Reisinger János
A Biblia Sátánról
BEVEZETÉS z Isten létével, gondviselésével szembeni legnagyobb érvnek a történelem során a „Honnan a rossz?” kérdése bizonyult. Ha Isten valóban létezik és mindenható, hogyan jöhetett létre az Õ tudta és akarata nélkül a rossz a világegyetemben? Ha pedig tudtával és akaratával jött volna létre, veszélybe kerül Isten szeretete. Hogyan engedhette meg a fájdalmat, a betegséget, a gonoszság ezer fajtáját az életet teremtõ és a teremtményeit szeretõ Isten? A rossz kérdésének puszta felvetésekor Isten mindenhatósága vagy szeretete kérdõjelezõdik meg. „Más szóval, egyszerû vallási kifejezéssel: ha mindent az Isten teremtett, a saját céljaira – õ, a végtelen Jó –, mi magyarázhatja mégis a Rossznak létét a világban? Van-e vitálisabb kérdés a Vallásra?” (Babits Mihály)1 Sajnos, nagyon sokan a rossz kérdésére vonatkozó puszta célozgatással már elintézettnek vélik az istenkérdést. Ha Isten létezne, nem engedné meg a rosszat, vagy naponként igazságot szolgáltatna vele szemben – mondják. Hogy miért nem teszi ezt Isten, azt a Bibliának a rosszról adott tanítása értetheti meg. Vajon mit tanít a Biblia a rossz eredetérõl és mibenlétérõl?
A
1
1. SÁTÁN EREDETE: A ROSSZ NEM CSUPÁN ELV, ERÕ, HANEM SZEMÉLY IS ogy Isten miért tûri el a rossz létezését, alattomos tevékenységét és féktelen tombolását, arra a Biblia azzal válaszol, hogy a rossz nem csupán elv, erõ, hatalom, hanem egy személyben megfogant elv, kifejlõdött erõ, és félelmetes hatalom. A rossz személyes valóság. Jézus a búza és a konkoly példázatában nevezte így: „ellenség”. A héber „Sátán” kifejezés jelenti ezt szó szerint. Istennek és teremtett világának az angyali renden belül támadt ellensége kapja ezt a nevet. Eredete szerint természetesen õ sem volt „sátán”; Isten fejlõdésre, tökéletesedésre képes lényeket teremtett. Õ azonban „nem állott meg az igazságban”, ahogyan ezt ismét Jézus mondja (Ján 8,44), Isten és törvénye ellen fordult, s így vált rosszá a lázadó angyalfejedelem. A bibliai meghatározás szerint Isten törvénye a szeretet (1Ján 4,8; Róm 13,10), míg Sátán törvénye az énszeretet, az önzés (1Ján 3,4). Két törvény áll szemben egymással a két személyben: a másokért élés és a magunkért élés törvénye. Sátán lázadása megoszlást idézett elõ az angyalok rendjében, s még azután is, hogy Jézus kérlelte a visszafordulásra, ha nem is az angyalok túlnyomó többségét, mindenesetre hatalmas tömegét, „harmadrészét” maga mellé állította (Jel 12,4). Ezután következett a mi Földünk megteremtése. Az elsõ emberpár láttán Sátán ismét vádolással élt, és azt állította, hogy Istennek ezek az újabb teremtményei sem fogják kedvüket lelni a Teremtõjüknek való engedelmességben. Sátán próbát kért, amit meg
H
2
is kapott. Kísértése nyomán az ember elbukott, az õ oldalára állt – szembefordulva Istennel. A kérdés így kettõssé válik: miért nem semmisítette meg Isten már a mennyei lázadás alkalmával Sátánt? Vagy miért engedte az ember bûnbeesése után útjára indulni azt a történelmet, amelyrõl joggal mondja a költõ, Arany János: „Óh, a világ története Szomorú egy tanulmány!”2 Isten eljárását a bûnnel szemben soha nem értheti meg az, aki nem tudja, hogy a bûn elõször egy személyben fogant és testesült meg, s mint minden erkölcsi ellenvetésre, amelyet egy személy képvisel, erre is erkölcsi választ kell adni, nem pedig hatalmit. Vitathatatlan, hogy Isten a mennyben is és a Földön is régen megsemmisíthette volna Sátánt. Szellemi kihívást azonban nem lehet megoldani erõnek erejével. Ha a mérleg egyik serpenyõjébe a mostani világot tennénk minden bûn okozta nyomorúságával együtt, a másikba pedig olyan világot, amelybõl Isten kiküszöbölte volna a rosszat, de az összes ott élõ teremtmény tudata meg lenne terhelve az Istentõl való félelemmel – nos, könnyen beláthatnánk, hogy ez utóbbi serpenyõ húzná le az elõbbit, ez képviselné a nagyobb bajt a mérlegelésben. Isten elõször meggyõzni kívánta Sátánt lázadásának helytelenségérõl, majd a próbálkozás meghiúsulását követõen teret adott neki az isteninél igazabbnak állított út bizonyítására. Amikor pedig Sátán ebben az eljárásában társakra is talált, s immár a magányos lázadóból sokak vezérévé lett, az angyalok harmadrészén kívül az emberiség egészét is maga mellé állítva, Isten csak azt tehette, amit a Biblia hírül ad: „nem erõvel, s nem hatalommal, hanem Lelkével” (Zak 4,6) bocsátkozott a 3
küzdelembe, majd a vitát eldöntendõ, Jézus Krisztus áldozatával legfõképpen. Ha a rossz csak személytelen erõ, hiba, torzulás lett volna, egyetlen mozdulattal ki lehetett volna javítani, ahogyan a hozzáértõ helyreteszi, kiigazítja a ficamot, megjavítja a gépet. A rossz azonban nem csupán „a jó hiánya” (privatio boni), ahogyan az európai keresztény teológiai gondolkodást alapvetõen befolyásoló Augustinus (Szent Ágoston) vallotta a IV–V. század fordulóján. A rossz nem csupán a jó hiánya, hanem egy személyben és követõiben létrejött torzulás, amelynek nyilvánvalóvá tétele és gyógyítása – méghozzá az érintettek közremûködésének megnyerésével – hallatlan türelmet kíván. A Biblia szerint a mennyben fellázadó Sátán és démonai esetében a teljes megkeményedés3 végérvényessé vált, úgyhogy számukra nincsen már gyógyulás, az ember számára – aki nem kitervelõje, csupán elfogadásáért felelõse és áldozata a rossznak – azonban még nyitva áll ez a lehetõség. Sátán máig tartó léte és rombolása nem hatalmát, hanem Isten türelmes, mindent kitisztázni kívánó, erõszakhoz és kényszerhez soha nem folyamodó magatartását bizonyítja. Aki réges-régen megoldhatta volna már a kérdést úgy, ahogy emberek milliói mindmáig követelik Tõle, s mégsem azt tette, hanem – a „gonoszt jóval gyõzd meg” (Róm 12,21) elvét követve – fáradozik teremtményeiért, együttmûködésükre vágyakozva: ez az Isten messzemenõ tanítást adott Sátánról és tevékenységérõl. Ha csak egymagában, vagy egy másik, bûnbeesett bolygó lakosaiért vívná ezt a küzdelmet, akkor is figyelmet kellene rá fordítanunk és melléje kellene állnunk. Még inkább szükséges ez így, hogy itt, ezen a Földön folyik a harc, és miértünk, a mi érdekünkben, hogy hazugságtól és bûntõl mentes életet nyerjünk, s ezáltal méltókká váljunk az örök életre. 4
2. SÁTÁN EREJE: A KÍSÉRTÉS, VÁDOLÁS, BÛNÁTHÁRÍTÁSSAL ÖNMAGA LETAGADÁSA átán élõ, valóságos személy, bukott angyalfejedelem – mondtuk el az eddigiekben. Lázadásának hogyanjáról a Bibliában négy visszatekintõ prófécia számol be (Ésa 14,4–20, Ezék 28,12–19, Ján 8,44, Jel 12,6–9), ezekbõl részint idéztünk, részint idézni fogunk. A lázadás miértjére azonban a Biblia értelmes okot nem említ. Hogy mi oka volt az Isten közvetlen közelében élõ angyalfejedelemnek szembefordulni az Úrral – ez valóban felfoghatatlan, értelmetlen és botrányos. „A bûn betolakodó, amelynek jelenlétét nem lehet megindokolni. A bûn titokzatos, érthetetlen; mentegetése egyenlõ volna igazolásával. Ha mentséget lehetne találni rá, vagy okot a létezésére, akkor megszûnne bûn lenni. A bûnre egyetlen meghatározás van, amelyet Isten Igéje ad: »a bûn pedig a törvénytelenség«, olyan elv testet öltése, amely harcban áll Isten kormányzatának alapjával: a szeretet nagyszerû törvényével.”4 A „hogyan”-ra adott válasz mellett tehát a „miért”-re adott válasz hiánya is rendkívül beszédes. Akik a történelem során a rosszra értelmes magyarázatot kívántak adni, megtévesztõ utat mutattak mások számára.5 Félelmetes valóságot tár föl a Biblia Sátán mûködésérõl is. Világosságot kapunk arra nézve, hogyan is végzi tevékenységét a rossz, hogyan is „érhetjük tetten” a rosszat.
S
5
A kísértés Sátán elõször is kísértéseivel próbálja maga mellé állítani az embert. Mivel Isten az embert is szabadnak és gondolkodó lénynek alkotta, Sátán nem törhet rá kényszerítéssel. Meg kell szereznie az ember belsõ beleegyezését az õ törvényébe, amely az önzés, az énközpontúság törvénye. Rosszra való kísértéseit Sátán a hazugságaival viszi végbe. Jézus nem véletlenül nevezte õt „a hazugság atyjának” (Ján 8,44). Sátán hazugságainak lényege, hogy a rosszat jónak tünteti fel, a rosszat választó ember számára pedig „ideig-óráig való gyönyörûséget” szerez (Zsid 11,25). Ez az ismétlõdõ, de mindig új varázsszerrel átitatott ámítás Sátán kísértéseinek gyökere. A felszíntõl a mély felé hatolva, egyedül Isten törvénye képes föltárni ezt a gyökeret. Amióta ugyanis világunkba engedtük a bûnt, a valóságot a hazugság látszatai borítják, erõs, hatásos impulzusokkal közelítve meg azokat, akik gondolkodás helyett a megkapó „külcsín”-nek hisznek. Nemcsak a dolgok megjelenését varázsolta el Sátán, hanem – ismét Jézus egyik példázatának szavával – „palotát” épített magán az emberen belül is (Luk 11,21). Az emberi természet eltorzulásával Sátán legfõbb fellegvára maga az egyes ember. Az isteni törvényektõl – mint az igaz, boldog élet mértékétõl – eltávolodott ember szükségképpen és menthetetlenül a látszatok fogságába esik, különösebb közvetlen kísértés nélkül is; ez az egyik oka például annak, hogy miért vonják sokan kétségbe Sátán puszta létezését is. „Nem kell itt ördögre, kísértõre gondolni, belemegy az ember anélkül is a rosszba” – mondogatják. Mindez bizonyos fokig igaz, jóllehet a sokadik bûnbeesés után nem ad választ arra a kérdésre, hogy az esetleg leleplezett roszszat miért követjük el újra és újra, annak a rossznak elkövetésé6
rõl nem is szólva, amellyel szemben már kifejezetten fel is vettük a küzdelmet. A Sátánról mint személyes kísértõrõl szóló bibliai tanítás érteti meg velünk, hogy személyes terv készült mindannyiunk elveszítésére. Ahogyan Istennél van megváltási terv, Sátán az elpusztítás terve alapján hoz új és új kísértéseket, s alkalmasint nem mond le arról sem, hogy akár százszor is megismételje a régieket. „Palotájának” minden pontját ismeri, a feltáruló rések helyét is pontosabban számon tartja, mint mi. A Biblia a kísértés három fõ csatornájára irányítja rá a figyelmünket. Ez a hármas az elsõ emberpár megkísértésénél éppúgy érvényesült (1Móz 3,1–6, különösen a legutóbbi vers), mint Jézus Krisztus pusztai megkísértésekor (Mát 4,1–11), szövegszerûen pedig János apostol nevezi néven ezeket: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból.” (1Ján 2,16) Az elsõ fajta kísértés arra irányul, hogy testi kívánságainknak – az éhségnek, a szomjúságnak, a nemi vágyak kielégítésének – kedvezzünk inkább, és sokszor gyorsan, hevesen, nyersen cselekedjünk, félretéve az igazságról kialakult meggyõzõdésünket. Az ösztön, az indulat, az érzés irányítson-e, avagy Isten hit által – a lelkiismereten és a gondolkodáson keresztül –, ezt a kérdést természetünk szerint az elõbbiek javára döntjük el. Ezzel a kísértésével ér célt Sátán nap nap után a legtöbb embernél. Ennek a kísértési formának közvetlen ideológiája az evolucionizmus, amellyel azt akarja elhitetni, hogy elsõsorban az állatvilágból kiemelkedett ösztönlénynek tekintsük magunkat. Közvetett ideológiája a reinkarnáción, a lélek halhatatlanságán alapuló hit a halhatatlanságban, amellyel azt kívánja elhitetni, hogy „a test cselekedetei nem szennyezik be a lélek tisztaságát”,6 vagy pedig azt, hogy az újratestesüléssel, illetve a túl7
világi megtisztulással minden bûn levezekelhetõ. Bizonyos, hogy ezek a kísértések egyetlen embert sem kerülnek ki, és hevességük fokát a Bibliában Ézsau éhsége (amellyel egy tál lencséért képes volt egy ehhez nem mérhetõ nagy kiváltságot egyik pillanatról a másikra feláldozni), Sámson érzékisége, Géházi és Júdás meggazdagodási vágya, Ananiás és Safira hazugsággal kikövezett istenkeresése szemlélteti a legfélelmetesebben. Ez a fajta kísértés – a testi ösztönök és vágyak erõteljes követelõzése – a Biblia szerint csak Jézus példájának hitével és az Õáltala mondott válasz elfogadásának segítségével gyõzhetõ le: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely az Isten szájából származik.” (Mát 4,4, visszaidézi 5Móz 8,3-at) A második fajta kísértés már nem annyira a testiséghez, hanem az ember belsõ világához tartozik. (Természetesen az elsõ kísértésben is ott rejtõznek a belsõ világ vágyai, a gyönyörérzeten alapuló kívánságai. A „test” és a „lélek” szétválaszthatatlan a bibliai antropológia szerint.) Ezt a második kísértést „az istenkísértés kísértésének” nevezhetnénk. Ennek lényege: Sátán azt akarja elérni, hogy ha tapasztalatot szereztünk is az isteni gondviselésrõl és kegyelemrõl, mégis legyünk könnyelmûek Isten parancsolataival szemben: látva, tudva a jó utat, induljunk neki a rossz útnak, hiszen Isten elõtt nincsen lehetetlen, azon is meg tud védeni bennünket. A könnyelmûen felfogott élet, a komolytalan játszadozás Isten ígéreteivel, méghozzá a saját, életre vagy halálra eldõlõ ügyeinkben, a gyakran lélegzetelállító felelõtlenség: ezen a pályán is közelít, elragad, elbódít Sátán sokakat. El akarja hitetni, hogy Isten „olyan jó”, hogy a bûnökhöz ragaszkodó embernek is kitalál valami mentséget, megmenti azt is, aki egyébként menekülni sem akar a bûnbõl, amint Marmeladov kifejti Dosztojevszkij Bûn és bûnhõdésének elsõ lapjain. 8
„Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” – hangzott Jézus válasza, amikor nem vetette le magát a mélységbe Sátán kívánsága szerint – jelezve, hogy ezt a megkísértést a „mi Istenünkhöz” való személyes ragaszkodás, hûség által gyõzhetjük le (Mát 4,7, vö. 5Móz 6,16). A harmadik fajta kísértés a legfonákabb és legfélelmetesebb. Láttuk, hogy Sátán támadni tud a megromlott természeten belül a testi kívánságokon, a vágyakon keresztül, de a leginkább megfoghatatlan kísértése a gondolatainkon keresztül történik. Az önigazolás, a magabízás, a nem Isten, hanem az önmagunk elõtti leborulás – ha ezekre rávesz, hatásuk félelmetesebb lesz az elõbbiek által együttesen okozott károknál. Mit mondjunk ma errõl a kísértésrõl, az „önimádat társadalmá”-ban, ahogyan egy mai nyugati író nevezte? A tömény emberkultusz fullasztó légkörében, amelyben sztárok a bûnözõk? Látjuk a kísértések egyes fajtáinak erõsbödõ színezetét. Közönségesnek mondjuk az elsõt, megfoghatatlanabbnak a másodikat, és szinte teljesen tünékenynek a harmadikat, annyira látjuk is meg nem is, annyira bennünk és a világban van ez a kérkedõ fölényesség, ez a meglapuló, de mindig ugrásra kész magabiztosság… Jézus szava itt már nem egyszerûen az Istennel vagy az Isten parancsolataival való foglalkozásra, hanem egész lényünknek a megtérést követõ átadására, a teljes megszentelõdésre hív fel: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj!” (Mát 4,10, vö. 5Móz 6,13) Éva mindhárom kísértésben elbukott: „Látta az asszony, hogy jó a fa gyümölcse eledelre (=1. kísértés), kedves a szemnek (=2. kísértés), és kívánatos a bölcsességért” (=3. kísértés, 1Móz 3,16). Ezzel szemben nem a Paradicsom kies világában, hanem Júdea kietlen pusztájában, negyvennapi böjt és ima után 9
mutatta meg Jézus, hogyan gyõzhetünk Sátán minden kísértése ellen. A hit erejével, amely Isten beszédébõl származik: „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” (Róm 10,17) Pál apostol úgy fogalmaz, hogy „a hit pajzsával… ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok” (Eféz 6,16). Ha a hit folyamatosan végezni tudja belsõ megtisztító munkáját, isteni erõtöbblethez jutunk a nálunk jóval erõsebb Sátánnal szemben. A kísértések legyõzésének ez az egyedüli útja. „Ami embereknél lehetetlen, Istennel együtt lehetséges.” (Mát 19,26) A vádolás Ha azonban Sátán kísértései célba érnek – és melyikünknél nem értek célba jó néhányszor az életben? –, a gonosz mûködésének újabb szakaszával kell szembesülnünk. Nem kevésbé félelmetes ez a periódus, mint a kísértéseké. Jól végiggondolt stratégia része, a „megromlott bölcsesség” (Ezék 28,17) mestermûve ez is. Gondolkozzunk csak el egy kicsit, mit tennénk mi, ha valakit valamire rá tudnánk venni. Nemde megdicsérnénk az illetõt, hogy engedett szavunknak, megfogadta tanácsunkat? Ami természetes lenne embernek, akár jó, akár rossz elkövetésére kerülne sor, nem természetes Sátánnak. El kell azonban ismernünk, hogy a rossz következetes végigvitelében neki van igaza. Mert Sátán a kísértéseibe belehurkolódott embert nem megdicséri, hanem hirtelen vádolni kezdi. Nem veregeti vállon, hogy „Jó, nagyon jó, hogy megtetted, amit sugalltam neked”, nem tölt idõt ezzel, hanem elveszítési tervében újabb szakaszt nyit meg, hogy áldozatával könnyebben végezhessen. Jól ismeri a bûnbe jutott embert, azt, hogy a bûn brutális elkövetése után sokszor fájóbb annak tudata, s az esetleg feltámadó lelkiismeret10
furdalást még magzatállapotában elpusztítva, az önvád félelmetes szörnyszüleményét hozatja világra az emberrel. Sátán ezzel akarja teljessé tenni a bûn okozta lelki kárt. Ha ez a vád – az önvád – magában a bûnösben nem alakul ki és erõsödik meg, akkor Sátán mindenféle szerrel gondoskodik róla, hogy a bûnöst környezetének tagjai, éppen a hozzá legközelebb állók vádolják, mint Dávidot Sémeinél is inkább Joáb, vagy Joábnál is inkább tulajdon fia, Absolon. A vádolás a megtört bûnöst a lelki halálba, vagyis a kétségbeesésbe, esetenként az öngyilkosságba akarja belehajtani. Aki teljesen megadja magát Sátánnak, az igazán Sátáné. A vádolással õ pontosan ezt akarja elérni. A vádolás éppen úgy cégére Sátánnak, mint a kísértés. Ezért van az, hogy a héber Sátán (=ellenség) kifejezés görög fordítása az Újszövetségben a Diabolosz (=vádoló). Jézus Sátánnak ebben a jellemvonásában mutatott rá arra, hogy „õ embergyilkos volt kezdettõl fogva” (Ján 8,44). Az ember elveszítésének valóban mesteri stratégiája ez, mesterin a gyilkosság végrehajtásának ezt a kivédhetetlennek tûnõ útját értve. A vádolás lelkülete összetéveszthetetlenül sátáni. A menynyek országának angyalai alig viselhették el (Jel 12,10). Sajnos, az emberi világban ellenõrizetlenül, felelõtlenül gyakoroljuk sokszor. A vádolás nemcsak szeretetlenség, hanem igazságtalanság is. Mert aki elkövette a rosszat – noha talán (túlságosan) sokszor is –, nem biztos, hogy azonosult is azzal, amit tett. A vádolás egyenlõségjelet tesz a bûn és a bûnös között. Isten szeretete, kegyelme azért igazságos is, mert Õ ezt sosem engedi meg magának, kivéve a kárhozottak végsõ ítéletét, de azt is csak azután, hogy bebizonyosodott: valóban eggyé vált bûneivel a bûnös. Júdás levele szerint a bûnnel egyébként teljesen eggyé vált Sátánra maga Krisztus sem mert kárhoztató, vádoló ítéletet 11
mondani, azon kívül, hogy „dorgáljon meg téged az Úr!” (Júdás 9). A vádolás sohasem isteni tulajdonság. Isten „fedd”, „int”, „dorgál”, de soha nem vádol. Sátán a vádoló. Jó ezt tudni akkor is, ha másoktól, de akkor is, ha a tulajdon szívünkbõl érkezik a vádolás. Sátán letagadja magát A kísértés „megfoganása” és a „bûn megszülése” (Jak 1,13–14) utáni vádolás, vádaskodás a bûnös összeroppantásán kívül a hazugságnak még egy újabb területét nyitja meg. Sátán ugyanis azt szeretné elhitetni, hogy minden bajnak Isten az oka, minden rossz Tõle származik, röviden, hogy Isten – a Sátán. Ennélfogva tehát õ, Sátán, nem is létezik. Innen az a széltében-hosszában eluralkodott vélemény, amely Istennek tulajdonítja a rosszat, vagy egyenesen Istent kéri fel a rossz végrehajtására, mint például a káromkodásokban halljuk. De a hétköznapi beszédben is „istenverésérõl”, „Isten hidegérõl” és „Isten háta mögötti hely”-rõl szólnak. Így ír Babits Mihály a Jónás könyvében: „….magad mondod, hogy Isten átka kerget. Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.”7 Való igaz, hogy világunkban mindig is többen voltak, akik Istenben hittek, mint azok, akik elfogadták „e világ fejedelmének” (Ján 12,31) létezését. Nem látva be az utóbbi valóságát, így nem is hihettek másban, mint bálványistenben. Ennek tulajdoníthattak olyan vonásokat, amelyek egyedül Sátánra jellemzõek. Az Ószövetség valóban kevésszer ejti ki Sátán nevét – teológiai építményt emeltek erre is persze, alaptalanul állítva, mint12
ha régen nem lett volna az embereknek tudomásuk róla –, de nagyon hangsúlyos helyeken teljes határozottsággal teszi: gondoljunk csak Jób könyvének keretjeleneteire, az említett zakariási látomásra, vagy Ézsaiás és Ezékiel próféta egy-egy ókori despotáról felvillantott képében Sátán mennyei lázadásának bemutatására (Jób 1. és 2., Zak 3., Ésa 14., Ezék 28. fejezetében). Sátánról a lepel végsõ lehullása – a golgotai áldozat – elõtt Jézus Krisztus szólt a legtöbbször. Jézus világossá tette, hogy a bûneset után az Õ második eljöveteléig „Sátán e világ fejedelme” (Ján 12,31). Ennek ellenére „a mennyek országa nagy erõvel halad elõre, noha nagy erõszakot is szenved tõle” (Mát 11,12, helyesbített fordításban). Apokalipsziseiben azt is feltárta Jézus, hogy „Sátán nagy haraggal teljes, mint aki tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12,12), „el akarja hitetni hamis prófétáival, ha lehet, a választottakat is” (Mát 24,24). Az emberek csodálatával körülvett, tündöklõ személyek és intézmények viselik a „veszedelem fia” ábrázatát, mint Júdás, vagy egy politikai fõhatalmat gyakorló keresztény egyház (Ján 17,12, 2Thessz 2,3–4). Ha valaki komolyan elkezdi tanulmányozni Jézus kijelentéseit, nem nagyon lehet kétsége az Önzés Fejedelmérõl, de mibenlétérõl, „a Sátán mélységeirõl” (Jel 2,24) és követõinek arculatáról, terveirõl sem. Az önmagát letagadó Sátán Jézus kijelentései nyomán egyszerre csak kirajzolódik, jellemzései összetéveszthetetlenek lesznek, történelmi eszközei leleplezõdnek, kiváltképpen a vallások területén és az általa eltorzított keresztény felekezetek sokaságában. A „parázna lányok” mellett az egész Földet birtokába venni akaró „nagy paráznán” szemlélteti Jézus jövendölése Sátán legfõbb eszközének diadalútját, amelynek a középkorban 1260 évnyi teljhatalom adatott, majd azután halálos sebet kapott, de sebe begyógyultával „az egész Föld csodálva követte a fenevadat” (Jel 13,3, 13
vö. Dán 7. és 8. fejezete, 2Thessz 2,3–8, 1Ján 4,1–3, és Jel 12–19. fejezetei).
3. SÁTÁN A VALLÁSOKBAN z igazság felfedezésére elindult ember a Bibliában sorra találja meg a rossz leleplezéseit, a kegyelmes híradást arról, hogyan kíván segíteni az Úr, hogy Õt kövessük, „mert amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben” (1Kor 10,20). „A nemzetek minden istene bálvány; az Úr pedig egeket alkotott.” (Zsolt 96,5) A bálványistenek az ördög találmányai – az ezek elleni leghevesebb harcot látjuk az Ószövetségben, de ez az alapja az Újszövetségnek is: „Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól!” (Ján 5,21) A Biblia szerint egyetlen igaz hit és vallás van, mégpedig az, amely Isten Igéjén, a Biblia prófétai beszédein alapul. Az Ó- és az Újszövetség „két tanúbizonysága” tartalmazza az isteni üzenetet (Jel 11). Isten követõi is azok, akik „hallgatják az Isten beszédeit” (Ján 8,47), és gondolkodásukat, magatartásukat teljesen alárendelik e beszédeknek. Mint a pusztai megkísértés jelenetében láthatjuk, Sátán is felhasználja Isten beszédeit a maga céljaira (Mát 4,6–7). Aki azonban a Bibliát a Bibliával kívánja megérteni és magyarázni, ha elõször talán nem látna is világosan, tapasztalni fogja, hogy „az Úr törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, az Úr bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyût. Az Úr rendelései helyesek, megvidámítják a szívet, az Úr parancsolata világos, meg-
A
14
világosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké, az Úr ítéletei változhatatlanok, s mindenestõl fogva igazságosak.” (Zsolt 19,8–10) Sátán szolgái a vallásokban a hamis próféták, „akik miatt az igazság útja káromoltatni fog”, „és költött beszédekkel vásárt ûznek” az emberek lelkébõl (2Pét 2,2–3). Megint csak azt mondhatjuk, mint a bálványokkal kapcsolatban: számtalanszor viszontlátjuk õket és a velük folytatott isteni küzdelmet, különösen Illés próféta korától (i. e. IX–VIII. század) fogva. Az egyház legkisebb tévedései is súlyosabbak, mint a politika legnagyobb tévedései – vallotta Luther Márton –, mert az utóbbiban nem nagyon hisznek az emberek, az elõbbit tekintve viszont kifejezetten a hiszékenységre nevelik õket. Sátán van jelen a természeti katasztrófákban, a növény- és állatvilág élõsdijeiben a gyomnövényektõl a ragadozókig, továbbá az embervilág számos zegzugában, és legsajnálatosabban az Isten jelenlétét nélkülözõ emberi szívben. Legfélelmetesebb az Isten nevében való megjelenése. Ez a legorcátlanabb, legcinikusabb sátáni manõver. A Biblia nélkül aligha venné ezt észre bárki is, sõt fel sem tételezné, hogy Sátán erre is képes lehet: elváltoztatja magát „világosság angyalává” (2Kor 11,13–15). A hiszékenység és a fanatizmus mindig jó eszköz Sátán kezében. Ennek jegyében alakította ki Sátán a bûnbeesés utáni földi stratégiáját.
15
4. SÁTÁN BIBLIAI JELKÉPEI kísértés, a vádolás, és a bûn Istenre hárításának csalása már érzékeltettek valamit Sátán felfuvalkodott, kihívó, öntelt lényébõl, vérszomjas, örömtelen, gátlástalan alkatából. A Bibliában rendkívüli jelképek mutatják be személyiségét. Péter apostol például „ordító oroszlán”-hoz hasonlítja, amely „szertejár, nézvén, kit nyeljen el”. Sátán éltetõ eleme a kényszer és az erõszak. Vadállatként ólálkodik minden ember életének ajtaja elõtt (1Móz 4,7), hogy a megfelelõ idõben mintegy „lecsaphasson” áldozatára. Mint mondottuk, Sátán az ember akaratát megkerülve nem uralkodhat az életen. De valahogyan mindenkitõl, meghatározott idõben, „kicsikarja” a beleegyezést. A hiszékenység áldozatai biankóra adják beleegyezésüket neki. Micsoda különbség Isten és Sátán között: ahol Isten, „ott a szabadság” (2Kor 3,17), s ahol a Vádoló, ott a szolgaság (Ján 8,32). Sátán „ordító oroszlán”, Jézus oroszlánénál hatalmasabb ereje pedig abban van, hogy Õ „a megöletett Bárány” (Jel 5,5–6). A legelsõ megkísértés is tanúsítja azonban, hogy Sátán általában nem erõt vagy hatalmat vet be céljai eléréséért. Elõször szeret „világosság angyala”-ként megjelenni (2Kor 11,14), s ha ámítással nem ér célt, akkor vált át, mintegy 180 fokos fordulattal, az ellenkezõ magatartásformára. A bûn, az önzés törvénye nem válogat az eszközökben. Ami jön, azzal él. Nemcsak az egyéni életben, hanem még inkább a történelemben. Elõször például kegyetlen üldözéssel támadta a korai kereszténységet, s amikor így nem tudta sem elpusztítani, sem meggyengíteni, a IV. századtól változtatott módszerén, és a hatalom édesgetésével sikerült fokozatosan meggyengítenie az egyházat. Amikor
A
16
azután a hosszú középkorban így sem tudta megsemmisíteni Krisztus követõit, az eltorzult hatalmi kereszténység sötét évszázadai után a legvadabb ateizmusba lökte a világot. Ma ismét korszakfordulót élünk, amikor viszont – az ateizmus lejártával – újra a hamis vallásosság ölelõ karjait kínálja a testben-lélekben legyengült emberiség számára.8 Akár ordító oroszlán, akár világosság angyala, Sátán csak a kicsitõl haladhat a nagy felé, apró lépésektõl a kiterjedt határok felé. Ahogy szokták mondani: „Az ördög a részletekben van.” Ezért további jelképe a (rossz) „kovász”, amely kicsi ugyan, de ha belekerül a tésztába, az egészet meg tudja poshasztani. Ezért mondja Pál apostol: „Ne a régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.” (1Kor 5,8) Boldog ember, aki Sátán cselvetéseit már elsõ jelentkezésükkor észreveszi, és felveszi ellenük a küzdelmet. Míg kicsi a gonoszság, addig könnyebben meg lehet fékezni. Legkönnyebb a gondolkodás szintjén; már nehezebb, ha a beszédünkben engedelmeskedtünk Sátánnak; s a lehetõ legnehezebb, ha a rosszat már elgondoltuk, beszéltünk róla, és meg is cselekedtük. Ha fájdalmasnak tetszik is, csírájában kell megszabadulni tõle, amint egy gyógyíthatatlanul beteg testrészünket is hagyjuk eltávolítani inkább, nehogy elpusztuljon az egész szervezet. Jézus elsõ látásra félelmetesnek tûnõ hasonlatai – szem kivájása, kar levágása – mögött ennek a józan belátása áll (Mát 5,29–30). További jelképe Sátánnak a „fényes, hajnali csillag”, az Esthajnalcsillag, valamint a hullócsillag (Ésa 14,12). Érdekes megfigyelni, hogy az oroszlánnal együtt ez is kettõs jelkép: Krisztust is és Sátánt is szimbolizálja. A jelképek puszta alkalmazása is rávilágít a döbbenetes tényre: azért vannak kiválasztva ezek a bibliai jelképek, hogy szinte önmagukban történelmet írjanak. Azt 17
a történelmet, amelynek folyamán Krisztus elsõségét megirigyelve lett Sátánná az angyalok fejedelme. Istent kívánta letaszítani trónjáról saját országában, a mennyben, Teremtõjével akart végezni a teremtmény. Ott nem végezhetett Vele, de a Földön ezt is megengedte Isten: Sátán keresztre feszíttette Jézust. Ez azonban korántsem jelentette a gyõzelmét. Sõt, ezzel bizonyosodott be végérvényes veresége.
5. A SÁTÁN FÖLÖTTI GYÕZELEM átán lázadása a mennyben erkölcsi ellenszegülés volt Istennel és törvényével szemben. A lázadásra, mint láthattuk, Isten nem hatalmi szóval felelt. Sátánnak bejárása lehetett a mennybe még azt követõen is, hogy a jó angyalokat illetõ kiváltságoktól megfosztotta önmagát (Jób 1-2. fejezet). „Mint villámlás” akkor „hullt le az égbõl” (Luk 10,18), amikor Jézus meghozta golgotai áldozatát (Ján 12,31, Jel 12,10). Ez az önkéntes keresztáldozat bizonyította legnyilvánvalóbban Sátán tételeinek hamisságát. Fényesen és félreérthetetlenül bizonyította, hogy Isten valóban „szeretet” (1Ján 4,8), aki az életét is képes odaadni eltévedt teremtményeiért, mint a jó pásztor az egyetlenegy juhért. Bizonyította azt is, hogy Isten a saját maga által alkotott törvényeket sohasem szegi meg, hiszen Jézus az emberiség vétkeit vette magára helyettes áldozatként, s „ámbár Fiú volt, a bûn büntetését Neki is el kellett szenvednie” (Zsid 5,7–9, Róm 8,1–3). Sátán az emberi természetet készségesen magára vevõ Jézust egyetlenegyszer sem tudta bûnre csábítani, „jóllehet megkísér-
S
18
tetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve, hogy bûnt követett volna el” (Zsid 4,15). A keresztfára juttatás az ördög valódi énjét, „méregfogát” mutatta meg, s nem a gyõzelmét, hiszen hiába gyilkoltatta meg az ártatlan Istent, az Õ akaratát megtörnie nem sikerült. A nagy küzdelem eldõlt. Isten igazsága és szeretete nemhogy csorba nélkül, de még fénylõbben került ki a harcból. Hûsége az általa létrehozott élethez és teremtményeihez minden eddiginél fényesebben ragyog. A vereség a látszatgyõztes Sátáné, aki Jézust keresztre feszíttette. Jézus azonban éppen ezzel mutatta meg, hogy Isten az élete árán is eleget tesz a szeretet törvénye betöltésének, s akkor is ragaszkodik a szeretet és igazság törvényéhez, ha ezért Õt, a Teremtõt teremtményei halálra juttatják. De Sátán még ezután sem adta föl a harcot. Esélye ugyan már annyi sincs, mint egy sakkjátékosnak, aki tudja, hogy mattot kap, de nem adja fel a játszmát, amint az egyébként „jobb körökben szokás”, hanem húzva-halasztva az idõt, valami titkos kombinációban, vagy az ellenfél hibáztatásában, vagy egyszerûen magában az idõhúzásban és ezáltal a „függõre adásban” reménykedik. Jézusnak a kereszten mondott „Beteljesedett” szava után Sátán sorsa megpecsételõdött (Ján 19,30, helyesbített fordításban). Jézus ki is jelentette a gyõzelmét tanúsító feltámadás után: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mát 28,18) Miért nyúlik akkor ilyen hosszúra ez a hatalomátvétel? Miért nem pusztította el Isten Sátánt közvetlenül Jézus gyõzelme – a gonoszság leleplezõdése, megítélése – után? Azért, mert az õsevangélium próféciájának még teljesednie kell Jézus Krisztus hívõ népének életében is: nekik is el kell jutniuk odáig, hogy „a kígyó fejére tapossanak” (1Móz 3,15, vö. 19
Róm 16,20, Jel 10,7). A Krisztus hitével élõ igazi keresztény közösség feladata mindig is ez volt, és teljességre juttatva, ez is marad. A gyõzelem ténye a Jelenések könyve jövendöléseibõl egyértelmû (Jel 3,21; 10,7; 14,1–13; 7,13–17 stb.). A Sátán fölött aratott jézusi gyõzelem így szélesedik ki és jut el újabb tetõpontjára: nemcsak Jézus gyõzött, hanem gyõztek azok is, akik követték, és a legteljesebben gyõzni fognak azok, akik második eljövetele elõtt útját készítik, s így a legközelebb jutnak majd Õhozzá lélekben a történelem során élõ keresztények közül. A megváltás azonban csak így tökéletes – hiszen az, hogy Isten legyõzi a gonoszságot, föltételezhetõ volt; hogy emberi természetben is legyõzi, ez már kockázatosnak tûnt; de hogy emberek gyõzik le, és közösségben is, a történelem legsötétebb végóráiban: ez az „aratás” a konkoly felnövekedéséhez mérten legalábbis valószínûtlennek látszik, holott a legnagyobb reményekre jogosító prófécia.9 Sátán kétféle támadással élt Istennel szemben a történelem folyamán. Jézus Krisztus elsõ eljöveteléig azt akarta elhitetni, hogy Isten igazsága nem teszi lehetõvé az igazságtalan, bûnös ember számára a bocsánatot és az örök életet. „Sátán kijelentette, hogy Isten törvényét nem lehet megtartani, annak nem lehet engedelmeskedni, és hogy az igazság összeegyeztethetetlen az irgalommal… Minden bûnnek meg kell kapnia a büntetését... Ha Isten elengedné a bûn büntetését, akkor nem lehetne az igazság és igazságosság Istene. Amikor az emberek megszegik Isten törvényét és ellenkeznek Isten akaratával, akkor Sátán ujjong. Bebizonyosodott – jelentette ki Sátán –, hogy a törvénynek nem lehet engedelmeskedni, és hogy a bûnt elkövetõ embereknek nem lehet megbocsátani. Mivel Sátánt lázadása után számûzték 20
a mennybõl, azért azt követelte, hogy az emberi nemzetséget is örökre zárják ki Isten kegyébõl. Isten nem lehet egyszerre igazságos, ugyanakkor irgalmas a bûnösökhöz – mondta… Életével és halálával Krisztus bebizonyította, hogy Isten igazságossága nem semmisítette meg irgalmasságát. Isten megbocsáthatja a bûnt, emellett a törvény szent, igaz és jó, s annak tökéletesen engedelmeskedhetünk. Sátán vádjai megdõltek. Isten félre nem érthetõ bizonyítékot adott szeretetérõl az embereknek.”10 Jézus elsõ eljövetele után azonban egy másik, az elõbbinél nem kevésbé félelmetes hazugság érvényesül világunkban. Sátán Isten szeretetét hangsúlyozza, igazsága és törvényei nélkül. Azt állítja, hogy a legfõbb dolog a szeretet, más nem is számít. Korunk egységtörekvései, közöttük pedig különösen a politikai ökumenizmus egyik kedves tétele az igazság pluralizmusa, többszólamúsága. Errõl külön tanulmányban szólunk majd.
6. SÁTÁN MEGSEMMISÍTÉSE átán szeretettelen és esztelen „bölcsességé”-vel sohasem adná fel a küzdelmet. Bitorolt élettel az életet pusztítja, s legkivált napjainkban, amikor „tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12,12). A nagy Csalót sem ember, sem emberi mozgalom vagy intézmény nem képes ártalmatlanná tenni. Jézus második, majd a kárhozottak fölötti ítélet befejezése utáni harmadik eljövetele tesz pontot Sátán ténykedésének végére, amelyet a Biblia a Góg és Magóg háborújának nevez. Ekkor és csakis ekkor nyúl hatalmához Isten: Tõle „tûz száll alá a mennybõl, és
S
21
megemészti õket”, Sátánt a démonaival és a velük azonosult emberekkel (Jel 20,8–10). E hosszú küzdelem földi szakaszának végóráit éljük. Isten végtelen türelemmel, minden egyes emberi életre messzemenõen figyelve, s a történelem menetét is – oly sok hányattatás ellenére – a kezében tartva vezeti a mindenkit megnyugtató megoldás felé az eseményeket. Hiszen „amit vet az ember, azt aratja is” (Gal 6,7). Senki gonosz nem mondhatja, hogy igazságtalan bérben részesül: „Ha valaki fogságba visz mást, õ is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tûrése és hite.” (Jel 13,10) Aki elfogadta a kegyelmet, s másokhoz sem a vádolás, hanem a kérlelés és az intés magatartásával közeledett: kegyelmet nyer. „Mert a bûn zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róm 6,23) Az egész világtörténelemnek, beleértve a mennyei lázadástól kezdve tartó idõszakát is, azért kellett ilyen hosszúra nyúlnia, hogy minden tisztázódjék, és „ne legyen kétszer veszedelem” (Náhum 1,9). Az örök életben senkinek sem jut majd eszébe újabb lázadást kezdeményezni Istennel szemben, ha már itt a földi küzdelemben megtanulták gyûlölni a bûnt és a bûn okozóját. Minden oda eljutó ember hálásan és felszabadultan tehet majd vallomást „Mózesnek, az Isten szolgájának énekével, és a Bárány énekével, ezt mondván: Nagyok és csodálatosak a Te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a Te útjaid, ó, szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram?! És ki ne dicsõítené nevedet? Mert csak egyedül vagy szent. Mert eljõnek mind a népek, és lehajolnak elõtted, mert ítéleteid nyilvánvalókká lettek.” (Jel 15,3–4)
22
JEGYZETEK 1 Babits Mihály: Ágoston (1917). 2 Arany János: Gondolatok a békekongresszus felõl. 3 „Megkeményedés”-en (vagy „Szentlélek elleni bûn”-ön, „megátalkodottság”-on, a „betelt a gonoszság” szókapcsolaton) érti a Biblia a bûnnel való teljes és végleges azonosulást, amely annyira eltorzítja a személyiséget, hogy azt már maga Isten sem formálhatja át (vö. Zsid 12,17; Róm 1,32; Ján 13,30; Mát 12,31 stb.). 4 Ellen G. White: A nagy küzdelem (1888), 29. fejezet, 494. (A bûn eredete), magyarul: Advent Kiadó, Bp., 1985, 438. (Azóta több kiadásban is.) 5 Vö. Reisinger János: Kis eszmetörténet. Sola Scriptura Fõiskola, Bp., 2000. 6 A kora keresztény kor gnosztikus elmélete, amelyet a Jelenések könyve nikolaitizmusnak nevez (Jel 2,6 és 15), s melynek idézett felfogását Irenaeus õrizte meg (Adversus Haereses). 7 Babits Mihály: Jónás könyve (1938), 1. ének. 8 Lásd errõl részletesebben Vankó Zsuzsa: Ezredforduló vagy korszakforduló? Világosodik vagy sötétedik? c. könyvét; Bibliaiskolák Közössége, Bp. 2000. 9 Ellen G. White; idézi: „Felettébb tiszta a Te beszéded”; Bibliaiskolák Közössége, Bp., 1994. 10 Ellen G. White: Jézus élete, Advent Kiadó Bp., 1989. 669–671. o. 23
TARTALOM Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 1. Sátán eredete: a rossz nem csupán elv, erõ, hanem személy is . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 2. Sátán ereje: a kísértés, vádolás, bûnáthárítással önmaga letagadása . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A kísértés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 A vádolás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Sátán letagadja magát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 3. Sátán a vallásokban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 4. Sátán bibliai jelképei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 5. A Sátán fölötti gyõzelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 6. Sátán megsemmisítése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Jegyzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
2003 Bibliaiskolák Közössége Könyvkiadó 1121 Budapest, Remete út 16/A Felelõs kiadó: Czinkota András Olvasószerkesztõ: Magosné Környei Éva Tördelõszerkesztõ: Kökéndy Zoltán Készült a Reménység Alapítvány nyomdájában, Nágocson Felelõs vezetõ: Kiss Szilveszter ISBN 963 7427 81 3
