w w w Reggelente nyers fény árasztotta el a szobát, amint kinyitották a zsalukat. Mint a régi nyarakon. Sötétzöld fenyők, kék ég, eukaliptusz- és leanderillat az avenue Saramartelen a strandra menet… Fürdés után a mólóról nézve a Provençal nagy, fehér homlokzata olyan volt az izzó melegben, mintha oltalmazón emelkedne az öröklétű kék égbe. Bármilyen apróság elronthatta volna ezt az idillt, ahogyan el is rontotta: Rigaud egy nap észrevett egy sötét foltot a hotel előtti fasor egyik padján. Késő délután a tengerparti úton sétáltak Ingriddel, és épp visszafelé tartottak. A férfi újságot olvasott. Sötét öltönye kiemelte viaszfehér arcát: látszott rajta, hogy soha nem megy napra. Másnap reggel a mólón napoztak Ingriddel. Rigaud újra fölfigyelt a sötét foltra: a férfi a strandra vezető lépcsőtől balra, a szállodaterasz kőkorlátján könyökölt. A napozókat figyelte. Csak Rigaud látta, mert a többiek háttal voltak neki. Majdnem szólt Ingridnek, de meggondolta magát. Inkább becsalta a vízbe, és ezúttal a szokásosnál jobban eltávolodtak a parttól, mielőtt háton kiúsztak a mólóhoz. Ingrid visszament a strandra, mert a móló deszkái nagyon átforrósodtak. Rigaud keresett egy nyugágyat w 64 w
a kabinsoron. Ingrid halványzöld fürdőruhájában álldogált a parton, és a vizet nézte; Rigaud odavitte neki a nyugágyat, és fölnézett a szálloda teraszára. A férfi szájában cigaretta lógott, és talán épp Ingridet figyelte. Az arca a napon is viaszfehérnek látszott. Az öltönye pedig még sötétebbnek a vakítóan fehér kabinok és deszkapallók mellett. Rigaud vacsora előtt is látta a férfit: a hall egyik sarkában ült, és a liftből kilépő vendégeket figyelte. w w w Rigaud még nem látta közelebbről a férfi arcát. De aznap este a Bourbon hercegnő éttermében volt ideje alaposan szemügyre venni. A férfi ugyanis a mellettük lévő asztalnál ült, hátul az étteremben. Csontos arca volt. Vörösesszőke haját hátrafésülte. Viaszfehér bőre a járomcsontjánál himlőhelyes volt. Ugyanazt az öltönyt viselte, és a törzsvendégek asztalait pásztázta. Mintha listát akarna írni róluk. A tekintete megállapodott Ingriden és Rigaud-n. – Nyaralnak? Próbált lágyítani ridegen csengő hangján, mintha valami szégyenteljes titkot akarna kihúzni belőlük. Ingrid a férfira nézett. – Nem nevezném nyaralásnak. Nászúton vagyunk – mondta Rigaud. w 65 w
– Nászúton? Színlelt elismeréssel biccentett. Elővette zakója zsebéből a szipkáját, beletűzött az asztalon heverő cigarettás dobozból egy Caporalt, meggyújtotta, és ahogy beszívta a füstöt, az arca még beesettebbnek tűnt. – Akkor maguk nagyon szerencsések… – Tényleg? Miért? Rigaud bánta, hogy pimaszul szólt vissza. Elkerekedett szemmel bámult a férfira, mintha nem értené. – Mostanság kevés korukbeli fiatal engedheti meg magának, hogy nászútra menjen… Megint az a behízelgő hang. Ingrid hallgatott. Rigaud sejtette, hogy zavarban van, legszívesebben fölállna az asztaltól és elmenne. – Hogy bírja azt a cigarettát? – kérdezte Rigaud, és a férfi cigarettás doboza felé bökött. Forgott vele a világ. De már nem visszakozhatott. A férfi szeme összeszűkült. És Rigaud hallotta magát, ahogy azt mondja neki: – Nem égeti a torkát? Vegyen inkább az enyémből, ez angol. Eléje tartott egy doboz Cravent. – Nem szívok angol cigarettát – mondta a férfi, és erőltetetten mosolygott. – Túl drága. Belemélyedt az étlapba, és onnantól fogva látszólag tudomást sem vett Rigaud-ékról. Egyfolytában a vendégeket nézte, mint aki az ös�w 66 w
szes arcot az emlékezetébe vési, aztán később jegyzeteket ír róluk. w w w Mire a szállodába értek, Rigaud megbánta, hogy provokálta a férfit; úgy viselkedett, mint egy gyerek. A doboz Cravent az éjjeliszekrénye fiókjában találta, valamelyik vendég hagyhatta ott a régi szép időkben, a háború előtt. Ingriddel az erkélyen könyököltek. A holdfényben látni lehetett a templom és a mandulafenyők körvonalait. A Bourbon hercegnő éttermét eltakarták a lombok. – Ki az az ember? – kérdezte Ingrid. – Nem tudom. Ha egyedül volna, nem félne. Soha semmitől nem félt, amióta kitört a háború, de most aggódik: Ingrid miatt. w w w A sötét folt – ahogy Rigaud nevezte – többször eltűnt a szemük elől. Mintha fölszárította volna a Juan-Les-Pins-i nap. De sajnos mindig újra megjelent, és mindig ott, ahol a legkevésbé számítottak rá. A strandon a korlátnál, amikor fürödtek. A járdán a capi úton. A kaszinó teraszán. Egy este Rigaud épp Ingrid után indult a w 67 w
szobájukba, és szállt volna be a liftbe, amikor megszólalt mögötte a rideg hang: – Még mindig nászúton? Hátrafordult. A férfi ott állt mögötte, és kajánul méregette. – Igen. Még mindig. Próbált nyugodt maradni. Ingrid miatt. w w w Egyszer éjjel, hajnali három óra körül Rigaud fullasztó hőségre ébredt, és fölkelt kinyitni az ablakot. Ingrid kitakarózva aludt, lepedőjét az ágy végébe gyűrte. Gömbölyű válla és csípője fehéren világított a holdfényben. Rigaud nyugtalanul forgolódott az ágyban, nem tudott újra elaludni. Fölkelt és lábujjhegyen kiosont, hogy szerezzen egy doboz cigarettát. A folyosón a szokásosnál is gyérebb volt a világítás. A liftben sötét volt, de lent a hall fényárban úszott. Ahogy ment át a hallon, észrevette a sötét foltot a recepcióspult mögött. A férfi egyedül volt, és a vendégkönyv fölé görnyedve jegyzetelt. Rigaud még megfordulhatott volna, és visszasurranhatott volna a szobájukba. De ugyanúgy forgott vele a világ, mint múltkor a Bourbon hercegnő éttermében. Halkan a recepcióspulthoz lépett. A férfi elmélyülten dolgozott. Ri-
w 68 w
gaud határozottan a pultra tenyerelt. A férfi fölkapta a fejét, és az arcára fagyott a mosoly. – Van cigarettájuk? – kérdezte Rigaud. – Elfogyott a Craven? Ugyanaz a behízelgő hang, mint a múltkor este. – Ne haragudjon, hogy megzavartam. Majd később visszajövök. Rigaud tüntetőleg áthajolt a pulton, és belenézett a férfi jegyzeteibe: nevek, neveket másolt a szálloda vendégkönyvéből. A férfi összecsapta a noteszát. – Cravenem nincs, esetleg ilyet is elfogad? Caporallal kínálta. Rigaud udvariasan hárított: – Köszönöm, nem kérek. Egyre a szálloda nyitott vendégkönyvét bámulta. – Följegyzéseket készít? – Szükségem volt néhány adatra. Míg egyesek nászúton vannak, mások dolgoznak… Ugyanolyan kajánul méregette Rigaud-t, mint az étteremben. Ahogy elmosolyodott, aranyfog villant a szájában. Rigaud maga elé meredve nézte a sötét foltot. A gyűrött öltönyt. A barna inget az esetlenül rövid, fekete nyakkendővel. A férfi rágyújtott. A hamu a zakója hajtókájára hullt. Rigaud orrát
w 69 w
fura szag csapta meg – dohány, izzadság és ibolyaillatú kölni szagának keveréke. – Nézze, sajnálom, hogy nászúton vagyok. De ez van… Nászúton vagyok, és kész… Sarkon fordult, és beszállt a liftbe. A lift rácsos ajtajából visszapillantott a férfira ott, a recepcióspultnál. A férfi őt nézte. De aztán Rigaud addig bámulta, amíg a férfi elunta a dolgot, és újra munkához látott, mint aki egyáltalán nem zavartatja magát. Lapozgatott a szálloda vendégkönyvében, és néha fölírt valamit a noteszába – talán elkerülte a figyelmét egy név. w w w Ingrid aludt. Rigaud leült az ágy végébe, és nézte a lány ártatlan gyermekarcát. Már biztosan nem tud elaludni. Kikönyököl az erkélyre. Onnan Ingridre is rálát. A lány a bal oldalán fekszik, arcát kinyújtott karján pihenteti. A keze lelóg az ágyról. Rigaud kocsizörgésre lesz figyelmes: jön a konflis; először azt hiszi, képzelődik. Miért jön ide a konflis éjnek évadján? A zaj egyre közelebbről hallatszik, és Rigaud kihajol az erkélyen, hogy látja-e a fehér lovat. De az örökzöldek eltakarják a capi útról lekanyarodó kocsit. Aztán a patadobogás egyre távolodik, de most nem tud versenyezni Ingriddel, hogy ki w 70 w
hallja tovább. Becsukja a szemét. Már alig hallja. Mindjárt elül az a kis zaj is, és minden csendbe borul. Elképzeli, hogy a konflison ülnek Ingriddel, és mennek a sötét úton. Ő a kocsishoz hajol, hogy megkérdezze, hová igyekeznek, de a kocsis alszik. Ingrid is alszik. Rigaud vállára hanyatlott a feje, Rigaud érzi a nyakán a lány leheletét. Csak ő van ébren, meg a fehér ló. Ő azért nem alszik, mert nyugtalan. És a fehér ló? Mi lesz, ha hirtelen megáll az út közepén, a vaksötétben? w w w Másnap délelőtt a mólón napoztak, de Rigaud néha fellesett a szálloda strandra néző teraszára, hogy ott áll-e a sötét folt a korlátnál. Nem volt ott. Fölszívódott. De mennyi időre? Mikor és hol bukkan fel újra Juan-les-Pins-ben? Ingrid a szobában felejtette az arcát védő, széles karimájú strandkalapot. – Fölmegyek érte – mondta Rigaud. – Maradj! Majd én fölmegyek. – Nem. Majd én. Nem akart aggodalmat ébreszteni Ingridben, ezért ürügyet keresett, hogy egy kis időre otthagyja a strandot. Tudni akarta, nincs-e a közelben a férfi. Nyugodtabb lenne, ha tudná, hol van. De a férfi nem volt sem a parkban, sem a w 71 w
szálloda halljában. Ingrid kalapjával a kezében Rigaud kerülővel fölsétált egészen a fenyőligetbe torkolló rue de l’Oratoire-ig. Végig az utcák árnyékos oldalán maradt a rekkenő hőség miatt. Magas, enyhén hajlott hátú férfi ment tíz méterrel előtte. Rigaud fölismerte: a szálloda portása volt. A strandkalap olyan volt, mint amilyeneket Rigaud anyja viselt tíz évvel azelőtt. Ingrid a kaszinó mellett vette egy üzletben, ahol már csak ez az egy kalap volt a kirakatban: valaki – talán épp az ő anyja – egyszer ottfelejtette Juan-les-Pins-ben nyár végén, mint a félig üres cigarettás dobozt az éjjeliszekrény fiókjában. A portás ráérősen ballagott, de Rigaud nem akart elébe kerülni. Eszébe jutott a villa a capi úton, ahová az anyja néha elvitte vendégségbe egy amerikai barátnőjéhez. Mindig ebéd után indultak Cannes-ból. Tíz-tizenkét éves lehetett. Általában estig maradtak a nőnél. Tele volt a szalon és a parton a stég vendégekkel. Mindenki lelkesedett a vízisíelésért, és a házigazdájuk volt az első nő, aki űzte ezt a sportot. Volt ott egy vendég, akire Rigaud még mindig nagyon jól emlékezett: egy ősz hajú, napbarnított férfi, a teste olyan szikár, mint egy múmiáé, és ő is vízisíelt. Amikor megérkeztek, az anyja mindig a férfira mutatott, és azt mondta: „Menj, köszönj szépen Bailby bácsinak!”, aztán magára hagyta w 72 w
a kertben, ahol egész délután egyedül játszott. Rossz emlékek. Az előtte ballagó portásról jutottak eszébe. Utolérte és a vállára tette a kezét. A férfi ijedten fordult hátra, de aztán elmosolyodott: – A szállodában lakik, ugye? Valami azt súgta Rigaud-nak, hogy beszéljen a portással. Az éjjel úgy elbizonytalanodott, annyira félt, hogy Ingridnek baja eshet – bármilyen mentőövbe belekapaszkodott volna. – Rigaud-né fia vagyok… A mondat csak úgy kicsúszott a száján, és hirtelen nevethetnékje támadt. Miért hozza elő az anyját, azt a nőt, aki egyáltalán nem volt anyának való: egész nap magára hagyta a villa kertjében, sőt, egyszer ott is felejtette? Mit küldött neki akkor is, amikor egy alpesi internátusban majd meggebedt a hidegtől és az éhségtől? Selyeminget. – Rigaud-né fia? A portás úgy nézett rá, mintha maga volna a walesi herceg. – Miért nem mondta rögtön, uram? A portás meghatódva húzta ki magát, Rigaud soha nem gondolta, hogy a szavainak ilyen varázsereje lehet. Talán azért jött épp Juanles-Pins-be menedéket keresni, mert ide köti a gyermekkora, tűnődött. Sivár, de biztonságos gyermekkora volt egy olyan világban, amelyik w 73 w
még hitt a saját örökkévalóságában, vagy túl léha volt hozzá, hogy gondoljon a holnapra. Szegény anyja lila ködben élt… Biztosan nem tudná mire vélni a háborút, nem értené, hogyan lett Juan-les-Pins-ből kísértetváros, ahol mindenki a feketepiacról él, és hamis papírokkal a zsebében jár-kel. Mégis az anyja az utolsó mentsvára… – Szép emlékeim vannak az édesanyjáról… A barátaihoz jött látogatóba Juanba... Szóval maga a fia… A portás féltőn nézett rá. Rigaud biztos volt benne, hogy ez az ember tudna neki segíteni. – Szeretnék tanácsot kérni – hebegte. – Bajban vagyok… – Jöjjön, ne az utcán beszéljünk! A férfi behúzta magával egy nagy, fehér épület kapuján, amelynek tetejére, kihalt udvaraira Rigaud rálátott a szobájuk erkélyéről: a Saint-Philippe általános iskola volt. A portás egy részben fedett iskolaudvarra kísérte, amelynek egyik szegletében platánfa állt. – Üljön le – mutatott egy padra a fa alatt, aztán letelepedett Rigaud mellé. – Hallgatom. A keresztbe vetett lábbal ülő, hórihorgas, ősz férfi a nagyapja lehetett volna. Úgy nézett ki, mint egy angol vagy egy amerikai. – Szóval… – kezdte Rigaud tétován. – Az a lány, akivel Párizsból idejöttem… w 74 w
– A felesége, ugye? – Hát ez az, nem a feleségem… Én szereztem neki papírokat… El kellett jönnie Párizsból… – Értem… Vagy az egész csak egy rossz álom? Hogy tűnhet valóságnak a háború, amikor az ember a kora délutáni csendben egy vidéki iskolaudvar platánja alatt üldögél? Az udvar túlsó végén osztálytermek, mellette kedves, ősz hajú férfi, aki meghatódva emlékszik vissza az anyjára. És a tücskök megnyugtatóan monoton ciripelése. – A szállodában nem maradhatnak tovább. De tudok egy helyet, ahol meghúzhatják magukat… – mondta a portás. – Nem maradhatunk tovább? – mormogta Rigaud. – Nem, a jövő héten razzia lesz a Riviérán, az összes szállodában. Az egyik osztályterem résnyire nyitott ajtaján előbújt egy macska, átsétált az udvar fedett részén, keresett magának egy napsütötte foltot, és összegömbölyödve lefeküdt a közepére. A tücskök folyamatosan ciripeltek. – Ellenőriztek bennünket, külön ezért idejött valaki Párizsból. – Tudom. A sötét öltönyös. Maga szerint itt van még? – kérdezte Rigaud. – Sajnos itt. Cannes és Nizza között ingázik. Mindenhol a vendégkönyveket ellenőrzi. w 75 w
Ingrid strandkalapja Rigaud mellett hevert a padon. Ingrid már biztosan aggódik, hogy eltűnt. Bárcsak ő is itt volna ezen az iskolaudvaron, ahol biztonságban érzi magát az ember! A macska elaludt a napsütötte folton. – Itt nem bújhatnánk el? – kérdezte Rigaud. A földszinti osztálytermekre és az iskola első emeletére mutatott, ahol a hálótermek lehettek. – Van ennél jobb rejtekhely – mondta a portás. – Egy amerikai nő villája, ahol annak idején az ön édesanyja is gyakran megfordult. w w w A strandra menet Rigaud azon tűnődött, mit mondjon Ingridnek. Nem fogja elárulni neki, hogy razzia lesz a következő héten, csak annyit mond majd, hogy az anyja barátnője kölcsönadja nekik a villáját. Már megint az anyja… A sors különös fintora, hogy holtában lépten-nyomon felbukkan, de amíg élt, soha nem állt mellette, amikor szüksége volt rá. Mintha Rigaud-né őnagysága ki akarná engesztelni, és feledtetni akarná az összes sérelmet, amit életében okozott neki. Kiürült a strand. A vendégek még a tenger felé fordított nyugágyakat sem csukták össze, pedig nem volt sok. Ingrid egyedült üldögélt. A mólón napozott. w 76 w
– Összefutottam a Provençal portásával. Szerez nekünk egy villát. A szálloda bezár – mondta Rigaud. Ingrid a móló széléről lógatta a lábát. Föltette a nagy kalapot, és a kalap eltakarta az arcát. – Fura. Egyszer csak fölkerekedtek, és mind elmentek – mondta. Rigaud az üres nyugágyakat bámulta. – Biztosan sziesztázni mentek… De nagyon jól tudta, hogy ilyenkor még szoktak lenni a strandon. – Jössz úszni? – kérdezte Ingrid. – Igen. Ingrid a mólóra tette a kalapját. Fejest ugrottak. A tenger olyan sima volt, mint egy tó tükre. Mellúszásban úsztak vagy ötven métert. Rigaud visszanézett a strandra. A móló sötét deszkáin Ingrid kalapja piroslott. Semmi más nem utalt emberi jelenlétre. w w w Délután öt óra tájt indultak vissza a strandról, és Rigaud mindenáron újságot akart venni. Ingrid csodálkozott a dolgon. Amióta Juanles-Pins-ben voltak, nem olvastak újságot, csak neki vettek minden héten egy filmmagazint. Az újságos zárva volt. És a rue Guy-de-Maupassant-ban minden boltnak le volt húzva a w 77 w
redőnye. Sehol egy teremtett lélek. Visszafordultak. – Ez azért furcsa, nem? – kérdezte Ingrid. – Nem… Nem furcsa… – mondta Rigaud, és igyekezett oldottnak tűnni. – Vége a szezonnak… Csak nem vettük észre… – Miért akartál újságot venni? Történt valami? – Nem, semmi. A fenyőligeten átvezető út is néptelen volt. Azon a részén, ahol hangos pétanque-meccsek szoktak zajlani, egy lélek nem volt: talán a nyaralók után Juan-Les-Pins lakói is elhagyták a városukat? A Provençal bejárata előtt ott állt a fehér lovas konflis, a kocsis éppen akkor rakta fel az utolsó bőröndöt a halom tetejére. Aztán felült a bakra, és cserdített az ostorral. A ló a szokásosnál is lassabban indult lefelé a szálloda előtti fasoron. Ingrid és Rigaud csak álltak a bejáratnál, és figyelték, hogyan hal el a kocsizörgés. Rigaud-nak rossz előérzete támadt, és valószínűleg Ingridnek is, mert azt mondta: – Lehet, hogy földrengés lesz… A napsütésben még sűrűbbnek tűnt körülöttük a csend. w w w w 78 w
