Gondolatok a magyar radiológia helyzetéről

Gondolatok a magyar radiológia helyzetéről Szerző:Weninger Csaba www.radiologia.hu

Bár Palkó András professzor vitaindítónak szánt írása már hónapokkal korábban megjelent online formában, gondolataim leírására az után szántam el magam, hogy a kinyomtatott verziót elolvastam néhányszor. Sokat töprengtem, hogy gondolataim papírra vessem-e, elküldjem-e az írást. Végül is ebben az évben lesz 25 éve annak, hogy Pécsett kézhez kaptam az orvosi diplomám, és azóta a radiológia területén dolgozom (két időszakot, a katonai szolgálat és svéd nyelvtanfolyam hónapjait leszámítva). Ráadásul a Magyar Radiológia főszerkesztőjének kérésére, mint amolyan „emigránsügyi” tag, a lap szerkesztőbizottságának tagja is vagyok. Nézeteim földhöz ragadottabbak lesznek, mint Palkó professzoréi, lévén, hogy a szakmát nemigen tudom olyan (európai – észak-amerikai) távlatokból szemlélni, mint ő. Tapasztalataimat növeli az, hogy lassan három éve, hogy mint Magyarországon képződött, ott szocializálódott radiológus a svéd egészségügyben dolgozom.

A szakma helyzete

Szakmánk általános helyzetének felvázolását érdemben nemigen tudom kiegészíteni, egyetértek azzal, hogy a klasszikus, döntően morfológiai adatokat adó radiológiát új kihívások érik világszerte, mint a molekuláris, metabolikus, funkcionális képalkotás, és ezekre reagálnunk kell. Elsősorban úgy, hogy karban kell tartanunk ismereteinket, és ami a nehezebb, alkalmasint a szemléletünket is meg kell változtatni, vagy legalábbis módosítani (saját tapasztalat: részvétel hibrid módszerek leletezésében, magam SPECT/CT vizsgálatok értékelésében vettem részt Pécsett és értékes tapasztalatokra tettem szert). Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, mondhatjuk, hogy szakmánk, a radiológiai olyan, mint egy „technikai sport”. Gépekkel, egyre bonyolultabb készülékekkel dolgozunk – nézetem szerint az óceánokat átrepülni képes repülőgépek mellett a modern radiológiai berendezések (MSCT, MDCT, modern MR-berendezések stb.) a nem katonai csúcstechnológia legjobbjaihoz tartoznak. És ezeket „harcostársainknak”, a röntgenasszisztenseknek – radiográfusoknak – a lehető legjobban működtetni kell, hogy az elkészült vizsgálatokból radiológusként minél több és jobb diagnosztikus információt tudjunk kivenni. Biztosak lehetünk-e abban, hogy idén vagy jövőre nem jelenik meg egy olyan súlyú közlemény, mint amilyen Hounsfield-é volt 1973-ban (The British Journal of Radiology, 1973 december, Vol 46, Number 552)? Jött egy cikk, mondhatni a semmiből, hét oldalon, 3 irodalmi hivatkozással, és megváltoztatta nemcsak a szakmánkat, hanem befolyásolta az utána jövő medicinát. Cikkének összefoglalásában írta: It is possible that this technique may open up a new chapter in X-ray diagnosis. A továbbiakat ismerjük. Magam, aki pályám második felét kezdem járni, reménykedem abban, hogy nem kell egy alapjaiban új módszert megtanulnom, de abban nem vagyok biztos, hogy a radiológiát mostanában kezdő fiatalabbakra nem vár-e ilyen kihívás. Mint talán valamennyi orvosi szakmának, így a radiológiának is szerintem legalább két szintje van. Magyarországon és véleményem szerint Svédországban is – persze a lehetőségek mások. Igen, van egy akadémiai szint, ahol kutató szemléletű radiológusoknak nemcsak az új kérdésekre kell megpróbálniuk válaszolni, hanem a még fel sem tett újabb kérdéseket kell megtalálni (pl. egyetemi és országos szintű intézetek), és van a „napi rutint”, a „favágást” végző szakemberek tábora, akiknek száma lényegesen nagyobb, mint ez előzőké. Igen, van különbség Magyarország, és Kelet- vagy Közép-Európa országainak lehetőségeiben, összehasonlítva a nyugattal, az USA-val vagy mondjuk, Japánnal. Talán „csak” két dolgon kellene változtatni, az egyik természetesen a pénz, a másik a gondolkodásmód. Elsőként a döntéshozóknak kellene másként ítélni a dolgokat, másként priorizálni és aztán a szakmában dolgozóknak. Igen, 100%-ban egyetértek azzal, hogy a magyar radiológusok között egyre több „tudós főre” van szükség. Frusztráció – „elmeháborodott” beutalók, értelmetlen vagy felesleges(nek tűnő) beutalók, sürgős vizsgálati igény, lehetőség szerint már tegnapra – „kiszolgáló szakma” érzése: nos, ezek a gondolatok, élmények nem csak a „magyar ugarra” specifikált jelenségek, jut ebből a kontinens már részeire is, talán más arányban. Igen, hogy önérzetünk megmaradjon, nincs más megoldás, vállalni kell a konfliktust, fel kell venni a telefont vagy át kell menni a beutaló kollégához, és kommunikálnunk kell egymással. (Mondjuk, ezt egyszerűbb anyanyelven megtenni – ez egy emigráns radiológus megjegyzése…) Ennek a helyzetnek a kezelése természetesen személyiségfüggő. Fontos ebben a helyzetben is a megfelelő felkészültség, és igazából legalább annyira képben kellene lennünk az adott betegség, szakma ismereteiben, mint a beutalót írónak. Csakhogy sokszor az érveket a hangerő veszi át és az érvek érve, amit nehéz szakmailag überelni: „de ő a professzor úr/főorvos úr betege.” Jogosnak látszik az igény, hogy radiológusként minél inkább partnerei legyünk a klinikusnak. Erre jobban lehet törekedni specializált

Oldal 1/5


intézményekben, pl. neuroradiológus versus ideggyógyász, idegsebész viszonylatban. Bennem már sokszor felmerült, hogy vajon a beutalóknak nem kellene kicsit mélyebben ismerni a radiológiát, módszereinket? Az vajon jó, hogy az adott szakmát már jó ideje gyakorló klinikus instruálja pl. a vizsgálat kérésekben, radiológiai vizsgálati taktikában a fiatal doktort úgy, hogy a tapasztaltabb klinikus esetleg a radiológia régebbi fejezeteiben szocializálódott? (Persze, ne általánosítsunk, igényes klinikus is értesül szakmánk változásairól, és egy végzés utáni fiatal doktor is elkezdheti garázdálkodását beutalóként úgy, hogy nem igen érintette őt meg az egyetemi radiológiai képzés!) Néha úgy gondolom, hogy csak nekem kell képeznem magam képalkotó diagnosztikában, a beutaló doktorok egy része genetikusan rendelkezik a belőlem hiányzó információkkal. És lehet, hogy a képzések és továbbképzések tematikájába a szűkebben vett szakmai kérdések, egyre újabb módszerek megismertetése mellett személyiségünkkel kapcsolatos kérdéseket is fel kellene venni, hogy képesek legyünk a vitaindítóban említett, velünk élő kisebbségi érzésünket jobban kezelni!

Anyagiak, gépparkfejlesztés

A magyar egészségügy egyik visszatérő témája a pénz, a financiális lehetőségek mind a kórházvezetés számára, mind a munkahelyeken az osztályvezetők, a diagnosztikákban a beteget vizsgáló szakdolgozók számára. Az ország EU-s csatlakozása után esély teremtődött pótlólagos források bevonására, amelyekkel épületfelújítások, bővítések és természetesen gép- és műszerfejlesztés történt szerte az országban. Internetes hírek alapján az országhatáron kívül élő és dolgozó számára is nyilvánvaló volt, hogy a 2015. év is javította a radiológiai osztályok lehetőségeit, gépparkját, valamint hogy törekvések történtek a dolgozók bérének növelésére. Az optimális az lenne, ha a nagy értékű műszerek cseréje előre tervezhető lenne, ha rendelkezésre állna előre tervezhető forrás az országon belül, a kórházakban és/vagy a fenntartónál. Magam már több mint 3 éve nem magyar egészségügyi intézményben dolgozom, de nem hinném, hogy a finanszírozási viszonyok jelentősen javultak volna. Márpedig a legjobb berendezések is csak akkor használhatók ki, ha a fenntartó biztosítani tudja a működtetés feltételeit (ezt svéd munkahelyemen így tapasztalom), és ami nyilvánvaló: van-e megfelelő számú képzett és tapasztalt munkaerő (szakdolgozó és orvos). Vagy 1500 km-re Budapesttől egyet kell értsek Palkó professzor úrnak a vezetőkhöz címzett megállapításával – a politikusoknak fel kellene végre ébredniük! Azt mondják a bajt, a betegséget jobb és talán könnyebb megelőzni, mint a károkat felszámolni. Ha egy szakember, legyen akár szakdolgozó vagy orvos, úgy döntött, hogy elindul Európa más tájai felé, és a szinte szükségszerűen érkező kellemetlen tapasztalatok után is marad, mondjuk 2-3 évig, akkor súlyos kényszerítő erő, pl. családi tragédia híján már nehezen vezet vissza út egy más munkakultúrát elsajátító, más életkörülményeket, stílust megszokott ember és család számára. Persze turistaként, barátként igen, de munkavállalóként kevésbé. És ezt is tudniuk kellene az ország vezetőinek, pártpolitikusoknak, mielőtt hangzatos véleményt alkotnának és hangoztatnának. Talán rosszul látom a dolgokat, de úgy érzem, hogy a politikai elit csak lózungok szintjén foglalkozik a magyar egészségügy dolgozói problémáinak megoldásán – merthogy ő maga és családtagjai előnyt élvezve kapják meg az ellátást, és nemigen érzik meg az ágazat problémáit. Pl. várni egy vizsgálatra, orvos-beteg találkozóra, ez pedig Nyugat- és Észak-Európában is része az egészségügyi ellátórendszerek mindennapjainak. Vegyünk egy nem magyar példát intézmények anyagi háttérről, ezt most Skandináviából. Värmland megye, ahol most élek és dolgozom, méretben kb. akkora, mint Baranya, Somogy és Tolna megye, 276 ezres lakossággal. A megyében élők egészségét egy viszonylag nagy megyei kórház és két kisebb városi kórház látja el, utóbbiak egyikében dolgozom. Mivel ezek a kórházak akut ellátását biztosítanak, természetesen radiológiai osztály mindháromban van és a nap 24 órájában elérhető (plusz további két másik, korábban leépített kórház bázisán még két kisebb radiológiai osztály is működik). 5 CT berendezés és 4 MR szolgálja a betegellátást, hogy csak a nagy műszerekről beszéljek. És a „kedvezőtlen gazdasági helyzet” ezt a régiót sem kerüli el. Az egészségügyi intézmények fenntartói Svédországban az önkormányzatok, azaz a megyei tanácsok. Nos, erre az évre a megyei tanács 380 millió svéd korona megtakarítást irányzott elő (kb. 12,5 milliárd Ft) négy területen: személyzeti viszonyok áttekintése (leépítés, összevonások, létszámstop) (150 millió korona – kb. 4,9 milliárd Ft), gyógyszerköltségek visszafogása (25 millió – kb. 852 millió Ft); helyettesítésre hívott dolgozók számának csökkentése, akiknek bére magasabb, mint az alkalmazottaké (45 millió korona; kb. 1,5 milliárd ft ); a tevékenység átszervezése, minőségirányítási tervekben szereplő ésszerűsítések, fejlesztések megvalósítása, tevékenység racionalizálása (160 millió korona – kb. 5,3 milliárd Ft). Ezek egyik következménye az lesz, hogy a szakmai továbbképzések finanszírozásában is várható korlátozás. Mindez egyetlen svéd megye

Oldal 2/5


egészségügyét érintő pénzügyi probléma, annak illusztrálására, hogy a Lajta másik oldalán sem áll rendelkezésre korlátlanul pénz. De azt is hozzá kell tenni, hogy ebben a pénzügyi helyzetben 2015 őszén egy Mohács méretű városban (Arvikában) a korábbi 16 szeletes CT-berendezést 64 szeletes készülékre cserélték (Siemens Definition) és egy 1,5 T MR-berendezés korszerűsítésére is sor került, igaz, utóbbit banki szponzorpénz tette lehetővé. Kollégáktól származó személyes információ és svéd szakmai folyóiratok alapján elmondható, hogy e „megszorítás” nem egyedi, számos régiót érint, legfeljebb a megtakarítás mértéke eltérő.

Képzés, szakképzés

Sokszor kerül szóba a szakorvosok képzési rendszere, hiányosságai, problémái, pozitív vagy negatív vonásai. Onnantól kezdve, hogy egy rezidens, szakorvosjelölt elkezdi szakképzését, van egy bizonyos ellentét az ő érdekei és a munkahely érdekei között, mert a munkahelyet egy adott létszámmal üzemeltetni kell. Optimális esetben ez az ellentét csak ritkán vezet a leendő szakorvos képzésének csorbítására (azaz ilyen-olyan gyakorlat helyett egyszerűbb rutinfeladatok végzése). Egyetértek Palkó professzor azon megállapításával, miszerint a szakorvosi képzési tematika megfelelő, a probléma a megvalósítás minőségével van. Ezt az értékelést nemcsak mint a magyar radiológus szakorvosok egyike osztom, hanem mint a Pécsi Radiológiai Klinika korábbi szakképzési felelőse is. Magam a szakképzési tervek összeállításától kezdve továbbképző előadások szervezésével és megtartásával is személyesen vettem részt a pécsi képzőhely működésében, hogy milyen hatásfokkal, nem vagyok hivatott megítélni. (Ha patetikusan akarok fogalmazni, talán valamilyen módon befolyásolni tudtam ifjabb kollégáim képzését-képződését, megpróbáltam továbbadni valamit, amit annak idején én is kaptam, többek között a vitaindító szerzőjétől.) Sokan hallhattuk 2010-ben a Társaság Kaposváron megtartott kongresszusán Kárteszi Hedvig kolléganőnk kritikus szavait a szakképzés rendszeréről, illetve megvalósulásáról. Számos vezető radiológus akkor, ott kiállt a működő rendszer mellett, de a hibákról, nehézségekről az akkori és a jelenlegi szakorvosjelöltek tudnak inkább nyilatkozni. Akkor számomra Svédország még csupán egyike volt annak a számos európai országnak, ahol még csak meg sem fordultam, a munkahelyváltozás még nem volt aktuális. Azóta azonban sokszor eszembe jut Kárteszi kolléganőnek az a megjegyzése, hogy képesek vagyunk-e valamennyien alapvető intervenciók elvégzésére. Egy nagy létszámú egyetemi klinika munkatársaként abban a kényelmes helyzetben voltam, hogy átengedtem az invazív beavatkozást más kollégáknak, magamat „galamblelkű” radiológusként definiáltam. Jelenthetem, hogy bizony külföldi munkahelyeken a kisvárosi kórházban dolgozó radiológustól elvárják a mellkas- és haspunkciót és katéterbehelyezést, nagyobb hasi tályogok drenázsát, korábban behelyezett nefrosztómiás katéter cseréjét – ezeket a beavatkozásokat némi gyakorlás után változó lelkesedéssel, de elvégzem. Nefrosztómiás katéter behelyezése változatlanul nem a kedvenc időtöltésem, de Skandináviában elvárás, a szakorvosi kompetencia része. Vagy otthon vagyunk-e pl. a nyelési vizsgálat finomabb eltéréseinek felfedezésében? Sok magyar szakorvos nem digitális rendszereken szocializálódott, és bizony meglepetéseket okozhat ezeknek a vizsgálatoknak a kiértékelése, ha nemcsak statikus 2D képek állnak rendelkezésre, hanem néhány rögzített videó. A szakorvosképzés és -továbbképzés fontosságának hangsúlyozásán túl saját jelenlegi helyzetemben már többet nem igen tehetek, ez a magyarországi képzőhelyeken dolgozó vezetők és a fiatalokat oktató kollégák feladata, felelőssége. És az EU-s csatlakozás óta bizony a magyar szakvizsga értékét, tartalmát, a fiatal kollégák képzettségét nem feltétlenül csak a magyar kollégák vagy osztály-, intézetvezetők minősítik, hanem Ausztriától nyugatra és északra az ottani radiológus kollégák és klinikusok is. Igen, ahogy Palkó professzor úr írta, benne van a pakliban az, hogy az ifjú szakorvosok a szakvizsga után meg se álljanak Norvégiáig. Van-e esély arra, hogy belátható időn belül a fiatal vagy idősebb doktor legfeljebb ismeretek gyarapítására utazik el külföldre és nem tartós munkavégzésre? Tudom a kérdés poétikus, a valódi változtatás lehetősége nem azok között van, akik a Magyar Radiológiát olvassák. Az új szakorvosok teljesítményéről annyit, hogy úgy gondolom, sok éves szakorvosi rutinom nem lenne elegendő arra, hogy bármiféle rákészülés nélkül holnap könnyedén leszakvizsgázzak, tekintettel az utóbbi években felállított követelményrendszerre, a radiológia egészére kiterjedő számonkérés komplexitására. Palkó professzor szakképzéssel kapcsolatos gondolatai között szerepelt a képalkotó diagnosztika két, Magyarországon eléggé elkülönülten fejlődő, egymás mellett élő ága, a nukleáris medicina és a radiológia egymásra találásának fontossága. Utolsó pécsi éveim nagyon fontos szakmai fejleménye volt az, hogy évekig jártam át a pécsi Nukleáris Medicina Intézetbe, ahol

Oldal 3/5


SPECT/CT vizsgálatok együttes értékelésében vettem részt. Azt hiszem, a hibrid módszer fontosságáról alkotott véleményemet jól tükrözi az a tény, hogy a közelmúltban jelent meg online egy ilyen témájú, radiológus és nukleáris medicina szakemberekkel együtt megírt közleményünk, amely e sorok írásakor már nyomtatott formában is az olvasók kezében van. Emlékeim szerint az az első dolgozat a Magyar Radiológiában, amely részleteiben foglalkozik a SPECT/CT vizsgálattal.

Fejlődő magyar radiológia szenvedő Magyar Radiológia mellett?

A Magyar Radiológia jelenlegi főszerkesztője vitaindítójában nem tért ki a Magyar Radiológusok Társaságának lapja, a jelenben és a múltban a magyar képalkotó diagnosztikában dolgozók közösségének szellemi örökségére. Mind ő, mind elődje az elmúlt években számtalan alkalommal fordult kéréssel a szakmában dolgozókhoz, hogy töltsünk már meg egy évente néhányszor megjelenő vékony újságot tartalommal. Napjainkban azt tapasztaljuk, hogy a sok baj és probléma ellenére tobzódunk a villámgyorsan pörgő CT-berendezések szeleteinek és az MR-ek Tesláinak számában, az UH-berendezések komplexitásában. Lassan egy közepes méretű magyar radiológiai osztályon több számítógép vezérelte eszköz dolgozik, mint nem is olyan régen egy repülőtér irányítótornyában, ugyanakkor azt látjuk, hogy nincsen elég cikk. Úgy vélem, nem az a baj, hogy hiányoznak e lapból pl. kémiai képletekkel meghintett közlemények a kontrasztanyagok finom szerkezetének összehasonlításáról, bonyolult matematikai levezetéseket, egyenleteket tartalmazó dozimetria cikkek. De nem hiszem el, hogy ennyire nem vesszük észre a mindennapi munkánk során ölünkbe eső értékeket, mások ismereteit növelő esetleírásokat? A nemzetközi lapok nyelik el cikkeinket? Ha ebben az írásban valahol érezhetek „erkölcsi erőt” arra, hogy a Magyar Radiológia különböző képzettségű és korú Olvasói orra alá bármit dörgöljek, akkor most talán megtehetem. Hogy az elmúlt években mennyi közleményem jelent meg e folyóiratban, bárki ellenőrizheti. Tudom, nem lehet mindenki grafomán, mint én, de egyszerűen nem értem, hogy pl. a gyakoribb vagy ritkább radiológia jelek rövid bemutatásával miért nem lehet gazdagítani a lapot. Nem hiszem el, hogy pl. az amerikai radiológusok, szakorvosjelöltek annyival okosabbak lennének (lásd AJR cikkek)! Talán céltudatosabbak, helyenként szorgalmasabbak. Tudom, senkinek nincs semmire ideje, teljesen el vagyunk zárva az internettől; hogy is tudnánk utánajárni egy dolognak? Ha csak a legnagyobb forgalmú megyei kórházakban, egyetemi klinikákról évente mondjuk két, akár rövid, pár oldalas cikk készülne, gyaníthatóan a jelenleginél több közlemény között válogathatna a főszerkesztő. A napi munkában annyira el vagyunk merülve, hogy észre sem vesszük, amit mások elé tárhatnánk, amiből kollégáink tanulhatnának? Elégedetten és nyugodt arccal nézünk bele reggelente a tükörbe, miközben hagyunk csenden kiszenvedni egy nagy múltú lapot, ami nem a miénk, hanem örökségbe kaptuk, és úgy gondolom, tovább kellene adnunk! Hogy ez a hozzászólás ne vádaskodással és szemrehányással fejeződjön be, más gondolattal zárom hozzászólásomat. Palkó professzor a teleradiológiával kapcsolatos gondolatokkal zárta írását. Korábban egy olyan klinikán szocializálódtam és váltam radiológussá, amelynek alapítója és első igazgatója Benkő György professzor személyében egy röntgenológussá vált gasztroenterológus volt. Azon a klinikán évtizedekig elvárás volt, hogy a mellkasvizsgálatokat leletező doktornak nemcsak a beutalón szereplő klinikai adatokat kellett ismernie, hanem pneumonia gyanúja esetén illett meghallgatni a beteg tüdejét. Mai vizsgálóberendezéseink számítógép-vezérlésűek, amelyeket összekötve, rendszerbe zárva használunk, és ma már a napi rutin része a teleradiológia. Hiányzó kapacitásokat lehet pótolni ezáltal; svéd munkahelyemen számos alkalommal találkozom nemzetközi teleradiológiai szolgáltató munkatársai által megírt CT- és MR-lelettel (időnként Magyarországról ismert kollégák neve is felbukkan). A másik lehetőség az ügyeleti szolgálat „kiszervezése”, számos svéd kórházban 22.00 óra után Sydney-ben dolgozó kollégák veszik át a stafétát. Megállíthatatlan ma már a tendencia, hogy a beteg, a vizsgálóberendezés és a leletező radiológus már nem ugyanabban az intézményben található meg, akár más kontinensen is tartózkodhatnak. Igen, elérte szakmánk azt a helyzetet, amikor a radiológus és a beteg személyes találkozása az UH-val és átvilágítással végrehajtott, valamint invazív vizsgálatokra és intervenciós beavatkozásokra korlátozódik. Ez a jelen állapot, melynek csupán elterjedtségében, mélységében van eltérés Magyarország és Európa más államai között.

Oldal 4/5


Irodalom:

1. Palkó A. Vázlatos és szubjektív helyzetkép a radiológiáról. Magyar Radiológia 2015;89(1). 2. Kárteszi H. Nyílt levél a magyar radiológusokhoz. Magyar Radiológia 2010;84(3)196-8. Szerző munkahelye: Arvika, Svédország

Oldal 5/5

Gondolatok a magyar radiológia helyzetéről

Recommend Documents