Réti György Gondolatok a „magyar zsidóságomról” (a zsidó-keresztény megbékélés jegyében)
Ajánlás: Drága jó Anyámnak, aki 70 évvel ezelőtt magamra hagyott, de azóta is, mindig velem van!
Mottó: Magyarország 2014-ben emlékezik meg a holokauszt 70. évfordulójáról. Ebből az alkalomból foglaltam össze a zsidóságommal kapcsolatos gondolataimat. Talán nem tanulság nélküliek…
2
Réti György
A magyar zsidóságom története (tanúságtétel Fiamnak és másoknak) Kedves András Fiam! Negyven éves „együttélésünk” során ritkán beszéltem Néked a zsidóságunkkal kapcsolatos emlékeimről, veszteségeimről és fájdalmaimról. Ezek elsősorban Anyám, a Te Nagymamád elvesztésével kapcsolatosak, de más vonatkozásai is vannak. Talán azért nem szóltam róluk, mert – a felnövésed idején – sok más dolgunk volt, talán azért, mert az ember nem szívesen emlékezik a rosszra. Most azonban, a magyar holokauszt 70. évfordulójára megpróbáltam röviden összefoglalni – magamnak, Neked és azoknak, akit talán még érdekel – ezzel kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat. Íme az eredmény:
A magyar zsidóságom lényege 1938-ban Budapesten született, zsidó származású nyugalmazott diplomata és történész vagyok. Édesanyám, Beer Irén minden ismerőse szerint csodálatos asszony volt, akiről egykori barátnője, Balázs Anna írónő „Aki csak segíteni vágyott” találó címmel közölt szép megemlékezést a Nők Lapjában. Apám, Réti László kötszövő-munkás (később történész lett), munkaszolgálatosként tért vissza a háborúból, majd magához vett engem Sándor nevű ikertestvéremmel, valamint Gábor bátyámmal. Világnézetileg „hívő ateistaként” határozom meg magamat, mert hiszek az emberségben, jóságban, szeretetben (szerelemben), szolidarításban, az egymás iránti megértésben és más nemes eszmékben, azaz a zsidó eredetű ószövetség minden tisztességes ember számára kötelező tízparancsolatának elveiben; de nem hiszek egy mindent tudó és elrendező földöntúli Mindenhatóban. Hogy miért nem? Mert akkor nagyon kellene gyűlölnöm őt, amiért engedte, hogy imádott Anyám és három nagynéném a német koncentrációs táborok, két nagybátyám a szovjet gulágok poklában pusztuljon el! Ugyanakkor tisztelem – és kicsit irigylem is – azokat, akik hisznek a túlvilági megváltásban.
3
Magamat egy teljesen asszimilálódott magyar zsidónak tekintem (hangsúly az előbbin!) Véleményem szerint a zsidóság elsősorban a vallás és a hovatartozás kérdése: mivel a vallás nálam elesik, marad a hovatartozás, a szolidaritás zsidó felmenőimmel és sorstársaimmal…
Íme a nagyszerű fotóművész Reismann Mariann talán nemcsak szerintem elbűvölő fotója „szentháromságunkról” Azt is szoktam mondani, hogy zsidóságom általában két esetben jut eszembe: egyrészt amikor a fentebb említett családi mártírjaimra gondolok (tehát lé- nyegében mindig), továbbá amikor a „kereszténynek” nevezett Magyarország különböző rangú és rendű szószólói ezt eszembe juttatják.
4
A szerző Varga Imre világszép budapesti Holokauszt Emlékműve előtt
Anyám és családunk tucatnyi áldozata közül még négynek a neve a nagyon szomorú fűzfa levelén
5
Örömmel üdvözöltem a Magyarországon végbement „bársonyos forradalmat”, és szerény lehetőségeim szerint igyekeztem elősegíteni a demokráciánk egészében sikeresnek mondható vajúdását. Annál inkább elszomorítottak s elszomorítanak a burkolt és nyílt antiszemitizmus egyre gyakoribb megnyilvánulásai. Személy szerint is fájdalmasan érintett a magyar zsidóságnak a rendszerváltás utáni pitiáner és diszkriminatív jellegű „kártérítése”. Ennek adtam hangot a tizenkét évvel ezelőtt publikált alábbi fájdalmas glosszámban:
„Hogyan lett Anyámból szappan, majd szemüveg-keret?” 1944 novemberben Édesanyámat - sok százezer sorstársával együtt - a náci gyilkosok, a magyar keret-legények szorgos közreműködésével, (a Klauzál-téri gettóból, majd a most emlékmúzeummá avatandó József-városi pályaudvarról, egy eredetileg marhaszállító vagonként szolgáló szerelvényben) a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták, majd szörnyű szenvedések után elpusztították. Teteméből – a családi legendárium szerint– szappant készítettek...
A bergen-belseni tábor horrorisztikus képe. Talán Anyám csontjai is közöttük vannak?
6
Én túléltem ezt a túlélhetetlen és (kár)pótolhatatlan veszteséget, de két testvérem nem: mindketten öngyilkosok lettek. A rendszerváltás utáni csaknem tízéves várakozás és hercehurca után mégiscsak kárpótolt az igazságosztó állam: 30 ezer forintot kézbesített ki a posta. Egy harmincadát annak, amit a korábbi kárpótoltak kaptak! Töredelmesen bevallom, hogy pitiáner módon elfogadtam a pitiáner „kárpótlást”, és a pénzt egy - az eladó szerint – „közepes árfekvésű” szemüveg-keret megvásárlására fordítottam. Majdnem kitelt belőle! Így lett Anyámból szappan, majd emlékéből szemüveg-keret. Benne fogantam, és mostantól fogva a Belőle vásárolt szemüvegkereten keresztül szemlélem ezt a faramuci világot...”. Az elmúlt évtizedben a holokausztot nálam alaposabban kutató kollégáim meggyőztek arról, hogy a „szappan-történet” csupán csak legenda, mégis megismétlem itt, mert egyrészt tükrözi azt a mélységes világfájdalmat, amelyet a holokauszt túlélői éreznek, másrészt, mert a „végeredmény” szempontjából nem releváns, hogy Anyám és sok milliónyi sorstársa a pokoli megpróbáltatások milyen válfajai eredményeként pusztultak el. (Az igazság kedvéért azt is meg kell említenem, hogy később a magyar állam is megnövelte a holokauszt túlélőinek kártérítését, és a hitleri rémtettekkel bátran szembenéző német kormány is fokozta támogatását.)
Íme Balázs Annának a Nők Lapjában megjelent szép írása Édesanyámról:
7
Újkígyósi megmentésünk története Történelmünk talán legnagyobb szégyene és gyalázata az, hogy mintegy félmillió honfitársunk osztozott édesanyám sorsában, a „keresztény Magyarország” számos hivatalos és nem hivatalos szervének közreműködésével, s csak jobbik esetben hallgatása mellett! Ehhez képest nagyon kevés volt a zsidó honfitársak melletti kiállás (furcsa módon ezek azóta visszamenőleg szaporodnak).
8
Én itt most mégis egy utóbbi példát akarok röviden elmesélni, amelynek a saját és az ikertestvérem életének a megmentését köszönhetem. Hatéves kisgyerekek voltunk, amikor a gettóba hurcolt Édesanyánknak sikerült még elintéznie, hogy régi barátai – Földes László és felesége Sára – eljuttassanak bennünket ismerősük ismerőséhez, egy újkígyósi bognárhoz, az igaz keresztény Hrabovszki Mihályhoz, akinek hatalmas kerttel bíró takaros falusi házában viszonylag gondtalanul vészeltük át a háború utolsó évének borzalmait. Ő azonban a saját és a családja életét és biztonságát kockáztatta a halálra szánt zsidó gyerekek bujtatásával!
Újkígyós, Szent István u 2. sz. ház, amelyben bujtattak bennünket. Balra R. István, a gyerekkori pajtásom, középen Harangozó Imre, Újkígyós „kulturális mindenese”.
A hét évtizeddel ezelőtti történésekből keveset őrzött meg az emlékezet. Elsősorban azt, hogy nagyvárosi gyerekekként nagyon élveztük a falusi lét szépségeit: a hatalmas gyümölcsfákat, az állatok gondozását, a falusi kút hűs vizét. Még a házunk fölött gyakran elhúzó hadi repülőgépeket is csak játéknak tekintettük.
9
A kerti körtefa a háború óta nagyra terebélyesedett. A családi legendárium szerint Mihály bátyánk annyira megszeretett, hogy a háború befejeztével nem is akart visszaengedni bennünket a bűnös és lerombolt fővárosba.
A háborút munkaszolgálatosként is túlélő apánk azonban természetesen ragaszkodott két kisfiához…
10
Meglehetősen mozgalmas életem sokáig visszatartott Újkígyóstól. Mihály bácsit csak 1984-ben sikerült utolérnem Sülysápon, ahová családjával együtt átköltözött.
Újkígyósra pedig csak 2013-ban jutottam el, ahol szeretettel fogadtak, és „emlékeztünk a régiekről”.
11
Néhány további momentum az életemből Örömmel mondom el, hogy családi szintű megbékélésem a kereszténységgel a legszorosabban 1969-ben valósult meg, amikor örök hűséget esküdtünk egymásnak Miklovitz Anna zenetanárnővel, és ehhez az eskünkhöz immár 44 éve hűek vagyunk (ezt máig életem legjobb és legfontosabb döntésének tartom!)
Ugyanakkor aggódva szemléltem és szemlélem a Csurka-félék, majd a Jobbik, valamint a Kurucinfo és a „stadionok népségének” egyre fokozottabb és egyre nyíltabb zsidó- és cigánygyűlöletét. Ennek megállapításakor azt is be kell látni, hogy egyes zsidó személyiségek elitélendő lépései, korrupciós és más ügyletei hozzájárultak az antiszemita nézetek terjedéséhez (de nem igazolhatják azokat)!
12
„Oda lesztek belőve!” Antiszemita felirat a Duna-parti zsidó mártírok emlékművén. 2006-ban nyílt levélben tiltakoztam az antiszemita tartalmakat (is) hordozó turul-szobor létesítése ellen lakhelyemen, a szeretett Hegyvidéken. Később azonban kénytelen voltam hozzászokni a látványához… Büszke vagyok arra, hogy zsidó származású magyar diplomataként négy évtizeden át szolgáltam Hazánk érdekeit, íróként pedig 15 könyvvel és mintegy 300 más írással igyekeztem gazdagítani a magyar kultúrát. Véleményem a „keresztény Magyarországról” Többször is meg akartam írni a „keresztény kurzussal” kapcsolatos emberi és történészi fenntartásaimat, de úgy éreztem, hogy egy nem keresztény tollából ez nem lenne meggyőző. Megtette ezt helyettem Vankó Zsuzsa, a keresztény adventista teológus és közíró, a Sola Scriptum Teológiai Főiskola rektora a Mi a baj a keresztény Magyarországgal? című, a Népszabadságban megjelent nagyszerű írásában (2001. április 25). Köszönet és hála illeti ezért minden „nem keresztény” de azért magát igaz magyarnak valló polgártársam nevében! Szívem szerint megismételném és „kőtáblára vésném” Vankó Zsuzsa fentebb említett, nagyszerű és példamutató írásának minden sorát. Ehelyett itt
13
csak gondolatzáró sorait idézem, azok számára, akik nem olvasták (és akik olvasták): „…A keresztény (vagy iszlám, vagy bármilyen felekezetileg elkötelezett) állam létrejötte esetén tulajdonképpen megszűnik a köztársasági államforma, mert az állam többé nem a köznek a társasága, hanem a privilegizált vallási irányzat és az államhatalom szövetségéből létrejött uralkodó osztály uralma a többi alattvaló felett… Végül is: mi a baj tehát a keresztény állammal? Az, hogy nem keresztény. Lényegileg, alapelvileg nem keresztény, csak a nevében az. A valóságban jogosulatlanul viseli ezt a nevet. Mert nem erkölcsös, nem igazságos. Ellenkezik a szeretet és a szabadság elvével, amely pedig a kereszténység végső és legfőbb fundamentuma.” Teljesen egyetértve a fentebb idézett gondolatokkal, magamban így fogalmaztam meg fenntartásaimat a „keresztény Magyarország” eszméjével szemben: kétségtelen, hogy az elmúlt ezer év magyar történelmében és kultúrájában a vallások közül a keresztény felekezetek játszották a legnagyobb szerepet, mégis ellenzem a „keresztény Magyarország” elvét és jelszavát, mert kirekesztette és kirekeszti magából mindazokat, akik nem keresztények, de magyarok, s ezzel elősegítette több százezer honfitársunk (zsidók, cigányok és mások) faji és vallási alapon történő meghurcolását és kiirtását. Ezért üdvözlök örömmel mindenkit, aki az egyik legnagyobb magyar keresztény gondolkodóhoz, Bibó Istvánhoz hasonlóan felemelte és felemeli szavát az antiszemitizmus és mindenfajta kirekesztés ellen. Hadd idézzem az ő megrendítő vízióját a magyar holokauszt szörnyűségről: „A deportálásokat a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre... A deportáltak túlnyomó része a német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének
olyan körülményei közé, amelynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereket korra és nemre való tekintet nélkül kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították az ott szokásos halálnemek – a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonverés, az agyon-kínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé...” Sajnálatos, hogy hetven évvel a holokauszt borzalmai után is vannak magukat kereszténynek és magyarnak valló honfitársaink, 14
akik vagy tagadják a megtörténtüket, vagy –horribile dictu! – nem bánnák megismétlődésüket. A „keresztény Magyarország” hitvallói – akarva-akaratlanul is – a kezükre játszanak! Az antiszemitizmusnak a bibói mélységekben történő, keresztényi elítélését elsősorban a már idézett Vankó Zsuzsánál találtam meg újból, aki a „Szégyelljük-e az antiszemitizmus?” című írásában – újabb kérdéseket is sorjázva - imigyen ad választ az általa feltett kérdésre: „…Aki valóban szégyelli a hazai antiszemitizmust, az felelősségének érzi a nyílt színvallást vele szemben, és keresi, mivel járulhatna hozzá e „gyalázat lemosásához”, illetve ahhoz, hogy műveltebb, vagy ha úgy tetszik, „keresztényibb” nemzet legyünk végre. (Sola Scriptura, 2007/4. 24. o.)” Vajha minél több keresztény ember gondolkodna így!
Találkozásom II. János Pál pápával
A fenti gondolatok alátámasztására írom le a keresztény-zsidó megbékélés nagyszerű képviselőjével, II. János Pál pápával történt személyes találkozómat. 15
Nem értek egyet számos konzervatívnak tűnő nézetével, de halhatatlan történelmi érdemének tartom azt, hogy ő volt az első vatikáni egyházfő, aki nyíltan megtagadta az „istengyilkos nép” teóriáját, aki a zsidókat „idősebb testvéreinek” nevezte, és ellátogatott a római zsinagógába. Mindezt meg akartam köszönni neki, amikor a 240 illusztrációt, valamint Magyarország történetének számos fontos katolikus vonatkozását is tartalmazó „Itália és Magyarország – kapcsolataink képes krónikája” c. kétnyelvű” albumomat ezekkel az (olasz nyelvre fordított) szavakkal dedikáltam neki: „II. János Pál Pápának, könyvem egyik hősének ajánlom ezt a művemet, felebaráti tisztelettel és szeretettel egy idősebb testvér, Réti György.” Amikor, felolvasva Néki a dedikációt az „idősebb testvér” kifejezéshez értem, éreztem, hogy a fáradt, beteg ember megszorítja karomat, majd átölel. Katartikus élmény volt! Félig tréfásan írom le: amíg a katolikus feleségemmel kötött házasság családi szinten, a Szentatyával történt találkozásom egyházi szinten biztosította megbékélésemet a kereszténységgel! Azért meséltem el ezt a két személyes élményt, hogy szép példáikkal érveljek a zsidó-keresztény megbékélés és a schilleri-beethoveni „minden ember testvér lészen” eszméje mellett! És mindebből egy következtetés: Bízom abban, hogy többségben vagyunk azok, akik nem a keresztény és így a másokat akarva-akaratlanul kizáró, hanem a valóban európai és a valóban befogadó Magyarország hívei vagyunk. Mert, ha nem, akkor egyre gyakoribb lesz a sírrombolás, a zsidózás, a zsidó, a keresztény és más templomok kifosztása és meggyalázása. Mert különben világnagy költőnkkel (József Attilával) együtt ”borzadva kérdezzük mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék…?” Végezetül álljon itt három utóirat:
I.
A holokausztnak (ezen belül a magyar holokausztnak) ma már könyvtárnyi irodalma van. Kérem, vegyék ezt a rövid írást annak, aminek szántam: egy „túlélő” – olykor talán túlságosan is szenvedélyes és szubjektív leírásának azokról az eseményekről, amelyeket nem lehet és nem is szabad feledni…
II.
Mindezek után szomorúan állapítom meg, hogy az illetékes kulturális szerveink nem méltatták támogatásukra alkalmasnak a 2014. évi holokauszt pályázatra benyújtott négy javaslatom egyikét 16
sem. Ezzel jelentős mértékben hozzájárultak „szellemi holokausztomhoz”, amelynek egy hasonló terjedelmű írást szentelhetnék. Itt és most csak ennek első és mindmáig számomra legfájdalmasabb eseményét említem, amikor Pritz Pál a kiváló történész, de hitvány ember alattomos lépésével megakadályozta, hogy – kiváló támogatóim ellenére – megvédhessem az öt művemet felsorakoztató akadémia doktori pályázatomat. Szemléltetésül álljon itt egy-egy kép a négy most elutasított pályázatomból. (Hátha találok szponzort a megvalósításukra!) II/1. „Két magyar zsidó történet” címmel szerettem volna együtt, magyar és angol nyelven fenti történetemet, valamint a hét évvel ezelőtt publikált és teljesen elfogyott „Marianne és Mityu” c. könyvecskémet a kitűnő zsidó alkotó párról – Gábor Mariannéről és Rónai Mihály Andrásról. Íme, ez utóbbi címlapja:
17
II/2 Kértem a zsidó kultúra terjesztésében jelentős szerepet játszó Italung bt. megmentését. Íme, „nekrológjának bevezető része: „Szomorú szívvel és egyelőre ép elmével tudatom mindazokkal, akik ismerték és támogatták, valamint azokkal is, akik nem szerették és mindent megtettek tevékenységének akadályozására, hogy az általam 13 évvel ezelőtt a magyar-olasz kapcsolatok ápolása és fejlesztése érdekében alapított ITALUNG BT. - SOCIETÁ ITALUNG az adópréstől összepréselten megszünteti tevékenységét…”
(Ez és 13, a BT. által megjelentetett művem ismertetése azonban nem hatotta meg pályázataim elbírálóit!) II/3 Szerettem volna megjelentetni a „sztálini holokauszt” áldozataként kivégzett nagybátyám, Beer Imre katonaorvos élettörténetéről írott könyvet (itt orosz nyelvű ismertetése látható):
18
II/4. Hiába kértem támogatást négynyelvű”(!) könyvem nagyobb példányszámban történő kiadásához is, amelynek négy zsidó hőse van. Íme, az – anyagi okokból – eddig mindössze 70 példányban megjelent könyv címlapja
III. Előadásom lényegeként azonban maradjon meg hármas „megbékélésünknek” ez a szép fotodokumentuma!... A pályázataim elutasítása ügyében az illetékes kormányzati főtisztviselőkhöz intézett nyílt levelemre (amelyet közölt a MÚOSZ hírlevelének Forum rovata) több mint fél éve nem kapok választ Sajnos azoktól a zsidó szervektől sem, akiknek a szolidaritásuk kifejezése reményében megküldtem…
19
III.
Vigasztalásul azonban álljon itt „kettős megbékélésem” í< számomra oly fontos fotó-dokumentuma!
Irta: dr. Réti György, ny.külügyi főtanácsos E-Mail:
[email protected]
20
