Révay József
MÁRVÁNY MENYASSZONY
RÉVAY JÓZSEF
Márvány menyasszony Regény
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Révay József jogutódja
1. TAVASZI ESTE SAVARIÁBAN Szokatlanul meleg kora tavaszi szellő simogatta ezen a varázslatos áprili si estén Savaria sétaterét, a Capitoliumot. Ilyenkor már valamennyien le tudták fáradságos napi munkájukat – a mesteremberek, háziasszonyok, katonák, rabszolgák –, és önfeledten sütkéreztek a meleg este sejtelme sen áttetsző félhomályában. A hömpölyögve hullámzó tömegben minduntalan felvillant egyegy pajkos kacagás, csilingelő leányos nevetés, sőt néha egy-egy harsogó hahota; az ember azt hihette volna, hogy úrhatnám és fölényes katona tisztek hangoskodnak elbizakodottan, holott ilyesmiről szó sem lehe tett, hiszen Savariában alig volt katonatiszt: a négyszögletes, négy sarok tornyos vár helyőrsége mindössze egy centuria gyalogos volt, ez a száz ember pedig nem hangoskodott, nem fölényeskedett, hanem egész nap dolgozott; fegyvereit tisztogatta, élesítette, és egy-egy szakasza napon ta végigcserkészte az Arrabo folyó erdős vidékét, az örökké fickándozó bojusok, azalusok, japidusok és egyéb szedett-vedett és jelentéktelen bar bár törzsek tanyáit, és keményen kordában tartotta valamennyit. Savariának nem volt szüksége nagyobb helyőrségre: ez a századnyi katona ott a megerősített várban féken tartotta a rakoncátlan benn szülötteket, ezenfelül jól tudták, hogy alig egy ugrásnyira van innen Carnuntum légiós tábora, amelynek parancsnoka, Marcius Turbo tábor nok, a XV. számú Apollinaris-légió rettegett vezére, igazán nem ismerte a tréfát, és a legkisebb fickándozást és lázongást is véres szigorúsággal elfojtotta. Ha kémei gyanús mozgolódást jelentettek a barbárok közt, úgyszólván pillanatok alatt mozgósította szír íjászait, s ezek a veszedel mes lövészek nyomban ott termettek a nyugtalankodó barbárok szállá sain, és kíméletlenül vérbe fojtottak minden mozgolódást. Savariában csak „repülő íjászoknak” nevezték ezeket a villámgyors lövészeket, akik 5
a római hatalomnak legszilárdabb támaszai voltak itt a zord Északon. A szír íjászok ezt a mesés gyorsaságukat elsősorban a pompás „borostyán út”-nak köszönhették, amely bízvást viselhette volna az „utak királya” elnevezést, ha már régen nem viselte volna ezt a kitüntető nevet a Via Appia, a Rómából Brundisiumba vezető kényelmes és kiváló országút. De pompás is volt a Via Appia, hiszen már legalább kétezer esztendeje természetes útja volt a kereskedelemnek a vad barbárok északi földjein át, Vindobonán, Savarián és Aquileián keresztül, Itáliáig. A carnuntumi helyőrség ébersége és gyorsasága csak a minapában fojtotta vérbe a kelta törzsek veszélyes forradalmi lázadását a savariai Barbius-telep ellen. Balto, a lázadás szervezője és vezére, Barbius borostyánműhelyének kiváló előmunkása a szír íjászok nyílzáporának áldozata lett. Ezzel hosszú időre békességet teremtett Savariában és környékén Marcius Turbo tábornok. Ezért élvezhették Savaria iparosai, katonái, as� szonyai és leányai a simogató lang yos esti levegőt Savaria Capitoliumán. A szüntelenül hullámzó sétálók mind útba ejtették a négybástyás tábort, és kíváncsi érdeklődéssel várták az esti zenés takarodót, amely rendsze rint vidám és pattogó indulókkal ért véget. Ez az esti katonazene volt a kisváros közönségének mindennapi érdekes és izgalmas élménye. A sétáló közönség rendszerint a várnégyszög nyugati kapuja előtt álldogált: itt, a napsütésben élvezte a zene utolsó akkordjait. Miután a zenés takarodó elhangzott, a közönség szép lassan elkezdett ritkul ni és hazafelé szállingózni, de a beszélgető csoportok továbbra is ma kacsul együtt maradtak, s mintha nem akarnának tudomást venni a kérlelhetetlen esti sötétedésről, tovább fecsegtek, kifogyhatatlanul. A város közönsége ilyenkor tárgyalta meg a fontos és kevésbé fontos napi eseményeket: születések, házasságkötések, sőt válások híreit cserélték ki egymás közt Savaria szemfüles asszonyai. A ma esti szenzáció ez volt: Sorana, Barbius úr műhelyének legügyesebb, művészi munkát végző borostyánfaragó rabszolgalánya levetette a halott vőlegényéért viselt mély gyászt. Tragikus körülmények közt hunyt el a derék ifjú, a kivá 6
ló munkás, menyasszonya elárvult családjának hű istápolója – fél éve hordja érte Sorana a gyászruhát. De hát a viruló szőke kislány csak nem gyászolhat örök időkig? Nem maradhat özvegy menyasszony, hiszen még olyan fiatal, megvigasztalódhat! De azért mégis túlságosan hamar veti le a gyászt! – kifogásolta egy termetes katonafeleség. Ez az újdonság szinte kifogyhatatlan anyagot szolgáltatott a pletykára éhes közönség nek: az élénk vitatkozás zaja teljesen elnyomta a távolból fel-felhangzó katonazene kürtjeleit. Garbo, Barbius munkafelügyelője éppen most fordult be a várnégy szög északi oldalának szögletbástyája mellett, hogy elkerüljön a déli ol dalra, ahol még ott tétováztak a nap búcsúzó sugarai. Szinte megdöb bent, mikor felbukkant előtte a nyugati kapu közelében Sorana karcsú és sápadt alakja. Már hosszú ideje nem látta a kislányt; Valentinus halála annyira megviselte, hogy hosszú hetekig csak ímmel-ámmal dolgozott, inkább csak babrált félbehagyott munkái közt. Garmadában hevertek asztalán a sárga, barna és jácint piros borostyándarabok, de bizony nem fűlt a foga a munkához, hiszen nem irányította, segítette többé munká jában Valentinus, ifjúsága virágában gyászosan elesett, derék művész vőlegénye, aki azóta férje lehetne, ha nem húzza keresztül minden szá mításukat az ostobán elhamarkodott, vagyis kelleténél két nappal előbb kirobbantott felkelés. Ennek az áldozata lett Balto is, akit hivatalosan, a borostyánműhelyben, már csak Valentinusnak neveztek, római nevén. Azóta régen boldog feleség lehetne daliás művész férje oldalán, nem pe dig gyászruhás özvegy menyasszony, fiatalságához egy csöppet sem illő feketében! Éppen hazafelé indult, az utolsó pattogó induló elhangzása után – karján kis kosárral, benne árpakenyér és fekete retek a szegényes vacsorá hoz –, amikor az oszladozó néptömeg zilált soraiban felismerte Garbot, munkavezetőjét. Garbo abban a pillanatban, amint meglátta Soranát, elbúcsúzott a leánykától, akivel beszélgetett, és valósággal nekirohant a karcsú kis lánynak. 7
– Hála annak a magasságos Aecorna Augusta istennőnek, hogy vég re megtaláltalak! Nemhiába fohászkodom már egy jó fél órája a te hatal mas istenasszonyodhoz, Aecorna Augustához, hát végre meghallgatott! Igaz, a fohászkodáson kívül fűhöz-fához is fordultam megtudni: látta-e valaki Aelia Soranát? Végre itt vagy! Most aztán el sem engedlek töb bé. Csakhogy megvagy! Barbius úr, a főnökünk tűvé teszi érted egész Savariát, és te nem vagy sehol. Hová tűntél, Sorana? – Jól tudhatnád te is, Barbius úr is, hogy Valentinus halála után több hetes szabadságot kaptam; amúgy sem ment sehogyan sem a munka, mert nagyon nyomorúságos állapotban voltam. Még az utcára se kíván koztam, otthon húztam meg magam. Ma jöttem ki először egy kis sétára – ne hidd, hogy a zenés takarodó vonzott –, azért, hogy kölcsönkérjek ro konainktól egy kis ennivalót. Fogytán a pénzünk; most, hogy ez a kéthó napos pihenés, az örökös lustálkodás és semmittevés végre helyreállított, Garbo, jelentheted az úrnak, hogy holnap már bemegyek dolgozni. – Dehogy jelentem, Sorana! Hát akkor miért kerestél annyira, illetve miért kerestetett úgy a fő nökünk, amint mondod? Én csak annyit tudok, hogy sürgősen, még ma este beszélni akar ve led. Többet nem kötött az orromra. Legjobb lesz, ha most rögtön velem jössz. – Hát hogyne mennék, Garbo, ha egyszer a gazdám hívat! – Akkor vágjunk neki egyenesen a műhelynek, arra jobbra, a carnun tumi út irányában. Így a legrövidebb: öt perc alatt ott is vagyunk. Garbonak igaza volt: öt perc múlva a műhelyben voltak, de amint körülnézett, már nem találta sehol Barbiust, aki pedig annyira várta Soranát. A főnök dolgozószobájában sem volt egy teremtett lélek sem: ezek szerint uruk csak az emeleten lehet. Garbo kézen fogta a kislányt, és ennyit mondott neki: – A tanácsteremben vannak. Oda megyünk! Föl is mentek. A gyéren világított lépcsőházban jól táplált, kövérkés, szőke hajú rabszolgafiú állt a terem ajtajában, és a jövevények előtt szol 8
