Richard Bandler
ELMÉS VÁLTOZÁSOK
Szerkesztette: Connirae Andreas Steve Andreas Fordította: Murányi Péter
Bioenergetic Kft.
A mű eredeti címe: Using your brain — for a change Copyright © 1985 Real People Press Box F Moab, Utah 84532 A rajzokat Gustav Russ Youngreen készítette. Fordította Murányi Péter, 1992. A borítót Beleznai Kornél tervezte. Kiadja a Bioenergetic Kft. (Budapest), 1993,1995. Felelős kiadó: Schneider Gábor ISBN 963 8120 01 0 Hungarian translation © Murányi Péter Változatlan utánnyomás
anyámnak
TARTALOM Kedves magyar olvasó! ..................................................................................... 7
Bevezetés .............................................................................................................. 10 Ki vezeti a buszt? ...............................................................................................16
Vedd kézbe a kormánykereket!...................................................................32 Képi szubmodalitások ................................................................................35
Nézetek .................................................................................................................. 49
Tévutak .................................................................................................................. 64 Rajta! ....................................................................................................................... 83 Zűrzavarból megértés .....................................................................................98
Hit-térítés........................................................................................................... 119 Hiedelem megváltoztatása .................................................................... 124 (A) Információszerzés és előkészítés ........................................ 124 (B) A hiedelem megváltoztatása ................................................. 125 (C) Próba ............................................................................................... 126
A tanulásról ....................................................................................................... 134
„Iskolaundor" .............................................................................................. 135 Emlékezés ..................................................................................................... 136 Tanulási nehézségek ................................................................................ 142
Gyógyszerezés............................................................................................. 145
Sütty! .................................................................................................................... 150
A süttyölés .................................................................................................... 153
Utószó .................................................................................................................. 174 1.
Függelék: Szubmodalitás-változók ................................................ 179
Képi változók ............................................................................................... 179
A hangok változói: ..................................................................................... 180
Az érzések, érzelmek változói: ............................................................. 180 Egyéb hasznos megkülönböztetések: ............................................... 181 A szagok és az ízek változói: ................................................................. 181
2. Függelék......................................................................................................... 182
KEDVES MAGYAR OLVASÓ! Már csaknem két évtizede, hogy Amerikában megjelent Richard Bandler és John Grinder azóta klasszikussá vált első könyve, „A csoda szerkezete". A mű méltán kapta címét, hiszen mindenki által elsajátítható módon írja le köztudottan „csodálatos" tehetségű kommunikálók viselkedésének mintáit. A kaliforniai pszichológusmatematikusnak és nyelvésznek nem kisebb dolgot sikerült lemásolni, mint a zsenialitást. Hogyan? Forradalmian új megközelítéssel vizsgálták meg az akkori idők legkiválóbb pszichoterapeutáit. Elméleteik helyett cselekvésüket irányító benső „térképeiket" tanulmányozták. A térkép fogalma a következő felismerésből ered: Mivel sohasem fogunk mindent tudni, világképünk sohasem fogja pontosan tükrözni a világot. Felfogásunk inkább térképhez hasonlítható, mely alapján kiismerhetjük magunkat az életben. Minden ember térképe más. Van, aki ki sem mer lépni a lakásából, annyira fél a ráleselkedő veszélyektől. Szomszédja pedig egy szál ruhában nekivág ismeretlen földrészeknek, hogy érdekes kalandokban lehessen része. Viselkedésünk tehát nyilvánvalóan nem közvetlenül a világ jelenségeitől függ, hanem azoknak értelmezésétől, azaz térképünktől. Térképeinket pedig legtöbbször véletlen események alakítják - hogy hol születtünk, milyen környezetben nőttünk fel, mi történt velünk. A kivételes képességű emberek térképeinek eltanulása közben született meg a neurolingvisztikus programozás. Ez a kibernetikus rendszerekben gondolkodó, rendkívül gyakorlati tudomány abban segít, hogy benső térképeinket hasznosabbá, jobban működővé alakíthassuk át. A név a következőképpen áll össze: a neuro ("idegi") szó a minden gondolkodás, viselkedés alapjául szolgáló idegrendszeri folyamatokat jelöli. (Ez példánkban a papír és a festék.) A lingvisztikus ("nyelvi") az idegrendszeri folyamatokat rendszerező, értelmező nyelvre utal. (Ennek példánkban a térképen használatos minták, vonalak fe-
lelnek meg.) A programozás pedig a fenti folyamatok célszerű kombinálását jelenti. (A térkép átrajzolását.) Bonyolult neve ellenére az NLP elsajátításához nem szükséges semmilyen előtanulmány, hiszen paradigma-rendszere, szemléletmódja különbözik az elvont tudományokétól. Nem objektív igazságra, hanem szubjektív hasznosságra, megfogható eredményre törekszik. A csoda szerkezetének közel húsz éves feltárása közben az NLPben többször is új dimenziók nyíltak meg. Olyannyira, hogy először ezt a későbbi felfedezéseket tartalmazó könyvet bocsátjuk a magyar olvasóközönség elé, mert ezek a módszerek kiterjedtebb ismeretek nélkül is könnyebben alkalmazhatók. Ugyanakkor olvasás közben érdemes észben tartani, hogy a szerző viselkedésébe már beépültek az NLP régebbi eljárásai. Ezek is segítik abban, hogy ilyen játszi könnyedséggel érje el bámulatos eredményeit. Az elmúlt háromszáz évben az emberiség rendkívül sikeresen alakította át környezetét. A technikai változást azonban nem követte hasonló fejlődés az emberi érintkezés és viselkedés terén. A kőbaltát egyszerűen felváltotta a hosszú hatótávolságú rakéta, a hátra hajigáit csontokat a sugárzó hulladék. E kettősség miatt mára az egész bolygó élővilága veszélybe került, és ezen további technikai eszközökkel éppúgy nem tudunk segíteni, ahogy magunkat sem vagyunk képesek a hajunknál fogva felemelni. A világról és önmagunkról alkotott térképeink módosításával könnyen és természetesen alakíthatjuk át viselkedésünket, gondolkodásunkat, érzelmeinket, érintkezésünket. Így olyan célokat tűzhetünk ki, amelyek kibontakoztatják valódi lényegünket, és ugyanakkor egyensúlyban vannak környezetünkkel. És megtanulhatjuk úgy formálni benső világunkat, hogy igazi vágyainkat el is érhessük. E könyv térképeinek segítségével bejárhatjuk az emberi változás birodalmát. Barangolásunk hasznosságánál talán csak az út érdekessége lesz nagyobb. Kellemes utazást! a fordító
BEVEZETÉS Hányszor hallottad ezt a kifejezést: „fényes jövő"? Vagy „színes múlt"? Az ilyen szólás nem csak metafora, hanem pontos leírása a beszélő gondolkodásának. Ez a leírás a kulcsa annak, hogy megtanulhassuk hasznosan megváltoztatni azt, amit átélünk. Például figyeld meg - most rögtön - hogyan képzelsz el valami kellemes dolgot, amiről tudod, hogy meg fog történni veled! Aztán ragyogtasd fel a képet, és vedd észre, hogyan változnak meg érzéseid! Amikor felfényesíted a képet, nagyobb várakozással „nézel elébe"? Az emberek többségére erősebben hat a fénylő kép, de akad olyan, aki a halványra reagál jobban. Most idézz fel egy kellemes emléket, és szó szerint színesítsd meg jobban a képet! Erősödött, vagy gyengült érzésed, amikor „megszínesedett a múlt"? Ha nem vettél észre különbséget érzelmeid erősségében, próbáld meg fekete-fehérre változtatni! Amikor a kép elveszti színéi, általában gyengül az érzés. Van egy másik kifejezés: „sziporkázó egyéniség". Gondolj csak egy másik kellemes élményre, és szó szerint hintsd meg a képet sziporkázó fénypontocskákkal! Hogyan módosul ettől a hangulatod? (A TVreklám-, meg az estélyiruha-tervezők ismerik ezt a fogást!) "Tedd magad mögé!" tanácsolják gyakran, ha kellemetlen eseményeken bosszankodunk. Idézz fel egy még mindig bosszantó emléket, és figyeld meg, hogy hol képzeled el! Milyen távolságra van? Valószínűleg az orrod előtt. Most vedd a képet, és valóságosan, térben tedd messze magad mögé! Hogyan változik meg ettől az érzésed? Ez csupán néhány nagyon kezdetleges példa az NLP új „szubmodalitás-módszereinek" egyszerűségére és hatásosságára. Ezeket a módszereket Richard Bandler fejlesztette ki az elmúlt egynéhány évben. Az NLP egyik legelső felfedezése az „érzékszervi rendszerek", vagy „modalitások" fogalma volt. Minden élményt, minden gondolatot valamilyen érzékszervi rendszerben jelenítünk meg képben, hangban, érzésben stb. Az elmúlt tíz évben már gyors és
praktikus NLP-módszerek széles körét fejlesztették ki. Ezek részben az érzékszervi rendszerek ismeretére épülve idéznek elő változást érzéseinkben és viselkedésünkben. A szubmodalitások a modalitások kisebb elemei. Például a képi, vagy vizuális rendszer szubmodalitásai közé tartozik a fényesség, a szín, a távolság, az élesség, a kép térbeli helye. A szubmodalitások ismerete még gyorsabb, könnyebb és konkrétabb eljárások egész birodalmát tárja fel. Amikor 1977 Őszén megismerkedtünk az NLP-vel, nagyrészt félretettük, amit addig csináltunk, hogy a viselkedés megváltoztatásának ezeket az izgalmas és gyors új módszereit tanulhassuk. Akkoriban Richard Bandler és John Grinder együtt dolgozott e sokatígérő szakterület fejlesztésén. Az NLP megmutatta, hogyan lehet a szem tudatalatti mozgását figyelve követni a gondolkodás folyamatát, hogyan lehet régi gyötrelmeket percek alatt megváltoztatni, és még sok-sok mindent. Most, hét év elmúltával valamennyi ígéret beteljesült, sőt még jóval több is. Az NLP összes alapvető fogalma és módszere kiállta az idő próbáját, és az is bebizonyosodott, hogy másoknak is meg lehel tanítani, hogyan alkalmazzák ezeket a gyakorlatban. Ma az NLP-t gyakran a kommunikáció és a változás úttörő területeként emlegetik. Az NLP fogalomrendszere szilárdan épül a kommunikációelméletre és a számítógépprogramozásra, de még mélyebben gyökeredzik az élő emberi viselkedés megfigyelésében. Az NLP-ben mindent közvetlenül alátámaszthatunk a saját tapasztalásunkkal, vagy mások megfigyelésével. Az e könyvben tanított szubmodalitás-módszerekkel még gyorsabban és hatékonyabban lehet személyes változást előidézni, mint a régi NLP-s eljárásokkal. Csak három fő érzékszervi rendszer van, de mindegyik számos szubmodalitásra bomlik. Agyunk szó szerint a szubmodalitások segítségével csoportosítja, kódolja élményeinket. A szubmodalitást változtató eljárásokkal közvetlenül változtathatjuk meg magát a programot - azt, hogy hogyan gondolkozunk, és reagálunk az eseményekre, amelyeket átélünk. Egyes bírálók azt állítják, hogy az NLP túl „hideg", túl „mechanikus", és ha meg is változtat egyszerű szokásokat vagy fóbiákat, a „létezés mély kérdéseivel" nem foglalkozik. Kíváncsiak vagyunk,
hogy mit szólnak ezek a bírálók a hatodik és hetedik fejezetben bemutatott, „hiedelmek" és „megértések" megváltoztatására szolgáló módszerekhez. Ez a könyv elméd működésének új, gyakorlati megértését tárja fel. Ezen felül konkrét, egyszerű elveket tanít, melyek segítségével irányíthatod saját agyadat. Megtanít arra, miként változtasd meg azt, amit gondolsz, teszel, és érzel, ha nem vagy vele megelégedve, és hogyan fokozd életed élvezetét, ha már eddig is boldog. Sokunknak megvan az a képessége, hogy ismert törvény- szerűségeket hasznosan helyzetünkhöz igazítsunk, vagy olykor-olykor feltaláljunk valami kisebb dolgot. Richard Bandler különleges zsenialitása az, hogy újra és újra új törvényszerűségeket képes leírni és a többi ember számára elérhetővé tenni. Humora időnként önleltnek és marónak tűnhet, különösen amikor a pszichológia és az ideggyógyászat tudományának címződik. (Bár más szakértőknek is kijut.) Ez legalább részben érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy az NLP tízperces fóbia-gyógymódját több, mint hal éve közzétették, ám a pszichológusok nagy része továbbra is azt hiszi, hogy iszonyodást csak hónapokon, éveken át tartó beszélgetés-terápiával és gyógyszerrel - no meg persze nagy pénzösszegekkel - lehet leküzdeni. Nagyon jól tudjuk, milyen elkeserítő, amikor azt halljuk „nem lehetséges", holott többszázszor bemutattuk, sok más embernek tanítottuk meg, és ezek következetesen jó eredményt érnek el. Amikor bármilyen iparágban nagy felfedezés történik, a termelők az egész világon azonnal buzgón áttérnek az új eljárásra, mert tudják, hogy ha nem igyekeznek, versenytársaik kiszorítják őket. Sajnos, egyes szakterületeken, így a pszichológiában is, a szakember akkor keres többet, ha tovább időzik el a problémával. Ezekben az ágazatokban aztán jóval nagyobb a „tehetetlenségi erő". Mivel a hozzá nem értést díjazzák, sokkal tovább tart, amíg az új, jobb módszerek elfogadottá válnak. A pszichológiának ezt a lehetetlenségét már sokan fájlalták. Salvador Minuchin ismeri újító a családterápia terén. Ő mondta nemrégiben: „Hogyan reagáltak az emberek [kutatási] eredményeinkre? Saját paradigmáik védelmére keltek. Amikor új tudás lát napvilágot,
mindig felmerül a kérdés: hogyan folytassuk azt, amit tanultunk, és eddig csináltunk." E tehetetlenség alól természetesen sok kivétel akad. Bőven vannak pszichológusok és pszichiáterek, akik lelkesen tanulnak meg bármilyen, munkájukat könnyebbé, gyorsabbá, jobbá, alaposabbá tevő módszert, hogy pácienseiken segíthessenek. Reméljük, ez a könyv eltalál hozzátok. Mi több évvel ezelőtt ismertük meg Richard Bandler új kutatási irányát, és ráébredtünk, hogy mennyire hasznosak lehetnének ezek a módszerek mindenkinek, ha szélesebb körben elterjednének. A könyv megszületéséhez azonban főleg az vezetett, hogy személy szerint elbűvöl minket a szubmodalitások világa. Nyersanyagul egy sereg tanfolyam hangfelvétele és leírt szövege szolgált. (Valamennyit a közelmúltban tartotta Richard Bandler.) Ebből a gazdag anyagból sokáig válogattunk, rendeztük a válogatottakat, majd kísérletezgettünk vele és megtanítottuk másoknak, hogy mennél tökéletesebben megértsük. Végül a tanultak alapján könyvet állítottunk össze az anyagból - ezt, amit most a kezedben tartasz. Igyekeztünk az eredeti előadások elevenségét és ízét megtartani, ugyanakkor írott formában könnyebben érthetővé tenni az anyagot. A gyorsan fejlődő szakterületekről szóló könyvek többsége már megjelenésekor öt-tíz évvel elavult. E könyv anyagának nagy része körülbelül három éves. Haladó NLP-tanfolyamokon azóta sok új szubmodalitás-módszert tanítanak, és Richard Bandler egyre újabbakat fejleszt ki. Az NLP egyik alapvető elve, hogy az események sorrendje - akár egy mondat szavainak sorrendje - befolyásolja jelentésüket. E könyv fejezeteinek sorrendjét alaposan megfontoltuk. Mivel a későbbi fejezetekben lévő anyag jelentős része feltételezi, hogy az olvasó elolvasta és kipróbálta a korábbiakat, a fejezetek egymás utáni olvasása teljesebb megértést ad. Egy másik alapvető NLP-beli feltételezés az, hogy egy szó csupán az élmény tökéletlen neve. Más szögbeverésről olvasni, és egészen más kezünkben érezni a kalapácsot, s hallani a puha fenyőfába sülylyedő szög megnyugtató hangját. Megint más élmény azt érezni, hogy
a kalapács megrezzen, látni, hogy a szög elgörbül, és hallani, hogy rejtett csomót elárulva megpendül. A könyvben leírt módszerek eszközök. Kiismerésükhöz - más szerszáméhoz hasonlóan - a használat vezet el, következetesen hatékony használatukhoz pedig a gyakorlat. Ha csak arra vagy kíváncsi, hogy mi van ebben a könyvben, elég, ha végigszaladsz rajta. De ha valóságosan alkalmazni akarod az itt leírtakat, feltétlenül próbáld ki a saját fejedben is és másokkal is, különben csak elméleti tudásod lesz! Connirae Andreas Steve Andreas 1985. áprilisában
KI VEZETI A BUSZT? Ezt a kifejezést, hogy „neurolingvisztikus programozás", azért találtam ki, hogy ne kelljen valamilyen meglévő szakterületre korlátozni magam. Az egyetemen azok közé tartoztam, akik nem tudták eldönteni, hogy mit csináljanak, és úgy döntöttem, hogy ilyen is maradok. Az NLP többek között az emberi tanulást helyezi új megvilágításba. Bár sok pszichológus és lelki tanácsadó egy általuk terápiának nevezett dologra használja az NLP-t, szerintem helyesebb oktatási folyamatként felfogni. Alapjában véve arra tanítjuk az embereket, hogyan használják a saját agyukat. Az emberek többsége nem szándékosan és céltudatosan használja az agyát. Márpedig az agy olyan, mint egy kikapcsoló gomb nélküli készülék. Ha nem adunk neki feladatot, addig jár, amíg csak meg nem unja. Ha valakit izolációs kamrába1 helyeznek, ahol semmilyen külső inger nem hat rá, hamarosan elkezd belső élményeket gyártani. Ha az agyunk tétlenül ücsörög, biztosra vehetjük, hogy rövidesen elindul valamerre, és nem is igen érdekli, hogy merre. Az lehet, hogy minket nagyon is érdekel, de neki édesmindegy. Előfordult-e már például, hogy békésen üldögéltél, vagy az igazak álmát aludtad, és az agyad egyszer csak felvillantott egy képet, amitől majdnem szívszélhűdést kaptál? Ugyan hányszor ébredsz fel az éjszaka közepén mámorban úszva, mert valami nagyon élvezeteset éltél át újra? Bezzeg, ha bal lábbal kelsz fel, az agyad egész nap élénken ismétli a reggeli képsorokat. Nem elég, hogy délelőtt pocsékul vagy, de a délutánt meg az estét is sikerül elrontanod. Sőt, ha ügyes vagy, még a jövő hetet is. Sokan ennél is tovább mennek. Hány ember kérődzik évekkel ezelőtt történt bosszúságokon? Olyan, mintha azt mondaná az agyuk: 1 Izolációs kamra — a környezettől hermetikusan elzárt helyiség, amely¬be sem fény, sem hang nem jut be. Legfejlettebb változatában az alany teste hőmérsékletével pontosan megegyező melegségű sós vízben lebeg, így az érzések is kiküszöbölődnek. (a ford.)
- Vegyük csak ezt elő még egyszer! Van még egy óra ebédig, hamar gondoljunk valami jó szomorúra! Igaz, hogy már három éve történt, de hátha még most is el tudunk rajta keseredni! Hallottál már arról, amit a pszichológusok „befejezetlen ügynek" neveznek? Be van az fejezve, csak nem tetszik az illetőnek a befejezés! Szeretném, ha felfedeznéd, miként tudod megváltoztatni a gondolkodásodat, és hogyan tanulhatod meg irányítani az agyadban történőket. A legtöbb embert fogolyként tartja a saját agya. Mintha a busz leghátsó üléséhez lennének láncolva, és valaki más vezetne. Tanuld meg vezetni a saját buszodat! Mert ha nem irányítod egy kicsit az agyadat, akkor vagy magától csavarog összevissza, vagy befogja valaki más, aki nem feltétlenül azzal törődik, hogy neked mi a jó. Még ha törődik is vele, lehet, hogy melléfog! Az NLP segítségével tanulmányozhatjuk a szubjektivitást. Az egyetemen ugyan azt tömték a fejünkbe, hogy a szubjektivitás valami szörnyűség, és az igazi tudomány objektíven szemléli a dolgokat, ám én azt vettem észre, hogy legerősebben a saját szubjektív érzékelésem hat rám. Így hát meg akartam tudni, miként működik, és azt is, hogy másokat hogyan befolyásol az ő szubjektív világuk. Ebben a könyvben az elméddel fogunk eljátszadozni, mert az agy a kedvenc játékszerem. Szeretnél „fotografikus memóriát"? Vajon azok közé tartozol-e, akik élénken idézgetik fel múltbeli kellemetlen élményeiket? (Az unalmat kétségtelenül elűzi.) Ha az ember megnéz egy rémfilmet, aztán hazamegy és leül a fotelba, olyan, mintha a moziszékre ült volna vissza. Történt már veled ilyesmi? És azt állítod, hogy nincs fotografikus emlékezőtehetséged! Pedig van, csak nem használod célszerűen. Ha a régi kellemetlenségekre vissza tudsz emlékezni „fotografikusan", talán jól jönne, ha céltudatosan ki tudnád használni ezt a képességedet valami hasznosabbra. No és amikor olyasvalamit gondolsz el, ami még meg sem történt, és már jó előre pocsék kedved támad tőle? Ne is várj, amíg megtörténik! Már most elronthatod a kedved! Aztán be sem következik az esemény. De te nem szalasztottad el az alkalmat!
Persze ezt a képességet fordítva is ki lehet használni. Van, aki úgy átéli a szabadságát, még mielőtt kiveszi, hogy mikor megérkezik, nagy csalódás várja. A csalódást ugyanis megfelelően meg kell tervezni. Gondoltál már rá, mennyit kell készülni ahhoz, hogy csalódhass? Részletesen el kell tervezni valamit. Mennél többet tervezgetsz, annál nagyobbat csalódhatsz aztán, ha nem úgy történik. Van, aki elmegy megnézni egy filmet, aztán azt mondja: - Nem volt olyan jó, amilyennek képzeltem. Hát ha olyan jó film ment a fejében, akkor minek ment el a moziba? Mi értelme van elmenni egy koszos padlójú, kényelmetlen székekkel teli helyiségbe, és aztán kijelenteni: - Ennél én is jobbat tudok, és még csak vetítővászon sem kell hozzá. Látod, ilyesmik fordulnak elő, ha engeded elbitangolni az agyadat. És az emberek több időt fordítanak arra, hogy megtanuljanak egy turmixgépet kezelni, mint arra, hogy megtanulják a saját agyukat kezelni. Nem nagyon tartjuk fontosnak, hogy céltudatosan másra is használjuk az agyunkat, mint amire eddig. „Légy önmagad!" - mondják, mintha lehetnél más is! Hidd el, hogy nincs más választásod. Éppenséggel ki lehetne törölni az összes emlékedet elektrosokkolással, és aztán valaki mássá változtatni, de ennek a módszernek az eredményei eddigi tapasztalataim szerint nem kifejezetten biztatók. Úgyhogy addig, amíg fel nem találnak valami agykiürítő gépet, nemigen tudsz megszabadulni magadtól. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen megtanulhatod hasznosan működtetni az agyadat. Pontosan erről szól az NLP. Amikor tanítani kezdtem, egyesek fejébe az a gondolat férkőzött, hogy az NLP hozzásegíthet embereket mások irányításához és elembertelenítéséhez. Úgy tűnt, azt gondolják, hogy ha tudatosan megváltoztatunk valakit, azzal valamiképpen csökkentjük emberi értékét. Pedig a legtöbben készek tudatosan változtatni magukon antibiotikumokkal, meg kozmetikumokkal, de a viselkedésről, úgy látszik, más a véleményük. Hát nekem nem sikerült eddig felfognom, hogy attól, ha valakit megváltoztatunk és boldogabb lesz, miért válik kevésbé emberivé. Azt viszont észrevettem, hogy sokan nagyon ügyesen el tudják keseríteni a férjüket, feleségüket, gyerekeiket, sőt,
vadidegeneket is, azzal, amilyenek. Néha megkérdezem egyesektől: Miért akarsz sajátmagad lenni, amikor valami nagyszerű is lehetsz? Nos hát, kedves olvasó, szeretnélek megismertetni a tanulás és változás végtelen sok lehetősége közül néhánnyal, amely eléd tárul, amint elkezded céltudatosan használni az agyadat. Volt egy időszak, amikor egyre-másra az emberek hatalmát megszerző számítógépekről készítettek filmet. Ennek hatására az emberek eszköz helyett önmaguk helyettesítőjeként kezdtek a számítógépre gondolni. Amerikában vannak csekkfüzet-elszámolást végző személyi-számítógép programok. A számítógépes elszámolás körülbelül hatszor annyi ideig tart, mintha a közönséges módszerrel csinálnák, mert így nem csak a csekkfüzetbe kell beírni a számokat, hanem utána otthon a számítógépbe is be kell őket ütni. Így válik a személyi számítógép kacattá. Addig játszunk rajta, amíg újdonság, majd elrakjuk a szekrény mélyére. Aztán amikor rég nem látott barátaink meglátogatnak, előszedjük, és odaadjuk nekik, hogy eljátszhassák rajta azokat a játékokat, amelyeket mi már meguntunk. Nem éppen erre találták ki a számítógépet. De az emberek hasonlóképpen kicsinyes dolgokra használják a számítógépet, mint mostanáig a saját agyukat. Sokszor hallom, hogy az ember öt éves kora után már nem tanul, de erre nem tudok semmi bizonyítékot. Gondolkozz csak el rajta! Hány teljesen értelmetlen dolgot tanultál öt éves korod óta? És mennyi minden hasznosat? Az ember tanulási képessége megdöbbentő. Meg vagyok róla győződve, és így, vagy úgy, de téged is meg foglak győzni, hogy tanulógépnek születtél, és ma is tanulógép vagy. Ennek az a jó oldala, hogy kiválóan és sebesen meg tudsz tanulni dolgokat. A rossz oldala pedig az, hogy mindenféle marhaságot éppen olyan sebesen és kiválóan el tudsz sajátítani, mint a jót és hasznosat. Elő szokott veled fordulni, hogy üldöz egy gondolat? Hogy azt kívánod, bárcsak ki tudnád verni a fejedből? De vajon nem fantasztikus-e, hogy egyáltalán bejuttattad oda? Ugye, milyen tüneményes az agy? Hihetetlen, hogy mire képes. Nem az a baj vele, amit annyiszor mondanak, hogy nem tud tanulni. Inkább az, hogy túl gyorsan és túl jól tanul meg dolgokat. Gondolj csak valamilyen „iszonyra"! Nem bá-
mulatos, hogy valaki minden egyes alkalommal emlékezik rá, hogy megrémüljön, ha meglát egy pókot? Sohasem fordul elő, hogy egy „pókiszonyos" ember pókot lásson, és azt mondja: - Ó, a fene egye meg! Elfelejtettem megijedni. Akad-e olyasvalami, amit ilyen alaposan szeretnél megtanulni? Ugyanis ebben az értelemben az iszony óriási tanulási teljesítmény. És ha megvizsgáljuk, hogyan alakult ki, gyakran az derül ki, hogy egyetlen eset idézte elő az egészet. Egyetlen élmény, és egy ember olyan alaposan megtanult valamit, hogy egész életében emlékszik rá. Olvastál Pavlovról, a kutyáiról, a csengőről, meg az egészről? Nem termelődött most egy kicsivel több nyálad? A kísérleti kutyát ismételten fel kellett kantározni, enni adni neki, és közben csengetni, hogy megtanulja ezt a reakciót. Te csupán olvastál róla, és eléred ugyanezt. Nem nagy dolog, de következtetni lehet belőle arra, hogy milyen gyorsan tud tanulni az agyad. Gyorsabban bármilyen számítógépnél. Amiről többet kell megtudnod, az a tanulás szubjektív folyamata, hogy irányíthasd tanulásodat, és jobban befolyásolhasd, mit tanulsz meg. Hogy jobban alakíthasd az életedet. Volt már valakivel közös dalod? Arra gondolok, hogy egy bizonyos időszakban, amikor együtt voltál valakivel, akit nagyon szerettél, volt egy kedvenc zeneszámotok, amit sokat hallgattatok. És ma is, amikor csak meghallod ezt a zenét, arra a valakire gondolsz, és rádtörnek azok a régi érzések. Olyan, mint a csengő és a nyáladzás. A legtöbb embernek fogalma sincs, milyen könnyen össze lehet kötni élményeket ilyen módon, és hogy milyen gyorsan megy, ha céltudatosan csináljuk. Egyszer megfigyeltem egy pszichoterapeutát, amint éppen agorafóbiást csinált valakiből. Kedves, jó szándékú ember volt egyébként, szerette a pácienseit. Többéves klinikai képzésben is részesült, csak éppen fogalma sem volt arról, hogy mit csinál valójában. Páciensének eredetileg sima tériszonya volt. Azt mondja neki a terapeuta: - Hunyja be a szemét, és képzelje el, hogy egy nagy szakadék szélén áll! (Az illető elkezd remegni.) - Most gondoljon valami nyugtatóra! (Kezd visszatérni a szín az arcába.) - Most a mélységre! (Remegés.) - Most arra, hogy nyugodtan vezeti a kocsiját! (Szín.) - Most megint a mélységre! (Remegés.)
A vége az lett, hogy szerencsétlen embert majdnem mindentől kiverte a hideg, amire csak gondolt - ezt a jelenséget nevezik gyakran agorafóbiának. A terapeuta bizonyos értelemben zseniális dolgot művelt - emlékek összekötésével megváltoztatta páciense érzéseit. Csakhogy szerintem nem éppen a lehető legjobb érzést választotta ki elterjesztésre. Rémületet idézett elő páciensében, aztán minden korábban megnyugtató helyzettel összekötötte ezt az érzést. Pontosan ugyanezzel a folyamattal lehet jó érzést elterjeszteni. Ha a terapeuta megértette volna a felhasznált folyamatot, megfordíthatta volna. Ugyan ilyet láttam pár-terápián is. A feleség panaszkodni kezd valamire, amit a férj művelt, erre a terapeuta azt mondja: - Nézzen a férjére, miközben beszél! Ne kerülje el a pillantását! Ezzel a feleség rossz érzései a férj arcához kötődnek, és ezentúl akárhányszor ránéz, előjönnek. Virginia Satir ugyanezt a jelenséget alkalmazza a családterápiában, csak megfordítja. Megkéri a párt, hogy meséljenek udvarlásuk idejének legszebb élményeiről, és akkor szól, hogy nézzenek egymásra, amikor kigyullad szemükben a láng. Ezt még esetleg meg is tetézi valami ilyesmivel, hogy: - És szeretném, ha rádöbbennének, hogy ez ugyanaz az ember, akibe tíz évvel ezelőtt úgy beleszerelmesedtek! Ez egészen más, általában sokkal hasznosabb érzést köt össze a házastárs arcával. Volt egy házaspárom, akiket egy ideje már kezelt valaki más, de még mindig veszekedtek. Régebben otthon is állandóan civakodtak, de mire hozzám kerültek, már csak a terapeuta irodájában veszekedtek. A terapeuta valószínűleg valami ilyesmit mondott: - Ezentúl, ha veszekedni akarnak, várjanak vele, míg ide nem jönnek, hogy megfigyelhessem, hogyan csinálják! Meg akartam tudni, hogy a terapeutához, vagy az irodájához kötődik-e a veszekedés, úgyhogy kipróbáltattam velük. Kiderült, hogy ha a terapeuta távollétében mentek az irodába, akkor nem civakodtak, de ha ellátogatott hozzájuk, akkor igen. Így hát egyszerűen azt mondtam nekik, hogy ne találkozzanak többé vele. Egyszerű megoldás volt, sok időt és fáradságot takarítottak meg általa. Volt egy páciensem, aki nem tudott feldühödni, mert rögtön halálra rémült. Mondhatni, fóbiája volt attól, hogy dühös legyen. Kiderült,
hogy gyerekkorában akárhányszor dühös lett, a szülei rettentően begurultak, és iszonyúan megijesztették. Így a két érzés egymáshoz kötődött. Páciensem felnőtt volt, már tizenöt éve nem lakott együtt a szüleivel, de még mindig így reagált. Én a matematika és az információelmélet világából kerültem a személyes változtatás birodalmába. A számítógépesek általában arra törekszenek, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerülhessék az embereket. Ha mégis érintkezniük kell emberekkel, azt mondják, „bepiszkolódott a kezük". Azt szeretik, ha fehér köpenyt viselhetnek, és csillogó számítógépekkel foglalkozhatnak. Én azonban rájöttem, hogy nincs jobb hasonlat elmém működésére - különösképpen a korlátaira -a számítógép működésénél. Az, amikor megpróbáljuk a számítógépet rávenni valamire - legyen az bármilyen egyszerű nagyon is arra emlékeztet, amikor egy embert próbálunk meg rávenni valamire. A legtöbb ember látott már számítógépes játékot. Még a legegyszerűbbek programját is igen nehéz megírni, mert a gépi kommunikáció nagyon szűk csatornáira kell szorítkozni. Amikor utasítjuk valamire a gépet, amire egyébként képes, utasításunkat a megfelelő formában kell közölni, hogy feldolgozhassa az információt, és elvégezhesse a feladatot. Az agy, a számítógéphez hasonlóan, nem a felhasználó érdekét tartja szem előtt. Nem azt teszi, amit akartunk tőle, hanem pontosan azt, amit mondtunk neki. Erre mi feldühödünk, mert nem azt teszi, amit mondani akartunk neki! A programozás egyik ágát modellezésnek hívják. Ezt csinálom én. A modellezés célja az, hogy valamit, amire egy ember képes, elvégeztessen a számítógéppel. Hogyan vehetjük rá a gépet, hogy kiszámítson valamit, elvégezzen egy matematika-feladatot, vagy a szükséges időben fel- és lekapcsolja a villanyt? Az emberek fel- meg le tudják csapni a villanyt meg tudják oldani a matematika-feladatot. Van, aki jól, van, aki időnként jól, és van, aki egyáltalán nem jól. A modellező megpróbálja leírni, hogy valaki hogyan végez el valamit, és ugyanezt géppel megvalósítani. Az nem számít, hogy az emberek valóban úgy végzik-e el a dolgot, ahogy az a leírásban szerepel. A modellezőnek nem az igazságot kell leírnia. Csak az számít, hogy működjön az, amit leírt. Mi, modellezők, szakácskönyv-készítők vagyunk. Nem érdekel minket, hogy miért csokoládétorta a csokoládétorta, csak azt akarjuk
tudni, hogy mit tegyünk bele, amitől jó lesz. (Persze attól, hogy egy receptet ismerünk, még sok más elkészítési mód létezhet.) Tehát azt akarjuk tudni, hogy a hozzávalóktól hogyan juthatunk el a tortához. Azonkívül azt is, hogy ha valakinek nem kell a torta, hogyan lehet alkotóelemeire bontani, és az alkotóelemeket visszakapni. Az információ kutatójának az a feladata, hogy az információt eképpen alkotóelemeire bontsa. A legérdekesebb megismerhető dolog más ember szubjektív világa. Ha valaki képes valamire, és mi modellezni akarjuk ezl a viselkedést, modellünk alapja szubjektív élmény lesz. Mit csinál a fejében, amit eltanulhatok tőle? Sokéves gyakorlatát és az ebből eredő olajozottságot nem lehetem tüstént magamévá, de a cselekvés szerkezetéről nagyon gyorsan remek információt szerezhetek. Amikor modellezni kezdtem, logikusnak látszott utánanézni, hogy a pszichológia mit tudott meg eddig az emberek gondolkodásának folyamatáról. De amikor belevizsgáltam a pszichológiába, felfedeztem, hogy ez a szakterület főképpen annak az ecseteleséből áll, hogyan romlanak el az emberek. Akadt néhány tétova leírás arról, hogy mit jelent „teljes embernek", „kiforrottnak", „beteljesedettnek" lenni, de a számtalan leírás többsége az emberek elromlásának különféle módozatairól szólt. Az amerikai ideggyógyászok és pszichológusok által használt Harmadik diagnosztikai és statisztikai kézikönyv több, mint négyszázötven oldalon keresztül taglalja, hogy hogyan romolhat el az ember, de az egészségről egyetlen szót sem ejt. A skizofrénia igen előkelő módja az elromlásnak, a katatónia nagyon csendes. A hisztérikus bénulás nagyon népszerű volt az első világháború idején, de mostanra kiment a divatból, csak iskolázatlan, elmaradott bevándorlók körében fordul elő. Manapság örülhet az ember, ha egyáltalán ráakad ilyesmire. Az elmúlt hét évben csak ötöt láttam, és ebből kettőt magam idéztein hipnózissal elő. Mostanában nagyon népszerű a „határeset". Ez azt jelenti, hogy az ember nem teljesen gyagya, de nem is teljesen normális. Mintha bárki is az lenne! Az ötvenes években, az „Éva három arca" című film utáni időkben minden többszörös személyiségnek három egyénisége volt. A tizenhét egyéniségű „Sybil" óta
megszaporodtak a többszörösök, de mindegyiknek több egyénisége van háromnál. Ha azt hiszed, hogy túl szigorú vagyok a pszichológusokhoz, csak várj! Tudod, mi, számítógépesek olyan bolondok vagyunk, hogy bárkit pellengérre állítunk. Aki egész álló nap a számítógép előtt görnyed, és a világot egyesekre meg nullákra próbálja lebontani, az anynyira eltávolodott a normális emberi élményvilágtól, hogy bárkit képes kikiáltani őrültnek, holott ő maga még rosszabb. Már régen eldöntöttem - mivel akkora őrültet, mint én vagyok, sehol nem találtam hogy az emberek valójában nem romlanak el. És azóta azt veszem észre, hogy az emberek tökéletesen működnek. Lehet, hogy nekem, vagy akár saját maguknak nem tetszik az, amit cselekszenek, de képesek módszeresen, újra meg újra elkövetni. Nem arról van szó, hogy elromlottak, csupán mást csinálnak, mint amit szeretnének, vagy mint amit mi szeretnénk. Ha élénk a képzelőerőd - különösképpen, ha ki tudod vetíteni elképzelésedet a külvilágba építészmérnökké vagy pszichotikussá válhatsz. Az előbbi jobban fizet, de nem olyan jó mulatság. Annak, amit az emberek csinálnak, szerkezete van, és ha ezt megtaláljuk, kiötölhetjük, miként változtassuk meg, valamint azt is, hogy milyen más helyzetben válna be tökéletesen ez a szerkezet. Gondolj csak a halogatásra! Mi volna, ha elhalogatnád a megsértődést, amikor megbántanak? - Á, igen, most meg kellene sértődni. Majd egy kicsit később! gondolnád magadban. Mi lenne, ha örökre elhalogatnád a torta-, meg fagylaltevést? Egyszerűen mindig közbe jönne valami. De a legtöbben nem így gondolkodnak. A pszichológia nagy részének alapjául ez a kérdés szolgál: „Mi a baj?" Miután erre nevet talált a pszichológus, azt akarja tudni, hogy mikor romlott el az illető, és mitől. Ekkor azt hiszi, tudja, hogy miért romlott el. Ha azt tételezzük fel, hogy valaki elromlott, a következő feladat az, hogy rájöjjünk, meg lehet-e javítani. Az sohasem érdekelte túlságosan a pszichológusokat, hogy hogyan romlott el az illető, sem az, hogy miként marad elromolva.
A pszichológia túlnyomó részének másik hibája, hogy elromlott embereket tanulmányoz, és ebből akarja megtudni, hogyan javítsa meg őket. Ez olyan, mintha az autóbontóban lévő roncsok tanulmányozásából akarnánk megtanulni, miképp kell kocsit javítani. Ha sok skizofrént tanulmányozunk, megtudhatjuk, hogyan kell istenigazából tudathasadásosnak lenni, de arról nem tudunk meg semmit, amire ők nem képesek. Egyszer egy elmegyógyintézet kezelőszemélyzetét tanítottam. Azt javasoltam nekik, hogy csak addig tanulmányozzák az ott lévő embereket, amíg rá nem jönnek, hogy mire nem képesek. Utána tanulmányozzanak normális embereket, és figyeljék meg, hogy azok hogyan viszik véghez az említett dolgokat, majd ezt tanítsák meg a skizofréneknek. Az egyik nőnek például az volt a baja, hogy ha elképzelt valamit, néhány perc múlva már nem tudta megkülönböztetni ezt a képet egy valóságosan megtörtént emléktől. Mikor felidézett egy képet, egyszerűen nem tudta megállapítani róla, hogy a valóságban látta, vagy az agyában keletkezett. Ettől nagyon összezavarodott, és jobban megijedt, mint akármilyen rémfilmtől. Azt javasoltam neki, hogy ha elképzel valamit, ami nem történt meg, keretezze be feketével a képet. Így később, amikor visszaemlékszik rá, más lesz, mint a többi. Ki is próbálta, és jól bevált. Persze azoknál a képeknél, amelyeket még ez előtt képzelt el, nem. Mindenesetre kezdésnek jó volt. Amint pontosan megmondtam, hogy mit csináljon, tökéletesen jól meg tudta tenni. Mégis tizenöt centi vastag kórleírása volt, tele pszichológusok tizenkét évi lélekelemzésével, és az eset boncolgatásával. A „mély, rejtett benső értelmet" keresték benne. Túl sok irodalom-, meg költészetelemzést hallgattak az egyetemen. A változás sokkal könnyebb ennél, ha tudjuk, hogy mit kell tenni. A legtöbb pszichológus azt hiszi, hogy a bolondokkal nehéz kommunikálni. Ez részben így is van, de részben annak a következménye, amit ők művelnek a bolondokkal. Ha valaki egy kicsit különösen viselkedik, nyakon fogják, telenyomják nyugtatóval, és rács mögé zárják harminc másikkal együtt. Hetvenkét órán át megfigyelik, és megállapítják: - Ejha, furán viselkedik!
Más bizonyára teljesen normálisan viselkedne. Az egyik amerikai tudományos folyóiratban jelent meg a „Normális emberek bolond helyen" című cikk. Egy szociológus kísérletképpen elküldött néhány egészséges, kiegyensúlyozott, már diplomás diákot, hogy vetessék fel magukat elmegyógyintézetbe. Valamennyiüknél komoly bajt találtak. Legtöbbjük nagyon nehezen tudott aztán kikerülni. Kijutásra irányuló erőfeszítéseiket az elmebaj jelének vették. Jó kis 22-es csapdája! A betegek észrevették, hogy ezek a diákok nem bolondok, de a személyzet nem. Néhány éve különféle változási módszereket vizsgálgattam, és azt fedeztem fel, hogy a pszichológusokat és az ideggyógyászokat a legtöbb ember szakértőnek tartja a személyes változás terén. Az én véleményem szerint sokuk inkább a pszichózisra, meg a neurózisra volt jó példa. Láttál már valaha „idet"? Netán egy szép kis „infantilis libidinális reakció-formációt"? Aki ilyeneket képes kiejteni a száján, annak semmi joga mást legyagyázni. Sok pszichológus azt hiszi, hogy a katatóniásokkal nagyon nehéz bánni, mert nem lehet őket kommunikálásra bírni. Semmit nem csinálnak, mozdulatlanul ülnek ugyanabban a testhelyzetben, amíg csak valaki meg nem mozdítja őket. A valóság az, hogy rendkívül könnyű egy katatóniást kommunikálásra bírni. Semmi különöset nem kell tenni, csak kalapáccsal a kezére vágni. Mikor újabb ütésre készülve felemeljük a kalapácsot, a katatóniás elhúzza a kezét, és azt mondja: - Ne ütögessen! Ez még nem jelenti azt, hogy meggyógyult, de olyan állapotba került, ahol kommunikálni lehet vele. Ez kezdetnek megteszi. Egy időben arra kértem a környékembeli ideggyógyászokat, hogy nehéz, zűrös pácienseiket küldjék hozzám. Rájöttem, hogy hosszú távon könnyebb a nagyon fura páciensekkel dolgozni. Szerintem könnyebb egy lángoló skizofrénnel dolgozni, mint egy „normális" embert leszoktatni a dohányzásról, ha az illető nem akar. A pszichotikusok kiszámíthatatlannak látszanak. Úgy tűnik, mintha előzmény nélkül bújna elő, meg vissza a bolondságuk. De minden más emberi viselkedéshez hasonlóan a pszichózisnak is következetes szerkezete van. Még a skizofrénnel sem az történik, hogy egy szép napon felébred, és azt veszi észre, hogy mániás-depressziós lett. Ha megtudjuk,
hogyan működik a mániás-depresszió szerkezete, kigyógyíthatjuk, vagy újra megbolondíthatjuk az illetőt. Ha elég alaposan kitanulmányozzuk, akár magunk is megtanulhatjuk, hogyan kell csinálni. Nincs jobb mód arra, hogy teli szállodában szobát kaphassunk, mint egy pszichotikus roham. Csak utána gyorsan vissza kell tudni változni, különben párnázott lesz a szoba. Mindig úgy találtam, hogy a pszichózist leghasznosabban a John Rosen-féle módon lehet megközelíteni: szálljunk be a pszichotikus valóságába, aztán rontsuk el neki! Ezt sokféleképpen meg lehet tenni, és nem mindegyik mód kézenfekvő. Volt például egy páciensem, aki beszélgetett a konnektorral, és kénytelen volt megtenni, amit az mondott. Úgy gondoltam, ha megvalósítom a hallucinációit, nem lesz többé skizofrén. Így hát kis hangszórót szereltem a várószobámban lévő egyik konnektorba. Mikor a pasas bejött a szobába, a konnektor azt mondta: - Helló! A pasas megfordult, odanézett, és azt mondta: - Más hangod van. - Új hang vagyok. Azt hitted, csak egy van? - Honnan kerültél elő? - Törődj a saját dolgoddal! Ez megtette, amit kellett. Mivel engedelmeskednie kellett a hangnak, a konnektorral adattam meg a viselkedése megváltoztatásához szükséges utasításokat. A legtöbben megragadják a valóságot, és alkalmazkodnak hozzá. Ha én kezembe kaparintom a valóságot, jó nagyot tekerek rajta! Én nem hiszem, hogy az emberek el lennének romolva. Éppen csak hogy azt tanulták meg, amit csinálnak, és ebből sokminden nagyon is bámulatos. És az az igazság, hogy sokkal több ilyesmit látok az elmegyógyintézeten kívül, mint belül. A legtöbb ember élményei nem a valóságon alapulnak, hanem a közös valóságon. Vannak emberek, akik bekopogtatnak hozzám, vallásos vicclapokat osztogatnak, és közlik, hogy két hét múlva vége a világnak. Angyalokkal társalognak, sót Istennel, de nem tartják őket bolondnak. De ha társ nélküli embert kapnak azon, hogy angyalokkal beszélget, hülyének kiáltják ki, elmegyógyintézetbe dugják, és teletö-
mik gyógyszerrel. Úgyhogy, ha új valóságot találsz ki, ügyelj, hogy legyen a barátaid közül néhány, aki csatlakozik hozzá, különben esetleg nagy bajban találod magadat! Ez az egyik oka annak, hogy NLP-t tanítok. Legalább néhányan értsék még ezt a valóságot, nehogy a fehérköpenyesek elhurcoljanak. A fizikusoknak is van közös valóságuk. Ezen kívül nincs ám sok különbség aközött, hogy az ember fizikus, vagy skizofrén. A fizikusok is láthatatlan dolgokról beszélnek. Láttál már valaha atomot, vagy pláne, elemi részecskéi? Van egy különbség: a fizikusok általában kissé bizonytalanabbul viszonyulnak látomásaikhoz. „Modellnek", meg „elméletnek" hívják őket. Mikor új adatok kétségbe vonják valamelyik hallucinációjukat, egy cseppel több hajlandóságot mutatnak arra, hogy feladják régi elképzeléseiket. Bizonyára tanultad azt az atommodellt, amely szerint van egy protonokból és elektronokból álló atommag, körülötte meg bolygócskákként keringenek az elektronok. Ezért a leírásért annak idején, a húszas években Niels Bohr Nobel-díjat kapott. Ez a modell körülbelül ötven évig rengeteg felfedezés alapjául szolgált. Közéjük tartozik a műbőr, amiből az itteni előadóteremben lévő székek készültek. Nem olyan régen azt találták ki a fizikusok, hogy a Bohr- féle atommodell helytelen. Kíváncsi voltam, hogy visszaveszik-e a Nobeldíját, de aztán megtudtam, hogy Bohr már meghalt, és a pénzt is elköltötte. Csakhogy bámulatos módon a „rossz" modellre épített felfedezések ma is megvannak. A műbőr székek nem tűntek el, amikor a fizikusok más nézetre tértek át. A fizikát általában nagyon „objektív" tudományként mutatják be, de én azt veszem észre, hogy a fizika módosul, a világ pedig ugyanolyan marad, tehát csak kell lenni valami szubjektívnek a fizikában. Egyik gyermekkori hősöm Einstein volt. Ő a fizikát azzá alakította, amit a pszichológusok „fantáziakirándulásnak” hívnak. Einstein ezt „gondolatkísérletnek" nevezte. Elképzelte, milyen volna egy fénysugár csúcsán utazni. És azt mondják róla, hogy tudományos és objektív volt! Ennek a bizonyos gondolatkísérletének egyik eredménye volt híres relativitáselmélete.
Az NLP csak abban más, hogy szándékosan hazudunk benne, hogy megérthessük az emberek szubjektív élményvilágát. A szubjektivitás tanulmányozása közben nincs értelme, hogy objektívek próbáljunk lenni, úgyhogy vessük bele magunkat valami szubjektív élménybe!
VEDD KÉZBE A KORMÁNYKEREKET! Azt szeretném, ha kipróbálnál néhány egyszerű dolgot. Ezzel belekóstolhatsz abba, hogy hogyan tanulhatod meg irányítani a saját agyadat. A könyv megértéséhez szükség lesz erre a tapasztalataimra, ezért azt tanácsolom, hogy valóságosan végezd is el a következő kísérleteket. Idézz fel egy nagyon kellemes múltbeli élményt, talán valami olyasmit, amire már régen nem gondoltál! Emlékezetben utazz vissza abba az időbe, és közben ügyelj, hogy azt lásd, amit akkor láttál, amikor az eredeti esemény történt! Behunyhatod a szemedet is, ha úgy könnyebb felidézni Miközben a jóleső látványon pihenteted a szemedet, módosítsd a kép fényességét, és figyeld meg, hogyan változik meg ettől az érzésed! Először fokozatosan fényesítsd fel, aztán fokozatosan halványítsd el, hogy a végén már alig lásd! Aztán fényesítsd fel ismét! Hogyan változik meg ettől az érzésed? Kivétel mindig akad, de a legtöbb ember érzése erősödik, ha fényesíti a képet. A fényesség növekedése általában az érzések erősödésével, csökkenése pedig az érzések gyengülésével jár. Eszedbe jutott-e már valaha, hogy kedved megváltoztatása érdekében szándékosan változtatgasd, hogy milyen fényesnek képzelsz el valamit? A legtöbben hagyják, hogy agyuk öszszevissza képzelgessé, amit akar, érzésük pedig tehetetlenül követi a képek változását. Most képzelj el egy kellemetlen emléket! Valami olyasmit, ami időnként eszedbe jut, és rossz érzést okoz. Halványítsd el a képet még jobban! Ha eléggé lecsavarod a fényességét, nem zavar többé. Ezzel egy csomó pénzt takaríthatsz meg pszichoterápián. Ezeket a dolgokat a kitalálóiktól tanultam. Volt egy nő, aki azt mondta, hogy ő mindig jókedvű, nem engedi, hogy zavarják a kellemetlenségek. Megkérdeztem, hogyan éri el ezt. - Hát, eszembe jutnak kellemetlen dolgok - mondta -, de egyszerűen elhalványítom őket.
A fényesség a képi rendszer egyik úgynevezett szubmodalitása. A szubmodalitások általános változók, bármilyen képet módosítani lehet velük, függetlenül attól, hogy mit ábrázol. A hang és az érzés rendszere is szubmodalitásokra bontható, de most a képi rendszerrel fogunk játszani. A fényesség csak egy a sok megváltoztatható dolog közül. Mielőtt áttérnék a többire, a fényesség szokásos hatása alóli kivételekről szeretnék szólni. Ha annyira felfényesítünk egy képet, hogy szinte kifehéredik és kimosódnak belőle a részletek, akkor érzésünk nemhogy erősödne, de gyengül. Az összefüggés általában nem érvényes a felső határ közelében. Aztán vannak emberek, akiknél az összefüggés a legtöbb esetben fordított; a növekvő fényesség csökkenti érzéseiket. Egyes kivételek a tartalommal függenek össze. Ha képünk gyertyafényt, hajnalhasadást, naplementét ábrázol, bűvös hatása részben a homály, a sötétség miatt van. Ha fényt adunk egy ilyen képre, gyöngülnek érzéseink. Ugyanakkor, ha arra emlékszünk vissza, hogy féltünk a sötétben, félelmünket esetleg az okozta, hogy nem láttuk, mi van körülöttünk. Ha ezt a képet fényesítjük fel, és észrevesszük, hogy nincs ott semmi, félelmünk csökkenni fog. Láthatod, hogy mindig van kivétel, és megvizsgáláskor érthetővé válik, hogy miért. De bármilyen legyen is az összefüggés, megváltoztathatod vele, hogy hogyan élsz át valamit. Most játsszunk el egy kicsit egy másik szubmodalitás-változóval! Képzelj el egy másik kellemes emléket, és változtatgasd a kép méretét! Először nagyítsd egyre nagyobbra aztán kicsinyítsd egyre kisebbre és figyeld meg, hogy változnak ettől érzéseid! A szokványos összefüggés az, hogy a nagyobb képtől erősödik az érzelmi hatás, a kisebbtől pedig gyengül. Itt is van kivétel, különösen a felső határ közelében. Ha egy kép nagyon megnő, hirtelen nevetségesnek vagy irreálisnak tűnhet. Az érzés erőssége helyett ekkor esetleg a minősége módosul. Például, ami eddig élvezetes volt, átváltozhat mulatságossá. Kellemetlen érzést okozó kép méretét megváltoztatva valószínűleg szintén azt veszed észre, hogy kicsinyítéskor gyengülnek érzéseid. Ha a nagyon nagyra felfújástól nevetségessé válik, ezt is fel-
használhatod arra, hogy jobban érezd magad. Próbáld ki! Fedezd fel, hogy neked mi válik be! Mindegy, hogy mi az összefüggés. Csak arra kell rájönni, hogy miképp működik a te agyadban, és megtanulhatod irányítani, hogyan élsz át valamit. Ha elgondolod, ebben az egészben semmi meglepő nincs. Az emberek beszélnek „sötét jövőről", „fényes kilátásokról". Azt is mondják: „feketén látok", meg „üres az agyam". Vagy „nem nagy dolog, de úgy fölfújja". Amikor valaki ilyesmit mond, nem metaforikusan beszél, hanem általában pontosan, szó szerint írja le azt, ami az agyában történik. Ha valaki „felfúj valamit", megmondhatod neki, hogy zsugorítsa összébb a képet. Ha „sötét jövőbe" néz, megfényesíttetheted vele. Egyszerűnek hangzik - és az is. Mindenféle ilyesmi van a fejedben, és neked sohasem jutott eszedbe, hogy eljátssz vele. Dehát csak nem akarod összekutyulni azt, ami az agyadban van, nem igaz? Hadd kutyulja más! Pedig minden, ami az agyadban történik, hatással van rád, és potenciálisan a te ellenőrzésed alatt áll. A kérdés mostantól az, hogy ki irányítja az agyadat. Most kísérletezz tovább! Módosíts egyéb képi elemeket, hogy rájöhess, hogyan változtathatod meg őket tudatosan kedved befolyásolására! Azt szeretném, hogy személyes gyakorlatra támaszkodva értsd meg, hogyan élsz meg valamit! Ha tényleg szünetet tartasz az olvasásban, és módosítgatod az alábbi változókat, szilárd alapod lesz a könyv megértéséhez. Ha úgy véled, hogy nem érsz rá, tedd le a könyvet, menj hátra a busz végébe, és vegyél elő valami pletykaújságot, vagy vicclapot! Ha viszont tényleg meg akarod tanulni irányítani az agyadat, képzelj el valamit, és egyenként módosítsd az alábbi változókat! Ugyanúgy, mint a fényesség és a méret esetében, először az egyik irányba változtasd aztán a másikba, és figyeld meg, hogyan változik tőle a hangulatod! Egyszerre csak egy elemet változtass meg, mert így ismered meg legjobban az agyad működését! Ha egyszerre két vagy több dolgot alakítasz át, nem tudod majd, hogy melyik mennyire hat rád. Azt tanácsolom, hogy kellemes élménnyel csináld ezt.
Képi szubmodalitások 1. Szín. Élénk, erős színűtől fekete-fehérig. 2. Távolság. Nagyon közelitől egészen messze lévőig. 3. Mélység. Sík, kétdimenziós fényképtől teljes, háromdimenziós mélységig. 4. Időtartam. Pillanatnyi felvillanástól hosszabb ideig tartó, maradandó képig. 5. Tisztaság. Kristálytiszta részletességtől kivehetetlen elmosódottságig. 6. Kontraszt. A világos és sötét részek különbsége. Élesen elválótól fokozatos átmenetig. 7. Kiterjedés. Behatárolt, keretes képtől háromszázhatvan fokban kiterjedő látványig. 8. Mozgás. Állóképből mozgókép, és viszont. 9. Sebesség. Milyen gyorsan pereg a film - csigalassútól villámsebesig. 10. Tónus. A színek aránya. Például élénkebb vörös, és halványabb kék, meg zöld. 11. Átláthatóság. Tedd áttetszővé a képet, hogy a felszín alá láthass! 12. Az oldalak aránya. (Keretes képnél.) Magas, keskeny képtől széles, laposig. 13. Dőlés. Döntsd a kép felső részét magad felé, aztán el, a másik irányba! 14. Az előtér és a háttér viszonya. Módosítgasd a fontos dolgok, azaz az előtér, és a környezet, azaz a háttér közötti különbséget, azt, hogy mennyire válik el egymástól a kettő! Azután próbáld ki, milyen, ha megfordítod őket, és a háttérből válik érdekes előtér! (Az 1-es függelékben további változókat találhatsz.)
Mostanra belekóstolhattál, hogy milyen könnyen megváltoztathatod belső világodat szubmodalitások átalakításával. Amikor igazán jól működő elemre bukkansz, gondold ki, hogy mikor és hol szeretnéd felhasználni! Emlékezz vissza például egy ijesztő emlékre akár filmen látottra is! Fogd a képet, és nagyon hirtelen NAGYÍTSD ÓRIÁSIRA! Megborzongat, ugye? Ha reggel nem akar kimenni az álom a szemedből, kávé helyett próbáld meg ezt! Azért kértem, hogy egyenként próbáld ki ezeket a változókat, hogy megismerhesd a működésüket. Ha már tudod, hogyan működnek, össze is kapcsolhatod őket. Így még erősebb lesz a hatásuk. Gondolj például vissza egy élvezetes érzéki élményre! Először is ügyelj, hogy ne állókép legyen, hanem mozgó! Most fogd a képet, és húzd közelebb magadhoz! Ahogy közeledik, fényesítsd és színesítsd meg, miközben eredeti sebessége felére lassítod le! Mivel kiismerted már valamennyire a saját agyad ösvényeit, folytasd azzal, ami a legjobban fokozza az élmény hatását! Rajta Megváltozott a hangulatod? Bármikor megteheted ezt Előre kifizetted már. Mikor éppen undok lennél valakivel, akit szeretsz, megállhatsz egy pillanatra, és megcsinálhatod ezt. Ha a te arckifejezésed is olyan, amilyen az embereké az iménti dolog után lenni szokott, ki tudja, mi következhet még ezután?
Engem az lep meg, hogy egyesek pont fordítva csinálják. Képzeld el, milyen volna az életed, ha minden jó élményedre halvány, távoli, elmosódott, fekete-fehér fényképként emlékeznél, de minden rossz élményed közeli, élénkszínű, háromszázhatvan fokban kiterjedő, háromdimenziós mozgófilmként jelenne meg! Ettől remekül depresszióssá lehet válni, és azt lehet gondolni, hogy nem érdemes élni. Mindannyiunknak vannak jó és rossz emlékei, és ezek sokszor csak abban különböznek, hogy miképpen emlékszünk vissza rájuk. Egyszer egy bulin megfigyeltem egy nőt. Három órán keresztül remekül mulatott - beszélgetett, táncolt, illegette magát. Már éppen menni készült, amikor valaki végigöntötte kávéval a ruháját. Fel itatta a foltot, és azt mondta: - Na, most már az egész este el van rontva! Gondold csak el! Egyetlen kellemetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy három órányi vidámságot tönkretegyen! Kíváncsi voltam rá, hogyan csinálja, úgyhogy megkérdeztem: - Na és a táncolás? Azt válaszolta, hogy kávéfoltos ruhában látja magát táncolni! Fogta a kávéfoltot, és szó szerint foltot ejtett vele az emlékein. Sokan művelnek ilyesmit. Egyszer azt mondta nekem valaki: - Azt hittem, hogy egész héten boldog voltam. De aztán visszatekintettem, átgondoltam, és rájöttem, hogy tévedtem. Egyáltalán nem is voltam boldog. Amikor visszanézett, átírta az egész hét történetét, és attól kezdve azt gondolta, hogy pocsék volt. Ha ilyen könnyen át tudja alakítani a múltat, vajon miért nem fordítva teszi? Miért nem a kellemetlen emlékeit szépíti meg? Gyakran előfordul, hogy valaki átírja a múltat, ha elválik, vagy rájön, hogy házastársa megcsalta. Hirtelen más arcot öltenek az együtt töltött szép évek. „Átverés volt az egész." „Csak ámítottam magam." A fogyókúrázók sokszor ugyanebben a cipőben járnak. „Azt hittem, sikerül a fogyókúrám. Három hónapon keresztül heti két kilót fogytam. De aztán híztam egy félkilót, úgyhogy tudtam, hogy nem ér semmit az egész." Sokan már többször is sikeresen fogyni kezdtek, de fel sem derengett nekik, hogy eredményt értek el. Elég a hízás egy apró jele, és azt mondják, az egész befuccsolt.
Volt egy férfi, aki azért keresett fel praxisomban, mert félt, hogy „rossz nőt vesz feleségül". Megismerkedett egy nővel, úgy gondolta, szereti, és el akarta venni. Annyira, hogy terápiáért is hajlandó volt fizetni érte. De „tudta", hogy a saját döntésében nem bízhat meg, ugyanis egyszer már „rossz nőt" vett el. Mikor ezt meghallottam, azt gondoltam, mikor hazaért az esküvőről, bizonyára észrevette, hogy idegen nő van vele. Biztos nem abba a templomba ment, amelyikbe kellett volna. Ugyan mit jelenthet az, hogy „rossz nőt" vett feleségül? Mikor megkérdeztem tőle, kiderült, hogy öt évi házasság után elvált. A házasság első négy és fél éve nagyon jó volt. De aztán elromlott, tehát az egész öt év teljesen elhibázott dologgá vált. Páciensein így gondolkodott; „Öt évet pazaroltam el az életemből. Ezt nem akarom mégegyszer elkövetni. Úgyhogy az elkövetkező öt évet arra pazarlom, hogy rájöjjek, ez-e a megfelelő nő." Emberünk komolyan odavolt emiatt. Nem tartotta nevetségesnek, sőt. Fontos volt számára. Fel sem merült benne, hogy az egész kérdés helytelen. Ez az ember tisztában volt vele, hogy menyasszonyával sok boldogságot okoznak egymásnak. De nem jutott eszébe azon töprengeni, mit tegyen, hogy közös életük során még boldogabbá tegyék egymást. Ő elhatározta, hogy azt kell megtudnia, ez-e a „megfelelő nő". Abban, hogy ezt meg tudja-e állapítani, nem kételkedett, de abban igen, hogy helyesen dönt-e, ha elveszi. Egyszer megkérdeztem valakit, hogyan „búskomorítja el" magát. Ezt felelte: - Hát, például kimegyek az utcára, és látom, hogy a kocsim kereke leeresztett. - Ez tényleg bosszúság, de a búskomorsághoz egy kicsit kevésnek tűnik. Mivel teszi istenigazából elszomorítóvá? - Azt mondom magamban: mindig ez történik. Aztán eszembe villan az összes eset, amikor bedöglött a kocsim. Tudom jól, hogy minden olyan alkalomra, amikor nem működött a kocsija, jutott vagy háromszáz olyan, amikor tökéletesen működött. De ilyenkor nem ezekre gondol. Ha el tudjuk érni, hogy figyelembe vegye azt a sok-sok napot, amikor jól ment a kocsija, akkor nem lesz búskomor.
Egyszer felkeresett egy nő, és azt mondta, hogy búskomor. - Honnan tudja? - kérdeztem. Rám nézett, és azt mondta, hogy az ideggyógyászától. - Hátha téved! - vetettem fel. - Talán nem is búskomor. Hátha boldogság ez az érzés! Megint rámtekintett, felhúzta a fél szemöldökét, és azt mondta, kötve hiszi. De még mindig nem válaszolt a kérdésemre: Miből tudja, hogy búskomor? Ha jókedvű lenne, miből tudná, hogy jókedvű? Volt már valaha jókedvű? Felfedeztem ugyanis, hogy a búskomor emberek többségével ugyanannyi vidám dolog történik, mint bárki mással, csak amikor visszatekintenek, nem tűnik olyan vidámnak. Rózsaszínű szemüveg helyett szürkén keresztül nézik a világot. Volt egy nagyszerű nő fönt Vancouverben, ő kellemetlen élményeit szó szerint kékben látta, a kellemeseket pedig rózsaszínben. Jól szét voltak választva. Ha átszínezett egy emléket, akkor a tartalma is gyökeresen megváltozott. Nem tudom, hogy miért van így, de szubjektiven így csinálja. Amikor először mondta egy páciensem, hogy „búskomor vagyok", ezt válaszoltam: - Helló, Richard vagyok. Meghökkent, és azt mondta: - Nem. - Nem vagyok Richard? - Várjon csak! Maga össze van zavarodva. - Nem én! Teljesen világos nekem a dolog. - Én tizenhat éve depressziós vagyok! - Nahát! Ilyen hosszú ideig nem aludt? Ez a szerkezete ugyanis annak, amit mond: „Átírtam a múltat, és abban a tévhitben élek, hogy tizenhat éve ugyanabban a tudatállapotban vagyok." Én jól tudom, hogy nincs tizenhat éve ugyanabban a tudatállapotban. Ebédelésre is időt kell néha szakítania, bosszankodásra, meg még néhány más dologra. Próbálj meg húsz percig ugyanabban a lelkiállapotban maradni! Egyesek sok pénzt költenek el arra, hogy megtanuljanak meditálni. Sok időt is töltenek el vele, amíg végre megtanulnak ugyanabban a tudatállapotban maradni egy-két óráig. Ha a pasas egy óráig egyhuzamban búskomor lenne, észre sem
venné, mert az érzés megszokottá, és ezáltal érzékelhetetlenné válna. Ha valamit elég sokáig csinálunk, bármi legyen is az, akár fizikai érzékelés is, egy idő múlva észrevehetetlenné válik. Ezt nevezik hozzászokásnak, vagy habituációnak. Így én mindig felteszem magamban a kérdést: hogy hiheti ez a pasas, hogy egyfolytában búskomor? Előfordul, hogy valakit kigyógyítunk valamiből, aztán kiderül, nem is az volt a baja. „Tizenhat év depresszió" lehet, hogy csak huszonöt órányi valóságos búskomorságot jelent. Ha ilyen formában elfogadjuk ezt a kijelentést: „tizenhat éve depressziós vagyok", akkor a benne rejlő feltételezést is magunkévá tesszük, mely szerint tizenhat éve ugyanabban a tudatállapotban van. És ha elfogadjuk célnak, hogy boldog legyen, akkor egy másik állandó lelkiállapotba próbáljuk majd juttatni. Lehet, el is hitetjük vele, hogy állandóan boldog. Megtaníthatjuk, hogy átírja a múltat, és mindent vidámnak lásson benne. Bármilyen nyomorultul is lesz egy adott pillanatban, mindig örülni fog, hogy egyébként állandóan vidám. A jelenben nem lesz jobb az élete, csak ha a múltba tekint. Új téveszmére cseréltük a régit. Sok embernek jó oka van rá, hogy búskomor legyen. Számosán vannak, akiknek az élete unalmas, értelmetlen és boldogtalan. Ezen nem változtat, ha az illető terapeutával beszélget, csak ha a beszélgetés más életmódot eredményez. Ha valaki arra költi a pénzét, hogy ideggyógyásszal találkozzon, ahelyett, hogy bulit rendezne belőle, az nem elmebetegség, hanem ostobaság! Ha az ember nem csinál semmit, persze, hogy unatkozni fog és búskomor lesz. Ennek szélsőséges formája a katatónia. Ha valaki búskomorságra panaszkodik, a szokásos módszeremet alkalmazom: eltanulom. Így gondolkodom: Ha lépésről-lépésre, módszeresen végigcsinálom magamban azt, amit ő, és olyan jól eltanulom, hogy magam is el tudok jutni így a búskomorságig, akkor általában meg tudom mondani neki, hogy mit változtasson rajta. Vagy ha nem, keresek valakit, aki nem búskomor, és felfedezem, hogy ő hogyan éri ezt el. Egyesek fejében lassú, letargiás benső hang sorolja hosszan hibáikat. Ilyen mormolással mély búskomorságba lehet juttatni magunkat. Olyan, mintha egyik-másik egyetemi tanárom tanyázna az ember fe-
jében. Nem csoda, hogy az ilyen ember búskomor. Néha olyan halk ez a benső hang, hogy az illető tudatosan észre sem veszi, csak amikor megkérdezzük, hall-e valamit a fejében. Mivel tudatalatti a hang, még erősebben hat a gazdájára, mintha tudatos lenne - erősebb a hipnotikus hatása. Aki terapeuta, és egész nap páciensekkel foglalkozik, észrevehette, hogy a nap folyamán lélekben időnként eltávozik. Ezt az állapotot transznak hívják. Ha a páciens ilyenkor gyötrelmeivel meg búskomorságával traktálja a terapeutát, a szuggesztió hatni fog rá, mint mindenkire, aki transzban van. Ha optimista, vidám a páciens, akkor ez nem is olyan rossz. De ha csupa búskomor páciense van valakinek, pocsék érzésekkel fog hazavánszorogni a nap végén. Ha terapeuta vagy, és valamelyik páciensed efféle hanggal szomorítja magát, hangosíttasd fel vele, hogy hallja! Így megszűnik a hipnotikus hatás. Aztán fokozatosan vidámíttasd meg vele a hangot! Az illető sokkal jobb kedvű lesz, még akkor is, ha a hang továbbra is azt sorolja, hogy mi mindent rontott el. Sokan képekkel érik el a búskomorságot. Ennek sok változata van. Nagy közös képen lehet ábrázolni az összes múltbeli sikertelenséget. Vagy akár az összes jövőbeli esetleges sikertelenséget. Vagy mindenre, amit látunk, rávetíthetjük annak a képét, hogy milyen lesz száz év múlva. Hallottad már azt a mondást, hogy a halál a születés pillanatában kezdődik? Nem rossz. Ahányszor csak valami jó történik, azt mondhatjuk magunkban „ez nem valódi", vagy „nem lesz maradandó", vagy „nem is gondolja komolyan". Sokféleképpen el lehet jutni a depresszióig. A kérdés mindig az, hogy hogyan csinálja egy bizonyos ember. Ha erre részletes választ kapunk, mindent tudni fogunk, hogy megtaníthassuk valami másra. Az illető egyedül azért nem tesz valami értelmesebbet, mert csak ezt tudja. Minthogy évek óta csinálja, „normális" számára. Nem kérdőjelezi meg, észre sem veszi. Kultúránk egyik legvadabb jellemvonása, hogy minden körülmények között úgy kell tenni, mintha minden a rendes mederben folyna. Én erre New Yorkot tartom a legszebb példának. A Broadwayen sétálva senki sem tekintget körbe, és suttogja egyre-másra: „Atyaúristen!"
A második legjobb példa Tengerkeresztúr belvárosa. 2 Emberek bármilyen elmegyógyintézetet megszégyenítő dolgokat művelnek az utca kellős közepén, eközben pedig öltönyös üzletemberek sétálnak az utcán és csevegnek egymással, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Én is „normális" környezetből származom. Csak mifelénk egy kicsit más volt a módi. Amikor kilencéves voltam, és nem tudtam magammal mit kezdeni, a környékbeli srácokkal csellengtem együtt. Aztán időnként valaki azt mondta: - Menjünk már, lopjunk el egy kocsit! Raboljunk ki egy italboltot, és gyilkoljunk meg valakit! Egy időben azt gondoltam, úgy lehet előrejutni az életben, ha gazdagok között lakik az ember. Úgy számítottam, ha közöttük forgolódom, rám is ragad a gazdagságból. Így aztán egy Los Altos nevű pénzes városba mentem tanulni. A los altosi egyetem étkezőjében akkoriban ezüst evőeszköz volt, a diákklubban pedig valódi bőrfotelok. A parkoló a legújabb modelleket bemutató autókiállításhoz hasonlított. Persze, mikor én odamentem, nekem is úgy kellett tennem, mintha ez mind természetes lelt volna. „Sziasztok. Szép az időnk." Aztán állást kaptam. Kommunikálásra képes gépen, úgynevezett számítógépen dolgoztam, és információelméletet kezdtem hallgatni. Tanszék még nem volt, mert valaki néhány évig visszatartotta az erre szánt pénzt. Szak nélküli egyetemista voltam, és ez egzisztenciális krízist okozott. Mihez kezdjek? Pszichológiát tanulok! Ezidőtájt részem volt egy Gestalt- terápiáról szóló könyv szerkesztésében, így elküldték megnézni egy Cestalt-csoportot, hogy lássam, mi folyik ott. Első alkalommal vettem részt csoportos pszichoterápián. Ahol felnőttem, mindenki bolond volt. Ahol dolgoztam, szintúgy. De a terapeutához járóktól elvártam, hogy istenigazából bolondok legyenek. Első pillantásom egy széken ülő emberre esett, aki egy másik székkel beszélt. Aha! - gondoltam. Igazam volt. Tényleg bolondok! 2 A kaliforniai Santa Cruzt hívják így az ottani magyarok. A városban sok alternatív, szokatlan öltözködésű, viselkedésű ember él. (a ford.)
Aztán megláttam egy másik háborodottat, aki az elsőt utasította, hogy mit mondjon a széknek! Ekkor aggódni kezdtem, mert a teremben! mindenki úgy bámulta azt az üres széket, mintha válaszolna! - Mit mond? - érdeklődött a terapeuta. Én is odanéztem a székre. Később megnyugtattak, hogy a teremben csupa pszichoterapeuta ült, úgyhogy minden rendben volt. Aztán azt kérdezte a terapeuta: - Tudja, hogy mit csinál a keze? Elkacagtam magam, mert a pasas nemmel felelt. - Most tudja? - Tudom. - Mit csinál? Tegye nyilvánvalóbbá a mozdulatot! Fura, mi? Aztán azt mondja a terapeuta: - Öntse szavakba! - Ölni, ölni akarok! Később kiderült, hogy a pasas idegsebész volt! - Most nézzen a székre! - folytatta a terapeuta - és mondja meg, kit lát! Odanéztem, és még mindig nem volt ott senki! De a pofa is odapillantott, és azt vicsorogta: - A bátyám! - Mondja meg neki, hogy dühös! - Dühös vagyok! - Hangosabban! - DÜHÖS VAGYOK!!! - Miért dühös? Erre elkezdi sorolni a széknek, hogy mi mindenért dühös, majd nekiesik. Miszlikbe aprítja a széket, aztán bocsánatot kér tőle, és békét köt vele. Utána jobban érzi magát. Aztán az egész csoport megdicséri és megölelgeti. Mivel forogtam már tudományos kutatók és gyilkosok társaságában, majdnem mindenhol úgy tudtam tenni, mintha minden a legtökéletesebb rendben lett volna. De itt nem nagyon ment. Az esemény után megkérdeztem a többieket: - Tényleg ott volt a bátyja? Egyesek azt mondták:
- Hát persze. - Maga látta? Hol volt? - Lelki szememmel láttam. Hát, jóformán mindent meg lehet tenni az emberekkel. Gondold csak el! Az ember azt mondja: „Ez csoportos pszichoterápia." Székeket rak körbe, és az egyiket kinevezi „forrónak". Aztán megkérdezi, hogy ki akar „dolgozni". Erre mindenkibe idegesség költözik. Várnak egy kicsit, végül valaki nem bírja tovább. (Egyeseket motivál a felgyülemlett feszültség.) - Én! Erre az ember azt mondja: - Az a szék nem felel meg erre. Üljön erre a különleges székre! Aztán egy üres széket kell vele szembeállítani. Az egyik gyakori kezdés a következő: - Most mondja el, hogy mit vesz észre! - Dobog a szívem. - Hunyja be a szemét! Most mit vesz észre? - Néznek az emberek. Gondolkodj el ezen egy picit! Nyitott szemmel azt tudja, hogy mi történik belül, behunyt szemmel pedig azt, hogy mi folyik kívül! Ha nem ismernéd a Gestalt-terápiát, elmondhatom, ez nagyon gyakori jelenség. Volt amikor, és ahol az emberek azt hitték, hogy értelmes üres székekkel társalogni. Az is volt. El lehet vele érni bizonyos hasznos dolgokat. Ugyanakkor bizonyos szempontból rendkívül veszélyes is ugyanez. Ezt a szempontot nem értették, sokan még ma sem fogják fel. Arról van szó, hogy az ember azt tanulja meg, hogy milyen sorrendben kell csinálni dolgokat. Azt, hogy pontosan mit, és hol kell tenni, nem feltétlenül sajátítja el. A Gestalt-terápia viselkeséssorozata a következő: Amikor az ember szomorú, vagy sikertelen, elképzel egy rokont vagy régi barátot, feldühödik, tör-zúz, aztán megkönnyebbül. Ráadásul még mások is kedvesek hozzá ilyenkor. Vegyük ezt a sorozatot, és tartalmától megfosztva ültessük át a valóságos világba. Mit tanul meg a páciens? Mikor rossz kedve van, képzelődik, megmérgesedik, verekszik, és ettől jóleső érzés tölti el. Jó
kis minta az emberi kapcsolatukra, nem? Ilyen kapcsolatot akarsz a feleségeddel meg a gyerekeiddel? Dehát miért is a szeretteinken töltsük ki? Mikor nagyon feldühödünk valamin, egyszerűen kimegyünk az utcára, és keresünk egy idegent. Odamegyünk hozzá, elképzeljük egy régen meghalt rokonunkat, agyba-főbe verjük az illetőt, és jó kedvre derülünk. Egyesek ezt a Gestalt-terápia áldásos közreműködése nélkül is megteszik, de ezt a fajta viselkedést általában nem tartjuk gyógyítónak. Amikor valakinek terápiában van része, vagy bármi mást él ismétlődően át, nagyon sebesen megtanulja, hogy mi folyik, mégpedig általában nem az események tartalmát, hanem a mintáját és a sorrendjét. Mivel a legtöbb terapeuta a tartalomra összpontosít, észre sem veszi, hogy milyen viselkedéssorozatot tanít közben. Van, aki nyíltan a szemünkbe néz, és közli, hogy azért olyan, amilyen, mert régen, a gyermekkorában történt vele valami. Ha ez igaz, az ilyen ember nagyon kilátástalan helyzetben van, hiszen ezen nyilván nem lehet változtatni - nem változhatunk vissza gyerekké. Csakhogy ugyanezek az emberek hisznek abban is, hogy úgy tehetünk, mintha újra átélnénk a gyermekkorunkat, és ígv megváltoztathatjuk a benne történteket. Ha nem tetszik, ami történt, akkor „befejezetlen" az esemény, és így visszatérhetünk hozzá, és befejezhetjük kedvünkre. Ezzel az ötlettel nagyszerűen és nagyon hasznosan formálják át a helyzetet. Szerintem ebben az értelemben semmi sincs befejezve. Csak akkor lehet bármilyen szellemi folyamatot - emléket, megértést, hiedelmet stb. - fenntartani egyik napról a másikra, ha folyamatosan csináljuk. Tehát még mindig történik. Ha megértjük, hogy milyen folyamattal tartjuk továbbra is fenn, bármikor megváltoztathatjuk, ha nincs kedvünkre. Az az igazság, hogy tulajdonképpen igen egyszerűen át lehet alakítani azt, ami a múltban történt. Következőként meg szeretnélek tanítani arra, amit én a „leggyorsabb terápiának" nevezek. Egyik előnye, hogy egyben titkos terápia is, úgyhogy akkor is kipróbálhatod most, ha nem vagy egyedül.
Gondolj egy kellemetlen, szégyenteljes eseményre vagy csalódásra! Idézd fel a képsort, és figyeld meg, hogy még mindig rossz érzést okoz-e! Ha nem, válassz valami mást! Most indítsd el újra a filmet, és amint elkezdődik, fesd alá jó hangos cirkuszi zenével! Végig menjen a zene, amíg csak be nem fejeződik a film! Most nézd végig újra a képsort! Jobb a hangulatod, mint az előbb? A legtöbb ember megkönnyebbül, azt tapasztalja, hogy a tragédia komédiává változik. Bosszantó, mérgesítő emlékhez cirkuszi zene való. Ha egyszer megzenésíted, legközelebb, amikor eszedbe jut, a cirkuszi zene automatikusan kísérni fogja, és más érzésed lesz tőle. Néhány esetben a cirkuszi zene nem illik ehhez a bizonyos emlékhez. Ha nem vettél észre változást, vagy a változás nem volt kielégítő, fundáld ki, hogy milyen másfajta zene, vagy egyéb hang hathatna erre az emlékre, és próbáld meg azzal! Megpróbálkozhatsz limonádéfilmsorozatok drámai hegedűszólójával, operával, a hupikék törpikék zenéjével, vagy amivel akarsz, aztán meglátod, mi történik. Ha kísérletezni kezdesz, sok módot találsz benső világod megváltoztatásához. Válassz egy másik rossz emléket! Fuss rajta végig a szokásos módon, hogy lásd, gyötör-e még! Most pergesd ugyanezt a képsort visszafelé, a végétől az elejéig, mintha visszatekercselnéd a filmet! Nagyon gyorsan, egy-két percig tartson csupán! Most játszd le ismét előre!
Ugyanolyan érzést vált ki az emlék, miután visszapergetted? Dehogy! Ez egy kissé hasonlít ahhoz, amikor egy mondat szavait mond-
juk visszafelé; megváltozik a mondat értelme. Tedd meg ezt minden rossz emlékeddel, és újabb összegei takarítasz meg terápián. Hidd el, amikor ez a tudás elterjed, csődbe juttatjuk a hagyományos terapeutákat. Oda jutnak, ahova a varázsige-vetők meg a porrá zúzott denevérszárnyat árulók. Most pedig, kedves olvasó, osonj be Te is az előadóterembe, és foglald el helyedet a közönség soraiban! Kezdődik az élő előadás!
NÉZETEK Gyakorta halljuk: „Nem az én szemszögemből nézed a dolgot!" Nos, ez a kijelentés néha szó szerint igaz. Gondoljatok csak vissza egy múltbéli eseményre, amelyben vitatkoztatok valakivel, és bizonyosak voltatok benne, hogy nektek volt igazatok! Először idézzétek fel úgy, ahogy emlékeztek rá! Aztán pedig pergessétek le ugyanennek az eseménynek a filmkockáit, ám ezúttal vitapartneretek válla fölül szemlélve, úgy, hogy saját magatokat is lássátok a vita hevében! Nézzétek végig a történetet ebből a szemszögből! Másként vélekedtek arról, hogy mi történt, mint eddig? Nem mindenkinek változtatja meg a véleményét az új nézőpont, különösen, ha már eddig is megszemlélte innen az eseményt. De van, akinél ég és föld a különbség. Még mindig bizonyosak vagytok benne, hogy igazatok volt? Egy férfi a közönség soraiból: - Amint megláttam az arcomat és megütötte a fülemet, hogy milyen hangon beszélek, rögtön azt gondoltam: ugyan ki figyelne oda arra, amit ez az undok fráter dumál! Egy nő a közönség soraiból: - Amikor hallgatóként figyeltem arra, amit mondok, sok hibát fedeztem fel az érvelésemben. Észrevettem, hogy sokszor elragadott az indulat, és értelmetlenségeket hadarásztam összevissza. Meg is keresem, akivel vitatkoztam, és bocsánatot kérek tőle. Egy másik férfi: - Most figyeltem oda először arra, amit a másik mondott, és korántsem volt hülyeség, amit beszélt. Egy harmadik férfi: - Ahogy hallgattam magamat, állandóan az járt a fejemben, hogy hogyan tudnám valahogy másképp elmagyarázni, amit akarok, úgy, hogy meg is értsenek.
- Hányan vannak közületek változatlanul meggyőződve az igazukról? Hmmm hatvanból három. Ekkora hát az esélye annak, hogy igazunk van, amikor meg vagyunk róla győződve. Öt százalék. Évszázadok óta folyik a szó különböző „nézetekről", meg „szempontokról". De mostanáig azt hitték, hogy ennek pusztán metaforikus jelentése van. Nem tudták, hogy szó szerint a nézőpontunkat kell megváltoztatni ahhoz, hogy módosuljon a nézetünk. És az iménti nézőpontváltás csak egy a számtalan lehetőség közül. Egy eseményt szó szerint a tér bármely pontjából lehet szemlélni. Az előbbi jelenetet például oldalról is nézhetjük. Ebből a semleges megfigyelőpontból mind a két résztvevőt egyformán jól szemügyre vehetjük. Vagy „felülemelkedhetünk az egészen", és valahonnan a mennyezetről kukucskálhatunk lefelé. Vagy a padlóról, „békaperspektívából". Sőt, akár egy apró gyerek vagy aggastyán szemszögéből is nézhetjük a dolgokat. Ez utóbbi már metaforikusabb, kevésbé szó szerinti, de ha hasznosan változtatja meg felfogásunkat, nem emelhetünk szót ellene. - Mi jelentősége lesz száz év múlva? - mondják egyesek a rossz hírre. Van, aki nem reagál erre, azt hiszi, egyszerűen nem értették meg. De van, akinek egy ilyen mondat megváltoztatja a hozzáállását, könnyíti a gondját. Persze én megkérdeztem néhányat, mi történik a fejükben, amikor ezt a mondatot kimondják. Az egyik pasas az űrből nézett le a Naprendszerre, a pályájukon keringő bolygókra. Ebből a távolságból alig tudta kivenni magát a Földön, hát még pirinyó gondocskáját! Mások egy kissé másképp szemlélik, de mind megegyeznek abban, hogy a probléma a kép parányi részét foglalja csak el, messziről tekintenek le rá, és az idő fel van gyorsítva - száz év pereg le néhány pillanat alatt. Az emberek szerte a világon ilyen nagyszerű és jól használható dolgokat művelnek az agyukkal. Mi több, még fennhangon közlik is, hogy mit csinálnak. Csak egy kis kérdezősködésbe telik, hogy mindenféle érdekességet fedezzünk fel és sajátítsunk el. Van egy másik nagyon érdekes kifejezés is, amely mindig erősen foglalkoztatott. Amikor küszködünk valamivel, barátaink gyakran így vigasztalnak: ha majd később visszanézel, nevetni fogsz az egészen. Ezek szerint az idő múlásával valamit művelünk a fejünkben, ami a
kellemetlent mulatságossá változtatja. Hányan tudtok visszagondolni valamire, amin ma már csak nevettek? És olyasmire, amin még nem tudtok nevetni? Hasonlítsátok csak össze ezt a két emlékképet! Miben különböznek? Az egyikben kívülről nézitek magatokat, a másikban nem? Az egyik állókép, a másik mozgó? Van valami különbség a színük, méretük, fényességük, vagy térbeli elhelyezkedésük között? Figyeljétek meg, mi a különbség közöttük, és próbáljátok meg a kellemetlen képet a már eleve humoroshoz hasonlóra alakítani! Ha a humoros távolabb van, képzeljétek a másikat is ugyanolyan messze! Ha a humorosban látjátok saját magatokat, lássátok a másikban is! És így tovább. Én azt vallom, érezzük magunkat jól már most. Mire várjunk? Miért ne nézzünk vissza és nevessünk, amikor az egész történik? Hát nem bőségesen elég egyszer átélni a rosszat? Az agyunk szerint ugyan nem! Ókelme azt mondja: - Elszúrtad? Na, akkor most három-négy évig kínozlak vele. Majd talán utána megengedem, hogy nevess rajta. Egy férfi: - A humoros képen látom saját magamat, az egész esemény megfigyelője vagyok. De a másikba bele vagyok ragadva, olyan, mintha újra történne. Ez gyakori. Sokan vannak közöttetek, akinél így van? Ha kívülről tudjuk figyelni magunkat, más „perspektívából" láthatjuk az eseményt; úgy, mintha valaki mással történne. A világ egyik legviccesebb dolga új szemszögből tekinteni önmagunkra. És csupán egyvalami akadályozhat meg abban, hogy bármikor humoros perspektívából nézzük magunkat - ha nem tudjuk, hogy ez lehetséges. Ha már jól begyakoroltuk, élőben, az eredeti esemény zajlása közben is megtehetjük. Egy nő: - Én máshogy csinálom, de az is jól beválik. A látvány egy kis részére összpontosítok, és mikroszkópként felnagyítom, hogy az egész látóteret betöltse. Az imént például semmi mást nem láttam, csak egy hatalmas, vonagló, rángatózó, tátogó szájat. Olyan bizarr volt az egész, hogy elkacagtam magam. - Hát ez valóban szokatlan nézőpont. És egyben könnyen ki is lehet próbálni mindjárt az eredeti helyzetben.
A nő: - Csináltam is már. Sokszor, amikor valami borzalmas helyzetbe kerülök és nem találok belőle kiutat, egy részletre összpontosítok, és nevetek a furcsaságán. Most pedig gondoljatok egy kellemes és egy kellemetlen emlékre! Először idézzétek fel mindkettőt úgy, ahogy magától eszetekbe jut! Azután figyeljétek meg, hogy asszociáltak, vagy disszociáltak vagytok-e a két emlékben! Az asszociált azt jelenti, hogy saját nézőpontunkból éljük át újra az eseményt. Ugyanazt látjuk, amit az esemény megtörténtekor. A kezünket például láthatjuk magunk előtt, de az arcunkat nem, legfeljebb, ha tükör volt előttünk. A disszociált azt jelenti, hogy az emlékképet nem a saját szemszögünkből, hanem valahonnan máshonnan látjuk. Például úgy, mintha repülőről néznénk le, vagy mintha másvalaki lennénk, és filmet néznénk önmagunkról, stb. Tehát vizsgáljátok meg a két eseményt és figyeljétek meg, hogy asszociáltan, vagy disszociáltan emlékeztek-e rájuk! Akár így, akár úgy idéződött fel magától ez a két emlék, most gondoljatok rájuk a másik módon, hogy megfigyelhessétek a különbséget! Ha benn voltatok testetekben, lépjetek ki belőle, és szemléljétek kívülről az eseményt! Ha kívülről néztétek, lépjetek bele, vagy a képet kerekítsétek magatok köré, hogy a saját szemetekkel láthassátok, mi történik! Figyeljétek meg, hogy a nézőpontváltás hogyan módosítja érzéseiteket! Van-e különbség? De még mennyire! Van-e valaki köztetek, aki nem vesz észre változást? Egy férfi: - Én nem nagyon veszek észre különbséget. - Jó. Akkor próbáld ki a következőt: érezd, hogy a Vidám Park padján ülsz, és képzeld el magadat a hullámvasút legelső ülésén! Nézd, hogy fújja a hajadat a szél, amint a kocsi legördül az első hoszszú lejtőn! Hasonlítsd ezt össze azzal, amit akkor éreznél, ha valóban ott ülnél fenn a magasban az első ülésen, és a kocsi szélét markolva néznél le a tátongó mélységbe!
Ugyanaz az érzés? Ha a magasból letekintve nem érzed, hogy jobban pezseg a véred, mérd meg a pulzusodat! Nem csak élénkít, de olcsóbb is a kávénál. Egy nő: - Az egyik emlékemben úgy tűnik, mintha benne is lennék, meg nem is. - Ez kétféleképpen is lehetséges. Az egyik az, hogy gyorsan ideoda motollálsz a két nézőpont között. Ha így van, figyeld meg a különbséget, amikor éppen váltasz! Lehet, hogy ehhez egy kicsit le kell lassítanod a folyamatot. A másik lehetőség az, hogy az eredeti eseményben is kívülről szemlélted magadat. Az önkritizáláshoz például általában külső nézőpont járul. Olyan, mintha önmagunkon kívül állnánk, s innen figyelnénk meg és bírálnánk magunkat. Ha ez történt, akkor visszaemlékezéskor, amikor „saját szemszögünkből" tekintünk az eseményre, szintén disszociáltak leszünk. Illik valamelyik leírás a te esetedre? A nő: - Mind a kettő illik rá. Ugyanis, amikor az eset történt, valóban bíráltam magamat. Hol kívülről szapultam magam, hol pedig azt éreztem, hogy vádolnak. Van még egy lehetőség is, bár ez elég ritkán fordul elő. Van, aki az eredeti, asszociált élmény közben disszociáltan is elképzeli magát. Az egyik, akit ismertem, egész testét ábrázoló tükröt cipelt magával mindenhová a képzeletében. Ha bement egy szobába, egyidejűleg látta is magát, amint bemegy. Egy másiknak kis tévéképernyője volt. Ezt egy közeli polcra tette, vagy a falra akasztotta, hogy mindig láthassa magát mások szemével is. Amikor asszociáltan emlékezünk valamire, újra átéljük akkori érzéseinket. Ha disszociáltan emlékezünk ugyanarra, eredeti reakciónkat csak a képen látjuk, testünkben nem érezzük. Az viszont lehet, hogy amikor látjuk magunkat cselekvés közben, valami más érzés támad bennünk az eseménnyel kapcsolatban. Ezt az érzelmi eltávolodást váltja ki Virginia Satir, amikor megkérdezi: - Mi a véleménye a dühösségéről? Próbáljátok csak ki! Emlékezzetek vissza egy alkalomra, amikor dühösek voltatok, és tegyétek fel magatoknak ezt a kérdést: „Milyen
érzést kelt bennem az, hogy dühös vagyok?" Hogy megfelelhessetek a kérdésre, ki kell lépnetek a képből. Ezzel a résztvevő érzéseit fel kell váltanotok a megfigyelőére. Ez nagyon hatékony módszer érzelmek megváltoztatására. Kellemes emlékeinkre legjobb asszociáltan visszaemlékezni, hogy újra elmerülhessünk jó érzéseikben. A kellemetleneket jobb kívülről nézni, hiszen a képi információ elég ahhoz, hogy a jövőben megoldhassuk, vagy elkerülhessük a hasonló helyzetet. Így megszabadulunk a rossz érzéstől. Minek gyötrődni? Nem volt elég egyszer? Sokan megfordítják a dolgot. Kellemetlen emlékeikbe fejest ugranak, és újra átélik életük összes nyomorúságát. Élvezetes emlékeik ugyanakkor távoli, halvány, disszociált képként jelennek meg számukra. No és persze van még két másik eshetőség is. Egyesek mindig kívül állnak az események sodrásán. Ilyen a tipikus „objektív", „tárgyilagos", „halvérű" mérnök vagy tudós. Az ilyet megtaníthatjuk, hogy amikor akar, asszociálod hasson, és visszanyerhesse érzéseit. Bizonyára el tudjátok képzel ni, mikor jön jól ez a képesség. Hogy csak egyet említsek, szeretkezni sokkal, de sokkal élvezetesebb, ha az ember bent van a testében és érez, mint ha kívülről lesi magát. Mások mindig asszociálódnak. Legyen egy emlék jó vagy rossz, tüstént beleugranak, és átérzik újból. Az ilyen embert gyakran „hevesnek", „érzelmesnek", „érzékenynek" nevezik. Ha az ilyen egyén megtanulja, hogy a megfelelő helyzetben kilépjen érzéseiből, gondjainak jelentős része eltűnik. Például fájdalom csökkentésére, „érzéstelenítésre" nagyon jó kilépni a testünkből. Ha kívülről nézzük magunkat, látjuk, hogy fáj, de nem érezzük. Nagy jót tehettek magatokkal, ha vesztek jópár kellemetlen emléket, és disszociáltan lepergetitek őket elejüktől a végükig. Kísérletezzétek ki, milyen távolra kell eltolni Őket ahhoz, hogy kényelmesen nézhessétek, de még jól láthassátok őket, és levonhassátok belőlük a tanulságot! Utána vegyetek egy sor kellemes emléket! Éljétek át mindegyiket a lehető legteljesebben, és élvezzétek őket! Ezzel azt tanítjátok az agyatoknak, hogy kellemes emlékre asszociáltan, kellemetlenre pedig disszociáltan emlékezzen. Hamarosan rájön, hogy miről van szó, és magától folytatja ugyanezt a többi emlékképetekkel.
Egy ember benső élményvilágát és viselkedését gyökeresen és messzehatóan átalakíthatjuk, ha megtanítjuk, hogyan, és mikor aszszociálódjon, és disszociálódjon. A disszociáció különösen a nagyon rossz érzelmekkel járó emlékekre jó. Iszonyodik itt valaki valamitől? (Tériszony, víziszony, ilyesmire gondolok.) Nagyon szeretem ezeket az „iszonyokat" - fóbiának is nevezik őket - de olyan iszonyú egyszerű megszabadulni tőlük, hogy kezdünk kifogyni belőlük. No nézd csak! Úgy látszik, ti csak attól iszonyodtok, hogy feltegyétek a kezeteket. Joan: - Én iszonyodom valamitől. - Igazi, lángoló ez az iszony? - Hát eléggé. (Reszketni kezd, és légzése felgyorsul.) - Igen, látom. - Megmondjam, hogy mitől iszonyodom? - Ne. Én ugyanis matematikus vagyok. A folyamattal dolgozom, nem a tartalommal. Mivel úgysem tapasztalhatom meg, hogy mit élsz ál belül, felesleges beszélni róla. Nem kell beszámolnunk érzéseinkről, hogy megváltoztathassuk őket. Sőt, ha túl élethűen ecseteljük őket, előfordul, hogy terapeutánkat is magunkkal rántjuk. Elég, ha te tudod, hogy mitől iszonyodsz. Látod, hallod, vagy érzed ezt a valamit? - Látom. - Jó. Mondok néhány dolgot. Gyorsan csináld meg ezeket a fejedben, hogy soha többé ne kínozhasson az iszonyodás! Egyenként adom az utasításokat, te pedig Összpontosíts belülre, és hajtsd végre őket! Biccents, amikor elkészültél egy lépéssel! Először képzeld el, hogy egy mozi nézőterén ülsz! A mozivásznon fekete-fehér, álló filmkockán látod magad, néhány pillanattal az iszonyt kiváltó dolog megpillantása előtt. Utána szállj ki a testedből, fel a mozi vetítőtermébe! Innen visszanézhetsz a nézőtéren ülő önmagadra. Tehát a vetítőteremben vagy és látod önmagadat a nézőtéren, valamint a vetítővásznon lévő pillanatfelvételen is. Most indítsd el a vásznon lévő fekete-fehér filmet, és nézd végig, egészen addig, amíg túl nem jutsz a rossz élményen! Mikor a végére érsz, állítsd meg a filmet, ugorj bele a testedbe, és pergesd visszafelé a filmet! Tehát az
emberek visszafelé mozognak, és minden fordítva történik, mint amikor a videókazettát pörgetjük vissza. Csakhogy most belülről éled át az eseményt. Játszd le visszafelé színesben, és az egész csak néhány másodpercig tartson! Most gondolj arra, amitől eddig iszonyodtál! Képzeld el, milyen volna, ha ott állnál előtte! Joan: - Hát most éppen nem tűnik olyan szörnyűnek De félek, hogy ha a valóságban szembekerülnék vele, nem működne ez a dolog. - Ki tudnád próbálni? Van itt a környéken ilyesmi? - Hogyne, liftről van szó. - Nagyszerű. Tartsunk egy kis szünetet! Menj, próbáld ki, és utána számolj be nekünk róla, hogy mi történt! Aki hitetlenkedik, tartson vele, figyelje meg, kérdezzen tőle, amit akar!
- Na, milyen volt, Joan? - Jó. Bevallom, eddig nem is láttam még liftet belülről. Ma reggel sem tudtam beszállni, annyira féltem. De most nyugodtan fel-le utazgattam benne. - Hát ez eléggé általános. Bár egyszer már majdnem idegeskedni kezdtem. Atlantában tanítottam, a Peachtree Plaza nevű felhőkarcolóban. Ez a ház hetven emeletes, és külső liftje van. Muszáj volt hát kerítenem valakit, aki iszonyodik a lifttől. Találtam is. Miután meg-
gyógyítottam, kiküldtem a teremből, hogy próbálja ki, mi változott. Fél óra elteltével töprengeni kezdtem: hátha fölment szegény, és most nem tud lejönni. Aztán negyedóra múltán belibegett az ajtón. - Hol járt? - kérdeztem. - Ó, föl-le liftezgettem - válaszolta. - Olyan klassz volt! Volt egy páciensem, egy könyvvizsgáló. Tizenhat éve próbált megszabadulni szörnyű félelmétől, amely akkor jött rá, amikor a nyilvánosság előtt akart volna beszélni. Azzal kezdte, hogy eddigi próbálkozása hetvenezer dollárjába került. Megtudakoltam, honnan tudja ilyen pontosan, mire elővett egy diplomatatáskát, telis-teli számlával. - Ez mind terápia - sóhajtotta. - No és az Ön ideje? - kérdeztem. Nagyra nyílt a szeme. - Azt bele sem számítottam! Kiderült, hogy páciensem körülbelül ugyanannyit kapott egy órára, mint egy pszichiáter. Tehát mintegy száznegyvenezer dollárt ölt bele eredménytelenül abba, amit én tíz perc alatt elintéztem. A rettegés meglehetősen erős érzelem. Ha az ember képes egyik pillanatban rettegni a lifttől, néhány perccel később pedig ügyet sem vetni rá, valószínűnek tűnik, hogy bármilyen viselkedést meg lehet változtatni. Érdekes egyébként a félelem. Az ember menekül előle. Ha felszólítunk valakit, hogy képzeljen maga elé valamit, amitől iszonyodik, nem képes rá. Ám ha így mondjuk: képzeld el magad, ahogy nézed azt a dolgot - már meg tudja tenni. Pedig ugyanúgy el kell képzelnie az iszony tárgyát mind a két esetben. A különbség csak az, ami a hullámvasútnál: az első kocsiból nézünk le, vagy a padról látjuk magunkat a kocsiban. De ez a különbség elég érzelmeink megváltoztatásához. Ugyanezzel az eljárással lehet gyógyítani más traumatikus emlékeket is; megerőszakolást, gyerekkori gyötrelmes élményeket, háborúban átélt szörnyűségeket. Évekkel ezelőtt egy órába telt egy fóbiát elmulasztanom. Aztán többet tudtunk meg a szerkezetéről, és kihirdettük a tízperces gyógymódot. Ez mostanra néhány percre csökkent. Nagyon sokan nehezen hiszik el, hogy iszonyodást ilyen gyorsan el lehet mulasztani. Ez elég vicces, ugyanis lassan nem tudom. Két perc alatt el tudom mulasztani valakinek az iszonyodását, de egy hónap alatt nem, mert
az emberi agy nem úgy működik. Az agy akkor tanul, ha a megtanulandó minta részei gyorsan követik egymást. Képzeljétek el, hogy öt éven keresztül mindennap egy kockát láttok egy filmből! Megértenétek, hogy miről szól? Dehogy! Csak akkor válik világossá a film jelentése, ha a képek gyors egymásutánban peregnek le. Lassan megváltozni olyan volna, mint napi egy szóval beszélgetni. Egy férfi: - És mi van a gyakorlással? Tegyük fel, hogy egy csapásra megváltoztatsz valamit, mint most Joannál. Nem kell utána gyakorolni a páciensnek? - Nem. A változás már lezajlott, nincs rajta mit gyakorolni, sőt rá sem kell gondolni tudatosan. Ha a változás gyötrelmes, vagy túl sokat kell gyakorolni, akkor rossz oldalról közelítjük meg a problémát, és más utat kell választanunk. Ha ellenállás nélküli utat találunk, összekötjük az illető erőforrásait. Ezt elegendő egyszer megcselekedni. Mikor Joan az imént beszállt a liftbe, nem kellett erőlködnie, hogy ne rémüldözzön. A változás már végbement, és az új reakció ugyanolyan tartós, mint a rémület volt. Egyébként ha valakinek fóbiája van, máris bebizonyította, hogy gyorsan tanul. Villámsebesen elsajátított valami teljesen nevetségeset. A legtöbben problémaként kezelik, ha valaki iszonyodik valamitől. Nem gondolnak arra, hogy mekkora teljesítmény is ez. Nem jut eszükbe, hogy ha ezt így megtanulta az illető, akkor bármi mást ugyanilyen könnyen elsajátíthat. Én mindig elámultam ezen. Hogy tudja valaki megtanulni, hogy minden egyes alkalommal, biztosan megrémüljön? Már évekkel ezelőtt azt gondoltam: ilyenfajta változást akarok én is elérni! Úgyhogy eltűnődtem magamban: hogy lehetne iszonyodást kelteni valakiben? Úgy gondoltam, ha nem tudok iszonyodást kelteni, az elmulasztásában sem lehetek elég módszeres. Ha valaki azt feltételezi, hogy az iszonyodás csak rossz lehet, eszébe sem jut ez a lehetőség. Pedig jó érzést is lehet ugyanilyen erősen és megbízhatóan kelteni. Van, aminek láttán az emberek arca minden egyes alkalommal boldogan ragyog fel. Egy csecsemő vagy pici gyerek majdnem mindenkiben kiváltja ezt az érzést. Próbáljátok csak ki! Ültessetek egy kisbabát a legvadabb, legmarconább megjele-
nésű alak karjára, akit csak találtok, és küldjétek be egy áruházba! Kövessétek néhány lépés távolságból, és figyeljétek meg, hogy reagálnak az emberek! Egyvalamire viszont figyelmeztetni szeretnélek benneteket: a fóbia-gyógyító módszer a kellemes emlékeket ugyanúgy érzésteleníti. Ha egy emberhez kötődő összes emléketekkel végigcsináljátok ugyanezt, és utána találkoztok az illetővel, olyan semleges érzésetek lesz, mintha a liftbe szállnátok be. Az elváló házaspárok tagjai szoktak ezen végigmenni. Így fordulhat elő, hogy a férj ránézhessen valaha szenvedélyesen szeretett feleségére, és egyáltalán semmit ne érezzen iránta. Amikor visszaemlékszik a szép időkre, látja, hogy akkor boldog volt, de a kellemes érzelmeknek most nyomuk sincs. Hát még ha a házassága idején teszi ezt az ember! Más végigmenni egy emberhez kötődő összes emlékünkön, - jón és rosszon egyaránt - és úgy dönteni, hogy ideje véget vetni a kapcsolatnak. És más kilépni az összes vele kapcsolatos kellemes emlékünkből. Ezzel nagyon jó élmények sorától fosztjuk meg magunkat. Még ha meg is utáltuk azóta az illetőt, mert megváltozott, vagy mi változtunk meg, hadd élvezzük régi kedves emlékeinket! Egyesek ezt még tovább viszik, és még a most zajló jó élményeikből is kiszállnak, nehogy aztán később fájjon, ha elveszítenek valakit, vagy valamit. Aki így tesz, az akkor sem élvezi az életet, amikor szép. Olyan, mintha mindig csak nézné, hogy más hogy mulat, de ő maga nem vehetne részt a játékban. Aki minden érzéséből kilép, egzisztencialistává válik - a végletes, tökéletesen hideg megfigyelővé. Van, aki látja, hogy egy módszer sikeres, és azontúl mindenre alkalmazni akarja. Azért, mert a kalapáccsal be lehet verni a szöget, nem kell mindent szétzúzni. A bemutatott módszer erős érzelem semlegesítésére alkalmas, legyen az jó vagy rossz. Vigyázzatok hát, mire használjátok! Tudjátok, hogyan lehel jól beleszerelmesedni valakibe? Az illetőhöz kapcsolódó összes jó élményeteket éljétek át belülről, a rosszakból pedig lépjetek ki! Nagyon jól beválik. Ha rossz élményeitekre egyáltalán nem is gondoltok, még olyasvalakibe is beleszerethettek ily módon, aki sok olyasmit művel, amit nem szerettek. A szokásos eljárás a következő: először a fent leírt módon beleszeretünk valaki-
be és megházasodunk. Az esküvő után aztán megfordítjuk a folyamatot, kiszállunk a jó élményekből, és bennragadunk a rosszakban. Ekkor csak a kellemetlen dolgokat vesszük észre, és nem értjük meg, hogy miért „változott meg" a másik! Pedig nem ő változott meg, hanem a mi gondolkodásunk. Egy nő: - Máshogy is el lehet mulasztani a fóbiát? Halálra rémülök a kutyától. - Mindent meg lehet oldani másképp is. A kérdés csak az, hogy ismerjük-e a módját. Meg hogy ugyanolyan megbízható-e, mennyi ideig tart, mi mást befolyásol, meg effélék. Próbáld ki, amit mondok! Emlékezz vissza valami nagyon kellemes, izgalmas, humoros dologra! Lásd a saját szemeddel, amit akkor láttál! Megvan? (Kezd elmosolyodni.) Remek. Adj rá egy picivel több fényességei! (Még jobban mosolyog.) Úgy ni. Most pedig képzeld el, hogy ennek a képnek a közepén keresztülhat egy kutya, majd a kép részévé válik! Közben ragyogtasd fel egy kicsit a képet! Most képzeld el, hogy kutya van itt a teremben! Még mindig megrémülsz tőle? A nő: - Most, ahogy rágondolok, nem zavar. Ez a módszer egy másik eljárás része. Azt majd később tanuljuk. Nagyon erős iszonyodás esetében nem annyira megbízható, mint a disszociáció, de általában ez is megteszi. Sok fóbiával foglalkoztam már, meguntam hát, és általában a leggyorsabb és legbiztosabb eljárással intézem el ezt a fajta problémát. Ezt a módszert most már ti is ismeritek, és alkalmazhatjátok. De ha igazán meg akarjátok érteni az emberi agy működését, töltsetek egy kicsivel több időt a legközelebbi fóbiás páciensetekkel! Kérdezzétek ki alaposan, és megtudjátok, hogyan működik az ő problémája. Van, aki nagyon nagynak, színesnek vagy fényesnek jeleníti meg a kutya képét. (Vagy amitől megrémül.) Van, aki nagyon lassan pergeti le a filmet. Van, aki újra, meg újra lejátssza. Ha rájöttetek, hogy a ti páciensetek mit művel, kísérletezhettek vele. Módosíthattok különféle dolgokat, és így meglátjátok, mi hogyan befolyásolja az illetőt. Ha belefáradtok, még mindig előkaphatjátok a gyors gyógymódot, és öt perc alatt megszabadulhattok a
pácienstől. Ezzel a fajta kísérletezgetéssel kezdhetitek el kitapogatni az NLP-gyártást, és akkor nem kell többé tanfolyamra befizetnetek.
TÉVUTAK Egyszer megkérdeztem egy barátomat, hogy mi élete legnagyobb kudarca. Ezt felelte: - Néhány hét múlva ezt és ezt fogom csinálni, és nem fog sikerülni. Hát mit mondjak - igaza volt! No nem azért, mert az a bizonyos dolog nem sikerült. Hanem azért, mert már előre halálra kínozta vele magát. Sokan csak arra használják képzelőtehetségüket, hogy mindenféle kellemetlenséget idézzenek maguk elé. Így azonnal szenvedhetnek, nem kell várniuk, hogy a valóságban történjen valami. Miért várjunk, amíg megcsal a férjünk? Képzeljük el már most, hogy mással mulat! Erezzük, amit akkor éreznénk, ha belesnénk az ablakon, és ez a látvány tárulna elénk! Hlég ennyi, hogy egy szempillantás alatt pokolian féltékennyé váljunk. Közületek hánynak sikerült már ez? Aztán, amikor hazajön, és mi még mindig füstölgünk, jót üvöltözhetünk vele, miután tényleg el is megy, és megcsal. Több páciensem is panaszkodott, hogy ez történt vele. - Miért nem jó dolgokat képzel el? - kérdeztem az egyiktől. - Micsoda? - Saját magát képzelje oda a férje mellé, ne azt az idegen nőt! Aztán lépjen bele a képbe, és örüljön a jó érzéseknek! És amikor hazajön a férje, legyen kedves hozzá, hogy kedvet kapjon a dologhoz Önnel. Nem jobb így? Sok szó esik „jó" meg „rossz" emlékekről. Pedig ez csak arra utal, hogy ha felidézzük őket, tetszenek-e. A legtöbben azt szeretnék, ha csupa jó emlékük lenne, és azt hiszik, boldogabbak lennének, ha rossz emlékeik eltűnnének. De képzeljétek csak el, milyen lenne az életetek, ha semmi rossz nem történt volna veletek! Ha egész életetekben minden csodálatos lett volna! Teljesen életképtelen anyámasszony katonája vált volna belőletek. Nem egy példa van ilyenre ebben az országban. Volt egyszer egy huszonnégy éves páciensem. Tizenkét éves kora óta nyugtatót szedett. Kizárólag akkor tette ki a lábát otthonról, ami-
kor orvoshoz, fogorvoshoz, vagy ideggyógyászhoz kellett mennie. Már öt pszichiátert fogyasztott el, de szerintem a legnagyobb baja az volt, hogy tizenkét éve otthon gubbasztott. A szüleinek most jutott eszébe, hogy önállósodnia kéne. Apja nagy építési vállalkozó volt. - Itt az ideje, hogy a saját lábára álljon az a kölyök! - panaszkodott nekem. Tizenkét évvel el vagy maradva, te dinnye! - gondoltam magamban. Át akarod neki adni a cégedet, hogy eltartson, vagy mi? (A cég körülbelül két napig létezett volna.) Mivel a gyerek életéből tizenkét évet gyógyszeres állapotban töltött, nem sok élettapasztalata volt. Ameddig csak az én kezembe nem került! Én aztán sokfelé elzavartam, és sok furcsa dolgot csináltattam vele. Választhatott: vagy megy, vagy csúful elpüfölöm. Akkor kapta a legnagyobbat, amikor először habozott, és mondta valamire, hogy nem tudja megcsinálni. Ez volt az első élettapasztalat. Persze ez a módszer csak az ő esetében volt célszerű, nem ajánlanám, hogy valaki szokást csináljon belőle. De van, amikor egy jókora füles motivációs stratégia alapkövéül szolgál. Bizonyára van közöttetek, aki emlékszik még zsengébb korából, hogy is megy ez. Ami a srácot illeti, őt sok olyan helyzetnek tettem ki, amelyben meg kellett tanulnia nehézségekkel szembenézni és emberekkel szót érteni. Ez tapasztalati alapot adott neki arra, hogy a valóságos világban élhessen - gyógyszer, pszichiáter és a szülei otthona nélkül. A rajtam keresztül szerzett tapasztalatok egy cseppet hasznosabbak és ideillőbbek voltak, mint az, hogy gyermekkoráról társalogjon az ideggyógyásszal. Egyszer segítettem valakinek, aki kacérkodó tanfolyamot akart indítani félénk emberek számára. Össze is hozott egy csomó félénk emberrel. Nos, én mindig úgy gondoltam, azért félhet valaki az emberektől, mert kellemetlen dolgokon jár az esze. Azt gondolja, hogy elutasítják közeledését, kinevetik, vagy valami ilyesmit. Elkezdtem hát a szokásos módon kérdezősködni. Honnan tudja, hogy mikor féljen? Hiszen nem fél állandóan! Mint minden emberi viselkedésnek, a félelemnek is megvan a maga szerkezete. Nem könnyű feladat. Az egyik férfi azt mondta: - Akkor kezdek el félni, amikor tudom, hogy találkozni fogok valakivel.
- És mitől fél? Ezt felelte: - Nem hiszem, hogy az illető kedvelni fog. Ez a kijelentés nagyon is különbözik attól, hogy „Azt hiszem, nem fog kedvelni." Szó szerint ez hangzott el: „Nem hiszem azt, hogy kedvelni fog." Azaz mindenféle mást hisz, csak éppen azt az egyet nem, hogy kedvelni fogják. Ezt mondtam hát neki: - Emlékszik azokra az emberekre a másik szobában? Gondolja azt, hogy kedvelni fogják magát! - Jó - felelte. - Fél találkozni velük? - Nem. Ez egy kicsit túl egyszerűnek tűnik, de az igazság az, hogy ami jól beválik, arról mindig kiderül, hogy egyszerű. Sajnos a pszicho terapeutának nemigen érdeke, hogy gyors és könnyű eljárásokat fedezzen fel. A legtöbb szakterületen a sikeres munkáért fizetnek. Ám a pszichoterapeutát órabérben fizetik, függetlenül attól, hogy elért-e valamit. Ha ügyetlen, többet keres, mint akkor, ha hamar meggyógyítja páciensét. Sok terapeuta nem is engedi meg magának, hogy hatékony legyen. Azt hiszi, ha befolyásol valakit, az manipulálás. A manipuláció pedig bűn. Olyan, mintha azt mondaná: „Azért fizet a páciens, hogy befolyásoljam. De nem fogom, mert nem szabad." Mikor nekem praxisom volt, sohasem a velem töltött időért fizetett a páciens, hanem a változásért. Csak akkor kaptam pénzt, ha eredményes volt, amit csináltam. Úgy éreztem, így jobban próbára vagyok téve. Egyes terapeuták elképesztő okokat tudnak felhozni, ha kudarcot vallanak. Ilyeneket mondanak: „A páciens nem érett meg a változásra." Hát, ha volt már nevetséges mentség, ez aztán az! Ha nem „érett meg" a változásra, hogy volt képük hétről-hétre foglalkozni vele, és elszedni a pénzét? Miért nem küldték haza, és mondták neki, hogy majd akkor jöjjön vissza, ha „megérett"? Én mindig azt vallottam, ha valaki nem „érett még meg" a változásra, az én dolgom, hogy „megérleljem" rá. Képzeljétek el, hogy elviszitek a kocsitokat a szerelőhöz, az hetekig dolgozik rajta, de az autó ugyanolyan rossz marad! Erre azt mondja:
- Kérem, a kocsija nem érett meg a változásra! Ugye nem fogadnátok el ezt a mentséget? A pszichológusok viszont sorozatosan megússzák ugyanezzel az „érveléssel". A másik általános kifogás, hogy a páciens „terápiára képtelen" (rezisztens). Mit szólnátok, ha a szerelő mondaná, hogy az autótok „javításra képtelen"? - A kocsi egyszerűen nem volt hajlandó befogadni az új szelepet, hozza el a jövő héten, majd újra megpróbáljuk! - jelentené ki. Egy pillanatig sem fogadnátok el ezt a mentséget. Nyilvánvaló volna, hogy a szerelő vagy nem ért az autóhoz, vagy nem a hibát próbálja megjavítani, vagy nem a megfelelő szerszámot használja. A jó terapeuta vagy tanár felkészíti az embert a változásra, és ha helyes oldalról közelíti meg a dolgot, nincs ellenállás. Sajnos, a legtöbb embernek van egy perverz tulajdonsága. Ha csinál valamit, és cselekedetének nincs eredménye, tovább folytatja ugyanazt, csak hangosabban, megfeszültebben, hosszabban, vagy gyakrabban. Ha a gyerek nem érti, mit mond a szülő, a szülő elüvölti szóról-szóra ugyanazt, amit az előbb, ahelyett, hogy másképp fejezné ki magát. Vagy amikor a büntetés nem használ, általában azt a következtetést vonják le belőle, hogy nem volt elég. Legközelebb még többet kap! Én mindig azt tartottam, ha valamivel nem érünk el eredményt, az annak a jele, hogy itt az idő mást csinálni! Amikor már eleve tudjuk valamiről, hogy eredménytelen, akkor bánni másnak nagyobb esélye van a sikerre. A magánélet területén is sok érdekes kifogás akad. Gyűjtöm őket. Régebben azt szokták mondani, hogy „elvesztettem az önuralmamat", vagy „nem tudom, mi jött rám". Bizonyára lila felhő szállt le az égből. A hatvanas években jött divatba az önismereti csoport, itt ezt tanulta a résztvevő: „Nem tehetek róla, egyszerűen így érzek!" Ha valaki azt mondja: „egyszerűen úgy éreztem, hogy kézigránátot kell hajítanom a szobába", nem fogadják el az érvelését. De ha azt mondja: „egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, amit mondasz, kénytelen vagyok üvöltözni veled, és lelkileg meggyötörni", ez elfogadható. Az effajta szavak, hogy „egyszerűen", vagy „csak", rendkívül érdekesek. A „csak" szócska mindent kizár, „csak" azt nem, amit mon-
dunk. Például, ha valaki szomorú, és valami kedveset mondunk neki, gyakran így válaszol: „Csak azért mondod, hogy megvigasztalj." Mintha a vigasztalás rossz lenne! Lehet, hogy meg akarjuk vigasztalni, de a „csak" szócska után ez marad egyedül igaz. A „csak" a helyzet minden más lehetséges értelmezését kizárja. Manapság ez a kedvenc kifogás: „Nem voltam önmagam." Ezzel minden bajból ki lehet mászni. Olyan, mint a többszörös személyiség, vagy az elmebetegség ürügye. „Nem voltam önmagam biztos másvalaki voltam!" Ezekkel a kifogásokkal a boldogtalanságot igazoljuk, és folytatjuk tovább, ahelyett, hogy megpróbálnánk valami mást tenni, ami életünket - és másokét is - érdekesebbé és élvezetesebbé varázsolná. Azt hiszem, itt az ideje, hogy be is mutassunk valamit. Ki néz itt elébe valami olyasminek, amiről tudja, hogy kellemetlen lesz? Jo: - Ha valaki megsért, és azt akarom, hogy másképp kezeljen, szembeszállok vele. De már előre izgulni szoktam miatta. - Azt várod, hogy rossz lesz? - Azt. Pedig általában elég jól alakul a végén. Amikor kezdem, kínos, de ahogy belemelegszem, jobb lesz. - És ettől hasznossá válik? - Hasznos tanulságot nyerek azzal, hogy ténylegesen szembeszállok valakivel. Több önbizalmam lesz legközelebb. Olyan lesz, mintha nem is szállnék szembe az illetővel, csak beszélnék vele. - Képzeld el, milyen lenne most! Kellemetlen lenne valakivel szembeszállnod? - Egy kicsit. Nem annyira, mint régen. - Most milyen lenne? - Egy kicsit kellemetlen. - Mélyedj jobban bele! Képzelj el valakit, akivel nagyon nehéz lenne szembeszállni! Gondold át! Hogy lehet, hogy kellemetlen lesz, mégis hasznos? - Veled nehéz lenne szembeszállni. - Halálos. Mi indítana arra, hogy szembeszállj valakivel? - Ha úgy érezném, hogy csorba esett az emberi méltóságomon.
- Ha csorba esne az „emberi méltóságodon". Én kifenettem az enyémet. - Vagy ha valaki megsért. Néha, mikor az elképzeléseimet semmibe veszik - Miért kell szembehelyezkedned másokkal? - Nem tudom. - Mi történik, ha megteszed? Mi haszna van? Visszanyered a méltóságodat? - Úgy érzem, hogy kiállok magamért. Megvédelmezem önmagamat. - Mi ellen védelmezed meg? Arra szeretnék kilyukadni, hogy mi a viselkedés funkciója. Van, aki megöl, ha szembeszállsz vele - akár egy sonkászsemle miatt is. Erre szűkebb szülőföldem tanított meg. Sokan nem ilyen környezetben nőnek fel, és ha nagy szerencséjük van, nem botlanak efféle alakba. Mi jelentősége van a szembeszállásnak? Van haszna azon kívül, hogy más érzésed támad tőle, mint amikor ötleteidet kigúnyolják, és „csorbát ejtenek a méltóságodon"? Mindig szembe kell velük szállnod ilyenkor? Mindenkivel? - Nem. - Honnan tudod, hogy kivel szállj szembe, hogy jobban érezhesd magadat? - Akiben nagyjából megbízom, és tudom, hogy nem fog bántani. - Ez bölcs. De csak akkor szállsz velük szembe, ha megsértenek vagy téged, vagy az elképzelésedet. - Csak akkor. Sokszor előfordul, hogy megbeszélek velük valamit, de csak ebben az egy esetben szállok velük szembe. - Mi olyan fontos, hogy szembeszállj érte? Hadd kérdezzem másképpen. Ha megsértik az elképzelésedet, az azt jelenti, hogy félreértették, vagy azt, hogy nem értenek egyet vele? - Egyiket sem. Ha nem értenek egyet vele, vagy félreértik, az rendben van. Arra gondolok, amikor lemarhaságozzák az ötleteimet, meg ilyesmi. Egyéntől és helyzettől függ. - Hogyne, függ a helyzettől, ez nagyon lényeges. Azt sem mondom, hogy a szembeszállásnak nincs értéke. Csak azt szeretném megtudni, honnan tudod, hogy mikor szállj szembe valakivel. Hogyan működik
ez a folyamat? Megölnél valakit azért, mert megsértette a méltóságodat? - Nem. - Sokan ölnek pedig érte. Lehet, hogy jó volna átnevelni őket arra, amit te csinálsz. De egyelőre azt sem tudom, mit értesz azon, hogy „szembeszállsz" valakivel. Nem tudom, hogy ordítozol vele, vagy orrba vágod, vagy levágod a bal fülét, vagy úthengerrel mész keresztül rajta. Feltételezem, hogy szóban helyezkedsz szembe. - Szóban. - Még mindig nem tudom, hogy milyen hangosan beszélsz, vagy kiabálsz, sem a többi részletet. Mi a különbség a „megvitatás" és a „szembeszállás" között? Hányan hittétek azt, hogy tudjátok? Vagy nem is gondoltatok erre? Vagy azt hiszitek, hogy Joval beszélek? Jo: - Mindig sürgősnek érzem, ha szembe akarok szállni valakivel. Nagyon erős késztetésem van, hogy közöljem vele az érzéseimet. Nagyon meg akarom mondani a véleményemet arról, ahogy ők fogadták az elképzelésemet. - Ühüm. És mitől lesz sürgős? Mi lenne, ha nem értetnéd meg velük? Hadd tegyek fel még egy kérdést! Azért veszik semmibe, mert félreértenek, vagy megértik, amit mondasz, csak lefitymálják? - Köszönöm. Ez más megvilágításba helyezte az egészet. Szándékos volt? - Nem tudom. Magyarázd el, mi történt! - Hát hmmm más perspektívába került a dolog. Most már nem tűnik visszautasításnak. Olyan, mintha valami mást akarnának közölni velem. - Hát én nem tudom Egyelőre még azt sem tisztáztam, hogy mi a feladat. Nem cserélődhetsz ki ilyen hamar! Hogyan változhatna meg valami ilyen gyorsan, puszta szavak segítségével, amikor még azt sem tisztáztuk, mi a probléma? Számít, mellesleg? - Nem, de tényleg más. Megváltozott az egész. - Egyáltalán nem számít. - Nem számít, hogy mit mondtál, hogy hogyan mondtad, hogy tudtad-e, miről van szó. De valami, amit mondtál, megváltoztatta az
egész hozzáállásomat. Nem érzem többé, hogy szembe kellene szállnom emberekkel. - Mekkora meglepetés vár rád! - Már, úgy értem, amiatt, amiről beszéltünk. - Szóval más miatt is szembehelyezkedsz emberekkel! Miért nem véletlenszerűen választod ki, hogy mikor? Én így csinálom. Akkor nem kell izgulni, hogy sikerül-e. - Hát, ha becsapnak a boltban, vagy nem szolgálnak ki rendesen, akkor szembeszállok velük. - És akkor attól kezdve jól szolgálnak ki, mondjuk, egy étteremben? - Akkor attól kezdve sok helyen jól szolgálnak ki. - Hadd kérdezzek meg valamit! Nem pikkelek rád, csak rajtad keresztül jól el lehet érni a többiek tudatalattiját. Eszedbe jutott-e már valaha, hogy olyan kedves légy az éttermi személyzethez - még mielőtt kiszolgálnak - hogy kénytelenek legyenek jó kiszolgálásban részesíteni? - Nem értem. Elvesztettem valahol a gondolatmenetet. - Ez mindig meghökkentett engem. Az ember elmegy az étterembe. Ott egy másik emberi lény szolgálja ki, de a vendég korántsem veszi őt emberszámba. Pincérkedésem idejéből tudom, hogy a vendégek nagy része igencsak furán bánik a pincérrel. Akad egy-egy, aki kedves az emberrel, és ezzel magához vonzza a pincért, függetlenül attól, hogy mennyi borravalót ad. Ugyanis szívesebben időzünk egy kedves ember közelében, mint egy mogorva, vagy minket levegőnek néző alak mellett. Csináltatok már úgy egy gyerekkel, mintha nem létezne? A gyerekek többségét az őrületbe lehet kergetni ezzel. Képzeljétek el, hogy egy étteremnyien művelik ezt veletek! Aztán bejön valaki, és jóleső érzést okozva nem gépként, hanem emberként kezel benneteket. Ki körül lebzselnétek többet? Kétféleképpen lehet jó kiszolgáláshoz jutni egy étteremben. Az egyik módja kezdettől fogva jól bánni a pincérrel, hogy az jól akarjon bánni veletek. A másik mód rápirítani, és kikényszeríteni, amit akartatok. Amit eleve elvártatok, anélkül, hogy undokoskodással kelljen fáradnotok miatta. Ha így tesztek, nemcsak a számlátokat kell kifi-
zetnetek, de a vacsorátokat is elrontjátok vele. A legtöbb embernek ez eszébe sem jut. Minek nyájaskodjanak a pincérrel? Hiszen automatikusan jó kiszolgálásban kellene részesülniük! Gyakran a házassághoz is így állnak hozzá a felek. „Tudnod kellett volna." „Szólás nélkül is meg kellene csinálnia." Ha pedig nem teszi, akkor itt az ideje feldühödni, vicsorogni, és kierőszakolni azt, amit akartunk. Még ha nyerünk is, mit nyerünk vele? Önérzetet? Egy férfi: - Okot teremtünk a másiknak a visszavágásra. Sokan bántak így velem, elhatároztam hát, hogy nemcsak a kesztyűt veszem fel, de már előre visszavágok! Hányan éreznek késztetést, hogy kiegyenlítsék a számlát, amikor valaki kedves hozzájuk? Nem azt kérdezem, hogy kedvesek vagytok-e embertársaitokhoz. Ez a Jézuska meg a húsvéti nyuszi dolga. Azt kérdezem, gondoltatok-e már rá, hogy már előre figyelmesek legyetek? Egy nő: - Hogyne. Ha én vendéglőbe megyek, mindig megkérdezem a pincérnőt, hogy milyen fogást javasol. Erre ajánl valamit, én megnézem az étlapon, és megkérem, figyeljen rá, hogy jól készítsék el, és rendes húst adjanak hozzá. A nevét is megkérdem, és azontúl a nevén szólítom. - Tehát neked eszedbe jutott, hogy kedves légy, és ki is próbáltad. Mint a világon minden, ez sem válik be mindig. De hányan nem is gondoltak erre, amikor valami nem volt rendben? Vagy mielőtt elromlott volna a helyzet? Miért bumlizna el egy pincér az étterembe, hogy elhanyagolja a vendéget, amikor a borravalóból él? Elgondolkoztál már ezen, Jo? Jo: - El. - És mégis szembeszálltál velük? - Hát eszembe jutott a dolog, de nem tudtam kedves lenni. Képtelen voltam kedveskedni, mikor igazából undorodtam. - Eleve meg kellett volna tennie, amit kívántál, igaz? Akkor nem undorodtál volna, és nem kellett volna megpróbálni leküzdeni az undorodásodat.
- Hát igen, így látszott akkor. De most egészen más fényben tűnik fel az egész. Térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk! Amikor ezt elkezdtük, Jo célja az volt, hogy undokabb lehessen. Ez rejlett a szavaiban: „Ki akarok állni magamért, hangosabban akarok morogni, vérszomjasabban vicsorogni." Senki sem fülelt fel erre, amikor először mondta. Ha felfigyeltetek volna rá, megpróbáltátok volna megtanítani undokoskodni. Egy önbizalom-fejlesztő terapeuta hogy megörült volna neki! Egyébként új nevet találtam ki az önbizalom-fejlesztésre: felkészítés a magányra! Én ellenben addig kérdezősködöm, amíg el nem tanulom a problémát. Ha meg tudom tanulni, hogyan működik, akkor kedvem szerint változtatgathatom - és a végén már másképp fog működni. Nem lehet megítélni egy folyamatot, amíg meg nem ismerjük, és csak akkor ismerhetjük meg behatóan, ha kipróbáljuk. Az iménti esetben elgondoltam: Jo arra panaszkodik, hogy nem tud morogni és vicsorogni. Vajon mikor nem tud? (Merthogy én is meg akarom tanulni, hogyan „ne tudjak" morogni és vicsorogni ebben a helyzetben.) Így hát elkezdtem kérdezősködni. Mikor csinálja? Kivel? Mi a viselkedés célja? Kérdéseim visszafelé vezetnek az időben. A problémából indultunk ki, és visszafelé lépkedtünk a hozzá vezető folyamatban. Mikor elég messzire hátráltunk vissza, kilyukadtunk oda, ahol Jo nemhogy nem morgott és vicsorgott, de nem is akart. Ez az a hely, ahonnan elkerülheti a problémát. Ha megteszi a következő lépést előre, kezdődik a baj. De ha kilép oldalra, elindulhat másfelé, valami olyan helyre, amit jobban kedvel. A következő a folyamat: Jo bemegy az étterembe. Nem szolgálják ki rendesen, mire megsértődik és szembeszáll a pincérnővel. Ezután jól kiszolgálják, de még mindig pocsékul érzi magát. Megkérdeztem hát tőle, hogy mikor bemegy az étterembe és odajön a pincérnő, eszébe jut-e, hogy kedves legyen vele. Erre azt felelte, hogy miután megsértődött, nem tud kedves lenni. Valószínűleg igaza is van. Tehát a következő kérdés ez: Miért nem kedves mindjárt akkor, amikor belép a vendéglőbe, hogy meg se kelljen sértődnie? Ez visszairányítja figyelmét egy korábbi időpontra, amikor még könnyű mást csinálni. Egyben meg is mondja, hogy mit.
A következőhöz hasonlót valamennyien elkövettetek már. Nagy vidáman jön haza a férj, belép az ajtón, és meglátja, hogy odabent rendetlenség van, valaki elfelejtette kivinni a szemetet, vagy más, boldogságához feltétlenül szükséges dolog hibádzik. Megmérgesedik magában. Aztán megpróbálja visszafojtani a mérgét, de nem sikerül. Végül kiköt a pszichológusnál. - Nem akarok kiabálni a feleségemmel - panaszolja neki. - Miért kiabál a feleségével? - Mert dühös vagyok. Erre a legtöbb terapeuta azt mondaná: - Ne fojtsa vissza az érzéseit! Ordibáljon csak a feleségével! A feleségtől pedig megkérdené: - Hát nem tudja elfogadni, hogy a férje üvölt magával? Nem hagyja, hogy kifejezze magát? Tegyék csak mindketten azt, ami a szívükből jön! Miután elváltak Hát ez súlyos baromság. A legtöbb pszichiáter nem gondol arra, hogy amikor a férj belép az ajtón, először valahogy fel kell dühödnie, és csak azután próbál lecsillapodni. A másik, amit elfelejtenek, az, hogy miért nem ordít végül is - azért, hogy jó legyen a családi légkör. Hát ezt a célt közvetlenül is el lehet érni! Mi volna, ha a bejárati ajtó azt juttatná a férj eszébe, hogy micsoda nagyszerű dolgokat csinálhat a feleségével, és olyan gyorsan vágtatna keresztül a szobán, hogy észre sem venne semmi mást! Akárhányszor csak megkérdezem egy páciensemet, mi volna, ha még az előtt tenne valamit, hogy rossz érzése támad - az illető elhűlten mered rám. Nem jut eszébe, hogy visszamenjen. Azt gondolja, csakis úgy érezheti jól magát, ha abban a pillanatban cselekszik, amikor eszébe jut, hogy akar valamit. Hát nem ez az egyetlen lehetőség? A világegyetem nem halad visszafelé. Az idő sem telik visszafelé. A fény sem megy visszafelé. De az elmétek bizony képes visszafelé menni! Pácienseim ezt általában meg sem értik, vagy azt válaszolják, hogy ezt nem lehet, ez túl egyszerű. Így hát rájöttem, hogy nekem kell végrehajtatnom velük a dolgot. Maguktól nem tudnak visszafordulni, mert nem bírnak megállni a lejtőn. Megtanultam hát, hogy mit kérdezzek tőlük, ami visszafelé kényszeríti őket. Sokszor foggal-
körömmel védekeznek ám ellene! Egy bizonyos kérdésre akarnak válaszolni, én pedig ragaszkodom, hogy egy másikra válaszoljanak, ami még egy lépéssel visszaviszi őket. Mikor visszajutottunk a megfelelő pontra, olyat kérdezek, ami oldalra téríti, majd új irányba előreviszi őket. Pácienseim ezután ugyanúgy nem tudnak megállni, mint az előbb, de most más irányba mennek. Éppúgy rajta vannak a sínen, mint eddig, de nem bánják, mert az új pálya tetszik nekik. Olyan az egész, mint egy rugó. Összenyomjuk, aztán elengedjük, mire újra előre ugrik. Amint valaki egy ilyen új helyen találja magát, azt mondja: - Nini, megváltoztam! De hagyjuk ezt, olyan lényegtelen az egész! - Honnan tudja, hogy megváltozott? - Nem tudom, de nem is érdekes. Másként viszonyulok az egészhez. Jo továbbra is halad előre az új úton. Többször is próbára tettem azóta. És nem tud visszatérni a régire - már késő. Egyszerűen feltételezem, hogy a kellemetlen viselkedésnek pozitív célja van, és csupán azt kell megtalálni, hogyan lehet ezt kellemesebben elérni. Addig lépegetek vissza a viselkedéstől - jelen esetben a szembeszállástól - amíg el nem jutunk oda, ahol eszébe sem jut szembeszállni. Ugyanaz az erő, amely eddig kényelmetlen szembeszállásra késztette, most más irányba viszi előre. Ami Joval történt, gyakran előfordul a házaspárok tagjai között is. A feleség szeretne valamit a férjétől, de nem kapja meg. Elszomorodik, és elpanaszolja a férjének a szomorúságát, remélve, hogy az majd tesz valamit ellene. Van, amikor nem kapjuk meg valakitől azt, amit szeretnénk. De ha emiatt rosszul érezzük magunkat, az ráadás! Gondoltatok már erre? Nem elég, hogy nem kapjuk meg, amit akarunk, de még rosszul is kell magunkat érezni miatta! Aztán, amikor újra megpróbáljuk, megint rossz érzésünk lesz, mert legutóbb nem sikerült. Ha az ember jó hangulatban van, egyszerűen újra odamegy a másikhoz, és azt mondja: Szervusz! Nincs kedved megcsinálni ezt nekem? Ha ezt vidám hangon mondjuk, sokkal valószínűbb, hogy megkapjuk, amit akarunk, és sértődés sem lesz belőle.
Nagy vétek azt gondolni, hogy csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha valaki egy bizonyos módon viselkedik. „Azt kell csinálnod, amit én akarok, különben durcás leszek, és megkeserítem az életedet." Amikor nincs ott az illető, nincs, amitől felviduljunk, hát szomorkodni kezdünk. Mikor visszajön, ezzel fogadjuk: - Szégyelld magad! Nem voltál itt, hogy felvidíts. Ezentúl örökké itt kell lenned. Nem mehetsz kuglizni. Hát még horgászni, egész hétvégére! Egyetemre, tanfolyamra? Szó sem lehet róla! Légy mindig itt! Én elmehetek, mert közben jól érzem magam, de mikor hazajövök, légy itt, és szórakoztass! Ha szeretsz, megteszed, amit akarok, mert különben szomorú leszek, hiszen szeretlek! Nem bizarr? Pedig így van. És bizonyos értelemben igaz is. Egyedül ül az ember otthon, és szomorkodik. - Bezzeg, ha ő itthon volna, és ezt, meg azt csinálhatnánk, mennyivel vidámabb lennék! Hol kujtorog az a disznó?! Persze ha ott van, és nincs kedve hozzá, az még rosszabb! Az emberek ritkán gondolkodnak el azon, hogy mi fontos a másiknak. Még ennél is ritkábban teszik fel maguknak a kérdést: mit tehetnék, amitől kedve kerekedne megcsinálni azt, amit szeretnék? Van, aki úgy érzi, hogy szenvednie kell, ha a férje nincs vele éppen ebben a pillanatban. Ha erre gondol, és közben elképzeli férje arcát, akkor a rossz érzés összekötődik ezzel a képpel. Aztán mikor a férj hazajön, és a feleség megpillantja az arcát, előjön a rossz érzés. Nem fantasztikus? Nem elég a távolléte idején szenvedni, de még akkor is gyötrődnie kell, amikor megjön! Ugye nem hangzik valami boldogítónak? Saját magatokkal szemben követtek el igazságtalanságot, ha így éllek. És ha a férj közben bűntudatot érez, mert elment, és elképzeli, hogyan fogadja a párja, amikor visszajön, összeköti a bűntudatot felesége arcának képével. Aztán, mikor visszajön és meglátja ezt az arcot, megint bűntudatot érez, és elkívánkozik. Ezek a kötelesség „metamintái". Mindkettő óriási tévedésen alapszik: azon, hogy a házasság személyes tartozás. Ha megkérdezünk valakit, hogy mit akar az életben, általában arról beszél, amit szeretne, nem arról, amije már megvan. Rendszerint
elfelejti, vagy magától értetődőnek tartja azt, amit már birtokol, és csak azt veszi észre, amije nincs meg. A házastársak általában nem érzik magukat szerencsésnek, ahogyan az első találkozáskor érezték. Képzeljétek el, milyen lenne, ha minden alkalommal, amikor házastársatokkal találkoztok, szerencsésnek éreznétek magatokat! És ha olykor nincs veletek - mert valami olyasmit csinál, amiben nincs kedvetek vele tartani még mindig szerencsésnek éreznétek magatokat, hogy a szeretett ember általában veletek van. És amikor valami mást csinál, örültök, hogy csak ennyi az ára. Nem olyan nagy áldozat ez, vagy igen? Én személy szerint úgy gondolom, ha ezt nem tudjuk elfogadni, nem éri meg az egész. Van valami, ami nagyon elcsodálkoztat. Az emberek ritkán kegyetlenek idegenekkel. Jól kell valakit ismerni és szeretni ahhoz, hogy megalázhassuk, és csip-csup ügyecskék miatt elkeseríthessük. Kevesen üvöltöznek egy idegennel morzsázás vagy más ilyen nagyjelentőségű dolog miatt. De ha szeretjük az illetőt, akkor szabad. Praxisomban volt egy család. A férj nagyon utálatos volt. A feleségére mutatott, és ezt vicsorogta: - Azt hiszi, hogy egy tizennégy éves lánynak szabad negyed tizenegykor hazajárni! Egyenesen a szemébe néztem, és azt mondtam: - Ön pedig azt hiszi, hogy egy tizennégyéves lánynak szabad azt tanulni, hogy a férfiak üvöltöznek a feleségükkel, és elkeserítik! Csúnya dolog eltévedni. Gyakran megesik, hogy tizenéves lányt hoznak el a szülei, mondván, hogy baj van vele; élvezi a nemi életet, és nem tudják rávenni, hogy hagyja abba. Micsoda hatalmas, idealisztikus feladat: visszaszűzesíteni valakit! A szülők meg akarják győzetni a lányukat velem, hogy a szex nem is jó, hogy veszélyes, és hogy ha élvezi, egész életében rosszul fogja magát érezni tőle. Van terapeuta, aki meg is próbálja - sőt, még olyan is, akinek sikerül! Egyszer egy apa hátracsavart karjánál fogva a szó szoros értelmében bevonszolta lányát az irodámba, belökte egy fotelbe, és ráförmedt: - Ülj le!
- Valami baj van? - érdeklődtem. - Ez a lány egy kis kurva! - Nekem nincs szükségem kurvára! Minek hozta ide? - Hát, ha volt már hatásos félbeszakítás, ez az volt! Az effajta első mondatok a kedvenceim; egy ilyen beszólással remekül meg lehet fagyasztani valakinek az agyvelejét. Utána még egy kérdés, és soha többé nem tud visszatérni oda, ahonnan kiindult. - Jaj, dehogy! Nem erről van szó! - Ki ez a lány? - Az én lányom. - Kurvát csinált a lányából!!! - Nem, nem! Arról van - És idehozza nekem! Undorító! - Jaj, dehogyis! Teljesen félreért! Ez az ember vicsorogva, ordítozva jött be az ajtón, most pedig rimánkodik, hogy értsem meg. Teljesen átváltott arról, hogy a lányát támadja, arra, hogy önmagát védje. A lánya közben csendben kacagott - nagyon tetszett neki a dolog. - Hát akkor magyarázza el, hogy mi a helyzet! - Attól félek, hogy mindenféle szörnyűség történik majd vele. - Hát, ha erre a szakmára tanítja, akkor mérget vehet rá! - Nem, nem. Arról van szó - Azt bökje ki végre, hogy mit akar! Mit kíván tőlem? Erre elkezdte sorolni, hogy mit akar. Amikor a végére ért, így szóltam: - Kicsavart karjánál fogva hozta ide a lányát. A prostituáltakkal bánnak így. Láthatólag erre tanítja őt. - Arra akarom kényszeríteni - Aha, kényszeríteni! Arra tanítani, hogy a férfi ráncigálja a nőt, parancsolgat neki, olyanra kényszeríti, amit nem akar - egyszóval hatalmaskodik felette. Így tesz a selyemfiú. Ezután már csak pénzt kell kérni érte. - Nem ezt csinálom. Lefeküdt a fiújával. - Pénzt kért érte? - Nem. - Szereti?
- Ahhoz még túl fiatal. - Nem szerette magát, amikor kislány volt? Felidéződik a régi kép, amikor a papa ölében ült a pici lány. Mogorva öregembereket majdnem mindig meg lehet hatni ezzel. - Hadd kérdezzek valamit! Nézzen a lányára! Nem akarja, hogy képes legyen szeretni, és élvezni a szexualitást? A világ erkölcsei megváltoztak, és ennek nem kell tetszenie Önnek. De mit szólna, ha a lánya csak azt a fajta férfiakkal szembeni viselkedést ismerné meg, amit az imént bemutatott? És huszonötéves korában hozzámenne valakihez, aki ide-oda ráncigálja, megveri, rosszul bánik vele, és olyasmire kényszeríti, amit nem akar? - De elvéthet valamit, és később fájni fog neki. - Ez előfordulhat. Lehet, hogy két év múlva a fiúja egyszer csak faképnél hagyja. És amikor a lánya szomorú lesz és magányos, nem lesz kihez fordulnia, hiszen Önt gyűlölni fogja. Ön úgyis csak ezzel fogadná: - Megmondtam! Még ha el is boldogul egyedül, talál valakit és igazi kapcsolatot létesít, amikor majd gyereke születik, esze ágában sem lesz eljönni, és megmutatni magának az unokáját. Mert emlékszik rá, hogy maga hogyan bánt vele, és nem akarja, hogy a gyereke ezt tanulja el. E ponton az apa nem tudja, mit is gondoljon. Úgy kell megfogni, hogy az ember egyenesen a szemébe néz, és megkérdi: - Hát nem fontosabb, hogy megtanuljon szerető kapcsolatban társ lenni? Vagy azt tanulja meg, hogy magáévá tegye bármilyen férfi erkölcsét, aki rá tudja kényszeríteni? Ezt teszik ugyanis a selyemfiúk. Próbáljatok meg kibújni ebből! Nincs belőle kiút. Ki van zárva, hogy az agya visszatérjen a régi vágányra. Hiszen csak nem selyemfiúskodhat! Mindegy, hogy arra kényszeríti-e a lányát, hogy megtegyen valamit, vagy arra, hogy ne, mindegy, hogy jóra, vagy rosszra. Maga a kényszerítés tanítja tehetetlen beleegyezésre. A gond az, hogy ezen a ponton nem tudja, hogy mit tegyen. Már nem csinálja azt, amit régen, de nem tudja, hogy mit tegyen helyette. Új feladatot kell neki adnom, például azt, hogy tanítsa meg lányának a lehető legjobb férfi-női kapcsolatot. Mert akkor maga a lánya nem lesz megelégedve, ha egy férfival kötött kapcsolata nem jó. És akkor a
krapeknak fel is út, le is út. Tudjátok, mit jelent ez? Az apának először is tartós jó kapcsolatot kell kiépítenie a feleségével, aztán kedvesnek kell lennie a család többi tagjával, hogy a lányának nagyobb kedve legyen velük lenni, mint azzal a fickóval, aki legyeskedik körülötte. Mit szóltok egy ilyen kényszeres viselkedéshez? És egyszer sem kérdeztem meg, hogy „Mit érez ezzel kapcsolatban?", vagy „Mit érez most?", vagy „Mit vesz észre magában?" És azt sem mondtam, hogy „Bánja meg vétkeit!" vagy „Figyeljen belülre, és tegye fel magának ezt a kérdést!" Az ember olyan könnyen elfelejti, hogy mit is akart. Megpróbál elérni valamit, és az első lépésnél összegabalyodik a lába az igyekezetben. És nem veszi észre, hogy a cél elérésére kiválasztott út az alkalmatlan. Terapeutához fordul, hogy megtanuljon gyorsabban lépkedni ezen az úton. Nem veszi észre, hogy amit el szeretne érni, pont azt fogja eredményezni, amit nem akar. Ha valami nekünk nem tetsző történik, mindig kijelenthetjük: Te vagy a hibás! Elpusztítalak! Ez a dzsungelben bizonyára elég jól bevált. De a tudatosságnak ki kell fejlődnie annyira, hogy azt mondhassuk: Agyunk van. Menjünk csak vissza egy kicsit! Tartsuk észben, hogy mit akarunk, és rajta! Érjük el! Úgyhogy valahányszor bármi miatt rossz érzésetek támad, vagy megakadtok vagy különösen, ha úgy érzitek, hogy valakivei szemben igazatok van, remélem, hogy megszólal egy hangocska a fejetekben: - Azt kapod, amit érdemelsz! És ha úgy érzitek, tehetetlenek vagytok, nem tudtok változtatni rajta igazatok van! Egészen addig, ameddig magatokba nem mélyedtek, és vissza nem léptek. Vissza, vissza, vissza, hogy előre indulhassatok egy másik úton, és sikerrel járhassatok.
RAJTA! Az emberi cselekvés mozgatórugóit keresve sok olyan modellt dolgozott ki a pszichológia, amelyről később kiderült, hogy nem igaz. Sok pszichológus mégis ragaszkodik hozzájuk. Még ma is van, aki „idek", meg „egók" után kutat, és épp olyan valószínűséggel talál is ilyet az emberekben, mint „szülőt", „gyermeket" vagy „felnőttet". Azt hiszem, a legtöbb pszichológus túl sok rémfilmet látott gyermekkorában. „Azért csinálod ezt, mert egy szülő, egy gyermek és egy felnőtt rejtőzik benned!" Úgy hangzik, mintha kiűzési szertartásra lenne szükség. Régen azt mondták: „Az ördög sugallatára tettem." A mai szöveg: „A részeim sugallatára tettem." - Csak azért mondod ezt, mert a „szülőd" beszél! - Dehogy azért! A szülőm ki sem mozdul New Jerseyből! A Tranzakció Analízis arra jó, hogy három részre különítse az ember viselkedését. Egy kicsit úgy, ahogy a többszörös személyiségnél van, csakhogy a Tranzakció Analízis állítólag gyógymód. A haladóknak már kilenc rész jár, mivel az első három rész mindegyikében van egy-egy szülő, felnőtt és gyermek. Ez nekem sohasem tetszett, mert a tan szerint csak a gyermek mulathat, és csak a felnőtt lehet értelmes. Mindenkinek pontosan ugyanazok a részei, tehát nincs benne hely egyéniség számára. Azonkívül kasztrendszer is van. A felnőttem nem beszélhet a gyermekeddel, csak a felnőtteddel. Miért nem szólhat a gyermekem a szülődhöz? Nem tűnik valami igazságosnak. De ha valamiről meg lehet győzni az embereket, hát erről igen. Közületek hányan tették magukévá ezt az elképzelést? Valaki előadta nektek, és azt gondoltátok: milyen igaz! Pedig a világon nem mindenkiben rejtőzik egy egymással veszekedő felnőtt, szülő és gyermek. Tahitiben nem nagyon fordul elő ilyesmi. Hogy valakinek ilyen baja lehessen, először pszichológushoz kell fordulnia megfelelő oktatásért. Hányan vannak itt olyanok, akikben időnként megszólal egy kritizáló szülői hang, korhol, és megpróbál rákényszeríteni titeket valamire? Ha valaki azt sugallja, hogy egy állandóan bíráló hang bújik
meg bennünk, és nagyon elkezdünk fülelni, mit gondoltok, mi történik? Hamarosan valóra válik, mert szépen teremtünk magunknak egyet. Ekkor az egyik, amit tehetünk, az, hogy unos-untalan egyetértünk vele, amíg csak az őrületbe nem kergetjük. Van egy másik csel is: megváltoztatni a forrását. Mi történik, ha ugyanez a hang ezentúl a bal nagylábujjunkból szól? Ugye a helyváltoztatás a hatást is módosítja? Mindazonáltal tartsuk észben, hogy a hangnak igaza is lehet! Lehet, hogy rossz érzés helyett oda kellene figyelni arra, amit mond. Meg szeretném mutatni, mit lehet egy ilyen piszkálódó, bíráló hanggal tenni. Kinek van egy szép hangos? Fred: - Nekem. Be nem áll a szája. - Most is hallod? - Most is. Szid, hogy miért szóltam. - Nagyszerű. Kérdezd meg, hogy hajlandó-e elárulni, mi jót akar neked! Azt akarja, hogy meg légy védelmezve valamiképpen? Vagy hogy talpraesettebb légy? Sokféle lehetőség van. - Azt akarja, hogy sikeres legyek. Akkor szid, amikor veszélynek teszem ki magam. - Ühüm. Feltételezem, hogy egyetértesz a szándékával. Te is sikeres akarsz lenni, nem? - Persze. - Kérdezd meg a hangot, hogy tud-e olyan értékes dolgokat, amelyeket hasznos volna meghallanod és megértened. - Azt mondja: „Hát persze!" - Mivel tud értékes dolgokat, kérdezd meg, hogy sikerességed érdekében hajlandó volna-e megpróbálni más hangnemben szólni hozzád, ha ez megkönnyítené, hogy odafigyelj, és megértsd, amit mond. - Kételkedik, de hajlandó kipróbálni. - Jól van. Akkor gondold el, miként változhatna meg ez a hang, hogy könnyebb legyen ráhallgatni! Például, ha lágyan, barátságosan szólna hozzád, nagyobb hajlandóságot éreznél, hogy odafigyelj rá? Segítene, ha konkrét, megtehető dolgokat javasolna, ahelyett, hogy azt bírálná, amit már úgyis megtettél? - Eszembe jutott egy s más, amit másképpen csinálhatna.
- Jó. Kérdezd meg a hangot, hajlandó-e kipróbálni ezeket, hogy megtudhassa, tényleg jobban odafigyelsz-e rá, ha más hangot üt meg! - Hajlandó. - Akkor szólj neki, hogy rajta! Próbálja ki! - Nahát! Megváltozott! Már nem is bíráló szülői hang. Inkább olyan, mint egy kedves segítő. Élvezet hallgatni. Hát persze. Ki hallgat szívesen oda egy házsártoskodó, szidalmazó hangra? A valóságos szülőknek is ki kellene próbálniuk ezt a módszert, ha azt akarják, hogy gyerekük odafigyeljen rájuk. Nem vettétek még észre? A gyerekek odafigyelnek ránk, ha kedves hangon szólunk hozzájuk! Lehet, hogy nem értenek egyet azzal, amit mondunk, de legalább meghallják. Az előbbi eljárást egyébként átformálásnak nevezzük. Ez az alapja a családterápiában, az üzleti életben, valamint a saját agyunkban alkalmazható egyezkedési módszereknek. Itt most arra szeretnék rámutatni, hogy Fred hangja elfeledte, amit akart, nekem kellett emlékeztetnem rá. Sikerre akarta késztetni a gazdáját, de csak azt érte el, hogy az rosszul érezze magát. A nők egyenjogúságáért folytatott küzdelemnek sok eredménye van, de bizonyos szempontból ugyanoda lyukadt ki, mint Fred hangja azelőtt. Az eredeti célkitűzés az volt, hogy rávegyék az embereket, változtassák meg a nőkről alkotott véleményüket és a nők iránti viselkedésüket. A nőket kioktatták, hogy miféle viselkedés különbözteti meg őket hátrányosan. Úgyhogy most, ha valaki „megkülönböztető" megjegyzést tesz, nekik kell miatta feszengniük! Nem tűnik valami nagy haladásnak, hogy a „felszabadult" szellemű embernek kelljen magát rosszul éreznie azért, mert valaki egy bizonyos szót kiejt a száján! Miféle felszabadulás ez? Hiszen ez olyan, mint amikor gyerekkorunkban lehülyéztek, mire nekünk meg kellett sértődnünk és sírva kellett fakadnunk. Azelőtt senki sem vette észre a megkülönböztető kifejezéseket. Most ugyanezek miatt a szavak miatt szenvedni kell. Jó kis felszabadítás! Egy csomó új indok az elkeseredésre. Egy időben kiszúrtam az így reagáló nőket az éjszakai mulatókban. - Hopp, itt van egy! Ezt figyeld meg! Egy szóval kétségbe ejtem. Helló, pipi! - Jajjjj!
Ha azt akarjátok, hogy más ne beszéljen tiszteletlenül, több értelme van azt kieszközölni, hogy ő érezze magát rosszul miatta. Jóval vidámabb dolog, jóval hatékonyabb, és jóval felszabadultabb is. Szeretem kipécézni a nőket, mikor „degradáló" szavakat használnak. Például ezt mondja valaki: - A lányok az irodában - Hány évesek? - Hogy mi? Hát harmincvalahány. - Hogyhogy lányok?! Talán nők, nem, maga nőellenes disznó! A férjét fiúnak nevezi? Ha abban keltünk valahogy rossz érzést, aki megkülönböztető megjegyzést tesz, legalább a megfelelő személyt sarkalljuk megváltozásra - azt, akinek a viselkedését meg szeretnénk változtatni. De a szidás meg a támadás bizony nem a legjobb módja annak, hogy megváltoztassunk valakit. A legjobb módszer felfedezni, hogy miként készteti magát valamire - ezt nevezzük motivációnak - és ezt alkalmazni. Ha kitartók vagyunk, és sok furát kérdezünk, kifürkészhetjük, hogy bárki hogyan csinál bármit. Ebbe a motiváció is beletartozik. Sokan szenvednek „alulmotiváltságban". Ennek egy példája, hogy nem tudnak reggel fölkelni. Ha ezeket az embereket tanulmányozzuk, megtudhatjuk, hogyan kell továbbaludni. Erre aztán megtaníthatjuk az álmatlanságban szenvedőket. Minden emberi viselkedés hasznos valahol, valaki számára. De most azt nézzük meg, hogy miképp ébred föl valaki gyorsan és könnyen, kávé és minden egyéb nélkül. Ki szokott könnyen felébredni reggel? Betty: - Én. - Hogy kelted föl magad? - Fogom magam, és fölkelek. - Ennél egy kicsivel több részletre van szükségem. Honnan tudod, hogy ébren vagy? Mi az első, amit észreveszel, miután felébredtél? Általában magadtól ébredsz fel, vagy az óra ébreszt fel? - Nincs szükségem ébresztőórára. Egyszerűen csak észreveszem, hogy nem alszom.
- Hogyan veszed észre, hogy nem alszol? Beszélni kezdesz magadban? Látsz, vagy elképzelsz valamit? - Mondok magamban valamit. - Micsodát? - Ébren vagyok. Ébredek. Ébredezem. - Honnan tudod, hogy ezt mondhatod? A hang, amely megszólal a fejedben, tudtodra ad valamit, amit észrevett. Tehát valaminek meg kellett előznie a hangot. Valami érzést vettél észre? Vagy hirtelen világos lett? Valami nyilván megváltozott. Emlékezz vissza szép sorjában, hogy mi történt! - Azt hiszem, éreztem valamit. - Mit éreztél? Melegséget? Nyomást? - Meleget, igen. - Melegedett az érzés, vagy hűlt? - Erősödött a melegségérzés. Éreztem, hogy a testem fel- melegszik. - Tehát mikor érzed, hogy a tested felmelegszik, azt mondod magadban: „Ébredek." Mi következik rögtön ez után? Eddig még nem láttál, nem képzeltél el semmit? - Azt mondom magamban, hogy „föl kell kelnem". - Hangosan? Hallasz valami mást is, vagy csak a saját hangodat? Milyen hangon szólal meg? - Nagyon nyugodt, könnyed hangon. - Változik a hangszíned, ahogy egyre jobban felébredsz? - Változik. Felgyorsul, tisztábbá, érthetőbbé, és éberebbé válik. Ez egy példa arra, amit késztető, vagy motiváló stratégiának nevezünk. Nem csak ennyiből áll az egész, de eleget megtudtunk ahhoz, hogy körvonalazódjon a lényeg. Így veszi rá magát Betty, hogy megtegyen valamit. Megszólal a fejében egy álmos, nyugodt hang. Aztán miközben azt mondja: „föl kell kelnem", felgyorsul és megélénkül. Próbáljátok ki valamennyien! Akkor tudjátok meg igazán, hogyan csinálja más, ha ti is végigcsináljátok ugyanazt. Nem kell ugyanazt mondanotok, csak engedjétek lecsukódni szemhéjatokat, érezzétek, hogy milyen érzés van a testetekben, és szólaltassatok meg egy benső hangot! Először álmosan, csendesen, aztán egy picit gyorsabban,
egy kicsit hangosabban és éberebben! Figyeljétek meg, hogyan változik az érzésetek! Befolyásolja „hang"-ulatotokat a hang? Ha nem, mérjétek meg a pulzusotokat! Egy izgatott benső hanggal remekül felébreszthetitek magatokat, amikor csak kell. Ha magatokban beszélve kezdtek elszenderedni, és az időpont nem a legalkalmasabb az alvásra - teszem azt az autópályán -, megtanulhatjátok, hogy fölemeljétek a hangotokat, gyorsítsátok és élénkítsétek a hangszíneteket, érdekesebb témára váltsatok át - és már föl is ébredtetek. Sok álmatlan ember csinálja ezt. Hangosan, izgatottan, magas hangon beszélnek magukban, és ez ébren tartja őket - még ha arról beszélnek, hogy mennyire kellene aludniuk, akkor is. Az álmatlan emberek gyakran igen elevenek és tettrekészek. Általában azt hiszik, hogy nem alszanak sokat, de több tudományos kísérlet azt mutatta ki, hogy valójában éppen annyit alszanak, mint más. Csak azzal is sok időt töltenek, hogy megpróbáljanak aludni, de hangjukkal ébren tartják magukat. Az álmatlansághoz vezető másik út sok színes, villogó képet magunk elé idézni. Egyszer megkérdeztem egy páciensemet, hogy ő hogyan tartja magát ébren. Ezt felelte: - Hát, elkezdek mindarra gondolni, ami esetleg kiment a fejemből. Hazamentem, és este kipróbáltam. - Vajon mi mehetett ki a fejemből? Hamarosan reggel hat óra lett, és hirtelen eszembe jutott. - Tudom már! Az alvás! Most változtassátok vissza azt a benső hangot! Lassítsátok, halkítsátok, csendesítsétek le, álmosítsátok el, és figyeljétek meg, hogy érzitek ettől magatokat! Egyszer majdnem elveszítettem így a hallgatóságomat. Nyissátok ki a szemeteket, és gyorsítsátok fel újra azt a hangot, különben a tanfolyam hátralevő részét kénytelenek lesztek tudat alatt magatokba szívni! Ezt a módszert megtaníthatjátok álmatlanoknak, vagy saját magatok is álomba szenderülhettek vele, amikor akartok. Én például rájöttem, hogy a legjobb, amit repülőn tehetek, az, ha megszabadulok
a tudatomtól. A központi repülőtértől rövid, húszperces repülőútra lakom, és amint leülök a gépen - sutty, kialszik a villany a fejemben. Egy férfi a közönség soraiból: - Amikor kutatod valakinek a stratégiáját, honnan tudod, hogy melyik lépéssel kezdődik a folyamat? Például Betty azt mondta, hogy a hang kezdett hangosabbá válni. Honnan tudod, hogy mit kell ilyenkor kérdezni? - Az attól függ, hogy mit akarok megtudni. Az igazság az, hogy nem lehet megállapítani, hol kezdi valaki. Éppen csak annyi részletre van szükség, amennyiből meg lehet teremteni ugyanazt az élményt. Ha én magam végigcsinálom és működik, valószínűleg elegendő információm van. Ezeket a folyamatokat mindig gyakorlatban kell kipróbálni. Vagy magunknak kell végigcsinálni, vagy mással végigcsináltatni. Ha megtudtam valakinek a motivációs stratégiáját, ezzel a folyamattal szó szerint rá tudom venni, hogy felálljon a székről, vagy bármi mást megtegyen.3 - Érezd, ahogy a széken ülsz! Mondd magadban: „Fel kell állnom!" Most mondd ugyanezt gyorsabban, hangosabban, és élénkebben! Valószínűleg ugyanazzal a folyamattal veszi rá magát, hogy átmenjen a másik szobába és levegyen egy könyvet a polcról - vagy bármi mást megtegyen amellyel reggel fölkel. Bármi legyen is maga a folyamat. Az emberek sokféleképpen késztetik magukat arra, hogy megtegyenek valamit. Elmondás helyett azt szerelném, hogy saját tapasztalatra tegyetek szert ennek a kikutatásában. Álljatok párba valakivel, akit nem ismertek, és fedezzétek fel, hogyan kel fel a társatok! Az ittlévők közül mindenkinek fel kellett kelnie legalább ma reggel - aki képtelen felkelni, az nem jött el. Először kérdezzétek meg egyszerűen: „Hogy kelsz fel reggel?" Erre a társatok eléggé általánosan válaszol majd, úgyhogy tovább kell faggatnotok, hogy megtudhassátok a hiányzó részleteket. Mikor úgy gondoljátok, hogy megvan az egész, próbáljátok ki ti magatok! Sikerülne-e felkelnetek így? Lehet például, hogy a párotok ezt mondja: Látom az ablakon beáradó fényt, és azt 3 Ha az ehhez szükséges személyes bizalom megvan és a cselekvés helyénvaló. (a ford.)
mondom magamban, „kelj föl!" Erre ti is kipróbáljátok ugyanezt, ránéztek az ablakra, látjátok a beáradó fényt, és azt mondjátok magatokban: „kelj föl!", de nem feltétlenül keltek föl. Valami kell még hozzá. Ezeket a dolgokat tudattalanul, automatikusan csináljuk, és gyakran sok kérdezősködésbe telik az összes részlet kiderítése. Ezen a tanfolyamon nem stratégiákkal foglalkozunk, nem ragaszkodom hát hozzá, hogy minden kis részletet kiderítsetek. De igenis találjátok meg a fő részeket, különösen azt, amelyik úgymond kiugrasztja a nyulat a bokorból. Ez általában egy lényeges módon megváltozó elem. Betty esetében például a hangszín megváltozása volt az, ami végül is rávette, hogy felkeljen. Hogy ezt kideríthessétek, kell egy kis szőrszálhasogatás. Ha valaki azt mondja: elképzelem magam, amint felkelek - az még nem elég. Több részletre van szükség. Állókép, vagy mozgó? Színes, vagy fekete-fehér? Nagy, vagy kicsi? Mondasz közben valamit magadban? Milyen hangon? Ezekben a részletekben van a folyamat motorja. Van közöttük, amelyik a többinél sokkal erősebben hat. Ezeket úgy találjuk meg, ha egyenként módosítgatjuk a változókat, és megfigyeljük a hatást. Tehát keressetek párt, és próbáljátok ki! Mindkettőtöknek körülbelül negyedórája van rá. Na, mit fedeztetek fel? Hogy motiválja magát a társatok? Mik a viselkedéssorozat fő részei?
Bill:
- Az én társam először az ébresztőórát hallja. Amikor lecsapja, megnézi, hány óra van. Azután visszafekszik, és érzi, milyen kényelmes az ágyban. Ekkor megszólal egy benső hang: „Ha itt maradsz, elalszol, és elkésel!" Ekkor elképzeli, amikor egyszer elkésett a munkahelyéről, és ez rossz érzést okoz. Aztán a hang azt mondja: „Legközelebb még rosszabb lesz!" Ekkor nagyobban jelenik meg neki, hogy mi történik, ha megint elkésik. Ettől még rosszabb érzése lesz. Ezekből a részekből áll a sorozat. Hang, kép, rossz érzés. Mikor a rossz érzés elég erőssé válik, felkel. Ezt hívjuk a jó öreg riogató módszernek. Az ember addig kelti a kellemetlen érzéseket, amíg csak arra nem késztetik, hogy elkerülje őket. Rollo May is így csinálja. Még egy jó hosszú könyvet is írt róla. Ennek tartalmát két mondatban össze lehet foglalni: „A szorongást tévesen értelmezték eddig. Az izgulás jó, mert cselekvésre készteti az embert." Hát, ha motivációs stratégiánkat a félelem hajtja, ez pontosan így is van. Csakhogy nem mindenki sarkallja így magát. Van, akit éppenhogy megakadályoz a félelem abban, hogy véghezvigyen valamit. Az ilyen ember elgondolja, hogy mi érdekeset szeretne csinálni, aztán elképzeli, hogy mi üthet ki balul. Ettől megijed, és általában otthon kuksol tovább. Suzi: - Én Bill társához hasonlóan csinálom. Azt mondom magamban, hogy néhány percig még fekhetek. De az idő múlásával egyre közelebbinek, nagyobbnak, és fényesebbnek képzelem, hogy cl fogok késni. Maga a kép ugyanaz. Mikor elég nagy lesz, föl kell kelnem, hogy megszabaduljak a rossz érzéstől. - Mást is halogatsz? - Mást is. Hányan írtátok meg egyetemi dolgozataitokat az utolsó percben? Mennél tovább vártatok vele, annál erősebb volt a késztetés. Bill társa saját maga gyártja a szorongást, Suzi az órával termelteti a magáét. Abban hasonlítanak nagyon, hogy mindkettőnek kellemetlen érzés a mozgatórugója. Talált valaki példát kellemes érzésen alapuló motivációra? Még ha az elvégzendő feladat maga kellemetlen is volt? Frank:
- Igen. Marge elképzelte, hogy mi mindent fog csinálni a nap folyamán, és ettől jó érzése támadt. Azt mondta, a kellemes képek „kihúzzák" az ágyból. - No és ha egész napja kellemetlen feladatokkal van tele? Ezt is megérdeklődted? - Meg. Azt mondta, hogy akkor a befejezett feladatokat képzeli el, és ettől támad nagyszerű érzése. Ez az érzés éppen úgy kihúzza az ágyból, mint az előbb. Ez nekem hihetetlennek tűnik. Nem tudom elképzelni, hogy ez működjön. Mi a véleményed erről? - Hol van Marge? Marge, mikor csináltad meg az adóbevallásodat? Marge: - Január közepére mindig befejezem. Olyan jó érzés készen lenni vele, mert akkor másba foghatok. Hát, úgy látszik, hogy neki működik. Senki sem szeret adóbevallást csinálni, de a legtöbben örülnek, ha kész van. A csel az, hogy a befejezés örömét már előre érezhessük. Így lesz, ami elindít. Így lehet kellemetlen érzés helyeit kellemessel késztetni magunkat. Ez ritkábban fordul elő, és rendkívül különösnek tűnik az ellenkező módszerrel élő Frank számára. Kellemes dologra sokan könnyen ráveszik magukat. Elképzelik, és a kép olyan vonzó, hogy mindjárt neki is állnak. De olyan dolgok elvégzésére, amelyeket csinálni nem szeretünk, csak megcsinálni, ez a folyamat nem alkalmas. Ha valaki nem szeret adóbevallást készíteni, és elképzeli, hogy milyen volna most ezt csinálni, nyilvánvalóan viszszaretten tőle. Nem éppen motiváló érzés. Pozitív motivációhoz a feladat vonzó részére kell koncentrálnunk. Ha nincs kellemes része, akkor maga az elvégzés öröme a vonzó. Ahhoz, hogy Marge motivációs stratégiája működhessen, még egy részletre van szükség. Bizonyára ti is elképzeltétek már, hogy milyen jó lesz, ha megcsináltok valamit, aztán mikor nekiveselkedtetek, egykettőre alábbhagyott a lelkesedésetek. - Marge, mikor elkezded írni az adóbevallásodat, hogyan tartasz ki a munkában? Marge: - Végig arra gondolok, hogy milyen jó lesz, ha kész lesz.
- Ez fontos része az egésznek, de fogadok, hogy emellett még valami mást is csinálsz. - Hát, akárhányszor csak beírok egy számot, vagy kitöltök egy rovatot, örülök neki, hogy az a kis rész megvan. Ízelítőt kapok az egész munka befejeztekor érzett örömből. - Pontosan. Ennek a két dolognak a segítségével csinálod végig. A kettő közül a második a fontosabb. Ha a feladat hosszabb időt vesz igénybe, a végeredmény elérhetetlennek tűnhet. De az öröm, melyet minden kis részfeladat elvégzésekor érzünk, sok nehézségen keresztülvisz. - Érdekes. Ez sokmindent megmagyaráz, amit csinálok. Mindig arra gondolok, hogy milyen jó lesz, ha valami kellemetlennek vége szakad. Én magam sokat el is végzek, de másokat nehéz rávennem a kellemetlen munkára. Amikor mondom nekik, hogy képzeljék el, milyen jó lesz, ha készen lesz, általában értetlenül merednek rám. Hát persze. Egyszerűen nem értik. Ők aztán nem így veszik rá magukat valamire! Frank: - Ezek szerint rossz érzés nélkül is hatékonyan és erősen lehet magunkat motiválni. Van valami remény a mi számunkra, akik szorongással hajtjuk magunkat előre? Hogyne. A motivációs stratégia, minden emberi viselkedéshez hasonlóan, tanult dolog, és egy új stratégiát bármikor meg lehet tanulni. Elég könnyű volna megtanítani nektek a Marge-féle késztető stratégiát. Csakhogy ilyen átható változást nagyon elővigyázatosan szabad csak okozni valakinek az életében. Van, aki pocsékul választja ki, hogy mit csinál az életben, de mivel nem túl erősen motiválja magát, nem nagyon kerül bajba. Ha hatékony késztető stratégiát tanítunk neki, akkor véghez is viszi azt a sok ostobaságot, amit elhatározott, és egy csomó buta, fölösleges, sőt esetleg káros dolgot művel. Ezért mielőtt új motivációs stratégiát tanítok valakinek, megvizsgálom, hogy tud-e ésszerűen dönteni az illető. Ha nem tud, akkor először arra tanítom meg, és csak utána a motivációra. Az emberek sokféleképpen motiválják magukat, de a két fő mintát már láttuk. A legtöbben elgondolják, hogy milyen rossz lesz, ha nem
csinálnak meg valamit, és menekülnek a rossz érzéstől. Ezt „averzív kondicionálásnak" nevezik a patkánykínzó pszichológusok. Néhányan viszont, mint például Marge, fordítva csinálják. Ő ahelyett, hogy menekülne attól, amit nem szeret, affelé vonzódik, amit szeretne, és már útközben ízelítőt kap belőle. Aki Marge-éhoz hasonló késztető stratégiával rendelkezik, egész más világban él, mint a legtöbben. Ebben a világban nincs meg az a temérdek szorongás, stressz, feszültség, amit a többség átél. Sokan vegyítik a két módszert. Például először arra gondolnak, mi történik, ha nem csinálnak meg valamit, aztán meg, hogy milyen jó lesz, ha kész lesz. Mindegyik késztető stratégia működik, és ami működik, azt nem lehet nagyon ócsárolni. De van, amelyik sokkal gyorsabb és szívósabb a többinél, arról nem is beszélve, hogy mennyivel élvezetesebb. Sokminden, ami miatt emberek a pszichológusnál, vagy a börtönben kötnek ki, a motivációra vezethető vissza. Az egyik esetben nem motiválódnak arra, amit meg akarnak csinálni, vagy amit elvárnak tőlük. A másik esetben pedig igenis motiválódnak, de olyasmire, amit nem akarnak, vagy amit mások szerint nem lenne szabad. Ma egy kicsit betekintettünk a motiváció rejtelmeibe, hogy némileg befolyásolhassátok, mire motiválódtok. A mai nap éppen csak elindított benneteket a motiváció megismerésének és alkalmazásának útján, de most már magatoktól is továbbhaladhattok rajta, és újabb felfedezéseket tehettek.
ZŰRZAVARBÓL MEGÉRTÉS Sok problémát okoz, ha az ember összezavarodik. Be szeretném mutatni, miképp lehet a zavaros elmében tiszta helyzetet teremteni. Előbb bemutatom, hogyan kell, aztán szeretném, ha ti is párba állnátok és kipróbálnátok egymással, úgyhogy figyeljetek. Kinek van kedve játszani? Bili: - Nekem. - Először is gondolj valamire, amit meg szeretnél érteni, de összezavarodsz, ha rágondolsz! - Hát, sokminden van, amit nem értek - Figyelj jól, hogy mit kérdezek! Nem azt kértem, hogy olyasmire gondolj, amit nem értesz, hanem olyasmire, ami összezavar. Más nem érteni valamit, és más összezavarodni. Sokmindent nem értesz, mert még csak nem is konyítasz hozzá. Valószínűleg nem értesz a szívműtéthez, meg a hidrogén- bomba-tervezéshez. De nem zavarodsz öszsze, ha ezekre gondolsz, csak nincs róluk információd, így hát nem érted őket. Az összezavarodás viszont mindig annak a jele, hogy már közelítesz a megértéshez. Sokmindent tudsz a dologról, de az adatok még nem álltak össze olyan formába, hogy meg is értsd. Tehát ilyesmire gondolj; amit jól ismersz, mégsem értesz! - Megvan. Nagyon összezavar az, hogy - Állj! Nem szabad megmondanod, hogy konkrétan mire gondolsz. A tartalomra csak a pletykásoknak van szükségük. Én matematikus vagyok. Engem csak a forma érdekel. Azonkívül a közönség is túl könnyen elveszne a tartalom részleteiben, holott azt akarom, hogy a bemutatandó folyamatot ismerje meg. Szóval gondoltál valamire, ami összezavar. Most gondolj valami hasonlóra, amit értesz. Hasonlón azt értem, hogy ha - teszem azt valakinek a viselkedése zavar össze, találj példát valami olyan viselkedésre, amit értesz! Vagy ha a robbanómotor működése zavar ösz-
sze, gondolj valami olyan mechanikus dologra, amit értesz! Mondjuk egy kenyérpirító működésére. - Megvan ez is. - Nevezzük ezt az utóbbit „megértésnek", az előbbit pedig „zavarnak"! Mindkettő kép formájában jelenik meg? - Abban. - Azt szeretném tudni, hogy mi a különbség a két kép között. Lehet például, hogy az egyik mozgókép, a másik álló. Vagy az egyik feketefehér, a másik színes. Azt kérem, hogy Összpontosíts belülre, vizsgáld meg, hogy miben különbözik ez a két kép, és mondd el! - A zavar kicsi, és állókép. Az értés nagy, és mozgó. - Különböznek másban is? Ha a zavar képe kisebb, valószínűleg távolabb is van. - Igen, távolabb. - Hang jár valamelyikkel? - Jár. Az értéshez járul egy hang, azt magyarázza, hogy mit látok. A zavar hangtalan. - Honnan tudod, hogy az egyik összezavar, a másikat pedig megérted? - Más érzésem van, mikor az egyik képre nézek, mint amikor a másikra. - És az érzéseid honnan tudják, hogy ezt kell érezniük, amikor a képekre ránézel? - Gondolom azért, mert megtanítottam őket. Figyeljétek csak meg ezt! Azt kérdeztem: „honnan tudták". Ez a folyamatra kérdez rá. Bili pedig azt válaszolta: „azért". Az „azért" mindig a „miértre" válaszol. A „miért" kérdés csak egy csomó múltra vonatkozó elméletet eredményez. Nekem csak egy elméletem van. Azért történik annyi zűr az emberek agyában, mert a Föld tengelye ferde, és ennek következtében mindenkibe másvalakinek az őrült agya került. Ezen a ponton befejezem az elméletgyártást. Tehát mégegyszer. Bill, honnan tudod, hogy mást érezz, amikor az egyik képre nézel, mint amikor a másikra? Bili: - Nem tudom. - De jó válasz!
- Gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy nem tudom. - Előfordul néha. Csinálj úgy, mintha tudnád! Mondj valamit! A legrosszabb, ami előfordulhat, hogy tévedsz. Én már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy úgyis annyit tévedek, hogy teljesen mindegy. Így hát elhatároztam, hogy ezentúl legalább érdekes tévedéseket követek el. - Mikor az értést képzelem el, látom a dolgok összefüggését. Ettől ellazulok. Mikor a másikat képzelem el, nem tudom, mi következik; ettől egy kicsit feszült érzésem lesz. Szóval úgy tűnik, valóban van különbség. Van valakinek kérdése azzal kapcsolatban, amit csinálok? Egy férfi; - Olyan könnyűnek tűnik, ahogy csinálod. Honnan tudod, hogy mit kérdezz? - Mindössze annyit akarok megtudni, hogyan különbözik ez a két dolog. A különbség annak a konkrét részleteiben rejlik, hogy az illető hogyan látja, hallja és érzi őket. Kérdéseim abban segítik az alanyt, hogy különbséget tegyen olyan dolgok között, amelyek között eddig nem tett. Sokszor pedig olyasmire irányítják a figyelmét, amit eddig nem vett észre. Bill például könnyen válaszolt a kérdésre, hogy álló-, vagy mozgóképet lát-e. De azelőtt valószínűleg észre sem vette a különbséget, hiszen senki sem kérdezte. Egy nő: - Először azt kérdezted meg, hogy állókép-e, vagy mozgó, és csak utána, hogy színes-e, vagy fekete-fehér. Mindig ugyanabban a sorrendben kérdezed ezeket? Először azt érdemes megkérdezni, hogy mi van ott, és csak utána, hogy az milyen. Így ritkábban tévedtek el. Ha megkérdezed, hogy milyen gyorsan mozog, és kiderül, hogy állóképről van sző, összezavarhatod a pácienst. Először fedezzétek fel az alapdolgokat, utána megvizsgálhatjátok, hogy milyen finomabb megkülönböztetések akadnak. Attól is függ, hogy mit kérdezünk, hogy mennyire ismerjük a témát. Én már tudom, hogy milyenfajta különbség várható a zavar és a megértés között, hiszen már többször csináltam ezt. Úgy van ezzel is, mint minden mással, amit elsajátítunk. Az elején nehézkes, aztán ahogy ismerősebb lesz a folyamat, csiszoltabbá, és rendszerezettebbé válik. Úgy is csinálhatjuk, hogy az összes lehetséges
különbséget egyszerre végigkérdezzük. De egyszerűbb a lehetséges különbségek közül megemlíteni néhányat - a főbbeket ettől az illető agya rááll a megfelelő vágányra. Aztán csak meg kell kérdezni, hogy miben különbözik a kettő. Most térjünk rá az érdekesebb részre! Vedd a zavart, Bill, és addig módosítsd, amíg olyan nem lesz, mint a megértés! A tartalmat ne változtasd meg, csak a formát, amiben megjeleníted azt a tartalmat! Először is vedd az állóképet, és indítsd el! Bil: - Ez nem akar menni. - Próbáld meg ezt: Először csinálj különböző időpontokban egyegy állóképet, majd miután elegendő összegyűlt, villantsd fel okét gyors egymásutánban! Gyorsítsd fel egy kicsit az egészet, és kész a film. A film ugyanis nem más, mint állóképek sorozatának gyors levetítése. - Jó, megvan a film. - Helyes. Most adj hozzá hangot, amely elmagyarázza, hogy mi történik! (Bill bólint.) - Most nagyobbítsd meg a képet és hozd közelebb, úgy, hogy a kép mérete és távolsága megegyezzen a megértésével! Mi történik ekkor? Érted már a dolgot? - Értem. Most már látom, hogy mi történik, és sokkal jobb érzésem van tőle. Ugyanaz az érzés, ami a másik képpel jár. Érthető, hogy jobban megértünk valamit, ha nagy, kísérőszöveggel ellátott mozgóképen vesszük szemügyre, mint ha hangtalan kis állókép formájában jelenik meg. Sokkal több benne az információ, és érthetően van rendszerezve. Ez a folyamat megtanítja Billit, hogy miképp értsen meg valamit a saját, már meglévő megértési módszerével. Egy nő: - Ahhoz, hogy a zűrzavart megszüntethessük, nem további információra van szükségünk? - Néha igen. De az illető gyakran rendelkezik már az információval, csak az nincs megérthető formában. Nem hiányzik semmi, csak az adatok nincsenek rendszerezve. Valamennyien sokkal, de sokkal többet tudtok, mint gondolnátok! A zűrzavar általában
nem a túl kevés, hanem a túl sok adat következménye. Megzavarodáskor gyakran óriási adathalmazt képzel el az ember, vagy különböző képek villannak fel előtte viharos gyorsasággal. Ezzel ellentétben a legtöbben rendszerezetten és nagyon gazdaságosan jelenítik meg azt, amit megértenek. Megértésük elegáns matematikai egyenlethez vagy jó költeményhez hasonlít. Igen egyszerű forma képvisel sok adatot. Amit csináltunk, lehetővé tette Bill számára, hogy összegyűjtse és megérthető formába szedje a már meglévő adatokat. Hogy az agyunkat használhassuk, először hozzá kell férni ahhoz, ami benne van, aztán ezt rendszerezni kell, és csak azután tudjuk felhasználni. Láttatok már tüzet leégni a kandallóban? Ha egy kicsit átrendezitek a fahasábokat, újra fellobban a tűz. Pedig nem adtatok hozzá semmit. Egyedül az elrendezés változott, mégis óriási a különbség. Aki azt hiszi, hogy több adatra van szüksége, valószínűleg kérdezősködni fog. De ha a válasz csupán további nyers adatokat tartalmaz, nem sok hasznát veszi. Tovább kérdez hát, és mennél több választ kap, annál kevésbé figyel oda, hogy mit is kérdez. Viszont ha a válasz segít rendszerezni a már meglévő adatokat, közelebb hozhatja a megértést. Ezt nevezik gyakran „passzív tanulásnak". Van, aki ezt a fajta szájbarágást szereti. Más képes nagy mennyiségű adatot bevenni, és különösebb külső segítség nélkül rendszerezni. Ezt gyakran „aktív tanulásnak" hívják. Bill! Most próbáld ki az ellenkezőjét! Vedd azt, amit eredetileg megértettél, és változtasd kis, hangtalan állóképpé! Bill: - Ettől feszült, és zavart leszek. - Tehát most bármivel, amit eddig megértettél, összezavarhatunk! Nevettek, pedig ha tudnátok, hogy milyen hasznos lehet ez! Nem ismertek senkit, aki azt hiszi, hogy ért valamit, holott fogalma sincs róla? És alaptalan önbizalma mindenféle bajba sodorja? Egy jó adag zavar ráveheti, hogy odafigyeljen másokra, és hasznos információt gyűjthessen. A zavar és a megértés ugyanis belső élmény. Nem feltétlenül van köze a valóságos világhoz. Sőt, ha alaposan körülnézünk, észrevehetjük, hogy általában vajmi kevés kapcsolat van a kettő között.
Ahhoz, hogy Bill átélhesse azt, amit „megértésnek" hív, a fejében lévő információt nagyalakú, kísérőszöveggel ellátott film képében kell megjelenítenie. Ez néha magától áll össze, máskor másvalaki idézi elő. Most azonban, hogy tudja, miként működik, céltudatosan beindíthatja ezt a folyamatot, amikor valami összezavarja. Ha nincs a birtokában elég adat, nem fogja teljesen megérteni. Lehet, hogy kimaradnak részek a filmből, vagy a kísérőszöveg hallgat el időnként. De pillanatnyilag meglévő tudását a lehető legteljesebben jeleníti meg. Azonkívül tudja, hogy hol van szüksége több információra - ott, ahol a film megszakad. Ha pedig un valamit, mert már túl jól érti, öszszezavarhatja magát. Ez az új megértés első lépése. Most rajtatok a sor, hogy kipróbáljátok, amit Billel csináltunk. Olyannal álljatok párba, akit nem ismertek, ez megkönnyíti majd a dolgotokat. 1. Kérjétek meg a párotokat, hogy gondoljon valamire, amit ért, és valamire, ami összezavarja! A tartalmát nem szabad elárulnia. 2. Kérdezzétek meg, miben különbözik a kettő! Az azonosságra nincs szükség, csak az eltérésre. 3. Mikor legalább két eltérést fedeztetek fel, alakítassátok át a „zavart" a „megértéshez" hasonlóvá! 4. Ellenőrizzétek! Kérdezzétek meg, hogy érti-e már, amit az előbb nem! Ha igen, kész. Ha nem, térjetek vissza a második lépéshez, és derítsétek ki, milyen más különbség akad! Ezt addig ismételjétek, amíg csak meg nem érti a társatok, vagy amíg konkrétan rá nem jön, hogy milyen adatok hiányoznak a megértéshez. Tartsátok észben, hogy sohasem értünk meg semmit tökéletesen. Ez nem baj - érdekessé teszi az életet. Körülbelül negyedórátok van egy-egy fordulóra.
A legtöbben bizonyára azt vettétek észre, hogy a „megértés" és a „zavar" szó más benső élményt jelent a társatoknak, mint nektek. Először hadd halljunk néhány különbséget, aztán válaszolok az esetleges kérdésekre. Egy férfi: - A zavar számomra olyan, mint amikor a tévében függőlegesen szalad a kép. Méghozzá olyan gyorsan, hogy nem is látom az egyes képeket. Mikor lelassítottam, majd megállítottam, rögtön értelmet kapott az egész. A társam számára viszont túlságosan közel kerül a látóhatár. Annyi minden történik körülötte, hogy nem látja ál Először le kellett lassítania, aztán szó szerint elhátrálnia a képtől és távolabbról tekinteni rá, hogy megérthesse. Egy másik férfi: - Az én társam tudományos kutató. Mikor össze van zavarodva, mozgófilmek mennek a fejében. Ezeket „nyers adatoknak" nevezi. Mikor érteni kezdi, mértani ábrácskák rajzolódnak az előbbi filmekre. Ezek segítségével kikristályosodik az események lényege. Egyre rövidülnek a filmek, végül egy úgynevezett „mozgó állókép" marad. Ez állókép, de rárajzolt mértani ábra jelzi, hogy hányféleképpen változhat mozgóképpé. A kép lüktet egy kicsit. Nagyon gazdaságos. - Ez nagyon klassz. Mindenki érti, hogy miért ilyenek ezek? Már az eddigiek is elég változatosak. Egy nő:
- Amikor tökéletesen értek valamit, öt különböző képet látok egyszerre, tisztán. Mikor össze vagyok zavarodva, csak egy képet látok, az is homályos. Amikor a társam ért valamit, a kép mindig a látómezeje jobb oldalán van. Ám ami összezavarja, azt középen látja. Amiről pedig fogalma sincs, azt a látómezeje bal oldalán. Alan: - Az én társam nagyon szokatlannak tűnő dolgot csinál. A „zavart" élesen, konkrétan látja, a „megértés" viszont homályos, életlen, színes mozgófilm számára. Akkor kezdte érezni, hogy érti, amikor elhomályosította a képet. Azt mondtam neki, csavarja el a lencsét, hogy életlenné váljon a kép. - Lehet így, metaforikusan is mondani, de nem muszáj. Egyszerűen utasítani is lehet, hogy mit csináljon. Szóval akkor értette meg, amikor elhomályosította! Remélem, nem szívsebész a társad! Ez az egyik legfurcsább, amit valaha is hallottam. Amikor életlenné válik a kép, megérti. Nahát! Az biztos, hogy más, mint a többieké. Neki is különösnek tűnt? - Annak. Lehet, hogy valami megbízható, mélyebb tudattalan folyamat veszi át a dolgot? - Ilyen magyarázatot nem fogadok el. Amíg csak meg nem kérdezzük az illetőt, az összes effajta folyamat tudattalan. Sokmindent csinálunk intuitíven, de ez más. Persze lehet, hogy nem vettél észre valami fontosat. De ha feltételezzük, hogy leírásod pontos, ez a megértés nem vezethet cselekvéshez. Ahhoz, hogy megtehessünk valamit, szükségünk van bizonyos konkrét részletekre. Ezért mondtam, hogy remélem, nem szívsebész. Ez a megértés ugyanis nem eredményezne túl magas túlélési arányt a betegei körében. De a színes, homályos megértés is nagyon jó lehet bizonyos dolgokra. Egy bulin például valószínűleg nagyon kellemes társaság lehet a párod. Ha ugyanis valaki mond valamit, csak el kell képzelnie, elhomályosítania, és máris úgy erezné, hogy érti a másikat. Egy színes, homályos mozgóképhez nem kell sok adat, hamar megvan. Miközben pedig ezt elképzeli, mindenféle érzése támadhat. Képzeljétek el, mi történne, ha ez a nő hozzámenne valakihez, és a férje csak akkor értene meg valamit, ha az kristálytiszta. Ilyeneket mondana: „Tisztázzuk csak ezt!" - mire a feleség összezavarodna.
Amikor pedig ő magyarázna valamit, az nem volna elég világos a férjének. Ha a férj panaszkodna, hogy homályosan beszél, a feleség megelégedetten mosolyogna, de ettől a férj csak még rosszabbul érezné magát. Erről a fajta megértésről mondtam az előbb, hogy nem sok köze van a valóságos világhoz. Aki így ért meg dolgokat, az jobban érzi magát tőle, de valódi problémát nem nagyon tud vele megoldani. Hasznos lenne számára, hogy másképp is megérthessen dolgokat konkrétabban és pontosabban. A múltkori tanfolyamomon volt egy férfi. A saját megértése nem volt túl hasznos a számára, így hát kipróbálta a társáét. Ez egész új világot tárt fel előtte. Azt szeretném, ha tudatára ébrednétek, hogy mindnyájan a férfi, meg a homályosító nő cipőjében jártok. Bármilyen jónak is tartjátok a megértéseteket, mindig lesz, ahol és a mikor egy másik folyamat jobban a hasznotokra válna. Az előbb valaki említette egy tudományos kutató módszerét - az ábrával ellátott gazdaságos kis képet. Ezzel remekül meg lehet érteni, hogy fizikailag hogy működik a világ, de azt jóslom, hogy az embereket - sok más tudományos kutatóhoz hasonlóan - nehezen érti meg a gazdája. (Az illető: - Így van!) Az emberek egy kissé túl bonyolultak ilyen ábrához, más módszerrel jobban meg lehet érteni őket. Mennél több módon tudunk megérteni valamit, annál több lehetőség tárul fel előttünk, és annál több képességünk fejlődik ki. Szeretném, ha mindnyájatoknak része volna egy érdekes élményben. Próbáljátok ki valaki más megértési módszerét! Álljatok újra párba az előbbi társatokkal! Az illető megértését és zavarát már valamennyire ismeritek. (És természetesen a sajátotokat is.) Némi további információt kell még szereznetek. A társatok megértése és zavara közötti különbséget már összegyűjtöttetek, a sajátotok közöttit szintén, de a saját megértésetek és a társatok zavara közöttit még nem teljesen, jó része ugyan már kiderült az előző gyakorlat következményeképpen, de egyes dolgok között az előbb nem volt különbség, most pedig lesz. Mikor teljesen feltérképeztétek, miben tér el megértésetek társatok zavarától, válasszatok valamit, amit értetek, és először változtassátok társatok zavarához hasonlóvá! Azután pe-
dig tegyétek olyanná, amilyen a társatok megértése! Ebben segítségetekre lehet, irányíthat társatok. Ő az, aki tanácsot adhat, és megválaszolhatja kérdéseiteket. Mikor kipróbáltátok társatok megértését, hasonlítsátok össze vele, hogy ugyanolyan-e! Előfordulhat, hogy az első próbálkozáskor kihagytok valamit, és újra kell csinálnotok. Kipróbálás után lehet, hogy nem tetszik majd, és azt mondjátok magatokban, hogy nem fogjátok túl sűrűn alkalmazni. De ne legyetek túl biztosak benne! Lehet, hogy remekül beválik valamire, amivel most küszködtök. A legkevesebb, hogy segít megértenetek azt, aki ezt a folyamatot használja. Mindkettőtöknek körülbelül húsz perce van a feladatra.
Érdekes volt? Mit tapasztaltatok, amikor kipróbáltátok, hogy más hogy ért meg valamit? Egy férfi: - Az én megértésem nagyon részletezett, könnyen megértek hát műszaki dolgokat. A társam megértése sokkal elvontabb, elmosódott szivárványok jelennek meg neki. Amikor ezt kipróbáltam, egyáltalán nem értettem a műszaki dolgokat, viszont úgy éreztem, hogy értem az embereket. Igazság szerint nem is „értésnek" hívnám. Inkább csak éreztem, hogy mit akarnak, és könnyen szót tudtam velük érteni.
Gyönyörű színeket láttam, és valami meleg izgalomféle töltött el. Szokatlan volt, az egyszer biztos! Egy nő: - Amikor én megértek valamit, egyszerűen részletes filmet pergetek le az eseményről a fejemben. A társam azonban két, egymást részben takaró keretes képet képzel el. A közelebbi asszociált, a távolabbi ugyanannak az eseménynek a disszociált képe. Akkor érzi, hogy érti a dolgot, amikor a kettő megegyezik. Ez igen hasznos lehet neki, hiszen színész. Amikor játszik, bele is éli magát a szerepbe, és azt is látja a másik képen, hogy miként jelenik meg a közönség számára. Mikor kipróbáltam ezt, sokmindent tudtam meg arról, hogy más milyennek lát engem. Ez nagyon hasznos számomra, mert általában csak fogom magam, és belevetem magam mindenfélébe, nem gondolok arra, hogy más szemében milyennek tűnök. - Hát ez meglehetősen hasznosnak látszik. Úgy léphetünk be legjobban valakinek a világába, ha magunkra öltjük a megértését. Hányan értettétek meg nagyjából úgy a dolgokat, mint a társatok? Hatvanból körülbelül nyolcan. És itt véletlenszerűen választottunk párt. Még sokkal érdekesebb, ha nagyon sikeres embereket utánozunk. Én pragmatista vagyok; arra szeretnék fényt deríteni, hogy különleges emberek hogyan csinálnak dolgokat Oregonban találkoztam egy rendkívül sikeres üzletemberrel. Ő, ha meg akart érteni valamit, a következőt csinálta: Állóképpel kezdte, ezt először felnagyította, aztán maga köré kerekítette. Utána elindította a filmet. Mikor nem jól látta, hogy merre tart valamilyen esemény, kissé hálralépett, és szemügyre vette saját magát a képen. Amikor a film újra peregni kezdett, visszalépett bele. Ez a megértés nagyon gyakorlatias, és szorosan összefügg a cselekvéssel. Számára nincs különbség a megértés és a végrehajtás képessége között. A megértés folyamata létfontosságú a fennmaradáshoz és a tanuláshoz. Ha nem tudnánk valahogy kibogozni, hogy mit élünk át, nagy bajban lennénk. Valamennyiünknek van körülbelül másfél kilónyi szürkeállománya, ezzel próbáljuk megérteni a világot. Ez a másfél kiló kocsonya bámulatos dolgokra képes, de ki van zárva, hogy bármit is tökéletesen megérthessen. Mikor azt hisszük, hogy megértünk valamit, ez csak a tudatlanságunk keretét határozza meg. Karl Pop-
per mondta jól: „A tudás a tudatlanság kifinomodott bevallása." Sokféle megértés létezik, és némelyik sokkal hasznosabb a többinél. A megértés egyik fajtája arra jó, hogy igazolást adjon. Megindokolja, hogy miért nem vagyunk képesek mást csinálni. „Azért van így, mert, és ezért nem tehetünk semmit." Ilyen egy csomó „szakértői" megértése egyes dolgoknak, például a tudathasadásnak, vagy a „tanulási nehézségeknek". Igen előkelően hangzik, de tulajdonképpen csak más formába önti azt, hogy „nem tehetünk semmit". Engem személy szerint nem érdekelnek a zsákutcába vezető megértések, még akkor sem, ha igazak. Én inkább nyitva szeretném hagyni az utat esetleges hasznosabb megértések számára. A megértés egy másik fajtájától csupán jó érzésünk támad. Így tesz barátunk, aki elhomályosítja képeit, hogy megértse őket. A csengőre nyáladzáshoz hasonlít valamelyest. Feltételes reflex, és csak jó érzést ad. Ez az, amitől azt mondják: - Aha, persze, itt az „ego" a táblázatban. Ezt már láttam másutt is. Igen, értem. Ez a fajta megértés sem tanít meg semmilyen cselekvésre. Van egy harmadikfajta megértés is. Ennek következményeként képesek leszünk leírni valamit fontosnak hangzó fogalmakkal, esetenként akár elméletekkel is. Hányan „értitek meg" valamilyen nemkívánt viselkedéseteket anélkül, hogy közelebb kerültetek volna a megoldásához? Ilyesmiről beszélek. A fogalmak hasznosak lehetnek, de csak ha tapasztalati alapjuk van, és ha segítségükkel valami újat cselekedhetünk. Elég könnyű valakivel tudatosan elfogadtatni egy gondolatot, de ettől ritkán viselkedik másképp az illető. Ha van valami, amit a világ vallásainak nagy része kétséget kizáróan bebizonyított, hát ez az. Vegyük például ezt: „Ne ölj!" Nincs benne szó kivételről. A keresztesek mégis boldogan vagdosták kétfelé a mohamedánokat, az amerikai „erkölcsi többség" pedig további rakétákat szeretne, hogy még egy pár millió oroszt el lehessen törölni a föld színéről. Gyakran megkérdezik NLP-tanfolyamon: - A vizuális ember ugyanaz, mint a Tranzakció Analízisben a szülő?
Ebből azt látom, hogy a már meglévő fogalmaikba gyömöszölik be azt, amit tanítok. Ha beleillesztitek az újdonságot a már ismert dolgok keretébe, semmit sem tanultok belőle, és a viselkedésetek is marad a régiben. Csak jól érzitek magatokat, hogy értitek a dolgot, és ez az önelégültség megakadályoz abban, hogy bármi újat tanuljatok. Gyakran bemutatom, hogy hogyan lehet egy embert néhány perc alatt változáshoz segíteni, erre a közönségből megkérdezi valaki: - Nem gondolod, hogy csak a helyzet elvárását teljesítette? Az ilyen ember eljön a tanfolyamra, de semmit sem kap cserébe a pénzéért, mert pontosan ugyanazzal a megértéssel távozik, amellyel bejött. Engem csakis az a fajta megértés érdekel, amely hozzájárul, hogy véghezvigyünk valamit. Mi minden tanfolyamunkon konkrét, megtehető dolgokat tanítunk. Ez eddig egyszerűnek látszik. Csakhogy néha nem illik bele meglévő megértésetekbe, amit tanítok. Ekkor a lehető leghasznosabb dolog összezavarodni, és bizony, sokan panaszkodnak is, hogy milyen zavarba ejtő vagyok. Nem jöttek még rá, hogy a zavar az új megértés kapuja. Lehetőség arra, hogy átalakítsuk, más formába rendezzük megértésünk folyamatát. Ez megengedi, hogy más színben lássuk, más hangon halljuk a világot, és új képességeket sajátíthassunk el. Remélem, az iménti gyakorlat konkrétan megmutatta, miképp megy ez, és mekkora hatása van. Ha mindent megértettetek, amit mondtam, és egyszer sem zavarodtatok össze, az biztos jele annak, hogy semmi lényegeset nem tanultatok, és a tanfolyam árát az ablakon dobtátok ki. Ez azt bizonyítaná, hogy továbbra is ugyanúgy értitek meg a világot, mint amikor idejöttetek. Úgyhogy ahányszor csak zavarba estek, kellemes izgalommal tekinthettek az eljövendő új megértés elébe. És hálásak lehettek, hogy ilyen lehetőségetek van, mert új útra léphettek, ha nem is tudjátok még pontosan, merre visz. Ha nem tetszik, ahova kilyukadtok, elmehettek onnan. Legalább annyival gazdagodtok, hogy megismertétek ezt a helyet, és hátrányait. Egyesek megértésébe már a bizonytalanság is bele van építve. Ismerek egy mérnököt. Ő egy körülbelül nyolcszor nyolc soros téglalap alakú képmátrix formájában ért meg valamit. Amikor a mátrix nagyjából félig betelik, kezdi érteni a dolgot. Mikor körülbelül kilencven
százaléka betelt, tudja, hogy alaposan érti. De kivétel nélkül mindig marad üres kocka, és ez jelzi, hogy a megértése sohasem teljes. Ez megakadályozza, hogy bármiben is túl biztos legyen. Az egyik legügyesebb tanítványom így ért meg valamit: Mozgóképen látja magát, amint csinálja. Amikor a valóságban is meg akarja tenni, belelép a képbe. A cselekvés, és az értés tehát szinte ugyanaz a számára. E mögött a kép mögött ugyanakkor egy sereg másik játszódik - ezek is disszociáltak - különböző helyzetekben, nehézségek megoldása közben, stb. Mennél több ilyen film jelenik meg neki, annál biztosabb benne, hogy jól ért valamit. Egyszer megkérdeztem: - Hány kell ahhoz, hogy megérts valamit? Ezt felelte: - Ha néhányat látok, egy kicsit értek valamit. Ha többet, jobban. Mennél több különböző filmet látok, annál jobban értem, de sohasem teljesen. Ezzel ellentétben, van, aki egyszer megtett valamit, és tökéletesen biztos benne, hogy érti, mit kell csinálni. Ismerek egy férfit. Egyszer vezetett életében repülőgépet. Ettől kezdve teljesen biztos volt benne, hogy bármikor, bármilyen időjárásban bárhová el tud vezetni bármilyen gépet. Akár függőágyban állva is! Egyszer eljött az egyik ötnapos tanfolyamomra, megtanult egy módszert, és első nap délben már el is távozott. Tökéletesen biztos volt benne, hogy tudja az NLP minden csínját-bínját. Mit szóltok az ilyen eltévelyedéshez? Van az emberi fajnak három súlyos betegsége. Mindegyiknek az az oka, hogy bennragadunk a világ egy bizonyos megértésében. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy megszabaduljunk ettől a három kórtól. Az első a komolyság. Ezt jól illusztrálja a „halálkomoly" kifejezés. Ha elhatározzátok, hogy el akartok érni valamit, rendben van. De ha komolyan veszitek a dolgot, csak elvakultok, és saját magatokat gáncsoljátok el. A második kór biztosra venni valamit, különösen azt, hogy igazunk van. Amikor az emberek biztosak lesznek valamiben, többé nem vesznek észre semmit, és a gondolkodást is abbahagyják. Amikor teljesen biztosnak érzitek magatokat valamiben, teljesen biztosak lehettek benne, hogy figyelmen kívül hagytok valamit. Néha praktikus egy ideig szándékosan nem figyelni valamire, de aki telje-
sen biztos a dolgában, az valószínűleg sohasem veszi észre azt, ami mellett elment. Könnyű beleesni a bizonyosság csapdájába. Még aki bizonytalan valamiben, az is általában biztos benne, hogy bizonytalan. Vagy határozottan biztos, vagy határozottan bizonytalan. Ritka az olyan, aki nem biztos a kétkedésében, vagy a bizonyosságában. Bár nemigen lehet ilyen embert találni, az állapotot elő lehet idézni a következő kérdéssel: Elég biztos vagy abban, hogy bizonytalan vagy? Buta kérdés, de elhangzása után az illető elbizonytalanodik. A harmadik kór a fontosság. Ennek is a legrosszabb fajtája a saját magunk fontossága, az önteltség. Amint valami „fontos" lesz, minden más megszűnik az lenni. A fontossággal remekül meg lehet indokolni a kegyetlenséget, a pusztítást, vagy bármit, ami olyan rossz, hogy igazolni kelljen valamivel. Az emberek többsége e három betegségnél köt ki, ha megakad valamiben. Lehet, hogy elhatározzuk, hogy valami fontos, de csak akkor vehetjük komolyan, amikor ebben biztosak leszünk. Ezen a ponton vége a gondolkodásnak. Kiváló példa erre Khomeini ajatollah, de a saját házunk tájékán is bőven lelünk rá példát. Régebben egy kisváros közelében laktam. Egyszer bementem vásárolni, és leparkoltam az élelmiszerbolt előtt. Egy pasas loholt oda hozzám, és dühösen nekem rontott. - A barátom azt mondta, hogy maga beintett nekem! - Nem intettem be, de ha akarja - Na ide figyeljen! - Egy perc türelmet! - mondtam, és bementem vásárolni. Amikor kijöttem, még mindig ott volt! Lihegett a dühtől. Odamentem a kocsihoz, és a kezébe nyomtam az egyik szatyrot. Elvette. Kinyitottam az ajtót, beraktam a másik három szatyrot, elvettem tőle a negyediket, és azt is betettem, majd beültem, és becsaptam az ajtót. - Hát jól van - mondtam. Ha ragaszkodik hozzá… Azzal beintettem neki, és elindultam. Ahogy elhúztam mellette, hisztérikus vihogásban tört ki, mert egyszerűen nem voltam hajlandó komolyan venni. A legtöbb ember számára az a probléma, hogy akar valamit, de nem éri el. Ritka az olyan, aki képes megállni, és kétségbe vonni saját bizonyosságát, amely szerint ez a dolog fontos. És van egy másfajta
gond is, bár ezt nem veszi észre senki: amikor nem akarunk valamit, és nem is érjük el. Ez korlátoz a legjobban, mert ilyenkor még csak nem is tudjuk, hogy valami nincs rendjén. Gondoljatok csak valamire, amit most nagyon nagyra tartotok, mert hasznos, kellemes, vagy élvezetes! Most pedig gondoljatok vissza arra az időre, amikor még csak nem is tudtátok, hogy ez létezik, vagy ha ismertétek is, nem jelentett semmit! Nem tudtátok, hogy mit szalasztotok el, ugye? Fogalmatok sem volt, mekkora gondotok volt, és semmi sem sarkallt, hogy változtassatok a helyzeten. Bizonyosak voltatok benne, hogy megértésetek híven tükrözi a világot. Ez az igazi baj. Vajon mit szalasztotok el most? A bizonyosság valószínűleg minden más tudatállapotnál jobban gáncsolja az emberiség haladását. Ám mint minden, a bizonyosság is szubjektív élmény, és meg lehet változtatni. Emlékezzetek csak részletesen vissza egy alkalomra, amikor teljesen meg voltatok bizonyosodva arról, hogy értetek valamit! Valami új dolgot sajátítottatok el, talán valaki valamire tanított Akár nehéz volt, akár könnyű, egyszer csak rátok tört a megértés érzése: „Aha, értem!" Emlékezzetek rá vissza olyan részletesen, amennyire kell! Most pedig emlékezzetek rá fordítva, úgy, mint amikor visszafelé pereg a film! Mikor befejeztétek, gondoljatok arra, amit akkor tanultatok, vagy megértettetek! Ugyanaz a reakciótok, mint az előbb? Marty: - Mikor előrefelé játszottam le a filmet, összezavarodva kezdtem, és a megértésnél kötöttem ki. Mikor visszafelé játszottam le, visszajutottam a zavarba. - Ezt teszi a visszapergetés. És mi történik, amikor arra gondolsz, amiben néhány perce bizonyos voltál? - Zavarodott vagyok, de közben az egyik énem tudja, hogy az akkori megértés valahol megvan bennem. Nem tudok annyira összezavarodni, mint eredetileg, de nem is vagyok annyira bizonyos, mint az előbb. És a többiek? Változott valami?
Ben: - Én rájöttem valamire, ami akkor történt, de annak idején mégsem tudatosodott bennem. - Ez érdekes, de nem ezt kérdeztem. Azt akarom tudni, hogy amit annak idején megtanultál, azt másként fogod-e most fel. - Nem. Ugyanúgy. - Nincs semmi különbség? Állj csak meg, és gondolkodj el rajta! Nem elég hamarjában rámondani, hogy ugyanaz. Ez olyan, mintha azt mondanánk: meg akartam próbálni repülni, de nem lehet, mert nem bírtam kinyitni a repülőgép ajtaját. - Érdekes, hogy a repülést említed, mert éppen arra emlékeztem vissza, amikor megtanultam vízre leszállni. Hogy milyen érzés, amikor a gép leér a vízre. Mikor visszafelé játszottam le, kiszálltam az érzésből, és hogy láthassam, hogy repül hátrafelé a gép, távolabbról kellett szemlélnem. Ez új dimenzióval gazdagította a leszállásról szerzett ismereteimet. - Új perspektívát adott. Többet tudsz most a vízreszállásról, mint azelőtt? - Többet. - Mi mást nem tudsz még? Meglehetősen sokat nyertél azzal, hogy visszafelé játszottál le egy filmet a fejedben. Sokan játsszák le újra egy esemény filmjét, hogy tanuljanak belőle, de visszafelé nem szokták. No és a többiek? Változott valami? Sally: - A részletek. Másra figyelek most oda. Más sorrendbe kerültek az események. - Más sorrendbe kerültek az események. Más lett ettől az, amit tanultál belőle? - Más. - Hogyan? Felfedeztél valami újat? Képes vagy valami újat tenni? - Maga a tudás, a megtanult adatok nem változtak. Az erről alkotott képem, érzéseim viszont igen. - Befolyásolja-e ez a viselkedésedet a jövőben? - Befolyásolja. Közületek többnek is hasznára vált ráfordítani egy percet, hogy visszafelé pergessetek le egy élményt. Mennyit tanulnátok, ha min-
den emléketekkel megtennétek ugyanezt? SaIlynek ugyanis tökéletesen igaza van. Ha visszafelé játszunk le egy filmet, attól az események sorrendje változik meg. Gondoljatok el két dolgot! Az egyik az, hogy meg tudtok csinálni valamit, a másik, hogy nem tudjátok megtenni ugyanazt. Először képzeljétek el ebben a sorrendben: először meg tudjátok lenni, aztán nem Most pedig fordítva: először nem megy, azután igen! Nem ugyanaz, ugye? Életünk eseményei bizonyos sorrendben történtek meg. A sorrendet nemigen tervezte meg senki, egyszerűen így adódott. Megértésetek jó része ezen a némileg összevissza alakult sorrenden alapszik. Mivel csak egyféle sorrend van, csak egyféleképpen értitek meg a dolgokat. Ez korlátoz. Ha ugyanezek az események más sorrendben történtek volna, most más lenne a megértésetek, és egészen máshogy viselkednétek. Mindnyájatokkal rengeteg minden történt eddigi életetek során. Ezek a tapasztalatok segítenek a jövő elérésében. A múltbéli tapasztalatok felhasználási módja dönti el, hogy milyen jövő kerekedik ki belőlük. Ha csak egyféleképpen tudjátok felhasználni a múltat, nagyon korlátozottak lesztek. Sok mindent nem vesztek majd észre, sok helyre nem juttok majd el, és sok gondolat meg sem fordul majd a fejetekben. Oda- vagy visszafelé lejátszani egy eseményt csak kettő a végtelen számú sorbarendezési lehetőség közül. Ha csak négyfelé vágjátok a filmet, huszonkét új lehetséges sorrend adódik. Ha még több részre osztjátok, még több. Mindegyik sorozatnak más lesz a jelentése, mint ahogy a betűk különféle sorozatai is különböző szavakat alkotnak, a szavak különböző sorozatai pedig más jelentést hordoznak. Sok NLPmódszer csupán az élményeket teszi más sorrendbe. El szeretnék bennetek ültetni egy gondolatot, amely szerintem mérföldkő a tudat fejlődésében. Legyetek bizalmatlanok a sikerrel szemben! Ahányszor csak biztossá váltok valamiben, mert sorozatosan sikerül, kezdjetek el gyanakodni: Vajon mit nem veszek észre? Mikor valami jól beválik, az nem jelenti azt, hogy más nem válna be, sem azt, hogy nem lehet más érdekes dolgot csinálni. Sok évvel ezelőtt kitalálta valaki, hogy sikamlós, ragacsos fekete folyadékot lehet kiszívni a földből, és ezt lámpában meggyújtani. Az-
tán rájöttek, hogy acéldobozban is el lehet égetni, és a dobozokat szerteszét gurigatni. Sőt, egy cső végén is meg lehet gyújtani, és a Holdra küldeni. De mindez nem jelenti azt, hogy másképpen nem lehet megcsinálni ezeket. Ha valaki száz év múlva visszanéz „fejlett technológiájú" társadalmunkra, úgy csóválja majd a fejét, mint mi az ökrösszekér láttán. Az elején könnyebb lelt volna gyökereset újítani. Bámulatos dolgokat vihettek volna véghez. Mi lett volna, ha azt mondják: - A mindenit, ez aztán remekül beválik! Vajon még mi válik be? Mi mást lehet csinálni? Azonkívül, hogy elégetünk valamit, és kifújjuk valami végén, még milyen módon lehet mozgatni dolgokat? A fémdobozban guruláson és fémcsőben repülésen kívül még hogy lehel helyet változtatni? Mennél sikeresebb az ember, annál elbizakodottabbá válik, és annál kevésbé valószínű, hogy megálljon, és elgondolkodjon: Mit nem csinálok? Amit én tanítok nektek, működik. És azt szeretném, ha elgondolkodnátok azon, hogy mi működne még jobban!
HIT-TÉRÍTÉS Az emberi viselkedést nagyon tartós dolgokra, úgynevezett hiedelmekre épülőnek is elképzelhetjük. Amikor valaki azt mondja, hogy valamit fontos - vagy nem fontos - elvégezni, hiedelem rejlik a dolog mögött. Bizonyos értelemben minden viselkedést valamilyen hiedelem irányít. Ti sem tanulnátok NLP-t, ha nem hinnétek, hogy érdekes, fontos, vagy valamiképpen hasznos. A szülők nem foglalkoznának ennyit kisgyermekükkel, ha nem hinnék, hogy a javukra válik. Régen nem állították a kisgyereket a figyelem központjába, mert azt hitték, hogy hiperaktívvá válik tőle. Ma elhalmozzák a gyereket figyelemmel, mert azt hiszik, ezzel segítik szellemi fejlődését. Bámulatosak a hiedelmek. Egy hiedelem képes teljesen rendes embereket rávenni arra, hogy egy eszme érdekében öljenek, és utána még büszkék is legyenek rá. Bármit megtetethetünk - vagy ellenkezőleg, abba hagyathatunk - valakivel, ha a viselkedést beillesztjük az illető hiedelemrendszerébe. Ezt tettem az apával, aki nem akarta, hogy a lánya kurvává váljék. Amint felhívtam a figyelmét, hogy pontosan úgy bánik a lányával, mint selyemfiú a kurvával, nem folytathatta anélkül, hogy a saját hiedelmeit megszegné. Nem kényszerítettem arra, hogy „akarata ellenére" hagyja abba, amit csinál - ha egyáltalán van értelme ennek a kifejezésnek. Olyan jól beleillesztettem a változást a hiedelemrendszerébe, hogy semmi mást nem tehetett utána. Mindamellett változhatnak is a hiedelmek. Nem születnek velünk. Gyermekkorotokban valamennyien hittetek olyasmiben, amit most butaságnak tartotok. Most pedig sok olyasmiben hisztek, amiről azelőtt nem is tudtatok. Itt van például ez a tanfolyam. A „hiedelem" fogalma elég bizonytalan a legtöbb ember számára, még akkor is, ha vidáman kapja magát, és öl érte. Be szeretném mutatni, hogy miből áll egy hiedelem, és hogyan lehet megváltoztatni. Olyasvalaki jelentkezzen, aki hisz magáról valamit, de meg szeretné változtatni, mert ez a hiedelem útját állja valamiben. Általában hasz-
nosabb megváltoztatni azt, amit magunkról hiszünk, mint amit a világról. Válasszatok valami olyat, aminek megváltozása jelentősen befolyásolja majd az életeteket! Lou: - Nekem van egy. - Mintha a többieknek nem volna! Ne mondd el, hogy mi ez a hiedelem, amelytől meg akarsz szabadulni! Csak gondolj rá! Most tedd ezt félre, és gondolj olyasvalamire, amiben nem vagy biztos! Lehet, hogy így van, lehet, hogy úgy. Bizonytalan. - Most mondd el, hogy miben különbözik az, ahogy a „hiedelmet", és a „bizonytalanságot" átéled! Úgy, ahogy Bill tette a megértéssel és a zavarral. - Hát, a hiedelem nagy, fényes, élénk, és nagyon részletes. A bizonytalanság sokkal kisebb. Elmosódottabb, homályosabb, és hol felvillan, hol elsötétül. - Jól van. Elég egyértelmű a különbség. Azonkívül az is nyilvánvaló, hogy a hiedelem képe egyenesen előtted van, a bizonytalanságé pedig jobboldalt fent. Van még más különbség is? - Hát, a hiedelemnek nagy kerete van, és majdnem kitölti ezt. A bizonytalanságnak nagy a háttere, és nincs kerete. Hiedelem nagy fényes, élénk részletes tartós kép egyenesen elöl keretes nincs nagy háttér
Bizonytalanság kicsi halvány, homályos elmosódott villogó jobbra fent kerettelen nagy hátterű
- A következő lépés egyenként végigpróbálni a különbségeket, hogy kiderüljön, melyek változtatják legerősebben bizonytalansággá a hiedelmet. Például, próbáld meg kicsinyíteni a hiedelem képét! Lou: - Ettől egy kicsit veszít a valódiságából, de nem változik sokat.
- Jó. Nagyítsd vissza az eredeti méretére. Most próbáld meg eltávolítani a keretet, hogy többet láthass a hátteréből! - Amikor elveszem a keretet, a kép önmagától összébb megy, és kevésbé jelentőssé válik. - Jól van. Tehát a keret a méretet is befolyásolja, és így nagyobb hatása van, mint a méretnek önmagában. Változtasd vissza olyanná, amilyen eredetileg volt, aztán életlenítsd el a képet, hogy elmosódottabbá váljék! - Ez nemigen változtatja meg. - Megint változtasd vissza, és aztán halványítsd el! - Elhalványításkor villogni kezd, egy kicsit úgy, ahogy a bizonytalanság, - Szóval a fényesség mértéke befolyásolja a villogást. Változtasd vissza, aztán fogd a hiedelem képét, és tedd arrébb! Tedd át középről a jobb felső sarokba! - Hát ez furcsa. Egy kicsit megszédültem, és a szívverésem is felgyorsult. Amikor átteszem a képet, minden változni kezd. Kisebb lesz, halványabb, életlen, a keret eltűnik, és villogni kezd a kép. - Jó. Tedd vissza a képet középre. A helyváltoztatás minden elemet megváltoztat, tehát Lou számára ez a szubmodalitás a legerősebb a hiedelem bizonytalansággá változtatásában. De mielőtt ezt megtennénk, valamivel helyettesítenünk kell a régi hiedelmet. Lou, tudod, hogy mit szeretnél hinni ehelyett? - Hát, még nem nagyon gondolkodtam el rajta részletesen. - Akkor gondold el most! Ügyelj, hogy pozitívan gondolj rá, ne negatívan! Arra gondolj, hogy mit akarsz hinni, ne arra, hogy mit nem akarsz! Azonkívül arra kérlek, hogy ne célt, ne végeredményt építs a hiedelembe, hanem azt a folyamatot vagy képességet, amely meghozná a kívánt végeredményt! Például, ha azt szeretnéd hinni, hogy tudsz „enelpézni", alakítsd a hiedelmet azzá, hogy képes vagy figyelni, tanulni, a visszajelzésre megfelelően reagálni, és így meg tudsz tanulni enelpézni! - Jól van. Tudom, hogy mit szeretnék hinni. - Tehát az új hiedelem pozitívan van megfogalmazva, nincs benne tagadás, és célhoz vezető folyamatot ábrázol, nem magát a célt, igaz? - Igaz.
- Jól van. Akkor most végezzük el azt, amit „ökológiai vizsgálatnak" nevezünk! Gondold el, hogyan változna meg a viselkedésed, és mit csinálnál, ha már ezt az új dolgot hinnéd! Gondolkozz el rajta, hogy hogyan okozhatna gondol ez a változás akár neked, akár szeretteidnek, akár egyéb ismerőseidnek! - Nem tudom elképzelni, hogy bárhogy is gondot okozhatna - Jó. Nevezzük ezt „új hiedelemnek"! Tedd félre egy pillanatra! Most arra kérlek, hogy fogd a nagy képet - a nem kedvelt hiedelemét és tedd át oda, ahol a bizonytalanság jelenik meg! Eközben a kép kerete eltűnik, a kép elhalványul, elmosódik, összemegy és villogni kezd - Megvan. Átkerült, és most pont olyan, mint a másik bizonytalan kép volt. - Jó. Villogás közben, amikor elsötétül, cseréld ki a régi hiedelem képét az újra, hogy a legközelebbi felvillanásnál az jöjjön elő! - Megvan. Most az új hiedelem képe villog. - Most fogd ezt a képet, az új hiedelem képét, és tedd vissza magad elé középre, és közben figyeld meg, hogyan nő a kerete, fényesedik ki, lesz nagyobb és élénkebb színű! - Hát ez hihetetlen! Pont ott van, ahol a régi hiedelem volt. Egész testemben olyan érzés van, mintha most kerültem volna ki a börtönből, és érzem, hogy ég az arcom. - Úgy van. Sok más dolog is szépen alakul át benned. Szusszanj egy kicsit, hogy időt adj a változások lezajlására! Én közben válaszolok egy-két kérdésre. Egy férfi: - Miért nem lehet egyszerűen fogni a kívánt hiedelem képét, és hiedelemmé változtatni, ahogy a zavart alakítottuk megértéssé? - Amikor a zavarból csináltunk megértést, nem volt más megértés, amely ezt megakadályozta volna. Ugyanazt a tartalmat többféleképpen is meg lehet érteni, anélkül, hogy a különböző megértések zavarnák egymást. A hiedelem sokkal általánosabb és kizáróbb a megértésnél. Ha már eleve hiszünk valamit, nincs hely új hiedelem számára, amíg a régit meg nem gyengítjük. Az új hiedelem általában a régi ellentéte, vagy legalábbis nagyon eltér valamiben a régitől. Próbáltatok már meggyőzni valakit a hite ellentétéről? A már meglévő
hiedelem általában azt sem engedi meg, hogy egyáltalán megfontolás tárgyává tegye az újat. Mennél erősebb a hiedelem, annál inkább így van. Gondold csak el! Tegyük fel, hogy valaki ezt hiszi: „X jó", neked pedig sikerül a régi hiedelem megváltoztatása nélkül beépíteni egy újat, amely szerint „X rossz". Mi sülne ki ebből? Mi történik, ha valaki szentül hisz két ellentétes dologban? A helyzet egyik megoldása többszörös személyiséggé válni. Egy darabig az egyik hiedelem irányítja az embert, aztán a másik veszi át a hatalmat, és mindent a viszszájára fordít. Én ezt nem tartom valami nagy fejlődésnek. Egy nő: - Mi volt az a szédülés, amikor először próbáltad meg áttetetni a hiedelem képét Louval? - Nos, az ilyen reagálás kettőt mond nekem. Az egyik az, hogy benső élményét mélyen befolyásoló szubmodalitás-változtatást fedeztem fel. A másik, hogy nincs még új hiedelme, amit a helyébe tehetne. Előfordult már veletek, hogy valami megsemmisítette egy régi hiedelmeteket, és nem volt mit a helyébe tennetek? Van, aki ilyenkor napokig ködfelhőben sodródik, amíg újra tud szerveződni. Ez gyakran előfordul, ha valakit kirúgnak a munkahelyéről, vagy valakije meghal. Egyszer beszéltem egy férfival. Elmondta, hogy egyik egyetemi tanára szétzúzta egy fontos hiedelmét. Több, mint fél évig úszott ködben utána, az egyetemet is otthagyta. Az ilyesmi elkerülése végett azt akarom, hogy az új hiedelem ugrásra készen várjon, mielőtt véglegesen meggyengítem a régit. Most térjünk vissza Louhoz és tegyük egy kicsit próbára! Lou! Megvan még az új hiedelem? Lou: (Egyenesen előrenéz, szembogara kitágul) - Meg! Egyre ezt nézem. Nehéz elhinnem, hogy ilyen könnyű az egész. - Mi történik, amikor a régi hiedelemre gondolsz? (Lou balra fölnéz, és elmosolyodik.) - Elég összeszáradtnak látszik. - Az biztos, hogy nem ott van, ahol azelőtt. Ez egy másik módja, hogy ellenőrizzük, amit csináltunk. És természetesen jobban figyelek ösztönös reakciójára, mint a szavaira.
Próbáljátok ki ezt a módszert hármas csoportokban! Egyikőtök lesz a programozó, másikótok a páciens, harmadikatok pedig megfigyelő és tanácsadó. Mielőtt elkezdenétek, ismételjük át a lépéseket!
Hiedelem megváltoztatása
(A) Információszerzés és előkészítés 1. A hiedelem megtalálása. Gondolj valamire, amit hiszel magadról, de szeretnéd nem hinni, mert korlátoz, vagy kellemetlen következményekkel jár! Hogy jelenik meg ez a hiedelem benned? 2. A bizonytalanság megtalálása. Most pedig gondolj valamire, ami bizonytalan. Így is lehet, meg úgy is - nem vagy biztos benne, hogy mi az igazság. Ez hogy jelenik meg benned? 3. Mi a különbség? Hasonlítsd Össze a kettőt, és határozd meg, hogy mely szubmodalitásaik különböznek! (Mint a megértés és a zavar esetében.) 4. Próba. Egyenként menj végig a listán, és a hiedelem szubmodalitásait alakítsd a bizonytalansággal megegyezővé! Miután egyet kipróbáltál, alakítsd vissza eredeti állapotába, és csak azután próbáld ki a következőt! Melyik (vagy melyek) változtatja (vagy változtatják) a hiedelmet leginkább bizonytalanná? 5. Új hiedelem építése. Mit szeretnél hinni ahelyett, amit most hiszel, de nem kedvelsz? Ügyelj, hogy a hiedelem pozitívan legyen fogalmazva, ne legyen benne tagadás! „Meg tudom tanulni, hogy visszajelzés hatására megváltozzam", nem pedig „ezentúl nem leszek képtelen megváltozni". Arra is ügyelj, hogy folyamatot vagy képességet testesítsen meg az új hiedelem, ne a kívánt végeredmény elérését! „Hiszem, hogy meg tudom tanulni befolyásolni és bizonyos szinten tartani a súlyomat" - ez hasznos hiedelem. Az, hogy „48 kiló vagyok" nem túlságosan hasznos, különösen, ha valaki történetesen 158 kiló! Új képességeket akarunk mozgósítani, nem új öncsalást kelteni.
Az új hiedelmet ökológiai szempontból is meg kell vizsgálni. Okozhat-e gondot ez az új hiedelem? Ha ezt hiszed, hogyan viszonyul majd hozzád a házastársad, a családod? Hogy befolyásolja majd a munkádat? Az esetleges gondokat figyelembe véve módosítsd az új hiedelmet! (A páciensnek nem kell elmondania, hogy mi az új hiedelem. Elég, ha elnevezi valahogy.)
(B) A hiedelem megváltoztatása 6. Régi hiedelemből bizonytalanságot. A negyedik lépésben felfedezett legerősebb szubmodalitás(ok) segítségével alakítsd a nemkívánatos hiedelmet a bizonytalansággal megegyezővé! A tartalmát hagyd változatlanul! (Tegyük fel, hogy akkor vált leginkább bizonytalanná a hiedelem, amikor mozgóképből állóvá, és amikor körülötted lévő képből távoli, keretes képpé alakítottad. Akkor lassítsd le a képet, amíg csak meg nem áll, miközben eltávolodik, és keretet növeszt!) 7. A tartalom kicserélése. Valamelyik másik szubmodalitás segítségével cseréld ki a régi, nemkívánatos hiedelmet az áhított újra! Átalakíthatod fokozatosan, vagy felhasználhatsz hozzá valamit, ami már amúgy is történik. (Például ha a bizonytalanság képében két különböző lehetőség villan fel váltakozva, ez a kettő lehet az új és a régi hiedelem. Vagy olyan messzire tolhatod el a régi hiedelem képét, hogy ne lehessen kivenni a tartalmát, majd az új tartalommal hozhatod vissza. Azt is lehet, hogy annyira felragyogtatod, vagy elhomályosítod a képet, hogy eltűnjön a tartalma, és amikor újra láthatóvá válik, már az új hiedelmet mutatja. És így tovább.) 8. Bizonytalanságból új hiedelem. Az új tartalommal változtasd a bizonytalanságot hiedelemmé, úgy, hogy a hatodik lépésben átváltoztatott szubmodalitásokat visszaalakítod! (Ha balról jobbra áttéve bizonytalanítottad a hiedelmet, most tedd vissza balra az új tartalmú képet, hogy bizonytalanságból hiedelemmé váljon! Nagyon figyelj, nehogy küszködéssel vagy ellenállással járjon ez a lépés! Ha az új hiedelem silányul van megfogalmazva, vagy tagadás van benne, az alany valamelyik
„része" lehet, hogy ellenáll neki. 4 Ha ellenvetésbe ütközöl, kezeld tisztelettel, derítsd ki, hogy mi a helyzet, és térj vissza az ötödik lépéshez, hogy átfogalmazd az új hiedelmet!
(C) Próba Többféleképpen is ellenőrizheted, amit csináltál. 9. Az új hiedelem ellenőrzése. Hogy jelenik meg most az új hiedelem? Milyenek a szubmodalitásai? (Figyelj, hogy társad önkéntelen reakciója megegyezik-e szavaival!) 10. A régi hiedelem ellenőrzése. Hogy jelenik meg most a régi hiedelem? Ha az új elfoglalta a helyét, a régi hiedelem valószínűleg az „elutasítás" szubmodalitásait ölti magára. Ezt megtalálhatod, ha megkéred a pácienst, hogy valami olyasmire gondoljon, amiben egyértelműen nem hisz. A kétség már ismert szubmodalitásaival is érdemes lehet összehasonlítani a hajdani hiedelmet. Sokszor mondtam már, hogy a jó NLP-munka kilencvenöt százaléka információgyűjtés, és csak öt százaléka beavatkozás. Itt is így van. Az első öt lépés előkészíti a beavatkozást, és ezután maga a beavatkozás simává és gyorssá válik. Tartsátok észben, hogy az agy nem képes lassan tanulni, csak gyorsan! Sokkal könnyebb jó munkát végezni, ha jól elő van készítve. Egy kicsit olyan, mint felállítani egy sor dominót, aztán megpöckölni az elsőt. Akkor most próbáljátok ki ezt a módszert hármas csoportokban! Tudom, hogy van, akinek lenne kérdése, ezekből sokra választ ad majd a gyakorlat. Amelyikre nem, az is érdekesebb lesz, miután a gyakorlatban kipróbáltátok a módszert. És a válasz is többet fog jelenteni.
4 Ez akkor is megtörténhet, ha az új hiedelem bármilyen más szempont¬ból nem illik bele a környezetébe, (a ford.)
Most, hogy kipróbáltátok, hadd halljunk néhány kérdést, és hozzászólást!
Egy férfi: - Amikor átváltoztattam a hiedelmet, nagyon erős érzések törtek rám. Mintha egy csomó halacska úszkált volna összevissza az agyamban, meg a testemben. A csoportom másik két tagja is látta rajtam a változást. Ez mással is előfordul? - Fontos hiedelem esetén igen. Egy ember viselkedésének nagy része épül egy-egy központi hiedelemre. Mikor egy ilyet megváltoztatunk, gyakran jelentősen átrendeződik az illető benső felépítése. Ha kevésbé központi a hiedelem, a felbolydulás sem akkora. Egy másik férfi: - Nehéz volt olyan hiedelmet találni magamban, amelyet hasznosnak véltem megváltoztatni. Hallhatnék néhány példát arra, hogy mit változtattak meg a többiek? Egy nő: - Évek óta küszködöm, hogy még két kilót lefogyjak, és olyan súlyú legyek végre, amilyen szeretnék. Könnyű megközelítenem a kitűzött súlyt, de mindig azt hittem, hogy szenvedve és harcolva kell visszatartanom magam az evéstől, hogy lefogyhassam azt az utolsó két kilót. Így hát megváltoztattam ezt a hiedelmet - amely szerint nehéz még két kilóval lefogynom - arra, hogy könnyű lefogynom még két kilót. Úgy megkönnyebbültem! Sokkal nyugodtabb vagyok most. Egy harmadik férfi:
- Együtt csináltuk. Nagyszerű volt látni, ahogy megváltozik. Az arca, a hangja, az egész teste - minden sokkal nyugodtabb volt utána. Egy másik nő: - Folyt az orrom, és megváltoztattam azt a hiedelmemet, hogy nem tudom befolyásolni. Nagyon elcsodálkoztam, ugyanis máris érzem, hogy kezd kiszáradni az orrom. Egy negyedik férfi: - Az volt az eredeti hiedelmem, hogy éjszaka veszélyes szemüveg nélkül vezetnem. Arra akartam cserélni, hogy igenis biztonságosan tudok vezetni nélküle éjjel is. De a társam felhívta a figyelmemet, hogy ez kész állapot, és hogy esetleg veszélyes lehet ezt hinni. Lehet, hogy beülök a kocsiba és azt hiszem majd, hogy biztonságban leszek, holott szó se lesz róla. Ezért módosítottuk arra, hogy meg tudok tanulni szemüveg nélkül vezetni éjszaka. De azt hiszem, hogy valójában egy sokkal általánosabb hiedelmet változtattunk meg, mégpedig azt, hogy nem tudok tanulni. Van egy olyan érzésem, hogy amit végeztünk, nem csak a vezetést befolyásolja majd. Sokkal szélesebb körűnek látszik annál. Nagyszerű. Sok embernek nagyon hasznos megváltoztatnia azt a hiedelmét, hogy nem képes tanulni. Sokan megpróbálkoznak valamivel egyszer, és mikor nem sikerül, azt a következtetést vonják le, hogy nem tudják, sőt, hogy meg sem tudják tanulni. Ismertem valakit, aki „tudta", hogy nem tud zongorázni. - Egyszer leültem a zongorához, és kipróbáltam, de semmire sem jutottam - mesélte. Én abban a hitben állok neki mindennek, hogy amíg az ember agysejtjeinek nagyrésze megvan, bármit meg tud csinálni. Lehet, hogy kisebb lépésekre kell bontani a feladatot, lehet, hogy másképpen kell csinálni, lehet, hogy eltart egy darabig, amíg belejövünk, de sokkal messzebbre jutunk, ha abban a hitben indulunk el, hogy képesek vagyunk tanulni. Ez a hiedelem akár téves is lehet olykor, de lehetővé teszi, hogy olyasmit tegyek és olyan eredményt érjek el, ami eszembe sem jutott volna, ha azt feltételezném, hogy az ember genetikai okból képtelen egy bizonyos dologra. Egy ötödik férfi:
- Többen is vannak, akik tűzönjárással változtatják meg az emberek korlátozó hiedelmeit. Mi erről a véleményed? - Ha valaki azt hiszi, hogy nem tud a tűzön járni vagy valami ilyesmit, és ráébresztik, hogy ez igenis lehetséges, valamilyen régi hiedelem tényleg megsemmisülhet. Különösen, ha azt vésik előtte belé, hogy ha tűzön lehet járni, bármit meg lehet tenni. Csakhogy így nem lehet gondosan megtervezni a helyére kerülő új hiedelmet. Olvastam egy ilyen esetről. Valaki azt mondta: - Hát, most elhiszem, hogy ott állhatnék egy atombomba felrobbanásánál, és a hajam szála sem görbülne meg. Ha szerencséje van, nem kell próbára tennie ezt a hiedelmet. Ez a példa mindenesetre bemutatja, milyen hitvány hiedelmeket lehet így kelteni. Ezzel a módszerrel gyakran bizonyítéktól és visszajelzéstől független hiedelmek kerülnek a fejekbe. Az egyik tűzönjárás-tanító „a legnagyobb NLP-tanárnak" nevezi magát, holott még NLP-mesteri képesítése sincs, hát még tanári! Bizonyos egyéb hiedelmeire még kevesebb a bizonyíték. Tudom, hogy van, akinek hasznosan változott meg valamilyen hiedelme a tűzönjárás következményeként. Vak tyúk is talál szemet. A tűzönjárással az a baj, hogy nem nagyon lehet befolyásolni, milyen hiedelem veszi át a régi helyét. Elég bizarr, veszélyes hiedelem akad a világban anélkül is, hogy véletlenszerű módszerrel szaporítsuk a számukat. Van egy másik gond is a tűzönjáráshoz hasonló dolgokkal. Általában azt a hiedelmet keltik, hogy a megváltozáshoz drámai külső eseményre van szükség. Én inkább azt a hiedelmet akarom kelteni, hogy az ember állandóan és könnyen változik, és ha megértjük, hogyan kell működtetni az agyunkat, a magunk medrébe terelhetjük a változás folyamatát. Ehhez nem kell forró parázson járni. Az teljesen más kérdés, hogy a tűzönjárás egyáltalán nehéz-e, és hogy a hatórás, megtérítésszerű felkészítésnek van-e köze ahhoz, hogy az ember végig tudjon menni a parázson. A Rolling Stone magazin riportere megmérte, hogy mennyi időbe telik megtenni a távolságot. 1,5-től 1,9 másodpercig tartott, az átlag 1,7 másodperc volt. A távolság körülbelül három méter. Tehát akinek 75 centiméteres a lépése, könnyedén végig tud menni négy lépéssel. Vagyis mindkét
lábával kétszer kell rálépnie a szénre. Ebből következik, hogy minden egyes lépésnél fél másodpercnél kevesebb ideig érintkezik vele a lába. A tűzönjárók nagy hűhót csapnak a szén hőmérséklete körül - ez 700 és 1100 Celsius fok között van - de azt nem említik, hogy mindkét láb csak kétszer érintkezik a szénnel, mindkét alkalommal félmásodpercnél rövidebb ideig. Amikor a kandallóból a szőnyegre pottyan egy széndarab, és felkapjuk, hogy visszadobjuk, valószínűleg hozzáér ennyi ideig az ujjunk. És az ujjunk hegye sokkal érzékenyebb a lábunknál. Ezenkívül a megégést nem a forróság, hanem a hő átadása okozza, és ennek csak az egyik tényezője, hogy mennyi ideig érünk a forró tárgyhoz. Egy másik az, hogy milyen jó hővezető az a tárgy. Tegyük fel, hogy mínusz harminc fokos hegyi kalyibában felkelsz az ágyból, és egyik lábad báránybőrön ér földet, a másik pedig acéllemezre lép. Hiába mínusz harminc fokos a bőr is, meg az acél is, az acél sokkal hidegebbnek fog tűnni, mert sokkal jobb hővezető. Kérdezd meg a legközelebbi tűzönjárót, akivel találkozol, hogy hajlandó volna-e a szénnel megegyező hőmérsékletű acéllemezen megtenni ugyanezt a távolságot! Ezenkívül van még egy másik tényező is. „Leidenfrost-ha- tásnak" hívják a fizikusok. Ha két anyag hőmérséklete lényegesen eltér, és az egyik folyadék, vagy folyadékot tartalmaz, vékony, szigetelő gőzréteg keletkezik a kettő közt, és lényegesen csökkenti a hőátadást. Minden rendelkezésemre álló bizonyíték amellett szól, hogy bárki képes másfél másodperc alatt három métert megtenni a „tűzön", akár volt része vallásos jellegű felkészítésben, akár nem. Csak nagyon kevesen hiszik, hogy képesek erre. Egy nő: - Egyesek hisznek dolgokban, de nem úgy tűnik, mintha ez befolyásolná, hogy mit tesznek. Az én főnököm például állandóan arról papol, hogy legyünk kedvesek embertársainkhoz, de ő maga rendszerint goromba. Hogyan magyarázod ezt? - Én nem „magyarázom" a dolgokat, hanem igyekszem megérteni a működésüket. Több lehetőség is van. Az egyik, hogy ezt mondja ugyan, de valójában nem hisz benne. Sok „entellektüellnek" van efféle, viselkedését nem befolyásoló hiedelme. Ha így van, az iménti
módszerrel át lehet alakítani hiedelmét, hogy elég valós legyen számára, és hasson a viselkedésére. Egy másik lehetőség, hogy valódi ugyan a hiedelme, de különbséget tesz az emberek között. Más igenis legyen kedves őhozzá, de neki nem kell kedvesnek lenni mással, mert ő különleges lény. Ilyenek a királyok, diktátorok, és egyes híres filmszínészek. Nem minden hiedelem kétirányú. A harmadik lehetőség az, hogy a főnököd hiedelme valódi is, kétirányú is, csak amit ő kedvesnek tart, az neked gorombának tűnik. A hatvanas években sok humanisztikus pszichológus ölelés gyanánt agyonszorította az embereket, mert azt hitte, hogy ez a kedves, és nem figyelt oda, hogy a másik örül-e neki. Azonkívül amerre járt, megsértette az embereket, mert azt hitte, hogy mindig őszintének kell lenni, és az igazságot kell mondani. A keresztesek hitték, hogy a lélek megmentése a fontos, és nem törődtek vele, hogy ennek érdekében olykor meg kellett Ölni a testet. Hiedelmet megváltoztatni elég könnyű, ha a gazdája beleegyezését adja. Azt is feltételeztem, hogy találtok megváltoztatásra érdemes hiedelmet. Ez nem mindig egyértelmű. Lehet, hogy némi erőfeszítésbe telik megállapítani, hogy milyen hiedelem korlátoz valakit. Gyakran nem az, amelyiket az illető fel szeretné cserélni. Fő célom itt az, hogy megtanítsam a hiedelem megváltoztatásának folyamatát. De a tartalom is fontos. Ezért kértem, hogy feltétlenül figyeljetek az ökológiára, folyamatot, ne célt határozzatok meg, és pozitív alakban fogalmazzátok meg a hiedelmet. Azért kértem, hogy ne kérdezzétek meg, mi az új hiedelem, és csak a változás folyamatára figyeljetek, mert tudom, hogy különben egyesek elvesznének a tartalomban, és így nehezen tudnák megtanulni a folyamatot. Ha már jól elsajátítottátok a formát, kisebb a veszély, hogy elvesztek a tartalomban. Amikor pácienssel dolgoztok, általában jó tudni valamit a tartalomról, Így megbizonyosodhattok róla, hogy az új hiedelem pozitívan van megfogalmazva, nem cél, hanem folyamat, és ökologikus. A hiedelem nagyon erős dolog, sok jót tehettek, ha megváltoztattok egyet. De ha rosszat tesztek a helyébe, sok galibát is okoz-
hattok. Kérem, hogy legyetek nagyon elővigyázatosak, miféle hiedelmeket keltetek az emberekben.
A TANULÁSRÓL Mindig érdekesnek tűnt számomra, hogy mikor emberek lényegtelen dolgokon vitatkoznak, azt mondják rá: „Ez tudományos kérdés." A Kaliforniai Egyetemen azért kellett abbahagynunk a tanítást John Grinderrel, mert arra neveltük a hallgatókat, hogy mit csináljanak az életükben. Ezt a kifogást hozták fel ellenünk. Azt mondták, hogy az iskolában csupán dolgokról szabad tanítani. Egyetemista koromban egyedül pszichológiából, és szónoklatból kaptam rossz jegyet. Bevezető pszichológiából megbuktam, előadástanból pedig kettest kaptam. Jó vicc, mi? Az NLP a bosszúm. A tanítással foglalkozó embereket megfigyelve észrevettem, hogy gyakran nagyon járatosak abban, amit tanítanak, és igen jól ismerik szakterületüket. Ám rendszerint vajmi keveset tudnak arról, hogy hogyan tanulták meg, amit tudnak, és még kevesebbet arról, hogy miképp kell másnak megtanítani. Elmentem egyszer egy kezdő kémiaóra első előadására. A professzor odaállt háromszázötven ember elé, és azt mondta: Képzeljenek ide egy tükröt, elé pedig egy visszafelé forgó DNS-molekulát! A közönségből néhányan elragadtatva felkiáltottak: Aha! Belőlük vegyész lett. Mások a homlokukat ráncolták, és azt kérdezték: Micsoda? Belőlük nem lett vegyész. Ismét mások a szívükhöz kaptak. Atyaúristen! - hörögték. Belőlük pszichológus lett!
A professzornak fogalma sem volt arról, hogy a legtöbben nem tudnak olyan részletesen elképzelni valamit, ahogy ő. Ez a fajta képzelőtehetség előfeltétele annak, hogy valakiből jó vegyész lehessen.
Aki még nem tud ilyen jól elképzelni dolgokat, azt meg lehet rá tanítani. De ez a tanár adottnak vette, hogy mindenki más képes arra, amire ő, és így tanítványai nagyrészére csak az idejét vesztegette. A tanulás folyamatát eddig általában „objektíven" tanulmányozták. Az NLP az emberi tanulás folyamatának szubjektív élményét tanulmányozza. Az „objektív" tanulmányozás általában a problémás emberekre figyel. Az NLP annak a szubjektív élményét tanulmányozza, akinél a megoldás van. Ha diszleksziát tanulmányozunk, akkor a diszleksziáról fogunk sokmindent megtudni. De ha olvasni akarunk megtanítani egy gyereket, több értelme van olvasni jól tudó embereket tanulmányozni. Amikor kitaláltam a „neurolingvisztikus programozás" nevet, sokan azt mondták, hogy úgy hangzik, mintha az emberek agyát akarnánk befolyásolni. Mintha ez rossz lenne. „De még mennyire akarjuk!" - válaszoltam én. Ha nem kezdjük befolyásolni és használni az agyunkat, akkor a véletlenre kell hagynunk, hogy mi történik vele. Iskolarendszerünk nagyjából ezt teszi. Tizenkét évig az orrunk előtt tartják az anyagot, ha közben megtanuljuk, akkor megtanították nekünk. A létező oktatási rendszer több ponton is szétesőben van. Néhányról szeretnék egypár szót ejteni.
„Iskolaundor"
Az egyik legáltalánosabb gond, hogy sok gyereknek máris rossz élményei voltak az iskolában. Emiatt egy bizonyos tárgy, vagy akár általánosságban az iskola rossz dolgokra emlékezteti a gyereket, és rossz érzést kelt benne. És - ha még nem vettétek volna észre - ha egy gyerek gyötrődik, nem tanul valami sokat. Ha a gyerek reakciója nagyon erős, a pszichológusok „iskolaiszonyról" beszélnek. A már előzőleg leírt és bemutatott módszerek közül többel is gyorsan meg lehet változtatni, ha valakinek az iskolától rossz érzése támad. Most egy másik nagyon egyszerű módszert szeretnék bemutatni. Közületek hányan szörnyednek el a matematikától? A törtektől, négyzetgyököktől, másodfokú egyenletektől, meg ilyesmitől? (Hosszú egyenletsort ír a táblára, közben a közönségből többen nyögnek, fintorognak.)
Most hunyjátok be a szemeteket, és gondoljatok valami nagyonnagyon jó élményre - egy olyan alkalomra, amikor tele voltatok kellemes izgalommal és kíváncsisággal! Most egy-két másodpercre nyissátok ki a szemeteket, és vessetek egy pillantást ide az egyenletekre, aztán hunyjátok be ismét a szemeteket, és térjetek vissza ahhoz a csodálatos élményhez! Most megint nyissátok ki a szemeteket, és nézzétek az egyenletet néhány másodpercig, azután ismét térjetek vissza az izgalmas élményhez! váltogassátok a kettőt, amíg csak teljesen össze nem ötvöződnek! Most próbáljátok ki! Fordítsátok el a fejeteket, és gondoljatok valami semlegesre, aztán nézzetek vissza az egyenletre, és figyeljétek meg, mit éreztek! Egy férfi: - Megáll az eszein! Ez működik! Ez egy régi NLP-módszer, összeolvasztásnak hívjuk. Ilyen gyorsan és könnyen meg lehet változtatni a legtöbb, iskolához kapcsolódó rossz érzést. Persze ehhez tudni kell, hogyan működik az agy. (Ha te is ki szerelnéd próbálni, kedves olvasó, a függelékben van egy oldal egyenlet.) Ugyanezt az elvet érdekesebb módon is lehet alkalmazni. Mindjárt az elején mókával, vidámsággal kell a tanulást összekötni. A legtöbb iskolában egyenes padsorokba ültetik a gyerekeket, és csendben, mozdulatlanul kell ott ülniük. Vajon mikor nevethetnek, ugrálhatnak, örülhetnek végre? - szoktam kérdezni. Ha a tanuláshoz unalom és kényelmetlenség kötődik, nem csoda, hogy mindenki el akarja kerülni. A számítógép segítségével történő oktatásnak az az egyik nagy előnye, hogy a számítógép kellemesebb a legtöbb tanárnál. A számítógép türelme végtelen, és sohasem alázza meg a gyereket úgy, mint sok tanár.
Emlékezés
Sok gyereknek nagy nehézség, hogy emlékezzen az iskolában tanult anyagra. Az úgynevezett tanítás nagy része ugyanis nem más, mint memorizálás. Bár ez már változóban van. A tanárok kezdenek
rájönni, hogy az információmennyiség olyan óriási, azonkívül olyan gyorsan nő, és olyan sebesen változik, hogy a bemagolás közel sem olyan fontos, mint hitték. Ma sokkal fontosabb, hogy ha valakinek adatra van szüksége, meg tudja találni, fel tudja használni, és aztán el tudja felejteni. De hogy ezt hogyan kell csinálni, arra emlékezni kell. Az emlékezés egy szempontból hasonlít arra, amiről az előbb beszéltünk. Nagyon fontos, hogy valakinek az emléke milyen élményhez kapcsolódik - kellemeshez, vagy kellemetlenhez. Hogy valaki visszaemlékezhessen valamire, vissza kell jutnia abba a tudatállapotba, amelyben bevette az információt, Így működik az emlékezés. Ha valakit megkérünk valamire, és közben feldühítjük, vagy elszomorítjuk, ahhoz, hogy emlékezzen a dologra, vissza kell kerülnie ugyanabba az érzelmi állapotba. Mivel nem akarja, hogy rossz érzése támadjon, nem valószínű, hogy emlékezni fog rá. Ezért van, hogy legtöbbünk emlékezetéből teljesen kiesik az iskolában töltött tizenkét vagy tizenhét év. Én még a tanárok nevére sem emlékszem, hát még arra, hogy mit tanítottak, vagy mi történt. Bezzeg az utolsó tanítási napra emlékszem! (Odafordul valakihez.) - Hogy hívnak téged? A nő: - Lydiának. - Elfelejtetted kitűzni a nevedet. Kizárólag akkor emlékszem valakinek a nevére, ha névkártyát hallucinálok rá. Ahányszor csak találkozom valakivel, a melle bal oldalára nézek; már azt hiszik rólam, hogy perverz vagyok. Egyszer a Xerox cégnél tanítottam, és mivel mindenkire „Xeroxos" névkártya volt kitűzve, egész nap „Xeroxnak" szólítottam az embereket. Ez is olyasmi, amiről már beszéltünk; az agyunk rászokik valamire, és mikor rájön, hogy semmi haszna sincs, szépen tovább csinálja. Lydia, ha elfelejted kitűzni a neved, azt fogom hinni, hogy belógsz a tanfolyamra, és elejtek bizonyos szuggesztiókat, amelyek életed végéig elkísérnek. Ha kitűzöd a nevedet, akkor nem. Akkor csak rövid ideig működő szuggesztiót kapsz. Mondok neked egy számot: Háromszázötvenhét. Most felejtsd el ezt a számot! Elfelejtetted már?
- Nem. - Hogy lehet, hogy nem tudsz egy lényegtelen dolgot elfelejteni? - Ha tovább beszélünk róla, még jobban emlékszem majd rá. Nem számít, hogy fontos-e. Nem fogom elfelejteni, annál kevésbé, mert arra kérsz, hogy ne felejtsem el. - Hát ez érthető. Láttátok, mennyien bólogattak, amikor ezt mondta? „Azt kérted, hogy felejtsem el, tehát emlékeznem kell rá. Végül is nincs semmi jelentősége, de beszélünk róla. Ha azt kéred, hogy felejtsek el valamit, ami lényegtelen, és sok szó esik róla, akkor emlékeznem kell rá." Bizarr, ugye? Pedig nagyon is igaza van. Furán hangzik, de ennek ellenére tudjátok, hogy igaza van. Az, hogy ezt mondja, éppen olyan fura, mint hogy ezt teszi. A pszichológusok mégis figyelmen kívül hagyják, mintha nem lenne semmi jelentősége, és helyette „Ödipusz komplexusnak" nevezett dolgokat, meg hasonló furcsaságokat tanulmányoznak. A pszichológusok elhanyagolják annak a kutatását, hogy az emberek hogyan jegyeznek meg dolgokat, azért, hogy a transz „mélységét" tanulmányozhassák helyette. A mélység-metafora szerint a transz lyuk, ebbe beleesünk, és mennél mélyebbre megyünk, annál jobb. Mások nem értenek ezzel egyet. Ők tudatszinteket emlegetnek, és szerintük nem mélyebbre, hanem magasabbra kell eljutni. Ha nem beszélnénk róla sokáig, és a megfelelő módon forgatnám a szót, el tudna felejteni egy mindössze háromjegyű számot. Lydia elfelejti feltűzni a nevét, holott azt mondták neki, hogy fontos. Közületek sokan igyekeznek rávenni másokat arra, hogy észben tartsanak valamit. Hányan beszéltek fontos dolgokról másoknak, és azok mégis elfelejtik. Azt hittétek, az ő hibájuk? Tartsátok ezt észben, mikor azt akarjátok, hogy valaki más emlékezzen valamire! A patkányok gyötrésén kívül a pszichológusok valószínűleg semmire sem fordítottak annyi időt, mint az emlékezés tanulmányozására. Igen ám, de tulajdonképpen sohasem vették célba, hogy szubjektiven mit él át emlékezéskor az ember. Közületek hánynak nehéz egy telefonszámot megjegyezni? Legtöbben valószínűleg a számot ismételgetitek a fejetekben, és ezt a hangot próbáljátok megjegyezni. A szorzótáblát tanították így sokunknak - felmondatták. Ez, még ha sikeres is, nagyon lassú, mert az
egész szöveget el kell mondanunk a fejünkben, hogy megtalálhassuk a választ. „Kilenchetvenháromnullanégyhatvannyolc." „Hatszor kilenc ötvennégy." Nagy- mennyiségű információt sokkal, de sokkal hatékonyabban lehet kép formájában megjegyezni, mint szavakban. 973-0468, 6x9=54. Amikor képileg emlékezünk, az összes adat egyszerre felvillan előttünk, és csak végigszaladunk rajta, s elolvassuk vagy leírjuk azt, amire szükségünk van. Egy csomó „lassan tanulónak" tartott gyerekkel mindössze az a baj, hogy kép helyett szavakat jegyez meg. Ha rászánunk egy-két órát, hogy megtanítsuk őket képre emlékezni, jóval gyorsabban fognak tanulni. Mások viszont zenére próbálnak képben vagy érzésekkel emlékezni, ahelyett, hogy a hangot hallanák. Mindig a tartalomhoz illő csatornában érdemes megjegyezni valamit. A rossz emlékezőtehetség fenntartásának másik jó módszere, ha valami olyasmit csinálunk, aminek semmi köze sincs az adatok megjegyzéséhez. Ha ezt ismételgetjük magunkban: „Meg kell jegyeznem a telefonszámot", akkor ezt a mondatot jegyezzük meg, nem a telefonszámot! Sokan csinálnak ilyesmit, aztán csodálkoznak, hogy miért olyan „rossz" a memóriájuk. Holott valójában kiváló az emlékezőtehetségük, csak ostobaságokat jegyeznek meg vele. Ha elképesztő emlékezőtehetségű embereket tanulmányozunk, nagyon érdekes dolgokat találunk. Az egyik kiváló memóriájú férfi minden képét „feliratozza". Nyomtatott betűvel írja a kép alá, hogy mi van rajta. Ez a rövid leírás kódolja, és a megfelelő helyre teszi az emléket, így könnyű visszakeresni azt. Olyan, mint amikor egy filmnek címet adnak. Elég rápillantani a címre, az ember máris tudja, miről szól a film, anélkül, hogy végig kellene néznie az egészet. A számítógépesek „címkézésnek" hívják ezt. Az egyik tanfolyamon negyvenöt ember mutatkozott be egymás után, a teljes nevét mondva. Volt közöttük egy nő, akinek ennyi elég volt, hogy mindenkinek megjegyezze a nevét. Harry Lorayne háromszáz emberrel tette meg ugyanezt egy tévéműsorban. Az előbb említett nő, amikor bemutatkoznak neki, valami nagyon jellegzetes dolgot figyel meg nagyon élesen. Az illető orrának az alakját, a bőre színét, az állát, vagy bármilyen egyedi vonását. Erre a vonásra figyel, miközben elhangzik a bemutatkozó neve, és ez összeköti a kettőt.
Még kipróbálja gyorsan; egy pillanatra félrenéz, és elképzeli ezt a jellegzetes dolgot, közben pedig hallja a fejében a nevet. Így győződik meg róla, hogy a kettő összekötődött. Én jobban szeretem, ha a résztvevők kitűzik magukra a nevüket, mert akkor nem kell ezzel az eljárással fáradnom. De kétségtelenül hasznos képesség. Meg lehetne tanítani üzletkötőknek. Nekik sok emberrel van dolguk, és általában fontosnak tartják, hogy emlékezzenek az ügyfél nevére, és személyes kapcsolatot alakítsanak ki vele. Aki telefonon érintkezik az emberekkel, annak ez a képi módszer nem alkalmas. De könnyen a hang csatornájához lehet igazítani; az illető hangszíne, vagy -sebessége valamilyen jellegzetességét kell észrevenni, miközben a nevet halljuk, aztán lejátszani a nevet ilyen különlegesen kiejtve. Aki nagyon sokat gondolkodik képekben, el is képzelheti a nevet, miközben hallja. Minden emlékezési stratégiát át lehet így alakítani; a környezethez, vagy a tanuló képességeihez igazítani. Ha jól meg akartok jegyezni egy nevet, kössétek össze valami egyedivel mind a három fő érzékszervi rendszerben! Lássatok is, halljatok is, erezzetek is valamit! Miközben az illető hangján elhangzik a neve, felfigyelhettek egy különös vonásra az arcán, és arra, amit kézfogáskor éreztek. Ezzel mind a három fő érzékszervi rendszerben „megcímkéztétek" a nevet, és így háromféleképpen is eszetekbe juthat. Az emlékezőtehetséget úgy is lehet „javítani", hogy a lehető leggazdaságosabban és takarékosabban választjuk ki, hogy mit jegyezzünk meg, és mennél többször használjuk fel, amit már megjegyeztünk. Aki például mindig a jobb első nadrágzsebében tartja a kulcsát, annak csak egyszer kell ezt megjegyeznie. Aki hol ide, hol oda teszi a kulcsát, annak napjában négyszer- ötször is emlékeznie kell rá, hogy hova tette. Az előzőnek egész életében csupán egyszer. Egyik tanítványunknak több válalkozása is van, és sok papírt kell iktatnia. Ahányszor csak helyet kell találnia valamilyen iratnak, megkérdezi magától: - Ha szükségem lenne erre, vajon hol keresném? És elindul az aktaszekrény felé. Mire odaér, felötlik előtte egy bizonyos rekesz képe. Ebbe teszi bele. Ez a módszer az akta rendszere-
zésről már megjegyzetteket használja fel, és így ritkán kell újat megjegyeznie. Minden alkalommal, amikor iktat valamit, megerősíti az akta és a rekesz közötti összeköttetést, és ezzel egyre megbízhatóbbá teszi. Az iménti két példa bizonyos értelemben arra teremt lehetőséget, hogy a lehető legkevesebbet kelljen megjegyezni. Itt van erre még egy példa. Vessetek egy pillantást az alábbi számokra, aztán fordítsátok el a fejeteket, és próbáljátok meg felidézni őket! 149162536496481100
Most nézzétek elég sokáig ahhoz, hogy vissza tudjatok emlékezni rá, amikor elfordítjátok a fejeteket! Ha tényleg megpróbáltátok, valószínűleg kettes-hármas csoportokra próbáltátok bontani a számsort, hogy valami rendszert teremtsetek, és megkönnyítsétek az emlékezést. vagy
14 91 62 53 64 96 48 11 00 149 162 536 496 481 100
Ezt mi „darabolásnak" hívjuk. Ez azt jelenti, hogy egy nagyobb feladatot kisebb, könnyebben kezelhető darabokra vágunk. Üzleti körökben van egy régi vicc: - Hogyan lehet megenni egy elefántot? A válasz: - Falatonként. Mit gondoltok, mennyi ideig tudnátok pontosan visszaemlékezni erre a számra így? Egy óráig? Egy napig? Egy hétig? Daraboljuk csak egy kicsit máshogy a számsort! Emlékeztet ez valamire? ni:
1 4 9 16 25 36 49 64 81 100
Ugyanezt egy kicsit másként, számok négyzeteként is fel lehet ír-
12 22 32 42 52 62 72 82 92 102
Most már nyilvánvaló, hogy az eredeti szám az egytől tízig tartó számok négyzete egymás után írva. Ezt tudván tíz-húsz év múlva is könnyedén visszaemlékezhetünk rá. Mitől lesz ilyen könnyű? Attól, hogy kevesebbet kell megjegyeznünk, és az is csupa, már régebben megjegyzett dologhoz kapcsolódik. Ez a matematika és a tudomány lényege: elegánsan és hatékonyan foglalni össze a világ törvényszerűségeit, hogy kevesebbet kelljen megjegyeznünk, és az agyunknak több ideje maradjon érdekesebb, élvezetesebb dolgokra. Ez csupán néhány az emlékezést meggyorsító és megkönnyítő elvek közül. Sajnos a szokványos oktatásban nemigen alkalmazzák őket.
Tanulási nehézségek
Több előnye is van annak, ha az ember megír megfelelő számú könyvet. Az egyik az, hogy megengednek olyan dolgokat, amit már azelőtt is akartunk, de nem volt szabad. Persze, mire ez az idő elérkezik, általában nem emlékszünk rá, hogy mit is akartunk. De én leírtam egypár régi vágyamat. Mikor egy iskolafelügyelőségnél dolgoztam, volt ott egy és más, amibe bele akartam vetni magam. Az egyik az az egész fogalomkör, amibe beletartozik a „tanulási nehézség", a „minimális agykárosodás", a „diszlexia", a „tanulási fogyatékosság". Ezek mind nagyon fontosan csengő szavak, de valamennyi csak azt írja le, hogy nem tudjuk a gyereket megtanítani valamire. Amikor egy gyerek nem tud megtanulni valamit, a szakértők hamar levonják a következtetést: „tanulási fogyatékosság" a baj. De azt sosem tisztázzák teljesen, hogy kiben van a fogyatékosság; ki az, aki nem képes tanulni! Talán felfigyeltetek már rá, hogy sohasem nevezik „tanítási fogyatékosságnak". Mindig az a burkolt következtetés, hogy a kudarc oka a gyerek gyenge, vagy károsodott agya. A károsodásról pedig gyakran feltételezik, hogy öröklött. Amikor az emberek nem tudnak megváltoztatni valamit, gyakran kifogást keresnek, amivel megokolhatják a kudarcot, ahelyett, hogy gondolkozni kezdenének azon, hogy mi mást próbálhatnának, amivel sikert érhetnének
el. Ha azt feltételezzük, hogy a gyereknek megbénult a tanulólebenye, nincs mit tennünk, amíg csak ki nem dolgozzák az agyátültetést. Én inkább nem így magyarázom a kudarcot. Inkább tanítási problémának fogom fel. Így legalább nyitva hagyom azt a lehetőséget, hogy rájöhetünk a megváltoztatás nyitjára. Ha úgy teszünk, mintha mindenkinek mindent meg lehetne tanítani, megtaláljuk, hogy ez (egyelőre) hol nem igaz. De ha azt hisszük, hogy valaki taníthatatlan, és azért nem tud megtanulni valamit, meg sem fogja próbálni senki megtanítani. A múlt században köztudott dolog volt, hogy az ember nem tud repülni. Aztán a repülő a hétköznapi élet részévé vált, de a legtöbben nem hitték, hogy az ember eljuthat a Holdra. Ha úgy állunk neki a világnak, hogy minden lehetséges benne, rájövünk, hogy egy sereg azelőtt lehetetlennek tartott dolog valóban lehetségessé válik. A „tanulási nehézség" egész fogalma a régi idegrendszeri „lokalizációs" kísérletekből ered. Ezek az agy működésének eléggé primitív elképzelésén alapulnak, mégpedig azon, hogy egy terület funkcióját megtalálhatjuk, ha megfigyeljük, hogy mi történik, ha az adott rész bedöglik. Például valaki nem tud beszélni. Károsodást találnak az agya egy részében. Erre azt mondják: - Itt a beszédközpont! Ugyanezzel a logikával elvághatunk egy drótot a tévékészülékben, és ha észrevesszük, hogy a kép elferdül, kijelenthetjük: - Itt a képegyenesség központja! Nos, ahhoz, hogy a kép egyenesen álljon, többezer drót, kapcsolódási pont és tranzisztor bonyolultan összehangolt munkájára van szükség. Az agy pedig sokkal, de sokkal bonyolultabb egy tévékészüléknél! Az igaz, hogy az agy egyes primitívebb részeinél helyhez kötődik bizonyos mértékig a funkció. Csakhogy azt is már évek óta tudják, hogy ha egy kisgyermek egyik agyféltekéje teljesen elpusztul, a másik oldalon tökéletesen meg tud tanulni mindent. Az új kutatási eredmények sok régi idegrendszertani dogmát semmisítenek meg. Egy röntgentomográfia-kísérletben találtak egy 120-as intelligenciahányadosú, egyetemet végzett alanyt. Agyüregei akkora helyet töltöttek ki, hogy agykérge mindössze körülbelül egy centiméter vastag volt! Koponyája nagy része vízzel volt tele, és a
dogma szerint az is meghaladta volna a képességeit, hogy reggel felkeljen, hát még hogy egyetemre járjon! Egy másik régi dogma szerint a gerincesekben születés után már nem osztódnak az idegsejtek. Tavaly felfedezték, hogy a hím kanári agyában az éneklésben szereplő idegsejtek száma tavasszal megkétszereződik, aztán az év hátralevő részében a többlet elpusztul. Egy másik kísérletben kiderült, hogy ha a majom egy ujját amputálják, a szomszédos ujjak néhány héten belül összekötődnek az agynak addig a hiányzó ujjat irányító részével, és érzékenyebbé válnak. Minden új információ arra mutat, hogy az agy sokkal rugalmasabb és alkalmazkodóképesebb, mint eddig gondolták. Sohasem tetszett nekem az az elképzelés, hogy a gyerekek „taníthatatlanok". Nem hittem abban, hogy az olvasás első sorban öröklött tényezőktől függne. Egy gyerek három év alatt meg tud tanulni beszélni, akkor is, ha az őserdőben születik, és nem kandidátusok a szülei. Miért kellene tíz évig tartania annak, hogy megtanítsuk elolvasni azt, amit már eddig is el tudott mondani? 5 Gettóban felnövő gyerekek képesek egyszerre három nyelven megtanulni, és titkos jelekkel mindenfélét leírni. De az iskolai tanítás olyan helyzetet teremt, amelyben nem minden gyerek tud megtanulni olvasni. Bizonyára van közöttetek, aki emlékszik olyan tárgyra, amelyből nem nagyon tanult semmit, mert olyan borzalmasan adták elő az anyagot. Nem olyan nehéz ám megtanulni olvasni! Csupán össze kell kötni a szó már ismert kiejtését a szó képével. 6 Ha ismerünk egy szól, már összekötöttük a hangot azzal az élménnyel, amit a szó jelentése takar. Gyerekkorotokban bizonyára hamar megtanultátok, hogy a „macska" hangsor nyávogó, karmos, puha, szőrös, mozgó valamit jelent. Az történi, hogy amikor felidéztétek macskával kapcsolatos emlékeiteket - képet, hangot, érzést -, „lelki fületekkel" hallottátok a „macska" szót. Azóta, ha valaki kiejti a szót, ezek az emlékek ott teremnek az elmétekben. És fordítva is: ha macskát hallotok, láttok, 5
Angol nyelvterületen rendkívül sok időt töltenek el az olvasás meg-tanításával. Bár a magyar jóval fonetikusabb az angolnál, az itt leírtak a magyarra és más nyelvekre is állnak, (a ford.) 6 A Magyarországon helyenként alkalmazott szóképes olvasás ezt a célt próbálja elérni, csak a pedagógusokat nem képezik ki arra, hogy erre a stratégiára hogyan tanítsák meg a gyereket, (a ford.)
vagy tapintotok meg, a szó terem ott. Az olvasás csupán a szó leírt képét teszi ehhez hozzá. Mikor a „kutya" szót látjátok leírva, másféle hang és kép ötlik eszetekbe, mint amikor a „macska" szót látjátok. Ez elég egyszerűnek tűnik, és az is. Mégis elképesztően sok zöldséget hordtak össze az olvasás nehézségéről, és rettentően nagy erőfeszítéssel próbálják megoldani a „problémákat". Ezzel ellentétben Denverben van egy NLP-t tanult emberekből álló csoport, amely mindenféle olvasási problémával foglalkozik. Jótállnak azért, hogy nyolc, egyórás foglalkozással legalább egy osztályzattal javítják bármely gyerek - egységesített vizsgán mért - olvasásszintjét. Általában ennél rövidebb idő alatt jóval nagyobb eredményt érnek el. Az elmúlt három évben csak egyszer kellett visszafizetniük a tandíjat. Egyetlen feltételük az, hogy a gyerek szeme rendesen működjön, és lássa, amit olvas.
Gyógyszerezés
Van az amerikai oktatási rendszernek még egy elterjedt szokása, amit ki akartam pellengérezni. Mégpedig az, hogy a padsorokban sokáig csendben ülni nem tudó gyerekeket nyugta tózzák. Van egy Ritalin nevű gyógyszer, ez lelassítja a gyerekeket, hogy a tanár lépést tudjon velük tartani. - Ártalmatlan szer - mondják. - Mindig nyugodtan be lehet adni a gyerekeknek. A Ritalin egyik érdekes tulajdonsága, hogy bár a hiperaktív gyereket lenyugtatja, a felnőttre inkább amfetaminként hat - serkenti! Úgyhogy azt mondtam az iskola felügyelőségen: - Ez a Ritalin, amit a gyerekeknek adnak, megnyugtatja őket, a felnőtteket viszont serkenti, igaz? És valamennyien meg vannak győződve, hogy teljesen veszélytelen, nincs semmi káros mellékhatása, ugye? Nagyszerű. Van egy javaslatom, sok pénzt takaríthatnak meg vele. Ne a gyerekeknek adják, hanem a tanároknak, hogy felélénküljenek, és lépést tudjanak tartani a diákokkal! Körül voltak zárva a saját logikájukkal, mégsem tetszett nekik. Próbáljátok ki! Javasoljátok ugyanezt a saját iskolátokban, és kiderül, hány gyógypedagógus hajlandó „teljesen veszélytelen" gyógyszert
beszedni. Ugyanez a helyzet az ideggyógyászokkal is. Szinte sohasem írnak fel pszichoaktív gyógyszert elmegyógyintézetbe kerülő kollégáiknak. Harminc éve írnak fel fenotiazinos gyógyszereket, és most jöttek rá, hogy ez a hatóanyag évekkel később egy tardív diszkinéziának nevezett betegséget okoz. Zavart kelt az izmok működésében, úgy, hogy az illető egész testében rázkódik, és gondot okoz neki a járás, vagy egy csésze szájhoz emelése. Egy nő: - Tanár vagyok. Éppen a múlt héten volt megbeszélésem egy diagnosztával, egy nővérrel, és egy tanárkollégámmal. A diagnoszta azt mondta: - Azt hiszem, gyógyszert kellene felírni ennek és ennek a gyereknek. A többiek bólogattak. Nagyon felmérgesedtem, és nekik rontottam. - Hogy mondhatnak ilyet! Mindenki a gyógyszerrel való visszaélésről, meg a kábítószerezésről beszél, és maguk azt javasolják, hogy a gyerek gyógyszert szedjen! Mit szólnának, ha maguknak kellene gyógyszert szedniük? A diagnoszta azt mondta: - Minden este beveszek valamit, hogy lenyugodjak. - Én is - kontrázott rá a tanár. - Naponta szedek váliumot - tódította meg a nővér. Nem hittem a fülemnek. Úgy megdöbbentem, hogy elállt a szavam. Nos, egészen más szedni valamit, mint másra ráerőszakolni azt. Szerintem mindenkinek szabadon kéne eldöntenie, hogy milyen szerrel él. A szomorú az, hogy a legtöbb problémát, amit orvossággal próbálnak kezelni, játszi könnyedséggel meg lehet oldani NLP-vel. Bármelyik „enelpésnek" félóra alatt el kellene tudnia tüntetni egy iskolaiszonyt, és a legtöbb embert egy-két óra alatt meg lehet tanítani helyesen írni. 7 7 Pontosabban a helyesírás stratégiájára. Ezután még szükség van a szavak helyes íráskepének elraktározására is. Hogy az illető le tudjon írni egy bizonyos szót, előbb látnia kell. (a ford.)
De most már egy kissé óvatosnak kell lenni. Az NLP kezd ismertté válni, és sok képzetlen ember állítja, hogy NLP-t tanult.8 Van egy-két olyan is, aki a „legnagyobb NLP-tanárnak" kiáltja ki magát, holott csak egy tanfolyamot végzett el! Amikor valami hatékony dolog kezd elterjedni, mindig ez történik. Vigyázzatok hát egy kicsit, és ha valaki azt állítja, hogy NLP-t tanult, tegyetek fel neki néhány keresztkérdést! Vannak jó enelpések, akik beszabadulnak a gyógypedagógiai, meg kisegítő osztályokba, és irtózatos hévvel söpörnek el mindenféle tanulási problémát. Ha tudjuk, hogyan kell kifürkészni, hogy mi történik valakinek az agyában, aránylag egyszerűen megtaníthatjuk, hogy hatékonyabban és gazdaságosabban használja a fejét. A tanulásra való képesség nem akkor teljesedik be, amikor konkrét dolgokat töltenek a fejünkbe, hanem amikor a tartalom elsajátításának mechanizmusát tárják fel nekünk: a tanuláshoz szükséges szubjektív szerkezeteket, és folyamatokat.
8 Ez nálunk sincs másként. (a ford.)
SÜTTY! Meg szeretnék tanítani nektek még egy módszert, amely szintén szubmodalitás-változtatáson alapul, és szinte mindenre alkalmazható. Rendkívül alkotó, arra programozza az agyunkat, hogy új irányt vegyen. Hogy könnyen megtanulhassátok az eljárást, valami jó könynyű, egyszerű dologgal kezdjük. Sokan szeretnének leszokni valamiről. Van valaki közöttetek, aki rágja a körmét, és le szeretne szokni róla? (Jack lép fel a pódiumra.) Ennek a módszernek a segítségével ráveszem Jacket, hogy körömrágás helyett valami mást csináljon. - Mit látsz közvetlenül az előtt, hogy rágni kezded a körmödet? Jack: - Nem tudom. Általában azon kapom magam, hogy már egy ideje csinálom. - Ez a legtöbb szokásra igaz. Önkéntelenül csináljuk, és csak akkor vesszük észre, amikor már késő. Akkor persze bűntudatot érzünk. Tudod, hogy általában mikor rágod a körmödet? - Rendszerint akkor, amikor olvasok, vagy filmet nézek. - Jó. Képzeld el, hogy filmet nézel, és emeld a szádhoz a kezedet, mintha el akarnád kezdeni rágni a körmödet! Vésd eszedbe azt, amit látsz, amikor felemelkedik a kezed körmöt rágni! - Látom, hogy milyen. - Jól van. Hamarosan csinálunk valamit ezzel a képpel, de egyelőre rakd félre! Még előtte egy másik képre van szükségünk. Azt mondd meg, hogy ha már nem rágnád a körmödet, hogyan változna meg az önmagadról alkotott képed? Nem arra gondolok, hogy a körmöd hosszabb lenne. Miben mutatkozna meg a leszokás értéke? Hogyan befolyásolná a személyiségedet? Mit mondana rólad? Ne szóban válaszolj; öntsd képbe a válaszodat! Képzeld el, milyen lennél, ha már leszoktál volna! - Megvan. - Most vedd az első képet, amelyiken látod, hogy a kezed felemelkedik! Nagyítsd, és fényesítsd fel, a kép jobb alsó sarkába pedig tedd
annak a kicsi és sötét képét, ahogy akkor látnád magadat, ha már leszoktál volna! Most következik az, amit „sütty"-nek hívok. Azt szeretném, hogy gyorsan nagyítsd és fényesítsd fel a kis sötét képecskét, amíg csak el nem takarja a régi, kezedet ábrázoló képet! Ez utóbbi ugyanakkor elhalványul és összemegy. Nagyon sebesen csináld, egy másodpercig se tartson! Amint „megsüttyölted" a két képet, tüntess el mindent képzeletbeli vetítővásznadról, vagy nyisd ki a szemedet és nézz körül! Utána hunyd be ismét, és csináld meg újból az egészet! A felemelkedő kéz nagy, fényes, és önmagad kicsi, sötét, sarokba dugott képével kezded. Aztán rajta! Összesen ötször csináld meg! Ügyelj, hogy minden egyes „süttyölés" után kinyisd a szemed, vagy eltöröld a képet...! Most próbáljuk ki. Idézd fel az iménti nagy, fényes képet, ami a kezedet ábrázolta, és számolj be róla, hogy mi történik! - Hát, nehéz megtartanom a fejemben a képet. Elhalványodik, és a másik kép veszi át a helyét. A süttyölés irányt jelöl ki az agy számára. Az ember általában kerüli a kellemetlent, és a kellemes felé törekszik. Esetünkben, ugye, a nem szeretett viselkedést megelőző látvány nagy, fényes képével indulunk. Ahogy ez a kép halványodik, és zsugorodik, úgy csökken a kellemetlen érzés. És ahogy a kellemes kép növekszik és fényesedik, úgy vonzza egyre jobban maga felé az alany agyát. A szó szoros értelmében irányt tűz ki az agy számára. Azt mondja: „Tessék innen oda menni!" Amikor ekképpen irányt szabunk az agyunknak, viselkedésünk nagyon erősen hajlik rá, hogy kövesse ezt az irányt. - Jack, még valamire megkérnélek! Emeld a kezedet a szádhoz, úgy, ahogy azelőtt körömrágáskor szoktad! (Jack felemeli a kezét. Mielőtt a szájához érne, megáll, aztán egy centiméterrel lejjebb rándul.) - Nicsak, mi történt? Jack: - Nem tudom. Fölemeltem a kezem, de egyszer csak megállt. Ingert éreztem, hogy letegyem, de készakarva fenn tartottam, mert erre kértél.
Ez az élő próba. Az azelőtt körömrágáshoz vezető viselkedés most már másfelé vezet. Ugyanolyan önkéntelenül történik, mint amit eddig csinált Jack, csakhogy ez jobban tetszik neki. Ugyanez játszódik majd le a gyakorlatban is. Amint felemelkedik Jack keze, és elkezdi érezni a körömrágási kényszert, maga az érzés fogja - szó szerint - az ellenkező irányba húzni. Átalakul a kényszer. Nem arról van szó, hogy megszabadul a kényszertől, hanem hogy ezentúl arra kényszerül, hogy egyre inkább olyanná váljon, amilyenné szeretne. Alkalmaztam ezt a módszert valakivel, aki állandóan csokoládét habzsolt. Azt mondta az illető, hogy „meg szeretne szabadulni". Le akart szokni a csokoládéról, mert egy ilyen kényszer nem illett bele az önmagáról alkotott képbe. Mikor befejeztük, nem tudott csokoládét ábrázoló képet megtartani a fejében. Minden ilyen kép tüstént szétfoszlott. Ha most valódi csokoládét lát, nem érez kényszert, hogy megegye. Gondolatai arrafelé irányulnak, hogy milyen akar lenni. Új kényszer keletkezett. Akár „kényszercserének" is nevezhetnénk ezt az eljárást. Azt mondtam neki: - Most aztán tényleg zsákutcába került! Kényszeresen képtelen elképzelni ezeket a dolgokat. - Nem baj - válaszolta. Ebből látszik, hogy nem a kényszer ellen van kifogása. Csak az a fontos, hogy ne arra kényszerüljön, amit nem akar. Ez nagyon lényeges megkülönböztetés. A süttyölés erősebben hat bármelyik módszernél, amit eddig alkalmaztam. Nemrégiben az egyik tanfolyamon volt egy nő. Az első sorban ült. Éktelenül panaszkodott, siránkozott, hogy már tizenegy éve próbál leszokni a dohányzásról. Nekem nem telt bele tizenegy percbe, hogy leszoktassam. Még azt is megmondtam, hogy mit ábrázoljon a sötét kis képecske. Nem tartozom azok közé a terapeuták közé, akik nem irányítják páciensüket! Azt mondtam neki, képzelje el magát, amint udvariasan tudomásul veszi, hogy más dohányzik. Eszem ágában sem volt szaporítani a megtért dohányosok számát. Nem akartam, hogy azt képzelje el, hogyan szekálja a dohányosokat, és keseríti meg az életüket.
Most álljatok párba valakivel, és próbáljátok ki ezt a módszert! Előtte elismétlem az utasításokat.
A süttyölés
1. Milyen helyzetben? Határozd meg, hogy milyen helyzetben nem tudod feltalálni magad, vagy csinálsz valami hülyeséget! Hol vagy mikor szeretnél másképp viselkedni, vagy reagálni valamire? (Például körömrágás és hasonló szokások, vagy amikor dühös leszel a férjedre.) 2. Mi váltja ki? Mit látsz ebben a bizonyos helyzetben közvetlenül az előtt, hogy a ilyenkor nemkívánt módon kezdesz viselkedni? Mivel sokmindenkinél a „robotpilóta" van bekapcsolva, hasznos lehet végigcsinálni azt, amit a viselkedés előtt szoktál, hogy megfigyelhesd, mit látsz. (Ezt tettük Jackkel. A szája felé emeltettem a kezét, és ennek a képét használtuk fel. Mivel a kép nem kedvelt viselkedéshez vezet, kellemetlen érzésnek kell járnia vele. Mennél kellemetlenebb az érzés, annál jobban működik.) 3. Milyen lennél inkább? Most képzeld el, hogyan látnád magad, ha már megváltoztál volna a kívánt módon! Addig módosítsd ezt a képet, amíg csak nagyon vonzóvá nem válik, amíg nagyon nem vágysz rá, hogy olyan légy! (Mikor társad elképzeli ezt, figyeld - bizonyosodj meg róla, hogy valóban nagyon tetszik neki, erősen vonzza a kép! Ha nem látsz bizonyítékot rá, hogy érdemes, ne segítsd hozzá!) 4. Sütty! Most „süttyöld meg" a két képet! Először képzeld el - nagyban és fényesen - a viselkedési megelőző látványt! Utána ennek a jobb alsó sarkába helyezd leendő önmagad sötét kis képét! Ez a sötét kis kép megnő, kifényesedik, és eltakarja a másikat, amely ezalatt elhalványul és szertefoszlik. Mindez olyan gyorsan történik, hogy éppen csak ki tudod mondani: sütty! Utána tüntesd el a képet, vagy nyisd ki a szemed! Tedd meg mindezt még ötször, ügyelj, hogy mindannyiszor eltüntess minden képet a süttyölés után! 5. Próba.
a. Most képzeld el az első képet! Mi történik? (Ha hatásos volt a süttyölés, nehéz lesz elképzelni az eredetit, mert általában elhalványul, és a jövendő önmagad képe lép a helyébe.) b. Viselkedésbeli próba: teremtsd meg az eredeti viselkedést kiváltó feltételeket, amelyek rajta vannak a kiváltó képen! (Ha a kiváltó kép az illető saját viselkedését ábrázolja - mint Jacknél -, végeztesd el vele a viselkedést! Ha a képen valaki más kínál cigarettát, csokoládét, netán üvöltözik - tedd meg magad, és figyelj, hogy mit csinál, hogy reagál a társad!) Ha próbáláskor a régi viselkedés bukkan elő, térjetek vissza és süttyöljétek meg újra! Próbáljatok meg rájönni, hogy mit hagytatok ki, vagy hogy mivel tökéletesíthetnétek az eljárást! Ugyanis egy sokkal általánosabb minta igen egyszerű változatát mutatom most be. Tudom, hogy néhányotoknak kérdése van, de azt szeretném, ha előbb kipróbálnátok a módszert. Kérdésetek sokkal érdekesebb lesz utána. Kb. negyedórátok van egy-egy fordulóra. Rajta! Körbejárkálás közben láttam, hogy sokan sikeres munkát végezte-
tek. Erről most ne beszéljünk, csak akkor, ha nehézségbe ütköztetek, és aztán leleményesen megoldottátok. Azt szeretném hallani, hogy mikor nem működött.
Amy: - Le szeretnék szokni a dohányzásról, de mikor kipróbáltuk, még mindig vágyat éreztem, hogy rágyújtsak. - Értem. Fesd le az első képet nekem! - Cigarettával a számban látom magam, és… - Hohó! Nem szabad az első képen látnod magadat! A másodikon muszáj, az elsőn viszont nem szabad! Ez nagyon fontos, részben ettől működik a süttyölés. Az első képnek asszociáltnak kell lennie, azt kell ábrázolnia, amit a saját szemeddel látsz, amikor rágyújtasz. Például a kezedet, amint cigaretta után nyúlsz. Rá kell gyújtanod, ha meglátod a kezedet, és cigaretta van benne? Vagy a cigarettásdoboz látványa váltja ki ezt az ingert? Akármi legyen is, azt a képet idézd fel, amelyik kiváltja a rágyújtási ingert! Amit dohányzás előtt látsz. Lehet, hogy a kezedet látod, ahogy a doboz felé nyúl, vagy az öngyújtót, vagy ahogy szádhoz emeled a cigarettát. Vagy valami mást, amit csinálsz. Próbáld meg ezzel a képpel, és aztán számolj be róla, hogy mi történt! Egy férfi a közönségből: - Ez ez eljárás melyik könyvben van leírva? - Egyikben sem. Miért tanítanék olyasmit, ami már le van írva egy könyvben? Mindnyájan felnőttek vagytok, tudtok olvasni. Mindig marhaságnak tartottam, hogy valaki megírjon egy könyvet, aztán előadást tartson, és felolvassa a közönségnek. De sokan teszik, és közülük néhányan sokat keresnek vele, úgyhogy mégiscsak lehet benne valami. Egy nő a közönségből: - A régi NLP-módszerek közül sokban konkrét új viselkedéssel kell helyettesíteni a régit. Ebben viszont csak azt látjuk, hogy milyenek lennénk, ha megváltoznánk. - Így van. Ettől lesz ilyen alkotó ez a módszer. Nem egy bizonyos viselkedést váltunk fel másikra, hanem irányt tűzünk ki. És ehhez nagyon erős eszközt használunk, a saját képmásunkat. Mikor januárban Torontóban voltam, egy nő azt panaszolta, hogy iszonyodik a férgektől. Mivel Torontó az év nagy részében fagyos, nem gondoltam, hogy ez komoly gond lehet. - Mi volna, ha egyszerűen elkerülné őket? - kérdeztem.
- Az a baj - felelte -, hogy ez a fóbia nem illik az önmagamról alkotott képbe. Ez az össze nem illés nagyon erősen sarkallta arra, hogy megváltozzon, holott az iszonyodás önmagában nem is volt olyan zavaró. Nem volt az, amit én lángoló fóbiának hívok. Csak ijesztgette, nem rémisztette halálra. A nő még nem irányította az agyát megfelelően, de ez a kép már próbálkozott. Így hát persze megkérdeztem: - Milyennek látná magát, ha már megváltozott volna? Ezen a válaszon múlik legfőképpen, hogy hat-e az eljárás. Mint mondtam, ez a folyamat nem vezet konkrét célhoz, hanem egy bizonyos irányba visz előre. Ha azt képzelnénk el, hogy valami konkrétat cselekszünk, csak azt az egy viselkedést programoznánk be. Ha más tulajdonságú emberként látjuk magunkat, az új ember sokféle viselkedést ötölhet ki. Ha az irányt kitűztük, az illető hihetetlenül gyorsan kezd konkrét új dolgokat csinálni. Ha a szokványos fóbia-gyógymódot alkalmaztam volna az esetében, most nem törődne a kukacokkal. Fel sem figyelne rájuk. Csakhogy azt túl könnyű elérni, hogy valaki ne törődjön valamivel, és ebből már éppen elég van a világon. Ha valami konkrét viselkedést építettem volna be, például azt, hogy a kezébe vesz egy kukacot, akkor most meg tudna fogni egy kukacot. Személyes fejlődése szempontjából egyik lehetőség sem valami lélegzetelállító. Nekem úgy tűnik, hogy egy ember ennél érdekesebb változást is eszközölhet magában. Süttyöléskor olyan irányt jelöltem ki a számára, amely egy talpraesettebb, boldogabb, ügyesebb, szeretettebb önmaga képe felé viszi. És ami a legfontosabb, ez az önmaga hisz benne, hogy gyorsan olyanná tud változni, amilyenné akar. A nő: - Azt hiszem, értem, csak össze szeretném egyeztetni bizonyos régebben tanult NLP-s összekötő módszerekkel. Van például egy eljárás, amelyben elképzeljük, hogy milyenek szeretnénk lenni, aztán belépünk a képbe, hogy átérezhessük az állapotot, végül összekötjük ezt az érzelmi állapotot azzal a helyzettel, amelyikben így szeretnénk viselkedni. - Igen. Ez az egyik régi módszer. Van haszna, de bizonyos hátránya is. Ha valaki nagyon aprólékosan és pontosan építi meg a képet, szé-
pen működő, konkrét új viselkedést alkothat ily módon. De ha csak elképzeli, hogy milyen szeretne lenni, aztán belelép és átérzi, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy el is jutott oda a megfelelő minőségben, sem azt, hogy tanult valamit, amíg odajutott. Kiválóan lehet vele ámítani magunkat. Ezen felül megreked egy bizonyos viselkedésnél. Sokan azért mennek pszichológushoz, mert több önbizalmat szeretnének, holott nem értenek ahhoz, amit csinálnak. Az önbizalom hiánya híven tükrözi képességeiket. Ha összekötéssel önbizalmat csepegtetünk valakibe, előfordulhat, hogy ettől meg tud tenni olyasmit, amire eddig is képes volt, de nem bízott magában, és ezért meg sem próbálta. Ebben az esetben a képessége is gyarapodik. De az is lehet, hogy túl nagy mellénye lesz tőle - nem csak, hogy nem ért ahhoz, amit csinál, de többé észre sem veszi, hogy nem ért hozzá. Ilyen emberből amúgy is van már bőven, és az efféle másra is, önmagára is gyakran veszélyes. Évek óta mondom, hogy milyen sokan mennek terapeutához azért, hogy jobban bízzanak magukban, és milyen kevesen azért, hogy jártassá válhassanak valamiben. Át lehet valakit úgy alakítani, hogy azt hiszi, ő a legnagyobb mester valamiben, holott alig konyít hozzá. Ha valaki jó magabiztosan cselekszik, általában sokmindenkit meggyőz nemlétező képességeiről. Újra meg újra elámulok azon, hányan gondolják, hogy valaki ért a dolgához, ha „szakértő", és magabiztosan cselekszik. Szerintem, ha már ál-biztonságérzetet támasztunk magunkban, egy kis hozzáértést is összeszedhetünk közben. - Hol van Amy? Megsüttyölted az új képet? Amy: - Meg. - Meddig tartott ötször megcsinálni? - Elég soká. - Gondoltam. Csináld meg mégegyszer, ezúttal gyorsabban! Mindegyik csak egy-két másodpercig tartson! A gyorsaság is a módszer nagyon fontos része. Az agy gyorsan tanul, lassan nem is tud! Nem engedem, hogy rosszul csináld, aztán később azt mondd, hogy nem sikerült. Fogj hozzá most, én közben figyelem! Nyisd ki a szemed minden egyes süttyölés után! Most idézd fel az első képet! Mi történik?
Amy: - Eltűnik, legalábbis most. - Rágyújtasz? (Cigarettát kínál.) - Köszönöm, nem kérek. - Megvan-e még a dohányzási kényszer? Nem az érdekel, hogy rágyújtasz-e, vagy sem. Azt akarom tudni, hogy az önkéntelen vágyódás előbukkan-e. Néhány perce azt mondtad, hogy kívánod a cigarettát. - Most nem érzek ilyen kényszert. - Tessék. Fogd meg a dobozt, vegyél ki egy cigarettát, és tartsd az ujjaid között! Nézegesd, játszadozz vele! Ha változáshoz segítetek valakit, ne riadjatok vissza a próbától! Sőt, erőszakoljátok! Az élet amúgy is próbára teszi, amit csinálunk, úgyhogy jobb idejében megtudni, amikor még befolyásolhatjuk. Főképp azt figyeljétek, hogyan reagál páciensetek! Ebből sokkal többet tudtok meg, mint abból, amit mond. (Amy megszagolja a cigarettát, és arckifejezése hirtelen megváltozik.) Hoppá, előbukkant ismét; a cigaretta szaga előhozta a kényszert. Süttyöld meg újra, és ezúttal vedd bele a szagot is! Amikor az első képen meglátod, hogy valaki cigarettát kínál, érezd a szagát is! A másodikon pedig képzeld el magadat elégedetten, hiszen nyugodtan megszagolhatod a cigarettát, nem érzel kényszert, hogy rágyújts! Így csináld meg mégegyszer! Ezt nevezik alaposságnak. A matematikus, amikor kidolgozza a megoldást, nem dől hátra elégedetten, és mondja, hogy kész, hanem gondosan ellenőrzi a megoldást. Ugyanis ha ő nem végzi ezt el, majd megteszi helyette a többi matematikus! Ez a fajta szigorúság mindig hiányzott a terápiából, az oktatásból. Valaki megpróbál valamit, aztán két évig figyelemmel kíséri a pácienst, hogy lássa, használt-e a beavatkozás. Ha szigorúan ellenőrizzük, amit csináltunk, rögtön tudhatjuk, hogy egy módszer mit old meg, és mit nem. És ha látjuk, hogy valamit nem old meg, akkor arra mást kell alkalmaznunk. Most egy általánosabb süttyölési módszer egyszerűsített változatát tanítottam meg. Néhányan így is belezavarodtatok. Ha nagyon alaposak akartok lenni, akkor mindjárt süttyölhettek az összes érzékszervi rendszerben. De általában sokkal gazdaságosabb először képileg elvégezni, aztán tüzetesen ellenőrizni, hogy hozzá kell-e ten-
ni valamit. Gyakran nem kell. Vagy nincs szüksége rá az illetőnek, vagy észrevétlenül hozzáteszi ő maga. - Amy, mi történik most, ha megszagolod a cigarettát? Amy: - Más az egész. Nehéz elmondani, hogy mi benne a más. Megszagolom, és utána arra érzek ingert, hogy letegyem, nem arra, hogy elszívjam. Az agy nem azt tanulja meg, hogy eredményt érjen el, hanem, hogy valamilyen irányba haladjon. Amy régebben megtanult egy viselkedéssorozatot: - Kérsz cigit? - Kérek. Öngyújtó, pöfékelés. Egy szék nem képes ezt elsajátítani. Elég nagy teljesítmény valami ilyesmit úgy megtanulni, hogy évekig senki sem tudja befolyásolni. Most ugyanezt a tanulásra való képességet használja fel, hogy máshol kössön ki. Amikor elkezdjük az agyunkat arra használni, amire akarjuk, szigorúan be kell állítani a megfelelő irányba, mégpedig előzetesen. Nem csak a csalódást kell megfelelően megtervezni, hanem minden mást is. Megfelelő tervezés hiányában mindenféle olyasmire kényszerülünk, amit nem akarunk. Régi rossz emlékeken gyötrődünk, tönkretesszük a testünket, szeretteinkkel ordítozunk, egérként sunnyadunk, mikor pedig dühönghetnékünk volna Ezt mind meg lehet változtatni, de nem akkor, amikor benne vagyunk. Beprogramozhatjuk magunkat előre, vagy átprogramozhatjuk magunkat utólag. Az agy nem arra terveződött, hogy eredményt érjen el, hanem arra, hogy valamerre haladjon. Ha tudjuk, hogyan működik, magunk tűzhetjük ki az irányt. Ha nem, akkor kitűzi más. Egy-két napos tanfolyamon gyakran tanítom az iménti módszert. A „szokványos" süttyölés ugyanis alkalmazható úgy, ahogy van, és az esetek többségében működik. De nem mutatja meg az alapvető mintát. Bárki meg tud sütni egy tortát, ha receptet adunk a kezébe. De ha jó szakácsnak adjuk a receptet, jobb tortát süt nekünk. A mesterszakács ismeri a sütés-főzés közben lezajló folyamatokat, és ez a tudás irányítja, hogy mit és hogyan tesz. Tudja, mi a feladata a tojásfehér-
jének az üstben. A mesterszakács nem csupán a hozzávalókat kutyulja össze, és veri fel. Ő tisztában van vele, hogy egyes dolgok megfelelő állagot adnak az ételnek, más hozzávalókat bizonyos sorrendben kell hozzáadni, ismét mások pedig az étel ízét módosítják. Ugyanez igaz a süttyölésre is. A mesterré válás első lépéseként azt szeretném, ha újra kipróbálnátok, és felfedeznétek, mi történik, ha egyetlen elemet megváltoztattok. Az előbb, amikor az egyik képet átsüttyöltük a másikra, a következő szubmodalitásokat változtattuk meg: a kép méretét és fényességét, valamint az asszociációt disszociációra. Ezek közül a méret és a fényesség fokozatosan változik bizonyos határok között. Bármilyen ilyen fokozatosan változó dolgot analóg változónak hívunk. Az asszociáció/disszociáció viszont úgynevezett digitális változó, mert csak két értéke lehet. Vagy benne vagyunk egy élményben, vagy kívülről nézzük magunkat; nincs fokozatos átmenet.9 Az asszociáció disszociációra változtatása mindig része marad a süttyölésnek. A két másik, analóg elem viszont bármely, az egyén számára nagyhatású szubmodalitás lehet. Ezúttal maradjon minden úgy, ahogy volt, csak a nagyságot váltsátok fel távolságra! Az első kép fényes lesz, és közeli. A második sötét lesz, és messziről indul, aztán gyorsan közel jön és fényessé válik, miközben az első a távolba veszve elsötétül. Nem változtatunk sokat.
9 A süttyölés szempontjából ez így is van. Léteznek azonban újabb NLP-módszerek, amelyek analóg változóként kezelik az asszociáció/disszociációt is. (a ford.)
Egyeseknek lehet, hogy egyáltalán fel sem tűnik a különbség, hiszen a nagyság és a távolság szorosan összefügg. De jó lesz első lépésnek a süttyölés sokkal általánosabb és rugalmasabb használata felé vezető úton. Tehát méret helyett távolság - negyedórátok van egy fordulóra. Kinél volt számottevő a különbség, amikor a méretet felcserélte távolságra? A süttyölést bármilyen szubmodalitásra lehet
építeni, de csak akkor lesz hatásos, ha az illető szubmodalitás erősen hat valakire. A méret és a fényesség a legtöbb emberre erősen hat, ezért az először tanult változat általában beválik. A távolság szintén sokmindenkinek fontos, így hát ezt próbáltuk másodikként. De ha a méret, a fényesség és a távolság nem hat valakire, akkor fel kell fedeznünk, hogy milyen szubmodalitás hat rá, és ilyenekre építeni a süttyölést. Néhány éve videóra vették, ahogy három pácienssel dolgoztam. Az első egy „veszteségelvárásban" szenvedő nő volt. Nagyon tetszik, hogy micsoda neveket találnak ki az emberek bajára! Az említett dolog azt jelentette, hogy ha a nő találkozót beszélt meg egy hozzá közel álló valakivel, és az illető félórát késett, rettegés tört rá. Mikor megkérdeztem, hogy miben lehetek a segítségére, ezt válaszolta: - Időnként úgy rám jön a félelem, hogy szinte megbénít. Rettegésrohamok törnek rám. El szeretnék távolodni a félelemtől, hogy ne érezzem annyira, mikor előjön, hogy uralkodhassak magamon, és jobb döntéseket hozhassak. Azzal, hogy „el akarok távolodni", világosan jelezte, hogy a távolság fontos szubmodalitás számára. Ezenkívül sokat emlegetett „hozzám közel álló" embereket, meg „közeli kapcsolatokat". Később, mikor arról volt szó, hogy mit csinál, amikor valaki elkésik, ezt mondta: - Több távolságot - vagyis több időt kell hagynom nekik. Az ő esetében távolsággal sokkal jobban lehet süttyölni, mint mérettel. Ki is próbáltam - először a szokványos, nagyságra épülő süttyöt végeztem el. Kíváncsi voltam, hogy mi történik. Szinte semmi hatása nem volt. Azután elvégeztem a süttyöt távolságot használva, és remekül sikerült. A művészi süttyölés legfontosabb része a megépítéshez szükséges információ gondos összegyűjtése. Mikor valaki „óriási problémáról",
vagy „aránytalanul nagy" nehézségről számol be, az meglehetősen jól jelzi, hogy a méret fontos változó lesz. Ha valaki meg szeretne változtatni valamit, oda kell figyelnünk, amikor a problémáról beszél, ugyanis szavaival leírja, hogy hogyan működik. Mindig eszemben tartom, hogy bármi, amit valaki csinál - legyen bármilyen haszontalan vagy fájdalmas - teljesítmény. Az emberek nincsenek elromolva. Tökéletesen működnek! Azt kell megkérdeznünk: hogyan működnek jelenleg? Ha ezt megtudjuk, segítségükre lehetünk, hogy hasznosabban és kellemesebben működhessenek tökéletesen. Az információgyűjtés egyik módjaként ezt mondom a páciensnek: - Tegyük fel, hogy egy napig helyettesítenem kellene magát! Többek között a baját is utánoznom kellene. Hogyan csinálnám? Tanítson meg a problémájára! Ahogy feltételezni kezdem, hogy teljesítményről van szó - elsajátított, másnak megtanítható dologról - teljesen megváltozik, hogy az illető hogyan viszonyul a nehézséghez. Ezt a nőt is megkértem, tanítson meg, hogyan kell megrémülni, mikor valaki elkésik. Ezt mondta: - Az ember ilyesmiket kezd mondani magában: „Késik Lehet, hogy sohasem jön." - Ezt unott, álmos hangon mondja? - Nem. A hang először lassú. „Adjunk neki még egy félórát!" Aztán, ahogy az idő közeleg, felgyorsul. - Elképzel valamit közben? - El. Például karambolozott kocsironcsban látom az illetőt, mintha ott állnék a közelében. Mintha teleobjektíven át nézném. Vagy csak nézem a világot, és senki, de senki nincs benne. Tehát megszólal benne egy hang, amely az idő „közeledtével" felgyorsul, és magasabbá válik. Egy bizonyos ponton azt mondja a hang: - Sohasem fog megérkezni! Ekkor közeli, felnagyított képeket gyárt a fejében arról, hogy az illető kocsironcsban ül, vagy hogy ő egyes-egyedül van. Mikor arra kértem, hogy képzelje el az autóroncsot, felfedeztem, hogy a részlet felnagyításának nagyon erős hatása volt. Amikor a fényességet próbáltam ki, azt mondta: - A sötétség távolságot teremt.
Ebből tudom, hogy a fényesség is számít. Most álljatok párba valakivel, és kérjétek meg, hogy gondoljon valamilyen viselkedésre, amit problémának tart, és meg szeretne változtatni! Pillanatnyilag ne javítsátok meg a dolgot - csak azt akarom, hogy fedezzétek fel, hogyan működik ez a teljesítmény! Tálaljátok így: „Mondjuk, hogy egy napig helyettesítenem kellene téged! Taníts meg, mit tegyek!" Végeredményben ugyanazt csináljátok, amit korábban, amikor azt kutattátok, hogyan motiválódik valaki valamire. Ha valaki nem akar valamit, mégis kényszert érez, hogy megtegye, valaminek mindig fel kell fokozódnia egy bizonyos erősségre benne. Valaminek meg kell nőnie, fel kell fényesednie vagy hangosodnia, a hangszínnek vagy a hang sebességének meg kell változnia. Fürkészszétek ki, hogy társatok hogyan éri el ezt a bizonyos problémát! Először kérdezzétek meg, hogy mikor kell csinálni, azután pedig, hogy hogyan! Mi a cselekedet indítója a fejében? Ha úgy vélitek, hogy megtaláltátok a fontos szubmodalitásokat, ellenőrizzétek őket - kérjétek meg társatokat, hogy egyenként módosítsa őket, és figyeljétek meg, hogyan reagál! Azután képzeltessetek el vele egy másik képet, és módosíttassátok ugyanazokat a szubmodalitásokat, hogy megfigyelhessétek, ugyanúgy változik-e a reakciója! Tudjatok meg eleget a probléma működéséről ahhoz, hogy ha akarjátok, felölthessétek! Ha megszerzitek ezt az információt, pontosan tudni fogjátok, hogyan süttyöljétek meg ezt az egyént. De ezt majd később, egyelőre csak gyűjtsétek össze az adatokat! Mintegy félórátok van rá. Na, mit találtatok? Egy férfi a közönség soraiból: - A társam két képet lát. Az egyiken a kívánatos állapot szerepel, a másikon a nemkívánatos. Az egyiken rángatózó mozgást lát, a másikon kecses, könnyed mozgást.
- Jó, jó. Ezek a képek teremtik meg vagy tartják fenn azt, amit a társad nehézségnek tart? Azt kértem ugyanis, hogy ezt kutasd ki. Egyelőre nem kérdeztem, hogy mit szeretne az illető helyette, csak azt, hogy miképp hozza létre a nehézséget. A rémületrohamos nőnek például el kellett jutnia a közömbösség állapotából a rettegésbe. Egy benső hanggal és képekkel kezdte. Aztán a hangot föl kellett gyorsítania és a hangszínt megmagasítania, a képnek pedig egyre közelebb kellett jönnie, ahogy egyre kevesebb idő maradt.
- A társam azt érzi, hogy sürgős. - Hát persze. Ez a kényszeres cselekvéssel járó érzés. De hogyan kelti ezt az érzést? Mi a döntő szubmodalitás? Végeredményben azt akarjuk megtudni, hogy az illető hogyan süttyöli át magát egyik tudatállapotból a másikba - magától. - Az változtatja meg neki, hogy maga köré húzza a képet. Közel húzza, maga köré teríti, belelép, és a saját szemével látja, hogy mi történik. - Aha. Jó. Szóval így kerül a nemkívánt állapotba. - Így. Először ebbe az állapotba kerül, aztán kilép a képből, visszateszi a látómezeje bal oldalára, és vagy egy méterre eltolja. - Tehát az asszociáció/disszociáció a döntő szubmodalitás. Nincs olyan sok választási lehetőség, úgyhogy lesz némi ismétlődés. A többiek milyen más szubmodalitásról fedezték fel, hogy döntő? Egy nő:
- A kép szélessége, és fényessége volt a meghatározó. Mikor a kép elkeskenyült és elhalványodott, a társam úgy érezte, „beszorul". - Logikus. Keskeny képhez összeszorult érzés jár. - Olyan volt, mint egy szinesztézia10 - Ez mind szinesztézia ként működik. Ezzel kísérletezgetünk. Gondold csak meg! A kép fényességét változtatja, és megváltozik az érzése. Ezt nevezik szinesztéziának. Mi azt akarjuk tudni, hogyan függenek össze a részek egymással. Az összefüggésre építjük ugyanis a süttyölést. Ahhoz, hogy süttyöt tervezhess a társad számára, először azt kell megtudnod, hogy minden kép keskenyítése erősíti-e az érzéseit, majd ugyanezt a fényességről. Lehet ugyanis, hogy azért érzi magát „beszorítva", mert nem tetszik neki az a konkrét lehetőség, ami a képen maradt. Lehet, hogy ha kedvérevaló lehetőségnél keskenyedik el a kép, „céltudatosságnak", vagy „elhatározásnak" nevezné a velejáró érzést. Ha a keskenyítés és halványítás erősíti az érzéseit, a következőképpen építheted fel a süttyölést: a „probléma" kezdetben keskeny, halvány képe kiszélesedik és megfényesedik, miközben a kívánt állapoté elkeskenyedik és -halványul. Ez a legtöbbeteknek különösen hangzik, ám tartsátok észben, hogy valamennyiünk agya némileg másképpen jár. Éppen az teszi a süttyölést elegánssá, hogy úgy tervezzük meg, hogy egy bizonyos agyat erősen befolyásoljon. A másik lehetőség az, hogy csak akkor erősödik a beszorítottság érzése, ha ezt a bizonyos, kevés választást adó képet keskenyítjük. Az a kép viszont, amelyen a társad önmagát látja, akkor vált ki erősebb hatást, ha szélesíti. Ebben az esetben a probléma képét vonallá lehel keskenyíteni, aztán a vonalból indul el a megoldás kiszélesedő képe. Úgyhogy vissza kell térned a társadhoz, és többet kell megtudnod a dolog szerkezetéről, hogy a lehető legjobb süttyöt tervezhesd meg számára. Ezeket a lehetőségeket azért mondom el, hogy megvilágosodjék, milyen fontos a változtatási eljárási egyénre szabni. Irányt akarunk 10 Szinesztéziának nevezzük azt a jelenséget, amikor egy érzékszervi rendszer valamilyen tulajdonsága egy másik érzékszervi rendszerre hat. Ezt illusztrálják az efféle kifejezések, mint például „harsány szín" (kép->hang), „meleg szó" (hang->érzés) stb. (a ford.)
teremteni, amelyben a problémához kapcsolódó kép a megoldáshoz vezet, a megoldás képe pedig egyre erősödő érzelmet kelt. Egy férfi: - A társam képe kettős keretű - az egyik fekete, a másik fehér és amikor rémületbe esik, a kép felső része elhajlik tőle. - Mi változik? Egyenesen indul a kép, és akkor rémül meg, amikor visszafelé dől, és kerete lesz? - Nem. Csak ott van a kép. - Nem lehet csak úgy ott. Valahonnan jönnie kell. Azt keressük, hogy mi változik benne. Akkor rémül meg a társad, ha eljut az általad leírt képhez. De a képnek eleinte valamiben másnak kell lennie. Remélem nem retteg állandóan szegény! Hogy jut el a rémülethez? A kép dőlésszögétől függ? Vagy a dőlés állandó, és valami más változik? - Egyenesen indul, aztán ahogy változik a helyzet, megdől. - Tehát a kép billenti ki a társadat. Amikor elér egy bizonyos dőlésszöget, megrémül. A kettős keret már akkor megvan, amikor függőleges? - Meg. - Ezek szerint a keret nem döntő elem, csak véletlenül jelen van. Történik még valami a kép dőlése közben? Változik a fényessége, vagy valami ilyesmi? A sebessége? - Nem. De a hang recsegő és nehezen érthető lesz. - És biztos vagy benne, hogy a kép más tulajdonsága nem változik? - Nem. - Örülök neki, hogy nem vagy bizonyos benne. Úgy tűnik, hogy egy kép eldöntése önmagában nem volna elég a rémülethez. Megkérdezheted a társadat. Képzeltess el vele valami mást, döntesd el a képet, és figyelj, hogy mi lesz! Ha bármilyen kép megdöntése „kiborítja" a társadat, addig döntheted az első képet, amíg csak egy vízszintes vonal marad belőle, a második kép pedig eközben felegyenesedhet. Vagy az elsőt eldöntöd, aztán átfordítod, és a másik oldalán a második kép van. Láttál már a tévében olyat, hogy egy filmkocka feltűnik, aztán megfordul? így is meg lehet csinálni. Kezditek mindnyájan érteni, hogyan használhatjátok fel ezt az információt különlegesen hatásos egyénre szabott sütty megtervezéséhez? Egy másik férfi:
- A társamnál az okozza a bajt, hogy eltűnik a háttere annak, amit lát. Az elején egy csomó ember van a képen bizonyos háttérben, aztán a kritikus ponton egyszer csak eltűnik a háttér, és csak az emberek maradnak. - Változik a kép élessége vagy mélysége? - Egyszer csak eltűnik. Gondolom, eléletlenedik. Egyszerűen nincs ott. - De az előtérben lévő dolgokat élesen látni? - Teljesen rendesen. Azok nem változnak. - Olyan, mintha lencsén néznénk keresztül? Lencsén át ugyanis tűnhet egy rész élesnek, a többi pedig homályosnak. Valami ilyesmi történik? - Nem. Olyan, mintha az embereken kívül mindenre lepel hullna és eltűnne. - És az emberek a levegőben állnak? - Azt hiszem, megmaradnak a székek, meg amin ülnek, de a szobában lévő összes többi tárgy eltűnik. Az emberek vannak a figyelem központjában. - Értem. De nem tudod, miképp történik, élességgel, vagy mivel? - Azt nem tudom. - Ezt kell megtudnod. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan megy végbe az átmenet, hogy ezt a folyamatot bármilyen képhez felhasználhassuk. Egy nő: - A fickó, akivel dolgoztam, fekete-fehér állóképet lát. Amikor először megjelenik, a saját - sem túl magas, sem túl mély - hangján mondja: „Hmmm, Nem rossz." A hangszíne elég változatos. De hamarosan egyhangúvá és méllyé válik. Ekkor kezd búslakodni. - És a kép ugyanolyan marad? Egyáltalán nem változik? Kicsit nehezen hiszem, hogy a hang színe és gyorsasága megváltozzon, a kép pedig közben ugyanolyan maradjon. Hogy se a fényessége, se más tulajdonsága ne változzon meg. Ilyesmivel ugyanis még nem találkoztam. Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehetséges, de nagyon valószínűtlennek tartom. Lehet hanggal kezdeni, de általában más is megváltozik vele. Hát, tegyük fel, hogy ugyanazt a képet látja, és csak a hangszín változtatásával dumálja magát más érzelmi állapotba. De
ha a hangot süttyölöd meg, még egy hang-paraméterre lesz szükség. Valószínűleg a sebesség is megváltozik. Általában egynél több paraméter változik meg. Egy férfi: - Tegyük fel, hogy még egy változót keresünk, és más érzékszervi rendszerben találunk egyet. Tehát lesz mondjuk egy kép- és egy hang-változónk. Ezzel a keverékkel lehet dolgozni? - Lehet, de legtöbbször nincs rá szükség. Ha végképp nem találunk még egy szubmodalitást ugyanabban a rendszerben, meg lehet tenni. Azért javaslom a vizuális rendszert, mert ennek egyik tulajdonsága az egyidejűség. Könnyű egyszerre két képet elképzelni. Az auditoriális rendszerben inkább egymást követik a dolgok. Nehéz két beszédhangra egyszerre figyelni. Lehet hangot is süttyölni, de egy kissé más az eljárás. Ha megtanuljátok, hogy lehet képet pontosan süttyölni, könnyebb lesz később a hanghoz igazítani a módszert. - Azért kérdeztem, mert a társamnál megváltoznak a képek is, de ahogy belelép a képbe, a hangját is elkezdi hallani. Arra volnék kíváncsi, hogy ha a hang valamilyen változójával is süttyölnénk, nem tartaná-e jobban össze az egészet. - Értem. Tetszik nekem, hogy „össze akarod tartani". Ha csak egy szubmodalitással süttyölünk, olyan, mintha két deszkát csak egy irányból szögelnénk össze. Az úgynevezett fecskefarkú eresztéket viszont két irányból szögelik vagy csavarozzák össze. Ha az egyik irányba feszítik, a másik irányból bevert szögek tartják, és viszont. Ezért fontos egyszerre két erőteljes szubmodalitással süttyölni. Az emberek maguktól általában csak egyet változtatgatnak, a süttyölés kioldásához pedig kettő kellene. Ha képpel süttyölünk, és hangnak is szerepe van a problémában, az illető tudattalanul általában bemutatja a hangbeli különbséget, amikora két képről beszél. Mikor aztán utasítjuk, hogy mit képzeljen el, hangunkkal utánozhatjuk a különbséget, anélkül, hogy megemlítenénk. Ehhez tudnunk kell más hangján szólni. Más hangját utánozni mindössze gyakorlat kérdése, és ebben a szakmában igencsak megéri megtanulni. Egy idő múlva felfedezitek majd, hogy nem kell tökéletesen a visszhangjává válni valakinek, elég a hangja néhány alapvető vonását utánozni. Annyi kell, hogyha vala-
kinek a hangján szólunk, ne vegye észre, hogy ő beszél-e magában, vagy pedig mi vele. Ez a régi „azt mondtam magadban"-eljárás. Régebben sokat csináltam előadásokon, és nagyon kevesen vették észre. Most térjetek vissza iménti társatokhoz, és keressétek meg a probléma előállításában legfontosabb szerepet játszó egykét analóg szubmodalitást. Néhányotoknak már megvan, de sokmindenkinek még nincs. Utána építtessétek meg a második képet! Hogyan képzelné el magát a társatok, ha ez a probléma már nem létezne? Ennek a képnek disszociáltnak kell lennie, az elsőnek pedig asszociáltnak. Az első kép asszociáltsága és a második disszociáltsága mindig része marad a süttyölésnek. Azután építsetek süttyöt a két fontosnak talált analóg szubmodalitás segítségével! (A szokványos méret és fényesség helyett.) Először képzeltessétek el a problémát megelőző, asszociált képet az erős hatású szubmodalitásokkal! (A szokványos süttyben nagy és fényes.) Azután képzeltessétek el a társatokkal, hogy milyenné szeretne válni - disszociáltan! Ez a kép az ellenkező szubmodalitásokban jelenik meg. (A szokványos eljárásban kicsi és halvány.) Süttyöléskor a szubmodalitások kicserélődnek, és így az első kép hatása gyorsan gyengül, a másodiké pedig ezzel egyidejűleg felerősödik. Félóra múlva ismét összegyűlünk. Ez a sütty pontos, művészi alkalmazásának az alapja. Persze mindig ki lehet egyszerűen próbálni a szokványos módszert. Ha aztán nem működik, ki lehet próbálni egy másik változatot, és így tovább, amíg csak nem lelünk egyet, amelyik beválik. Ez még mindig jobb, mintha az első próbálkozás után abbahagynánk. De még jobb elegendő információt gyűjteni, és megérteni a folyamatot. Így előre meg lehet mondani, hogy mi válik majd be, és mi nem. Van valakinek kérdése?
Egy férfi: - Mi a teendő olyan emberrel, aki nemigen érzékeli a saját benső folyamatait? Van olyan páciensem, akit, ha megkérdezek, hogy mit csinál a fejében, csak a vállát vonogatja és azt mondja, hogy nem tudja. - Több mindent is lehet tenni. Addig faggatni, míg oda nem figyel. Vagy kérdezgetni, és reagálásából kiolvasni az igent vagy nemet. Például megkérdezni: „Mond valamit magában?" - és megfigyelni a „nem tudom" előtti reakciót. Vagy elő lehet állítani a problémás helyzetet, és megfigyelni az illető viselkedését. Minden szubmodalitás-változás megmutatkozik a külső viselkedésben. Például ha valaki felfényesít egy képzeletbeli képet, a feje hátra-, és fölfelé fordul. Ha közelebb jön hozzá a kép, egyenesen hátrahúzza a fejét. Ha megkértek embereket, hogy változtassák meg ezt és ezt a szubmodalitást, és közben figyelitek őket, megismerhetik a szubmodalitások külső jelét. Erről aztán megállapíthatjátok, hogy mit művel valaki a fejében, akár tisztában van vele az illető tudatosan, akár nem. Én mindig figyelem ezeket a jeleket. Ebből tudom, hogy a páciens azt csinálja-e, amire kértem. Mennél jobban ismerjük a változás fortélyait és viselkedésbeli jeleit, annál könnyebben végezhetünk rejtett munkát. Ez mindenre igaz az NLP-ben. Előfordul például, hogy valakinek gyakorolnia kell
néhányszor a süttyölést. Ilyenkor sokszor elég egyszer megtetetni vele, aztán megkérdezni: - Jól csinálta? Hogy megválaszolhasson a kérdésünkre, újra meg kell tennie. Aztán megint meg lehet kérdezni: - Biztos, hogy jól csinálta? Erre mégegyszer el kell végeznie. Így gyorsabban és könnyebben is megy, mert az illető nem tudatosan próbálja. Egy nő: - Van olyan kutatás, amely a módszer hatékonyságát hosszú távon vizsgálja? - Engem sokkal jobban érdekel az olyan kutatás, amely a hatékonyságot húsz perc múlva vizsgálja. Hosszú távú kutatásra csak akkor van szükség, ha az irodában nem tudjuk megállapítani, hogy az illető megváltozott-e. Gondold csak el! Mit bizonyítana, ha megváltoztatnánk valakit, és az illető úgy maradna öt évig? Ez semmit sem árul el arról, hogy a változás értékes-e, sem arról, hogy tovább lehetett-e volna fejleszteni. Tudod, nem olyan nagy teljesítmény lehetővé tenni, hogy egy ember ne féljen a kukactól, vagy hogy ne kelljen állandóan csokoládét ennie. Akkor sem, ha egész életén át tart a változás. A süttyölésben az a leglényegesebb, hogy a fejlődés útját nyitja meg. Új viselkedést lehetővé tevő irányba indítja az embereket. Mikor hosszabb idő után érdeklődöm megsüttyölt emberektől, általában arról számolnak be, hogy az általam indított változás egész sereg új, kedvükre szolgáló változás alapja lett. A süttyölés nem azt mondja meg az embereknek, hogy mit tegyenek, hanem elvezeti őket az úton, amelyen azzá válhatnak, akik lenni akarnak. Számomra ennek az iránynak a kijelölése a változás legfontosabb része.
UTÓSZÓ Van valami, ami mindennél jobban megmutatja, hogy ismeri-e valaki az NLP lényegét. Nem módszerek gyűjteménye ez, hanem egyfajta irányulás a világhoz. Ez a kíváncsiságban gyökeredző szemléletmód a dolgok megismerésére sarkall. Arra ösztönöz, hogy képesek legyünk befolyásolni, mégpedig hasznosan, a világot. Mindent meg lehet változtatni. Ezt mondta Virginia Satir, amikor először ültem be egy előadására, és tökéletesen igaza volt. Minden emberi lényt meg lehet változtatni puskával - ez a „Sztálin-féle terápia". Az érdekesebb kérdés az, hogy hasznos-e a változás. Az itt tanult eljárások nagyon erősek. Remélem, alaposan megfontolod, hogy mire használod őket. A megfontolás ne teher legyen, hanem kíváncsi kutatás: mit érdemes? Életed hosszú távon legértékesebb élményei, a megelégedettséget, gyönyört, boldogságot, élvezetet lehetővé tevő tapasztalatok történésük idején nem feltétlenül voltak minden ízükben élvezetesek. Némelyik nem is lehetett volna bosszantóbb. Volt, amelyik érthetetlen volt. Előfordult olyan is, amely önmagában is élvezetes volt. Ezek az érzelmek nem zárják ki egymást. Ezt tartsd észben, mikor mások élményeit gazdagítod! Egyszer egy texasi előadásomra utaztamban ültem a repülőn. A mellettem ülő pasas „A csoda szerkezete" című könyvet olvasta. A címlap valahogy érdekesnek tűnt számomra. Odafordultam hát hozzá. - Elnézést, maga bűvész? - Nem, pszichológus vagyok. - Miért olvas a csodáról egy pszichológus? - Ó, ebben nem csoda tevésről írnak. Ez komoly könyv, kommunikálásról szól. - Akkor miért az a címe, hogy „A csoda szerkezete"? Ezek után három óra hosszat magyarázta, hogy miről szól a könyv. Beszámolójának semmi köze sem volt ahhoz, amit én szándékoztam annak idején megírni benne. Még távoli rokonság sem volt a
két elképzelés között; utazótársam még valahol a második fejezetben elvesztette a fonalat. Ahogy a könyvről mesélt, ilyeneket kérdeztem tőle: „Konkrétan hogyan?" meg „Konkrétan kicsoda?" 11 - Hát, ha így nézzük a dolgot - Ha úgy nézném, mit látnék? - Hát először fogja ezt a képet, aztán veszi a másikat (nem tudta, hogy a legtöbb ember nem képzel el mindig két képet), aztán ezt öszszezsugorítja, a másikat meg felnagyítja. Miközben ezeket a neki teljesen természetes dolgokat magyarázta, én csak ültem ott, és valami motoszkálni kezdett a fejemben. Mi a fene! Lehet, hogy egy egész világ rejtőzik itt! Elmondta, hogy éppen Texasba utazik, egy NLP-tanfolyamra. Másnap, amikor meglátta, hogy bejövök a terembe, nagyon örült, hogy megfogadtam a tanácsát, és eljöttem Egészen addig, amíg fel nem léptem a pódiumra, és fel nem csatoltam a mikrofont! Valószínűleg sohasem fogja értékelni, hogy azért nem mondtam meg egyszerűen, hogy én írtam a könyvet, mert nem akartam megfosztani magam a felfedezés lehetőségétől. Tudod, valahányszor azt hiszed, hogy tökéletesen értesz valamit, itt az ideje magadba mélyedni, és beismerni: - Bohócot csinálok magamból! Ugyanis a megingathatatlanságnak ezekben a pillanataiban lehetsz biztos abban, hogy haszontalanságok terpeszkedtek el az elmédben, és elmentél valami kifürkészésre érdemes mellett. Nyilvánvaló, hogy mindig sok tanulnivaló marad még. Ez az érdekes az NLPben, s jövőjében. Mikor olyan alaposan, olyan jól elsajátítasz valamit, hogy tökéletesen el tudod végezni, akkor munka lesz belőle. Semmiben sem különbözik majd egy szögbelövőpisztoly nyomogatásától. Gyógyintézetet nyithatsz, és naphosszat fóbiát gyógyíthatsz. Pácienst páciens után. Ez ugyanolyan, mint bármilyen más robot. De van egy másik lehetőség is. Minden egyes bejövő emberrel elkezdhetsz kísérletezni, hogyan tehetned a folyamatot érdekesebbé, és érdemesebbé. Ne csak 11 A könyv a beszéd konkretizálására és a gondolkodás tisztázására ír le eljárásokat. Az említett kérdések is szerepelnek benne, (a ford.)
a liftezéstől való rettegése szűnjön meg valakinek! Milyen volna úgy intézni, hogy egyenesen szeressen liftezni ezután? Milyen lenne felfedezni, hogy hogyan keletkezik az iszonyodás, és ilyen érzést kelteni a megfelelő dolgok iránt? Van, amitől érdemes iszonyodni! Ismersz olyan embert, aki kényszeresen költ, verekszik, eszik, fogyaszt árut? Mit szólnál egy jó kis unalom és fásultság iszonyhoz? Ez érdekes új helyekre hajtana. Ha tanítani utazom valahova, mindig előző este érkezem meg a szállodába. Mikor nemrégiben Philadelphiába mentem, sok „haladó" enelpéző lakott ugyanabban a szállodában. Legtöbbjük még nem találkozott velem. Lementem az ivóba, és hallottam, hogy egyikük azt mondja a barátjának: - Remélem, nem csak erről a szubmodalitásizéről lesz szó. Ezt már ismerem. Persze erre odamentem, és megkérdeztem: - Mi a fene az az NLP? (Az ilyesmit a világért sem hagynám ki.) - Hát - jött a válasz -, ezt nehéz elmagyarázni. - Maga enelpézik, nem? Jól csinálja? Érti, hogy miről szól? - Hogyne. - Nahát, én egyszerű ember vagyok. Maga szakértő, biztos jól el tudja mondani. Meghívom egy italra, és közben elmeséli, hogy mi ez, jó? Legvadabb álmában sem jelenhetett meg az az érzés, ami másnap délelőtt fél tízkor elfogta, amikor felléptem az előadóterem dobogójára. És arról sem volt fogalma sem, hogy ő többet tanított nekem az ivóban, mint én neki a következő három nap alatt. Vedd fontolóra, milyen lenne mindenhez úgy viszonyulni, mintha bevezető tanfolyam lenne! Abban az értelemben, hogy Sohasem tudnál túl sokat ahhoz, hogy elszalasztd az új megtanulandókat. Az emberek túl gyakran elfelejtik, hogyan kell nem tudni valamit. „Ó, hát ez olyan, mint a" - mondják. „Ez ugyanaz, mint a" „Persze, ezt az egész szubmodalitásizét már megtanultam tavaly". Én még nem tudom az egészet, úgyhogy ha ők már tavaly megtanulták, igazán elmagyarázhatnák nekem! Akkor nem kellene annyit küszködnöm, hogy kitaláljam!
Óriási különbség van aközött, hogy megtanulunk néhány dolgot, és aközött, hogy felfedezzük, mi mindent lehet megtanulni. Ezen a különbségen múlik sok minden. Én képes vagyok olyasmire, amit ők még csak nem is sejtenek. De fordítva is igaz - mivel mindenki használ szubmodalitásokat, mindenki művel velük érdekes dolgokat. Lehet, hogy tudatosan nincs vele tisztában, hogy miként csinálja, mégis képes egyéni, különleges műveletekre. Mikor bejön egy páciens, és megkérdezed tőle, hogy mi romlott el benne, az illető erre a kérdésre felel meg. De el ne felejtsd, hogy úgy „romlott el" ez az ember, hogy képes újra és újra ugyanúgy eljutni a problémához. Erről mindig eszedbe juthat, hogy mekkora teljesítmény, legyen bármilyen hiábavaló, undorító, vagy visszataszító. Az tud a bajok puszta orvoslása helyett előre vivő változást előidézni, akit el tud bűvölni, hogy milyen összetett ez a teljesítmény. Ha nem érezzük ezt a kíváncsiságot, nem fogjuk tudni, hogyan befolyásoljuk azokat a bizonyos hiábavaló, undorító, visszataszító dolgokat. És ha nem befolyásoljuk őket, az emberek továbbra is háborúzni fognak furcsa helyek és lényegtelen különbségek miatt, és nem találnak új, mindenkit előrevivő megoldásokat. Az alkotóképesség lényege az, hogy olyan világot hozzunk létre, amelyben mindenki nyer, hiszen megvan a módja, hogy miképp teremtsünk többet, ahelyett, hogy korlátolt mennyiséget kelljen szétosztani, és ezen veszekedni. Minden emberi cselekvés teljesítmény. Csak az a kérdés, hogy hol, mikor, és mire használjátok. Mindketten külön-külön tehettek erről, mert mindketten külön-külön kézbe veszitek buszotok kormánykerekét. Most, hogy tudjátok, hogyan, az érdekesebb kérdés az, hogy merre. Mikor az ember nem tudja irányítani a buszát, nem nagyon számít, hogy hova igyekszik vele, hiszen úgysem jut el oda. De amikor megtanulod használni az agyadat, ez a kérdés döntő fontosságúvá válik. Van, aki körbe-körbe jár. Van, aki mindennap ugyanarra megy. Van, aki ugyanarra megy, de egy nap helyett egy hónapig tart az útja. Annyival, de annyival többet rejt az elménk, mint gondolnánk! Annyival több mindenre lehetünk kíváncsiak, mint eddig! És csakis ebből a növekvő kíváncsiságból fakad a lelkesedés, amely a legszürkébb feladatot éppen olyan érdemessé, örömtelivé és érdekessé va-
rázsolja, mint a legizgalmasabbat. Enélkül nem több az élet sorban állásnál. Rajtad múlik, hogy az egyik lábról a másikra állás művészetét sajátítod el, vagy ennél sokkal többet teszel. És van egy meglepő hírem: megtudtam, hogy a túlvilági élet hosszadalmas sorban állással kezdődik. Ajánlom, hogy örülj most, mert aki élvezi az életet, és nagy kíváncsisággal művel érdekes dolgokat, az rövidebb sorba kerül annál, aki csak sorba állni tanult meg. Bárhol légy, és bármit tégy, az itt elsajátított eljárásokkal, képességekkel, eszközökkel elmulathatsz, és új dolgokat tanulhatsz. A férfi, aki a repülőn elmagyarázta nekem az NLP-t, csak egyben különbözik tőlem. Mikor másnap délelőtt leült, felnézett, és engem látva azt mondta:" Atyaúristen!" - nem jött rá, hogy tanultam tőle valamit. Ez az egyetlen különbség köztünk. Nem azért csináltam, hogy bolonddá tegyem, hanem azért, hogy tanulhassak. Mert kíváncsi voltam. Ritka, soha vissza nem térő alkalom volt. Mint életed minden eseménye.
1. FÜGGELÉK: SZUBMODALITÁS-VÁLTOZÓK A lenti felsorolás nem teljes, a sorrend sem jelent semmit. Te milyen belső megkülönböztetésekkel tudnád bővíteni?
Képi változók
Fényesség Méret Színes, vagy fekete-fehér Élénkség A színek aránya A kép alakja A képek száma Távolság Kontraszt Tisztaság Élesség Időtartam
Mozgás (álló, v. mozgókép?) A mozgás sebessége Irány Sziporkázás
Nézőpont Asszociált, vagy disszociált Az előtér és a háttér viszonya Hely Látószög (széles vagy szűk) Az oldalak aránya Dőlés, pörgés A felület minősége (sima, szemcsés, stb.) Átlátszó-e? Villogás A megvilágítás iránya Szimmetria Analóg, vagy digitális-e? (az utóbbi az írott szöveg) Nagyítás Háromdimenziós vagy lapos? Szalad-e a kép vízszintesen, vagy függőlegesen?
A hangok változói: Hangmagasság
Gyorsaság Hangosság Ütem, ritmus Folyamatos, vagy meg szakított Analóg vagy digitális-e? (Az utóbbi a beszéd) Monó vagy sztereó?
A hangforrás helye
Távolság Kontraszt Hangszín Tisztaság A hangforrások száma Szimmetria Kívülről vagy belülről jön? Időtartam
Az érzések, érzelmek változói:
A különféle érzések csoportosításának egyik hasznos módja a következő: 1. A bőrben lévő érzékszervek. 2. A test belsejében (az izmokban és egyéb szövetekben) lévő érzékszervek. 3. Más érzékelés vagy gondolat következtében támadt érzelmek. Ezek leggyakrabban a mellkasban, a hasban, valamint az egész törzs középvonalán jelennek meg. Ezek az érzelmek, vagy benső érzések nem közvetlenül jeleznek valamilyen külső ingert, hanem külső ingerek következményeképpen alakulnak ki.
Egyéb hasznos megkülönböztetések: Nyomás
Hely Kiterjedés Felület (érdes, sima stb.) Hőmérséklet Gyakoriság (pl. lüktetésnél)
Mozgás
Időtartam Erősség Alak Források száma
A szagok és az ízek változói:
A pszichofizikai kutatók által használt osztályok (édes, savanyú, keserű, sós, égett, aromás stb.) valószínűleg nem lesznek hasznosak. Egy bizonyos íz, vagy szag erősödése vagy gyengülése (az időtartam, vagy az erősség változása) meglehetősen hasznos lehet. A szagok és az ízek nagyon erősen vissza tudnak hozni érzelmi állapotokat.
2. FÜGGELÉK
