Nura Bazdulj-Hubijar
N
Nura Bazdulj-Hubijar boszniai írónő, 1951-ben született. Iskoláit Szarajevóban végezte. Jelenleg Travnikban él, ahol kutatóorvosként dolgozik. Igen termékeny szerző. Regényeket, elbeszéléseket, drámákat és verseket ír. Műveit eddig németre, hollandra, törökre, norvégra és magyarra fordították le. Több alkotása kötelező olvasmány az iskolákban. Jelentős irodalmi díjak kitüntetettje. A legutóbbi, Srebrenicáról írt könyvéért, horvát irodalmi elismerést kapott. Kisregényét Radnics Manda fordításában, a BARÁTSÁG következő számaiban folytatásban adja közre.
Menyasszony-szakadék 1. rész
Furcsa álmom volt az éjjel. A tengerparton áll egy kis kápolna. Belépek, hogy megkeressem elvesze! kulcsaimat. Szemben a Szűzanya kis szobra áll. Arcát időnként megvilágítja egy égő gyertya remegő lángja. Jobbra, a fal melle! esernyők sorjáznak, mindegyik más-más színű. Van közö!ük új, és törö! vázú is. Némelyik már megszáradt, de akad olyan is, amelyiknek vízhatlan vásznáról még csöpög a víz. A fém vájatokból lecsorgó cseppek apró patakocskákban folytatják tovább az útjukat. Körülnézek, és balra a földön megpillantom a kulcsaimat. I! véget is ért az álmom első része, de máris következe! a második, ahogyan az már az álmokban lenni szoko!. Sötét alagútban vagyok. Fele!em beton boltív, lábam ala! kemény, egyenetlen talaj. Letérdelek, és a sötétben elkezdem magam körül tapogatni a földet. Ujjaim ala! egy sírhalom körvonalazódik. Ekkor rájövök, hogy tulajdonképpen helyet keresek magamnak. Tovább tapogatózom. Sírhalom, sírhalom hátán. Egyszer csak a kezem hosszú, göndör, száraz hajba akad, mely kilóg a földből. Érdekes, hogy közben sem félelmet, sem viszolygást nem éreztem. Következik a harmadik rész. A föld ala! vagyok, valamilyen átláthatatlan útvesztőben. Megyek előre a labirintuson átvezető agyagos úton. Az egyik kereszteződésben nők csoportját pillantom meg. Sötét, rosszindulatú, szinte gyűlölködő pillantásokat vetnek rám. Bizonytalanul megtorpanok. Egy alacsony, kövérkés, rövid, zsíros hajú nő válik ki közülük, és azt mondja, hogy körükben nemkívánatos személy vagyok, menjek tovább. Folytatom az utam a kacskaringós, sötét folyosókon, közben azon gondolkodom, miért is lehetek nemkívánatos. Hirtelen az agyamba villan: hiszen ők egészben vannak, én meg darabokban. Ezek után felébredtem. Semmi jót nem ígér egy morbid álom után, kezdeni el valamit. Még egy napot sem, hát még egy levelet. Nekem eddig csak az álmaim voltak szépek. Nem tudom, mi történhete! az éjjel. Nem hiszem, nem akarom hinni, hogy ez valamiféle előérzet le! volna. Sosem voltam babonás, átengedtem ezt azoknak, akiknek nem volt ésszerű magyarázatuk valamire. Mégis, ha erre az álomra gondolok, valami baljós sejtés fog el, nyugtalan leszek. Szokás szerint későn fekszem le, éberen alszom, hosszú, élénk, édes álmokat álmodom. Fáradtabban ébredek, mint mikor lefeküdtem, annak tudatában, hogy ami szép volt már elmúlt, s hogy újabb morzsányi szépségért meg kell várnom a következő éjszakát, az újabb álmokat. Fáradt vagyok. Borzalmasan fáradt, pedig elő!em áll egy hosszú, sötét éjszaka és nem emlékszem, hogy várt-e rám valaha is nehezebb. De lehet, hogy csak úgy érzem. Hiszen a nehezebbek már mögö!em vannak, s talán ezért tűnnek könnyebbeknek. Ez most ala!omosan közelít, megtölti a szobát bizonytalan várakozással és láthatatlan re!egéssel. Vajon mit fog hozni a nappal, ha majd elűzi az éjszakát?
Radnics Manda 1950-ben születe! Tökölön. Az ELTE BTK horvát-szerb szakán és a Kossuth Lajos Tudományegyetem Természe! udományi Kara könyvtár-informatikus szakán szerze! diplomát. A Narodne Novine, majd a Magyar Hét című folyóirat munkatársa volt. 2001-től foglalkozik műfordítással. Ekkor ülte!e át magyarra Mario Jurišić A szív apostolai című könyvét. Különböző folyóiratokban – köztük a BARÁTSÁGban is – főleg horvát szerzőktől jelentek meg novellafordításai, illetve saját szépprózái írásai. Jelenleg Budapesten él.
6506
Miért beszélek erről Önnek, Aljoša? Valószínűleg azért, mert egészen biztos, hogy soha többé nem fogom sem látni, sem hallani, s ez a néma sikoly sem fog soha elérni Önhöz. Ma reggel megkaptam a levelét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megörültem neki. De ha azt mondom, hogy nem, akkor sem mondanék igazat. Azt írja, hogy az Ön érzelmei nem változtak, sőt, csak még jobban megszilárdíto!a és felerősíte!e őket az idő és a távolság. Ha én is ezt érzem, írja, jöjjek el Önhöz, hogy a hátra lévő éveinket szebbé tegyük egymás számára. Egyedül csak a!ól fél, hogyan fogok reagálni, ha megtudom, hogy hazudo!. Nem is sejti, hogy ezt én szinte a kezdetektől fogva tudtam. Vajon Ön tudta, hogy én sem mondok igazat? Ha nem tudta, nem is fogja megtudni soha. Nem mintha nem érdemelné meg, ellenkezőleg. Figyelmesen hallga!am minden szavát (mondandójának szépségét és fantáziájának gazdagságát senki sem vitathatja el Öntől), szere!em volna elhinni, hogy az a férfi, aki felébreszte!e bennem a nőt, és ami még fontosabb, az embert, méltó minden csodálatra és tiszteletre. Melyik nő ne álmodozna ezen a világon a maga hercegéről? Hogy valóban születe! herceg legyen, nekem egyáltalán nem is volt fontos. Lassan álomba, mint valamilyen gondtalan önkívületbe ringat a fáradtság, de nem akarok aludni. Biztosan könnyebb és szebb lenne, mert – mint már említe!em – nálam egyedül csak az álmok szépek, de akkor ez a jajkiáltás nem lenne megörökítve. Még nem tudom, hogy miért éppen ezen az éjszakán szeretnék szűzfehér papírra vetni valamit abból, ami egész életemen át kínozo!, nyomaszto!, kizsigerelt, s mint valami láthatatlan, vékony csövön keresztül szívta a véremet, erőmet, reményeimet. Többé már semmiben sem bizakodom és semmit sem várok, Aljoša. Erőtlenül s kedvetlenül viszonyulok ahhoz, amit nem kell várnom, és amiben nem kell reménykednem. Ahogyan mondani szokás: legkönnyebb akkor várakozni, ha semmit se várunk. Tél van, a január kimuta!a a foga fehérjét. A tejfehér sötétségben szitál a hó. Biztosan nagyon hideg van kint. Nyugtalanul állok az ablak elő!. Nem segíte! sem a gyógyszer, sem az Önnel töltö! fájóan szép napok emléke. A vodka sem, népének itala, amit Önnel i!am először s megszere!em. Ezen az éjszakán semmi sem segíthet rajtam. I! állok, karöltve a nyugtalansággal. Lassan és valamilyen abszurd nyugalommal elfogadom, hogy nekem már csak a nyugtalanság maradt. Lehet, hogy ezért ezen az éjszakán az akarok lenni, aki vagyok, aki mindig is voltam, a hazugság álarca nélkül. Egyedül vagyok, Aljoša, egyedül ezen az egész világon, az egész világmindenségben. Azokat a hónapokat kivéve, amikor megoszto!uk egymással a reggeleket, esőt, napot, vodkát és a gondolatainkat, álmainkat, bánatunkat s ritkán, az egyszerű, hétköznapi örömöket is, tulajdonképpen egész életemben egyedül voltam. Már egy éve annak, hogy elment az országomból, az életemből. Nincs semmilyen bizonyítékom arra, hogy valaha is jelen volt az életemben, a szívembe vése! névjegyén kívül – Aljoša Sergejevič –, és e levélen kívül, melyet, bár már egy éve megígért, váratlanul jö!, mint ahogy egyébként minden jó és rossz jön az életben. Háromszázhatvanöt napja nem hallo!am a hangját, mégis, a sok ezernyi pillanat mindegyikében jelen volt a tudatomban, s egy másodperc tört része ala! fel tudom magamban idézni. Ön is leve!e álarcát, de az Ön és az én lemezteleníte! arcom közö! a különbség rám nézve lesújtó. Mindke!en más szerepét játszo!uk. Nagyszerű színészek voltunk, teljesen azonosultunk a szereplőkkel, akiket kiválaszto!unk. Az életet bizonyos szempontból előadásnak is felfoghatjuk, de csak egyszer eljátszhatónak. Szerepünket eljátszo!uk. Mindke!őnk számára csak az maradt, hogy visszatérjünk az eredetileg ránk oszto!ra, ha tetszik, ha nem. Valóban hazudtunk egymásnak? Nem voltak-e éppen azok a szerepek az igazán ránk szabo!ak s minden, ami elő!e volt, ma van, és holnap lesz idegen számunkra? Lehet, hogy csak a jelmezek voltak hamisak? Fontos egyáltalán a jelmez? Az érdektelen szereplőnek a legdíszesebb sem emeli fontosságát. Valóban lényeges változást hozo! volna, ha Hamlet és Claudius ruhát cserélnek? Önnek a pompás jelmezre nem volt szüksége. És nekem?
6507
Azt írja, hogy senkinek sem hazudo! ennyire szemrebbenés nélkül, szégyentelenül sima és előrelátható életútja során. Ellent kell Önnek mondanom. Nincsenek sem akadálytalan, sem kiszámítható utak, Aljoša. Amikor elindul valamilyen távoli cél felé, ne várja, hogy majd köveze! út vezeti el odáig. Azon az úton tulajdonképpen az emelkedő is zuhanás. Születésünk pillanatától kezdve zuhanunk, zuhanunk lassan, észrevétlenül, mint azok a hópelyhek, melyek befedik a meztelenségükben csúnya, vizes, fekete ágakat. De az ő rútságuk csak átmeneti. Az őket betakaró fehér palást ala! várják, hogy újból kizöldüljenek, rügyezzenek, virágozzanak és teremjenek. Az ember csak egyszer virágzik, csak egyszer születik. Ha a gyümölcse beérik, többé már nem fog virágba borulni. Maradnak a száraz, meztelen ágak, minden remény nélkül, hogy valaha is újból kizöldüljenek. Mígnem ezek is elporladnak. És milyen jó, hogy elporladnak. A szülőházam elő!i öreg almafa utolsó útjára engedte a nagymamámat, anyámat és engem is végső utamra fog bocsátani. De ő évről évre újból virágba borul, termést hoz, aztán kicsit megpihen. Addig fog élni, míg ki nem vágja az emberi kéz, vagy gyökerei el nem fáradnak. Honnan kezdjem el? Ez a levelet nem Önnek írom, Aljoša. Senkinek sem írom. Lehet, hogy ezt a feljegyzést egyszer valaki megtalálja, s valamely részletében magára ismer. Nem fontos. Vajon az az utas, aki a végtelen tengerbe dobja palackba zárt üzenetét, gondol-e arra, hogy valaki azt esetleg megtalálja, elolvassa, megérti? Lehet, hogy eszébe jut, de csak úgy mellékesen, nem tulajdonítva neki különösebb jelentőséget, nem mélyed el benne, nem tartja túlságosan lényegesnek. Nem is azért írta, hogy azt valaki elolvassa. Gondolom, hogy ugyanúgy, mint én ma éjjel, lejegyzi és bedobja saját magáért, eleget téve ezzel valamilyen belső kényszernek, amit még magának sem tud megmagyarázni. Szétszórt vagyok, nehezen tudok koncentrálni. Sírnék, de nincs az a könny, mely segítene, ami elterelné a gondolataimat, amelyek sötétebbek az ablakon túli éjszakánál, s melyek az elviselhetetlenségig kínoznak. Annyi minden van, amit szeretnék kitörölni, mint ahogy most a ruhám ujjával törölgetem a bepárásodo! ablaküveget, de nem tudom. A lélek nem olyan kemény, sima és átlátszó, mint az üveg. Kezdem a gyökereknél. Az anyámtól? Az anyát ahhoz a hajóhoz tudnám hasonlítani, melynek belsejében véde!en hajózunk, s ez talán az életút egyetlen teljesen gondtalan része. Talán ezért van kijövetelkor az az ellenállás, sírás, kapálódzás, mert a biztonságból és a melegből, a viharos tenger bizonytalanságába érkezünk. Általánosságban beszélek, nem magamról, mert nálam ez nem így volt. Úgy látszik, hogy számomra ez az időszak túlságosan hosszúnak és nem különösebben szépnek tűnt, mert alig hét hónap múlva, mindenféle sírás és ellenszegülés nélkül sie!em kifelé. Mindössze kétkilós testsúllyal kezdeni egy életet, nem éppen irigylésre méltó. Különösen nem olyan életkörülmények közö!, melyek közé én szüle!em. Ha nem az első gyerek le!em volna, ha az anyám kevésbé szeret, és nem gondoskodik rólam olyan önzetlenül, nem hiszem, hogy messzire juto!am volna az életben. Anyámnak és a fatüzelésű kályha mindig enyhén meleg sütőjének köszönhetően, melyben majdnem két hónapot töltö!em, túléltem azonban, és most, vagyok, aki vagyok. Azok alapján, ami következe!, úgy gondolom, hogy az anyám úgy szerete!, ahogyan egy anya szeretheti a gyermekét. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem születe! az öcsém. Öt évvel utánam jö!, kivárva a kilenc hónapot, kétszer akkora súllyal, mint én, és valószínű, hogy erős, egészséges sírással. Nehéz elképzelni, hogy egy anya valaha is annyira szere!e volna a gyerekét, mint ahogy az én anyám szere!e a fiát. Azt hi!e, hogy élete értelme az ő boldogsága lesz. Milyen iszonyú érzés volt, amikor megtudta, hogy világrahozatalával olyan betegséget örökíte! benne tovább, melyben bár ő nem szenvede!, de így okozója le! halálának is. Micsoda örökség! A vérzékenységet, a hercegek betegségét hordozta a génjeiben a szegény, fiatal falusi asszony. Öcsém eme betegségének, melytől én, a természet törvényei szerint, meg le!em kímélve, döntő szerepe le! személyiségem alakulásában. Ő belehalt ebbe mielő! továbbadta volna, átengedve a lehetőséget, hogy én vigyem át a következő nemzedékre. A sors útjai tényleg kifürkészhetetlenek. Ha nem születe! volna meg az öcsém, de ha már megszülete!, nem le! volna beteg, vagy az anyám szeretete ke!őnk közö! egyformán oszlo! volna meg, ki tudja, lehet, hogy minden másként alakult volna. Bár az is lehet, hogy nem.
6508
Az én anyám magas, karcsú, szép nő volt. Halk, kedves szavú. Kezei olyan gyengédek és puhák voltak, mint a pamut. Elég volt egy kis simogatás, hogy eltűnjön a félelmem, nyugtalanságom. Tekintete tiszta és szelíd volt, mint az őzeké. Sokat dolgozo!, könnyű és nehéz munkát egyaránt, mindke!őt hihetetlen könnyedséggel, mintha csak úgy mellékesen végezné, mintha az igazi munka csak ezután következne. Amikor kislány voltam, gyakran azon kaptam magam, hogy figyelmesen, szememet tágra nyitva figyelem a vállát, karját, és vágytam rá, hogy megpillanthassam meztelen karjait. Azt hi!em, hogy blúzának széles, fehér ujjai ala! angyalszárnyak rejtőznek. Sokkal később juto! eszembe valami, amit évekig nem ve!em észre, pedig mindenki számára nyilvánvaló lehete!. Szere!e a fehér színt. Vete!e, ülte!e, átülte!e és ápolta a virágokat az udvarban és a házban. A lépcsőkön régi fazekak és kannák voltak, melyeknek csorba és töredeze! széleit elrejte!ék a bennük lévő gyönyörű virágok. És amiről beszélni kezdtem, aminek sokáig nem voltam tudatában, hogy a rengeteg rózsának, gyöngyvirágnak, orgonának, jázminnak, liliomnak, tulipánnak csupa-csupa fehér virága volt. Tavasztól kezdve a tekintete meg-megállt, és sokáig o! pihent egy-egy virágon. Ilyenkor az arcán egy finom, alig észrevehető mosoly jelent meg. Szere!e a tiszta, érintetlen havat is. Mindaz, amit eddig elmondtam az anyámról, bele van vésve egy tiszta lelkű kislány szemébe, emlékezetébe és szívébe, aki akkor még kimondhatatlanul szere!e az édesanyját. Kitörölhetetlenül o! maradt a régen elveszte! tisztaságban. Nagyon szegények voltunk. Még ma is látom azt a nyomorúságos bútort, azokat a rongyos ponyvadarabokat a durva deszkapadlón. Világosan látom ugyanakkor azt a tisztaságot is, amely még azon a nagy szegénységen is átütö!. A horpadt falak és a mennyezet fehérségét. Látom, a gyöngyfehér ágyneműt is, ahogy az udvaron a szárítókötélen lágyan dagasztja a szél. Érzem a kredencen sorakozó almáknak, birsalmáknak az éppen kisült kenyérével keveredő illatát. Csak ez oldo!a valamennyire annak a környezetnek a szürkeségét és szomorúságát, melyben felnő!em. A falu az Isten háta mögö! volt. Gyerekkoromban, a faluban még nem veze!ék be az áramot. Örültem, amikor besötétede!, és meg lehete! gyújtani a petróleumlámpát. Ekkora már az anyám is befejezte a legfontosabb munkáit (persze mindig maradt befejezetlen). Akkor az ölébe ve!, ringato! és valamilyen régi dalokat énekelt halkan. Említe!em, hogy milyen érzés járt át, mikor hozzám ért ujjaival, melyek puhák voltak, mint a pamut. De lehet, hogy csak én éreztem ilyennek őket, hiszen a nehéz munkától el kelle!, hogy durvuljanak. Bármennyi ideig tarto! az érintése, nekem sosem volt elég. Boldogtalan voltam, amikor lete! a matracra és azt mondta, hogy i! az alvás ideje. Néha megpróbáltam elhessegetni az álmot, dörzsölge!em elnehezült szemhéjaimat, borzalmas dolgokat találtam ki, csak hogy ne aludjak el, hogy őt nyomja el előbb az álom. És akkor felkiálto!am, hangosan és fülsértően. Első álmából felriadt és ijedt anyámnak kitaláltam, hogy fáj a fejem, más alkalommal pedig, hogy a hasam, térdem, kezem. Soha szebb pillanatokat nem éltem át. Keblére vont, becézgete!, kényeztete!, gyógynövényből, melyet maga szede! és száríto!, teát főzö! nekem. Amikor gyengédségétől és szeretetétől megi!asultam, hagytam, hogy az álom lecsukja a szememet. Csak azok a pillanatok, melyeket anyám keblén töltö!em, amíg a testem bei!a bőrének melegségét, és az Önnel töltö! idő értek valamit is az életemben. Amit a ke!ő közö! és utána éltem meg, valójában létezésem sötét korszaka volt. Ezt nem tudom sem megváltoztatni, sem megokolni, sem kitörölni. Azt hiszem, hogy az igazi énemet soha sem fogom megismerni, hát még másoknak megmagyarázni. Saját krónikánk legfényesebb és legsötétebb oldalaira ritkán lapozunk vissza, másoknak pedig még az első olvasata is tilos. Még mindig társam a nyugtalanság, Aljoša. És a magány, mely öcsém születésétől kezdve lelkemben o!honra talált. Hogyan lassítsam le vérem vad lüktetését, csendesítsem le a múlt hangjait, űzzem el a démonokat, találjam meg Ariadné fonalát? Van-e kiút? Ha ma este egy pillanatra felidézem anyám alakját azokból az időkből, egy műalkotásra, valami megismételhetetlenre emlékeztet. De az élet nem művészet, bár élni művészet. A!ól a naptól fogva, hogy az öcsém meghalt, ez a kép eltűnt. Mosolyát, derűjét, mintha tőből tépték volna ki. Sem az apám, sem én többé nem léteztünk számára. Rogyadozva ment a fia után. Egyedül. Gyakran sokáig ült behunyt szemmel, mintha a nemlétbe akart volna süllyedni.
6509
Az a nap rajtam is kitörölhetetlen nyomo! hagyo!. Mélyen, nagyon mélyen, lényem minden pórusába beleivódo! a betegségtől való re!egés, a haláltól való páni félelem, és ami a legelviselhetetlenebb: a félelemtől való félelem. Amíg ez nem történt meg, tudtam, hogy a gyerekek és a fiatalok is megbetegedhetnek, de a halál, az csak valami távoli, csak az öregekre váró dolog volt. Azóta a félelmek elválaszthatatlanok tőlem. Állandóan figyelem, várom és felismerem testem jelzéseit. Aki nem élt át ilyen kínokat, nem is tudja, hogy mi az igazi szenvedés. Nem lenne jobb a hallgatás fátylát borítani egy eltemete! történetre? Igen, talán jobb lenne, de nem biztos, hogy könnyebb. Ma éjjel kikívánkozik, ma éjjel ki kell jönnie belőlem. Nem tudom említe!em-e már, hogy kora gyermekkoromban milyen csodála!al figyeltem anyám minden mozdulatát, arckifejezését, hallga!am a hangját, amely mindig olyan halk volt, mint a su!ogás, dúdolgatását, míg dolgozo! a házban, az udvarban, az istállóban, a mezőn. Szombatonként fürdö!. Amikor kijö! a kis helyiségből, mely fürdőszobaként szolgált, tiszta, bő bugyogója kihangsúlyozta karcsú derekát. Betűrt blúza ala! kirajzolódtak telt kebleinek körvonalai. Fejét len törülközővel tekerte be. Ha napos idő volt, kiment az udvarra. Sokáig lehete! érezni utána a szappan és a tisztaság illatát. Egy véde! helyre ült, és sokáig dörzsölte törölközővel a haját. Utána a törölközőt szé!eríte!e egy bokron vagy faágon, oldalával a napnak fordult és kezébe ve!e a fésűt. Lassú, egyenletes mozdulatokkal fésülte a haját. Amikor a fésű beakadt egy hajcsomóba, lassan, sietség, idegesség nélkül kibonto!a, s folyta!a ugyanolyan, szinte ritmikus mozdulatokkal. Elég sokáig tarto!, míg a fél fejét be nem boríto!a a sűrű, fényes haj. Változtato! a helyzetén, és most a másik felét fordíto!a oda a napnak. Amikor a haja megszáradt, lassan, tükör segítsége nélkül vastag fonatba fonta, összetekerte és hajtűvel a tarkójára erősítette. Utána ugyanolyan nyugodtan kendőt kötö! a fejére. Hidegebb napokon ez a számomra oly kedves rituálé a nyito! kályhaajtó melle! zajlo!. Azután levágta a körmeit, ugyanolyan nyugodtan és lassan. (Mindig csodálkoztam, hogy olyan kis lábfeje van, mint egy gyereknek.) Csak ezután rezzent össze és juto! eszébe, hogy milyen sok értékes időt pazarolt magára, ezért siete! megetetni a tyúkokat, kitakarítani az istállót, és enni adni Bjelkának, a tehénnek is. Mosni kelle! és vasalni. Szappannal moso!, a fehéret lúgban főzte ki, és az anyósától örökölt öreg faszenes vasalóval vasalt. Egyszer egy hónapban elment bevásárolni a falu rosszul elláto! boltjába, hogy feltöltse a tartalékokat. Ilyenkor szinte mindig elvi! magával. Lisztet, kávét, cukrot, sót, olajat, petróleumot és szappant vásárolt mosáshoz és mosakodáshoz is. A selyemcukron kívül, amit nekem ve!, ez volt minden. Ritkán bement a városba is, amikor a faluban nem tudta beszerezni a vásznat, gombot, gumit, cipőt vagy valamilyen kisebb ruhadarabot, legtöbbször fehérneműt. Minden mást a régi Singer varrógépen varrt meg, mely már a harmadik vagy negyedik generációra öröklődö!. És sző! is. Len törlőrongyoktól, törölközőktől kezdve egészen a terítőkig, szőnyegekig. A forrásról vizet hordo!, tűzifát vágo!. Ebből arra következtetek, hogy kezei durvák kelle!ek, hogy legyenek, tele bőrkeményedésekkel. Még sok mindenre emlékszem vele kapcsolatban. Lehet, hogy elmondom, de az is lehet, hogy nem. Ez éppen elég annak a nőnek a valódi portréjához, akit úgy muta!am be Önnek, mint egy nemes asszonyt, aki helye! mások dolgoztak, míg az ő napjait a vendégeskedés töltö!e ki. Az odaadó, aggódó anya, aki bár elvégezte a Zeneakadémiát, idejének és életének nagy részét a gyerekeire áldozta. Az anya, aki minden rebbenésem fele! virraszto!, minden gondolatomat ismerte, minden bajomat orvosolta. Emlékszem, hogy milyen figyelmesen hallga!a, amikor felsoroltam azokat írókat, akiket anyám szívesen olvaso! s még figyelmesebben, mikor arról beszéltem, hogy milyen szépen játszo! a zongorán. Az én anyám egy írástudatlan falusi asszony volt, Aljoša. Alig tudta elolvasni a saját nevét és zongorát, egész biztos, hogy sohasem láto! az életében.
(A következő számban folytatjuk!)
6510
