Realizmus a XIX. századi francia regényben
Stendhal (Henri Beyle), 1783-1842 1783 Grenoble, polgárcsalád Stendhal álnév 1799 Párizs, Napóleon hivatalnoka, katonája 1814 Milánó, irodalmi pályafutásának kezdete 1821-1830 Párizs írás előtt Code Civil – stílusa tárgyilagos, száraz legyen sírján: „éltem, írtam, szerettem” Fontosabb regényei: Vörös és fekete (1830), Pármai Kolostor (1839), Vörös és fehér (1835) Babits Mihály: Az európai irodalom története alakjainak lélekrajza kerül előtérbe, témája a nagyravágyás, józan elemzés, ifjú törtető felemelkedése, okos pályaválasztás, saját társadalmi rétegükből való felemelkedés. Vörös és fekete Julien Sorel a felemelkedni vágyó kispap szegény, paraszti származású, házitanító, majd papnövendék, Párizsban titkári állás, nagyvilági ember lesz, de la Mole kisasszony szeretője lesz, feleségül akarja venni, egy levél képmutatónak festi le (De Renalné), kétszer rálő pisztolyával, elítélik, majd kivégzik. Két fő szál: a karriercsinálás, felemelkedés útja és Julien lelki élete (karrierregény, lélektani regény) Karrierregény: a regényhős társadalmi érvényesülésének lehetőségei, a hős személyiségének torzulása, erkölcsi értékvesztése tematizálódik. lélektani regény: a hős tudatvilágának bonyodalmai, szereplők lélekállapotának analitikus ábrázolása. A kettős műfaj eredményeként: van egy külső, társadalmi környezetre koncentráló és egy belső, a hős lelki vívódásait bemutató szféra. A hős nem képvisel a társadalommal szembenálló értékrendet, lázadása a társadalomban zajlik: a társdalomban elfoglalt helye és a kiszolgáltatottsága, valamint korának meghatározó hatalmi-társadalmi viszonyai ellen lázad. A külső és belső szféra nem választódik külön, egy világ belső küzdelme. A regény alcíme: Krónika 1830-ból krónika: történelmi eseményeket időrendben lejegyző műfaj, a tények leírása. A regény alcíme a történet hitelességét, valószerűségét akarja nyomatékosítani. (egy valós esemény alapján indult el a szerző: egy falusi nevelő bosszútörténete), de a mű fikció, nyelvileg megalkotott világ. Az alcím még jelöli a regényidő a korabeli olvasó jelenében játszódik. (fikció egyik bizonyítéka: a regényben eltelt idő kb. 5 év) A regénytér is valószerű, de vannak kitalált helynevek. idővezetése lineáris, a cselekmény okszerűen halad előre. Cím: vörös: a katonai (vörös huszárkabát) és a fekete: egyházi (papi reverenda) karriert jelöli.
Napóleoni kor és a restauráció kora. A katonai karrier lehetősége bezárul és csak a egyházi karrier marad. A papi hivatás azonban összeegyezhetetlen saját magánéleti vágyaival (Napóleon-mítosz, hőssé válás) A színek még szimbolizálhatják a szerencse forgandóságát (rulett), a sorsalakulás bizonytalanságát. A színek ellentétpárjai: láng és a sötétség, élet és a halál, szenvedély és a komorság. Színszimbolika megjelenése a regényben: szenteltvíztartó alatt vért lát, a fekete megjelenése: Mathilde ápr. 30-án feketébe öltözik – Boniface de la Mole kivégzése. A főhős két olvasmánya: a Szent Ilona-i Napló, Rousseau: Vallomásai Bibliával való kapcsolata: Újszövetséget kívülről tudja, de nem jelent számára semmit. A valódi lelki-érzelmi állapotának elrejtése. A börtönben nyilatkozik meg személyisége, ekkor már igazi értékek, őszintesége emelkedik felül. Julien Sorel lélekábrázolása árnyalt. Bizonyítani szeretné, hogy többet ér, mint a társadalmi ranglétrán felette állók. Machievellire utalás: „Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is.” – „A cél szentesíti az eszközt.” Céltudatos, taktikus, teljességre törő szenvedélye a romantikát jelöli, de értékvesztettsége a realizmust. Ellentmondásos személyiség, jó és rossz tulajdonságok, hiteles az alakja. (félénkgőgös, becsvágyó-gyengéd, sértődött-sértő, színlelő-mély érzésű) Szerepkényszerben él! Szerepei idegenek valódi lényétől, az emberi lélek ellentétes motívumai. Az emberi méltóságát úgy szerzi vissza, hogy vállalja halálát, lelki megtisztulás folyamata kezdődik el a börtönben. A befogadó Juliennel érez együtt, mert ismerjük valódi lényét, a társadalmat pedig középszerűnek láttatja a szerző. A regény elsőszámú közlésmódja a belső monológ: a szereplő önbírálata, belső vívódása, önreflexió komikum, irónia megjelenése: katonai szókészlet (ostrom, haditerv, csata, győzelem) saját használata a saját hétköznapjaiban. Julien szerelmi viszonyai: De Renalné: természete, érzékeny, szelíd, őszintén szereti Julient. Mathilde: féktelen, lázadó, szenvedélyes, színpadias, saját törekvéseinek megvalósítása az igazi célja. Julien karaktere azért különleges mert szétválik belső és külső törekvései, érzelmei, gondolkodása. Nem azonosul kifelé mutatott szerepével. Balzac: Goriot apó Honore de Balzac (1799-1850) Tours-ban született paraszti családban (a nemesi de-szócskát önkényesen tették a nevük elé). Különböző álneveken kb. 30 regényt ír. Évente 5-6 regény ír. Mikor kezd anyagilag helyrejönni, elvesz egy grófnőt, de hamarosan meghal. 1834-ben írja meg a Goriot apót, és megfogalmazódik benne a gondolat: regényciklust fog írni. (Emberi színjáték - az Isteni színjáték a középkor enciklopédiája volt, ezzel a jelenkor enciklopédiáját akarja megalkotni.) Több, mint 90 regényből áll, külön-külön is elolvashatók. Hősei a pénz és a hatalomvágy megszállotjai - bármely társadalmi rétegből.
„A történetíró a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy az írnoka legyek. Ha leltárba szedem a bűnöket és erényeket, csokorba gyűjtöm a szenvedélyek fő tüneteit, s jellemeket rajzolok, kiválasztva a Társadalom legjelentősebb eseményeit, típusokat alkotva több egynemű jellem vonásainak egyesítésével, talán sikerül megírnom azt a történelmet, melyről a historikusok általában megfeledkeztek: az erkölcsök történetét” - így fogalmazta meg nagyszabású vállalkozásának célját az Emberi színjáték előszavában Balzac. A Goriot apó indítja az Emberi színjátékot, ez adja a regényfolyam alapját. A cselekmény Párizsban játszódik, átfogó képet ad a párizsi társadalom tagoltságáról. Vauquer né panziója a fő színhely, itt él Goriot apó. A panzió világa nyitott (- a nemességé zárt), a nyomorgótól a gazdagabb rétegből származókig mindenki megtalálható itt. A regény a korai realizmushoz tartozik, még vannak benne romantikus elemek, fontos eszköze az aprólékos leírás. A regény cselekménye lineáris, romantikus cselekménybonyolítás, váratlan fordulatok, rejtélyek... az ezek mögötti okokat késleltetve fedi fel. Éles szembeállítások, nagy összeütközések (Goriot apó, szegénység - lányai, gazdagság). A cselekmény egyszerre több szálon indul el. Két titokzatos szereplõ van: Goriot apó és Vautrin. Goriot apó valaha gazdag ember volt, aki elszegényedett (egyre följebb költözött a panzióban, egyre rosszabbul öltözködött...). Bizalmatlanság veszi körül, nem tudnak róla szinte semmit. Kitalálják, hogy egy öreg kéjenc, akihez csinos hölgyek járnak. Később derül ki életének korábbi szakasza. Szorgalmának, üzleti tehetségének köszönhette gazdagságát, egyetlen szenvedélye a lányai iránt érzett szeretete ( a felesége iránt érzett is a lányokra hárul a halála után). A lányait kiházasítja, akik fenn akarnak maradni az arisztokrata társadalomban, de ehhez sok pénzre van szükségük, amit az apjuktól próbálnak megszerezni. A túlzott szeretet romantikus vonás - Balzac szerint Goriot életében a fő mozgató nem a pénz, hanem az érzelmek. Az önfeláldozás csak egyirányú, minél kevesebb pénze van, annál kevésbé törődnek vele a lányai, akiknek érzelmei mögött a pénz áll. Elkényeztette a lányait nem tanította meg arra, hogy szeretni tudjanak. Sokáig nem veszi észre, hogy kihasználják, csak halálakor fogalmazza meg csalódását. A monológ végén újra felülkerekedik benne a vak szeretet. Egysíkú jellem, végletes tulajdonságokkal rendelkezik, valószerűtlen figura. Leányai nem egyszerűen szívtelenek, kegyetlenségük nem kirívó - a társadalmi helyzetük kényszeríti rá őket arra, hogy mindenáron pénzt szerezzenek. Rastignac is tipikus figura, az ő számára Goriot élete tanulságos - ha ő jutni akar valamire, akkor felednie kell az érzelmeit. Goriotnál összetettebb jellem, vívódó, ellentmondásos figura. Az ő szemszögéből látjuk az eseményeket - a regény központi gondolata az érvényesüléséért folyó harc. A történet kezdetén szerény körülmények között élő diák, akinek nemesi gyökerei vannak, de elszegényedtek, családja vidéken él. A rokoni kapcsolatok megnyitják számára az előkelő párizsi szalonokat - a nagyvilági életmód lenyűgözi őt. Magabiztos, kész arra, hogy megvívjon azért, hogy magasra törjön. Fel akar emelkedni, de ennek feltétele a pénz - ezt a hugaitól, anyjától szerzi meg. Felhagy a tanulmányaival, a párizsi aranyifjak könnyelmű életét éli. De vívódik, szégyelli magát, hogy
elszedte a családjától a pénzt. Az anyja figyelmezteti, hogy nem annak kell mutatnia magát ezekben a körökben, aki valójában; de ő egyre beljebb kerül a szalonok világába. Sokáig megőrzi a tisztaságát, ápolja Goriot-t, beleszeret Delphine-be (Goriot kisebbik lányába). Látva Goriot sorsát kifakad a társadalom ellen: önző, gonosz világnak látja. Dilemmáját Beauséant-né és Vautrin segíti eldönteni. Beauséant-né szerint előkelő szeretőt kell találnia, és azt kihasználnia. Igazi érzéseit el kell titkolnia, mert különben elvész (erre ő maga a példa). Vautrin titokzatos alakja a regénynek, szökött fegyenc, alvilági figura, akinek megvan a jól kidolgozott elmélete az érvényesüléshez. Becstelen üzletet ajánl Rastignac-nak, amelyből mindkettőjüknek haszna származnék. Meg akarja rontani az ifjút, hogy elkárhozzon a felemelkedés rögös útján. Szerinte szolíd munkával, becsületes úton nem lehet meggazdagodni (önigazolás). Az arisztokrata társadalom bűneit is bemutatja. Az előkelő arisztokrácia és az alvilág erkölcsei nem különböznek. Rastignac leszűri a következtetést: aki gazdag az erényes - a pénz irányít mindent. Goriot halálakor leszámol az erkölcsi kételyeivel, és vállalja, hogy befussa azt a pályát, amit Vautrin és Beauséant-né mutatott. Elfogadja az érvényesülési szabályokat, a magabiztos hang azt mutatja, hogy ez sikerül neki. A befejezés szomorú: egy alapjábanvéve becsületes ember erkölcsi megsemmisülése. Az érvényesülésnek nincs más módja, csak a becstelen pénzszerzés, a magasabb társadalmi körökbe való bejutás. Balzac meghatározott történelmi idő írnoka: az 1816 és 1848 közötti francia társadalom körképét, a Napóleon utáni idők illúzióvesztését mutatja be. Fölfedezi azt, hogy az egymásra következő történelmi korszakokat a kalandjaik révén egymással kapcsolatban álló szereplők sora képviselheti, ezt az egymásutániságot egymásmellettiséggé változtatja. A korabeli társadalom lefestését a szereplők visszatérése teszi lehetővé. Éppen a Goriot apó írása közben merült föl a ciklikus szerkesztés gondolata az íróban: a hősök - egy nagyobb történelmi folyamat részeseiként - visszatérnek más művekben, így lesz a regényciklus egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is teljes művek rendszere. Az író kijelöli a tárgyköröket: beosztása szerint az Emberi színjáték erkölcsi, filozófiai és elemző tanulmányokból áll, ezeket a hely és az ábrázolt történet jellege szerint osztja jelenetekre. Az erkölcsi tanulmányok alciklusokra osztott elrendezése is jellemző. Rastignac 14 regény, elbeszélés mellék- vagy főszereplője; Vautrin nagy trilógiáját a ciklus karrierista főalakjainak regényei alkotják (Goriot apó – Elveszett illúziók – Kurtizánok), de nyomon követhetjük Bianchon tekintélyes orvossá válását, Nucingenék családi életének alakulását is. Balzac a párhuzamok és ellentétek módszerével ábrázolja a változó folyamatokat; az egész - egységes értékrendű - ciklust átszövi az azonos motívumhálózat, jellegzetes pl. a vidék és Párizs szembeállítása, a siker és kudarc váltakozása, a társadalmi hullámzás fenn és lenn között. A középponti értékkategória a siker, az érvényesülés, ezért foglalkoztatja az írót pl. a tehetséges fiatalok életlehetősége, előrejutása, önmegvalósítása; a felemelkedésért más-más árat kell fizetniük az ambiciózus (vidéki) fiatalembereknek. A városnegyedek is a társadalmi helyzetet tipizálják - a Goriot apóban pl. a panzió NeuveSainte-Geneviáve utcája és a Beauséant-palota Saint-Germain negyede között áthidalhatatlan
a szakadék.) A közelmúltba helyezett történetekkel Balzac saját jelenének erkölcsi világát tükrözi. Semmi más nem érdekli a kor emberét, csak a pénz, műveiben alig akad olyan fejezet, ahol ne szerepelnének árak, örökségek, váltók; az uzsorás Gobseck a (szereplők által) legtöbbet emlegetett és leggyakrabban látogatott Balzac-hős. A szereplők hangoztatják is értékrendjüket: Egyetlen materiális dolog van, amelynek értéke eléggé biztos ahhoz, hogy érdemes legyen törődni vele: az arany, ez határozza meg az erkölcsöt. Az erkölcs ma már ismeretlen a társadalom számára. A pusztító hatású arany megmérgezi az emberi viszonyokat, feldúlja a családi életet, pusztán érdekkapcsolatokat kötik össze az embereket. Még Goriot apó is tisztában van azzal, hogy minden a pénztől függ. Két lánya viszonyát a féltékenykedés határozza meg, életüket pedig a szeretőikért (és a házasságtörő kapcsolataikhoz szükséges pénz előteremtéséért) zajló küzdelem tölti ki. Mivel a pénzmozgást Balzac zárt rendszerűnek mutatja be, az arany útja ugyanúgy vizsgálható a művek során keresztül, mint az alakoké. (Goriot az élelmiszerhiány kihasználásával, spekulációval szerzett vagyonát két lánya között szétosztja; tőlük szeretőikhez kerül, majd Gobseckhez, akitől Esther, a kurtizán örökli. A lány nem is tud erről - mindenét Lucien de Rubempréra hagyja, akinek öngyilkossága után sógora, David Séchard és annak gyermekei az örökösök (Elveszett illúziók-Kurtizánok tündöklése). A kalandregényre épülő társadalmi regény valós térben, valós időben játszódik. Középpontjában Eugene de Rastignac alakja áll; az ő karrierregénye - karrier-kezdeti helyzetbe kerülése - fogja össze a két irányban elágazó cselekményt: a Vautrin-féle bűnügyi történetet és Goriot szenvedélyregényét; térben pedig a város két pontját, a Vauquer-panziót és a Beauséant-palota világát - így nemcsak a város, hanem a társadalom két pólusát is: a nyomor és a fényűzés miliőjét. A regénykonstrukció alapja a főszereplő-hármasság: Rastignac lelki tusáját, vívódásait két oldalról irányítják: Goriot és Vautrin, így a mű feszültségét a jó és rossz közötti ingadozás teremti meg. A szerkezet kitűnően konstruált, minden összefügg, és az író határozottan vezeti a történet összeszövődő szálait. A mindkét miliőben otthonos főszereplők sajátos kapcsolatrendszerben állnak egymással. Goriot lecsúszásával, kirekesztődésével párhuzamosan emelkedik a társaságba bekerülő Rastignac státusa. A mű lassú, részletező leírással kezdődik, az expozícióban Balzac ironikusan az olvasóhoz fordul Goriot titkolt balsorsának történetével. (A műben a szerzői jelenlét is érvényesül: az író sejtet, elhallgat, előreutalásokkal meghatározza a főszereplők sorsának alakulását.) Részletesen leírja a panziót, jellemzi - az anyagi helyzetüknek megfelelő (a második emelettől felfelé többnyire sanyarú) körülmények között élő - bennlakókat és a külső kosztosokat. A cselekmény 1819 novemberében indul - Goriot ekkor már hat éve a panzió lakója és elszegényedett -; ez a drámai események kirobbanásának ideje: Rastignac ekkor találkozik a másik világgal, és Beauséant-né estélye megsokszorozza érvényesülési vágyát. A tárgyilagos, harmadik személyű, mindentudó előadás elsősorban a fiatalember nézőpontjából mondja el a történéseket, mert az ő bemutatása zajlik addig, amíg levonja a konzekvenciákat. Ehhez Rastignacnak csupán néhány hónapra van szüksége, így a regényidő
novembertől februárig tart. A csattanós befejezéssel csak Goriot apónak - a műben teljes egészében feltárt - életútja zárul le, a többiek majd regények sorozatában szerepelnek még. A Balzac-figurák kivételes egyéniségek, érdekes jellemek, monumentálisra felnagyított hősök. Minden szereplőjének ugyanúgy a szenvedélyesség az alapvető vonása. Rastignac, a karrierista fiatalok ambiciózus nemzedékének jellegzetes figurája igazi délvidéki; elszegényedett, de jó képességű nemesifjú Angouleme környékéről. Az érvényesülés, a felemelkedés vágya keríti hatalmába, és származása, párizsi arisztokrata rokoni kapcsolatai miatt viszonylag könnyen be is kerül az előkelő társaságba. A Goriot-rejtélyt bogozgatja, közben Nucingenné szeretője lesz; belátja, ha tisztességes marad, örökre nyomoroghat; így inkább feladja erkölcsi fenntartásait. A mű az ő válaszút-regénye: konfliktushelyzetében döntenie kell; a vezérmotívum az ő megkísértése, beavatása.
Flaubert: Bovaryné 1821 Rouen apja sebész Párizsban jogot hallgatott, epilepsziája miatt abbahagyja irodalomnak él bejárja Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Görögországot és Törökországot. 1857-ben megjelent a Bovaryné, amelyen már 1851-től dolgozik fontosabb regényei: Szalambó, Érzelmek iskolája, Szent Antal megkísértése 1880-ban hal meg Bovaryné Időben és térben (kitalált Tostes, Yonville, létező: Párizs) pontosan elhelyezhető, valószerűség látszata a vidéki települések a középszerűséget és a reménytelenség világát szimbolizálják. eseménysora világosan nyomon követhető, ok-okozati viszonyok mentén halad előre. körkörösen ismétlődő epizódok mesélik el Bovary és Emma Rouault életét, házasságuk történetét, Emma belső küzdelmét saját sorsa ellen. Bovary nevetséges, szerencsétlen figura, a neve ökröt jelent (bos, bovis). Nem bízik orvosi kvalitásaiban, először egy csúnya özvegyet vesz el feleségül (Héloisnak hívják-utalás Rousseau-ra) Emma az igazi főszereplő, aki azért lehet komikus figura, mert élete irodalmi olvasmányélményeiből áll. Inkább képzeli, mint éli saját életét. Olvasmányai a romantika egyszerűbb darabjaiból kerülnek ki. Élethelyzetei is inkább csak romantikus utánzatok. Képzelete valósággá válik, nem tudja elfogadni saját hétköznapjainak valóságát, szabadságés kitörési vágy lesz rajta úrrá, majd ez vezet a pusztulásába. tragikomikum forrása: romantika világa-idealizált, elképzelt világ ellentétben állt Emma hétköznapjaival, kisszerű világával-realizmus világa A drámai jelenetek nem folyamatos idővezetés és történetmondás hagyományát követik.
Időszakadások, tempóváltások, kihagyások jellemzik, az idő, a történet és a figurák tördekéssége leépíti az egységesség képzetét. metaforikus elbeszélésrend: ablak: fürkészés, leleplezés, elvágyódás szimbóluma narancsvirágos menyasszonyi csokor: a házasság illúziója, a hősnő halála szenvtelen elbeszélői nézőpont, az elbeszélő háttérbe szorul, nem magyaráz, nem ítélkezik, a történet értékelését az olvasóra bízza. nézőponttechnikája újításnak számít: Charles nézőpontja érvényesül kezdetben, majd Emma, de később érvényesül Léoné, Rodolphe nézőpontja is. Mindez elbeszélői távolságtartást eredményez, viszonylagosítja az értékrendet. A nézőpontváltások széttartást eredményeznek, a szerelem ironikus olvasatát.
