú csókra gondoltam, amit Troy és én olyan jól ismertünk, hanem egy igazira, amire úgy vágytam már – amitől az embernek még a szeme is kifordul a helyéről. Egy olyan csókra, amitől eláll a lélegzet. Vajon Benvolio az alsó ajkamat harapdálná? A nyelvének olyan íze volna, mint a kék korsó tartalmának? Abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Lady Capulet fenyegetéséről. Nem akarok visszamenni. Itt akarok maradni veled, hogy a feleséged lehessek. Bálokra szeretnék járni, és a meztelen testedhez simulva aludni, és soha többé nem akarok színésznő lenni. – Mimi! Megőrültél? MOZGÁS! Benvolio elengedte a kezem, és villámgyorsan az ajtóhoz lépett. – Ne merj így beszélni vele! – Öklével Troy állába csapott. Troy kábultan a folyosóra zuhant.

68

– Hagyd abba! – kiabáltam, hirtelen felriadva a szerelemittas kábulatból. Benvolio oldalra lépett, amint felsegítettem Troyt a földről. – Beszélnem kell vele – mondtam Benvoliónak. –Mindjárt visszajövök. – Vigyél egy kis fényt magaddal, gyermekem! – A barát átnyújtott nekem egy gyertyát. – És vedd fel a cipődet is! Odakinn minden tele van patkányürülékkel. Visszabújtam a cipőmbe. Gyertyával a kezemben levezettem Troyt a kanyargós lépcsőn. Egész úton összevissza fecsegett, úgy fűzte egymás után a mondatokat, mint aki túl sok kávét ivott. – Elvesztetted a maradék józan eszed? Belemész a hibbant játékaikba? Vagy téged is elkábítottak? Mit szólsz azokhoz a kosztümökhöz? Jelmezbe öltöztek, mintha ők is szerepelnének a darabunkban, és úgy sikerült a színfalak mögé lopózniuk. Aztán meg tutira elkábítottak valami gázzal vagy ilyesmi. Nem tudom. Bárcsak emlékeznék! Miféle eszelős perverz találna ki egy ilyen tervet? Az a kövér alak piócákat rakott rám. Piócákat! Fogunk egy taxit, aztán hívjuk a rendőrséget. – Elértük a legalsó lépcsőfokot, és elhaladtunk az oltár mellett. – És mi ütött beléd? Hagyod, hogy az a görény csak úgy hozzád érjen? Ugye nem vagy te is olyan csaj, aki beleesik az elrablójába? Mert ezek engem leszúrtak, Mimi. Ledöftek! És lefogadom, hogy az a nyomorult téged is szívesen ledöfne, csak nem a kardjával, ha érted, mire célzok. Nem akartam vitatkozni vele. Egyetlen szót sem hitt volna el, amíg saját szemével nem látta a várost. Végül is, nekem is igencsak sok időbe tellett, mire rájöttem, mi történt valójában – és nekem azért több sütnivalóm van. Kinyitottam a templom nehéz faajtaját, és kiléptünk a sötétségbe. A fenébe! Túl sötét volt, semmit sem lehetett látni. A hold eltűnt a sűrű felhők mögött. – Csatornaszag van – állapította meg undorodva Troy, miközben lebicegett a templomlépcsőn. – New York melyik részén vagyunk? Biztosan van erre valahol egy szennyvíztisztító üzem. Nem láttam messzebb néhány méternél. Nem fáradtam azzal, hogy Troynak válaszoljak, egyelőre úgysem hitt volna nekem. És azt sem várhattam tőle, hogy visszaemlékezzen az eltört amulettre és a hamura, amíg a gyógytea hatása el nem múlik. – Miért nem égnek az utcai lámpák? Egyetlen utcanévtáblát sem látok. Hogyan vehetne észre minket egy taxi, ha még lámpák sincsenek? – Kivette az égő gyertyát a kezemből. – Még így sem látok semmit. – Térdmagasságba eresztette a pici lángot. – Valamilyen földút. Valószínűleg a városon kívülre hoztak minket. Nem igazán tetszett a gondolat, hogy bolyongani kezdjünk az utcákon az éjszaka közepén. Ha a Capulet testőrök ránk találnak, nagy bajban leszek. – Troy, menjünk inkább vissza, és várjuk meg, amíg felkel a nap. – Nézd, nyilván nem fogod fel a helyzetünk komolyságát. –Karnyújtásnyira tartotta magától a gyertyát, és nekivágott az útnak. – Ez nem valami játék, Mimi. Nem egy szép álom, vagy őrült delírium. Azok a szélhámosok odabenn a szurkálódásnál sokkal többre képesek, úgyhogy szedd össze magad, és keress te is egy telefont vagy bármit! – Én nem maradhatok idekint, Troy. – Miért nem? – Megtorpant, és bár az arcát nem láthattam tisztán, égő tekintete szinte a bőrömet perzselte. – Vissza akarsz menni a szívszerelmedhez? – Közelebb lépett. – Fájdalmat fog okozni, Mimi. Vésd ezt jól a csökönyös fejedbe! Bántani fog. –Újra megindult az úton, a gyertya pislákoló lángja ráncot járt minden egyes bicegő lépésnél. – A gáz, amivel elkábítottak, még mindig elhomályosítja az agyad. Gyere már! – Nem lehet. Vissza kell mennem. Számomra biztonságosabb, ha a templomban maradok.

69

– Jól van! Menj csak! – A gyertyaláng egyre kisebb lett, majd eltűnt egy távoli épület mögött, és én egyedül maradtam. Valami átsurrant a cipőmön. Lady Capulet a pestist említette. Nem a patkányok terjesztették a pestist? Egy karddöfés vagy egy kiadós pofon csupán kellemes Disneytúrának tűnne a bubópestishez képest. Troy irányába botladoztam. Valamikor megállhatott, mert egyenesen beléütköztem. A hajnal első sugarai lassan belopóztak a városba. Troyjal figyeltük, amint a pirkadat fénye megcsillan az ablakokon, átöleli az alvó malacokat, és átszivárog a gőzölgő trágyadombokon. Akárcsak egy jól begyakorolt színdarabban, a természet órája felébresztette a várost. Az ablakok kitárultak, kezek nyúltak ki rajtuk, és szemetet meg ágytálakat ürítettek a csatornákba. Ajtók nyíltak, és boltosok kezdték kipakolni az árujukat. Troy szája tátva maradt, és amint szótlanul álldogált, úgy festett, mint a falu bolondja. Megborzongtam, eszembe jutott a patkány, és megráztam a lábam, hogy megszabaduljak a rátapadt bubópestis bacilusoktól. – Hol vagyunk? – kérdezte Troy. – Elmondom, de előbb meg kell ígérned, hogy nem fogsz közbevágni, amíg be nem fejeztem.

70

15. fejezet „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” EGY PÉK ABLAKA MELLETT BÚJTUNK ÖSSZE. A friss, meleg kenyér illata egy közeli csatorna bűzével keveredett. Ott álltunk, miközben a világ, amelynek szerepeit tökéletesen betanultuk, ám valójában mégsem tudtunk róla semmit, életre kelt körülöttünk. A tőlem telhető legérthetőbb módon igyekeztem elmagyarázni mindent. Habár bármelyik percben arra masírozhatott egy Capulet testőr, nem siettem el. A részletekben rejlett az igazság, egészen Mary néni levele és az amulett érkezésétől kezdve. Troy figyelt, még az utcának is hátat fordított, nehogy bármi elterelhesse a figyelmét. Tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le az arcomról, miközben részletesen beszámoltam a hamufelhőről, a sikátorban rám ordító nőről, és első találkozásomról Lőrinc baráttal. Meséltem neki a pásztorfiúról, Rómeóról, Júlia szorult helyzetéről és Lady Capulet borzalmas természetéről. – Először azt hittem, csupán álom az egész, de nem az – foglaltam össze. – Ez a valóság. – Troy egy szót sem szólt. – Ez varázslat, Troy. Az a hamu elragadott minket ebbe a történetbe. De azzal, hogy itt vagyunk, megváltoztattuk. Faládákból rakott torony magasodott egy régi szekér mögött, közvetlenül a pékség mellett. Troy leemelte a legfelső ládát, és ráült, kinyújtóztatva sértetlen lábát. Mellételepedtem, fejem a pékség falának támasztottam. Leszámítva azt a röpke szundítást a dajka karosszékében, az utolsó előadást megelőző éjszaka óta egy szemhunyást sem aludtam. Azon az estén fedeztem fel, hogy az anyám pénzt lopott tőlem – se felfedezés nem vezetett nyugodt alváshoz. Az szombat éjjel történt, és számításaim szerint most hétfő reggel lehetett. Hatalmas, visszafej ihatatlan ásítás tört rám, majd még egy és még egy. – Bárcsak emlékeznék! – mormolta Troy. – De nem emlékszem semmilyen nyakláncra. Az ördögbe a baráttal a gyógyteájával együtt! – Csak segíteni próbált – mondtam és ásítottam. – Persze. Jólesne egy kávé. Látsz valahol egy Starbucksot? Még mindig nem fogta fel. – Troy, 1594-et írunk. Elfelejtetted? Itt nincsen Starbucks. Még abban sem vagyok biztos, hogy a kávét ismerik-e. – Nagyszerű – panaszkodott. – Egyszerűen nagyszerű. – Adj egyet! – harsant fel váratlanul egy ismerős, követelőző hang. Elnyomtam egy újabb ásítást, és a nyakam nyújtogattam, hogy kilessek a szekér fölött. Tybalt, Júlia visszataszító unokabátyja épp egy lányt zaklatott, aki egy kosár kenyeret cipelt. Egy érmét dobott a levegőbe, azután kivett a kosárból egy barna veknit, arra kényszerítve a rémült lányt, hogy a pénz után eredjen. A szívem majd kiugrott a helyéből. – El kell tűnnünk innen! – suttogtam Troy fülébe. Beismerem, hogy szörnyen aggódtam a saját nyakam épsége miatt, hiszen száműztek, amiért romba döntöttem Júlia eljegyzési bálját. Ám Troy nyaka sem volt biztonságban, hiszen a Montague család narancs-fekete színeit viselte. Troy kilesett a szekér fölött. – Az a fickó ismerősnek tűnik. – Veszélyes alak. Gyerünk! – Troy ezúttal nem akadékoskodott. Az a körülmény, hogy körmeimet mélyen a karjába vájtam, segített meggyőzni. Sőt, az a tény, hogy Tybalt igencsak hasonlított egy testépítő berendezéseket forgalmazó kereskedőhöz, szintén nem ártott. Simán elosonhattunk volna, csakhogy amikor Troy sebesült lábára támaszkodott, felborult a ládákból rakott torony. Mielőtt lebukhattam volna, Tybalt megfordult.

71

– Hé, ti ott! Megfogtam Troy kezét, és épp a Lőrinc barát templomával ellentétes irányba kezdtem rohanni. Mi mást tehettem volna, ha egyszer Tybalt elállta a másik utat? Bicegése ellenére Troynak sikerült tartania a lépést. – Hé, ti ott! – kiáltotta ismét Tybalt. Mielőtt befordultunk volna egy szűk sikátorba, még hátrapillantottam. Tybalt elhajította a kenyeret, és kirántotta kardját. Tybalt és az arany kobrája, harcra készen, támadásba lendült! – Én ismerem ezt az alakot – lihegte Troy, amint lélekszakadva rohantunk a sikátor másik vége felé. – Honnan ismerem? – Az ott Tybalt – magyaráztam halálra rémülten. Meg fog ölni. Semmi kétség. Pontosabban Troyt fogja megölni, engem pedig még előbb visszahurcol Lady Capulet színe elé egy kis szemkivájásra és kézlevágásra. Kirohantunk a sikátorból, követtük a kanyargós utcák végeláthatatlan sorát, amíg végül egy térre lyukadtunk ki. A jelek szerint sikerült lerázni Tybaltot, ezért megálltunk, hogy kifújjuk magunkat egy szökőkút mellett. – Hé, én emlékszem erre a helyre! – szólaltam meg. Ott álltunk a süteményestál alakú szökőkút mellett, a kecses női szoborral a tetején. – Itt kezdődött az egész. Troy megállt a festett, csizmaformájú cégér alatt. – Azt hiszem, ebből az üzletből jöttem elő – mondta. – Igen, emlékszem, hogy kijöttem ebből az üzletből, de fogalmam sincs, hogyan jutottam be. Lehet, hogy ez itt a kijárat. Talán létezik valamiféle csapóajtó vagy időkapu, mint a Star Trekben. – Ez legalább annyira tűnt valószínűnek, mint bármi más, ezért hát bementünk. Miközben én úgy tettem, mintha cipőt akarnék csináltatni, Troy megvizsgálta a műhely falait. Amikor a varga letérdelt, hogy méretet vegyen a lábamról, Troy besurrant a hátsó helyiségbe is. Visszajött, s csalódottan rázta a fejét. – Köszönöm – mondtam a vargának, amint visszacsúsztattam lábamat a facipőbe. – Még átgondolom a dolgot. Odakinn Troy friss vizet fröcskölt az arcára és nyakára a szökőkútból. Azután letelepedett a kút szélére. – Mesélj még nekem arról a hamuról! Megtettem. – Szóval, azt mondod, a hamu Shakespeare tollából származott? Mi van akkor, ha szerzünk még egy ilyen Shakespeare tollat? Hé, haver! – szólított meg egy arra siető férfit. – Van itt valamerre egy írószerüzlet? – A varga mellett – szólt vissza a férfi a válla fölött. És bizony ott volt, pár lépésnyire. Beléptünk az üzletbe, ahol egy vékony férfi üdvözölt minket. Bőre és fogai egyaránt sárgán virítottak. – Épp most kaptam új tollakat Egyiptomból – mondta. –Láttak már ehhez fogható különleges lúdtollakat? – Van Shakespeare tolla is? – érdeklődött Troy. – Shakespeare? Nem tudom, mire gondol. – Tudja, William Shakespeare, a híres drámaíró. – Troy türelmetlenül topogott. – Ugyan, biztos ismeri! Tart néhányat a tollai közül? – Rájöttem, hogy ez veszett ügy. Shakespeare megírta a történetet, de nem szerepelt benne. – Nem ismerek William Shakespeare nevezetű illetőt. Ajánlhatok esetleg egy strucctollat? – Van még másik írószerüzlet is a városban? – faggatózott Troy. A férfi haragosan ráncolta a homlokát. – Én vagyok az egyetlen írótoll-kereskedő egész Veronában. Ha azonban az én tollaimat nem találja megfelelőnek az uraság, akkor Velencébe kell mennie.

72

– Azért köszönjük – mondtam, és kinyitottam az üzlet ajtaját. – Menjünk vissza Lőrinc baráthoz! Ott nagyobb biztonságban vagyunk. – Kiléptünk az utcára, s kis híján Tybalt karjaiba futottunk. – Megállni! – ordította a tér túloldaláról. A hajsza folytatódott. Végigbotladoztunk egy másik sikátoron, majd egy útra lyukadtunk ki, amely a folyó mentén haladt. Itt nyílt terepre érkeztünk, semmi esélyünk nem volt, hogy elrejtőzzünk. Jobbra az út elkeskenyedett egy boltíves kapu alatt, s a városba vezetett vissza. Balra egy hídon folytatódott. Tybalt berohant a sikátorba, és utánunk ordított. – Nyomás! – sürgettem Troyt, és jobbra fordultam abban a reményben, hogyha egy teljes kört írunk le, végül megérkezünk a barát templomához. Vissza Rómeóhoz és Benvolióhoz, akik ezután sem hagynak majd cserben. Legalábbis ezt reméltem. De vajon meg tudom-e győzni őket, hogy Troynak is segítsenek? Ám akárcsak egy giccses hollywoodi filmben, néhány paraszt épp ezt a pillanatot választotta, hogy tűzifával megrakott szekerével végigdöcögjön az út legkeskenyebb szakaszán. S amint a boltíves kapu alatt áthaladtak, mindkét oldalon csupán néhány centi rést hagyva, a szekér beleragadt egy kátyúba. Nem viccelek. Abban az idétlen lábbeliben óriásit csúszva tudtam csak megállni. Kétségbeesetten pásztáztam az utat, hogy másik kijáratot találjak, de a folyó és egy épület közé szorulva nem maradt más választásunk, a szekeret kellett valahogyan megkerülnünk. Csapdába estünk. Hogy fogunk ebből kimászni? – Elnézést – kiáltottam, és a földre vetettem magam. Talán átkúszhatok alatta. – Engedjenek át! – követelte Troy. Miközben én a szekér alá bújtam, ő a tetején próbált átmászni. Körülbelül félúton járhattam, amikor valaki megragadta a ruhám övét, és teljes erejéből rántott rajta egyet. – Mit gondolsz, hová mész, Montague szajha? – Tybalt állt az övem másik végén. Báli álarcát saját övébe dugta. Talpra állított. – Hé, azonnal engedd el! – üvöltötte Troy, és lecsusszant a szekérről. – Nocsak, ki van itt? – Tybalt félrelökött, mérgező tekintetét immár Troyra szegezte. – Hát ismét találkozunk, Montague söpredék – sziszegte, s kardja hegyét Troy szívére célozta. Miről beszél ez? Troy feltartotta a kezét. – Látod, fegyvertelen vagyok. És Montague sem vagyok. Tévedés történt. – Nincs itt semmiféle tévedés. – Tybalt ekkor engem vett célba. – Őladysége mondta nekem, hogy a Montague-kkal virgonckodsz. Látom, igaz volt a hír. Ez a ruha lopott tulajdon. Add vissza, de tüstént! – Amint tudom, visszaszolgáltatom – ígértem. – Ami azt illeti, épp most akartam átöltözni. Ha volnál szíves elengedni minket, akkor… – Most. Most azonnal add ide! – Most? – Mit kellett volna tennem? Alsóneműben parádézni a városban? – Tybalt, ez az egész egy szörnyű félreértés. A parasztok idegesen hátrálni kezdtek a szekerüktől. Tybalt előrelendült, újra elkapta az övem, és olyan szorosan magához húzott, hogy tisztán láthattam másnapos, vérben úszó szemét. – Visszaszolgáltatod őladységének a ruhát, és megkapod méltó büntetésedet. – Nézése hipnotikus erővel hatott rám, s én képtelen voltam elfordulni, megbénított a tekintete. Ezt a pillanatot használta ki Troy, hogy a gyanútlan Tybalt arcába vágjon. Jó kis ütés volt, meg kell hagyni, Tybaltot egészen a falig taszította. Mivel még mindig az övembe kapaszkodott, le is tépte a derekamról.

73

– Párbaj! – kiabálták a parasztok, és végleg otthagyták a szekeret. Mielőtt Tybalt visszanyerhette volna az egyensúlyát, Troy ismét lesújtott rá. Amint Tybalt az ütéstől a földre zuhant, kardjának markolata kicsúszott a kezéből. – Most már emlékszem rád! Te vagy az a fickó, aki átdöfte a lábamat! – ordította dühödten Troy. – Mit gondolsz magadról? Hát nem tudod, hogy én híresség vagyok? Tybalt felült, kézfejével megtörölte vérző orrát. Tekintetében gyűlölet izzott. Egy nyögéssel talpra ugrott, majd teljes erejével Troynak rontott, faltörő kosként rohant egyenesen a gyomrába. Ezúttal mindketten elveszítették az egyensúlyukat, legurultak a folyóparton, s épp a víz szélénél álltak meg. Tybalt elindult, hogy felmásszon a meredek töltésen, de Troy elkapta a lábát. – Miért döftél le? – kiáltotta. – Tán nem tetszik a zeném, vagy mi van? Hogy lehet ennyire sötét valaki? Troy Summer fejében a világ kizárólag körülötte forgott. Még egy alternatív világ is. Tybalt félrerúgta Troy kezét, és felkapaszkodott a lejtőn. Mielőtt azonban az út szélére ért volna, felkaptam a kardját. Olyan nehéz volt, mint egy öntöttvas palacsintasütő, ujjaim alig érték körbe a markolatát. Mit is kellene csinálnom vele? Igyekeztem magabiztos benyomást kelteni, amint Tybalt néhány lépést tett felém. Kit akartam becsapni? Hiszen senkit sem akartam leszúrni. – Ne add oda neki! – ordította Troy, aki időközben felért az útra. Blöffölni próbáltam. – Maradj ott vagy… vagy… Tybalt mosolygott, és egész egyszerűen kivette a kezemből a kardot. Totális csődtömegnek éreztem magam, nem mintha valaha is megtanítottak volna rá, hogyan kell használni azokat az izéket. Épp amint Tybalt Troyra támadt volna, két vörös köpenyes katona jelent meg a boltív alatt, a parasztok vezetésével. A herceg testőrei. – Álljatok meg! – Elkezdtek átmászni a szekér fölött. Tybalt szórt ránk néhány szitkot, majd elmenekült. – Troy – kiáltottam, és már rohantam is hozzá. – A Montague és Capulet család tagjainak tilos párbajozni. Le fognak tartóztatni minket. Odébb kell állnunk innen, de most rögtön! – Állj! – ordította utánunk az egyik katona. Tudom, hogy furán hangzik, de mi is követtük Tybaltot a sikátorba, hiszen ezúttal mindhárman ugyanakkora veszedelemben voltunk. Ám még mielőtt a pékségnél elváltak volna útjaink, Tybalt azt tette, amit ilyenkor az igazán nagy gazemberek szoktak: ránk zúdított egy csúnya fenyegetést. – Megölhettelek volna benneteket! – Kardját dühösen visszadugta a hüvelyébe. – De jól vigyázzatok, következő alkalommal már nem leszek ilyen kegyes. És lesz következő alkalom! Ezt jegyezzétek meg!

74

16. fejezet „Fut már a vad!” BENVOLIO LŐRINC BARÁT TEMPLOMÁNAK LÉPCSŐJÉN VÁRAKOZOTT. – Mimi! – mondta, és hozzám sietett. – Nem lett volna szabad elmenned védelem nélkül! – Én remekül megvédelmeztem, kösz szépen! – közölte Troy. Arca fájdalmasan összerándult, amint felfelé bicegett a lépcsőn. Valóban megvédett, és nem csupán attól, hogy alsóneműben kelljen az utcán végigmennem. Ki tudja, mit tett volna Tybalt egy félmeztelen lánnyal? Troy talán még az életemet is megmentette. Benvolio kezét finoman a hátamra tette, és bekísért a templomba. Arra már nem futotta a figyelmességéből, hogy Troynak tartsa az ajtót. – Idebenn kell maradnod! – bizonygatta. – A hír már az egész várost körbejárta, hogy száműztek Veronából, és Lady Capulet jutalmat tűzött ki a fejedre. De azt hiszem, mégis van megoldás. – És mi lenne az? – kérdeztem. Troy kinyitotta az ajtót, és leroskadt az egyik padra. Benvolio folytatta. – Mivel a Capulet család tagja vagy, ők ítélkezhetnek feletted. De ha történetesen egy Montague férfiúval házasodnál meg, onnantól kezdve a férjed lenne az urad és parancsolod. Minden jogod megvolna rá, hogy Veronában maradhass. – Házasodni? – nyögte Troy. – Uram és parancsolóm? – A hangom elbicsaklott. – Igen. – Benvolio megfogta a kezem, és gyengéd csókot nyomott minden egyes ujjamra. Libabőrös lett a karom a gyönyörűségtől. – Remélem, komolyan fontolóra veszed majd ezt a lehetőséget. Addig is, mennem kell, hogy a Montague testőröket kiképezzem. Ez az én kötelességem. De este visszatérek, és bővebben megtárgyalhatjuk ezt a dolgot. Megtárgyaljuk a dolgot? Eszem ágában sem volt hozzámenni egy olyan férfihoz, akit alig ismertem – különösen egy olyan férfihoz, aki a valóságban talán nem is létezik. Bármennyire is élveztem, amikor az ujjaimat csókolgatta. – Hol van Rómeó? – kérdeztem. – Visszatért a Montague-házba, és bezárkózott a szobájába. Attól tartok, a végén tényleg Róza fogja a sírba vinni. –Benvolio összehúzta a szemöldökét. – Adieu, édes Mimi! Ne feledd, maradj itt, amíg visszatérek! E szentély falain kívül csak veszedelem vár rád. – Ujjával Troyra bökött. – Vigyázz rá! – Eddig szerinted mit csináltam? – Elkeskenyedett szemmel, fenyegetően meredtek egymásra. Félig azt vártam, hogy talán még a mellüket is döngetni fogják. Miután Benvolio eltávozott, hátamat az ajtónak vetettem, megpróbáltam kizárni Rómeó és Júlia veszélyekkel teli, borzalmas világát. Azután a földre roskadtam, és lerúgtam lábamról a facipőket. Arra számítottam, hogy Troy cukkolni fog Benvolio házassági ajánlata miatt. Vajon tényleg valódi ajánlat volt, vagy csak egy ötlet? Ám Troy saját gondolataiba mélyedt. Szent Ferenc a folyosó végéről bámult rám. Faragott madár üldögélt egyik márványkezén. Olvadt viasz megszilárdult halmai terítették be az oltárt. A nap sugarai áttörtek a színes ablaküvegeken, kék és zöld színnel festve be a lábujjaimon keletkezett vízhólyagokat. A szentélyben por és izzadságszag terjengett. Az én izzadságom szaga. Szükségem volt egy kiadós fürdőre. – Emlékszem. – Troy hangja megijesztett. – Emlékszem, hogy nem láttam semmit abban a hamufelhőben. Csípte a szememet. Megpróbáltam utánad menni az utcára, de a

75

művészbejáró ajtaja becsukódott, és én nem találtam a kilincset. – Szünetet tartott, mintha csak a képeket töltötte volna le az emlékezetéből. – Amikor a felhő eloszlott, a varga műhelyében találtam magam. Kirohantam az üzletből, egyenesen az utcára, de addigra már minden megváltozott. Összevissza bolyongtam, hogy megtaláljam a Wallingfordot. És akkor megláttalak. – Igen! A nevemet kiabáltad! – Úgy van. – A szavai most már gyorsabban követték egymást. – De rengetegen voltak, nem tudtam odamenni hozzád. Azután Tybalt a földre lökött, és átdöfte a lábamat. Fejen rúgott. Biztosan elájultam. – Megdörzsölte a fejét. – Akkor talált rád Benvolio. – Persze. Benvolio. – A hangja keserűvé vált. – Légy óvatos azzal az alakkal! Ismerem a fajtáját. – Na és milyen fajta? – Irányító fajta. – Ó, valóban? – Mintha érdekelt volna a véleménye. – Pedig én nem úgy találom, mintha irányítgatna. Szerintem egyszerűen elbűvölő. – Karomat összefontam, és gúnyosan vigyorogtam rá. – Ahogy gondolod – felelte Troy, és a homlokát ráncolta. – Nézd, rá kell jönnünk, hogyan juthatunk haza. Még ma a Szűz-szigeteken kell lennem. Szerződésem van. A producerem irtó pipás lesz. – S ez persze felvetett egy újabb kérdést: vajon a többiek mit gondoltak, hová tűntünk? Mindkettőnknek ugyanakkor veszett nyoma. Anyám felhívta az FBI-t? Valószínű. Lelki szemeim előtt már láttam is a főcímeket: „A hírhedt rosszfiú popsztár megszökteti a szűzies Wallingford örökösnőt!” Troy végigsimította kezével a kis padot. – Lőrinc barát templomában ülök. Ezt senki sem fogja elhinni nekünk. Száz év múlva talán hétköznapi eseménynek számít majd, hogy a valóságból átléphessünk egy kitalált történetbe. Egy évszázaddal ezelőtt még szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ember a Holdon sétálhasson. Vagy az, hogy egy napon zenét sugározzanak a műholdak, vagy hogy háromdimenziós számítógépes játékokon játszhassunk. Ha még mindig azt gondolod, hogy ezt az egész sztorit csak úgy kitaláltam, olvasd majd el Troy önéletrajzát. A címe: Nyári szerelem: Homok, szörf és dallamok. A jövő évben jelenik meg. Az utolsó két fejezetet ennek a kalandnak szentelte. – Lőrinc barát temploma – ismételte Troy, és csodálkozva rázta a fejét. – Szóval, ha ez itt Shakespeare sztorija, miért nem beszél úgy mindenki, mint a darabban? Bárha volnál, ha írva volna, ily, mily, meg a többi baromság? – Mert nem Shakespeare drámájába vágytam. Éppúgy elegem van már Shakespeare tragédiájából, mint neked, Troy! Valahová máshová kívánkoztam. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy kijussak a Wallingfordból, és hála a megjegyzésednek, épp Verona járt a fejemben. – Elképesztő. Beszélni fogok az ügynökömmel, hogy filmet csináljunk belőle. Hát, nem lenne jó film belőle? – A végétől függ – feleltem kissé aggodalmasan. – Hogy fogunk visszajutni a valóságba az amulett nélkül? Troy vállat vont. – Talán csak meg kell várnunk a történet végét. Tudod, amikor Rómeó és Júlia meghal. Vagy az is lehet, hogy csak ki kell mondanunk az utolsó sorokat. Fogadjunk, hogy ilyen egyszerű az egész! – Megállt, és elszavalta Shakespeare szeretett tragédiájának utolsó sorait. – „Mert még regékbe sincsen arra szó, / Mit szenvedett Júlia s Rómeó.” – Vártunk. Behunytam a szemem, aztán kinyitottam.

76

Nem voltam meglepve, amikor azt láttam, hogy a nap sugarai beszűrődnek a színes üvegablakokon át. Kinyitottam a nehéz templomajtót, épp hogy kilessek rajta. Az égvilágon semmi sem változott. Troy újra és újra elismételte ugyanazokat a szavakat. Még mindig semmi. Megkönnyebbültem? Talán egy kicsit. Szerettem volna viszontlátni Benvoliót. Táncolni akartam vele, és talán még egy csókra is vágytam. Ez a hely a képzelet szüleménye volt csupán, és tisztában voltam vele, hogy egyszer vissza kell térnem a valóságba. Élnem kellett az életem. A valóságos életemet. De addig is, Benvolio hangja csábított. Troy arcán csalódás látszott. – Csak azt ne mondd, hogy végig kell mennünk az egész sztorin, hogy véget vethessünk neki! Halálosan elegem van már ebből a darabból, és most ráadásul még élnem is kell benne? Hányadik felvonásnál tartunk? – Troy, ez nem Shakespeare drámája. – Hányadik felvonásnál tartunk? – Nem tartunk semmiféle színnél vagy felvonásnál – magyaráztam. Troy mérgesen meredt rám. Nem volt értelme a vitának. Majd később rájön. – Múlt éjjel tartották Capuleték bálját. – Oké, szóval most van a Rómeó és Júlia találkozása utáni reggel. Tybalt még nyilván nem halt meg, de annak is hamarosan meg kell történnie. Akkor már nem kell sokáig várnunk a nagy öngyilkossági jelenetre, és voila… – Összecsapta a tenyerét. –Már itt sem vagyunk! Gőze sem volt róla, mi történt. – Boldogságos Szent Ferenc! – szólalt meg Lőrinc barát, miközben eltotyogott az oltár előtt. – Ti ketten merre jártatok? – Várost néztünk – válaszolta Troy, és ellépett a barát elől, .1 mikor meg akarta vizsgálni a lábát. – A sebeden ki kell cserélni a kötést. Gondjaimba veszlek, amint visszatérek. – Csak a holttestemen át! Amíg be nem bizonyítja nekem, hogy elolvasott legalább egy orvosi tankönyvet, amit nem a helyi sámán vagy a Spanyol Inkvizíció szerkesztett, nem engedem a lábam közelébe! – Most hová megy? – kérdeztem Lőrinc barátot. – A Capulet-házba hívtak. Holnap reggel esküvő lesz, és én adom össze az ifjú párt. – Esküvő? – Igen. Júlia kisasszony és IV. Calchetto Paris kel egybe. Nem szerelmi házasság, sajnálom, hogy ezt kell mondanom. És olyan fiatalka még, a szegény kis virág! – A barát szomorúan simította végig a nyakában lógó keresztet. – Úgy hallottam, történt némi kavarodás a bálon tegnap éjjel, és Paris kis híján visszalépett. De Lady Capuletnek sikerült mégis rábeszélnie a frigyre. A hagyma és a fekély tehát nem működött. Lady Capulet végül megkapja, amit akar. – Lőrinc barát, előttünk nem szükséges szerepet játszania – biztosította megértően Troy. – Mindent tudunk Rómeóról és Júliáról. Tudjuk, hogy titokban készül összeadni őket. – Troy abban a tévhitben volt, hogy Rómeó és Júlia már találkozott, bevallották a barátnak kölcsönös szerelmüket, és minden haladt a maga útján, ahogy az eredeti történetben meg van írva. Megköszörültem a torkomat, de a barát közbeszólt. – Összeadni Rómeót és Júliát? – A barátnak még a lélegzete is elállt. – Ugyan miért tenném? Hisz halálos ellenségek! – Nézze, mi tudjuk, hogy fülig szerelmesek egymásba, és össze akarnak házasodni. – Troy visszabicegett a padhoz, és óvatosan elhelyezte rajta sebesült lábát. – Troy – szóltam végül. – Nem szerelmesek egymásba. Még nem is találkoztak.

77

– De hiszen a bálon kellett volna találkozniuk. – Tudom, de nem így történt. – Honnan tudod? – kérdezte. – Mert én is ott voltam, és egyáltalán nem látták egymást. –Troy összehúzott szemmel várta a magyarázatom. – Egy csomó dolog történt, és Júliát a szobájába zárták, mielőtt találkozhatott volna Rómeóval. – Idegesen nyeltem egyet. Troy tehetetlenül felsóhajtott. – Tisztázzuk a dolgot! Itt ragadtunk Rómeó és Júlia történetében, ahonnan nem juthatunk haza csak az amulett segítségével, ami Shakespeare tollának hamvait tartalmazza, ami viszont nem is létezik ezen a világon. Vagy esetleg hazatérhetünk akkor is, amikor a történet véget ér, de ha Rómeó és Júlia egyáltalán nem találkozik, akkor valójában nincs is történet. S ami még fontosabb: nincs vége. Lőrinc barát ciccegett. Szeplős kezét Troy homlokára tette. – Az ég áldjon meg, fiam, a láz megzavarta az elmédet. – Szimatolni kezdett. – Ügy érzem, gennyesedik a sebed. – Gennyesedik? – kiáltotta Troy. Lőrinc barát megdörzsölte a kopasz foltot a feje búbján. – Édes Istenem, ez ám a dilemma! Őladysége minden bizonnyal engem is száműz, ha nem sietek oda máris. Amint visszatérek, megtisztítom a sebed. Menjetek fel, gyermekeim, és pihenjetek! Szolgáljátok ki magatokat bármivel, amit csak leltek! – Azzal kinyitotta a templom ajtaját, és elsietett. – Azt mondta, gennyesedik? – ismételte rémülten Troy. – Lázam van? Ó, egek, el fog üszkösödni a lábam! Mimi, azonnal haza kell jutnunk! Kórházra van szükségem. Mi van, ha tényleg üszkösödni kezdett? Akkor mihez kezdünk? A tizenhatodik századi Veronában – vagy a tizenhatodik századi akárhol nem volt antibiotikum. Biztos vagyok benne, hogy a barát nem fertőtlenítette a sebészeszközeit, és a kötés is mocskos volt. – Mimi, figyelsz rám? Véget kell vetnünk ennek, amilyen hamar csak lehetséges! – Oké, oké – helyeseltem fél szívvel. Igaza volt. Mindkettőnk élete komoly, halálos veszélyben forgott. De összetörte a szívem. Azt szerettem volna, ha Júlia története happy enddel ér véget. Lehet, hogy csak az ő halála árán juthatunk haza?

78

17. fejezet „Le sem hunytam szemem” BŐSÉGESEN VETTÜNK MAGUNKNAK LŐRINC BARÁT KENYERÉBŐL ÉS SAJTJÁBÓL. Pontosabban, úgy vetettük magunkat az ételre, mint két kiéhezett rab, és bizonyos értelemben azok is voltunk – a Realitás Rabjai. Ez még címnek sem lenne rossz Troy filméhez. Troy, miután az utolsó falatot is bekapta, leroskadt az ágyra, és szinte azonnal mély álomba zuhant. Átkutattam az egész emeletet, hátha rábukkanok egy másik ágyra, de nem jártam sikerrel. Találtam viszont egy fülkét, benne egy szobaklozettel, amelyet rögtön használtam is, valamint egy kisebb szobát, ahol gyógynövények lógtak, meg mérő- és vágóeszközök hevertek. Egy vödör víz állt a szoba közepén, öntöttem belőle egy keveset egy tálba, majd ahogy csak tudtam, megmostam az arcom, törülközőnek pedig a szoknyám belső oldalát használtam. A hideg víz valamelyest felfrissített, de forró fürdőre vágytam. Nem találtam azonban sem kádat, sem pedig zuhanyzót. Vajon a tizenhatodik században hogyan tisztálkodtak? Troy az igazak álmát aludta Lőrinc barát szobájában, a karját a homlokán nyugtatta. Nem volt túl sok hely azon a keskeny ágyon. Ha ketten akartak volna osztozni rajta, szorosan össze kellett volna bújniuk. Pofákat vágtam. – Troy? – suttogtam, hátha felébred. Talán ha tudatom vele, hogy nincs több ágy, úriemberként felajánlja, hogy inkább a földön alszik. – Troy? – Se kép, se hang. Ásítottam. Vajon az emberi test meddig képes kibírni alvás nélkül? Lehet, hogy a barát székében is el tudnék aludni, ha a fejem az íróasztalra hajtom. Félretoltam egy rakás pergamentekercset, egy tintatartót és egy lúdtollakkal teli köcsögöt. De nem tudtam kényelmesen elhelyezkedni, és még a tintát is kiborítottam, beszennyezve ruhám egyik ujját. Lady Capulet valószínűleg kínpadra vonatna, amiért tönkretettem a báli ruháját. Fejemet a két kezemre támasztottam, és figyeltem, amint Troy mellkasa szabályos időközönként felemelkedik. Lerúgta az ágyról a takarókat. Eszembe jutottak Júlia takarói, meg hogy mennyire szeretett alájuk bújni gondolkodni. Júlia. Édes kis Júlia, éppen arra készül, hogy férjhez menjen egy kétszer annyi idős férfihez. Kimerültségem dacára kinyitottam az egyik pergamentekercset, és bemártottam egy tollat a tintába. Lőrinc barát engedélyt adott rá, hogy bármit használjunk. Igencsak valószínűnek tűnt, hogy sosem találkozom többé Júliával, pedig még el akartam mondani neki néhány dolgot. Mint ahogy egy bölcsebb, idősebb testvér. Hamar rájörtem, hogyan kell használni a tollat, és nekifogtam a levélírásnak. Elmeséltem Júliának, milyen volt az életem Manhattanben. Elmondtam, hogy én is csapdába esettnek éreztem magam, hátha ettől úgy érzi, még sincs annyira egyedül. Írtam neki arról is, mennyire hasonlít az ő édesanyja az enyémhez, és hogy menynyire vágytam egy másik életre. Beszámoltam neki az amulettről és a hamuról, meg arról is, hogy valójában nem is vagyok az unokanővére. A barátnője viszont annál inkább. És még ha a helyzete elviselhetetlenné válik is, soha, még csak gondolnia sem szabad az öngyilkosságra! A fejem előrecsuklott, képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Troy az oldalára fordult, s ezzel felszabadult egy keskeny sáv az ágyon. Leheveredtem mellé, és nem törődtem vele, hogy a feneke a combomnak feszül. Már nem érdekelt semmi, csak hogy végre pihenhessek egy kicsit…

79

Sokáig és mélyen aludtam, álmomban Benvolióval csókolóztam. A csók puha volt. Ám Benvolio egyszerre Troyjá változott, s a csók egyre lázasabb lett. Troy olyan szorosan húzott magához, hogy még a szívverését is tisztán éreztem. Közelebb húzódtam hozzá, csak csókolni akartam, örökké… – Mimi, ébredj fel! A fájós lábamon fekszel. Először azt sem tudtam, hol vagyok. A szobára teljes sötétség borult, leszámítva azt az egy szál égő gyertyát az asztalon – Lőrinc barát íróasztalán. Még mindig Veronában voltam, és egy ágyon osztoztam Troyjal. Mennyi lehet az idő? Milyen nap van egyáltalán? Letörölgettem a kicsordult nyálat az államról, s reménykedtem, hogy Troy nem vette észre. Már az is borzasztó zavarba ejtett, hogy alvás közben befészkeltem magam a karjai közé, és egyik lábam átvetettem a testén. Bársony báli ruhám mindkettőnket betakart. Felültem. Épp most szundítottam egyet Troy Summerrel. Clarissa iszonyú féltékeny lesz. Troy nyújtózkodott. – Hát, még mindig Shakespeare földön vagyunk. – Ásított. – Abban reménykedtem, hogy tévedtél, és mégiscsak egyszerű álomról van szó. Ha már alvásról beszélünk, tudtad, hogy beszélsz álmodban? – Rám kacsintott. Mit mondhattam? Talán a nevét kiabáltam? Troy az ágy végébe húzódott. – Pisilnem kell – jelentette be. Ahogy elindult, még erősebben bicegett, mint korábban, sőt, a szájából kiröpülő átkok is erőteljesebbek lettek minden egyes lépésnél. – Ebbe a bilibe kell belevizelnem? – üvöltötte, amikor rátalált a tizenhatodik századi klozetre. – Igen! – üvöltöttem vissza. Amikor visszatért, visszazuhant az ágyra. – Szédülök – motyogta. Nehéz volt tisztán látni a gyertya libegő fényénél, de az arca pirosnak tűnt. Meggyújtottam egy másik gyertyát is, az ablakpárkányra tettem az ágy fölé. Troy behunyta a szemét. Izzadságcseppek gyöngyöztek az orra tövében és a felső ajkán. Máskor divatosan beszárított, zselézett, szőke haja a homlokára tapadt. De még így is szívdöglesztő volt. Fehér inge ki volt gombolva, felfedve napbarnított mellkasát, amelyen vörösesszőke szőrszálak göndörödtek. – Tetszik, amit látsz? – Mikor nyitotta ki a szemét? Vajon mióta bámulom a meztelen mellét? Védekezőn felcsattantam. – Ezalatt mégis mit értesz? Gondolom, azt hiszed, csak azért mert lány vagyok… – Összefontam a karom. – Nem értem, miért gondolod, hogy mindenki beléd van esve. – Hűha! – mondta, s megtörölte izzadt homlokát az inge ujjával. – Érzékeny pontra tapintottam? Te kibe vagy szerelmes, Mimi? Abba a bugyuta Benvolióba? Tetszik, ahogy az ujjaidat csókolgatja? Mintha bármi köze lenne az érzéseimhez! – Én nem ismerek bugyutákat, Troy, kivéve azt a több százat, akikkel randizni szoktál. Troy erőltetetten felnevetett. – A több száz enyhe túlzás. Egyébként elvárás, hogy sok lánnyal randizzak. A rajongóim elvárnak tőlem egy bizonyos életstílust. Az egész a látszatról szól – ezt neked kellene a legjobban tudnod. A társasági lényt a magánembertől mérföldek választják el. – Na ne fárassz! Még el is higgyem, hogy kényszerűségből randizgatsz minden héten más lánnyal? Csak hogy eladd a zenédet? Most már Troy is védekező álláspontra helyezkedett. – Nem várom el tőled, hogy bármit is elhiggyél nekem, Mimi. Hiszen találkozásunk első percétől fogva ki nem állhatsz. Láttam a kifejezést az arcodon, amikor először megcsókoltalak. Abszolút undor. Undor? Azt hiszi, hogy undorodtam a csókjától?

80

– Mindig úgy viselkedsz, mintha sokkal jobb volnál nálam – folytatta, s hangján tisztán érezhető volt a sértettség. – A New York-i magasröptű társaság találkozik Kalifornia aljanépével. A színházban figyelemre se méltatsz, mert azt gondolod, hogy nem vagyok több, csak Troy, a popsztár. Ha tényleg azt hiszed, hogy csak ennyit érek, akkor képmutató vagy! – Felült, hátát a falnak támasztotta, és a párnát sebesült lába alá gyömöszölte. Csak bámultam rá. – Képmutató? Mégis miről beszélsz? – Lehet, hogy különbnek tartod magad nálam, de nincs túl sok különbség köztünk. Mindketten piacképes termékek vagyunk, a körülöttünk élő emberek pedig kihasználnak minket, hogy saját karrierjüket építsék. De tényleg csak termékek vagyunk? – Igyekeztem állni átható tekintetét, bár úgy éreztem, átlát a ruhámon is. – Megfigyeltem, ahogy nap mint nap megjelentél a próbákon. Láttam, ahogy idegesen feszengtél egészen a próba kezdetéig. Ahogy folyton félrehúzódtál a színpad szélére, egyedül, amíg anyád be nem lépett a terembe. Akkor egyszerre előbújt belőled Mimi Wallingford, a Színház Hercegnője. –Anyám hangját kezdte utánozni, meglepően jól. – „A bal oldaladat fordítsd a közönség felé, Mimi, az a legelőnyösebb. A bélelt melltartót viseld, Mimi, attól szexisebb az alakod. Állj a színpad közepére, Mimi! Végül is Wallingford vagy!” – Troy felvonta a szemöldökét. – Semmi kedved az egész színházasdihoz, igazam van? Ezért csinálod az egész lámpalázas cirkuszt. Szerettem volna felpofozni. Az ostoba fejéhez akartam vágni mindkét fasarkú cipőmet. Hogy merészel ilyen aljas vádakat zúdítani rám? Hogy megjátszom a lámpalázat. – Én tényleg lámpalázas vagyok. Azok a pánikrohamok valódiak és… és borzalmasak. Dr. Harmony szerint ez olyasmi, mint a poszttraumás stressz zavar. – Poszttraumás maszlag. – Troy megtörölte a felső ajkát. A nyakán csillogott a verejték. – Gondolj bele, Mimi! A lámpaláz egy bizonyos célt szolgál a számodra, vagy tévedek? Mindentudó arcán ekkor elterült az az elviselhetetlen vigyor. Meztelennek éreztem magam előtte. Ugyan miféle célt szolgálhatna a lámpalázam azon kívül, hogy tönkretegyen? Leültem az íróasztal mellé, és hátat fordítottam neki. Különben is, kicsoda ő, hogy analizálni merjen engem? Troy Summer, a rágógumi popsztár, aki semmit sem tud az életem gondjairól. – Jó estét, gyermekeim! – Lőrinc barát lépett a szobába, egy tálca étellel a kezében. – Átaludtátok az egész napot. – A tálcát az éjjeliasztalkára helyezte. – Szerény kis nyájam gondoskodik mindennapi betevőmről. Ma este szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mivel Emmaline, a varga felesége egy kis zöldséglevest hozott. – Átnyújtott nekem egy tányért és fél vekni kenyeret. Beszippantottam a leves illatát, és egy cseppet sem érdekelt, hogy sótlan, vagy hogy nem ismerem fel a benne úszkáló „zöldségek” többségét. A számba gyűrtem egy falat kenyeret. A barát Troynak is felajánlott egy tányér levest. – Edd ezt meg, fiam! Meglásd, hamarabb felgyógyulsz tőle. Troy eltolta magától a tányért. – Nem vagyok éhes – nyögte. – Mi történt? – Lőrinc barát félretette a levest, és megfogta Troy homlokát. – Még mindig lázas. Mimi, gyere ide és tartsd a gyertyát, míg megvizsgálom a sebet! – Troy ezúttal nem tiltakozott, csak aggodalmasan figyelt. Megmarkoltam a gyertyát. Majdnem elhánytam magam, amint a barát szétnyitotta Troy harisnyáján a hasítékot. A bőr vörösen izzott az öltések körül. Genny szivárgott a széleken. Azt hittem, ott helyben elájulok a látványtól. Jó kis orvos lenne belőlem! – O, te jó ég! – ordított fel Troy. – Totál elfertőződött! El fog üszkösödni a lábam! Az üszkösödést a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám, még Troynak se! – Van itt valami orvosság? – kérdeztem.

81

– A fertőzött vért meg kell tisztítani. Hozom a piócákat. – Ne! – üvöltötte Troy. – Csak a piócákat ne! – Fiam, még lehetséges, hogy a sebed meggyógyul, és a lázad elmúlik. De kezelés nélkül fennáll a veszélye annak is, hogy a lábad megfeketedik. A megfeketedett lábon pedig már csak egyféleképp segíthetünk, úgy, hogy levágjuk. Troy ökölbe szorította a kezét, az arca bíborvörösre váltott. Egy ér lüktetett a nyakán. Azt hittem, mindjárt agyvérzést kap. – A te hibád – vicsorgott. – Megfertőztél a barbár sebészmunkáddal. Helytelen kezelés miatt kell majd bíróság elé állnod, haver. A fenyegetés nem használ. Valamit tenni kell, de mit? Ha New Yorkban lennénk, antibiotikumos krémekkel és steril kötszerekkel kezelhetnénk a sebet. Ekkor eszembe jutott az a cowboyfilm, amelyikben a részeg orvos whiskyt öntött a páciens lőtt sebére. – Lőrinc barát, mi van abban a korsóban? – Az íróasztalán álló kék korsóra mutattam. A barát szégyenlősen elpirult. – Csak egy kis gyógytea a sajgó i érdemre. Felemeltem a korsót és beleszagoltam. Az alkohol párája szinte perzselte az orromat. Tea, na persze! – Tökéletes – állapítottam meg. – Troy, szerintem ezzel fertőtleníthetjük a sebed. Más nem jut az eszembe, ami segíthetne. – Fertőtleníteni? – kérdezte értetlenül a barát, fejének kopasz búbját dörzsölgetve. – Ez valami olyan gyógymód, amit Manhattanben használnak? – Igen – bólintottam. A csillogó genny láttán émelyegni kezdett a gyomrom. „Még balesetkor sem mersz odanézni – mondta anyám. – Túl érzékeny vagy.” Összeszorítottam a fogam. – Forró vízre lesz szükségem. Lobogó, forró vízre. Tudsz hozni? A barát bólintott. – Hátul van egy kis tűzhelyem egy nagy edénnyel. De azért bele fog telni egy kis időbe, míg a tüzet felélesztem. Nekiláttunk hát a feladatnak. A seb olyan rémes állapotban volt, hogy úgy láttam legbölcsebbnek, ha az egészet elölről kezdjük, és ezúttal helyesen csináljuk. Amikor a víz felforrt, meggyőztem Lőrinc barátot, hogy először is mossunk kezet. Sterilizáltam a kést és egy csipesszerű eszközt. A barát érdeklődéssel figyelte a műveletet, és folyamatosan kérdésekkel bombázott. Beszéltem neki a baktériumokról, és ő érdeklődve hallgatott. Szorgalmasan hordta a vizet, valahányszor szükségem volt rá. Felvágtam az öltéseket. Azután a sterilizált csipesszel kiszedtem mind a tizenkét varratot. Mivel nem volt tiszta kötszer, hosszú csíkokra vágtam az alsószoknyám alját. Nyersvászon volt, s mivel eddig vastag bársonyruhám redői alatt rejtőzött, nagyjából tisztának látszott. A forró vízbe mártott vászoncsíkokkal azután fellazítottam a hegeket, letöröltem a gennyet, majd felnyitottam a sebet. Troy szinte folyamatosan nyöszörgött, de nem mocorgott. Nyilván nem ez volt a tudomány csúcsa. Mindenki tudja, hogy kell megtisztítani egy sebet, habár ilyen mély vágással azelőtt nem találkoztam. Koncentráltam. Lőrinc barát minden mozdulatomat figyelte. Amikor belemerültem a munkába, már nem is tűnt olyan undorítónak. – Ez fájni fog! – figyelmeztettem Troyt, amikor felemeltem a korsót. Bólintott, és egész testét megfeszítette, amint az alkoholt a sebre locsoltam. Mivel soha életemben nem varrtam semmit, ezt a feladatot átadtam Lőrinc barátnak, de szigorúan csak az urán, hogy a tűt és a cérnát fertőtlenítettük. Troy ivott néhány kortyor a léből, amely a korsó alján maradt. Később megtudtam, hogy ezt az igen erős italt grappának nevezik, és szőlőből készül. Troy fejét a párnába fúrta, és hangosan felnyögött, valahányszor a tű érzékeny bőrébe hatolt. Megfogtam a kezét, és végig tartottam. Úgy szorította az ujjaimat, hogy kis híján elállt a vérkeringésem. Végre befejeztük. Megszárítottam a sebet, és a maradék vászoncsíkkal bekötöztem. – Ezzel most remélhetőleg nyertünk egy kis időt – mondtam Troynak.

82

– Köszönöm – suttogta, és halványan elmosolyodott. – Gondoltál valaha arra, hogy orvos legyél? Visszamosolyogtam rá. Ezek után talán már a boncolás sem jelentene túl nagy kihívást. – Ez a legkevesebb, amit tehettem – feleltem. – Valószínűleg már rég halott volnék, ha nem mentesz meg Tybalttól. – A gyertya apró lángja tükröződött Troy zöld szemében. Vöröses borosta tette érdessé szögletes állkapcsát. Felsóhajtottam. – Nem is kerültél volna ebbe a felfordulásba, ha akkor odaadom anyámnak azt a nyakláncot. Troy újra álomba merült. Lőrinc baráttal megosztoztunk a maradék kenyéren. Rágós volt, tele mindenféle maggal. A levelem az íróasztalon feküdt. – Lőrinc barát! Írtam egy levelet Capulet Júliának. Ha bármi történne velem, vagy ha esetleg hirtelen eltűnnék, megtenné, hogy eljuttatja hozzá? – Hát persze, gyermekem. De miért is tűnnél el oly nagy hirtelen? – Az az amulett, amelyet már említettem, szerintem az hozott ide minket. Azt hiszem, varázslat rejlik benne. Maga hisz a varázslatokban? – Amit te varázslatnak hívsz, azt én isteni gondviselésként ismerem. És igen, hiszek benne. – Leseperte a morzsákat a reverendájáról. – Én a hit embere vagyok, Mimi. Mindennap a lehetetlennel kell szembeszállnom. Amikor először megláttalak a piactéren, rögtön tudtam, hogy máshonnan érkeztél. S ahogy az orvoslásról beszélsz, csak még inkább meggyőzött. – Felkacagott. – És minden vasárnap gyóntatok. Meglepődnél azon, miféle lehetetlen dolgokat hallok olyankor! Úgy határoztam, hogy én is gyónni fogok. – Lőrinc barát, Júliának Rómeóba kellene beleszeretnie. Ok ketten egy történet szereplői, amelyet egy William Shakespeare nevű ember írt, de szerelmük kezdettől fogva bukásra van ítélve a családi viszály miatt. – Ó, igen, a viszály. – A barát homlokát ráncolva csóválta fejét. – Tönkreteszi az egész várost. – Miért viszálykodnak? – kérdeztem. Erről Shakespeare sehol sem ír a darabban. Lőrinc barát végigsimította nyakában a keresztet. – Nem titok, ezért elmondom neked, hogyan történt. – Kényelmesen hátradőlt a székében, kezét összekulcsolta a hasán. – Lady Capulet vagyonos kereskedő családba született, Valdiza Veronique néven. Nem voltak nemesek, s az apja mindennél jobban vágyott a nemesi címre. Épp tizenharmadik születésnapja előtt, Veronique részt vett élete első bálján, ahol megismerkedett egy Montague Alfonso nevezetű nőtlen fiatalemberrel, aki Verona egyik nemesi családjának egyetlen örököse volt. Ő volt Rómeó jövendőbeli édesapja. És, ahogy talán már ki is találtad, Veronique szenvedélyesen beleszeretett. Lady Capulet szerelmes lett egy Montague-ba? Ez pont úgy hangzott, mint Greg másod-unokatestvérem egyik szappanoperája. Lőrinc barát folytatta a történetet. – Habár Montague Alfonso magasabb rangú volt, Veronique mégis feleségül akart menni hozzá, s az apja is nemesi címet akart a lányának. Így hát az öreg Valdiza igyekezett kecsegtető házassági ajánlattal a Montague család elé járulni. Felajánlotta velencei kereskedőflottájának felét, ha Alfonso nőül veszi a lányát. Ám a Montague család nem volt hajlandó beleegyezni, hogy egyetlen örökösük egy kereskedő lányát vegye el. S a visszautasítást a templom lépcsőjén állva közölték, minden arra járó pletykás füle hallatára. A Valdiza családot megalázták, Veronique szíve pedig összetört. Az emberek összesúgtak a háta mögött, és ujjal mutogattak rá a templomban. Azt mondogatták, hogy nem érdemli meg a nemesi rangot. Azt károgták, hogy sosem lett volna szabad rangján felüli házasságra vágyakoznia. Veronique mindezek után nem volt hajlandó enni, s nem is hagyta el a házat. Egyre gyengébb lett. Apja kis híján eszét vesztette az aggodalomtól, hiszen szívből szerette egyetlen leányát. Szerencsére a nagylelkű házassági ajánlat híre gyorsan elterjedt, így hamarosan jelentkezni kezdtek a kérők. Egyiküknek nemesi címe is

83

volt: a Capulet névvel. Azt remélve, hogy ezzel megmentheti leánya hírét, Valdiza egyetlen feltételhez kötötte a házasságot. Veronique kezéért és Valdiza flottájának feléért cserébe a jövendőbeli férjnek ígéretet kellett tennie, hogy örök időkig bosszút áll a Montague családon. Minden elrendeződött, s Veronique Capulet felesége lett. – Önszántából ment hozzá? – kérdeztem. – Nem tudnám megmondani. Az apja intézte a házasságot. Kezdetben Montague Alfonso szívében nem élt gyűlölet a Capulet család iránt, ám ahogy teltek az évek, s a Capuletek szüntelen támadták az embereit, sőt, a sárba taposták családjának nevét, az ő szívébe is harag költözött. Immár ő maga esküdött bosszút minden egyes Capulet ellen. Bár a viszály továbbra is tombol, az emberek már rég elfeledték az okát. Lady Capulet azonban nem felejt sosem. Még azoknak lelkében is rejlenek érzések a vastag púderréteg alatt, akik kívülről gonosznak látszanak. Lady Capulet valaha szeretett, és mindent elveszített. Megalázták, majd bosszúvágya teljesen elvakította. – Ki jár ott? – kiáltotta hirtelen Lőrinc barát. Troy szeme felpattant. Nehézkesen felült az ágyon. Valaki közeledett felfelé a lépcsőn. Az ajtó felé fordultam, s láttam, amint egy törékeny, köpenybe burkolózó alak lép be rajta. Troy felpattant az ágyról, és felkapta a szikét az éjjeliasztalról. A titokzatos látogató köpenyének elején arany Capulet-címer díszelgett.

84

18. fejezet „A nyomorultnak nincs más vigasza, csak a remény „ – ATYÁM, SZÜKSÉGEM VAN A SEGÍTSÉGEDRE! – A látogató leeresztette a csuklyáját. – Júlia! – kiáltottam boldogan. A barát kicsavarta Troy kinyújtott kezéből a kést. – Erre most nem lesz szükség, fiam. O a barátunk. Júlia kétségbeesett arckifejezése mosollyá olvadt. – Mimi! – Odarohant hozzám, és lelkes ölelésével kis híján megfojtott. Még mindig enyhe hagymaszag terjengett körülötte. – Tybalt ma reggel azzal a hírrel tért vissza, hogy még mindig Veronában vagy, és a Montague-kkal vigadozol. Anyám utasította Tybaltot, hogy keressen meg, és tartóztasson le, amiért szembeszálltál a száműzetési parancsával, és elloptad a ruhát. Annyira sajnálom! Attól tartok, minden az én hibám. – Nem a te hibád! – biztosítottam, és igyekeztem nem túl sokat gondolni arra, hogy szökevény vagyok. Vajon a tizenhatodik században is tettek közzé körözési plakátokat? – Hogy vagy? Mi történt azután, hogy elmentem? Apád megvert? – Örömmel állapítottam meg, hogy nem maradtak látható nyomai Lady Capulet pofonjainak. A szeme alatt sötétlő mély karikákat leszámítva, ifjú arca éppoly aranyos volt, mint mindig. Júlia megrázta a fejét. – Azt mondta, nem szeretné megnyomorítani a testem, mivel közel már a nászéjszaka. Attól tart, hogy Paris visszautasítana, ha a hátamon ostorcsapás nyomait találná. – Ettől a kijelentéstől felfordult a gyomrom. Úgy tekintettek Júlia testére, mint egy élettelen tárgyra, amelyet egyik tulajdonos kezéből a másikba adnak át. – De bezárt a szobámba. Holnap reggelig a dajka kivételével nem is léphet be senki. Neki pedig azt mondtam, hogy korán lefekszem aludni. Azután leereszkedtem az erkélyen, és egyenesen ide jöttem, hogy segítséget kérjek Lőrinc baráttól. – Gyermekem – szólt a barát –, ha atyádnak nem engedelmeskedsz, az bűn. – És az nem bűn, ha az apa eladja gyermekét a legtöbbet ígérőnek? – kérdezte kétségbeesetten Júlia. – Kihallgattam őket. Apám a csőd szélén áll, s a házasságom jelentené a megoldást az adósságaira. És Paris Tybaltnak is előkelő megbízatást ígért a herceg testőrségében a házasság után. Nekem kell támogatnom a családom jövőjét a testem és lelkem árán. Hát ez Isten akarata? Hogy nőül menjek egy olyan férfihoz, akit megvetek? Lőrinc barát idegesen tördelte a kezét, és a homlokát ráncolta. – A negyedik parancsolat így szól: tiszteld apádat és anyádat. Ez Isten akarata. – Megvakargatta túlméretezett fülét. – Ám számtalanszor volt szerencsém találkozni jövendőbeli férjeddel a gyóntatószékben. Bár a bevallott bűnöket nem tárhatom fel előtted, annyit elárulhatok, hogy igen illetlen természetű dolgokról esett szó. Az én szívemben nincs kétség afelől, hogy nem illetek össze. Ám a szüleid… – Felejtsd el őket! – szólalt meg Troy, és visszasétált az ágyhoz. – Ha nem akarsz hozzámenni a fickóhoz, akkor ne tedd! – Ez nem olyan egyszerű! – magyarázta Lőrinc barát. – Ha Júlia visszautasítja azt a házasságot, amelyet a szülei szereztek számára, a Capulet név komoly csorbát szenved. Óriási szégyent hozna az egész családra! – Nem kívánok szégyent hozni a családomra – mondta halkan Júlia. – Sőt, ha Júlia visszautasítja a házasságot – folytatta a barát –, azzal Verona törvényeit is megsérti. – És? – értetlenkedett Troy.

85

– És, fiam, akkor börtönbe zárják, akár még halálbüntetéssel is sújthatják. – Halállal? – Troy összefonta mellén a karját. – Ez a legostobább törvény, amiről valaha hallottam! Miféle emberek mészárolnának le egy fiatal lányt? Az én hazámban még a gyilkosokat is csak nagy ritkán végzik ki, és most azokról az igazán mocskos sorozatgyilkosokról beszélek, akik prostituáltakat meg drogosokat öldösnek. A legtöbbjük kényelmes cellában éli le az életét, tökéletes kényelemben, ingyenes egészségügyi ellátással, és még tévét is nézhetnek. Miféle hely ez, ahol lányokat csak úgy kivégezhetnek? Júlia tétován Troy felé lépett. Úgy meresztette rá a szemét, ahogyan a gyerekek a legújabb játékukat bámulják. – Még sohasem hallottam senkit így beszélni! Ki vagy te? –Én… – Ez itt Troy – vágtam a szavába, és gyorsan közéjük léptem. Minél kevesebbet hallatja csodaszép hangját az Arany Fiú, annál jobb. – Manhattanből jött, mint én. És ugyan ő is Montague, de Manhattanben nem dúl köztünk viszály. Júlia egész egyszerűen kikerült. – Tényleg úgy gondolod, hogy ez egy ostoba törvény? – Hát persze. Júlia mosolygott, aztán sóhajtott. Azután megint elmosolyodott. Hűha! Jól ismertem már azt a megbabonázott kifejezést az arcán! És Troy is azonnal felismerte, hiszen a lányok állandóan ilyen tekintetekkel ostromolták. – Olyan kedves vagy! – rebegte Júlia, és közelebb lépett Troyhoz. – Csatában kaptad azt a sebet? Nagyon fáj? Te is színész vagy? – Még közelebb húzódott. – Szeretnél megházasodni? Troy szemöldöke a magasba szaladt, és gyorsan távolabb lépett. – Mimi? – súgta összeszorított fogai közül. Másra nem is volt szükségünk, mint hogy Júlia beleszeressen Troy Summerbe. Csírájában kell elfojtani a dolgot! – Lőrinc barát, az előbb azt mondta, Isten akarata, hogy szüleinknek engedelmeskedjünk. De nem Isten akarata szerint való-e az is, hogy az elesetteken segítsünk? – kérdeztem. – Hát nem erre tett fogadalmat? És nem volna az égbekiáltó bűn, ha megszegné ezt a fogadalmat? – Valóban az volna. – A barát két tenyerét nagy hasára fektette. – De hogyan segíthetnék? – Nincs véletlenül egy harmadik lehetőség is a házasságon vagy a halálon kívül? Nem hagyhatná el Júlia Veronát valahogy? Ha esetleg… – Hogy Veronát elhagyja? – vágott közbe Troy. – Eddig úgy tudtam, hogy mi a végére szeretnénk járni ennek a történetnek, Mimi! Ki akarunk jutni innen, vagy nem? – Miközben igyekezett kitérni Júlia szerelmes pillantásai elől, egyenesen a falnak ütközött. – Vagy nem? – Troy, válthatnánk néhány szót a másik szobában? – kérdeztem. Troy készségesen elsiklott Júlia mellett, és követett a barát műhelyébe. A mennyezetről lecsüngő gyógynövénycsokrok alatt álldogáltunk, és egymásra bámultunk. – Természetesen én is szeretnék kiszabadulni innen. Vérdíjat tűztek ki a fejemre. De megígértem Júliának, hogy segíteni fogok neki, és pontosan ezt fogom tenni. Olyan kedves kislány, Troy! És olyan nagyon fiatal. Troy az asztalra támaszkodott. Arra számítottam, hogy vitatkozni kezd velem, hogy tökkelütöttnek nevez, vagy felajánlja, hogy szerez nekem beutalót egy homloklebenymetszésre. – Neked talán szükséged van néhány szabadnapra az életedből, Mimi, de én nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Le kell forgatnom ezt a DVD-t. Az eladásaim

86

hatalmasat zuhantak a múlt hónapban, és ha nem lépek előre, úgy végzem majd, mint a többi szánalmas, kiszuperált tinisztár. Vissza kell mennem. – Ó – nyögtem. Letaglózott ez az őszinte vallomás. – És persze az üszkösödésről se feledkezzünk meg! – Szétterpesztett ujjaival a hajába túrt, félresimítva a rakoncátlan fürtöket a homlokából. – Nem is próbálok úgy tenni, mintha sejtelmem volna arról, mi folyik itt, de egyet azért biztosan tudok. Itt mi vagyunk a valóságos emberek. Ok csak egy kitalált történet szereplői. Ezt ne felejtsd el! Sóhajtottam. Anyám is valóságos személy, és most biztosan halálra aggódja magát. Troy is valódi ember, akinek sürgősen orvosi segítségre van szüksége, és nekem is meg kell birkóznom a saját gondjaimmal. Talán Troynak igaza van. Ám lehet, hogy mégsem. – Ha ezek az emberek nem valóságos személyek, Troy, akkor hogyan sikerült egyiküknek mégis összekaszabolni a lábadat? Szerintem éppolyan valódiak, mint mi magunk. – Csökönyös vagy, mint egy öszvér! – Troy kék szemében viharfelhők gyülekeztek. – Te is ugyanolyan jól ismered a darabot, mint én. Rómeó és Júlia a végén öngyilkos lesz. Ennek így kell történnie. – Miért? Miért ne történhetne másként? – Mert Shakespeare nem másként írta meg – érvelt Troy, s összefonta karját a mellén. – Júlia sorsa már megpecsételődött. – De nem választhatta meg a saját sorsát. – Tessék? – Miért mindig mások határoznak a sorsunkról? Ezt szeretném tudni! – Az indulataim kezdtek elszabadulni. Olyan érzelmek, amelyekről azt hittem, hogy kordában tudom tartani őket. De gyorsan jöttek, s úgy törtek a felszínre, akár egy gejzír. Azt hittem, felrobbanok. Ökölbe szorítottam a kezem. – Miért gondolja mindenki, hogy megszabhatja nekünk, mit tegyünk? Hogy csak ők tudják igazán, mi lenne a legjobb a számunkra? – Vettem egy mély lélegzetet, és ujjammal vádlón Troyra mutattam. – Az a tény, hogy Shakespeare teremtette ezt a világot, még nem jelenti rögtön azt is, hogy ő dönthet Júlia sorsa fölött. – Ó, dehogynem, pontosan azt jelenti – felelte gúnyosan Troy. – Én meg azt mondom, hogy nem! – Elborított a düh. – Neki is vannak saját vágyai, és egyáltalán nem kell meghalnia, ha kap valakitől egy esélyt, hogy megszabaduljon a saját, iszonyatos életétől! A borzalmas anyjától! A nevétől! Hallod, amit mondok? Meg kell szabadulnia a nevétől! Tapasztaltad már valaha, ahogy az agyadban egyszer csak fény villant? Mint a rajzfilmekben. Amikor olyan érzés tölt el, mintha valóban felkapcsoltad volna a villanyt? Mintha valamiféle megvilágosodásban lett volna részed? A dühkitörésnek lehet ilyen mellékhatása. Akár egy robbanás, amely szétrombolja a legmélyebb érzéseink fölé halmozott, megkövesedett törmeléket. Ugyanabban a csónakban eveztünk, Júlia és én. Ugyanazon a vad folyón haladtunk, szüleinkkel a kormányrúdnál. A mi választásunk annyi volt csupán, hogy a fedélzeten maradjunk, vagy felborítsuk az egész csónakot! Júlia sorsát még meg lehet változtatni. A szavamat adtam neki, és ragaszkodtam az ígéretemhez, mert tudtam, szinte a csontjaimban éreztem: azért kerültem mellé, hogy segíthessek rajta. A sorsunk összefonódott valamiféle kozmikus, nem e világi módon. – Segíteni fogok Júliának, hogy megtalálja a boldogságát, azután mind a kettőnket hazajuttatom innen. Valahogyan sikerülni fog! – Esélyt sem adtam Troynak, hogy feleljen. Visszasiettem a másik szobába. Júlia és a barát épp a leves maradékát ette. – Júlia – mondtam. – Való igaz, hogy téged csak a halál menthet meg szorult helyzetedből. Szavaimra kihúzta magát, és igyekezett bátornak mutatkozni.

87

– Készen állok a halálra. – De nem kell valóban meghalnia, igaz, atyám? Van mód arra, hogy színleljük a halált, ugye? – Vártam Lőrinc barát válaszát. Értette jól, miről beszélek, mert hosszú ideig le sem vette a tekintetét a levesestálról. Shakespeare drámájában a barát segít Júliának, hogy halottnak tettesse magát, azt viszont nem tudtam, mit várhatunk tőle a módosított változatban. Júlia a földre vetette magát a lábai előtt, és esdekelve megragadta barna reverendája szegélyét. – Könyörgöm, atyám! Ismer ilyen módot? A barát megfogta a nyakában lógó keresztet, és bólintott.

88

19. fejezet „Ne veszítsünk időt, mert az veszélyes.” LŐRINC BARÁT, Júlia És jómagam a gyógynövényes szobában tanácskoztunk. Troy az ágyán duzzogott. Könnyű szellő libbent be a nyitott ablakon, magával hozva a jázmin émelyítően édes illatát. Nem maradt túl sok időnk az előkészületekre, hiszen az esküvőt a következő nap estéjére tervezték. Lőrinc barát összeállított egy adag álomitalt. – Sokban hasonlítunk – mondta Júliának. – Én is arra vágyom, hogy elhagyhassam Veronát. – Tényleg? – álmélkodott Júlia, – Igen. Szeretném a vidéket járni, és ápolni a szegényeket. Szent Ferenc pártfogói tehetős emberek. Van elég vagyonuk, hogy megfizessék a gyógyszerészeket és orvosokat. Az én tudásommal nagyobb szolgálatot tehetnék azoknak, akikhez nem ilyen kegyes a sors. – A barna italt egy kis üvegcsébe töltötte. – De sajnos ide vagyok kötve. Nem hagyhatom el ezt a helyet, hacsak az egyházvezetők úgy nem határoznak. – Bedugaszolta az üveget, és átkötötte egy zsineggel. – Ez az ital a halál látszatát kelti azáltal, hogy a bőrt hideggé teszi, a légzést pedig olyannyira lelassítja, hogy szinte észre sem lehet venni. Ha ezt megiszod, csupán tíz percig maradsz eszméletednél. – Júlia a nyakába akasztotta az üvegcsét, és elrejtette a fűzőjébe. – Néhány órával a ceremónia előtt fogok a házba érkezni. Egy szolga értesít majd érkezésemről. Akkor azonnal idd meg az italt! Amikor bemegyek a szobádba, hogy imádkozzam veled az esküvő előtt, halottnak foglak nyilvánítani. – Ez az ital tökéletesen biztonságos? – kérdeztem. – Tökéletesen. – Egy pillanatra elhallgatott, és megdörzsölte az állát. – Az igazat megvallva, én magam sohasem használtam. Mások azonban már kipróbálták. – Utána mi lesz? – kérdezte Júlia. – Azután a dajka felöltöztet a temetésedre, s én magammal viszem testedet a családi sírboltba – válaszolta a barát. – Meddig fog aludni? – kérdeztem. – Fél napig, nem sokkal tovább. Keverhetek egy serkentő italt is, ha esetleg hamarabb kell őt felébresztenünk. Júlia arca fájdalmasan összerándult. – Nem fog sikerülni. A Capuletek napokon át virrasztanak halottaik mellett. Hogyan lennék képes addig mozdulatlanul feküdni? Lehetetlen! – Válla lecsüggedt, és elkeseredetten hátrahajtotta a fejét. – O, mit tehetnénk, hogy mégis sikerüljön? – Miért kellene napokig mozdulatlanul feküdnie, ha egyszer már a koporsóba tették? – csodálkoztam. – Júlia testét a koporsó tetejére fektetik majd, ahogy a hagyomány diktálja. Lehet, hogy valóban ez hozza majd a vesztünk – idegeskedett a barát. Járkálni kezdett. – Ha Júlia holtteste hirtelen eltűnne, a Capuletek rögtön a Montague családot gyanúsítanák piszkos cselszövéssel, s az egész biztosan erőszakhoz vezetne. – Talán még az igazságot is felfedeznék, hogy csak halottnak tettettem magam. – Júlia eszeveszetten tekergette hajfürtjeit az ujjai közt. – A keresésemre indulnának. És végül arra is rájönnének, hogy te segítettél, atyám! – Az Úr legyen hozzánk irgalmas! – Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy senki se akarjon virrasztani a holttest fölött. De hogyan? – Ujjaimmal idegesen dobolni kezdtem az asztalon. – Hogyan? – Gyorsabban doboltam, s feszülten törtem a fejem. A barát olyan mélyen elmerült gondolatai közt, hogy

89

egészen úgy tűnt, mintha bélcsavarodása volna. Júlia is járkálni kezdett. Haja, amelyet korábban lesimított a csuklya, ismét rakoncátlanul ágaskodott a fején, s minden lépésnél beleütközött a mennyezetről lógó gyógynövényekbe. Troy bedugta fejét az ajtón. Olyan csendben volt, míg mi a terveket szőttük, hogy teljesen megfeledkeztem róla. – A tervetek bűzlik. Megyek, és idehozom Rómeót… – jelentette be. Abbahagytam a dobolást. – De Troy… – Egyedül ennek van bármi értelme. – A falnak dőlt, hogy ne kelljen a sérült lábára támaszkodnia, és nekilátott megkötni az ingét. – Barát, hol találom Rómeót? – Gondolom, a Montague-házban van. Ennek az utcának épp a másik végén. – De Troy… – Ne próbálj visszatartani, Mimi! – vágott a szavamba Troy, miközben a harisnyáját igazgatta. – Megyek, idehozom Rómeót, hogy végre találkozhasson Júliával, egymásba szeressenek, és azt tegyék, amit tenniük kell, mielőtt még kihívod ellenünk a sorsot. Nem áll szándékomban elveszíteni a szerződésemet. Mint ahogy az sem, hogy addig feküdjek azon az ágyon, míg meg nem halok vérmérgezésben. – Elindult lefelé a lépcsőn. Ez az! Megvan! Felugrottam a székről. – Lőrinc barát, ha megállapítaná, hogy Júlia halálát pestis okozta, mi történne a holttestével? A barátnak még a szája is tátva maradt. Döbbenten bámult rám. – Pestis? A család pánikba esne. Senki sem merne Júlia közelébe menni. A testét azonnal a koporsóba fektetnék és elégetnék. – Ki gyújtaná meg a tüzet? – Hát én! – Tekintete hirtelen felcsillant, és összecsapta a kezét. – Boldogságos Szent Ferenc, megtaláltad a megoldást! Júlia megállt. Szárított rozmaringtüskék díszelegtek a hajában. – Aztán elviszel magaddal Manhattanbe? Úgy szeretnék én is színésznő lenni, mint te, Mimi! Odaviszel engem is, hogy színésznő lehessek? – Bárcsak megtehetném, de alig hiszem, hogy lehetséges. Egyelőre még azt sem tudom, én hogyan juthatnék vissza. Júlia csalódottan lebiggyesztette az ajkát, és felsóhajtott. – Annyira szeretnék színésznő lenni! Ó, ha tudta volna, milyen a színpadi élet a valóságban! Én azonban nem voltam hajlandó összezúzni az álmát. Ha színésznő akar lenni, hát hadd legyen színésznő! Annál több hatalom lesz a kezében. – Júlia nem utazhat egyedül. A világ túl sok veszélyt tartogat egy egyedülálló leány számára – jegyezte meg Lőrinc barát. – Erőszakos banditák leselkednek az úton minden kanyarban. Én azonban még nem hagyhatom itt Veronát, addig nem, amíg a vezetői testület utamra nem enged. Azonkívül, pénzem sincs az utazásra. Talán te és Troy elkísérhetnétek. – Ránk sajnos nem számíthat – vallottam be. – Fogalmunk sincs, meddig leszünk még itt. Ráadásul nekünk sincs pénzünk. Júlia leborult az asztalra. A szeme könnybe lábadt. – Nekem sincs saját pénzem, csak egy kis apró. Pénz nélkül egyenesen a zárdába vonulhatok. – Kitört belőle a sírás. –A zárdában nem lehet belőlem színésznő! – A zárdában élő apácák egyedül, a világtól teljesen elvonulva éltek. Ott megvédenék ugyan a Capuletektől, de ez a megoldás egyben azt is jelentené, hogy régi börtönét újabbra cserélné fel. Túl sok vagányság volt benne, hogy zárdába vonuljon!

90

– Megoldjuk ezt is – vigasztaltam. – Csak találnunk kell neked megfelelő kíséretet, és pénzt kell szereznünk valahonnan. – Vagy olyan kíséretet kell találnunk, akinek sok pénze van – jegyezte meg elmésen a barát. Hát persze! Ki más lehetne megfelelő kíséret Júlia számára, mint az az ember, akinek kezdettől fogva mellette lenne a helye! Úgy sem akadt semmi más dolga. Egész nap csak sápítozott és sóhajtozott a hülye Róza után. Ezúttal szó sem volt róla, hogy bele kellene szeretnie Júliába, vagy vice versa. Mindössze abban kellett segítenie, hogy elhagyja a várost, egy biztonságos, új élet felé. És különben is, azzal dicsekedett Rózának, hogy a házában arannyal teli ládák sorakoznak. Visszarohantam a hálószobába, és feltéptem az ablakot. Reméltem, hogy még elcsípem Troyt. – Troy! – kiabáltam. Épp csak beesteledett, még a hold sem kelt fel. A szürkületben alig láttam Troy alakját az úton. Egyenesen felém nézett. – Troy! – kiáltottam ismét. – Várj meg minket! El akarom vinni Júliát, hogy találkozzon Rómeóval. Ő majd segít neki, hogy kibújjon a házasság alól. Ebben biztos vagyok. – Mimi! – Troy szinte bezuhant a szobába. A szeme vad lánggal égett. A fickó, akinek eddig kiabáltam, még mindig ott állt az úton. – Tybalt van odakinn – lihegte Troy. – Meglátott. Bereteszeltem az ajtót, de nem fogja sokáig kinn tartani azt a vadállatot. – Júlia és a barát is berohant a szobába. Tybalt? Gyorsan elléptem az ablak közeléből. Ó, egek, mit műveltem már megint? – Júlia! – ordította Tybalt az utcáról. – Tudom, hogy odabenn bujkálsz azzal a nyomorult Montague kutyával együtt! Gyere elő, vagy esküszöm, betöröm ezt az ajtót! Júliának még a lélegzete is elállt. – Biztosan követett. Ó, Mimi, bajt hoztam rátok! – Hé, barát! – szólalt meg Troy. – Van itt hátsó kijárat vagy ilyesmi? – Az Úr irgalmazzon nekünk! – Lőrinc barát felkapott egy lámpást az íróasztalról, és meggyújtotta. – Van egy régi rejtekút a templom alatt. De már hosszú évek óta senki sem használta. Hugh barát építtette, hogy titokban látogathassa a szeretőjét. – Júlia! – üvöltötte Tybalt. – Le kell mennem Tybalthoz – mondta Júlia. – Ha engedelmeskedem, talán titeket békében hagy. – Ez nem tűnt túl valószínűnek. Troy és én borzasztóan magunkra haragítottuk. – Mi fog történni, amikor a szüleid megtudják, hogy engedély nélkül elhagytad a szobád? – faggattam. – Ha megtudják, hogy egy Montague társaságában voltál? – Nem mernek majd bántani. Az esküvőm előestéjén biztosan nem. Biztonságban leszek, Mimi. Ne aggódj értem! A fűzőjére mutattam, ahol az üvegcse rejtőzött. – Addig ne idd meg, amíg a baráttól hírt nem hallasz, pontosan az esküvő előtt. Mi addig kidolgozzuk a többi részletet. – Igyekeztem magabiztosnak tűnni, elrejteni egyre erősödő félelmeimet. – Találkozunk, amikor felébredsz. – Megöleltük egymást. A teste éppoly feszült és merev volt, mint az enyém. A helyzet egyre aggasztóbbnak látszott! Miféle lavinát indítottam útjára, és vajon hol áll majd meg? Könyörgök, legyen jó vége! Ha lett volna rá időm, bizonyára ott helyben térdre esem, hogy Szent Ferenchez imádkozzam. Tybalt azonban máris ostromolni kezdte a templom kapuját. – Gyertek! – szólt Lőrinc barát. Visszabújtam a facipőbe, az ujjaim minden lépésnél fájón panaszkodtak. Követtük a barátot a lépcsőn lefelé. Az oltár gyertyafényben úszott. Tybalt Júlia nevét ordítva megrohamozta a kaput. Lőrinc barát Szent Ferenc szobrához sietett, áhítatosan megcsókolta a lábát, majd határozott mozdulattal megnyomta a

91

talapzatot. A szobor teljes alakja könnyedén hátracsúszott, és egy lépcsősor tűnt fel mögötte, amely a templom alá vezetett. – Be kell zárnod mögöttünk a nyílást – figyelmeztette Júliát a barát. Azután keresztet rajzolt a lány feje fölé. – Szent Ferenc kísérjen utadon hazafelé! Én léptem be utoljára a nyirkos alagútba. Még egyszer hátrafordultam, aminr a szobor lassan a helyére siklott, és Júlia szeplős arca eltűnt a szemem elől. Kétségek mardosták a lelkem. Vártam és hallgatóztam. Addig egy tapodtat sem voltam hajlandó mozdulni, míg meg nem győződtem arról, hogy Júliának nem esett baja. A lány kinyitotta a templom kapuját. – Áruló! – üvöltötte Tybalt. – Az egész város szeme láttára foglak hazavonszolni innen! Kitagad a család! Hol van az, akinek átszúrtam a lábát? Talán a szeretőd? Megölöm, amiért a bűn útjára vitt téged! – Nem teszel ilyesmit! – Júlia határozott hangja nagyon meglepett. – Neked épp annyi hasznod származik a házasságomból, mint a többieknek. Vezess most haza, Tybalt, és sértetlenül kísérj a szobámba, nehogy az esküvő meghiúsuljon! A te nyakad legalább annyira múlik rajta, mint az enyém. – Jól mondta! Gondolatban gratuláltam neki. – Na és aztán mi lesz? Rómeó eljön és kiszabadít? Ez a tervetek? – Hosszú csend következett. Lőrinc barát, Troy és én visszafojtott lélegzettel füleltünk. – Bolond kislány vagy, nem más! – mondta Tybalt. – Nem bújhatsz ki a házasság alól. Ha bárki meg akarja akadályozni az esküvőt, csak a holttestemen át teheti! – Tülekedés zaja hallatszott. Azt hiszem, Tybalt megragadta Júliát. – Most pedig biztonságban hazaviszlek. Azután ideküldöm az embereimet, hogy átkutassák a templomot, sőt az egész várost! Megtaláljuk azt a sebesült gazembert és Mimit is, Rómeóval együtt. Személyesen fogom megölni mind a hármat! Csak ezt ne! Elég volt már a halálos fenyegetésekből! – Úgy tűnik, Júlia elég jól tudja kezelni azt a vadállatot – suttogta Troy. – Szóval, eljössz velem Rómeóért? – Igen – feleltem, ám egy szóval sem említettem legfrissebb tervemet. Egy tizenhatodik századi alagút nem a legvonzóbb hely. Először is, mindenféle rám csöpögött. Ne is kérdezd, micsoda, mert nem mertem közelebbről megszemlélni. A levegő hideg volt és nyirkos. Ha létezik ideális hely a mérgező feketepenész szaporodásához, akkor ez volt az. Elképzeltem, amint a mikroszkopikus méretű spórák ellepik a tüdőmet. A tizenhatodik századi alagúti kaland további hátrányai voltak azok a lények, akik cincogtak és visítottak. Élőlények, akik menet közben időnként a lábunkhoz értek. Néhányszor magam is visítottam, és nem vagyok büszke rá. A patkányok kihozzák belőlem a nyomorgó leánykát. Még Troy is folyamatosan átkozódott és morgolódott. A slágerét kezdte dúdolgatni, „Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány”, vagy mert ideges volt, vagy mert figyelmeztetni akarta a patkányokat, hogy jövünk. Én is dúdolni kezdtem. Még Lőrinc barát is rázendített az elmezsibbasztó melódiára. Kétszer is nekimentem Troynak a kedélyes dalolászás közepette. Először figyelmen kívül hagyta a koccanást. A második alkalommal viszont ingerülten felcsattant. – Vigyázz a lábamra! Végezetül, de nem utolsósorban, a borzalmak között ama körülményt említeném, hogy az alagút kőpadlóját legalább öt centi mélységű, poshadt víz lepte be. Fogalmam sincs, milyen lehetett a víz színe, de az biztos, hogy beszivárgott a cipőmbe. Lüktető fejfájás jelentkezett a halántékomnál, valószínűleg az oxigénhiánynak és a mérgező penészgombáknak köszönhetően. Egy Benvolio-féle fejmasszázs, mint amilyet a sikátorban kaptam, jól hangzott volna. De tényleg azt akartam, hogy újra megérintse a hajamat? Már több napja nem mostam hajat, és fogat sem mostam. Valószínűleg máris fél tucat pattanás virított az arcomon az olajos báli smink miatt, és az alagútban a testszag sem egyedül Troytól származott, abban biztos voltam. Bevallom, igenis hiúsági kérdést

92

csináltam a dologból, annak ellenére, hogy több halálos fenyegetés is lebegett a fejem fölött. Azt reméltem, hogy viszontlátom Benvoliót, és nem akartam, hogy olyan szagom legyen, mint egy tizenhatodik századi csatornának. – Mindjárt megérkezünk – jelentette be Lőrinc barát. A lámpás ide-oda himbálózott rövid léptei ritmusára. Az alagút felfelé haladt körülbelül harminclépésnyit, majd zsákutcában végződött. A barát átnyújtotta Troynak a lámpást. – A kijárat itt van fent. – Lőrinc barát nagyokat nyögve nyomta a mennyezetet, amíg meg nem mozdult. Homályos fény és néhány szalmaszál kandikált be a nyíláson. – Ez a pajta a templom szomszédságában lakó gazda tulajdona. Kedves ember, de mindenesetre igyekezzünk minél kevesebb zajt csapni! Troy tolta a barát széles hátsó felét. Azután ő maga is felkapaszkodott. Engem végül két karomnál fogva húztak fel a friss levegőre. Felkelt a telihold. Egy tehén kíváncsian nézett ránk. A csirkék felriadtak, majd álmosan visszadugták csőrüket a szárnyuk alá. Lőrinc barát eloltotta a lámpást, és a pajtában hagyta. – A mellékutcákon megyünk a Montague-házba – súgta. – Rómeóhoz kell érnünk még Tybalt előtt – próbáltam sürgetni. – A történet szerint Tybaltnak meg kell küzdenie Rómeóval – mondta Troy, megbökve a karomat. – És Rómeó megöli. Ami jó, mert így legalább Tybalt nem tud megölni minket. Való igaz, a darabban Rómeó megöli Tybaltot, de bármenynyire is szerette volna Troy, ez itt nem az eredeti történet volt. Ez a Rómeó egy finom lelkű fiú volt, akinek szíve túlcsordult a szerelemtől, és akinek a gondolatait teljesen összetörte a depresszió. Ellenben ez a Tybalt valóságos izompacsirtaként feszített, a szíve a gyűlölettől csordult túl, és a gondolatai folyton a bosszú körül forogtak. Ez a Rómeó nem versenyezhetett ezzel a Tybalttal. Gyorsabbra fogtam lépteimet. – Boldogságos Szent Ferenc! – motyogtam. – Remélem, nem késtünk el!

93

20. fejezet Ó, Romeo, mért vagy te Romeo ? TISZTELETET PARANCSOLÓ ERŐDHÖZ ÉRKEZTÜNK. Fekete-narancs egyenruhát viselő őrök álltak a bejáratánál – a fáklyákkal megvilágított, faragott kapuk előtt. A barát udvariasan meghajolt, és váltott néhány szót az egyik őrrel, aki erre azt az utasítást adta, hogy várjunk. Troy és én az utcát fürkésztük. Szerencsére senki sem követett minket. Habár úgy becsültem, körülbelül vacsoraidő lehetett, mégis mély csend borult az egész környékre. Úgy látszik, Verona szorgalmas polgárai korán tértek nyugovóra. Ez, felteszem, érthető egy televízió és elektromos áram nélküli világban. Kis idő múltán egy fiatal férfi lépett ki a Montague-házból. Magas volt és vékony, kockás harisnyát és vörös rövidnadrágot viselt, buggyos, kék színű inge libegett, miközben felénk sasszézott – ezek nem Montague színek. Vállig érő haja a tűzoltóknak jó lett volna színmintának. Megemelte előttünk tollas kalapját, és mélyen meghajolt. – Lőrinc barát, mint mindig, most is öröm látni téged. – Jó estét, Mercutio! – válaszolta a barát. Teljesen megfeledkeztem Mercutióról. Nem tartozik sem a Montague, sem pedig a Capulet családhoz, de nagyon jó barátja Rómeónak. A színészek szeretik ezt a karaktert, mert Mercutio hosszú monológokban beszél, és csodálatosan drámai haláljelenetben ér véget a szerepe, amikor Tybalt kardélre hányja. – Hadd mutassam be Mimit és Troyt Manhattanből – mondta a barát. – Azért jöttek, hogy Rómeóval beszéljenek. Mercutio megint meghajolt, majd fejébe nyomta a kalapját. A toll finoman cirógatta púderezett arcát. – Fiatal barátom bezárkózott a szobájába, és senkivel sem óhajt beszélni. Már rekedtre könyörögtem magam, hogy előcsalogassam a barlangjából. Jöjjetek, ti talán több sikerrel jártok! Lőrinc barát félrehívott. – Nekem most vissza kell mennem a templomba. Ha nem vagyok ott, amikor Tybalt emberei megérkeznek, ki tudja, mekkora kárt tesznek! – Mit fog mondani nekik rólam? És Troyról? – Azt fogom mondani nekik, hogy Isten háza menedéket nyújt a rászorulóknak. Az pedig, aki orvosi segítséget keresve fordul hozzám, legyen akár Montague, akár Capulet, megkapja, amit kér. – Rám mosolygott. – Rátok hagyom, hogy kidolgozzátok a terv további részleteit. Rómeó jól ismeri a Veronán túl elterülő vidéket, így nem jelent majd túl nagy gondot neki, hogy Júliát kivezesse a városból. Amikor holnap este meghalljátok a harangokat, tudni fogjátok, hogy Júlia megitta az álomhozó italt. Röviddel utána találkozzunk mindannyian a Capulet sírboltnál! – Bizonyára rémült arcot vágtam, mert megfogta a kezem, és bátorítóan megszorította. – Az Űr útjai kifürkészhetetlenek, gyermekem. Hiszem, hogy a te varázsamuletted is az O egyik útja volt. Az érkezésed felsőbb célt szolgál. Szükségünk van most a hitre, de a bátorságra is! – Még egyszer megszorította az ujjaimat, majd sietve el döcögött. A Capulet-házhoz hasonlóan itt is tucatjával sorakoztak a festmények az előcsarnok falain, és kanyargós lépcső vezetett Rómeó szobájához. Mercutio szünet nélkül fecsegett a ház történetéről. Dögunalmas volt. Lábujjhegyen lépdelt, és úgy lengette a karjait, mint egy hiperaktív karmester. – Benvolio is itt van valahol? – kérdeztem. Erre Troy felhorkant. – Benvolio épp őrjáratot tart, de hamarosan visszatér. Hát, meg is érkeztünk – jelentette be kecses meghajlás kíséretében.

94

Öreg szolgáló toporgott Rómeó szobája előtt egy ruháskosárral. – Az ifjú úr nem akar beengedni – panaszolta. – Azért küldtek, hogy megfürdessem, és tiszta öltözéket adjak rá, de még az ajtót sem hajlandó kinyitni. – Még egy szamárnál is csökönyösebb! – jegyezte meg Mercutio, és megdöngette öklével az ajtót. – Rómeó! Te őrült! Te szerelmes! Szólj hozzám, pajtás! Egy dal is elegendő lesz. Vagy egy szonett. Mondj egyetlen rímet, s én elégedett leszek! – Hagyj magamra!! – Hagyj magamra. De barátom, ez nem is rímel! – Mercutio összefonta a karját, és az ajtónak támaszkodott. – Mit szólsz ahhoz, hogy hagyj magamra még egy napra, vagy hagyj magamra, finom a hagyma? – Hagyj magamra, mondom! – Született poéta, s még csak nem is tud róla. – Mercutio oldalra hajtotta a fejét. – Jöjj ki hát, s bűvölj el költészeteddel! – Addig nem, amíg Róza nem szeret! – Drága barátom, ha egy nő nem akar szeretni, akkor nem is fog. A nők úgy képesek uralkodni a szívükön, ahogy mi férfiak elképzelni sem tudnánk. Egyetértesz, Mimi? Nos, ennek a bizonyos nőnek fogalma sem volt, hogyan uralkodjon a szívén. Egyik percben még Troyért dobogott, a másikban Benvolióért. Magamon éreztem Troy pillantását, így vállat vontam. – Nem a megfelelő személyt kérdezed. – Sosem jövök ki innen! – kiáltotta Rómeó. Pontosan ugyanezeket a szavakat ordítottam a Rómeó és Júlia első próbája előtt. Én is bezárkóztam a saját szobámba. Anyámnak elszállt az agya. – Szerződésed van a színházzal! Ne akard, hogy idehívjam a portást. Ha kell, leszedetem vele a zsanérokat az ajtóról, és magam hozlak ki onnan! – Még a szomszéd ház párkányán kuporgó fekete-fehér macska is tisztában volt vele, hogy a helyzetem reménytelen. Rövid nyávogást tátogott felém, mielőtt kinyújtózott volna a törzshelyén. – Sosem jövök ki innen! Nem akarok játszani a Rómeó és Júli-tf'ban! Soha többé nem akarok játszani! – Nincs más választásod. Legfeljebb valami autoimmun betegséggel bújhatnál ki a szerződésed alól – mondta anyám, miközben fel-alá járkált az ajtóm előtt. – Mimi Wallingford, hallasz engem? Gyere ki most azonnal! Autoimmun betegség. O, egek! Lehet, hogy Troynak mégis igaza volt? Valóban csak kitaláltam volna az egész lámpalázat? És tényleg olyan szánalmas vagyok, hogy egész eddig még magamnak sem voltam képes bevallani? – Rómeó – mondtam. – Mimi van itt, és Troy. – Mimi Manhattanbői? És Troy, a sebesült dalnok? – Igen. – Dalnok? – kérdezte meglepetten Mercutio, félresöpörve lángvörös, hosszú fürtjeit a válláról. – Jómagam is gyakran énekelek, főként saját szerzeményeimet. Jóllehet ismered is kedvenc szerelmes dalomat: „Kislány, jöjj hát ide, bújjunk össze izibe!” – Khm, nem, még sosem hallottam. – Troy az égnek vetette a szemét. – Hé, Rómeó, haver, engedj be minket! Meg kell beszélnünk valamit. – Kérlek, Rómeó! – Mimi kisasszony? – Halk hang hallatszott az ajtó alatti résen át. Letérdeltem, és olyan közel hajtottam a fejem, ahogy csak lehetett. – Azért jöttél, hogy a szerelemről szólj nekem? Tudod, miért nem szeret engem az édes Róza? Hallottál már az egysíkú gondolkozásról? – Igen – hazudtam. – Engedj be, és elmondom.

95

– Rómeó, Rómeó – sóhajtotta Mercutio. Letérdelt mellém, és arcát az ajtóréshez szorította. – Róza azért nem szeret, mert csak egy ostoba fehércseléd. Gyere és csatlakozz hozzánk a kertben egy kis kései mulatozásra! Dalolunk és vigadunk. Troy felajánlotta, hogy elénekli velem a dalomat: „Kislány, jöjj hát ide, bújjunk össze izibe!” – Ó, nem igazán… – dadogott Troy. – Talán jobban tetszene az, hogy „Gyere, kislány, fogd a gyertyám!” Kattant a zár, és az ajtó nyikorogva feltárult. Mercutio és én felkecmeregtünk a földről. – Csak Mimi kisasszony jöjjön! – jelentette ki Rómeó, és hívogatóan felém nyújtotta a kezét. – Csak őt akarom látni. Mercutio megveregette Troy vállát. – A Montague családnak híresen jó hangszerei vannak. Menjünk hát le addig is a kertbe, s hasonlítsuk össze a dalainkat! írtam néhány új verset, amelyekhez dallamot szeretnék komponálni. – Hajrá! – biztattam Troyt. – Én majd itt kézbe veszem a dolgokat. Troy arcán láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm. Egészen közel hajolt a fülemhez. – Ne feledd, hogy ez csak mese, Mimi. Egy történet, amit be kell fejeznünk! – A lehelete melengette a fülemet. Egy pillanatra behunytam a szemem. Benvolio lehelete bársonyosan csiklandozta a bőröm. Troy lélegzete is csiklandozott, de az övétől jóleső borzongás is végigfutott a gerincemen. Felemeltem a tekintetem, s egyenesen Troy kutató szemébe néztem. Már nem tudtam meggyőzni magam, hogy utálom. Megmentette az életem. Bízott bennem, hagyta, hogy kitisztítsam a sebét. Megosztotta velem titkos aggodalmait. Amint Troy és Mercutio távozott, Rómeó kinyitotta az ajtót, és én beléptem a szobájába. – A tiszta ruhák, uram – szólt az öreg szolga. Rómeó megköszönte, és kivette a kezéből a kosarat. – De uram… – Majd egyedül felöltözöm. Nincs több kérésem. Nyilván a Pokoli Piktor dekorálta Rómeó szobáját. Montague fekete és narancs borított mindent, mintha halloween volna. Beleszédültem. Biztos, hogy a rémületes szoba volt Rómeó mélabújának egyik okozója. – Üdvözöllek hajlékomban, Mimi kisasszony! Amíg itt vagy, nem szabad elárulnunk a szüleimnek, hogy Capuletnek születtél. Minden Capuletet utálnak, és megesküdtek, hogy valamennyiüket kiűzik Veronából, vagy kiirtják őket, ha másként nem megy. – Olyan búbánatos kifejezés ült az arcán, mint egy öreg tacskóén. – A gyűlölet dühös folyamai örvénylenek körülöttünk. Te is érzed? – Két karjával átölelte magát. – Gyűlölet, gyűlölet mindenütt. A szüleim másról sem beszélnek, csak erről a gyűlöletről. Felemészti őket. Tényleg érezni véltem a gyűlöletet, de lehet, hogy csak a rémes szoba feszélyezett. – Csakis a szerelem szabadíthat ki a gyűlölködés börtönéből. Csak a szerelem! – Csak a szerelem? – Hirtelen elakadt a lélegzetem. – Az ott egy kád? Hatalmas porcelánkád terpeszkedett Rómeó szobájának sarkában, közvetlenül a szobaklozet és a paraván mellett. A kád tele volt vízzel – tiszta vízzel. Rózsaszirmok lebegtek a felszínén. Beledugtam az ujjam. Langyos volt. – Rómeó, használni akarod ezt a vizet? – Túlságosan kimerült vagyok, hogy megfürödjék – válaszolta, s az ágyára roskadt. – Akkor szabad? – Meg sem vártam a válaszát. A kád elé húztam a paravánt, és lerúgtam a cipőmet. A ruha húzott derekával nem boldogultam, így egyszerűen megrántottam, és szétszakítottam a csipkét. A hosszú, buggyos ujjak már egyáltalán nem érdekeltek, az egész ruhát átrántottam a fejemen, és a paravánra dobtam. Repült az ingem, az alsószoknyám, a melltartóm és a bugyim is. Beléptem a vízbe, és rögtön elolvadtam.

96

Sohasem éreztem még langyos vizet ilyen kellemesnek. Hátrahajtottam a fejem, és a citromillatú szappan után nyúltam. – Rómeó! – kiáltottam, miközben a hajamat szappanoztam. – Amikor a gyümölcsösben találkoztunk, azt mondtad, hogy a házadban ládákban áll az arany. Ez igaz? – Több a pénzem, mintsem megszámolhatnám. Boldogan fickándoztam a lábujjaimmal. – Most pedig azt állítottad, hogy csakis a szerelem szabadíthatna meg a gyűlölet börtönéből. Tényleg így gondolod? – Igen, egyedül csak a szerelem. Róza szerelme. – Na és valaki másnak a szerelme? – De én Rózát szeretem! Beszappanoztam a karomat. – Igen, értem, de az nem igazi szerelem. Tudom, hogy te most másképp gondolod, de hidd el nekem, csak beleestél abba a lányba. Egyszer én is ugyanígy éreztem. Folyton csak azon a srácon járt az eszem, és minden éjjel róla álmodtam. – Oké, még mindig róla álmodom, de ezt Rómeónak nem kell tudnia. A cél szentesíti az eszközt, ha arról van szó, hogy egy életet kell megmenteni. Vagy kettőt. Esetleg többet is. – Igen, én is folyton Rózáról álmodom. A víz alá merültem, és azon kezdtem törni a fejem, vajon Benvolio szereti-e a citromillatot. – De ezek az érzések gyorsan megfakulnak, amikor találkozol valaki mással. – Figyeled? Úgy beszéltem, mint egy érett, Tapasztalt nő. Vicc! – Az én érzelmeim Róza iránt sohasem halványulnak el. Összehajtogatott törülközők sorakoztak a kád mellett. Reszketni kezdtem a hidegtől, így hát tekertem egy törülközőt a testem, egy másikat pedig a hajam köré. A víz szürke színűre változott. Micsoda szégyen! A legkevésbé sem vágytam rá, hogy megint magamra húzzam azt a nehéz báli ruhát, amely nem csupán mocskos és foltos volt, de tolvajként bélyegzett meg. Rómeó és én körülbelül ugyanakkorák voltunk. – Rómeó, kölcsönkérhetnék tőled néhány ruhadarabot? – Amit csak kívánsz – mormogta. Átkukucskáltam a paraván fölött. Rómeó a fal felé fordult, és egy kis tőrrel döfködte a falat, leszedegette a vakolatot. Kirohantam, és felkaptam a ruháskosarat. A fekete harisnya és a fehér ing tökéletesen illett rám. A narancsszínű, buggyos rövidnadrág kicsit bő volt, de egy szőttes öv segítségével a derekamra kötöttem. Micsoda megkönnyebbülés! Nem kellett többet száz kiló bársonytömeget magammal cipelnem! A fal mellett egy pár puha, kitaposott bőrcsizmát pillantottam meg. Belecsúsztattam a lábam, és felsóhajtottam. Mintha újjászülettem volna! Rómeó az ágya végébe mászott, és lehorgasztotta a fejét. – Mondd meg nekem, miért nem szeret Róza! A nedves hajamba túrtam. – Mert nem Rózát rendelte neked a sors. Hanem valaki mást. Lecsúszott az ágyáról a földre, két térdét szorosan a mellkasához húzta. –Kit? Olyan súlyos fájdalom tükröződött a tekintetében, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. Leültem mellé, szívemet különös, anyai érzelmek töltötték el. Szerettem volna összeborzolni selymes haját, de nem tettem. Mindössze két év korkülönbség volt közöttünk, és sok tekintetben éppoly éretlen voltam a szerelem terén, mint ő. De tudtam, milyen az, amikor elveszettnek érzi magát az ember. – Rómeó, találkozhattál volna valakivel, de elszúrtam a dolgot. Ott volt ő is Capuletek bálján. Ha akkor sikerül megismerkednetek, biztos vagyok benne, hogy szimpatikusnak találjátok egymást. – Nem mondtam, hogy biztos vagyok benne, hogy egymásba szerettek volna. Akkoriban elég sok gondom volt ezzel az egész sors-dologgal. Az anyám egyfolytában azt hajtogatta nekem, hogy az én sorsom már a születésem előtt eldőlt, megpecsételtetett az arany Wallingford-pecséttel. Rómeót is lehet így nézni, miszerint Mr.

97

Shakespeare őt egyetlen célra teremtette. De most nem Shakespeare vezette a műsort. Ki tilthatná meg, hogy Rómeó és Júlia egyszerűen barátok legyenek? – Van egy fiatal lány, akit Júliának hívnak. A város túlsó felén lakik. Capulet, és a szülei házasságra akarják kényszeríteni. Júlia nem akar férjhez menni, mert utálja a csávót, aki különben is perverz, mármint Lőrinc barát szerint. Ezért hát itt akarja hagyni Veronát, de nem teheti, mert se pénze, se kísérete. – Miért mondod ezt el nekem? – Mert azt remélem, hogy te majd elkíséred. – Hogy én segítsek egy Capuletnek? Gyűlölnöm kellene minden Capuletet. – És gyűlölöd őket? Felsóhajtott. – Nem. Még sosem gyűlöltem senkit. – Hittem neki. Ritka ember az, akinek szívében nem él gyűlölet. Kezdtem ráébredni, hogy a nyafogó felszín alatt valódi férfi rejtőzik. – Júliának szüksége van a segítségedre, Rómeó. Hajlandó vagy segíteni neki? Vártam a válaszát. Bele kellett egyeznie! Muszáj volt! Halvány gőzöm sem volt arról, milyen a világ Verona városfalain kívül. Júliát és engem olyan könnyen elkapnának, mint a vak tyúkokat. Ám minden reményem szertefoszlott Rómeó fejének egyetlen, szomorú mozdulatától. – Nem, nem mehetek. Mi lesz, ha Róza mégis meggondolja magát? Talpra ugrottam. A srácnak szüksége volt egy kiadós, hideg vizes zuhanyra. – Miről beszélsz? Azt akarod mondani, hogy itt fogsz rostokolni ebben a szobában, egy olyan nő után sírdogálva, aki sohasem fog viszontszeretni? Istennek szentelte az életét. Hát nem vagy képes felfogni, Rómeó? Elvesztegeted az életed egy teljesen halálra ítélt kapcsolat miatt! – Hogy tudnám a fejébe verni? Úgy éreztem, bezárulnak körülöttem a szoba fekete-narancs falai. Fogyott az idő! – Azt mondtad, úgy érzed, mintha csapdába estél volna. Borzalmas érzés, én is jól ismerem. Lehet, hogy mind csapdába estünk. – Csapdába? – Mély csapdába! – ismételtem nyomatékosan. – Még azt sem tudom, Troy és én hogy jutunk haza. Lehetséges, hogy új életet kell kezdenünk itt, vagy Veronán kívül. De azt tudom, hogy Júlia itt semmiképp sem maradhat. Neki esélye van a szabadságra. – Ránéztem. – Bárki, aki a segítségére van, az életét kockáztatja. Hogy is kérhetnék ekkora szívességet tőled? Csak azt hittem, te is szeretnél kiszabadulni innen egy kis időre. Kiszabadulni a szívfájdalomból és a viszályból. – Átkaroltam a térdem. – Júlia még tizennégy éves sincs, Rómeó. Eladják a testét, és még be sem töltötte a tizennégyet. – Róza is csak tizennégy. – Rómeó felállt, és teljes magasságában kihúzta magát. Eddig észre sem vettem, milyen magas, s azt sem, milyen széles a válla. – Megölném azt a gazembert, aki el akarná adni a testét! – Odalépett egy ládához, elővett belőle egy bársonyzacskót, és megtöltötte érmékkel. Az övére erősítette. – Segíteni fogok annak a lánynak. Mikor indulunk? – Tényleg? – Talpra ugrottam. – Segítesz? – Bólintott, én pedig lelkesen átöleltem. Abban a pillanatban Montague Rómeó, az eddig igen kevéssé tetszetős mellékszereplő, előlépett hősies főszereplővé. – Azonnal indulnunk kell! Menjünk, keressük meg Troyt! Mercutio hangjának hála, rögtön tudtam, merre keressük a srácokat. Dallamos tenorja táncot lejtett a folyosón, miközben Troy dalának átdolgozott változatát zengte: Kislány, hadd zendítsem meg, kislány, hadd kondítsam meg A szerelem harangját, a szerelem harangját. Kislány, esküszöm néked, kislány, megadom néked A szerelmem zálogát, a szerelmem zálogát. Kislány, ó, ó, ó, ó, ó, ó, kislány, Rólad szól a dalom, kislány.

98

Mercutio teljesen átformálta a dalt, és kissé le is lassította az eredeti hiphop ritmust. Abbahagyta az éneklést, és egy fuvolaszólóba kezdett, Troy mandolinon kísérte. Sokkal jobban éreztem magam tiszta ruhában és a puha csizmával a lábamon. Rómeóval az oldalamon pedig jó esélyem volt, hogy sikerre vigyem a dolgot. Vidáman dúdolgatva léptem a kertbe. Akkor hirtelen úgy éreztem, mintha hasba döftek volna. Ott ült Benvolio, az udvar szélén álló padon, egy nővel az ölében. És csókolóztak.

99

21. fejezet „A hü szerelmek folyama… kényelmes nem volt soha” A FÁKLYÁK MEGVILÁGÍTOTTÁK Benvolio klasszikus arcélét, miközben egy olyan fülbe suttogott, amely nem volt az enyém. A nő halkan kuncogott. Csak álltam, s azt reméltem, hogy egy olyan férfit bámulok, aki egyszerűen úgy néz ki, mint Benvolio. Talán az ikertestvére, de nem az én Benvolióm. Először nem is figyelt fel rám, mivel férfiruhában voltam. Ám mások észrevettek. – Rómeó, hát előbújtál végre! És ez vajon ki? – kérdezte kedélyesen Mercutio, karmesteri pálcaként lóbálva a fuvoláját. –Farkasbőrbe bújt bárány. – Mimi? – csodálkozott Troy. Benvolio erre durván félrelökte a nőt. – Menj! – mordult rá. A nő abbahagyta a nevetést, és kirohant a kertből. Benvolio felállt, majd hosszú, erős lábain felém lépkedett. Mindkét kezem a kezébe fogta, és megcsókolta őket. Hagytam, mert egész idő alatt éreztem Troy perzselő tekintetét a hátamban. Elhatároztam, hogy laza leszek. – Mimi – búgta Benvolio. – Szépségedtől a fáklya izzóbb lángra lobban. Tessék? Ezt már mondtad egyszer. Nyilván ez volt a szokásos felszedős szövege. Mr. Shakespeare egykor azt írta, hogy „Vigyázz, hogy féltékeny ne légy! / A zöldszemű szörny csak kacag az étken, / Amelyből él.” Más szóval, a féltékenység miatt a legjózanabb ember is képes totál idiótaként viselkedni. Visszafogtam hát magam, és nem üvöltöttem rá Benvolióra. És nem is vágtam pofon. Volt egyáltalán okom a féltékenységre? Nem köteleztük el magunkat semmire, vagy talán igen? Természetesen nem. A házasságról beszélni nem ugyanaz, mint valóban beleegyezni. Különben sem házasságra vágytam. Csak egy fiúra, még ha a tizenhatodik században él is. Egy kedves, szerelmes, hűséges fiút akartam. Vagy túl nagy dolog ilyesmit kérni? – Nem láttam, amikor bejöttél – magyarázta. Nyilvánvalóan. – Miért öltöztél így? – Úgy körözött körülöttem, akár egy tigris. Nem látott még nőt nadrágban? – Mimi – súgta Rómeó. – Össze kell szednem néhány holmit az utazáshoz. Egy perc és itt vagyok – mondta, és kilépett az udvarról. Benvolio a derekamra tette a kezét, és a szerelmeskedő padjához vezetett. Egy öreg citromfa kapaszkodott a falra a hátunk mögött. – Mimi – mondta, és olyan közel ült hozzám, hogy lábamon éreztem combjának melegét. Szavai összefonódtak a citrom héjának illatával. – Cupido nyila járta át a szívem abban a pillanatban, hogy először megláttalak a gyümölcsösben. – A szavak, amelyek hízelgőén csengtek volna, még mielőtt egy másik nő szájára tapadva találtam Benvoliót, már csak betanult, üres szövegnek tűntek. – Megfontoltad az ajánlatomat? – Khm, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem, és reméltem, találunk olyan helyet, ahol Troy nem hallhat minket. Habár úgy tett, mint aki teljesen elmerül a zenében, a tekintete mégis újra meg újra felém tévedt. Benvolio mosolya kissé merevnek tűnt. – Természetesen. – Megkerültük a kertet, átmentünk egy boltív alatt, és egy ágyneműs polcokkal teli helyiségbe léptünk. – Nincs sok időnk. Éjjeli őrjáratra kell vezetnem az őröket. – Ami az ajánlatodat illeti… – Mimi – csak ennyit mondott. Azután megcsókolt. Elismerem, szörnyen dühös voltam rá, de legelső találkozásunk óta vágyakoztam utána. Nem tudtam visszafogni magam. Visszacsókoltam, mire ő is visszacsókolt, csak

100

csókolóztunk, csókolóztunk és csókolóztunk, míg már attól féltem, hogy az ajkaim lufi méretűre duzzadnak és kipukkadnak. Amíg tényleg úgy éreztem, hogy a szemgolyóm is kifordul a helyéből, de nem az elragadtatástól, hanem a méla unalomtól. Úgy van – az unalomtól. Meglepődtél? Én is! Mi volt velem a baj? Hogyan tarthattam egy olyan férfit, mint Benvolio, unalmasnak? Egy olyan férfit, akinek fekete göndör haja van és csokoládébarna szeme, és olyan az arca és a teste, mint egy görög istené? De a csókjait üresnek éreztem. Nem tudom, hogyan máshogy magyarázhatnám el. Így hozzátehettem a dr. Harmonyval megtárgyalandó témák listájához azt a lehetőséget is, hogy talán leszbikus vagyok. Ez aztán tényleg a sírba vinné az anyámat. – Akkor hát a feleségem leszel? – kérdezte Benvolio, gyors levegőszünetet tartva. Ajjaj! Felteszem, a tizenhatodik században egy ilyen csókolózás az ágyneműtároló kamrában egyenértékű volt a hivatalos eljegyzéssel. Tenyeremet Benvolio mellkasának támasztottam, és igyekeztem némi távolságot teremteni kettőnk között. – Én még nem készültem fel a házasságra, Benvolio. A válaszomat láthatóan szórakoztatónak találta. – Éppoly kész vagy rá, mint bármely nő. – Egyik kezével megmarkolta a fenekem, és újra megcsókolt. Másik kezével elkezdte kioldani az ingem. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő teljes súlyával az egyik polchoz préselt. Kiabálni akartam, de a szája az enyémre tapadt. Fájdalmat okozott. Ki kellett jutnom valahogy! Felhúztam a térdem, remélve, hogy sikerül ágyékon találnom, de ő oldalra fordult. Ez a fordulat némi előnyhöz juttatott. – Hagyd abba! – kiáltottam. Benvolio ekkor kezét a számra tapasztotta, és a földre lökött. Azután az egyik lábával berúgta az ajtót. – Ne harcolj ellenem, Mimi! – suttogta. – Izzik közöttünk a szenvedély. Nem tagadhatod. Nem szükséges megvárnunk a nászéjszakánkat. – Fölém került, s én ráébredtem, hogy meg fog erőszakolni. Hogy történhet ez velem? A gondolataim száguldottak, a kezem a levegőt markolászta, hátha találok valamit, amibe megkapaszkodhatok, valamit, aminek segítségével lerázhatnám magamról Benvoliót. Kérlek, hagyd abba! – könyörögtem neki a tekintetemmel. – Ha így csókolsz, nem várhatod el, hogy ne akarjalak. Ó, egek! Teljesen betakart, a súlya a csípőcsontomra nehezedett. Nem kaptam levegőt. A nadrágomon kezdett babrálni. Nem tudtam kibújni alóla. Képtelen voltam lelökni magamról. És ekkor váratlanul a levegőbe emelkedett. Troy a nyakánál fogva a polchoz vágta Benvoliót. A szívem a torkomban dobogott, miközben Benvolio igyekezett lerázni magáról ellenfelét, ám Troy egyre erősebben szorította. – Átkozott féreg! – mennydörögte Troy, s nyálcseppek repültek dühös ajkairól. Valószínűleg megfojtotta volna Benvoliót, ha Mercutio nem lép a kamrába. – Uraim – szólt Mercutio, és felmérte a helyzetet. – Nem származhat semmi jó abból, ha Montague Montague-ra támad. – Bemenekültem a sarokba, próbáltam eltűnni. – Ha még egyszer hozzányúlsz, megöllek! – fenyegetőzött Troy. Benvolio levegő után kapkodott. Mercutio nyugtatóan Troy kinyújtott karjára tette a kezét. – El kell engedned, barátom. – Azt akarom, hogy megesküdjön, soha egyetlen ujjal sem ér többet hozzá! – Megteszi, amint kissé lazítasz a szorításon. – Mercutio megveregette Troy karját, aki erre elengedte Benvoliót, majd hátrébb lépett. Benvolio a nyakát dörzsölgette, azután haragosan összehúzta a szemét.

101

– Nem áll szándékomban még egyszer hozzáérni. A tiéd lehet. Méghogy az övé? Senkié sem vagyok! De annyira remegtem, hogy nem tudtam beszélni, nemhogy megvédeni magam. – Jól van hát, ezt elrendeztük. – Mercutio mindkettőjüket barátságosan hátba verte, bár egyikük sem lazított a testtartásán. – Úgy tűnik, túl sok volt ma éjjel az ital, uraim. – Igen – sziszegte Benvolio összeszorított fogai közül. – Túl sok volt az ital. – Megigazította az öltözékét, és kiment a kamrából. Még egy utolsó pillantásra sem méltatott. Mercutio a homlokát ráncolta. – Ilyen egy forrófejű bolond. Örülök, hogy mindkettőtöket épségben tudhatlak. Nem sokan élnének túl egy összecsapást Benvolióval. Mercutio visszament a kertbe. Én továbbra is kábultan kuporogtam a sarokban. Troy egészséges térdére ereszkedett mellettem, és összehúzta rajtam a kölcsönkapott inget. Nem bírtam ránézni. – Csak azt ne mondd, hogy előre megmondtad – kértem, s a szemem könnybe lábadt. – Mimi, sosem mondanék ilyet. – Kinyúlt, hogy megérintse a karom, de félúton meggondolta magát. – Sajnálom. Megpróbáltam összeszedni magam. Lesöpörtem a port a nadrágomról, s azzal együtt igyekeztem lesöpörni magamról Benvolio markolászó kezének emlékét is. Megint Troy mentett meg. Belenéztem zöld szemébe. – Én… én… – csak dadogni voltam képes. Mit is akartam mondani? Magamat akartam hibáztatni, hogy nem lett volna szabad megcsókolnom Benvoliót? Vagy valami ennél is nagyobb butaságot akartam mondani, például hogy nem kellett volna nadrágot húznom egy olyan korban, amikor a nők vastag szoknyájuk alá rejtették a feneküket? Troy átölelt, miközben én a könnyeimmel küszködtem. – Ki… ki kellett volna tolnom a szemét. Az Oprah-showban mindig ezt tanítják. – Nekem is ki kellett volna tolnom a szemét – viccelődött Troy, hogy enyhítsen egy kicsit a feszültségen. Így ültünk egy darabig. Az ölelése megnyugtató volt, mintha egy meleg törülközőbe bugyoláltak volna. Már nem éreztem magam citromosán tisztának. Szerettem volna visszaugrani a kádba, hogy lemoshassam Benvolio nyálát a nyakamról és az arcomról. – Hogy van a lábad? – kérdeztem. – Jobban. Szerintem jó munkát végeztél. Jól jönne egy kis fájdalomcsillapító, de azért nem olyan vészes. Rómeó dugta be a fejét a nyitott ajtón. – Mi történt? – Észrevette arcomon a könnyeket, mielőtt letörölhettem volna őket. – A konyhába mentem egy kis kenyérért az útra. Lemaradtam valamiről? – Nem. Minden rendben – feleltem. Feltápászkodtunk a földről. Rómeó kinyitotta a száját, épp mondani készült valamit, de hirtelen az ajtó irányába kapta a fejét. – Hallottátok ezt? Mintha verekedés zaját hallanám. – Capuletek! – kiáltotta egy hang. Kiléptünk az ágyneműtároló kamrából. Az álmos ház felbolydult. Szolgálók rohangáltak hosszú hálóingükben, rémülten kapaszkodva egymásba. Egy testőrcsapat kis híján fellökött. – A Capuletek támadnak! – kiabálta az egyik őr. – A főkapuhoz, emberek! – Rómeó a földre ejtette a kenyeret, és átrohant az udvaron. Troy és én utánaeredtünk, míg a festményekkel teli előcsarnokba jutottunk. Ott megtorpantunk egy réges-rég elhunyt Montague fölénk tornyosuló portréja előtt, és tehetetlenül néztük, ahogy Rómeó kivágtat a kapun.

102

– Nem mehetünk ki oda – mondta Troy. – A Capuletek minket akarnak kézre keríteni. – De nem figyelmeztettem Rómeót, hogy Tybalt őt is keresi. – A rég elhunyt Montague megvető ajakbiggyesztéssel bámult rám, engem hibáztatva a borzalmas zűrzavarért, amit okoztam. –Tybalt nem keresné Rómeót, ha nem ordítottam volna világgá a nevét az ablakon át. Mi van akkor, ha Tybalt is odakint vár? – Tybaltnak meg kell küzdenie Rómeóval. – Troy hangja nyugodt volt. – Rómeó megöli Tybaltot, ahogy annak lennie kell, és így nekünk is sokkal jobb lesz. Legalább nem kell majd félnünk, hogy megpróbál megölni minket. Kétségtelenül minden sokkal egyszerűbb lenne Tybalt állandó fenyegetései nélkül, hogy letartóztat meg kivégez minket. De mennyi az esélye, hogy Rómeó tényleg sikerrel jár? Míg Tybaltért egyetlen könnycseppet sem hullattam volna, Rómeót igenis megkedveltem. Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire nyíltan és őszintén vállalta volna az érzelmeit. – De mi van akkor, ha Tybalt öli meg Rómeót? – Nem úgy lesz. Csak hagynunk kell, hogy minden szépen a helyére kerüljön, és a sztori visszarázódjon a rendes kerékvágásba. – Troy kimerülten a falnak dőlt. – Könyörgöm! Elég legyen ebből a „Mimi, a megmentő” izéből! Ez egy történet. Hadd legyen vége! Egy szolgáló rohant el mellettünk, és felvágtatott a márványlépcsőn. Éppen akkor egy hosszú fekete-narancs köpenyes férfi jelent meg a legfelső fokon. – Mi ez a zaj odakinn? A szolgáló fel-alá szökdécselt, mintha izzó parázson állt volna. – Lord Montague, támadnak a Capuletek! – A pokolba velük! – üvöltötte a ház ura, s keze a korlát után kapott. A szolgáló megfogta az öregúr karját, és óvatosan lekísérte a lépcsőn. Lord Montague szőke volt és nyúlánk, akárcsak a fia. Minden egyes lépcsőfokot megszámolt, miközben ügyetlenül lefelé lépdelt. – Siessünk, fiam! – mondta a szolgának. Megbotlott, amikor a földszintre értek. A szolgáló a kapu felé vezette urát. Lord Montague észre sem vett minket, szeme üresen meredt a messzeségbe. – Vak – suttogta Troy. – De hát a drámában Lord Montague nem vak! – Pontosan. Felfogod már? Ez itt nem a színdarab – mondtam hadonászva. – Shakespeare-t kiradírozták. Nézz szembe vele, Troy! Semmi sem kiszámítható többé. És nem is volt, mióta megérkeztünk. Nem tudhatjuk előre, hogy Rómeó öli-e meg Tybaltot, vagy épp fordítva. – Kiáltás harsant odakinn. – Látnom kell, mi folyik ott. Gyerünk! – Troy követett a lépcsőn, egyenesen Rómeó szobájáig. Az ajtó tárva-nyitva állt. Beléptünk rajta, s Troy becsukta, majd be is reteszelte mögöttünk. Kihajoltunk Rómeó szobájának ablakán. Telihold lebegett a felhőtlen égbolton, lágy, fehér fénnyel világítva meg az utcán zajló jelenetet. Megérkezésem óta most először éreztem mesterségesnek a környezetet, mintha páholyból nézném a színpadon játszó színészeket. Ám a Wallingford-társulatnak sohasem sikerült megteremtenie ezt az idegtépő feszültséget. Lord Montague a lépcső tetején állt, oldalán a testőrséggel. A szolgálók idegesen gyülekeztek a bejáratnál. – Hová mentek? – kérdezte a ház ura. – Nem tudjuk, uram – válaszolta az egyik őr. – Mercutio és Benvolio Tybalt üldözésére indult, Benvolio embereivel együtt. – És a fiam? – O is követte őket.

103

– Vitt magával kardot? – kérdezte Montague. – Mondjad már, ember, vitt magával kardot Rómeó? Az őr a földre szegezte tekintetét. – Nem, uram. Azt mondta, megkísérli lebeszélni őket az értelmetlen hadakozásról. – Küldjétek ki a csapatokat! – Lord Montague járkálni kezdett, a kezét tördelte, és hangosan szitkozódott. – Nem hagyom, hogy a Capuletek lemészárolják azt a szerelmes fiút! – Állj! – ordította az egyik őr, és a távolba meredt. – Ki jár ott? Benvolio alakja bontakozott ki az utca árnyai közül, egy testet tartott a karjaiban. Tűzoltó piros hajfürtök lengedeztek minden egyes lépésnél. Benvolio Montague lábához fektette Mercutio holttestét. – Mercutio halott, uram – szólt Benvolio, s az arca eltorzult a haragtól. – Capulet Tybalt ölte meg. – Hol van a fiam? – kérdezte kétségbeesetten Montague. –Hol van Rómeó? – Rómeó él. – Troy és én megkönnyebbülten sóhajtottunk. Benvolio az összegyűlt szolgákhoz, őrökhöz és a felriadt városi polgárokhoz intézte szavait. – Rómeó megpróbált véget vetni a harcnak. Könyörgött Tybaltnak, de Tybalt előreugrott, és megölte Mercutiót. Ahogy a tisztesség kívánja, Rómeó felkapta Mercutio kardját, és átszúrta vele Tybalt szívét. – Harcolt? A fiam harcolt? – Lord Montague büszkén elmosolyodott, és kidüllesztette a mellét. Ám vállát szinte azonnal lecsüggesztette, és integetni kezdett. – Benvolio, jöjj közelebb! Négyszemközt kell beszélnem veled. Troy és én a függöny mögé rejtőztünk, miközben Benvolio épp az ablakunk alá kísérte a ház urát. – A Capuletek közül is voltak szemtanúi a történteknek? –kérdezte Montague. – Igen. Tybalt emberei. Ök vitték vissza a bitang testét a Capulet-házba. Montague megragadta Benvolio vállát. – Akkor hát Rómeó megsértette a herceg törvényét. – Tybalt gyilkos volt – felelte Benvolio. – Rómeó csak a kötelességét teljesítette, amikor bosszút állt rajta Mercutio haláláért. – A herceget nem érdeklik a körülmények. Pusztán idő kérdése, hogy Rómeót letartóztassák és kivégezzék Tybalt haláláért. Hol van most a fiam? – Szégyelli magát. Elrejtőzött. – Menj el hozzá! Mondd meg neki, hogy azon nyomban hagyja el Veronát! Mondd meg neki, hogy nyilvánosan száműzöm majd örök időkre, csupán azért, hogy némi időt nyerjünk. Beszélni akarok a herceggel. – A hangja tele volt érzelemmel. –Mondd meg neki azt is, hogy még sosem voltam ennyire büszke rá, és hogy szeretem. Mondd el neki mindezt! – Igenis, uram. – Ma éjjel megszakad a szívem, Benvolio. – Ahogyan az enyém is. – Gyere! – súgtam Troy fülébe. – Meg kell keresnünk Rómeót!

104

22. fejezet „Sorsának ember néha mestere.” BENVOLIO EGY FEJHOSSZNYI ELŐNNYEL INDULT, de már rájöttem, hol rejtőzhet Rómeó. Mire megérkeztünk Lőrinc barát templomához, Benvolio már közölte vele a rossz hírt. – Száműzetés – suttogta Rómeó, Mercutio véres kardját szorongatva kezében. – Sohasem láthatom többé Veronát. – Soha. Ez apád parancsa. – Mercutio halott. Drága Mercutio! – Rómeó halkan beszélt. – A barátunk meghalt, Benvolio. Meghalt. Troy és én tapintatosan félrehúzódtunk a szentély egyik oldalába. Volt idő, amikor bátran számíthattam a Montague család tagjainak segítségére, de a biztonság érzete immár szertefoszlott. Benvolio ellenem fordult, Rómeó pedig csatlakozott hozzám Verona legkeresettebb személyeinek listáján. Osztoztunk a hontalanok bizonytalanságában, gyökerestől kiszakítva otthonunkból olyan erők folytán, amelyeket nem állt hatalmunkban irányítani. Örült, felfoghatatlan erők által, amelyeket egy apró, hamuval teli üvegcse szabadított útjukra. Lőrinc barát a kezét tördelte, és együtt érzőn pillantott Rómeóra. – Boldogságos Szent Ferenc! Micsoda tragédia! – Mielőtt Mercutio meghalt, mindkét házat elátkozta – folytatta Rómeó. – „Jaj, dögvész mind a két családra!” Ezek voltak utolsó szavai. A gyűlölet miatt halt meg. – Azért halt meg, mert Tybalt egy vérszomjas szörnyeteg volt! – vicsorgott Benvolio. – Mercutio halott, engem pedig száműztek. Sosem látom többé a drága Rózát. – Rómeó magához ölelte a kardot. – A száműzetés ezerszer jobb a halálbüntetésnél – jegyezte meg Benvolio. Kinézett az egyik ablakon, majd egy másikhoz lépett. – Nem kegyelmeznének neked. – Igen, gyermekem, sokkal jobb, mint a kivégzés. Benvolio a következő ablakon is kilesett. – Üldözőknek egyelőre semmi jele. De a herceg és Capulet egész biztosan keresni fog, amint megvirrad. – Gyilkos vagyok – mondta Rómeó. A kard földre hullott a kezéből. A fém hangos csattanása visszhangot vert a templom falain. Egy pillanatra az én szívem is megállt. Benvolio tenyerével a párkányra csapott. – Felejtsd el azt a nőt! – csattant fel dühösen. – Indulnod kell, most azonnal! – Leoldott egy pénzzel teli erszényt az övéről, és átnyújtotta Rómeónak. – Fogd ezt! – Rómeó élettelenül állt, a semmibe meredt, az ismeretlen jövőbe. – Fogjad! Menned kell! – Majd én átveszem neki – mondtam, s előreléptem. Bár rosszullét kerülgetett, mégsem fordítottam el a tekintetem, amikor Benvolio átadta nekem az erszényt. Felszegtem az állam, és határozottan álltam eszpresszó szemének átható pillantását. Troy is előrelépett, a teste megfeszült, mint egy ugrásra készülő oroszláné – mint azé a srácé, aki kész rá, hogy megvédjen engem. Benvoliónak a szeme sem rebbent, s nem is hátrált meg. A tekintete nyugodt maradt. – Lord és Lady Capulet nem fog megfeledkezni a te száműzetésedről sem, Mimi. Komoly veszélyben forog az életed. Azt ajánlom, tüstént induljatok vissza Manhattanbe, és Rómeót is vigyétek magatokkal! – Felemelte a hangját, mintha azt akarta volna, hogy mindenki meghallja, még a templom egerei is. –Rómeó tisztességre méltóan cselekedett, amikor megbosszulta Mercutio halálát. Én is a tisztességre törekszem azzal, amikor most bocsánatot kérek tőled, Mimi. Sajnálom, hogy oly nyersen viselkedtem veled.

105

– Nyersen? – Troy hangja még mindig haragosan csattant. Nem mondtam Benvoliónak, hogy elfogadom a bocsánatkérését, mert még friss volt bennem az árulása, de értékeltem a gesztusát. Benvolio azután Rómeóhoz lépett, és megölelte. – Menj, öcsém, és remélem e véres háborúság sosem keresztezi többé utadat! Előrántotta a kardját, s kisietett a templomból. A nehéz ajtó visszavonhatatlanul és véglegesen bezárult mögötte. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont Benvoliót. – Na, végre megszabadultunk tőle! – sziszegte Troy. – Benvoliónak igaza van. Mindnyájatoknak mennie kell, még pirkadat előtt – tanácsolta Lőrinc barát. Elkerülhetetlennek tűnt a távozás. Troy nem jöhetett többé azzal, hogy a történetet vissza kell térítenünk a rendes kerékvágásba. Veronában Rómeóra és rám a biztos halál várt. Troyt sem fogadták volna szívélyesen a Montague-házban, addig biztosan nem, amíg Benvolio tartotta kezében az ügyeket. Erőt vett rajtam a félelem és a bizonytalanság. Nem maradt más választásunk, el kellett hagynunk Veronát, de mit is jelent ez a számunkra? Ha elmegyünk, vajon vége szakad ennek az őrült kalandnak, vagy arra lettünk kárhoztatva, hogy ebben a világban éljük le az életünket? Anyám és nagynéném már biztosan halálra aggódták magukat. Hány nap telhetett el? Már nem is emlékeztem. – De hová menjünk? – kérdeztem a barátot. Lőrinc barát barna reverendájának bő ujjába rejtette a kezét. – Keletre, Velence irányába ne menjetek! Arrafelé túl sok Capulet él. A pápai városállamokat is kerüljétek, mert a Capuleteknek ott hűséges szövetségeseik vannak. Elutazhatnátok Angliába, bár igen hosszú volna az út. – Júlia gyűlölné Angliát – vetettem ellen. – A nőknek ott nem volt szabad színpadra lépniük. Úgy értem, nem szabad. Lőrinc barát kopasz feje búbját dörzsölgette. – Mivel Troy sebesült lába miatt amúgy is csak lassan tudtok haladni, azt javaslom, induljatok nyugatra, Milánó felé. Ott talán még hintót is bérelhettek, vagy felkéredzkedhettek egy kereskedő kocsijára. Sőt, akár délnek is fordulhattok, Genovába, majd onnan tovább hajóval Spanyolországba. Igazán nem tudom, mi lenne a legbiztonságosabb útvonal számotokra. – Ez így sehogy sem stimmel! – háborgott Troy, s lehuppant az egyik padra. – Hogy fogunk innen hazajutni? Ügy biztos nem fog sikerülni, ha csak összevissza utazgatunk Európában, az életünket mentve. – Nem ismerem az utat Manhattanbe – válaszolta Lőrinc barát. – És az Úr nem adott nektek másik amulettet. Ennek a talánynak egyikünk sem ismerte a megfejtését. Képtelenek voltunk megtalálni a hazavezető utat. Egyszer már visszamentünk a varga műhelyébe, de nem fedeztünk fel semmiféle varázskaput. Verona egyetlen írószer-kereskedője sohasem hallotta William Shakespeare nevét. Még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna visszaterelni az eseményeket az eredeti kerékvágásba, annyira összekuszálódtak a történet szálai. Egyikünk sem mondta ki, amire valójában gondoltunk – hogy talán nem is létezik hazafelé vezető út. Pestis, óriáspatkányok, kényelmetlen lábbelik és pajtában alvás veszik majd át életünkben a színpadi főszerepek és slágerek helyét. Régi, távolba tűnt életem, amely nap mint nap kegyetlenül meggyötörte szívem és lelkem, hirtelen olyan kellemesnek és kényelmesnek tűnt. Manhattanben legalább senki sem akart kivégezni! Lady Capulet arca, megmagasított homlokának sápadt csillogása derengett az eszemben. – Jobb lesz, ha máris indulunk – törtem meg a csendet. – Biztosan itt fognak legelőször keresni minket. – Rómeó továbbra is a templom üres falára meredt. Az érzelmei

106

felemésztették, már megint. A pénzes zacskót a csizmám szárába rejtettem. – Rómeó, gyerünk már! – sürgettem. – Még Júliáért is el kell mennünk. Számít ránk. – Troy mondani akart valamit, de én nem akartam végighallgatni az ellenvetéseit. – Rómeó és Júlia. Vagy talán elfelejtetted? Érkezésünk óta már a milliomodik alkalommal Troy teljesen megdöbbentett. – Szerintem igazad van. Nem szabad cserbenhagynunk. –Vállat vont. – Kedves lány. – Nem várhatunk a holnapi esküvőig – jelentettem ki. – Júliának még ma este meg kell innia az altató italt. Rómeó, velünk tartasz? Lőrinc barát a kezébe fogta Rómeó finom vonalú kezét, és bátorítóan megszorította. – Fiam – mondta gyengéden, és határozottan a kifejezéstelen szempárba nézett. – Ma elvettél egy életet, s ez hatalmas bűn, még akkor is, ha egy gyilkos élete volt az. – Egy könnycsepp gördült le lassan Rómeó arcán. – De Isten az O hatalmas bölcsességében lehetőséget adott rá, hogy megváltsd a lelkedet azzal, hogy segítesz megmenteni valaki másnak az életét. Júliának szüksége van rád, gyermekem. Menj hát, és Isten vigyázza majd minden léptedet! – Megváltsam a lelkem? – Rómeó ajkához emelte a barát ezüstkeresztjét, és megcsókolta. Azután megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. – Ha száműzetésbe kell vonulnom, szívesen magamhoz fogadom e viszály minden menekültjét, aki csatlakozni kíván. – Felemelte a földről Mercutio kardját. –Menjünk, és mentsük meg Júliát! Lőrinc barát a szobájába sietett, és teletömött egy zsákot mindenféle holmival, amire szerinte még szükségünk lehet az úton. – A leveled! – kiáltotta hirtelen, s lebotorkált a lépcsőn. – Sehol sem találtam. Bizonyára Tybalt emberei vitték el, amikor átkutatták a templomot. – Ha a Capuletek elolvasták azt a levelet, akkor tisztában vannak vele, hogy hazudtam, amikor Capuletnek vallottam magam. A barát kitárta előttünk a kaput. – Annál több okunk van a sietségre. Úgy osontunk a mellékutakon, akár a körözött bűnözők, s valóban azok is voltunk. Rómeó cipelte a hátán Lőrinc barát zsákját. Troy erős bicegése és a barát rövid léptei ellenére gyorsan haladtunk. Akár egy maratont is képes lettem volna végigfutni, úgy lüktetett ereimben az adrenalin. Szerencsére senkivel sem találkoztunk, csak további jól táplált, kedves rágcsálóval. Menet közben röviden tájékoztattam Rómeót az álomitallal kapcsolatos terveinkről. Egyetlen szót sem szólt, mélyen gondolataiba merült. Csak remélhettem, hogy figyelt arra, amit mondtam. Akárcsak a Montague-házban, a Capulet-házban is teljes zűrzavar uralkodott. A Capulet testőrök a bejárat előtt álltak, fegyvereiket villogtatták, s fennhangon átkozták az ellenséget. A mellkasukat éppenséggel nem döngették, de nem sok híja volt. – Halál a Montague-kra! – kiáltotta egyikük, s közben körbejárt a korsó. – Rómeó megölte Tybaltot. Halál Rómeóra! – Hangos éljenzés következett. Hideg borzongás járta át a testem, amikor rájöttem, hogy az őrök amolyan valódi, régimódi lincselésre készülődnek. – A lánynak, aki megtagadta a száműzetési parancsot, szintén meg kell halnia! – Manhattani Miminek meg kell halnia! Képzeld el magad, amint azt hallgatod, hogy egy részeg banda a nevedet kiabálja, utána pedig, hogy meg kell halnia! Hirtelen hiányozni kezdett a nevem megszokott, hiperkülönleges toldaléka: Adelaide Wallingford dédunokája. A meg kell halnia toldalék rettenetesen hangzott. Igyekeztük kerülni a feltűnést, ezért szorosan a ház falához lapulva lopakodtunk tovább. A magas kőfalak tompították az őrök lármáját. A kifutófiú ládája üresen állt, s a

107

kis udvar Júlia erkélye alatt a hold ezüstös fényében ragyogott. Júlia ott állt az erkélyen, rakoncátlan fürtjei szabadon omlottak fehér hálóingére. Épp kiáltani akartam neki, amikor Rómeó váratlanul megragadta a karomat. – Ki az ott? – Júlia – suttogtam. – Júlia – ismételte. Leejtette a zsákot, és egy tétova lépést tett előre. Ott és akkor tudtam, olyan biztosan, mint ahogy azt is tudtam, hogy dobog a szívem, és levegőt pumpál a tüdőm, tudtam, hogy valami csodálatos dolog fog történni. És így is lett. A kedves, szomorú Rómeó, akit elszakítottak a családjától és Rózától, aki szíve legmélyéről gyászolta barátja halálát és saját gyilkos bűnét, most vett egy mély lélegzetet, s hirtelen életre kelt. Olyan érzés volt, mintha a kis udvar levegőjének oxigéntartalma váratlanul megemelkedett volna. Amint Rómeó tüdeje lassan megtelt levegővel, egész lényét ragyogás töltötte el. Mintha valaki folyékony holdsugárral festette volna be tetőtől talpig. A kifejezéstelen, bánattal teli szempár felvillant, mintha a Wallingford Színház fénytechnikusa felkapcsolta volna mögötte a reflektort. Holdsugarak játszadoztak barna fürtjei között. Troy és a barát is ugyanazt a levegőt lélegezték be, mégsem ragyogtak úgy, mint ő. Ennek a tündöklésnek semmi köze nem volt az oxigénhez. Rómeó szerelmes lett. – Hello! – mondta. A lánynak meglepetésében elakadt a lélegzete, és áthajolt a korláton. – Te angyal vagy? – kérdezte, és hunyorgott Rómeó ragyogásától. Oké, lehet, hogy azért hunyorgott, mert visszatükröződött a fény a srác kardjának éléről, de hidd el nekem: Rómeó valóban ragyogott. – Rómeó vagyok – felelte. Még ha soha életedben nem olvastad a Rómeó és Júliát, valószínűleg akkor is ismered a híres erkélyjelenetet – Shakespeare tragédiájának leghíresebb jelenetét. Troy és én számtalanszor eljátszottuk már. A sorok most is ott visszhangoztak a fejemben: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? / Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el, / S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé / És nem leszek Capulet én se többé.” – Hajrá! – súgta Troy Rómeónak. – Mondjad már! – Az ő fejében is végigpörgött a jelenet, csakúgy, mint az enyémben, s azt várta, hogy Rómeó elkezdje szavalni Shakespeare szépséges szavait: „De csitt, mi fény nyilall az ablakon?” Ám Rómeó nem zendített rá Shakespeare soraira. Az igazat megvallva, legalább egy teljes percig meg se szólalt. Kényelmetlenül hosszú időnek tűnt. Júlia sem beszélt, csak félénk mosollyal arcán tekintett le fészkéből. Meglehet, hogy William Shakespeare mindenféle csodálatos szóvirágot adott az ifjú szerelmesek szájába, ám a történet eme változatában, az én őrült változatomban, csak egyszerű gyerekek voltak. Rómeó, akit még mindig letaglóztak az éjszaka szörnyűségei, és Júlia, aki rémülten várta, mit hoz számára a holnap. Mindkettőjüket meglepte a hirtelen vonzalom, ahogy bármely két embert meglepne. Megbűvölten álltak, lebegtek a pillanat varázsában, tudván, hogy jobban vonzódnak egymáshoz, mint bárki máshoz ezen a földön. Végül Júlia törte meg a csendet. – Miért jöttél? Rómeó belépett az udvarra. Troy, Lőrinc barát és én az árnyékban maradtunk. Szégyentelenül hallgatóztunk. – Azért jöttem, hogy a kísérőd legyek. Elhagyjuk Veronát. – És hová viszel? – Oda viszlek, ahová kívánod. – Csípőre tette a kezét. – Te nem akarsz apácazárdába vonulni, ugye?

108

– Soha! – Júlia mosolygott, és még mélyebben hajolt a korlát fölé. Hálóinge halkan susogott az esti szellőben. – Színésznő szeretnék lenni. Talán még egy darabot is írhatnék. Rómeó szélesen elvigyorodott. A mindenit! Most láttam először mosolyogni. – Nagyratörő vágyak! – Le sem vette a szemét Júliáról. Még csak nem is pislogott. Júlia hirtelen magához tért. Kiegyenesedett, és megpróbálta lesimítani hiperaktív haját. – Ha esetleg olyan pletykákat hallottál, hogy fekély van a fenekemen, vagy hogy hagymaszagú a leheletem, akkor tudd, hogy semmi sem igaz belőle! – Sosem hinnék ilyen csúf híreszteléseknek. – Zavar, hogy Capulet vagyok? – Nem. Téged zavar, hogy én Montague vagyok? – Nem. – Júlia újra a korlátra hajolt, állát két kezére támasztotta. – Anyám egyszer beleszeretett valakibe, aki Montague volt. Te voltál már szerelmes? – E percig még soha. – Csak bámult, és bámult és bámult. Mint a Napot fürkésző Kopernikusz, rájött, hogy épp most fedezte fel az univerzum középpontját. Troy megfogta a kezem, és suttogni kezdte a jól ismert sorokat: „Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem. / Csak most látok szépet, ma éjjelen.” Nem húzódtam el, de teljesen összezavarodtam. Szerettem volna ölelő karjai közé bújni, de vajon csak azért, mert megmentette az életem? Vagy mert féltem? Talán azért, mert sohasem tudtam kiverni a fejemből? Vagy a hely miatt, amit felvillanyozott Rómeó és Júlia kölcsönös vonzódása? Egész éjjel képesek lettek volna szerelmesen bámulni egymást, de az idő volt a legfontosabb számunkra. Kicsusszantam hát Troy szorításából, és előléptem az árnyékból. – Szia, Júlia! – Troy és a barát követett. – Mimi? Te vagy az? Miért vagy úgy öltözve, mint egy fiú? – Hosszú történet. Megváltozott a terv. És ekkor váratlanul feltárult az erkély ajtaja.

109

23 fejezet „Meghalni – elszunnyadni – és alunni!” LŐRINC BARÁT, Rómeó, Troy és jómagam villámgyorsan beugrottunk az erkély alatt burjánzó kúszónövények sűrűjébe. Lady Capulet vészjósló hangja egy csapásra szétzúzta a romantikus varázst, és a gyomrom görcsbe rándult. Ez a hang időnként még mindig kísért gondolataimban, maradandóan bevésődött emlékezetembe, akár egy repesz. – Tybalt meghalt! – jelentette be. – Rómeó ölte meg, a Montague család sarja! O, mily borzalom! Ily rettenetes hírek esküvőd előestéjén. – Facipők kopogtak a fejünk felett. – A testőrség összegyűlt, s a hajnal első sugarával indulnak bosszút állani. Parancsot kaptak, hogy azon nyomban végezzék ki az ifjút, amint a szemük elé kerül! – Azonnal? – kérdezte reszkető hangon Júlia. – Remélem, minden egyes Montague-t megölnek, aki az útjukba kerül! Még azt a hazug kis boszorkányt is, aki úgy tett, mintha közülünk való volna. Bolondot csinált belőlem? – Elolvasta a levelem. Júlia hallgatott. A járkálásnak vége szakadt. – Lányom, tudom, hogy nagyon szeretted Tybalt bátyádat, de ne hagyd, hogy a körülmények súlyos teherként nehezedjenek szívedre! Holnap megtartjuk az esküvőt, ahogy terveztük. Azután Paris emberei is csatlakoznak testőrségünkhöz, hogy Tybalt haláláért bosszút álljanak. Most megyek, meg kell vigasztalnom apádat. Tybalt a kedvenc unokaöccse volt. – Igen, anyám. – Jöjj be, és aludjál! Gyönyörűnek és frissnek kell lenned az esküvőd napján. Az erkély ajtaja bezáródott. Vártunk, hátha Júlia újra megjelenik, de nem jött elő többé. – Szerintetek tiszta a levegő? – kérdezte Rómeó. – Odamegyek hozzá. – Ne! – mondtam határozottan. – Azt hiszem, jobb, ha én megyek. – Őrültség volt tőlem önként bemerészkedni a vipera fészkébe. De valakinek meg kellett tennie. Rómeó amúgy is csak az időt húzta volna a szájtátással meg bámulással. – Jártam már a szobájában és a házban is. Tudom, hová bújhatok el, ha arra kerül a sor. – Mimi – ellenkezett Troy. – Nem lesz semmi bajom. Elkezdtem felfelé kapaszkodni a borostyán indáin. Még sosem másztam fel semmire egész életemben. Nem jártam gyerekkoromban nyári táborokba, s nem sajátítottam el az akadálypályák és kötéllétrák mesterfogásait. Legnagyobb meglepetésemre azonban egész könnyedén ment a mászás, hiszen a borostyán egy fából ácsolt rácsozatra kapaszkodott. Átvetettem lábaim a korláton, és hangtalanul az erkélyre léptem. Ha Lady Capulet rám talál, talán ott helyben megfojt, és testemet a csatornába veti, ahol tizenhatodik századi troli nagyságú patkányok falatozhatnak belőlem. Hallgatóztam, azután óvatosan résnyire nyitottam az ajtót. A dajka az asztalnál állt, és ruhákat hajtogatott. – Őladysége utasítása. Menj hát aludni! Júlia gyorsan felém pillantott. Beugrott az ágyába, és az álláig húzta a takarót. – Ágyban vagyok. Menj most már, dajka! Nem tudok úgy aludni, hogy te közben itt sürgölődsz. – Micsoda bestia! – morgolódott a dajka. Előhúzott egy ruhát a kosárból. Az én kosztümöm volt, amelyet a darabban viseltem. – Nem értem, miért kérted, hogy ezt kitisztítsam neked. Őladysége dührohamot kap, ha meglátja. – Add ide nekem! – követelte Júlia. A dajka szót fogadott, és Júlia a párnája alá gyömöszölte a ruhát.

110

– Pokoli hangulatban vagy! De nem hibáztatlak. Én is voltam házas egyszer. Tudtad? Az esküvőm előestéjén olyan ideges voltam, mint egy disznó a vágóhídon. – A dajka megköszörülte a torkát, és pirospozsgás arca még vörösebbre váltott. – Oladysége elbeszélte már neked asszonyi kötelességeidet? Felnyögtem. Másra sem volt szükségünk, mint egy szexuális felvilágosító előadásra. – Dajkám, kérlek, menj már! – sürgette. A dajka azonban rendíthetetlenül hajtogatta a ruhákat. – Joggal vagy ideges. Az az ember egy ocsmány alak, úgy ám! Ez a frigy összetöri a szívemet! – A dajka szipogni kezdett. –Komisz kis bestia vagy te, de akkor is az én bestiám, úgy bizony. És rágondolni se bírok, hogy az az ember csak úgy bezár majd a palotájába, mert azt fogja csinálni, én mondom neked! Az ilyenek nem tartják többre az asszonyt, mint egy engedelmes kutyát. – Könnyes szemét szennyes kötényének szélével törölgette meg. – Azt kívánja a lelkem, bár sose lenne meg ez az esküvő! Úgy ám! Júlia egy pillanat alatt kipattant az ágyából. – Igazat beszélsz, dajka? – Persze hogy igazat. – Belefújta orrát a kötényébe. Júlia összecsapta a kezét. – Ha volna rá módom, hogy megmeneküljek e házasságtól, megőriznéd a titkomat? – Menekülni? – A dajka elengedte a kötényét. – Júlia, leányom, minden éjjelen azért imádkozom, hogy megmenekülhessél. – Esküdj, dajka! Esküdj, hogy megőrzöd a titkom! – Esküszöm! Saját vénséges szívemre és anyám sírjára esküszöm. –Júlia intett nekem, mire beléptem a szobába. – Szentséges ég! – kiáltott fel a dajka. – Egy Montague! – Nem – mondta Júlia, s a dajka szájára tapasztotta a tenyerét, mielőtt segítségért kiálthatott volna. – Mimi az. Azért jött, hogy segítsen. – Júlia leeresztette a kezét, a dajka pedig szájtátva bámulta az öltözékemet. – Fiú? – Nem, csak férfiruhát visel. – Júlia kinyitotta szobája ajtaját, és kilesett a folyosóra. Azután ismét bezárta. – Tiszta a levegő. Mi az új terv? – kérdezte aggodalmasan. – Miért jöttetek korábban? Igyekeztem higgadtan és tömören beszámolni a tényállásról. – Rómeót száműzték Veronából, és mint tudod, engem is kitiltottak a városból. Troy sem szívesen látott vendég többé a Montague-házban. Hármunknak még pirkadat előtt el kell hagynunk Veronát, ezért ha velünk akarsz jönni, most azonnal meg kell innod az álomitalt. – Alomitalt? – kérdezte a dajka. – Miféle őrült beszéd ez? – Csak így kerülhetem el, hogy szégyent hozzak a családom nevére – magyarázta Júlia. – Mondd, Mimi, igaz, hogy Rómeó ölte meg Tybaltot? – Igen, de csak azért tette, hogy megbosszulja Mercutio halálát. Tybalt végzett Mercutióval. – Júlia bólintott, nem kellett győzködni unokabátyja erőszakos természetéről. – Még mindig velünk akarsz tartani? – kérdeztem. – Igen – felelte. Kirohantam az erkélyre, és áthajoltam a korlát fölött. – Lőrinc barát! – suttogtam. – Júlia készen áll. A barát testalkatát nem mászásra formálta a természet. Tömzsi lábai minden rugalmasságot nélkülöztek, terebélyes hasa folyton a borostyánhoz préselődött, és többször elveszítette az egyensúlyát. Troy és Rómeó egy erőteljes lökéssel indította útjára felfelé. Hosszú nyögések közepette végül kényszerleszállással érkezett meg az erkélyre. Reverendája a teste köré csavarodott, s láthatóvá vált liliomfehér lábszára. – Ó, egek! – sápítozott a dajka, miközben talpra segítettem a barátot. – Öreg szívem nem bírja ezeket a megrázkódtatásokat!

111

– Jó asszony – lihegte Lőrinc barát, megigazgatva félrecsúszott reverendáját. – Az én szívem ugyanígy érez. – A dajka megesküdött, hogy segíteni fog – magyarázta Júlia. – Hol van hát az ital? – kérdezte a barát. Júlia előhúzta az apró üveget az ingujjából, és a magasba tartotta, hogy mindenki lássa. – Igyam meg most azonnal? – Nem kell megtenned, ha nem akarod – emlékeztettem. –Elmehetünk úgy is, hogy előbb nem tetteted halottnak magad. Ez a lehetőség továbbra is fennáll. – Nem hozhatok szégyent a családomra. – Akkor idd meg, gyermekem! – szólt gyengéden Lőrinc barát. Emlékezetes pillanat volt. Júlia felemelte az üvegcsét, mintha pohárköszöntőre készülne. A darabban Júlia így szól: „Jövök, Rómeó! Ezt reád köszöntöm.” Ám Júlia semmi ilyesmit nem tett. – A szabadságra! – mondta tündöklő mosollyal ajkán. – Az édes, édes szabadságra! – Mindannyian visszafojtott lélegzettel figyeltük. Már nem volt visszaút. Egy szakadék csúszós szélén álltunk. Vajon mi üthet ki balul? Mivel nem számoltunk? Mi lesz, ha nem bírjuk felébreszteni? Mi lesz, ha nem hat az ital? Júlia az ajkaihoz emelte az üveget, és egyetlen nyelésre kiürítette. – Rémes – fintorgott. Azután homlokát ráncolta, és kissé oldalra billent. – Szédülök. A barát segítségével sikerült elkapnom, mielőtt összeesett volna. – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy tíz perce lesz, mielőtt hatni kezd az ital. – Bizonyára gyorsabban hat ilyen fiatal szervezetre – találgatott Lőrinc barát. Az ágyhoz vezettük, és segítettünk neki lefeküdni. Júlia szemhéja megrebbent. – Szegény kis bárány – sopánkodott a dajka. – Olyan sápadt az arca! – Az ital megtette hatását – állapította meg a barát. – A halál látszatát kelti. – Annyira szédülök – mormolta Júlia. – Egyre gyorsabban forog körülöttem a világ. – Amikor felébredsz, melletted leszek – bátorítottam, s megfogtam a kezét. Máris jéghideg volt. Az ajka kék színben játszott. Éreztem, amint ifjú teste bezáródik. – Sajnálom, hogy elszomorítóm a szüleimet – suttogta Júlia, a hangja mintha egyre távolabbról szólt volna. – Sosem akartam szomorúságot okozni nekik. Már a nyelvemen volt, hogy emlékeztessem: a szülei bebörtönözték, és eladták a testét egy aljas embernek, a pénzéért és hatalmáért cserébe. De nem tettem. Mindennel tisztában volt, mégis szerette őket. Nem akart szenvedést okozni nekik, olyan szenvedést, amilyet minden szülő érez, akár gonosz, akár nem, amikor elveszíti a gyermekét. Júlia szeme nem rebbent többet. A dajka újra sírva fakadt. – Halott. Meghalt. Szegény kis báránykám! Lőrinc barát az ágy fölé hajolt, és gyengéden felhúzta Júlia szemhéját. – Halottnak látszik, ám mégis alszik csupán. Érted? – A dajka a fejét rázta, és még hangosabban rázendített. A barát megfogta a zokogó asszony vállát, és megnyugtató hangon szólt hozzá. –Minden a legnagyobb rendben lesz. Itt az ideje, hogy értesítsd Capuletéket Júlia haláláról. Ha az italt akár csak egy szóval is említed, Júlia örökre elveszíti a szabadságát, s mi mind meghalunk. Megértetted? – A dajka bólintott. – Menj hát! Az asszony még egy utolsó pillantást vetett Júliára, majd kicsoszogott a szobából. Lőrinc barát és én kisiettünk az erkélyre, majd behúztuk magunk után az ajtót. Troy a borostyánfüggöny tetején várakozott, hogy a barátot lesegítse. A leereszkedés már sokkal könnyebben ment neki, hála a gravitációnak. Az udvaron állva azután lesöpörte reverendájáról a rátapadt borostyánleveleket. – Én most a bejárathoz megyek azzal, hogy Tybalt testét jöttem megáldani – magyarázta a barát. – Szinte biztos, hogy Júlia szobájába szólítanak majd. Amikor

112

Capuletek már látták, sőt megérintették lányuk kihűlt testét, és megbizonyosodtak a haláláról, én megvizsgálom Júliát, és úgy teszek, mintha a pestis jeleit fedeztem volna fel rajta: duzzanatot a karjai alatt. Garantálom, hogy erre mindenki kimenekül a szobából, és nyomban intézkednek, hogy a test mihamarabb elkerüljön a házból. – És mi mit tegyünk? – kérdezte Troy. – Várjatok rám a sírboltnál! Rómeó tudja, hol találjátok. Odaviszem Júliát, amint lehetséges. – Lőrinc barát megsimogatta ezüstkeresztjét. – Szent Ferenc áldása kísérjen valamennyiünket! – Felkapta a zsákját, és elsietett. Egy újabb hosszú, álmatlan éjszakának néztünk elébe. Azt reméltem, hogy a végén Rómeó megkapja a szerelmet, Júlia pedig a szabadságot. Vajon Troyra és rám mi vár? Végleg csapdába estünk ebben a képzeletbeli világban, vagy hamarosan meglátjuk a mese végét? A történet elején elárultam, hogy ezek az események egy évvel ezelőtt történtek. Így hát nem titok, hogy visszajutottunk a huszonegyedik századba, másképp nem is tarthatnád kezedben ezt a könyvet. Ám kevés híja volt, hogy ne sikerüljön. Kiráz a hideg, ha belegondolok, mennyire kevés! És most lapozz a nagy fináléhoz!

113

24 fejezet „…ez igaz csókkal pecsételd…” ÖRÖKKÉVALÓSÁGNAK TŰNT A VÁRAKOZÁS. Szünet nélkül aggodalmaskodtam. Végtére is, a Rómeó és Júlia egy tragédia, s én a leglényegesebb elemeivel játszadoztam: bánattal, öngyilkossággal, magával a végzettel. Talán lehetetlen vállalkozás egy tragédia végére happy endet kiküzdeni, mint ahogy tüzet sem lehet inni, s vízzel sem lehet gyertyát gyújtani. Egyszerűen képtelenség. Rómeó a temetőbe vezetett minket. Hatalmas szobrokkal és kísérteties sírokkal teli, hátborzongató hely volt. A sírboltokat a föld fölé építették, mindenféle formában és méretben – egyszobás építmények a kevésbé tehetőseknek, óriási monstrumok a vagyonosabbaknak. Habár a hold ezüstös fényénél nehezebb volt elrejtőzni, mégis találtunk egy megfelelő búvóhelyet két kisebb sír között az árnyak mélyén. Szerencsére meleg nyári éjszaka volt, így nem dideregtünk vékony öltözékünkben. Az adrenalin eszeveszetten száguldozott az ereimben, továbbra is menekülésre sarkallva ösztöneimet. Feszülten füleltem a barát érkezésére várva, de csak nyikorgó faágakat és állatok surranó lépteit hallottam. Elfogott minket a rettegés, mint általában, amikor valami nagyszabású dolog készül – vagy valami tényleg borzalmas. Minden egyes eltelt perccel kevesebb előnyünk maradt az üldözésünkre induló Capulet-testőrséggel szemben. Rágni kezdtem a körmöm. Rómeó és én teniszlabdaként dobáltuk egymásnak a „mi lesz, ha…” kezdetű kérdéseket. – Mi lesz, ha a barátnak mégsem sikerül meggyőznie őket arról, hogy Júliával pestisfertőzés végzett? – Mi lesz, ha túl korán elmúlik az ital hatása? – Mi lesz, ha a dajkának inába száll a bátorsága, és kikotyogja Capuletéknek a tervünket? Ó, Istenem, nem lett volna szabad megbíznunk benne! – E gondolatnál tövig rágtam mutatóujjamon a körmöt. – Oké, elég ebből. Mindenki higgadjon le! – szólalt meg Troy. – Most minden a barát kezében van. Az aggódás nem segít senkinek. – Igaza van – jegyezte meg Rómeó. – Hinnünk kell? –Mercutio kardját homokkal dörzsölgette, próbálta letisztogatni a vérfoltokat. – Mi is az, amit akkor szoktál mondogatni, amikor épp kiborulni készülsz? – kérdezte tőlem Troy. – Om ja. – Ez az. Om ja. Om ja. Om ja. – Együtt kántáltunk. Még Rómeó is csatlakozott. Való igaz, az aggódás nem segít senkinek, de nekem alaptermészetem, különösen, amikor egy egész bérgyilkos horda készülődik a felkoncolásomra. – Rómeó – mondta halkan Troy. A két oldalamon ültek. –Csak el akartam mondani, hogy sajnálom, ami Mercutióval történt. Igazán kedves srácnak tűnt, és nagyszerű zenész volt. Valóságos csodát művelt a dalommal. – A legjobb zenészek közé tartozott – válaszolta szomorúan Rómeó. – Ö tanított meg mandolinozni. – Bár körülöttünk síri csend honolt – ezt poénnak szántam –, mégis suttogtak. – Menő hangszer. Gyerekkoromban én is tanultam rajta – felelte Troy – Teljesen odáig voltam a klasszikus zenéért, és ettől aztán nem lettem a legnépszerűbb srác a suliban. De aztán apám bemutatott egy tehetségkutató ügynöknek, és megszületett Troy Summer. – Ez nem az igazi neved? – kérdeztem. Troy kelletlen fintort vágott.

114

– Most viccelsz? A valódi nevem William Jones. Ugye milyen unalmas? – Nem illett volna rá sem a William, sem az, hogy Bili. Ám azt a Troyt, akit még csak most kezdtem megismerni, arrogáns popsztárnak sem neveztem volna. Ez a Troy beleegyezett abba, hogy segítsünk Júliának, még azon az áron is, hogy ezzel esetleg eljátsszuk a hazajutás lehetőségét. Ez a Troy bátor volt és kedves. De vajon ez a Troy is randizna minden lánnyal, aki csak az útjába akad? Néma csendben ültünk. Már zsibbadt a hátsó felem, ezért kicsit arrébb csúsztam, súrolva Troy karját. – Júlia olyan gyönyörű! – mondta Rómeó. – Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki színész akart volna lenni. – Felsóhajtott. – Mi a kedvenc színe? – Nem is tudom – válaszoltam. – Milyen muzsikát szeret? Szeret naplementekor sétálgatni? – Úgy hangzott, mint egy társkereső hirdetés. – Mi a kedvenc virága? Talán a rózsa? Észrevetted, hogy az ajka olyan, akár a rózsa? – Rómeó, azt hiszem, Júlia nem igazán rajong a rózsákért. Sőt, szerintem egyáltalán ne hasonlítgasd őt virágokhoz! Hallgass rám! – Arra biztosan nem volt Júliának szüksége, hogy Rómeó Parisra emlékeztesse. – Mindent szeretnék megtudni róla! – Csak lassan! – figyelmeztette Troy. – Rengeteg időd lesz még rá. Ez a legszórakoztatóbb része egy kapcsolatnak. – Tényleg? – csodálkozott Rómeó. Áthajolt a térdem fölött, égve a vágytól, hogy tanuljon a randizás nagymesterétől. Íme, most fogja felfedni magát a régi Troy. A szemeim az égre vetettem, felkészülve flörtölésről szóló bölcselkedéseire. – Amikor több időt kezdtek tölteni egymással, olyan dolgokat fogsz megtudni róla, amiket soha senki más nem tudna elmondani. Olyan dolgokat, amelyeket soha még csak nem is sejtettél volna. Például azt, hogy álmában horkol, és hideg a lába. – Karba fonta a kezét, és még épp elkaptam a mosolyát a szemem sarkából. Miért mosolygott rám? Hé, talán a közös szundításunkra célzott a barát ágyán? – Talán még arra is rájössz, hogy kiváló orvos válna belőle, vagy hogy olyan emberek sorsa is érdekli, akiket alig ismer. – Drámai hatásszünetet tartott, és a falnak támaszkodott. – Lehet, hogy rá kell ébredned, hogy mégsem az az elkényeztetett hercegnő, akinek eddig gondoltad. – Talán rájössz arra is, hogy jobban szereti, ha egyenesen hozzá beszélnek és nem róla – mondtam, összefontam a karom, és én is a falnak dőltem. – Boldogan beszélnék egyenesen hozzá – mondta Troy –, ha megígérné, hogy közben nem futamodik meg. – Jól van. Csak rajta! Itt úgysincs hová futnia. Rómeó értetlenül bámult, hol egyikünkre, hol a másikra. – Ti most mérgesek vagytok egymásra? Troy megköszörülte a torkát. – Rómeó, mi lenne, ha megnéznéd, hogy megérkezett-e már a barát? – Örömmel! – Rómeó talpra ugrott, és ott hagyta a szűk búvóhelyet. Troy babrálni kezdte a kötést a lábán. – Hát, úgy látszik, Rómeót és Júliát mégiscsak egymásnak rendelte a sors. – Ezt akartad elmondani nekem? Ezalatt azt értsem: „Na, ugye, megmondtam?” – Gyűlöltem magam, amiért állandóan védekező álláspontra helyezkedtem vele szemben. – Csak úgy gondolom, hogy vannak olyan emberek, akiknek az a sorsuk, hogy találkozzanak. – Közelebb lépett. Az arca piszkos volt, s a teste sem épp úgy illatozott, mint a kedvenc kölnije, a Summer Scent, a Nyári Balzsam. Úgy bűzlött és tisztára úgy festett, mint az a csatornatöltelék, aki még életében nem hallott a piacképességről. – Lehet, hogy nekünk is ez volt a sorsunk.

115

Aggodalmasan ráncoltam a homlokom. Vajon ő is olyan srác, aki kihasználná, hogy életem legsebezhetőbb pillanatát élem? – Kipenderítettek a saját világomból, talán örökre földönfutó maradok, majdnem megerőszakoltak, és halálbüntetést tűztek ki a fejemre. Ám Troy arckifejezése a legkevésbé sem hasonlított egy ragadozó fenevadéra. Annyira szerettem volna bízni benne! Elengedte a kötést, és rám nézett, tekintete végigsimította az arcomat, mintha emlékezetébe akarta volna vésni minden vonásomat. – Azt kívánom, bárcsak visszamehetnénk ahhoz az első naphoz. Sosem akartalak megsérteni. Alaposan elszúrtam a dolgot. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam. Természetesen arról a bizonyos legelső csókról beszélt. Miért nem volt elég bátorságom hozzá, hogy elmondjam, mit érzek? Ha volt valami, amit ebből a kalandból tanultam, az az, hogy bármit képes vagyok megtenni, amire elszánom magam. Megtisztítottam egy elfertőződött sebet. Borostyánindákon kapaszkodtam fel legádázabb ellenségem házába. És vállalkoztam rá, hogy egy temetőben várakozzak, amikor rögtön el is hagyhattam volna a várost. Ám az igaz érzéseimet nem mertem elárulni annak a srácnak, aki mellettem ült. – Amikor először megcsókoltalak, azt gondoltad, hogy szórakozom rajtad, ugye? A fenébe! Miért kellett állandóan felemlegetnie? Épp eléggé fájdalmas emlék volt anélkül, hogy szemtől szembe megvitattuk volna. Talán újra a csókleckéit akarja felajánlani? Ám ehelyett a kezemre tette a kezét, és gyengéden megszorította. – Én élveztem azt a csókot. Ezért mosolyogtam rád. Élveztem. Teljesen zavarba jöttem attól, hogy mennyire. Vajon ő is csak játszik velem? Ahogy Benvolio tette? – Az a csók teljesen váratlanul ért, ezért mondtam azt az őrült baromságot. Nem akartalak megbántani. Azt hiszem, csak a saját érzéseimet igyekeztem elrejteni. Ügy viselkedtem, mint egy igazi seggfej. – Egyetértek – feleltem, és elhúztam a kezem meleg szorításából. – Most teljesen őszinte leszek veled, Mimi. Az első naptól fogva megőrültem érted. De sosem adtál nekem még egy lehetőséget. – Megbántottál! – fakadtam ki. – Bocsánatot kellett volna kérned! – Megpróbáltam, hidd el! De te folyamatosan kerültél. Akármikor beszélni akartam veled, elsiettél. – Igaza volt. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem. – Azt gondoltam, biztosan undorodsz tőlem. – Úgy is volt. Mert rögtön utána Dominique-kal randiztál. –Gyűlöltem, hogy ilyen féltékenynek és nyávogósnak tűnhetek. Ebben a beszélgetésben azonban nem volt ravaszkodás, semmit sem próbáltunk el, vagy tanultunk be. Nyersek voltunk, sebzettek, kimerültek, és nagy valószínűséggel épp a halál küszöbén álltunk. – Csak együtt vacsoráztunk – felelte, s közben türelmetlenül hadonászott a kezével. – És mi van Laurennel? – Csak randiztunk. Mind egyszerű randik voltak. Az ügynököm nem akarja, hogy egyedül mutatkozzam nyilvános helyeken. –Troy egyre dühösebb lett. És én is. – Na és Clarissával mi a helyzet? – Mi lenne? Csak féltékennyé akartalak tenni. – Már majdnem kiabált, a keze ökölbe szorult. – Hát sikerült! – Hoppá! Ez kicsúszott. Troy arcvonásai megenyhültek, és a hangja is lágyabban szólt. – A fenébe, Mimi! Megőrülök érted. A felvágós modoroddal, sőt a neurotikus lámpalázaddal együtt, még úgy is, hogy belerángattál ebbe az őrültségbe, egyszerűen megőrülök érted! Nem bírlak kiverni a fejemből!

116

Ez volt a nagy pillanat. Mondd ki! Valld be! Mondd el neki, hogy te is ugyanígy érzel, hogy bármennyire is igyekeztél, te sem tudtad kiverni őt a fejedből. Mondd, mondd, MONDD MÁR! – Itt jön Lőrinc barát! – kiáltotta Rómeó. Átvágtunk az ösvényen a Capulet család sírboltjához. Épp akkor érkezett oda egy lovas szekér. Rómeó megragadta a gyeplőt, Troy pedig lesegítette Lőrinc barátot a bakról. – Szerencsére senki sem kívánt csatlakozni hozzám – magyarázta a barát. Kezébe fogott egy kis lámpást, és a szekér hátuljához totyogott. – A múlt évi pestisjárvány emléke még friss. Szörnyűséges pusztítást végzett a városban. Sokan meginograk akkoriban a hitükben, magamat is beleértve. Júlia a szekéren feküdt, teste vászonlepedőbe volt csavarva. – Nem volt semmi baj? – kérdeztem. – Semmi. De a család fájdalma csaknem összetörte az én szívemet is. – Félrehúzta a lepedőt. Júlia arcbőre olyan fehér volt, akár a hálóinge. – Halálom napjáig bűnbánatot gyakorlok majd, hogy ezért bocsánatot nyerjek az Úrtól. Gyertek, vigyük be! – Felpillantott az égre. – Hajnalodik. Sietnünk kell! Rómeó a karjába emelte Júliát. A depresszió már nem nehezedett rá, ezért könnyedén lépkedett terhével. Lőrinc barát leemelte zsákját a szekérről, és a vállára dobta. A lámpás segítségével meggyújtotta a két fáklyát az ajtó mellett. A zsákból azután óriási kulcscsomót vett elő, és kinyitotta a súlyos vaskapu zárját. – A tolvajok ellen – magyarázta, és visszatette a kulcsokat a zsákba. Beléptünk a halál kapuján. Dermesztő hideg ölelt körül minket, a levegőbe a rothadás bűze keveredett. – Külön termek várják a különböző generációkat – mesélte Lőrinc barát. Egy kisebb terembe vezetett minket, a főbejárat mellett. – Az ott Júlia koporsója – s egy díszesen faragott ládára mutatott. – Már a születésekor elkészítették számára. – Hajmeresztő – súgta Troy. – A sarokban álló koporsó pedig Tybalté. Azt majd később kell előkészítenem. Sok a tennivaló, túl sok! A libegő fényben sötétlő koporsók és a pókhálók együttes látványától hideg borzongás futott végig a testemen. A mennyezet alól vízköpők figyelték minden mozdulatunkat. Elképzeltem magamban, ahogy életre kelnek, amikor már minden élő eltávozott a sírból. Nem lettem volna meglepve, ha valaki hirtelen rázendít egy orgonaműre. Júlia hálóingének fodrai és szalagjai Rómeó vállára omlottak, amint a karjaiban tartotta a lányt. Lőrinc barát átadta Troynak a lámpást, majd ismét a zsákjában kezdett kotorászni. Előhúzott belőle egy üvegcsét. – Fektesd a koporsó tetejére! Az az egyetlen szabad hely. – Rómeó engedelmeskedett, majd megfogta Júlia kezét. – Olyan hideg, mint a folyó vize – állapította meg aggodalmasan. – Ne félj, fiam! Ez az élénkítőszer majd felébreszti. – A barát remegő kézzel húzta ki a dugót az apró üvegből. Felemeltem Júlia fejét, s a barát az üvegcse tartalmát a lány nyelvére csepegtette. Azután becsukta a száját. Semmi sem történt. Újra megemeltem a fejét, a barát pedig még több élénkítő-szert adagolt neki. Még mindig semmi! – Különös – mondta a barát, és megszagolta az üveget. – Általában azonnal hat. Ó, Istenem! Megöltük Capulet Júliát! A tragédia alapelemei győzelmet arattak felettünk. – Ébredj fel! – könyörögtem. – Júlia! Júlia! Hahó! Ébredj fel! Troy fölé hajolt, és a lány arcába üvöltött.

117

– Hé, Júlia! Ébresztő! – Fogalmam sincs, mi történhetett – sajnálkozott a barát, kezében rázva az üveget. – Boldogságos Szent Ferenc! Egy csepp sem maradt! – Júlia! – ordítottuk valamennyien egyszerre. Rómeó megfogta a vállát, és finoman rázni kezdte. – Ne halj meg! – mondta. – Ne halj meg, vagy én is utánad halok! – Ne mondd ezt! – kiáltottam. – Senki sem fog meghalni! – Próbálkozzunk mesterséges lélegeztetéssel – ajánlotta Troy, s a lámpát Tybalt koporsójára tette. Hátrahajtotta Júlia fejét, és már épp a lány szájára hajolt volna, amikor Rómeó hirtelen félrelökte. – Mit művelsz? – kérdezte. – 0 az én szerelmem. Én fogom megcsókolni. – Nem hagyta, hogy elmagyarázzuk neki a mesterséges lélegeztetés elméletét. Júliához hajolt, és ezt suttogta: – A szerelem első csókja – s gyengéden megcsókolta. Valójában, így visszanézve már belátom, hogy tényleg csak így volt értelme mindennek. Elvégre mi a hagyományos módja egy alvó hercegnő felébresztésének? A csók, természetesen. Júlia szempillái megrebbentek, és mélyet sóhajtott. Rómeó boldogan rámosolygott, amikor végre kinyitotta a szemét. Júlia nem érdeklődött arról, hol van. Csupán átkarolta Rómeó nyakát, és visszacsókolta. – Hála Istennek! – mondta Lőrinc barát. Rómeó és Júlia még mindig csókolózott. Fékezhetetlen szenvedélyük még a sírbolt dermesztő levegőjét is felizzította, mondhatom! Kissé zavarba ejtő volt, így elfordultunk. – Egyikőtöknek félbe kell szakítania a románcot – szólalt meg feszengve Lőrinc barát. – Hajnalodik. – Hé, ti ketten! Elég lesz már! – kiáltotta Troy, és lehúzta Rómeót Júliáról. – Később majd kaphattok szobát. De most pucolnunk kell! Lőrinc barát újra a zsákjába nyúlt. Vajon mit fog előhúzni belőle? Egy varázsszőnyeget? Egy ruhát adott Júliának. – Hálóingben nem vághatsz neki az útnak. Ezt az ágyadban találtam. És ezeket a papucsokat is. – Az az én ruhám! – vágtam közbe, kivéve a levendula-arany színekben pompázó ruhát és papucsot a barát kezéből. – Júliának túl nagy. Majd én felveszem, ő pedig belebújhat a nadrágomba. Derékban úgyis szorít. – Segítsetek átvinni a koporsót a hamvasztókamrába! – kérte azután Lőrinc barát. Rómeó és Troy felkapta a ládát, majd követték a barátot. Eközben ruhát cseréltünk Júliával. Újra magamra öltöttem hát a gyűlölt kosztümöt. Júlia egyik csizmája szárába dugta az erszényt. A csizma kicsit nagy volt rá, de azért megfelelt. Júlia imádnivalón festett. Arca a szerelem pírjától égett, a keze remegett az izgalomtól. Egy új élet várt rá. Irigyeltem érte. HogyTroyra és rám mi vár, továbbra sem lehetett tudni. A hamvasztókamra előtt álltunk. Lőrinc barát a nyitott koporsóba helyezte a hálóinget, majd rádobta a lámpást is. – A múlt évi pestisjárvány alatt sok hamvasztást látott e kamra. A Capuletek nem voltak hajlandók a nyilvános máglyákon elégetni halottaikat. – A hálóing azonnal tüzet fogott. A barát becsukta a kamrát. – Ideje indulni. A sírbolt bejáratához siettünk, s kis híján feldöntöttük a befelé igyekvő Lady Capuletet.

118

25. fejezet „Lásd, válni is alig Tudok s jó éjt kívánnék – hajnalig.” MINT EGY BALJÓS LÁTOMÁS, úgy állta el az utat Lady Capulet karcsú, hajlékony alakja. Arcán elmázolódott a púder, a könny árkokat vájt bele. – Hogy merted! – sziszegte. – Anyám! – kiáltotta Júlia, s Rómeó háta mögé bújt ijedtében. – Halottnak hittelek! Tudod te, min mentem keresztül miattad? – Ökölbe szorított kezét a szívére szorította. – Amikor egyetlen gyermekem holtan láttam, meg akartam halni! Azért jöttem ide, hogy még utoljára elbúcsúzhassak. – Megingott, mintha bármely pillanatban összeeshetne. Rómeó előrelépett, hogy segítsen, ám Lady Capulet azon nyomban támadásba lendült. – Hogy merészelsz hozzám érni, te nyomorult Montague! Te, aki búcsúzás nélkül akartad elrabolni tőlem leányomat. Úgy szakítva el szülőjétől, mintha egy anya szeretete semmit sem érne! – Könnyekben tört ki, mély, szívből feltörő zokogással. Az én szemem is könnybe lábadt, amint eszembe jutott a saját anyám, aki bizonyára rettenetesen aggódik értem, és arra gondol, vajon viszontlát-e még valaha. Én sem köszöntem el. Kiabáltam vele, és azt ordítottam, hogy gyűlölöm. Vajon egész életét ezeknek az utolsó, szörnyűséges szavaknak az emlékével kell leélnie? Hiányzott. – Kérlek, Anyám, ne sírjál! Hidd el, nem akartam fájdalmat okozni neked, de nem tudtam, mi mást tehetnék. – Júlia is rázendített. – Ne haragudj Júliára! – szólaltam meg. – Az egész terv az én ötletem volt. – Te! – kiáltotta gyűlölködve. Elővett egy papírtekercset köpenye zsebéből. Az én elveszett levelemet. – Tybalt emberei hozták ezt nekem. Szerencsére senki más nem olvasta. Már az elején ez volt a terved. Azért jöttél ide, hogy tönkretedd a családom. – A levelet a földre hajította, majd haragját a barátra zúdította. – És Lőrinc barát! Magam fogok írni a pápának! Követelni fogom, hogy taszítsanak ki az egyház kötelékéből! Ezek után egyetlen templomot sem hívhatsz majd otthonodnak. Honnan vetted a bátorságot, hogy segítséget nyújts leányom elrablásához? – Gyorsan felkaptam a levelem. Júlia előrefurakodott Rómeó mellett. – Senki sem rabolt el – jelentette ki határozottan. Előrelépett, és megfogta anyja remegő kezét. – Senki sem kényszerített. Tudom, hogy csak jót akartál nekem, Anyám. Tudom, milyen fájdalmat kellett elviselned, és mennyit szenvedtél egy olyan szerelemért, amely sosem teljesülhetett be. Tudom azt is, hogy a biztonságot keresve mentél nőül apámhoz, és hogy ugyanezt a sorsot kívántad nekem is. De az én házasságom Párisszal szerelemtelen lett volna. – Júlia mindkét karjával szorosan átölelte Lady Capuletet, és a vállára hajtotta a fejét. Lady Capulet mereven állt, két karja teste mellett lógott. – A szerelem csak arra jó, hogy darabokra törje a szívedet. – Néha valóban ez történik, de időnként az is előfordul, hogy épp meggyógyítja a fájó szíveket. – Júlia még szorosabban ölelte, és igyekezett megolvasztani a jeges külsőt, amelyet az anyja páncélként viselt. Mi többiek néma csendben figyeltük a jelenetet, s egyikünk sem tudta, vajon ezzel végződik vagy kezdődik Júlia kalandja. – Nem vagy hajlandó megváltoztatni elhatározásod a Párisszal kötendő házasságodról? – kérdezte Lady Capulet. – Nem fogom megváltoztatni az elhatározásom – válaszolta Júlia. – Elhagyom Veronát az áldásoddal vagy anélkül. Igyekeztem úgy rendezni mindent, hogy ne hozzak szégyent a családunkra.

119

– Az elszántságod a sajátomra emlékeztet – sóhajtotta Lady Capulet. – Nem lehetséges már, hogy a szerződést Párisszal felbontsuk. Szégyen és megaláztatás nélkül biztosan nem. Ezért mindennek úgy kell maradnia, ahogy van. Mindenki higgye azt, hogy pestisben haltál meg, és ma reggel elhamvasztottak. – Lehajolt, és megcsókolta leánya homlokát. – Akkor hát legyen! Megkapod a szabadságodat. A sírbolt falai megkönnyebbült sóhajoktól visszhangoztak. Előléptünk a sírboltból, épp amint a pirkadat narancsvörös sugarai elolvadtak a horizonton. A világosság emlékeztetett minket, hogy sürget az idő. Lőrinc barát idegesen járkált, és a keskeny utat fürkészte. – ígérd meg, hogy írsz majd néha! Használd Mimi nevét, hogy elrejtsd kilétedet. – Megígérem. – És ha már tudom, hol telepedtél le, talán időnként meg is látogathatlak. – Az nagyon jó volna. Lady Capulet megőrzött azért egy megvető mosolyt Rómeó számára. – Ne várd tőlem, hogy valaha is helyeseljem Júlia választását, fiatalember. De add szavadat, hogy gondoskodni fogsz róla! – A szavamat adom – mondta Rómeó, és mélyen meghajolt. – Apádra hasonlítasz – tette hozzá Lady Capulet, mintha azt vágta volna hozzá, hogy úgy néz ki, mint egy mocskos disznó. – Az őröket hallom – kiáltotta Lőrinc barát, idegesen tördelve két kezét. – Apád emberei azok, akik Rómeó keresésére indultak – mondta Lady Capulet. – Induljatok! – Gyorsan a szekérre! – adta ki az utasítást Rómeó, miközben máris masírozó léptek zajától visszhangzott a temető. Nagyobb testőrcsapat közeledhetett, bár egyelőre még eltakarta őket szemünk elől a hatalmas Capulet sírbolt. – Felejtsétek el a szekeret! – kiáltotta Lady Capulet. – Vidd a lovat, lányom! Hamarabb kijuttok vele a városból. – Mimi is veszélyben van – mondta Júlia. – Nem hagyhatom itt. – O nincs veszélyben – jelentette ki sietve Lady Capulet. –Visszavonom a száműzetési parancsot, és személyesen gondoskodom róla, hogy visszajusson Manhattanbe. Nem esik bántódása. Menj! Menj már! – De Mimi, te hoztál össze minket! Nektek is velünk kell tartanotok! – könyörgött Rómeó. Nem fértünk volna rá mindannyian egyetlen ló hátára. Pedig elhiheted, mennyire velük akartam menni én is. – Minden rendben lesz – bizonygattam, és igyekeztem bátor mosolyt erőltetni az arcomra. Természetesen egyetlen pillanatig sem bíztam Lady Capuletben. – Menjetek! Ezt kell tennetek! – Sosem feledlek el – búcsúzott Rómeó, és arcon csókolt. Júliával megöleltük egymást. Még ma is érzem apró testének melegségét. Odaadtam neki a levelem. – Olvasd el, majd ha lesz időd! Én ismerem a te történeted, és szeretném, ha te is megismernéd az enyémet. – Sok szerencsét! – búcsúzott Troy, és eloldozta a lovat. Rómeó felpattant a nyeregbe. Kinyújtotta a kezét, és felhúzta Júliát a nyeregbe. – Menjetek! – szólt Lady Capulet. – Találjátok meg a boldogságot, ami nekem sohasem adatott meg. – Rácsapott a ló farára, s az rögvest vágtatni kezdett. Egyszerre voltam ideges és izgatott. Micsoda fergeteges kaland vár Júliára! Arra vágytam, hogy én is vele mehessek, és saját szememmel lássam, hogyan teremt magának új életet.

120

Júlia hátrafordult, s egy utolsó mosolyt küldött felénk, amely egyszerre volt félénk és boldog, amilyen az újonnan felfedezett szabadság lenni szokott. Végül eltűntek szem elől – végül is happy end lett. Lady Capulet nézte őket, míg el nem tűntek a láthatáron. Azután kitörölte az utolsó könnycseppet a szeméből. – Száműzlek a városból – mondta a barátnak. – Ismered az igazságot, ezért azt akarom, hogy azonnal hagyd el Veronát! Ne kerülj többé a szemem elé! – Azután felém fordult. – Te és az a férfi itt várjatok! Megmondom az őröknek, hogy szabadok vagytok, és kísérjenek oda, ahová menni kívántok. Lady Capulet rám meredt, még egyszer utoljára. A tekintete üres volt, akár a tiszta vászon. Alig észrevehetően meghajtotta a fejét. A távozása igazán fenséges volt, a köpenye csodásan hullámzott mögötte, amint a sírbolt sarkát megkerülve eltűnt a szemünk elől. Lőrinc barát felemelte zsákját. – Kövessétek a főutat egyenesen a Szent Lukács-templomhoz! Egy barátom lakik ott, Márton barát, ő majd segítségetekre lesz. Jaj, ezt majdnem elfelejtettem! – Benyúlt a zsákjába, és előhalászott belőle egy tollat. – Arra gondoltam, talán szeretnéd megtartani. Ezzel a tollal írtad Júliának a levelet. Csak ezt tudom felajánlani nektek. Elvettem a tollat. – Köszönöm. Megvakarta egyik óriási fülét. – Azért kíváncsi vagyok. Azt mesélted egyszer, hogy valaki más írta meg Rómeó és Júlia történetét. De te segítettél Júliának megtalálni a szabadságot, Rómeónak pedig a szerelmet. És nekem is segítettél, hiszen már nem láncolnak kötelezettségeim Verona városához. Szabad vagyok, hogy gondját viselhessem a szegényeknek. – Mindentudó mosolyával tekintett rám. – Nekem az az érzésem, gyermekem, hogy Isten, a maga nagy bölcsességében, téged tett meg valamennyiünk történetének szerzőjévé! – Megcsókolta a kezem, majd ő is eltűnt a sírbolt sarka mögött. – Én vagyok a szerző – suttogtam a tollat bámulva. – Troy? – Már egy lépéssel előtted járok – mondta, és lekapta az egyik fáklyát a sírbolt bejárata mellől. – Miért nem jutott ez hamarabb az eszünkbe? Vajon miért nem? így utólag pofonegyszerűnek tűnt a megoldás, ám néha még a legnyilvánvalóbb dolgokat sem vesszük észre. Például a valódi érzéseinket. – Szerinted sikerülni fog? – Ajánlom neki – felelte Troy. – Még ha Lady Capulet meg is tartja az ígéretét, akkor sem vágyom a tizenhatodik századi életre. A fáklya lobogó lángjába tartottam a tollat, a tűz kis híján megégette a kezem. A láng azonnal belekapott a toll pihés végébe, fekete pasztává olvasztva a fehér strucctollat. – Úrnőm! – hallottam egy férfi kiáltását. A toll szára is tüzet fogott, s oly gyorsan égett, akár a gyújtósnak használt aprófa. – Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át a várost. – Ne kutassatok tovább! – kiáltotta Lady Capulet. –A Montague kémet és a szeretőjét a Capulet-sírboltnál találjátok. Öljétek meg őket! Végül mégiscsak elárult minket. – Jönnek! – kiáltotta Troy. A láng az ujjamba kapott. – Aú! – ordítottam, és a földre ejtettem a tollat. A lépések egyre közeledtek. Térdre estem, s a toll fölé hajoltam. Kígyószerűen felkunkorodó, ezüstös hamuvá változott. Az őr befordult a sarkon. – Mimi! – üvöltötte Troy. Az őr és közöttem állt. – Siess!

121

– Montague! – vicsorogta az őr, és felemelte kardját. Ó, kérlek, kérlek, kérlek, ne hagyj cserben! Vettem egy mély lélegzetet, és akkorát fújtam, amekkorát csak tudtam. A hamu szemcséi felröppentek, és örvényleni kezdtek a hajnali levegőben. Ugyanúgy szúrták a szemem és az orrom, mint a színháznál. – Troy? – Vajon hol lehet? Köhögve pislogtam a kavargó hamufelhőben. Az őr kardja Troy feje fölött lebegett. Amint előrevetettem magam, a penge épp ereszkedni kezdett. – Azt kívánom, bárcsak otthon lennénk! – sikoltottam, és megragadtam Troy kezét. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha felültem volna a hullámvasútra. Troy keze kicsúszott az enyémből.

122

26. fejezet „Színház az egész világ, Es színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép…” ELZSIBBADT A FENEKEM. Jó oka volt rá, mert hóban ücsörögtem. Néhány hópihe az arcomon landolt, amint felpillantottam az égre. Eltűnt a gyönyörű, kék veronai reggel. Szürke takaró borította az eget a szűk sikátor felett, ahol úgy hevertem, mintha egy teherautóról taszítottak volna le. A jéghideg levegő szúrta a tüdőm, és én egyetlen óriási lélegzettel szippantottam magamba a felismerést. Ez az én sikátorom – a Wallingford Színház mellett. Sikerült! Feltápászkodtam, és megpróbáltam kinyitni a művészbejáró ajtaját. Zárva volt, mint mindig. Vajon Troy ott van a túloldalon? Kopogtattam, majd türelmetlenül dörömbölni kezdtem. – Hé, engedj be! Troy! – Senki sem nyitott ajtót. Hová tűnhetett? A lesújtó kard emléke hirtelen belém hasított. Mi van, ha neki mégsem sikerült? Mi van, ha az a kard mégis megölte? Végigrohantam a sikátoron, befordultam a sarkon, egyenesen a színház bejáratához. Kis híján megvakított a sárga fények villódzó ragyogása. Rómeó és Júlia. Utolsó előadás. A főszerepben: Troy Summer. Ez állt a hirdetésen. Vajon miért nem cserélték még ki? Hiszen már nincs vasárnap! A ragyás képű fickó kinyitotta előttem az előcsarnok ajtaját. – Nem kellene már a színfalak mögött lennie? – Visszajöttem – válaszoltam, és betámolyogtam az ajtón. A nézőtérről fergeteges taps hangja szűrődött ki. A Gúnya Banyák kikukucskáltak a pult fölött. – Ki az? – kérdezte egyikük. – Hát Mimi Wallingford, Adelaide Wallingford dédunokája – felelte egy másik. – Visszajöttem – ismételtem. – Jól vagyok. – Félig arra számítottam, hogy nyomban lerohannak az FBI ügynökök, vagy egy-két rendőr. Legalább valaki megérdeklődhette volna, merre jártam az elmúlt napokban. A Banyák azonban próbálgatni kezdték a szőrmebundákat, tudomást sem véve rólam, a ragyás képű biztonsági őr pedig egyszerűen vállat vont. – Aha – mondta. Oké, szóval itt rám se szarnak. De Troy miatt biztos aggódtak azért. A híres, gazdag, népszerű Troy miatt. – Troyt látta valahol? – kérdeztem. – Visszajött már? Hol van? Nincs semmi baja? – A fickó kényelmetlenül feszengett. Ennyit még soha életemben nem beszéltem vele. – Miért nem válaszol? – Fogalmam sincs, miről beszél – felelte. – A színészek mindig furán viselkednek az utolsó előadás előtt – mondta az egyik Banya a másiknak. Utolsó előadás? Hisztérikus sikolyok harsantak a nézőtéren. Ez csak egyetlen dolgot jelenthetett. Troy megjelent a színpadon. Ez volt a Rómeó és Júlia utolsó előadása, és Troy épp most lépett a színpadra. Az idő nem múlt, mintha el sem mentünk volna. A testem hirtelen elgyengült. Hát persze, hogy Troy ott van a színpadon. Nem foglalkozott vele, hogy engem megkeressen. Nem várt rám a művészbejáró ajtajának túloldalán. Egyszerűen visszavedlett Troy Summerré. Tudhattam volna. – Mimi! – Fernando sietett az előcsarnokba, és egy alapozó ecsettel integetett felém. – Te meg mit keresel itt? Megőrjíted szegény Fernandót! – Megragadta a kezem. – Púder kell, szájfény kell. Gyere! – Végigvezetett a folyosón. – Nagy cirkuszt csapsz azzal a nyaklánccal, kimész a friss levegőre, most jobban érzed magad. – Bevitt az öltözőbe. – És

123

Fernandóra, rá gondoltál? O, hát persze, hogy nem! Hó van a ruhádon, és hamu a hajadban. Ez Fernando utolsó esélye, hogy Júliát kifesthesse, és én nem foglak színpadra engedni, amíg úgy festesz, mint egy utcai koldus. – Lenyomott a székbe. Ismerős érzés jelentkezett a gyomrom tájékán. – Fernando, meddig voltam odakinn? – Nem tudom. Öt percre, tíz percre. Megőrjíted Fernandót! Mi van, ha nem is voltam sehol? Ha mégis csak álom volt az egész? Mint Dorka, vagy Alice kalandjai. Egy hülye álom a belélegzett mérgező hamu miatt. Júlia mégsem lett szabad. Rómeó sem született újjá. Troy sem szeret. Reszketni kezdett a kezem, amikor ráébredtem, hogy mindjárt játszanom kell a darabban. A bensőmben a hányinger kezdett ébredezni. – Ó, hát ez csodálatos! – vicsorgott Clarissa. Az ajtóban állt, kezét csípőre tette. – Azt hittem, hazarohantál. – Toppantott. – Én meg teljesen felöltöztem a szerephez. Ma este én akarom játszani Júliát! Émelyegtem, és öklendezni kezdtem. Fernando felkapta a műanyag tálat az asztalról, és az államhoz tartotta. Clarissa mosolygott. – Fantasztikus. Ki vagy borulva, nem tudsz színpadra állni. –Fölém hajolt, miközben én igyekeztem uralkodni a hányinger rám törő hullámain. – Te vagy a világ legrosszabb Júliája. Ezt mindenki tudja. Ha most színpadra lépsz, megint csak szégyent fogsz hozni az anyádra. Valaki kiabált: „Troyt akarjuk!” A kiabálás egyre hangosabb lett. És nem csak egyetlen hang, az egész közönség ezt skandálta: „Troyt akarjuk! Troyt akarjuk!” A rendező bedugta fejét az öltöző ajtaján. – Ó, magasságos ég! Hol lehet Troy? – kérdezte, s közben idegesen hadonászott a mappájával. – Lekéste az első jelenését. Látta valaki Troyt? Clarissa szándékosan belerúgott a székembe kifelé menet. – Majd én segítek megkeresni. Mimi túlságosan rosszul van, hogy eljátssza Júliát. Troyt akarjuk! Troyt akarjuk! Troy nincs a színpadon? Troy lekéste az első jelenését? De hát miatta sikoltoznak a nézőtéren! Biztosan csak türelmetlenségükben. Fernando felrázta a hajlakkot. – Mi ütött mindenkibe ma este? – morogta. – Mindenki megbolondult. Maradj így! Nem maradtam. Felugrottam a székből, és kirohantam az öltöző ajtaján. Troyt akarjuk! Troyt akarjuk! Nem érdekelt, hogy dr. Harmony reménytelen holdkórosnak titulál majd, és egy kis székre ültet egész hátralévő életemre. Tudtam, hogy nem álmodtam. Még mindig éreztem Verona melegét és a vízhólyagokat a nagylábujjaimon. Még mindig a számban éreztem a marcipánnal bevont sárgabarack és a barát üres levesének ízét. Még mindig éreztem magamon Júlia ölelését, és hallottam Troy szavait: „Megőrülök érted.” De mi van akkor, ha neki mégsem sikerült visszajutnia? Mi van, ha a kard éle hamarabb elérte, mint a hamu? Boldogságos Szent Ferenc, mi van, ha…? Megragadtam a kilincset, és szélesre tártam a művészbejáró ajtaját. Troy botladozott felém. – Mindenhol kerestelek – lihegte. Borzalmasan festett, ahogy ott állt a sikátorban, a haja lelapult, a lábán kötés. – Én is kerestelek – feleltem. Belépett. Mosolyogtunk, megkönnyebbülten, csodálkozva. A karjaiba vett. – Tényleg megtörtént – suttogta. – Tényleg. – Bárcsak láthattam volna annak a Capulet őrnek az arcát, amikor eltűntünk!

124

– Troy! – A rendező rohant felénk. – Mit műveltél a lábaddal? – Hát… én… – dadogott Troy. – Elcsúszott kint a jégen – böktem ki. – A jégen? – A rendező hitetlenkedve bámulta a hevenyészett kötést. – Mindegy. Most nincs idő a magyarázkodásra. Menj már! Te következel! Troy döbbent arcot vágott. – Itt nem múlt az idő – magyaráztam. – Még mindig az utolsó előadás estéjén vagyunk. – Troy! – üvöltötte a rendező. Clarissa dühösen meredt ránk a rendező válla felett. Troy szorosabban ölelt magához, s ajkát a fülemhez érintette. – Megcsináljuk? Adunk egy utolsó lökést a szerelmi jelenetnek? – Meleg lehelete elárasztotta a testem, és mindenütt libabőrös lettem, ahol csak lehet. A pokolba is, igen, adok egy utolsó lökést annak a szerelmi jelenetnek! – Hajrá! – feleltem. Clarissa öklével belecsapott a falba, amint Troyjal végigrohantunk a folyosón. Troy kilépett a színpadra, a tömeg pedig őrjöngésben tört ki, cseppet sem törődve kedvencük elhanyagolt külsejével. A dajka és Lady Capulet rosszalló tekintettel méregetett, az ügyelővel egyetemben. Rászolgáltam a megvetésükre. Semmit sem tettem, hogy kiérdemeljem a tiszteletüket, állandóan csak panaszkodtam arról a hivatásról, amelyért ők egytől egyig rajongtak. Ám a ma esti előadás más lesz. Bevallom, alig vártam már a csókjelenetet, de valami más is nyomta a szívem. Júlia mosolya villant az emlékezetembe. Sokkal több volt benne, mint amit Shakespeare valaha elképzelt. Vajon bennem is megvan ez a több? Úgy nyafogtam és nyávogtam, mint egy elkényeztetett majom a próbák kezdetétől fogva. Még pánikrohamokat is sikerült produkálnom, csak hogy tönkretegyem a saját karrierem. Júliával mindketten úgy éreztük, hogy csapdába estünk, szenvedtünk attól, hogy mások irányítják az életünket. Habár végül a saját útját választotta, Júlia mégis mindig szem előtt tartotta a családja hírnevét. Sosem akart szégyent hozni a családjára. Lábujjhegyen tipegtem a színpad széléhez, és kilestem a nézőtérre. Anyám azt mondta, hogy a hatodik sorban fog ülni a felvételi bizottság tagjaival, akik azért jöttek el, hogy megcsodálják Adelaide Wallingford dédunokájának briliáns játékát. Nehezen láttam bármit is Troy fészkelődő rajongóitól. – Itt vagyok. – Még a lélegzetem is elállt. Megfordultam, és anyám ott állt, épp mögöttem. – Csak látni akartam, hogy vagy. Annyira feldúlt voltál. Beszélhetünk? – Átfurakodtunk a dajka és Lady Capulet között, majd bevettük magunkat a kelléktárba. Anyám egy repülőjegyet húzott elő a retiküljéből. – Nem mondtam vissza. Lehet, hogy tényleg borzalmas vagyok, de nem ennyire. – Anya… – Elakadt a szavam egy pillanatra. Olyan sok mindent szerettem volna elmondani! – Nem gyűlöllek. – Tudom. De épp elég okot adtam, hogy dühös legyél rám. – Letelepedett egy padra, gyapjúszoknyáját karcsú combja alá hajtotta. – Azt gondolod, eddig oda se figyeltem rád, de ez nem igaz. Csak hagytam, hogy ez az egész közénk álljon. Leültem mellé. – Az adósságokra gondolsz? A kezét a kezemre tette. – A színház apád szenvedélye volt. A halála előtt könyörgött, hogy tartsam fenn a te számodra. Azt hitte, hogy az ő első szerelme egyben a tiéd is lesz. – Szomorú mosoly futott át az arcán. – Arra sohasem gondolt, hogy Adelaide Wallingford dédunokája valami egészen mást szeretne kezdeni az életével. Még csak nyolcéves voltál. Honnan is tudhatta volna?

125

– Anya, én tudom, hogy te csak azt akartad, hogy minden működjön. De valamikor rá kell döbbennünk, hogy nem élhetjük tovább Apa álmát. Mi lenne, ha kompromisszumot kötnénk? – Közelebb húzódtam hozzá. – Szívesen veszek részt a Rómeó és Júlia DVDváltozatának forgatásában, utána viszont szeretnék egyetemre menni. De nem a Színművészeti Akadémiára. Még mindig az orvosit szeretném. – Rendben. Ez jó terv. – Kedvesen megszorította a kezem. – Szerintem még apád is elfogadná a döntésed. A szenvedélyt megértette, mindennél jobban. Hidd el, ezért mentem hozzá. –Tekintete egy pillanatra a távoli múltba révedt, a mosolya melegebb lett. – Apád azt akarná, hogy szenvedély töltse be az életed. Azt kívánná, hogy boldog legyél. És én is ezt akarom, mindkettőnk számára. Mit szólnál hozzá, ha eladnám a színházat? – Micsoda? – Nem hittem a fülemnek. – Reginald Dwill fantasztikus ajánlatot tett. Kifizetné minden adósságunkat, még azt az összeget is, amit a te számládról vettem le. Elkezdhetnéd az egyetemet Los Angelesben. – És veled mi lesz? – Visszamegyek színésznőnek. Ehhez értek a legjobban. Az unokatestvéred, Greg azt állítja, hogy tökéletes lennék dr. Tiffany szerepére a szappanoperájában. Plasztikai sebész, és épp most támadt föl a halálból. – Anyám égnek emelte a tekintetét. A reflektorfények elhalványodtak, s a kellékesek berohantak, hogy összeszedjék a Capulet-ház díszleteit. Anyám és én visszasétáltunk a színpad széléhez. – Tényleg ezt akarod? – kérdeztem. – Újra játszani? – Erről álmodom – felelte, és átölelt. – Amikor épp nem rólad. A fények felmentek, mire Lady Capuler a dajka kíséretében színpadra lépett. Anyám még egyszer utoljára megölelt, majd visszasietett a nézőtérre. Fernando bepúderezte az orrom. Felemeltem külön bejáratú kis székemet, és odaadtam neki. – Ezt égesd el! – mondtam. – Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van? – szólított a dajka. – Hé, Júlia! Úgy léptem ki a színpadra, mint még soha. Egy tágra nyílt szemű, szeplős kislányt képzeltem magam elé, aki még nincs tizennégy éves. Egy kislányt, akinek haja megcsúfolja a gravitáció törvényeit, és aki szomjazik a szabadságra, ami az emberi lélek lényege. Határozott céllal léptem ki arra a színpadra – uralni akartam, ahogyan a dédanyám, nagyanyám, anyám és apám is uralta előttem. Hogy dicsőséget hozzak a családom nevére. Azt hiszem, sikerült – legalábbis később mindenki ezt állította. A felvételi bizottság tagjainak véleménye hízelgőbb már nem is lehetett volna, és anyám arca sem ragyoghatott volna jobban a büszkeségtől. Na és a csók? Természetesen a csókról is be fogok számolni. Amikor Troy felmászott a műborostyán indáin, és elszavalta azokat a gyönyörű szép, szerelmes sorokat, hagytam, hogy eddig titkolt érzéseim áradjanak Júlia szavaiból. Betöltötték a színpadot és a nézőteret, felvillanyozták az egész színházat. Nem tudtam, egészen addig a pillanatig, hogy ha két ember egyszerűen csak összeérinti az ajkát, az ilyen erős fizikai hatást válthat ki. Micsoda csók volt! Tökéletesen kitörőire az elsőnek az emlékét. Az első sorban ülő lányok közül többen is hangosan felnyögtek. Ügy kell nekik! Amikor a darab befejeződött, Troyjal elindultunk első hivatalos randinkra. Taxival mentünk a Szent Ferenc Kórházba, ahol kértünk neki egy jókora adag antibiotikumot, egyenesen a fenekébe. Azután visszamentünk a Wallingfordba, mivel maradt még egy elintézetlen ügyem. Troy a taxiban várt, mialatt én az előcsarnokban álltam, és dédanyám, Adelaide Wallingford portréjára bámultam. – Adelaide – mondtam. – Itt hagyom a színházat. – Elmész? – Festett ajka lebiggyedt. – A színjátszás nem neked való, igaz?

126

– Nem, tényleg nem az. De ma este a legjobb formámat hoztam. – Igen, én is hallottam a tapsot. Csodálatos volt? – A szeme megcsillant. – Büszke lehetsz, kedvesem, nagyon is büszke. Az ilyen taps csakis szívből jövő lehet. Mr. Shakespeare egyszer azt írta: „Árulónk a kétség / Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk, / Ha volna merszünk.” Mis szóval, a vágy kezdetnek jó, de aztán fel kell emelni a feneked, és valóra váltani. Fel kell emelned azt a tollat, és meg kell írnod a saját nyavalyás történeted! Így hát leléptem a színről. Om ja.

127

Még néhány szó… Ez hát a történetem, az én „álomszerű valóságról” szőtt mesém. Örömmel közölhetem, hogy amikor e sorokat írom, épp Los Angelesben élek, Mary nagynénémnek és egyetemre járok. Troy is a városban lakik. Leszerződött egy másik kiadóval, és most a klasszikus zenével kísérletezik. Ráfeküdt a mandolinozásra. És igen, még mindig együtt járunk. A szappanopera teljesen lefoglalja Anyát, de karácsonyra azért ellátogat hozzánk. Összejött Reginaiddal, így kicsit olyan, mintha a színház továbbra is a családban volna. Még egyet szeretnék hozzátenni. Emlékszel még a fekete-fehér cicára, arra, amelyik a szemközti házban élt egy idős nénivel? Hát, most is épp a nagynéném hatalmas tölgyfáján gubbaszt. A néni boldogan nekem ajándékozta. Azt mondta, túl sokat nyávog. De most már olyan boldog, hogy madarat lehet vele fogatni. Rómeónak neveztem el.

128

Köszönetnyilvánítás A kritikusaim és sokféle tehetségük nélkül el lennék veszve, amikor elkészül az első vázlat. Mély hálával tartozom Susan Wiggsnek, Sheila Rabe-nek, Anjali Banerjeenek, Elsa Watsonnak, Dennis O'Reillynek és Carol Cassellának. És végtelenül köszönöm a férjemnek, Bobnak, hogy mindig mindent elolvas, amit elé teszek, még akkor is, ha egyetlen történetem sem szól repülésről vagy hegymászásról. Szerencsés vagyok, hogy támogató és könnyen elérhető ügynököm van, Michael Bourret, valamint egy kitűnő szerkesztőm, Emily Easton. Köszönet a Dystel & Goderich Literary Management valamint a Walker Books for Young Readers stábjának. Végül, de nem utolsósorban, szeretnék megköszönni egy háromkötetes könyvet, a The Annotated Shakespeare-t. Karácsonyra kaptam tizenhárom éves koromban. Ekkor estem szerelembe egy bizonyos színdarabíróval, aki nélkül nem születhetett volna meg ez a könyv.

129

idézetek „Mindenek fölött / Légy hű magadhoz” Hamlet, dán királyfi (1. felvonás, 3. szín) – Ford. Arany János 1. „Színház az egész világ” Ahogy tetszik (2. felvonás, 7. szín) – Ford. Szabó Lőrinc 2. „Mi is a név?” Rómeó és Júlia (2. felvonás, 2. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 3. „…rosszkedvünk telét…” III Richárd(1. felvonás, 1. szín) – Ford. Vas István 4. „Nincs rondább szenvedély a félelemnél.” VI. Henrik 1. rész (5. felvonás, 2. szín) – Ford. Vas István 5. „Két nagy család élt a szép Veronába, / Ez lesz a szín, utunk ide vezet.” Rómeó és Júlia (1. felvonás, 1. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 6. „Igaz mesét legjobb hiven mesélni.” III. Richárd (4. felvonás, 4. szín) – Ford. Vas István 7. „A kínok írja egy új fájdalom.” Rómeó és Júlia (1. felvonás, 2. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 8. „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.” Hamlet, dán királyfi (3. felvonás, 2. szín) – Ford. Arany János 9. „Lásson ártatlan virágnak, / S légy a kigyó alatta.” Macbeth (1 felvonás, 5. szín) – Ford. Szabó Lőrinc 10. „Hajlandó volnál férjhezmenni te?” Rómeó és Júlia (1. felvonás, 3. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 11. „Úgy hát a világ osztriga” A windsori víg nők (2. felvonás, 2 szín) – Ford. Devecseri Gábor 12. „A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!” Rómeó és Júlia (1. felvonás, 5. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 13. „Ó, szent Ferenc, micsoda változás!” Rómeó és Júlia (2. felvonás, 3. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 14. „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Hamlet, dán királyfi (2. felvonás, 2. szín) – Ford. Arany János 15. „Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!” III. Richárd (5. felvonás, 4. szín) – Ford. Vas István 16. „Fut már a vad!” Cymbeline (3. felvonás, 3. szín) – Ford. Lator László 17. „Le sem hunytam szemem” Cymbeline (3. felvonás, 4. szín) – Ford. Lator László 18. „A nyomorultnak nincs más vigasza, / Csak a remény.” Szeget szeggel . felvonás, 1. szín) – Ford. Mészöly Dezső 19. „Ne veszítsünk időt, mert az veszélyes.” VI. Henrik 1. rész (3. felvonás, 2. szín) – Ford. Vas István 20. „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” Rómeó és Júlia (2. felvonás, 2. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 21. „A hű szerelmek folyama… kényelmes nem volt soha.” Szentivánéji álom (1. felvonás, 1. szín) – Ford. Arany János 22. „vigyázz, hogy féltékeny ne légy! / A zöldszemű szörny csak kacag az étken, / Amelyből él.” Othello, a velencei mór (3. felvonás, 3. szín) – Ford. Kardos László 23. „Sorsának ember néha mestere.” Július Caesar (1. felvonás, 2. szín) – Ford. Vörösmarty Mihály 24. „Meghalni – elszunnyadni – és alunni!” Hamlet, dán királyfi (3. felvonás, 1. szín) – Ford. Arany János

130

25. „…ez igaz csókkal pecsételd…” Rómeó és Júlia (5. felvonás 3. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 26. „Lásd, válni is alig / Tudok s jó éjt kívánnék – hajnalig.” Rómeó és Júlia (2. felvonás, 2. szín) – Ford. Kosztolányi Dezső 27. „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: /Fellép s lelép” Ahogy tetszik (2. felvonás, 7. szín) – Ford. Szabó Lőrinc „Árulónk a kétség: / Attól foszt meg, mit könnyedén elérnénk, / Ha volna merszünk.” Szeget szeggel (1. felvonás, 4. szín) – Ford. Mészöly Dezső A szövegben olvasható valamennyi Rómeó és Júlia idézet Kosztolányi Dezső fordításában jelenik meg.

131