Retkes Tamás A felemelt zászló

Retkes Tamás

A felemelt zászló

ISBN 978-963-12-5064-0

I.

Mi folyik itt?

Tejföl sűrűségű köd ülte meg Magyarország legnagyobb részét, beleértve annak székesfővárosát is. A legeslegsűrűbb páralepel viszont mégiscsak Budapest luxusnegyedén, a Rózsadombon terpeszkedett, mint egy áthatolhatatlan, szennyes álca. A látótávolság nagyjából huszonöt méterre korlátozódott, ami negatívan befolyásolta a gépkocsiforgalom tempóját is. Annak a taxinak, ami az egyik kacskaringós utcán igyekezett haladni, paradox módon éppen ez a lecsökkentett sebesség okozott kevésbé gondot. Verejtékező homlokú sofőrjének így legalább volt még egy indoka az – ő sajátos megfogalmazása szerinti - „megfontolt és felelősségteljes módon” közlekedni. A ködből fakadó mostoha látási viszonyok a kisebb nagyságrendű problémát jelentették, mint ahogyan a derék úrvezető feje sem az utastérben uralkodó túl magas hőmérséklet miatt kezdett el abálódni. Az igazat megvallva ugyanis csak körülbelül ismeretei, egészen pontosan halvány sejtései voltak az útvonalat illetően. Kimondhatatlan szerencséjére viszont az utasok inkább a gondolataikba temetkeztek, és nem reklamálták az egyre hosszabbra nyúló városnéző túrát. - Ez lesz az – ütött a taxis vállára egyikük –, álljon meg, kérem! - Elnézést kérek, elkalandoztam kissé – hebegte némileg megkönnyebbülten a pilótájuk. - Az a fő, hogy itt vagyunk, és nem késtünk sokat. Az időjárásról meg aztán végképp nem maga tehet. Mivel tartozunk? - Ezerhétszázötvenkét forint – nyögte ki félősen a sofőr. Ez az összeg egy szerényebb keresetű gyári munkás nagyjából egy heti bérének felelt meg.

1

- Tessék, itt van kétezer. A többi a magáé, minden jót! Fuvarosuknak a komoly borravalótól annyira megremegősödött a keze, hogy alig tudta belegyömöszölni a pénztárcájába a kapott bankjegyeket. Ezt a hallatlan szerencsét! Igyekezett is tőle telhető módon meghálálni a nagylelkűséget, előzékenyen kinyitotta az ajtót nagybecsű utasai előtt. Lányos zavarában még a csomagtartót is felpattintotta – noha az kongott az ürességtől. Egy-egy aktatáska volt csak a kuncsaftoknál, de azt a kezükben szorongatták. Azok a felesleges bokázás láttán csak elnézően mosolyogtak, majd beléptek a többemeletes villa kapuján. A taxis óriási megkönnyebbüléssel ült vissza a helyére, „szabad” jelzésre váltott, és némi térképen való silabizálást követően megindult a drosztja felé. Alig a szomszéd sarokig gurult csupán, mert – miként a népmesékben szokás - hirtelen elébe toppant egy alak. Élénken integetett, hogy emberünk húzódjon le. A taxis ekkor vette csak észre, hogy tőle jobbra egy üres építési telek ásít – meglehetős ritkaság ezen a puccos környékén -, és az előtte lévő közterületen már két másik taxi is álldogál. Melléjük tolatott, de a motort még járatta, és az ablakot is csak a legszükségesebb mértékig engedte le. A maga részéről elég sután állt a miniatűr taxistalálkozó ötletéhez. - Segíthetek? személyfuvarozóra.

-

pillantott

ki

a

számára

ismeretlen

- Szevasz kolléga, sietsz-e nagyon? - Az attól függ. - Te, amondó lennék, hogy nem bánod meg, ha most rászánsz pár percet egy kis beszélgetésre. - Na jó, csak tényleg meg ne bánjam – sóhajtotta -, és leállította a kocsit, sőt ki is szállt. Amazok már kezdték furcsán méregetni, amit nem is lehetett nem észrevenni. - Ahogy elnézzük, igencsak friss hús lehetsz itt a halpiacon. 2

- Már bocsánatot kérek, de ismerjük egymást? - Jómagam Kovács XVI. Jani volnék – nyújtotta kezét a szakmai konzílium kezdeményezője. - Dr. Széki Attila. - Doktor? Na, ne etess, pajtikám, nem most jöttünk ám a falvédőről! - Miért ne? Ilyen modorral én minden további nélkül megelőlegezném neki a tudományos fokozatot is. Valamiért idekeveredett a prolik világába és kész, ezért nem tudja azt az íratlan szabályt sem, hogy a magyar sofőrök mindig és mindenhol tegeződnek. Engem egyébként Balogh Gyuszinak hívnak, bizonyára hallhattad már a híremet taxis berkekben. Tudniillik az, hogy Baloghgyuszi – nos, prémium kategóriás márkanév. - Nem hallottam még önökről, azaz rólatok. Most viszont már legalább ismerjük egymást. Nézzétek el nekem ezt a kezdeti bizonytalankodásaimat, de még csak a múlt csütörtökön… na jó, bevallom: mindössze tegnapelőtt léptem be. - Látszik, mert rém sokat hibázol, aranyapám – summázta a jelenséget Balogh Gyuszi. - Ugyanakkor ne vedd zokon, de nem egészen ezért invitáltunk meg erre a kis csevejre – terelte vissza a szót a lényegre Kovács XVI. Nézd, én zsaru voltam, és nem is kevés ideig. Egészen az őrmesteri rangig vittem. - Az a joggyakorlatban nem rang, hanem rendfokozat. - Jól van már, te kis okoska, ha helyesbítésre lesz szükségem, majd szólok. Elég az hozzá, hogy akiket én hoztam ugyanerre a címre, ahová most te is, szerintem valami papfélék vagy egyéb szentfazekak lehettek, mert még a beszédjük is tömjénszagú volt. Rém ájtatosan 3

diskuráltak, egész úton, jattot meg éppen hogy csak csepegtettek. Talán estig vissza kell, hogy tegyék a Szent Antal perselyébe az egészet. Ismerem a fajtájukat, mert már taxisként is letekertem jó pár ezer kilométert, mióta a testületi múltam után az unokatesóm, ez a Balogh Gyuszi felkarolt. - Miért hagytad ott a rendőrséget – okvetetlenkedett dr. Széki, akit szemmel láthatóan a személyes melléktörténetek jobban érdekeltek -, hiszen a fegyveres testületeknél roppant kedvező úgy a nyugdíjkorhatár, mint az azt követő passzív jövedelem. Miért nem bírtad ki? - Az nem olyan egyszerű, mert leszereltek a mocskok. Ami azt illeti, a kenyeremet, sőt a kalácsomat itt is meg tudom keresni, de magát az eljárási módot nem fogom elfelejteni. - Miért, mi volt olyan érdekes? - kíváncsiskodott tovább Széki – Ugyebár köztudomású az, hogy a rendőr a három „K”-n tud megbukni: a torkán, a markán, vagy a farkán. Rád melyik volt igaz? - Sok a szöveg, gyerekeim! - mordult fel a született taxis Balogh Gyuszi – Most nagyon nem ezért gyűltünk össze! - Vegyél vissza egy sebességet kedves jó kuzinom, ha nem túl nagy kérés! Lásd, a mi derék dokinkat legalább érdekli a sztorim – veled ellentétben, ugye. Na, szóval a lényeg, hogy rám úgy ahogy a „marok” kategória volt az igaz. Ne gondolj semmi rosszra, és soha nem játszottam ZSB-t, azaz zsebre büntetést. Csupán annyi, hogy melyik nagy pártember idióta kölykét – egyébként teljesen jogkövető módon - egy alkalommal jól végigvágtam a gumibottal. Nem bírt magával, igaz-e. Másnap viszont a kedves papa-elvtárs a szőnyeg szélére állíttatott, majd úgy farba rúgtak, hogy csak úgy szálltam, mint a győzelmi zászló. Hát ennyi. - Na végre már, hogy elhallgatott ez a kereplő – kapott a lélegzetvételnyi szüneten Balogh Gyuszi –, akkor talán én is szóhoz 4

juthatok végre. Szerintem a rendőrség titkos, tömegoszlató fegyvere vagy kínzóeszköze voltál, és csak megszabadultak tőled, mert már nem bírtak veled. Szóval figyeljetek! Az én utasaim egy másik kategóriából kerültek ki. Folyton a civil öltönyükkel babráltak, sarkosan fogalmaztak, és még az óráikat is egyeztették. Jatt meg végképp nem volt. Kimondom: ezek katonák voltak, méghozzá elég magas rangúak. Mesélj te is doki, te miféle arcokat hoztál ide? - Szerintem én jártam velük a legjobban. Közvetlenek voltak, és elnézték az én kis amatőr húzásaimat. A taxióra 1.752 forintot mutatott, és ideadták a kétezret, mondván, hogy köszönik szépen, rendben is vagyunk. - 1.752 foriiint? Miért, hát honnan hoztad őket, talán Miskolcról? Ezt, ha nem is feléből, de a kétharmadából is megúszhattad volna. Nagy franc vagy te, Doki, kezdő létedre is! - Nem illet a dicséret, tudniillik alig találtam ide. Az órám meg így volt beállítva. A két öregebb, dörzsölt sofőr ezt már nem bírta tovább, összenevettek. - Doki, te aztán tényleg a szerencse fia vagy! Tudod te, hogy kik voltak az utasaid? Politikusok, aranyapám! Igazi nagykutyák. - Ezt meg honnan veszitek? - Az évek, meg a rutin. Felismerjük a fehérgalléros hiénákat erről a viselkedésről. Különösen akkor mutatják ezt az arcukat, amikor a tilosban járnak, például kuplerájba vitetik magukat. - Kuplerájba? - ámult Széki továbbra is. - Na jó, ha nem is kuplerájba, de legalábbis az egyik fizetett barátnőjükhöz, macájukhoz. Egyre megy, azokból is van bőven. A lényeg, hogy olyankor is taxival közlekednek, mert az ugyebár jobban belesimul a környezetbe, és persze roppant barátságosak, meg

5

bőkezűek. Elvégre kell a jó vélemény, meg ugye nem is a saját pénzüket herdálják. - Apropó, pénz – nyúlt a tárcája után Széki - most, hogy ennyi új ismerettel gazdagodtam, felmerül bennem a kérdés: egyáltalán eredeti bankjegyekkel fizethettek ezek a gavallérok? - Nahát, Doki, mégsem vagy te annyira elveszett gyerek! nyerített fel jókedvűen Balogh Gyuszi. - Hát, hiába: az iskola. Igyekszem gyorsan alkalmazkodni, noha nem minden esetben sikerrel. Egyáltalán mit kell nézni a bankjegyeken? - Figyelj csak, és tanulj, te agyoniskolázott! - kapta elő kopottas brifkóját Kovács XVI. - Itt máris megállhatunk egy pillanatra: nézz rá erre az alkalmatosságra, és vesd össze a sajátoddal! Ég és föld, ugye!? Ha nem akarsz nagyon kilógni a sorainkból, szerezz be egy ilyen könnyebben kezelhető tárcát! De vissza a pénzek eredetiségéhez! Itt van ez a húszas, ötvenes, százas. Ha a hüvelykujjad begyével megsimítod a figurák gallérját, jól érzékelheted, hogy mindegyik portré gallérrészénél jóval érdesebb a papír. Röviden ennyi, így még szép diszkréten is meg lehet vizsgálni. Amúgy miért nem akarsz te alkalmazkodni minden helyzetben? - Nagyjából úgy állok a dolgokhoz, mint te, Kovács XVI. Csak a munkámat akartam végezni, és ez másoknak nem tetszett. Jogászként egy nagyvállalatnál voltam alosztályvezető-helyettes. Pártonkívüli voltam és maradtam világéletemben, de ez nagyon nem tetszett a frissen fejemre ültetett felettesemnek. Röviden válaszút elé állítottak: belépek a pártba, mint minden vezető beosztású, vagy repülhetek. Arról már viszont nem esett szó, hogy fegyelmivel küldenek el, és minden lehetséges munkahelyen meg is előztek, így sehol sem álltak velem szóba. A tét nem volt kicsi, mert ugye ha valaki két héten belül nem kerül állásba, akkor Közveszélyes Munkakerülővé válik. Én 6

végül a tizennegyedik napon elfogadtam ezt a taxis állást, mint amolyan utolsó szalmaszálat. - Egyet se búsulj, Doki – veregette meg a vállát barátságosan Kovács XVI. –, itt majd igazi kollégákra találhatsz. A mi szakmánkban ugyanis fontos az összetartás. Annak idején én is tudtam alkalmazkodni, és úgy látom, hogy neked is menni fog. Mi majd segítünk, igaz-e? Balogh Gyuszi válaszképpen csak buzgón bólogatott. - Köszönöm fiúk, igazán nagyon rendesek vagytok. Viszont ez a kényszerpálya sem tarthat örökké, úgyhogy nekem eszem ágában sincsen innét nyugdíjba mennem. Én meglehetősen túl vagyok kvalifikálva ehhez a munkakörhöz. - Ez mind nagyon szép és jó, csakhogy folyton letérünk az eredeti irányról – vetette közbe Balogh –, aki szemmel láthatóan rajta tartotta kezét a társalgás eredeti céljának verőerén. - Ami igaz, az igaz. Itt állunk már vagy tíz perce, elkezdtük felvenni a fonalat már egészen Vereckénél, közben belevettük a bajai halászlé receptjét is, de igazán nem jutottunk előre. Lássuk tehát, hogy mink van, ha már így összejöttünk! Adva van egy rész bükkfafejű katonatiszt, egy rész sóher egyházfi, meg egy rész szirupos honatya. Ezek nem szoktak „csak úgy” privátban találkozni! Civil ruhájában civil helyen… Itt valami bűzlik – summázta Kovács XVI. - Hagyd már ezt a rablópandúrt – förmedt rá Balogh –, itt már csak azért érdemes dekkolni, mert könnyen adódhat valami ezekhez hasonló zsíros fuvar. Még több elvtárs is érkezhet, és azok sem gyalog jönnek. - Ez viszont, hogy kvázi itt drosztolunk, jogilag nem lefedett – vetette fel Széki –, főleg hogy nyomozósdit én sem kívánok játszani. Viszont ez a kör tényleg nagyon kifizetődő volt, meg jól is érzem magam veletek, úgyhogy maradnék inkább itt. 7

- Félre a kacifántos szövegekkel, atyámfiai, mert abból nem lehet megélni – vetette fel Balogh –, inkább legalizálom az itteni tartózkodásunkat. Azzal felnyitotta a kocsija motorháztetőjét, ő maga pedig beült a sofőrülésre a rádió mellé, hogy így előbb meghallja a füleseket. Kovács XVI. maga mellé intette Székit, és a motortér fölé hajoltak, úgy mímelték a szerelési munkát. Nem telt bele öt perc, rendőrjárőr fékezett mellettük. - 'pot kívánok! Nahát elvtársak, mit csinálunk, mit csinálunk? Mi éppen próbálunk életet lehelni ebbe a rozzant tyúkólba, a főtörzsőrmester elvtárs pedig szemmel láthatóan éppen járőrözik – adta meg a teljes körű, ámbár eléggé szemtelen választ Kovács XVI. - Azt azért remélem, tudják, hogy nem lenne szabad itt ácsorogniuk. - Viszont műszaki hiba esetén a szituáció jogkövető – fellebbezett dr. Széki. A rend éber őre megingani látszott támadó lendületében. - Na, jól van, hát mit csináljak én most magukkal? Rendben van, akkor mutassák a gépjárművek izzókészletét! Jó, ez is rendben. Viszont az üzemzavar elhárítása után továbbállnak, értem? Balogh Gyuszinak az arcizma sem rándult, mivel továbbra is bele volt temetkezve a rádió vallatásába. A hekus nem titkolt irigységgel nézegette a taxisok CB-jét. - Tudják, néha cserélnék magukkal felszerelést. A mi Maros típusú hasábrádiónk feszt gerjed, kapualjakban meg egyszerűen elhallgat. Kovács XVI. szemtelenül vigyorgott, egyedül Széki doktor igyekezett együtt érzően bólogatni. - Amelyik kutya ugat, az nem harap – jegyezte meg kicsivel később Kovács XVI.-, ismerem ezt a típust. Én sem különböztem tőle sokkal. A rádió továbbra sem adott hírt semmit érdemlegesről, holott 8

Balogh mindenáron találni szeretett volna valamit. Kovács XVI. így ettől függetlenül is tovább szőtte összeesküvés-elméletét, Széki pedig a körülményekhez képest optimálisnak ítélte a helyzetét. Ezen idilljük sem tarthatott viszont sokáig, mert az amúgy néptelen utcán nagy sebességgel közeledett egy civil autó. Két jól öltözött, kisportolt testalkatú fiatalember ugrott ki belőle, és szemmel láthatóan roppant idegesek voltak. - Mit lebzselnek itt? Ez nem taxiállomás! - förmedt rá a sofőrök triójára az egyik ilyen ismeretlen. - Magának is jó napot, uram – riposztozott hűvösen Széki –. Úgy vélném, hogy a szituáció meglehetősen egyértelmű: a fellépett motorhibát iparkodunk elhárítani, amit viszont éppen maga nem hagy. Természetesen a közterület használat természetével magunk is tisztában vagyunk, és ez itt valóban nem a személyszállító gépkocsik számára kijelölt hely. Vagy Ön esetleg ennek az ingatlannak a tulajdonosa, és akadályozzuk a megközelítését? - Öööö… nem – hebegte immáron bizonytalanul a kétajtós szekrény. - Akkor viszont fel nem foghatom, hogy mi alapján von bennünket kérdőre, és főleg ilyen alpári hangnemben. Ha történetesen az ön körömaggatása miatt nem tudunk fuvarba menni, ki fogja kártalanítani a taxis társaságunkat? - Azt nem tudom – motyogta végképp zavarba kerülve a gorilla, mert nem volt az ilyen beszédhez szokva. Eddig hallgató társa, aki hasonló küllemét még a díjbirkózókra jellemző karfiolfülekkel is tetézte, most vadkan módjára csörtetett a taxisok közé. A szószólónak már kissé leszerepelt srác próbálta megfogni a karjánál, egy halvány „Iván” megszólítás mellett, de mindezt sikertelenül. Artikulátlan hörgés kíséretében máris a nyitott motorterű taxi mellett termett, és

9

nemes egyszerűséggel kipenderítette az ülésről Baloghot. Beült, indított – természetesen sikerrel. - Látják, elvtársak – húzódott gúnyos mosolyra a szószóló erőember szájszeglete –, megy ez, akár a karikacsapás! - Még szép, hiszen megjavítottuk – tért vissza Kovács XVI. megszokott szemtelensége, amit Széki sikeresen tompított is. - Így már most nincsen akadálya annak, hogy mindenki menjen a dolgára! Egy élmény volt uraim, további szép napot kívánok önöknek! Villámgyorsan bepattantak az autóba, de előtte Balogh még odamormogta Székinek: - Maradj köztem és Kovács XVI. között! A veterán sofőrök tehát közrefogták újonc társukat, és így vonultak el konvojban. Egy kulturáltabb talponálló kocsma előtt Balogh indexelt, így oda leparkoltak. - Gyertek, fiúk, meghívlak benneteket egy jó kávéra! Erre a nagy ijedtségre ugye, ránk fér. - Köszönöm, nekem így is az egekbe szökött a vérnyomásom – hárította Széki, miközben az arca falfehér volt. - Akkor igyál valami mókusvizet, de ezt a dolgot mindenképp meg kell beszélnünk. - Szóval – kevergette tíz perccel később jól megérdemelt tejszínhabos kávéját Balogh – ezt le kell könyvelni, mint felesleges ácsorgást. Arra számítottam, hogy ezek a díszes kompániák majd milyen remek kis fuvarokat eredményeznek. Nem akartam eltávolodni a húsosfazék mellől, de utólag már be kell látnom, hogy hiba volt. Ezt a kört most így én fizetem, ne haragudjatok rám, amiért így bevittelek titeket az erdőbe!

10

- Spongyát rá! - nagylelkűsködött Kovács XVI. – Viszont belőlem újra és újra kibújik a rendőr. A körülmények ismeretében adódik a kérdés: mi folyik itt?! Ráadásul az a gorilla, aki bevágódott Balogh Gyuszi autójába, fegyvert viselt a derekán, amit a zakója nem takart tökéletesen. Különben is: mire fel volt olyan nagy az arcuk? Ha valamilyen hatósági közegek lettek volna, talán illett volna igazolnia magukat, nem? - Én csupán két dolgot tudok – szólalt meg az eddig csak üdítőjét szürcsölgető dr. Széki. - Az egyik az, hogy ez az egész rózsadombi jelenség egyfajta casus belli lenne a mi kis homo kadaricus életünkben. A másik alaptételem viszont az, hogy ebből a meddő disputából abszurdum egy egzisztenciát fenntartani. A keletkezett csendben csak Balogh kávéskanala csörrent, de az szinte vádlóm, élesen. „Hoppá!” kapott a fejéhez gondolatban a kiebrudalt jogász - „Ezek a derék emberek nem feltétlenül vannak az ilyen tónusú beszédhez szokva. Jó lesz vigyázni, mert még a végén el is romolhat ez a szépen indult munkakapcsolat.” - Magyarra lefordítva tehát – formálta a szavakat idegesítő lassúsággal Kovács XVI. –, ha a magunkfajta kispolgár egyszer kutyaszarba lépett, ne akarjon mindenáron bele is feküdni, mert az semmire sem való. Továbbá pedig nyomás, mert a sok beszédnek sok az alja. Erre gondoltál, Doki? - Nos, igen – igazgatta az ingnyakát feltűnő idegességgel dr. Széki. - Ne légy már ilyen zavarban, na – vigasztalta Balogh –, én még emlékszem, hogy eleinte Kovács XVI. milyen sarkosan, milyen „rendőrösen” fogalmazott. Sok munkám fekszik benne, mire megtanítottam a közemberek nyelvére, de megérte. Te sem vagy reménytelen. Most pedig csakugyan dologra! Balogh Gyuszi zárszavát többek ars poeticájuknak vallottak, viszont nem mindenki hasznos, 11

vagy legalábbis szép munkában törte a fejét. Persze, gondolhatná, langyos nagyvonalúsággal a liberális felfogású egyén, ugyebár kinek mi a hasznos és a szép. Nézőpont kérdése? Akkor talán nézzük meg a számokat, amik viszont köztudomású igen makacs dolgok. Mi milyen hatást gyakorol a többségre, vagy ha úgy tetszik, akkor a sokat emlegetett népre. A továbbra is ködfátyolba burkolózott Rózsadomb titokzatos villája ezúttal olyan személyeknek adott találkozóhelyet, akik számos dologban azonosak, vagy legalábbis hasonlóak voltak. Például mindannyian jó állásokat töltöttek be, ennél fogva igen elegánsak voltak. Jól képzettek, azaz Széki doktor szavait idézve „magasan kvalifikáltnak” mondhatták magukat, és méltónak a nagy jelentőségű tárgyalások megalapozására. Nem egy azon nép gyermekei voltak, ám nem feltétlenül érdekelte őket saját fajtájuk sorsának alakulása, jóllehet a másiké sem. Valamennyien a még regnáló hatalom emberei voltak, és a fajsúlyosabb politikai erők mellett az egyes történelmi egyházak, valamint titkosszolgálatok kebeléből is érkeztek delegáltak. Amint az elvárt létszám összeszivárgott, kezdetét vehették a tapogatózó jellegű, egyeztető tárgyalások. A résztvevők összetételének megfelelően magyar, angol, és orosz nyelveken folyt az eszmecsere, ami a tempót némileg visszavetette. Ennek ellenére a tárgyalási alapok a korrekt partnerség jegyében hamar elkezdtek körvonalazódni. Jóllehet még további konspiratív találkozókat igényelt a végleges formába öntésük, de a Vörös Hadsereg csapatainak magyarországi teljes kivonása, a magyar gazdasági fejlődésének irányai és mértéke, a trianoni határok sérthetetlensége, a Szovjetunióhoz és a környező népekkel való viszony, egyesek kártalanítása, továbbá a nemzeti mozgalmak feletti szoros kontroll témaköreiben meglehetős egység látszott kibontakozni. Ezek a rózsadombi urak legalább már ekkor tudták: mi is folyik itt, az 1988as Magyarországon, hiszen ők szabták meg a további irányt.

12

II.

Édes Erdély - hol vagyunk?

Kalász Imre, egy budapesti római katolikus templom esperesplébánosa estére nem talált már elfoglaltságot hivatalában, viszont jó szokásához híven még tett egy amolyan ellenőrzés jellegű sétát templomában. Igen, korántsem túlzás azt mondani, hogy ezt a szerény kis templomot, ami alig volt nagyobb méretű, mint egy kápolna, a magáénak érezte. Persze nem abban a formában, mint a gyakorló bolsevisták, akik a „közös tulajdon” címkét is úgy értelmezték, hogy a lehetséges ingóságokat hazahurcolták, nem. Imre atya ugyanis felelősséget érzett a rá bízott egyházi ingatlanért. Pappá szentelése még titokban zajlott, lévén hogy akkoriban rúgta az utolsókat Rákosi elvtárs véresszájú uralma. Mostanra a helyzet ugyan javult, már nem tartják annyira kemény nyomás alatt a hitüket megvallókat, viszont a sorok megritkultak. Az a rengeteg megfigyelés, munkahelyi prémiummegvonás és visszaminősítés, szóbeli zaklatás, meg még ki tudja, hogy milyen nemtelen fogás nem volt hiábavaló cselekedet: a búza közé elhintett konkoly szárba szökkenni látszott. A fentieknek egyetlen pozitív oldala az volt, hogy még a nem túl kiemelkedő arcmemóriával megáldott Imre atya is teljes nevéről ismerhette kis gyülekezetének valamennyi tagját. Ezúttal tehát a gondos egyházfi a jó gazda alaposságával hordozta körbe tekintetét minden egyes szegleten. Már elő is halászta reverendája alól a bejárati ajtó kulcsait, mikor az utolsó padsorból halk motoszkálást hallott. Mégsem lenne egyedül? A kérdés feloldása érdekében tett néhány lépést a hang feltételezett irányába, és bátortalanul odaszólt: „Van ott valaki?” Legnagyobb meglepetésére egy borzas üstökkel megkoronázott férfifej bukkant föl azt erősödő félhomályban. Az illető, aki egyébként a testalkata alapján egyébként a bibliai Góliát egyenes ágú leszármazottja lehetett, teljesen ismeretlen volt Imre atya számára, ami érthető módon zavaróan hatott. Az idegen viszont elég gyorsan összeszedte magát; miután kissé kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, 13

közelebb jött. Jóllehet a fényviszonyok már igen mostohák voltak, a pap hófehér inggallérja szinte világított, így emberünk legalább rádöbbenhetett, hogy kivel áll szemben. - Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - Mindörökké, ámen! - jött a válasz szinte gépiesen. - Elnézését kérem atyám, nem akartam illetlenül viselkedni Isten hajlékában. Betértem ide egy kicsit, hogy imádkozzam, de sajnos elnyomott a buzgóság. Már indulok is… tovább. - Persze fiam, hogyne. De várj csak! Mi ez a hatalmas nagy hátizsák nálad? Átutazóban vagy itt nálunk? - Ebben a hátizsákban van most mindenem – váltott az idegen hangja végtelenül keserűre –, és egy darabig nem is utazom tovább. Egyáltalán, tanácstalan vagyok: hová? Miből? Minek? - Várj csak fiam, lassabban! Kezdjük az alapoknál. Jómagam Kalász Imre atya vagyok, a helyi plébános. Te ki vagy, és honnan jössz? - Kenyeres Áron a becsületes nevem, Székelyudvarhelyről vergődtem el idáig. „Székelyudvarhely!” - ez a szó egyenesen az elevenébe talált Isten szolgájának. - Ne is ácsorogjunk itt fiam, hanem inkább folytassuk ezt a beszélgetést a parókián! Kenyeres Áron tehát magára kanyarította az említett gigantikus batyuját, és a pap után cammogott. A teljes világításnál tudták csak jobban szemügyre venni egymást. Imre atya szőke haját már ezüstözni kezdte az idő, szépen fejlődésnek indult pocakjától pedig diszkréten domborodott a reverenda. Vele ellentétben a székelyudvarhelyi vándor még korántsem volt túl a férfikor delén. Arcát többnapos borosta borította, de még ez sem tudta tökéletesen elfeledni a külsérelmi nyomokat. Régies szabású ruhája és bőrcsizmája nem csak elnyűtt volt, de úgyszintén szakadozott és sáros 14

is. A két ember minden tekintetben viszonylag éles kontrasztot adott. A beígért beszélgetés viszont nem akaródzott elindulni, mert Kenyeres egyre inkább vágyakozó pillantásokat vetett a tűzhely szélén álló lábasra. Az atya megértette a tekintetet, és hamarjában tálalni is kezdte az egyszerű étket. - Használjad, testvérem! -Nem kellett biztatás, mert a vendég a kiéheztetettek vad étvágyával fogott hozzá az evéshez. - Hát ez igazán jól esett, mondhatni vérré vált. Isten fizesse meg! De miért csak nekem tetszett teríteni, atyám nem éhes? - Én ilyenkor már nem szoktam enni – rögtönözte a pap a kegyes hazugságot. - Ráadásul úgy kínált, miképpen odahaza Erdélyben szokás: „használjad!”. - Mert hellyel-közzel földiek volnánk, fiam. A különbség csak annyi, hogy én '38-ban román állampolgárnak születtem DélErdélyben. 1940-ben majd átköltöztünk a visszacsatolt ÉszakErdélybe. Aztán '44 nyarán, amikor jött a front, beljebb húzódtunk és itt ragadtunk. De mi lenne a te történeted? - Én csak eljöttem. Most nincsen ugyan hadiállapot, de én már nem bírtam tovább ezt a néma háborút, ami ellenünk folyt. Egyszerűen minden életlehetőségünktől megfosztottak. Nem csak az iskoláinkat, a templomainkat, de teljes magyar falvakat is támadtak a románok. Szó szerint a földdel tették őket egyenlővé. El tudja ezt képzelni, atyám? Még kifacsart elnevezésekkel is dolgoztak. Azt mondták a falurombolásra, hogy az voltaképpen „szisztematizálás”, és hogy egy „magasabb rendű életforma” miatt van erre szükség. A lakótelepeket, ahová a falusiakat zsuppolták, kinevezték „agráripari központokká”, ahol a tegnapi tulajdonosok bérlőkké váltak. Soha nem hallottam még ennyi öngyilkosságról, mint akkoriban! Ráadásul, aki eljött-elszökött hazulról, annak az oláh hatóságok zaklatni kezdték a

15

családját, őt magát árulónak állították be. És senki sem emelt szót értünk innen magyarból! - Erre mondják azt az itthoni farizeus-politikusok, hogy „túszokkal teli repülőgépre nem lövünk!” Persze ti ezzel nem vagytok kisegítve, de folytasd csak! Hogyan jöttél át? - Beadtam a kérelmet az útlevélhez. Nem adták meg. Erre megvesztegettem a román hivatalnokot: egy hízott libát vittem neki, mire aztán megadták. A határon aztán a román katona félredobta az útlevelemet, mondván, hogy nem jó. Ő is ajándékot várt volna, de már csak azt a kicsi ennivalómat tudtam neki felajánlani, igaz-e. Kikacagott, és a két szemem láttára taposta a sárba azt a drága életet. Bosgornak, azaz hazátlannak nevezett engem, akinek az ősei lófő székelyek voltak! Kettőnk közül ki a hazátlan? Én-e, vagy inkább ő, akit a Regátból telepítettek át hozzánk?! Mindenesetre fogtam magam, és átsurrantam a határon. Pontosabban: csúsztam-másztam. A tüskés bozót megszaggatott, és vizes-saras sáncokon kúsztam át. A vonaton mindig bujkálnom kellett a jegyvizsgálók elől, párszor le is szállítottak. Most pedig itt volnék. - Mik a további terveid? - Szeretnék letelepedni itt, mert a román odahaza nem hagy kenyeret szelni. - Van családod? - Két kicsi gyermekem, meg az asszonyom – remegett meg Kenyeres Áron hangja, de most már nem a haragtól. A bánat könnyei fojtogatták, amiktől csak igen nehezen volt menekvése. - Ha már sikerült itt megvetnem a lábamat, akkor őket is ide akarom hozni. A családnak élnie kell, de mindenképpen együtt, jól mondom? - Ez így van rendjén, de most egyébként van hová menned?

16

- Nincsen – vallotta be szomorkásan Kenyeres –, viszont magammal hoztam egy jófajta hálózsákot is, abban nem fogok fázni. Csak eső ne essen. - Ugyan, ne bolondozz már! Nem fogsz tán az utcán hálni? - Atyám, én még soha senkinek sem voltam a terhére – emelte fel borzas fejét dacosan Kenyeres –, és nem is most fogom elkezdeni. - Még gyönyörű, hogy nem, mert a vendégemként megalszol a kisszobában. Jó éjszakát! Imre atya világéletében korán kelőnek tartotta magát, de másnap kora reggel meglepődve konstatálta, hogy megelőzték. Éjszakai vendége már az ablaknál ácsorgott talpig felöltözve, és hátratett kezekkel vallatta a kezdődő derengést. - Jól aludtál, Áron? - szólította meg a házigazda. - Köszönöm atyám, úgy hellyel-közzel. Fáradt voltam, tehát elnyomott az álom, viszont hajnalban arra percentem fel, hogy csak egy szál magamban vagyok. Eszembe jutottak az otthoniak, s onnantól kezdve kiment az álom a szememből. - Érthető. A ma reggeli imádságaimat így a családodért ajánlom fel. Csatlakozhatsz, ha akarsz. Áron így Imre atya mellé térdelt, és együtt ájtatoskodtak. Ha a földönfutóknak lenne külön védőszentje, most alighanem még az is meg lett volna szólítva, de így „beérték” Szűz Máriával, a Magyarok Nagyasszonyával is. A reggelit követően aztán Áron megformálta a másik nagy kérdését is: - Mondja atyám, hogy ha itt valaki olyan gyámoltalan, mint most én is, de nem fél a munkától, hová-kihez fordulhat bizalommal? - Ez a kérdés még az én számomra is hatalmas talány, de talán tudok segíteni.

17

- Engedelmével atyám, de nem szívesen állnék le sekrestyésnek vagy harangozónak, mert azok köztudottan keveset keresnek – csillant most először huncutul a székely vándor mélybarna szeme. - Nem is alkalmaználak fiam, mert amilyen jó erőben vagy, még eltépnéd a harangunk kötelét – ütötte el a pap a tréfát tréfával –. De most inkább figyelmezz! Milyen mesterséget tanultál? - Hát oskolám, az biz' eléggé kevés van. Sokan voltunk ugye testvérek, úgyhogy be kellett álljak édesapám mellé, hogy én is megfogjam a munka végét. Meg is tanultam tőle mindent, amit a famunkákkal kapcsolatos, a kidöntéstől a zsindelyezésig. - Akkor azt hiszem, hogy tudok segíteni. Várj egy percet, felhívok valakit. Némi telefonálgatás árán Imre atya kagylóvégre is kapta azt az embert, aki most a reménysugarat jelentette: egy építőipari cég brigádvezetőjét, aki nem mellesleg egyháztanácsi tag is volt. Ő ugyan nem számított a szavak emberének, de miután megismerte Áron problémáit, a telefonhoz hívatta az atyafit. Rövid beszélgetésük idejére az atya diszkréten kiment, de persze azért ő is kíváncsi volt a fejleményekre. Pártfogoltjának tekintete ezúttal is elpárásodott, ezúttal viszont az örömtől. - Képzelje atyám, holnap reggel munkába is állhatok! Kedvezményes szállást és élelmezést is ígérnek, meg hétezer forint kezdő fizetést. Nem hagy el az Isten! - Aztán szégyent ne hozz ám a fejemre, te Áron! A legtöbb munkás nálunk azon bukik el, hogy sűrűbben néz a pohár fenekére, mint kellene. - Addig nem fogok egyetlen kortyot sem inni, amíg a családom dolga nem rendeződik. Isten engem úgy segéljen! - fogadta meg ünnepélyes hangon Kenyeres Áron, noha alkalomadtán bizony maga sem vetette meg a jóféle tütükét. Ahonnét viszont ő jött, még él az adott szó súlya és értéke. Imre atyát boldog elégedettséggel töltötte el, 18

hogy az ő aktív közreműködésével rendeződni látszik egy hányattatott sors. Mégsem dőlhetett azonban hátra, mert Kenyeres Áron csak az első fecske volt az útra kelni kényszerülő erdélyiek közül. Még aznap egy kolozsvári család lépett a helyébe, akik gyámolításra szorultak. Jóformán a megismerkedésre sem volt idő, mert egy hajlott korú tanárember is érkezett Madéfalváról, valamint két siheder Gyergyószentmiklósról. Isten derék szolgája egyre kétségbeesettebben csak a fejét kapkodta. Korántsem a feltornyosuló feladatoktól esett kétségbe, sokkal inkább a szerencsétlenek egyre duzzadó áradata töltötte el mély aggodalommal. Eleinte még naivan azt gondolta, hogy hátha azért gyűlnek össze pont nála ilyen nagy számban, mert közel van a vasútvonal, ami a hosszú utazás egyik kézenfekvő állomáshelye lehet. Tájékozódni kezdett, hogy a főváros többi pontján mi a felállás, és a kapott hírek alapján már egy egészen tragikus helyzetkép kezdett el kibontakozni: a menekültek egyre nagyobb számban érkeztek Budapest, sőt az ország számos más pontjára is. Orvosi ellátás, szellemi és anyagi háttér, valamint remény nélkül próbáltak meg boldogulni, mivel a szervezetlenség miatt gyakorlatilag egy légüres térbe érkeztek. Az egyéni jóindulat és a szimpátia itt már kevésnek bizonyult, viszont Imre atya energikus szervezőmunkába fogott. A szentmiséken nem csak adakozásra, hanem összehangolt segítő munkára is felszólította a hívek közösségét. A kívánt keretek aztán ha lassan is, de annál sokoldalúbban összeálltak. Nap közben erdélyiek és anyaországbeliek egyaránt az ügyes-bajos dolgaikban igyekeztek hely állni, estére viszont megtöltötték a templom zugait. Jöttek a vállalatok képviselői állásajánlatokkal: orvosok, ápolók és jogászok szaktudásukkal, valamint magánszemélyek a legkülönfélébb anyagi vagy tárgyi felajánlásaikkal. A hazai demokratikus ellenzék megalakította a Menedék Bizottságot, mint tőlük telhető maximumot. A két párt között sántikáló kormány tárcaközi bizottságot hívott életre – ahogyan ők hívták „a Magyarországra érkező román állampolgárok megsegítésére”. Az önkéntesek képlékeny létszámú és összetételű szabadcsapatának leglelkesebb és egyben legfiatalabb tagja is a 19

mindössze tizenhat esztendős Széki Csaba volt. Amikor hírét vette az erdélyiek szomorú helyzetének, elsőként jelentkezett szolgálatra. Délutánonként mindig ő érkezett legkorábban, és késő este csak utolsóként, Imre atya erélyes felszólításának engedelmeskedve volt hajlandó hazamenni. A papot egyenesen lenyűgözte ez a nagymérvű elhivatottság, noha jól ismerte Csabát. Kisiskolás nebuló korában is a legaktívabb hittanos tanítványaként tartotta számon, ministránsi feladatok ellátásában pedig már igazi veteránnak számított. Az örömbe mindenesetre vegyült némi aggodalom is, aminek a plébános kötelességszerűen hangot is adott. - Csaba fiam, te újabban több időt töltesz itt, mint odahaza. Nehogy baj legyen belőle, mert nem foglak tudni megvédeni! - Nem lesz baj, Imre atya. Anyut ugyebár nem jegyezzük, apu meg újabban kombinált bagolypacsirta üzemmódban dolgozik. - Ezt a madaras hasonlatot attól félek, hogy nem értem. - Pedig egyszerű. Korán kel, akár a pacsirta, ugyanakkor viszont késő éjjel is köröz, mint a bagoly. Hivatali időben minden létező fórumot megostromol, hogy az ő summa cum laude ékesítésű jogi diplomájához méltó állást kapjon, vagy vénségére elszegődhessen valahová ügyvédbojtárnak. Az éj leple alatt pedig taxizik. - Nem jó ez így – hunyt szemet a pap hamarosan a kamaszos szertelenség szóvirágai felett, noha azzal is tisztában volt, hogy nem a Széki-család van a legnehezebb helyzetben. Rajtuk ugyanakkor a legnagyobb igyekezet és jóakarat ellenére sem tud segíteni, de legalább a fiú nem kallódik el az ő szárnyai alatt. Gondolatmenetéből hangos szóváltás mozdította ki. Az egyik sarokban tíz-tizenkét fős csoport kezdett egyre nagyobb hévvel vitatkozni, majd lökdösődni, és mire Imre atya odaért, már egy pofon is elcsattant. Aki adta, egy tagbaszakadt székely legény volt, bár a többiek már próbálták is csitítgatni. Ő viszont ezzel mit sem törődve, nekihevülvén szórta 20

válogatott szitkait a saját megítélése szerint szőröstalpú oláh bocskorosok girbegurba családfájára. A nagy pofon kis gazdája nem volt más, mint egy bajuszos román férfi, aki feltápászkodva igyekezett minél kisebbre összehúzódni. Ami azt illeti, felvetődik a kérdés, hogy odahaza is így viselkedett volna, de ez most mellékes. Székelyföldön mindenesetre még élt a bicskahegyig elérő virtus; például előfordult olyasmi, hogy az ide betelepített regáti románok üzemi étkezdéjébe besétált két-három őslakos legény, és mintegy ötletszerűen az asztalsorok között sétálva szó szerint a románok levesébe köptek. Akinek ez nem tetszett, azt nemes egyszerűséggel jól kupán csapták, majd továbbálltak. Akcióiknak csak a román karhatalom erélyes fellépése tudott véget vetni. Mindenesetre a jelenleg szóban forgó, felképelt román csak ma délután érkezett csoportjával Fogarasról, de máris sikerült összetűzésbe keveredniük magyar sorstársaikkal. A pofozkodó nagy legény ugyanis nem kívánt lenyugodni. Még a feléje furakodó egyházfi láttán sem zavartatta magát, hanem tovább fújta mérgét a románokra. - Szánkáztasson benneteket a havasi nagy medve, nyavalyás Securitate-besúgók! Takarodjatok innen, amíg egyben vagytok, mert még az Isten háza sem védhet meg benneteket! - Dehogy vagyunk mi besúgók! - védekezett tűrhető magyar kiejtéssel a bajuszos román – Viszont, ami otthon megy, azt már mi sem bírtuk elviselni. - Mégis csak jók valamire a magyarok, mi? Mi otthonról jöttünk haza, de ti!? - Nem akarunk itt maradni, tovább szeretnénk jutni nyugatra. - Tudnám ajánlani a Nyugati pályaudvart. - A csípős megjegyzést a magyarok harsány kacagással, a románok némi fáziskésést követően felháborodott zsivajjal fogadták. Nem mindenki

21

értette a magyar beszédet, meg kellett várniuk a bizonytalan minőségű fordítást. - Testvéreim! - harsogta végre túl Imre atya a csoportosulások morajlását. - Ez az Úristen hajléka, itt nincsen helye viszálykodásnak! - Meglepő módon mindenki elhallgatott, és a papra kezdett el figyelni, Imre atya ugyanis bevetette az utolsó csodafegyverét: mondandóját románul is elismételte. A pillanatnyi csendet kiaknázva fürgén felkaptatott a szószékre, hogy mindenki jól lássa és hallja. - Rendkívüli prédikáció következik, figyelmezzetek rám! Kevesek tudják azt rólam, hogy magam is Erdély gyermeke vagyok. Azt pedig talán egyikőtök sem sejtette, hogy az apai nagyanyám brassói román, anyai nagyapám pedig szebeni szász volt. Az ő jóvoltukból nem csak mind a három nyelvet bírom tökéletesen, de bele tudom élni magamat mindenki helyzetébe. Én is voltam otthon kitaszított, itt pedig menekült, így kijelenthetem, hogy egyik sem túl hálás dolog. Tehát nemcsak, mint Istennek méltatlan, ám elhívott és felkent szolgája, de mint erdélyi véretek is békességre intelek benneteket. Tetszik vagy sem, mi istenfélő magyarok és nem magyarok valamennyien egy sorsra vagyunk ítéltetve az ellenségeink által. Túlzás lenne azt állítani, hogy rögtön helyreállt a béke, és hogy a szemben álló felek egymás nyakába borultak volna, de a háborgás lassacskán mégis alábbhagyott. Ki-ki saját vérmérséklete szerint emésztette a hallottakat, és legrosszabb esetben is már csak a saját jól felfogott érdeke miatt elcsendesedett. Megint késő este lett, mire a sokaság szétszéledt, de Csaba most is rendületlenül kitartott. Imre atya egy bágyadt félmosoly kíséretében a fiúhoz fordult. - Szó köztünk maradjon Csabám, de van egy olyan félelmem, hogy ez a kezdeti lendületünk már nem tart sokáig. Az igazat megvallva, már én is kezdek fáradni. - Atyám, én még mindig hiszek erőfeszítéseinknek meglesz a gyümölcse. 22

abban,

hogy

az

- Persze, hinni kell. De az emberek többsége vajon miben hisz? - Ezt önnek jobban kellene tudnia, atyám. Most viszont inkább magam is hazamegyek, nehogy holnap a kémiatanárom a maradék hitéből is kitérjen. Amint a távozó ifjú után nézett, Imre atya két alaptétellel vigasztalta magát: „Kell, hogy legyen még ebben az országban néhány ezer ilyen karakán fiatalember, mint ez a Csaba gyerek, máskülönben tényleg nagy bajban vagyunk. Továbbá kellene végre valami, ami ezt a szétzilált magyar, sőt Kárpát-medencei népeket végre összekovácsolja.”

III. Hajat le, bakancsot fel!

Iskolapélda az azonos gondolkodásmódra, hogy mestert és tanítványát – jelen esetben Imre atyát és Széki Csabát – mennyire azonos dolgok késztették töprengésre. Miután a fiú hazatért kilencedik emeleti panellakásukba, még amolyan becsületbeli ügyként erőszakolta a kémialeckében való elmélyülést, a hőn utált tanerővel való konfrontációt elkerülendő. A Boda László tanár úr által képviselt tantárgyat már humán beállítottsága miatt sem kedvelhette, úgyhogy a megállapított minimum szint elérése után félre is tette a könyvet. Ennyi legyen elegendő mind a két fél számára, és kész. Az óra már lassacskán éjfélt mutatott, mégsem jött álom a szemére. Elevenen látta maga előtt a reménytelenségtől és kétségbeeséstől hajtott páriákat, erdélyi véreit. A gondolati vezérhangya immáron feltartóztathatatlanul megindult a fejében, az együttérzés mellett pedig már a megelőzés, illetve az ok-okozat feszegetése is felmerült. „Vajon ezek a szerencsétlen emberek hogyan kerülhették volna el ezt a fájdalmas sorsot? Jóllehet a média vajmi keveset foglalkozik velük, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a határon túli magyarság szinte atomjaira van szétszakítva. Másik kérdés viszont az, hogy az 23

itthoni, korántsem rózsás állapotok vajon meddig tarthatóak fenn? Ha mondjuk idehaza is forrpontig hevülne a hangulat, akkor ugyan kik, és milyen módszerekkel kezelnék? Elvégre semmire sincsen garancia, sem pedig alternatíva. Az életszínvonal valamennyi porhintő félrebeszélés és kommunista bűvésztrükk ellenére is a bányászbéka feneke alatt leledzik, ami senki előtt sem szülhet jó vért. Ugyanez a lesújtó diagnózis a rendszer eddigi kereteire és támaszaira is igaz lehet, elég csak megnézni a KISZ-t. Az apuék idejében úgyszólván mindenki tagja volt, mert úgy tűnt, hogy az értelmesebb programokkal meg tudják fogni az ifjúságot. Volt pénz a táborokra meg a rendezvényekre, és megvolt a kellő lendület is. Mára már mindkettő kifulladni látszik, például az osztályunkban is csak az a stréber Árpás Lőrinc KISZ-tag, de valószínűleg ő sem fizeti a tagdíjat.” Csaba már kezdte úgy érezni, hogy az összes erőfeszítés ellenére sem jut előbbre az elmélkedésben. Ugyanakkor valamiért álom sem jött a szemére, úgyhogy afféle pótcselekvésként szórakozottan babrálni kezdett a legutóbbi postai küldeménye csomagolópapírjával. A feladó nem kisebb személy volt, mint Csaba nyugatra disszidált édesanyja. A fiúban még most is elevenen élt az esti nagy viták és veszekedések emléke, amik szinte egész gyerekkorát kitöltötték. Mindkét szülő roppant erős egyéniség révén végül különválásra került sor, mivel dr. Széki Attila makacsul ragaszkodott itthoni életviteléhez, neje viszont eddig elfojtani kényszerült művészeti ambícióit igyekezett a „tőkés Nyugat”-on megvalósítani. Ez ugyan nem valósult meg, sőt amolyan örök jöttmentként csak legalantasabb munkákat vállalhatta el, ahhoz is túl büszke volt, hogy hazatérjen. Szóval dr. Széki Attiláné született Szabin Zsuzsanna igyekezett a fiával kapcsolatot tartani a havi rendszerességgel megküldött csomagocskák képében. Általában némi különlegességnek számító édesség, később az ápolt férfiküllem nélkülözhetetlen kellékei - spray, dezodor, a Pitralontól magasabb minőségű arcszesz - kaptak helyet ezekben a küldeményekben, ezekbe ugyanis semmilyen hatóság nem köthetett 24

bele. A szóban forgó csomagolóanyag ugyanakkor kívülről valami barna kartonféleség, míg belül összegyűrt újságpapír volt. Ezt a sajtóterméket simogatta most ki Csaba, hogy amolyan tudáspróbaként is kiszótárazza az érdekesebbnek tűnő cikkeket. Az egyik ilyen íráshoz jókora fénykép is volt mellékelve, ami egy téglafal előtt ácsorgó maroknyi fiatalt ábrázolt. Nagyjából azonos korosztályt képviseltek, de ami igazán odavonzotta Csaba figyelmét, az az öltözékük és a hajviseletük volt. Valamennyien bakancsot viseltek, némelyikük fehér fűzővel. Lábbelijük hosszú szára különösen hangsúlyossá vált, mert a szűk szabású farmernadrágok szárát visszahajtották, vagy a bakancsba gyűrték. Keskeny nadrágtartó egészítette ki ezt a némileg szokatlan szerelést, valamint tovább erősítette az egységes megjelenés képét az is, hogy a fiúk hajhosszúsága fél centiméternél megállt. A cikk írója roppant hatásos címmel dolgozott: „A bőrfejűek válasza a társadalmi problémákra” . A szótár, ami Csaba rendelkezésére állt, meglehetősen vékonyka volt, így nagyjából háromtucatnyi kifejezést sikerült kisilabizálni a segítségével. Ezek zöme mindenesetre jól lefedte a hatásvadász címet, értelmezési alapot is adva az említett tar fejű srácok viselt dolgaira. Azt persze nem lehetett megállapítani, hogy a derék zsurnaliszta mennyire elfogult valamely irányba, továbbá a lap is teljesen ismeretlen volt újdonsült magyar olvasója számára, de a „csoportokba szerveződés”, a „kemény fellépés”, illetve a „lázadás” és a „rendszerellenesség” sikeresen kötötték le Csaba figyelmét. „Majd holnap – azaz már inkább ma – kitárgyaljuk a srácokkal a suliban” gondolta, és átadta magát a jól megérdemelt pihenésnek. Félálomban még hallani vélte, ahogyan hazatérő apja megpróbál minél kisebb zajt csapni. Másnap a tizenöt perces nagyszünetben Csaba nem is mulasztotta el megmutatni az érdekes sajtóterméket az osztályán belüli haverjainak. Legnagyobb csalódottságára azonban a dolog már csak azért tarthatott igényt egy minimális figyelemre, mert nyugatról jött újdonság volt, de még így is gyorsan kifulladt. Elég volt egyvalakinek lehurrognia, és el is uralkodott a csordaszellem. A 25

szünet végére már szinte mindenki azt szajkózta, hogy micsoda ódivatú és béna egy viselet ez a „hózentrógli”, a bakancsban meg egészen biztosan belerohad a lábuk, míg télvíz idején cserébe befagyhat az agyvizük. A leginkább mértékadó hozzászólás az osztály eminensétől, hangzott el, aki ezzel is leginkább csak a napi sajtóban való jártasságát volt hivatott fitogtatni. Mint azt nagy kegyesen kinyilatkoztatta, nemrég volt egy hatalmas verekedés a KőbányaKispest – közismertebb nevén KöKi – metróvégállomásnál, amikor is a magyar kopaszok nagy létszámú csoportja összevert pár békés vendégmunkást. A közfigyelem végül az osztály szájú hangadójának irányába fordult, aki legegyszerűbb megoldásként felvetette, hogy Csaba inkább valami erotikus magazint tett volna közkinccsé. A fiú ezektől a hozzászólásoktól igazán nem vált okosabb, noha a beavatott osztálytársak tanúbizonyságot tettek az övénél keskenyebb spektrumú világképükről. Ez a szocialista embertípus egyik alaptípusaként is értelmezhető: csak a bevált, pontosabban mondva a sulykolt talmi értékekért lelkesedik, mert legalább akkor sem kell gondolkodnia. Jelen esetben beérték az íráshoz mellékelt fotó lesajnáló kiértékelésével, az viszont egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy a tartalom felől tudakozódjék. Iskola után tehát ezen megállapításokkal a tarsolyában indult neki Csaba, hogy az immáron megszokottá vált jótékonysági szolgálatát a templomban ellássa. Itt ma este viszonylag kevesen fordultak meg, és egy lelepleződött segélycsaló ál-menekültet leszámítva viszonylagos egyhangúság honolt. Imre atyán már viszont egyértelműen látszani kezdtek a kimerülés jelei, mivel egészen hajnal óta gyóntatott, betegeket látogatott, két helyen misézett, hittant tartott, és persze a menekültekkel törődött. Ezt tudva kedvenc tanítványa inkább már nem is zaklatta a jelenkori magyar ifjúság sorskérdésekkel szembeni viselkedésének teóriájával. A kevesebb teendő örömére a plébános inkább a jól megérdemelt pihenést választotta, Csabának pedig röviden kiadta az útját. Mivel ő korábban arra számított, hogy 26

ma is az önkéntes szolgálatban tölti el az estéjét, most szinte ráomlott a keret nélküli szabadság. Hogy legalább a fejét kiszellőztesse, sétálva tette meg a villamosmegállóig vezető utat. Gondolataiba merülve lépdelt, mikor egy rosszul megvilágított parknál érdekes tónusú hangot hallott. - Adj egy ötvenest! Ügyet sem vetett rá, tovább akart bandukolni, gondolván, hogy a felszólítás nem is neki szólt. Egy alak viszont máris elállta az útját, mögötte pedig egy másik hiéna módjára rávihogott. - Nagyot hallasz, csávókám? Adj egy ötvenest! Csaba nem kívánt diskurzusba bocsátkozni az ismeretlenekkel, hanem inkább oldalra lépett, de a harmadik irányban is állt már valaki. Az már keményebben lépett fel, mert taszított egyet a fiún. - Na, ne szórakozzál már, hanem adjál lóvét! - Nincs – próbált meg higgadt maradni Csaba. Hárman egy ellen, ráadásul ezen a viszonylag félreeső helyen – nem túl rózsás kilátások. Az útonállók azonban nem csak rámenősebbek, de kreatívaknak is bizonyultak, készen szolgáltatva a megoldást. - Nagy szerencséd van, mert zálogtárgyakat is elfogadunk. Lássuk, mid van! Hogy a zálogosítás művelete számukra még élvezetesebb legyen, a három jómadár lökdösni kezdte Csabát, miközben a zsebeit tapogatták. - Csóró egy fazon, még tárcája sincs – jegyezte meg egyikük –, de legalább szórakozunk egyet. Csaba kénytelen volt belátni, hogy itt holmi rimánkodással semmit sem fog elérni. Soha nem volt valami jó futó, úgyhogy inkább az ütésváltás lehetőségében bízott. A legnyeszlettebb erősködőt sikerült is a földre vinnie oly módon, hogy 27

éppen a taszítás lendületét kihasználva oldalirányban kirúgta a térdeit. A másodikat még gyomorszájon vágta, de a harmadikra már végképp nem jutott ideje: ez csavarta ugyanis hátra a karjait, mire a másik kettő felváltva ütötte-rúgta. Csaba egyértelműen vesztésre állt: elszaladni nem tudott, és minden energiáját a védekezés kötötte le, sőt kezdte úgy érezni, hogy lassan minden elsötétül. Támadói cinikus röhögése viszont egyik pillanatról a másikra rémült üvöltéssé változott, mert ismeretlen felmentő sereg érkezett, szinte a semmiből. Két vadidegen srác kezdte el csépelni az útonálló csibészeket, akik így már hárman három felé rebbentek. Ez a fajta kiegyenlített küzdelem már nem az ő stílusuk volt. Csabát némileg megviselték az események, mert már a földről kellett felsegíteniük az ismeretleneknek. Ők viszont hirtelen mégis nagyon ismerősnek tűntek. Mintha csak annak az idegen nyelvű újságnak az illusztrációjáról léptek volna le ide a budapesti éjszakába. A kopaszra nyírt kobakok és a katonai surranók szinte odavonzották Csaba tisztuló tekintetét. - Ne tojj be haverom, eliszkoltak a szemetek. Amúgy megvagy? - Meg, köszi. Az ég küldött benneteket. - Nincs mit. Viszont messziről láttuk azt, hogy nem adtad magadat egykönnyen. Így is kell ezekkel! Gondolom viszont, hogy hazatalálsz. Nekünk még várnunk kell. Szevasz! - Már bocs, de megkérdezhetem, hogy kire vagy mire vártok? Még várunk pár arcra, aztán meg megyünk koncertre – jött a válasz kissé óvatosan. - Nocsak, egy igazi bőrfejű buli? - derült fel Csaba. - Az hát, nem is cigány bál vagy videodiszkó – jött a hasonlóan kedélyes válasz – Esetleg lenne kedved velünk tartani? Elég rendes gyereknek tűnsz. 28

- Hát, elmennék, ha megoldható. Várjatok csak, mennyi pénz van nálam… ötvenkét forint. Ezek a hülyék nem is gondolhatták, hogy a személyimben van Rákóczi. - Gazdag ember vagy. Mi is a neved? - Csaba vagyok. - Ádám vagyok, ő meg Béci. Nagyjából húsz perc várakozásuk alatt nem csatlakozott hozzájuk más, viszont elkezdtek beszélgetni. Béci és Ádám két-három évvel voltak idősebbek, mint Csaba. Nem volt az életükben semmi különleges: tanulnak, dolgoznak, továbbá nem barátai a rendszernek. Ez utóbbi már egyenesen muzsikaszóként hatott Csaba füleinek. Kezdte máris lehetséges kapaszkodóként értékelni azt a társaságot. Célállomásuk a szomszéd kerület egy nagyobb kocsmája volt. A pincehelyiségben már kezdett hangolni valami furcsa nevű zenekar, illetve lassacskán gyülekezett a leendő hallgatóság is. Többségük sört vagy bort fogyasztott, míg Csaba - óvatos duhaj révén – csupán üdítőzött. A sodró lendületű zenére előadott hazafias szövegek azonban önmagukban is mámorítóan hatottak Csabára. Még sohasem volt része ilyen jellegű élményben. A szünetben levegőzni tódult ki a társaság nagyobb fele. Lány csupán elvétve akadt közöttük, azoknak is megvolt a maguk párja. Egyetlenegy mutatkozott csak egyedülállónak, de azt úgy körül zsongták az erősebb nem képviselői, mint darazsak az érett gyümölcsöt. Csaba tekintete is megakadt rajta, és döbbenten ismerte fel a gimnázium egyik végzősét, pontosabban az egész iskola legszebb lányát. Szemmel láthatóan igen oldottan, sőt otthonosan mozgott a koncertlátogatók körében. Kedveskedve, mármár kacéran eldiskurált a kopaszok zömével, miközben nagyokat nevetve dobálta lófarokba kötött bronzvörös haját. Csaba kétségkívül rajta felejthette a szemét, mert a lány csípőre vágott kezekkel – ami a tűzrőlpattant fehérnépek egyik alapismérve – szólt oda a fiúnak: - Ki ne essen a szemed, mert poros lesz! A megszólított próbált motyogni valami értelmes válaszfélét, de ezt újból feldübörgő zene 29

akkordjai el is nyomták. Egyik alól sem tudta magát kivonni: úgy a látvány, mint a hangorkán magával ragadták. - Na, hogy tetszett? - fordult hozzá a buli végeztével Béci. - Gyönyörű. - Történetesen nem Klaudiára gondoltam – kuncogott az újsütetű haver - hanem az egész estére. - Ja, az is fantasztikus volt. Csaba még talán soha nem várta ennyire a hétfőt, mint most. Az indok roppant egyszerű volt: az iskola az egyetlen hely, ahol nem csak amolyan „ad hoc” jelleggel láthatta Klaudiát. A lehetőség tehát elméletileg fennállt, kész terve viszont egyáltalán nem akadt. Ugyan mit is mondhatna neki? Tanácstalan volt, akár egy kisközség, mindenesetre holdkóros módjára lézengett a folyosókon. Elegendő volt egy fél pillanatra nem figyelnie, és máris a célszemély került fölénybe. - Talán engem keresel? - szúrta oda neki a kérdést Klaudia az elmaradhatatlan csípős mellékízzel kiegészítve. Csaba mindenesetre a lehető legbénább választ adta a kérdésre, miközben a lába már remegve futásnak állt. - Hogy téged? Öööö…. Izé… Lehet. - Szerintem meg nem lehet, hanem biztos. Lassan, tetőtől-talpig végigmérte a fiút. Amaz érezte, hogy az arca teljesen a szégyen lángjaiba borul, de a feketeleves még hátra volt. A lány enyhén lebiggyesztette a szája szélét, kissé megcsóválta a fejét, majd sarkon perdülve csak a válla felett szólt oda a kezdő rajongónak, hogy „most mennem kell”. A gyenge kezdés után látványos visszaesést produkáló Csaba számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Immáron végleg megérett benne az elhatározás, amit a 30

közelmúltban kicsírázott útkeresése, illetve a nagy intenzitással egymást követő negatív és pozitív élményei már pedzegettek. Ennek megvalósításához is pénz kellett viszont, aminek ő meglehetősen a híján volt. Apja volt az egyetlen lehetséges pénzforrás, vagy ha úgy tetszik, szponzor. Délután – kivételesen − sikerült is vele személyesen beszélnie, mert az idősebb Széki a nagyszobában heverészett. Csaba megörvendett ennek a lehetőségnek, de meg is ijedt kissé, hiszen apja még éjjelente sem feküdte „kockásra” a fejét, nem hogy nappal. - Mi a baj, apu? - Nem vagyok túl jól, úgyhogy kiírattam magam. Amúgy ágynyugalmat rendelt el az orvos, meg néhány gyógyszert. Reményeim szerint hamar elrúgom. Nálad mi újság? - Úgy nagyságrendileg minden rendben. Viszont vennem kellene egy új kabátot, meg egy pár bakancsot. - Miért, a régi talán már alkalmatlan? Jó, persze, ha egyszer már megette a kenyere javát, hát így jártunk. Hozd csak ide a tárcámat! Nos, van erre a célra összesen nyolc…, nem, hétszáz forintom. - Hétszáz? - Ha sokallod, nem gond. Anyád viszont csak apróbb csacskaságokat küldözget, úgyhogy örülj annak, hogy ezt is meg bírom finanszírozni, vagy járjál a régiben! Csaba persze korántsem sokallotta ezt a pénzmagot, inkább az érte kapható áruk felett aggódott. Kisebb fajta kereskedelmi bravúr lesz tető alá hozni az áhított termékek beszerzése. Búcsúzóul apja mégis adott még valamit, ezúttal egy használható jó tanács formájában: - A hetediken lakik egy Kánya Ottó nevű polgár. Nem tudom, hogy kikkel-milyen nexust ápol, de ő biztosan tud neked segíteni, hogy a kis pénzedért is megkapd, amire vágysz. - Ez első hallásra egy hangyányit meredeken hangzik. 31

- Nos, a BTK szorosan értelmezett paragrafusai szerint Kánya úr tevékenysége vélelmezhetően nem jogkövető, kvázi illegális. Legyünk viszont jóhiszeműek! - Apu, nem is ismerek rád! Most kibújt ugyan belőled a jogász, de ez csak a szövegkörnyezet. Egyáltalán, honnan tudsz te ilyen információkat? - Tudod, amióta taxizni kényszerülök, gyarapodtam néhány új ismerettel és ismeretséggel, amikre viszont egyébként nem tehettem volna szert. Ilyen az élet. Csaba első körben nem is óhajtott az atyai pót-tanáccsal élni, hanem csak amikor látta az áhított termékek bolti árát, akkor esett gondolkodóba. Ha teljesen kikormol maga alól, akkor sem fog tudni a kívánt formában felruházkodni. Nagy levegőt véve becsöngetett hát Kánya Ottó lakásába. Az ajtón lévő kémlelőnyílás igénybevétele után minimum másfél percen keresztül csak a legkülönfélébb zárak kattogtak. Gazdájuk nyilvánvalóan nem kedvelhette a meglepetéseket. A nyílászáró a hosszas műveletsor végén sem tárult ki sarkig, csupán a biztonsági lánc engedte tíz centinyire. Kánya bizalmatlanul mormogott valamit, miközben a fiút vizslatta. Csaba nagy levegőt vett, és az udvariasság módszerével igyekezett beljebb kerülni. - Tiszteletem, Ottó bátyám, Széki Csaba vagyok. - Na és? - Öööö…. Tudja, a taxisnak a fia. - Ja, az más. Ismerem az apádat. Mit akarsz? - Vásárolni. - Jól van na, csak ne olyan hangosan! A kulcsszó hallatán az ajtó becsukódott, majd újból kinyílt. A házigazda már bele is bújt egy kabátba és cipőbe, és egy jókora 32

kulcscsomóval a kezében csak ennyit szólt látogatójához: – Gyere, lemegyünk a garázssorra! Megkerülték a háztömböt, és az előre gyártott betonelemekből tákolt garázssorozat utolsó ajtajához tartottak. Felkattintva a villanyt, a legkülönfélébb portékákból álló raktár tárult Csaba elé. - Mire van szükséged? - Egy pár bakancsra és egy pilótadzsekire. - Ühüm. Utóbbira várnod kell egy pár napot, de nem lehetetlen. - Biztos? - Drága gyerekem, ami itt nincs, illetve nem tudom beszerezni egy héten belül, az nem is létezik. Nézzük akkor, miből élünk! Ezeket a lábbeliket próbálhatod meg: magyar Néphadseregbeli tiszti és legénységi surranók, lövész- ejtőernyős- vagy síelős kivitelben. Flottillás is van, de az szerintem nem a te méreted. Csaba percekig csak ámult-bámult a felhalmozott készletek láttán. Kánya Ottónál kisebb kaliberű orgazdákat és csencselőket régebben már akasztottak. - Elképesztő ez a rengeteg cucc – bukott ki a fiúból a naiv őszinteség –, honnan sikerült újítani? - A Jézuska hozta, mert nagyon jól viselkedtem. Na jó, nem mindet, mert egy részét a gólya költötte. Amúgy meg – komorodott el a seftes – úgy emlékszem, hogy vásárolni jöttél, nem diskurálni. Szószátyárságba bocsátkozó vevője tehát gyorsan ki is választott egy pár egycsatos tiszti surranót, mert annak puhább volt a bőre. Nagy keservesen az árban is megegyeztek, így Csaba pár száz forinttal szegényebben, de immáron mint a tervezett típuslábbeli gazdája tért haza. Kánya viszont szavahihető üzletembernek bizonyult, mert alig egy hét elteltével üzent vevőjének: megvan a kívánt fazonú és színű kabát. Horribilis egy összegnek számított, viszont teljes mértékig megfelelt a Csaba támasztotta elvárásoknak. Kívül fekete, belül 33

narancssárga, bal karján praktikus kis zsebek, válla pedig szélesíti a viselője felsőtestét – ez tehát a legendás bomberdzseki, a bőrfejűek tipikus ismertető ruházata. Az átalakulást kiteljesítendő, legutolsó fillérjeinek feláldozásával megnyiratkozott: egységesen három milliméteresre vágatta le egyébként hullámos hajfürtjeit. Betegségéből felépülő apja nem volt túlzottan elragadtatva ettől az új viselettől, mert szerinte az egész eleve szembehelyezkedik minden józan megfontolással, de tenni ellene már nem tudott. Az első csörte után annál kecsegtetőbbnek ígérkezett a kárpótlás: alig lépett be az iskola kapuján, már nem kellett keresnie Klaudiát, mert a lány kereste őt. Átvágott az udvaron, és egészen intim közelségben megállt a fiú előtt. Még lassan körbe is járta, miközben újra és újra mustrálgatta. Egyelőre még egyikük sem szólt. Csaba bölcsen kivárt, miközben Klaudia tekintetéből valami olyasmit vélt kiolvasni: „Ez igen! Látom, rendesen kezdesz felzárkózni.” Ezt a tézist mindenesetre ezt még alá is támasztotta egy ajánlat a lány részéről: - Szombaton ünneplem a tizennyolcadik szülinapomat. Gyere el, ha akarsz, leszünk egy jó páran! - Köszönöm a meghívást, ott leszek. Hol is? - XVII. kerület, Postakocsi utca 93. Este héttől. Ja, és ne költs semmiféle meglepetésre. Az legyen az ajándékom, hogy elfogadod a meghívásomat! A nyájas diskurzusba átcsapó találkozást egyik fél osztálytársai sem értették. Klaudia környezete szerint az ő korában inkább egy felsőoktatási hallgatóval illene úgymond „összeállni”; míg a Csaba köré csoportosultak sem foghatták fel, hogy az egész gimi bombázója mit eszik egy nála két évvel fiatalabb srácon. Meglepő módon, de a kérdezettek egymástól függetlenül is ugyanazt a választ adták: mosolyogtak, de semmi több. Ennyi konspiráció már csak kijárt 34

annak, aki a megszokottól merőben eltérő alapokra helyezi baráti körének kiépítését. Itt a szimpátián túl jelen kellett lennie az azonos ízlésvilágot tükröző zenei irányzatnak, öltözködési stílusnak, és nem utolsósorban világnézetnek – legalábbis Csaba felfogása szerint.

IV. Balhék csőstül

Klaudia születésnapját nem a családi fészekben, hanem a Keleti pályaudvarhoz közel fekvő egyik kocsmában ünnepelte a meghívottak zárt köre. Természetesen kopaszok töltötték meg a vendéglátóipari helyiség különtermét, és egy magnó ontotta a koncerten felvett muzsikát. Csaba jóformán csak a friss nagykorút ismerte a nagyjából tucatnyi meghívott közül, így muszáj volt mindenkinek bemutatkoznia. Ez ugyan némileg felemásra sikeredett, mivel a jól nevelt fiú mindenkivel közölte a teljes polgári nevét, míg sokan csak a kereszt-, vagy még inkább becenevüket voltak hajlandóak elárulni. Már javában folyt az oldott hangulatú beszélgetés, mikor végre két ismerős arc, Béci és Ádám is befutott. Együtt elfogyasztották a születésnapi tortát, majd a tovább fejlődő bulihangulat csúcspontján Klaudia szólásra emelkedett. - Nem véletlenül mondtam azt nektek, hogy ne költsetek semmiféle meglepetésre. Számomra az a legnagyobb ajándék, hogy így együtt vagyunk. Ebben az egész korhadt rendszerben én vagyok a legstabilabb vörös – mondta, majd hatásvadász módon végigsimította derékig érő bronzszínű hajzuhatagát –, ugyanakkor mi semmi jót sem várhatunk ettől a rezsimtől. Mi tehát a teendő? Szorosabbra zárni a sorainkat, és felrázni a magyar népet. Egyúttal minden élősködőnek, nemzetellenesnek megmutatni, hogy kívül tágasabb. Most még a föld alá vagyunk kényszerítve, és ez sokáig így is fog maradni, de most mi lennénk a tettre kész magyar ifjúság magva. 35

- Klaudia, olyan vagy, akár egy újkori Zrínyi Ilona – szólt a lányhoz a kibontakozni készülő zsivajban Csaba. - Valóban így látod? Akkor méltónak is kell lennem ehhez a magas mércéhez. Figyeljetek – fordult újra vendégeihez a lány –, itt a Keleti környékén folyton nyüzsögnek a kávébarna valutázók. Az, hogy szemtelenebbek, akár a piaci legyek, csak egy dolog, mondhatni, hogy ők így tudnak érvényesülni. Inkább a hatóságok szégyene az, hogy egyáltalán eltűrik mindezt. Viszont az egyik ilyen jöttment most a magyar kis maszek lángos sütödéjét szorította ki a bóvliárus boltjával. Erre mondják azt, hogy ilyen a piacgazdaság? Hát köszönöm szépen! De mondok mást: három sarokkal arrébb ugyanaz a fazon valami kéjbarlangot üzemeltet, ahol a magyar lányokat alacsonyítják le. Erre azt lehetne mondani, hogy őket senki és semmi sem kényszeríti erre az életre, de én meg erre nem vennék fel hitelt. Ha engem kérdeznek: nő létemre sem akarom tétlenül nézni azt, hogy miként erőszakolják meg az országunkat; úgyhogy én most meglátogatom a bóvliárus pénzmosodát, ti pedig tegyetek belátásotok szerint! Nem volt lemaradó, nem volt kivétel. Azt ugyan nem lehetett pontosan lemérni, hogy mekkora mértékben motiválta a jelenlévőket a csapatszellem és a „balhé” bizsergető érzése, illetve a hazafias meggyőződés, de mindenki egy emberként követte Zrínyi Ilona kései leszármazottját. Csabát személy szerint lenyűgözte a lány kisugárzása, ami hozzájárult ahhoz, hogy ő is a csoporttal tartson. Ugyanakkor teljes mértékig tudott azonosulni az elhangzottakkal, de ez az elbűvölő és intelligens és bátor nőszemély egyfajta plusz töltést adott a lendületéhez. Egyúttal a kérdés is megfogalmazódott benne: itt tart a magyar, hogy az ellenállás letéteményeseiként fellépő kopaszoknak éppen egy lány legyen a vezéralakja? A csoport szabálytalan alakzatban, némileg zajosan indult meg a cél felé. Alkoholt szinte mindenki fogyasztott, de azt is csupán pár sör 36

képében, most sokkal inkább az izgalom generálta adrenalin dolgozott. Kiderült viszont, hogy Ádám csak az ékesszólásnak van híján, ám vezetői képességeivel messzemenőkig pótolja ezt. Szemrevételezte a soraikat, majd mikor felfedezte, hogy az egyik résztvevő tizennégy éves öccse is elszántan menetel az élen, „kölyök vagy még ehhez” indoklással visszazavarta a kis srácot a kocsma biztonságába. Nem volt apelláta. A többiek ugyanakkor jól lefedték a környező utcákat, sőt még szét is szóródtak kapualjakban, hirdetőoszlopok mögé. Már látszott a célba vett üzlet, aminek örömére Ádám és Klaudia sállal fedték el az arcukat. Csaba követte a példájukat, és csak imigyen álcázva tette fel a kérdést: - Tulajdonképpen mit is fogunk most csinálni? - Te csak figyelj! - még Klaudia csengő hangja is torz lett a sál takarásában. A bolthoz érve a lány festékszóró spray-t vett elő a vállán függő gázálarctokból, ám ezt Ádám kikapta a kezéből. Klaudia nem vitatkozott, hanem félreállt. Ádám egy szempillantással felmérte az üzlet kínálkozó felületét, és a lehető legnagyobb betűkkel pingálta fel: „Magyar! Védekezz! Ne vásárolj idegenektől!” Csupán egészen rövid ideig gyönyörködött a propagandafegyvertényben, a többiek unszolására gyorsan fel is vette a nyúlcipőt. Négy utcával arrébb összevárták a többieket, és beszámoltak a fejleményekről. A felírt üzenet mindenki nézetével találkozott, bár amúgy a rend kedvéért akadt kérdés is. - Ezt a szöveget magad találtad ki, Ádám? - Igazából csak kölcsönvettem. Olvastam, hogy a '30-as évek Németországában a barna inges pártkatonák hasonló szöveggel zavarták meg a zsidók üzleteit. Ha nekik ez bevált, akkor nálunk is működnie kell. Teret a hazainak, a külföldi pedig menjen haza és boldoguljon otthon! Ennyi.

37

- Akkor mi lenne, ha esetleg kicsit nagyobb lendülettel beszélnénk rá őket a hazamenetelre? -vetette fel a csoportból valaki. - Mire gondolsz? - Tudom, hogy hol van ennek a füstös figurának a lebuja, amit Klaudia emlegetett. Azt mondom: ne csak a vacak kis bódéja legyen kidekorálva, hanem a nagyobb falat is. A kocsiját ismerem rendszámról, még az is megérdemelne egy misét. - Ez már túlságosan meredek, különösen a mai estére. - Mi van, berezeltél? - Nem, csak reálisan gondolkodom. Vagy esetleg azt gondolod, hogy egy éjszakai mulatót is pont úgy nem őriznek, mint a bóvlit forgalmazó kis kutyaólat? Eszed legyen, Szabadi Patrik! Én is szívesen adnék át neked, csakhogy nekem is éppen annyi van, amennyi nekem szükséges. - Velem te így ne beszélj, jó? Különben is, nem tudhatod, hogy mivel készültem – és azzal fél marék csapágygolyót húzott elő a bomberdzsekije egyik zsebéből, a másikból pedig egy csúzlit. Provokációnak is beillő magyarázatként még hozzátette: – Lehet, hogy első ránézésre kissé gyermeteg, de azért szerintem megérdemel egy próbát. Erre már nem volt ellenvetés, sőt mindenki az akció mellett foglalt állást. Ha úgy tetszik, közfelkiáltással megszavazták a végrehajtást, de a csordaszellem mégsem uralkodott el teljesen: Ádám nem engedte ki a kezéből az irányítást. A célba vett objektum szerencsére nem volt messze egy jó takarást nyújtó épület sarkától, így a szomszéd utcából rejtve fel lehetett mérni a lehetőségeket. A bejáratnál nem volt nagy mozgás, viszont két irdatlanul megtermett kidobó felügyelte a forgalmat. Fél kerékkel a járdaszegélyre állva ezüstszürke Mercedes pöffeszkedett – a night club tulajdonosáé, legalábbis Patrik szerint. 38

- El kellene csalni onnét azokat a kétajtós szekrényeket, mert így útban lesznek – mormogta Ádám. Mielőtt még bárkinek is támadhatott volna valami erre vonatkozó ötlete, Klaudia egy mozdulattal a mellette álló Csaba nyakába kanyarította a retikülként használ gázálarctokját, egyébként sem túl hosszú szoknyáját még feljebb húzta, majd haját démoni sörénnyé kirázva ringó léptekkel megindult a night club bejárata felé – de csak a szemközti oldalon. Fittyet hányva az éjszakai hidegnek, még kurta kis bőrkabátját is széthúzta, hogy minél jobban látni engedje tökéletes alakját. Ez ez egész átalakulás olyan szinten kihívó volt, hogy a srácoknak szó szerint tátva maradt a szájuk. - Ezt meg vajon hol tanulta? - nyögte ki nagy sokára egyikük. - A nőknek ez talán a vérükben van – bölcselkedett Ádám. Nem volt azonban idő az elméletek legyártására, mert Klaudia komótos sétatempóban is odaért céljához. A két gorilla persze nem tudta nem észrevenni a lányt, aki kacéran mosolygott rájuk. Amazok összenéztek, és egyikük elindult felé. Bárgyún rávigyorgott, amit a lány igyekezett a legnegédesebb mosollyal viszonozni. Sőt, hogy a kezdeményezőkészséget fenn tudja tartani, egyenesen ő támadta le a fogdmeg legényt. - Nem kell egy jó hölgytársaság éjszakára, szépfiú? - Dolgozom – hökkent meg egy pillanatra az óriás, amit Klaudia ügyesen kiforgatott. - Dolgozol? Na ne mondd! Képzeld, én is! Esetleg ha a kollégád figyelne csak, az nem lenne elég? Nem kellene messzire mennünk, van itt a közelben egy príma kis kéróm. - Micsodat te kepzelsz, takarodni! - iramodott most át a másik pribék is. Szemmel láthatóan nem túl sűrűn csillogtatta meg gyér magyar nyelvtudását, viszont a hiányosságokat indulattal igyekezett kompenzálni. 39

- Te kinek dolgozni? - Saját magamnak – mosolygott Klaudia rendületlenül, miközben kacéran dobálta hajzuhatagát. - Ez mienk hely itten. Mienk főnöknek. Te meg, ha akarna dolgozni, fizet mienk főnöknek. Klaudia gyomra egészen felfordult az ajánlat hallatán. Eleinte még élvezte ugyan az elterelő hadművelet kreatív oldalát, és úgy gondolta, hogy jól is azonosult a maga választotta szereppel. Ez a filmbe illő jelenet viszont mégis csak soknak bizonyult a lelkivilágának. Egyszersmind kezdett kétségbe is esni: miért nem lépnek már akcióba az övéi? A fiúk késlekedésének ezúttal új oka volt: a hatásfokozás szándéka. A kilövésre szánt csapágygolyót ugyanis „Menj haza!” feliratú papírfecnibe csomagolták, majd Patrik úgy lőtte ki egy autó fedezékéből. A bejárati ajtó füstszínű üvegtáblája hatalmas csörömpöléssel robbant be, mely hang most új fejezetet nyitott. Klaudia futásnak iramodott, a gorillák pedig keresni kezdték a zörej okát és okozóját. Egyikük jókora pisztolyt halászott elő a télikabátja alól, mert az eltrappoló kopaszokban felfedezni vélte a merész csíny elkövetőit. - Hülye! - förmedt rá társa – Háttal vannak nekünk, mit akarsz így egy gázpisztollyal? A zűrzavart fokozta, hogy a klub közönsége is kitódult az utcára, ott zsinatoltak. A biztonsági emberek alig tudták őket visszatessékelni, miközben főnökük őrjöngve szívta a hosszú szálú Marlborókat. Ami azt illeti, bőven volt vaj a füle mögött, eleinte szentül meg is volt róla győződve, hogy valamelyik üzleti ellenlábasa vagy régi haragosa akarta viszonylag szolidan figyelmeztetni. Aztán amikor meglátta, hogy mi okozta a galibát, és elolvasta a mellékelt üzenetet is, maga értesítette a rendőrséget. A nyomozók persze az arcába mosolyogtak a 40

gyermeteg cselekmény hallatán, elvégre a hatóságoknak nem tisztük holmi csúzlival lődöző kamaszokat hajkurászni. A mellékelt üzenetet továbbá annyival intézték el, hogy mivel az nem névre szól, nem azonosítható a címzett sem, szóval kár a gőzért. Emberünk viszont nem az a típusú bevándorló vállalkozó volt, akit ilyesmivel meg lehetett volna nyugtatni. Gyorsan eldöntötte, hogy a saját kezébe veszi a megtorlás ügyét. Mivel a becsúzlizott szöveget nagyon is magára vette, első körben még csak szellemi síkon göngyölítette fel a szálakat. „Menj haza!” - dehogy fog ő hazamenni! Két éve a magyarországi egyetemi ösztöndíj jelentette számára az ugródeszkát, és a roskadozó szocializmusnak mondott rendszerben ügyesen megtalálta a számításait. Azt tudta adni a bennszülötteknek, amit azok hiánygazdasága képtelen volt nyújtani, s neki mindehhez a leleményesség mellett már csak némi tőkére és elegendő gátlástalanságra volt szüksége. Áldásos ténykedése tehát szemet szúrt egyeseknek, amit már csak elvi okokból kiindulva sem hagyhat. Nézzük talán meg, hogy kiknek léphetett a tyúkszemére. Nem valami nagy kaliberű bűnözők lehetnek, mert azok minimum egy kilenc milliméteres lövedéket vagy egy kézigránátot küldtek volna be az ajtóüvegen. Olvasott viszont nemrég egy cikket az idegeneket üldöző bőrfejűek magyarországi megjelenéséről. Ezek a szakadt proli fiatalok ragadtathatták csak magukat egy ilyen stílusú akcióra. A gyors döntéseket hozó üzletemberek határozottságával utasította hát erre szakosodott csicskásait: - Hajtsatok fel minden épkézláb csibészt városszerte! Mondjátok meg nekik, hogy ötszáz forintot fizetek minden olyan fotóért, amin összevert bőrfejű van! Nekem ennyit igazán megér. Így még azok is rájuk fognak vadászni, akik alapesetben nem is foglalkoznának velük. Azon a kora téli éjszakán tehát így vált valamennyi kopasz-bakancsosbomberes magyar fiatal üldözötté a saját hazájában. A budapesti alvilág rejtett csatornán hihetetlen gyorsasággal szerveződni is kezdtek a szövetséges segédcsapatok. A kezdeti beruházás – tudniillik 41

egy használható fényképezőgép, benne egy tekercs színes film, majd annak előhívatása – már az első jobban sikerült akció után megtérült. Márpedig utcai ütközetekben torkolló esetek bőven adódtak, melyek végeztével a kopaszok valamilyen szinten mindig a rövidebbet húzták. Ha ennek a titkos háború aktuális ütközetében ők maradtak alul, dokumentált sebeikkel ellenfeleiket gazdagították. Amennyiben viszont sikerült fizikailag felülkerekedniük, a meglepő gyorsasággal kiérkező rendőrök az egész „garázda” társaságot előállították. Ádám, Béci, Csaba, Klaudia és a többiek, akikkel a napi szintű balhék kapcsán érintettek voltak, szinte fellélegezni sem tudtak. Noha csodával határos módon megúszták komolyabb veszteség nélkül, sokfrontos küzdelemre is kényszerültek. Szülők, tanárok, és munkahelyi felettesek egyaránt árgus szemekkel figyelték a fiatalok lépéseit, és kellemetlenkedő kérdések özönével tartották őket tűz alatt. Ezeknek hatására a nagyjából tucatnyi társaságuk jelentősebb része egyszerűen lemorzsolódott, feladtak minden látványos külsőséget, és ami még ennél is fontosabb, hogy nagy ívben kerülték a korábbi törzshelyeket és társaságot. A többiek eleinte még próbáltak keresni velük a kapcsolatot, ám sikertelenül. Maradt tehát a kemény mag: Ádám, Béci, Csaba, Klaudia, és Patrik. Ők viszont a csetepaték forgatagában igazi veteránokká értek, és messzemenőkig igyekeztek is felkészülni. Nem találtak ugyan hadra fogható sportolási lehetőséget, viszont Béci szerzett valami lepusztult kis helyet, ahol egy egykori ejtőernyős tiszt jelképes tiszteletdíj fejében hajlandó volt pusztakezes és eszközös önvédelmi ismereteket oktatni. Állták tehát a sarat, és eveztek tovább az ifjúkor számukra egyre inkább viharossá váló vizein. Karácsonykor apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, majd kedvenc együtteseik magnófelvételeit hallgatva búcsúztatták az elaggott '88-as évet is. Január végén az egyik edzés kissé elhúzódott, mert az edző Tomi bá' késve tudta megkezdeni a foglalkozást. Így a tanítványok csoportja ugyancsak késve indult haza a csepeli Szabadság utcai 42

HÉV-ből. A megállóban ácsorogva ügyet sem vetettek a mögöttük lassan elhaladó, majd hátramenetbe kapcsoló Zsigulikra. Az autók leparkoltak, és mintegy tízfős társaság szállt ki belőlük, egyenesen Csabáék csoportja felé haladva. Nagyokat léptek, és már menet közben, félkör alakú csatárláncba fejlődtek fel. Szerencsére a Tomi bá'-féle szellemi útravaló sem hullott terméketlen talajra, így a gyorsan nyilvánvaló vált a számukra, hogy ezek az egy egyébként sem túl szimpatikus tagokból álló társaság alighanem ütésváltásra készül. Az általuk felvett szabályos félkör alakú alakzat legalábbis erről tanúskodott, mintegy átkarolni igyekezett őket. Klaudiát védeni akarták a fiúk, amit ő némi durcás lökdösődéssel konstatált, meg a tőle nem meglepő „mi az, semmibe vesztek?!” hozzászólással. Az egyébként abszolút nőies lány most újra Zrínyi Ilonává alakult át: férfiakat is megszégyenítő bátorsággal dacolt a veszéllyel, mert a pillanatnyi helyzet ezt kívánta meg. A csoport mindenesetre módszeresen hátrálni kezdett, hogy lehetőleg fal legyen a hátunk mögött. Ellenfeleik így csak szemből tudnak majd támadni. A néhány tízméternyire lévő téglafalkerítés szinte kínálta magát erre a célra. Egyetlen szó sem esett egyik oldalról sem, ám a jelenet kiszorítósdi jellege fel kellett volna, hogy tűnjön az utcán lézengő állampolgároknak. Nem tűnt fel, legalábbis igyekeztek úgy tenni, mint ha nem lett volna nyilvánvaló. Ez a hozzáállás akkor sem változott, amikor a Zsigulis-kommandó ruházata alól a legkülönfélébb ütőfegyverekként funkcionáló botok, csövek és láncok kerültek elő, amiket félelemkeltően lóbáltak. Az utca embere tehát átmenetileg megvakultmegsüketült és máshol akadt dolga, a két szemben álló frontvonal viszont egyre közelebb került egymáshoz. Csabáéknak már nem volt hová hátrálni, így most már ők is sorban előszedegették a náluk lévő eszközöket. A másik tábor tagjai ezt némileg meghökkenve vették tudomásul, de könnyen vigaszt is leltek kétszeres létszámfölényükben. A másik meglepetést az okozta számukra, hogy a kopaszok 43

félmaroknyi csoportja – köztük egy lány is – milyen hideg nyugalommal készül az ütközetre. Semmi kapkodás, elhamarkodott roham, vagy pláne pánikszerű menekülési kísérlet, csak a kivárás. Bekeríteni őket immáron lehetetlen, tehát marad az arctámadás. Kizárt dolog, hogy az agresszorok olvasták volna Carl von Clausewitz hadviselésről szóló munkáját, de ezen háttérismeret nélkül is fel tudták mérni a hadi helyzet kiegyenlítettségét, elvégre védekezni valamivel könnyebb, mint rohamozni. Az igazi rossz tapasztalat azonban még hátra volt: az optimális távolság elérésének örömére Patrik tesztelés alá vonta csúzlija új lőszereit, az „U” alakúra hajtott hatvanas szögeket. A rövid ideig fütyülő hangot éles visítás váltotta fel – az egyik támadásra felvonuló alak vérző arcához kapott, és hétrét görnyedt a fájdalomtól. - Csak hogy meg ne sántulj! - rikkantotta Patrik kárörvendezve. - Sántuljanak csak, akkor talán nem jönnek közelebb – helyesbítette Ádám –, lődd inkább a lábukat! Még két gazfickó lerogyott, a combját, illetve a térdét tapogatva a bekapott lövéstől, de többre már nem maradt idő. A távolság immáron elfogyott, indulhatott a közelharc. A felfokozott feszültség legyűrte az eddigi némaságukat, és mindkét oldalon csatakiáltások harsantak. - Addig üssétek a rohadt parasztokat, amíg ki nem nő a hajuk! - Csülökre, magyarok! Visszavonhatatlanul egymásnak roppant a két tábor. A támadók eszeveszetten kaszaboltak, és szinte vaktában handabandáztak, amit a bőrfejűek letisztult mozdulatokkal hárítottak. Az ő ütéseik és rúgásaik viszont többnyire betaláltak, mintha csak valami célzó optika vezérelte volna őket. A minőség így lassan, de biztosan a mennyiség

44

fölé kerekedett. Az egyre több és súlyosabb sérülést begyűjtő támadók hanyatt-homlok menekültek vissza autóikhoz. - Te itt maradsz! - Teperte le a földre Csaba az egyik jómadarat, aki felkeltette az érdeklődését. Ez ugyanis tevőlegesen nem vett részt az ütésváltásban, viszont márkás fényképezőgép lógott a nyakában: Practica típusú készülék, Braun 910-es vakuval ellátva – nem akármi. Úgynevezett társai ügyet sem vetettek a kis fotóriporter sorsára, iszkoltak tovább, mert a másik irhájának mentését már nem érezték feladatuknak. - Jáj már haljak meg, ne bántsatok, tesókáim! - fogta könyörgőre az önjelölt fotográfus, immáron a kopaszok gyűrűjében. - Mostanában nagyon kinyílt a csipátok – taposott rá a delikvens lábára Ádám, csak amúgy a rend kedvéért. Orra erősen vérzett, így a vallatás jogát inkább átadta a számos horzsolással gazdagodott Bécinek. - Csak egy kicsi rák essen a hasatokba, majd megnő, engedjetek már haza, felejtsük inkább el az egészet! Hiszen ti nyertetek! - Persze, viszont mi amolyan kíváncsi természetű gyerekek vagyunk. Érdekelne, hogy ha már ilyen szervezetten támadtok, akkor minek hozzá fényképezőgép? - Véletlenül nálam maradt. Még jó, hogy nem esett baja, mert nem is az enyém. - Ez viszont a tiéd, amiért kiszakadt az egyik fülbevalóm, és nem találom! - esett neki Klaudia, és a srác legérzékenyebb pontját célozta meg a térdével. A fogvatartást ellátó Csaba alig tudta elrántani, de még így is elég volt neki a szele. - A hölgy mindig ilyen ám, amikor felhergelik, nektek pedig ezt sikerült. Na, dalolj csak szépen, madárkám - idézte Csaba egy

45

akciófilm hősének szállóigéjét –, mert egy kicsit már mi is kezdünk idegesek lenni. - Jól van már, csak ne bántsatok, nekem négy pulyám is van otthon. Részleteket nem igazán tudok, de egy lebuj tulaja valamiért nagyon berágott a kopasz magyarokra. Városszerte megüzente, hogy öt kilót tejel minden olyan fotóért, amin egy-egy összevert bőrfejű van. - Mondd csak szépen tovább: mikor, hogyan, hol, kinek kell ezeket a képeket eljuttatnotok? - Látva a többiek értetlenkedő tekintetét, Csaba némi magyarázattal szolgált. - Nekem ugyanis támadt egy ötletem. A fogoly mindenesetre tartott a megtorlástól, így a mielőbbi szabadulás reményében is iparkodott minél készségesebb lenni. Szépen sorban mindent elköpött, de Csabának még ez sem volt elég. Odaadatta a az informátor személyi igazolványát Klaudiának, hogy a lány felírhassa belőle az adatokat. Orsós Lajos, Budapest, VIII. kerület, Szeszgyár u. 66. szám alatti lakos. A többi adat egyszerre érdektelen és bizonytalan megbízhatóságú. - Most elengedünk, pedig igazán megérdemelnéd, hogy apróra törjük a csontjaidat – tájékoztatta Csaba –, viszont úgy próbálj meg köpni bárkinek is a mi kis beszélgetésünkről, hogy az egész nagyváros sem lesz elegendő nagy ahhoz, hogy elbújj előlünk. Ráadásul most már azt tudjuk, hogy hol laksz – feltéve, hogy valódi ez a személyi. A fényképezőgép marad, cserébe az okozott károkért. Na, kotródj, mielőtt még meggondolom magam! - Ez meg mégis mire volt jó, vezéri babérokra törsz? - támadt Csabának egyhangúlag a csapat. Pár hónapja még azt sem tudtad, hogy merre vagy arccal!

46

- Nézzétek ezt el nekem, de ez most olyan volt, mint a kosárlabdában a ziccer: álltam a palánk alatt, a kezemben a labdával, és ha tétovázok, akkor a következő pillanatban már nem valószínű, hogy be is dobhatom. Figyeljetek rám! Amíg ezt a fotós történetet hallgattuk, nekem eszembe jutott valami. Az egyik ellenségünk fizetni is hajlandó lenne ezért, hogy vérbe fagyott bőrfejűek fényképeit nézegesse? Elég perverz egy dolog, de felőlem aztán megkaphatja, amire vágyik. De ha már egyszer lúd, akkor legyen kövér! Klaudia, megoldható lenne, hogy egy-két órára megkapjuk a kocsma különtermét? - Szerintem meg, de most nincs pénzem a bérletre. Nem lehet mindig születésnapom, ugyebár. - Ha ez a húzás beválik, busásan fogunk tudni fizetni. A lényeg, hogy ha már megvan a hely, holnap délután négykor találkozzunk ott! Szóljatok annyi kopasznak, ahánynak csak tudtok, és hozzatok magatokkal papír zsebkendőt, váltóruhákat, és piros aranyat, de rengeteget! Ezek után már nem volt helye ellenzékieskedésnek, mindenki felvette a fonalat. A kocsma tulaja is hajlandó volt hitelezni, így a másfél tucatnyira rúgó, alkalmilag összetoborzott társaság a kemény mag irányítása mellett megkezdte fotómodelli pályafutását. A helyiség arculatát átformálták az üvegcserepek között felforgatott székek és asztalok, a szétkent paprikakrém pedig a szétfröccsent vért volt hivatott szimbolizálni. A kép kezdett egy bombatámadást elszenvedett mészárszékre emlékeztetni, amihez végül társultak a statiszták is: groteszk pózokba „kényszerített”, és súlyosan „bántalmazott” kopasz fiatalok. A fényképezőgépet Klaudia kezelte, gondosan ügyelve arra, hogy senkit se lehessen azonosítani. Késő estig dolgoztak, reggel pedig a „lehető legsürgősebb” jeligével Béci leadta a negatívokat egy fényképésznél előhívásra. Amikor a kész képekért ment, a mester igen furcsa szemeket meresztett a fiúra. Szentül meg volt róla győződve, 47

hogy valami bőrfejűek között kirobbant testvérháború képdokumentumait tartotta a kezében. Már az is fontolóra vette, hogy értesíti a rendőrséget. Béci felkészült erre a dilemmára, így előkereste a vaskos paksamétából azokat a képeket, amelyeken ő szerepel üvegszilánkok között heverve, vagy kicsavart tagokkal térdepelve. - Csak egy morbid tréfa az egész, érti, szakikám? - majd a zsíros borravalóra áldozva legutolsó fillérjeit is, és elsietett. A Kemény Mag délután a törzskocsmában szemrevételezte az előhívott alkotásokat. Alig néhány kivételt leszámítva piacképesnek ítélték őket. A terméknek felvevőhöz való eljuttatása már jóval összetettebb kérdésnek tűnt, de Csaba erre is kész válasszal állt elő. Megkeressük a mi kis fotográfus-jelölt barátunkat a nyóckerben. Pályát kényszerül módosítani, mert most futárrá léptetjük elő. - Fel fog minket dobni – érvelt Klaudia –, és akkor aztán nézhetjük magunkat. - Nem fog. Bár valóban nem kedveljük egymást, de most nem ez lesz az érdeke. - Akkor meg a pénzt nyeli be – ráncolta homlokát Béci is –, az már nagyon is az érdeke. - Arra meg nem lesz alkalma. Mindent elterveztem, csak még pár dolgot kell intézni, és arathatunk is – mosolygott némileg erőltetett magabiztossággal Csaba. - Nem lehetne inkább most aratni? Le vagyunk égve, akár a Reichstag – fanyalogtak a többiek. - Előbb vetnie kell annak, aki aratni is kíván – jött a bölcs felelet. - Na nézd már, a kis betonkulákot! Állítom, hogy termőföldet te idáig még csak virágcserépben láttál.

48

- Ez mondjuk igaz, de nem is kell mindent szó szerint érteni. A tervem viszont lényegében kész, és csak szóljon bátran, aki jobbat tud, megvitatjuk! Csaba ezúttal is ötletgyárosnak bizonyult, és nem akadt ellenjavallat. Alig várták a hét végét, amikor ténylegesen akcióba lendülhetnek. Addig is a rendelkezésükre álló időben tömegközlekedési eszközökkel utazva igyekeztek megfigyelés alatt tartani a leendő futár lakókörnyezetét. Szombat délelőtt Orsós Lajos teljesen gyanútlanul indult lefelé VIII. kerületi bérlakásából, de a kapualj homályában minden elsötétült előtte. Csak hangokat hallott maga körül, illetve érzékelte, hogy erős kezek viszonylag szűk helyre tuszkolják, majd felharsant egy kétütemű Wartburg repedt hangja is. Emberünk alig kétpercnyi intenzív agymunka után sikeresen kikövetkeztette, hogy valakik sűrű szövésű zsákot húztak a fejére, és elhurcolták. Ellenkezni ilyenkor nem érdemes, viszont próbálgatta a maga javára billenteni a mérleg nyelvét. - Fiúk, mondjátok meg a főnökötöknek, hogy most még nem tudok fizetni, mert nekem sem mennek az üzleteim. Ha viszont nem engedtek el, hát haljak meg, hogy nem tudok lóvét csinálni. - Kuss! - érkezett a lakonikus tömörségű válasz. Végül némi kocsikázás után megálltak, az ismeretlenek kirángatták Orsóst a „Varjú” hátsó üléséről, és egy székre ültetve a háta mögül kezdték hozzá intézni a szózatot: - Van a számodra egy ajánlatunk. Elviszed ezeket a képeket a perverz fotórajongódnak, és elhozod nekünk a pénzt. - Ne de ez nekem hol jó? - Ott, hogy nem verünk meg. Nem bánom, lásd, hogy kikkel van dolgod, emelhetjük is a tétet, és akkor kétszer nem verünk meg. Elég, ha bólintasz, és már mondjuk is a teendőket.

49

Orsós nem messze egy villamosmegállótól, padon ülve fogadta a fényképmegrendelő kiküldött csicskását. Esetében messzemenőkig érvényesülni látszott az „amilyen a főnök, olyan a bandája” elv. Az elegánsan öltözött bűnöző lekezelően végigmérte a botcsinálta fényképészt, majd végül is beleegyezően biccentett, és kegyeskedett mellé telepedni. A rend kedvéért mindenesetre sorban előadta a találkozó körülményeivel kapcsolatos aggályait. - Idefigyelj te ki senki, nagy szerencséd van, hogy engem küldött a főnök. Csak nekem van ilyen vajszívem, de amúgy meg szerintem te nem is jól vagy összerakva. Felhívsz valami szar utcai fülkéből, amit alig hallok, és ahelyett, hogy bejönnél hozzánk a klubba, mint mindenki más, iderendelsz. Na jó, nem mondom, a te helyzetedben némileg nehezebben mehet a mozgás, de hát akkor is! Másik nagy mázlid, hogy ennyi árut idáig még senki sem kínált fel, és érdekli a főnököt. Egyébként meg sem érdemelnéd, hogy a drága időmet rád fecséreljem. Add hát végre ide, hadd nézzem! -Döbbenet – nyúlt meg az arca a kendőzetlen csodálkozástól –, komolyan mondom, hogy döbbenet. Igazi vérfürdő lehetett. Kész csoda, hogy a zsaruk nem mozdultak rá a témára. - Végre, hogy kapizsgálod, tesóm. Gondolhatod, hogy milyen kemény ügy volt szétvernünk azt a koncertet, elég, ha rám nézel, velem mi történt! Akik ezt a balhét csinálták, azok már mind ültek, most szabadultak, felfüggesztettjük van, vagy minimum REF-esek. - Na jó, nem kell a süket rizsa. Itt a léd, aztán karácsonyig egy szót se! Nem kellett a decemberi ünnepre várniuk, mert a két alvilági figura már rögtön másnap találkozott, jóllehet az öröm nem volt sem felhőtlen, sem pedig kölcsönös. A klubfőnök két lábon járó pitbulljai a lehető legdurvábban hajították be Orsóst egy furgon rakterébe, ahol a

50

tegnapi futár már várta. Arcába szórta a drága pénzen vett fényképeket, és gorombán felelősségre vonta. - Azt gondoltad, te kis patkány, hogy egy ilyen témát csak úgy elvihetsz szárazon? Elég jól be voltak állítva a képek, nem mondom, de túl sok volt a kabátokon az azonos kitűző, és rengeteg a hasonló testalkatú ember. - Engedd meg, hogy megmagyarázzam, főnököm! Mi a tesókkal tényleg el akartunk kapni egy csapat bőrfejűt, akárcsak a többiek is tették már, mert ugye nekünk is kellett volna a lóvé. Ezek viszont egyszerűen túl jól bunyóztak. Engem el is csíptek fényképezőgépestől, és utána rákényszerítettek, hogy adjam le nektek ezeket a kamu képeket. A jobb lábam is azért volt tegnap combig gipszbe rakva, hogy ne bírjak elszaladni. Amíg azon a padon ültünk, ketten is ott voltak és hallgatóztak a hátunk mögötti újságosbódéban. Alighogy te elmentél, el is szedték tőlem az összes lóvét. - Ezt még higgyem is el? Az egész lehúzásban könyékig benne voltál, te mocsok! - Kérdezd meg a tesókat, akikkel együtt próbáltuk megcsapni ezt a balhét! Ők majd megmondják a tutit! - Azok is úgy hazudnának nekem, mint ha könyvből olvasnák. Hé, fiúk! - kopogott át az utastérbe – Menjünk a legközelebbi kórház felé! Orsós barátunk most valóban gipszelésre fog szorulni, csak most mind a két lábán. Azt a potom tizenkétezret meg, amit miattad bebukott a főnök, majd csak letörleszted valahogyan az ilyenkor illendő - százas kamattal...

V.

Ünnepek, hétköznapok

51

Tavaszodott. A január végi cirkalmas és kockázatos ügyük után a Kemény Mag öt tagja csak pihegett, mert nem akartak visszaélni a kezdők szerencséjével. A komolyabb következményeket elkerülendő, még bőrfejű-körökben is igyekeztek tartani a hírzárlatot, és inkább csak a hirtelen jött „gazdagságot” - tudniillik közel kétezer forint volt a fejenkénti profit – élvezték. Csaba ugyan felvetette, hogy ennek a pénznek egy bizonyos százalékát tegyék valami közös malacperselyfélébe, a további akciók anyagi alapjait imigyen megvetve, de ezen véleményével most magára maradt. Rajta kívül mindenki gyorsan ki akarta élvezni a lehetőségeket, amilyenekre korábban érthető okokból nem adódott precedens. A tél hátralévő részét így gyakorlatilag átbulizták, olykor akár több alkoholt is fogyasztva a kelleténél. Egyetlen említésre méltó eseményt könyvelhettek el csupán, nevezetesen azt, hogy Klaudia és Ádám egy pár lettek. Csabának eleinte kissé keserű volt a szája íze, hiszen a lány neki már első perctől kezdve nagyon tetszett, kárpótlásul viszont belevetette magát a pillanatnyi időtartamú kalandokba. „Fiatalság, bolondság”- ingatta a fejét ilyenkor dr. Széki, ha éppen értesült egyszülött fia valamelyik aktuális húzásáról. Mire egyébként feleszméltek a hedonizmus határait feszegető átmeneti korszakból, már ténylegesen is beköszöntött a kikelet, és vele együtt a láthatáron két ünnep is egymásnak feszült: március 15-e, és április 4-e. Pár évvel korábban ez nem lett volna kérdés, hiszen március idusát munkanappá minősítették le, és a szovjet importeseményt pedig piros betűs ünneppé magasztalták fel. 1989-re furcsa patthelyzet állt be e téren. Jóllehet a '48-as hagyományokat a hatalom is magasztalta, vagy még inkább ellopta, a felszabadulás dajkameséjét még nagyobb erővel igyekeztek életben tartani. A Kemény Mag, illetve általában a bőrfejűek és a hazafias gondolkodású emberek már azzal is jelezték álláspontjukat, hogy 52

március elejétől kezdve nemzetiszín kokárdát hordtak a szívük felett. Némelyek persze ezt is csak a nyájszellem, avagy a rosszul értelmezett divat hatására tették, és a sors fintoraként általában pont ezeket az embereket fogták vallatóra a rend éber őrei: „Na most akkor lesz MUK, vagy nem lesz MUK?” Az érem másik oldalához tartozik persze az is, hogy alkalmasint éppen az intézkedést foganatosító fakabát sem volt teljes mértékig tisztában a kérdés jelentéstartalmával. Hallotta viszont eligazításkor, hogy erre fokozottan kell ügyelniük az elvtársaknak, nehogy az ellenforradalmi-fasiszta-antiszemita-irredenta csőcselék éppen most akarjon MUK-ot, mint anno '56 után is emlegették. Az odafigyeléssel tehát nem is volt semmi gond, de a legjobb mégis az volt, amikor a megkérdezett kokárdás civil sem értette, hogy az egyenruhás tulajdonképpen mire is kíváncsi. Mivel azonban mindkét fél arra az álláspontra helyezkedett, hogy roppant kellemetlenül, mi több, akár provokatívan is hathat ilyenkor úgy a visszakérdezés, mint a hallgatás, senki sem engedte meg magának azt a fajta luxust, hanem inkább összehordtak tücsköt-bogarat. Az ilyen parádésra sikeredett szereposztású dialógusok aztán leginkább valami újkori Hacsek és Sajó adaptációjára hajaztak, de sajnos soha nem volt kéznél egyetlen épkézláb tollforgató sem, hogy mindezt papírra is vesse. Történelmi és ideológiai felkészültség ide vagy oda, az ellentábor annál görcsösebben és összeszedettebben, noha kisebb volumenben is készült március közepére. Ők piros – vagy ha úgy tetszik, vörös – szalagból kreált kokárdát viseltek a felsőruházatukon, és meglepő módon nem is lettek alávetve semmilyen nemű hatósági vegzatúrának. Arra tudniillik nem volt semmilyen utasítás. Ezen felbátorodva a vörös kokárdások egy maroknyi csoportja tüntető jelleggel fel-alá sétálgatott egy negyvennyolcas honvédemlékmű előtt, miközben félhangosan az Internacionálét énekelgették. Az utca embere általában most is a jól bevált struccpolitikához folyamodott: ha észlelte is a jelenséget, inkább a fejét elfordítva továbbhaladt. 53

Üdítő kivételként hatott viszont egy kopottas eleganciát és nemzetiszín kokárdát felöltött aggastyán, aki igenis hangot óhajtott adni a nemtetszésének. Odalépdelt tehát a társasághoz, melynek legidősebb tagja is bátran az unokája lehetett volna, és kellő tapintattal bár, de nekik szögezte a kérdést: - Engedelmet kedves hölgyek és urak, de nem gondolják, hogy egy szép nemzeti ünnepen ez a vörös szalag és az Internacionálé – nos, hogy is mondjam csak – némiképp időszerűtlen? - Nagyfater, maga ne szóljon ebbe bele, mert ez nem telefon – oktatta ki a társaság egyik kamaszkorú titánja, mire a tisztességben megőszült öregúr kis híján a szívéhez kapott. Nem volt ő az ilyen tónusú beszédhez hozzászokva, és már nem is kívánta elszenvedni. A fiatal társaság korelnöke iparkodott elsimítani a kedélyeket, de csupán a modora számított elfogadhatóbbnak, nem az érvelése. - Nézze elvtárs, mi valamennyien KISZ-titkárok vagyunk. Felelősséget érzünk azért, hogy ebben a zűrzavaros időben ne üthesse fel a fejét a nacionalizmus. - Zűrzavar? Kedves fiatal barátom, maga még nem mondhatja azt el magáról, hogy egyáltalán látott zűrzavart. Én már sajnos igen. - És éppen ez ártott meg magának? - szemtelenkedett a kis suhanc, érettebb felettese rosszallásának dacára. - Kikérem magamnak! - szívta fel magát most már visszavonhatatlanul az öregúr - Az én időmben még volt tisztelet, ellentétben a mai kor fiatalságával. Hallatlan! Az érintett „mai kor fiatalsága” harsány kacagással fogadta a másik generáció jeles képviselőjének pulykamérgét, aki egyetlen reményét már csak az arra sétáló rendőrpárosban vélte felfedezni. - Mi folyik itt, elvtársak? - lépett közelebb egyikük, amire mindkét fél a saját szája íze szerint adta elő a történetet. A zsaru 54

szórakozottan hümmögött, mert sokkal jobban szeretett volna eseménytelenül sétálgatni, mint efféle tyúkperekkel foglalatoskodni, de hivatali súlyát fenntartandó szorgalmasan hajlítgatta a Kádárkolbász gúnynéven elhíresült gumibotját. - Eleget hallottam – vetett gátat a szóözönnek –, inkább tessék valami igazolványfélét mutatni! Az idős honpolgár fürgén átnyújtotta a személyazonosságiját, míg az ifjúság csak könyékig zsebre dugott kézzel, kajánul vigyorogva élvezte a számukra nyerésre álló helyzetet. - Kedves Pelzer Gedeon elvtárs – adta vissza a rendőr az okmányt, mire a kisöreg rá is kifakadt. - Szabadjon megjegyeznem, hogy ott áll a nevem előtt az is, hogy „doktor”. - Pláne. Orvos létére lehetne annyi esze, hogy nem áll le vitatkozni a kiszistákkal. - Nem orvos vagyok. A bölcsészkaron tanítottam, nyelvész vagyok. - Jó, a lényeg az, hogy a kiszistákkal lehetőleg ne vitázzon, mert az ugyebár senkinek sem jó semmire. A nyugállományú nyelvész-pedagógus leforrázva botorkált arrébb, és az emlékmű mögött lerogyott egy padra. A szomszédos ülőalkalmatosságról egy másik csoport fiatal tápászkodott fel, akik szemlátomást csak arra vártak, hogy a rendőrök odébb álljanak. Az események tükrében Pelzer tanár úr ügyet sem vetett rájuk, holott erre a társaságra mégiscsak érdemes lett volna odafigyelni, hiszen hozzá hasonlóan piros-fehér-zöld kokárdát viseltek. - Bőrfejűek! - rebegte megrettenve a piros szalagosok egyike.

55

- Nyugi, mi vagyunk többen – próbálta nyugtatni önjelölt rangidősük, noha ő sem volt sokkalta bátrabb. A köszönést szándékosan megtakarítva, mintegy felsőbbrendűségébe vetett hitét hangsúlyozandó összefont karokkal fogadta a beérkező ellenlábasokat. A vélt hatásra még egy foghegyről odapöccintett tőmondattal is igyekezet ráfejelni: - Na, mi van? - Március 15. - És? - Nemzeti ünnep. Rajtatok viszont nem a megfelelő kellék van, csak holmi piros rongycsík. - Az vörös kokárda, ha tudni akarod. - Látod, ez engem már nem érdekel. Viszont megmondom, hogy mi lesz: szépen leveszitek magatokról ezeket a bohóckellékeket, és elhúzzátok innen a csíkot. - Különben? - Különben olyan verést kaptok, hogy mire magatokhoz tértek, az összes ruhátok kimegy a divatból. A bátrabb kiszisták erre csak gúnyosan lebiggyesztették az ajkukat, míg az óvatosabbak máris idegesen feszengtek. Elvégre ezekről a bajkeverő bőrfejűekről már lehetett olvasni az újságokban, meg anno még a Kék Fény is foglalkozott velük. A rendőröknek is pont most kellett elmenniük! A legbátrabb vörös mégis összeszedte magát, és alighanem a szocialista ponyvairodalomban olvasott „vegyétek el, ha tudjátok!” felkiáltással a kopaszok felé lépett. Amazok sorfalából csak két hosszú kar nyúlt ki, és cselekedett is. Az egyik letépte a piros textildarabot, a másik pedig egy kemény ütést helyezett el az izgága delikvens állkapcsán. Beijedt társai egymás után 56

szedték le magukról a provokatívan ható kokárdákat, és próbálták a zsebükbe rejteni. A kemény öklű bőrfejűnek viszont egészen újszerű ötlete támadt. - Hagyjátok inkább csak itt azokat a vacakokat, nehogy a végén még kísértésbe essetek itt nekünk! Aki esetleg a levétel után is vonakodott ezt átadni, némi rábeszélés után mégis jobb belátásra tért. Végül még örültek is, hogy ilyen olcsón megúszták a hősködő akciót. Annyit könyvelhettek csupán el, hogy lám, a nacionalizmusból elfajzott fasizmus a kertek alá lopakodott, de ezt azért mégsem lesz majd ildomos propagálni… Dr. Pelzer egy erős szemüveg segítségével már egészen tűrhetően látott messzire, és az esetnek ő volt az egyetlen szemtanúja. Dacára annak, hogy világéletében békés alaptermészetű embernek vallotta magát, ez a jelenet tagadhatatlanul örömmel töltötte el. Akit szép szóval, vagy észérvekkel képtelenség meggyőzni, és még ráadásul modortalan is, az pont kiérdemelt egy makarenkói pofont. Az egyik kopasz gondosan összegyűjtötte a haditrófeákat, és a legközelebbi szemetes felé indult. A tanár úr ezt túl egyszerűnek tartotta, ezért odakiáltott: - Ne oda tegye! Az túl nyilvánvaló lenne. Jöjjenek csak közelebb! Rakják inkább ebbe – nyújtotta oda agyonstrapált kis bőrtáskáját –, itt a lőtéri kutya sem fogja keresni. A fiatalok egyetértően felnevettek, és átadták az elkobzott holmit. Az öreg tanárember végighordozta fáradt tekintetét a társaságon. Milyen hasonlóan, milyen katonásan vannak ezek a fiúk felöltözve! A narancssárga bélésű kabátokon a régebbi kivitelű Szent Koronás címer virít, a bakancsok ragyognak, a frizurák katonásan rövidre nyírtak. Talán első ránézésre kissé furcsa módi, hiszen messziről elütnek az átlagtól, de a szívük kétségkívül jó helyen van.

57

- Még két dolgot hadd mondjak el maguknak, fiúk. Először is, ha Isten éltet, az idén április 20-án betöltöm a nyolcvankilencet, tehát elhihetik nekem, hogy láttam már egy-két dolgot. Szóval csak szeretném elmondani, hogy amíg látok ilyen tettre kész magyar fiatalokat, mint maguk, nem féltem a jövőt a vörösöktől. Viszont az is tudvalévő, hogy a szerencsétlen hazánkban nem mindig honorálják méltóképpen a helyes elkötelezettséget. Most tehát amondó lennék, hogy éljenek a szólásmondás bölcsességgel: szégyen a futás, de hasznos. A fiatalok mosolyogva az aggastyán felé biccentettek, majd ahányan voltak, annyi felé spricceltek szét. Nem is kellett sokat várni, az iménti rendőrjárőr újra megjelent, nyomukban a hetipiac zsinatolását is bőven felülmúló kiszisták. A szituáció kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor a kisdiák valami vélt vagy valós sérelmét orvosolandó behívja az iskolába felsőbb tagozatos fivérét, hogy szolgáltasson neki igazságot, mert erre ő a maga tehetségéből képtelen. Némi keringés, kukában való matatás után továbbra is az ott ücsörgő Pelzer doktort akarták vallatóra fogni, de esetében a fagyi bizony visszanyalt. Akit egy negyed órával korábban arra utasítottak, hogy ne ártsa magát egyesek viselt dolgaiba, és ráadásul ilyen élemedett korú, attól ne várjanak túl sokat az elvtársak. A MUK a nemzetiszín kokárdásoknak vörös szalagosok feletti győzelme ellenére sem következett ugyan be, de mindkét fél számára tanulsággal is szolgált. Kezdték érezni reális erejüket és gyengeségeiket egyaránt, majd lélekben készülni az április 4-i dátum méltó megélésére. Ekkor még csak a legmagasabb szinten beavatottak tudhatták azt, hogy az 1989-es április 4. lesz az utolsó említésre méltó vörös drapériás csinnadratta Magyarországon. Mindenesetre az ominózus textilanyagok korábbi nagy terjedelmét már némileg visszavethették a molylepkék, illetve a régi élénk színük is mintha megkopott volna kissé, de azért már csak megszokásból is előszedték őket a naftalinból. 58

„A gyermekévek határozzák meg a felnőttkort” elve alapján a kerület egyik óvodájának párttitkár-óvónénije idén is elkezdte a kis állampolgár palánták felkészítését „hazánk fasizmus alóli felszabadulásának nagy ünnepére”. A derék Éva néni már amolyan békét viselt bútordarabnak számított. 1945 után született, és mindenét ennek a – immáron meglehetősen rogyadozó – rendszernek köszönhette, tehát szent kötelességének is érezte a lenini úton való továbbhaladást. A romlatlan lelkületű gyerkőcök mindebből csak annyit érzékeltek, hogy Éva néni újra talált valami indokot a pingálásra. A festékből persze olykor bőven jut a szorgoskodó praclikra, meg az édesanyák nem kis bosszúságára a ruhákra is, de hát ugyebár az ilyesmi ezzel jár. Porcukros mégsem lehet. A hangsúly már az óvodában is azon van, hogy méltóképpen felkészüljünk április 4-re, a Felszabadulás Ünnepének megtartására. Ennek örömére az elmélyült készségfejlesztésnek is beillő festegetés kétféle, hurkapálcikára ragasztott zászlócskát hivatott eredményezni. Egyszer a teliben pirosra mázoltat, meg azt is, amelyik csak felül piros, aztán kihagyjuk, alul lent pedig zöldre festjük. Az így elkészült munkákat végül a kettes sorban berendezett kis nebulók Éva néni tyúkanyós felügyelete mellett egy furcsa emlékmű talpazatához hordták. A szobor egy hosszú köpenyes, fülvédős sapkát viselő katona bácsit ábrázolt, kitárt kezében kis zászlóval. A szobor körül mindig volt annyi hely a gondozott gyepem, hogy a kis pajtások leszurkálhassák a saját zászlócskáikat, majd gyönyörködhessenek a látványban. Immáron viszont nem a fényes szelek fújták ezeket a festett papírlapokat, sokkal inkább a változásoké. Az est leszálltával meg is érkezett a régi-új rendet, a változást igenlők egy csoportja, hogy újra a tettek mezejére lépjenek. Jó néhány hasonló kaliberű csíny, vagy ahogyan ők emlegették, „akció” állt már a hátuk mögött eddig abszolút sikerrel. Minden egyes megmozdulásukkal okozott némi fejfájást a kommunista rezsim prominenseinek, melynek karhatalma hiába hajkurászta őket, mert víz módjára folytak ki a kezeik közül. 59

Ennek örömére a „rend” felügyeletével és védelmével megbízott perzekutorok lesben álltak – amíg a szolgálati kocka Lada hátradöntött ülésein el nem nyomta őket a buzgóság. A két irányból érkező csoport mindezt türelmesen kivárta, majd a lehető legcsendesebben felosontak az emlékműhöz. Most sem feledkeztek meg az őrszemek felállításáról, akik két irányból is biztosították a zavartalan munkavégzést. Első lépésként egy jutazsákot húztak a szobor fejére, mondván, hogy nem a szegény Tavaris szemének való a hamarosan bekövetkező jelenet. Valamennyi ovis zászlócskát egybegyűjtöttek, majd a holdvilág mellett különválogatták a nemzetiszínűeket. Ezeket újra leszurkálták, de nem akárhogyan, hanem szabályos alakzatban, mely „H” betűt formált. A vörös zászlócsemetékről sem feledkeztek meg. Ezeket kisebb máglyába rakták és meggyújtották. Nem várták meg tűz ellobbanását, hanem inkább menekülőre fogták a dolgot, és futólépésben távoztak. A kocsiban való szendergéstől elgémberedett tagjaikat átmozgatni érkező rendőrök már csak a kész tényekkel szembesülhettek, hogy az emlékmű környékét milyen kreatív kezek alakították át. Mindenre számítottak, csak éppen erre nem, ráadásul szó szerint bottal üthetik az elkövetők nyomát. A puha talajon hátrahagyott néhány bakancslenyomatot leszámítva tényleg semmi sem maradt hátra. A járőr fiatalabb tagja már kezdte is a lecke felmondását. - A helyszínt érintetlenül kell hagyni, és a lehetőségek szerint biztosítani, hogy a bűnügyi technikusok munkáját megkönnyítsük. - Helyes, fiam – bólintott rá kegyesen nyugállomány előtt álló társa, és egykedvűen rágyújtott egy Symphonia cigarettára –, már csak azért is, mert engem ugyan senki ember fia nem tudna rávenni, hogy a gerincsérvemmel meg a porckopásommal emlékművet másszak, vagy zászlókat gyomláljak. 60

- Ámbár – pöccintette le a hamut töprengve –, valóban egyszerűbb lenne szépen elrendezni a helyszínt úgy, mint ha mi sem történt volna. A mi szolgálatunkban legalábbis nem. Ez a fényszóró meg vajon ki lehet ilyenkor? Mint az a rendszámból kiderült, pont a közvetlen felettesük ugrott ki a szúrópróbaszerű szolgálat ellenőrzésre. A beosztottak persze csendben elátkozták ezt a kései születésű sztahanovistát, akinek ezek szerint nem véletlenül ment gallyra már két házassága is; mivel az éjszaka jobb helyeken elsősorban alvásra való. - Most mi lesz? - rettent meg az ifjú közrendőr, de a vén főtörzs a rutinos rókák dörzsöltségével leintette. - Semmi, fiam. Egyszerűen csak azt csinálod, amit mondok, semmi egyebet. Amíg engedélyt nem adok, te véletlenül sem okoskodsz, nem szólalsz meg, nem veszel levegőt. Értve? - Jelentem, értem. - Hogy megy a szolgálat ellátása, elvtársak? - gurult melléjük a tiszt. – Nincsen semmi fennakadás? - Főhadnagy elvtárs jelentem, némileg vegyes eredményről számolhatok be. - Ezt meg hogy érti? - Jelentem, nagyjából huszonöt perccel ezelőtt járőrtevékenység során hangoskodó, mintegy tizenhat főt számláló csoportosulást észleltük, mely egyenesen a felszabadítási emlékmű felé tartott. Gyors kockázatelemzést végeztem, és úgy döntöttem, hogy preventív jelleggel eléjük megyünk a járőrtársammal. A poggyász- és ruházatátvizsgálásnál nem találtunk náluk semmit, de természetesen felvettük a személyi adatokat. Mire azonban visszatértünk az eredetileg kijelölt szolgálati helyünkre, ezek az állapotok fogadtak.

61

- Értem. Mindenesetre döbbenet; ha ezt a Steinmetz elvtárs látná! A központ felé jelentették már? - Jelentem, erre sajnos nem volt módunk, mivel meghibásodott a rádiónk. - A francos életbe is! - sercintett a főhadnagy. – Mindenre számítottam, de erre azért mégsem. Hogy ilyen fenyegető legyen az ellenforradalmi tendencia! Ez egyenesen újfasiszta veszély! Rendben van elvtársak, a jelentéseket holnap délutánig várom az asztalomra. További eseménymentes szolgálatot! - Na, ezt aztán jól benéztük, fiam – fújt nagyot az öreg hekus, miután megszabadultak a tiszt kéretlen társaságától. – Mégsem ússzuk meg a papírmunkát, pedig ezzel az erővel már inkább tényleg el is rendezhettük volna a tetthelyet. - Nem lett volna rá időnk. A főhadnagy elvtárs a lehető legrosszabbkor érkezett. - Kivételesen akad némi igazságod, fiam, bár túlzottan azért ne szokj hozzá. Ami pedig a továbbiakat illeti, ide már egész biztosan nem fog kijönni senki sem, úgyhogy pitymallatig még hunyhatunk egyet. - És mi lesz azzal a tizenhat névvel meg adattal, amiket már elvileg rögzítettünk? - Az a legkevesebb. Mielőtt viszont még elfelejteném, vagy ránk szólnának, megbűvölöm kissé a rádiót. A beígért pótalvást követően a járőrpáros egy temető felé vette az irányt. - Tessék, van itt név, de annyi, amennyit csak akarsz. Na fiam, én felírok hetet, te nyolcat, és akkor meg is van a tizenhat. - Jelentem, az akkor még csak tizenöt. - Jaj, ne okoskodj már annyit, a lényeg az, hogy jó legyen! 62

A Kemény Mag május 1-jét a további szemlélődésre, az eddigi akciók, és a fennálló helyzet kiértékelésére használta fel. Emlékeikben még elevenen éltek a zenés ébresztővel induló, hatalmas transzparenseket és táblákat cipelő lelkes tömegek képei, amelynek nemrég még ők is, és szinte egész környezetük is aktív részesei voltak. Hogy a meggyőződésből, vagy inkább csak kényszerből integettek-e a felcicomázott emelvényeken mosolygó pártelitnek, az teljes mértékben mellékes volt. Abban valamennyi résztvevő egyetérthetett, hogy az ingyen vagy igazán jutányos áron kapható főtt virslit és hideg sört az elérhető kulináris élvezetek netovábbjaként fogyasztották. Általában harsogott a zene, és a zsibongó embermassza élvezte a Munka Ünnepére rendezett szabadtéri programokat. Az MSZMPpolitikusok kozmetikázó és lelkesítő beszédeire egyre kevesebbek figyeltek, amit viszont a szónokok igyekeztek az esős időnek betudni. Egyszóval, 1989-re mintha minden megkopott volna. Jóval kisebb tömeg, és oldottabb programok uralkodtak, de legalább a sörvirsli alapok megmaradtak. Béci személy szerint úgy és annyit evettivott, mint ha legalábbis valaki el akarta volna venni tőle. – Tegnap a szüleim elég csúnyán összekaptak valamin, úgyhogy még a vacsora sem esett jól – magyarázta a bizonyítványát –, tehát ennek a banzájnak most számomra ennyi értelme mindenképpen marad. - Persze – grimaszolt Ádám –, cirkuszt és kenyeret a népnek. Már csak a helyes arányok beállítását kellene eltalálni. - Nekem ezek az ellentmondások tűnnek fel – merengett el Csaba –, mert nézzétek csak meg: nemzetközi ünnep Magyarországon. Munkaszüneti nap a munka ünnepén. Virslit adnak, mert ebben csak mutatóban lézeng a hús és a fűszer, de legalább nem is kerül túl sokba. Sört itatnak a felvonulókkal, holott a magyar köztudomásúan borivó nemzet. 63

- Ne keresd már a kákán a csomót, Csabika - hűtögette Patrik, meglehetősen arrogáns hangsúllyal. Szó szót követett, minek végére a két fiú már felemelt ököllel feszült egymásnak. A többieknek kellett őket erővel szétválasztaniuk. - Ne legyetek már teljesen hülyék - mordult a vitás felekre Ádám –, máris minden proli benneteket bámul. Biztosan akad olyan, aki jót röhög a markába. Agyatokra ment ez a túlzott nagy jólét, vagy mi a franc? - Nyavalyát – rázta meg magát durcásan Patrik –, csak marhára nem csípem, hogy ha az ilyen kis tacskók azt gondolják magukról, hogy ők találták fel a spanyolviaszt. - Miért, te a csúzlizáson kívül mit tudsz felmutatni? - ment át újból ellentámadásba Csaba. - Például, hogy sokkal régebb óta vagyok kopasz, mint te! - Az meglehet, de én tovább leszek az. - Akkor mondok mást: én örökké lázadó maradok. - Még hogy te lázadó! Hát ez kolosszális! Könnyű neked lázadozni, vagyis inkább csak rájátszani, amikor pénzes-befolyásos szüleid úgyis kimosdatnak. - Végképp nem tehetek róla, hogy te ilyen kis ágrólszakadt szerencsétlen vagy. - Ez most elég övön aluli volt, Patrik – fehéredett bele a nemtelen támadásba Csaba. Ő sem volt ugyan túl büszke a kiszólásaira, de attól még nem érezte indokoltnak a másik fél lekezelő magatartását. Most először érzett olyat, amit a Kemény Maghoz való csatlakozása óta még nem tapasztalt: a keserű csalódottságot és sértődöttséget.

64

- Na, jól van. További kellemes majálisozást kívánok. Szevasztok. Csaba próbált azzal hízelegni magának, hogy most még a csúcson hagyta abba, de szinte a hátán érezte Patrik gúnyos pillantását. A többiek sem tartóztatták, bár innentől Patrikhoz sem szóltak. Próbáltak valami semlegességféle talajára helyezkedni, megelégedve csupán annyival, hogy az ütésváltást sikerült megakadályozni. A nyári szünet kirobbanásáig nem is találkoztak, legalábbis teljes létszámban nem. Nagy Imre és társainak újratemetése volt a következő időpont, amikor a törzskocsmában újra összeült a Kemény Mag. Az egész vendéglátóipari egység zsongott a vitázóktól, mindenki a saját vérmérséklete és világnézete szerint értékelte a történteket. A diskurzust egy beérkező rendőrjárőr szakította félbe. Korrekt hangnemben tájékoztatták a jelenlévőket, hogy razziázni fognak, odafigyelve elsősorban a REF, KMK, és ÜK jelzéssel terheltekre, tehát minden egyes állampolgár készítse ki az asztal szélére a személyazonosságiját, valamint ne menjen sehová. Gyorsan, rutinosan dolgoztak, mindenesetre Csaba magában úgy döntött, hogy a vele szemben egyébként elég hűvösen viselkedő Patrik múltkori kiszólásait elfelejti. Büszkesége nem engedte ugyan, hogy ennek túl nagy körítést adjon, inkább meghívta a másikat egy pohár sörre. Nyakukba szakadt a nyár, és ezzel valamennyien saját lehetőségeik szerint sáfárkodtak. A középiskolában tanuló Béci a szakmunkásképző elvégzése után igyekezett elhelyezkedni, noha elég kevés sikerrel. Maradtak tehát az alkalmi munkák, amiket általában Csabával közösen vállaltak el. Ádám szeretett volna munkahelyet váltani, csakhogy nem volt hová, amin nem győzött zsörtölődni. Patriknak nem voltak ilyen gondjai, mivel még volt ideje az iskolában is, a már említett jómódú szülei pedig zavarba ejtően nagyvonalú zsebpénzekkel támogatták. Klaudia felvételizett a felsőoktatásba, és 65

szívszorongva várta az eredményt. Ez végül egyenesen sokkolta: egy, azaz egyetlenegy pontocska híján lecsúszott a bejutásról. Némelyek főleg a megfelelő maligánfok elérése után - készek is voltak a magyarázattal: - Ez azért van, mert az összes egyetem tele van niggerekkel, meg arabokkal. - Nem volt meg a kellő pontszámom, ennyi. - De az idióta arabok meg tudják fizetni a bejutást! - Ez is csak féligazság. Sokan vannak itt, nagy részük jómódú, nem is mindig szimpatikusak, ugyanakkor pénzt hoznak az országnak. Ja, és belegondoltál már abba, hogy milyen lehet egy idegen ország nyelvén tanulni? Szerintem nem könnyű. Ezek a srácok tehát nem idióták, ne becsüljük őket alá! Abban viszont megegyezhetünk, hogy hosszabb távon mindenki keresse csak otthon a boldogulását. - Most akkor akarsz egyetemista lenni, vagy sem? - Nem. - Az ég szerelmére, ez csak egy mezítlábas tanítóképző főiskola lett volna! - Majd jövőre újra megpróbálom, és kész. A nyárutó viszonylagos eseménytelenségét aztán sokszoros erejű őszi események követték. Október első felének egy napján dr. Széki Attila még a szokottnál is később ért haza, gyakorlatilag csak a reggeli órákban, amikor Csaba fia már az iskolába készülődött. A fiú teljesen elképedt, amikor apja elgyötört ábrázatát meglátta. Több volt arra kitükröződve, mint holmi egyszerű fáradtság. Sokkal inkább egy megfélemlített ember benyomását keltette, aki már a kétségbeesés határán egyensúlyoz. Gyermeke otthonlétét viszont nem állhatta ki megjegyzés nélkül. 66

- Nem kellene neked már az iskolában lenned? - Lyukasórám az első. Viszont én is kérdeznék valamit. Mi történt veled? Csak mert nem ilyenkor szoktál hazajönni, és nem is így festesz, szóval megijesztettél. - Ami azt illeti, én magam is megijedtem kissé. Az történt, hogy még késő délután jött egy hívásom: lakáscímet adtak meg, ahová én mint legközelebb cirkáló taxis, ki is mentem. Kifogástalan modorú, bár eléggé kopottas küllemű öregúr volt az utasom, aki már eléggé nehezen mozgott. Egy temetőt jelölt meg úti célként, és már jó előre jelezte, hogy hazafelé is velem szeretne jönni, továbbá, hogy szüksége van a fizikai támogatásomra. Kilátásba helyezte, hogy nem sajnál némi borravalót sem, én meg persze igyekeztem konstruktív maradni. Normál esetben mindig beszélgetek az utasokkal, de hát ugyebár a temetőbe jövet-menet nem feltétlenül a kötetlen diskurzusoké a főszerep, tehát inkább tapintatos próbáltam lenni. A sírkertben bő negyed óra tipegés után rámutatott egy síremlékre, hogy „ide jöttem”, elkérte az előzőleg gondjaimra bízott koszorút. Még gyertyát is vett elő a kabátzsebéből, de azt már nem volt ideje meggyújtani, mert a szomszéd kripta mögül két rendőr ugrott elő. Ami ezt követően lezajlott, az a jelenkori bugrisságnak és a múlt jól nevelt patinájának volt egyenlőtlen összecsapása. Az egyik szolgálattevő úgy ripakodott rá szegény bácsira, mint akit máris elkönyveltek, mint rablógyilkost. Valami ilyesféle szöveggel jött, hogy „hát maga meg mit csinál itten?” Erre a megkérdezett kihúzta magát, és a következő precíz választ adta: „megkoszorúzom vitéz Jákfai Gömbös Gyula magyar királyi miniszterelnök síremlékét”. A járőrök erre nem kerteltek különösebben, hanem két oldalról közrefogták a kisöreget, mint ha legalábbis az veszélyt jelenthetett volna rájuk, és bevágták az autóba. Én meg csak álltam ott olyan nagyon gyámoltalanul, hogy arra nem is lehetek büszke. Észbe kapott viszont a másik kék is, és valamivel modorosabban szólt hozzám: „és 67

ön?” Mondtam, hogy én hoztam ide az úriembert, mire az én adataimat is felvették, majd a fiatalabb rendőr beült mellém a taxiba, és be kellett, hogy menjek velük a kapitányságra. Itt eleinte különkülön foglalkoztak velünk a nyomozók, felvéve mindennemű adatunkat. Bornírt kérdések özönét zúdították ránk, majd szembesítettek. Egy bolhacirkusz volt ez az egész. Sajnáltam ezt a szegény öreget, akiről így legalább megtudtam a hátterét. Anno, mint fiatal értelmiségi semmilyen munkát nem kapott a trianoni Magyarországon. Aztán a '20-as évek derekán egy, a Gömbös vezette szervezet segített neki kilábalni a nyomorból azzal, hogy a kvalifikációjának megfelelő állást szerzett a számára. Szóval innét ez a fasizmus hazai szálláscsinálójának mondott Gömbös Gyula iránti tisztelete. Az előzmények ismeretében a magam részéről respektálom a kegyeleti hozzáállását. A jóval egyszerűbb szürkeállományú nyomozók viszont ott csöppentek átmeneti képzavarba, hogy október 6-a kapcsán valamiért leragadtak az aradi vértanúknál. Azt a tényt, hogy 1936-ban a jó Gömbös is ezen a napon adta vissza a lelkét a Teremtőnek, már nagylelkűen figyelmen kívül hagyták. Mindenáron össze akarták boronálni az aradi tábornokokat a néhai miniszterelnökkel, de persze sikertelenül. Ha jobban belegondolok, akár megmosolyogtató is lehetne ez a dolog, de én első körben inkább megijedtem. Hát milyen időket élünk? Az, hogy a doktori címemen is gúnyolódtak egy sort a rendőrségen, az csak egy dolog. Az viszont meg sem fordulhatott a fejemben, hogy jogi lépéseket tegyek, mert egyszerűen nincs időm a pengeváltásra. Sőt, tulajdonképpen járhattam volna sokkal rosszabbul is. - De apu, az ilyenekre szoktad azt mondani, hogy ez abszurdum. Már miért lenne ebből bármi hátrányod? - Nem reszkírozhatok, nem vagyok abban a pozícióban. Ezt a teljes fuvardíjat is inkább felírom a képzeletbeli veszteséglistára, és 68

próbálok a munkahely felé is valami elfogadható magyarázattal szolgálni. - Az utasoddal végül mi lett? - Sejtelmem sincs. Csak eljöttem, mielőtt még valamit kitaláltak volna ellenem is. Nagyon szépen kérlek, hogy ne nézz rám ilyen vádlón, rendben? Ha tudni akarod, ez nem a gyávaság vagy cserbenhagyás volt a részemről, hanem az egyenlőtlen erőviszonyokhoz való reális alkalmazkodás. Sajnos nem olyan időket élünk, hogy az összes szimpátiánk ellenére is kiálljunk egy vadidegen mellett. - Lehet – rúgta ki a széket maga alól Csaba –, de szerintem ezért is vagyunk most ilyen mélyponton, mert túl sokan gondolják még így, mint te. - Miféle mélypont? Van hol laknod, van mit enned, és tanulhatsz is, mint ahogyan a kortársaid zöme is. Mindez téged nem elégít ki? - Persze, hiszen a vakok között a félszemű a király. Valóban lehetne rosszabb is, de abban nem gondolsz bele, hogy jobb is lehetne? Mert én nem akarom azt elfogadni, hogy csak ilyen szemlesütve, töketlenül sunnyogjunk! - Én viszont azt nem vagyok hajlandó tolerálni fiatalúr, hogy így beszélj velem. Miből lesz a cserebogár: így válik a tegnapi jó gyerekből valami idétlen divatot majmoló, rebellis suhanc! - Kicsit talán elragadtattam magam – szegte le a fejét Csaba –, kérlek, bocsáss meg! Most inkább elmegyek az iskolába, mert ugyebár örülhetek, hogy a rendelkezésemre áll ez az intézmény. Te pedig apu, tégy a belátásod szerint! Mind a két Széki kellőképpen felhergelte magát a másik álláspontján, mely jelenséget a szakértői körökben általában „generációs probléma” elnevezéssel szokás illetni. Itt legfeljebb csak 69

végighallgatják egymást az érintettek, majd minden duzzogással és egyéni sérelemmel telített út megy tovább a helyesnek vélt irányba. Még ha kölcsönös is a jóhiszeműség, egy családon belül mindig nehezen kezelhető a konfliktus. Ennél is sokkal súlyosabb probléma, ha a legnagyobb család, a nemzet kebelén belül támadnak ellentétek, jelesül vezetők és vezetettek (netán megvezetettek) között. Jobb esetben itt is megvannak az elméleti csapásirányok, amit viszont a gyermekként kezelt népnek hatványozottan nehéz érvényesíteni. A vezető politikusok viszont a legjobbat kívánó szülőkként tetszelegnek, holott katasztrófával fenyegető bűvésztrükkjeik alapján még a „mostoha” jelző is hízelgő lenne. Jóllehet a Gömbös-nosztalgia feltámadásától még amúgy csak a megszokás kedvéért is tartott a hatalom, de ha már október, akkor egy sokkal nagyobb lélegzetvételű eseményre is készültek: a Magyar Köztársaság kikiáltására. Napfényben fürdött az egész Parlament környéke 1989. október 23-án, és az összecsődült sokezres tömeg lélegzetvisszafojtva várta a bűvös szavakat. Sehol egyetlen pesszimista hangvétel, csakis a reménytől sugárzó arcok és tekintetek. Ami egykor még '56-ben Nagy Imre elvtársnak elég felemásan sikeredett, azzal Szűrös Mátyás – a tegnapi elvtárs, most már leginkább úr − általános sikert aratott. Kiállt a Parlament egyik erkélyére, és felolvasott beszédével elhintette az eufória magvait. Az összes jelenlévő honpolgár – iskolából kirándult diákok és a magukat szabaddá tevő dolgozók – egy emberként várta az osztrákokéval azonos életszínvonalat, az általános demokratikus szabadságjogokat, egyszóval a földi Kánaán magyar adaptációját. A felsorakozott kormánytagok pedig ugyancsak egy emberként mosolyogva, sorfalat állva asszisztáltak a jeles eseményhez, mely mosoly begyakorolt mozzanata számukra már nem volt több rutinszerű fogásnál.

70

A jeles nap estéjére a Belügyminisztérium borúlátóbb vezetői rendőri összetartást rendeltek el. A főváros számos pontján, többek között a Vörösmarty térre is kivezényelték a Forradalmi Rendőrezred egyik szakaszát. Ez még rendben is lett volna, de az eligazítás végeztével szokatlan dolog történt. Két öreg rendőrezredes bizalmasan, de annál jobban rettegve elemezte az előttük álló lehetőségeket. Az érzelgősebb aztán nem is bírta tovább cérnával, és tekintetét végighordozta az említett közterületre induló egység fiataljain. Csupa jó fizikumú, és javarészt az MSZMP kötéllel fogott tagjaként szolgáló ifjú rendőr, akik esküjükhöz híven készek megvédeni az államhatalmat. A főtiszt kissé remegő kézzel szalutált, és könnyeinek fátylán áttekintve, elcsukló hangon búcsúzott. - A viszontlátásra, elvtársak! Az egység állandó tréfamestere persze rögtön poént gyártott ebből a teátrális jelenetből, míg mások elgondolkoztak, hogy ezekben a változások által elbizonytalanított időkben vajon ők tudnak-e az erősebbek lenni? Legtöbbjük végül visszagondolt a ma délutáni felemelő jelenségre, mely bizonyára legott megnyitja az utat a nyugati típusú jólét felé. Elvégre, ha már államformát is ilyen békésen tudunk váltani, akkor minden más csak gyerekjáték lesz. Egy-egy ilyen nagyobb volumenű kommunikációs mesterfogás múló mámorából eszmélve aztán a honpolgár joggal idézhette a nagy orosz humorista, Arkagyij Iszaakovics Rajkin bájos akcentussal előadott, szállóigévé vált mondatát: „válámi ván, de ném áz igázi”.

VI. Termeszvárak

A közlegény fájdalmasat, mélyet sóhajtva nyomta el a cigarettáját. Jobbján sápadtan remegő kedvese, bal keze ügyében egy fél pohár bor csillogott. Idáig csak azt tudta biztosan megállapítani, 71

hogy egyik férfias élvezeti forrás sem tud most számára vigaszt vagy okos tanácsot nyújtani. A lány sem hiába reszketett, akár a nyárfalevél. Az, hogy alig néhány napon belül elszakítja őket egymástól egy magasabb hatalom, már visszavonhatatlan tényként kell elfogadniuk. A lány ígéretet tett arra, hogy meg fogja várni, amíg a legény visszatér hozzá – de vajon mikor lesz az? Hónapok, vagy évek múltán, esetleg nem is fogják többé viszontlátni egymást? Fátyolos tekintetű, fekete ruhás asszony ült velük szemben. Nem titkolta, hogy már ő maga is jó pár könnycseppet elhullajtott a megoldhatatlan sorskérdések miatt. Erre a derék fiúra máris úgy tekintett, mint ahogyan egy született családtagra szokás. Mivel a férje egy tragédia folytán itt hagyta ezt az árnyékvilágot, a legény viszont mindent nagyon ügyesen és készségesen elvégzett a portán, joggal igényt tarthatott az „ember a háznál” titulusra. A fiatalok közötti szerelem már úgyszólván magától értetődő volt, noha a fiú részéről nem is lett volna kinek beleszólnia, lévén árva. A lelencház ridegsége, majd a hadsereg durvasága után itt találta meg a boldogságot jelentő családi harmóniát. Ez az, amit most egy csapásra szétzúzni látszik egy megfellebbezhetetlen parancs: menni kell! A katona sorsa, pláne ha csak egyszerű közember, mindig is ilyen hányattatottnak számított. A sok és nehéz kötelezettséget csak igen ritkán könnyíthette – színesíthetett valami kis öröm. Hamarosan fel kell ülni a vonatszerelvényre, hogy kezdetét vegye a hosszú utazás a bizonytalanságba. Nem minden katona, egészen pontosan nem minden egyenruhás várta ugyanakkor ilyen világvége-hangulatban az említett indulást. Igaz, ők arányait tekintve egy roppant csekély létszámú klikket alkottak, de nem is lett volna éppen üdvös, ha túl sokan vannak. Úgy kevesebb lehetőség jut. Ezek a kevés számú kivételezettek roppant módon bölcselkedve inkább úgy gondolták, hogy minden korszak vége valami újnak a kezdetét is jelöli. Ők idáig is remekül elboldogultak, mert sokat halászhattak a zavarosban, és a dolgok pillanatnyi állása szerint a zászló továbbra is nekik áll. Az utolsó parancskihirdetés után az ukrajnai származású politikai tiszt, 72

Vlagyimir Nyikolajevics Rotszkij a folyosón még félrevonta földijét, a raktárakért felelős Grigorij Fjodorovics Peletron hadnagyot. - A búcsúestre mindent előkészítettél, Grisa? - Ahogy megbeszéltük. Ott lesz mindenki, aki számít. - A legénység? - Olvashattad a jelentésben… - A jelentést én magam hamisítottam, mintha nem tudnád! Én a valós helyzetre vagyok kíváncsi. - A legénységi állománynak valamennyi tagja lop, akár a szarka. - Ez legalább egyenes beszéd. - A mi köreinket természetesen nem zavarják. - Azt nem is ajánlom nekik – vicsorgott a komisszár, akár a prédáját féltő farkas –, a kaliberek nem összekeverendőek ugyebár. Az este leszálltával aztán két tiszt civil ruhába bújt, és a szomszéd város elegáns éttermébe taxizott. Az épület előtt sorakozó autók márkája jómódú tulajdonosokról, a bejárati ajtót szinte teljesen elálló sötét öltönyös hústornyok pedig zártkörű rendezvényre engedtek következtetni. A vendégsereg tagjai zömmel nem ismerték egymást, és elég vegyes képet is mutattak, ezért eleinte meglehetősen bizalmatlanul méregették egymást. A szovjetek megérkezése, ha lehet, csak növelte ezt a képzavart, mivel Peletron hadnagy egy árva szót sem értett magyarul. Rotszkij történetesen módfelett élvezte a kialakult helyzetet, de egyelőre még ő is csak kivárásra játszott. Szopogatott némi francia pezsgőt, és fel-alá sétálgatott, nyomában Peletronnal. Akkor lépett csupán akcióba, amikor az egyik gyérebb türelemmel megáldott jelenlévő felkapta a kabátját, és „nekem erre nincs időm, szórakozzanak mással!” felkiáltás közepette az ajtó felé indult. Olyan lendülettel érkezett, hogy a két kolosszus ösztönösen 73

félre is állt előtte. Az ajtó azonban kulcsra volt zárva, és a meglepett vendéget Rotszkij intésére végül udvariasan visszakísérték a nagyterembe. Az illető hőbörgése csak tovább fokozta az értetlenséggel kevert izgatottságot, de ezt már nem ildomos hagyni, hogy tovább dagadjon. Rotszkij teleszívta a tüdejét levegővel, és egy székre felpattanva elkiáltotta magát. - Beszél itt valaki oroszul? - Értetlen csend, fejrázások és vállvonogatások, majd az újrakezdődő zsibongás volt a negatív felelet, amit a kérdező roppantul üdvösnek ítélt. - Akkor hát úgy illik, hogy a többség anyanyelvén szólaljunk meg – mosolygott Rotszkij, miután mindenki legnagyobb meglepetésére jól érthető magyar beszédre váltott. - Megkérek minden egyes jelenlévőt, hogy foglaljanak helyet. Vologya, nem is tudtam, hogy ilyen folyékonyan beszélsz magyarul – súgta oda elképedve a hadnagy. - Sok mindent nem tudsz még, de azt majd én pótolom – osztotta le a lapokat eléggé egyértelműen Rotszkij, majd újra a többiek felé fordult – Uraim, a többségük úgy gondolom, hogy nem ismeri a másikat, viszont így is bőven van, ami összekössön minket. Hogy mik ezek? Nos, egészen röviden: az üzlet, vagy legalábbis az üzleti lehetőségek. Feltételezem, hogy nem csak egyedül állunk látom azt, milyen gyökeres változások következnek az egész szocialista tömbben. Nem tudom, hogy ti – már engedjétek meg nekem ezt a közvetlenebb hangnemet –, szóval hogy ti hogyan vagytok vele, de én amondó lennék, hogy osszuk fel a marxi örökséget! - Ennyi sületlenséget - horkant fel idegesen egy vörös arcú, kövér, kopasz férfi, és ő is az ajtó felé indult. - Ne siess úgy! A megosztáson azt értem, hogy a méltatlan tömegek a Kommunista Kiáltványt kapják, nekünk pedig marad A tőke. 74

- Hagyjatok békén, nem sokára nyugállományba vonulok a Pénzügyőrségtől. Eddig sem voltam szent, de örülhetek, hogy megúsztam. Csak egy kis kiegészítést szerettem volna, de ez nekem már sok. - Ez esetben a hátsó kijáratot szíveskedj igénybe venni - szólt utána a komisszár, és a férfi nem is vitázott. Alig csukódott viszont be az ajtó, pisztolylövés csattant, majd jól hallhatóan valaki a padlón vonszolt egy súlyos testet. A tetthelyhez legközelebb ülők még egy kis vércsíkot is láttak átszivárogni a küszöbnél. - Szeretne még elmenni valaki? - tette fel élesen a kérdést Rotszkij – Úgy gondolom, hogy azzal, hogy elfogadtátok a ma esti meghívásomat, már jelez egyfajta elkötelezettséget. Nekem személy szerint komoly terveim vannak veletek: egy családot fogok felépíteni, melynek rátermett fivéreit egy erőskezű apa irányítja. Persze minden családban adódhat kanálcsörgés – intett fejével az iménti lövés irányába –, de a családtagok ugyanakkor védik is egymást. Közvetve vagy közvetlenül már valamennyien üzleteltetek velem, anélkül, hogy ismertetek volna. Most viszont megismerkedünk, folytatjuk, amit eddig is csináltunk, csak még eredményesebben. Ha már ismerkedés: szólítsatok csak egyszerűen Vologya bácsinak! Ezt követően a „családfő” intésére valamennyi megjelentnek drága italokat és gasztronómiai különlegességeket szolgáltak fel a pincérek, egyúttal megkérve őket, hogy maradjanak a számukra kijelölt körasztalnál. A két szovjet tiszt minden egyes ilyen asztaltársaságot meglátogatott, és koccintottak az eljövendő káprázatos sikerekre. Vologya bácsi mindenkit lényegre törően kikérdezgetett, ugyanakkor ő maga nem volt érdemben válaszolni a felmerülő kérdésekre. Még magát Peltront is csak igen szűkmarkúan tájékoztatta. A hadnagyot nem lelkesítette túlzottan ez az adjutánsi beosztás, ő sokkal inkább valami egyenlősdi szerepkört áhított volna.

75

Ez máris léket kapott. Sértődöttségének, ha óvatosan is, de hangot adott: - Te Vologya, valahogy elég nagy itt a homály. Mármint az információk terén, nem a világításra értem. - Találó kifejezés, de hidd el nekem, hogy az emberi természet egyik alapvető titka a sejtelmességhez való vonzódás. Másik alapvetés a kapzsiság. Látod, az embereink máris beszélgetnek, sőt átjárkálnak a szomszédos asztalokhoz. Tartozni akarnak valahová, és lehetőleg az erősek és gazdagok, a befolyásosok közé. Hidd el nekem, egyszerű ez, akár az ABC. Másnap reggel már újabb fordulatot is vettek az események. Rotszkij és Peletron talpig katonai parádéban, számos tiszttársukkal és még több katonával aktív részesei lettek a nem mindennapi ceremóniának. Hosszas és cirkalmas búcsúztató beszédek civil- és katonai vezetők részéről egyaránt, melyekben kölcsönösen dicsérték a másik fél nagyszerű hozzáállását, önzetlen áldozatkészségét. Forró kézszorítások és arccsókok kíséretében gazdát cserélt számos kitüntetés, melynek ünnepi aktusát a rezesbanda hűségesen végig is kísérte. Legvégül a MÁV által biztosított személyszállító szerelvény gördült be a peronra. A legénység kénytelen volt fegyelmezetten engedelmeskedni a vezényszavaknak, és helyet foglalni a vagonokban. A kényszerítő erő ugyanis közvetlenül kéznél volt, mivel a pályaudvar környékét az egykori Karhatalom jogutódja, az 1971-es alapítású Forradalmi Rendőri Ezred személyi állománya biztosította. Most is előírásosan jártak el: egyik szemükből a Szolgálati Szabályzat, a másikból az engedetlen tömeg felőli engesztelhetetlen gyűlölet sugárzott. Egyszóval valamennyien úgy cselekedtek, ahogyan azt parancsba kapták, miközben abban bíztak, hogy az esetlegesen kereket oldani próbáló szovjet kiskatonák nehogy éppen feléjük igyekezzenek egérutat nyerni. A hivatalos búcsúbizottságot csupán igen kis létszámú polgári lakos egészítette ki, akik valamifajta nosztalgiával kötődtek a 76

Vörös Hadsereghez. Jellemző módon a helyi népnyelv már eleve becenevet biztosított nekik, mint például Partizán Matyi, Bárcás Böske, és a környék ártalmatlan bolondjaként elkönyvelt Baltazár úr. Amikor ezek izomfájdalomig integettek a búcsúzú szovjet elvtársaknak, és berekedésig skandálták, hogy „a viszontlátásra!”, legalább tényleg őszintén tették. A szerelmes lány inkább otthon maradt, mert ő ennek a haderőnek csak egyetlen tagját, az ő Ivánját várta vissza tiszta szívből. A magyar haza egyszerű gyermekeinek zöme ugyanakkor nem hullajtott könnyeket a bő negyven évesre sikeredett ideiglenes itteni állomásozást követő végleges és teljes kivonulás láttán, csak csendben felemlegették a '45-ben gazdát cserélt órákat és más javakat. A vonat lassan mozgásba lendült, magával hurcolva a Vörös Hadsereg személyi állományának ezen zászlóalját. A legénység vegyes érzelmekkel indult útnak, hiszen az otthoni körülményekről és lehetőségekről senki sem mondott semmi biztatót. Persze, mindenütt jó, de a legjobb mégis csak otthon… Otthon, amit rajtuk kívülálló okok miatt már oly régóta nem láttak, mert a világmegváltónak álcázott bolsevik eszme fenntartotta a sokak életét megkeserítő háborús hisztériát. Az ideológiailag és gazdaságilag már erősen rogyadozó, ám atomfegyvere révén vitathatatlanul katonai szuperhatalom Szovjetunióból sürgető igyekezettel nem sok egyenruhás vágyódhatott vissza a „legvidámabb barakk” néven is ismert magyar tartományba. A zászlóalj hősszerelmes Ivánja tartozott ebbe a kategóriába, meg persze a két jómadár tiszt. Rotszkij ötlete alapján végigsétáltak az egész szerelvényen, és tanulmányozták az arcokat, tekinteteket. Az emberek semmilyen szempontból sem mutattak túl nagy nosztalgiát, avagy éppen semmit sem mutattak. Ők voltak azok, akik a raktáraikból megmentett holmikat szélsebesen elkótyavetyélték, és lehetőség szerint némi alkoholba invesztálták. A magyar bor és pálinka klasszisokkal magasabb nívójú ital volt, mint a befőttlével fogyaszthatóvá varázsolt „repszesz” vagy Pitralon arcvíz, 77

így is ugyanazt eredményezte: delírium tremens. Az alkohol mámorában fetrengő enyves kezű kiskatonák a cinkosan hallgató tisztek hozzáállása miatt viszonylag enyhe „büntetéssel” csupán a másnaposság gyötrelmeivel kellett, hogy szembenézzenek. Ezek a kis kaliberű alkalom-szülte tolvajok ugyanakkor iskolapéldaként szolgáltak az „ebül szerzett jószág ebül is vész el” népi bölcsességre. Mindezek mellett az igazi nagykutyák köszönték szépen, kiválóan érezték magukat. A tisztikar számára kijelölt két kocsi a szerelvény legelején került besorozásra, hogy kisiklás esetén a mozdonnyal együtt még át tudjanak robogni a műszaki problémán. Felborulni ott a többi vagon, amikben a harcosok utaznak… Ezt a sajátos leosztást Rotszkij komisszár és Peletron hadnagy még tovább tökéletesítettek, azzal, hogy közvetlenül a mozdony mögötti kocsi első fülkéjét harcolták ki maguknak. - Módfelett örvendetes, hogy a magyarországi anyagi alapokat sikerült lefektetnünk, és most bőven van pénzünk meg kapcsolataink – silabizált félhangosan Peletron, miközben Rotszkij hatalmasakat bólintott az álmosságtól. Ő soha nem kávézott, azért is viselte nehezebben a háta mögött lévő két és félórás alvást. - De mondd csak Vologya, hogy fogunk visszatérni? Erről még nem árultál el idáig semmit. - Csak nem képzeled, hogy nincsen tervem? - Őszintén szólva nyugodtabb lennék, hogy ha beavatnál. - Én meg akkor lennék nyugodtabb, hogy ha legalább a határig hagynál aludni. Rendben, elárulom neked, hogy már megtettem a szükséges lépéseket. A hazatérésünket követő legrövidebb időn belül búcsút intünk a hadseregnek, egy megfelelően szakosított elvtárs valami ürüggyel leszerel minket. Civilek leszünk, és mint ilyenek, szimpla turistákként térünk vissza Magyarországra. Itt felhasználhatjuk végre teljes egészében az általam kiépített kapcsolati 78

rendszert, és az általad felhalmozott anyagokat is pénzzé tesszük. Miénk lesz a világ! - Ez igazán remek perspektíva – feszengett most már némileg kényelmetlenül Peletron –, viszont árualap tekintetében némileg gondban leszünk. - Micsoda? - pattant fel a komisszár, mint akit kígyó mart meg. Most már a legkevésbé sem érezte magát álmosnak. - Ne hergeld fel magad! Nem is én vagyok a hibás! Az történt, hogy a magyar emberünk által bérelt tanya udvarán a mi sorállományunk egy hosszában elrepedt tartályt ásott le. Kicserélték ugyebár, holott nem kis bűvészmutatványomba került feltűnés nélkül kivitetni a jó üzemanyagtartályt. A használhatót aztán eladták egy maszeknak, a selejtet pedig leásták az általam megjelölt helyre. Amikor átvettem, nem sejthettem, hogy több köbméter benzin fog így elszivárogni. - Ugye tudod, hogy ez nem maradhat büntetlenül? - Tudom, és ennek tükrében a katonákon meg is toroltam. - Attól nekünk nem lesz benzinünk. - Ez is igaz, na de egy ilyen tett felelőse érezze csak át a dolog súlyát. - Ebben is egyet értünk – bólintott kenetteljesen Rotszkij –, és most menjünk inkább rágyújtani! - Azt lehet itt a fülkében is. - Lehet, de kell némi friss levegő is, úgyhogy kimegyünk a folyosóra. A vagon ezen szakasza pillanatnyilag teljesen néptelen volt, hiszen nem mindenki gondolkozott Rotszkij komisszárhoz hasonlóan. A politikai tiszt megkínálta üzlettársát egy magyar zárjegyes 79

Marlboróval, mondván, hogy egy kis időre majd vissza kell szokniuk a mahorkára. A füst szabadon távozott a nyitott vonatajtón, a folyosón pedig továbbra sem volt rajtuk kívül senki. Ezen ideális helyzetet kihasználva, aztán Vologya bácsi megragadta a másik grabancát, és kilódította a nyílászárón. Peletron csak egyik kezével, pontosabban annak középső három ujjával tudta elkapni a kapaszkodókorlátot. Erőlködött, hogy vissza tudja húzni magát, de ebben a hatalmas sebességgel robogó szerelvény keltette menetszél is meggátolta. Annyi még megmaradt azért a büszkeségéből, hogy nem könyörgött, viszont az életösztön további erőfeszítésekre sarkallta. Már stabilan meg tudott kapaszkodni mind a két kezével, és egy lépcsőfokkal feljebb is lépett, amikor Vologya bácsi ismét megragadta, és egy erőteljes mozdulattal újra a vagonba emelte. Peletron sápadt arcába csak lassan tért vissza a vér, különösen miután Rotszkij negédes szöveg kíséretében talpra állította. - Ezt nem az előbbi vallomásod miatt csináltam. - Tényleg? - lihegte Peletron – Ezt igazán jó tudni. - Tényleg. Ezt ugyanis már eleve elterveztem – majd azzal hatalmasat rúgott a tiszttársa hasfalába, aki így már képtelen volt megkapaszkodni. Ezt követően Vologya bácsi gondosan visszacsukta az ajtót, és lefeküdt aludni. Az anyagi veszteség feletti bosszúságot most sikeresen kompenzálta a feleslegessé vált üzlettárstól való frappáns megszabadulás jóleső érzésével. A nemrégen még szebb napokat is megélt szovjet laktanya pillanatnyilag egy kísértetvárosra emlékeztetett. Kitört ablakai, a megritkított csempéjű falak, a tüzelőnek elhasznált wc-ülőkék, valamint az elnéptelenedett gyakorlóterek mind ezt támasztották alá, noha csak átmenetileg. Nem mintha az új kezelői – korántsem gazdái, mert egy gazda maga rendelkezik a javai felett – érdemben tudtak volna mit kezdeni a szomorú jelenségekkel, de legalább a puszta emberi jelenlétük megtörte a kiáltó sivárságot. A jogi agóniáját élő 80

Néphadsereg, és az elméletileg újraformálódó Magyar Honvédség fiatal tisztjei és tiszthelyetteseinek egy osztaga lepte el a tegnapi megszállók által bitorolt kaszárnyát. A két teherautóra felültetett, válogatott egység parancsnoka Szabó Zsolt főhadnagy, a hivatástudat és az intelligencia üde képviselője. A fiatal tiszt eleinte abba a hitbe próbálta ringatni magát, hogy a vizsgált területen eléjük táruló látvány csak az ő viszonylagos tapasztalatlansága miatt hat olyan sokkolóan. Sajnos tévedett, mivel még a legdörzsöltebb tiszthelyettesek sem láttak még ehhez fogható infernális látványt. A kivonuló szovjetek ugyanis mindent összetörtek, ami egyáltalán összetörhető volt, valamint ipari mennyiségű szemetet hagytak maguk után. Az első döbbenetet követően Szabó főhadnagy minden idevezényelt magyar katona nevében szólalt meg. - Félő, kedves bajtársak, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa, amit nem kell műszerekkel vizsgálni. Aktív bólogatás volt rá a válasz, noha ez nem nevezhető éppen katonás magatartásformának. Ezért is volt ő olyan népszerű a beosztottjai körében, mert becsületességét bátorsággal ötvözve nevükön nevezte a problémákat. Ugyanakkor persze nem respektálták ezt a fajta hozzáállást, sőt rendszerint az orra alá dörgölték egy súlyos szemrehányásukat is, miszerint „Szabó főhadnagy, maga túl sokat gondolkodik!” Ezt a népszerűtlen feladatát is mintegy büntetésként osztották ki rá, hiszen itt lehetetlen volt korrumpálódni, csak a számolatlan fajta nehézséggel tusakodni a végtelenségig. A pedantériájáról és rámenősségéről elhíresült tiszt végül mindenkivel összeveszett, akivel csak elképzelhető volt, mert az elutasításokat csupán kifogáskeresésekként tudta értékelni. Már a vele bizalmasabb emberi kapcsolatban lévő alantasai is próbálták óvni ettől a nyilvánvaló szélmalomharctól, ami köztudomásúan könnyen jelentheti az illető katonai karrierjének végét, vagy kényszerű megrekedését.

81

- Akkor mint rutinosabbak, mégis mit javasoltok? - fakadt ki ilyenkor a tiszt. - Főhadnagy bajtárs, mi is látjuk a bajokat, elég nehéz is lenne nem észrevenni. Viszont nem lehetne egyszer már azt leírni a jelentésben, amit a föntiek látni szeretnének? A papír ugyebár türelmes… - Még mit nem! Igenis rá fogok arra mutatni, hogy az eredményes munkavégzés érdekében milyen elégtelen háttértámogatást is kapok. Az akna- és lőszermentesítés nélkül nem tudok nyugodt szívvel átadni egy területet. A környezeti károkat sem lehet a szőnyeg alá sepregetni. Értelemszerűen a kommunális szemét összegyűjtésével és elszállításával fogunk kezdeni, majd ezt fogják követni az esetleges talajcserék, vegyszerezések, egyebek. Mindez persze nehéznek ígérkezik, de senki sem állította, hogy könnyű lesz. Most meg miért néztek rám így? Ha engem kérdeztek, engem személy szerint az sem érdekel, hogy ha egyenesen a nagyfai futkosón kötök ki emiatt. Elvégre ott is a magamfajták között lennék. Dologra, bajtársak! Beosztottjainak savanyú ábrázatának negatív hatása alól még a lelkes Szabó Zsolt is csak nehezen vonta ki magát, noha mindezt nem mutatta. Amikor viszont magára maradt néhány percre, még egy metafora is felötlött benne. „Lám, ezek a vöröskatonák mindent hogy tönkretettek, és most meg veszik a kalapjukat, mindennemű következmény nélkül. Olyanok, akár a termeszek. Nekünk meg nem marad más hátra, mint a romlásba döntött javakból épített termeszvárak, mert csak ezeket építették – de bárcsak ne is építették volna!”

VI. Kényszerpihenők

82

Az aktuális koncert az ilyenkor már megszokott forgatókönyv alapján zajlott le. A szájhagyomány útján terjesztett konspiratív találkozási ponton a megbeszéltek szerint várta a résztvevőket a zenekar embere, akinek ismertetőjegye ezúttal a hanyagul nyakába kanyarított piros sálja volt. Ő tájékoztatta a leendő közönséget, hogy milyen közlekedési eszközzel hány megállót kell megtenniük – na nem a konkrét helyszínig, hanem a következő informátorig. Innen már általában nem kellett sokat gyalogolni, és kezdetét is vehette a buli. Ezúttal rengeteg volt a vidéki vendég. Egriek, miskolciak, szombathelyiek, hódmezővásárhelyiek. Nagy részüknek komoly kihívást jelentett a fővárosban való mozgás, különösen az éjszakai körülmények között. A jobb helyismerettel rendelkező budapestiek persze gyorsan pártfogásba vették őket: akik régebb óta ismerték egymást, azoknál a rászorulók amolyan vendégbaráti rendszerben befogadásra kerültek egy pár órás alvásra A zöm ugyanakkor megkezdte a hazaindulást, így helyi kísérettel mentek a számukra legalkalmasabb pályaudvarra, és együtt próbálták meg agyonütni az időt vonatindulásig. Akadt persze olyan is, aki már kellőképpen elérzéstelenítette magát, például Béci újabban elég gyakran öntött fel a garatra. Most annyiban hozott változást, hogy csak a vasútállomásra érve ázott el totálisan, valami hátizsákból elővarázsolt házi meggybor által. A Kemény Magból Patrik lakott ugyan a legközelebb Bécihez, tehát a hazatámogatás feladatát neki illett volna vállalnia – viszont mégsem tette, mert éppen nagy beszélgetésben volt az egyik távolról jött csoport lánytagjaival. Így a többiek némi rosszalló morgást követve próbáltak napirendre térni Patrik nyeglesége felett. A kényes kérdés gordiuszi csomóját végül Klaudia oldotta fel. - Akarsz maradni? - fordult Csabához. - Annyira éppen nem akarok, viszont csak huszonöt perc múlva van egy buszom haza. 83

- Végül is mindegy, nekünk útba ejthető ez a szeszkazán, az anyukája majd biztos megtapsolja, ha így adjuk le a kisfiát. Sziasztok! A maradék társulat ekkorra már az utolsó hazai tartalékait is felélte, a vonatok indulásáig még mindig temérdek idő állt rendelkezésre, így számukra kézenfekvő ötletnek tűnt egy éjjelnappali bolt felkeresése. Még azok is velük tartottak, akik sem éhesek, sem szomjasok nem voltak, csak unták a folyamatos igazoltatásokat, amiknek ilyenkor rendszerint ki voltak téve. Immáron Csaba maradt az egyetlen bennszülött, aki nem csak elmagyarázta a többieknek a legközelebbi nonstop üzlet hollétét, de – mivel az idejébe még pont belefért – el is vezette oda a brigádot. Legnagyobb meglepetésükre az üzletbe bemenni már nem tudtak, mert az ajtót egy amazont megszégyenítő harciassággal állta el a boltos hölgy. Kora alapján már minden további nélkül igényt tarthatott a „néni” titulusra, de ez cseppet sem gátolta meg abban, hogy a számára kellemetlen vendégeket egy felmosónyéllel felfegyverkezve ne próbálja meg jobb belátásra téríteni. Nem mindennapi jelenség volt, az egyszer biztos, és Csabáék kellő csodálattal is adóztak előtte. Maga a helyzet sem volt hétköznapinak nevezhető: a zárt ajtó előtt a felmosófás kereskedőnő, az üzlettérben pedig négy süldő cigánygyerek néztek egymással farkasszemet. Csaba felmérte a helyzetet, és óvatosan bekopogott. A hölgy idegesen hátrakapta a fejét, de az újabb csoportosulás láttán mintha meg is nyugodott volna kissé. Csaba biztatóan intett neki, hogy nyissa ki bátran azt az ajtót, és álljon félre. Övéit egyszersmind hátrébb küldte, így jelenlétüket a bent lévők nem érzékelhették. A senior amazon tehát szélesre tárta az ajtót - és „na most aztán takarodjatok!” felkiáltással - kizavarta hívatlan vendégeit. Azok egymás taszigálva, vihogva rohantak kifelé, ám odakint a megmenekülés helyett a kopaszok fogadták őket. Itt már nem egy magányos nővel kellett szemtelenkedniük, hanem áttörhetetlen gyűrűbe kerültek. 84

- Beszélgessünk! - indítványozta Csaba, noha a normális hangvételű párbeszéd elég reménytelennek tűnt. A csibészek immáron holtsápadtan méregették a semmirekellő felbukkant bakancsosokat, míg a boltos hölgy továbbra sem tette le fegyverét. Az erőviszonyok megnyugtató változásának hatására utóbbi egyszeriben beszédes lett. - De jó, hogy jöttetek, drága gyerekeim! Bezzeg a rendőröknek ilyenkor nincsen erre dolguk, és nem tudom, hogy meddig tudtam volna visszatartani ezeket a csirkefogókat. - Mi történt? - Csak az, hogy ezek beállítottak, és meg sem várták, hogy a pénztárhoz érjek, elkezdtek pakolni a táskájukba, amit csak értek. Azt hitték, hogy megijedek tőlük, de velem aztán törököt fogtak! - Pakoljatok ki, de villámgyorsan - mordult Csaba a kis tolvajpalántákra, mire azok riadtan engedelmeskedtek is. - Rendben vagyunk, főnökasszony? - kérdezték remegve, mintha nem sokkal korábban még nem éppen ők akartak volna diktálni. Gyors leltár után kegyes biccentés volt a pozitív válasz, mire az embergyűrű megnyílt. A sürgősen hazainduló nyikhajokat még egy-egy nyaklevessel vagy farba billentéssel ösztönözték valamivel fürgébb haladási tempóra, de ezzel még nem volt végleg lerendezve. - Az a legnagyobb baj, hogy ezek képesek visszajönni az egész retyerutyájukkal – sóhajtotta a boltos néni, viszont az elkeseredés helyét gyorsan át is vette a reménykedés - Siettek-e nagyon, fiúk? - Jóformán csak én volnék itt pesti, a többiek vidékiek, így a vonatindulásig szinte időmilliomosok. Miért tetszik kérdezni? - Gondolom, éhesek vagytok. Kenek nektek egy kis libazsíros kenyeret, csak maradjatok itt, amíg lehet, jó? 85

A helyzet megoldódott, továbbá a barter üzlet eléggé előnyösnek tűnt, így Csaba el is köszönt a társaságtól, mert neki már csak percei voltak a busz indulásáig. Jókedvűen lépdelt, mert úgy érezte, hogy minden oka megvan az elégedettségre. „Magam mögött tudhatok egy remek kis koncertet, és most még itt van ez a tanulságos-szerencsés eset is. Rendben van az, hogy valaki jó időben van jó helyen, de lám, micsoda erő van az összetartásban és a megfelelő vezetésben. Mindjárt itt a buszmegálló, bő fél óra múlva otthon leszek, utána meg irány az ágy.” A kitűzött cél valóban közel volt, már látta is a kékfehér-fekete táblát és az alatta ácsorgókat, de el nem érhette. Bal lábába erős fájdalom hasított, és fél térdre rogyott, mint egykor Szondi György a drégelyi vár kapujában, de a második ütés is gyorsan érkezett, ezúttal a szeme alá. Megtántorodott, de mielőtt eleshetett volna, ketten két oldalról megragadták, és egy sötét kis udvarra rángatták. Egy eleven barna fal záródott be körülötte. - Biztosan ő volt az, tesó? - hallatszott egy felnőttes hang. - Ja, azt hiszem. De nem mindegy? Ez is csak egy rohadt bőrfejű. Legfeljebb majd máskor meggondolja, hogy beleavatkozik-e mások dolgába. - Figyelmeztetni fogja a haverjait is. Csaba csupán ekkor tudott elkezdeni tájékozódni. A combját ért döfés elkövetője egy facsemete mellől kihúzott karót markolt, aki nem átallott még kárörvendően vigyorogni is az orvtámadáshoz. - Megismersz, gádzsó? Most te szorulsz! Így már kezdett nyilvánvalóvá válni az egész szituáció. Ez a felduzzadt létszámú kis horda részben a nemrég szétzavart taknyosokból, részben ezeknek barátaiból vagy rokonaiból állott – ámbár ezeknél mindenki rokona mindenkinek, minimum unokatestvérek. A közelben lakhatnak, hogy így, alig pár perc alatt ilyen riadókészültséget produkáltak. Úgyszólván a föld alól bújtak elő, 86

és lesben állva várták, hogy revánsot vehessenek a kopaszokon. Csaba legnagyobb pechjére magányosan esett a kezükre, és most valóban szorult. Támadói szinte tülekedtek az elsőbbség lehetőségéért, amit igen sajátos módon osztottak le egymás között: előbb azoknak biztosították a csapásmérési jogot, akiknek most friss élményük volt Csabáék igazságosztásáról. Földre kényszerített áldozatuk mindenesetre szolgált még némi meglepetéssel, mert az egyik ilyen kis felcombosodott tacskó felé lendülő kezét elkapta, és nagy erővel kicsavarta. A delikvens felüvöltött a fájdalomtól, mire egy társa hátrébb tolta a frontvonalból, és iparkodott a fejét használni; tudniillik feltett szándéka volt lefejelni Csabát. Amaz nyitott tenyérrel hárított, majd ellenfele tarkóját megragadva a falhoz csapta. Ez már véres sérülés volt, ami eltörölte az eddigi udvariaskodást. A horda tagjai szinte felháborodtak a kinevezett bűnbak kemény ellenállásán, és ahányan csak voltak, annyian ütötték, rúgták a fiút. Csaba egy ideig még valamennyire tudta védeni az arcát, de végül minden elsötétült előtte. A kórházban tért magához, de ekkor már újból éjszaka volt. Teljesen elveszítette a tér-és időérzékét, továbbá – a jelentős fájdalom mellett – mit sem tudott kezdeni a helyzettel. Nagy erőlködés mellett is csupán némi nyöszörgésfélére futotta, de szerencsére ez elegendő volt az éjszakás nővér figyelmének felkeltésére. - Segíthetek? - Hány óra? - nyögte nagy nehezen Csaba. - Ezért igazán kár volt idehívnia – fortyant fel kissé az ápolónő – , amúgy két óra ötvenkettő. Ja, maga az, akit hajnalban hoztak be. Inkább azt mondja meg, hogy fájdalomcsillapítóra vagy esetleg orvosra van-e szüksége? Nem? Próbáljon meg aludni egy kicsit, majd a reggeli viziten jobban magára nézünk!

87

- Magát aztán jól helybenhagyták, fiatalember – ingatta a fejét az említett reggeli vizit orvosa. A teljes körű kivizsgálást követően feltárták az eddig ismeretlen sérüléseit is. Egészen pontosan eltörött a bal lába, megrepedt három bordája, begyűjtött egy enyhe agyrázkódást, valamint számtalan véraláfutást és zúzódást. A támadók egészen ördögi ügyességgel leckéztették meg, mivel életveszélyt egyik sebe sem okozott, csak kellő fájdalmat és ágyhoz kötöttséget. Nem volt tehát mit tenni, mint a helyzet változtathatatlanságát tudomásul véve fogadni a látogatókat. Elsőként apja érkezett, akinek egyszülött fia felőli aggodalmát gyorsan fel is váltotta valami keserű felelőskeresés, amit nem is rejtett különösebben véka alá. - Fiam, hát hol voltak neked azok a híres cimboráid, amikor bajba kerültél? Amikor szórakozni kell, akkor bandába tömörültök, de a bajban már magadra hagytak? Szép kis galeri, mondhatom! - Ne légy igazságtalan, apu, nem mehetünk mindenhová csoportosan. Ugyanakkor biztos lehetsz benne, hogy ha a brigádunk együtt van, akkor nem történik ez meg velem. - Ezzel leginkább az a gond gyerekem, hogy a történelem nem ismeri a feltételes módot. Most pedig megbocsáss – pillantott az órájára –, de most mennem kell, majd holnap megint benézek. Addig is hajtom ezt a megalázó mókuskereket. Az idősebb Széki jóformán átadta a kilincset a háromnegyedes létszámban megérkező Kemény Magnak. Patrik igazolatlanul volt távol, Klaudia a nőkre jellemző módon anyáskodva sopánkodott egy keveset a súlyos sérülések láttán, Béci saját magát hibáztatta, amiért gyámolításra szorult mivoltával elvonta a lehetséges felmentő erőket, míg Ádám megkísérelte némi tréfával elütni a dolgot. - Egy óráig nem figyelünk rád, és máris bajba sodródsz?

88

- Nem ilyen egyszerű a dolog, mert elég drágán adtam a bőrömet. - Helyes. De most komolyan, már így is mindenki a mieink közül hősként tekint rád. Előbb az a balhé a kisboltnál, aztán meg, hogy így elkapjanak! Mert ide a rozsdás bökőt, hogy ez a két dolog összefügg! - Persze, csakhogy ezzel még nem jutunk messzire – vágott közbe Klaudia –, ellentétben a támadókkal. Idefelé jövet megnéztük a helyet, ahol az eset történt, és az konkrétan egy átjáróház. Gyerekjáték volt onnan lelépniük. - Mit tehetünk érted? - Hozzatok ki nekem minél több könyvet a könyvtárból, légyszi! Diktálnám, hogy mi érdekel. Fontos lenne, mert másként itt megöl az unalom, vagy a szobatársak siránkozása – utóbbit már ugyan csak suttogva merte hozzá tenni, amit a többiek cinkos kuncogással nyugtáztak. Az eset híre mindenesetre futótűzként terjedt a főváros bőrfejű köreiben. Még olyanok is felkeresték Csabát, akikről eddig nem is hallott, de a tisztelgő látogatásokból senki sem akart kimaradni. Egy ilyen, nem mellesleg tyúkkal-kaláccsal felpakolt küldöttséget került ki Széki doktor is a folyosón, akiket az egységes ruházat és frizura alapján könnyen azonosított is. Nem állta meg, hogy utánuk ne szóljon. - Fiúk, ti is a Széki Csabát látogattátok? - Persze. De miért tetszik kérdezni? - Á, semmi, csak úgy…. tippeltem. Amazok nem igazán értették ugyan ezt a fajta tippelést, de nem is erőltették magukat különösebben. Vállat vontak, és ballagtak tovább. 89

- Apu, szatyor van-e nálad? - fogadta a fia minden különösebb bevezető nélkül. - Akad. Csak előbb kipakolom, amit hoztam neked. - Jaj, ne már, inkább vinnéd haza ezeket is innét – nyitotta meg a kórházi éjjeliszekrényének ajtaját, amely mögül szó szerint kizúdultak a legkülönfélébb gyümölcsök, üdítők, édességek. Ezek nem egy csemegebolt árukészletét képezték, hanem a gyöngécske kórházi kosztot voltak hivatottak feljavítani. - Tudom, hogy mit gondolsz, miért nem osztom szét a szobatársak között. Nos, az egyikük valami munkásőr parancsnok, a másik pedig üzemi párttitkár. Én ezekkel nem cseresznyézem egy tálból. - Na de ezt a rengeteg holmit a… khüm… ismerőseid hozták be ide? - Azok, meg még az ismeretlenek is. - Értem – tűnődött el dr. Széki, az egyébként ritka ronda kilátás szépségeit fürkészve, majd igyekezett is visszaszerezni a kezdeményezést. – Ezek egyébként a tegnapi és a mai postával jöttek. Tiszta hihetetlen – csúszott ki a száján az elismerés, amikor a három centi vastagságú képeslapköteget átnyújtotta. Mindegyikre csak rövid üzenetet írtak, úgymint: „Mielőbbi jobbulás!” vagy „Veled vagyunk!”. Az apró betűkkel felrótt aláírások már alig fértek ki, minden lapon legalább tucatnyi. Képviseltette magát Eger, Hódmezővásárhely, Békés, Szombathely, Miskolc, Szeged, és még több kisebb település is. Az egymás mellé tett lapok szinte beborították a betegágyat. Apát és fiát egyaránt elbűvölte ez a nem mindennapi figyelem. Merengésükből az osztályvezető főorvos zökkentette ki.

90

- Egyetlen látogató? Már kezdtem azt megszokni, hogy ennél az ágynál reggeltől estig valamifajta zarándokhely van, de hogy zsibvásár és postahivatal is egyben, az már merőben szokatlan. - Nem találkoztunk még, engedje meg, hogy bemutatkozzam. dr. Széki Attila vagyok, Csaba édesapja. - Örvendek. dr. Czink Elemér. Szabadjon megjegyeznem, hogy az Ön fia egészen rendkívüli fiatalember. Most viszont megbocsássanak, de mennem kell. Minden jót kívánok. Elmondható, hogy ez azon kevés helyzetek egyike volt, amikor az élénk beszélőkével és gazdag szókinccsel megáldott Széki apuka nem tudott mit lépni. Csak udvariasan biccentett a főorvos felé, kezet ráztak, és ennyi. Hiába nézett a két idősebb ápolt felé, mintegy ötletet várva, mert azok teljes kommunista gőgjükbe burkolózva alvást mímeltek, vagy keresztrejtvény-fejtést. Nem volt más hátra, mint előre: dr. Széki Attila nagy levegőt vett, és kibökte: - Fiam, olybá tűnik, hogy revideálnom kell az eddigi álláspontomat. Most már belátom, te sosem vagy egyedül, mármint a lehető legjobb értelemben. Felemelő dolog foghat benneteket össze. Most viszont ha hiszed, ha nem, atyádnak ismét tovább kell robognia. Az édesapa helyét kisvártatva a lelkiatya, Kalász Imre plébános vette át. Jöttére a két bolsevik kövület már nem bírta tovább cérnával, hanem tüntető módon kivonult a kórteremből, és a folyosón sutyorogva támogatták a szocialista rendszert. Nekik ez a töményen reakciós-klerikális-fasisztoid légkör túl sok volt, nem is beszélve a főorvos emberi hozzáállásáról, aki „ezeknek” a lakájául szegődik. Mindenesetre most ezzel a demonstratív exodussal mindkét fél megelégedését szolgálták. - Régen láttalak a templomban – kezdte a pap nem titkolt rosszallással. Csaba ismerte ezt a módszert, Imre atya olykor szerette

91

azt tudatosítani a hívekkel, hogy csak egy fokkal jobbak az ördögnél. A fiú így megpróbálta némi tréfával elütni a dolog élét. - Mint látja atyám, mostanában elég nyomós okom van rá! - Nem az elmúlt pár napra gondolok – folytatódtak a dörgedelmek –, ez már több hónapos tendencia. Csak nem keveredtél valami rossz társaságba? Esetlen ennek kapcsán jutottál ebbe a szomorú helyzetbe? - Atyám, az elveszett bárányt ne az én személyemben keresse. Örülnék viszont, ha tudna rám annyi időt szánni, hogy meghallgat, elejétől a végéig. Édesapámnak például sosincs erre módja, mert továbbra is két végén égeti a gyertyát. Isten derék szolgája tehát leült egykori ministránsa mellé, és figyelemmel végighallgatta a monológot úgymond a kezdetektől napjainkig. A hallottak viszont olyan hatással voltak rá, hogy olykor szapora keresztvetések közepette hívta segítségül az összes angyalokat és szenteket. - Mindent értek, ugyanakkor semmit sem – rázta a fejét Imre atya, miután az első sokkon túljutott. - Nem kértem, hogy állást foglaljon, még csak azt sem, hogy megértsen. Elegendő az, hogy figyeli a változásokat, mert szerintem valami elindulóban van, legalábbis az ifjúság terén. Ennek vagyok én is az aktív formálója, leszámítva ezt a kényszerszünetet.

VII. Megingó oszlopok

Béci már úgymond akkor sem volt szomjas, amikor a kocsmapultig eljutott, mivel útközben valami gyalázatos kommersz itallal már jó előre beállította az üzemi hőmérsékletet. Így ugyebár 92

sokkalta költséghatékonyabb a dolog. Most több szempontból is ildomos volt a bárszínházba mennie. Tudniillik a vésztartaléknak szánt készletek már régen kiapadtak, az időjárás pedig téliesre fordult, úgyhogy elkelt a folyékony télikabát. A szervezete ugyanakkor már egyenesen kívánta, sőt követelte is az alkoholt, a hiányát pedig megsínylette; különösen egy ilyen alkalommal, mint ez a mai. Sodorta ugyanis magával a tömeg őrjöngése, az az euforikus hangulat, amit a közös tevékenységük okozott. Már valamennyien rekedtre ordították magukat, és az ellenséges táborral való ütésváltásba torkolló kergetőzés miatt vadul dobolt bennük az adrenalin. Csapásokat adtak és kaptak, nem kérvén és nem kínálva kegyelmet. Most tehát ünnepelt a brigád. Saját tetteiket felmagasztalva, az ellenfeleket leócsárolva várták a jól megérdemelt szesz-utánpótlást. Cserkó, barack, rum és vodka tisztán vagy mondjuk kólával keverve, netán a „táncos” művésznévre hallgató lengyel sörrel lekísérve – tekintve, hogy a magyar munkások kedvelt Kőbányaija hiánycikknek számított –, teljesen mindegy volt. Béci a tegnapi költöztetés hórukk-munkájáért megkapta a fizetségét, így most gazdag embernek érezvén magát gavallérosan állta is az első rundot. A pult végének támaszkodva – vagyis inkább abba kapaszkodva – addig gesztikulált, míg a korsó sörét fel nem lökte, és a drága árpalevet egy ismeretlen-ismerős figurára löttyintette, aki éppen a söntés mögötti raktárhelyiségből jött elő. Öltözékével meglehetősen tájidegennek hatott a pincekocsma munkásokból verbuválódott törzsközönségében. Amellett, hogy erősen illatozott a Fly Away dezodortól, finom bőrből szabott félkabátja, selyeminge, márkás farmerja és Adidas edzőcipője egyértelműen jómódot és nyugati beszerzési forrást engedtek sejtetni. Ami viszont igazán odavonzotta Béci tekintetét, az a tarra borotvált koponya volt; jóformán már csak ez alapján ismert rá a stílust váltott Patrikra. - Jaj, Patrik, annyira sajnálom! Ez borzasztó! 93

- Sajnálhatod is, Bélám. Ez a kedvenc ingem. - Legkevésbé sem érdekel az inged, én a sörömről beszéltem. Te amúgy hogy nézel ki? - Klasszisokkal különbül, mint te – érkezett a kijózanítóan hűvös válasz. - Mit csinálsz itt? - A kenyeremre, pontosabban a kalácsomra valót keresem – zizegtette meg az ujjai közé szorított tekintélyes bankjegyköteget. Mi tagadás, Béci még életében nem látott ennyi pénzt egy összegben. - Iszol valamit? Amolyan kárpótlásul - próbált meg úrrá lenni a helyzeten, noha alig néhány forint lézengett a zsebében. - Ugyan ne viccelj már, inkább én hívlak meg valamire. Nemrég rákaptam az Unicumra, kóstold meg! Niiincs? Mondja csak, a konyak Napóleon úr, avagy Napóleon elvtárs? - A pultos kényszeredett mosoly kíséretében jelezte, hogy sajnos az utóbbi, vagyis a francia eredetinek KGST piacokon vásárolható lengyel utánzata. - Pfü, na jó, akkor kétszer fél deci szatmári szilvát, az még elfogadható minőség. Szóval, mesélj Béci, mi van veled mostanság? - Hm, elvagyok. Melóm hol van, hol nincs, most tegnap éppen keccsölni voltam. Amúgy kicsit kiestem a ritmusból, mióta Csaba a kórházba került. Újabban inkább ezekkel az arcokkal nyomulok. - Nekem inkább lógásnak tűnik. Egyáltalán mi ez a nagy hajcihő itt? - Ünneplünk. Győzött a csapatunk. - Értem. Némelyikőtök viszont máris úgy néz ki, mint valami kiadósabb bunyóból jött volna meg. 94

- Ja, hát ez tudod, ezzel jár. Volt ugye egy kis matek. Jól kiosztottuk a másik fél szurkolóit. Még egy kis vér is folyt. A csúcs meg az volt, amikor a zsernyákokat is megszorongattuk, mondjuk az pont egy közös akció volt. A hülyéknek biztos rossz parancsnokuk volt, mert beszorultak a két tábor közé egy olyan utcaszakaszon, ahol nem voltak mellékutcák. Szerintem mind betolta a csokit a gatyájába. - Esküszöm, nem értelek benneteket. Mi ebben a ráció? - Micsoda? Mármint hogy mi az, ami előre visz? Hát, talán az életérzés. A saját csapatodnak és a szurkolótársaidnak a határtalan szeretete. - A másik féllel mi a bajotok? - A másik felet határtalanul gyűlöljük. Szinte még azt is gyűlöljük, aki nem gyűlöli őket. Patrik csendesen nyelt egy nagyot. Nem kívánta lelőni a poént, hogy ő maga jóval visszafogottabban bár, de pont az ellenlábas klubnak drukkolt. Egy ilyen kijelentés ebben a közegben garancia lehetett volna egy középkategóriás lincselésre. Szerencsére Béci kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, és átvenni iparkodott a társalgás irányítását. - Amúgy annyira még nem vagyok piás, hogy meg ne jegyezzem: úgy festesz ebben a cuccban, mint egy rossz strici. - Ne irigykedj, mert nem áll jól! Ez amúgy egy kisebb vagyonba került, ráadásul itthon nem kapsz ilyesmit. Ne nézz úgy rám, ez most nekem munkaruha! Megvan persze a bomber is, csak mostanában nem érek rá veletek mászkálni. - Miért, mit is csinálsz pontosan? - pislogott valóban elég bambán Béci.

95

- Nos, elsősorban pénzt. Úgy, ahogy mondom. Én ott is aratok, ahol nem vetettem. Szinte mindenből lóvét tudok fakasztani. Nem vágod, mi? Hát figyelj! Apám ugyebár üzletkötő egy keletnémet – magyar – szovjet cégnél. Jól beszéli a nyelveket, de a fő hangsúly az élelmességen van. Például megveszi a kelet-berlini kakukkos órát, és azt leadja Bécsben. Az osztrákoktól hoz be hűtőszekrényt, kétkazettás magnót, videót, színes tv-t, fagyasztóládát, hűtőszekrényt. Itthon felhajt egy csomó kávét meg fogamzásgátló pirulát – az sem érdekes, hogy esetleg valami gagyihoz jut, mert az legalább olcsó. Ezeket ugyanis már a románoknál adja tovább aranyáron. És ez még csak a jéghegy csúcsa! - Te is ilyesmiket csinálsz? - Naná, nem is a hangyák hordják össze a betevőt. Most pedig persze kérdezhetnéd, hogy mi van a vámmal, meg a többi kellemetlenséggel, pedig azokra is van orvosság: a szüleim eddig kétszer váltak el. - Az enyémek csak egyszer, de az is bőven elég volt. - Látom, nem érted a lényeget. Első körben ugyanis azért mentek szét papíron, mert akkor külön-külön könnyebben jutottak nyaralókhoz. Így ebből is lett kettő. Aztán második nekifutásra meg jobban ki bírták aknázni az adó- és vámkereteket. Tehát míg egy váláson a többség veszít, addig mi nyertünk. Jézusom Béci, te már alig állsz a lábadon! - Romlott lehetett a gyümölcslé. - Inkább talán erjedt. - Hukk! Eldobnál egy darabon, hukk, légyszi? - Nem szívesen. Szerencséd, hogy a környéketeken van dolgom. De ígérd meg, hogy nem rókázod szét a kocsimat!

96

Bécinek az ugyan nem hatott újdonságként, hogy Patriknak kocsija van, elvégre a sok szajrét mégsem hordhatja villamossal. De hogy ez a kocsi egy vadonatúj nyugati márka legyen, az mégiscsak meredek. Mások meg átlagosan öt éveket várnak egy Merkúr által nagy kegyesen hozzávágott keleti darabra. - Ez a Fiat-modell '88-ban az év autója volt – húzta ki magát alig tizennyolc esztendős gazdája –, és ha továbbra is így megy a bolt, akkor jövőre mindenképpen újítok egy nagyobbat, amibe sokkal több cuccos fér. Ennek a járgánynak a felszerelése sem volt akármilyen: Sanyo kazettás rádió ontotta a muzsikát, amire Béci ugyancsak rácsodálkozott. Persze, egy Rosszija lemezjátszót mégiscsak nehezebb lehetett volna beépíteni… Látván utasa sápadt mivoltát, Patrik a lehető legóvatosabban vette a kanyarokat. Ennek ellenére Béci kis idő múlva öklendezni kezdett, és jobbját szájára tapasztva egyértelműen jelezte problémájának milyenségét. Patrik gyorsan megállt, szó szerint a legutolsó pillanatban. A rókabőr szétterítésére így már az utastéren kívül került sor, mindkét fél legnagyobb megkönnyebbülésére. A közelben lévő közkútnál Béci vételezett némi hideg vizet, amitől meglepő gyorsasággal regenerálódott. - El kell ismernem, hogy te aztán jól bírod a piát, Béci. - Mostanában folyamatos edzésben vagyok. Na tessék, ezt is nekem kell észrevennem: ott jönnek a többiek. - Miféle többiek? Ja, hogy ti vagytok… A kölcsönös üdvözlés mintha mindkét fél részéről visszafogott és hűvös lett volna, tetézve némi kínos hatásszünettel. Alighanem ez volt a Kemény Mag történetének egyik el nem ismert mélypontja. Klaudia vitte a szót, egyébként is jól felvágott nyelvének élét még csípőre tett kezeivel is tetézte. Utóbbi köztudomásúan a harcias természetű fehérnépek alapállása. 97

- Még jó, hogy egyáltalán megismertek, tévelygő barikáim! Mi ugyanis még mindig ugyanúgy nézünk ki, és még mindig ugyanúgy gondolkodunk, egyszóval még mindig ugyanazok vagyunk, mint korábban. Ti viszont eltűntök, mint Petőfi a ködben, és most leginkább rátok sem lehet ismerni. Egyikőtök úgy fest, mint aki divatbemutatóra készül, a másik meg – hát, nem is tudom – olyan buké dől belőle, mint egy talponálló söntésből. - Rendben van Klaudia, vegyél vissza egy sebességet – békítgette Ádám. Csaba hallgatólagosan is tisztelettel adózott Ádám jámbor bölcsessége előtt, hiszen egy ilyen tűzrőlpattant nőszeméllyel nem lehetett egyszerű tartós párkapcsolatban élni. - Szóval, amit Klaudia felvázolt, mint kérdést, igaznak és jogosnak tartom, legfeljebb a kérdezés módja lehet kifogásolható. Amúgy sajnálom, hogy ide jutottunk, de rólatok, srácok, már lassan tényleg úgy kell beszélnünk, mint a népmesék hőseiről: hol volt, hol nem volt. - Ne izélj már, apafej – hárított Béci a spicces emberek túltengő önérzetével –, van nekem éppen elég bajom a zrikálásod nélkül is. Anyámék elváltak, egyik albérletből hurcolkodunk a másikba, nincs normális melóm, csak az ideg gyűlik bennem, kész feszkó minden. - Akkor miért nem fordulsz hozzánk? Már többen vagyunk, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. - Nem láttam értelmét. Viszont egyszer betévedtem egy meccsre. Az egyik ipse vitt be, akinél aznap trógeroltam, utána meg egész délután itatott is. Délutánra már csak a színeket ismertem fel. Mindenesetre mentem azok után, akik a mi színünket viselték, és ütöttem azt, aki az ellenségét. - Ez meg micsoda dolog – csodálkoztak el egy emberként Ádámék –, hogy veri az egyik magyar a másikat?! Vagy esetleg amazok kommunisták voltak? 98

- Nem tudom, még az is lehet, de nem mindegy? Nem is kell mindent annyira mellre szívni, nem olyan véres dolgok ezek. Csak egy kicsit kergetőzünk meg üvöltözünk, ha úgy adódik. Kiengedjük a gőzt. Amúgy itt sokkal rövidebb idő alatt jóval több emberrel kerültem kapcsolatba, mint kopasz körökben. Ugyanúgy megvan az összetartás, meg minden, de ez mégis jobb. Nincs veletek semmi bajom, csak a könnyebb utat választottam, ennyi. - Szóval ennyi. Na és veled mi van, Patrik? Patrik! Itt vagy velünk? - Hogyne, persze. Bocs, de eléggé elgondolkoztam. Meg aztán fáradt is vagyok. Viszont mennem kellene, mert már egy csomó helyről elkéstem, és ez nekem sokba kerülhet. Majd jelentkezem. A társaság négyötöde már csak az autógumi csikorgására ocsúdott. Patriknak eddig is voltak efféle marginális húzásai, amik alapján többször hasonlították már a zivatarfelleghez. Most viszont egy újabb metaforára tarthatott igényt, mert ezzel a kiszámíthatatlanul eltűnő és előkerülő mutatványaival leginkább egy búvópatakra hajazott. Mindenesetre elég gyorsan napirendre is tértek felette, és inkább Bécit igyekeztek óvni a kocsmatúra folytatásától. Újabb csendes átmenet után, egy-két nap elteltével maga Patrik kereste társait. Egyesével, egy olyan negédes hangnemben egyeztetve mindenkivel a találkozási helyet és időt, hogy az már-már zavarba ejtő volt. Ráadásul Patrik a hagyományos viseletben fogadta társait, mely tény már megint kezdett sok lenni nekik. Minimum nem győztek csodálkozni ezen a nagymértékű visszaváltozáson, de Csaba megengedte magának azt a luxust, hogy hangot is adjon mindennek. - Úgy látom, alkalomadtán mégiscsak képes vagy tisztességesen öltözködni és viselkedni.

99

- Én meg úgy döntöttem, hogy most nem sértődöm meg a beszólásodon. Már csak azért sem, mert itt most igazán komoly dolgokról lenne szó. Ezért lenne fontos most beszélgetnünk. - Nocsak, hát néha mégis ráérsz beszélgetni? - kötött belé Ádám is. - Ha hiszed, ha nem, szabaddá tudtam magamat tenni. Viszont ha nem bánjátok, most felvenném a múltkor elejtett fonalat. Szóval magántanuló lettem, mert az iskolában már kirúgással fenyegettek a sok hiányzásom miatt. Nehéz volt ugyebár összeegyeztetnem a tanulást a pénzkeresettel. - Azt hittem, hogy te nem dolgoztál még soha – csodálkozott el Klaudia. - Ki mondta, hogy dolgozom? Na jó, persze, nem is a lábamat lógatom, de ez pénzcsinálás, amit én művelek, és nem holmi proli munka. - Ezért telik neked ilyen cuccokra? - tekintett Béci Patrik extravagáns ruhatárára. Angol gyártmányú, acélos orrú, citromsárga cérnával körbevarrott bordó dr. Martens bakancs, amerikai pilótadzseki, nyugatnémet gyakorlónadrág, olasz farmering – ezek még egyesével is irigyelt darabok, hát még a teljes kollekció. Patrik mája mérhetetlenül büszke is volt mindenre. - Hja, gyermekeim, aki meg nem issza, annak futja is rá. - Ha már itt vagyunk – fordult a Kemény Mag ezúttal Béci ellen –, mostanában a te viselkedésedtől még kevésbé vagyunk elragadtatva. Csavarogsz, tengsz-lengsz, és legfőképpen tintázol. - Hagyjatok már lógva, mi ez, valami botcsinálta becsületbíróság, vagy etikai bizottság? Értsétek meg, hogy hiába erőlködök, nem haladok egyről a kettőre! Gáz ez az egész, úgy, ahogyan van, szóval csak próbálom magamat egy kicsit jól érezni. Aki 100

nem szimpatikus, annak, ha tudom, beverem a képét, aztán majd meglátjuk. Jöjj fel Nap, meg menj le Nap! - Ez az életforma szerinted meddig lesz fenntartható? - csapott le rá Patrik, de a többiekhez is odafordult, akik ezúttal siettek egyetérteni, ám Patrik nekik is tartogatott némi kis hegyi beszédet. - Amúgy meg különösebben ti se bízzátok el magatokat! Kínlódtok valami vacak munkahelyen, vagy tanultok valamit, valamiért, valakinek. Mégis mit? Miért? Kinek? Nézzetek már szét, mi is folyik ebben az országban! Az árak folyton növekszenek, de legalább nem is lehet kapni semmit. Ami van, az olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Nem tetszik az őszinteségem? Nem baj, aki ezen megsértődik, az majd meg is békél, elvégre nem vagyunk megesküdve. A lényeg az, hogy most én szeretnék beszélni. Szóval, amit elértem – és ez már most sem kevés –, azt a szülői útmutatás után a magam ügyességének köszönhetem. Akárki akármit mond, jól ki tudtam használni a lehetőségeket, amik egyébként mások előtt is nyitva állnának. Nem tiltja törvény, hogy amit én csinálok, azt más nem művelheti. A csendből arra következtetek, hogy nincsen ellenvélemény. Utolsó kérdésem: mit tettetek annak érdekében, hogy mindez ne így legyen? Az előbbinél is hosszasabb csend. Patrik vérbeli hatásvadászként hagyta, hogy az általa imigyen elhintett mag szárba szökkenjen. Ismerte a többiek elemezgető-filozofálgató hajlamait, szociális helyzetét, illetve a falkaszellemet is, így a most felvázolt dolgok nem hatottak újdonságként. Csak várnia kellett egy kicsit, hogy majd még kíméletlenebbül hathasson az igazsága. A néma morfondírozáshoz a kocsmai háttérzsivaj adta az aláfestő zenét, és az esetlegesen meglévő kezdetleges ellenérvek is mind kihunytak. Mindezt jól érzékelve tehát Patrik megkockáztatta az utolsó rohamot. - Figyeljetek! Nem veszekedni vagyunk itt. Most pedig egy olyan dolgot adok át nektek, ami akárkinek nem mondanék el. Mint 101

azt láthatjátok, piszok jól mennek a dolgaim, és mindezt különösebb kockázat vagy erőfeszítés nélkül, rövid idő alatt értem el. Hogy mit csinálok? Adok és veszek, persze busás haszonnal. Annyi az egész, hogy az ember nyitott szemmel észleli a lehetőségeit, hogy mire-hol, mennyiért van szükség. Ez egy hatalmas torta, és akár egy szeletke nektek is juthat belőle. - Ez eléggé kapitalista ízű – húzta el a száját Csaba. - Úgy hívod, ahogy akarod, de a nagy pénz akkor is ebben van, és nem a kulizásban, vagy akár a biflázásban. Én is csak azért akarok leérettségizni, hogy a szüleimmel ne rúgjam össze a port. Velük ugyanis már üzlettársak is vagyunk, szóval eléggé egészségtelen lenne egy ilyen konfliktus. - Szóval szerinted csakis a pénz boldogít – szólt hozzá Klaudia is, akiben felsejlett a sikertelen főiskolai felvételijének emléke is. - Nem, nem, de azért valljuk be, hogy amit rajta megvehetsz, az okozhat némi elégedettséget. - Na és mi van azokkal a dolgokkal - ágált most már Ádám is -, amik nem válthatóak pénzre? Patrik egészen beleizzadt ebbe a nem várt ellenállásba. Mostanában már megszokta, hogy a lendületes szövegével bárkit meg tud puhítani, és a pénzével bármit meg tud venni. Ezek meg ahelyett, hogy örülnének a ritka szerencsének, kifogásokat keresnek. Pedig az előbb még sima ügynek tűnt az egész. Fenntartva a pléhpofát, Patrik részéről bevetésre került tehát az utolsó adu ász is. - Látom, nem értetek, de elmagyarázom. Igaz, a sok kötekedésben erre nem is igen adtatok módot. Szóval az üzlet miatt sokat megfordulok mindkét Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában, meg Romániában. Ez mind-mind kapcsolati lehetőséget is jelenthetne a kinti kopaszokkal. Jóllehet az idegen 102

nyelvek nem tartoznak az erősségeim közé, de például Klaudia által összeköthetnénk a kellemeset a hasznossal, mivel őt mégiscsak eredményesebben járatták magántanárhoz. Ha viszont idegenkedtek attól, hogy jobban éljetek, az a ti dolgotok… - Azt nem mondta senki sem, csak kicsit rossz volt a felvezetésed – helyesbített Béci. Erre az eddig csak elvétve megszólaló társaság többi része is zsibongani kezdett. Felvillanyozódva ábrándoztak külhoni koncertekről, nemzetközi fesztiválokról és tapasztalatcseréről, széles spektrumú kapcsolatépítésről, kemény valutáért vásárolható ruhakülönlegességekről, meg effélékről. Patriknak most már csak ki kellett azt várnia, hogy a felkavarodott állóvíz újra lecsillapodjon, hiszen a zavarosban halászni később is ráért. Most a személyi állományt kellett kiépítenie a jobb eredmény eléréséért. Megelőlegezvén az áldomást, újabb kör italt rendelt. Legalább annak elfogyasztásának időtartamára csendet tudott teremteni, majd ismét magához ragadni a szót. - Nem véletlenül benneteket kerestelek meg ezzel a dologgal, elvégre ez egyrészt bizalomra épül, másrészt ha valaki jól járhat, akkor azok ti legyetek. - Esetleg azért akarod magadat éppen velünk körülvenni, mert azonos a világnézetünk – ragadtatta magát Csaba egy patetikus feltevésre. - Így is mondhatni – biccentett kegyesen Patrik, mert már sejtette, hogy célt ér. Csaba ugyanakkor nem hagyott fel a magasabb röptű eszmefuttatással. - Van az a pár srác, akiket nemrég bevarrtak a Kö-Ki metróvégállomásnál lenyomott balhé miatt. Tudjátok, amikor a kubaiakat ledarálták a mieink. Szóval arra gondoltam, hogy ebből a rendszeressé vált bevételből olykor nekik is küldhetnénk be csomagot. 103

Ami odabent kincs, azzal segítenénk őket: kávé, cigi, meg mit tudom én, ilyesmikkel segítenénk őket. Béci, Klaudia és Ádám részéről egyetértő bólogatás volt a reakció. Patrik itt már összeharapta a száját, nehogy egy őszinte, ám nem ideillő mondat is kibukjon belőle. A Kemény Magot immáron más tartotta össze – avagy már más is összetartotta? Megítélés kérdése.

VIII. Aknamunka A tiszt hosszasan, csigolyákat átmozgatva nyújtózkodott. Alapelve volt a precíz munka, így most is sok időt szentelt a frissen összegyűjtögetett és elébe tárt anyagok tanulmányozására. Rá várt tehát a feladat, hogy mindezeket jól működő rendszerbe foglalja és felhasználja a rendszer védelmében. Az effajta szervezés számára a szervező, vagy még inkább az alkotó munka netovábbját jelentette, ezért alantasaitól is a legteljesebb lojalitást követelte meg. A minden eresztékében recsegő-ropogó rezsimnek vérbeli támasza volt ő, beszervezett informátoraival és az élcsapatnak tekintett egész ügyosztályával egyetemben. Mint azt ilyenkor megszokhattuk, akár több generáción keresztül is ki érdekből, ki félelemből, ki pedig merő idealizmusból végezte a rá szabott feladatot ebben a gépezetben. Hősünk e tekintetben is valóságos unikumnak számított, mivel ő amolyan ötvözet volt. A családi legendárium szerint ugyanis a néhai nagypapa még Korvin-Klein Ottó bőrkabátos terrorista pribékjeként harácsolt és gyilkolt, mert hiszen anno 1919-ben ott nyíltak a legjobb perspektívák egy ilyen lumpenproletárnak. A kedves apuka megjárta úgymond a pult mindkét oldalát, hiszen eleget retteghetett a Rákosi-féle kirakatperekben is, de odaadása ettől még töretlen maradt. Végül itt 104

volt Ő, a vegytisztán csahos véreb. „A fasiszták nem vesznek el, csak átalakulnak” - hajtogatta előszeretettel saját szlogenjét, mely nélkülözött minden történelmi ismeretet vagy valóságtartalmat. Mindez persze a legkevésbé sem zavarta, sőt észérvek hiányában inkább hangerővel iparkodott meggyőzni a világnézeti éberségben esetlegesen lanyhuló elvtársakat. Az új feladatuk erre mintegy iskolapéldaként szolgált, alaposan fel is készült belőle az eligazításon való ismertetésre. - Nézzék csak meg elvtársak, micsoda újszerű fasisztoid szervezkedést kell felgöngyölítenünk! Ezek már lassan formaruhában közlekednek. Tekintsék csak meg a fotókat! - Ilyen ruházatot szinte bármelyik butikos be tud szerezni rendelésre, ráadásul a színük sem egységes – vetett ellent nagy óvatosan az ügyosztály egyik ifjú titánja. - De a fazon azonos. Egyenruha ez, ha mondom! Aztán nézzék csak meg, micsoda letűnt, sötét korokat elevenítenek meg ezekkel a barkácsolt címerekkel meg nemzetiszín jelvényekkel! Horthy és Szálasi büszkék lennének ezekre az örököseikre. A feladat tehát adott: alapos megfigyelés után semlegesítünk, végső esetben pedig fel kell számolnunk ezeket a csoportokat. Jelentékenyebb szervezkedéseket észleltünk a fővároson belül Óbudán, Kelenföldön, Zuglóban, valamint több vidéki városban is. Kockázatelemzést követően egy kis létszámú, de összetartónak tűnő csoportra esett a választásom, akikkel kezdeni szeretnék valamit. A kérdés mér csupán a végrehajtás módszerén van. A csekély létszámuk miatt nem tartom jó ötletnek a beépülést, emberünk sem lenne rá. Többségük egyébként dolgozó szülők gyermeke, akiknek nincs különösebb veszítenivalójuk. Ha kidobatjuk az iskolából, amiért bizonyítottan rendszerellenes érzéseket táplál és propagál, majd elmegy máshová, és csak a dac növekszik benne. A mai fiatalok már csak ilyenek. Így marad a régi, jól bevált módszer: az adott csoport leginkább támadható, vagy befolyásolható 105

tagjának a mi oldalunkra való átkényszerítése. Ennek a csoportnak a tagjait fogjuk tehát megfigyelés alá vonni, illetve ezen belül is ezt a tagjukat beszervezni. Vele magam kívánok foglalkozni, a többieket az elvtársakra hagyom. Levelezés, esetleg telefonok, napi rutinon belül pedig kiemelten fontosak a személyes kapcsolatok. Az akció fedőneve: Kofa. Kérdés van? Nincs? Végeztem! Természetesen nem csak az ügyosztály emberei szorgoskodtak, hanem az általuk megfigyelés alá vont csoportocska tagjai is minden tőlük telhetőt elkövettek a saját területükön. Patrik újdonsült munkatársai – régi nevükön Kemény Mag – hamisíthatatlan ifjonti lelkesedéssel vetették magukat az új feladatkörbe. Kicsit mindenkit más és más megfontolás vezérelt, noha a végeredmény tulajdonképpen ugyanaz lett. Például Klaudiát váltig magabiztossá tette, hogy a megszerzett nyelvtudását a külföldi beszerző körutak alkalmával kamatoztathatja. Ádám – miután kezdeti féltékenységi rohamain úrrá lett – még a munkahelyét is otthagyta, tehát nála lényegében megvalósult a hőn áhított váltás. Béci csak szimplán élvezte, hogy most már folyamatosan csörög némi pénz a zsebében. Igaz, nem is maradt meg túl sokáig nála, mert aki szépen köszönt neki a kocsmában, azt meghívta egy sörre. Csaba megmaradt idealistának, de senki sem hallgatott rá. Hiába magyarázta, hogy ennek a rendszeres bevételnek legalább egy kisebb hányadát fordíthatnák valami közösen megállapított, magasztos célra, a többiek rendre lefújtak mindent. Abban mindenesetre hallgatólagosan megegyeztek, hogy az első sikeres körök után felfrissítették a ruhatárukat. Igazán méregdrága és nehezen beszerezhető nyugati márkák darabjai voltak ezek. Amit Patrik nem győzött eléggé fájlalni, ezeknek a jól szállítható és elvileg nagy haszonkulccsal értékesíthető ruházati cikkeknek nem volt elegendő hazai piaca. Az érdeklődés meglett volna, éppen csak az anyagi háttér hiányzott. Ment viszont minden más, kifelé és befelé egyaránt. A felszabadított feketézés trónkövetelői tapasztalt főkolomposukkal az élen valamennyi létező lehetőséget megragadtak 106

és kiaknáztak. Patrik kedvelt kifejezése szerint „minden zárnak van legalább egy kulcsa”. Rendre meg is találták ezt a bizonyos kulcsot: például az osztrák hatósági közegek rajongtak a minőségi magyar borért és égetett szeszekért, a szovjet pezsgőért, míg a hazaiakat pedig a műszaki cikkekkel lehetett együttműködésre bírni. Patrik kezdett vérszemet kapni, és a szédítően ható sikerektől mindig tovább és tovább emelte a tétet. A Kemény Magon belüli egykori falkaszellem, melynek értelmében hallgatólagosan Ádám volt a szószóló, már lehanyatlani látszott. A régi balhék terén tanúsított kezdeményezőkészséget, higgadtságot és merészséget átalakították. Ténylegesen a pénz beszélt, mindenki más kénytelen volt hallgatni. Patrik bőven fecsegett helyettük is, főként, ha vámvizsgálatra került sor. Szent meggyőződése volt, hogy a némasági fogadalmat tett hajazó állampolgár csak annyit érhet el, hogy maga ellen hangolja az illetékes hatóság közegeit, mert a hallgatást beleegyezésként értelmezik. Ez, a másik hasába való lyuk szövegelése mindig be is vált, mindaddig, míg ki nem fogta a legszófukarabb bükkfafejű perzekutort. A törzszászlós csupán rezzenéstelen arccal hallgatta a szóözönt, mely nagyjából még Etelközben indulhatott, és magába foglalta a csülkös pacal receptjét is. A pénzügyőr azonban se szó, se beszéd, sarkon fordult, és faképnél hagyta a fiút. Patrik kénytelen volt pincsikutya módjára követni, hiszen a tiszthelyettesnél volt az útlevele. Aprócska alapterületű irodába masíroztak, ahol Patrik szava már elapadt. Nem volt ő ehhez hozzászokva, noha egyelőre még hidegvérrel uralta az idegeit, és gondolati síkon elemezte a számára szokatlan jelenséget. „Ez bizonyára valami ideiglenesen idevezényelt finánc lehet, azért ilyen buzgó. Nem kezdő, mert hiszen törzszászlós, de akkor meg mit pattog? Hja, biztosan valami iroda mélyéről vakarták ki ide a határra. Majd kap valami kisebb ajándékot, hogy ne legyen olyan nagyon görcsös.” Ez a látens magabiztosság akkor ingott csak meg, amikor a Néma Törzszászlós magára hagyta a szobácskában. 107

Volt még benne annyi tartás, hogy nem tett fel kérdéseket, hanem próbált kivárni. A helyiségnek csak akkora ablaka volt, mint egy mosdónak, de a kinti sötétség miatt az idő múlását ezen keresztül lehetetlen volt érzékelni. Mindenesetre Patrik már kezdett magában felfedezni egy jól fejlett klausztrofóbiát is, annyira nyomasztotta ez a helyzet. Óvatosan próbálta kicsit megnyitni az ajtót, de az nem engedett. Ez sem hatott valami lelkesítően rá. Jóformán már külső zaj sem szűrődött be, ami egyre inkább egy magánzárka fullasztó légkörét idézte a szobácskában. Ismeretlen időintervallum telt el ebben a félig süket és félig vak odúban, mire a Néma Törzszászlós egy kisebb iratcsomóval a hóna alatt végre visszatért. A papírlapokat nagyjából olyan undor kíséretében dobta az asztallapra, mint ha azok legalábbis szennyes fehérneműk lettek volna. Patrik nem is állta meg rácsodálkozás nélkül, mert az első ránézésre valami lajstromfélének tűnő dolog igen tekintélyes mennyiséget sugallt. - Ez meg mi? - Ezt mind magánál találtuk – harapta oda a tiszthelyettes. Legalább már a némaságát megtörte. - Az kérem, teljességgel ki van zárva. Még hogy három Fischer képmagnó!? Egyet még csak el bírok passzolni, de többet nem. A számítógépre is valódi az ajándékozási szerződésem. Eleve, ennyi cucc az én kicsi kocsimba be sem férne. - Ezt nem maga fogja eldönteni. Mindenesetre nagy bajban van. - Beszélni akarok az ügyvédemmel. - Azzal most nem fog. Viszont várjon egy kicsit, és nemsokára beszélhet valakivel. Azzal – most már kevésbé meglepő módon – újra magára hagyta a fiút. Patrik eleinte csak kétségbeesetten keringett a négy fal között, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Miután kissé lenyugodott, igyekezett 108

áttanulmányozni az ott hagyott bűnjeljegyzéket. Gyakorlatilag olyan volt az egész, mintha az eredetileg becsempészni kívánt mennyiség fölé egy erős nagyítót helyezett volna valaki: szinte minden áruféleség szerepelt Patrik repertoárjában, ám a lista a valós mennyiség háromnégyszeresét hozta. Józan paraszti ésszel számolva valóban képtelenség lett volna mindezt a Fiat rakterébe begyömöszölni. Újabb, idegeket próbára tevő időszak következett a néma csendben. Hogy ezt csak percekben, avagy órákban lehetett-e mérni, arról Patriknak továbbra sem volt a leghalványabb segédfogalma sem. Végül már az is megváltásként hatott, amikor az ajtó ismét felpattant. Ezúttal azonban egy elegáns civil lépett be. Bemutatkozott, noha erre a fiú a legkevésbé sem figyelt, és valami igazolványfélét felvillantva hangsúlyozta, hogy ő egy speciális ügyosztály munkatársa. - Üljünk le, Szabadi elvtárs! Nem tudom, maga hogyan van vele, de én meginnék egy kávét. Velem tart? Patrik csak némán bólintott, mire amaz résnyire megnyitotta az ajtót, és kikurjantva leadta a megrendelést két csésze feketére. A fináncok meghökkentő gyorsasággal szolgálták fel a kért frissítőket, majd ismét magukra hagyták a civileket. A fiú legalább addig is időt próbált nyerni, míg a forró italt szürcsölték. Az máris szemet szúrt neki, hogy ez az elegáns figura milyen otthonosan mozog itt, továbbá mindenkivel csendőrpertuban van. Nem lehet akárki! Szorult helyzetében még az is mérlegelni kezdte, vajon mennyire lehet szerencsés helyzet az, hogy ezen az útján nem kísérte el senki. Az esetleges segéd nem hozhat rá bajt, viszont ő sem tolhatja át a felelősséget. - Legfőbb ideje volt már, hogy találkozzunk – fuvolázta tovább a magabiztos férfi, miközben jókora pecsétgyűrűjével babrált –, mivel már jó ideje figyeljük magukat. Igen, jól hallotta, magukat! Az egész rendszerellenes, fehérterrorista, fasiszta kompániájukat. Kemény Mag, jól mondom? Helyes. Én viszont meg fogom mutatni, hogy nincsen az 109

a kemény mag, amit ne lehessen megtörni. Ez különösen igaz a gyomnövények magvaira. - Már megbocsásson, de szerintem maga marhaságokat hord össze. Rosszat álmodott, jobb esetben összetéveszt valakivel, vagy ilyesmi. Hogy miért vagyok ilyen magabiztos? Azért, mert magának minderről a népmeséről az égegyadta világon semmi bizonyítéka. - Niincs? - a Tiszt hangja mérhetetlenül csúfondárosra változott - Persze, hogy nincs. Ebből is látszik, hogy maga okos ember, Szabadi elvtárs. Ezért is esett a választásom magára. Hogy nincs bizonyítékom a maguk szervezkedésére és viselt dolgaira, félig az is igaz. Még nincs, de majd szerzünk, ráadásul egy komoly szövetséges által. - Netán én lennék az a csatlós? - Patrik szándékosan használta ezt a kifejezést a „szövetséges” helyett, és még jól meg is nyomta a hangsúlyt. - Említettem már, hogy csodálattal adózom a szellemi képességei előtt? - Nézze, kérem, szerintem mindenkinek az lenne a legjobb, hogy ha békén hagynánk egymást. - Látta már azt a bűnjeljegyzéket, amit a törzszászlós elvtárs behozott ide? - Kezdem elveszíteni a vonalvezetést. Meglehet, hogy hibáztam, de a kétféle dolog még csak össze sem függ. - Ó, valóban? Akkor rávilágítok magának. A csempészet és a feketekereskedelem közbűntényes cselekmények. Az ilyesmit szabadságvesztéssel szokás honorálni. A felforgató szervezkedésben való részvétel ugyancsak elítélendő dolog egy köztársaságban. - Akkor most hogyan tovább? 110

- Elmondom. Két lehetőség közül választhat. Az egyik az, hogy magát becsukják, akár a malacot. Így egy szempillantás alatt összedől minden, amit idáig olyan figyelemre méltó ügyességgel összegründolt. Eltekintve a hivatalos statisztikától, odabent igen szép számmal nyüzsögnek a nem idén barnult figurák, akik egyenesen odavannak a magafajtáért. Különösen akkor várnák nagy szeretettel, ha már eleve tájékoztatást kapnának a maga előéletéről. Így aztán vagy csicskás lesz, vagy köcsög. Egyik sem egy nagy karrier. A leterhelt fegyőrök pedig nem tudnának mindig odafigyelni magára. Mire kijön a börtönből, mindenki elfordulhat magától, és egy rovott múltú embernek nagyon nehéz újra kezdeni. A másik lehetőség viszont nem csak bűnbocsánatot hozhat, hanem még karriert, fellendülést is. Csakis magán áll, vagy bukik az egész jövője, Szabadi elvtárs. - Rendben – vágta rá meglepő gyorsasággal Patrik –, mit kell tennem? Még maga a Tiszt sem számított ilyen gyors ütemű meghunyászkodásra. A hasonló módon, azaz a mézesmadzag és a korbács együttes felemlegetésével beszervezett emberek zömében még élt a tartás maradéka. Persze nem zárható ki teljesen a dezinformációs szándék sem, mint ahogyan a legteljesebb elvtelenség sem, amely szélsőséges opportunizmusra épül. Mindenesetre a fogás szorításán nem szabad engedni, még ha fent is marad a mézesmadzag és korbács dualizmusa. Örvendek a döntésének. Együttműködésünk megpecsételéseként írja alá ezeket a papírokat – tolt néhány előre elkészített formanyomtatványt az újdonsült „szövetségese” elé. Patrik egy lendülettel, beleolvasás nélkül írta alá valamennyit. A Tiszt sikeresen palástolta csalódottságát, és immáron másodszor kezdett el kételkedni a megszerzett siker valódiságában. Már-már túl könnyűnek vélte az egészet, még ha az elején fel is villant némi 111

küzdőszellem. Ideje nyomvonalába.

volt

viszont

visszatérni

az

események

- Jó, ha tudja, Szabadi elvtárs, hogy ha én ígérek, akkor azt konzekvens módon meg is tartom. Cserébe viszont a minimum az, hogy elvárom a hasonlóan korrekt felfogást. Pár emberrel éppen ennek hiányában kellett felbontanom az együttműködést, és foganatosíttatnom az indokolt büntetést. Ezek az illetők ugyanis kezdtek digissé válni, amit nem tűrhetek. - Mi az a digis? - Jaj, bocsásson meg ezért a szakzsargon használatért. Szóval sokak megígérnek fűt-fát-bokrot, aztán pincemélyen hallgatnak. Mikor megkeresem őket, persze mentegetőznek, és jönnek a rossz dumával, hogy „még csak most készülök a nagy dobásra, gyűjtögetem a mozaikok részleteit. Addig is minden jót, majd jelentkezem.” Szóval effélék. Vegye tudomásul, Szabadi elvtárs, hogy igen kiélezett, mondhatni azt is, hogy drámai időket élünk, ezért nem tűrhetem ezt a fajta hozzáállást. Mindenesetre most elmehet, és ne feledje el, hogy a mi szövetségünk roppant súlyos dolog! Kezet ráztak, és Patrik hanyatt-homlok menekülve szedte az irháját. Magabiztosságának legutolsó maradéka is elolvadt, és jelentős regenerációra volt szüksége, míg újra kicsírázik. Vele ellentétben a Tiszt csendes dudorászás közepette vette tudomásul az elvégzett műveletet. Számára ez már rutinfeladat, hiszen nem az első ilyen beszervezést hajtotta végre, és reményei szerint nem is az utolsót. „Kofa” fedőnévvel aktiválta Szabadi Patrikot, mint az ügyosztály ügynökét, tehát ezzel akár nyugodtan hátra is dőlhetett volna. Maradt még azonban egy lényeges mozzanat: behívta a parányi irodába az eddig közreműködő Néma Törzszászlóst. - Minden rendben, törzszászlós elvtárs? A kollégák közül senki sem tud erről a mi kis magánakciónkról? 112

- Nem, és ez a mi titkunk is marad. - Helyes. Köszönöm a közreműködésedet. - A dolgozó népet szolgálom. Régies vágású, osztályharcos elképzelésekre épített dialógusukat parolával zárták. Miközben vele is melegen kezet fogott, a Tiszt profi zsebmetszőket megszégyenítő finom mozdulattal valamit belecsúsztatott a pénzügyőr zubbonyának alsó zsebébe. Amaz nem érzékelte mindezt, viszont annál inkább el volt képedve, amikor a Tiszt távozása után fél órával belső ellenőrzés lepte el a határállomást. Tőlük még saját kollégáik is rettegtek, hiszen a kíméletlen módszereik ellen nem volt menekvés, akcióikat pedig szúrópróbaszerűen hajtották végre. Érkezésükkor hoztak magukkal egy elégséges létszámú helyettesítő pénzügyőrt, az ellenőrzés alá vontakat pedig a központi épületbe vezényelték. Egy kisebb egység a potenciális rejtekhelyek felderítésével foglalkozott. A nyílászárókat bezárták, és mindegyikhez egy-egy őrszemet állítottak - senki se ki, se be. Vezényszóra, egyesével kellett a zsebeiket kiüríteni, tartalmukat pedig egy asztalra kirakni. Az akció utolsó vizsgált alanya a Néma Törzszászlós volt. Míg a társainál nem leltek különösebb szabálytalanságot, addig az ő zsebéből több ezernyi forint, továbbá tetemes mennyiségű német márka, osztrák schilling, csehszlovák korona, és jugoszláv dinár került elő vegyes összevisszaságban. A megszokott némaságát a tiszthelyettes már csak azzal tetézhette, hogy elsápadt. Itt minden ellene vallott. Kár is lett volna minden szóért, mert úgysem tudta volna megvédeni magát holmi magas beosztású, civil ruhás elvtárs szóbeli utasítására hivatkozva. Ennyit ért tehát a régi MSZMP-időkből áthozott elvtársi viszony: feláldozhatónak bizonyult. A jelenlévők közül egyedül csak ő, a tulajdonképpeni áldozat értelmezte helyesen a szituáció alapját: nem kellenek a kellemetlenséget okozó szemtanúk. Más szóval élve: „a mór megtette kötelességét, a mór mehet.” 113

A szálakat egy pók ügyességével mozgató Tiszt a kellemetlenkedő mellékszereplő kiiktatása után sem feledkezett meg a Kofa-akció kezeléséről. Sőt, mivel számára ez a világnézeti küzdelem és a hetedízig való bosszú lehetőségét is jelentette, már hajlamossá vált minden más munkát inkább beosztottjainak kiadni, csak hogy minden energiáját ennek az ügynek szentelhesse. Már alig várta az alkalmat, amikor lebonyolíthatja az első leszervezett találkozót új felfedezettjével. Patrik most valamiféle arany középutat választott a tárgyalási hangnem megjelölésénél. Nem lezserkedett, mint kezdetben, ám igyekezett megvédeni is nyugalmának sáncait. Legalább most már tudta, hogy mi várható ebből a találkozóból, és nem is tévedett. - Hogy-hogy nincsen mondanivalója nekem - sziszegte a Tiszt magából kikelve, miközben kezei ökölbe szorultak a csalódott haragtól –, mégis mit csinálnak mostanában maga meg a drágalátos társai? - Dolgozunk, tisztelettel. - Aha, szóval dolgoznak! Na és a velem kötött megállapodás, az talán smafu? Mit gondol, meddig tartana magukat eltakaríttatnom az útból? Idefigyeljen! Ha talpon akar maradni, akkor azt ajánlom, hogy sürgősen mutasson is fel valami eredményt! Nekem teljesen mindegy, hogy milyen áron, de hozzon valami érdekes árut, ha érti, mire gondolok. A fiú ezúttal valóban őszinte volt, még ha az erkölcsi pórázát rángató Tisztet ez egyenesen fel is dühítette. Mostanság a Kemény Mag tényleg csak az adok-veszek munkával volt elfoglalva, még az elemi szórakozásra sem hagytak időt, a más csoportosulásokkal való kapcsolattartásra- és építésre meg pláne nem. Vészesen közelgett viszont az újabb, beszámolói kötelezettséggel súlyosbított találkozó időpontja, azaz Patriknak okvetlenül illett valamit produkálnia. Leporolta tehát Csaba régebbi ötletét, mely szerint segélycsomagokat 114

kellene összeállítani és beküldeni a börtönbe sínylődő bőrfejűeknek. Noha ezt ő maga egyetlen percig sem vette komolyan, most mégis mentőövként tekintett rá, és még társai elismerését is beseperte. A börtönökben nagy értéket képviselő termékekből összeállított csomagocskák kézbesítését is ő maga vállalta fel, míg a címzettek pontos nevét és a BV-intézetek címének felkutatása-összegyűjtése már igazi csapatmunkát igényelt. Ezt is sikerrel vették, sőt a küldeményekhez még mindenki által aláírt levelet is mellékeltek, melyben kitartásara buzdítják a mártírként tisztelt bajtársakat. Patrik tehát végül is elért valamit, ám a Tiszt legfeljebb egy rosszízű tréfaként tudta elkönyvelni a dolgot. - Mit akar ezzel a pakkal? Én nem a Nyilas Misi vagyok, aki ilyesminek is tud örülni! - Azt én is nagyon jól tudom, tisztelettel. Viszont itt van ez a levél, amit rengeteg adományozó és szimpatizáns is aláírt. Ezzel már tud valamit kezdeni, nem? - Mutassa csak! Esküszöm, hogy maga a bolondját járatja velem! Mit kezdjek egy csomó becenévvel, meg az olyan tucatnevekkel, mint például a Kiss István? Süsse meg az ötletét, ide valami komolyabb dolog kell, különben nem ér semmit az egész! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni azt, hogy a maguk csoportos tevékenysége mindig olyan nagyon jogkövető, hogy nem akad rajta semmi támadási felület. Folyton csak a sablonszövegekkel jön itt nekem, hogy rendbontás – néhány rendszerellenes szóbeli kijelentést leszámítva – voltaképpen nem történt. Értékelem amúgy a kreativitását, de ez az út így nem visz sehová. Azt ajánlom, hogy sürgősen változtasson harcmodort! Csak egy jó tanács: ha nem képes az informátorom lenni, akkor legyen inkább a provokátorom. Egy pár szótag csak a különbség, de az eredmény remélhetően sokkal több lesz.

115

Mindketten keserű szájízzel távoztak a találkozó helyszínéről, hiszen a bizonyítási vágy – illetve a megfelelési kényszer - nem találhatott zöld utat. Patrik végül megtalálni vélte a megoldást, ám ebbe rengeteg munkát és anyagi áldozatot kellett beleforgatnia. Koncertet szervezett magyar és külföldi zenekarok részvételével, mindezt saját zsebből előfinanszírozva. A jól szervezett levelezési propaganda hatására nagyszámú közönség is összegyűlt, mely a meglepően jutányos árakkal dolgozó büfében olthatta szomját. Ez is Patrik házigazdai vénáját látszott dicsérni: beszerzési áron mérték a szeszes italokat, hogy minél előbb és minél durvább mértékben kifejthessék hatásukat. Ezek mellett hátra volt még a legnagyobb meglepetés: az ugyancsak Patrik szervezésében érkezett mesterek és kiskereskedők rengeteg olyan pléh jelvénnyel és színes felvarróval érkeztek, melyekre a hagyományos nemzeti szimbólumokon túl önkényuralminak minősített jelképeket is megjelenítettek. Ezek valamennyien igényes kivitelűek voltak, és ami legalább ilyen fontos, hogy igen-igen diszkont áron terítették. Így még a legvékonyabb pénzű koncertlátogatók is meg tudták vásárolni ezeket a hiánypótló kiegészítőket. A zenekari szünetben jó alaposan fel is szerelkezett a semmiképpen sem szomjas közönség, jutott a csecsebecsékből minden látható felületre. Kinek fontos szimbólumot, kinek egy jópofa divatplecsnit, kinek pedig egyenesen a vörös posztót jelentették ezek, a hangsúly most a terv örvendetes fejlődésén volt. Patrik csak erre a csúcspontra várt, és elloholt a környék egyetlen telefonfülkéjéhez, hogy a Tiszt felé eldicsekedhessen a tálcán kínált rajtaütési lehetőségről. Már látta is lelki szemeivel a rohamrendőrök válogatott csapatát, akiket a Tiszt fog majd rájuk uszítani. Elcsattan majd egypár pofon, mert egészen biztosan akad néhány hőzöngő, de ez már ténylegesen eredmény lesz a javából! Bedobott tehát egy „bélás” néven közismert kétforintost – ám a készülék nem volt hajlandó vonalat adni. Az ismeretes volt, hogy nincsen másik alternatíva, ezért Patrik kétségbeesetten feletette az összes aprópénzét a technika eme hálátlan példányával. Hiába, reménytelen volt az egész. Kárpótlásul 116

csinált egy csomó fényképet a koncerten, azt mutatta meg legközelebb a Tisztnek. Annak az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett az ötletesen szervezett, de pocsékul végrehajtott provokációs műveleten. - Tulajdonképpen nem is olyan rossz a végeredmény – summázta a mérleget –, és külön örvendetes az, hogy legalább használja az agyát. A kapott képanyagokat majd feldolgozzuk. Nem bánom, ha csinál még egy-két ilyen volumenű akciót, akkor én is segítek magának, mintegy ösztönzésül. Elvégre provokátornak lenni sokkal bonyolultabb feladat, mint informátornak, ahol csak a kész adatokat kell leszállítani. Ezen a (fél)sikeren felbuzdulva Patrik még aznap éjjel ellátogatott a hozzá legközelebbi izraelita temetőbe. Letaposta a kerítés ócska drótját, majd minden különösebb válogatás nélkül ledöntött néhány kisebb síremléket. A műkövek ripityára törtek, mely hang igazi robajként hatott az éjszaka sötétjében. Óvatosabb, de nem sokkal kíméletesebb módszert választva több héber betűs feliratot zöld és fekete festékkel becstelenített meg. A provokátor egész akciója nem tarthatott tovább tíztizenöt percnél, majd megelégelve a vandál műveletet, ahogyan jött, úgy távozott is. Utóbbi cselekményének viszont egy távolabb poroszkáló rendőrjárőr a szemtanúja volt, és nem is hagyták szó nélkül. - Rendőrség! Álljon meg! Patrik már a felharsanó kiáltás előtti másodpercben is felvette a nyúlcipőt, és persze esze ágában sem volt neki engedelmeskedni. Mindig is jó futónak számított, aminek most igen nagy hasznát vette. A nagy távolsági hátránnyal induló zsaruk így már gumibottal üthették a nyomát. Nekik nem maradt más, mint biztosítani a tetthelyet, és kihívni a helyszínelőket. Következő találkozójuk alkalmával a Tiszt némileg vegyes érzésekkel bólogatott, mikor a beszámolót meghallgatta. A fiú szavai egybecsengtek a hivatalos rendőrségi jelentéssel, tehát nem túlzott. Kreativitás terén továbbra sem volt hiba, 117

hiszen még támpontot sem adott a Kofának, hogy hová-merre-hogyan mozduljon. Ettől viszont az ő keze tiszta marad, míg amaz immáron könyékig beszennyeződött. Túl azon a viszolygó érzésen, hogy ezúttal már a saját hitsorsosai sírköveinek beszennyezéséről és megbecstelenítéséről kapott hírt, az eredmény felől nem voltak kételyei. Különben is, a szerelemben és a háborúban úgymond minden megengedett. - Ennek már meglesz a kellő sajtóvisszhangja. Látja Szabadi elvtárs, így kell ezt csinálni: így máris készen áll a fasiszta-neonáciújnyilas veszély. - A hekusok majdnem elkaptak – jegyezte meg epésen Patrik. - Még szép, elvégre nekik ez lenne a dolguk. Mint ahogyan nekünk az aknamunka.

IX. Összefonódások

A Tiszt immáron elérkezettnek látta az időt arra, hogy teljesen harcmodort váltson. Jóllehet továbbra is valamennyi csatlósától megkövetelte a jelentéseket, tehát az ügyosztály figyelme jottányit sem lankadt a Kemény Mag és a hozzájuk hasonló csoportosulások felé, ámde végleg belátni kényszerült a szimpla megfigyelésbe fektetett energia aránytalan voltát. Szélesebb spektrumban és nagyobb léptékben kezdett el gondolkodni. Nem magától, és nem is egyszerre jutott el erre a felismerésre: első lépcsőben egy tekervényes csatornákon leszervezett találkozó adott neki impulzust. Tárgyalópartnere nem kisebb személyiség volt, mint Vlagyimir Nyikolajevics Rotszkij, alias Vologya bácsi. A Vörös Hadsereg ideiglenesen hazánkban állomásozó sokezres kötelékeiből elsők között tért haza a Szovjetunióba, ahol terveinek 118

megfelelően egy szempillantás alatt leszereltette magát. Nem vesztegette a drága idejét, úgyszólván postafordultával jött is vissza Magyarországra. A Tiszt és Vologya bácsi között elvileg számos különbség állt fenn az anyanyelv, állampolgárság, és a pillanatnyilag űzött elméleti foglalkozás terén, mégis már az első találkozásuk alkalmával azonos hullámhosszra tudtak hangolódni. Génjeik legmélyén táplált, a törzsi idők geneziséig visszanyúló pozitív visszajelzés volt ez. Gyakorlatilag az a fajta ösztönös szimpátia, amit általában csak egy szétszóródott nép fiai éreznek egymás iránt. Kölcsönösen beszámoltak eddigi tevékenységük publikus részéről, és elégedettséggel konstatálták, hogy igenis bőven van mire építeniük. Hajszálnyi különbséget legfeljebb az ideológiai háttér magyarázata jelenthetett. Vologya bácsi ugyanis már akkor borítékolta a kommunizmus európai bukását, amikor magyarországi hálózatának kiépítésének nekiveselkedett. Politikai tiszt létére elég könnyedén kezelte ezt a felismerést, míg a magyarországi szaktársa rászorult néminemű világnézeti átkonvertálásra. A Tiszt már csak azzal tudta lecsillapítani a lelkében feltámadt vihart, hogy amit csak tud, átmenekít az értékekből az utókornak. Az ellenség kiléte legalább egyértelmű, noha szemmel láthatóan a barátok és a csatlósok sorai sem változnak sokat. Az életpálya eddig is jól modellezhető volt, és ezután is az marad: aki kellően gátlástalan, abból mindenképpen lehet valaki. Márpedig a Tiszt sohasem volt valami finnyás gyomrú, ha egy adott célért bevetett eszközökről volt szó. Mostanra meg már aztán ennek a maradékát is kezdte levetkőzni. A már-már rutinszámba menő sablonos jelentések tanulmányozása közben kreatív ötlete támadt, miként üthetne több legyet egyetlen csapásra. Szabadi Patrik személyében adva van ugyebár egy buzgó besúgó-provokátor, aki egyébként is jól zsarolható. Ő idáig csak önhatalmúlag kezdeményezett kisebb megmozdulásokat, amiket aztán jól-rosszul hajtott végre. Mindenképpen hasznosnak bizonyult, még ha 119

csak közvetve is. Legfőbb ideje tehát, hogy a veszni látszó üggyel párhuzamosan közvetlenül magáncélokat is szolgáljon – ha nem is a sikerével, hát akkor a kudarcával. - Régi-új feladatot bíznék magára, kedves Szabadi elvtárs – pillantott fel a papírlapok mögül Patrikra. - Hogy tetszik ezt érteni, hogy „régi-új”? - Nos, a múltkori temetői akcióját kellene megismételnie. A módszerek lehetnek azonosak, de most többedmagával kell a cselekményt végrehajtani, és persze máshol. - Mégis hogyan? - Ezt meg miért kérdezi tőlem? Minek vannak magának azok a nagyhírű barátai, vagy emberei, vagy tudom is én, miként tiszteljem őket?! Hát mire számítsak a jövőben, ha már egy ilyen egyszerű dolog is megoldhatatlannak tűnik a maga számára? - Nem, egyáltalán nem – dohogott Patrik –, csak éppen a múltkor is majdnem rajtavesztettem. Csupán azért úszhattam meg, mert gyorsabban bírtam szaladni, mint a hekusok. - Miért, esetleg úgy gondolja, hogy most rosszabb lesz a helyzet? Elvégre ezúttal én küldöm oda. Csak nem képzeli, hogy cserbenhagynám magát? Vagy netán valami egyéb aggály gyötri? - Szó sincs ilyesmiről. - Helyes – örvendett meg a Tiszt ezen a számára megfelelő hozzáállás láttán. Patrik tehát ezt követően nagy levegőt vett, és újabb kocsmatúrát szervezett, a személyi állományt feltöltendő. Elég rosszul indult a művelet, mivel a Kemény Magból Béci eleve el sem jött, mert most is valami meccsen múlatta az időt. A gyenge láncszemet pedig pontosan az ő személye jelentette volna, ráadásul lojalitásához sem férhet 120

kétség. A többiekből kellene tehát gazdálkodni, ám ők felvetést hallva egyértelműen elzárkóztak az együttműködéstől. - Egy síremlékre gerinces ember ne emeljen kezet, még ha maga Sztálin vagy Rákosi fekszik is alatta. A holt tárgy meg ugyebár nem üt vissza, tehát nem sportszerű ez az egész. Patrik nem is igen győzködte őket, nehogy gyanút ébresszen. Szerencsére Ádám, Csaba és Klaudia felháborodásukban talpra ugrottak, és egy obstruáló parlamenti képviselőcsoportra hajazva faképnél hagyták az ötletgazdát. Amaz nem is tudott erre mit lépni, mint hogy a tehetetlen haragtól fülig vörösödve, némán belátta vereségét. Hiába, a kenyéradói jogkör nem tejed ki az élet minden területére. Itt és most ő is csak egy volt a jelenlévő bőrfejűek között. Csípte ugyan a szemét, hogy az összes erőfeszítés ellenére a nála fiatalabb Csabára is jobban hallgattak a többiek, de most végül a „bármikor meg tudnám venni kilóra” szlogennel vigasztalódva, kénytelen-kelletlen lenyelte a békát. Nem sokáig ücsörgött így magányosan, mert három ifjonc kopasz csapódott hozzá. A kiskorúként némi trükközés árán megszerzett sörüket markolászva, szégyenlősen csusszantak közel az idősebbhez. Patrik alapesetben volt olyan gőgös, hogy az ilyen kaliberű fiatalokat a „tojáshéj még a valagadon figyel, kis öcsi” szólammal küldje el. Ez viszont most nem normál, hanem rendkívüli eset volt, így nem szólt ugyan hozzájuk, de legalább nagy kegyesen megengedte a srácoknak, hogy egy levegőt szívjanak vele. Végül is az öcsikekorosztály tette meg az első lépést. Az esetlen mosolygást egy sajátos ismerkedési forma váltotta fel: - Hé, haver, mi ismerünk ám téged! - Nahát – kelletlenkedett Patrik. - Ja, ja, te vagy az az öreg kopasz, aki azokat a klassz cuccokat újítja odakintről. 121

- Valóban. - Te, tök jó, hogy így összefutottunk. Kellene nekünk olyan frankó Lonsdale kapucnis pulcsi, mint amilyen az igazi nagymenőknek is van. - Megoldható – biccentette egykedvűen Patrik –, de nem lesz túl olcsó. Pénzetek van-e rá? - Attól függ, hogy mit engedsz a feléből. - Nagyon szellemes vagy. De mondok mást: én csak azoknak segítek, akik megérdemlik. Akik kellően elkötelezettek. Akik eléggé belevaló gyerekek. Ti vajon azok vagytok? - Öööö… hát persze. - Na mármost, nem kell feltétlenül betojni, ha nincsen meg a pulóveretek kisker ára, mert ha elég tökös gyerekek vagytok, Patrik bátyátok talán hajlandó lesz segíteni nektek. - Avass be! - Először is igyunk egy kis okosítót! Ittak. Patrik már viszonylagos rutinnal tolta gallérja mögé az ötven fokos kisüstit, amit a fiataloknak már csak hosszas krákogás után és almalével szétcsapatva sikerült befogadniuk. Okosabbak ugyan nem lettek, de Patriknak erre nem is volt szüksége. Kellően nyeregben érezte magát holmi pótszerek nélkül is. Annál is inkább, mert később, mikor az újabb köröket rendelte, ő már csak sima csapvizet kortyolt cseresznyepálinka helyett. Adott némi borravalót a pultosnak, újdonsült cimboráit pedig jelentéktelen fecsegéssel traktálta. Azoknak már jócskán botladozott a nyelvük, mire egyáltalán szóhoz jutottak. - Na, Patrik, most már asszem, hogy eléggé okosak vagyunk, szóval elő a farbával: mit is tudsz ajánlani nekünk, 122

ágrólszakadtaknak? Hogyan bizonyítsuk be neked, hogy kemény gyerekek vagyunk? - Egyszerű ez, akár egy pofon: csinálunk közösen egy kis balhét. Ha beváltok, hát nem bánom, beszerzési áron kaptok tőlem olyan csuklyás kenguruzsebest, amilyet csak akartok. Pedig én aztán üzletember vagyok, ebből élek, sőt mások jólétéről is gondoskodom. Viszont ha megérdemlitek, akkor segíthetek rajtatok. - Ez jól hangzik, de amúgy mennyi lenne az a beszerzési ár? Patrik amolyan elsőáldozói képet magára öltve kiprovokálta a figyelmet azzal, hogy mutatóujjával rajzolgatta az asztallapra a ruhák kedvezményes árát. A suhancok némi vakarózás után végül sorban mind rábólintottak az ajánlatra. Még annyi azért hátravolt, hogy nem voltak tisztában a végrehajtandó feladattal. Ennek ismertetését Patrik nem hiába halogatta, sőt szabotálta el, hiszen ha már okosra itta magát a társaság, de korántsem vakmerőre, amire viszont égetően szükség volt. Végül a nagyjából üdvösnek megállapított maligánfok beállítását követően a négyesfogat megindult az alkalmi bandavezérük által megjelölt helyre. Elég komoly éjszakai túra volt ez, de a végső roham előtt még vételeztek némi célzóvizet is a közeli éjjel-nappaliban. - Ez már talán mégsem kellett volna – hasított Patrikba a felismerés, amikor látta a legfiatalabb titánt egy zsáknyi krumplihoz hasonlatosan eldőlni a temető kerítése mellett. - Nyugi, nyugi – motyogta alig érthetően az elázott fiú. Ami azt illeti, ő valóban nyugodt is volt, nem így Patrik. - Akkor legalább őrködj – próbálta feltámogatni álló helyzetbe. Vajmi kevés sikerrel ugyan, mert alig fordítottak neki hátat, amaz ismét eldőlt.

123

- Mindegy – horkantott idegesen Patrik –, legalább még idekint lett k.o., nem odabent. Na, nyomás, fiúk! Példamutatással nem volt ugyan gond, mivel Patrik elsőként lendült át a sírkert kerítésén. Valamiért biztos volt abban, hogy járóképes társai mind követik. Az elfogyasztott alkohol számlájára írhatóan némi szerencsétlenkedést követően, de erre egyébként valóban sor is került. A ténylegesen romboló tevékenységnél már csak arra kellett figyelniük, hogy önmagukban és egymásban ne tegyenek kárt. Patrik kiszámított, jegesen racionalista elvek mentén pusztított, míg a felheccelt és leitatott kamaszok valami perverz gyönyörűséget leltek szégyenletes mutatványukban. Emlékeik szerint egyikük sem látott még élő zsidót, sem pedig holtat. Tulajdonképpen személyes problémájuk így nem is adódhatott velük, háttértanulmányokat pedig végképp nem végeztek. Patrik mégis alig tudta megzabolázni lendületüket, annyira belejöttek a destruktív tevékenységbe. - Jól van srácok, elég legyen már. Halljátok?! Elismerem, rendben van, igazi vagányok vagytok. Meglesznek a cuccok is, csak lépjünk már szépen olajra! A visszavonulást megakasztotta, hogy a továbbra is békésen szendergő társukat már képtelenek voltak felnyalábolni. Részben a saját ittasságuk, részben a távolból felbukkanó autó fényszórója miatt, nem utolsósorban pedig Patrik hidegen számító hozzáállása miatt. Ő ugyanis cseppet sem bánta volna, hogy ha ebből a feláldozható kis trióból valakit tényleg hátra sikerülne hagyni a rendőrök martalékául, akinek akár a teljes ügyet is a nyakába varrhatnák. Tervét tehát aligha tudta volna jobban és szerencsésebben kivitelezni, mint éppen most. Az ominózus fényszórókról ugyanis hamar kiderült, hogy egy járőrkocsihoz tartoznak. A három jómadár így háromfelé sprintelt, a rendőrpáros pedig némi fejvakarás után beérte azzal, hogy a hátrahagyott martalékot elővegye. Az igazoltatás nem is járt különösebb eredménnyel, de a minden hájjal megkent 124

fakabátok nem tekintettek el a többi gyanús körülmény felett sem. Jóllehet a tökrészeg állampolgár, ha akart volna sem tudott volna megfelelő felvilágosítással szolgálni az árokba kerülésének esetéről, de azért egyikük csak amúgy puszta műkedvelésből is bevilágított a temetőbe. A pusztítás látványa megdöbbentette és felháborította, továbbá összerakni vélték a kirakóst. Társával összenéztek, és egy sötétebb szegletbe húzódva kiélték haragjukat a szerencsétlenen, aki tulajdonképpen az égvilágon semmiben sem volt bűnös. Serényen dolgoztak rajta a belügyi körökben „sűrített marxizmus” néven is ismert gumibotokkal, majd amikor a delikvenst leadták a fogdán, még gondosan rávezették a dokumentációra, hogy „az állampolgár erősen ittas állapotban, sérülten érkezett.” Ezen az éjszakán nem csak a szolgálatot ellátó, hanem még a szabadidejüket töltő járőrök egy része is élménydús időszakot könyvelhetett el magának. Közéjük tartozott Szabó Zsolt nyomozó is. A nemrég még katonatisztként szolgáló fiatalember egy rosszakarójának köszönhetően kényszerült pályát módosítani, amikor a Honvédség berkein belül már végképp összecsapni látszottak a feje felett a hullámok. Még az volt a szerencséje a szerencsétlenségben, hogy a fegyveres testületek közötti viszonylagos átjárhatóság lehetőségét nem zárták le előtte. Felajánlottak neki egy beosztást a Forradalmi Rendőrezrednél, de ott a rossznyelvek szerint alezredesekből volt a kerítés is. Márpedig Szabó Zsolt mérhetetlenül büszke volt a kitűnő főiskolai diplomája által szerzett főhadnagyi rendfokozatára, amit persze nem kívánt holmi alantas, szerényebb iskolázottságú kolléga által is betölthető munkakörre fecsérelni. Kompromisszumos jelleggel maradt tehát a nyomozók civil ruhás kasztja, noha a derék főhadnagy - saját elképzelése szerint – eleve egyenruhában született.

125

Száz szónak is egy a vége, a kiváló fiatalember összes problémája, sérelme és fenntartása ellenére is igyekezett a legjobb tudása szerint helytállni a kényszerpályán. Most ugyan szabadnapos volt, de szorgalmasan rótta az éjszakai Budapest utcáit, hogy felzárkózzon a kerületen belüli helyismeretből. - Hé, szépfiú, nem kell egy jó partner éjszakára? Szabó főhadnagy az idegesítően magas fejhang irányába pillantott, és azt hitte, hogy nem jól lát. Olyan látványban volt része, mint ha maga az antiférfi elevenedett volna meg. Centiméternyi sminkréteg alatt égimeszelő formájú figura kellette magát. Ki tudja, hogy milyen okból, de félig férfi, és félig női ruhába bújt, kiugró ádámcsutkáját selyemsál fedte, manikűrös által kezelgetett körmei égővörösre lakkozva rikítottak az éjszakában. - Hagyd ezt a gádzsót Palika, hát nem látod, hogy hideg? A nullkilométeres nyomozó imigyen egyik sokkoló élményéből a másikba esett. Ezúttal három nőszemély is előbukkant, és az emberi nem visszataszítóan furcsa produktumát fenyegető sziszegés közepette félretolták. - Húzzál el! Ne rontsd itt a boltunkat! Most már ők, a rendkívül anyagtakarékos ruhákba és vastag festékekbe bújtatott némberek zsongták körül a férfit, az előbbihez hasonló szaftos ajánlatokkal. Még egy ilyen jól nevelt, idealista vénájú vidéki származéknak, mint amilyen a jó Szabó főhadnagy is volt, még az ő számára is egyértelműen hatott a szituáció. A kéretlen ajánlatokat persze némi óvatos tapogatással és simogatással fűszerezték, ami a zsebmetszők egyik felderítési módszere. Hősünk itt már végképp magához ragadta a kezdeményezést. - Rendben van, játszunk! Most azt a játékot fogjuk játszani, hogy előbb én mutatok egy igazolványt, aztán meg maguk is egyet-egyet. 126

- Játszunk inkább mást – szólt közbe egy mesterségesen vállasra kigyúrt illető, aki alighanem a földből bújhatott ki. - Persze – őrizte a hidegvérét Szabó főhadnagy-, magát sem hagyjuk ki. - Én viszont mást mondanék. Hagyjuk egymást békében, elvégre nekünk is élnünk kell valamiből. Most meg mi van, talán nem tetszik? Pedig tiszta sor: a kuncsaft ugye tejel a lányoknak a fuvarért, és ebből a lóvéból jut nekem is az utcai védelemért, a szobáztatónak a férőhelyért, meg esetleg a szállodaportásnak vagy a pincérnek is a segítő figyelemért. Sőt, most jön a lényeg: hogy ne legyen semmi gubanc, a te főnöködnek is jut a markába. Arról már én nem tehetek, hogy aki a sor végén áll, annak nemigen marad a léből. - Uram, ez itt tettenérés a javából – váltott hivatalos hangnemre a nyomozó –, mert ha jól gondolom, a hölgyeknek már eleve akad ÜK bejegyzésük. Ha eddig nem volt, hát akkor majd most lesz. Ezt a bratyizós hangnemet meg már most felejtse el, mert nagy bajban van. A BTK idevágó paragrafusai szerint… - Hát, mit ne mondjak, ordít rólad, hogy kezdő vagy. Szegénykém, te még éppen csak csiszolódni kezdtél, amikor én már régen fényes voltam. Told el szépen a biciklit, mert a kerületi főkapitány országos cimborája a nagybátyámnak. Ha még sokat akadékoskodsz, mert nem érted meg, hogy ez mindenkinek üzlet, holnapra kivetkőztetlek! A felülről pártfogolt aljassággal találkozva a fiatal zsaru kis híján elszédült. Ilyen nincs, és mégis van?! Ez sokkal rosszabb, mint az urambátyám-jó elvtárs rendszerek, amikkel eddigi pályafutása során valaha is találkozott. Gyávának ugyan sohasem érezte magát, de mégis okosabbnak vélte visszavonulót fújni. Egy embertől nem is szokott megijedni, viszont rá nézve kedvezőtlenül tolódtak el az erőviszonyok. A meglévő sportmenedzser – hivatalos nevén futtató, 127

azaz strici – mellé még két másik mozdonyszőke kollégája is becsatlakozott, noha egyelőre még csak passzív szemlélőként. Egyikük kimondottan kötekedő hangulatában lehetett, mert egészen az utcasarokig kísérte a törvény kellemetlenkedő őrét. A csibész sem bízta a véletlenre a dolgot, mert tudta a módját, hogyan tüzelhetné harcra a békésebb viselkedésű szaktársakat. - Hé, ez itt anyánkat szidja a bajsza alatt! Adjunk a pofájára! Az önérzetes állampolgárok tehát sutba dobták a legminimálisabb jóérzést és tiszteletet is, és felváltva csépelni kezdték a nyomozót. A csordaszellem tombolásához a jelenlévő éjszakai pillangók visongva asszisztáltak, elvégre nem mindennapi látványosságban volt részük. Szabó főhadnagy szénája - a pusztakezes önvédelem terén szerzett képzettsége dacára is – kezdett nagyon rosszul állni, mert az ellenállása csak olajat jelentett a tűzre. Minden ütésnél, amit el kellett szenvednie, amolyan árukapcsolás keretén belül még a „nesze neked, te mocsok zsaru!” csatakiáltást is hallgathatta. A kiáltozás messzire elhallatszott. Ádám elég jó hallással büszkélkedhetett, így elsőként ő észlelte a szokatlan zajokat. Rendőr ide vagy oda, a beavatkozásukhoz egy pillanatig sem fért kétely. „A történelem ismétli önmagát”- villant át Csaba agyán a felismerés. Anno '88 késő őszén még őt segítette ki Béci és Ádám, most már viszont ő képezi a felmentő sereg részét. Az első ütésváltást követően a meglepett stricik és söpredék holdudvaruk szétugrottak, de csak átmenetileg. Mindegyikük kocsija a közelben parkolhatott, mert roppant gyorsan előkerült pár eszköz, amikkel a hadiszerencsét kívánták megfordítani. Szabó főhadnagy most jutott csak némi lélegzetvételnyi szünethez, hogy az immáron felfegyverkezett csoportot visszatarthassa. Eddig még elő sem vette bőrtokjából Parabellum típusú önvédelmi fegyverét, de most már legfőbb ideje volt pótolni ezt a hiányosságot. Csőre töltött, és felszólítás nélkül a levegőbe lőtt. A 128

horda végképp megfutamodott. Talán éppen ennek hatására történhetett, hogy ha még ha jelentős fáziskéssel is, de végül működésbe lépett a lakossági riadólánc. A főhadnagy és a Kemény Mag jelenlévő tagsága elég félreérthető képet nyújthatott, mert az URH-s Zsiguliból kiugráló rendőrök elég agresszívan akartak fellépni Csabáékkal szemben. A már-már tettlegességig fajuló helyzetet Szabó főhadnagynak kellett tisztáznia, elméletileg sikerrel. A járőrök még elnézést is kértek, de ettől függetlenül az egész társaság a rendőrőrsön töltötte az éjszaka hátralévő részét. A nyomozóról mint sértettről orvosi látleletet vettek fel, a kopaszok tanúvallomását pedig jegyzőkönyvezték. Hajnalodott már, mire mindezzel végeztek. Az ügyeletes tiszt eleinte igen készségesnek és megértőnek mutatkozott fiatal kollégája problémájával szemben, ám amikor az a nyilvántartottak fényképalbumában felismerte támadóit, sokat sejtetően hümmögni és telefonálgatni kezdett. A felemásra és kétélűre kiforrott események abszolút haszonélvezője természetesen továbbra is a Tiszt maradt. Így, hogy egy szerencsétlen baleknak a nyakába sikerült varrni az ügyet, neki minden oka megvolt az elégedettségre. Patrik ugyan némileg kiszínezve adta le a véletlen egybeesésektől telített legutóbbi történetét, de ezzel csak a saját egóját hizlalhatta, hiszen a Tiszt sokszor jóllakott már rókapörkölttel. Mindenesetre egyetlen rezdülésével sem adta tanújelét a kétségeinek, hanem inkább a már korábban is emlegetett jutalomra terelte a szót. A társalgás ezen szakasza is meglehetősen egyoldalúra sikeredett. Ezúttal nem hangzottak el kérdések és főleg nem visszakérdezések, csupán néhány lakonikus tömörséggel megfogalmazott információ. Patrik ezeket eleinte majdnem félreértelmezte, mert meglehetősen utasítás-ízűnek hatottak. Valamiféle visszatetszés ki is ülhetett az arcára, mert a Tiszt sietett hangsúlyozni: - Most kivételesen csakis a maga érdeke, hogy mindent úgy csináljon, mint ahogyan az imént felvázoltam önnek. Ez ugyanis már 129

korábban megígért jutalma, amit a kimagasló teljesítményéért vehet el, ha akar. - Ezt nem egészen értem. - Nézze, maga eddig nem hétköznapi módon került a látókörömbe, nem is szokványos feladatokkal bíztam meg, amiket nem általános módon és eredményekkel hajtott végre. Az tehát már gondolom, szinte természetes lesz az ön számára, hogy a jutalmazás módja is ezen a síkon mozog. Egészen röviden összefoglalva: ha él a lehetőséggel, amit most egy új ismeretség által kínálok magának, az eddig is szépen megyegető üzletei kiugróan felvirágozhatnak. Most már ért engem, Patrik? - Nagyjából. De ha az emlékezetem nem csal, akkor a mi kapcsolatunk is pont az üzleteim mentén alakult ki. Csakhogy én akkoriban a sarokba voltam szorítva. Most akkor hogy van ez? - Jaj, hogy magának miért kell folyton kérdéseket megfogalmaznia!? Nos, hogy a kérdésére válaszoljak: ez nagyjából úgy megy, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem lehet a kis ökörnek. Egyébként meg miért akar elveszni a részletekben? Vannak dolgok, amik az idő múlásával változnak: például egy eszme adta társadalmigazdasági keretek. Más dolgok viszont örök érvényűek, például hogy mindig vannak vezetők és vezetettek, valamint, hogy a cél bizony szentesítheti az eszközt. Szóval a labda most magánál pattog, kedves Patrik. Csakis magán múlik, hogy mit kezd vele. Jóllehet a fiú viszonylag zsenge kora ellenére sem számított már abszolút tehetségtelen kezdőnek a csibészek bonyolult világában, de ez a pálfordulással is felérő újszerű hozzáállás mégis feladta neki a leckét. A karót nyelt Tiszt korábban soha nem szólította őt a keresztnevén, most viszont egészen atyai tónusokkal dolgozik. Lassan ugyanolyan seftessé akar válni, mint ő, a meghamisított tételjegyzékkel zsarolható kis hal? Aligha lehet ilyen ambíciója, 130

sokkal inkább valószínű az, hogy esetleg a saját pecsenyéjét is iparkodik majd szép elegánsan megsütögetni. Márpedig akkor ez a jutalmazós móka igen-igen kétélű fegyver, ami a kockázat növekedése mellett az anyagi gyarapodás lehetőségét is magában hordja – mindkettőjük számára. Hosszas latolgatást követően tehát Patrik a Tiszt direktíváinak megfelelően belebújt a legelegánsabb öltönyébe, majd a megbeszélt helyen és időben várta az események folytatását. A másik – számára teljesen ismeretlen fél – két képviselője pontosan érkezett. A kiadott fedőmondatba csomagolt jelszavak alapján azonosították egymást, majd Patrikot beültették egy hajó anyahajó méretű, grafitszürke BMW-be. A fiú máris feltételezte, hogy ha az alantas munkát végzők is ilyen kocsival járnak, akkor a főnöküknek minimum a legújabb típusú Mercedes állhat a rendelkezésére. Az események folytatásánál egyre inkább kiviláglott, hogy nem tévedett. Mintegy negyvenpercnyi autókázás után egy olyan kastély udvarán gördült be a jármű, amilyeneket csak nyugati magazinok fotóin láthat az ember. Patrik és két kísérője áthaladt egy csomó terem méretű helyiségen. Mindenütt az elképesztő gazdagság, már-már a giccs kategóriájába hajló fényűzés tanúbizonyságai uralkodtak. Marcona testalkatú, de a legújabb divat szerint öltöztetett fickók – alighanem valami testőrségféle tagjai – ácsorogtak szoborszerű merevséggel minden ajtónál. Néhány helyen dekoratív, kihívóan sminkelt és ruházkodott lányok unatkoztak meglehetősen feltűnően a videólejátszók előtt. Az ő hivatásukat illetően Patriknak csak tippjei voltak. A takarítónői beosztást mindenesetre eleve kizárta. Viszonylag széles, fehér márványból rakott csigalépcső vitt fel a kastély toronyszobájába, melynek ajtaja előtt már két gorilla is posztolt. A kettőzött őrség fontos pozíció vagy személy védelmét feltételezte, akárcsak a beléptetést megelőző procedúra.

131

Udvarias, de határozott modorban felszólították a vendéget, hogy emelje fel a karjait vállmagasságban, és egy furcsa szerkezet segítségével kezdték Patrik testfelületével párhuzamosan hadonászni. A kütyü derékmagasságban éles, csipogó hangot hallatott, mire az egyik ajtónálló rutinos mozdulattal benyúlt Patrik zakója alá. Egy szempillantás volt csak, és már le is csatolta onnan a vendég gázpisztolyát. - Erre itt nem lesz szükség – magyarázta némi fejcsóválással fűszerezve, és mint ha némileg le is sajnálta volna ezt az egyébként nagyon is spéci, de mégsem éles fegyvert. - Kifelé jövet majd visszaadjuk. Tessék befáradni! Patrik tehát belépett. Az egyetlen térből kialakított, körablakos toronyszobában berendezett iroda egy sasfészket, a gigantikus íróasztal mögött trónoló ötvenes férfi pedig magát a vén ragadozó madarat juttatta az ember eszébe. - Á, szóval te lennél a Kofa! Sok jót hallottam már rólad a közös barátunktól. Kerülj csak beljebb, Szabadi Patrik fiam! Patriknak itt rögtön a Tiszt jutott az eszébe, hiszen ő közvetítette ide. Azt már szinte nem is furcsállotta, hogy a titokzatos hatósági közeg nevét továbbra is balladai homály fedte. Úgy látszik, hogy ez errefelé így szokás. - Engem egyébként nyugodtan szólíthatsz Vologya bácsinak, nálatok szinte mindenki csak így ismer. Iszol valamit? Nem? Sebaj, akkor majd csak később. Úgy látom, hogy te egy amolyan bizalmatlan fiú vagy, hiszen eleve felfegyverkezve jöttél ide hozzám. Nem akarsz megbízni bennem, mert nem hogy engem nem ismersz, de még csak azt sem, aki által itt vagy nálam. Jó, ezek nagyon egészséges szokások, tartsd is meg őket! Most viszont ha már így összejöttünk, üljünk le és beszélgessünk az élet nagy kérdéseiről.

132

Helyet foglaltak tehát egy nagy bőrpamlagon, és Vologya bácsi könnyed szellemességekbe ágyazott kérdéseinek pergőtüzével alaposan feltárta Patrik üzleti tevékenységeinek hátterét. A fiú lassacskán megnyílt előtte, mert a kezdeti bizalmatlanság – sőt, félelem – helyét kezdte átvenni a Vologya bácsi iránti szimpátia, sőt tisztelet, és a még nagyobb profittal kecsegtető üzletbe vetett remény. Ebben az oldott hangulatban szinte elrepült az idő, majd Vologya bácsi egy huszáros vágással komolyra fordította a szót. - Patrik fiam, én az eddigi értesüléseim és a beszélgetésünk alapján is úgy látom, hogy te egy rátermett fiú vagy, aki képes másokat irányítani. Ugyanakkor fegyelmezetten végrehajtod a fölötted lévő utasításait is. Mindezek nagyon lényeges tulajdonságok. Olyannyira, hogy akiben mindez nincsen meg, arra nem is pazarolnám a drága időmet. Téged viszont megkérdezlek: akarsz-e az én üzleti alapon szervezett, fogadott családomhoz tartozni? Patrik alig pár másodpercet gondolkodott. Itt már nyoma sem volt annak a pressziónak, amit a Tiszt gyakorolt rá a beszervezésekor, és még a konkrét feladat megjelölés nélkül is szinte minden olyan kézzelfoghatónak tűnt. Határozottan vágott tehát egyet a fejével. - Rendben, fiam. Most akkor szépen lemegyünk a lovagterembe vacsorázni, és ott majd bemutatlak néhány régebbi családtagnak is. Az első közös teendőket is meg fogjuk most beszélni. A lovagterem méltó elnevezés volt, egyben ez bizonyult a kastély legízlésesebben berendezett helyiségének is. A falakat régi korokból hátramaradott kézifegyverek és nagyvadak trófeái díszítették. A hosszú tölgyfa asztal körül már többen helyet is foglaltak, ám Vologya bácsi érkezésére egy emberként ugrottak talpra. A tegnapi komisszár tekintélye szemmel láthatóan megkérdőjelezhetetlen volt, de a látvány java még csak ezután jött: miután a házigazda helyet foglalt az asztalfőn, valamennyi megjelent odajárult hozzá, és mély meghajlás kíséretében kezet 133

csókoltak neki. Már mindenki Patrikra figyelt, aki nem akart lemaradni a rituális üdvözlésről. Vologya bácsi elégedetten biccentett, és jobbját újdonsült embere vállán nyugtatva előbb magyarul, majd valami ismeretlen nyelven szólt a többiekhez. - Ő itt Szabadi Patrik, az új családtag. Érdemi szó több nem is esett, csak a lakomának is beillő estebéd után, melyet egyébként a már korábban futólag látott csinibabák szolgáltak fel. Végül Vologya bácsi előrukkolt eddig dédelgetett tervével. - Úgy döntöttem, hogy alapítok egy vegyesvállalatot. Ennek magyar részről az új családtagunk lesz az ügyvezető igazgatója, aláírási jogkörrel. A tervezett export-import tevékenységhez szükséges pénzt és a nemzetközi hátteret mi biztosítjuk. Erre igyunk!

X.

A határőr

Ádám már néhány napja idegesen feszengett. Jó lett volna találkozni Patrikkal, de az gyakorlatilag felszívódott. Nem mintha annyira vágyott volna erre a beszélgetésre, de jobb az ilyesmin túlesni. Az aggályokkal ellentétben végül is időben előkerült, vagyis elméletileg mindketten fel tudnának így készülni az előttük lévő időszak várható hatásaira – a gyakorlat viszont másra engedett következtetni, mert Patrik egy hisztis operaénekesnőt is meghazudtoló undorral az arcán hajította sarokba a papírt, amit Ádám a kezébe nyomott. - Ez most nagyjából úgy hiányzott, mint a mókusnak az erdőtűz. Pont most, és pont téged, Ádám?! Drága pénzen most vettem meg a Barkast, hogy belföldön is tudjuk mivel teríteni az árut, erre meg jön

134

ez a baromság. Te a legrégibb és legjobb emberem vagy, szerinted kit fogok így a helyedre tenni? - Azt nem tudom. - Elég szomorú. A legnagyobb baj viszont az, hogy még én sem tudom. Egyetlen esélyünk lehet csupán, hogy végigcsinálod azt, amit tavaly én is. Tudniillik én már jó előre bebiztosítottam magam erre az esetre, de talán még nem késő neked sem. Azt fogod csinálni, hogy elmégy a dokihoz, akihez majd küldelek, mert vele lehet okosan beszélni. Nagy piás az öreg, és talán ezért is lehet az, hogy sosincs elég pénze. Amúgy nekem elég olcsón megszámította azt a kis tréfát, mely alapján én papír szerint olyan beteg vagyok, hogy eleve be sem hívtak sorozásra. Te meg legfeljebb elmész ugyan, de viszed magaddal a pecsétes igazolást, és így nem húzzák rád az angyalbőrt. Na, mekkora nagy ember vagyok? - Mondhatom, óriási. De ez így akkor sem frankó dolog. - Jó, a zseton miatt nem kell aggódnod, legfeljebb majd ledolgozod részletekben. - Nem erről van szó. Tudod, hogy nem vagyok szívbajos, de az ilyen jellegű trükközéshez nekem akkor sem fűlik a fogam. - Mi van Ádám, te napszúrást kaptál télvíz idején? Hagyni akarod, hogy bevigyenek kilenc, vagy nem is tudom én, hogy hány hónapra, és akár az ország másik végén csicskáztassanak agyon a bugrisok? Ez nem lesz ám megfizetve, nem úgy, mint amikor nálam dolgozol! - Ez most hadd legyen csak az én bajom. Amúgy próbáld a saját szemszögedből, a jó oldalát is nézni, Patrik! A laktanyákban eleve potenciális piac kínálkozik egy csomó dologra. - Erre azért ne vegyél fel hitelt! Különben is, hamarosan véget vetek a pitiáner sefteléseknek. Amit idáig kerestünk, az csak szotyi 135

volt, érted, aprópénz. Nagy dobásra készülök, amiből kár lenne kimaradnod. Majd csináltatok neked is egy klassz öltönyt, hogy fel tudj velem nőni a nagyokhoz. - Világéletemben utáltam az öltönyt. De nem is erről van szó. Tényleg jó, hogy fejlődsz, meg minden, de szerintem egy igazi férfi ne feledkezzen meg a kötelességeiről sem. - Ádám, komolyan mondom, te nem jól vagy összerakva! Térj már észre, mert most már kezdesz felidegesíteni! Vagy szerinted én már akkor nem is számítok igazi férfinak, ha csak a józan eszemre hallgatok? - Nem egészen erre gondoltam. - Akkor mondd ki bátran, és ne töketlenkedj itt nekem! Szóval mire gondoltál? Ádámnak eléggé nehezére esett, hogy kimondja, és egy pár pillanatig csak a levegőbe bámulva próbált ihletet vagy bátorságot meríteni, de végül megtette. Lesz, ami lesz alapon végre kimondta. - Konkrétan arra gondolok, hogy férfinak még talán férfi vagy, de semmiképpen sem barát. - Menj a búsba, és tanuld meg egy életre: az üzletben nincsen barátság! - A barátság alapja viszont a pontos elszámolás. Remélem, hogy ha bevonulok, azért még kifizetsz. Patriknak eddig a vita hevében még az arcizma sem rándult, ami a vastagra hizlalt arcbőr csalhatatlan jele. Mostanra már viszont egész fizimiskáját eltorzította a feltörő, utálatos düh elvégre pénzről volt szó. Végül egy hihetetlenül dölyfös direktívát sziszegett oda egykori barátjának, majd alkalmazottjának.

136

- Mondd csak kis huszár, elbírod-e a saját súlyodat? Ha igen, akkor hordd el magad! Ádám eljátszott a gondolattal, hogy nemes egyszerűséggel kiveri ebből a barátságra és alkalmazotti hűségre egyaránt méltatlanná vált figurából, amivel tartozik, de végül óvatossági okokból letett ezen szándékáról. Ki tudja, milyen kapcsolatokat épített ki mostanában ez a jómadár, tehát az adósságrendezés ügyét későbbre napolta. Csendesen elkullogott, miközben egyaránt kereste a hibát önmaga, és Patrik viselkedésében is. Később Klaudiával is meg hányták-vetették a jelenséget, de megoldást persze nem találtak. Az már viszont fel sem tűnt a fiúnak, hogy mindig karakán és éles eszű barátnője most milyen passzív a beszélgetésben. Amikor pedig magához akarta ölelni, a lány leginkább csak fáradtságra tudott hivatkozni. - Elárulnád, hogy neked mi a bajod? - Nézd Ádám, azt hiszem, hogy elég sokat köszönhetünk egymásnak. Az utóbbi időben viszont nagyon sok időt töltöttünk külön a munka miatt, ami szerintem nem tett jót a kapcsolatunknak. Félek, hogy ha te most bevonulsz, akkor ez csak romlani fog. Kimondom: a csúcson kell abbahagyni, mert onnan már csak lefelé vezet az út, úgyhogy inkább váljunk szét barátsággal! Ádám már a Patrikkal való vita után is elkönyvelte magában, hogy ez most nem az ő napja, de hogy ennyire nem, azt azért nem hitte volna. Már nem maradt energiája ellenérveket keresni, inkább megpróbálta emelt fővel elhagyni ezt a csatateret is. A következő néhány nap is ebben a fejbe vert kábulatban telt, viszont a sorozáson újabb meglepetés érte. A kapott tájékoztatás szerint ugyanis minden egyes megjelent fiatal névre szóló behívójának jobb felső sarkán egy számsornak kellett szerepelnie – legalábbis elméletileg. Ádám lapján ugyanis semmi ilyesmi nem állt. Gondolta, legjobb út itt is az egyenes, ezért jelezte a hozzá legközelebb lévő asztalnál helyet foglaló egyenruhásnak ezt a hiányosságot. 137

- Nem kell ezen kiakadni fiam, megesik az ilyesmi a legjobb családban is. Maga már létszámon felülinek számít. Még az is meglehet, hogy hazaküldik. Várjon egy percet! Az egy percből több is lett, már szinte mindenki végzett. Ádám kezdte magát egyre kényelmetlenebbül érezni. Végre odajött hozzá egy másik tiszt – akinek nem elhanyagolható módon nem khaki, hanem zöld színű volt a váll-lapja –, és barátságosan megszólította. - Szóval maga itt a kis létszámon felüli. A papírjait nézve maga remek emberanyag, és hozzánk csak ilyenek jöhetnek. Volna tehát egy ajánlatom: ha már most túl akar lenni a sorkötelezettségen, akkor bevonulhat egy elit szellemiségű testülethez, a Határőrséghez. - Helyileg hová? - Alapkiképzésre, Pécsre. Pécs a fővárostól testvérek között is vagy kétszáz kilométer. Ádám korábban még nem járt a baranyai megyeszékhelyen, de a nagy távolság most amúgy is szimpatikussá vált a neki a Klaudiával szakítása és a Patriknál megingott alkalmazotti helyzete miatt. Itt majd lehet felejteni a keserűséget. Még persze az sem mellékes, hogy ha valóban olyan kiváló az az alakulat, akkor elvárhatóan olyan normális emberekből is állhat, mint ez a zöld váll-lapos valaki. Ezen gyors latolgatás után tehát lényegében rá is bólintott az alkura, és már csak a formaságok voltak hátra. Itt a határőrtiszt némi hitetlenkedésének adott hangot, amikor papírjaiból felpillantott. - Maga valóban regisztrált munkanélküli? - Persze, hiszen a papír nem hazudik. Gondolom, így majd valamivel magasabb bevonulási segélyre is számíthatok. - Álljunk csak meg, fiam! Segélyezésnél még nem tartottunk. Azt meg nem árt, ha az eszébe vési, hogy mi szeretjük, ha valaki nagy franc, viszont a pofátlanságot végtelenül utáljuk. Ahogy így elnézem, 138

ezek a magán lévő méregdrága holmik nagyjából egy havi illetményembe kerülhetnek. Ilyet egy szimpla munkanélküli nem engedhet meg magának, hacsak nincsen valami gazdag szponzora. Mindenesetre elég is most az ismerkedésből, majd Pécsen folytatjuk – mondta a határőr. Az események innentől felpörögtek. Patriknál még volt egy hosszas és hiábavalónak bizonyult csörte a múlt vélt vagy valós hibái felett, kár volt rá időt is áldozni. Legalább Klaudia valóban korrektül, barát módjára viselkedett. Még a szűk körben megtartott bevonulóbulin is tiszteletét tette. Ádám csak akkor eszmélt igazán arra, hogy micsoda gyökeres fordulatot vett az élete, amikor 1990. február 11-én hajnalban kigördült vonata a Keleti Pályaudvarról. A pécsi határőrlaktanyába érve le kellett adnia úgyszólván mindenét, ami a civil élethez kötötte. Személyi igazolványát katonakönyvre cserélte, polgári ruháját pedig elnyelte egy nagy barna papírzsák. Egy darabig ezt nem is láthatja majd. Itt van viszont helyette a kincstári felszerelés, a téli-nyári kimenőtől a gyakorló ruházatig bezáróan minden. Utóbbinak legnagyobb érdekessége, hogy újszerű állapotú, és barna foltos terepmintázatú volt. - Jegyezzék meg fiúk, hogy ennek a fajta angyalbőrnek a viselését ki kellett ám érdemelni. Ezt a közönséges bokorugró gyaloghonvédek nem hordhatják, nekik amúgy jó az olajzöld kasztró ruha is. Maguk egy akciószázad katonái lesznek, az alapkiképzés befejeztével első vonalbeli harcosok. Mi, határőrök egyébként békeidőben is harci feladatot látunk el. Az ellátásuk is ennek megfelelő lesz, azt garantálhatom. Ezeket a szlogeneket az elkövetkező hetekben még számtalanszor elismételték nekik tisztek és tiszthelyettesek egyaránt. Ádám ugyan nem értette, hogy mire föl ez a mesterséges utálat generálása; mert bár a kiválóságba vetett hit megalapozottnak is tűnt, a turáni átok alkalomadtán a kimenőjüket töltő honvédek és határőrök 139

között is megmutatkozott: akadtak ugyanis olyanok, akik képesek voltak ezen a kérdésen összeverekedni. A másik meglepetést maga a bajtársias, sőt már-már családias légkör jelentette. A katonaviselt idősebb rokonok elmondásai alapján Ádám itt is csupa ordítozó kiképzőre, és a fiatalabbak zaklatásával passziózó idősebb sorállományra számított. Kellemesen csalódott, mert a korosabb határőrök eleve ki voltak vezényelve terepre, az őrsökön vagy a határátkelőhelyeken teljesítettek szolgálatot. A vezetőség zöme emberségesnek bizonyult, ezen belül pedig már leáldozott a Kádárhuszár politikai tisztek csillagának is. A Kemény Magból megint csak Patrik volt az, aki távol maradt az ünnepélyes eskütételről – neki most is valami fontosabb dolga volt, meg hát különben is. Ádám húzásairól persze nem mulasztotta el tájékoztatni a Tisztet sem, aki még örült is annak, hogy a dolgok így alakultak. A Klaudiával való szakításban is eleve benne volt a keze, mert ő küldött a lánynak névtelen postai borítékokban hamisított fotókat Ádámról, amint félreérthető helyzetekben mutatkozik idegen hölgyekkel. Ezzel is sikeresen gyengítette a belső kohéziót, majd a Kemény Mag húsz százaléka eleve önszántából ment el jó messzire. Minél távolabb van, annál jobb. Már csak arról kell majd gondoskodni, hogy ne nagyon jöhessen haza, de hát ugye erre is megvannak a megfelelő módszerek és lehetőségek. Az intenzíven megszervezett kiképzési terv mellett szinte repültek a napok. Az alapkiképzés lezárultával Ádám és egy maroknyi társa teljes menetfelszerelésben egy zöldre pingált hosszú platós IFA platóján találta magát, hogy megkezdjék tényleges sorhatárőri szolgálatukat az ország délnyugati csücskében. Többeket szorongással töltött el ez a nagy távolság, viszont a festői panoráma máris nyújtott némi kárpótlást. A kevésbé tájékozottak csak annyira tudták meghatározni a helyzetüket, hogy valahol Barcs és Berzence közé vannak száműzve, ami földrajzilag még viszonylag széles fogalom. Mindenesetre most előttük kanyarog a határfolyó, a Dráva ezüstös szalagja. Azon túl már Jugoszlávia terül 140

el. A folyót már a török időkben is úgy emlegették, mint Magyarország védelmének egyik legderekabb katonai parancsnoka, így Ádámék csapata kezdett felvidulni: ugyan ki is lenne az az ostoba határsértő, aki nekimegy a nagy víznek? A teherautó végül egy vállalati üdülőnek is beillő épületegyüttes előtt fékezett le. Bármilyen különösen hatott is, de a várt laktanyai ridegség helyett ez a családias környezet fogadta az újoncokat. Az udvaron aztán felsorakozott a hivatásos, a leszerelés előtt álló öreg, valamint a helyüket átvevő „kopasz” állomány. Egy tört „U” alakzatát vették fel, a két hosszabb szárban egymással szemközt a sorállományúak. Ádámnak jutott az a megtiszteltetés, hogy a fiatalok nevében fogadja az öregek búcsúját. Ez abból állt, hogy a leköszönő korosztály képviselője átad az érkezők emberének egy üres tárú géppisztolyt. A jelenlévők között volt, akinek ez még a kedves apuka vagy nagybácsi elbeszéléseiből ismert, és a Munkásőrségben honos ceremóniát idézte, bár ez mára már inkább csak ízlés dolga. A szimbolika mindenesetre egyértelmű volt: a következő generáció tovább viszi az elődök fegyverét. Az említett zöldfülűek aztán gyorsan belerázódtak az őrs mindennapi életébe. Adták a szolgálatokat, melyek során olykor németjuhász kutyákkal kiegészülve portyáztak a rájuk bízott határszakaszon, vagy csak a MAFI mozaiknéven emlegetett hordozható magaslati figyelő szellőpalotájában dideregtek. Az őrs személyi- és eszközállományához tartozott még két ló is. Ezek nem csak amolyan kuriózumnak számítottak, hanem értékes segítőknek is. Ádámnak nagy szerencséje volt velük, mert a sorállományból csak ő tudott lovagolni. Így aztán részesülhetett a járőrtevékenység koronázatlan királyaként is emlegetett lovasportyákban. Ilyenkor mindig hálás szívvel idézte fel emlékeiben a Nagykovácsiban lakó apai nagyszüleit, akiknél a gyerekként eltöltött vakációk során megtanulhatott lovagolni. A derék négylábúak alkalmazásának hasznos voltához nem fért kétség; ugyanakkor csak szép időben volt engedélyezett az alkalmazásuk, 141

mert kímélni kellett őket. Ráadásul a lovas járőrök másik állandó résztvevője maga a szakaszparancsnok, Tornyai Simon főtörzsőrmester volt. Így ha ő a napi munkáját a lovaglás szenvedélyével összekapcsolhatta, azzal a legénység is csak nyert: az őrsön úgy érezték, hogy ha távol van a macska, akkor cincoghatnak az egerek. Ennélfogva magától értetődik, hogy kivétel nélkül mindenki a lovasportyára alkalmas időjárásért fohászkodott – beleértve még az ateistákat is. Az imák alighanem meghallgatásra találhattak, mert hosszan tartó, száraz és enyhe időszak köszöntött a környékre. Aktuális lovasportyájuk alkalmával Ádám csak ennek az időjárási körülménynek tudta be azt, hogy a Dráva magyar oldalán nagy területen kigyulladt a nádas. - Jól jegyezd meg, édes fiam – okította a főtörzs a közlegényt -, hogy egy jó határőr soha nem hisz el semmit sem, legalábbis nem első látásra. Ez a nádas akár azért is lángra kaphatott, mert hetek óta nem volt semmi csapadék. Viszont ha én valamit át akarnék hozni a határon, akkor megpróbálnám elterelni a hatóságok figyelmét. - De főtörzs úr kérem, a Dráván keresztül? - Hát persze, ha valaki eléggé elszánt. Láttam én már egy-két furcsa dolgot, úgyhogy ez nem is számít olyan nagyon eredeti trükknek. Mindenesetre értesítjük a központot, onnan meg majd felhívják a tűzoltókat, hogy itt ez a helyzet. Jó, ha ők is tudnak erről. Mi pedig két dolgot tehetünk: várni és figyelni. Látod, fiam – adta át keresőtávcsövét némi vizsgálódás után a főtörzsőrmester Ádámnak –, megmondtam én, hogy ezek nem vérprofik. Még csak nem is valami nagy tehetségek. Kicsit arrébb a jugoszláv oldalon is kigyulladt a nádas. Ez már nem lehet véletlen egybeesés. Ide erősítés kell, és átfésüljük a környéket. A lovakat addig vidd abba az erdőfoltba! A nádas már meglehetősen nagy, több száz négyzetméteres területen kezdett el lángolni, és a tűz a szél segítségével gyorsan 142

terjedt. A magyar határőrök a szomszédos őrsök állományát is riadóztatták, de még így is kevésnek tűnt a hadra fogható létszám. Egy szakaszvezető robogott ki motorkerékpárral, hogy a környező települések szórakozóhelyeiről megkísérelje összegyűjteni a kimaradáson lévőket. Amint egy raj összeállt, már útnak is indították őket. A katonaszerencse végül is a jelenséget észlelő Tornyai főtörzsőrmesternek és Ádámnak kedvezett. A nádastól nem messze, egy fasor mentén friss lábnyomokra leltek a puha talajon. Mintázata alapján nem katonai surranótól, és nem is gumicsizmától származtak, tehát vélhatően nem határőr, vadász vagy gombagyűjtő hagyta maga után. - Most megcsípjük. Gyere, fiam! Azzal a tiszthelyettes meg sem várva beosztottjának tiltakozását, elindult a lábnyomok haladási irányával ellentétesen. Menet közben magyarázott, mint akinek nincsen ideje megállni. - Ha jobban megnézzük őket, akkor láthatjuk, hogy ezek a nagyméretű cipőnyomok nem egyenletesen nyomódnak a talajba. Mintha a használója nem teljes testsúlyával nehezedne rájuk. Mintha valami szokatlan módon használnák, például fordított irányban felkötve. Na, ezért megyünk pont ellentétes irányba. Ádám mindezt hűségesen jelentette rádión a többi járőrnek is, akik viszont nem tudtak beszámolni semmi érdekességről. Tornyai nehéz helyzetbe került, mint vezető. Sejtelme sem volt arról, hogy az ismeretlen határsértőnek vannak-e társai, sem más egyéb információja nem volt. Ha tehát most összevonja a járőröket, nagyobb szakaszok maradnak ellenőrizetlenül, ugyanakkor ez a magányos hajtóvadászat viszont így sem kecsegtet túl stabil sikerrel. A főtörzsőrmester tanácstalanul vakargatta homlokát a zöld barett sapka alatt, de végül az eddigi harcmodor megtartása mellett döntött. Indián nyomolvasókat is zavarba ejtő alapossággal figyelte és értelmezte az üldözöttjük által hátrahagyott árulkodó jeleket. Egyetlen esélyüknek az tűnt, hogy 143

utolérik ezt a magányos határsértőt, tehát szaporázták a tempót. Ez végül is bevált, mivel egy bokornál guggolva terepszínű álcaruhát viselő zömök férfira lettek figyelmesek. Túracipőjén ott volt a fordítva megkötött álnyomokat gyártó talp, tehát tévedés kizárva. A két határőr előírásosan előreszegezett fegyverrel, két irányból igyekezett lezárni az ismeretlen menekülési útját. Tornyai azonban az utolsó pillanatban belelépett egy orvvadászok által kirakott csapóvasba, mely gyakorlatilag megbénította a lábát. Az idegen ezt kihasználva futásnak eredt, Ádám meg utána. Nem akart fegyvertelenre lőni, csak előírásosan kiáltozta, hogy „álljon meg!” Némi kergetőzés után végül rávetette magát, és puszta kézzel tette harcképtelenné. Közben már a főtörzs is kiszabadította magát, és elkötötte vérző sebét. Az ilyenkor szokásos elsődleges vizsgálatnál kiderült, hogy a huszonöt év körüli férfinak személyi okmányai nem voltak, megszólalni pedig ugyancsak nem volt hajlandó. Továbbá sem fegyver, sem csempészáru nem került elő; csak egy térkép, jegyzetfüzet, íróeszköz, iránytű, és tájoló. A határőrök nem értették ezt a némasággal kombinált cserkészi hajlamot, mindenesetre a feltáró jellegű kikérdezés nem is az egyszerű határvadászok feladata. Az első hivatalos gratulációk begyűjtését követően a határsértőt átadták a magyar hatóságok bürokráciájának. Noha a precízen dolgozó Tornyai Simon egy rövidebb ideig feszegette ugyan ezt a kérdést, a titokzatos férfi további sorsa szolgálati titokra való hivatkozás által ismeretlenné vált. A főtörzsnek annyi maradt meg, hogy örülhetett némi vállveregető kitüntetés kilátásba helyezésének, és lábadozhatott sérüléséből. Ádám korszakbontó jelleggel kapott némi kimaradást. A jó szakaszparancsnok persze ez ellen is protestálni akart, jelezvén, hogy ezt a teljesítményt minimum egy-két napnyi szabadsággal, és nem holmi vacak kimarcsival illene honorálni. Létszámhiányra hivatkozva lehurrogták a felvetését, mondván, hogy egy ilyen kiváló határőrnek amúgy is a terepen van a helye. Ádám tehát az „aki a kicsit nem 144

becsüli, az a nagyot nem érdemli” elve alapján örült ennek a lehetőségnek is. Idáig ugyanis ha tehette, kimaradásai alkalmával felettesei tudtával és beleegyezésével inkább csak munkát vállalgatott a környék gazdálkodóinál. Most viszont eldöntötte, hogy kicsit megpróbál kikapcsolódni, ha már ilyen roppant elegánsan felöltözött kincstári kimenőjébe. Szinte lubickolt a kötetlenség mámorában. Gyorsan magára is maradt ugyan, mert sehol nem lelt ismerős arcra, ám visszamenni sem volt hangulata. Betért inkább egy presszóba, ahol viszont a hétköznap kora délutánnak megfelelően elég gyér volt a forgalom. A csapos mogorva volt, így vele nem is próbált társalgást kezdeményezni. Kért egy korsó sört, és alaposabban is felmérte a terepet. Az egyik sarokasztalnál szemrevaló, nagyjából vele egyidős forma lány üldögélt üdítőjét kortyolgatva. Egyértelműen az a típus, aki után minden ép látású és ízlésű férfi – különösen, ha csalódott legényember, és pláne határőr az illető – testi épségét veszélyeztetve forogni kezd. Ádám sem jelentett kivételt, ráadásul amint közelebb óvatoskodott, megállapította, hogy a lánynak valami erős kisugárzása van. Ezt eddig még csupán Klaudiánál tapasztalta. - Szia! Zavarhatlak egy kicsit? - Próbáljuk meg – biccentett a lány kissé szomorkásan. - Engedd meg, hogy először is bemutatkozzam. Romhányi Ádám vagyok. - Petra Knezić- nyújtotta kezét a lány. - Nini, te jugoszláv vagy? - Nem jugoszláv, hanem horvát – vetette fel büszkén a fejét, miközben éjfekete szemei kis híján villámokat szórtak. Ádámnak valahonnan ismerősnek tűnt ez az öntudatot sugárzó tekintet, de most először is ösztönösen hátrált egy lépést és szabadkozni kezdett. 145

- Ne haragudj, kérlek, nem akartalak megbántani. Szóval, ha már így ismerjük egymást, megengeded, hogy leüljek ide egy kicsit? - Csak tessék. Tetszik nekem, ahogyan közelítesz. Bemutatkoztál és tisztelettel viseltetsz egy nő iránt, ami úriemberre vall. Nálunk abból már egyre kevesebb van. - Ami azt illeti, mi sem vagyunk túlzottan eleresztve. Egyébként kísértetiesen emlékeztetsz valakire, aki valaha fontos volt nekem mostanáig, és ezért keresem a társaságod. - Folytasd! - Klaudiának hívják, és igazi nagy szerelem volt a miénk. Mikor viszont bevonultam, szakított velem, amit elég nehezen viselek. - Na és okvetlenül velem akarsz vigasztalódni? Vagy esetleg ez egy sokszor bevetett… izé… hogyan is mondjátok ti ezt magyarul… - Csajozós dumára gondolsz? - Arra – vágta csípőre kezeit Petra. - Kikérem magamnak! Látod, most már nekem is lehetne okom a sértődésre. - Rendben, akkor tekintsük úgy, hogy akkor most egyenlítettem. Ha valóban mindig ilyen őszinte vagy, akkor máris szimpatikussá tetted magad előttem. Elegem lett ugyanis az olyan fiúkból, akik báránybőrbe bújt farkasok. - Ezek szerint neked is van egy friss élményed. Jól összebotlottunk! - Nos, igen – mosolyodott el Petra most először –, de azt hiszem, hogy neked elmondhatom. Te is előadtad a szívfájdalmadat, meg nem is túl valószínű, hogy találkozunk még valaha. - Ezzel az erővel a Dráva hullámainak is beszélhetnénk. 146

- Viszont a folyó csak elvinné messzire a bánatom, de nem válaszolna. Szóval nekem is volt egy nagy szerelmem, de nagyon csúnyán végződött a dolog. Nálatok ilyen nem hinném, hogy létezik, de nálunk mostanság sajnos egyre gyakoribb. A volt vőlegényemet Dragoslavnak hívták. Szerb nemzetiségű volt, míg én horvát vagyok. Elméletileg testvérnépek lennénk, de mióta Tito marsall meghalt, valami megmérgezte a levegőt. Dragoslav is kezdett kifordulni önmagából. Hosszú hajat és szakállt növesztett, mint a csetnikek, és egyfolytában csak Nagy-Szerbiáról beszélt. Később már azt is hangoztatta, hogy ebben a nagyszerb álomországban a szerbek csak vezetők lehetnek, és csak szerbek lehetnek a vezetők. - Döbbenet. Egyébként horvát létedre hogy-hogy ilyen kitűnően beszélsz magyarul? - Nálunk elég sok magyar él, és jól meg is vagyunk egymás mellett. A legjobb barátnőm is magyar, Évának hívják. Tőle tanultam meg a nyelveteket. De hogy mondjak valamit: neked mi jut eszedbe a családnevemről? - Hm… Knezić... Várj csak, meg is van! Knézich Károly, az Aradon felakasztott honvédtábornok! - Stimmel – biccentett helyeslően Petra –, pedig nem mindenki kapcsol ilyen gyorsan. Atyafiságban volnék ezzel a magyar–horvát nemzeti hőssel, és büszke vagyok rá. - Ritka érdekes egy lány vagy te, Petra Knezić. Mit is csinál ma Magyarországon egy horvát katona arisztokrata sarja? - Ezt remélem, hogy nem mint határőr kérdezed – komorodott el egy pillanatra a lány. - Ha be akarnálak ugratni, akkor nem talpig egyenruhában szólítottalak volna meg. Látom valamiért elevenedbe találtam ezzel a kérdéssel. Hagyjuk is, de remélem, hogy később majd még 147

megbeszélhetjük. Különben is úriember lennék, vagy mi, még ha sokat csibészkedtem is régebben. Itt kissé mintha mindketten fellélegeztek volna. Kényes témáról tehát több szó így nem is esett, annál jobban minden egyébről, ami egy huszadik századi fiatalt egyáltalán érdekelhet. - Az idő viszont elszaladt – pillantott az órájára Petra –, ne haragudj, de indulnom kell. Megyek haza. - Petra, én nagyon örülök annak, hogy megismerhettelek. Láthatlak még mostanában? - Azt nem tudom. De itt van az otthoni címem. Írj, hogy ha van kedved és időd. Ádámnak természetesen egyaránt volt ideje és kedve is, így legalább örömtelibb volt minden egyes szabad perce. Az őrség unalmát és más viszontagságait is könnyebb volt elviselni, ha felrémlett előtte Petra éjfekete hajkoronája, amit lazán feltűzve viselt; és a hol kacagó, hol pedig villámokat szóró szempár. Az aktív levelezés mellett hosszú hónapokat kellett várniuk a következő személyes találkozóig. Szigetváron sikerült találkozniuk, ahol viszont szimplán lekésték a tervezett koncertet. Programként így csak a városnézés maradt, noha egyikük sem ismerte Szigetvárt. A fiú viszont annyira fel tudott készülni az őrs könyvtárában, hogy most legalább a végvári küzdelmek történetéből előadóképes tudott lenni. Petra jó hallgatóságnak bizonyult, mert csillogó szemekkel itta Ádám minden egyes szavát Zrínyi Miklós bán magyar és horvát vitézeiről, akik szeme közé nevettek a halálnak. A tudományos igényűnek is beillő monológ tanulsága végül az volt, hogy Zrínyi és horvát-magyar serege a két nép közös hősei, hiszen a közös ellenséggel szemben álltak helyt.

148

- Mindezt én is tudtam – mosolygott a lány pajkosan –, odahaza is lehet erről olvasni. - Akkor meg miért hagytad, hogy strapáljam magamat ezzel? - Jól állt neked – kacagott Petra most már tele szájjal –, sőt akár tanárnak vagy idegenvezetőnek is elmehetnél. Jóllehet Ádám szerény hátterű felkészültségéből csupán ennyire futotta, de a közös hősök történetének kivesézése még megtartott egy ideig. Mire pedig rájuk köszöntött a hajnal, a szomszéd népek egymásrautaltságának jegyében a Nap már a magyar és a horvát nép közös szerelmespárját is üdvözölhette.

XII. Útvesztők és utat veszejtők

Az Úr 1990. esztendejének tavaszára egész Magyarországon szárba szökkenni látszott az 1989-es év őszének vetése. Akkoriban mindenhol-mindenki a pozitív változásokról kezdett el beszélni, ami lassan kezdte megszállni az emberek gondolatait. Márpedig a gondolatok befolyásolhatják a magatartást, a magatartás a tetteket, végül pedig ezek együttesen egy egész nép sorsát. Mindazoknak, akik akár tudatosan, vagy akár jóhiszeműen, de részesei voltak ezen vetés előkészítésében, majd a konkollyal bőven elegyített gabona elvetésében, munkájuk kezdetén nem volt szükségük különösebb segéderőre. Mostanáig tartott ez az állapot, de a folytatás szemmel láthatóan jött magától. Gomba módjára kezdtek el szaporodni az eddig csak félig legálisan megtűrt, vagy esetleg teljesen földalatti politikai csoportosulásokból kicsírázott pártocskák. Többségük élén egy-egy született demagóg, hordószónok néptribunus, avagy kimosakodott MSZMP-párttag volt fellelhető. Utóbbi vörös mákvirágok eddig a 149

párttagsági könyvecskéjükkel a zsebükben jártak az agymosó gyűlésekre és egyéb rendezvényekre, mostanra viszont sokuk kezdte felfedezni önmagában az eddig betiltott demokratát és keresztényt. Ha Magyarországon is létezett volna Damaszkuszba vezető út, akkor bizonyára még maga az Úristen is zavarba jött volna ennyi megtérő láttán, hiszen már-már dömping alakult ki olyanokból, akik Saulusból Paulussá óhajtottak avanzsálni. A pártocskák pártoskodói tehát odaadóan gondozták az említett vetést, mert - némelyek okkal és joggal – hitték azt, hogy a majdani aratás után az ő egyéni gátlástalanságának vagy szerencséjének kovászával dúsított kalács is ki tud sülni. Sokan voltak persze olyanok is, akik már kisebb-nagyobb darabka kenyérrel is beérték volna, de ők ezt mindenki számára egyformán óhajtották. Némileg olyanná vált ekkorra a magyar társadalom, mint egy búzatábla: látszólag mindenki egyforma volt, egy irányba tartott és ugyanazt akarta. A búzatáblának viszont a mindennapok sivár gyakorlatában valójában elegendő a megfelelő talaj, napfény és csapadék ahhoz, hogy egyenletesen hozza ugyanazt a szintet. Egy társadalom - különösen a konkolyvetők igen eredményesen ügyködése miatt - nem tarthatta ezeket a normákat. A jobban értesültek persze itt is tovább láttak a hurráoptimizmus rózsaszín ködén, már csak azért is, mert ezt a ködöt rafinált módszereikkel ők maguk generálták. Még nekik sem ártott ugyan megállni olykor, hogy tájékozódjanak és rendezzék a sorokat. Jóllehet puskalövés sem dörrent sehol, és a parlamenti választásokon a demokratajobboldali-keresztény értékrendeket hangoztatók tűntek esélyesnek, a biztonság kedvéért irdatlan mennyiségű dokumentum került ki a levél- és irattárakból máshová – például a papírzúzdákba. A Tiszt eddigi ügyosztálya, feladatköre és lehetőségei is alaposan megváltoztak. Precíz, rendszerető emberként tehát néhány kellemetlenségre okot adható anyagot maga is megsemmisített, míg 150

másokat áthelyezett, sőt másoktól is átvett ilyeneket megőrzésre. Egyszer majd ezeknek is eljön az idejük. Nem feledkezett meg a személyes kapcsolatairól sem, már ami az informátorait illette. Különkülön egyeztetett mindegyikkel, és eddigi teljesítményükhöz vagy beosztásukhoz mérten látta el őket távlati instrukciókkal. A kis halakra nem pazarolt túl sok időt, míg a nagyobbak a változó rendszerben is érdekesek maradtak. Patrik több szempontból mérlegelve, de legutoljára maradt ebben a körben. A fiú már tudtán kívül is gazdagította a Tisztet azzal, hogy az bevitte Vologya bácsi holdudvarába, és ottani ténykedése után járt némi passzív jutalék. Patrik sem volt még életében ilyen kitűnő anyagi helyzetben, konkrétan dőlt hozzá a pénz. Emellett már igazán csak melléküzemági tevékenységnek számított néhanapján az acélkapnis bakancsot, a bomberdzsekit és a többi kultikus ruhadarabot felvéve rajtatartani kezét a Kemény Mag – tegnapi társainak – viselt dolgain. A Tiszt mostani találkozásuk alkalmával sem köntörfalazott, szokásos pecsétgyűrűs babrálása mellett a lényegre tért. - Nézze Patrik, értelmesen gondolkodó fiatalemberként maga előtt sem lehet az titok, hogy milyen jellegű változások zajlanak ebben az országban. Rám a megszokott munkakörömben már nem igazán lesz szükség, és ez független lesz a választások eredményétől. Márpedig, ha mint kiöregedett szakember pályamódosításra kényszerülök, akkor a klientúrámra sem lesz szükségem. Ez alól maga lesz a kevés kivételek egyike, hiszen a mi kapcsolatunk meglehetősen speciálissá vált. - Akkor ezek szerint az eddigi brigádomat akár szélnek is ereszthetem. Mostanra már ugyanis kezdtek a terhemre lenni. - Mindig is ezt a következetes gondolkodást kedveltem magában a legjobban. A legközelebbi találkozásunkig is minden jót.

151

Mindezek fényében Patrik nem is vesztegette a drága idejét, de mindenekelőtt leltárt tartott magában. A hajdanvolt Kemény Magban támasztott normák és elvárások már tényleg régen kezdtek az agyára menni. Eleinte viszont tényleg jó volt ebből az emberanyagból dolgoztatni, hiszen a hűségük és a megbízhatóságuk valami ostoba ideológia- vagy világnézetféleség alapján valóban garantáltnak bizonyult. Még tiszta szerencse, hogy nincsen pótolhatatlan ember, tehát némi elmélkedést követően fel is lehet tölteni a sorokat. A Vologya bácsi köreiben megismert csicskások közül számos potenciális helyettes sorjázott, így Patrik most ezek szűrésére igyekezett energiát fordítani. Az egykori bajtársakkal, pályatársakkal, munkatársakkal szemben nagyjából olyan magatartást tanúsított, mintha maga a Tiszt sugallta volna neki. A számára roppant módon időtakarékos és praktikus módon csak táviratoztatott az érintetteknek a következő szöveggel: „Keress magadnak más gazdát! Patrik” Mindenki a saját vérmérsékletének és helyzetének megfelelően értékelte a kurta-furcsa üzenetet. Az első feldolgozása után abban mindenki megegyezett, hogy a nagyképűség és anyagiasság csíráit mindig is magában hordozó Patrik most elérte ezen negatív fejlődésének csúcs- vagy inkább mélypontját. Az még csak rendben is lenne, hogy az egész alapító kollektívától egy huszárvágással megválik. Nehezen emészthető ugyan, de ki tudja, hogy milyen üzleti kényszerpálya vitte erre. Az elbocsátás személytelenül rideg módja már egy meredekebb fejezet, ami a szóhasználatban csúcsosodik ki. A „keress magadnak másik gazdát!” szófordulata döbbentette rá Ádámot, Bécit, Csabát és Klaudiát, hogy Patrik - legalábbis már az utóbbi időben - miként is tekintett rájuk. Semmiképpen sem mint munkatárs, és még kevésbé mint régi bajtárs. Anno csak a balhé kedvéért csapódhatott a kopaszokhoz. Amikor elindultak, majd fellendültek az üzleti tevékenységei, méltatlanul megalázó státusba sorolta egykori társait: alkalmazott, bérmunkás, csicska, rabszolga. Patrik másodlagos károkozásaként nyilvántartható 152

volt az is, hogy hajcsári mivoltával a régi összetartást is szétzilálta. A következtetések levonása után így csak elég nehezen sikerült egy csonka állománygyűlést összehozni. Patrik ezek után egyenesen persona non grata lett, míg Ádám tovább töltötte sorhatárőri szolgálatát a délnyugati végeken. Még ő viselte talán legkönnyebben a jelenséget, hiszen a szerelem rózsaszín köde sok mindent átértékeltet. Különben is, már a bevonulása előtt lezárni kényszerült ezt a történetet, csak az nem volt ilyen látványos. Sejtette, hogy a Kemény Mag maradéka tartani fog valamiféle válságértekezletet, de ezt ő most egyáltalán nem is bánta, hogy kimaradt belőle. Így némileg több ideje maradt a Petrának írt szerelmes levelekre, és azokra a szerb-horvát nyelvórákra, amiket egy korábban jugoszláviai farmercsempészként ténykedő határőrtársától vett nagy titkosan. Egyszóval a háromfősre zsugorodott válságstáb összeült. Autentikusabb helyet nem is találhattak volna, mint magát a régi törzskocsmát. Eleinte mindenki csak keserűen méregette a másikat, illetve saját magát. Kimondatlanul is ott vibrált a levegőben némi önvád, mintha kicsit mindenki eladta volna a lelkét az ördögnek. Idáig fellendültek anyagilag, sőt világot is láttak, érdekes és értékes tapasztalatokat gyűjtöttek be, de milyen áron? Ha Patrik egyéni felelősségét nem vesszük szigorúan, akkor elmondható, hogy a pénz és a jólét megmérgezte a barátságot. A kezdeti tépelődést végül Csaba próbálta meg alkalmas mederbe terelni. - Tulajdonképpen nem is olyan nagy baj az, hogy eddig húzódott ez a találkozás. Így legalább mindenkinek volt ideje átgondolni a történéseket. Nem egyszerű, az már holtbiztos. De ha igaz a mondás, hogy minden dolog vége valami új kezdete is, akkor lássuk, hogy mink van! - Mi lenne, hát csőd - sercintette megvetően Béci. - Magam sem hittem volna, hogy így járunk – vallotta be Csaba. 153

- Persze, senki sem hitte volna – csitította Klaudia –, elvégre, ha egyszer tudom azt, hogy el fogok esni, akkor nem is indulok el, hanem ülve maradok. - Rendben, túl lennénk az első ijedtségen, és az első bölcsességeken – vitte vissza a szót Csaba –, de nézzük meg a másik oldalról is a dolgot: például Ádámról tud valaki valami érdemleges, friss újságot? - Lassan délvidéki lakos lesz – vonogatta a vállát Klaudia. - Rendben, akkor csupán nektek tudom mondani, illetve rátok tudok építeni az új tervemben. Figyeljetek! Patrik meg fogja még bánni ezt a lépését, mert a saját fegyverét fordítjuk ellene. - Miért Csaba, mi is olyan gerinctelenek leszünk, mint amilyen ő maga is? - Azt azért mégsem. Viszont a piacának egy részét elvehetjük tőle. Lehet, hogy egy sor dolog elsajátítása során ő volt a tanítómesterünk. Mivel azonban ő nem becsült meg minket, most majd a meggy rázza meg a fát. Ellenvetés nem akadt, elvégre amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten! Közösen felvázolták a Patrik köreiből megismert piacot és kapcsolatrendszert, megállapítva, hogy mindegyiket érdemes lehet megbolygatni. A korrektség jegyében Ádámot sem akarták kihagyni a témából, döntés született az ő részletes tájékoztatásáról, és igénye szerint a további önálló tevékenységbe való bevonásáról is. Csaba azonban azon ötletét is keresztülvitte, hogy a távol lévő Ádámot ki és hogyan tájékoztassa a fejleményekről, felvetésekről. Sorsot húztak ezen részfeladat elvégzésére, és milyen az élet – pont az ötletgazda Csaba húzta a legrövidebbet. Egyáltalán nem bánta ezt, mert ezért a közösségért szívesen vállalt munkát. Minden tőle telhetőt el is követett: nem bízta másra, hanem személyesen kereste fel az ismert útvonalakon az ismert partnereket. Összes igyekezete ellenére is csak 154

falakba ütközött, mert az érintettek általában meg sem hallgatták az ajánlatát. Eredmény nélkül volt tehát kénytelen újra összeülni Bécivel és Klaudiával. A lány kimondta azt, amire a két fiú idáig csak gondolni mert: - Patrik alapos munkát végzett. Minden lehetséges menekülési utat elvágott előlünk, mert hiszen készült rá. Igen, készült rá, mert hiszen kiismert bennünket. - Más utat kell keresnünk. Nekem mindenesetre nyakamon az érettségi, nem kellene elbaltáznom – sóhajtotta Csaba letörten. Mintha minden eddigi lelkesedése elszállt volna, és vitte magával a jelenlévők tettvágyát is. Eddigi közös ténykedésük módja és mértéke az egyik összekötő kapocs megszűntével jelentős átalakulás előtt állt. Kimondani egyikük sem akarta, illetve nem merte. Különben is még Csaba volt mindenki közül a legelviselhetőbb helyzetben, lévén gimnazista. Utolsó teendőként még vállalta, hogy a fejleményekről, pontosabban azok zsákutcájáról tájékoztatja Ádámot. A Kemény Mag csonka-bonka röpgyűlése ezzel tehát feloszlott. Érdemben csupán a legközelebbi koncert időpontját és helyét tudták leegyeztetni, ami a korábban elért eredményekhez képest nem túl nagy teljesítmény. Béci nagy unalmában megint a pohár fenekére nézett, ami egyelőre le is fedte a számára elégséges boldogsághormon szintet. Klaudia már valamivel messzebbre látott: immáron engedett az őt régebb óta kerülgető Csizmás Csanád csábításának, és hajlandó volt elkísérni a fiatalembert az általa megjelölt rendezvényre. Mi tagadás, miután nem sikerült a tanítóképzős felvételije, Klaudia nem is gondolt a továbbtanulásra. Az államvizsga előtt álló Csanád viszont roppant módon imponált neki széles körű műveltségével és intelligenciájával elegyített határozottságával. Ő már ugyanis most eldöntötte, hogy politikai pályára szeretne lépni. Ennek érdekében alapító tagja volt az egyik feltörekvőben lévő pártnak, és – a kellemeset a hasznossal 155

összekötve – Klaudiát is ennek egyik gyűlésére vagy lakossági fórumára magával vitte. Ami azt illeti, itt nem viselkedett egy kimondott rózsalovag módjára, mert a terembe való belépését követően elragadták a pártügyek körüli bokros teendőinek forgataga. Szegény Klaudiának igazán nem volt szokása, de most némileg mégiscsak elanyátlanodva ácsorgott a nyüzsgésben. Minden négyzetméteren brosúrákat és jegyzeteket szorongató leendő választópolgárok verődtek csoportokba, hogy a másikat túllicitálva oszthassák az észt. Klaudia azért is örvendett meg, amikor a szemközti sarokban ismerős arcra lett figyelmes. A középkorú, kopottas eleganciát viselő férfi is legalább olyan magányosan ácsorgott, mint ő. Róla is lerítt, hogy először van ilyen jellegű összejövetelen. Klaudia visszanyerte magabiztos önmagát, és határozottan odalépdelt. - Jó napot, Széki úr! Ön itt? - Szervusz, Klaudia. Nos, nemkülönben meglep, hogy itt látlak. Neked ez hányadik ilyen alkalmad? - Mindent összeszámolva az első. - Nahát! Két ilyen újonc ebben a bábeli forgatagban! Ha már így alakult, hát az a minimum, hogy most már ne csak én tegezzelek, hanem vissza is tegezz. Miután legalább megszólítás terén is közelebb készültek, egymás mellé telepedve hallgatták végig a kortesbeszédeket. A szónok egy meglehetősen alacsony, de annál izgágább emberke volt, akinek végül az egész hallgatóságot sikerült tűzbe hoznia. Lényegében csupa olyasmit ígért, amit az átlag magyar polgár hallani szeretett volna: a demokratikus parlamenti választások után − a párt országgyűlésbe való bejutása esetén persze – fejlett piacgazdasági rendszert, modern oktatást, a keresztény és nemzeti értékekhez való visszatérést, a múlt bűnöseinek elszámoltatását, stb. stb. Ha voltak is tamáskodó hangok mindezek realitását illetően, hát maga jelenlévő hallgatóság hurrogta 156

le. Elvégre nem olyan régen még szót sem illett arról ejteni, hogy a Vörös Hadsereg hazánk területén ideiglenesen állomásozó egységei esetleg kivonulnának, vagy hogy a Munkásőrséget egy tollvonással lefegyvereznék és megszüntetnék. Klaudia a maga fiatalos idealizmusával hagyta magát elragadtatni a szónokló emberke – kétségkívül igen jó retorikára építő – beszéde által. A rendezvény végére már újra a régen megtapasztalt Zrínyi Ilona átalakulásán ment át, noha az eddigiekhez képest némileg visszafogottabban. Az eléje siető, és félszegen szabadkozni próbáló Csanádot például nem is azért támadta le, amiért az elején úgy magára hagyta, hanem mert egyéb, lényegre tapintóbb mondandója akadt. - Mutass be, kérlek, az itt található legnagyobb rangú vezetőnek! Az ifjonc politikuspalánta megszimatolhatott valamit a lány karakán stílusából. Az, hogy a benne rejlő potenciális lehetőséget akarta-e kiaknázni, vagy csak szimplán kapitulált-e előtte, már elhanyagolható részletkérdés. Ellenvetés nélkül karon fogta a lányt, és keresztültörtek a tömegen, egészen az épület legeldugottabb szobácskájáig. Itt pihegte ki a maratonira nyúlt beszéd fáradalmait a kettétört óriás, maga a pártvezér. Persze egy ilyen kaliberű emberke sosem lehet egymaga, ilyenkor pedig a legkevésbé nem. Most is legszűkebb hívei gyűrűjében hadonászott és hadart, a látszat alapján egy adott pillanatban akár többfelé is. Jó néhány emberi szűrőn, vagyis beosztott figurán keresztül lehetett csak hozzá eljutni, mire sikerült bemutatni Klaudiát. A pártelnök letörölt a szájszegletéből némi felesleges nyálat, és a lányra mosolygott. Erős kisugárzása máris a kedvére való volt, még némi nyájaskodásra is elragadtatta magát. - Mit tehetek önért? - A kérdés itt inkább az, hogy én mit tehetek önökért, pontosabban a párt sikeréért. Végighallgattam a szöveges részt, ami valóban nagyon kitűnő. Egy ponton azonban erősen sántít: az ifjúságra, az abban rejlő potenciálra a legkevésbé sem helyeznek 157

hangsúlyt. Szeretném azt hinni, hogy tévedek, de ezt most nem tartom túl valószínűnek. Szóval az ajánlatom a következő: belépek a pártba, és megszervezem annak ifjúsági tagozatát. Ez segíteni fogja a sikeres választási munkát, illetve gondoskodik az alkalmas utánpótlás kineveléséről. A korábban zsinatoló férfiak nemhogy elcsendesedtek, hanem egyenesen meg sem tudtak szólalni a meglepettségtől. Maga a pártfőnök is csak nehezen nyerte vissza a lélekjelenlétét. - Magunkra hagyna egy percre, tanácskoznom kell társaimmal. - Ó, hogyne, hiszen demokráciát építünk. Klaudia tehát kilibbent, a feltörekvő pártemberkék pedig suttogva kezdték megvitatni a jelenséget. Körbe álltak, és úgy próbálták mérlegelni a helyzetet, érveiket az ellenérvekkel helyezve szembe. Egyetlen férfi ült csak tovább rendíthetetlen nyugalomban az egyik sarokfotelben, mint a megtestesült fensőbbség szobra. Mindvégig csendben volt, és csupán az állát babrálta a bal keze gyűrűsujján lévő szögletes pecsétgyűrűjével. A döntés elméleti megszületése után a pártdirektor még hozzá fordult, mintegy jóváhagyását remélve, amit ezúttal meg is kapott. Minden a lehető legjobb forgatókönyv szerint haladt, elképzelni sem lehetett volna optimálisabbat – még a sokat látott Tiszt részéről sem. Az, hogy ennek a semmiből felbukkant és senkikből összeállt politikai tömörülésnek honnan volt elég pénze akár csak a Klaudiához hasonlatos főállású ügyintézők finanszírozására, az 1990-es év Magyarországán csak nagyon keveseknek jutott az eszébe − és ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Akárhogyan is, a párt most valóban jó vásárt csinált. Klaudia személyében nagy munkabírású, lelkes, kreatív, ugyanakkor az idealizmust sem mellőző hivatásos pártkatonára leltek. A lány beváltotta a hozzá fűzött reményeket: éjt nappallá téve agitált, szervezett, propagált. A párt logójával és nevével ellátott szórványanyag-mütyürkékből ő használta el a legtöbbet, a központ 158

alig győzte az utánpótlást. A látványos anyagfelhasználás látványos eredményekkel is járt: szinte mindennap magával tudott vonzani néhány új fiatalt, akiknek máris kiosztott némi gyalogmunkát. Azt már mondani sem kell, hogy ezek az ifjak szinte kivétel nélkül a hazafias érzésekkel fűtött bőrfejűek közül kerültek ki, mivel Klaudia − számukra hiteles ember lévén – képes volt megszólítani őket. A nagykorúaktól megszerezte az értékes szavazatokat, míg a fiatalabbakat az Ifjúsági Tagozatba tömörítette. Nekik jutott a tényleges statisztaszerep, ha más nem is, hát a különféle rendezvényeknek megjelenésükkel való támogatása mindenképpen. A mindenhol jelenlévő média képviselői aztán saját szájízük szerint dolgozták fel ezt a jelenséget, mely szerint a magyar fiatalok körében kialakult egy réteg, melyet nem csak hogy érdekel a napi politika, hanem tevékeny formálója és aktív is. Persze, aki nagyon bele akart kötni a nyilvánvaló külső jegyekbe, az nem is mulasztotta el a lehetőséget; és aggódva világított rá a kopasz fejek, felvarrókkal és jelvényekkel gazdagon dekorált bomberdzsekik, valamint a fehér cipőfűzőkkel még szembetűnőbbekké varázsolt hosszú szárú bakancsok kirívóan magas arányára. Hiába a megszokott pro és kontra, itt valamilyen szinten mindenkinek igaza volt, de a pártvezetés részéről igyekeztek csak a dolog praktikus oldalát, az ingyen munkaerőt nézni. Magyarország legújabb kori történelmének első demokratikus parlamenti választása igazi eufóriát jelentett a lakosság zömének. Az első forduló alapján igen sokszínű politikai paletta alakult ki, de persze a végeredmény még nem volt kőbe vésve. Éppen ezen elv alapján vitatta meg Klaudia pártjának vezetősége is az Ifjúsági Tagozat és holdudvarának közeljövőben végzendő feladatait. A témával megbízott Csizmás Csanád már elég jól ismerte a lány temperamentumát, ezért bevezetőjében hosszan méltatta az általa vezetett IT eddig megszerzett érdemeit. A leírt szövegein túl, amit „fentről”, a pártvezetőség berkeiből kapott készen, még egyéni 159

aggodalomtól vezérelve, rengeteg latinos körmondattal is előállt. Nem tudta palástolni aggodalmát, mert mindenki számára kezdett nyilvánvalóvá vált, hogy kopaszodó homloka nem pusztán a nyáriasra fordult időjárás miatt verejtékezik olyan gyöngyözően. Ezt a nyilvánvalóan ócska színjátékot végül is maga Klaudia unta meg. - Idefigyelj, Csanád, nem most jöttem a hat húszassal, úgyhogy kérlek, légy olyan jó, és nyögd ki végre, hogy mi az, ami a begyedet nyomja! - Nézd, Klaudia, nekem jutott ki az a hálátlan feladat, hogy a vezetőség nevében megkérjelek: hass oda, hogy az IT tagsága, illetve a szimpatizáns fiatalok sürgősen változtassanak az öltözködési szokásain és a hajviseletén, vagy… - Vagy? - csattant fel a lány vészjóslóan élesen. - Vagy pedig maradjon inkább a háttérben. - Mert ha nem, akkor vajon mi lesz? - Nos, rám ugyan nem bíztak hivatalos indoklást, de ha engem kérdezel, az a bajuk, hogy a sajtó rászállt ezekre a srácokra. - Még konkrétabban? - Kimondom: az a tény, hogy a bőrfejűek közül állítasz embereket az első sorba, hosszú távon több kárt jelenthet nekünk, mint hasznot. - Tudod mit, Csanád, ha már egyszer úgyis elvégzed a postás szerepét, akkor vidd el, kérlek az én privát üzenetemet is: az egész vezetői garnitúra tehet egy szívességet! Azzal Klaudia kirontott a teremből, mint egykor Zrínyi Miklós a várból, hátrahagyva a megdöbbent aktivistákat. Csizmás Csanád megkockáztatott egy provokatív kérdést. - Esetleg van itt olyan, aki szeretné követni? 160

Nem volt ilyen. Egyelőre – ki meggyőződésből, ki pozícióféltésből, ki pedig szimpla lustaságból − mindenki maradt a helyén. A választások második fordulójának eredménye némileg elmaradt a pártvezetőség által támasztott elvárásoktól, mivel az eddig kialakult szavazótábor egy része elmaradt. Átszavazott más párt jelöltjeire, netán más dolga révén nem is járult újra az urnákhoz, esetleg szavazócédulájukat elvitte a cica, avagy megette a ló – lényegtelen. A megmérettetést követő első pártgyűlésen maga a pártelnök adott hangot csalódottságának és elégedetlenségének. Helyettese, az alelnök még messzebbre is ment, egyenesen a felelősöket kereste saját házuk táján. Végül a jelenlévő tagság néhány láthatatlan embere tette fel a pontot az i-re, és fennhangon kezdték követelni a „magukét”: - Az IT vonja le a következtetéseket! - A sajtó máris a nyelvére vette a fiatalokat! - Sok itt a gyanús elem! - Ezek mind huligánok! - Hogyan akarják a károkozásukat kompenzálni? Már-már elszabadulni látszott a pokol a sok bekiabálástól, de Klaudia még ezt is maga alá tudta gyűrni. Felállt a székére, úgy kiáltotta el magát. - Most az egyszer figyeljetek rám! - a zsibongás alábbhagyott, így folytathatta. - Sok itt a gyanús elem? Magatokban is keressetek olykor kivetnivalót, amikor a bársonyszékért tülekedtek. Én minimálbért kaptam, elvileg nyolcórai napi munkámért, de meggyőződésből még másik nyolcat is hajlandó voltam dolgozni hétfőtől vasárnapig. A magam részéről tehát le is vonnám a következtetéseket – azzal 161

kettétépte a pártigazolványát, és a nagybecsű vezetőség felé dobta. Számos fiatal, akik szintén magukra vették ezt a nyilvánvalóan hálátlan áskálódást, mindenben követték a példát, és együtt elvonultak. A tortára a habot mégis a pártdirektor maga szolgáltatta a teátrális pózban előadott zárómondatával. - Ne is tartóztassa őket senki, mert nélkülük csak erősebbek leszünk! Óvatosan hátranézett a válla felett, de csak a hátsó kijárathoz közel találta meg azt, akit keresett. Az elegánsan öltözött férfi abbahagyta a pecsétgyűrűjének fényesítését, majd elégedetten biccentve távozott. Akadt még ilyen jellegű dolga, elvégre nem is egyedül, de nem is csak itt hintette el a konkolyt.

XI. Angyali ördögök

Béci rogyadozó léptekkel botorkált előre. Már kifogyott zsebéből az utolsó fillér is, és jócskán elérte az alkoholmámor csúcspontját, de a kocsmatúra során mindig akadt valaki, aki valamilyen hivatkozási alappal hajlandó volt őt tovább itatni. Mire ezek is elfogytak, Béci gyakorlatilag elvesztette a tartását és az ítélőképességét is: a csapos az asztal alatt fekve találta meg, amint békésen hortyogott. Becsületére legyen mondva, hogy igyekezett korrekt módon megválni az immáron elnyaklott vendégtől, és találomra felrakta az utolsó villamosra. A szándékkal még nem is lett volna baj, csupán a kivitelezés hibádzott, tudniillik pont az ellenkező irányba kellett volna útnak indítania a megfáradt szeszkazánt. A villamos végállomásánál aztán maga a szerelvény vezetője segítette le a járatról, és bosszankodva nekilátott a jármű rutinszerű kitakarításához. Tette mindezt olyan felesleges, manuálisan gerjesztett zörejek, illetve cifra káromkodások közepette, hogy Béci jobbnak látta a szükséges 162

útbaigazítást valahonnan máshonnan beszerezni. A kihelyezett táblák, meg persze némi erőltetett agymunka árán sikerült kisilabizálnia, hogy valahol Budapest egyik peremkerületében van, így aztán jó hosszú gyalogtúra vár még rá hazáig. Amit most sikerült bemutatnia, az csak a legnagyobb jóindulat mellett volt rendes gyaloglásnak nevezhető, sokkal inkább illett rá „a gyaloglás karikatúrája” titulus. Egyszóval hősünk a zúgó fej, háborgó gyomor, és a rogyadozó léptek ilyenkor szokásos szentháromsága mellett iparkodott legyűrni az előtte álló tekintélyes távolságot – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Már kezdett szürkülni, mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Először egy villanykaró tövében megszabadult gyomra tartalmától, de a megkönnyebbülés érzését azonnal felváltotta a kellemetlen, savas szájíz. A fáradtság is ólomsúlyként húzta lefelé, az áldott jó anyaföldig. Nem is kérette magát sokáig, hanem csendesen végignyúlt egy füves árokparton. A kora nyári vasárnap nem a Nap késlekedése, hanem a fővárosi polgárok kényelmes mivolta miatt indult viszonylag későn. Az utcákon csupán esetleg lelassítottak a fűben szendergő Béci láttán, de segítséget nem nyújtott neki senki. Jóllehet kifosztani sem akarták, ez még azért nem egy ilyen környék. Végül egy jól öltözött házaspár állt meg a fiú felett, és némi tanakodás után felnyalábolták. Néhány órával később Béci különös helyzetben, és még különösebb hangokra ébredt. Egy matracon feküdt, a nadrágtartója leengedve a combjai mellé, ingnyaka kigombolva, bakancsai a fehérre meszelt falnál. Szemmel láthatóan mindent elkövettek vele, hogy minél kényelmesebben pihenhessen. A kis szobában – ami inkább valamiféle raktárhelyiségre hajazott – minden igen egyszerű, ugyanakkor rendkívül tiszta és rendezett volt. A vélhetően szomszédos helyiségből átszűrődő hangok az újdonság erejével hatottak Bécire. Monoton beszéd után kántálásszerű éneklés, taps, illetve elvétve néhány sikoly. Bécinek tegnap éjszaka is csak halvány segédfogalmai voltak a saját hollétét 163

illetően, noha akkoriban még az alkoholmérgezés veszélyes határán egyensúlyozott. Most már klasszisokkal javult a közérzete, ám végleg elveszítette a tér- és időérzékét. Az említett hangok sem hatottak rá túl lelkesítően, így némi latolgatást követően inkább az angolos távozás mellett döntött. Ösztönösen áttapogatta az ing- és nadrágzsebeit – üresek voltak. Személyi igazolványát és apróbb személyes tárgyait viszont szép sorba rakva meglelte a bakancsai mellett. Több volt, mint különös… Óvatosan megnyitotta az ajtót, ám ez nem kijáratként szolgált, csupán a szomszédos terem méretű szobába nyílt. Itt nagyjából kéttucatnyi ember volt, és valamennyien egy negyvenöt-negyvenhét év körüli férfira függesztették a tekintetüket. Mivel a többség háttal állt neki, Béci megkísérelte a lehetetlent, hogy észrevétlenül kiosonjon. Botladozó igyekezetében persze belerúgott egy székbe, melynek robajára mindenki hátraperdült. Béci szeretett volna elsüllyedni, vagy köddé válni, amiért ilyen súlyosan blamálta magát ennyi ember előtt, de mindenki elnézően mosolygott rá. A vezéregyéniségnek tűnő pasas még meg is szólította. - Örömmel látjuk, hogy felépült a mi ifjú vendégünk. Mi éppen végeztünk, de arra kérlek, barátom, hogy ne rohanj úgy el, mert szeretnék veled néhány szót váltani. Veletek pedig testvéreim – fordult a többiekhez – találkozunk a következő meghirdetett alkalommal. Addig is járjatok tovább az igaz úton, és hozzatok meg érte minden szükséges áldozatot! Ezzel összefüggésben hirdetném néktek az adományozás lehetőségét is, emlékeztetvén rá, hogy Tóbiás próféta szerint a jókedvű adakozót kedveli és megáldja az Úr. A csoport tehát a kijárat felé indult, ahol egy kezdetleges perselybe helyezték el az alamizsnát. Az ilyenkor elvárható diszkréció itt ugyan némileg sérült, mivel mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a másik fél vajon mennyit ajánl fel, amit többek a maguk javára még utólagosan korrigáltak. Az eddig szónokló férfi mindenkivel barátságosan kezet rázott, majd végül Bécihez lépett. 164

- Légy üdvözölve körünkben, fiatal barátom. - Izé… jó napot. Tulajdonképpen fogalmam sincs arról, hogy hol is vagyok. - Ne aggódj, jó helyen, sőt talán nem túlzás, hogy a lehető legjobb helyen. Ez a szerény hajlék és annak elhívatott gazdája – azaz csekély személyem – az Úrnak van szentelve, az Urat szolgálja a nap huszonnégy órájában. Már megbocsáss, de azt hiszem, hogy te vagy a fiatalabb, tehát illene neked kezdened a bemutatkozást. - Persze. Bárány Béla vagyok. - Örvendek a találkozásnak, kedves Béla. Engem Jeles Sándornak hívnak, és prédikátori minőségben én vezetem ezt a kis közösséget. Ha már a neveknél tartunk: téged báránynak hívnak, ami nem véletlen. Elég riasztó állapotban találtunk rád ma reggel, tehát ha jól gondolom, akkor te egy fekete bárány, vagy tévelygő bárány vagy. - Azt gondol, amit akar. - Természetesen, elvégre ezért kaptunk az Úrtól szabad akaratot. Elmondanám viszont a rám eső részt is, hátha akkor megértesz. A családnevem: Jeles. Ez persze nem azt takarja, hogy bármiben is különösebben jeleskednék, viszont jómagam azért is vagyok jeles, mert jelet mutat velem az Úr. A keresztnevem ugyebár a Sándor, aminek jelentése: másokon segítő. Azt hiszem, hogy rajtad is segítenem kellene. - Lehet – rántotta meg a vállát Béci. - Akkor engedd hát, hogy segíthessek! - Nézze, hálás vagyok azért, hogy felkaroltak, pedig nem is ismertek. De engedjenek engem csak tovább menni a fejem után. Ami gondom van, azt majd megoldom önerőből.

165

- Ez nem hála, kedves Béla – ingatta fejét szomorú rosszallással a prédikátor –, hanem az Úrral szembeni engedetlenség, amiért belemarsz a feléd kinyújtott kézbe. - Bocsásson meg, nem akartam megbántani, de ami azt illeti, én nem követek semmilyen vallást. Engem így neveltek. - Értem. Ezek szerint ebből a szempontból is tévelygő bárány volnál. Ha nem titok, a gondjaid milyen természetűek? Jeles Sándor hangja eddig is megnyugtatóan zengett Béci számára, ám az olykor túl kenetteljesen beszélő férfi szimpatikus volta ellenére is habozott. Most kezdte csak jobban szemügyre venni a prédikátor arcvonásait. A göndör, sötét szakállal keretezett arc intelligenciáról és empátiáról tanúskodott, tekintete pedig egyszerre volt fürkésző és figyelő. Pátriárkákhoz hasonlatos fizimiskáját is csak azzal ellensúlyozta némileg, hogy félhosszú haját nem hagyta rakoncátlanul széthullani, hanem szorosan hátra fésülte. A fiú végül is megnyílt neki. - Tudja, nemrég elég sokat veszítettem. Az italt egyébként sem vetettem meg, de most már úgy éreztem, hogy egyszerűen muszáj magamat érzéstelenítenem. Eleinte ugyanis csak vacak munkám volt, amit nem szerettem, és rosszul is kerestem vele. Aztán felbukkant egy régi barátom – a neve mellékes –, aki pont hasonló állapotban talált rám, mint önök ma reggel. Felkarolt, és jó munkát ajánlott nekem és még többeknek. Mind rábólintottunk, és kezdtek a dolgaink egyenesbe jönni. Végül ő meggazdagodott és eltávolodott tőlünk. Kiadta az utunkat, mint valami hitvány cselédnek szokás. Most pedig ide sodort az élet, és fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. - Amit elmondtál, arra a Bibliában is megvan az útmutatás. „Ne tévelyegjetek! Jó erkölcsöt megrontanak gonosz társaságok.” Azután pedig, hogy ebből a rossz társaságból kikerültél, válassz magadnak megfelelő alapot! Ne homokot, hanem kősziklát! Így majd kivezet 166

téged is az Úr ebből a nyomorúságos állapotból, miképpen ahogyan az ő kiválasztott népét, Izráel fiait is megszabadította az egyiptomiak rabságából. Ennyi most talán elegendő is a szellemi táplálékból. Viszont nem vagy éhes? Én ugyan meglehetősen egyszerűen élek, de szerény étkemet szívesen megosztom veled. Ebéd alatt és után még sokat beszélgettek. Bécinek már jóval a szülei válása előtt sem volt egészséges apaképe, mivel édesapja leginkább a kocsmákat látogatta. Ez a vadidegen prédikátor viszont máris megértéssel fordult hozzá. Búcsúzóul így szólt hozzá az alkalmi házigazdája: - Jegyezd meg, Béla, hogy ide mindig betérhetsz. Jó szóért, útbaigazításért, mint pásztorodhoz. Imádkozni fogok érted úgy, ahogyan csak én imádkozhatok. A hazatérő Bécit ki más, mint édesanyja fogadta, ezúttal viszont egy nem mindennapi hírrel. - Keresett a Géza bátyád. Most megint fut neki a szekér, felvenne állandó rakodónak. Most meg hová rohansz? Béci szinte ész nélkül nyargalt, hogy a kínálkozó alkalmat el ne szalassza. Régi alkalmi munkaadója sikeresen fejlesztette vállalkozását, és komolyan is gondolta azon ajánlatát, hogy visszaveszi kipróbált emberét. - Most van munka bőven, öcskös, csak becsüld majd meg magad! Jó helyre korteskedtem, és máris itt az eredménye. A feladat ugyanaz, mint régen, a pénzeden viszont egy darabig még nem tudok emelni. Ja, és még annyi, hogy ha kocsmába eljutunk is két fuvar közt, csak kávét vagy valami mókusvizet ihatunk. A felsőbb körökben nem bírják elviselni, ha sörszaga van a munkásembernek. Na, megegyeztünk?

167

Természetesen megegyeztek. Béci tehát a régi-új kemény és alulfizetett munkának, valamint a még szigorúbb feltételeknek is képes volt örülni. Emellett még gondolkodott is, aminek hatására – immáron céltudatosan – egy héttel később felkereste Jeles Sándort. Boldogan újságolta el a prédikátornak, hogy milyen rövid idő alatt milyen pozitív változások álltak be az életében. Talán csak a szakáll takarhatta el, de amannak láthatóan arcizma sem rándult meg a hír hallatán. Béci alig tudta palástolni csalódottságát. - A múltkor még úgy tűnt, hogy magát őszintén érdekli a sorsom alakulása, most meg leginkább hidegen hagyja az egész. Mire véljem mindezt? - Azt hiszed talán, te kis naiv, hogy nekem mindehhez nincs is semmi közöm? - Ó, hát ez… nem is tudom, hogy miként köszönjem meg a segítségét. - Ugyan, én csupán a magam módján közreműködtem. Egészen pontosan azt tettem, amit a búcsúzásomkor ígértem neked: imádkoztam az Úrhoz sorsod jobbra fordulásáért, de úgy, ahogyan csak én imádkozhatok. - Azt akarja mondani, hogy most ezért tartok itt? - Elég érett vagy már ennek eldöntéséhez? - Nos, bizonyára. Nézze, én tudom, hogy mi a hála. Most kaptam meg az első heti fizetésemet, úgyhogy kérem, hogy ezt fogadja el. Béci némi pénzt kotort elő a farmerzsebéből, és feltett szándéka volt azt a prédikátor párnás tenyerébe csúsztatni. Erre viszont nem várt reakció született: Jeles szinte felháborodott. - De kedves fiam, miért akarsz zavarba hozni? Én csak egyike vagyok az Úr legkisebb, ámde elhívott szolgáinak. Azt, hogy te most ismét arcod verítékével keresheted meg a kenyeredet, és rátaláltál a 168

gyülekezetünkre, mint új közösségedre, mi más, mint az Úr munkájának eredménye?! Én csak a közbenjárását kértem, amit te meg is kaptál. Azt a pénzt, amit nekem szántál, nyugodtan tedd csak a gyülekezeti terem perselyébe! Elhiheted, hogy hasznosulni fog. Már nem is kell sokat várnod, és nemsokára itt lesznek a többiek is, hogy együtt elmélkedjünk. Sokat tanulhatsz tőlük, tehát figyelmezz! A fiú tehát adományozott, helyet foglalt, és figyelt – noha mindebből eredetileg csak egy dologra volt elhatározása. Véletlenül sem akarta viszont megbántani ezt a tiszteletreméltó, és szerény embert, tehát szép csendben sodródott az árral. A régi gyülekezeti tagok is mind barátságosak voltak vele szemben, és még csak azt se hagyták, hogy a leginkább csoportos foglalkozásra emlékeztető elmélkedés időtartamára Béci a sarokba húzódjon. - Én nagyon tudatlan vagyok ilyen téren – próbált szabadkozni. - Semmi baj. Sőt, éppen ezért kell a centrumban lenned, hogy rád is jobban kiáramolhasson a tudás, amit a prédikátorunk közvetít. Az újdonsült hallgató továbbra is kissé kényelmetlenül feszengett, hiszen nem vált be az iskolai módszer: nem tudta kerülni a felesleges feltűnést, sőt ő került a középpontba. - Halld hát, Izráel - mennydörögte a prédikátor –, az Úr kivezette az ő kiválasztott népét a szolgaságnak földjéről, és még ha az olykor engedetlensége folytán a bálványimádás bűnébe esett is, nem fordította el az ő orcáját gyermekeiről, sőt nekik adta az Ígéret Földjét. Itt van most előttünk az élő példa és tanúságtétel az Úr kiválasztottai iránti kegyelemről. Nem más ez, mint a körünkben jelenlévő testvérünk, Bárány Béla esete. Ő korábban bűnös életet élő és esendő volt, de az Úr elvezette hozzánk, és én imádkoztam érte. Így volt ugye, kedves Béla? Bűnös és kisiklott életet éltél nemrég! Most már nem csak a prédikátor izzó tekintete, de az összes jelenlévőé is reá irányult. Béci nemrég kényszerpályán érezte ugyan 169

magát, de azért félszegen rábólintott. Frenetikus hatást ért el ezzel is, mert prédikátoruk vezetésével a jelenlévők egy emberként ugrottak fel, és karjukat az ég felé emelve kántálták: „Alleluja! Alleluja!” Jeles Sándor viszont nem végzett félmunkát, hanem folytatta: - Jöjj hát hozzám közelebb, Béla, mert én most megáldalak téged, miképpen az Úr is megáldotta kiválasztottjait Sionból. Kezeit a hozzá odalépő fiú fejére helyezte, valamit mormogott, majd szorosan magához ölelte. Béci ez szinte ösztönösen viszonozta is, ugyanakkor magában megállapította, hogy anno egész gyerekkorában az apjával sem jutott el ilyen intim gesztusig. Azt ugyan nem tudhatta, hogy a lezajlott jelenet egyet jelentett a gyülekezetbe való felvétellel, mindenesetre a korábban már hallott fura sikolyok eredetére most fény derült: némelyek egyfajta transzba esve hallatták ezeket a hangokat. A foglalkozás ezután még eltartott vagy másfél-két órán át, immáron a hívek aktívabb részvételével. Ennek végeztével Béci még egy szerény kivitelű könyvet is kapott a prédikátortól. - Ez az Ószövetség. Vidd haza, és legyen ez mindennapi szellemi eledeled! - Köszönöm. Ennek amúgy nem lenne egy párja is? A nagymamám anno olvasgatott valami Újszövetséget is, mert ő templomjáró asszony volt. - Azzal nem kell annyit törődni. Ez viszont mindennek az alapja, forgasd haszonnal! Béci tehát szorgalmasan forgatni kezdte, és valóban napi szintű olvasmánya lett. Azt ugyan nem értette, hogy ha Izráel jámbor népe valóban olyan nagyon méltó az isteni kegyelemre és kiválasztásra, akkor dicső honfoglalása során miért irtottak ki „az utolsó lábig” egész népeket, például az amálekitákat? Vagy esetleg az írás tévedne, netán túlozna? Ilyen és ehhez hasonló kérdések egész sora 170

halmozódott fel benne, különösen, miután felgerjedt tudásszomjának engedve elolvasta az Újszövetséget is. Már kész volt egy sor kompromittáló kérdéssel, ám egy nála is rövidebb gyülekezeti múltra visszatekintő gyülekezeti tag megelőzte őt: merészelt valami kényelmetlent kérdezni, mire a prédikátor meglepő indulattal fakadt ki. - Ne kételkedjetek, hanem gyakoroljátok a hiteteket! Mert meg vagyon az írva, hogy „hit által engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölnie kell, és kiment anélkül, hogy tudta volna, hová megy.” Vagy itt egy másik, ha ez nem lenne elég: „hit által nyert erőt Sára is, gyermeke legyen, méghozzá idős korában, mert hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.” A kérdés ezzel elintézettnek is lett könyvelve, ám nem mindenkit nyugtatott meg. Béci már azt is konstatálta, hogy az idézett rész a zsidókhoz írt Szent Pál-féle levelekből származik, ami viszont az Újszövetségben található… A kétely mindenesetre kezdett egyre mélyebb gyökeret ereszteni az elméjében, noha a gyülekezet rohamosan fejlődött anyagiakban. Béci azonban a szellemi-erkölcsi alapokat kereste itt, és egyre kevésbé találta. A többiek lelkesedése persze az egeket ostromolta, de ő annyit már korábban megtanult, hogy nem feltétlenül a többség véleménye és magatartása a helyes. A benne hosszú hónapok során kialakult ragaszkodás még ugyan visszatartotta az igazi konfrontációtól. Kétkedései mellett is eljárt a gyülekezeti programokra, és elvégezte a reá bízott feladatokat is. Hol a gyülekezet egyik hívének nyomdájában végzett némi anyagmozgató munkát az ismeretterjesztő brosúrák körül, hol az új gyülekezeti központ építésén segített a kőműveseknek. Jeles Sándor bizalmát talán éppen ezen elnyűhetetlensége miatt is bírta töretlenül, mert az egy fárasztó nap után még félrehívta. - Új feladatot bíznék rád, Béla. Téged szemeltelek ki a tized beszedésére. Csak hogy értsd: vannak olyan híveink, akik valamiért 171

nem tudják eljuttatni a kötelező tizedet, ami pedig meg vagyon írva: „akinek az Úr valamiből tízet adott, az a tizedik részt adja az Úrnak!” Szóval ezt a beszedést sem bíznám akárkire. Itt a lista, és adok melléd még egy régebbi, ugyancsak kipróbált gyülekezeti tagot is. A papíros nem pusztán egy név- és címjegyzék volt, de a beszedendő összegek is precízen fel voltak tüntetve rajta. Az érintettek szórtan helyezkedtek el a fővárosban, de az idősebb kísérő indítványozására az elegáns Pasaréten, Rózsadombon, Hűvösvölgyben kezdték a kintlévőségek beszedését. Az itt lakó érintettek zöme igen jó anyagi körülmények között élt, így a szemük sem rebbent egy-egy több ezer forintos tételen. Az átlagos, bérből-fizetésből vagy nyugdíjból éldegélő kőbányai és angyalföldi hívek már olykor feszengtek kissé, de a java még akkor is hátra volt. A legutolsó cím már csak afféle útmutatás volt, mivel egy aluljáróba kellett lemenni, és ott egy koldusasszonyt felkeresni. A szerencsétlen nő meg sem volt lepődve a pénzbehajtók felbukkanásán, bár ez a természetes érzés Béciről nem volt elmondható. Legelső pillanattól kezdve ott dörömbölt benne a kérdés: mit akarhat Jeles ettől az ágrólszakadttól? Természetesen ugyanazt, amit a többiektől is: pénzt, még ha az Úr megcsúfolt és kihasznált nevében is. Ez a nyomorult életű viszont a kirótt tételnek csupán az egyharmadát tudta beszolgáltatni. - Az embereknek sincsen pénzük – szabadkozott csaknem sírva – , de mondjátok meg, kérlek a prédikátornak, hogy megadom a fennmaradó részt is. Úgy éljek, hogy megadom, de ma még így legalább tudtam kenyeret venni. - Távozz tőlem, Sátán! - dörrent rá az idősebb pénzbeszedő – Nem meg vagyon-e írva, hogy „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével is”?! - Könyörgöm, csak imádkozzanak értem, ahogyan eddig is!

172

A fiú engedelmeskedett első gondolatának, így a saját kis tőkéjéből kisegítette, hogy legalább neki ne legyen rossz az éjszakája. Azt viszont már ezek után eldöntötte, hogy végleg szakít ezzel a maffiamódszerekkel dolgozó bandával, de ha már erre sort kerít, akkor legyen minél hatékonyabb. Félelme szerint az ilyen egyre mélyebben gyökerező gyomot úgysem tudja tövestől kitépni, de akkor legalább amennyire csak lehet, megszaggatja. Egyelőre minden kommentár nélkül közreműködött a műsorban, és leadták a jegyzéket a pénzzel, majd legalázatosabb arckifejezését magára erőltetve várta a további fejleményeket. - Béla, ennek itt híja van – ráncolta homlokát Jeles – Ő miért nem fizette be, amit kiróttunk rá? - De hát én kipótoltam, nem lehet hiány. - Az odáig rendben van, viszont itt nem a te helytállásodat kérdőjeleztem meg, hanem az ő hozzáállását. Szóval? - Valami olyasmit mondott, hogy neki sincsen bevétele, mert ő is mások adományaiból tartja fenn magát, és mostanában nem adakoznak annyit az emberek. - Hallatlan! Ilyesmivel takarózni, amikor tudhatná, hogy a földi javak is az Úr áldását kell, hogy magukon viseljék. Erről persze nem te tehetsz, Béla. Köszönöm a munkádat. Végleg lehullani látszott a lepel. Béci alig várta, hogy tisztes távolságra kerülhessen ettől az embertől, mert már nagyon nehezen viselte ezt a nyomasztó-fojtogató érzést. Undorral és csalódottsággal elegyített stressz kezdett rajta elhatalmasodni. Ennek hatására óriási kísértést érzett, hogy megigyon valami erőset, de ez helyett végül jobb megoldást talált. Hazament, és aludt egy jó nagyot. Esteledett már, mire felkelt. Sikeresen felborult a bioritmusa, de legalább meg is nyugodott kissé. Próbált valami új támaszra lelni, akit 173

valamennyire ismert és megbízható is volt, meg talán egy ilyen bonyolult dolgot is átlát, mint ez a gyülekezet-téma. Nem volt más hátra, mint előre. Annyi hónapnyi kihagyás után becsöngetett a Székilakásba. - Jó estét kívánok! Bocsánat a zavarásért, Csabát keresném. - Jó estét, illetve szervusz. Béci, ugye? Csaba nincsen itthon, és nem is lesz egy darabig. - Csak nincs valami baj? - Nem, hála Istennek, nincs. Csak jó pár hete elvitték már katonának. Ami azt illeti, a lehető legjobbkor jött ez a dolog, mert kezdte nem találni a helyét. Ne haragudj, de nekem indulnom kell dolgozni. Elvigyelek egy darabon? - Azt csak megköszönni tudnám. A drosztra menet már meg is szólalt Széki doktor cb-rádiója, fuvart ajánlott a diszpécser. - Jól indul az estém – csettintett elégedetten. - A címet jól hallottam? - riadt meg Béci. - Szerintem elég egyértelmű volt. Miért olyan lényeges? - Hadd feküdjek el itt a hátsó ülésen! Magamra húzok egy pokrócot, és majd út közben elmagyarázom, hogy miért olyan fontos. A túlképzett taxis eleinte nem volt száz százalékban biztos döntése helyességében, de most inkább a szívére hagyatkozott. Alig néhány kilométer megtétele után, amint a fiú történetét hallgatta, a józan esze is kellően megnyugodott. Utasa a legújabb divat szerinti öltönybe bújva, ám egy szerény külvárosi családi ház előtt várta. Egyenesen egy belvárosi kaszinóhoz hajtatott, és már útközben is szinte mindent és mindenkit obszcén megjegyzésekkel illetett. Sofőrje nem is erőltette a vele való társalgást, miközben potyautasa 174

egyértelműen felismerte Jeles Sándor hangját. Az úti célnál az állítólagos prédikátor csak hanyagul a sebváltó tövéhez dobta a viteldíjat, majd el sem köszönve belevetette magát az éjszakába. Dr. Széki még látta azt, amint utasa belecsíp a kaszinó előtt ácsorgó nők fenekébe, míg a biztonsági emberek régi ismerősként nyitnak előtte utat. Nem először teszi tehát tiszteletét itt ez az (ál)szent ember. Béci a legszívesebben ki sem bújt volna a pokróc alól, hogy senki ne láthassa, amint a keserűség könnyeivel küszködik. - Már régóta gyanítottam, hogy valami nem tiszta, de próbáltam jóhiszemű lenni. A tizedszedésnél, meg itt aztán betelt a pohár, és ki is csordult, de megkeserüli még ezt Jeles Sándor! - Mégis mit óhajtasz tenni – vetette közbe szárazon dr. Széki –, miközben nincs a kezedben semmi bizonyíték? - Rá fogom borítani ezt az egész… - Ugyan, Béci! A te szavad az övé ellen az egész gyülekezet előtt? A többiek talán meg sem hallgatnak, ő meg legjobb esetben is kinevet. - Lehet, de ezt én jobban tudom. Különben is, mit veszíthetnék? Meg kell próbálnom. Most viszont csak ennyi pénz van nálam – nyújtott némi aprót sofőrje felé –, de a különbözetet majd felviszem, becsületszóra. - Ugyan, hagyd már, ez most az üres guruló kilométer és kész. Itt a drosztnál viszont tényleg kitennélek. Azért csak gondold át ezt az egészet, hallod? Ha valami segítségre van szükséged, tudod, hogy hol találsz. Jöhetsz bármikor, csak ne kelts fel! Nem kellett sokat várniuk az új találkozásra, mert Béci másnap délután ismét becsöngetett újdonsült pártfogójához. Míg a taxis-jogász viszonylag friss volt, hiszen akkor ébredt, vendége egy vert hadsereg benyomását keltette. 175

- Önnek volt igaza – robbant ki a srácból a keserűség minden különösebb bevezető nélkül. - Szervusz Béci, én is örülök, hogy újra látlak. Kerülj beljebb, és áruld el, hogy mit tehetek érted! A házigazda világéletében ragaszkodott az udvariassági formulákhoz; ebből soha, és semmilyen körülmények között nem volt hajlandó engedni. Jelen pillanatban már az is komoly kedvezménynek számított, hogy nem sértődött meg vendége modortalanságán. - Nem hallgattam a tanácsára, fejjel mentem a falnak – kezdte újra a fiú meglehetősen felindultan –, de a fenébe is, nem bánom! Nem bánom bizony, mert legalább megpróbáltam. Az én lelkiismeretem tiszta, bár a sok agymosott szerencsétlent meg mégiscsak sajnálom. - Várj, ez így még mindig nagyon balladai. Csinálok egy teát, te pedig nyugodj szépen meg, és kezdd az egészet elölről! - Szóval kilestem azt a patkány Jeles Sanyit, amikor hajnalban hazataxizott. Gondoltam, most ez délig nem lesz üzemképes. Reggel felhívtam a gyülekezetből mindenkit, akit csak el tudtam érni. Odacsődítettem őket, hogy jöjjenek, mert ez életbevágóan fontos. Összevártuk egymást és felcsengettük ezt a hamis prédikátort. Ott, mindenki előtt a fejére olvastam, amiket előző nap láttam-hallottam; hogy kaszinóba ment, meg minden. Még akkor is bűzlött az alkoholtól, azt mindenki érezhette. Minderre neki a szeme sem rebbent, hanem volt pofája azt hazudni, hogy ő csak a bűnösöket és tévelygőket ment téríteni, akik olykor annyira elutasították, hogy az arcába löttyintették az italukat. Persze neki mindenki hitt, nekem meg senki sem. Hazugnak bélyegezve kullogtam el, mint egy megvert kutya. - Szomorú történet, és biztos vagyok abban, hogy nem egyedi az eseted, ami növeli a dolog társadalmi súlyát. Szerény véleményem 176

szerint ez is a kommunista rendszer egyik hagyatéka, hiszen az egyházat visszaszorítva légüres tér keletkezett. Aki pedig ilyen légüres térben akar tájékozódni, azt sokkal könnyebben becsapják. Jómagam csak abban tudok neked segíteni, hogy meghallgatlak, illetve elviszlek valakihez, aki nagyobb rálátással bír erre a dologra. Így bízta rá dr. Széki az eltévedt és megtévesztett bárányt Kalász Imre esperes-plébános atya gondjaira. Nem a feladat elől akart menekülni, hanem megmaradt azon alapelvénél, hogy mindenkinek azt kellene csinálnia, amire elhivatott. Minden egyéb csak fecsegés vagy kényszerpálya, mint amilyen neki is az a taxizás. A taxisofőrök egész fővárost megbénító tiltakozási hullámában sem volt hajlandó részt venni, drasztikus üzemanyagáremelés ide vagy oda. Ő nem vitatkozott senkivel, inkább nemes egyszerűséggel csak szabadságot íratott. Ki tudja, hátha a nagyrészt régi rendszerben is lojalitást tanúsító rendőrök drasztikus eszközöket alkalmaznak majd? Vagy esetleg beigazolódik az a városi legenda, hogy újra színre lépnek a nemrég leszerelt munkásőrök? Minden szempontból legfőbb ideje volt tehát szabadságra mennie. Részben azért is, mert igen strapabírónak bizonyulva éjt nappallá téve dolgozott, de ehhez az aranytartalékhoz nem nyúlt. Most viszont, hogy megtörte ezt a hagyományt, belevetette magát egy olyan dologba, ami egyszerre hivatott táplálni lelkét és reményei szerint a pénztárcáját is. Régóta dédelgetett vágya volt ugyanis, hogy felkutatja a családfáját. Ez idáig rendben is van, viszont manapság már szinte a levegőbe kerültek a különböző rendű-rangú és megokolású kárpótlások kérdései. Ki tudja, meglehet, hogy egy jól feltárt – eddig a múlt ködébe veszett – elődre hivatkozva új lehetőségek nyílnának meg a Széki-família előtt. Így mielőtt dr. Széki fejest ugrott volna az Imre atya által rendelkezésére bocsátott plébániai évkönyvekbe, még ígéretéhez híven a pap gondjaira bízta Béci lelki gondozását is. Saját dolgával kapcsolatban szent 177

meggyőződése volt, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen ő maga egyenes ági rokonok és hozzátartozók nélkül, árvaházban nőtt fel. Ha tehát talál valami kézzelfoghatót, azzal a múlt fehér foltjait is felderítheti. Kiindulópontként az szolgált, hogy dr. Széki Attila 1952ben látta meg a napvilágot. Némi keresés árán fellelte a saját személyére vonatkozó adatokat, ami alapján már meg is volt az első lényeges nyom: apja Széki Ferenc, 1932-ben született, római katolikus felekezetű. Anyja Gerle Veronika, 1933-ban született, görög katolikus. 1952-ben kötöttek házasságot a római katolikus egyház rítusa szerint – alig három hónappal az ő születése előtt, vagyis amolyan klasszikus szerelemgyereknek számíthat. Tovább! Dr. Széki Attila régen élvezett már ennyire munkát, mint éppen most és éppen ezt. Fájdalommal vegyes döbbenetet érzett, mikor az ismeretlen szülők nevét egy azonos nap, 1956. november 4-e alatt találta meg. A feljegyzés tanúsága szerint a jelzett napon mindketten életüket vesztették, mikor egy szovjet harckocsi szétlőtte albérleti lakásukat. Nem számított ilyen jellegű ismeretre, így eleinte nem is tudta miként kezelni. Megrendültségét legyűrendő, inkább sétált egyet plébánia udvarán. Tehát mindkét szülője '56-os áldozat. Esetleg hősök? Mindenképpen ki kell deríteni, már csak a tisztánlátás kedvéért is. Hosszas silabizálás után jutott el az apai nagyapáig, dr. vitéz Széki Balázsig. Ilyen titulusokkal ellátva már igen hangzatos a név. Itt csak nagyapai vonalon dolgozott tovább, ami egyszerre volt hiányos és megrendítő. Nem talált ugyanis egyebet, mint a néhai felmenő halálát rögzítő bejegyzést. Külön figyelmet érdemelt viszont a megjegyzés rovatba bevezetett szöveg. „dr. vit. Széki Balázs vértanúhalált halt Istenért és hazáért 1944. nov. 18-án”. Tovább kutatva sem talált egyéb nyomot, pedig már a millenniumi időknél

178

járt. Ezek szerint a Széki nemzetség nem fővárosi gyökerű. Sebaj – viszont akkor hogyan tovább? Imre atya tanácsára másnap az illetékes levéltárba vette az irányt. A kutatási engedély beszerzése és az általános tudnivalók elsajátítása után egy levéltárosnő odavezette azokhoz a polcokhoz, amik a számára érdekes anyagokat tartalmazhatták. - Ne felejtse Széki úr, hogy az itt tárolt anyagok állami tulajdonban vannak, és azokat még az épületből sem szabad kivinni, semmilyen megokolással! A közelben leszek, ha valami segítségre van szüksége, csak szóljon bátran! Az amatőr kutató így nagyot sóhajtva nekigyürkőzött az irdatlan anyagmennyiségnek. A plébánia irattára ehhez képest sétagalopp volt, de most már jöjjön az, aminek jönnie kell. Egyre-másra bukkantak fel a nyilas vészkorszakként emlegetett 1944-es ősz eseményeinek dokumentumai. - Tulajdonképpen mi az, amit keres, Széki úr? - kíváncsiskodott a háta mögül a levéltárosnő. - Valamilyen nyom az apai nagyapám után. Tudja, idejét éreztem annak, hogy családfakutatásokat végezzek. - Ó, ez igen érdekes. Mondhatni, derék. Mire jutott idáig? - Ezeket jól elkülöníthetően megtaláltam. Számomra ugyan nem hordoznak információt, mindazonáltal roppant érdekesnek találom, hogy ilyen jellegű ismereteket a fősodrú történelmi irodalomban nem találni. Nézze csak: a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom által szervezett karhatalmi és katonai egységek ütközetlétszámára és fegyverzetére vonatkozó jegyzékek. Ki hitte volna, hogy ezek nem csak a Dunába lövöldözéssel foglalatoskodtak? A lefoglalt zsidó vagyonok lajstromai. Minek az ilyen jellegű pepecselés, mikor amúgy szabad rablás volt? A zsidótörvények rendelkezései alól mentesültek 179

névsora a megokolással. Meglepően sokan voltak! Ezek meg már gondolom, hogy a kevésbé csemegeszámba menő dolgok: diplomáciai anyagok, plakátok, újságok, röplapok. - Ön talán szakértő lenne? - A levéltárosnő hangjában árnyalatnyi gúny tükröződött, ami viszont a férfinak nem tűnt fel. - Nem, én jogász vagyok. Viszont ami ilyen nyilvánvaló, az úgy gondolom, hogy a magamfajta féldilettánsnak is feltűnik. - Ebben igaza lehet – mormogta a nő, miközben alig láthatóan megremegett, kezei pedig ökölbe szorultak. – Egyébként ha meg nem sértem a kérdésemmel, az ön néhai nagyapja milyen szinten érintett a korszakban? - Ő is 1944 őszén hunyt el. Egy korabeli dokumentum szerint mártír. - Ja, szóval üldözött, az mindjárt más. További jó munkát! Széki doktor tovább vallatta a múltat, ami a vaskos iratkötegek láttán meglehetős szélmalomharcnak tűnt. A szomszédos asztalnál egy pattanásos képű, nyurga fiatalember ténykedett. Első ránézésre egyetemistának vélné az ember, tehát akár Széki úr fia is lehetne. - Kimegyek, elszívok egy jól megérdemelt cigarettát – szólította meg a srác bizalmaskodóan –, velem tart? - Köszönöm, de nem dohányzom. - Jöjjön csak ki, jót fog tenni némi friss levegő. Kimentek. A fiatalember óvatosan körbepillantott, majd így folytatta: - Miután együtt töltöttük a napot, bátorkodtam megszólítani önt. Nem tudtam ugyanis nem észrevenni azt, hogy ez a hölgy amilyen kimért, sőt barátságtalan szokott lenni, most akkora változáson esett át. Megjelent ugyanis ön, mire gyakorlatilag udvarlásba kezdett még ez a rideg perszóna is. 180

- Ugyan kérem, ne ítéljen elsőre! - Szó sincs róla. Én mindennap itt vagyok, jóformán nyitástól zárásig. Így aztán tudom, hogy mit beszélek. - Az imént még szó volt valami cigarettáról is – hárított dr. Széki –, nem gyújt inkább rá? - Az igazat megvallva magam sem élek vele. Viszont itt még a falnak is füle van, nekem elhiheti. Széki úr inkább összes jólneveltsége ellenére is faképnél hagyta a szerinte titkosrendőri vénával megvert ifjoncot, és zárásig folytatta a munkát. Rengeteg időt áldozott erre a tevékenységre, melynek során végül mégis kezdte gondolatban megkövetni a gyanakvó fiatalembert, aki egyébként valóban rendíthetetlen bútordarabnak bizonyult. A másokkal szemben valóban zord modorú levéltárosnő valóban nem hagyott fel a Széki doktor anyaga körüli lebzseléssel, és léptennyomon beszélgetéseket provokált annak eredményeiről. Mivel azonban nagyjából egyidősek lehettek, Széki úr később kezdett magának inkább azzal hízelegni, hogy a hölgy vélhetően a személye felől érdeklődik olyan intenzíven. Vészesen fogyott azonban a kutatói műveletekre fordítható időkeret. Már betelt egy vaskos jegyzetfüzet azokkal a mellékinformációkkal, amiket másodlagos nyomként lehetett értékelni, de semmi egyéb. Széki előtt állandóan a plébánia irattárában fellelt megjegyzésmondat lebegett: „dr. vit. Széki Balázs vértanúhalált halt Istenért és hazáért 1944. nov. 18-án” Kezdett viszont elbizonytalanodni is, hiszen ha a történelmet is mindig a győztesek írják, akkor ők döntik el azt is, hogy ki az áldozat, ki a hős és ki a gazember. A fogyó remények mellett csak az az egy dolog vigasztalta, hogy a feldolgozandó anyag is örvendetesen apadt. Az utolsónak szánt nekifeszülések egyikénél aztán az Összetartás című lap 1944. nov. végi számában, a vezércikk vastagon szedett szövegében rábukkant 181

nagyapja nevére – de ez is amolyan nekrológféle volt. „dr. vit. Széki Balázs hungarista testvérünk hősiesen végig küzdötte az első világháborút, vérét sem sajnálta hullatni hazánkért. Ezen teljesítményét még az előző rendszer is elismerte, jóllehet később nemzetiszocialista világnézetű meggyőződése miatt üldözte és mellőzte. Most is a vártán állt, amikor a háború pokla immáron a kapuinkat döngeti, ám a halál keserű poharát nem becsületes harcban kellett kiinnia, hanem alattomos útonállók kezétől esett el. Kiontott vére az égre kiált!” Még képillusztrációt is talált a Hungarista Mozgalom meggyilkolt veteránjáról, melyben mintha önmagára ismert volna. Maga a temetés eseménye is meg lett örökítve: pártegyenruhás férfiak cipelik a nyilas lobogóval letakart koporsót, a sírnál pedig további hungaristák és Waffen-SS-tagok szalutáltak kinyújtott karral. A felfedezés feletti örömében dr. Széki Attila kirúgta maga alól a széket, és elégedetten összecsapta a kezét. A továbbra is dögkeselyűként arra köröző levéltárosnő persze legott mellette termett. - Talált valami érdekeset, Széki úr? - Lehet – csapott össze amaz minden mappát és jegyzetet –, mindenesetre most el kell mennem. Majd később folytatom. Viszontlátásra! Hazatérve próbálta feldolgozni a sokkos hatást kiváltó információkat. Anno a plébánia krónikása egyértelműen a jó oldalon elesettnek könyvelte el a nagypapát, ami persze lehet merő részrehajlás is. Az újságcikk, ha lehetséges, még elfogultabb, ez tiszta sor. Az a rengeteg érdekes adat viszont, ami a fegyveres harcot vállalókról, vagy a lefoglalt mivoltában is korrekt módon kezelt vagyontárgyakról szólt, már nem lehet a megtévesztés eszköze, hiszen kinek akartak volna hazudni?

182

Másnap dr. Széki ismét visszatért a levéltárba. Kutatási eredményeit alátámasztandó, felszerelkezett egy nagy nehézségek árán kölcsönszerzett fényképezőgéppel, de használni már nem volt alkalma, mert a keresett anyagok szőrén-szálán eltűntek. Először azt hitte, hogy csak rossz helyen kutakodik, de a feljegyzései alapján tévedésnek nem lett volna helye. Az eddig minden lében vaskanál módjára viselkedő levéltárosnő most meglepő módon feléje sem szagolt, sőt még csak nem is mutatkozott. Széki úr így maga indult a hölgy felkeresésére. - Segíthetek? - nézett rá hideg kimértséggel a szemüvege mögül. - Nagyon remélem. Nem találok ugyanis egy sor fontos anyagot a kutatásaimhoz. - Az kérem kizárt, mert itt minden az eredeti helyén van. Valamit rosszul csinálhatott. - Valóban? - Széki urat már elöntötte a harctéri idegesség. - Itt van nálam mindennek a jegyzékszáma, nézzük meg együtt, ezek alapján, mert én nem találom őket a helyükön! Ezt akkor mégis mivel magyarázza? A levéltárosnő eddig magabiztos arca hamuszürkévé vált, pótcselekvés gyanánt keresgélni kezdett az asztalán valamit, majd nagy nyögvenyelősen kibökte: - Ez akkor is valami csúnya tévedés lesz, Széki úr, kérem. Talán tessék holnap visszajönni, és akkor utánajárhatunk, de most záróra következik. - Addig még van félóránk. - Kérem, ne erőszakoskodjon, nem érdemes hozzáfognunk. Széki a kijáratnál még megvárta a pattanásos arcú fiatalembert, és jobb híján nekiszegezte a kérdést:

183

- Maga szerint létezhet ilyen, hogy ilyen nagy mennyiségű anyagok csak úgy nyom nélkül eltűnjenek a levéltárból? - Elméletileg nem lenne szabad. Ámbár elméletileg lopni sem szabad. - Márpedig ez jogi értelemben lopás. Jöjjek csak vissza holnap – csapott a válltáskájára, mintha legalábbis valami precíziós csapásmérő fegyvert tartogatna benne –, majd a feljegyzéseim alapján jól befűtök a bűnösöknek. Ezzel a harcos elszántsággal felvértezve baktatott tovább magányosan. Fény derült ugyan a múlt egy darabkájára, ami magával hozott újabb ismereteket is. Utóbbiak sokaknak csíphették a szemét, ezért akarták az összes farizeuskodó szabályzat ellenére eltüntetni. Ez tehát a magyar történelem és magyar sors egyik velejárója: az igazságot minimum átalakítják, de még kényelmesebb, ha el is fedik azt a kutató tekintetek elől. Mindezt tehát világosan látta a derék polgár, aki anno ugyancsak a tiszta módszerek és a törvény védelme érdekében képeztette magát jogásszá. Elmélkedéséből kizökkentette viszont egy olyan jelenség, ami számára egyszerre volt bosszantó és érthetetlen. Amint ugyanis a lakótelepi házsor széles járdáján ballagott, egy motorkerékpáron közlekedő páros bukkant fel a forgalommal ellentétes irányban, ráadásul a járdán. Szép komótosan gurult, miközben fittyet hányt a járókelők méltatlankodására; majd nagyjából az utolsó ötven méteren a motorkerékpár vezetője gázfröccsöt adott és magasabb sebességbe váltott, úgy robogtak nyílegyenesen Széki doktor felé. Ő erre ösztönösen a ház tövéhez húzódott, de ezzel csak azt kerülte ki, hogy nem gázolták el. A vállán lógó táskáját már képtelen volt elrántani, így azt a motoros hátul ülő társa egy jól irányzott mozdulattal magához is vette. A két gazfickó innen már nagy sebességgel folytatta ámokfutását, majd eltűntek egy mellékutcában. Az első ijedtség után 184

dr. Széki kénytelen volt belátni, hogy gyalogszerrel esélytelen a motorosok üldözése. Az esetet persze jelentette a rendőrségnek, de az ügyeletes tiszt csak a vállát vonogatta. A „sértett” titulussal és egy jegyzőkönyv másodpéldányával gazdagodva végül hazament. Még kész szerencse, hogy a kulcscsomóját rendesen a zakója zsebében tartotta, így nem kellett feltöretnie a saját lakását. Kisvártatva becsengetett hozzá valaki. „Egy ilyen nap után semmi sem hiányzik kevésbé, mint egy váratlan vendég”- futott át agyán a gondolat, de azért mégis ajtót nyitott. Nem bánta meg, mert a házmester kereste – kezében az elragadott táskával. - A gyerekek hozták be hozzám. Azt mondták, hogy a játszótéri bokor alatt találták. Széki úr motyogott valami köszönetfélét, majd gyors leltárt végzett. Maga a táska sértetlen volt, ugyanakkor tartalma szinte hiánytalan. Egyetlenegy dolog hiányzott csupán: a jegyzetfüzet.

XII. Mindenféle fegyveresek

Az utolsó pecsét és aláírás is felkerült a dokumentumokra, mely egy jelentős korszak végét is jelentette. Annyi idő után, amit Ádám a határőrség továbbszolgáló őrmestereként töltött, ez most aránytalanul kurta befejező aktus volt. Az őrs épületéből kilépve a friss civil még egyszer, utoljára visszatekintett. Úgy érezte, hogy a szíve egy darabkáját is itt hagyja, hiszen ebben a szűkebb környezetben és közösségben, a napi feladatok végrehajtása során érett csak igazán ifjúból férfivá. Alig haladt néhány métert, ismerős hang szólította meg. - Sietsz-e nagyon, Ádám?

185

Kedvenc felettese, és immáron helyi barátja, Tornyai Simon főtörzsőrmester volt az. - Annyira nem sürgős a dolgom. - Akkor gyere, igyunk meg valamit a presszóban. A hivatalos búcsú ugyebár túl általános, én meg ma délután kimarcsin vagyok. Ádám gyanakodva húzott maga alá egy széket a presszónak csak nagy jóindulattal becézhető kricsmi teraszán, de ismerte annyira a főtörzsőrmestert, hogy tudja: nem lehet egykönnyen megszabadulni tőle. - Szóval? - Tornyai vallatói pozíciót vett fel. Képes volt hosszú perceken keresztül is szemrebbenés nélkül a delikvens tekintetébe fúrni a sajátját. Most is így bámult Ádámra az üdítős poharak felett. - Semmi „szóval”. Te is nagyon jól tudod, hiszen te értesültél arról elsőként, hogy milyen nyomós indokom volt leszerelni. - Csakhogy engem ez nem nyugtat meg. Legalább nekem ne füllents, hallod?! Ismerlek, mint a rossz pénzt. Még sorállományú korodban elkezdtél horvátul tanulni, aztán beadtad a kérelmet a további szolgálatra. Utána már amint csak tehetted, sűrűn átrándultál a jugoszláv oldalra. - Nem jugoszláv, hanem horvát. - Aha, értem. Ott van a barátnőd, ha jól sejtem. Hogy ezt honnét veszem? Onnét, hogy soha annyira nem voltál kicsípve, mint azokon az alkalmakon. - Rendben van főnök, nyertél, minden úgy van, ahogyan felvázoltad. Remélem, elégedett vagy. - Még csak majdnem. Nem világos, hogy miért kell neked egy háborús konfliktusban részt vállalnod. 186

- Honnan szedsz te ilyeneket? - Ádám itt már végképp rosszul érezte magát. - Minden összefügg mindennel, legalábbis számomra. Továbbá ismerhetnél már annyira, hogy tudd, ami itt most elhangzik, azt köztünk is fog maradni. - Nézd, a kedvesem, Petra csak az egyik ok, hogy be akarok állni a horvátokhoz önkéntesnek. Az is igaz ugyan, hogy a szülei abszolút befogadtak, és noha a bátyját még nem ismerem, szinte már második családomként tekintek rájuk. - Akkor beszéld rá őket, hogy jöjjenek át hozzánk, míg nem rendeződik a helyzet! - Volt egy ilyen javaslatom, de nem fogadták el. Büszke emberek. Az igazat megvallva, hasonló helyzetben én sem futnék el, hanem védeném azt, ami az enyém. - Ádám, ez akkor is képtelenség! Nem válthatod meg egyedül a világot ezzel a féktelen idealizmussal! - Tudom. Én csak azt teszem, amit a szívem diktál, mert az igazság most a horvátok mellett van. Ne ráncold a homlokodat, mert ezt több oldalról is alá tudom támasztani. Elég, ha csak azt nézzük, hogy ennek a Jugoszláviának nevezett torzszülöttnek közös kasszájába a horvátok és a szlovének dobják be a legtöbb pénzt, mivel a tagköztársaságok közül ők a legfejlettebbek. Itt minden drágább, mint mondjuk a szerbeknél, de a bérek is minimum kétszeresek. Továbbá azok a szerbek, akik nem lettek kommunisták, valamennyien pravoszlávok, míg a horvátok kitartottak a katolikus hitük mellett. Sokaknak ez is csípi a szemét. Nem mondom azt, hogy minden szerb eleve agresszor, és persze azt sem, hogy minden horvát ártatlan áldozat. Minden egyes népnek megvannak a maga nagyszerű emberei és a söpredéke is. Viszont ez a harcias nagyszerb eszmeiség – mely szerint egyébként a leendő Nagy-Szerbia határai Budapest alatt 187

húzódnak – egy lőporos hordó. Ha így haladunk, egy részét biztosan meg tudják majd valósítani, mivel rengeteg a kiképzett tartalékosuk is. A Jugoszláv Néphadsereg a negyedik legerősebb fegyveres erő egész Európában. - Most viszont használtad a „jugoszláv” gyűjtőfogalmat! - Nyelvbotlás volt, de a szokás hatalmának is tekinthető. Nem mellesleg ennek a hadseregnek a felsőbb tisztikara túlnyomórészt ugyancsak szerbekből áll. A horvát és szlovén főtiszteket már szinte kivétel nélkül nyugdíjaztatták, vagy mellékvágányra tették. Ja, és a meglepő módon ugyancsak szerbekből verbuválódott rendőrségnek egyedülálló módon vannak nehézfegyverei is, így ez gyakorlatilag egy belső ármádia. Mindezeket egybevetve valóban aggasztónak mondható a helyzet, de csak holmi materialista, reális szemmel nézve. Én viszont idealistaként tekintek rá. Különben is, mivé lett volna a világ idealizmus nélkül? - Egy dolgot azért ígérj meg, hallod? Nagyon vigyázz magadra! A vallatásból kiindult beszélgetés így igazán őszinte, könnyhullatós búcsúzássá alakult, és ezt eredetileg egyik fél sem hitte volna. Ádám még a szüleit is csak levélben merte tájékoztatni döntéséről, mely levelet csak másnap reggel, azaz a mohácsi vasútállomásról való indulásakor adott postára. Magyar útlevelét látva a határőrök és vámosok úgy néztek rá az udvardi határátkelőhelynél, mint aki a Holdról érkezett. A háborús sebekkel és jelenségekkel tarkított, ingadozó jugoszláv államalakulatban aztán változatos, veszélyes és fárasztó utazási módszereket váltogatva jutott el az egykor jobb napokat is megélt Eszékre. Anno ide beszéltek meg randevút Petrával, aki a Horvát Nemzeti Gárda egyik hivatalos helyiségében teljesített szolgálatot. Noha a horvát nyelvtudása egy ilyen kihívás leküzdésére már elégséges volt, Ádám csak hosszas kérdezősködés árán talált rá a megadott címre. Eszék ugyanis nem csak egy felbolydult, de agresszív darazsak által is ostromlott 188

méhkaptárra emlékeztetett; és mint ilyen, mindenkinek kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy egy tört horvátsággal érdeklődő vadidegen fiatalembert útba igazgasson. Röviden ez is a háború velejárója, hogy minden összezavarodik. A többszintes épület kívül-belül magán viselte a hadiállapot félreismerhetetlen jeleit: kívül szögesdrót és homokzsákok, valamint számos lövedéknyom a falakon; belül pedig bábeli zűrzavarban civilek és egyenruhások ordítoztak egymással élőszóban és telefonon. A legnormálisabbnak tűnő figura egy horvát rendőr volt, Ádám tőle tudakozódott kedvese holléte felől. A fakabát gyanakodva végigmérte a magyaros akcentussal beszélő fiatalembert – ez már amolyan nemzetközi szokásuk lehet –, de a Knezić név elég meggyőzően hatott rá, és a fejével intett Ádámnak, hogy kövesse. Lepukkadt küllemű irodahelyiségbe vezette, ahol Petra Knezić éppen valami papírmunkában volt eltemetkezve, több más fiatal lánnyal együtt. Ők polgári ruhában dolgoztak, de Petra a HNG uniformisát viselte. Ez is lehetett az oka annak, hogy a rendőr csakis a tisztelet hangján szólította meg. A lány háttal állt az ajtónak, és szinte dühösen perdült meg, amiért zavarni merészelik munkájában. Haragos vonásai azonban egy szempillantás alatt örömtelivé alakultak át, amint felismerte szerelmét, és halkan sikkantva a nyakába ugrott. Második reakciója ugyanakkor méltóvá vált vezetői beosztásához, mert szóban imigyen fogadta Ádámot: - Nem lenne szabad itt lenned. - Dehogynem – vigyorodott el amaz pimaszul, mert jól tudta, hogy erre az arckifejezésére Petra képtelen haragudni. Most is jól számított. A lány még odaszólt az egyik kolléganőjének, hogy vegye át a művelet irányítását, majd Ádámba karolva kimentek a folyosóra. A fiú 189

elébe ment a további szemrehányásnak és vitának, így a „legjobb védekezés a támadás” elve alapján közölte: - Amiket eddig megírtam, azt tartom. Adjatok fegyvert, egyenruhát, beosztást! Viszont téged sem akarlak feltartani, csak annyit kérdezek: mikor látjuk egymást újra? Petra halványan elmosolyodott. Szédülés vett rajta erőt, meg kellett támaszkodnia a falnál. Csak most látszott rajta, hogy mennyire fáradt lehet: szemei véreresek és karikásak voltak, arca pedig betegesen sápadt. - Azt sajnos nem tudom megmondani, de majd keresni foglak. Mindenesetre első körben bemutatlak valakinek. Nálad a kiképzést legalább megspórolhatjuk. Ami pedig minket, kettőnket illet – simult hozzá szerelmesen –, itt minden pillanat felértékelődik, mert itt csak az számít biztosnak, ami már megtörtént. A pár – rendhagyó andalgása közepette – meg sem állt a pincéig. Itt már valami raktárféle működött, mert a polcok előtt többen álltak sorban valami anyagra várva. Őket egy lendülettel megkerülve Petra megszólította a készletek között tevékenykedő gárdistát. - Zlatko, ő itt Ádám, a kedvesem. Róla meséltem olyan sokat. Kiképzett harcos, csak szereljétek fel! Ti pedig még úgyis ráértek – villantotta tekintetét a már morgolódni kezdő sorban állókra –, mert nektek még nem lehetett fegyver a kezetekben. A már szemtelen protekciót emlegető zöldfülűek erre elcsitultak, hiszen a tapasztalatot respektálni illik. A Zlatko névre hallgató, keménykötésű gárdista arcán széles mosollyal lépett Ádám felé. Amaz viszonozta, majd szinte azonos pillanatban le is hervadt róluk a szívélyesség, és egyszerre kezdték – saját anyanyelvükön – Petrát ostromolni. - Kit hoztál te ide? Magyar határőrt? 190

- Ismerem ezt a fazont! Határsértő volt nemrég. A lány eleinte csak kapkodta a fejét, aztán megelégelve a hangzavart, hátrébb lökdöste a már kakaskodó férfiakat, majd felszólította őket a helyzet tisztázására. Zlatko elmondása szerint egy alkalommal valóban illegálisan akarta átlépni a magyar-jugoszláv határt. Akkoriban már ugyanis kezdett elmérgesedni a szerb-horvát viszony, és ő a magyarországi horvátoktól akart támogatást szerezni. Félig amatőr trükkjei ellenére elfogta egy magyar járőr, és átadták a hatóságoknak. Mivel azonban semmi főbenjárót nem tudtak rábizonyítani, különösebb következmény nélkül hazajöhetett. A történet első részét Ádám is alá támaszthatta, tudniillik anno mint sorállományú határőr ő is részt vett Zlatko elfogásában. Ezen sikeres akcióért kapta meg azt az emlékezetes kimaradást, aminek során megismerhette a nem mellesleg éppen Zlatko ügyében eljáró Petrát. A kibővített ismerkedést követően a férfiak végül ha nem is a legszívélyesebben, de kezet ráztak, főleg miután Petra hozzátette, hogy Zlatko nem mellékesen a testvérbátyja. Ádám is megkapta a horvát kincstári holmiját. Lestrapált állagú terepmintás ruháját egy otthoni kiegészítővel tette sajátossá: a régi bomberdzsekijéről leszedett magyar címeres kitűzőjét most a zubbonya gallérjára biggyesztette. Szerencsére a bakancs kellően kényelmes volt, és a többi felszerelést is elfogadhatónak sikerült minősíteni. Ebédre egy olajos halkonzerv, meg némi szikkadt kenyér jutott teával. Utóbbit részben azért is isszák tiszta csapvíz helyett, mert így, a forralással kívánják kiküszöbölni egy esetleges fertőzés okozta kellemetlen meglepetést. Magára az étkezésre egy terem méretű helyiségben került sor, mivel ide volt kijelölve a külföldről érkezett önkéntesek gyülekezési körlete. Már nagyjából másfél tucatnyian tanyáztak itt: számos emigráns horvát, illetve néhány német, francia, belga, és orosz. Az egyik horvát fiú karlendítéssel üdvözölte a magyar újoncot, mire 191

Ádám először nem is igazán mert reagálni. Jóllehet a gesztus maga egyáltalán nem állt tőle távol, provokációtól tartott. Végül mindenki megelégedésére köztes megoldást alkalmazott, és csak könyékben hajlított jobb karral és nyitott tenyérrel üdvözölte az usztasák ivadékát. A jelenlévők erre barátságosan biccentettek. Mint azt az ebéd utáni jól-rosszul megértett beszélgetésekből kihámozta, ez a nemzetközi egység nem ismeri ugyan a terepet, és többségük a nyelvet sem, viszont valamennyien kiképzett katonák. A deresedő hajú francia máris leszögezte, hogy ő légiós mivoltára való tekintettel szeretne kiképzési feladatokkal foglalkozni. Másvalaki mesterlövész, harckocsizó, tűzszerész, vagy egyéb speciális képzettségről számolt be. Persze mindezeket senki sem ellenőrizte alaposabban, így minden jelentkező akkorát lódított, amekkorát jónak látott. Ádám szerette volna felmérni, hogy a jelentkezők milyen bevallott motivációval indulnak, de ennek még főként nyelvi akadályai voltak. Így most már kezdte bánni, hogy anno az iskolai orosz órákon nem mélyült el jobban a tananyagban. Halvány reménysugarat jelentett egy újabb magyar önkéntes, aki másnap délután érkezett. Ádám nagyon megörült neki, és próbált is szóba elegyedni vele, de a Szabados Zsolt néven bemutatkozó fiatalember nem mutatott erre hajlandóságot. Az a két nap, amit ebben a félig tudatlan állapotban töltött el a számos szempontból is vegyes csoport, lényegében semmittevéssel telt. Ádám mindenáron csinálni akart valami hasznosat, leginkább Petra közelében lenni, de egyikre sem nyílt lehetőség. A várakozáson belül maradt a fekvőtámaszokkal és felülésekkel, vagy a szkanderbajnokságokkal való virtuskodás, illetve a különböző kaliberű fegyverek zajának hallgatása. A rejtélyt – legalábbis Ádám számára – az újra felbukkanó Petra oldotta fel. Nem volt ugyanis

192

szabad továbbadnia, amit a lány egy ellopott negyedórában a fülébe suttogott. - Eddig minden rendben. Bármilyen nehéz is a helyzet, de a vezetőségünk szerint ti itt mind idegenek vagytok, akik nem biztos, hogy Horvátországért, de nem is a kommunista Szerbia ellen akarnak harcolni. Egyszer már ráfaragtunk egy ilyen figurára, még a legelején. Harcba vezetett egy egész szakaszt, mondván, hogy ő valamikor amerikai tengerészgyalogos tiszt volt. Végül ő meglapult, az embereit pedig előreparancsolta, és hagyta, hogy elvérezzenek. Ti most lényegében karanténban vagytok, de már nem sokáig. Hamarosan kaptok fegyvert, meg kisebb feladatokat, persze némi próbatételt követően. Ádám nem merte bevallani, hogy ő ennél jóval naivabban fogta fel a helyzetet. Saját magából kiindulva szent meggyőződése volt, hogy itt mindenki valamiféle igazságszeretetből mutat hajlandóságot arra, hogy fegyvert fogjon, és az életét kockáztassa. Márpedig akinél ez az indíttatás hiányzik, az nem egyéb, mint a legközönségesebb zsoldos. Ádám megítélése szerint a zsoldos egy különös példánya az emberi nemnek, valahol félúton a munkakerülő kalandor és az elmebajjal megvert útonálló között, már ha van ilyen a gyakorlatban. A háború bérmunkásai elvileg azért harcolnak, aki többet fizet – ezek alapján még tiszta szerencse, hogy Horvátország a jugoszláv tagköztársaságok közül a második leggazdagabb. Az újoncok fegyverismereti próbatételére azért még a rend kedvéért sor került, a meglepetéseket elkerülendő. A nemzetközi csoportból mindenki sikerrel vette az első akadályt, így megkaphatták fegyvereiket. Szerencsésnek mondhatta magát, akinek a közismert Kalasnyikov, vagy AMD jutott, mert ezekhez még viszonylag korrekt volt a lőszerutánpótlás. A kínzó szükség miatt viszont fellelhető volt sok egyéb típus és gyártmány is. Ugyanúgy be kellett vetni a Thompson puskát, mint a Scorpio géppisztolyt, vagy a 90 milliméteres 193

Ossa kézi páncéltörőt, és a Tromblon puskagránátot. Egyszóval hadrendbe állítottak mindent, amivel bármilyen szinten is harcolni lehet. A csoportot nyelvtudás alapján tördelték szét. Olyan horvát rendőrtisztek vették át az importált regrutákat, akik többé-kevésbé beszélték új beosztottjaik anyanyelvét. Ádám, Zsolt, és a külhonban született horvát fiúk egy félig magyar, félig bosnyák gárdista, Papp Zoltán keze alá kerültek. Nem tudtak időben elindulni a számukra kijelölt helyre, hogy leváltsák az ottani egységet, mert ismét légiriadó volt. A Jugoszláv Néphadsereg MIG gépei továbbra is kíméletlenül pusztították Eszéket. Maga az új parancsnok jegyezte meg epésen, amikor a pincében kucorogtak: - Még hogy Jugoszláv Néphadsereg! Hát miféle néphadsereg az olyan, ami a népet bombázza és lövi? - Eleve miféle nemzet az, hogy jugoszláv? - bátorodott fel Ádám is, amire Zoli vevőnek mutatkozott. - Elmondom egészen röviden: mesterséges. Mióta az öreg Tito meghalt, már csak a szerbek erőltetik ezt az őrületet. Egészen pontosan a szerb kommunisták, a csetnikek. A mi szemünkben ők a legalja nép. Amellett, hogy vérszomjas vadállatokká tudnak válni, valóban figyelemre méltó katonák is. - Azt biztos helyről hallottam, hogy a tisztikar szerb, illetve montenegrói, de a kettő között mi a különbség? - Ha jól gondolom, akkor lényegében semmi különös, de erről inkább őket magukat kellene megkérdezni. - Kérdezősködni meg majd ráértek akkor is, ha már beszédbe elegyedtetek velük – csendült fel váratlanul Petra hangja. Meglepetééés! Reméltem, hogy nem hagytok itt, fiúk! 194

Az általános meghökkenést eloszlatandó, Petra egy hivatalos papírt dugott Zoli orra alá, mely szerint engedélyezték az áthelyezését adminisztratív munkakörből küzdő alakulathoz. Elméleti akadály így ugyan nem volt, de azért Ádám az első alkalommal félrevonta párját. - Most én mondom neked azt, amit te mondtál nekem nemrég, mikor Eszékre jöttem: nem lenne szabad itt lenned. - Valóban fordult a kocka, mert most meg én vághatok vissza azzal, hogy dehogynem! E mellé még úgy mosolygok is, hogy azt is elfelejted, hogy hol vagy. - Mostanában akadt olyan gondolatom, hogy a pokolban, vagy legalábbis az előszobájában. Viszont ha te a közelemben vagy, az már csak a mennyország lehet. - Helyes. Én ugyanis hasonlóan gondolom. Turbékolásukat Zoli diszkrét torokköszörülése szakította meg. Nem hétköznapi módszer egy frontra induló katonai egység vezetőjétől, ámbár az egység tagjai sem voltak hétköznapiak. Indulásuk szinte a lehető legrosszabbul alakult. Az egyetlen rendelkezésükre álló szállítójármű, egy ütött-kopott, farmotoros Volkswagen mikrobusz a központi parancsnokságtól pár száz méternyire volt eldugva az egykori óvoda épületében. Ez azonban a légitámadás során telitalálatot kaphatott, és megsemmisült. Maradt tehát a régi módszer: bal láb után következik a jobb, amit a polgári életben alapesetben sétának, katonáéknál pedig menetelésnek hívnak. A háborús pusztítás nyomait magán viselő városon való keresztülhaladás nem csak fizikailag, hanem pszichológiailag is megterhelő volt. Számos helyen lehetett látni temetetlen holtakat, akik szinte minden esetben polgári lakosok voltak. Ezen belül is nők, öregek és gyerekek. A lesipuskás harcmodor komoly hagyománnyal bír a Balkánon, noha ezt a történelmi tényt Ádám nem tudta meghatározó tényezőként vagy mentségként elfogadni. Magához a 195

tényhez, hogy a csetnik orvlövészek beszivárogtak és elrejtőztek a városban, kétségkívül szükségeltetett nem kevés ügyesség és bátorság, viszont a védtelen civilekre való céllövöldözéssel elérték az emberi aljasság netovábbját. A célja felé tartó maroknyi gárdista hallgatólagosan megállapította azt is, hogy az ilyen terrorista gaztett elkövetőit anno egy Szent László, vagy egy Hunyadi János vélhetően az első fára felakasztatta volna, így hát ők sem fognak nekik kegyelmezni. Olykor kúszva-mászva, máskor szökellve, vagy cikk-cakkban futva fogyasztották tovább az előttük lévő távot. Ez eredetileg nem lett volna több, mint tíz kilométer, de alkalmas szállítóeszköz híján és harcszerű körülmények között a nagyrészt tapasztalatlan csapatnak végtelen útnak tűnt. Az egyetlen sisakot, amit a raktárból szerezni tudtak, a fiúk indulás előtt kisorsolták maguk között, ám a nyertes Zoli lovagiasan átengedte ezt a védőfelszerelést Petrának. Most vélhetően az mentette meg a lány életét, mert egy lövedék a sisak tetejét súrolta. Jeges hullámként csapott végig rajtuk a felismerés: „Orvlövész!” Mindenki megpróbált fedezékbe húzódni, illetve az ellenség tartózkodási helyét kiszűrni. Újabb lövések leadása, egy padláson elhúzott cserép, és egy céltávcső megcsillanó lencséje végül elég megbízhatóan lokalizálni kezdték a terroristát. Nem egy vérprofié a stílus, hiszen nem változtatott a helyzetén, viszont elég ügyesen lőtt. Ahhoz is kellően tehetséges volt, hogy Zoli óvatlanul kidugott fejét gyorsan befogja a szálkeresztbe, és homlokon lője. Szegénynek azonnal vége volt, nem lehetett rajta segíteni. Petra az összes eddigi vidámsága és magabiztossága ellenére is megremegett, valamint az öklébe harapott. Gépiesen mondani kezdte a miatyánkot, és legalább egy pillanatra próbálta nem odaképzelni magát az elesett parancsnok helyébe. Jóllehet a történelem nem ismeri a feltételes módot, de ez most Petra számára is világos volt, hogy ha 196

nem fogadja el Zoli felajánlását, akkor az imént őbelőle lett volna a Knezić-nemzetség legújabb kori katonahalált halt sarja, míg a parancsnoka alighanem élne. Ádám kézjelekkel a többiek értésére adta, hogy mivel ő van hozzá legközelebb, a lesipuskást rejtő épület átkutatására indul. A ház tövéhez lapulva már szerencsésen el is érte a biztonságot nyújtó holtteret. A tőle jobbra hasaló, Dragan névre hallgató horvát fiú még odaszólt, hogy elmegy vele segíteni, míg a többiek – jobb híján – lapultak, és olykor találomra odapörköltek az ellenségnek menedéket nyújtó padlástérnek. Pár perccel később ezt is abbahagyták, nehogy az övéiket sebesítsék meg. Ádám és a horvát bajtárs felóvatoskodtak a lépcsőn. Hátraintett Dragannak, hogy maradjon le, és fedezze a lépcsőfordulóból, ő maga pedig bekémlelt az ajtó nélküli tetőtérbe. A helyi köznyelv által „sniper” gyűjtőnéven emlegetett puskás lator elunhatta a kölcsönös lődözést, mert szemmel láthatóan éppen elhagyni készült a tetthelyet, de Ádámnak még éppen sikerült meglepnie. - Fel a kezekkel! - rivallt rá a magyar harcos, mire a szerb mozdulatlanná dermedve bámult rá. Mivel azonban az egyébként gondosan terepszínű textilbe csavart precíziós puskát továbbra sem dobta el, Ádám a gyerekkorában látott szovjet háborús filmekből összeszedett szókészletre hagyatkozva megismételte a felszólítást. - Ruki ver! - Ez már kezdett hatni. A civil ruhába bújt martalóc óvatosan letámasztotta gyilkos szerszámát a kéményhez, kezeit pedig szép kényelmesen vállmagasságba emelte. Ádám csak a Kalasnyikov csövével intett neki, hogy a pisztolytáskáját is szabadítsa meg terhétől, illetve lekurjantott a továbbra is lépcsőn biztosító társának, hogy jöjjön fel. A horvát dübörögve elkezdett felfelé trappolni, majd kisvártatva óriási robaj és fájdalmas üvöltés hallatszott. Dragan ugyanis nagy 197

igyekezetében nem megfelelően kezelte azt a veszélyesen elkorhadt lépcsőfokot, amit Ádám korábban át is lépett. Megbotlott, és toronydaru méretű testével egyenesen a kritikus lépcsőfokra esett. Persze az rögtön beszakadt alatta, ezért volt a szokatlan zaj. AMD-jét elejtette, ő maga pedig olyan kétségbeesetten ordított, mint egy verembe pottyant bikaborjú. A helyzet akár komikus is lehetett volna, viszont humorérzék helyett nagyobb szükség volt a lélekjelenlétre. Ez utóbbival a szerb martalóc ugyancsak meg lehetett áldva, mert ki tudta aknázni Ádám pillanatnyi figyelmetlenségét. Háta mögül egy jókora kést rántott elő, és vakmerően azzal intézett frontális támadást ellenfele ellen. Némán és alulról fölfelé irányította a nagy erejű szúrást, amivel akár ki is belezhette volna Ádámot. A fiú a legutolsó pillanatban hárította ezt a keresztbe fordított gépkarabéllyal. A gyilok csörömpölve hullott a beton kefnire. A rác még így sem adta fel, hanem két kézzel megragadta a gépkarabélyt, és mindenáron ki akarta csavarni azt ellenfele kezéből. Ádám erre ránehezedett a fegyver csövére, így az egyensúly megbillent, és sikerült a fatussal alaposan a martalóc szeme alá sóznia. Az elterült ugyan, de még így fektében is bele tudott rúgni Ádám térdébe annyira, hogy az fájdalmában elejtse fegyverét. Kölcsönösen egymás torkát szorongatva hemperegtek tehát tovább a földön. A földharc hevében a szerbnek sikerült megkaparintania korábban ledobott pisztolyát, majd Ádámot eltaszítva csőre töltenie. Ő már nem foglalkozott holmi udvariaskodó, megadásra való felszólítással, hanem célra tartott és elhúzta az elsütőbillentyűt – a Parabellum viszont csak elcsettent. Most torpant meg először a csetnik lendülete, mivel csalódottan rácsodálkozott a csütörtököt mondott maroklőfegyverre. Ez a csalódás volt azonban életében az utolsó, mivel Ádám sem volt rest, és magához véve az orvlövész kését, markolatig beszúrta azt 198

annak bordái közé. A rend kedvéért nem engedte el, hanem egy negyed fordulattal még fokozta is a hatást. Az oly szívósan küzdő ellenfél ezzel már kiszenvedett, így némi lihegés után már nem volt akadálya annak, hogy Ádám pórul járt társát is kisegítse szorult helyzetéből. Dragannak most már nem a fájdalomtól vagy az ijedtségtől, hanem sokkal inkább a szégyentől vörösödött az arca. - Nagyon kérlek, ezt ne áruld el a többieknek! Ádám csak úgy tudta elfojtani bosszankodó nevetését, hogy előre küldte a horvátot a többiekhez. Kellett is neki a magány, mert az elmúlt percek történéseit ki kellett elemeznie. A lesipuskás támadása, Zoli hősi halála, majd a szó szerint késhegyre menő kézitusa ezzel a Dragan-féle szerencsés balesettel tetézve – már egyesével nézve is megérnének egy misét. Az orvtámadás viszont már nem gyakorlat volt, és korábban még nem látott olyan embert, aki erőszakos halált halt volna. A verekedés nem volt ugyan idegen tőle, még ha nem is akarta eddig a végkifejletig fejleszteni, de ez most a „vagy ő, vagy én” ősi farkastörvényére épült. Ő bizonyult a jobbnak, míg az aljas módon támadó, de végül férfiként tovább küzdő ellenfele saját késével az oldalában tért meg atyáihoz. Az már csak a hab a tortán, hogy ez az ügyefogyott horvát bajtárs majdnem úgy járt, mint annak idején a jó Tornyai Simon főtörzsőrmester, aki Zlatko elfogásakor orvvadászok csapóvasától vált átmenetileg harcképtelenné. Ádám már csak azzal tudta vigasztalni magát, hogy ez az emlékezetes eset volt a belépője a Petrával való kapcsolathoz. Most pedig itt van egy háború sújtotta városban, és másokért teszi kockára az életét. Arra a gondolatra meg már egyenesen felnevetett, hogy mi van akkor, ha a horvátok között még sok olyan kétbalkezes fiú van, mint Dragan, illetve ha a szerbek sorai viszont ilyen kemény gyerekektől sűrűek, mint az imént másvilágra segített csetnik. Na, szóval ezekre az esetekre kellenek a külföldi jelentkezők. Idealista hősszerelmesek, 199

zsoldos félgazemberek, vagy nyughatatlan vérű kalandor munkakerülők – mindegy, csak a legázoltak mellett fogjanak fegyvert. Beérkező társai rázták fel az elmélkedéséből. Gratuláló vállveregetések adták az alapvető elismerést, Petra forró csókja pedig a győzelem babérkoszorúját. Az ököljog alapján ugyanakkor Ádámé volt a lehetőség a legyőzött fél átkutatására, és a zsákmány begyűjtésére. Dögcédulája nem az elesettnek, ezért is ténykedhetett civilben. Ingzsebéből viszont a hírhedt KOS – Kontra Obavestajna Sluzsba –, azaz a jugoszláv titkosszolgálat igazolványa került elő. Hát itt taníthatták meg így verekedni ezt a legényt. Jóllehet Ádám nem volt kimondottan vallásos, de pótlólag még a maga együgyű módján hálát adott magában az összes angyaloknak és szenteknek, hogy az a vacak Parabellum éppen a kritikus pillanatban mondott csődöt. Zoli elestével a harccsoport kétségtelenül legtapasztaltabb tagjává Petra avanzsált, mivel ő már korábban részt vett néhány kisebb akcióban. Ezen minőségében máris szakértő szemekkel vizsgálta a zsákmányolt fegyvereket. - Ezért a távcsöves Dragunovért kétezer német márkát simán megadnak a feketepiacon. Főleg így, hogy megvan még hozzá a szurony, az arctámasz, a heveder, a tártartó erszény, illetve a tisztító és karbantartó eszközök. A pisztoly testvérek között is megér vagy ötszázat. - Mindenesetre nekünk is nagyon jól jön az ilyesmi – kontrázott gyorsan Ádám, nehogy a kufárszellem felüsse a fejét. Magukhoz vették még a fellelt cigarettát, italt, konzerveket, és a csoport szedelőzködni kezdett. Mint ahogyan Ádám tette be elsőként a lábát a padlásra, úgy most ő is maradt utoljára. Némi tétova topogás mellett még szemlélte egy darabig a kimúlt csetniket, majd a tetemre borított egy ócska ponyvadarabot. Ha az övéi esetleg rátalálnának, hátha tanulnak belőle: a halott ellenség nem ellenség többé, a 200

végtisztesség primitív megérdemelné.

formáját

pedig

minden

emberi

lény

Zolit a lehető legméltóságteljesebb katonai tiszteletadással temették el egy ház virágoskertjében, majd folytatták útjukat a kijelölt harcálláspont felé. Míg társai egykedvűen kutyagoltak a műúton, Ádám nyugtalanul kémlelt előre. Már a határőrségnél is megszokta, hogy időről-időre távcsővel fürkéssze az előtte lévő terepet. Ezen szokását most a Dragunov céltávcsöve segítségével elevenítette fel, és cseppet sem nyugtatta meg, amit látott. A szóban forgó végcél tulajdonképpen nem volt egyéb, mint egy farönkökből, homokzsákokból, és felismerhetetlen roncsokból összetákolt úttorlasz – emberi tevékenységnek viszont nem volt nyoma. Rádiókapcsolatuk persze nem volt, így maradt az óvatos megközelítés taktikája. Mostanában szokásba jött az úttest mindkét oldalát aláaknázni, tehát arról nem tűnt ildomosnak letérni. Maradt az óvatos megközelítés taktikája, viszont lőtávolba érésük előtt Ádám javaslatára a csoport nagy része meglapult. Most is ő maga vállalta az előőrs szerepét, természetesen Petra társaságában. Élő embert nem leltek az ellenőrzési ponton, annál inkább az esztelen pusztítás nyomait. A leváltandó egység egyetlen tagja sem kapott kegyelmet, az ellenség nem szedett foglyokat. Ezek a szerencsétlenek azonban nem pusztán elestek, hanem még holtukban is meg lettek gyötörve. A néhai parancsnok fejét levágták és elhurcolták, lemeztelenített felsőtestébe pedig a csetnikek mostanság felkapott szimbólumát metszették késheggyel. A cirill betűjű ábc-ből kiemelt, közismerté vált négyes jelmondat Petra magyarázata szerint a következőt takarta: „Csakis az egység mentheti meg Szerbiát!” - Látod – magyarázta tovább a lány –, ezeknek már Horvátország is Szerbia, ráadásul egységes.

201

A többi hős holtteste sem maradt sértetlen: kinek füleit, kinek az orrát metszették le, kinek pedig a szemeit vájták ki. - Bozse csúváj nam hrvátcku! Istenem, őrizd meg nekünk Horvátországot! – suttogta Petra elsápadva, miközben keresztet vetett. Közben Ádám jelzésére beérkezett egységük többi tagja is. Mindenki a saját vérmérsékletéhez mérten szitkozódott vagy fenyegette öklével az ellenség vélt állásait. Az egyébként mindig hallgatag, sőt mogorva Zsolt is egészen megnyílt, de csak a maga módján. - Ezt nem a szövetségi hadsereg művelhette, hanem irreguláris egység, ahol híján vannak a fegyelemnek. Úgy látszik, hogy a csetnikek tényleg ilyenek. Megszállhatták volna ezt a barikádot, de visszavonultak. Nem érezték magukat elég erősnek a megtartásához. Ámbár azért a mieink sem adhatták olcsón a bőrüket, nézzétek csak, hogy mennyi lőszert kilőttek! Te jó ég, micsoda fegyvermatuzsálemeik voltak! 1943-as, 1952-es, 1961-es évszámok a töltényhüvelyekbe ütve. Nem is beszélve ezekről a sörétes vadászpuskapatronokról. Mi akkor még jól felszerelteknek mondhatjuk magunkat. Ezek a mocskok viszont meghozták a maguk áldozatát is, mert sok a véres folt a túloldalon. Bizonyára csak összeszedik magukat, és visszajönnek befejezni, amit elkezdtek. Az utánpótlás nem megoldott, és mindent elvittek vagy tönkretettek. Kérdés: visszavonuljunk, vagy küldjünk el valakit segítségért Eszékre, és addig is tartsuk az állást? Zsolt szavait Petra tolmácsolta a külhoni horvátoknak, akik némi egyeztetés után kivágták a farbát: - Maradjunk, de Ádám és Zsolt vezessenek bennünket! Miután Zoli meghalt, ők jelentik a legjobb megoldást, mert rátermettek. Aki egy kicsit is józanul gondolkodik, az belátja, hogy fegyveres erőknél, és pláne háborúban elég paradox dolog a demokrácia. Ennél a 202

horvát-magyar usztasa csoportnál le is zárták ezt a fajta kezdeményezést, elvégre valamennyien parancsokat adó és kapó katonának jöttek ide, nem pedig szócséplő politikusoknak. Korábbi szerencsétlen tapasztalataiból kiindulva Ádám leintette a lépcsőrongáló Dragan jelentkezését, és inkább annak unokatestvérét, Branimirt küldte vissza Eszékre. Az óriásbébi megint a haja tövéig vörösödött – úgy látszik, neki ez eleve szokása volt –, mert restellte, hogy ezt sem bízzák rá. A hátramaradó usztasák rendezni igyekeztek zilált soraikat, és nagyokat fohászkodva készülődtek az estére. Rotációs rendszerben, kétórás váltásokban megszervezték az őrséget. Petra és Ádám felderítésre indultak, a meglepetéseket elkerülendő. Nem lévén álcafestékük, a találékony lány egy parafa dugót égetett meg, és annak kormos végével kentek az arcukra némi éjszakai rejtő színt. Ádám csak lopva mert kedvese arcvonásait fürkészni. Ez az egyébként abszolút nőies nő férfiakat is megszégyenítő keménységről tesz tanúbizonyságot. Hol lesz ennek a tendenciának a vége? A lány csak a szeme sarkából nézett oda, de mégis megérezte, hogy párját valami kétely gyötri. Felfedezését viszont tapintatosan elhallgatta, helyette viszont felvetett mást. - Tudod Ádám, idefelé jövet eszembe jutott a volt udvarlóm. Amilyen vad csetnik lett, egészen biztos, hogy már fegyver van a kezében. Adja az Isten, hogy ne találkozzak vele, amíg tart ez a szörnyűség, mert ő talán nem adna nekem kegyelmet, míg én nem emelnék kezet olyanra, akiben valaha bíztam! Jóllehet Petra messzemenőkig őszinte volt, ezzel a csendes húzással sikeresen elterelte Ádám rossz gondolatát a saját elvadulását illetően. Indulás előtt a vészterhes időknek megfelelő módon búcsúztak egymástól a többiekkel: - Pazi na szebe! Vigyázz magadra! 203

Alig néhány méter megtétele után szúnyogok egész fellegei rontottak rájuk. Nem csoda, hiszen az őszi alkonyat beálltával ezek már rendesen elülnek a bozótosban, vagy a fűcsomók tövénél, most meg a felderítő páros felverte őket békés tanyájukból. Egyszóval a vérszívók csípnek és marnak, akár a veszedelem. - Ezek bizonyára mind csetnik szúnyogok – csapkodott Ádám nekikeseredve. - Azok – hagyta jóvá Petra –, de majd ez segít. - Mit akarsz azzal a cigarettával? Tudod jól, hogy ki nem állhatom a dohányfüstöt. - Akárcsak én. Viszont szedd ki belőle a dohányt, keverd el nyállal, és kend szét magadon, ahol csípnek! A sajátos módszer bevált, így figyelmüket már mindenestől a feladatnak szentelhették. Ádám lopva továbbra is figyelte Petrát. Ez most ugyan nem egy szerelmes férfi pillantásai voltak, hanem a katonai felettes kritikus tekintete, elvégre egy hiba mindkettőjük számára végzetes lehet. Bármennyire is próbált azonban fogást találni a lány teljesítményén, ez az egy nem sikerült. Hála a kielégítő színvonalú gárdista kiképzésnek, Petra ügyesen mozgott a terepen. Szó sem esett köztük, viszont mindenre ügyelve, nesztelenül araszoltak előre. Ellenséges területen jártak-e már, vagy még csak a senki földjén – fogalmuk nem volt róla, csak abban voltak biztosak, hogy alig néhány kilométert tudtak megtenni hosszú órák leforgása alatt, ráadásul különösebb felfedezés nélkül. Addig volt a jó, amíg a lábon álló kukoricásban nyomulhattak előre, hiszen a szárlevél egyformán suhog. Gondot már az jelentett, amikor erdős területre értek, ahol minden egyes ágreccsenés megállásra és hallgatózásra késztette őket. Itt már olykor a magasabb fák ágai közé is érdemes volt felkémlelni, hátha éppen ott lapul meg egy csetnik őrszem. Amit kerestek, azt végül megtalálták, még ha nem is a lombkoronaszinten. 204

Egy tisztáson, mint valami mesebeli haramiák csoportja, szedettvedett küllemű férfiak tanyáztak a tábortűz körül. Többségüknek haja és szakálla hosszú, követve ezzel a régi idők csetnik divatját. Csak a fejükön lévő vörös csillagos sapkájuk volt egységes, egyébként valamennyien a különböző civil és katonai öltözékek fantasztikus elegyét viselték. Ádám és Petra nagyon óvatosan, tisztes távolságból körbejárták a gyülevész hadat, de felállított őrszemet sehol sem találtak. Ezek szerint a csetnikek végtelenül elbizakodottak és hanyagok voltak. Az éjszakai erdő csendjében viszonylag távolról is tisztán hallatszott hátborzongató daluk. „Lesz húsunk, húsunk lesz elég, leöljük a horvátokat!” Petra elkeseredésében már úgy markolta a gépkarabélyát, hogy az ujjai egészen belefehéredtek. Ádám próbálta ugyan nyugtatni, de az igazat megvallva ő is szívesebben hajtott volna végre egy kockázatos támadást, mint hogy itt lapuljon. Nagyon is elevenen élt benne a mai nap kontrasztja: egy orvtámadás után tisztes kézitusában fektette ki ellenfelét, akinek valamilyen szinten még a végtisztességét is megadta. Késő délután már szembesülni kényszerült a rosszul felszerelt horvát bajtársak megcsonkított torzóival, akik nem tudták a feltartóztatni a túlerőt. Csakis ezek a sakálok lehettek, akik itt ilyen kannibál-ihletésű dalokat énekelnek. A felderítők egyelőre közelebb húzódtak, olyannyira közel, hogy már a szerbek beszélgetését is jól hallották. Medvetermetű, oroszlánüstököt és szakállat viselő férfi vitte a szót, pontosabban bika módjára bömbölte szét gondolatait. - Meglátjátok, hogy ha holnap reggel ideér a szövetségiek százada, amit ígértek, megvetjük a lábunkat azon az átkozott ellenőrzési ponton. - Már így is nagy árat fizettünk – kesergett egy másik, vélhetően egy könnyű sebesült – hét halott, tizenhat súlyos sérült. Őket persze el kellett vinni kórházba, azért nincsen most semmiféle kocsink.

205

Átkozott fasiszta kutyák! Mégis meg kellett volna várnunk a légi támogatást. - Hogyne! Hogy aztán majd ágyúval lövöldözzünk a verebekre! Viszont ha majd a páncélosok is odaérnek, tényleg mi leszünk az elsők, akik Eszékre bevonulunk – ráadásul veszélytelenül. De most a fenébe is azzal a csípős kolbásszal, amit sütöttetek, egészen meggyötri az ember gyomrát. - Csak ne ide, ne közvetlenül az orrunk alá telepítsd a bűzös aknáidat, Milan! - röhögtek társai az óriás gyötrelmein. Amaz még dörmögött valamit a szertelenek és egy taligára való apró kanmajom közötti lehetséges szerelmi viszonyról, majd eldöcögött, hogy könnyíthessen háborgó gyomrán. Egyenesen ahhoz a rekettyéshez ment, ahol Petra és Ádám is lapultak. A szerb meglazította a derékszíját, és ekkor vette észre a tőle csupán karnyújtásnyira heverő Petrát. Meglepődni, vagy pláne kiáltani azonban nem volt ideje, mivel Ádám a férfi nyakába vetette a málhazsákjából kihúzott nejlonzsineget. Minden nesz nélkül kiszorította belőle a szuszt. Idáig tehát rendben is lett volna a dolog, a tűz körül tartózkodó tizenöt fős csetnik banda létszáma egyel apadt. De mi legyen a többiekkel? Ádám meredek játékba készült kezdeni. Mivel az oroszlánfejű nem hívhatta magára a többiek gyanakvását, azok biztosan nem fognak a bozótosba géppuskázni. Várni és meglátni. Nagyjából húsz perc is eltelhetett, mire két másik martalóc is megindult a bokrok felé. Gyanútlanok voltak, mert a fegyverük ott maradt a gúlába rakva a többiekével együtt. Egyszerűen csak a medvetermetűt keresték nagy röhögve, mert szentül hitték, hogy társukat már elnyomta a buzgóság. Ezen a feltevésen a tetemes mennyiségben elfogyasztott helyi borok miatt nem is lett volna semmi csodálkozni való. A bikának is beillő hang ekkorra már végleg 206

elcsendesedett, néhai gazdája pedig magzati pózba gömbölyödve feküdt egy fa tövében. - Na, megmondtam, nem? Itt döglik, mert már nem tud velünk lépést tartani az ivásban. A pofáját viszont folyamatosan járatja. - Kelj fel Milan, aludni a sírban is lehet! Mindkét hozzászólás roppant találó volt, ám a latrok életének ezek voltak a végső megállapításai. Egyiküket Ádám fojtotta meg a zsinórjával, a másikat Petra szúrta vesén. A halálos döfés csupán ott hibádzott, hogy az áldozat jajkiáltását már nem sikerült elfojtani, így az odavonzotta a maradék tizenkét gazember figyelmét. Mozgolódni kezdtek, sőt az óvatosabbak a fegyvereik után nyúltak, de még mindig szoros kis kört alkottak a tűz körül. Ezt használta ki Ádám, és gyors egymásutánban két kézigránátot is közéjük dobott. Aki a robbanás után még megmoccant, vagy nyöszörgött, azt Petra célzott lövései váltották meg a szenvedéstől. A munka végeztével a szerelmes felderítőpáros összenézett. Már tudtak olvasni egymás tekintetében. Az első közös gondolat persze az akció kiértékelése volt. „Tizenöt főnyi ellenséges különítmény megsemmisítve, saját veszteség nincs. Jelentős kézifegyver, muníció, valamint némi kötszer, cigaretta, és élelmiszer mennyiség zsákmányolva.” A gyors összepakolás után jött a második gondolat, ami ugyancsak felizzott a szemükben. „Végre kettesben vagyunk. A többiek igazán várhatnak pár percet.” Már jócskán reggel lett, mire a temérdek zsákmányanyagot egy rögtönzött saroglya segítségével a saját területükre tudták cipelni. A parafa dugó koromjából hevenyészett álcafestéket már régen lemosta a sós veríték, ruhájuk tépett volt és mocskos, de egy diadalmas hadsereg büszkeségével tértek vissza övéikhez. Holtfáradtan meghallgatták Zsolt helyzetjelentését, mely szerint az éjszaka folyamán itt minden csendes volt. A hangulat megfelelő, 207

dacára annak, hogy az Eszékre beküldött Branimir még nem tért vissza a futárszolgálatból, tehát segítsége vagy kapcsolata sincs. Még egy embert ebből az alig maréknyi létszámból elküldeni már elég komoly luxus lenne, tehát marad a reménykedő várakozás. Ádám is előadta, amit az éjszaka hallottak az erdei csetnikektől. Rajta csak az elcsigázottság miatt nem látszott, hogy igenis aggasztja a reguláris jugoszláv csapatok támadásának lehetősége. Zsolt viszont hátratett kézzel járkált fel-alá, mint valami gondterhelt Napóleon. Ádámnak úgy kellett rászólnia. - Ülj már le, az Istenért, mert komolyan mondom, hogy elszédülök a keringésedtől! Most már jobb. Petra szerint a csetnik szabadcsapatok és a szövetségi hadsereg egységei gyors egymásutánban szokták követni egymást. Nincs tehát túl sok időnk. Tegnap este talán megelőztünk egy csapást, de a következőt itt nem fogjuk tudni feltartani. Elég, ha aknavetőkkel belőnek minket, és máris végünk van, mint a botnak. - Ezt én is jól tudom. - Petra legalább ismeri a terepet. Hallgassuk meg, hogy ő mit javasol védhető visszavonulási területnek. Csak félrehívva, titokban merték beavatni a lányt, hogy a még nem összeszokott csapat körében ne keltsenek pánikot. Egy bögre kávéval igyekeztek helyrebillenteni Petra figyelmét, aki végül kibökte a lehetséges megoldást. A fasoron túl van egy üdülősor. Vélhetően ez sem fogja elkerülni a szerbek figyelmét, de oda legalább behúzódhatunk. Aknák és egyéb robbanószerek híján a barikád mögött lényegében halálra lennénk ítélve. - A többieknek nem lenne muszáj erről tudniuk – tette hozzá Ádám –, de amint lehet, szedjük a sátorfánkat! A rendelkezés pont 208

Ádámnak és Petrának hiányzott a legkevésbé, hiszen ők a virrasztás mellett a legnehezebb munkát is végezték a legnagyobb eredménnyel – mégsem volt zokszavuk. Zsolt némán elkönyvelte magában, hogy kik a született katonák, míg a többiek elismerését is sokszorosan kivívták. Ezekkel a pozitív élményekkel szemben ugyanakkor jelentkezett az első gyengébb láncszem is, az egyik repatriált horvát harcos személyében. - Azt leszámítva, hogy tegnap párszor ránk lőttek, nem történt semmi. Ádámék szerencsésen elintézték annak a pár félcédulás csetniknek a sorsát, amiből majd a többiek is tanulhatnak. Most több a fegyverünk, mint amennyit elbírunk, és erre majd az ellenség is rá fog jönni. Ha van egy csöppnyi eszük, nem tolják ide a pofájukat. Különben meg jó, hogy összesen öt-öt és fél órát aludtunk az éjjel, öngyilkosság lenne feladni ezt az amúgy fontos állást. - Ki mondta, hogy feltaláltuk az egységen belüli demokráciát? reccsent rá Zsolt olyan hangerővel és fenyegető hangsúllyal, amilyenre eddig még nem volt példa. - Vitát most nem fogunk nyitni, de annyit azért elárulok, hogy kevés, vagy akár zéró alvás ide vagy oda, ez mindannyiunk érdeke. - Ez? Ez a gyáva megfutamodás? - okvetetlenkedett a horvát, mire Zsolt már egy szót sem szólva öklével úgy fültövön vágta az okostojást, akár a nyulat szokás. A delikvens rongy módjára esett össze, minek látványára a többiek még lázasabban pakoltak. Végül Zsolt maga locsolta eszméletre újdonsült keresztfiát, akinek ezennel mintha helyre is rázódott volna az agyveleje. A szó legszorosabb és átvitt értelmében egyaránt beállt a sorba. A Petra által említett nyaralók takaros sorai legfeljebb elhagyatottságukban árulkodtak a háború pusztításáról. Idáig nem érte őket bomba vagy lövedék, gazdáik mégsem merték őket látogatni. Valóságos kis szellemváros alakult itt ki, az Eszékre vezető műúttól 209

alig néhány száz méternyire. A két vezető, Ádám és Zsolt most is megpróbált az ellenség fejével gondolkodni. Mi van, ha valami hebrencs vagy rövidlátó parancsnok miatt nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyják ezeket a nem túl feltűnően elhelyezkedő épületeket? Hátba támadni is lehetne az elvonulókat, de ez a városon nem segítene túlságosan. Bármilyen abszurd módon hat is, magukra kell vonniuk a felvonuló csetnikek tüzét. Ennek tükrében Ádám magához vette a zsákmányolt Dragunovot és annak összes lőszerét, megcsókolta Petrát, majd egy magányosan álló nagy fát magaslessé előléptetve felfészkelte magát. Így várta az első ellenséges egység megjelenését. A többiek eközben Zsolt rendelkezéseit hajtották végre. Zúgolódás, ellenvetés ezúttal már nem volt, csupán Petra kérte magának az Ádámhoz legközelebb eső lőállást. Ha netán valami szörnyűség történne… Idegeket felőrlő, szemeket gyötrő, végtagokat zsibbasztó várakozás mellett ólomlábakon vánszorogtak a percek. Petra szemei előtt tüzes karikák táncoltak a fáradtságtól, és néha azon kapta magát, hogy a fegyver már kiesni készül a kezéből. „Történjen már végre valami!”- fohászkodott a lány, aki szíve választottjáért is aggódott. Ádám most sem bízta dolgát a véletlenre. Saját magát a derékszíjával, míg fegyverét a málhazsák zsinórjával rögzítette a fatörzshöz. Nagy lombú vadgesztenyefa ez, remekül takar. A jobb kilövési lehetőségek, valamint az unaloműzés érdekében Ádám több helyen megtépkedte a faleveleket, de ez sajnos csak kevés időt vett igénybe. Szíve szerint belevéste volna a fába kedvese nevét, és lehetőleg egy jó nagy nyíllal átlőtt szívet is kanyarított volna köréje. Bármilyen gyermeteg gondolat is maga, de most csak ezzel tudta kifejezésre juttatni érzelmeit, tehát az elgondolást végül tett követte. Már kezébe is vette a zsebkését, amivel máskor enni szokott, ezzel mégis könnyebb lesz elkészíteni a szerelem ihlette művészi faragványt. A penge már belemart a fa szürkés kérgébe, majd egy 210

csomón gellert kapva jó mélyen megsebezte a mesterlövész hüvelykujját. Ádám felszisszent, és a szájába kapta vérző ujjpercét – ezzel találva vissza a naiv ábrándozás talajáról a rideg valóságba. Most nem olyan időket élünk, amikor a kedvesünk imádott és százszor elsuttogott nevét úton-útfélen fatörzsbe bicskázhatjuk. Már csak azért sem, mert a fatörzs most nem ezt a célt szolgálja, hanem leshely és lőállás. Romhányi Ádám, az önkéntes magyar usztasa most nem Petra Knezić trubadúr lovagja, hanem a vegyes nemzetiségű egység szeme és ökle. A gondolatmenet és a párhuzamállítás csúcsa mégis az volt, hogy mióta a magyar határőrség uniformisát a Horvát Nemzeti Gárda egyenruhájára cserélte, és Horvátországba jött, többször is kaphatott volna sebet. Az eltöltött rövid időhöz képest nem is kevés ellenséges élet tapad már a kezéhez, de ehhez képest pont egy ilyen kiskamaszos szertelenkedés fakasztja ki az ő első vérét. Ezek szerint már nagy baja nem eshet, és legfeljebb csak saját magától kell félnie. Mindezen eszmefuttatáson úgy felvidult, hogy egy időre még az álom is kiröppent a szeméből, azaz a foglalkozás elérte célját. Nagy szükség is volt erre, mivel újabb, gyötrelmesen eseménytelen időszak következett. Hogy ez órákat vagy csak perceket tett-e ki, azt nem lehetett tudni. Ádámot nem volt, aki leváltsa, legalábbis Zsolt senkit sem mert a helyére ültetni, mert ahhoz még mindig nem volt elég tapasztalata senkinek, ha csak neki nem. Némi tekintélyt már kivívott magának, de a többiek egészen biztosan nem hallgatnának például Petrára. Az egész egységből is csak neki volt ahhoz érzéke, hogy kiszűrje: immáron van valami a levegőben. A szerb reguláris csapatok erre kijelölt százada már valóban fel akarta venni az érintkezést a horvát barikád elleni támadásban részvételi szándékát jelző csetnik csoporttal – csakhogy ezek már mind kinyújtózva, üveges szemmel meredtek a semmibe.

211

Mivel a hordozható rádiójuk Ádám kézigránátjaitól használhatatlanná vált, gyakorlatilag csak a vak véletlen vezette el őket a megsemmisített szabadcsapatokhoz. Ettől eltekintve a hatás leírhatatlan volt. Még a legvéresszájúbb egyenruhásnak is inába szállt a bátorsága, hiszen a materializmus alaptörvényei szerint teljességgel lehetetlen dolog az, hogy egy tizenöt fős egységet mindössze két támadó likvidáljon – márpedig a nyomok alapján az usztasák ereje nem volt nagyobb. A Jugoszláv Néphadsereg eme díszpéldányai zömmel figyelmen kívül hagyhatták az olyan nem elhanyagolható tényezőket, mint az ellenfél egyéni kezdeményezőkészsége, találékonysága és bátorsága. Megbabonázottak módjára rögtön valami ismeretlen létszámú, mágikus képességekkel felvértezett Rambó-klónokról kezdtek el suttogni. Márpedig ha ilyenek lapulnak a barikád túloldalán, ráadásul hiper-szuper fegyverekkel vannak állig felszerelve, akkor az a minimum, hogy nem megyünk fejjel a falnak, hanem mondjuk légi támogatást kérünk. A szerb századparancsnok nem volt ennyire óvatos – vagy inkább mondhatni, hogy gyáva – figura. Keménykezű katonatiszt volt, aki miután konstatálta a fegyelem és a harci kedv megbicsaklását, egy sor ellenlépést foganatosított. Míg ezek kibontakozhattak, legjobb embereiből járőr osztagot állított össze, és azokat felderítésre küldte. Még csak az sem nyugtatta meg, hogy a befutó jelentés szerint a barikád körül minden csendes. Biztosra akart menni, ezért rögtön egy T-72-es tankot küldött az úttorlasz felszámolására. A szovjet hadiipar licencére épült jugoszláv csodatank jól irányzott lövései lényegében megsemmisítették a barikádot, majd miután nem mutatkozott ellenlökés, előrenyomult végre a gyalogság is. Nem is kerestek fedezéket, sem takarást nem alkalmaztak, hanem egy délutáni korzózás hangulatában sétáltak előre.

212

Már maga az alakzat is számos kivetnivalót hagyott maga után, továbbá némelyik katonának hanyag módon még a cigaretta is kilógott a szájából, de legalább megkezdték az előrenyomulást. A továbbra is gesztenyefán kuksoló Ádám nem győzött csodálkozni ezen a furcsa harcmodoron. A biztonság kedvéért még a szemeit is megdörzsölte, de tévedés kizárva. Kezdődik hát végre a tánc. A céltávcsővel gondosan végigpásztázta az első támadó lépcső tagjait, és kisvártatva meg is találta azokat, akiket keresett: egy hadnagyot, és még két altisztet. Ádám nem kapkodott, bár a szíve a torkában dörömbölt. A szélcsend teljes volt, ami ballisztikai szempontból a lehető legjobb. Takarás nekik nincs, és a potenciális célpontok még azt a szívességet is megtették, hogy közelebb húzódtak egymáshoz. Ádám tehát nagy levegőt vett, amit bent tartott. Mutatóujja az elsütő billentyűre feszült, de ez még csak a holtjáték volt. A szálkereszt némi ingadozás után akkurátusan megállapodott a szerb tiszt koponyáján. A lövés dörejét még két másik is követte gyors egymásutánban. A három lövés három találatot is eredményezett. A legénységnek felocsúdni sem volt ideje, csak rácsodálkoztak vezetőik véres vesztére, majd ketten még közülük is elestek. Az egyébként sem valami mintaszerű fegyelem ezzel végleg felbomlani látszott, a katonák hanyatt-homlok menekültek vissza övéikhez. Menekülés volt ez a javából, a „visszavonulás” szó túl hízelgő és alkalmatlan ide. - Átkozott, gyáva csürhe! - ordította dühösen, biztos fedezékének oltalmában a parancsnokuk. Rendeződjetek, és keressetek takarást! Áh, induljon a második szakasz is, azok talán visszanyomják őket! Különben is: micsoda disznóság ez, hogy lesből lövik a katonáinkat?! Az elhamarkodottan indított második hullámmal csak annyit ért el, hogy a sorok végleg összekuszálódtak, ráadásul a második szakasz tagjai sem viselkedtek túl harcszerűen. A századparancsnok tehetetlen haragjában kétségbeesett lépésre szánta el magát: kikapta a mellette 213

ácsorgó tiszt kezéből a gépkarabélyt, és a menekülők lába elé lőtt. Amazok végképp nem tudták mire vélni ezt a stílust, és csak a harmadik szakasz kiküldött altisztjeinek ütlegei és ordítozása tudtak valamelyes rendet teremteni. A legutolsó tartalékokat már maga a százados vezette, így az összkép végre kezdett elfogadhatóvá válni. Ádám még ellövöldözte a precíziós puska teljes muníciókészletét, majd ő is sürgősen megkezdte a visszavonulást. Elég egészségtelen is lett volna még maradnia. Találomra megindult a nyaralók felé, remélve, hogy a többiek itt jól be tudtak fészkelődni. - Ide, Ádám! - harsant Petra hangja egy ház tövéből. - Büszke vagyok rád, egyetlenem! - tört ki a lányból az örömmámorba oltott elismerés, miközben csókot váltottak. Rendhagyó módja ez a harctéri érintkezésnek, miképpen ők maguk is rendhagyó párt alkottak. Ádám furcsállotta, hogy a barikádot szétlövő acélmonstrum nem vesz részt a rohamban, így a részben már demoralizálódott gyalogság páncélos támogatás nélkül volt kénytelen előrenyomulni. Mutatták ugyan némi tanújelét annak, hogy kiképzett katonák, mivel rajokra oszolva iparkodtak átfésülni a házacskákat. Eleinte csak berúgták az ajtókat, úgy láttak hozzá a kutatáshoz, majd miután az első usztasa sortűz után veszteségeik is támadtak, már kevésbé finomkodtak. Számolatlanul szórták a kézigránátokat, és sűrűn kellett tárat cserélniük is. Némelyikük a lángszórók hiányát fájlalta, mert akkor legalább „porig lehetne égetni ezt az egész patkányfészket”. A sűrűn és gyorsan helyet változtató usztasák közül csak Ádámnak és Zsoltnak tűnt az fel, hogy ezek a szerb katonák milyen pontatlanul is céloznak, ugyanakkor milyen felelőtlen húzásokat hajtanak végre. Az egyik ilyen előretörő páros egyik tagját Ádám le is ütötte a puskatussal, míg annak társát az egyik horvát fiú intézte el hasonlóképpen. A szövetségiek veszteségei tovább növekedtek, amit a 214

ravasz horvátok még tetéztek is azzal, hogy a már összezavarodott ellenség háta mögé kerülve ékes szerb nyelven kiáltozni kezdték: „bekerítenek a horvátok, meneküljünk!” Nem kellett különösebb biztatás, valamennyi érintett sarkon perdült, és hanyatt-homlok kezdett visszaözönleni. Jottányit sem törődtek halottjaikkal és járóképtelen sebesültjeikkel, a teli torokból üvöltöző kapitányukkal meg végképp nem. Az már végső elkeseredésében emelte is a pisztolyát, hogy a menekülőket akár némelyek agyonlövése árán téríti jobb belátásra, de az utolsó és egyben legnagyobb csoport gyakorlatilag már elsodorta. Az usztasák elkészítették az ütközet mérlegét. Rengeteg hadianyagot zsákmányoltak, és két foglyot is ejtettek. Zsolt lövést kapott, de öntudatánál volt, egyéb veszteségük nem adódott. Az egyik horvát viszont tüzeskedni kezdett, hogy ezeket a hadifoglyokat bosszúból ugyanúgy fel kellene koncolni, mint ahogyan a csetnikek is elintézték a barikád régi védőit. Mielőtt ez a sárkányfog-vetemény kikelhetett volna, Ádám gyorsan őrségbe küldte a mészáros hajlamú okvetetlenkedőt. A többi horvátnak a zsákmány begyűjtését és számbavételét, illetve a meglévő fegyverek rendbetételét adta feladatául. Régi tiszthelyettesi felfogás és regula ez: a katonának mindig kell valami feladat. Tudniillik ha tétlenül megáll, akkor le is fog ülni, ha pedig leül, akkor le is fog feküdni, majd ha már fekszik, akkor el is fog aludni. A foglyokat azért csak a rend kedvéért is megkötözve, és külön-külön helységbe rakatta, majd Petra segítségével hozzálátott a kikérdezésükhöz. Egyikük nem is rendes katonai egyenruhát, hanem a szerelők által közkedvelt kezeslábast viselte. Meggörbült háttal, látszólag igen rémülten kuporgott egy széken. A szemét előzőleg bekötötték, nehogy a felismerés később fegyverré válhasson a kezében. Előzetesen átvizsgálták az iratait, amik Zoran Bastics szabadkai lakos nevére 215

voltak kiállítva. Érdekes. Hogy időt takaríthassanak meg, Ádám át akarta küldeni Petrát a másik delikvenshez, de a lány suttogva elmagyarázta, hogy neki úgysem nyílna meg. - Mi vagy? - szegezte oda a kérdést Ádám horvátul. - Csak egy szerencsétlen szerelő – rezzent össze amaz. - Akkor mit keresel ezek között? - Én ugyan semmit. - Bastics kiérezhette a magyaros akcentust, mert ő maga váltott magyarra, és elég összeszedetten folytatta. - Szóval semmit sem keresek, főleg, hogy már régen elmúltam negyven éves. Viszont Vajdaság-szerte összeszedik a magyar férfiakat, és kihajtják őket a frontra. Én ugyan szerb vagyok, és büszkén vállalom is, de nekem semmi bajom nincs a magyarokkal. Sejthették rólam, mert én is mozgósítva lettem, mint tartalékos. Talán így akartak megleckéztetni Seselj emberei, akik elvetemült vezérüket utánozva azt hangoztatják, hogy maga az Isten is szerb. Ha nem az lenne, akkor már régen lelőttük volna. Abban bíztam, hogy be sem vetnek fegyveres akcióban. Az a szegény magyar fiú is ebben reménykedett, akivel együtt szereltem. Ő viszont zömök kis srác, ráadásul tud tankot is vezetni, így – mivel az eredeti legénység már időben lerészegedett −, a támadás előtt akarata ellenére is „előléptették” harckocsizóvá. Beült mögé egy ilyen nagyhajúnagyszakállú csetnik, és pisztolyt nyomott a tarkójának. Így mentek előre. Érdekes egyébként, hogy ezen a vidéken évszázadokon át megfértünk egymással mi, különböző nemzetiségek, és ha gondunk akadt, azt mindig a hazug politikának köszönhettük. Én nem dőltem be ennek a Nagy-Szerbiát ígérgető propagandának sem, és bújtattam az egyik magyar szomszédomat is. Tiszta szerencse, hogy nem találták meg nálam, mert akkor talán mindkettőnket agyon is lőtték volna. Amikor jött az itteni támadás híre, a századosunk egy csomó pálinkát osztatott ki, hogy mindenki felbátorodjon. Három T-72-es 216

tank is tartott idefelé, de valami motorhibájuk akadt, így csak az egyik tudta támogatni a rohamot, amíg az is le nem állt. Azok a gazemberek azt mondták, hogy most majd lehetőséget adnak, hogy megmutathassam a megbízhatóságomat, és elrángattak a békés munkámból. Puskát nyomtak a kezembe, amit el sem sütöttem, és most itt vagyok. Aki fejbe vágott, annak köszönöm. Neki köszönhetem, hogy élek, és odaát most gondolom, hogy eltűntként kezelnek. Ádám nem is tudta, hogy ebből az egész szóáradatból elhihet-e valamit. Petra legalább ilyen tanácstalanul vonogatta a vállait, majd átmentek a másik fogolyhoz. Az már egy fiatal fiú volt, személyi okmányai pedig Demeterfi Péter zombori lakos nevére szóltak. - Magyar létedre mit keresel te ezek között? - ripakodott rá Ádám, továbbra is megjátszva a kemény vallatót, és nem is csalódott az eredményben. - Engem is besoroztak, mint annyi társamat. Hiába bujkáltam, otthon letagadtattam magam, aztán meg inkább nem mentem be dolgozni sem. Három kísérlet után már azt hittem, hogy feladták, elvégre sosem vettem át a parancsot. Nem akartam ezeket szolgálni, aztán valamelyik rosszindulatú szomszédom feljelenthetett. - Pedig te is szerb állampolgár vagy. - Igen, de arról nem tehetek. Egyébként meg, ha a szerbeknek gondjuk van a horvátokkal, oldják meg egymás között! - Látszott volna más kiút is? - Elvileg igen. Sokan például átszöktek Magyarországra. Nekem is vannak Szegeden rokonaim, de a szüleimet sem akartam magukra hagyni. Ezek a mai szerb vezetők ördögök! Tömeggyilkosok! Ha így haladunk, nem is marad tán magyar a Vajdaságban. - Ugyan, nem kellene túloznod. 217

- Akkor nézzétek meg a puskámat! Ádám erre már kíváncsian nézegetni kezdte a fogoly fegyverét, és valóban, a cső belülről zsíros volt. A tárban mindössze egyetlen lőszer árválkodott, miközben Demeterfi rendületlenül folytatta mondandóját. - Nekem is, mint minden szerencsétlen magyarnak, ebben az egységben csak egyetlen töltényt adtak. Azt sem lőttem ki, inkább csak lapulni akartam. Még szerencse, hogy én már kellőképpen hozzá vagyok szoktatva a pálinkához – ez volt az egyetlen jó dolog, amit idáig ezektől kaptam. Szóval, ha így beállítják a magyart a horvát ellen, hogy egymást verjék agyon, ők majd röhögnek a markukba. Józan paraszti ésszel ezt be lehet látni. - Na és most hogyan tovább? - Nem értem… ezt én tudom a legkevésbé. A beszéded alapján te nem idevalósi vagy. Szerinted elengednének a horvátok? - Az attól függ, hogy te mit tervezel. - Tervezni… Vissza hozzájuk nem mehetek, az biztos, ámbár nem is igen kívánkozok. Otthon is keresnének, és meg is fognának, és a családomon is bosszút állnának, amennyire elvadultak. - Mi tűnne hát a legpraktikusabbnak? - Például beállni hozzátok – derült fel Demeterfi arca, aki végre rájött, hogy mire is megy ki ez a kérdezz-felelek. Hosszas játszadozásra ugyanakkor nem maradt idő, és a vajdasági magyar legényt mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére átvette az usztasa egység. A szerb atyafit viszont már nem tudták ilyen könnyű szívvel fogadni. Mivel csak Petrának volt igazán rálátása testvérnépe mentalitására, a vezérek is kihátráltak a döntés súlya alól. A lány szíve 218

szerint rábólintott volna a lehetőség megadására, de aztán még felrémlett előtte a bestiálisan lemészárolt védők megcsonkított testének sora. Közönyt erőltetett magára, és fejével a szerb állások felé intve el is köszönt Zoran Basticstól. - Menj! A tieid biztosan várnak. Szerencsétlen tiltakozni próbált ugyan, hogy ez neki nem egy életbiztosítás, és inkább itt maradna, de egy barátságtalan farba billentés végül ráállította a neki szánt pályára. Visszatekintve még azért dacosan odavágta: - Pedig megszolgáltam volna a bizalmat! Vagy két órán keresztül csak remegett az út menti árok bokrai között, mivel nagyjából az iménti kiszólásra szorítkozott a heroizmusa. Végül aztán új lendületet nyerve mégis visszatért az övéihez – akiket viszont egyre kevésbé érzett már az övéinek. Meglepődve konstatálta, hogy a félig szétzilált és félig részeg század tagjainak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy vele foglalkozzanak. Ennél már csak az hatott rá megdöbbentőbben, hogy mindenféle környékbeli traktorok és teherautók segítségével bevontatásra kerültek az eddig kimaradt tankok is. A harmadikból éppen kidobták a zömök kis magyar harckocsizószerelő holttestét. Az őt terrorizáló csetnik tarkón lőtte, amiért nem volt hajlandó továbbmenni. Ez volt az utolsó csepp. Úgy tett, mint aki dolga után néz, és serényen tüsténkedni kezdett az acélszörnyek körül. Estig tett-vett, miközben igyekezett mindenre és mindenkire odafigyelni. - Jó, hogy végre hasznossá teszed magad – mordult rá a százados, aki szemmel láthatóan már kezdett felönteni a garatra –, hajnalra az új támadásra legyenek készek ezek a tyúkólak, különben megnézheted magad! 219

A parancsnok aztán szilvapálinkát szopogatva, véreres szemekkel továbbdülöngélt, Bastics pedig igyekezett a lehetőségek szerint tenni a dolgát. A pirkadat mindkét fél számára nyugtalanságot hozott. A szerbeknek feltett szándékuk volt, hogy most már páncélos támogatással végleg felszámolják ezt az ismeretlen erejű ellenállási gócot, megnyitván ezzel az Eszék pereme ellen intézendő szárazföldi inváziót. Az usztasák közül mindenki virrasztott. Segítség továbbra sem jött, sem megbízható hír a kiküldött futár sorsáról. Talán nincs is már az élők sorában. A legnehezebb persze Zsoltnak, Petrának, és Ádámnak volt, de egyikük sem panaszkodott. Zsolt belázasodott, és félig öntudatlan állapotában vadul vitatkozott valakivel. Egy tiszta pillanatában aztán maga mellé intette a mellette kornyadozó Ádámot. - Van a nyakamban egy dögcédula. Ha meghalnék, valaki vegye magához, ahogyan az szokás. - Miféle szokásról beszélsz? - Katona vagyok. - Mint mi mindannyian. Most pedig inkább aludj! - Nem. Idáig csak titkolóztam, de most már meggyónok neked. Régóta nem gyóntam, de te itt most a bajtársam vagy, a testvérem, és a papom egyben. Az igazi nevem Szabó Zsolt. A Magyar Honvédség főhadnagya voltam, amíg el nem tanácsoltak, mert sokaknak a tyúkszemére léptem a becsületességemmel. Kis pályamódosítással beálltam rendőrnek, de ott is gyorsan kibuktattak. A családom igazi katonadinasztia, apám nem is tudta elviselni ezt az egészet. Szégyellt engem, ráadásul én voltam az első tiszti rendfokozatú. Valaki még rá is szállt emiatt, így inkább öngyilkos lett. Anyám meg engem hibáztatott ezért is, és összeomlott idegileg. Talán még most is 220

Lipótmezőn van. Nincs már senkim, akinek elszámolással tartoznék, csak önmagam. Idejöttem tehát, hogy szerencsét próbáljak, mint zsoldos. Én csak a parancsolgatáshoz értek, meg a fegyverekhez. - Várj! Tényleg zsaru voltál? Érdekes. Volt egy furcsa esetünk egy jó fej rendőrrel, aki még hasonlított is rád. Lehetséges, hogy… te voltál? - Igen. Én rögtön az első napon felismertelek, és most legfőbb ideje, hogy megköszönjek mindent. Azt is, amit akkor tettél értem, és azt is, amit most. - Ugyan. Bármelyik jóérzésű ember megtette volna. Zsolt csak halványan elmosolyodott, majd kisvártatva elaludt. A kevésbé jóérzésű emberek pedig eddigre már rendezték erőiket, és páncélos támogatással újból rohamra gyülekeztek. Az éjszaka folyamán elfogták a felderítésükre kiküldött tapasztalatlan horvát járőrt, akik így nem tudták figyelmeztetni bajtársaikat. Minden különösebb teketória nélkül végeztek velük. Egészen pontosan ennek az egynek, magának a gyilkolásnak mégis megadták a módját: baltával darabolták fel őket. A vér szagától és látványától megmámorosodva aztán a hajnal első sugarainál eldördültek a rendbe hozott tankok ágyúi is, megsemmisítve mindent, ami az útjukba került. Az így már felbátorodott gyalogság felfejlődött, és a fegyvernemek egymás kölcsönös támogatása mellett igyekeztek revánsot venni a tegnapi csorbáért. A csikorgó lánctalpak és bőgő motorok különbözőképpen hatottak az érintettekre: ami az egyik félnek győzelmi ígéret, az a másiknak a biztos halál szava. Ez a tendencia azonban pillanatok alatt megfordult, amikor a gépszörnyek egymás után megálltak, és nem mozdultak tovább. Nem is tehették, mert Bastics az éjjel jó pár kilónyi kristálycukorral dúsította az üzemanyagtartályukat. Ő így szolgált rá tegnapi ellenfelei bizalmára.

221

- Nem állhattok meg! Előre! - őrjöngött habzó szájjal a százados. - Képtelenség. Beálltak a motorok. - De lőni még tudtok, hogy az anyátok ne sirasson! Tűz! Jóllehet ez a tüzelés már nem volt célzott, de a pszichológiai hatás sem maradt el, hiszen az usztasák a megnövelt erejű támadás mellett tegnapi foglyuk szabotázsáról sem tudhattak. Igyekeztek visszavonulni, egészen a legutolsó nyaralóházakig. A fiatal gárdisták zöme pánikban tört ki, így a sérült Zsolt hátracipelésének feladata Ádámra és Petrára maradt. Behúzódtak egy faházba, ami tapasztalataik szerint a tankok által kilőtt gránátok holtterében feküdt. Innen már a felbukkanó szerb gyalogosokat is jól látták. Ezek viszont nem nyomultak előre, hanem szép nyugodtan telepíteni kezdték a magukkal hozott aknavetőket, amikkel módszeresen belőtték az előttük álló terep minden egyes négyzetméterét. - Meneküljetek! - hörögte Zsolt, mire társai csak a fejüket rázták. Nem hallották ugyan egymás szavát, de ebben a földi pokolban minden gesztus önmagáért beszélt. Végül már ez sem segített. Egy akna telibe kapta a vékony kis zsindelytetőt, és a három usztasa előtt minden elsötétült.

XV. Árnyék és fény

A napfényben fürdő épületből kiözönlöttek a vidám fiatalok. Mindegyikük alig várta már, hogy a kapun is kiléphessenek, mert hiszen akkor tekinthetik véglegesnek és visszavonhatatlanul lezártnak életük ezen szakaszát. Még néhány lépés, aztán… igen, idekint még a Nap is sokkal szebben süt és kevesebb az árnyék, még a szél is 222

illatokat hoz a hátán. Mintha egyenesen ez az idillikus hangulat vonzotta volna a harsány-szilaj tömeget. Kint és bent egyaránt zengett a nóta, lobogtak a filctollrajzokkal és írásokkal gazdagon dekorált lepedők, melyeknek hivatalos neve immáron leszerelő zászló. Némelyik újdonsült civilt a családtagjai várták a laktanyakapuban, és kocsival fuvarozták haza, de a zöm elkutyagolt a vasútállomásra. Csak pár kilométer az egész, nem egy nagy eset, nemrég még valamennyi menetgyakorlaton sokkal többet kellett teljesíteniük − de ez már a múlt. Vonat persze csak igen ritkán jött ezen az eldugott mellékvonalon, így a rendelkezésre álló tetemes időt az utascsarnokban fellelhető vendéglátóipari egység – katonás tömörséggel szólva: resti – forgalmának átmeneti fellendítésére fordították, az üzemeltető nem kis örömére. Ahogyan az idő múlott, úgy fogyott a leszerelési segély, illetve a szerelvények indulásával arányosan apadt a katonaviselt ifjak létszáma is. Minden egyes ilyen leköszönő csoport férfias parolával, valamint olykor kevésbé férfias könnytörölgetéssel búcsúzott el a még várakozóktól. Utóbbi epizódot többek azzal magyarázták, hogy az erős napsütéstől hunyorogva párásodott be a tekintete, mely nyilvánvaló elgyengülést erőteljes hátba veregetéssel igyekeztek ellensúlyozni. Végül már csak a két legtávolabb lakó, és a legkomplikáltabb utazási móddal megvert obsitos baka poharazgatott: Papp István, aki úgyszólván mindenkit csak a közvetlen „haver” megnevezéssel illetett, és az egész vidéki laktanya egyetlen városi fiúja, a tősgyökeres budapesti Széki Csaba. - Haver, kísérj ki a peronra, mindjárt itt a vonatom. - De el vagy urasodva, haverom – incselkedett vele Csaba –, csak azért, mert pont a nagy faluba való lakos marad legutoljára. Amúgy meg van még egy csomó időnk vonatindulásig. - Széki honvéd! A parancsot nem ba...uk meg, mert attól csak szaporodik. Irány utánam, lépés innndulj! Egyébként meg – fogta 223

halkabbra a pattogását Pista –, nem is való ez mindenki fülének, amit most mondani szeretnék neked. Szóval gondolom, az azért feltűnt neked, hogy a nyolc általánost végzett Szebeni Pali miért lehetett századírnok, míg te az érettségid dacára is csak a legalantasabb munkákat végezhetted. - Nekem gigantikus pechem volt, neki meg egy jó keresztapja. Kár is ezen már rágódni, Pistám. - Ez azért nem ilyen egyszerű, haverom. Vidéken erre mondjuk azt, hogy töke van a menyasszonynak. Még én is csak a minap tudtam ezt meg, amikor már késő volt, hogy hol van a szar a palacsintában. - Na, haver, hagyd már el a kedvemért ezeket a parasztos szófordulatokat! - Jól van, na, néha elfelejtem, hogy ti, betonkaptár lakosok nem beszélitek az egészséges magyar nyelvet. Pedig ha a magamfajta parasztgyerek nem küldené az ennivalót a polcra telepített kuckótokba, egy héten belül kiesnétek onnan. - Amióta téged ismerlek, még ezt az elméletet is hajlandó vagyok aláírni, pedig te aztán tényleg ostorral kapcsolod be a TV-t. Na, nyögd már ki a lényeget, mert a végén még tényleg itt ragadsz! - Szóval az a kis patkány Szebeni félrészegen elszólta magát, hogy ő nem pusztán csókos volt, de egy rohadt kis köpő légy is. - Amolyan spicli-féle? - Az hát, nem is hadügyi államtitkár. Ráadásul olykor valami KBH-nak írt rólad valami jelentésszerűt, tehát a figyeléseddel volt megbízva. - Ezek után tehát nem csoda, hogy ideraktak az Isten háta mögé, otthon alig voltam, egy nyamvadt csontcsillagra sem méltattak, és tényleg végig kulizhattam. 224

- Sajnálom, haver. Te igazán nem ezt érdemelted. Ahhoz képest, hogy pesti panelos penészvirág vagy, igazán jó havernak bizonyultál. Amúgy most mihez akarsz kezdeni? - Én lennék a legboldogabb, hogy ha ezt tudnám. A mezítlábas érettségimen kívül nincsen más iskolai végzettségem. A régi munkahelyemre nem mehetek vissza, na de úgy még sosem volt, hogy valahogyan ne lett volna. - Persze haver, de hát könnyen beszél az, aki nem dadog. A címemet mindenesetre tudod. Ha segítség kell, tudod, hogy hol találsz. Hát akkor: szevasz! - Szevasz, haver! A kapott információk és impulzusok pont elegendőek voltak Csabának a hazafelé tartó hosszú útra. A vonat zajával szinkronban zakatoltak benne a kérdések is. Nem volt különösebben meglepve a megfigyelt mivoltán, hiszen a bőrfejű múltja erre szolgáltathatott némi alapot. Ha figyelték is, hibát már viszont nem ejthetett, elvégre nem csaptak le rá. Egy mondás jutott az eszébe, amit még anno a kórházi kezelése során olvasott: „nem az a hatalmas, aki üldöz, hanem az, akit üldöznek!” Ezt a kérdéskört tehát el is rendezte magában. Az egzisztenciális problémákkal már inkább csak otthon szembesült. Ameddig ugyanis a Magyar Honvédség sorállományát erősítette, nagyon alkalma sem volt elköltenie szerény illetményét, idejének maximális kitöltéséről pedig mindig gondoskodott egy hivatalos, vagy éppen egy nem hivatalos személy. A folytatást illetően nem voltak nagy illúziói, hiszen az 1991-es Magyarországon nem ilyen szelek fújdogáltak. Sokkal inkább olyanok voltak ezek a szelek, amiktől némelyek megszárítkoztak és szárnyra kaptak; sokan mások pedig fázni kezdtek, majd a szél felkapta, megforgatta, és a földhöz csapta őket. A jelenséget többféle, hangzatosabbnál hangzatosabb kifejezéssel is illették, úgymint 225

realizáció, szekularizáció, liberalizáció, de leginkább elterjedt fogalomnak a privatizáció számított. Sokaknak mindez úgy hatott, mint holmi szenzáció, csakhogy erre még bőven ráfért volna némi korrekció, hiszen így sokszor agonizációvá fajult. A tömegek pedig a privatizáció során nevetséges áron elkótyavetyélt munkahelyeken robotoltak vérlázítóan alacsony bérért, és – a flegma miniszterelnöki tanáccsal ellentétben – nem csináltak forradalmat. Ehelyett vagy keserű lázongással, vagy birkatürelmű bizakodással, de mindenképpen hagyták, hogy az erőszakosabb minoritás kiénekelje szájukból a sajtot. Székiéknél az otthoni családi idill ismét elég nyúlfarknyira, sőt furcsára sikeredett. A késő délutáni örömködés, majd az idősebb Széki által kreált körömpörkölt közös elfogyasztása után legott terítékre is került a „hogyan tovább” kérdésköre. - Nincsenek illúzióim – szögezte le Csaba –, tudniillik az én hivatalos tapasztalatom és iskolai végzettségem aligha forintosíthatóak a mai gazdasági helyzetben. - Az okfejtésed éles, a felvezetésed lakonikus – tört elő a jogász dr. Székiből. - Köszönöm, apukám. Ettől függetlenül az egyetlen járható útnak az mutatkozik, hogy sürgősen bejelentkezem a munkaügyi központba, hátha tudnak ajánlani valami jó kis tanfolyamot. Mindenesetre pedig: marad a segély, mint áthidaló megoldás. A fiú naturalisztikus okfejtése ugyanakkor nem győzhette meg túlzottan az apát, mert hangjában kiérezhető borzongással morzsolgatta a kifejezést. Szótagról-szótagra, és betűről-betűre szedte atomjaira a kifejezést. - „Segély”! Az eretnek és elvetendő szavak netovábbja. Tudtommal 1918-ban vezették be Magyarországon. Meg is lett neki a társadalmat romboló hatása. Szorosan ezzel együtt lehanyatlani látszott a magyar nyilvánvalóan vezető szerepe a Kárpát-medencében. 226

Egy ilyen egészséges nemzet gyermekei ne a finánctőkések által odadobott alamizsnát lessék, hanem építsenek stabil munkaállamot, mint ahogyan a '30-as években karizmatikus vezetőik útmutatásai alapján tették azt az olaszok és németek is. - Apu, mintha nem is téged hallanálak – csodálkozott Csaba. - Na hiszen, hogy elrepült az idő – zökkent vissza a nyárspolgári mivoltába dr. Széki –, máris ki kell állnom a drosztra. Látod fiam, hajtani kell a mókuskereket. Most pedig nekem igazán rohannom kell, te meg csak pihenj egyet. Széki doktor liftet sem hívott, mert úgy érezte, hogy a lépcsőn lefelé való trappolás segít helyretenni az összekuszálódott gondolatait. Saját magának sem vallotta be szívesen, de nemrég a levéltárban olvasott nyilas anyagok tartalma, illetve privát kutatási eredményei nála sem maradtak minden visszhang nélkül. Fékek módjára működtek viszont azok a beidegződések, amiket kora ifjúságától kezdve az iskolák, majd később a média és a közbeszéd belé sulykoltak. Jó apaként persze óvni igyekezett fiát minden lehetséges negatív hatástól, és bár Csaba immáron katonaviselt ember, mégiscsak a gyermeke. Még éppen csak elindult, de az út szélén máris egy elegánsan öltözött úriember integetett neki. Hohó, hiszen ez potyafuvar a legjavából! Felvette, és egy belvárosi címet kapott meg úti célként. Széki úr elvből nem kezdeményezett soha holmi fecsegő társalgást, bár ha a tisztelt utas erre hajlandóságot mutatott, hát szívesen felvette a fonalat. Most is erre került sor, mivel az úriember igen beszédesnek mutatkozott. - Meg kell valljam, hogy nem szívesen laknék itt, a külvárosban. - Azért ennek is megvan a maga előnye, hiszen itt soha nem lép fel a centrumra jellemző zsúfoltság. - Ebben egyet tudok önnel érteni, ám az én aggályom ennél jóval komolyabb volumenű - mosolygott az utas, miközben jobbjával a bal 227

kezén lévő jókora pecsétgyűrűjét simogatta. Gondoljon csak bele, hogy a történelem legveszedelmesebb felforgató és gyilkos eszméje, a fasizmus és annak mindenfajta árnyalata is az ilyen peremkerületekben találta meg a melegágyát. Széki úr leginkább csak automatikusan, mintegy udvariasságból bólogatott, elvégre nem vitatkozni, hanem fuvarozni van itt. Mindenesetre az utas rendületlenül folytatta. - Ha hiszi, ha nem, de ez a tendencia ma sincs másképpen. Nekem elhiheti, mert amit mondok, azt nem holmi horoszkópból olvasom ki. Magam is részt veszek az efféle kártékony elemek megfigyelésében, és adott esetben közbe is tudunk avatkozni. - Már megbocsásson, tisztelt uram, de ez a leginkább…. Hm…. Szóval igazán nem akarom megbántani, de ez a legvakmerőbb történet, amit valaha is hallottam. Ezt már egy piros lámpához érve volt szerencséje mondani, így az utazás során először sikerült érdemben felvenniük a szemkontaktust is. Az utasnak azonban arcizma sem rándult, úgy folytatta. - Igazán úgy látja? Akkor mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy a renitenseket a sorkatonaság előtt, alatt és után sem tévesztjük szem elől? Széki doktor érezte, hogy elsápad, és hogy a gyöngyözni kezd a homloka. - Egyébként azt hiszem, hogy indulhatnánk. Zöld a lámpa. Maga tudhatná a legjobban, ha más nem, hát a kedves felmenői által. Ez olyan hamisíthatatlan nyilas-zöld. Végre megérkeztek. A jogászból oktrojált taxis eddigi néhány éves pályafutása alatt még fuvart nem érzett ilyen elviselhetetlenül hosszúnak. Az immáron hallgatásba burkolózott utas fillérre pontosan

228

kifizette a viteldíjat, majd búcsúzóul még azért megadta a kegyelemdöfést. - Volt szerencsém, kedves Széki doktor! A drosztra érve az örökké harsány veterán taxisok, Baloggyuszi és Kovács XVI. nem is állták ki megjegyzés nélkül. - Mi van Doki, talán kísértetet láttál? - Nem. Sokkal inkább magát az ördögöt. Most viszont sürgősen haza kell mennem, majd jövök. Felfelé menet már nagyon is használta a liftet, de még így is lassúnak ítélte a tempót. A lakásba szinte berobbant, ám azt üresen találta. Csaba bizonyára élvezni kívánta a visszanyert civil mivoltát, és engedve fiatal vére lüktetésének, csavarogni indult. Az apa ziháló mellel rogyott le egy székre. Ez egy rémálom! Lidércnyomás, amiből nem lehet tudni, hogy mi lesz a menekvés. Az semmiképpen sem lehet megoldás, hogy itt üljön összetörve, tehát visszament dolgozni. Szerencsére ritka pörgős és eredményes éjszaka következett, ami két eredményt is hozott magával: így legalább vergődő gondolatai végre békén hagyták, viszont mire reggel hazabotorkált, Csaba már nem volt otthon. A fiú időben elindult, hogy ne lógjon sokáig a levegőben, hanem regisztráltathassa magát, mint munkanélküli. Maga a folyamat, és az azt körülölelő látvány igazi sokkélményként hatottak rá. A hivatal előterében számtalan ember tipródott minden korosztályból, nemből és szakmából. Ahány egyén, annyi privát tragédia. A túlképzetteknek azért, mert diplomásokat mégsem szívesen vesznek fel segédmunkásnak. A nyolc általánost végzetteknek azért, mert számos munkakör betöltésére alulképzettnek minősültek. Számos szakma kihalófélben, vagy sorsdöntő átalakulás előtt állt, így a szakmunkásoknak már egyenesen a külföldre való elszegődést ajánlották. Végezetül itt állt néhány szerencsétlen pária, mint amilyen 229

Csaba is, a gimnáziumi érettségijével és zéró szakmai előképzettséggel vagy tapasztalattal. Nekik egyetlen reménysugarat az jelenthetett, hogy az állam majd felkínál valamilyen szakmásított gyorstalpaló tanfolyamot, amelynek elvégzése után talán elhelyezkedhetnek valahol. Mindent egybevetve Csabára mégiscsak a kezdők szerencséje mosolygott rá. Mivel elsők között érkezett, aránylag gyorsan végzett, és kapott néhány elméleti tanfolyam ajánlatot is. Legnagyobb meglepetésére a kijáratnál Bécibe botlott. A kölcsönösen örömteli üdvözlést követően Béci előadta, hogy ő most amolyan fejvadászi szerepkört tölt be, tudniillik a főnöke ideküldte, hogy a ma délutáni rohammunkára szervezzen be egy-két markos segítőt. Alkalmi keccsolás az egész, de legalább egészen jól fizet, és hátha lenne még ilyesmi rendszeresen is. Mindketten úgy gondolták, hogy a másik felet egyenesen a Gondviselés igazította az útjába. Csaba így inkább az ebédet is kihagyta, és csak rohant, hogy barátjához csatlakozva beállhasson alkalmi hórukkmunkásnak. Béci főnöke az elmúlt bő egy évben is nagyot fejlődött úgy az üzleti életben, mint az egyéni gátlástalanságban és rafináltságban. A fiúk már majdnem végeztek a munkával, mikor az addig csak a teherautó fülkéjében pöffeszkedő vállalkozó rémülettel az arcán hátrarohant munkásaihoz. - Béci, te gyere előre, mert te legalább úgy-ahogy be vagy jelentve! Csanád, vagy hogy hívnak már, Csaba, te meg fuss el innen, mert a nyakunkon vannak valami vérszívó hivataltól! Ha elkapnak, hogy feketén dolgoztál, mindkettőnk ülepét szétrúgják. Csaba tehát hátrahagyott csapot-papot, és felvette a nyúlcipőt. Már futás közben is megállapította, hogy ebben a fene nagy demokráciában már azt büntetik, aki dolgozni akar. Egy kisebb teraszról való leugrása aztán elég rosszul sikerült, mert a bokájába éles fájdalom nyilallt. Alighanem csak a szorosra fűzött hosszú szárú 230

bakancs mentette meg a kificamodástól. Sántikálva, fáradtan és persze egy fillér nélkül ment tovább. Béci így érte utol. - Na, végül nem volt semmi gond az ellenőrzésen? - Nem is volt ellenőrzés, az a szemétláda felültetett, hogy költené mindazt patikára, amit rajtad megspórolt! De most aztán remélem, pácba került, mert én meg otthagytam, mint Szent Pál az oláhokat. Keressen más balekot! - Akkor nincs más hátra, mint előre: holnap egy álláskeresővel több lesz. Hazatérve Csaba a fotelben bóbiskolva talált rá az apjára. Amaz felriadva először viharosan megölelte a gyermekét és valamit összefüggéstelenül motyogott, amit a fiú persze a legkevésbé sem értett. Inkább csinált egy teát, hogy szemlátomást leharcolt és zaklatott édesapját megfelelő mederbe terelje. Széki doktor gyorsan vissza is nyerte harcértékét, és legott támadásba is lendült. - Fiam, nincs véletlenül valami mondanivalód a számomra? - Akad. Képzeld, miután végigküzdöttem a délelőttöt a munkaügyi központban, belefutottam Béci cimborámba, aki szerzett nekem egy gyors munkát. - Ez most kivételesen nem éri el az ingerküszöbömet – vetette közbe csontszárazon a családfő –, arról beszélj inkább szerelmetes gyermekem, hogy mégis mibe keveredtél? Hogy vívtad ki azt, hogy mint szélsőjobboldali eszmék hordozója légy nyilvántartva? - Őszintén szólva erről fogalmam sincs. Én is csak tegnap, a leszerelés után tudtam meg egy katonatársamtól, hogy a Katonai Biztonsági Hivatal figyeltetett.

231

- Hát ez hallatlan! Az én egyetlen fiam… Jó, valahol én is hibás vagyok, mert nem figyeltem rád eléggé. A sok munka miatt csak érintőlegesen érdekelt az, hogy milyen divatot is követsz. - Ez a te szemedben talán csak egy divat, vagy egy hobbi, de nekünk – legalábbis többségünknek – a közösség és az önkifejezés, vagy esetleg a világnézet. - Szóval világnézet. Ha tudnád, hogy ez a szellemi luxuscikk micsoda mérhetetlen károkat okozott már a magunkfajtáknak! Hogy mást ne mondjak, én tegnap este tudtam meg egy furcsán viselkedő utasomtól, hogy nem csak téged figyeltek meg, de rólam és az egész családunkról is tudnak úgyszólván mindent. Szerinted itt mi lenne a helyes magatartás? - Ha te ezt így látod, akkor talán az a leghelyesebb, hogy ha elköltözöm, és akkor rád nem hozhatok bajt. - Ó, te kis hős-növendék! Gondolkodj már egy kicsit reálisabban! - Éppen azt teszem. Őszintén sajnálom, hogy így alakult. Voltaképpen mind a két Széki fájlalta ezt a helyzetet, de az ész és a szív, illetve az apa-fiakonfliktusok már csak ilyen veszteségterhes lövészárok háborúkká szoktak merevedni. Hetekig nem szóltak egymáshoz, miközben külön-külön mindketten őrlődtek. Az idősebb Széki továbbra is a munkájába, illetve jogászi karrierjének feltámasztásába ölte minden energiáját, míg a trónörökös szorgalmasan tanult a kiutalt tanfolyamon. Eleve óriási hátránnyal indult, mivel neki könyvből kellett megkeresnie, felismernie, és megtanulnia mindazt, amibe mások gyerekkoruktól belenőnek. Magánúton próbálgatta megtapasztalni mindazt, ami sokaknak úgyszólván természetesebb volt a beszívott levegőnél, mert saját környezete magában hordozta. Az erőfeszítéseket végül siker

232

koronázta: Csaba legjobb hallgatóként végzett el egy vidéki tanfolyamot, ahol mezőőri képesítést szerzett. Az új végzettséggel persze állásajánlat nem járt együtt, így szívós keresgélésbe kezdett. Az újsághirdetések nem jártak semmi sikerrel, így Csaba végül csekélyke kapcsolati tőkéjéhez folyamodott, és felkereste Papp Pistát. Gondolta, neki már az óvodában is gumicsizma volt a jele, meg aztán, ha nincs is olyan túl nagy füle, de valami érdekesség azért majd mégiscsak beleakad. „A lehető legjobbkor szóltál, haver – reagálta le amaz levélben –, mert az öreg csőszünk, a Karcsi bácsi éppen most készülne nyugdíjba vonulni. Ami azt illeti, nem is volt már ez neki való, hogy napi 70-80 kilométereket portyázzon a határban, és az elszemtelenedett csibészekkel harcoljon. Ha aszfaltproli létedre meg tudod itt vetni a lábadat, akkor biztos, hogy a környékbeliek a tenyerükön hordanak majd, még ha a fizetéseden nem is veszel sarokházat.” Szerencsésen alakultak a dolgok: Csaba nem sokkal a levélváltás után táviratot kapott Papp Pista szülőfalujából, hogy elfoglalhatja a kivénült Karcsi bácsi mezőőri hivatalát. Eddigi ötezer forintos munkanélküli segélyét nem tudta ugyan klasszisokkal túlszárnyalni, de így legalább a saját lábára állhat. A derék Pista még alkalmas szállásról is gondoskodott: a nagyszülei házában az alsó épületet kinevezték legénylakássá. Az első néhány hónapban Csaba csak a szolgálati Simpson Schwalbéval járta a környéket, és igyekezett minden részletet memorizálni. Amit nem tudott fejben rögzíteni, azt feljegyezte. Hátizsákjában hordott felszerelését kibővítette mindenféle kéziszerszámmal, így nem érhette meglepetés. Hétfőtől vasárnapig, függetlenül a pillanatnyi időjárástól a területét járta, legfeljebb behúzódott egy tanyaromba vagy cserjésbe. Albérletébe tényleg csak aludni járt, és sokszor azt sem túl sokat.

233

Mindezek eredményeképpen aztán jelentkezni kezdtek az első sikerek is: hatástalanított és összegyűjtött orvvadász-csapdák, feltartóztatott illegális tűzifa szállítmányok, lefülelt gyümölcs- és terménytolvajok, rendreutasított hulladéklerakók és szarvasgombagyűjtők. Csak ezen élmények begyűjtése után merészkedett el először a falu kocsmájába. Jól számított: a híre megelőzte. Az érintettek elhintették, hogy „valami Pestrül gyütt legény forgolódik a határban”, és hálából számos italmeghívása is akadt. Az iszákosság vádját elkerülendő, az ilyen felajánlásokat mindig csak szörp formájában fogadta el, így már ragadványneve is született: Jaffa. Mivel a község valamirevaló férfijai mind viseltek valamiféle művésznevet, ezzel is érzékelhetővé kezdett válni, hogy a falu népe immáron befogadta és megszerette. Neki már az is furcsa volt, hogy kilenc óra után itt már senki sem mondja, hogy „jó reggelt”, vasárnap nem illik a másikat holmi apró-cseprő ügyekkel zargatni, és egyáltalán mindenki ismer mindenkit. Alig egy esztendőnyi szolgálat, és számos leküzdött akadály után már maga Csaba - illetve Jaffa - is úgy érezte, hogy eggyé vált a környékbeliekkel, ellentétben az apjával való kapcsolata inkább már csak hűvösnek volt mondható. Széki doktor továbbra is folyamatosan aggódott saját kispolgári egzisztenciájáért, és változó intenzitással berzenkedett fia régi és jelenkori viselt dolgai felett. Jóllehet úgy tűnt, hogy Csaba elköltözése után a felettük gyakorolt kontroll is megszűnt, de Széki úr roppantul nehezen akart felejteni. Ugyanakkor saját magával sem jutott dűlőre, hiszen önnön küzdelmes életének eddig bevált receptje is az úgynevezett szélsőségektől való tartózkodás volt. Elég csak arra gondolni, hogy anno a legminimálisabb ellenállás is milyen aránytalanul nagy megtorlást vont magával, és azóta sem került egyenesbe az élete. Ez a gyerek is a múlt héten egyetlen napra ugrott haza látogatóba, és sietett is vissza abba a porfészekbe, ahol csőszként vesztegeti el a tehetségét, ahelyett, hogy itt a fővárosban próbálna meg 234

érvényesülni. Csak annyi kellene ehhez, hogy fülét-farkát behúzva próbál kissé alkalmazkodni, de elég csak arra gondolni, ahogyan elköszönt: „nem változom, inkább megvárom azt, hogy a világ változzon”. Talán még nem késő, és időben észhez tér – elvégre még csak alig húsz esztendős. Bezzeg neki, a kiebrudalt jogásznak is sikerült kényszerpályán eredményt felmutatni: a vérverejtékes kuporgatás és a folyamatos éjszakázás gyümölcseként az életszínvonala nem nőtt ugyan, de egy taxizásra is alkalmas szerényebb gépkocsi megvásárlására már összeállt a keret. Ez lenne a kitörési pont: végre nem másnak dolgozni, hanem a saját pénztermelő eszköz csatasorba állításával a saját költségvetését felvirágoztatni. Széki úr többfelé bimbózó terveit aztán egy késő nyári napon alapjaiban rázta meg az értesítés, mely szerint fia súlyos testi sértés vádjával előzetes letartóztatásba került. Mindent félredobva először is a legjobbnak tartott fővárosi ügyvédet, dr. Zborai Tibort szerződtette, hiszen ő maga még mindig nem tudta megszerezni az ügyvédi képesítést. A védelem megszervezése után utazott csak vidékre, hogy egyszülöttjével szót válthasson. A „mégis hogyan kerülhettél ekkora bajba?” kérdésre Csaba tövéről-hegyére mindent elmondott. - A saját falumban már mostanában sikerült is rendet raknom, elenyésző mennyiségűek és kis értékűek lettek a bűncselekmények. Erre a szomszéd községbe betelepült néhány olyan család, akik a tisztességet csak hírből ismerhetik. Munkahelye egyiknek sincs, és gyakorlatilag életvitelszerűen bűnözésből élnek. Alacsony iskolázottságuk dacára is nagyon körmönfontak, mert tettenérés vagy bizonyítás esetén még a körzeti megbízott is csak fenyegetőzni tud, hogy legközelebb úgyis sittre vágja őket. Az ellopott javak értéke ugyanis mindig megáll a szabálysértési érték határán belül. Ezek soha nem vetnek, de mindig aratnak. Némi gyümölcs, tűzifa, zöldség, egykét tyúk a zsákmány, ilyesmikre kell gondolni. Akiktől pedig akár a legutolsót viszik el, nem vigasztalódhatnak semmin, és minden törvényes intézkedés csak időpazarlásnak bizonyult. A csibészek 235

pedig felbátorodhattak, mert egyre szervezettebbé és hatékonyabbá váltak. Noha rendszeres jövedelmük a családi pótlékon és a segélyeken kívül nincsen, egy megfélemlített félkegyelmű nevére vettek egy szakadt Zukot, így az ezzel kapcsolatos büntetések is a csicskásuk nevére mennek. Jogosítványt szerezni, úgy értem, venni nem nehéz, ha pedig éppen megállították őket közúton, azt mondták, hogy a kocsi kölcsönben van. Márpedig gyanúm szerint ezzel járnak el lopni – immáron nagyobb tételben, akár megrendelésre. A feltevésem beigazolódni látszott, mert egyszer pirkadatkor végre tetten értem őket egy krumpliföldön. Az autó platóján rengeteg zsák hevert, ezek közül hárman meg éppen kezdték a burgonya felszedését. Mindegyiknél vasvilla meg ásó volt, hát persze, hogy tisztes távolságból rájuk fogtam a szolgálati puskámat. Mondom nekik: „rendben van fiúk, akkor most szépen besétálunk a kmb-s irodába”. Erre kiröhögtek, hogy úgysem tudok hármójuk ellen bizonyítani semmit, és még szemtanúm sincsen. Persze ebben igazuk lehetett, de elereszteni akkor sem akartam őket. Ne higgyék azt, hogy nekik mindent szabad! A nagyobb nyomaték kedvéért közelebb mentem hozzájuk, és intettem a puskacsővel, hogy nyomás, de ezek hátat fordítva tovább dézsmálták a termés javát. Amikor már egészen közel értem, az egyik megperdült, és felém hajította az ásót, mint valami lándzsát. Ha nem lépek el oldalra, mellkason talál. A másik kettő is megindult felém a vasvillával, erre kilőttem rájuk a puskámat. Madársöréttel volt megtöltve, és a lábukba kapták, nem okozhatott nagy egészségkárosodást, de úgy ordítottak, mint aki a halálán van. A harmadik, az ásódobáló meg beugrott az autóba és elszelelt, én pedig elmentem kiértesíteni a mentőket és a rendőrséget. Mire visszaértünk, persze hűlt helyüket találtam, viszont az ellenem való feljelentés annál gyorsabban elkészült. Engem becsuktak ide, ők meg röhögnek a markukba, és gondolom, hogy még jobban garázdálkodnak, mert utódot nem állítottak a helyemre. Apu! Ügyvéd úr! Hát most mondja meg nekem valaki: van ezen a földön igazság? 236

A két jogász összenézett. Az apának a szíve akart megszakadni, de még halvérű kollégájának is háborgott az igazságérzete. Ilyen ügye még nem volt, ahol a munkáját végző polgár szoruljon, és a nyilvánvalóan parazita életmódot folytatók pedig mint tanú, illetve mint sértettek szerepeljenek. Azt már végképp nem merte felvetni, hogy milyen rossz előérzet is foglalkoztatta… Próbált viszont kapaszkodókat keresni a maga, és elsődleges támaszokat védence számára. - Ha ezek az állampolgárok valóban csak a szociális hálón lógnak, akkor egészen biztosan csak kirendelt ügyvéd fogja képviselni a vádat. Távol álljon tőlem, hogy a kollégáim teljesítménye felett pálcát törjek, de egy saját ügyvéd általában több munkát hajlandó áldozni a részletekre is, míg egy központi jogász már óradíjért dolgozik, olykor nehézkesen elszámolható költségtérítési rendszerben. A magam részéről nem csinálok abból titkot, hogy a munkámnak igenis megkérem az árát, hiszen Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Viszont ügyfeleim legjobb tudásom mellett a legteljesebb odaadásomat is kapják. Szerintem első körben utánajárok, meg lehetne-e tartani a tárgyalást a közvélemény számára nyitott módon, mert ez pressziót gyakorolhat a bíróra. Végezetül pedig, ha egy jó tanácsot elfogad, Csaba: nagyon vigyázzon magára odabent! - Ilyen jellegű tapasztalatom már sajnos adódott – mosolygott keserűen a fiú –, nincs új a Nap alatt. - Kitartás, fiam – ölelte át az apja, majd a félreértést elkerülendő, gyorsan korrigált is. – Úgy értem, hogy ne hagyd el magad! Én veled vagyok. A jó Zborai doktor állta a szavát, és becsülettel belevetette magát az ügy útvesztőibe. A nyílt tárgyalást viszonylag könnyen sikerült kieszközölnie, így hosszas kilincselésbe kezdett a média minden elérhető képviselőjénél: jöjjenek el, és tudósítsanak a tárgyalásról, mert ilyet még nem láttak! A személyes ismeretség szálait az édesapa 237

vitte. Csaba összeírta és eljuttatta neki az összes barátnak és ismerősnek a nevét és címét, akiknek személyes jelenlétére valamennyire számítani lehetett. A két Széki ezt amolyan hólabdaeffektusnak szánta: az eldobott kis golyó lefelé gurulva egyre csak gyorsul és növekszik, míg végül egész lavinát eredményez. A kitűzött első tárgyalási nap Széki doktor taxis kollégái alig győzték a fuvarokat bonyolítani, mivel az állítólagos sértettek és a tanú szűkebb családibaráti köre természetesen nem a tömegközlekedési eszközöket vette igénybe. A két lábon lőtt jómadár kipattant az autóból, és „most csak ennyim van tesókám, de haljak meg, majd megadom a többit” szlogennel fizették a viteldíjak felét-kétharmadát. A bíróság épületének bejáratánál már változtattak magatartásukon. Itt ugyanis a szenvedő Szűzanyához hasonlatos, fájdalmas arckifejezést öltöttek fel, és botra-mankóra támaszkodva, nyögdécselve csoszogtak befelé. A folyosón aztán némileg meghökkentek. Cserzett arcú, kérges tenyerű parasztemberekből, valamint villogó tekintetű, kopasz-bakancsos fiatalokból álló tömeg szorongott itt már reggel óta. A létszám bőven túlszárnyalta az övékét, ami szokatlan csendességre és szerénységre intette őket. Már csupán az a felháborodott kérdés motoszkált bennük, hogy ez a sok paraszt miért nem dolgozik inkább?! A sajtó ígért és várt érdeklődése elmaradt. A magukra valamit is adó tollforgatók még kimentették magukat némi óvatos-átlátszó kifogással, de zömük egyszerűen ignorálta korábbi ígéretét. Mintha valami láthatatlan kéz parancsolt volna megálljt nekik… A tárgyalás mindenesetre már eleve késve kezdődött, mert a nem várt érdeklődés miatt a legnagyobb termet kellett előkészíteni. A bírói pulpituson a szigoráról hírhedté vált dr. Vida Márton foglalt helyet. Az ő jelenlétének dr. Zborai a legkevésbé sem tudott örülni, de igazán csak a vád képviselőin rökönyödött meg. Zöldfülű, vagy karriert valamiért be nem futott kirendelt jogászok helyett igazi hétpróbás 238

magánügyvédeket látott, a hazai büntetőjog nagyhírű rablólovagjait. A lényeg viszont az, hogy ők mindannyian csillagászati honoráriumért dolgoznak – vajon honnan lenne ezeknek a lumpen elemeknek erre költségkeretük? A kötelező adategyeztetés, valamint a vád ismertetése után rémálomba illó jogi paródia vette kezdetét. A krumplitolvajok és Csaba vallomása mindössze ott csengett össze, hogy ezek hárman egy zsáknyi terményt szedtek fel, mikor a mezőőr tetten érte őket. Üzletszerű lopás előkészületeiről, és a munkáját végző közeg elleni felfegyverkezve, csoportosan elkövetett garázdaságról persze szó sem esett. Még a cselekmény elkövetésének helyében sem egyeztek meg, mivel ők ragaszkodtak volna ahhoz, hogy egy már felszedett táblában „bengéztek”. A három vallomás ugyan fedte egymást, elvégre volt idejük és módjuk mindezt megvitatni. Külön fájdalmas könnyek között emlegették fel azt, hogy a mezőőr hajviseletével eleve félelmet ébresztett bennük, illetve, hogy lőfegyveres támadását megelőzően trágár szavakkal illette származásukat, miközben ők csak a családjukat akarták az éhezéstől megmenteni ezzel a kis guberált krumplival. Zborai doktor itt már egyfolytában protestált, amit dr. Vida egyfolytában el is utasított. Ő maga igyekezett belekötni a vallomásokba, ugyancsak sikertelenül. A bíró még Csaba jogos önvédelmének álláspontját is elvitatta, mivel a vallomások alapján eleve provokálta és megfélemlítette a sértetteket és a tanút. Továbbá nem figyelmeztette őket szóban, és figyelmeztető lövéseket sem adott le a levegőbe. A Csaba táborát kitevő hallgatóság minden egyes ilyen megállapítást nemtetszésének hangos kinyilvánításával honorált, amire a bírói reagálás persze a folyamatos rendreutasítás volt. Vida Márton elgondolkodott. Megtehette volna azt, hogy egy elnyújtott tárgyalássorozattal lassan kifárasztja ezt a kellemetlenkedő társaságot, akik így majd inkább dolguk után néznek, de annyira még 239

őt sem szórakoztatta ez az egész feltupírozott és kifacsart ügy. Így inkább egy huszáros vágással zárt tárgyalást rendelt a folytatásban, kirekesztve ezzel a szemben álló felek szimpatizánsait. Arra a bírói kérdésre, hogy a vádlott megbánta-e tettét, Széki Csaba határozott „nem”-mel felelt. Végül az első fokon meghozott ítélet három év, börtönben letöltendő szabadságvesztésre szólt, mely még nem emelkedett jogerőre. A védelem felmentésért, a vád képviselői súlyosbításért fellebbeztek. Amolyan utolsó utáni próbálkozásként hathatott, hogy dr. Vida Márton bíró közvetlenül a másodfokú ítélethirdetés előtt az alábbi szövegű levelet kapta: Igen tisztelt Bíró Úr! Alulírott adófizető állampolgárok azzal a tiszteletteljes kérdéssel fordulunk Önhöz, hogy Széki Csaba mezőőr súlyos testi sértési büntetőügyében az alábbi szempontokat figyelembe venni szíveskedjen: - Ez a Budapestről vidékre lejött fiatalember rövid idő alatt példás rendet teremtett községünk határában. - Munkáját csekély fizetségért, ám fáradhatatlanul végezte, nem egyszer kockáztatva saját egészségét és testi épségét is. - Ha az igen t. Bíró Úr józan paraszti ésszel belegondolna, beláthatná, hogy vádlottnak és sértetteknek inkább helyet kellene cserélniük. A jelenlegi körülmények igen szerencsétlenek. - Az ítélettől függetlenül valamennyien azon az állásponton vagyunk, hogy Széki Csabát visszavárjuk hivatalába, vagy a falu más módon fog neki munkahelyet biztosítani, mert magunk közé valónak valljuk, és munkakörére minden szempontból alkalmas. Bízunk a t. Bíró Úr igazságos ítéletében. A szemlátomást nem szakember által fogalmazott és eljuttatott gépelt szöveg alatti dátumot több száz, vagy akár ezres nagyságrendű 240

aláírás zárta le. Ezt már nem olvasta végig, mert ki a fenét érdekli az ilyesmi, de valóban rengeteg aláírás volt. Szerszámhoz, és nem a toll fogásához szokott kezek kanyarították oda nevüket és lakcímüket, az egyszerű emberek tiszta, jó szándékának jeleként. Az egész falu, és a hozzá kapcsolódó kiterjedt tanyavilág népe egy emberként állt ki amellett az ember mellett, aki csekély javaikat oltalmazta. Jogi doktorátus és bírói hivatal ide vagy oda, dr. Vida Márton olyat káromkodott, hogy abba még egy kivénhedett szódás kocsis és egy zupás huszárőrmester közös gyermeke is belepirult volna, majd a dilettáns irományt miszlikbe aprította. Az immáron zárt ajtós másodfokú tárgyalást lezáró ítélet kihirdetésekor aztán külön kiemelte, hogy a vádlottra nézve enyhítő körülményt nem, csakis súlyosbítókat talált. Így a büntetési tétel már öt esztendei, a sátoraljaújhelyi börtönben letöltendő szabadságvesztésre szólt. Tekintettel a hallgatóság teljes kizárására, elég cinikusan hatott a kérdés, hogy a terhelt kíván-e élni az utolsó szó lehetőségével, de Csaba meglepő módon jelezte ezen igényét. - Tisztelt bíróság! Rövid leszek, mert tudom, hogy most már minden hiábavaló. Esetem is alátámasztja egy elméletemet, mely szerint szemlátomást egy olyan országban élünk, amelyben a vezéreket és a prófétákat kivégezni vagy elüldözni, a munkájukat becsületesen végezni próbáló kisembereket pedig ellehetetleníteni vagy bebörtönözni szokás. Nem baj, mert semmi sem tarthat örökké, így egyszer ez az állapot is megszűnik. Ami engem illet, fenntartom, hogy nem bántam meg semmit, viszont nagyon sajnálok minden tisztességes embert ebben az országban, ha nem védhetjük meg azt, ami a miénk. A büntetés-végrehajtás munkatársai teljesítsék kötelességüket! Végeztem! A beszédet Zborai doktor – nem egészen jogkövető módon – egy zsebmagnó segítségével titokban rögzítette, mert ezt előzetesen megbeszélték védencével. A maga részéről őszinte csodálattal adózott 241

a fiatalember méltósága előtt, és ahogyan a lehetetlen helyzetében is elegánsan lépett le a színről. Közvetlenül a büntetés letöltésére kijelölt börtönbe való bevonulása előtt Csaba még felvázolt néhány direktívát teljesen összetört édesapjának. - Apu, erre az egész cirkuszra ráment minden spórolt fillérem, és ha jól gondolom, akkor te sem állsz túl jól. Ezért se szeretném, hogy ha bármikor bármilyen élelmiszercsomagot is beküldenél. Ha nem lesz semmim, akkor nem tudnak zsarolni semmivel, hogy elveszik. Odabent is szeretnék majd dolgozni, és amit nagyon kell, azt megveszem a börtönboltban, mert ugye ilyen is van. Az előzetesben már megtapasztaltam, hogy miként is mennek itt a dolgok, és attól tartok, hogy eléggé viszontagságos idők elé nézek; annál is inkább, mert vélhetően nem véletlenül pont Sátoraljaújhelyre visznek, a borsodi nehézfiúk közé. Ne keress logikát; hogy nem maradhatok a fővárosban, ez egy ördögi módszer része. Így akarnak megtörni, mint ahogyan az egész ügy is egy nagy színház volt. Remélem, egyszer meg tudsz majd bocsátani a te önfejű fiadnak, de én mindig csak azt tettem, amit helyesnek tartottam. Szeretlek. Az egyébként ékesszólásáról és határozottságáról közismert Széki apuka most csak állt némán, miközben könnyei megáradt patak módjára folytak le gondosan borotvált arcán. Szeretett volna valami okosat és kedveset mondani ennek a mártírglóriára jelölt kölyöknek, de egyszerűen képtelen volt rá. Felindultságában azt sem tudta, hogy mikor és hogyan támolygott ki az épületből. A hideg rázta, mint aki lázas, és a szemét is csak nagy erőfeszítések árán volt képes kinyitni. Az első dolog, amit meglátott, az őszi lombokon áttetsző fény játéka volt. Így, október 15-én a legszebbek a falevelek. Vajon Csaba mennyit fog mindebből meglátni a szűrt fény mögül?

242

XVI. A zászlót felemelik

A hideg vasrácsok nem válogatnak. Következetesen, részrehajlás nélkül zárják el a szabad világ elől a bűnösöket és az olykor bekerülő ártatlanokat is. A fényt is éppen olyan mértékben szűrik meg, a szél egyformán fütyül át közöttük. Továbbá egyik sem marad örökre zárva, előbb-vagy utóbb megnyílik a rab előtt, mint ahogyan öt esztendős büntetésének letöltése előtt, némi kedvezménnyel 1999. február 11-én kinyílt Széki Csaba előtt is. Nem nézett hátra a többnyire csak purgatóriumi kínokat magában hordozó cellájába, csak rezzenéstelenül előre tekintve ment a folyosón, immáron a szabadság felé. Civilbe öltözve első meglepetése volt, hogy a bomber dzseki mintha kissé szűk lenne rá vállban. Ezek szerint az a rengeteg fekvőtámasz, amit sokszor már csak az idegfeszültség csökkentésére is végzett, meghozta a gyümölcsét. A kijáratnál a kísérő fegyőr oldalra állva nyitotta ki előtte az utolsó ajtót, ami elzárta a külvilágtól. Ilyenkor elég visszásan hangzik, ha az ember úgy köszön, hogy a „viszontlátásra”, így Csaba inkább csak biccentett a korábban mindig korrektül viselkedő smasszernek. Amazon látszott, hogy mindenképpen mondani szeretne neki valamit, esetleg olyasmit, amit ilyenkor nem szokás, és főleg még kevésbé hivatalos. Óvatosan körülkémlelt, és észlelve, hogy a közvetlen felettese figyeli, csak ennyivel intézte el a búcsút: - Na, Széki! Aztán meg ne lássam itt többet! Vakító téli napsütés csapott a frissen szabadult elítélt arcába. Miután nagyokat szippantgatott a kinti levegőből, és megállapította, hogy ez bizony sokkalta kellemesebb és zamatosabb, mint a „benti”, kis híján felujjongott az elébe táruló látványtól. Az úttest túloldalán munkahelyi taxijának támaszkodva édesapja, valamint Béci és Klaudia vártak rá integetve. Szűk körű, leghűségesebb szerettei, vagy 243

még inkább: a családja. Miután sorba ölelgették egymást, Béci fontosnak tartotta átadni Csabának a falubeliek üdvözlő dísztáviratát is, amit – akárcsak az öt évvel ezelőtti bírósági petíciót – minden épkézláb helyi polgár aláírt. A fiú itt már egyik érzelmi hullámvölgyből esett a másikba, és a papírt elejtve csak rázta a hangos zokogás. A koholt vádakért kiszabott, közel öt esztendőnyi megaláztatás és szenvedés, amit sokszor kiegyenlítetlen ökölharc árán is sikerült méltósággal viselnie – hihetetlen, hogy most már véget értek. A kocsiba préselődve sem szólt sokáig semmit, hiszen továbbra sem tudta azt elkönyvelni, hogy újrakezdheti az életét. Erre nem tudott felkészülni zárkája poklában, vagy a börtönmunkahely taposómalmában. A többieknek feltett szándéka volt ugyan vidáman végigcsevegni az utat, de látva az ünnepelt feldúlt lelkiállapotát, inkább maguk is hallgatásba burkolóztak. Talán erre mondhatni azt, némi költői igénnyel, hogy ilyenkor csak a szív beszél, mert a szavak szegények. Csaba tekintete pedig egyre csak falta azokat a színeket és jelenségeket, amiket az évek során át nélkülözni kényszerült. Lassan és nehezen, csupán a családi fészekbe való visszatéréskor kezdett megnyílni, de akkor már viszont folyt belőle a beszéd, és szomjasan itta a többiek szavait is. Egymás szavába vágva hajnalig diskuráltak olyan témákról, amikről levélváltásaik során és a beszélőkön az idő rövidsége miatt vagy holmi konspirációs megfontolásból nem eshetett szó. Ebből látszott igazán, hogy a szabadságvesztés főbüntetése Csabára vonatkozott, a méltánytalanul rá sütött bélyeget viszont a szerettei is hordozták a külvilágban, mint mellékbüntetést. Még Béci is csak közvetlenül az indulás előtt, a házigazda jóváhagyásával merte megmutatni barátjának az utolsó szó jogán elmondott beszéd titkos hangfelvételét. - Az ügyvéded csinálta, mintegy emlékeztetőként, mert a nyilvánosság ekkor már ki volt zárva. 244

- Az én ötletem volt, de nem hittem volna, hogy a jó Zborai doktor végre is hajtja. Ez amúgy mennyire legális? - Semennyire, és éppen ezért nem mertük a nyilvánosság előtt megmutatni, csak egyesével néhány beavatottnak. - Így utólag végighallgatva, egészen meg vagyok magammal elégedve. Ahogy pattogósan odadobtam nekik a végén: „végeztem!” Pedig sírni lett volna hangulatom. Mindenesetre ez már a múlt, és szent elhatározásom, hogy most idehaza is gyorsan fogok sokat aludni. Köszönök nektek mindent! Benneteket srácok, külön keresni foglak a törzshelyen – feltéve, hogy az is megvan még. Csaba most is a lehető legkomolyabban gondolta a dolgot. Miután testileg-lelkileg hihetetlen sebességgel regenerálódott, nagyjából két órányi alvást követően észrevétlenül ki is akart osonni a lakásból. Már behúzni készült maga mögött az ajtót, mikor apja csipás szemmel támolygott ki utána a folyosóra. - Hát te meg hová mész ilyen korán? - El – jött a kétbetűnyi terjedelemre korlátozott felelet, majd időt sem hagyván a további dialógusra, valóban eltűnt. A családfő pedig magányosan latolgathatta, hogy egyszülött fia vajon hová is kapkod ilyen lendülettel, elvégre most nem kell a határban ellenőriznie a fatolvajokat, és itt sem lehet olyan halaszthatatlan dolga. Jócskán ebédidőre járt már, mikor a fiú hazatért. Szemmel láthatóan elégedett lehetett kora reggeli túrájának eredményével, mert ragyogó arccal ült le az étkezőben; majd továbbra sem fecsérelve a szót holmi latinos körmondatokra, lakonikusan közölte: - Szereztem magamnak munkát. - Ne beszélj! Csak így, hipp-hopp? - Na jó, most az egyszer akadt némi hátszelem is. Még a kóterban súgta meg nekem egy bajtárs, hogy a testvérének van itt az 245

egyik pesti piacon valami zöldség-gyümölcs nagykereskedése. Oda ő rendszeresen keres hórukk-embereket, mert a többségnek sajnos büdös a munka. Nem számít semmi, csak jól tudjon a dolgozó cipekedni. Az én múltam pedig most kimondottan ajánlólevélnek is számított. - Jó, hogy van munkád fiam, de az egyik szemem sír, a másik nevet, hiszen a te képességeiddel… - … na meg a rám kényszerített múltammal, és a megvallott felfogásommal, belelökve ebbe a lehetetlen jelenbe, egy elég meredek képletet kapunk. Valami ilyesmit szerettél volna mondani? - Igen – mosolygott fanyarul –, valami ilyesmit. Most viszont rögtön ebéd után rohannom is kell, hogy a rabló-kapitalista főnököm mókuskerekét tovább hajthassam. Az ugyanis csak egy dolog, hogy tegnap lóghattam egy kicsit, meg hogy a benzinpénzt összeadtuk Bécivel és Klaudiával, de mindezt most vissza kell termelnem. Ez itten, kérem Magyarország, 1999. Bár Csaba továbbra is módfelett fájlalta apja szélmalomharcát, most kivételesen örvendett annak korai lelépésének. Sikerült ugyanis megüzennie Bécinek és Klaudiának, hogy munkaidő után jöjjenek fel hozzá, mert valami fontosat szeretne nekik mondani. Mikor végre együtt voltak, Csaba előrukkolt friss értesülésével. - Srácok, ilyen még nem volt! Holnap délután nagyszabású megemlékezés lesz a Várban a második világháborús ostromról, utána meg koncert a Viking Klubban. Lesz egy csomó külföldi, meg… - Csigavér, Csabám – hűtögette Béci –, ezt mi már mind jól tudjuk. Szerencsére mi nem estünk ki a vérkeringésből. - Sőt, tavalyelőtt részt vettünk az első ilyen megemlékezésen is – tódította Klaudia –, ami egyébként a Becsület Napja elnevezést kapta. Továbbá tavaly is több százan vonultunk fel, igazán megkapó volt.

246

- Akkor meg miért nem tájékoztattatok már előbb? Akár már rögtön tegnap, amikor kijöttem?! El sem tudjátok azt képzelni, hogy milyen az, amikor az ember el van zárva a külvilágtól, és egy csomó ellenséges elemmel van összecsukva! - Persze, persze, csak mi egyszerűen… nos, féltünk, hogy esetleg megtörtek téged odabent, és ezentúl nem akarsz ilyesmikben részt venni. - Egy csudát! Sőt, rájöttem pár dologra, amiket most így szűk körben meg is beszélhetnénk, ha ráértek. - Éppen ez az, hogy most nem nagyon van időnk – feszengett Béci, és Klaudia is a táskájáért nyúlt –, de majd holnap, jó? Végre eljutunk megint koncertre is. Egészen különleges lesz, majd meglátod! A többnyire szájhagyomány útján terjedő rendezvény közterületen való megtartását a hatóságok ezúttal is tudomásul vették, és az előző évi kedvező tapasztalatok alapján nem is számítottak különösebb rendbontásra. Ideológiai indíttatás ide vagy oda, 1998-ban is egy messzemenőkig fegyelmezett, továbbá együttműködő tömeg vett részt a megemlékezésen, ami nem vett igénybe több időt, mint egy-másfél óra. Az idei első fecskék már délben gyülekezni kezdtek a Clark Ádám téren, köztük is első volt Széki Csaba. Ráért nézelődni, és akár vadidegenekkel is szót váltani. Nem sokkal később a Lánchíd gyalogjáróján felé haladó, részben ismerős arcokból álló csoportra lett figyelmes. Bécit és Klaudiát már gyorsan kiszúrta, aztán van ott egy fekete hajú lány, aki babakocsit tol, és még egy ismerős figura… Ádám! Romhányi Ádám! - Ha hiszed, ha nem, én sem régen bukkantam ám elő a múlt homályából – bontakozott ki az ölelésből a régen látott bajtárs.

247

- Ő itt egyébként Petra, a feleségem, és kicsi Petra, a leánykánk. Sokáig a többiekkel sem tartottam napi kapcsolatot; részben a katonaság miatt, utána meg a délszláv háború miatt. Petrát is így ismertem meg, és mondhatni, hogy igen rendhagyó gyökerű a kapcsolatunk. - Mondd csak el bátran, hogy mi már hadat járt veteránoknak számítunk – unszolta férjurát a menyecske, arcán nem titkolt büszkeséggel. - Hát jó, az ember ugyebár megteszi, ami tőle telik. - Egészen pontosan majdnem otthagytuk a fogunkat egy csetnik támadás visszaverésekor. - Petra gyorsan vissza is vette a szót, miközben Ádám cigarettára gyújtott. - Hosszú ideig tartott, mire felépültünk, addigra már le is ment a harcok java. Most kétlakiak vagyunk, felváltva élünk itt és Horvátországban. - A többiektől is hallottam, és a sajtóban is olvastam, hogy téged sem kímélt az élet, Csaba. Rendbe jöttél már? - Persze! Sőt, van egy csomó új gondolatom, csak tudnánk már egyszer így valamennyien nyugodtan leülni beszélgetni! Dobpergés szakította meg a diskurzust, majd a Hungária Skins karszalagos rendezőgárdájának irányítása mellett a Várba vezető lejtőn négyes oszlopokba állt a több száz főnyi tömeg. A zárt, meghívásos alapokra építkező elit szervezet megkérdőjelezhetetlen tekintélyét jól fémjelezte, hogy a legkisebb mértékű okoskodó ellenszegüléssel sem találkoztak, így minden olajozottan zajlott. A magyar mellett tájékoztató szöveg hangzott el több más nyelven is, hiszen a hazai házigazdák mellett számos német, szerb, cseh és angol vendég is megjelent. A metszően hideg téli szél a zászlókba kapott, majd 13:20-kor - jóformán szó nélkül - a menetoszlopok megindultak, 248

megkezdődött a felvonulás. A képviseltetett nemzetek és szervezetek zászlai, valamint a dobosok és a felszólalók haladtak elöl, mögöttük tiporta a havat a többnyire fiatalokból álló tömeg. A Kapisztrán Jánosról elnevezett impozáns, szabályos négyszög alakú teret teljesen megtöltötték a megemlékezők oszlopai, így a rendőrök már szinte csak a partvonalról szemlélődhettek. Mögöttük egészen megbújva ácsorgott egy őszülő hajú, elegánsan öltözött civil is, aki szinte kényszeresen a pecsétgyűrűjével babrált. Róla úgyszólván senki sem vett tudomást, míg ő maga annál élénkebben figyelt mindenre. Az elhangzott rövid, de annál tartalmasabb töltetű beszédek befejeztével a válogatott zászlóvivők leengedték a rájuk bízott lobogókat, és sor került az ünnepség legfelemelőbb mozzanatára, a koszorúzásra is. Fekete formaruhába öltözött, egyforma magasságú, fehér kesztyűs fiatalemberek helyezték el a Kapisztrán-szobor tövében lévő, rohamsisakkal ékesített jelképes fejfa elé az emlékezés koszorúját. Minden mozdulatuk letisztult, szinkronizált és kiegyensúlyozott volt, mely előtt titokban még a biztosítást ellátó rendőri egység parancsnoka is elismeréssel adózott. A média munkatársai árgus szemekkel lestek minden cselekményt, és vájt fülekkel figyeltek minden szóra, de legnagyobb csalódottságukra semmi olyasmi nem történt, amiből érdemes lett volna valami szaftos kis cikket vagy tudósítást kerekíteni. Ráadásul ott volt még az a fránya hideg is. A kevésbé kitartóak a tumultust elkerülendő már a hazamenetelt fontolgatták, ám egy csekély késéssel befutó német csoport képviselője – tudtán kívül - mégis teljesítette rejtett óhajukat. Miután idős társa kíséretében elhelyezte az emlékezés virágait, feszesen szalutált – amúgy nemzetiszocialista módon, kinyújtott jobb karral. A derék kamerád és szűkebb köre ugyanis lemaradt a rendezvény előtti eligazításról, ahol pedig világosan elhangzott a provokatívnak minősíthető jelképek és mozdulatok használatára vonatkozó tilalom. A 249

sajtómunkásnak beállított hiénákat és dögkeselyűket ez az adalék persze a legkevésbé sem zavarta, hanem élvezettel csámcsogtak ezen a nyilvánvaló szenzáción. A jelenlévők persze nem láthatták valamennyien mindezen ominózus mozdulatot, ha pedig látták, akkor vegyesen ítélték meg. Voltak, akik provokációtól tartottak, míg a legtöbben szívük szerint csatlakoztak volna a tisztelgéshez, ismét mások pedig a pokolba kívánták a liberálisabb törvényi környezetben lubickoló vendéget. A megemlékezés után a zöm a dolga után nézett. A Romhányi család a babára hivatkozva lépett le, de Ádám megígérte, hogy este – Petra tudtával és beleegyezésével - még találkoznak. Bécit beteg édesanyja mellé szólította a kötelesség, Csabát pedig rengeteg ismerős fogta ostrom alá kérdésekkel. A magára maradt Klaudia így már csak szimplán hazament. Az átmenetileg szétoszló tömeg aztán este hat órától újra gyülekezni kezdett – ezúttal a Viking Rock Klub névre hallgató koncertteremben. A Hungária Skins tagjai ezúttal a portát adták, és a jegyek beszedését felügyelték. Mindenkit korrektül tájékoztattak, hogy az esetleges provokációkat elkerülendő bezárják a bejárati ajtót, így aki levegőzni akar, az az udvaron kerítsen erre sort. Minden a lehető legnagyobb rendben zajlott: a zenekarok felváltva játszottak, a közönség pedig kulturáltan szórakozott. Este kilenc magasságában éppen egy cseh együttes készült fellépni a világot jelentő deszkákra, mikor a bejáraton való erőteljes dörömbölést követően váratlan vendégek jelentek meg. A rendezők eleinte megpróbáltak békésen, a zárt ajtón keresztül szót érteni velük, de mint ezt már a kismalac és a farkas tanmeséjéből is tudhatjuk, nem működhetett sokáig. Igaz, ez a farkas nem a fokozatosságra és a párbeszédre alapozott, hanem elég agresszívan követelte a bejutás lehetőségét, amit egyébként meg is kapott. Némi alkudozás és huzavona után tehát eget rázó „Razzia!” csatakiáltással berobbant két rohamrendőr, és az ott talált szervezőket 250

a falhoz kenve keresetlen szavak és durva rúgások közepette megkezdték az előrenyomulást a klub labirintusában. Néhány tányérsapkás gyalogtársuk kísérte őket, abban a nyilvánvaló hitben, hogy majd milyen jól fognak ők itt intézkedni. Az egyik ilyen díszpinty roppant módon nyeregben érezhette magát, mert – jóllehet hangját nem hallhatta senki, de kézmozdulatai egyértelműek voltak – nem titkoltan a jelenlévő közönséget hergelte. Mindenki legnagyobb szerencséjére nem történt ütésváltás, viszont nem álltak le a gumibotokkal gyorsított előrenyomulással sem. A koncertterembe érve aztán már szájról-szájra is terjedt a nyilvánvaló információ: - Rajtunk vannak a hekusok! - Kerítsék nekem elő a főszervezőt - pöffeszkedett derékszíjába kapaszkodva ez a kettétört óriás -, addig, amíg szépen vagyunk! - Bajtársak, itt a rendőrség! Mindenki őrizze meg a nyugalmát, és készítse elő a személyi igazolványát! Vonuljunk ki az udvarra! - Kameraden, die Polizei steht hier! Alles bewahren die Beruhung, und bitte aufzeigen die Personalusweis oder den Passport! Ausmaschieren nach die Hof! A felhívás immáron felkapcsolt villanyok mellett, mikrofonok segítségével többször is elhangzott, ám a rend éber őrei valamiért mégsem érezték magukat elégedettnek, mivel a tempót szép szó helyett ismét gumibotütésekkel kívánták serkenteni. Az előtérben munkálkodó kollégáik ugyanezt tették, mely visszás cselekménynek végül az lett a legszembetűnőbb jele, hogy a nagyjából másfél méter széles ajtónyílásnál hamisíthatatlan tumultus alakult ki. A tányérsapkások vélhetően nem láttak még hasonlót, viszont az ekkorra már kellőképpen felheccelt koncertlátogatók egy része éppen rájuk zúdította dühét.

251

- Fick dich, Dreckman! Scheisse! - imigyen röpködtek a zamatos kiszólások a német kopaszok részéről, akik vélhetően a durvább hazai pályához voltak hozzászokva; így nem hagyták magukat vég nélkül ütlegelni, és bizony vissza-visszaütöttek. - Visszavonulunk – harsogta mindenfelé a rohamrendőrök főnöke, mely tényről viszont a tányérsapkásokat nem tájékoztatták. Ők maguk gyorsan ráébredhettek szorult helyzetükre, mert egyre kétségbeesettebben rádióztak erősítésért. - Jól van, emberek, a nehezén túl vagyunk – csitították a józan rendezők a tömeget –, menjünk inkább vissza! Sokan sokféle kritikával illették már a hazai rendőrök munkájának gyorsaságát, fellépésüknek erélyét és hatékonyságát. Aki viszont azon a februári szombat éjszakán csak külső szemlélőként látta, ami a Viking Klubban történt, bizonyára újrafogalmazta álláspontját, hiszen az alig negyed óra alatt lezajlott felemás attakot követően perceken belül megérkezett több IFA típusú rendőrségi csapatszállító, mely az erősítést hozta. Szervezési, logisztikai és készenléti csúcsteljesítményt kívántak volna felmutatni, vagy éppen csak mindannyian a környéken járőröztek? A választ némelyek igen sajátosan adták meg. - Gyerünk, gyerünk, kifelé, az anyátok keservét, szemét fasiszta csürhe! Mindenki kimegy! Kezekkel a falhoz támaszkodik, terpeszbe áll, és nem pofázik! - Entschuldigen Sie bitte… - próbálkozott jól nevelten egy törékeny testalkatú német lány. - Magyarul beszélj hozzám – jött az önérzetes válasz a külhoni nyelvekben kevésbé felkészült fakabáttól, de az idegen ajkú lány nem adta fel az emberi kommunikációba vetett hitét. - Do you speak english? 252

- Hát már nem megmondtam, te gyökér náci, hogy én magyar vagyok – formálta amaz a nyomaték kedvéért a szavakat valamivel lassabban és hangosabban, mint az előbb, majd nemzetközire is lefordítva nemtetszését az együttműködés elmulasztásáért, botjával alaposan végigvágott a hölgy vállán. Két másik kopasz fogta meg, hogy el ne essen, mire őket is teljesen szabályos és jogkövető módon a falhoz kenték. A hideg téli éjszakában szinte gőzfelhőket ontottak a zárt térben megizzadt testek. Többeknek még egy pulóvert sem sikerült felvenni, nemhogy kabátot; némelyek pedig egyenesen félmeztelenül dideregték végig a procedúrát. - Lám-lám, most aztán akasztják a hóhért – hangzott egy kárörvendő hang Csabától kissé távolabb. Mivel nem rá vonatkozott a kiszólás, dühösen tovább markolta az előtte lévő hideg vasrácsot. - Inkább mondhatnánk úgy is, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók – kontrázott egy másik illető, aki legalább ekkora lendületet árult el a népi szólásmondások gyűjtéséről. Csaba inkább csak a többieket kereste tekintetével, ezért nézett oda a hang irányába, de ez a látvány megdöbbentette: az egykori börtönkörletében lévő őrizetesek körében szemüvegviselése miatt csak „Kobra” gúnynéven emlegetett fegyőr tiszthelyettes ácsorgott tőle nem messze egy szál atlétatrikóban, fekete farmerban, és fehér fűzős Getta Grip bakancsban. A minap még nem volt ilyesmiről szó, amikor a szabadulása előtt kikísérte. - Kár volt idejönnie a kollégának – kárált a kék ruhás verőlegény, a BV-s szolgálati igazolványát lobogtatva. - Hát most mit csináljunk magával? Na, tudja mit, ezt most csak azért kapja, hogy tisztességet tanuljon – s azzal párszor belerúgtak –, és örüljön, hogy nem jelentjük fel, mert utáljuk a papírmunkát. Most pedig kotródjon! 253

Csaba is sorra került, de a felületesen dolgozó zsaruk szerencsére nem figyeltek fel a személyijében felejtett szabaduló papírjára. El lehet képzelni, hogy abból a tényből, hogy ezt a rendezvényt frissen szabadult „fegyencek” is látogatják, milyen jellegű tőkét kovácsolhatott volna a hatalom sajtója. Ádám közvetlenül a klub bejárata mellett került sorra, miután ott szép nyugodtan lecövekelt. Ahogy tudta, még fedezte is Béci és Klaudia szökését, akik egy nyaktörő mutatvány árán néhányad magukkal angolosan távoztak. Ő viszont, a délszláv háború poklának veteránja már régen nem volt hajlandó felhergelni magát ilyesmin, mint holmi karhatalmi intézkedés. Tudomásul vette, hogy ezek az egyenruhások is csak a munkájukat végzik, ráadásul a parancsok feltétlen végrehajtására még esküt is tettek anno. Ami azt illeti, a végrehajtás lehetett volna némileg empatikusabb is, de talán elkapta őket a szituáció heve. Zöldfülűek, akiket könnyű befolyásolni és zavarba hozni bármivel. Nagy nyugalmában még egy szlovén gyártmányú cigarettára is rágyújtott, amit a mellette intézkedő hekus már nem állhatott ki szó nélkül. - Ezt meg mégis hogy képzeli? Azonnal oltsa el, és álljon vissza terpeszállásba, hogy megmotozhassam! - Tudja őrmester, hogy ha ön is olyasmiken ment volna át, mint pár évvel korábban jómagam, akkor szerintem maga is láncdohányossá vált volna. Esetleg megkínálhatom? Na, ha nem, nem, azért még nem kell olyan idegesnek lenni. A motozásnak természetesen alá fogom magamat vetni, de addig is itt van az útlevelem. Horvát-magyar kettős állampolgár vagyok. Csodálkozik? Utóbbiba beleszülettem, akárcsak maga, de az előbbiért vért hullattam és vért ontottam. - Ööö… Sok a szöveg! Vissza a helyére!

254

- Jól van, jól – reagálta le Ádám rendíthetetlen nyugalomban, ami csak további olaj volt a tűzre. A legtöbb állampolgár ugyanis eléggé meg volt szeppenve, hiszen ki is akarja beveretni a koponyáját úgymond a semmiért. A vakmerőbbek persze - akár némi alkohollal is felbátorítva - hőzöngtek egy keveset, vagy a jogaikat próbálták meg emlegetni, de Ádámhoz hasonló módon úgyszólván senki sem mert fellépni. Még a cigarettát sem volt hajlandó kivenni a szája sarkából, miközben az adatrögzítés és a motozás folyt. - Jól van, végeztünk, elmehet. - Csak hogy maga is megláthassa, hogy ez itt nem a gittegylet vagy egy babazsúr – feszítette Ádám a húrt még tovább –, úgymond a rend kedvéért mutatnék valamit. Azzal még mielőtt a gyalogrendőr egyáltalán tiltakozhatott volna, Ádám egy született arisztokrata laza mozdulatával odadobta a dzsekijét a mellette álló zsarunak, aki azt reflexszerűen el is kapta. A hideggel dacolva levetette az ingét, és a gyér utcai világítás felé fordulva megmutatta csupasz felsőtestét: a rengeteg hegtől az egész fél oldala olyan volt, akár egy békebeli sajtreszelő. - Örök emlékem a délszláv háborúból. Szerb repeszgránát – pöckölte el a cigarettacsikket egykedvűen, miközben visszaöltözött –, és még maradt bennem is néhány kisebb szilánk. Az egységemből csak a kedvesem és én maradtunk életben. Ezek után gondolja, hogy pont a maguk cseszegetésétől fogom magamat összecsinálni? Az rendben van, hogy a legtöbb kutya ugat, de előbb-utóbb láncra is verik ám őket. - Most már tényleg kezd magából elegem lenni – szívta fel magát az őrmester, mert helyesen érzékelte, hogy ebből a verbális pengeváltásból már vesztesen került ki, de azért „csak úgy” elvinni sem merte ezt a csodabogarat. - Menjen szépen haza, és többet ne találkozzunk! 255

- Ha nem muszáj, akkor én sem adnék randevút – lépett el végre Ádám, miközben letörölhetetlen pimasz vigyorgása kíséretében megőrizte az utolsó szó jogát. A koncertnek egyértelműen vége lett, akik pedig túlestek a nem mindennapi igazoltatáson, azok örültek, hogy ha következmények nélkül elmehettek. Néhányan maradtak, mivel őket a rendőrök ismeretlen szempontok alapján kiválogatták és megbilincselték. A hazaút azoknak lehetett izgalmasabb, akik esetleg tömegközlekedéssel akartak hazatérni a félresikerült program – avagy inkább félkomoly pogrom – után, mivel szinte minden sötét kapualjban támadót kerestek. Az elkövetkező hetek is meghozták a maguk gyümölcsét. A média hosszan, élvezettel csámcsogott az eseményeken, „náci veszéllyel” riogatva a lakosságot; miközben a kulisszák mögött klasszisokkal nagyobb horderejű események kavarogtak. Több, már az antik világban is testet öltött bölcsesség vált ismét valóra az 1999-es Magyarországon. „Panem et circenses! - Kenyeret és cirkuszt!” A rendőri intézkedés során előállított 36 fiatal közül nyolcat hivatalos személy elleni erőszak vádjával, míg a többieket csoportosan elkövetett garázdaság miatt vonták felelősségre. A tárgyalásuk nyílt keretek között zajlott, ahol természetesen mindkét fél szimpatizánsai képviseltették magukat. A beidézettek közül végül hat főt ítéltek el másodfokon nyolc hónap szabadságvesztésre, két évre felfüggesztve. A közvélemény így megnyugodva hátradőlt, hiszen ezen az ingyenes cirkuszi látványosságon kiszórakozhatta magát. Igaz, a kenyérről már nem is esett szó. Az érintettek és családtagjaik annál inkább kénytelenek voltak a rájuk kiosztott jelképes billogokat viselni, de hát, mint ismeretes, „Vae victis! - Jaj a legyőzötteknek!” A legkevésbé látványos elemet végül az esemény vesztesei szenvedték el, ha nem is közvetlenül, hát közvetve. Az ünnepséget és az azt megelőző felvonulást megálmodó-lebonyolító szervezet 256

vezetője ugyanis többektől látványosan elhatárolódott, az utórezgésekből pedig elegánsan kihátrált, saját hívei táborában is nehezen elülő csalódottságot idézve elő. Ez lett volna a végső következtetés: „Divide et impera! - Oszd meg, és uralkodj!” Az események sodrában küszködő érintettek és a jó szándékú szimpatizánsok csak elég nehezen tértek magukhoz, hetekre volt hozzá szükség. Ki-ki vérmérséklete és tájékozottsága szerint értékelte a továbbiakat, ami általában a teljes tanácstalanság formájában öltött testet. Csaba egyelőre nem tört nagyra; már azt is elégséges eredménynek ítélte, hogy ha a régi Kemény Mag számításba jöhető tagjait össze tudja trombitálni egy igazán mélyenszántó beszélgetésre. Sikerült, de az emblematikusnak számító törzskocsma helyett a budai hegyekbe vezette övéit. Azok persze nem keveset berzenkedtek, hogy a már jól megszokott miliő helyett miért kellett pont ide, „a világ végére” kivonulniuk. - Nem mindenki fülének való az, amit most mondani szeretnék, főleg nem a múltkori balhé után – szögezte le Csaba. - Persze, de ez akkor is túlzás – morgolódtak a többiek –, mert azért lehallgatástól talán még nem kellene tartani. - Dehogynem! Nagyon is fején találtátok a szöget. A sitten kitanultam ezt-azt, mert ott is vannak nem szokványos módszerek az érvényesülésre. Csak hogy jobban megérthessétek, amire gondolok, és amit már közvetlenül a szabadulásom után is szerettem volna nektek elmondani, csak nem sikerült: úgy gondolom, hogy megvilágosodtam. - Úgy, mint egykor Buddha? - Nem, nem egészen. Nekem ez ugyanis egy többlépcsős folyamat volt. Anno, amikor ledaráltak a romák és kórházban feküdtem, rengeteget olvastam; amolyan unaloműzésből is, na meg felzárkózásként is. Emlékezhettek, még ti hordtátok be nekem 257

szatyorszámra a könyveket: Szálasit, Prohászkát, Fialát, Marschalkót, és még sorolhatnám. Utána meg ugyebár jött a Patrik-féle csibészkedő életforma, ami persze anyagilag nagyon jó volt, de szerintem erkölcsileg és szellemileg egyfajta visszaesést is eredményezett mindannyiunknak. Azután kissé szét is zilálódtunk, és mindenki egyénileg vitte tovább a maga keresztjét. Nekem ott voltak a börtönéveim, ahol ugyan effajta kényes irodalmat nem tudtam beszerezni, de bőven volt időm a megszerzett tudást rendszerezni, és néhány gondolatomat a zárkatársaim és a fegyőrök által olvashatatlan módon papírra vetnem. Ezeket a feljegyzéseket most magammal hoztam, ebből szeretnék meríteni. Talán abszurdum, de ez idáig mindezt nem tudtam elétek tárni, mindazonáltal a Becsület Napja körüli balhé újabb megtisztulásszerű élményt jelentett a számomra. - Ugyan mi lehet abban a megtisztulásszerű élmény, hogy az embert nem hagyják békében szórakozni, utána meg jól végigverik gumibottal, a sajtóban ügyeletes bűnbakként állítják be, esetleg börtönnel is fenyegetik? - Hát csak az, hogy ez az egész ügy ráébresztett az elgondolásom helyességére. - Ne csigázz már tovább, hanem add végre elő a tutit! - Elmondom, de akkor kérlek, ne vágjatok folyton közbe, hanem inkább nézzetek egy kicsit magatokba! Tehát az alapkérdés: miért lettünk valamennyien bőrfejűek? Ezt mindenki maga döntötte el anno, hogy keresett egy stabilnak vélt társaságot, tetszett neki a zenei stílus és hajviselet; a ruhaviselettel egyfajta erőt és fegyelmet szeretett volna sugallni, netán már rendelkezett valamifajta világnézeti alapelgondolásokkal. Ez így mind nagyon rendben is volna. Akkor most vessük össze azt, hogy az évek során ez a fajta magatartás eddig milyen eredményeket is hozott! A koncertek előtt többnyire bújócskáztunk a rendőrökkel, többekről sejteni lehet, hogy megfigyelték, sőt arról sem vagyok meggyőződve, hogy a hatalom 258

részéről nem voltak közöttünk beépített emberek. Ettől függetlenül csak a saját problémáinkat tudtuk kamaszként megélni, miközben semmilyen pozitív hatást nem tudtunk gyakorolni a környezetünkre, sőt leginkább csak ellenszenvet és elutasítást tapasztalhattunk. Mondhatni, hogy minket ez nemigen zavar, mert nem is akartunk megfelelni soha senkinek, de ettől még csak továbbra is eredménytelenül múltak az évek. Mondhatni, hogy van idő, viszont abban megegyezhetünk, hogy minden egyes elvesztegetett óra örökre elveszett a számunkra. Amikor aztán be akartunk rendeződni valamilyen zászló alá, folyton csak kihasználták a szavazatainkat vagy a lelkesedésünket és az ingyenmunkánkat, hogy aztán a kifacsarásunk után eldobjanak, mint ahogyan egy citromot szokás. Az évek során megismertünk egy sor hamis prófétát, illetve kétes hátterű figurát. Sorolhatnék neveket, de eleve nem méltóak rá. Ezek az emberek is komoly károkat okoztak a magyar feltámadás ügyének, még akkor is, ha történetesen jóhiszeműek voltak, mert egy igaz eszmeiségnek csak egyes elemeit akarták jól-rosszul felhasználni. Márpedig mivé lenne a világ, hogy ha a teljességet igénylő dolgokból kifelejtenénk, vagy akár szándékosan kihagynánk egyes tényezőket? Például a leves sem lesz élvezhető, hogy ha éppen a vizet vagy a sót felejtik ki belőle. A megoldást én olyasmiben látom, amitől nem biztos, hogy népszerű leszek: lehetőleg vessük le magunkról mindazt, ami idáig felesleges sallangnak bizonyult! Aki továbbra is bakancsban és bomber dzsekiben akar mutatkozni, hát csak tegye, elvégre valamivel ruházkodni kell, de ne is sértődjön meg, hogy ha ezen külsőségek alapján esetleg beskatulyázzák! Talán többeknek nem esik majd jól, de én bizony kimondom, hogy ez az egész divatirányzat, vagy szubkultúra, vagy némi túlzással élve esetleg mozgalom, már megtette a maga történelmi küldetését. A Viking Klubban volt az utolsó fellobbanása, utána már minden csak feleslegesen erőltetett dolog lenne. Továbbá merítenünk kell a nagy elődök tudásából, mert ők 1935-ben elindultak egy helyes 259

úton, ami persze nagyon rögös volt, majd 1945-re a zöm számára vége is szakadt mindennek. Le viszont nem lehetett győzni, mert itt hagyták a hallatlanul gazdag erkölcsi-szellemi örökségüket, amit ha megfelelően felkutatunk és felhasználunk, másoknak is megadhatjuk a kérdéseire a választ. Tudom, hogy mindez most nagyon meredeken hat a számotokra, nem is ígértem, hogy egyszerű lesz. Higgyétek el, sokáig előttem is kérdések sorakoztak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, hosszú távon mikor mi lesz a teendő. Amit most tudok, az csupán az, hogy amit idáig tettünk, az legjobb esetben is csak egyfajta ideológiai evolúciónak fogható fel, és még bőven van hová fejlődnünk. Pár kilométernyire innen van az erdő mélyén egy magyar katonasír. Ismeretlen hős nyugszik benne, aki a mi jövőnkért áldozta az életét. Minden szempontból a lehető legjobb hely arra, hogy az ember a bűzös-bűnös nagyváros kíváncsi tekintete elől kicsit elszakadva magasztos dolgokon elmélkedjen. Én most odamegyek és gyertyát gyújtok. Ha nem jöttök velem, akkor is örökre barátok maradunk, mert ahhoz túl sok minden összeköt már minket, hogy hátat fordítsunk egymásnak. Ha viszont velem tartotok, azt úgy értékelem, hogy hajlandóak vagytok még több kockázatot vállalva minden eddiginél komolyabb erkölcsi-szellemi-anyagi munkálkodásba fogni. Azzal aztán, mint akinek ollóval vágták el a szavát, Széki Csaba öles léptekkel elindult az erdő sűrűje felé, és szándékosan hátra sem nézett többé. Úgy volt vele, hogy ha kell, hát egyedül fog majd az úton továbbhaladni. A többiek egy rövid ideig haboztak, némán egymást méregették. Csak a kora tavaszi szél susogott körülöttük, ami ezúttal is mintha változást, igazi javulást ígért volna azoknak, akik még hajlandóak hinni benne. Végül nem is tekintve a mellette állóra,

260

Ádám, Béci és Klaudia egy emberként lépett ki, és szegődött Csaba nyomába. Tanújuk volt a március 4-ei magyar égboltot beragyogó Nap és a jó öreg anyaföld, hogy ezek a tiszta szívű fiatalok most újra felemelték azt a zászlót, amit az elődök kezéből 1945-ben végleg ki akartak csavarni. Igen, a zászlót felemelték.

261

Felhasznált irodalom:

- Eduardo Rózsa-Flores, Földi József: Meghaltunk, és mégis élünk. é. n., h. n. - Eduardo Rózsa-Flores: Mocskos háború. Bp., 1994. - dr. Veér András, dr. Erőss László: A szcientológia mocsarában. é. n., h. n. - dr. Veér András, dr. Erőss László: Magyarország a szcientológia (pók)hálójában. Bp., 2000. - Thürmer Gyula: Az elsikkasztott ország. Bp., 2009. - Németh Sándor: A hit botránya. Bp., 2001. - Földi József: A halál zsoldosai. Bp., 1997. - Földi József: Az idegenlégiótól a délszláv háborúig. Bp., é. n. - Németh András, Tóth László: Halálos tavasz a Balkánon. Bp., 1999. - Fiáth Titanilla: Börtönkönyv. Bp., 2012. - Franka Tibor: A kifosztott ország. Bp., 2000. - Moldova György: A jog zsoldosai. Bp., 1994. - Moldova György: Bűn az élet. Bp., 1988 - Vujity Trvtko: Tűzvonalban. Ami a haditudósításokból kimaradt. Bp., 1992. - Domokos Endre János: Purim, 1999. In.: Hunnia. A magyar szellem önvédelme. 112. szám - Bőrfejűek. Harminc éves a skinhead mozgalom. É. n., h. n. - Hétköznapi fasizmus. In: Zsaru. 1999/8. 2-3. o.

262