5. A realizmus. 5.1 Bevezetés: a realizmus elemei. A realizmus, mint nemzetközi politikaelméleti megközelítés négy feltételezésre épít:

5. A realizmus 5.1 Bevezetés: a realizmus elemei A realizmus, mint nemzetközi politikaelméleti megközelítés négy feltételezésre épít: (1) Az emberi természet alapvetően rossz. (2) A nemzetközi kapcsolatok szükségszerűen konfliktussal terheltek, amelyek végső megoldása a háború. (3) A legfontosabb értéknek a nemzetbiztonság és az állam túlélésének biztosítása számít. (4) Alapvetően szkeptikusak a fejlődést illetően. A történelem ciklikus, mindig ismétli önmagát. A megközelítés szerint az emberek önzők, önérdekkövetőek és lételemük a rivalizálás. Hajlamosak elmenni a végső határig egymással való rivalizálásukban, életük örökös küzdelem, melynek során az egymás feletti hatalom megszerzése a cél. Ennek a pesszimista nézetnek a megjelenése a tudományterületen belül Morgenthau nevéhez köthető, aki úgy vélte, hogy a politika nem más, mint a hatalomért folytatott küzdelem (struggle for power). Bármi is legyen a politika szándéka, elsődleges célja mindig is a hatalom megszerzése. Megszerzésének, megtartásának és alkalmazásának módjai pedig meghatározzák a politikai cselekvés minőségét. Morgenthau nagy elődei – Thuküdidész, Machiavelli, Hobbes – is ezt az álláspontot vallják. Úgy vélekednek, hogy a hatalom céljai, és a hatalom alkalmazásának módja (eszközrendszere) jelenti a politika-csinálás alfáját és ómegáját. Ezért aztán a nemzetközi politika is „hatalompolitika“, melynek központi eleme a rivalizálás, a konfliktus és a háború. A nemzetközi rendszerről azt tartják, hogy anarchikus természetű, mivel nincsen világkormány, amelynek hatalma az egész államrendszerre kiterjedne. A nemzetközi rendszernek (nemzetközi anarchiának) a legfontosabb alkotóeleme az állam. Minden más szereplő másodlagos vagy egyáltalán nem is fontos. (Az egyén, a nemzetközi intézmények és az NGO-k is mind másodlagosak.) A nemzetközi politika legfontosabb napirendi pontja az állam érdekeinek képviselete és védelme. Az államok nem egyenlők, köztük hatalmi hierarchia figyelhető meg (international hierarchy of power). A nemzetközi rendszer legfontosabb államai a nagyhatalmak. A nemzetközi politika a realisták szerint végeredményben a nagyhatalmak dominanciáért és biztonságért vívott küzdelméről szól. Mint tudjuk, a realizmus sem nélkülözi az értékválasztást. Legfontosabb értéknek a nemzetbiztonságot és az állam fennmaradását tartja. Méghozzá azért, mert állam nélkül az emberi élet – Hobbes szavaival élve – „elhagyatott, veszélyes, szegényes és kegyetlen“ lenne. Az állam feladata garantálni azokat az értékeket, amelyek az életnek voltaképpen értelmes keretet adnak. A külpolitika fokmérője egyedül és kizárólagosan a nemzeti érdek képviselete. A belső társadalomszervezés etikai szabályai, a morál egyáltalán nem vonatkozik a nemzetközi politikai erőtérre. A nemzetközi politikában – a realisták szerint – teljesen más szabályok érvényesek: minden államvezető a nemzeti érdek érvényesítésének sikere vagy kudarca alapján 1

ítéltetik meg. Ebből következik, hogy – a realisták szerint – nem bízhatunk abban, hogy az egyes országok betartják vállalt nemzetközi kötelezettségeiket. Illetve egy esetben igen: amennyiben a nemzetközi megállapodás betartása összhangban van az államérdekkel. Tehát morális értelemben az államoknak nincsenek kötelezettségeik egymás felé. Az államvezetők csupán saját állampolgáraik felé tartoznak elszámolással a nemzeti érdekek képviselőjeként. Mindez azt jelenti, hogy fejlődést egyáltalán nem tapasztalhatunk a nemzetközi rendszerben. Ezért aztán a realizmus – követői szerint – mindenkor érvényes, mivel a politika alapvetései soha nem változnak. Ezek a klasszikus realizmus alapjai. 5.2 A klasszikus realizmus (classical realism)

5.2.1 Thuküdidész Thuküdidész a Peloponnészoszi háború (Kr. e. 431-404) című művében leírja a görög városállamok belső és külső – Macedóniával és a Perzsa Birodalommal vívott – háborúinak történetét, amelyből szintetizálhatók a realizmus alapelemei. Melyek ezek? A városállamok és a birodalmak erő (hatalom) tekintetében jelentősen eltértek egymástól. Athén, Spárta és a Perzsa Birodalom, mint nagyhatalmak, míg az Égeitenger menti kis városállamok, mint kisebb hatalmak képviseltették magukat a görög városállam-rendszerben és környezetében. Thuküdidész realista megközelítése erősen naturalista jegyeket mutat, alapoz az arisztotelészi politikus-definícióra. Arisztotelész szóhasználatával élve „az ember politikai állat.“ Thuküdidész annyival egészítette ki Arisztotelész gondolatát, hogy minden állat elsősorban erejét tekintve különbözik a másiktól. Következésképpen az államoknak alkalmazkodniuk kell az államrendszer erő szempontjából kiegyensúlyozatlan feltételeihez. Amennyiben sikeresen alkalmazkodnak, az államok – erőpozíciójuktól függetlenül – nem csak túlélésüket biztosíthatják, hanem felvirágzásukat is. Amennyiben nem, erőszak áldozatává válnak, gyarmati sorba kényszerülnek és megszűnnek létezni. Thuküdidész azt hangsúlyozza, hogy az államvezetőknek korlátozott választási lehetőségek állnak rendelkezésükre, vagyis mozgásterük korlátozott. Döntéseik nem következmények nélkül valók, éppen ezért óvatosnak és a körültekintőnek (ethics of caution and prudence) kell lenniük. Előrelátás, óvatosság, körültekintés és jó ítélőképesség mind fontos elemei a klasszikus realizmus politikai etikájának, és ez az, ami alapvetően megkülönbözteti a klasszikus realista politikai etikát az egyéni moráltól és az igazságosság eszményétől. A görögök a perzsa veszély elhárítására létrehozták a Hellén Ligát Spárta és Athén vezetésével. (Kr. e. 492-477 között) Az egység csak átmeneti és látszólagos volt. A veszély kovácsolta össze a szövetségeseket, amely csak ideig-óráig tudta elfedni a belső feszültséget, amelyek az athéni gyarmatosítást és terjeszkedést nehezen viselő 2

kisebb államok gerjesztettek. Ezért aztán Athén vetélytársai Spárta vezetésével létrehozták a Peloponnészoszi Ligát, egy komplikált és zavaros szövetségi-biztonsági rendszert, amelynek célja az athéni terjeszkedés megállítása volt, valamint a kereskedelem és a vizek ellenőrzésének ügye. Ez híresült el Peloponnészoszi háború néven a történelemben, amely realista megközelítésből rengeteg tanulsággal szolgál. Thuküdidész realista politikai „téziseit“ a méloszi dialógusban – az athéni küldöttek és Mélosz képviselői közötti párbeszédben – fejti ki szemléletesen (Thuküdidész: 399-404). Ezek a következők: (1) „…jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetén lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.“ Thuküdidész – pontosabban az athéniak – érvelése szerint tehát különbséget kell tennünk a társadalmon belül érvényes jogrend és a nemzetközi jogrend között. (2) „…ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná. (…) A ti meghódításotokkal tehát nemcsak uralmunkat terjesztjük ki, hanem biztonságunkat is megszilárdítjuk…“ Amennyiben egy nagyobb hatalomnak módjában áll egy kisebbet az uralma alá hajtani, a klasszikus realista érvelés szerint köteles megtenni, ellenkező esetben veszélyezteti a rendszer stabilitását, a gyengeség jelét mutatva arra ösztönzi alárendelt államait, hogy fellázadjanak ellene. A szerződéskötésnek is csak egyenlő erők között van értelme. (3) Az emberi természetről: „Istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak.“ (4) A politikai értékekről és a körülményekhez való alkalmazkodás fontosságáról: „Ti egyáltalán nem gondoltok arra, hogy az a hasznos, ami biztonságos, míg a tisztes és szép cselekedetek kockázattal járnak.“ Ezért – folytatja Thuküdidész – „vigyáznotok kell, ha helyesen gondolkodtok, hogy ne találjatok semmi megaláztatást abban, ha meghátráltok egy hatalmas város előtt, amely oly méltányos feltételeket szab: adófizető szövetségesei lesztek, megtartva, ami a tiétek, s szabadon választhattok háború és biztonság között – ne akarjatok makacsul a rosszabb lehetőség mellett dönteni. Nem meghátrálni az egyenlő előtt, okosan szót érteni az erősebbel s mértékletesen bánni a gyengével, íme, a boldogulás legbiztosabb útjai. (…) Ez az egy hazátok van, s ettől az egyetlen döntéstől függ fennmaradása vagy pusztulása.“ Négy alapvető rövid tanulságot vonhatunk le a méloszi dialógusból. (1) A nemzetközi politikai rendszer hatalmi rendszer és nem normatív, (2) a költség-haszon elemzés fontos része a nemzetközi politikai döntéseknek, (3) a kockázatok helyes felmérése szintúgy és (4) az „arc megőrzése“, a becsület megőrzése mit sem ér a biztonságosság szabályával szemben egyenlőtlen erőpozícióban lévő felek között. (Jobb holnap is élni, mint ma hősiesen halálba rohanni.)

5.2.2 Machiavelli Niccolo Machiavelli (1469-1527) A fejedelem (1512) című művében történelmi példák sokaságára utalva foglalja össze, hogy mit kell tennie a fejedelemnek ahhoz, 3

hogy a hatalmat megragadja, megtartsa és a köz javára gyakorolja. Machiavellit sokan félreértelmezik, és azzal vádolják, hogy ”kiengedte a szellemet a palackból”, hogy művében voltaképpen lefektette a „cél szentesíti az eszközt“ elvet. Ez koránt sincs így. Inkább ellenkezőleg: ő volt az első, aki pozitivista (behaviouralista), tehát a természettudománytól kölcsönzött módszertannal, történelmi példák sokaságából általánosítva, az indukció módszerével leírta a politika valóságos működését, és általános érvényű szabályokat fogalmazott meg a politikus feladatát, viselkedését illetően. Egészen addig a politikatudósok ugyanis normatív megközelítésből közelítettek a politikához. Vagyis azzal foglalkoztak, hogy milyennek kellene lennie az ideális államnak és nem azzal, hogy valójában milyen, és miért olyan. Machiavelli nyíltan elveti az isten kegyelméből való uralkodás középkori tanítását, műve ezért hatalmas megrökönyödést váltott ki korai olvasói körében, amihez maga is hozzájárult azáltal, hogy bár az adott történelmi pillanat számára írta kézikönyvét – a Medici fejedelemnek abban a reményben, hogy ő majd képes lesz Itáliát egyesíteni és nem utolsósorban a kegyvesztett Machiavellit felfogadja tanácsadójának – de az általánosítás minden igényével. Nézzük, milyen ajánlásokat tesz Machiavelli A fejedelem című művében. A HADSEREGRŐL, HÁBORÚRÓL ÉS BÉKÉRŐL A fejedelem lehetőleg saját katonaságot tartson fenn, fegyverezze fel saját állampolgárait, belőlük képezzen hadsereget. A zsoldos hadsereg nem célravezető, mert a zsoldosok sokszor „állatok módjára élnek”, garázdálkodnak, nem hagynak nyugtot a fejedelemség népének, ráadásul csak békében tartanak ki a fejedelem mellett, háborúban sok esetben szétszélednek. A segédhadsereg – más uralkodótól kölcsönkért fegyveres erő – még a zsoldosseregnél is veszélyesebb, hiszen egységes, de nem a fejedelemnek tartozik engedelmességgel, ezért előfordulhat, hogy ellene fordul. („A konstantinápolyi császár, hogy szomszédjait megfélemlítse, tízezer törököt küldött Görögországba; azok aztán a háború végeztével nem akartak kitakarodni onnan: ezzel kezdődött Görögországnak a hitetlenek rabságába esése“ 68. o.) A fejedelemnek a hadban való jártasságot békében sem szabad hanyagolnia. A béke fenntartása érdekében szellemi és testi fáradozással fejlesztenie kell önmagát, és fenn kell tartania a harci kedvet és képességet, hogy készen álljon, amennyiben a szerencse elpártolna tőle. TETTEKRŐL, AMELYEKÉRT AZ EMBERT, KÜLÖNÖSKÉPP PEDIG A FEJEDELMET DÍCSÉRIK VAGY KÁRHOZTATJÁK Ebben a fejezetben fekteti le Machiavelli módszertani megközelítésének alapját. Szerinte nem az idealizált valóságból kell kiindulnunk, hanem abból, ami van. Meg is magyarázza, miért: „Sokan képzelnek el olyan köztársaságokat vagy egyeduralmakat, amelyek soha nem voltak, és amilyenekről nem is tudunk. Az ilyen ember oly messze van attól, ahogyan élünk és ahogyan élnünk kellene...“, hogy eltérvén attól, amit cselekednie kellene, saját romlásának okozójává válik. „Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét. Ezért szükséges, hogy a fejedelem hatalmának megóvása érdekében megtanuljon rossznak lenni, és ezt a szükségnek megfelelően gyakorolja.“ (76. o.) Mindenesetre „a fejedelem legyen óvatos és kerülje azon rossz tulajdonságok hírét, amelyek országától megfosztanák, de ha módja van rá, még azokat is, melyek ezzel a veszéllyel nem fenyegetik. Azzal viszont ne törődjék, ha olyan rossz tulajdonságokat

4

tételeznek fel róla, amelyek nélkül nehezen tudná hatalmát megőrizni;“ (77. o.) A BŐKEZŰSÉGRŐL ÉS FÖSVÉNYSÉGRŐL Machiavelli azt vallja, hogy a fejedelem alapvetően legyen fösvény, mert úgy tud igazán bőkezű lenni. Vagyis bőkezűsége akkor tud maradandó nyomot hagyni az emberekben, ha tartózkodik a pazarlástól. Meg is magyarázza ezt az önmagának ellentmondó gondolatot: ha a fejedelem pazarló, egyre nagyobb adókat kénytelen kivetni népére annak érdekében, hogy a kevesek irányában megmutatkozó bőkezűségét fedezni tudja. Ha viszont jól gazdálkodik és gazdálkodásából tesz jövedelemre szert, akkor nem szükséges alattvalóit kiszipolyoznia. Így „végül is mindazokkal szemben, akiktől nem vesz el, bőkezű és ezek számosak; és fösvény azokkal szemben, akiknek nem ad, azok pedig csekély számúak.“ (80. o.) Tehát a „fösvénység azon bűnök egyike, amelyek uralmát lehetővé teszik.“ Persze a bőkezűség némely esetben megengedett. Caesar hatalomra törekedve bőkezű volt és ez így is van rendjén, de ha olyan maradt volna hatalmon is, mint amilyen hatalomra törekedve, elpusztult volna a Birodalom. Más vonatkozik a hatalomra törekvőre és más a már hatalmon lévőre. Továbbá a zsákmányból, hadisarcból, tehát mindenből, ami nem az övé vagy az alattvalóié, a fejedelem osztogasson bőkezűen! Végül Machiavelli két bővített mondatban összefoglalja, hogy miért is érdemes fösvénynek lenni, sem mint bőkezűnek: „Mindazon dolgok közül, melyektől a fejedelemnek óvakodnia kell, a megvetés és a gyűlölet a legveszedelmesebbek; mindkettőt a tékozlás okozza. Okosabb tehát fösvénynek látszani, mert ez csupán megvetést von maga után, gyűlölet nélkül.” (81. o.) A KÖNYÖRÜLETESSÉGRŐL ÉS KEGYETLENSÉGRŐL „Jobb, ha az uralkodót könyörületesnek tartják, mint kegyetlennek.“ Ugyanakkor a szükséges mértékű kegyetlenkedést a rend megteremtése érdekében fel kell vállalnia, mert akik „merő könyörületből szabad folyást engednek a rendetlenségnek“, öldöklésre és rablásra adnak alkalmat. Az uralkodó éppen ezért legyen mértéktartó, körültekintő és emberséges. „Hanem amikor az uralkodó a hadak élén áll, s katonák sokaságát vezérli, éppenséggel nem kell törődnie a kegyetlenség hírével, mert e nélkül még soha hadsereget együtt nem tartottak, haditettet végre nem hajtottak.“ Ezen a ponton felhozza Hannibál példáját, aki embertelen kegyetlenségének és sokféle jó tulajdonságának köszönhetően tiszteletet és félelmet ébresztett katonáiban, ami együttesen Machiavelli szerint hadi sikereinek legfőbb titka volt. SZERESSÉK-E VAGY FÉLJÉK A FEJEDELMET? Machiavelli szerint biztonságosabb, ha tartanak tőle, mintha szeretik. Ennek igazolására több érvet is felhoz. „Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek;“ „A fejedelemnek mindazonáltal vigyáznia kell: csak annyira féljék, hogy a szeretet hiánya gyűlöletnek ne legyen okozója (..) és ez így lesz mindaddig, míg alattvalói vagyonához és asszonyaihoz nem nyúl.“ Végezetül pedig „mivel az emberek akaratától függ, szeretik-e az uralkodót, viszont a fejedelem akaratától, hogy félnek-e tőle, igazodjék a bölcs uralkodó aszerint, ami tőle függ; és nem aszerint, ami másoktól.“ (86. o.)

5

HOGYAN TARTSA MEG A FEJEDELEM AZ ADOTT SZÓT? Ezzel kapcsolatban azzal kezdi Machiavelli, hogy a küzdelemben kétféle módszer van: az egyik a törvény, a másik az erőszak. Az előbbi emberi tulajdonság, az utóbbi állati sajátság. A sikeres fejedelemnek tudnia kell használni a benne rejlő embert és állatot egyaránt. Machiavelli azt állítja, hogy leplezetten ugyan, de erre tanítanak bennünket az ógörög mítoszok is, amelyekben a nagy uralkodókat Chiron kentaurhoz adták nevelésbe, aki egyszerre volt ember és állat. A fejedelem állati természetének gyakorlása során legyen oroszlán és róka egyszerre. Nem elég, ha csak egyik a kettő közül, mert az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben, míg a róka védtelen a farkassal szemben. „Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire nem megy vele. A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna...“, de mivel nem azok, így nincs más választása a fejedelemnek. „De ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek és olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.“ (88. o.) Ezen a ponton majdhogynem önellentmondásba keveredik Machiavelli. Azt állítja ugyanis, hogy a fejedelemnek a látszatra mindig nagyon ügyelnie kell, de nem szükséges a kegyesség, hűségesség, emberségesség, őszinteség és vallásosság tulajdonságainak mindegyikével rendelkeznie. Majd úgy pontosít, hogy „kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének és vallásosnak kell látszani, és annak lenni; de lélekben mindig elkészülni az ellenkezőjére, hogy ha a szükség úgy kívánja, aszerint tudjon cselekedni.“ Tehát Machiavelli is értéknek tekinti a fentebb említett öt tulajdonságot. Azt tanácsolja csupán, hogy ha a körülmények rosszak, a fejedelem nem követheti ezen értékeket minden fenntartás nélkül, mert saját magának árt és – mivel feltételezzük róla, hogy a köz javát akarja – a köznek. Ezen a ponton Machiavellinél elválik a keresztény erkölcs és a politikai erkölcs. A politika világa teljesen kiszámíthatatlan, és bizony a politikai vezető számára megengedett, hogy eltérjen a keresztény értékrendtől, amennyiben az általa vezetett közösség érdeke – biztonsága és túlélése – úgy kívánja. HOGYAN KERÜLJE A MEGVETÉST ÉS A GYŰLÖLETET Mint tudjuk, a fejedelmet akkor gyűlölik leginkább, ha megrabolja és erővel elveszi alattvalói vagyonát és asszonyait. „Megvetés pedig akkor sújthatja, ha állhatatlan, meggondolatlan, gyönge akaratú, gyáva és határozatlan“, ezért „úgy ügyeskedjék, hogy cselekedeteiben lelki nagyságot, lelkesedést, erélyt és határozottságot tapasztaljanak. Az egyes polgárt illető ügyekben azon igyekezzék, hogy ítélete visszavonhatatlan legyen, véleményét ne változtassa, és senki ne gondolhasson arra, hogy megcsalja vagy becsapja.” Amennyiben így cselekszik, nagy esély mutatkozik arra, hogy alattvalói tisztelni fogják „s akit tisztelnek, az ellen nehezen szőnek összeesküvést, nehezen támadják meg; így hát legyen köztudomású a fejedelem kiválósága és közkedveltsége.“ Hiszen ha a köz nem gyűlöli „ez máris hathatós orvoslás az összeesküvések ellen, mert az összeesküvő a nép kegyét kívánja megnyerni az uralkodó elpusztításával; de ha azt hiszi, sérelmet okoz vele, bizony meggondolja, mielőtt ilyen lépésre vállalkozik, hiszen az összeesküvés végtelen sok veszéllyel jár.“

6

Machiavelli azt is tanácsolja, hogy „a kellemetlen dolgokat mások végezzék a fejedelem helyett, míg ő maga legyen az, aki kegyet gyakorol.“ Erre példaként a francia királyság működését hozza fel, ahol „igen sok okos törvény biztosít szabad kezet és nyugalmas életet az uralkodónak“, és ahol a nép megnyugtatására létrehozták a parlamentet, amely a nemesség megregulázásának funkcióját tölti be, tehát a kellemetlen munka terhét leveszi a király válláról. Visszautalva az előző alfejezetben tárgyaltakra, amikor is azt elemeztük, hogy milyen értékeket kövessen a fejedelem, Machiavelli így fogalmaz: „Itt jegyzendő meg, hogy a jó szándék éppúgy gyűlöletet szíthat, mint a rossz; ezért említettem fentebb, hogy a fejedelem országának megtartása érdekében gyakorta arra kényszerül, hogy rossz legyen, mert ha az a közösség – a nép, vagy az urak, bármelyik legyen is –, amelyikre szükséged van, hogy hatalmad fenntarthasd, romlott, annak a jellemét kell követned, hogy eleget tehess neki.“ (97. o.) Vagyis a fejedelem először legyen tisztában az általa vezetett közösség értékrendjével, cselekedjen aszerint, amíg helyre nem teszi az értékrendet, utána maga is lehet – módjával – jámbor. A HATALOMÁTVÉTELRŐL ÉS IDEGEN TERÜLETEK MEGSZÁLLÁSÁRÓL A fejedelemnek hatalma átvételekor, hatalma megszilárdításához tekintélyre van szüksége. „Emiatt sokan úgy ítélik, hogy a bölcs fejedelemnek, ha erre alkalma nyílik, ravaszul valamilyen ellenséget kell szereznie, úgy, hogy azzal végezvén, nagysága növekedjék.“ Megteszi egy szimbolikus ellenség is, a lényeg, hogy legyen egy nagy kihívás, amelyen a fejedelem úrrá lesz. Abban az esetben, ha a fejedelem belső segítséggel jutott egy állam birtokába, érdemes mérlegre tennie, hogy akik segítették, az iránta érzett szeretetből, rokonszenvből tették-e vagy a korábbi állammal való elégedetlenség sarkallta őket arra. Amennyiben az utóbbi, akkor inkább azokból szervezze meg támogatóit, akik a régi állam belső támogatói voltak, mert „sokkal könnyebb azoknak a támogatására szert tenni, akik a korábbi állammal elégedettek voltak, tehát az új fejedelem ellenségei, mint azokéra, akik állapotukkal elégedetlenek voltak, az ő oldalára álltak, s hódításához segédkezet nyújtottak.“ Ezen elv alkalmazását megfigyelhetjük a rendszerváltozás nemzetközi politikai körülményeiben is, amikor a hivatalos nyugati propaganda szerint a Nyugat országai a rendszerváltó pártokat támogatták, míg a háttérben a régi erők sikerén tevékenykedtek. Természetesen erre egy jóval pragmatikusabb okuk is adódott: azokat a politikai erőket régről ismerték, és számukra a demokratikus átrendeződés a politikai elit változatlansága mellett járt volna a legkevesebb bizonytalansággal. Ebben a fejezetben (XX.) Machiavelli arról ír, hogy egyáltalán nem célszerű mesterségesen vitát szítani a megszállt területeken, mert a megosztottság az első adandó alkalommal visszaüt, mert a pártoskodó városokban az egyik fél mindig az ellenséghez csatlakozik és szükségszerűen győzedelmeskedik. Érdekes ellen-tézisét adja az oszd meg és uralkodj elvének Machiavelli. Továbbá azt tanácsolja, hogy a fejedelem saját népét fegyverezze fel, mert a nép a fegyvert mindig annak érdekében fogja használni, akitől azt kapta. Viszont, ha éppen ellenkezőleg, lefegyverzi népét, azzal a bizalmatlanságnak adja jelét, ami gyűlöletet szíthat.

7

MIKÉPP CSELEKDJÉK AZ URALKODÓ, HOGY BECSÜLJÉK? „Semmi másért nem becsülik úgy az uralkodót, mint ha nagy vállalkozásokba kezd és nagyszerű példát mutat. (…) lehetőleg vigyen véghez különleges dolgokat a polgári életben, jó avagy rossz értelemben, úgy, hogy jutalmazzon vagy büntessen, és minderről sok szó essék.“ „Becsülik még az uralkodót, (...) ha minden elővigyázat nélkül száll síkra valaki mellett vagy valaki ellen.“ Akár a belpolitikában, akár külpolitikai kérdésekben. A fejedelemnek, ha két erős szomszédos országa egymással háborúzik, mindenképpen támogatnia kell valamelyiket, nem lehet semleges, „mert a győztes nem kíván kétes barátokat, akik a nehéz időkben nem álltak mellé; a vesztes pedig nem fogad be soha, hiszen nem akartad fegyvert ragadva pártját fogni.“ Ugyanakkor „a fejedelemnek vigyáznia kell, nehogy más, nála erősebb hatalommal szövetkezzék, hacsak szükségből nem...“ Amennyiben nemzetbiztonsága úgy követeli vagy színvallásra kényszerül, akkor nincs más választása. Ha pedig a fejedelemségnél gyengébb országok hadakoznak egymással, annál bölcsebb dolog a csatlakozás, hiszen csatlakozásával a háború kimenetelét dönti el a fejedelem, és így hatalmába kerül a győztes. Még ugyanebben a fejezetben Machiavelli megfogalmazza a helyes kormányzás alapelveit, amelyek az állam zavartalan működését hivatottak szolgálni. „A fejedelem még az erények barátjának is kell hogy mutatkozzék, ki kell tüntetnie mindazokat, akik valamiben kiválóak. Polgárait arra kell buzdítania, hogy mindennapi munkájukat ne hanyagolják el, a kereskedést, a földművelést és minden más foglalatosságot; s hogy tulajdona csinosításától senki el ne tekintsen attól való ijedelmében, hogy elveszítheti, s az adóktól való félelmében ne kezdjen kalmárkodni...“ Továbbá rendszerint folytasson érdekegyeztető tanácskozásokat a céhek vezetőivel, a fontosabb közösségekkel. „Ezen túlmenően az év megfelelő szakában ünnepségekkel és látványosságokkal gyönyörködtesse a népet.“ A TANÁCSADÓKRÓL, AKIKET A FEJEDELEM MAGA MELLETT TART „A fejedelem eszes voltát elsősorban az dicséri, kik vannak körülötte; és ha ezek alkalmasak és hűségesek, mindig bölcsnek tarthatjuk a fejedelmet, hiszen ki tudta ismerni őket és meg tudta tartani hűségüket.“ (…) „Mert háromféle az emberi felfogás: az egyik magától képes felismerni a dolgokat, a másik azt fogja fel, amit a többiek felismertek, a harmadik se maga, se mások által nem képes felismerni; az első igen kiváló képesség, a másik fajta is megjárja, hanem a harmadik haszontalan...“ És mert minden ember alapvetően önérdekkövető Machiavelli felfogása szerint, ezért a fejedelemnek jól meg kell jutalmaznia tanácsadóit, hogy képes legyen maga mellett tartani őket. (Ez az elv mutatkozik meg Szingapúr politikai rendszerében, ahol a magas rangú kormánytisztviselők rendkívül magas javadalmazásban részesülnek. A miniszterelnök éves fizetése meghaladja a 2 millió dollárt, az államtitkári rangban lévők alapfizetése 550 ezer dollár, ami a jövedelembónuszokkal a GDP növekedés függvényében jelentősen emelkedhet.)

8

HOGYAN KELL ELKERÜLNI A HÍZELGŐKET „...A hízelgést elkerülni másként lehetetlen, csak ha megérted az embereket, és nem bántódsz meg, ha az igazat mondják; ha viszont bárki szemedbe mondhatja az igazságot, akkor a tisztelet hibázik. Ezért az óvatos fejedelemnek egy harmadik módot kell találnia: hívjon udvarába bölcs személyeket. Egyedül ezeknek szabadjon az igazságról nyilatkozni, és csak azokról a dolgokról, melyekről maga kérdezősködött, másról nem; és mindenről egyformán kérdezősködnie kell, s meg kell hallgatnia vélekedésüket, dönteni azonban maga döntsön; e tanácsokat és a tanácsadókat úgy kezelje, hogy mindenki beláthassa, minél szabadabban beszél, annál inkább várhat meghallgatásra: őrajtuk kívül mást meg ne hallgasson, járjon el az ügyben elhatározása szerint, és elhatározásában legyen állhatatos.“ „A fejedelemnek tehát mindig tanácsot kell kérnie, de akkor, amikor ő akarja, és nem amikor mások akarják; sőt, el kell vennie a kedvét annak, aki tanáccsal akar szolgálni valamiben, amikor nem kérdezte a véleményét; mégis gyakorta kérdezősködjék, s a kérdezett dolgokban türelmesen keresse az igazat; és megértve, ha valaki félelmében hallgat, legyen faggatózó.“ (Erre a jelenségre szolgáltat igen expresszív példát az Anna és a király című film. „Hány ártatlan embernek kell meghalnia, hogy megőrizhesse a méltóságát?“ Kérdezi Anna Siam királyát, amikor közbenjár nála Taptimért, aki korábban a király ágyasa volt, de kiszökött szerelméhez és szerzetesnek állt, hogy közel lehessen hozzá. A király úgy tervezte eredetileg, hogy a nép előtt megszégyeníti a szerelmeseket, megbünteti őket, de meghagyja életüket, és megadja nekik a közös újrakezdés lehetőségét. De mivel Anna berohant a bírósági tárgyalásra és a nyilvánosság előtt számon kérte a királyt, a király kénytelen volt kivégeztetni a törvény ellen vétkezőket, hogy méltóságát megőrizhesse.) Nagyon fontos ugyanakkor, hogy „a jó tanácsoknak kell a fejedelem bölcsességéből fakadniuk, és nem a fejedelem bölcsességének a jó tanácsokból.“ MIT ÉR A SZERENCSE AZ EMBERI DOLGOKBAN ÉS HOGYAN LEHET VELE SZEMBESZÁLLNI „A szerencse csak azokat látogatja, akik kellően felkészülnek a fogadására.“ A mondást a penicillin feltalálójának Flemingnek tulajdonítják, akinek véletlenül sikerült rábukkannia a baktériumok elpusztítására alkalmas hatóanyagra. De ugyanezt ajánlotta a fejedelemnek Machiavelli is: készüljön a szerencse fogadására. Soha ne legyen rest, mindig legyen éber, előzze meg gondolkodásában és cselekedeteiben riválisait. Azt vallotta, hogy a fejedelemnek viselkedésében, módszereiben mindig alkalmazkodnia kell az adott történelmi pillanathoz: „az boldogul, aki eljárásában az idők változását követi, ellenben, aki az idővel nem tud lépést tartani, szerencsétlen.“ És hogy a fejedelem legyen szenvedélyes vagy inkább óvatos? Erről Machiavelli a következőket írja: „inkább legyen az ember szenvedélyes, mintsem óvatos, mert a szerencse olyan, mint az asszony, csak akkor tartod kordában, ha ütöd-vered. Látnivaló, hogy inkább emezektől hagyja magát legyőzetni, mintsem azoktól, akik hidegen viselkednek; s mint asszony, a fiatalokat kedveli, akik nincsenek rá tekintettel, vérmesek és merészen parancsolgatnak neki.“ Mint láthatjuk, Machiavelli igen sajátos mélylélektani megközelítését adja a párkapcsolatoknak. Martin Wight szerint Machiavelli elmélete a túlélés elmélete (theory of survival) (Wight 1966), hiszen a legfontosabb érték fő művében a nemzeti függetlenség. Ennek

9

biztosítása érdekében az uralkodó (a fejedelem) legfőbb felelőssége, hogy folyamatosan keresse a túlélés szempontjából fontos lehetőségeket és megvédje a nemzeti érdekeket. Ehhez pedig erőt kell felmutatnia: amennyiben egy ország nem képes erőt felmutatni, úgy kiteszi magát annak a veszélynek, hogy mások prédájává válhat. Az uralkodónak ezért erősnek kell lennie, mint az oroszlán és ravasznak, mint a róka. Ha az uralkodó nem erős és fortélyos egyszerre, el fog szalasztani olyan lehetőségeket, amelyek az állam túlélését szavatolják. Akárcsak Thuküdidésznél, Machiavellinél is elválik a közerkölcs és a politikai erkölcs. Szerinte egy felelős vezető nem cselekszik mindig a keresztény etika szerint: szeresd szomszédod, légy békés, kerüld el a nem önvédelmet szolgáló háborúkat, legyél jótékony, oszd meg javaidat másokkal és mindig jóhiszeműen cselekedj. Nem, az államvezetőnek más morális elveket kell vallania, hiszen felelősséggel tartozik állampolgárai jólétéért, biztonságáért, életéért! Ha a keresztény erkölcs szerint cselekedne, feláldozná állampolgárai biztonságát személyes morális megítélésének oltárán. Tehát különbséget kell tennie személyes morál és a felelősség diktálta politikai morál között. Az uralkodó megítélése szempontjából csupán két érték számít: az állam biztonsága és túlélése. Machiavelli realista művére a Fejedelemre sokszor úgy tekintenek, mint egy használati útmutatóra arra vonatkozóan, „hogyan viselkedjünk kaotikus és erkölcstelen világunkban“, ami félrevezető. A fejedelem felelősséggel tartozik állampolgárai biztonságáért és jólétéért. Az igaz, hogy ennek érdekében a nemzetközi erőtérben szinte minden megengedett, de csak addig a határig, amíg az valóban nem veszélyezteti az állampolgárok biztonságát.

5.2.3  Thomas  Hobbes   Thomas Hobbes politikafilozófiájának középpontjában a természeti állapot (State of nature) és a természeti törvények (Law of nature) állnak. A természet majdnem azonos testi és szellemi képességeket adott az embereknek. Ezek az emberi képességbeli különbségek nem annyira nagyok, hogy ezek alapján bárkinek nagyobb előnye lenne a többi emberrel szemben. És mivel az emberek vágyai nagyjából megegyeznek, azaz hasonló dolgokra vágynak és mivel e dolgok megszerzésében egyenlő képességekkel rendelkeznek, igyekeznek hatalomra törni, leigázni egymást. Az emberek bizalmatlanok egymással szemben, mindenki arra törekszik, hogy erővel vagy csellel a többi embert saját hatalma alá hajtsa. Ebben a küzdelemmel teli világban az emberek állandó félelemben, rettegésben élnek. Ezt az állapotot, amikor semmilyen ellenőrző, büntető törvény nem szabályozza az emberek cselekedetét, nevezi Hobbes természeti állapotnak (state of nature). Hobbes szerint akkor tudjuk igazán megérteni a politika lényegét, ha elképzeljük az államok kialakulása előtti ún. természeti állapotot. A természeti állapot a politikai hatalom nélküli állapot. Ebben az állapotban állandó harc folyik: mindenki harca mindenki ellen. Ebben az állapotban az emberek állandó félelemben és rettegésben élnek: „örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, csúnya, állatias és rövid”. 10

Hobbesot ezért a megrökönyödést keltő, „istentelen” világképéért a világi és az egyházi hatalom persona non gratának tekintette és szülőhelye után szabadon a „malmesbury szörnyeteg” gúnynevet ragasztotta rá. Való igaz, hogy míg a nagy szellemi elődök, úgy mint Arisztotelész, Cicero a természethez magasztos gondolatokat társítottak, addig Hobbes egy primitív, értékmentes, állatias természetfogalmat fektetett le fő művében, a Leviathánban. Hobbes-szal szemben Arisztotelész úgy vélte, hogy a természetben ott rejlik az ember tökéletességre törekvése, Cicero szerint pedig az emberek azért szerveződnek társadalmakba, mert a természet beléjük oltotta a társadalmi szellemet. A természeti állapotban a cselekedetek nem rendelkeznek morális tartalommal, mert önmagában, sem az érzelem, sem a vágy nem bűn. Ahhoz, hogy egy cselekedet megítélhető lehessen, először le kell szögezni, hogy mi számít jónak és mi rossznak. Erre vezeti be Hobbes a természeti törvények ész diktálta tizenkilenc törvényét, amelyből az első kettő a legfontosabb. Az első természeti törvény: minden embernek törekednie kell a békére, ameddig van rá lehetősége, de ha minden lehetősége elvész, akkor a háború minden eszközét bevetheti. A második természeti törvény: amennyiben mindenki más is hozzá hasonlóan cselekszik, az ember mondjon le önkéntesen minden, a béke fenntartása és önnön túlélése szempontjából fontos jogáról, és csak annyi szabadságot hagyjon meg magának, amennyit a többieknek megengedne önmagával szemben. Hogy a törvények be is legyenek tartva, szükség van egy felsőbb hatalomra (sovereign = legfelső, független, szuverén, uralkodó), ami biztosítja a megállapodások betartását. Ez a felsőbb hatalom az állam, amely az ész diktálta természeti törvényeket betartatja. Tehát az emberek paradox módon azért működnek együtt, mert egymástól való félelmük ezt diktálja. Hobbes szerint nem annyira az értelmük vezérli őket, hanem az érzelmeik, a félelmeik. Ezért létrehozzák a szuverén államot, amelyet felruháznak az erőszak monopólium jogával azért, hogy azután az állam biztosítsa számukra a rendet, és megvédje őket a külső támadásoktól. Megszabadulva a szüntelen életveszélyből fakadó félelmektől az állampolgárok elkezdhetnek végre a fejlődésre koncentrálni, és élvezhetik biztonságuk gyümölcseit, a boldogságot és a jólétet. Igen ám, de a természeti állapot felszámolása új problémát generál. A természeti állapot ugyanis nem szűnik meg teljesen, csupán az államok közötti térbe helyeződik át. Az államok létrehozásával és az erőszakszervezet monopolizálásával felüti a fejét a „biztonsági dilemma“: minél erősebb az állam katonailag, annál jobban fenyegeti az államrendszer stabilitását. Ha viszont nem fegyverkezik, túlélését teszi kockára. Viszont ha semmi nem változik, miért éri meg mégis létrehozni az államot? Hiszen a realisták szerint a biztonsági dilemma alól nincsen kibúvó: szerintük elképzelhetetlen ugyanis, hogy az államok létrehozzanak egy világkormányt, amely a szuverenitásukat korlátozná. Mégis a nemzetközi természeti állapot (international state of nature) Hobbes szerint nem annyira veszélyes, mint az eredeti természeti állapot. Az államok képesek nagy tömegeket mobilizálni szuverenitásuk védelmében és ez kellő elrettentő 11

erővel bírhat a függetlenségüket fenyegető államokkal szemben. Továbbá „az állam soha nem alszik“, míg az állampolgároknak néha le kell hunyniuk a szemüket. Tehát az állam képes relatív szabadságot biztosítani az „alvó“ társadalmi csoportok számára. Míg egyesek őrködnek, addig mások élvezhetik az állam által biztosított szabadságot. De a nemzetközi természeti állapot esetén is folyamatosan fennáll a háború kitörésének veszélye, mint a konfliktusok feloldásául szolgáló végső megoldás, de a természeti állapothoz képest ez mégis egy moderáltabb, békésebb és ezért a túlélés szempontjából előnyösebb állapot. Hobbes szerint az államközi kapcsolatok harmonizálásához hozzájárulhat a nemzetközi jog. Ugyanakkor mivel az államok számára a legfontosabb érték a biztonság és a túlélés, ezért célkonfliktus esetén a nemzetközi jog passzusait nem fogják betartani. Ebben a kérdésben Thuküdidész, Machiavelli és Hobbes egységesnek mutatkozik. A legszembeötlőbb különbség, amely a hobbesi elképzelést megkülönbözteti a két másik klasszikusétól, hogy a többiekkel ellentétben Hobbes foglalkozik az állam létrehozásának céljával és körülményeivel. Thuküdidész, Machiavelli és Hobbes megközelítését összegezve három közös vonást fedezhetünk fel. Ezen közös vonások képezik a klasszikus realizmus alapját. (1) Emberképük azonos. Mindhárman pesszimisták. Az emberi természetet alapvetően rossznak tartják, az emberi tulajdonságokat az állatvilágból eredeztetik. Azt feltételezik, hogy az ember dominanciára törekszik, és amennyiben módja van rá érvényesíti erőfölényét. (2) A politika céljainak megfogalmazására közös nyelvezetet használnak. Fő fogalmaik a biztonság, a túlélés, a háború, konfliktus, rivalizálás. (3) Úgy vélik, hogy nincsenek állandó jellegű megoldások a politika problémáira. A biztonságért és a túlélésért vívott küzdelem örökös harc. 5.3 Morgenthau neoklasszikus realizmusa Morgenthau realista megközelítését azért illetjük a neoklasszikus jelzővel, mert jelentős mértékben támaszkodik Hobbes és Machiavelli műveire, de gondolatait már a második világháború után vetette papírra. Szerinte – akárcsak Arisztotelész szerint – az ember politikai állat (political animal). Hatalom iránti vágya leírására az animus dominandi fogalmat használja. Az animus dominandi szerint az ember azért törekszik relatív hatalmának növelésére, mert olyan politikai térre vágyik, amelyben szabadon cselekedhet, védettségben mások törekvéseivel szemben. Morgenthau szerint az állam az egyetlen ilyen kizárólagos tér. Az államon kívüli biztonság elképzelhetetlen. Az animus dominandi tulajdonság elkerülhetetlenül konfliktushelyzetekbe viszi az embert. Ezek a konfliktushelyzetek pedig megteremtik a hatalompolitika értelmezési keretét. Ez jelenti az összes klasszikus és neoklasszikus realista megközelítés kiindulási alapját: a politika a hatalom megszerzéséért és megtartásért vívott harc, amelynek során bármi is legyen a szereplők szándéka, az elsődleges cél a hatalom maga, amely szándékaik érvényre juttatásának eszköze. Az államok közötti küzdelem a hatalom embereken való gyakorlásának dilemmáit veti fel. Ez a morális alapdilemmája a klasszikus és neoklasszikus realizmusnak. Morgenthau szerint is – akárcsak klasszikus elődei szerint – éles különbséget kell

12

tennünk közmorál és politikai morál között. A politika történéseit, az államok kapcsolatait még véletlenül sem szabad a hétköznapi morál mércéjével megítélnünk. Woodrow Wilson volt az első ismert politikus, aki 1917-es híressé vált kongresszusi beszédében felvetette a hétköznapi morál alkalmazásának lehetőségét a nemzetközi politikában. Azt remélte, hogy egy olyan új kor hajnalán vagyunk, amelyben az állampolgárok közötti kapcsolatok kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló viselkedési szabályai kiterjeszthetők lesznek az államok közötti kapcsolatokra is. Láttuk, hogyan futott zátonyra idealisztikus megközelítése, amelyet talán ő maga sem gondolt komolyan. Morgethau szerint ez nem csupán hibás gondolat, hanem felelőtlen is. Morális értelemben alapvetően rossz. Ugyanis amennyiben a politikus az államközi kapcsolatokban a hétköznapi kapcsolatok szabályait követi, veszélybe sodorja saját nemzetét. Ugyanis nem várható el a többi államvezetőtől, hogy ők is a közerkölcs vagy a keresztény erkölcs szabályait kövessék. (Gondoljunk vissza Machiavelli ezzel kapcsolatos alapvetésére.) Az államvezetők alapvető morális kötelezettsége az állampolgárok biztonságának szavatolása és ezáltal jólétük szavatolása. Nem tehetik ki fölösleges veszélynek állampolgáraikat csak azért, hogy úgymond jó színben tűnjenek fel. Ezért aztán Morgenthau szerint a nemzetközi politikában számos olyan tevékenység megengedett, ami egyébként közerkölcsbe ütközik. Tételesen fel is sorolja ezeket a tevékenységeket: kémkedés, hazudás, csalás, lopás, összeesküvés. Szerinte esetenként az emberi jogok eltiprása is megengedett, ha a nemzet biztonsága úgy kívánja. Ha szükséges, meg kell cselekedni a kisebb rosszat a nagyobb rossz elkerülése érdekében. Platón után szabadon az államvezetők, ha a helyzet úgy kívánja, megengedhetnek maguknak egy-két „kegyes hazugságot“. Az államvezetőnek persze mindenkor számolnia kell cselekvése következményeivel. A politikusnak a „politikai bölcsesség“ jegyében az óvatosság, mértékletesség, bátorság és eltökéltség erényeivel kell rendelkeznie. Beáldozhatja a kisebb jót a nagyobb jó oltárán vagy elkövethet kisebb gaztetteket a nagyobb gaztettek megelőzése érdekében a szituatív etika (situational ethics) elvei szerint, de mindenkor számolnia kell döntései következményeivel. Morgenthau nemzetközi politikaelméletét hat pontban összegezte. (1) A politika objektív törvényei a soha nem változó, énközpontú, önérdekkövető, egoista emberi természetre épülnek. (Animus dominandi) (2) A politika teljesen önálló cselekvési tér (autonomus sphere of action), éppen ezért nem szűkíthető le sem a közgazdaságtan (ahogy Marx és követői tennék) sem az erkölcstan (ahogy Kant és liberális követői tennék) terrénumára. (3) A folyamatosan változó önérdek áll a politikai cselekvés középpontjában, ami minden ember esetében elsődlegesen a biztonságot és a túlélést jelenti. Miért változik folyamatosan az érdek tartalma? Azért mert Morgenthau értelmezésében az érdek a relatív erőpozíció függvénye. A nemzetközi politika az egymással konfliktusban álló nemzeti érdekek küzdőtere. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az érdekek nem kőbe vésettek, és nem csak a hatalom által meghatározottak. A politikai és kulturális környezet is fontos szerepet játszik az érdekek meghatározásában. A világ folyamatos mozgásban van, így az

13

érdekek is folyamatosan változnak. A realizmus az a doktrína, amely a változó politikai valóságra a legjobb magyarázatot adja. (4) A nemzetközi kapcsolatokat a szituatív etika jellemzi. A (nemzetközi) politikusokon nem kérhetők számon a közerkölcs morális megkötései. Egy államvezetőnek ugyanis sokkal nagyobb a felelőssége, mint egy átlagos állampolgárnak. Hiszen neki kell szavatolnia állampolgárai biztonságát és jólétét. A felelős államvezetőnek nem arra kell törekednie, hogy mindig jót tegyen, hanem hogy a körülményeknek megfelelően döntsön jól, és cselekedjen jót. (5) Ezért a (neo)klasszikus realisták elutasítják azt az elgondolást, mely szerint egyes államok – a 20. században történetesen a demokratikus értékeket valló Egyesült Államok – rákényszeríthetik saját ideológiájukat más államokra. Ez a meggyőződésen alapuló „keresztes háború“ rendkívül veszélyes a nemzetközi békére és biztonságra nézve. Olyan folyamatokat indít el, amelyek hosszú távon visszaüthetnek. (Amerikával is hasonlóan bánnak el: abban az esetben, amikor Amerika hegemón szerepének jelentősen leáldozna, a feltörekvő hatalom ugyanúgy rákényszerítheti saját értékrendjét az USA-ra, ahogyan az USA teszi azt a világ jelentős részével. Másrészt pedig az USA, ha érdeke úgy kívánja, nem tud kilépni veszteség nélkül a demokratizáló, humanitárius szerepből. Már most is tetten érhető, hogy rengeteg támadás érte a Világbankot, a Valutaalapot és az USA külpolitikáját azért, mert a harmadik világban kimutathatóan nagyobb mértékben támogattak diktátorokat, mint demokratikus rezsimeket.) (6) Az államvezetés komoly, józan és koránt sem inspiráló foglalatosság, amelynek számolnia kell az emberi természet korlátaival. Összefoglalóan, államot vezetni – mondhatni – skizofrén tevékenység. 5.4 Schelling és a stratégiai realizmus Az eddig bemutatott klasszikus realisták egyszerre adják tapasztalati (tényeken nyugvó) és normatív (értékközpontú) értelmezését a nemzetközi politikának. A politika abszolút célja a hatalom – ezt a következtetést vonják le a tapasztalatokból; viszont a hatalom felelősséggel jár – ez az értelmezés normatív része. Hatalom és felelősség elválaszthatatlan fogalmak. A felelős államvezető feladata a két legfőbb érték szavatolása: a nemzetbiztonságé és a túlélésé. A hatalmi erőegyensúly (balance of power) sem pusztán tapasztalati tény, hanem értéktöbblettel bíró fogalom a klasszikus realisták szerint, hiszen a hatalmi erőegyensúly kívánatos jelenség, mert egyedül annak teljesülése képes biztosítani a nemzetközi rendszer békéjét, ezáltal a nemzetbiztonságot. A klasszikus realisták megközelítésével módszertani értelemben szembehelyezkedve az 1950-es, 1960-as években újszerű realista megközelítések jelentek meg a nemzetközi politikaelméletben a behaviouralista módszertani „forradalom“ szellemében. Ezek a nézetek a korábbi normatív nézőpontot, leíró (pozitív) nézőpontra cserélték. A realizmus két ágra szakadt: egyik oldalon a normatív szemléletű klasszikus és neoklasszikus realistákkal, míg a másikon a stratégiai realizmus és a neorealizmus képviselőivel. A stratégiai realizmus legjelesebb

14

képviselője Thomas Schelling1, aki az elemzés szempontjából nem tulajdonít nagy jelentőséget az értékeknek, de elfogadja létezésüket. Míg Kenneth Waltz neorealizmusa, amelyet a következő alfejezetben ismerhetünk meg, – látszólag – teljességgel mellőzi elemzésből az értékeket. A stratégiai realizmus a külpolitikai döntéshozatali folyamatra koncentrál. A vezetőknek, amikor valamilyen diplomáciai vagy katonai ügyben dönteniük kell, stratégaként eszközracionálisan2 kell gondolkodniuk. Schelling szerint a külpolitikai döntéshozatali folyamat kimondottan racionális-instrumentális (eszközracionális) tevékenység, logikai elemzésre épül és a játékelmélet módszereivel modellezhető. Olyan, mint egy előre átgondolt sakkjátszma. Schelling a nukleáris fenyegetettség korában oktatott a Harvardon és dolgozott tanácsadóként az Egyesült Államok kormányzatában, ezért gondolatmenetét a fenyegetettség, kényszer (coercion) köré építi. Elemzésében arra keresi a választ, hogy az államvezetők miképpen tudnak racionális megoldást találni a nukleáris fenyegetettség problémájára. Példának a következő játékelméleti/logikai eszmefuttatását hozhatjuk fel: „A nukleáris fenyegetés hatékonysága attól függhet, hogy milyen cselekvési alternatívák közül választhat a potenciális ellenfél, amely ha nem akarjuk, hogy úgy reagáljon, mint a rabul ejtett oroszlán, akkor hagynunk kell neki kibúvót. A totális megtorlással való fenyegetés… kevesebb mozgásteret biztosít számára és arra kényszerítheti, hogy szélsőséges válaszlépésre szánja el magát… végső esetben arra indíthatja, hogy ő kezdeményezzen (nukleáris háborút).“ (Schelling)

Röviden és tömören, a stratégiai realizmus azzal foglalkozik, hogy hogyan alkalmazzuk a hatalom eszközeit olyan „intelligens” módon, hogy fegyveres ellenfelünket arra kényszerítsük (késztessük), hogy elképzeléseink szerint cselekedjen, és ami még fontosabb: elkerüljük azt, amitől a leginkább félünk. Schelling megközelítése teljességgel mentes a morális dilemmáktól. Egyetlen kérdésre keresi a választ: hogyan kell cselekednünk, hogy a politikánk sikeres legyen? Elmélete tulajdonképpen egy egyszerű módszertan alkalmazásán alapszik, amit az élet bármely területén bevethetünk. Külön választja az eszköz meghatározást és a célmeghatározást. Nem állítja, hogy a külpolitikai döntéshozatalban nem szükséges morális kérdésekben állást foglalni, sőt, nagyon is szükséges, de az a politika feladata, és a politikai döntés eredményeképpen előálló célt már eleve adottnak veszi. Tehát a célmeghatározás a stratégiai realizmus módszertanát és elemzési keretét illetően exogén változó. Ez az alapvető különbség a többi elmélettel összehasonlítva. Egy az Egyesült Államokhoz hasonló nagyhatalom számára az egyik legfontosabb külpolitikai eszköze a fegyveres ereje. Ezért Schelling külön foglalkozik a fegyveres erők bevetésének lehetőségével és körülményeivel. Azt vallja, hogy különbséget kell 1

Schellinget külpolitikai értelemben a Kennedy és a Johnson kormány szellemi keresztapjának tartják. Az ő műhelyéből, a Harvardról és az MIT-ről kerültek ki a kor legfontosabb biztonságpolitikai tanácsadói. Ő maga 1970-ig volt aktív részese tanácsadóként az amerikai külpolitikának. Nevéhez fűződik az a mondás, hogy a csekély mértékű nukleáris csapás a csekély mértékű teherbeeséshez (szebben fogalmazva várandóssághoz) hasonlítható. Munkássága elismeréseként 2005-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat. 2 A cselekvés hogyanjára, azaz folyamatára és nem a miértjére, azaz céljára koncentrál.

15

tenni a nyers erő alkalmazása (brute force) és a kényszerítés (coercion) között: tehát aközött, hogy „elveszed, amire szükséged van vagy eléred, hogy a másik önként odaadja neked.“ „A nyers erő akkor ér valamit, ha használod, viszont az olyan hatalommal, amivel valós károkat tudsz okozni, akkor lehetsz sikeres, ha visszafogod. Ez a károkozással való fenyegetés lényege… így el tudod érni, hogy valaki fizessen vagy engedelmeskedjen neked.“ Ahhoz, hogy a kényszerítő apparátus eredményes legyen, tudnunk kell, hogy az ellenfél számára mi az értékes, és mi az, ami elrettenti, továbbá képesnek kell lennünk világosan kommunikálni, hogy az erőszakhoz való folyamodásunk milyen következményekkel jár számára, és mit várunk el annak érdekében, hogy elkerülje a konfrontációt. (Schelling nevéhez fűződik a forródrót, a Fehér Ház és a Kreml közötti közvetlen telefonvonal bevezetésének ötlete.) Schelling ugyanakkor fontosnak tartja megjegyezni, hogy a kényszer sikeres alkalmazásának előfeltétele, hogy érdekeink és a szemben álló fél érdekei összeegyeztethetők legyenek. A kényszerítés célja az alkukötés, nem pedig a másik feltétel nélküli legyőzése. Schelling szerint a háború többé nem egyszerűen annak eldöntésére szolgáló tevékenység, hogy ki az erősebb. A hadviselésben felértékelődnek a befolyásolás, a kényszerítés és az elrettentés eszközei a rombolás és hódítás technikáival szemben. A háború és a háborúhoz közeli helyzetek sokkal inkább arról szólnak, hogy ki bírja jobban idegekkel. A hadi stratégia többé nem a harctéri győzelem megalkotásáról szól, hanem inkább az „erőszak diplomáciájának“ az eszköze. Schelling elmélete tehát tulajdonképpen nem elmélet, hanem módszertan. Ugyanakkor nagyon hasznos kiegészítés a realista nemzetközi politikaelméletek között, amelyek többnyire nagy és fontos dolgok magyarázatára törekednek, nem elveszve a részletekben. A játékelmélet beemelésével egy olyan módszert sikerült meghonosítani a nemzetközi politikában, amely bármely elmélet hasznára lehet célés értékválasztásától függetlenül.

5.4.1  Esettanulmány:  a  koszovói  konfliktus  játékelméleti  elemzése  –  az   elrettentés  kudarca,  majd  sikere   Az 1998-99-es koszovói eseményeket két játékelméleti megközelítésben is elemzhetjük. Az első az kezdetleges aszimmetrikus elrettentési játszma (rudimentary asymmetric deterrence game), a második az aszimmetrikus eszkalációs játszma (asymmetric escalation game). A konfliktus rövid ismertetése. A koszovói konfliktus háttere a régmúltba nyúlik vissza. Röviden és tömören, a területet az albánok és a szerbek is őshazájuknak tekintik. Továbbá az évszázadokkal ezelőtt a régiót megosztani szándékozó nagyhatalmi törekvések is hozzájárultak ahhoz, hogy ezen a területen etnikai keveredés és törésvonal alakuljon ki. A közvetlen előzmények 1987-ig nyúlnak vissza, amikor a hatalomra kerülő Milosevics elnök sikeresen használta fel a szerb politikai érdekek érvényesítésére a koszovói albánok mozgolódását. A politikai bizonytalanság ürügyet teremtett arra, hogy 1989-ben felszámolja Koszovó függetlenségét és 1990-ben feloszlassa a koszovói parlamentet. Ez maga után vonta a sarokba szorított koszovói albánok radikalizálódását és a feszültség elmélyüléséhez vezetett. 1998 márciusában a szerb hadsereg és a szerb rendőri erők összetűzésbe 16

keveredtek a koszovói felszabadító hadsereggel (KLA – Kosovo Liberation Army). A küzdelemben 1500 koszovói albán vesztette életét és további 400.000 koszovói albánt üldöztek el otthonából. Ekkor lépett közbe a – (nem hivatalosan) az Egyesült Államok irányította – NATO. 1. eset: tökéletes elrettentés elmélet (perfect deterrence theory) – kezdetleges aszimmetrikus elrettentési játszma (rudimentary asymmetric deterrence game) (az aszimmetrikus csupán arra utal, hogy beszélhetnénk kölcsönös fenyegetésről is, de ebben az esetben csak az egyik fél fenyegeti a másikat) 1998 június 11-én a NATO légi hadgyakorlatot tartott az albán/macedón határ mentén. (William Cohen amerikai védelmi miniszter utasítása alapján a hadgyakorlatot Wesley Clark NATO SACEUR (Supreme Allied Commander in Europe = az európai NATO erők parancsnoka) vezényelte le.) A hadgyakorlattal nem sikerült elrettenteni Szerbiát. Miért nem? A kérdésre a tökéletes elrettentés elmélete (perfect deterrence theory) alapján tudunk tudományosan igazolható választ adni. Az elmélet szerint a fenyegetés akkor hatásos az kezdetleges aszimmetrikus elrettentési játszmában, ha egyszerre hiteles (threat credibility) és alkalmas (threat capability). A kettő külön-külön szükséges, együttesen pedig elégséges feltétele annak, hogy az elrettentés hatásos legyen. A NATO légicsapással való fenyegetése egyik feltételnek sem felelt meg. Egyrészt a NATO tagállamai megosztottnak bizonyultak a légicsapás kivitelezését illetően. Franciaország és Németország ragaszkodott ahhoz, hogy megvárják a légicsapással az ENSZ biztonsági tanácsának (BT) felhatalmazását és Anglia is vonakodott feltétel nélkül az USA mellé állni. Milosevic okkal feltételezhette azt, hogy Oroszország és Kína is megvétózna egy ilyen felhatalmazást. Oroszország régi, történelmi szövetségese Szerbiának, de ezen túlmenően mindkét nagyhatalomnak lett volna nyomósabb oka is a vétóra. Kisebbségi ügyeiket belügyüknek tekintik. Belpolitikai stabilitásukra komoly veszélyt jelentett volna egy olyan nemzetközi gyakorlat elterjedése, amely a belső etnikai konfliktusok rendezésének kizárólagos jogát kiveszi a szuverén nemzetállamok hatásköréből, és az egyetemes emberi jogok védelmét a szuverenitás elé helyezi. Ezért aztán kizárhatjuk, hogy az ENSZ BT felhatalmazta volna a NATO-t a szerbiai beavatkozásra. Így a fenyegetés hitelét vesztette. A szerbek biztosra vették, hogy az USA nem merészkedik tovább a hadgyakorlatozásnál. Amennyiben ez nem lett volna elég, a fenyegetés nem is volt alkalmas (capable) arra, hogy Milosevic-et elrettentse. Az alkalmas fenyegetést a tökéletes elrettentés elmélete a következőképpen definiálja: olyan fenyegetés, amelynek végrehajtása érzékenyen érinti a fenyegetettet, fájdalmat okoz neki. 1999 március 22-én az USA különmegbízottja Richard Holbrooke és Milosevic elnök között a légitámadásokat megelőző utolsó tárgyalásra került sor. Amelyet Holbrooke visszaemlékezése szerint a következő párbeszéd zárt le. Holbrooke: „Are you absolutely clear in your own mind what will hapen when I get up and walk out of this palace?” Milosevic: „You’re going to bomb us.”

17

A fenyegetés tehát nem csak hiteles nem volt, hanem alkalmas sem, hogy Milosevicet elrettentse. 2. eset: kiterjesztett fenyegetés (extended deterrence), aszimmetrikus eszkalációs játszma (asymmetric escalation game) 1999 márciusára a koszovói konfliktus „megérett” arra, hogy legszemléletesebben a kiterjesztett fenyegetés elméletével legyen leírható és magyarázható. Kiterjesztett fenyegetésről beszélünk, amikor a védelmező (defender) megkísérli elrettenteni a kihívót (challenger) attól, hogy megtámadjon egy harmadik felet, a protezsáltat (protégé). Ebben az esetben az USA (védelmező) a NATO-n keresztül megkísérelte elrettenteni Szerbiát (kihívó) az etnikai tisztogatástól Koszovóban (protégé). Az ehhez hasonló helyzetek modellezésére hozta létre Zagare és Kilgour (2000) az aszimmetrikus eszkalációs játszmát. Ez a játszma is ugyanúgy indul mint az előző. A kihívó (Szerbia) a kezdeti fenyegetésre kétféleképpen reagálhat (1. Döntési pont): együttműködik (cooperate, C) vagy visszautasítja az együttműködést (defect, D). Amennyiben együttműködik, úgy sikeres volt a fenyegetés, ellenkező esetben a kihívónak (USA) három választási lehetősége van (2. Döntési pont): enged (concede, C), fenntartja a fenyegetését, pontosabban végrehajtja (deter, D) vagy emeli a tétet és súlyosabb szankciókat helyez kilátásba (escalate, E), ebben az esetben például szárazföldi beavatkozást. Amennyiben enged, úgy a játszmának vége, a kihívó nyert. Minden más esetben a kihívónak (Szerbia) lehetősége van elsőként emelni a tétet (escalate, E) (3a. Döntési pont), jelen esetben fokozni az etnikai tisztogatások mértékét, vagy a kihívó (USA) általi tét emelésre válaszként emelni a tétet (counterescalate, E) (vagyis a póker nyelvén tartani a tétet) (3b. Döntési pont), ebben az esetben kockáztatja a totális konfliktus kialakulásának valószínűségét. Mindkét döntési pontban dönthet úgy is, hogy nem emeli a tétet. Ha nem emeli a tétet, akkor a 3a. Döntési pontban felkészülhet a légicsapásra (defect, D), a 3b. Döntési pontban pedig egyértelműen veszít (defect, D), a kihívó nyer. Amennyiben a 2. Döntési pontban a védelmező (USA) úgy döntött, hogy nem emeli a tétet (deter, D) és a 3a. Döntési pontban a kihívó (Szerbia) úgy döntött, hogy elsőként emeli a tétet (escalate, E), akkor előáll egy 4. Döntési pont is, amelyben a védelmező (USA) dönthet úgy, hogy kihátrál a konfliktusból (defect, D), ekkor a kihívó (Szerbia) nyer, vagy úgy, hogy válaszként emeli a tétet (counterescalate, E) és kockáztatja a totális konfliktus kialakulását. A valóságban a konfliktus a következőképpen alakult. A légicsapásokkal való fenyegetés ellenére Szerbia tovább folytatta az etnikai tisztogatásokat Koszovóban 1999 márciusában (1. Döntési pont, D). Erre a NATO megbombázta Szerbiát március 24-én (2. Döntési pont, D). Az amerikai stratégák várakozásaival ellentétben Szerbia nem hátrált meg, hanem éppen ellenkezőleg, fokozta az etnikai tisztogatások mértékét, a Lópatkó hadművelet keretében (3a. Döntési pont, E). Miért döntött Milosevic a tét emelése mellett? A tökéletes elrettentés elmélete alapján adhatunk a kérdésre választ. Az USA és a NATO fenyegetése két részből állt:

18

légicsapás vagy ha ez nem segít Koszovón, akkor szárazföldi beavatkozás. A légicsapás ekkor már hiteles (credible) fenyegetés volt a NATO részéről, de nem volt alkalmas (capable), hiszen Milosevic inkább emelte a tétet (eszkalált). Milosevic úgy gondolta, hogy az amerikaiak majd megunják és hazamennek, elfogy a muníciójuk, ő pedig folytathatja Koszovó saját céljainak megfelelő átrendezését. A szárazföldi beavatkozással való fenyegetés pedig alkalmas (capable) volt, az már „fájt” volna Milosevicnek, de nem volt hiteles. Okkal gondolhatta Milosevic ez utóbbit hiteltelennek: Bill Clinton (elnök), Al Gore (alelnök), a védelmi miniszter William Cohen és Tony Blair angol miniszterelnök is kifejtették azon álláspontjukat a széles nyilvánosság előtt, hogy a NATO legkevésbé vágyik a konfliktus totális kiszélesítésére. A konfliktus ilyen irányú alakulását úgy érthetjük meg, ha visszafelé indulunk el a döntési láncolaton. Ha visszafelé fejtjük a csomópontokat, akkor láthatjuk, hogy Milosevic pontosan kisakkozta, hogy ő a tét emelésével jár a legjobban, hiszen az USA (a NATO) egy idő után felhagy majd a légicsapásokkal, ha azt látja, hogy az nem vezet eredményre. A NATO és az amerikai külpolitika döntéshozói ott számolták el magukat, hogy az 1995-ös bosznia-hercegovinai konfliktus sikeréből indultak ki. Akkor a NATO légicsapásai sikerrel jártak, Milosevic kapitulált, a háború véget ért. Azt remélték, hogy itt is sikerül meghátrálásra késztetni Milosevicet a 3a. Döntési pontban és egy limitált konfliktus keretében rendezni Koszovó helyzetét. Végül május 18-án Clinton elnök sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy a NATO „egyetlen megoldási lehetőséget sem zár ki teljesen”. (NATO would „not take any option off the table”.) Ezután a NATO szárazföldi csapatai felvonultak az albán/macedón határ mentén, ami egyértelművé tette Milosevic számára, hogy a NATO valóban nem zárja ki a szárazföldi beavatkozás lehetőségét. Ez a fenyegetés már hitelesnek (credible) és alkalmasnak (capable) bizonyult Milosevic számára is és végül a NATO győzedelmeskedett. Egészen pontosan először elveszítette a csatát, hiszen Milosevic fokozta az etnikai tisztogatás mértékét Koszovóban, majd – Ivo Daaler és Michael O’Hanlon szavaival élve – „csúnyán nyert”. Nem is volt más választása Amerikának, amely ekkoriban a „világ csendőre” szerepét vállalta magára. Ebben a konfliktushelyzetben a meghátrálás egyet jelentett volna a hitelvesztéssel. Ezt pedig az USA – stratégiái szerint – nem tehette kockára. Ábra: az aszimmetrikus eszkalációs játszma logikai sémája

19

20

5.5 Waltz és a neorealizmus Minden kétséget kizáróan Kenneth Waltz a legnevesebb neorealista gondolkodó. Sok mindenben támaszkodik a klasszikus és neoklasszikus elődökre, de szakít a nemzetközi politika normatív értelmezésével. Morgenthauval ellentétben nem foglalkozik az emberi természettel, és a klasszikusokat meghazudtolva nem fordít figyelmet az államvezetés morális dilemmáira. Waltz Nemzetközi politikaelmélete (1979) módszertanilag megalapozott tudományos magyarázatot kíván adni a nemzetközi politika működésére. Rendszerelméletének kifejlesztésére a klasszikus közgazdaságtan leíró modelljei inspirálták. Szerinte a nemzetközi kapcsolatok természetét legszemléletesebben a neorealista rendszerelmélettel lehet leírni, amely a rendszer állandó és változó elemeinek elkülönítésére fókuszál. A klasszikus realizmusban az elemzés középpontjában az államvezetők álltak: hogyan cselekedjenek, milyen elvek, milyen értékek mentén hozzák meg döntéseiket. Ezzel ellentétben a neorealizmus fókuszában maga a rendszer áll, különös tekintettel a hatalom rendszeren belüli megoszlására. A cselekvő egyének kevésbé fontosak, hiszen cselekvési szabadságuk korlátozott, a struktúra sajátosságai determinálják döntéseiket. A waltzi rendszer alapvonásai a következők: az államrendszer szereplői közötti decentralizált hatalommegoszlás miatt a rendszer anarchikus. Az államok a nemzetközi politika szempontjából nem sokban különböznek egymástól. Lehetséges, hogy másképpen szervezik életüket, eltér a kultúrájuk és az alkotmányuk, de a rendszer szempontjából nagyon hasonlítanak: adót szednek, külpolitikai döntéseket hoznak, honvédelmet szerveznek stb.. Az államok egyetlen dologban különböznek: képességeikben. A rendszer szerkezete akkor változik, amikor a relatív (egymáshoz viszonyított) képességekben változás áll be. Más szóval, a nemzetközi rendszerben nagyhatalmak felemelkedése és bukása alkalmával áll be jelentős változás. Ez a változás általában háborúval jár. Az elmélet szerint a háború veszélye folyamatosan fennáll. Waltz különbséget tett bipoláris és multipoláris világrend között. Szerinte a bipoláris világrend stabilabb, ezért nagyobb eséllyel képes szavatolni a békét és a biztonságot. Stabilabb, mert mindkét nagyhatalomnak a rendszer fenntartása az érdeke, hiszen ezzel önmagát és önmaga létjogosultságát biztosítja. Egy multipoláris rendszerben nagyobb a valószínűsége a konfrontációnak. Waltz hipotézisét – nevezetesen, hogy a nagyhatalmak a bipoláris rendszer fenntartásában érdekeltek – megcáfolni látszott a hidegháború vége, azaz a Szovjetunió felbomlása. Legalábbis a neorealizmus kritikusai így vélekednek. Nem feltétlenül kell azt gondolnunk, hogy ez valóban így is van, hiszen a Szovjetunió végeredményben végelgyengülésben múlt ki. Az Egyesült Államok és a jobban szervezett nyugati világ „éheztette ki“ a 80-as évek gazdasági és fegyverkezési versenye során, talán elsősorban azért, mert a nyugati világ üzleti köreinek érdeke ezt kívánta meg, szemben az amerikai külpolitikai döntéshozatal agytrösztjeivel. A bipoláris világrend, amíg létezett, kellően stabilnak és békésnek bizonyult „magállamai“ számára – egy-két tiszavirág életű forradalomtól eltekintve. A neorealizmus alapszókincse a következő: nemzetközi anarchia, államok mint

21

főszereplők a nemzetközi rendszerben, hatalompolitika, biztonság és túlélés, háború és béke. Láthatjuk, hogy szinte teljesen megegyezik a klasszikus realizmuséval. Az egyetlen különbséget az jelenti, hogy Waltz nem foglakozik az emberi természettel. Az államvezetők döntéseikben jelentős mértékben befolyásoltak a rendszer sajátosságai által. Hiszen úgyis csak azt tehetik, amit a hatalom megoszlásából fakadó strukturális sajátosságok megengednek számukra. A külpolitikai döntéshozatalt Waltz kimondottan mechanikusnak tünteti fel. E szerint a megközelítés szerint a Szovjetunió nem azért bomlott fel, mert Gorbacsov úgy döntött, hogy feloszlatja. Ha nem ő lett volna ott, másnak sem lett volna más választása. Waltz elmélete determináló elmélet (determinist theory). Ami annyit jelent, hogy minden döntés a struktúra által meghatározott. Ezzel szemben Schelling megengedi a szituatív választás lehetőségét: a választást ugyan nála is befolyásolják a körülmények, de a döntés joga, szabadsága és felelőssége a döntéshozóé. Ha jól dönt, ha rosszul, ha ügyesen, ha ügyetlenül, a szabadság és a felelősség az övé. Nem foghatja a struktúrára. Bár Waltz elmélete leíró jellegű, az elmélet mélyén felsejlik három normatív elem, amelyek a klasszikus realizmushoz viszik közelebb. Ilyen elem az államok szuverenitása. Bár az államok különböznek anyagi képességeikben, jogilag egyenlőnek tekinthetők. A szuverenitás értékes tulajdonság, vagyis érték. Szükségszerűen érdemes harcolni érte. A nemzetérdek, ami nevéből következően érdek, de mint érték jelenik meg Waltz elméletében. A hajszálnyi különbséget klasszikus realisták és neorealisták között Morgenthau és Waltz gondolatainak párhuzamba állításával a legkönnyebb szemléltetni. Morgenthau úgy véli, hogy az államvezetőknek kötelességük a nemzeti érdeknek megfelelően cselekedni a nemzetközi politikai erőtérben. Waltznál ez úgymond rendszerelem: azzal a feltételezéssel él, hogy az államvezetők többékevésbé automatikusan a nemzeti érdeknek megfelelően döntenek. Tehát míg Morgenthau megközelítése szerint az államvezetők dönthetnek a nemzeti érdek szempontjából jól vagy rosszul, addig Waltznál magától értetődő, hogy a nemzeti érdeket szolgálják, és voltaképpen az is, hogy jól fognak dönteni, hiszen a struktúrából adódóan nincs más választásuk. A harmadik normatív elem, ami megjelenik Waltz elméletében a nemzetközi rend fontossága. Waltz úgy vélekedik, hogy a nemzetközi rendszert a nagyhatalmak menedzselik, nagy a tét számukra a nemzetközi rendszerben, ezért megéri nekik a stabilitását fenntartani. De ha megéri nekik, akkor ezzel – Waltzot követve – értéket rendeltünk a nemzetközi rendhez: ha stabil, akkor jó. Ugyanígy, amikor kinyilvánítja, hogy a bipoláris világrend stabilabb, mint a multipoláris és ezért kívánatosabb is, újfent állást foglal. Az egyetlen különbség klasszikus realisták és Waltz között megint csak az, hogy a klasszikusoknál a nemzetközi rend fenntartásának képessége a nagyhatalmakat vezető politikusok tevékenységének értékmérője, míg Waltznál magától értetődő rendszerelem. Összefoglalva, bár Waltz szeretett volna egy szigorúan leíró, tudományos rendszert alkotni a nemzetközi politika magyarázatára, implicit módon mindvégig jelen vannak a normatív elemek, amelyek nélkül a leíró megállapítások nem értelmezhetők.

22

5.5.1  A  neorealista  stabilitás  elmélet   A behaviouraista/szcientista módszertani alapokra építkező stratégiai realizmus és neorealizmus a második világháború utáni hidegháborús időszak magyarázó elméletei. A stratégiai realizmus szolgál megnyugtató magyarázattal arra, hogy miért nem tör ki háború nukleáris fenyegetettség idején, és tanácsokkal látja el a politika döntéshozóit a tekintetben, hogy hogyan játsszák úgy a nukleáris fenyegetés játszmát, hogy az ne vezessen nukleáris háborúhoz, és céljaikat mégis képesek legyenek elérni. A neorealizmus pedig a rendszer struktúrájából kiindulva magyarázza a bipoláris világrend stabilitását: magyarázattal szolgál arra vonatkozóan, hogy miért stabil a kétpólusú világrend. A hidegháború vége új kérdések megválaszolását tette szükségessé és annak eldöntését, hogy az irányadó realista elméletek mennyire őrizték meg erejüket, illetve mennyiben szorulnak pontosításra. Waltz neorealizmusát Mearsheimer (1993) terjesztette ki a hidegháború utáni időszak magyarázatára. Véleménye szerint a neorealizmus egy időtlen, tehát minden történelmi korra kiterjeszthető elmélet. Összesen kétféle létező struktúrát különböztet meg: bipoláris és multipoláris struktúrát. Waltz állítását megerősítve Mearsheimer is úgy gondolja, hogy a kétpólusú világrend stabilabb, mint a többpólusú. Magyarázatát három pontban összegzi. (1) Kevesebb a nagyhatalmi konfliktusok száma, ezért kisebb a nagyhatalmak között dúló háborúk kialakulásának a valószínűsége. (2) Hatékonyabban működtethető az elrettentés stratégiája kevesebb szereplő esetén. (3) Mivel csak két hatalom dominálja a rendszert, kisebb a téves kalkuláció valószínűsége. Röviden és tömören: „csak két ujj van a ravaszon”. A két nagyhatalom egymásra tud koncentrálni anélkül, hogy mások bezavarnának. Mearsheimer úgy „okoskodik“, hogy a hidegháború utáni Európa visszacsúszik a rivalizálás korszakába, és bár elképzelhető, hogy az első évtizedek nem lesznek annyira erőszakosak, később fennáll a nagyhatalmi háborúk kialakulásának veszélye. Szerinte Európa békéje 1945-1990 között három tényezőnek volt betudható. E három tényező a következő: (1) a katonai erő bipoláris eloszlása Európában. (2) A közel egyenlő erők küzdelme – USA-Szovjetunió. (3) A valós nukleáris fenyegetettség. Mearsheimer szerint a Nyugatnak elemi érdeke (lett volna) a bipoláris világrend fenntartása, mert egyedül az (lett volna) képes fenntartani a békét Európában. Mi, akik Európában élünk, nehezen tudjuk elképzelni, hogy valaha Mearsheimernek igaza legyen. Az elmúlt két évtized fejleményei nem igazolják vissza teljes mértékben feltételezéseit. Zajlottak ugyan háborúk, de azok a fejlett Európa perifériáján (Jugoszlávia, Csecsenföld, Grúzia, Moldova), míg a centrumban a gazdasági, a politikai és a kulturális kapcsolatok elmélyülése volt tapasztalható – annak természetesen minden visszásságával együtt. A gazdasági érdekeltségeknek és társadalmi kapcsolatoknak olyan sűrűn font hálója jött létre Európában, amely – a jelenlegi körülmények között – minimálisra csökkenti a fegyveres konfliktusok kialakulásának valószínűségét. A bipoláris világrend utáni időszak két legfontosabb realista kérdésfeltevésének a (1) NATO kibővítése a volt Varsói Szerződés tagállamaira valamint az (2) Egyesült Államok és a világ többi részének viszonya bizonyult. A következő két fejezetben ezekre a kérdésekre keressük a választ. 23

5.6 Realizmus a hidegháború után: a NATO bővítés esete A NATO (North Atlantic Treaty Organization) 1995-ben készített egy tanulmányt a NATO kelet-európai bővítésével kapcsolatban. A tanulmány végül arra a következtetésre jutott, hogy a bővítés több járulékos előnnyel is járna. 1. Elősegítené a demokratikus reformokat azáltal, hogy a katonai erő feletti civil kontrollt kötelezővé tenné. 2. Az együttműködés, a konzultáció és a konszenzus-kereső kapcsolatok szabályrendszereit meghonosítaná az új és a régi országok között és segítene a jószomszédi viszonyok fejlődésében. 3. Növelné a hadi kiadások és kiadástervezés átláthatóságát. 4. Ösztönzőleg hatna az európai integrációra. 5. Erősítené a szövetség képességeit az európai és nemzetközi stabilitás megőrzésére. A NATO 1949-ben hozták létre. A szervezet egy kölcsönös védelmi szövetség, amelynek tagjai garantálják, hogy amennyiben bármelyik NATO tagállamot külső támadás éri, a tagok segítségére sietnek. A tizenkét alapító tag mellé több körben zárkóztak fel újabbak. A szövetség 2009-ben már 28 tagot számlált. 1999. március 12-én csatlakozott első ízben három korábbi Varsói Szerződés tagállam a NATO-hoz: Csehország, Lengyelország és Magyarország. 2004-ben hajtották végre a legtöbb országot érintő bővítést. Ekkor csatlakozott Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia és Szlovénia. 2009-ben csatlakozott Albánia és Horvátország, és a NATO tagállamai legutóbbi tanácskozásukon előrevetítették Ukrajna és Grúzia felvételét is. Igaz, különösen az utóbbi nem kevés kockázatot rejt magában. A NATO bővítés számos olyan technikai kérdést vet fel, amelyek meghaladják elemzésünk kereteit. Ugyanakkor magával a döntéssel kapcsolatos elképzelések kimondottan politikai jellegűek, és megítélésük a nemzetközi politikaelmélet tárgykörébe tartozik. A NATO bővítéssel rendkívül részletesen a realista politikaelmélet képviselői foglalkoznak, akik koránt sem vallanak egységes álláspontot. Ebből is látszik, hogy a realista/liberális/nemzetközi társadalom/strukturalista blokkokba történő csoportosítása az elméleteknek mennyire művi – másrészről viszont kétségtelenül segíti az eligazodást, az ismeretek rendszerezését. A NATO bővítést támogatók szerint a bővítés elsősorban azért hasznos, mert visszatartja Oroszországot revizionista törekvéseitől, ezáltal hozzájárul a térség stabilitásához. Nem csak a NATO tagállamokat védi, hanem az olyan szomszédos államokat is, mint például Ukrajna. A balti államok szempontjából pedig különösen életbevágó, hiszen egyedül képtelenek lennének megőrizni szuverenitásukat Oroszországgal szemben. A támogatók szerint a bővítés Oroszországnak is hasznára válik. Ugyanis a nyugati tagállamok képesek visszafogni Lengyelországot, amennyiben az megpróbálná kihasználni Oroszország pillanatnyi gyengeségét. Azáltal, hogy ezek a kis államok egy katonai szövetségbe tömörültek, sokkal könnyebb kontrollálni soviniszta,

24

nacionalista törekvéseiket is. Ezen túlmenően elébe megy a kelet-európai államok azon törekvésének, hogy a szövetségen kívül keressenek biztonságot maguk számára. Esetleg úgy, hogy létrehoznak egy saját szövetséget, ami pedig a német külpolitikai stratégákban élesztheti fel az igényt, hogy erre az ő vezetésükkel kerüljön sor. Megfordítva: Kelet-Európa nemzetközi rendje és stabilitása sokkal ingatagabb lábakon állna, amennyiben Kelet-Európa államai nem a NATO égisze alatt szerveződnének katonai szövetségbe. A NATO bővítés ellenzői nyílt levélben fordultak Bill Clintonhoz, amelyben arra kérték, hogy bírálja felül elképzelését. A levelet ötven magas rangú politikus és politikai szakértő írta alá: köztük volt amerikai szenátorok, korábbi kormánytagok, nagykövetek, védelmi szakemberek és külpolitikai szakértők. Szerintük a NATO kelet-európai bővítése „történelmi jelentőségű politikai ballépés“. Értékelésüket négy alapvető érv köré építették. (1) A bővítés megkérdőjelezné a hidegháború utáni időszak status quoját és ezzel rossz jelzést közvetítene Oroszország felé. Oroszország nyilvánvalóan fenyegetve érezné magát és azok az orosz politikusok, akik a demokratikus reformok pártján álltak, valamint szorgalmazták Oroszország integrálódását a nyugati világrendbe, elveszítenék hitelességüket, és méltán éreznék becsapva magukat a NATO agresszív bővítése láttán. Az agresszív bővítés ráadásul ellentétes a NATO alapokmányával és szellemiségével. A NATO elsősorban védelmi szerződés, ezért egy ilyen lépés nagy valószínűséggel meghamisítaná a NATO-ról korábban kialakult békeszerető képet. Ezen túlmenően azokat a nacionalista és xenofób orosz politikusokat erősítené, akik a demokratikus reformok ellenzőiként próbálják formálni az orosz belpolitikát. (2) A bővítés eredményeképpen éles határvonal alakulna ki Kelet-Európában a NATO tagállamok és a szövetségből kimaradók között, akik vélhetően más szövetségben keresnének biztonságot. Ezzel pedig nemhogy csökkenne a biztonsági kockázat a térségben, hanem éppen ellenkezőleg, növekedne. (3) A NATO bővítés kockáztatná a szövetség hitelét az egyik legfontosabb politikai ígéretében, mely szerint a NATO bármely tagállamát megvédi egy külső támadás esetén. A kelet-európai országok sok esetben ellenszenvvel viseltetnek Oroszország iránt. Történelmi konfliktusaik magukban hordozzák a háború kitörésének a lehetőségét. Némely Oroszországgal szomszédos ország nagy számú orosz kisebbséggel rendelkezik, és ehhez esetenként gyenge, ingatag kormányzat társul. Tehát a NATO könnyen a kelet-európai államok csapdájába kerülhetne. Ugyanakkor egészen biztosan nem kockáztatna meg egy bizonytalan kimenetelű, széleskörű háborút Oroszországgal szemben. (4) Végül a NATO bővítés jelentős mértékben veszélyeztetné az Egyesült Államok elkötelezettségét a szövetség iránt. Az európai bővítés következtében az egyébként is jelentős történelmi hagyományokkal bíró izolacionista amerikai politikai csoportok újra erőre kapnának, ami a NATO végét is jelenthetné, hiszen a NATO hadi potenciálja legnagyobbrészt az amerikai katonai jelenlét függvénye. Mi az elméleti jelentősége ennek az egyébként politikai értelemben történelmi jelentőségű vitának? Az, hogy tisztán láttatja azt a tényt, amely sokszor homályba

25

vész az egyes nemzetközi politikaelméleti irányzatok közötti vitában, nevezetesen, hogy a realisták között is lehetnek véleménykülönbségek, és sokszor ők is homlokegyenest ellentétesen értelmezik a nemzetközi politikai döntéseket. Értékrendjét tekintve mindkét értelmezés – a támogató és az ellenző – egyaránt realista. A legfontosabbnak a nemzetbiztonságot, a regionális stabilitást és a nemzetközi békét tartja. Hasonló szókészlettel él: veszély, kockázat, bizonytalanság, fenyegetés, képességek, elrettentés, félelem, megerősítés, bizalom… Mindkét realista megközelítés úgy véli, hogy az államvezetés feladata a hatalom felelős gyakorlása a nemzetbiztonság és a nemzetközi rend megőrzésének érdekében. Tehát morálisan hasonló – de az is megkockáztatható, hogy azonos – álláspontot képviselnek. Miben különböznek akkor mégis? Abban, hogy másképpen értékelik a döntés körülményeit és másképpen ítélik meg a következményeket. Mindkettőnek sajátja a realisták intelme az államvezetők felé: az óvatosság és a helyes ítélkezésre való törekvés. 5.7 Hegemónia vagy „balance of power“ A hidegháború vége új kihívások elé állította a nemzetközi politikával foglalkozó gondolkodókat. Relevánsabb-e manapság a realizmus mint korábban vagy kevésbé? Esetleg a liberalizmus jobb magyarázattal szolgál a hidegháború utáni állapotok leírására? A globalizációval vajon befellegzik-e a nemzetállamoknak, vagy továbbra is alapvető kiindulási alapjai maradnak a nemzetközi rendszernek? A Szovjetunió felbomlásával az Egyesült Államok, mint egyedül maradt szuperhatalom megpróbálja-e dominálni a világpolitikát, és hegemón szerepre tör-e vagy megteremti a hatalmi egyensúly feltételeit? Mearsheimer (2001) úgy tartja, hogy továbbra is az államok lesznek a domináns szereplői a nemzetközi rendszernek, és hatalmi erőegyensúlyra fognak törekedni. A hatalom legfőbb fokmérője a katonai hatalom, és továbbra is a katonai hatalommal kapcsolatos manőverek, elrettentés, nukleáris fenyegetés, háború, fegyveres beavatkozás stb… jelentik a nemzetközi politika lényegét. Mearsheimer néhány pontban különbözik az elődöktől. Waltz megközelítését részben elfogadva azt vallja, hogy az államvezetők viselkedését, ha nem is determinálja, de jelentős mértékben befolyásolja a nemzetközi kapcsolatok anarchikus struktúrája. Az emberi természet és a nemzetközi politika összefüggéseit illetően pedig elfogadja Morgenthau megközelítését, mely szerint a biztonság és a túlélés feladatai arra sarkallják az államvezetőket, hogy óvatosak legyenek. Továbbá hogy ez a megközelítés az emberi természetből fakad. Mearsheimer ugyanakkor megkülönbözteti magát Waltztól, akit defenzív realistának tart (defensive realism). Ugyanis Waltz azt állítja, hogy az egyes államok azért törekednek hatalomra, hogy szavatolják biztonságukat és túlélésüket. Waltz a túlzott mértékű hatalmat már kontraproduktívnak tartja, mert ellenséges szövetségek megkötésére késztetheti az állam politikai ellenfeleit. Mearsheimer ezzel szemben úgy vélekedik, hogy egyetlen nagyhatalom sem áll meg az erőgyűjtés bölcs optimumánál. Éppen ellenkezőleg: minden nagyhatalom addig terjeszkedik, míg egyeduralkodóvá nem tud válni. Tehát egy olyan országnak, mint az Egyesült Államok, csak az lehet a célja, hogy hegemón pozícióba kerüljön, és elrettentse a többi államot attól, hogy

26

megkísérelje az ő hatalmát korlátozni. Ugyanakkor azt vallja, hogy a világ túl nagy ahhoz, hogy valaki globális hegemónná válhasson, a legtöbb, amire egy nagyhatalom törekedhet, a regionális hegemónia megszerzése. Amint azt láthatjuk egyelőre nincsen az USA-hoz hasonló, vele egyenrangú hegemón a világ más régióiban. Mearsheimer szerint ez azért van így, mert az Egyesült Államok arra törekszik, hogy egy vele egyenrangú hegemón kifejlődését megakadályozza. Ugyanis egy regionális hegemón képessé válhat arra, hogy az USA régiójában beavatkozzon, ami az USA dominanciájára nézve akár végzetes is lehet. A Monroe-elv (1823) szellemében – mely szerint „Amerika az Amerikaiaké“ – az USA biztosította hegemón szerepét a nyugati féltekén. Ezen kívül, ha kellett megküzdött azokkal a (potenciális) regionális hegemónokkal, Németországgal, vagy éppen a Szovjetunióval, amelyek nyugati dominanciáját veszélyeztették. Mearsheimer szerint minden államnak az a célja, hogy regionális hegemónná váljon. Szerinte Németországnak nagy esélye van arra, hogy Európa hegemónjává váljon, míg Kína Kelet-Ázsia domináns hatalmává emelkedhet. A 2009-ig tartó periódus tükrében elmondható, hogy Kína közelebb jár a Mearsheimer által vizionált célhoz, mint Németország. Az elmélet gondolatmenetét folytatva az Egyesült Államok mindent el fog követni, hogy az egyenrangú vetélytársait visszaszorítsa. (Az Egyesült Államok és Kína tekintetében erre láthatunk is számos példát. Líbia esete minden más vélekedéssel szemben elsősorban ezt a nézetet erősíti Engdahl elemzése szerint.) Mearsheimer ezért elméletét – megkülönböztetve Waltzétól – offenzív realizmusnak nevezi. Államközi konfliktusok voltak, vannak és mindig is lesznek. Olyan állapot, melyben a nagyhatalmak bölcsen megállnak egy, a biztonságukat szavatoló hatalmi pozícióban, Mearsheimer szerint elképzelhetetlen. Ezért is adta a Nagyhatalmi politika tragédiája (The Tragedy of Great Power Poltics) címet könyvének, melyben nézeteit kifejti. Mearsheimer elmélete heves kritikai reakciót váltott ki a tudományterületen belül. A liberálisok azért támadták, mert szerintük figyelmen kívül hagyja a tényt, mely szerint a demokráciák kisebb valószínűséggel háborúznak egymással. Nem ad magyarázatot arra, hogy miképpen lehetséges, hogy a korábbi hegemónból, Angliából az Egyesült Államok leghűségesebb, most már több mint egy évszázada kitartó szövetségese lett. Nem tud magyarázatot adni az Európai Unió kialakulására, amely során az európai államok feladják szuverenitásuk egy részét. Köztük Németország is, amely domináns regionális hatalomnak számít. Mearsheimer szerint az amerikai katonai jelenlétnek köszönhetően lehetett Németország fegyverkezését kontrollálni, és a német politikai vezetést rákényszeríteni az integrációra. A legfőbb kritika Mearsheimerrel szemben ugyanaz, mint Watz-cal szemben: elmélete egyváltozós megközelítés, amely kevés jelentőséget tulajdonít az államvezetők autonóm döntéseinek. Nincs tekintettel a történelmi változásokra, és nem tesz különbséget a különböző régiók között. Henry Kissinger ugyanakkor a „Szüksége van-e Amerikának külpolitikára?“ (Does America Need a Foreign Policy?) című könyvében úgy vélekedik, hogy az integrált Európa államai között nagyon kicsi a valószínűsége a háború kirobbanásának, viszont Ázsia népei nagy valószínűséggel fognak egymással, illetve az Egyesült Államokkal háborúzni.

27

5.8 Az Amerikai külpolitika realista kritikája A realistákat – különösen az offenzív realistákat - sokszor úgy ábrázolják, mint az agresszív külpolitika szószólóit. Ez koránt sincs így. Hans Morgenthau például ellenezte Amerika észak-vietnami beavatkozását, mert a nemzeti érdekkel ellentétesnek gondolta. Morgenthau kritikája nem egyedülálló. Ábra: realista nemzetközi politikaelméleti nézetet valló amerikai kutatók hirdetése a New York Times hasábjain 2002 őszén

28

A legnagyobb nyilvánosságot a 2003-as iraki beavatkozás kapcsán megjelentetett New York Times hirdetés kapta. 2002 őszén, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában heves viták zajlottak az iraki beavatkozás szükségességéről, 34 neves amerikai nemzetközi politika professzor hirdetést adott fel a New York Timesban: „War with Iraq is Not in America’s National Interest“ címmel. (Kiemelés az eredeti cikk szerint.) John Mearsheimer és Stephen Walt egy 2004-es cikkükben továbbfejlesztették érvelésüket. Azt a kérdést tették fel az amerikai külpolitikai vezetésnek, hogy miért volt szükség az elrettentés politikájának feladására: „Ezt a háborút a Bush adminisztráció választotta anélkül, hogy különösebb indoka lenne rá. Még ha jól is alakul a háború kimenetele, és számos pozitív következménnyel számolhatunk, még akkor is szükségtelen volt belekezdeni. Amennyiben viszont rosszul alakulnak a dolgok – akár amerikai katonai veszteségek, civil áldozatok, megnövekedett terrorveszély, vagy az arab és az iszlám világ Amerika-ellenességének fellángolása képében – az alkotóknak válaszolniuk kell majd a kényes kérdésekre.“ (Mearsheimer and Walt 2003:59) 5.9 A neoklasszikus realizmus újjászületése Gideon Rose, Stephen Walt és Fareed Zakaria külön-külön, és egymást erősítve hathatós kiegészítéseket fűztek a neorealista megközelítés gyenge pontjaihoz. Először is visszaemelték az államszintű értelmezést megközelítésükbe. Szerintük ugyanis nem csak a struktúrától függ, hogy az egyes államok miképpen cselekszenek a nemzetközi politikai erőtérben. Maguk az államvezetők is fontos változói a rendszernek. Az államvezetők eltérően értékelik az egyes államok, és saját államuk erőpozícióját, és ezért ugyanazokra a kihívásokra eltérő válaszokat adnak. Másrészt az sem igaz, hogy minden államnak ugyanaz volna az érdeke. Legegyszerűbb felbontásban meg kell különböztetni „revansista“ és status quo államokat. Vegyük Németország esetét. Németország a második világháború előtt revansista államnak számított, míg a világégés óta status quo ország (Schweller 1996). Zakaria (1998) szerint az is nagyon fontos, hogy egy állam miképpen, milyen hatékonysággal tud erőforrásokat átcsoportosítani bizonyos célok elérése érdekében. Ezt a képességet Zakaria „államerősségnek” (state-strenght) nevezi. 5.10 A realizmus két kritikája A realizmus az 1930-as években kapott erőre, mint a liberalizmus kritikája, mivel jobb magyarázattal szolgált a világpolitikai változások szabályszerűségeire. Ugyanakkor a 20. század második felének változásai, a viszonylag hosszú békés időszak, és a hidegháború utáni világpolitikai enyhülés új értelmezések iránt teremtettek igényt. A realizmus két legfontosabb kritikája a nemzetközi társadalom elméletéhez és az ún. emancipációs elmélethez (emancipatory theory) köthető. A nemzetközi társadalom elmélete egydimenziós elméletnek tekinti a realizmust, amely túlságosan leszűkíti vizsgálatának tárgyát. Azt is állítják a nemzetközi társadalom elméletét vallók, hogy a realizmus nincsen tekintettel arra, hogy a nemzetközi politikát a különböző nézőpontok és elméletek közötti párbeszéd formálja. A nemzetközi társadalom elméletét követők ugyanakkor pro és kontra is megfogalmazzák véleményüket a realizmussal kapcsolatban. Elismerik az emberi

29

természet rivalizáló és harcias jellegét, és az ebből fakadó politikai gyakorlat létezését. Az államot tekintik a nemzetközi rendszer alapegységének. Vallják, hogy a nemzetközi rendszer anarchikus, és a relatív erőpozíción nyugvó hatalom struktúrálja a nemzetközi rendszert. Vagyis a nemzetközi politika hatalompolitika egyben. Elfogadják, hogy a nemzetközi politikaelmélet alapvetően a biztonság és a túlélés elmélete, és így a nemzetérdek nagyon fontos értéke a nemzetközi rendszernek. Ugyanakkor nem gondolják azt, hogy a realizmus teljes egészében lefedné a nemzetközi politikai cselekvés mozgásterét. Szerintük a realizmus figyelmen kívül hagyja, hogy az ember természetéből fakadóan bizonyos helyzetekben együttműködésre hajlamos. Az anarchikus nemzetközi rendszert ők inkább anarchikus társadalomnak gondolják, amelynek karakterét az egyének hozzáállása jelentős mértékben befolyásolja. Szerintük az államoknak lehetnek közös érdekeik, amelyeknek megvalósulásában bízva hajlandóak közösen hozott szabályokat betartani. A realizmus ezt is, akárcsak az egyének és az NGO-k szerepét is alulbecsüli. Ugyanígy a nemzetközi intézmények szerepét és a fejlődés jelentőségét. Ezért Martin Wight (1991), a nemzetközi társadalom elméletének legjelesebb képviselője úgy véli, hogy a nemzetközi politika gyakorlatát alapvetően három irányzat közötti dialógus formálja: a realizmus (Machiavelli), a racionalizmus (Grotius) és a revolucionizmus (Kant) nézeteinek ütköztetése. Henry Kissinger Dipomácia című művében bizonyos mértékig alátámasztja Wight elképzeléseit. Szerinte az amerikai diplomáciát az egyes korszakokban eltérő mértékben ugyan, de egyaránt befolyásolják Theodore Roosevelt realista nézetei és Woodrow Wilson liberális/idealista gondolatai. Roosevelt a hatalmi egyensúly (balance of power) amerikai meghonosítója, és a Monroe-elv (az amerikai földrész az amerikaiaké, tehát az Egyesült Államoké) legelkötelezettebb végrehajtója volt. Míg Wilson teremtette meg elméletben a mai nemzetközi rendszer alapjait, és a legfőbb nemzetközi politikai intézmény, az ENSZ elődjét, a Nemzetek Ligáját. Ugyanez a párhuzam Kissinger szerint az angol diplomáciában is tetten érhető. A konzervatív és realista Benjamin Disraeli, valamint az újító és „felvilágosult” William Gladstone nézeteinek ütköztetése párhuzamba állítható az amerikai külpolitikai diskurzussal. Kissinger azt állítja, hogy mindkét hagyomány jellegzetességei megfigyelhetőek az amerikai diplomáciában. Ugyanakkor Kissinger egyértelműen a „reálpolitika“ (Realpolitik) mellett teszi le a voksát. Szerinte Theodore Roosevelt és Disraeli realista politikai gyakorlata sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint a wilsoni és gladstone-i morális alapokon nyugvó diplomácia. Természetesen a neoklasszikus realisták részéről sem maradt el a válasz az őket ért kritikákra. Elfogadják a liberális megközelítés fontosságát, de hozzáteszik, hogy a realista nézet minden körülmények között a legfontosabb marad. Szerintük is elképzelhető, hogy „könnyű“ időkben, a béke és prosperitás időszakában más hangok felerősödnek, és hitelesen tudják magyarázni a nemzetközi politika történéseit, de nehéz, embert próbáló időkben mindig a realista megközelítés szolgál releváns magyarázattal. A realizmus másik fő kritikája az emancipációs elmélethez fűződik, amely egy

30

merőben új megközelítés szükségességét sürgeti. Szerintük teljesen újra kell gondolni a nemzetközi politika értelmezésének alapkoncepcióját. A nemzetközi kapcsolatok kutatóinak arra kellene fektetniük a hangsúlyt, hogy feltárják azt, ahogyan a fennálló nemzetközi struktúrák gúzsba kötik az állampolgárokat. A nemzetközi politika világát kutatóknak azokat a módokat kellene bemutatniuk, amelyeken keresztül az emberek felszabadíthatók az államok és a nemzetközi struktúrák béklyói alól. Tehát az emancipációs elmélet középpontjában a realista értelmezési keret lebontása és egy új, az embert a struktúrák rabsága alól felszabadító paradigma megalkotása áll. Innen a megközelítés elnevezése is. Az elmélet megalkotója Ken Booth a vesztfáliai rendszer kialakításának alapvető hibáiból indul ki. Szerinte Richelieu bíboros az állam megalkotásával és az államérdek (raison d’etat) fogalmának meghonosításával kiengedte a szellemet a palackból. A nemzetközi kapcsolatokat rossz felfogásban tematizálta. Hatalmi erőegyensúly, erő-ellenerő, hatalompolitika, fenyegetés-visszafenyegetés. Olyan fogalmak jelentek meg a politika szóhasználatában, amelyek addig nem léteztek, viszont az állam kialakulásával teljesen rátelepedtek a politikusok gondolatvilágára. Booth úgy véli, hogy a realizmus biztonságfelfogása elavult. Ma már nem a nemzetek közötti feszültségek fenyegetik az egyén biztonságát, hanem egyfelől helyi szinten a bukott országok (failed states) állampolgárai érezhetik magukat veszélyben, mert államuk nem képes szavatolni számukra a belső békét, másfelől globálisan olyan, a nemzeti kereteket meghaladó ügyek, mint a környezetkárosítás vagy a nukleáris pusztítás veszélyeztetik az egyén biztonságát, amit nem lehet többé csak az állam által biztosított keretek között kezelni. Az igazi veszélyt a háború és a háborús fenyegetés – ami államok nélkül Booth szerint nem létezne –, a szegénység, az oktatás alacsony színvonala és a politikai elnyomás jelenti. Az ez alól való felszabadulás – emancipáció – jelenti az igazi biztonságot. Az egész gondolatrendszer a kanti kategorikus imperativusra épül, amely röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember sohasem eszköz, hanem mindig maga a cél. Tehát nem áldozható fel semmilyen más cél érdekében, mert nincsen olyan cél, ami az emberéletnél fontosabb lenne. Ezért aztán az állam is csak eszköz lehet az ember érdekében. Ezért alapvetően hibás a realista megközelítés. A realista válasz röviden egy mondatban foglalható össze: az államot temetni korai, hiszen az állam még mindig a leghatékonyabb társadalmi intézmény a Föld lakói biztonságának szavatolására. 5.11 A realizmus kutatási területei Morgenthau nyomán négy pontban foglalhatjuk össze a realizmus előtt álló megválaszolandó kérdéseket: (1) Az USA hegemónná emelkedése a Szovjetunió megszűntével. Van-e létjogosultsága egy USA vezette világrendnek, amelyben a nemzetközi béke őrzője az Egyesült Államok vagy... (2) Kialakul egy hatalmi erőegyensúlyra épülő rendszer Kína, Oroszország, Európa, az USA és esetleg Brazília és/vagy India részvételével. Milyenek lennének ennek a rendszernek a sajátosságai?

31

(3) Az ún. gaz országok (rogue states), mint Irak helyzete és kezelésük lehetőségei. Az iraki háború tükrében pillanatnyilag úgy tűnik, hogy Szaddam Husszein rezsimje a regionális békét sem veszélyeztette. Könnyebb strukturalista (gazdasági érdekek által meghatározott), mint realista magyarázatot adnunk a történésekre. (4) A bukott országok (failed states) problémái, állampolgáraik emberi jogainak védelme. Sajnos úgy tűnik, hogy az Egyesült Államoknak erre kevés szabad kapacitása mutatkozik. Akár ha Tibet, vagy Ruanda és Szudán példáján keresztül értékeljük az emberi jogok védelmében az elmúlt évtizedben tett erőfeszítéseket. (5) A világ a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után.

32