1 A régi Ford motorháztetejét halvány sávokban világította meg a napfény,
mintha valami régmúlt parádé szerpentinjei maradtak volna rajta, és a fény
szalagokkal ékes acélfelületet az indán érett júniusi paradicsom színébe von ta. A nyitott hátsó ajtóban a nő mozgékony ujjai siklottak a gitár húrjain, mint pók a háló szálán. Egy dalt próbálgatott. A dallam sajgó amerikai akkordok
kiáltása volt, álomszerű futam, sok-sok mérföldes magányos utazásra kom ponálva. A hang beleveszett az alkonyatba, és Silas hátradőlt az aszfalton, mintha a hangok eltűnését követné tekintetével az arkansasi ködben.
Messze, az alacsony durumbúzamező másik oldalán meglátta Evan
geline alakját; halvány árnyékként állt az autópálya remegő ege előtt.
– A dallamok már csak ilyenek, nem? – jegyezte meg a lány. – Remeg
nek az ember lelkében. Úgy remegnek, mint egy kicsi madár szárnya.
A történet is ilyen. A férfi halkan beszélt, olyan hangon, hogy a lány
hallja, milyen közel vannak egymáshoz. A történetek már csak ilyenek. Madárrá változtatják az ember szívét.
Részlet az Elfújta a tornádó c. regényből, írta Pete Tarslaw (én)
10
steve hely
Meg kell értenetek, milyen rosszul mentek a dolgaim akkoriban. Rádiós ébresztőmet teljes hangerőre állítottam az AM sáv leg szélső végén, így minden reggel fél nyolckor arra ébredtem, hogy a légköri zavarzaj sercegése mellett valami harcisa miniszter visít fej hangon haiti kreol nyelven, mert ez olyan élénkítő és serkentő zaj, aminek párja nincsen. Ha megszólalt ez a hang, nem volt más vá lasztásom, mint kiugrani az ágyból, zihálva, bosszúsan, koordinálat lan mozdulatokkal hadonászva. Iszonyúan kellett pisálnom. Ágyam mellett mindig volt egy-két sörösüveg, vizelettel teli. Lefekvés előtt kedves szokásom volt meginni öt-hat sört, de annál lustább vagyok, hogy éjnek évadján felkeljek és vizelés céljából a fürdőszobába zarándokoljak. Szobatársam, Hobart csak egyszer tett említést e szokás lehetséges közegészségügyi következményei ről. Úgy éreztem, ha tenni akar ez ellen, az bizony borzalmas. Néha úgy ébredtem, hogy rajtam maradt a farmerom. Azért hordtam mindig farmert, mert jó nedvszívó hatása van, és néha úgy aludtam el, hogy a vetkőzéssel nem akartam különösebben ve sződni. Ezért gyakran ébredtem arra, hogy testemet lucskos-lázas izzadság borítja. Ez bizonyos szinten különös áldás, mert így lega lább kénytelen voltam naponta zuhanyozni, amit különben nem tettem volna. A konyhába baktattam, kezemet egy zacskó házi tejfölös-snid linges chipsbe dugtam. Kétmaroknyi elég volt reggelire. Úgy ta láltam, ezt csak néhány lépés választja el egy egészséges adag bar nára sült tócsnitól, amit a parasztok esznek. Aztán kinyitottam egy hatdecis doboz Mountain Dew kávét. A kávéfőzés olyan folyamat, amihez nem volt türelmem azóta, hogy elfogyott a kávéfilter, és úgy gondoltam, hogy kreatív megoldásként használhatok egy haszná laton kívüli inget. Ámde kiderült, hogy a használaton kívüli ing ilyen célra nem használható. Illetve igen, de rossz hatással volt a padlóra, a kávéra, az ingre és a farmernadrágra is, ami éppen ak kor rajtam volt.
Hogyan lettem híres író
11
Ez mindenképpen jó módszer, mert nem kellett hozzá edény zet. A Csótánytanácskozás című regényben van egy remek jelenet, amikor Nagyarcláb felrakja a mosatlan edényt egy nyitott platójú kisteherautóra és áthajt vele az autómosón. Néha azt kívántam, bárcsak lenne nyitott platójú kisteherautóm, hogy én is megte hessem ezt. A Mountain Dew megtette hatását, mert az első korty után egyszerre több feladat ellátását is lehetségesnek láttam, így zuha nyozás közben ittam ki a maradékot. Némi szappanhab és Herbal Essences samponmaradványok is kerültek a nyelvemre így. Ezt hívják bónusz íznek. Felöltöztem és beültem Toyota Camry márkájú személygép járművembe, melyhez ellentmondásos és kölcsönös egymásra utalt ságon alapuló kapcsolat fűz. Kihajtottam a kocsibejárón; kicsit meg húztam a lökhárítókat a garázst tartó fagerendákban. Megérdemel tem. De a kocsi tudta, hogy igazán szeretem. Az autóban Donnie Vebbert hallgattam. Ő az a fasisztoid szabású rádiós műsorvezető, aki többek között azt az agymenését propagálja, hogy az illegális bevándorlókat be kéne gyűjteni és Iránba deportálni, és majd meglátjuk, hogy tetszik az iszlámista disznómiskáknak, ha ezek a derék bevándorlók Teherán utcáin árulnak burritót és tizenkét porontyukat tologatják a bevásárlóko csiban. Egy másik dédelgetett terve, hogy nukleáris csapást kell mérni Kínára. Megjegyzem, ezzel messzemenően nem értek egyet. Abban a reményben hallgattam Donnie Vebbert, hogy süket szövege az értelem vagy a harag szikráját képes csiholni bennem. De túl gyorsan eluntam. Akkoriban olyan közömbösséggel gon doltam a politikára, mint egy sokat látott városlakó veterán egy prostituált fellelt holttestére. Bostontól dél felé haladtam az I–93-on a kikötőbeli olajtartá lyok mellett, aztán elértem arra a részre, ahol kagylók és egyéb tengeri herkentyűk ismeretlen bakteriális eredetű betegségben hal
12
steve hely
dokoltak. Az árapályos, mocsaras terület bűze könyörtelenül be hatolt a kocsiba. A régi városi úton haladva elhagytam a St. Agnes High Schoolt, majd megálltam egy templom előtt és figyeltem, ahogy egy búval baszott félázsiai lány és barátnője cigarettát ko tornak elő egyenruhájuk lehetetlen hajtásai közül. Cigiztek, én pe dig klasszikus rockra kapcsoltam volna a rádiót, csakhogy az adó, ami klasszikus rockot szokott sugározni, novembertől januárig csak karácsonyi zenéket játszott. Keddenként a lányoknak istentiszteleten kellett részt venni, vagy ilyesmi, ezért egyenesen munkába mentem. Az Alexander Hamilton Buildingnek kevés köze lehet név adójához, hacsak a névadó nem mocsár mellett lapuló téglaember volt. A Hamilton a Founders Office Park egyik végében volt, ahol a Washingtonról és Jeffersonról elnevezett épületekben postán rendelhető sporttermékek kiszállítását intézték, biztosítási csalá sokat nyomoztak, utazásokat szerveztek Mauira, ilyesmi. A Hamilton Building előcsarnokában díszpontyos medence volt. Szerettem ezt a díszpontyos medencét. Irigyeltem a halakat. Kövérek, kábák, boldogok. Nem kell sietniük sehova, és azt csi nálnak, amit csak akarnak: tátognak, lebegnek, leszopogatják az algát a sziklákról. Én talán másképpen élnék ilyen szabadsággal. De a díszpontyok életmódja nagyon hasonlított ahhoz, ahogy én szerettem volna élni. A harmadik emeleten léptem ki a liftből, elhaladtam Lisa asz tala mellett. Lisa akkora volt, mint egy hegy, fekete, egy csapatnyi apró ügyekkel foglalkozó ügyvéd recepciósa. Kezdetben úgy gon doltam, jelenléte vidám, kellemes. Gyenge fizikumom miatt több ször is felajánlotta, hogy hazavisz magához és „hússal párnásítja fel ezeket a zörgő csontokat”. Ez kedvesnek és elbűvölőnek tűnt, ezért mindig szélesen vigyorogtam erre, és azt mondtam: bármikor! Aztán kezdte azt is emlegetni, hogy ha hazavisz magához, fel tétlenül megfürdet. „Jól megsikállak. Kisikálom a mocskot a ha
Hogyan lettem híres író
13
jadból.” Valahányszor a sikálás szóba került, egyre több mosandó testrészem került szóba, megemlítve a tisztítás módját és az al kalmazandó szappant is. Aztán rászoktam, hogy újságolvasást színlelve haladjak el az asztala mellett. Most, visszagondolva erre, ez volt az egyetlen érzelemteli em beri kapcsolatom abban az időben, és úgy érzem, nagyra is becsül tem. Ezen a konkrét napon Lisa éppen telefonált, amikor beléptem, de nagy szemekkel rám nézett, és élénk sikáló mozdulatokat tett. Tekintetemmel a szőnyeg szálait pásztázva tovasiettem. Péntek volt, nem ígérkezett különösebben rossz napnak. Hobart előző vasárnapi New York Times példánya volt nálam, és úgy nézett ki, rengeteg időm lesz internetezni a YouTube-on, pandaképeket, karaoke-t éneklő dán lányokat, lemezjátszóra tett macskákat, magu kat katapultból kilövő indianai gyerekeket nézegetni. (Ne feledjük, mindez évekkel ezelőtt történt, az internet még nem volt annyira el terjedt és gyors, mint manapság.) Egyetlen feladatom a közgazdászhallgató Mr. Hoshi Tanaka volt. Házi dolgozatot kellett neki írnom. A cég, amelynek dolgoztam, az EssayAides volt. Az EssayAides fényes papírra nyomott elegáns prospektusain ez állt: „Összekap csoljuk a gondolkodókat, és kitágítjuk az oktatási lehetőségeket szerte a világon. Több mint kétszáz, a legjobb amerikai egyete meken diplomázott munkatársunk a legmagasabb szintű felvételi konzultációt nyújtja.” Ez, mint Jon Sturges szerette mondogatni, gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha egy gazdag kölyök elküldött nekünk pár zava ros gondolatot, abból mi kifinomult felvételi esszét írtunk egyete mi alap- vagy mesterképzésre. Ez etikai kérdéseket is felvet, már ha az ember rá van izgulva az etikai kérdésekre. Már három éve dolgoztam a cégnél. Nem az én hibám, hogy a világ erkölcstelen szabályok alapján működik, melyekkel a kiváltságosok a hatalmat és az erőforrásokat bonyo
14
steve hely
lult, önző és belterjes csatornákra terelik. Pénz kellett, hogy fizet ni tudjam a Mountain Dew kávészámlámat. Az ügyfelek nagy része gazdag amerikai kölyök volt. A Middle buryre vagy a Pomonára akartak bejutni, vagy mindegy, hogy hova, és olyasmiket írtak, hogy miként változtatta meg az életüket vala mi sportsámán vagy a golfcsapat. Egy kicsit feljavítottam a szöve get, Will Ferrellt lecseréltem Toni Morrisonra, a golfot a darfuri menekülttől való fafaragás tanulására. Nem voltak rossz érzéseim ezzel kapcsolatban. Büszke voltam a munkámra. Volt, hogy egyetemi hallgató adott megbízást. Volt egy elmondhatatlanul ostoba másodévesem a Trinity College-ből, aki posztmodern regényre szakosodott, és olyan esszéket adott be, amikre büszke lehetne, ha egyáltalán venné a fáradságot, hogy el olvassa őket. Jon Sturges, a céget üzemeltető vállalkozó hamar felismerte, hogy tehetségem van a dologhoz. Előléptetett főmunkatársnak. Ezen a poszton megtanultam, hogy az igazi nagy pénz Ázsiából jön, ahol a szépreményű felvételizők többet fizetnek, és sosem tesznek fel fárasztó kérdéseket az alapossággal kapcsolatban. A legnehe zebb esszéket magam írtam, a többit kiadtam a részmunkaidőben dolgozó, éhező, túlképzett értelmiségnek. Az EssayAides vállalkozás rajtam kívül csak egy munkavál lalót foglalkoztatott teljes munkaidőben. Amikor leültem a számí tógépemhez, ez a kollegina az ajtómban állt. – Hé! Alice alig lehetett negyvenöt kiló. Hangjának egy rajzfilmegér cincogásához hasonlatosan vékonynak kellett volna lennie. De nem. Zavaróan mély volt. Nagyon hosszú ideig állt ott. – Mit csinálsz? – Japán srác, a Whartonra akar menni. És te? – Csak átnézek pár munkát, amit kiadtam. A csapatomból többen is túl okosnak állították be az ügyfeleket. Volt egy esszém
Hogyan lettem híres író
15
a Colorado College-be, amit elküldtem az egyik Palo Altó-i fiúnak, ő meg belenyomott két Walter Benjamin-idézetet. – Basszus! Azt ki kell venni belőle. Jon rendszeresen figyelmeztetett bennünket, hogy ne legye nek az esszék túl sziporkázók, különben az egyetemek gyanút fognak. Alice széttárta addig karba font kezét, és egy keménytáblás könyvet mutatott. A borítón tollrajz, repülő madarak. Preston Brooks: Légy kedves a madarakhoz! – Ezt olvastam. – Ó! Milyen? – Lélegzetelállító. Ismerem ezt a Preston Brooks nevű szerzőt. Úthenger, penet ráns sajt típusú író. De csak bólintottam, mert kedveltem Alice-t. Meglehetős bizarrság volt benne. Két évvel korábban halt meg a nagyanyja, és ráhagyta az összes ruháját; nagy, bőnyakú, hetve nes évekbeli, naftalinszagú pulóvereket. Alice puszta tiszteletből csak ezeket hordta. Akkoriban nedvszívó nadrágot, olcsó tornaci pőt hordtam, a hajamon ápolatlan volt, úgyhogy, ami azt illeti, Alice hozzám képest egy Donna Karan-modell volt. Valami újskóciai egyetemen végzett, ahova csak lányokat vettek fel, és fo galmam sincs, hogyan talált rá Jon Sturges. Az, hogy mi ketten bejártunk az irodába, makroökonómiai szempontból teljesen értelmetlen volt, mert senki nem telefonált, és nem jöttek ügyfelek sem. Jon Sturges egyszerűen szerette, ha emberek mozognak az irodában, hogy a cége jogilag szabályosan működő vállalkozásnak tűnjön. Azért fizetett minket, hogy úgy nagyjából a szokásos munkaidőt töltsük bent. Az én irodám elég kopár volt, a falon csak egy római vízveze ték bekeretezett képe lógott. Jon Sturges egy könyvre alapozta üzleti filozófiáját. A könyv címe: Julius Caesar mint ügyvezető igazgató: a régi rómaiak üzleti titkai.
16
steve hely
Folyton analógiákat vont a régi rómaiakkal, abban a téves hit ben, hogy ha legalább egy nagyon okos fickót alaposan ismer, már ő sem lehet idióta. Legfőbb versenytársunkat, az Academic Edge nevű céget klasszikus eleganciával Karthágónak nevezte. Úgy tűnt, a birodalmunkat fenyegetik; egyre kevesebb Hoshi Tanaka jelent kezett ebben a szezonban. A felvételi esszé konzultációs üzletág ban a verseny egyre fokozódott. De Jon Sturgesnek más hasonló üzletei is voltak, az erkölcsiség hasonló szürke zónájában. Nem tudott semmire sem igazán figyelni egy óránál tovább. – A biro dalomnak terjeszkednie kell – mondogatta. Gyakran élt nem he lyénvaló túlzásokkal. Számítógépemen megnyitottam Hoshi Tanaka esszéjét. A téma: „Mit vár a Wharton MBA diplomájától? Ön szerint hogyan segíti ez karriercéljai elérését? És miért éppen most?” Hoshi ezt válaszolta: A Wharton School of Business a legjobbak közé tartozik, első
kategóriás egyetem. Karrierem jelenlegi szakaszában elérkez tem a következő lépéshez, hogy üzleti tanulmányokat folytassak. Tapasztalatom van.
Warren Buffet szokta mondani a „partnerség” szót. Ez reális.
A vállalatok hibája sok esetben az, hogy nem csinálnak partnersé get. Egy évig dolgoztam mint értékesítési manager. Át vagyok itat va japán üzleti módszerekkel: lojalitás, nevezetesen önfeláldozás,
nevezetesen a csoporthoz való ragaszkodás, nevezetesen a meg bízható erőfeszítés. Ez tartja fenn az erős szervezetet, minten rész leget elárasztása nagyon hozzáértő. Ugyanakkor „partnerséget” is
tanultam. Ez látható az autóalkatrészben. Vagy van partnerség, vagy kocsi esik szét.
De a „globalizáció” az örvénylés megváltozása. A vállalat
és a vezetője, ahol az egész piac a siker része, mindig megmarad szükségesség környezethez alkalmazkodni. Ami az üzleti iskola
Hogyan lettem híres író
17
„jelenlegi állapotot” illeti, és a komoly problémákat, amikkel szembenéz vállalkozó, a tudomány jelenlegi foglalkozik.
Ez olyan, mint az autó gépezet. Új vezető felkészül. Ez őszin
te reményem.
Ezután kezdődik a napnak az a része, amikor csak bámulok kifele az ablakon, és azon gondolkodom, hogyan jutottam ide. Anyámmal kezdődött: nagyon következetesen és szigorúan korlátozta a tévénézést. Ez még akkor volt, amikor az anyák bírtak a gyerekeikkel e tekintetben. Ha tíz évvel később születek, valószínű leg már semmit sem tehetett volna. De még kábeltévénk sem volt. A könyv azonban szabad préda volt. A könyv nem olyan jó, mint a tévé, de az olvasás volt a legjobb elérhető időtöltésem, ezért sokat olvastam. Tizenkét éves koromra kiolvastam Nick Boyle tel jes életművét A harci gébics karmától a Végzetes villám szabadult el című opuszig. Ha elmentem a könyvtárba, bármilyen köny vet felmarkoltam, aminek a borítóján kard, puska vagy hadihajó volt. Így meglehetősen szerteágazó, tanagyagon kívüli tudáshoz jutottam, például azzal is, hogy elolvastam A centurió kitartottját. Azt tudtam, mi a centurió, a kitartottat pedig valamiféle kard nak gondoltam. Mivel nem volt tévé, amivel kitölthettem volna gondolataimat, agyam szivacsként szívott be mindent. Egyszer anya evett egy fa lat pekándiós pitét, és azt mondta, ez nagyon jó, mire én rákérdez tem, van-e olyan jó, hogy „a szenvedély kicsiny izmai tüzes vára kozással remegnek benne”, hogy még több pekándiós sütemény hez jusson. Az idézet A centurió kitartottjából való volt, ám mint kiderült, nem éppen a helyzethez illő. De a sok olvasás megtanított arra, hogyan kell mondatokat gyártani. Anya nemsokára fizetett, hogy köszönőleveleket írjak neki, darabjáért egy dollárt kaptam. Ráadásul jó levelek voltak… „Lelkem legmélyéig meg vagyok hatódva…” stb.
18
steve hely
Mindezek következtében simán vettem a középiskola minden akadályát. Végzős koromban angoltanárunk, akit Basszakállnak csúfol tunk, alma materét, a Granby College-et ajánlotta, mint „patinás kis egyetemet”. Adott egy prospektust is, amin egy hirtelenszőke hajú nő szoknyában, félig ülő, félig fekvő testhelyzetben volt látha tó egy hokiütővel, és egy szemüveges férfi felolvasását hallgatta. A tanulság egyértelmű volt: a szemüveges, jól olvasó srácoknak jól megy a soruk. Így lettem a Granby College hallgatója. Hirtelen valóságos földi paradicsomban találtam magamat. Dús zöld völgy, ahol senki nem várt semmit senkitől. Azt csinál tam, amit csak akartam, és hamar rájöttem, hogy amit csinálni akarok, az jórészt az ivás. Biliárdoztam, csocsóztam, dartsoztam. Ettem a sült krumplit papírtálcáról, és a meghatározhatatlan korú pizzát a menzán, ahova a lányok hálóingben, pizsamában jártak le, és a falragaszok arra biztattak, hogy szabadítsam fel Tibetet és vegyek gitárleckéket. Matracon aludtam, palacsintát zabáltam, hokimeccseken a plexilapot püföltem, elemeztem a Simpson családot, fogadásokat vesztettem és frizbit dobáltam. Tengeri herken tyűket zabáltam halvacsorákon mások elviselhetetlen apucikáival. A füvező srác, akit nem lehetett lelőni, és folyton a Radiohead ről beszélt, a srác, aki kukoricaszár pipát akart szívni és kölcsön adta nekem a szamárfüles, agyonolvasott Veszett világ példányát, az orvostanhallgató, aki szövegkiemelő filccel a szájában aludt el, az a nagypofájú majom, aki a Rudyból idézett és szárnyat ren delt… mindegyiküket szerettem. Úgy ismertem Busch Light íz lését, ahogy a nap kel fel, miután kimentünk a partra. De a legjobb a barátnőm volt. Az elragadó Polly Pawson elő ször azért feküdt le velem, mert könnyebb volt velem aludni, mint hazasétálni a szobájába. Lassú pettingeléseket folytattunk, amibe simán belealudtunk. Finom testén kifakult pólókat hordott, és vá szonnadrágban járt, haja mindig epersampon illatú volt.
Hogyan lettem híres író
19
Az, hogy milyen órákra jártam be, teljesen lényegtelen, mert mind érdektelen volt. Angol főszakra iratkoztam be, de a professzo rok búval baszott sápadt gnómok voltak, akik textusról és kontex tusról papoltak, és „a fikció mint a közös illúzió folyamatossága” témában adtak elő. Ahelyett, hogy olyan nagyszerű könyveket él vezhettünk volna, mint a Moby Dick, amiben egy kibaszott bálna mindenkit megzabál, ezek a tanárok ragaszkodtak hozzá, hogy olyan hót unalmas könyveket análizáljunk, mint a rettenetes Middlemarch meg az agyzsibbasztó Ulysses. Vértelen, humortalan fajta, akik ti zenkilencedik századi szonettek fölött rohadtak, és a New Yorker régi számaiban megjelent novellákban kutatták a homoszexuali tás rejtett utalásait. De beszéltem a zsargonjukat. Néhány óra alatt összedobtam olyan dolgozatokat, mint: „Moby-Dick: a kapitaliz mus élveboncolása”, és mindig a legjobb minősítést kaptam. Pollynak is megvolt a maga eredeti stratégiája, hogy átvészel je a szemináriumi dolgozatokat és vizsgákat. A PAWSON-MÓDSZER. Dörzsöld be a szemed alját elmorzsolt száraz virágszirmokkal vagy paprikával. A szemed ettől kivörösö dik és bedagad. Keresd fel professzorodat a fogadóóráján. A pro fesszor úr (vagy professzor asszony, bár Polly különösen férfiak
esetében volt sikeres) meglepődik a látogatástól, mert soha senki nem jelenik meg a kötelező fogadóórájukon. A tanár annyira izga lomba jön, hogy elkezd hablatyolni az észak-európai reneszánsz ról vagy valami ilyesmiről. A diák ilyenkor vegyen fel zavart arc kifejezést. Bámuljon ki az ablakon, nézzen körül az irodában, vegyen kézbe egy könyvet, vagy ilyesmi. Aztán szipogjon egyet…
de csak egyet, és ne hangosan. Temesse arcát a kezébe, míg a ta
nár abba nem hagyja a beszédet. A tanár meg fogja kérdezni, mi a baj. Mire a diák: „Nekem… nekem most egy kicsit haza kell men
nem.” RÉSZLETEKET NEM SZABAD MONDANI! Ne feled jük, hogy a professzor tulajdonképpen egy furcsa nagy diák, csak
20
steve hely
felnőtt. Ha lenne emberismerete, valami jobb munkája lenne, mint másnapos húszéveseket oktatni az észak-európai reneszánsz szépségeire. El fogja szégyellni magát, hogy érzéketlenül oly so kat beszélt. Mondandó: „Nem hiszem, hogy most képes lennék
letenni a vizsgát.” Ne feledjük, hogy ezek a szobatudósok arra vannak kiképezve, hogy észrevegyék a depresszió, a skizofrénia
stb. jeleit. Olyan rémálom-forgatókönyvek jelennek meg lelki sze meik előtt, hogy a diák megöli magát, az öngyilkosságot nyomo zás követi, a szálak elvezetnek hozzá, túlzott tanári szigort állapí tanak meg, ezért nem hosszabbítják meg a szerződését. Bármibe
beleegyezik. Diák álljon fel, ölelje meg a tanárt. Ölelést kicsit to vább tartani, a helyzet bizarrságát hangsúlyozandó.
Polly egyenesen ragyogó volt az ilyesmiben. Ha örökre az egyetemen maradhattam volna, minden nagyon jó lett volna. Néha, unalmas délutánokon bevettem magam a könyvtár Talbot olvasótermébe: faburkolat, kényelmes bőrfotelek. Levettem a polcról a Stackpool of Granby College című könyvet, amit egy tizen kilencedik századi fiú írt az egyetemről. Egy Stackpool nevű srácról szól, aki ártatlan tivornyázások és egy helyi farmer lányának való udvarlás közepette néhány ballépés után megnyeri a nagy meccset a Granby csapatnak. Stackpool így ír az egyetemi szép időkről: Áldott legyen az áldott idill! Áldott legyen a barátságos pipa és a
kényelmesre kiült alacsony karosszék. Áldottak legyenek a szíves
barátokkal töltött esték, amikor régi köteteket olvasunk, és cso dákkal töltjük meg a szívünket. Áldottak legyenek a szabadna
pok, amikor kiélhetjük magunkat a diákos szórakozásban, mielőtt a világ gondja és feladatai vállunkat görnyesztenék. Áldottak le gyenek a férfikori kötelességek eljövetele előtti napok, amikor
még nincs rajtunk felelősség, és az ember alkonyatig időzhet, élvezve gondtalan ifjúságát.
Hogyan lettem híres író
21
Pontosan. Elalszom és Pollyra gondolok. Stackpoolt egyetemi karrierje végén diadalmasan vitték le a pályáról. Én nem voltam ENNYIRE szerencsés. Tudhattam volna. A jelek ott voltak mindenütt. Egyszer még egy felvételi előkészítő feladatgyűjteményt is láttam a szobájá ban. Azt mondta, a szobatársáé. És azt hiszem, hinni akartam neki. Polly Pawson megcsalt. A jogi egyetemi felvételivel. Egész idő alatt titokban a jogi egyetemi felvételijére tanult. Amikor azt mondta, hogy szüksége van egy második nappali szunyókálásra – még hogy második nappali szunyókálásra! gondoljatok csak bele, mennyire szerettem! –, nem szunyókált, hanem tanult. A diplomaosztóig titkolta előlem, hogy felvették a jogra. Aztán szakított velem. Könyörögtem neki. Elmondtam, milyen terveim vannak (feleségül veszek egy vagyonos özvegyasszonyt), de ő azt mondta, hogy nem állok a realitások talaján. Szörnyű volt. Hisz térikus jelenetek voltak, és még több hisztérikus jelenet is lett vol na, ha nem lettem volna annyira kiakadva és annyira másnapos. Átkoztam Polly Pawsont, aztán lehánytam a Prendil Hall már ványlépcsőjét. Szóval így löktek át, ilyen aljasul taszítottak bele a nagybetűs felnőttkorba. Lucy barátnőm javasolta, hogy vállaljak olyan munkát, mint ő. Asszisztens lett Manhattanben, az Ortolan Press kiadónál. De tud tam, hogy ezek a kiadóvállalatok ravaszak, még utóbb kitalálnak nekem valami aberrált munkát, például tankönyvszerkesztést. Legkevésbé arra volt szükségem, hogy a világmindenség valami Alkonyzónába kényszerítsen. Ironikus fordulat. Akárhogy is, azon a nyáron elhatároztam, hogy nem olvasok több könyvet. Elhatározásom oka a legrosszabb könyv volt, amit valaha olvastam.
22
steve hely
A legrosszabb könyv, amit valaha olvastam A Sötét Korszakban, közvetlenül a diplomaosztó után, a Granby kampuszán loptam a napot, egy barátomnál aludtam matracon, és a Steakers nevű szendvicsbárban dolgoztam. Ha azon a nyáron ette tek a Steakersnél, tapasztalhattátok, hogy ritkán mostam kezet. Anyám aggódott az állapotom miatt, ezért meglátogatott. Elhozta nekem az Esteban története című könyv egy példányát, ami ről leszbikus nagynéném ódákat zengett neki, és amit említett nagy néni nagyon inspirálónak nevezett. A borítón az állt, hogy a könyv „megható, lélekemelő történet szerelemről, fájdalomról, gyógyulás ról”. Úgy hangzott, épp az, ami kell nekem. Tévedtem. Íme, az Esteban történetének cselekménye: Douglas tízéves lánya leukémiás, kórházban fekszik, haldoklik, és apja az zal szórakoztatja, hogy saját kitalálású mesét mond neki. A mese a spanyol Armada egy hajótörött tengerészéről, Estebanról szól, aki Írország partjaira vetődik. A lány állapota egyre rosszabbodik. Mindeközben Douglas folytatja a történetét, melyben Esteban is megbetegszik. Estebant folyton közmondásokkal példálódzó kedves falusiak és halászok ápolják. Aztán bejárja egész Írországot, hogy megtalálja a bűvös forrást, amit vagy Szent Patrik, vagy valami kobold áldott meg, attól függően, hogy ki kérdezi. Douglas minden karaktere igen ne vetséges ír tájszólással beszél, de mind megegyeznek abban, hogy valóban létezik valahol a bűvös, gyógyerejű forrás. Íme az Esteban történetének utolsó fejezete, melyben Douglas a lányának mesél: – Ott, a hűvös, tiszta, sötét, békés víz mellett Esteban felemelte
a kezét. Remegett. A halvány ködbe markolt, mintha tenyerébe
zárhatná, mint valami pillangót – mondta Douglas, aztán elhall gatott.
Hogyan lettem híres író
23
És ott, akkor, a csendben már tudta, hogy a ziháló, gyenge
légzés, ami olyan volt, mintha második szívverése lenne, a szere tet és az élet halvány, remegő álma tovatűnt. A holdfényben a léle geztető gép acélja halvány fényt vetett az ágyra. De Douglas nem
nézett oda, tudta, hogy képtelen odanézni, míg be nem fejezi a me séjét. És minden erejét összeszedve folytatta. Emlékeket, érintése ket, nevetést idézett fel magában, hogy hangja meg ne remegjen.
A mozdulatlan levegőnek mondta el a mese végét: – Esteban meg
hajolt a a szent víz előtt, amit látomásaiban már látott. A víz előtt, amely gyógyulást ígért. Amely visszaadja az egészségét. Lehajolt, becsukta a szemét, ahogy ajka a vízhez ért. És ivott.
Úgy olvastam az utolsó részt, hogy közben szalonnás Stackers Meat Combo szendvicset ettem. Dühös hitetlenkedésemben majd nem beleejtettem a könyvet a fűszeres szószba. – Ó, a kibaszott életbe! – kiáltottam, mely kiáltással számos vendéget megriasztottam. Akkoriban ez nem volt olyan nagy ügy. És abbahagytam az olvasást. Mindegy. A trend már úgyis a televí zió felé fordított, legalábbis egy időre. * * * Nyár végén találtam az EssayAides állásra a Monster.com-on. Jon Sturgesre nagy hatást gyakorolt a Granbyn szerzett diplomám és sekélyes, de meggyőző műveltségem. Egyik próbamunkámban egy koreai középiskolás sűrű hablatyolását öt bekezdésből álló szöveg gé alakítottam, amiben kifejtettem, hogyan tanította őt a biológia szeretetére kedvenc kisállatként tartott kígyója. És most itt van Hoshi Tanaka. Megfontoltság sugárzik Tanaka mind a négy bekezdéséből. Érezni lehet, hogy komolyan gondolja, amit ír, akármi is legyen az. Hoshinak sikerült kifejeznie, hogy az autóiparban dolgozik, és ebből tanult egyet, s mást. Írtam tehát egy történetet, melyben
24
steve hely
Hoshi egy öreg autószerelőtől tanulta meg, milyen fontosak az autók. A szerelő bevitte a műhelyébe, és megmutatta neki, hogy illeszkednek egymással az alkatrészek. Szép pillanat volt, a vége olajos kézfogás. Hoshival ebből azt a következtetést vonattam le, hogy ez jó metafora a vállalatvezetésre. Megvan benne minden elem a kiváló közgazdasági egyetemi felvételi esszéhez. Egy képlékeny metafora, a tisztelet, egy mentor figura, bizonyíték, hogy a jelölt nem úgy gondolja, hogy minden a pénz körül forog, és kreatív (de nem túl kreatív) gondolkodás. Hihetően japános volt. Elégedett voltam magammal, elhatároz tam, hogy elmegyek ebédelni. Ebédelni a Sree’s USA Nepal Food Fun nevű helyre szeret tem járni, a Hamilton másik oldalára, a négysávos autópályán túli kis bevásárlóutcába. Az autópályán való túlélő átkelés volt napom legélénkebb része. Ráadásul január volt, az átkelést az olvadó hó kupacok akadálya is nehezítette. Az izgalom hatására extra pihen tetőnek tűnt a Sree-féle étkezde: mintha egy távoli kis sziget ho mokos partján ülnék, körben cápák úszkálnak. A Sree dekorációja mintha a Szellemirtók című filmhez készült volna. Sree szerette a Szellemirtókat, és engem is szeretett. Vagyis jellemes fickó volt. – Helló, Pete! – Szia, Sree! – Láttad Conan O’Brient tegnap éjjel? – Nem. Sree hangtalanul, de igen intenzíven felnevetett. – Humoros volt, beszélt női combokról. – Ó! Lehet, hogy nem ez volt a konkrét párbeszéd, amit aznap folytattunk, de valami ilyesmi. Ami azt illeti, úgy emlékszem, aznap hátul volt, valami állatoknak állított csapdát, ezért a fele ségétől rendeltem, aki úgy nézett ki, mint egy sütőtök. Nepáli sült
Hogyan lettem híres író
25
halat ettem, pontosabban ananászlé-szerűséggel bekent halr uda kat, 3,99 dollárért. Ott volt a másik törzsvendég is. Kétbalkezes, repedezett ajkú öreg, aki mindig New England Patriots feliratú, kapucnis sport kabátot viselt, Curry Hamburgert evett és Bud Lightot ivott. Ami kor megevett mindent, ami előtte volt, át szokott ülni hozzám. A lányáról mesélt, aki Arizonában él, és kislánykorában úgy éne kelt, mint Judy Garland. Aztán szörnyű emlékeket idézett fel, ami ket tengerészgyalogosként Koreában művelt. Jótékonysághoz leginkább hasonlító cselekedeteim közé tar tozott őt hallgatni, de aznap nem voltam jótékony hangulatomban. Így hát annak érdekében, hogy távol tartsam magamtól, magam mal vittem a Hobart vasárnapi New York Times-példányát. Az új ság fölé hajolva ettem. Bámultam a hátlapon az ingatlanhirdetése ket, hatalmas csúcsíves kastélyok olyan helyeken, mint Bass Harbor és Elm Neck, és azon gondolkoztam, hogyan keríthetném elő a szükséges 35 millió dollárt. Átlapoztam egy, a konyhatervezők kö vetkező generációjáról szóló cikket. Aztán ismét lapoztam, és megláttam egy egészoldalas fény képet, amely teljesen lenyűgözött. Fekete-fehér kép volt, a következő tartalommal: elektronikai cikkeket áruló diszkont előtt Pamela McLaughlin regényíró guggol, kezében jegyzetfüzet. Egy holttest krétával rajzolt körvonala fölé hajol. Bő dekoltázsánál szorosra húzta topját, a válltartón levő pisz tolytáska és a hölgy komoran bámult a fényképezőgépbe. A krétá val rajzolt hullakörvonal mellett könyv hevert. Nem lehetett látni, milyen könyv, de nem kell borotvaéles ész, fitt test és a félvietnámifélkubai bűnügyi riporter Trang Martinez sem ahhoz, hogy kita láljuk, ez fontos nyom. A fotó nyilván része annak a fotóesszé sorozatnak, amit a lap néha közöl. Ezt úgy hívják, Best Sellers, és olyan írók portréi, akik nek művei éppen a bestsellerlistán vannak.