Régészeti állattan 1. A régészeti állattan fogalma és helye a tudományok körében A régészeti kutatás szerves részeként végzett természettudományos vizsgálatok növelik a régészeti leletek ismerettartalmát, megkönnyítik az egykori környezet rekonstrukcióját és a korabeli kultúrák életmódjának tisztázását. A régészeti állattan az ásatásokon lelt állatmaradványok meghatározásával, elemzésével, természet- és társadalomtudományi értelmezésével foglalkozik. Ennek megfelelően tárgya az ember egykori környezetében élt állatok, az állat és ember közötti viszony, valamint közvetve az emberi társadalom egykori kapcsolatrendszereinek vizsgálata. A tudományok fejlődését egyszerre jellemzi az ismeretanyag növekedéséből fakadó kényszerű specializáció és a sokféle szakosodott terület fokozott egymásra utaltsága (multidiszciplinaritás). E két vonulat kiegészíti egymást, hiszen a lehető legalaposabb, analitikus részeredményeket csak a szélesebb összefüggések szintetikus ismeretében értelmezhetjük. A különbözô szakterületek közötti átfedéseket megtestesítő interdiszciplináris együttműködés az elmúlt évtizedekben a régészetben is új eredményekhez vezetett. Az az elméleti kérdés, hogy tudomány-e maga a régészet, avagy a történeti kutatás segédtudománya ugyanúgy elavulttá válik mint az a dilemma, hogy a régészeti állattan tudomány-e, avagy a régészeti kutatás segédtudománya? Az egyes szakterületek közötti határok elmosása ugyan módszertani szempontból veszedelmes hibaforrás lehet, bele kell törődnünk abba, hogy kutatásainkat többé nem folytathatjuk elszigetelten és a tudományok közötti alá- és fölérendeltség kérdésének legfeljebb rövidtávú, taktikai jelentősége lehet. A régészeti állattan tehát több lábon álló, multidiszciplináris kutatási terület. A nyelvezetét, módszertanát és előrehaladását is meghatározó legfontosabb társtudományai (a régészeti állattan fejlődését megközelítőleg tükröző sorrendben): 1. őslénytan (rétegtani megfigyelések, törzsfejlődési szemlélet) 2. állattan (rendszertan, nómenklatúra) 3. bonctan (testtájak, csontvázrészek nevezéktana) 4. régészet (a csontleletek időrendi, térbeli és funkcionális meghatározása) 5. embertan (az egységes csontmérési rendszer alapja) 6. történettudomány (állatokra vonatkozó írásos források) 7. néprajz (kulturális értelmezési lehetőségek, párhuzamok) 8. biokémia és -fizika (izotópok, röntgen, DNS vizsgálatok stb.) E tudományos szakterületeknek a régészeti állattanban érvényesülő sokoldalú hatására a további fejezetekben részletesebben is kitérünk. 2. A régészeti állattan irányzatai és céljai A lelőhelyeken talált állatcsontok zöme valaha emberi tevékenység eredményeként halmozódott fel. Az állatmaradványok ezért a régészet tárgyát képező egykori anyagi kultúra összképéhez ugyanúgy hozzátartoznak mint a kerámia- vagy fémleletek, a településszerkezet vagy a temetkezési szokások. Az ásatás során maga a lelőhely óhatatlanul elpusztul, ami a közreműködő kutatókra a pontos anyaggyűjtés és dokumentáció rendkívüli felelősségét rója. Ezen alapvetően etikai szemponton túl, a feldolgozás sem nélkülözheti a bűnügyi nyomozáshoz hasonló, mindenre kiterjedő kutatást. Ebbe a légifelvételek elemzésétől a vallástörténeti vizsgálódásokig terjedő szellemi tartományba a húsfogyasztási szokások és az állat-ember viszony elemzése is szervesen beletartozik. A régészeti állattannak a külföldi szakirodalomban többféle elnevezése használatos. Ezek közül figyelemre méltó a jelzős szerkezet inverz használata: - Az őslénytanban gyökerező, ezért általában természettudományos képzettségű kutatók által művelt archaeozoológia (tehát régészeti állattan) elsősorban a természeti szempontokat vizsgálja. Ez a megközelítés hagyományosan a közép-európai (így a hazai), zömmel német nyelvű szakirodalomban uralkodik - Az angolszász és bizonyos mértékig francia, antropológiai szemléletű régészet kebelében kialakult zooarchaeológia (azaz "állattani régészet") a hangsúlyt inkább a kultúrtörténeti oldalra helyezi abból kiindulva, hogy az állat és ember viszonyában az ember az aktív, meghatározó elem Az archaeozoológia ugyanakkor az állattan, ezen belül a történeti zoológia első számú résztudományának is tekinthető. Vörös István (1983) felosztása szerint a történeti állattan az állatmaradványok közvetlen vizsgálatát szolgáló archaeozoológia mellett magában foglalja az ethnozoológia (az ember-állat kapcsolat néprajzi vonatkozásai), zooikonográfia (állatábrázolások) és zoo-filológia (állatokra vonatkozó nyelvemlékek) társadalomtudományi kitekintésű kutatási irányait is. Az egyre inkább szakosodó archaeozoológia területeit számos módszertani szempont (pl. vizsgált állatrendszertani egységek, földrajzi szempontok, régészeti korszakok, technikai eljárások) szerint is csoportosíthatjuk.
1
A hagyományos értelemben vett régészeti állattan közeli kapcsolatban áll a háziállat-történeti kutatásokkal, főleg nagyobb emlősállatok csontjainak vizsgálatán alapul. Az emberi tevékenység erős és közvetlen hatásai (népmozgások, kereskedelem stb.) miatt ezek a maradványok ökológiai rekonstrukcióra csak korlátozott mértékben, az állatok tűrőképességét messze meghaladó környezeti viszonyok között alkalmasak. A vadászott állatok történeti szerepének vizsgálata időben előre haladva egyre kevésbé tekinthető faunatörténeti értékűnek, hiszen az amúgyis szelektív vadászat az őskort követően fokozott mértékben társadalmilag meghatározott tevékenységgé vált, így a vadállatok maradványai a voltaképpeni faunát időben előre haladva egyre kevésbé jellemzik. A hazai kutatási hagyományra is jellemző klasszikus archaeozoológiai paradigma szellemében Norbert Benecke (1994: Tabelle 1) az állatmaradványok értelmezésének hét lehetőségét emeli ki: Megfigyelt jelenségek
Értelmezési lehetőségek
1. A maradványok fajmeghatározása 2. Az egyes fajok csontjainak abszolút és relatív gyakorisága 3. Az csontvázrészek előfordulási gyakorisága 4. Csontdarabolás módja, vágásnyomok 5. Az egyed életkorának és nemének meghatározása 6. Csontméretek 7. A csontozat kóros elváltozásai
= a rendelkezésre álló állatok választéka = a vadászat/állattartás aránya, jellege = a hasznosítás módja (hús, szaru stb.) = a feldolgozás technikai színvonala = tartási- és tenyésztési viszonyok = küllem és termelési kapacitás = betegségek, tartás, takarmányozás
A régészeti feltárásokból származó állatcsontok rendszertani, törzsfejlődési és környezettani következtetésekre is alkalmat adnak. Ökológiai vizsgálatok céljára a törzsfejlődés alacsonyabb fokán álló, haszonállatként nem manipulált gerinctelen taxonok (puhatestűek, atkák, rovarok stb.) a legmegfelelőbbek. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy minden régészeti lelőhely definíciószerűen emberi élőhely volt, így az ember közvetett hatásával ezen állatok esetében is számolnunk kell. Éppen a nyilvánvaló emberi hatás miatt fontos az állatmaradványok folyamatos kultúrtörténeti értékelése is. Paradox helyzet, hogy a régészeti állattan természettudományos (biológiai) következtetéseit gyakran "zavaró" egykori emberi hatás nem egyszerűen zaj, hibaforrás: megismerése éppen a kutatás egyik legfontosabb feladata. Ha például egy állat termetét bizonyos ép csontok hiányában biometriai számításokkal képtelenség rekonstruálni, fel kell tennünk a kérdést miért nem kerültek ezek a darabok az egykori konyhahulladékba vagy miért darabolták fel őket felismerhetetlenségig elődeink? A széles körben elterjedt tévhit szerint az archaeozoológiának (akárcsak a legtöbb természettudományos eredetű módszernek) az őskor régészeti kutatásában van nagyobb jelentôsége, hiszen az akkori állattartásra vonatkozóan írásos emlékeink nincsenek és csak viszonylag szegényes ikonográfiai anyag áll rendelkezésünkre. Pedig az állattani leletek segítségével a későbbi korokban is sokkal alaposabban megismerhetjük az akkoriak 1. táplálkozási, de legalábbis húsevési szokásait 2. életkörülményeiket biztosabbá tevô állattartását 3. gazdálkodásának módozatait 4. állattenyésztési ismereteit 5. környezetéhez és állatokhoz fűződő viszonyát Az állatcsontanyag és a korabeli írásos dokumentumok, állatábrázolások, sőt szájhagyomány következetes összevetése új megvilágításba helyezheti az egyes korok kultúrájáról kialakított általános képünket. 3. Kutatástörténet Az archaeozoológia társtudományainak felsorolása némileg a régészeti állattan kialakulásának történetét is tükrözi. Gyökerei a felvilágosodást követő természettudományos kibontakozásig nyúlnak vissza, amelyek a XIX. század közepére az őslénytani, törzsfejlődési és rendszertani kutatások többek között Karl Linné (1707-1773), Georges Louis (Leclerc) Buffon (1707-1778), Erasmus Darwin (1731-1802), Jean Baptiste Pierre Antoine de Monet de Lamarck (1744-1839), Georges Cuvier (1769-1832) és Charles Darwin (1809-1882) nevével fémjelzett felvirágzásához vezettek. A világ jelenségeinek rendszerezési igénye az emberi gondolkodás nélkülözhetetlen eszköze, a csoportosítás szempontjai azonban sohasem lehetnek teljesen tárgyilagosak. A dolgokat szinte bármely kiragadott tulajdonságuk alapján osztályozhatjuk. Jó állattani példája ennek Arisztotelész, aki az oroszlánt, lovat és vaddisznót sörényük megléte alapján rokonította. Azt a felismerést, hogy bármely osztályozást csak alapos és sokoldalú megfigyelés igazolhat Karl Linné így fogalmazta meg 1737-ben megjelent, Genera Plantarum című munkájában: "Minden valós tudásunk attól függ, hogyan különböztetjük meg a hasonlót az eltérőtől. Minél több természetes különbségre épül módszerünk, annál világosabb fogalmat alkothatunk a dolgokról. Minél nagyobb azonban a megkülönböztetés tárgyainak száma annál nehezebb és szükségesebb a megfelelő módszer kialakítása."
2
Szellemtörténeti szempontból érdekes, hogy a svéd Linné szigorú, a fajok változatlanságának elképzelésén alapuló rendszerét (az 1758-ban megjelent Systema naturae mindmáig az állat- és növénytani kétnevű, azaz binomiális latin nevezéktan alapja) a francia Buffon állandó mozgást és változást hirdető tanai ellensúlyozták. Erasmus Darwin a törzsfejlődés számos fontos tényezőjét vetette fel (pl. nemek szerinti kiválasztódás, örökölhetőség). A természetes szelekció elméletének kivételével az elfelejtett vidéki orvos, költő és polihisztor, nagyhírű unokája Charles törzsfejlődési rendszerének valamennyi elemét megfogalmazta. Lamarck legfontosabb eredménye a környezet állati szervezetre gyakorolt hatásának felismerése. A "lamarckizmus" egyetlen túlzása az volt, hogy a szerzett tulajdonságok, azaz a szervezet környezetre adott válaszainak közvetlen öröklődését is feltételezte. (Noha ez nem bizonyult időtálló elképzelésnek, száz év elmúltával a hasonló tanokat hirdető szovjet Liszenkó számos tudományos vetélytársa került szembe a sztálini igazságszolgáltatással). A törzsfejlődési kutatások előrehaladtával egyre több az archaeozoológia kialakulását közvetlenül segítő eredmény született. Cuvier ugyan valamelyest Linné tanaihoz visszakanyarodva ismét a fajok változatlan voltából indult ki, őslénytannal foglalkozva nem vitathatta egyes fajok kipusztulását, amelyet különböző katasztrófákkal (özönvíz, vulkáni tevékenység) magyarázott. Az összehasonlító bonctan tudományának megalapítójaként Cuvier, "a Csontok Pápája", fontos lépést tett a régészeti állattan módszertanának kialakítása irányában. Charles Darwin legjelentősebb műve, a Fajok eredete (1859) az evolúciós kutatások addigi eredményeit foglalta dinamikus rendszerbe. A nevéhez fűződő elmélet, amely szerint a fajok változásának oka a természetben a legrátermettebb változatok túlélése a létért folytatott küzdelemben (azaz elszaporodása és tulajdonságainak öröklődése) hosszú ideje érlelődött a múlt század tudományos gondolkodásában. Darwinnal egyidőben, de tőle függetlenül Alfred Russell Wallace (1823-1913) ugyanerre a megállapításra jutott. Míg azonban Wallace zseniális felismerése egyik borneói kutatóútja során szinte egyetlen maláriaroham lázálmában született, Darwin elméletét legalább húszévi adatgyűjtő- és rendszerező munka alapozta meg. Ennek során természetrajzi megfigyeléseit fontos állattenyésztési kutatásokkal is kiegészítette. Az állatok és növények változásai háziasításuk során (1868) című művének több fontos régészeti állattani vonatkozása is van. Magyarországon az állatcsontleletek rendszeres gyűjtése és tudományos feldolgozása Petényi Salamon János (1799-1855) nevéhez fűződik, aki 1834-ben a Magyar Nemzeti Múzeum szolgálatába lépve megalapította a hazai leíró gerinces őslénytant. Noha az első honfoglalás kori lovassírt Kecskemét közelében, Benepusztán találták ugyancsak 1834-ben, az állatcsontok akkoriban még csekély érdeklődést keltettek. 1851-ben a Dán Királyi Tudományos Társulat ülésén Japetus Steenstrup paleontológus és munkatársai vetették fel elsőként, hogy a tengerparti őskori kagylóhalmok állatcsontleleteit régészeti leletként is elemezni kell. Az első kimondottan archaeozoológiainak tekinthető monográfiát Magyarországon Kubinyi Ferenc (17961874) írta 1859-ben. Címe: A teve és a ló, állat- és őslénytani s a Magyarok keletről kijövetelére vonatkozólag történelmi tekintetben (Akadémiai Értesitő I/V: 397-446). E címből is látszik az archaeozoológia azon sajátsága, hogy az állatvilág változásait a társadalmi jelenségekkel összefüggésben, természettudományos módszerekkel vizsgálja. Hasonlít tehát annyiban az agrártudományokhoz, hogy az állatokat gazdasági/kulturális jelenségként, "termelő eszközként" is értékeli. A modern értelemben vett régészeti állattani kutatások kezdete Ludwig Rütimeyer 1861-es könyvének megjelenésétől számíthatjuk. Ez a munka a svájci tavak váratlan apadásakor lelt őskori cölöpépítmények ásatásain felszínre hozott állatcsontok részletes gazdaság- és tenyésztéstörténeti elemzésével foglalkozik (Megjegyzendő, hogy az itt talált növénymaradványok Oswald Heer által 1865-ben közzétett korszakalkotó feldolgozása az elsô archaeobotanikai műnek tekinthető). Hazánkban már 1867-ben munkakapcsolat létesült a MTA Archaeológiai Bizottsága és a Magyar Királyi Egyetem Állattani, állatbonctani gyűjteménytára között a "konyhahulladékok ősi maradványainak" meghatározására. Az együttműködést szorgalmazó Rómer Flóris (1815-1889) magától értetődőnek tekintette a természettudományok bevonását a régészeti kutatásokba, az 1876-ban Budapesten megrendezett nemzetközi ôsrégészeti kongresszus pedig további lendületet adott magának a magyar régészetnek. Vörös István (1983) összeállításából tudjuk, hogy nagyjából ettől az időponttól kezdve a régészeti eredményekkel együtt már az állattani leletanyag ismertetését is számosan közölték. Ugyancsak Vörös (1983) idézi Pósta Béla Lenhossék Mihályhoz 1917-ben írt levelét, amelyben így ír: "...kísérleteket tettem a Nemz. Múz. állattárában az őskori telepekből kikerült állatcsontok maghatározásával. Onnan az élettani intézethez utasítottak, ahol megint azt az értesítést kaptam, hogy fájdalom, ilyen irányú meghatározások teljes bizonyossággal csak akkor eszközölhetők, ha teljes csontvázak állnak rendelkezésre, minőkkel az intézet nem rendelkezik" (Mátyás 1927). A két világháború közötti magyarországi kutatás részben őslénytani, részben háziállat-történeti jellegű, tehát kevésbé archaeozoológiai, beállítottságú volt. A hagyománytisztelet által motivált, historizáló kutatási szemlélet egyik klasszikusa Hankó Béla (1886-1959). Hazánkban a régészeti állatcsontok rendszeres, természettudományos kutatása a második világháború után indult meg. E munka elsősorban Bökönyi Sándor (1926-1994) nemzetközi jelentőségű munkásságához és Matolcsi János tudományos életművéhez fűződik. 4. Az állattani leletek kialakulása
3
A töredékes régészeti csontanyagból a szó állattani értelmében vett teljes fauna aligha rekonstruálható, de a háziállatmaradványok is elsősorban a levágott állatok összességét, nem az állattartás egészét jellemzik. Szerencsére kellő mennyiségű (lehetőleg több ezer) meghatározható csontmaradvány esetén már lehet némi elképzelésünk az állatállományról is de következtetéseinkkel nem árt óvatosan bánnunk. Nem tudhatjuk ugyanis pontosan, mennyire reprezentatív a rendelkezésünkre álló leletanyag. A hibalehetőségek fontosságának felismerését követően a korszerű régészeti állattan egyik alapvető fontosságú ágává vált a modern őslénytani kutatásokból átvett tafonómiai értékelés, amely a zoológiai leletek post-mortem változásait vizsgálja az állat elpusztulásától egészen a régészeti nyilvántartásig. E hosszú és összetett folyamat megismerése több hatásra keres magyarázatot, amelyek mindegyike meghatározta milyen adatok birtokába jutottunk kutatásunk során. A főbb kérdések a következők: 1. milyen eredetű a lelet (vadászzsákmány, vágás esetleg természetes elhullás)? 2. melyik állatfaj milyen korú/nemű egyedeit ölték meg őseink a vad és háziállatok közül? 3. mi került az elejtés/vágás helyéről az adott lelőhelyre (a tetem részleges szállítása)? 4. miféle csontok vesztek el a korabeli feldolgozás során (csontok eltérő mérete és szilárdsága)? 5. hol tárolták a konyhahulladékot (elásva vagy szétszórva; tiprás és kutyák hatása)? 6. mennyi maradt meg az adott talajviszonyok (pH, talajvíz, kövesedés stb.) között a csontokból? 7. mire irányult a régészeti ásatás (helyszínválasztás, feltárási módszerek finomsága)? 8. meddig megy el a megjelentetett feldolgozás a részletek ismertetésében? Belátható, hogy az állatcsontleletek az eredeti képnek csak töredékét tükrözhetik, hiszen e lépések mindegyike során, beleértve a régész szubjektív döntéseit is, adatvesztéssel kell számolnunk. Ha például egy közösség nem vadászott, nem sok ismeretünk lehet a lelőhely környékének vadállatfaunájáról. A tafonómiai veszteségek lehető legalaposabb számba vétele a hiteles, tudományos igényű értelmezés elengedhetetlen feltétele. Az első öt szempont könnyen megjegyezhető az "Ez elment vadászni..." kezdetű ősi gyermekmondóka főbb pontjai alapján. A 6. pont az úgynevezett fosszilis diagenezis (magyarul tán kövületi általnemzés) folyamatára utal, míg a 7. és 8. pont a "merre szaladt a nyulacska?" tipikus esete: ezek a veszteségek már a régész és archaeozoológus többé-kevésbé tudatos döntésein múlnak, amelyek végleg megszabhatják következtetéseink irányát. Noha a felsorolt kérdések zöme húsfogyasztásra vonatkozik, a tafonómiai szemlélet döntően fontos az egykori környezet valamint a rituális és más állathasznosítási módok megismerésében is. E tételes felsorolás rendszeres szem előtt tartása nyilván mindenféle régészeti lelet értelmezésében hasznos lehet. 5. Háziasítás, állattartás, állattenyésztés A háziasítás, azaz domesztikáció, az ember és állat közötti kapcsolat egyik formája. Lényege, C. Keller századfordulón megfogalmazott meghatározása szerint, hogy "a háziállatok az emberrel tartós szimbiózisban élnek, fogságban is felnőnek és szaporodnak." Noha számos bonyolultabb definíció is ismert, a két legfontosabb alaptényező a - szimbiózis, azaz a kölcsönös előnyökön alapuló együttélés (az emberek hasznot húznak háziállataikból, amelyek bizonyos mértékig a biztonságos takarmányozástól és tartástól függővé válnak). - fogságban szaporítás, amelynek révén az ember tartósan beavatkozhat a természetes kiválasztódás folyamatába többé-kevésbé tudatosan alakítva egy-egy vadállatfaj háziasított formáit. Fontos, hogy az egyedi szelídítést és megkülönböztessük a háziasítástól: amennyiben tartós mesterséges szelekcióról nem beszélhetünk egyes állatfajok megtartják eredeti öröklött tulajdonságaikat, nem térnek el a fajra jellemző genetikai változékonyság mértékétől. Ilyen fajok például a vadászsólymok és vadászgepárd. Ezek szaporítása fogságban csaknem lehetetlen. XVI. századi indiai források szerint Akbar nagymogul ezer gepárdot tartott. Ezek közül azonban csak egyetlen alomnyit fialt valamelyik nőstény, azt követően pedig csak 1956-ban a philadelphiai állatkertben sikerült gepárdot fogságban szaporítani.1 A nőstényekben ugyanis az ovuláció csak akkor indul meg, ha a párzási időszakban több hím is megkergeti. Ez az üzekedés azonban a világ leggyorsabb szárazföldi állatai számára azonban annyira helyigényes, hogy az állatkerti nászt szinte eleve kizárja. A másik véglet jellemző példája a kutya, amelynek olykor rendkívül speciális fajtáit a hosszan tartó, tudatos emberi tenyészkiválasztás alakította ki. Ennek köszönhetően egyes fajták már öröklötten hordozzák a terelésre, kotorékozásra való hajlamot vagy éppen a vakvezető munkában elengedhetetlen nyugodt vérmérsékletet. A haszonállatok zöme, részben az állattartási kultúra színvonalától függően, e két pólus közé esik: a rénszarvas vad alakjától alig különbözik, a teve és indiai elefánt vad ősei mára gyakorlatilag kipusztultak, a szarvasmarha és juh esetében pedig már tej- hús- illetve gyapjútermelésre szakosított fajtákról is beszélhetünk. A háziállatok tehát mindenképpen az emberi kultúra termékei, éppen ez indokolja, hogy régészeti állattani vizsgálatukat multidiszciplináris alapon végezzük. Az sem elhanyagolható tény, hogy az állattartás a gazdaság révén mindenkor visszahat az emberi kultúrára. A csontleletek ugyanúgy korra jellemző adatokkal szolgálhatnak mint a 1
Jones 1999: 47.
4
kerámia vagy kő- illetve fémeszközök. Értelmezésükhöz azonban nélkülözhetetlen a természetes (zoológiai) és emberi hatások lehető legpontosabb elkülönítése. A háziasítás feltételeit Downs nyomán Bökönyi (1978: 58) az alábbiakban foglalta össze: 1. szükséglet, amely csak az állatok ellenőrzésével, védelmezésével és szaporításával elégíthető ki 2. ellenőrzés, amely lehetővé teszi az állatcsoport célszerű befolyásolását 3. szakosodás, amelynek jegyében az ember legalább részlegesen ezen állatok védelmének és ellenőrzésének szenteli magát 4. szelekció, amelynek révén az ember beavatkozik az ellenőrzött állatcsoport tenyészközösségébe A háziasításhoz vezető egyik lehetséges út a szakosodott vadászat lehetett. Néprajzi példákból világszerte ismeretesek olyan népcsoportok, amelyek nagy állatcsordák (pl. bölény, gnu, rénszarvas) követéséből és rendszeres vadászatából éltek. A rénszarvas esetében az állományok alapos ismerete és fokozódó manipulációja, Eurázsiában a háziasított alak megjelenéséhez vezetett. Az észak-amerikai alfajt viszont soha nem domesztikálták. Kérdés, hogy a bölény és gnu esetében e folyamat kiteljesedését (amint Bökönyi véli) ezen állatfajok viselkedéstani tulajdonságai, avagy az emberi szükséglet hiánya gátolták-e? Elképzelhető, hogy egyes kultúrák kellő vadbőség esetén kevésbé szorultak a háziasítás áldásaira. Ebbe a kérdéskörbe tartozik a "nem háziasítható" zebra esete is. Elképzelhető, hogy néhány szórványos modernkori kísérlet nem eredményezhette a lótenyésztés évezredei alatt kialakult kedvező tulajdonságok génjeinek felhalmozódását, a gyarmatosítás előtti Afrika őslakói pedig esetleg semmi szükségét nem látták a zebra háziasításának. A fenti felsorolás utolsó pontja az, amely az állattartás és állattenyésztés közötti fogalmi különbségtétel felé mutat. A domesztikáció megindulása elválaszthatatlan az állattartás kezdeteitől, e korai szakaszban azonban tudatos tenyészkiválasztásról bizonyíthatóan nem beszélhetünk. Irásos források (Columella, Varro) mutatják viszont, hogy a rómaiak már rendszeres módon, határozott tulajdonságok alapján, tudományos alapossággal alakították állatállományaikat. Ez a tenyésztői tevékenység még Pannónia provincia csontleleteiben is megnyilvánul. A mai értelemben vett, modern, egységes fajták kialakulásáról inkább csak az újkor hajnalától fogva beszélhetünk, amikor az iparosodó termeléssel kialakuló piaci kereslet, és a kor tudományos eredményei együttes erővel hatottak ebbe az irányba. Természetesen ennek a folyamatnak gyökerei időben lényegesen messzebb nyúlnak vissza de jelenlegi archaeozoológiai ismereteink ebben a kérdésben legalábbis hézagosak. 6. Az állattartás rövid története a Kárpát-medencében Az őslénytani kutatások a holocén korszak késői szakaszainak vizsgálatában lassan jelentőségüket vesztik. A néhány kipusztult faj (pl. őstulok, hód) kivételével ma is meglévő vadfauna történetének tanulmányozását, illetve a fokozatosan megjelenő háziállatok értékelését már a régészeti állattan tudománya végzi. Ha az állatcsontlelet ételhulladék, az adott kor természetes környezetét illetve állattartását csak közvetve tükrözi. Még nehezebb a helyzet a sírokból előkerülő állattani leletekkel, amelyek előfordulását, összetételét vallási, rituális szokások is alakítják. Az egykori környezet, korabeli állathasznosítás és a lelőhelyképződés hatásai egyszerre testesülnek meg minden leletben. A háziállatok vad őseikhez (fajtársaikhoz) képest nagyon megváltoztak. Méreteik általában csökkentek, változatosságuk megnőtt. A csontozat gyengült, a bőr elvékonyodott, az emésztőrendszer meghosszabbodott, az agy térfogata csökkent. Ezek általában a tenyésztés nem szándékos mellékhatásai. Ugyanakkor az ember tudatosan karolt fel olyan változatokat, gyakran mutációkat, amelyek hasznára váltak vagy kedvére voltak (pl. gyapjú, színváltozatok kialakulása, rövidlábúság), de a természetes szelekció elsöpörte volna azokat. Ős- és középső kőkor A régészeti állattan közép-európai hagyományainak megfelelően ebben a fejezetben a háziasított, elsősorban emlősállatok történetét tekintjük át. Az ilyen vizsgálódások azonban a napi kutatómunka során sohasem függetlenek az egyidejűleg vadászott vagy halászott állatok fajok kutatásától, ez utóbbiak szerepe azonban a korszakok során előre haladva egyre inkább csökken. Az őskőkor, azaz paleolitikum régészeti állattana nálunk "adminisztratív" szempontból tehát az őslénytan körébe tartozik, hiszen ebben az időben a vadászott állatok még viszonylag megbízhatóan tükrözik a természetes pleisztocén és korai holocén állatvilágot. Az őslénytani kutatások a holocén korszak késői szakaszainak vizsgálatában lassan jelentőségüket vesztik. A néhány kipusztult faj (pl. őstulok, hód) kivételével ma is meglévő vadfauna történetének tanulmányozását, illetve a fokozatosan megjelenő háziállatok értékelését már a régészeti állattan tudománya végzi. Ha az állatcsontlelet ételhulladék, az adott kor természetes környezetét illetve állattartását csak közvetve tükrözi. Még nehezebb a helyzet a sírokból előkerülő állattani leletekkel, amelyek előfordulását, összetételét vallási, rituális szokások is alakítják. Az egykori környezet, korabeli állathasznosítás és a lelőhelyképződés hatásai egyszerre testesülnek meg minden leletben. A vadászat mellett valamennyi korszakban számolnunk kell a halászat húsellátó szerepével. Az emberi települések mindig vízközelben helyezkedtek el, így a nyíltvízi halászat, akárcsak az árhullámok levonulása után visszamaradt halak "gyűjtögetése" minden korban kézen fekvő táplálékforrás lehetett. Elképzelhető, hogy amint azt Bökönyi Sándor vélte, egyes közösségek kulturális okokból tartózkodtak a halhúsfogyasztástól. Valószínűbbnek tűnik
5
azonban, hogy a tafonómiai veszteségekre amúgyis érzékeny, apró halmaradványok hagyományos bontási módszerekkel, iszapolás nélkül nemigen kerülnek napvilágra. Az említett közép-európai archaeozoológiai iskolára is jellemző, hogy az első nagy ilyen tárgyú nemzetközi kongresszust (amelyet egyáltalán nem mellesleg Budapesten Bökönyi Sándor és Matolcsi János szervezett 1970 októberében) a "Domestikationsforschung und Geschichte der Haustiere" témakörnek, azaz a háziasítás történeti kutatásának szentelték.2 Első háziállatunk a kutya. Európai viszonylatban megjelenését már az őskőkor idejéből ismerjük, szűkebb térségünkben azonban a Duna vaskapui szakaszának középső kőkori lelőhelyein meghatározott (elsősorban Vlasac, kb. Kr. e. 7000) házikutya csontok a legkorábbiak. Ezek háziasított voltát Bökönyi Sándor elsősorban a fogazat zsúfoltsága alapján határozta meg, ugyanis a háziasítás általában méretcsökkenéshez vezet, amelyet a fogak kevésbé követnek. 3 Ugyancsak a Vaskapu térségében Alexandra Bolomey felvetette a vaddisznók "korai manipulációjának" lehetőségét. 4 A háziasítás egyértelműen felismerhető csonttani jelei csupán a sokadik nemzedékben jelentkeznek, ezt mindenképpen megelőzheti az olyasfajta együttélés, amelyre a kutya/farkas mellett talán a sertés/vaddisznó a legalkalmasabb mint 1/ fejlett társasösztönű, 2/ nagy szaporaságú 3/ széles környezeti határok között jól alkalmazkodó faj. Ezek a tulajdonságok többi háziállatunkra lényegesen kevésbé jellemzőek. Tekintettel arra, hogy a Kárpát-medence jelentős részét több méter vastagságú folyami hordalék borítja, a mezolitikus lelőhelyek nagyobb mérvű vizsgálata csak az utóbbi évek alaposabb kutatásainak köszönhetően indult meg, elsősorban a hegyvidékek és alföldek találkozásánál (a magasabb fekvésű korai lelőhelyek általában őskőkoriak). A Vaskapu térsége viszont azért fontos a hazai kutatás szempontjából, mert a Duna ezen a szoroson keresztül lép ki a Kárpát-medencéből. A folyó mentén ugyanakkor több kultúra érkezhetett délkeleti irányból hazánk területére. Újkőkor Az európai mezőgazdaság gyökerei a Közel-Keletre, a Kr. e. 8000-7000 körüli időszakra nyúlnak vissza, ahol akkoriban úgy az állatok mint a növények háziasítása megkezdődött. A pontos környezeti és társadalmi okok kiderítés máig sem fejeződött be, tény azonban, hogy az egyesek által "Neolitikus Forradalomnak" nevezett jelenség első hullámai délkelet felől éppen a Balkán majd a Vaskapu irányából érték el a Kárpát-medencét. Egy-egy térségben csupán azok az állatok háziasíthatók, amelyek vad ősei az adott földrajzi környezetben előfordulnak. Régészeti-kultúrtörténeti szempontból ezért rendkívüli fontosságú a juh és kecske. Mai ismereteink szerint e két állatfaj vad ősei Európában a holocén során nem éltek, így a Kárpát-medencébe is kizárólag diffúzióval, régészeti kultúrák hatására jutottak el. A juh- és kecsketartás ismerete a Közel-Kelet felől viszonylag gyorsan, mintegy 2000 esztendő alatt terjedt Közép-Európa felé. A Balkánra már a 6. évezred utolsó harmadában eljutott. A Nagyalföldön az első juhok megjelenése a Körös-(Starčevo) kultúra (kb. Kr.e. VI. évezred) idejére tehető. A legkorábbi földműves kultúra Közép-Európa belsőbb területein a vonaldíszes kerámia műveltségével (Linearbandkeramik) terjedt el, úgy tűnik elsősorban a lösztalajokon. Ez azt jelenti, hogy elôször a legjobb talajokat vonták termesztésbe. Legfontosabb háziállataik szarvasmarha, ezenkívül sertés, juh/kecske. Elképzelhető, hogy a közel-keleti eredetű kiskérődzők, vagyis a juh és kecske, viszonylag nehezen alkalmazkodtak az Alföld akkoriban vizenyős, mocsaras környezetéhez. (Magyarország mai területének negyedrészét a múlt századi folyamszabályozásokig többé-kevésbé állandóan víz borította). Kétségtelen, hogy a Kárpát-medence állattartásának története során a juhtartás ellanyhuló, majd meg-megújuló hullámaival találkozunk, és a juhok (illetve a hasonló csontozatú kecskék) csontjainak fokozott előfordulása általában keletről érkező kulturális hatásokkal esik egybe. A korábban már említett kutya és sertés ősei a Kárpát-medence természetes faunájába tartoztak, ezért elvileg bármikor helyben háziasíthatók lehettek. Külön figyelmet érdemel azonban a szarvasmarha, amelynek vad alakja, az őstulok, ugyancsak előfordult hazánk jelenlegi területén. Feltehető azonban, hogy a házimarhák egy része ugyancsak az első földműves népességgel érkezett a Kárpát-medence területére. A neolitikus állattartás terjedése a vadállatfauna húshasznosításának visszaesésével járt. Számos korai és középső újkőkori lelőhelyen a csontok darabszámán belül a háziállat-maradványok részaránya már meghaladja a 75%ot, ami a vadászat élelemszerző szerepének jelentős csökkenésére utal.5 Az újkőkor végén, Kr. e. 3500 körül viszont a vadászat és halászat Közép-Európa szerte valamelyest ismét fellendült. A nemzetközi kutatás jelenlegi eredményei szerint ez talán az éghajlat romlásával magyarázható. A vadászott állatok közül is kiemelkedőnek tűnik az őstulok fontossága. Ez a nagytestű vadállat Herpály és Polgár tell telepein például az elfogyasztott hús nagyobb részét szolgáltathatta. Mindemellett nemcsak a nagy őstulokcsontok száma növekedett meg a lelőhelyeken, hanem a kisebb szarvasmarhacsontok, valamint a vad ős és a házi változat közötti
2 Matolcsi 1973 3 Bökönyi 1972 4 Bolomey 1973 5 Matolcsi 1982
6
átmeneti méretű darabok előfordulása is gyakoribbá vált. Ez utóbbiak jelenlétéből következtetett Bökönyi Sándor az őstulok helyi, kiterjedt kárpát-medencei háziasítására az újkőkor kései szakaszában. Réz- bronz- és vaskor E három korszak közös jellemzője nemcsak a fémművesség megjelenése és elterjedése, hanem az is, hogy az állattartás végérvényesen uralkodóvá válik a Kárpát-medence húsellátásában. A rézkorban, a késő neolitikus visszaesést követően ismét előtérbe került az állattartás, sőt újabb keleti népcsoportok feltételezhető érkezésével újabb lendületet kapott a juhtartás. A szarvasmarha továbbra is jelentős. Emellett megkezdődik a lócsontok fokozatos megjelenése ásatási anyagainkban. E leletek ugyan szórványosak de egyre gyakoribbá válnak. Jelenlegi adataink alapján nemigen dönthető el mely darabok származnak vad- illetve háziasított egyedekből. Ennek fő oka, hogy lovak esetében a két változat között nincs olyan egyértelmű méretkülönbség mint az őstulok és szarvasmarha illetve a vad- és házidisznó között. A közvetett érvek egyike szerint, a lócsontok ugyanolyan ritkák mint a vadállatok maradványai ebben a korban, így szórványosan elejtett vadlovakból származhatnak. Ugyanezekről a maradványokról persze azt is feltételezhetjük, hogy a ritka import házilovak első példányaiból származnak. Ráadásul ezek a ritka leletek beleillenek abba a az általános trendbe, hogy Európában északkeletről délnyugati irányba haladva a nagyvadak (szarvas, vaddisznó) testmérete következetesen csökken. Természetesen azonban a helyben háziasított közép--európai lovak korai nemzedékei sem lógnának ki ebből a vonulatból. Az egyetlen bizonyosnak tűnő általános összefüggés az, hogy a szerszámleletekkel/ábrázolásokkal is bizonyítható lótartás nagyjából abban az eurázsiai zónában jelenik meg, ahol a vadlovak elterjedésének délkeleti, illetve a fémművesség terjedésének északnyugati határa találkozott. Itt a kereslet és kínálat egyaránt megvolt az új "technológia" kialakulásához. A bronzkorra a házilovak meglehetősen elterjedtté váltak. Az elsőként háziasított kutya, és a négy "neolitikus haszonállat" (1-2: juh és/vagy kecske, 3: szarvasmarha, 4: sertés) mellett tehát megjelenik a ló, mint az ötödik legfontosabb háziállat. A bronzkorban valamennyi fajon belül is fokozódnak a háziállat-állomány differenciálódásának jelei (változatosabb állományok, kicsi és nagy "fajták". Bökönyi Sándor megfigyelései szerint Magyarország mai területén a bronzkorban hagytak fel a kutyahús fogyasztásával.6 A régészeti leletek alapján feltételezik, hogy Kr. e. 2000 táján, a bronzkor kezdetén a Kárpát-medencébe keletről állattartó "steppei" népek, délről mediterrán földműves népek érkeztek, majd összeolvadtak. Kétségtelen, hogy a korai bronzkorra jellemző pásztorkodó állattartás helyett a középső bronzkorra letelepült növénytermesztő/állattartó életmód válhatott általánossá. A pollenvizsgálatok szerint a bronzkor második felében a gabonafélék előre törtek, megindult a kiterjedt szántóföldi művelés is. Ezt támasztja alá regionális összehasonlításban is a háziállatok maradványainak döntő túlsúlya, azaz a vadászat eljelentéktelenedése. Megfigyelhető még a juhfélék és sertés csontjainak viszonylag kiegyensúlyozott egymáshoz viszonyított aránya. Úgy a Dunántúlról származó bronzkori leletegyüttesek, mint Észak-Szlovénia későbbi, vaskori állatcsont leletei azt mutatják, hogy noha ez az arány széles határok között változhat, az ingadozás inkább a helyi természeti viszonyok (domborzat, növényzet stb.) semmint az adott kultúrák régészeti szempontból jellemző fazekasművességének függvénye Mindemellett a középső bronzkor néhány tell telepén (Gyulavarsánd - Laposhalom, Jászdózsa - Kápolnahalom ismét megfigyelhető a vadászat időleges fellángolása. Ekkor azonban már nem a kisebb számban előforduló őstulok, hanem a gímszarvas a leggyakrabban elejtett nagyvad. Fontos, hogy e lelőhelyeken nemcsak gyűjtögetéssel is beszerezhető (hullott) agancsmaradványok vannak, hanem szarvascsontok is, amelyek csak az állatok élete árán juthattak a településekre. Meglehet, hogy az így megölt állatok egy része a terjeszkedő mezőgazdaság "kártevőjeként" esett a civilizáció áldozatául. Ezt az esetet a német "Schutzjagd" kifejezés tükörfordításával leginkább védvadászatnak nevezhetnénk. Regionális összehasonlításban vitathatatlan a háziállatok maradványainak döntő túlsúlya, azaz a vadászat eljelentéktelenedése. Megfigyelhető még a bronzkor közepétől a juhfélék és sertés csontjainak viszonylag kiegyensúlyozott egymáshoz viszonyított aránya. Úgy a Nyugat-Dunántúl hasonló adottságú területeiről származó bronzkori leletegyüttesek, mint Észak-Szlovénia vaskori állatcsont leletei azt mutatják, hogy noha ez az arány széles határok között változhat, az ingadozás inkább a helyi természeti viszonyok (domborzat, növényzet stb.) semmint az adott kultúrák régészeti szempontból jellemző fazekasművességének függvénye. A vaskortól (Kr. e. 800/600 - 0) a napjainkig tartó ún. szubatlantikus fázis kezdetén újabb klímaváltozás következett be, a kezdetben csapadékos éghajlat kontinentális jellege valamelyest erősödött. Különösen a korábbi, Hallstatt időszakban továbbra is az állattartás uralkodó szerepe a jellemző, azonban erőteljes méretcsökkenés figyelhető meg a legtöbb háziállat esetében. Igazi oka ismeretlen. A háziasítás kezdetei óta először a szarvasmarha, juh és kisebb mértékben a sertés eléri addigi legkisebb magasságát. Egyelőre ezt a visszaesést (jobb híján) a bekövetkezett éghajlatváltozással magyarázzák, amely nem engedte az akkori háziállatok öröklött testméreteinek kibontakozását. Nem utolsó sorban a római írásos források megjelenésének köszönhetően, a kelta korban minőségi változás következik be a régészeti és archaeozoológiai értékelő munkában egyaránt. Az őskor kényszerűen alkalmazott tipokronológia központú vizsgálatait növekvő mértékben egészítik ki történeti, sőt korabeli etnográfiai adatok, amelyek 6 Bökönyi 1974
7
az állatmaradványok értelmezésére is igen jótékonyan hatnak. Ennek az újfajta multidiszciplináris együttműködésnek jó példája a Vörös Istvánnak a keltakori sertések rituális szerepéről írt tanulmánya. 7 Az őskorban is elkülöníthető településtípusok ekkorra már pontosabban azonosíthatók mint oppidumok (arisztokrácia, igazgatási és hatalmi központok) illetve irtással létesített kis létszámú, falusias települések (kézműipari, mezőgazdasági tevékenység). Római kor (Pannóniában 0 - 300/400) Az állattartásra, sőt tudatos állattenyésztésre vonatkozóan az ókori Rómából származnak első európai írott forrásaink (Cato, Varro, Columella, Plinius stb.). A fejlett mezőgazdasági kultúra Pannóniát délről, az évezred fordulóján hódította meg. A Dunántúl római korára jellemző a változatos, nagyméretű fajták megjelenése feltehetőleg római hatásra (import és tudatosabb helyi tenyésztés). A kiterjedő birodalmi úthálózat és kereskedelem ezt a folyamatot igen meggyorsította. A római korban még több települést tudunk funkció szempontjából is azonosítani. A katonai táborok (castra) és a köréjük épült polgári települések (canabae), a villagazdaságok (villa rusticae) vagyis majorság jellegű paraszti gazdaság, a falusias vicusok és városok mind-mind a húsfogyasztás más formájával jellemezhetők. Ezekben a helyi, bennszülött kelta és a birodalmi elemek keveredtek. Könnyen elképzelhető a városi piacok és a katonaság központosított marhahús ellátása, és feltűnő a viszonylag kevés vadállatcsont sokféle eredete. E fajgazdagság két ellentétes módon magyarázható. Egyrészt a közismerten fejlett római konyhaművészet számos, mai szemmel furcsaságnak tűnő húsféleség (pl. pele, daru) elkészítését ismerte. Tehát ilyen állatok csontjai az ínyencek asztaláról kerülhettek a konyhaszemétbe. Ugyanakkor a birodalom hanyatlásával a központi húsellátás akadozóvá válhatott, mert egyes helyőrségek, őrtornyok lakossága, úgy tűnik fokozott mértékben kényszerült vadászni. A római korban újonnan behozott fajok a szamár, macska és teve (az utóbbi nem honosodik, valószínűleg szír katonai alakulatokkal jutott el hazánkba). A vaskor óta fokozatosan felbukkanó házityúkmaradványok a római korra mindennapossá válnak, és a lúddal együtt rendszeresen megjelennek a későbbi korok anyagában. A szamarakkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a római írásos források gyakran említenek öszvéreket is (kereskedelem, hadiszállítások), ezek csontjai azonban a kisebb lovakéitól csak igen szerencsés esetekben (fogak, olykor a lábvégek csontjai) különböztethetők meg. Csaknem bizonyos, hogy maradványaikkal Pannóniában is számolnunk kell(ene). Az állatállomány nemcsak új fajokkal, hanem "fajtákkal" is gazdagodott. Evvel a kifejezéssel azonban nem árt csínján bánnunk, mert nem tudhatjuk egy-egy állatfaj megnövekedett változékonysága mögött mennyi tudatos tenyésztői szándék és mennyi véletlen keveredés rejlett. Csonttanilag igazolt tény azonban, hogy pl. Gorsium városában kutyaváltozatok rendkívül széles skálája élt,8 az ölebektől a szelindekekig, de a nagyfokú variabilitás a tenyésztői divatnak kevésbé kitett haszonállatok esetében is jól megnyilvánul. Népvándorlás-kor A római korban a Duna által kettéválasztott Kárpát-medence keleti felét, a Barbaricumot, a legkülönbözőbb, elsősorban keleti eredetű, pásztornépek lakták. A szkíták, szarmaták és jászok már időszámításunk első századai során megjelentek itt, majd a szűkebb értelemben vett népvándorlás kor népei (hunok, gepidák, langobárdok) érkeztek a Kárpát-medencébe, akik a Római Birodalom bukása után már a dunántúli területeket is elfoglalták. A népvándorlás-kor kárpát-medencei népessége jelentős részének életmódjára a részleges letelepedettség és nagyfokú mobilitás volt jellemző.9 Keleti eredetük ismeretében nem meglepő, hogy e népcsoportok megjelenése ismét a juhtartás fellendülését jelentette a Kárpát-medence érintett, keleti részén. A szarmaták, akik a Barbaricum egyik régészetileg legismertebb csoportját alkották mintegy beszorultak a Dunai limes és a sarkukban érkező újabb népvándorlási hullámok közé. Az évszázadok során hol ez utóbbiakkal szövetségben harcoltak Róma ellen, hol éppen a provincia külső védelmét látták el az újabb jövevényekkel szemben. Központi szállásterületük az Alföld délkeleti részére összpontosult. A szarmaták történelmi-politikai helyzetéből adódóan gazdálkodásukra az idők folyamán fokozódó letelepültség (sertések, baromfiak sőt a macska gyakoribbá váló előfordulása). Állományaikban több háziállatforma (kis túlzással "fajta") jelei mutatkoznak. Különösen feltűnő a nagy, rendkívül erős szarvú kosok jelenléte, míg a szarvasmarhák zöme viszonylag kicsi vagy közepes termetű volt. Elvétve azonban nagyobb egyedek csontjaival is találkozunk. Ezek az esetek vetik fel a Pannóniával folytatott kereskedelem kérdését, amely legalább a békésebb időszakokban kétségtelenül fennállt, de iránya ismeretlen. A kerámiaanyag jól mutatja, hogy időnként római áru jelent meg a barbaricumi lelőhelyeken. Szarmata kerámia viszont Pannóniában nemigen fordult elő. Lehetséges, hogy az
7 Vörös 1994 8 Bökönyi 1988 9Bökönyi 1974: 37
8
állattartó szarmaták élőállatokkal fizettek? Ugyanakkor Bökönyi Sándor felveti a fejlett római fajták kivitelét a Barbaricumba (ez természetesen háborús időben a békés kereskedelem bonyodalmait megkerülve is előfordulhatott). A Római Birodalom bukásával, a településszerkezet hanyatló fejlődésen ment keresztül, fellazult. Ennek megfelelően még a ritkaságnak számító nagyobb települések állatcsontanyaga is kevéssé koncentrált, számos kisebb lelőhely pedig csak igen rossz megtartású állatcsontleletekkel szolgál10. Az ilyen telepek átfogó értékelése jelenleg még viszonylag kevés következtetésre ad csak alkalmat11. A több hullámban érkező keleti jövevények a nomád népekre jellemző mezőgazdasággal érkeztek (az állattartás mellett a hunok és avarok bizonyíthatóan kölest és árpát is termesztettek). A Dunántúlon élt szlávok letelepedettebb földművelést folytattak, amit a sertéshús fogyasztás nagyobb aránya is jól mutat. Az Avar Birodalom a VI. században, ismert története során először, egyesítette a Kárpát-medencét. Fennállásának mintegy háromszáz éve alatt rendkívül összetett, etnikailag és kulturális szempontból is heterogén lakosság jellemezte. Az avar kor legfontosabb állattani leletegyütteseit temetők feltárásából ismerjük. Számos esetben nem egyszerűen ételáldozatokkal van dolgunk, hanem azoknak a nem feltétlenül ételmellékletként eltemetett állatoknak a maradványaival is, amelyek a magyarországi régészeti állattan számára a legértékesebb egységes, zoológiailag értékelhető adathalmazt szolgáltatják. Ezek legfontosabbjai az avar lovassírok nagy sorozatokat alkotó, teljes lóvázaikkal12. A sírokban gyakorta található, ételmellékletekre utaló csontok is értékes, a kor táplálkozására vonatkozó ismereteket nyújtanak, noha nem biztos, hogy a legjellemzőbb hétköznapi húseledelekből származnak. A temetők állatcsontanyaga azonban a halotti szertartás "szűrőjén" keresztül jut a sírba, a kiválasztott állat korát, nemét és több számunkra megismerhetetlen tulajdonságát ("fehér ló") a korabeli hitélet szigorú szabályai határozhatták meg 13. Ugyanakkor bizonyos mértékű rugalmasság természetesen az áldozati állatok kiválasztásában is megnyilvánulhatott a tűréshatárok azonban kultúránként és időszakonként is változtak14. Szembe kell néznünk tehát a ténnyel, hogy ilyen esetekben az állatcsontleletek különleges leletegyüttesek elemzésén nyugvó kultúrtörténeti értékelése különösen fontos a régészet számára.15 Annak ellenére, hogy a lovas temetkezéseknél gyérebb csonttani adatokkal szolgálnak, nem kevésbé fontosak az úgynevezett "állatbőrös" temetkezések, amelyeket a feltehetőleg nyúzott állatok (ló, juh) bőrében hagyott koponya- és lábvégcsontok alapján azonosíthatunk. Érdekes, de eddig alaposabb kutatással ne megerősített megfigyelésem, hogy anatóliai piacokon ma is úgy árulnak sült birkacsülköt és -fejeket, mint nálunk a lángost vagy a vattacukrot. Elképzelhető tehát, hogy az ilyen nyúzáskor (is) visszamaradó testrészek mégiscsak a bőrtől függetlenül, megbecsült ételáldozatként tétettek a sírokba. A honfoglalás és a korai Árpád-kor A jelenleg uralkodó elképzelés szerint a honfoglalás idején a magyarság vezető rétege törökös jellegű, szállásváltó, "nomád" életmódot folytathatott az Alföldön. Amennyit a korabeli állattartásról tudhatunk, az nagyonis beleillik a népvándorlás- és avar kori juh- és lótartással jellemzett gazdálkodási módba. A lovastemetkezések viszont csak a fej és a lábvégek sírba helyezésére korlátozódtak. Az ősmagyarok sertéstartása és disznóhúsfogyasztása körül már a századforduló táján súlyos viták dúltak. Tormay Béla szerint elképzelhetetlen, hogy őseink sertéseket hoztak volna magukkal a honfoglalás idején. Herman Ottó ugyanakkor nem talált ellentmondást a magyarok nomád életmódja és esetleges sertéstartásuk között. Kétségtelen tény, hogy a sertés nehezen terelhető, viszonylag vízigényes állatfaj. Ismerve azonban a primitív sertésfajták mozgékonyságát a honfoglalók disznótartásának lehetősége reálisnak tűnik. Emellett azt is fontos megjegyeznünk, hogy a sertés a legszaporább haszonállat, ezért elképzelhető, hogy akkor is hamar elterjedhetett az újonnan érkezett magyarok között, ha a honfoglalás üteme nem tette volna lehetővé kondák hosszú távú terelését. A húsellátásban az idő előrehaladtával csökkenő szerepet játszó ló a pásztorközösségek egyik legfontosabb állata, amelynek húsa is megbecsült táplálék volt. Az akkori keresztény világban lóhúsevést III. Gergely pápa tiltotta meg már a VIII. század első felében, egyes értelmezések szerint az iszlám terjeszkedésnek ellenállni képes, nagy és erős lovashadseregek létrehozása érdekében. A fiatal magyar királyságban azonban ez a tilalom a lóáldozat pogány hagyományának megtörését is jelentette. A Bécsi Képes Krónika szerint az 1046-os Vata-féle lázadás mintegy politikai gesztusaként "Vata átkos és kárhozatos biztatására mind a nép az ördögnek szentelte magát, lóhúst ettek és mindenféle
10Bartosiewicz 1993: 124 11Bartosiewicz 1991a 12Kiesewalter 1888; Bartosiewicz 1991b 13Bartosiewicz, ibid. 1. táblázat 14Varro (1971: Liber secundus 5/11, p. 311) pl. így ír az ökrökről: "akik áldozatbenutatásra veszik, az áldozati állat egészséges voltát nem szokták kikötni." 15Beech 1993: 377
9
gonosz bűnt cselekedtek".16 A Kárpát-medencébe a tatárjárás idején érkező, fokozatosan megtérített nomád kunok a csontleletek tanúsága szerint még a XVI. században is hódoltak eme tiltott szokásnak. E korszak háziállataira különösen jellemző az újabb, vaskorihoz hasonló általános méretcsökkenés, amelyet Európa szerte a háborúskodás, a "sötét középkor" illetve az erős klímaromlás számlájára írnak. Ennek egyik konkrét vonatkozása, hogy a Feszty körképről ismert fenséges megjelenésű magyar szürke marhának semmiféle csonttani bizonyítékát nem sikerült megtalálni a kicsiny, görbe szarvcsapocskák között. Kétségtelen, hogy a vadászat mint az előkelők sportja vagy a katonai gyakorlat egyik formája a népvándorláskor egész ideje alatt fennállt, a csontleletek erről nemigen tanúskodnak. A köznép életében egy-egy vadállat elejtése inkább csak alkalomszerű lehetett. Az alapvetően állattenyésztő életmóddal nem áll ellentmondásban, hogy a honfoglaló magyarság földművelési- és növénytermesztési ismeretekkel érkezett a Kárpát-medencébe. Mégis a mezőgazdasági kultúra a honfoglalástól a 13. századig egyenletes fejlődést mutat. Középkor Noha a tatárdúlás rövid távon nem hatott a magyarországi állattartás szerkezetére, az "második államalapítás" olyan folyamatokat indított meg, amelyek meghatározóvá váltak a középkor hátralevő részében. A városok és azok polgárságának stratégiai célú megerősítése, a közép-európai (elsősorban német ajkú, de gyakran vallon, morva stb.) hospesek betelepítése a húsfogyasztás, állattartás szokásainak megváltozásához vezetett. Ez a szarvasmarha "örökzöld" fontossága mellett a sertés jelentőségének rendkívüli, máig tartó megerősödésében nyilvánul meg. Ez a két állatfaj a várak és városok központi (szarvasmarha) illetve helyi (sertés) húsellátásában döntő szerepet játszott. Természetesen a juh és kecskemaradványok sem tűnnek el teljesen, de a sertéscsontokéhoz viszonyított aránycsökkenésük általában jellemző, a honfoglaló magyarság pásztorhagyományai a húsfogyasztásban lassan feloldódnak. Lóhúsevésről (az említett kun példát leszámítva) már szó sincsen. Ismert viszont a lókoponyák rontáselhárító célú kihelyezése, amely viszont nem csupán magyar sajátság, néprajzi példákból századunkig ismert szokás.17 Tilos volt a kutya és macska húsának kimérése a középkori Budán. Az itt-ott eltemetett kutyatetemek mellett különös figyelmet érdemelnek azok a kutyacsontvázak, amelyeket olykor sírokban találnak. Vörös István részletes tanulmánya szerint ezek a kiközösítés, "pogány" bánásmód jelei lehetnek,18 amely bűnözőknek, boszorkányoknak juthatott osztályrészül (csupán emlékeztetőül: a középkori igazságszolgáltatásban a felnégyelt tetemek kutyák elé vetése jelképes értékű halmazati büntetés lehetett). Az is bizonyos ugyanakkor, hogy a kutyatartás főúri divatja már a maiakhoz hasonló "fajták" (pl. agarak) megjelenéséhez is vezetett, és erre csonttani bizonyítékaink is vannak. Írásos forrásokból azt is tudjuk, hogy (Könyves Kálmán ide, Könyves Kálmán oda), a macska a vajákossággal vádolt személyek kedvelt megjelenési formája volt. Az e babonával összefonódó vallási bigottság Európa szerte rettentő rituális macskairtásokhoz vezetett, amelyek idővel szekularizált népi kedvteléssé fajultak. A belgiumi Ypres városa például, nemcsak a történelem első gáztámadásáról ismert, hanem arról is, hogy ott, jeles napokon, a városháza tornyából egészen az állatvédelem közelmúltban bekövetkezett megizmosodásáig hajigáltak cirmosokat a főtér kövére. Középkori ásatásokon e komisz szokásokra az olykor nagyobb koncentrációban talált macskacsontvázak emlékeztethetnek, noha ilyen esetekben a macskaprém nyúzását, tehát az ipari felhasználást sem lehet mindig kizárni. A középkorban a vadászat király-főúri előjog volt, noha egyes városi polgárok királyi kegyként őzre-nyúlra olykor vadászhattak. Ennek megfelelően, a vadhús a köznépi táplálkozásban elenyésző szerepet játszhatott. Várak anyagában viszont kevésbé ritka a szarvas, vaddisznó és őz csontjainak előkerülése, noha részarányuk a töredékszám bűvös, 25%-os határát nemigen éri el. Olykor ragadozó vadállatok maradványaira is bukkanunk, ezek vágásnyomai legtöbbször egyértelműen nyúzásra, a gerezna hasznosítására utalnak. Törökkor és Újkor E két időszak közül sajnos csak az előbbi képezi régészeti kutatások tárgyát (XVI.-XVII. század). Az eddigiekben tárgyaltak után már nem lehet meglepetés, hogy a török megszállás ismét a birkahús fogyasztásának divatját hozta magával a Kárpát medencébe. Úgy tűnik a hódoltság alatt élő lakosság nem török része is több juhhúst fogyasztott. Ennek ellenére sertéscsontok is rendszeresen előfordulnak csak éppen lényegesen kisebb arányban. Irásos adatok szerint a sertéstartás a törökök számára is adóbevételt jelentett. A háborúskodás és pusztásodás közepette, a már korábban is fellendülő szarvasmarha-kivitel (elsősorban Németország és Itália városaiba) a törökkor során a kevés jó hatásfokkal űzhető gazdasági tevékenység közé tartozott. Ennek megfelelően az ország számos részén folyhatott külterjes, legeltető állattartás, sőt a múlt századig fennálló ridegtartás klasszikus formája is ekkortájt alakulhatott ki. Ez a nomád állattartástól abban különbözik, hogy nem az egész lakosság, hanem annak szakképzett, bérelt pásztorai követik a nyájakat, gulyákat. A legelőváltó
16 Matolcsi 1982 17 Bökönyi 1978 18 Vörös 1991
10
hegyipásztorkodástól (transzhumansz) pedig abban tér el, hogy az állatállományok a pusztákon nagy távolságban, kevésbé szigorú évszakos menetrend szerint mozognak. Ez már a piacra irányuló nagyüzemi termelés időszaka, amelyben egyre inkább felismerhetővé válnak a korai kapitalizmus gazdasági jelei. A csordák tulajdonosai között az arisztokrácia tagjai és a városi polgárok módosabb rétegei egyaránt szerepeltek, az alkalmazottak sorában pedig hírhedettek voltak a gulyások mellett őrző-védő munkára szerződtetett (egyes ábrázolásokon tar fejű) hajdúk. A törökkorban mutatható ki először teljes biztonsággal a bivaly és a pulyka megjelenése. A régebbi időkben is tartott állatfajokra ugyanakkor a változatosság és a méretek további növekedése jellemző. A XVII. században végre megjelennek az első, magyar szürkéhez hasonlítható szarvasmarhák szarvcsaptöredékei, valamint (feltehetően török hatásra) az első szarvatlan kecskék. Ez az időszak valószínűleg a modern értelemben vett fajták kialakulásának hajnala. Az említett piaci igényekhez az újkor századaiban a felvilágosodás szellemi vívmányai csatlakoznak és megkezdődik az egyre tudatosabb, modern állattenyésztés. A modern értelemben vett, szigorú standardokat követő fajták valószínűleg az utóbbi két-háromszáz év, a mezőgazdaság kapitalista piacgazdálkodásának termékei, "áruvédjegyek". Ezért több évezrednyi visszavetítésük anakronizmus. A fajták fenntartása szigorú és céltudatos szelekció mellett is rendkívül nehéz, ami pedig még fontosabb, a szelekció szempontjai, a tenyésztői igények és divatok is változnak. Kutyák esetében a rövid szaporodási ciklus és a nagyobb szelekciós bázis (multipara faj) szinte egyetlen emberi nemzedék alatt is vezethet új fajták kialakításához, de a meglévők genetikai "eltűnéséhez" is. Évezredes távlatban még a lassabban alakítható ló és szarvasmarha fajtáinak létre hozására is viszonylag nagyon kurta idő elégséges - a mai radiokarbon korhatározás hibahatára kb. ±60 év, ami alig öt emberi nemzedéknek felel meg! Sajnos ez a tenyésztéstörténet szempontból oly fontos Újkor már nem képezi régészeti kutatások tárgyát, így a XVIII-XIX. századi állatcsontleletek csak esetlegesek, régebbi korok ásatásainak zavaró, "szennyező" anyagai. 7. Örökléstani alapfogalmak a régészeti állattanban Napjainkra a természettudományos vizsgálatok jelentősége a régészeti kutatásban visszavonhatalanul megnőtt, maguk a régészeti állattani eredmények is visszahatnak a régészeti gondolkodásra. A régészeti állattan elméleti-zoológiai oldalához közel álló populációgenetika a nagyobb állatnépességek változásait, evolúciójának lépéseit vizsgáló tudomány. Sajnos a régészeti leletek gyakorlatban szórványos, foghíjas volta miatt, eredményei az archaeozoológiában közvetlenül nemigen hasznosíthatók, mégis e tudomány szemlélete meghatározó a modern régészeti állattani kutatásban. Ne feledjük, az egyik fő kérdés: hogyan jöttek létre a mai háziállatok és miként illeszkedtek a gazdaság és kultúra fejlődéstörténetébe? A kérdés összetettségét, régészeti korlátait már biológiai szinten is jól mutatja, hogy a szülői nemzedék tulajdonságainak közvetlen megjelenését az utódokban több genetikai hatás szabja meg: 1. mutáció = az örökítő anyag megváltozása, új (+/-) öröklődő tulajdonságok "spontán" megjelenése 2. pánmixis = véletlenszerű kereszteződések korlátlan esélye nagy populációkban 3. génsodródás (drift) = az öröklődő, véletlenszerűen kialakult (semleges) tulajdonságok elterjedése 4. migráció (immigráció/emigráció) = szomszédos populációk közötti génáramlás 5. természetes szelekció = adott környezetben a legrátermettebb egyedek túlélése 6. mesterséges szelekció = szubjektív értékmérő tulajdonságok alapján végzett emberi tevékenység 7. szisztematikus párosítás = kedvező tulajdonságú egyedek tudatos továbbtenyésztése Mutációk a vadállatok körében csak akkor öröklődhetnek, ha az egyed túlélési esélyeit tartósan nem veszélyeztetik. Háziállatok esetében azonban a tacskó láb vagy az ormótlan gyapjúbunda megjelenése nem feltétlenül jelent hátrányt ha ez az emberi értékítélettel nem ellenkezik. A pánmixisben élő, korlátlanul kereszteződő nagy állományokban az ilyen ritka tulajdonságok spontán elterjedésének valószínűsége kicsi. Kisebb populációkban viszont a génsodródás révén legalábbis a szelektív hátrány nem jelentő tulajdonságok elterjedése felgyorsul. A szomszédos állományok kereszteződéséből fakadó génáramlást, azaz migrációt, háziállatok esetében már a kereskedelem és népmozgások rendkívül bonyolíthatják, erősíthetik (pl. a könnyen mozgatható lóállományok esetében ilyen hatások bizonyára érvényesültek). Az eddigiekből is kiderül, hogy az állattenyésztés gyakran jelenti a természetes szelekció helyettesítését mesterséges tenyészkiválasztással (pl. a legerősebb, legtüzesebb bika továbbszaporítása nem minden esetben jelent könnyebbséget). A kedvező tulajdonságú egyedek tudatos és rendszeres párosítása legalábbis empirikus állattenyésztési ismereteket igényel. Nyilván ez az a hatás, amely legkésőbb, a tudatos állattenyésztés kialakulásával, az újkori törzskönyvezés bevezetésével kezdett igazán érvényesülni. A háziállatok öröklött tulajdonságait érő sokoldalú befolyás nem azt jelenti, hogy a lelőhelyek vadállatcsontmaradványai nem régészeti leletek. Ezek esetében azonban az emberi hatás kizárólag a feldarabolás, szétszóródás illetve hasznosítás módjára korlátozódik. Szélsőséges esetben (pl. az erdőirtásokkal előálló élőhelykorlátozással) az emberi tevékenység a vadállatok öröklött tulajdonságait is megváltoztathatja. Az ilyen hatások régészeti kimutatása azonban csaknem reménytelen. Vadgazdálkodási körökben azonban nem ismeretlen a nyílt szántóföldi viszonyokhoz
11
alkalmazkodó őzállományok kialakulása. Ezek a kisebb, fürgébb és csoportosulásra hajlamosabb, világos színű egyedek leszármazottai, hiszen ezek a tulajdonságok szelektív előnyt jelentenek az ember á ltal megváltoztatott környezetben. Hivatkozott és ajánlott irodalom Bartosiewicz L. 1995. Animals in the Urban Landscape in the Wake of the Middle Ages. A case study from Vác, Hungary. Szerk.: Bartosiewicz L. Tempus Reparatum, BAR International Series 609, Oxford: 3-4. Benecke, N. 1994. Der Mensch und seine Haustiere. Konrad Theiss Verlag, Stuttgart. Binford, L. R. 1981. Bones. Ancient Men and Modern Myths. Academic Press, New York. Bolomey, A. 1973. An outline of the late epipalaeolithic economy at the "Iron Gates", the evidence obones. Dacia, XVII, 41-52. Bökönyi S. 1974. History of Domestic Mammals in Central and Eastern Europe. Akadémiai Kiadó, Budapest. Bökönyi S. 1975. Vlasac: an early site of dog domestication. In A. T. Clason ed. Archaeozoological Studies. Amsterdam: Elsevier: 167-178. Bökönyi S. 1978a. Vadakat terelő juhász... Az állattartás története. Magvető Kiadó, Budapest. Bökönyi S. 1978b. Árpád-kori szokás analógiája: kiaggatott lókoponyák a Közel-Keleten (The analogy of a Hungarian custom from the Árpád Period: horse skulls on display in villages of the Middle East). Archeológiai Értesítő 104: 91-94. Bökönyi S. 1984. Animal husbandry and hunting in Tác - Gorsium. The vertebrate fauna of a Roman town in Pannonia. Budapest: Akadémiai Kiadó. Cornwall, I. W. 1968. Prehistoric Animals and their Hunters. Faber and Faber, London. Darwin, Ch. 1955. Fajok eredete. Akadémiai Kiadó - Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest. Darwin, Ch. 1960. Az állatok és növények változásai háziasításuk során. Akadémiai Kiadó, Budapest. Davis, S. J. M. 1987. The Archaeology of Animals. B. T. Batsford Ltd. London. Driesch, A. von den 1975. Measurement of Animal Bones from Archaeological Sites. Peabody Museum Bulletin 1, Cambridge, Mass. Grayson, D. K. 1984. Quantitative Zooarchaeology. Academic Press, New York. Gyulai F. 1994. A Kárpát-medence haszonnövényei a 9-10. században. Honfoglalás és régészet. A honfoglalásról sok szemmel I. Szerk.: Kovács L.. Balassi Kiadó, Budapest: 247-258. Gyulai F. 1995. Plant exploitation and agriculture. Animals in the Urban Landscape in the Wake of the Middle Ages. A case study from Vác, Hungary. Szerk.: Bartosiewicz L. Tempus reparatum, BAR International Series 609, Oxford: 93-110. Hopf, M. - Zohary, D. 1988. Domestication of Plants in the Old World. Jones, S. 1999. Almost like a whale. The Origin of Species updated. Black Swan Books, London. Kubinyi F. 1859. A teve és a ló, állat- és őslénytani s a Magyarok keletről kijövetelére vonatkozólag történelmi tekintetben. Akadémiai Értesitő I/V: 397-446. Matolcsi J. szerk. 1973. Domestikationsforschung und Geschichte der Haustiere. Budapest: Akadémiai Kiadó: 197-203. Matolcsi, J. 1982. Állattartás őseink korában (Animal keeping in the time of our ancestors). Budapest: Gondolat Kiadó. Mátyás J. 1927. A csontvizsgálatok fontossága a régészetben. Dolgozatok III, 1-2: 167-187. Schmid, E. 1972. Knochenatlas. Elsevier Publishing Company, Amsterdam. Vörös I. 1983. Történeti zoológia - archaeozoológia. Régészeti Továbbképző Füzetek 2. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest: 15-28. Vörös I. 1991. Kutyaáldozatok és kutyatemetkezések a középkori Magyarországon (Dog sacrifices and dog burials in Medieval Hungary) II. Folia Archaeologica XLII: 179-196. Vörös I. 1994. Étel- és állatáldozat maradványok Vác kelta temetőjében. Váci Könyvek 7: 85-100. Zohary, D. 1969. The progenitors of wheat and barley in relation to domestication and agriculture dispersal in the Old World. The domestication and exploitation of plants and animals. Ucko, P. J. & Dimbleby, G. W. Szerk.: London, 47-66. Bartosiewicz László
12
