RAY O'SULLIVAN
SÖTÉT ZARÁNDOK
Mesteremnek N.C.S.-nek, azzal, amit ritkán kapott: tisztelettel .
Halál ne kérkedj, bár úgy hív a vásott: Nagy és iszonytató, egyik se vagy: Nem hal meg az, ki karjaidba fagy, Szegény halál nem öl meg csapásod. Ha édes az Álom, mely puszta másod, Tőled mi kéjjel nyughat el az agy, Hozzád igyekszik az, ki jó, ki nagy Lelkük kiröppen s csontjuk földbe ásod! Cselédje sorsnak, kórnak, régi búknak, Királyoknak, mérgeknek, háborúknak, De a bűbáj s mák szebb álmot talál Mégis nekünk. Hát mégis miért vicsorogsz röhögve? Egy kurta álom s ébredünk örökre, Aztán nem is vagy és meghalsz, Halál! John Donne
1 Fejem fájdalmasan csattant a fán, azután visszahanyatlottam a hátamra. Pokolian éreztem magam. Agyamban akárha ezer rovar nyüzsgött volna, a gyomrom helyén pedig valami súlyos kő hevert. Újra megpróbáltam felülni, ezúttal óvatosabban. Az arcomtól két tenyérnyire megint fának ütköztem. Elkezdtem körbetapogatózni, és nem kellett hozzá túl nagy ész, hogy rájöjjek: egy faládában vagyok. Furcsa, de a láda pont akkorának bizonyult, amiben egy ember kényelmesen elfér... Egy koporsó. Megpróbáltam felidézni az előző éjszaka zavaros emlékfoszlányait. Bármennyire is erőltettem agyamat, semmire se jutottam vele. Késő délután érkeztem a városkába, s egy tökéletesen közönséges fogadóban vettem ki szobát. Este odalent az ivóban vacsoráztam, néhány helybéli megpróbált szóba elegyedni velem, de nem volt hangulatom a társalgáshoz. A többire már nem emlékeztem, csak valami pokoli álom képei villantak fel haloványan. Kapák tompa zuhogása; kés hasít végig egy vásznat; csörömpölés, szétguruló tárgyak; egy ajtózár reccsené- se, a nyers fenyő illata; városi gárdisták, a zuhanás... Ameddig csak tudtam felhúztam térdem, a szűk helyen: a csizmám szárából akartam előhúzni tőrömet. Egyáltalán nem lepett meg, hogy nem találtam ott. Kíváncsian tovább tapogattam az erszényem felé, de csak az elvágott bőrszíjakat találtam. Szépen vagyunk; kiraboltak. Hétköznapi, pimasz eset, de mindig bosszantó. Még azt is mondhatnám, hogy rendesek voltak, hisz a ruhámat meghagyták, és el is temettek. De vajon mi szükségük volt erre? Miért nem ütöttek le egyszerűen, becsületes rabló módi szerint? Mindegy - döntöttem el -, morfondírozni még rengeteg időm lesz. A láda tetejének feszítettem a térdem: a szögek csikorgó hanggal engedtek, a puha fa megreccsent, majd peregni kezdett a homok. Reméltem, nem kapartak túl mélyre. Tenyereimet magam elé - a koporsó fedeléhez - nyomtam, hátamat az alsó deszkáknak feszítettem, és erőlködni kezdtem. Összeszorítottam a szám, szorosan behunytam a szemem, hogy valamelyest védjem magam a bezúduló homoktól. Néhány szívdobbanásnyi idő múltán a fa megreccsent és elkezdett engedni. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, most jön a dolog nehezebbik része. Én és a homok, szépen, lassan helyet cserélünk. Bal oldalamra fordultam, a vállammal tartottam nyitva a koporsót, míg kezemmel elkezdtem a résen át belapátolni a homokot. Az idő az elmúlás kínzó lassúságával telt, a levegő vészesen áporodott körülöttem, de a rés egyre nagyobb és nagyobb lett. Hamarosan vastag, puha földrétegen feküdtem és egyre gyorsabban kapartam a homokot. A roham ezután jött. Kezeim mintha önálló életre keltek volna: vadul reszketni kezdtek, a szám kiszáradt, fájdalmas bizsergést éreztem a gerincem táján, és görcs állt a hátamba. A testem, akár egy megfeszített íj homorodott, és az orromból vér dőlt. Elveszítettem az eszméletem. Arra tértem magamhoz, hogy fuldoklom. Alvadt vér borította az arcomat - sűrű csomói eltömték a torkomat. Öklendezve köpködtem: az orrvérzésem elmúlt, de a kezeim még mindig remegtek az átélt sokk után. Hirtelen ráébredtem, hogy mit etettek velem. Délen, a gorviki tartományokban igencsak dívott használata. Valami ártalmatlan gyomnövény levét keverték egy másik ártalmatlan gyom levével, ám együttes hatásuk kielégítő egy kezdő orgyilkos számára. A képzett fejvadászok persze nem használnak ilyen egyszerű praktikákat. Újra nekiveselkedtem, hogy kiássam magam. Felhúztam a térdem, majd páros lábbal rugdosni kezdtem a fedelet. Noha a szabadulás még messzinek tűnt, azért a rést sikerült majd' kétszeresére tágítanom, így a homok magától kezdett befelé peregni. Dühödten munkához láttam megint, ámbár alig maradt hely, ahová a homokot szórhattam volna. Megpróbáltam kibújni a koporsóból és előre fúrni magam a puha földben, akár valami féreg. Egy idő után nedvességet éreztem az ujjaim között, sár. Monoton dühvel küzdöttem magam előre - hosszú percek teltek el -, azután a jobb kezem kiszabadult, és végre megéreztem a levegő mozgását. Hideg víz csorgott végig ujjaimon. A másik kezemet is kierőltettem, a lábaimmal pedig minden erőmet
megfeszítve toltam magam előre. Az ellenállás hirtelen szűnt meg, kint voltam. Friss levegő vágott metszőn az arcomba, ráadásul zuhogott az eső. A magasba bámultam, fejemet hátra hajtottam, hagytam, hogy az eső lemossa rólam a mocskot, és közben nevettem. Tiszta szívből nevettem, ahogyan csak a bosszúállók képesek nevetni. Felkapaszkodtam a parasztház tornácara, miközben végighaladtam a fedett verandán, sáros, vizes nyomok maradtak utánam. Egy fertályórája - még a temető csendjében - végigcsináltam Karned aim Biam szertartását. Kicsi, ősöreg temető volt, valószínűleg már rég nem használták. Ódon kőkerítés vette körül, hajdan valaki fűzfákat ültetett a kőlapok közé. A térség közepén, a kidőlt sírkövek között egy oltár romjai álltak, rajta gondos kezek kötötte csokor: a béke és nyugalom mindent áthatott; a holtak, a megpihentek kis birodalma volt ez, nem a kóbor szellemeké. A hely harmóniáját egyedül az én feldúlt, meggyalázott sírom törte meg. Az oltárra kövekből raktam ki Darton szimbólumát, azután csendes imába merültem. Végül felvettem a dzsad hemheriték meditációs tartását, és lecsillapítottam elmémet. Lassan kántálni kezdtem egy olyan litániát a kis arkánum titkai közül, amit csak keveseknek adatott meg ismerni. Felizzítottam a vérem és hagytam, hogy testnedveim a bőrömön át távozzanak. Lelassítottam a szervezetemben zajló folyamatokat. A méreg java részét kiizzadtam, az anyagot egykettőre lemosta rólam az eső. De maradéktalanul kipurgálni sohasem lehet az efféléket, így kicsit émelyegve, rogyadozó lábbal és el- ködösült tekintettel indultam a város felé. A kis parasztházra még a falakon kívül bukkantam, ez volt az első közülük. Az ajtót egyetlen rúgással beszakítottam, és a sötét helyiségbe léptem. A nő sikoltozni kezdett, a férfi kiugrott az ágyból és riadtan, szótlanul meredt rám. Falfehér volt a rémülettől. – Tejet! - bődültem rá. Értetlenül meredt rám és nem mozdult. Nyakánál fogva ragadtam meg szegényes göncét, és az arcába ordítottam: - Tejet! Érted?! Tejet akarok! Szinte önkívületben mutogatott az ablak felé, ahol a párkányon köcsögök és csuprok sorakoztak. Elengedtem és a mutatott irányba botorkáltam; hirtelen rám tört a gyengeség. Néhány csuprot kiborítottam, mire megtaláltam, amit kerestem. A tej, a legősibb ellenméreg! Inni kezdtem: a fehér lé végigfolyt az arcomon, a mellemen; de ittam, amíg csak bírtam. Amikor úgy éreztem, hogy majd' szétreped a gyomrom, visszaraktam a máztalan agyagedényt az ablakba, és utálkozva töröltem le maradékát a szakállamról. Mindig undorodtam a tejtől. A paraszt felé fordultam, aki asszonyát átölelve kuporgott a sarokban. A szánalmas nyomorultakat vadul rázta a zokogás. A párkány alatti asztalkán hatalmas kés hevert. Felvettem és feléjük fordultam - a férfi felordított rémületében és még erősebben szorította magához párját. Néztem őket, és hirtelen megsajnáltam mindkettőt. Úgy tűnik, kezdek öregedni, fintorodtam el. A nyakamhoz nyúltam, bedugtam a kezem az ingem alá, és megtapogattam a mellemet. Igen, a vékony aranylánc még megvolt. Vajon miért nem vitték el? Letéptem a nyakamból és a paraszt felé hajítottam: az árából egy kisebb falu is kitelne. Az ostobák Pyarronban most bizonyára örvendeznének. A kést a ruhám alá rejtettem, leakasztottam a szögről egy pokrócot, a vállamra kanyarítottam, azután kiléptem szétzúzott ajtón. H Hamar elértem a várost övező nyomorult, teljesen haszontalan falat. Volt kapu, igazi jelentőséggel mégsem bírt: a fal mentén minduntalan résekre bukkantam. Egy kisebb csapat is könnyedén átvághatta volna magát ezen a védősáncon. Ám úgy hírlett, ez békés vidék, két emberöltő is eltelt azóta, hogy utoljára csatáztak errefelé. A kapu túloldalán romos őrház álldogált, melyet az árnyékban rejtőzve közelítettem meg. Mélységes csend; hallgatóztam, semmi fény, semmi nesz. Megpróbáltam halkan benyitni, sikertelenül: hatalmas nyikordulás tudatta volna érkeztemet, ha lett volna odabent valaki. De a helyiség reménytelenül üresnek bizonyult, a strázsák valószínűleg otthon hortyogtak. Az utcák kihaltan ásítottak: már mélyen az éjszakában jártunk, s az eső valószínűleg azokat is visszaűzte házaikba, akik ilyenkor kerestek volna kalandokat. Azt is mondják persze, hogy csak a rossz szándékúak portyáznak éjjelente, és talán igazuk van. A vörös hold baljós fénnyel világított. Dühöm újra fellángolt, ahogyan a fogadó felé közeledtem. Megálltam a rozsdás cégér alatt - kiterjesztett szárnyú baglyot ábrázolt, és nyekeregve himbálódzott az éjszakai szélben. Bentről részeg gajdolás szűrődött ki - ez még jobban felbosszantott -, nekiveselkedtem hát és
betaszítottam az ajtót. Az a néhány fáklya, ami bent világított, bántón erős fényt adott az éjszaka vérszín derengése után. A döngölt padlójú helyiségben, durván ácsolt asztalok körül kisebb társaság és pár helyi léhűtő üldögélt. A fogadós éppen néhány kiürült söröskupával igyekezett hátra, a konyha felé. Érkezésemet döbbent csend fogadta, majd egy ittas hang megszólalt. – N é d d má'! Villámló tekintettel lódultam a fogadós felé, aki hátrálni kezdett és az egyik asztalnak ütközött. Felemeltem az öklömet, és teljes erőből az arcába sújtottam. Éreztem ahogyan a fogak reccsenve morzsolódnak szét. Úgy csuklott össze, akár egy szalmabáb. A szemem sarkából láttam, hogy néhányan az ajtó felé oldalognak, az italozók azonban felpattantak. Pár pillanatig vártam, majd megperdültem és tökéletes időzítéssel ugrottam az elől álló felé. Tétován maga elé kapta kezét, de elkésett: már ütőtávolságán belül voltam. Meglepődött, mert nem ilyen akcióra számított. Megragadtam mellén a ruhát és kihasználva az ő lendületének erejét az arcába fejeltem, aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Elborította a vér, én pedig messzire löktem magamtól, hallottam ahogyan székeket döntve elterül. Nem néztem oda, ilyen súlyos hibát nem vétek. Egy másik fickó korsót hajított felém, elhajoltam és közben felragadtam az utamba kerülő tölgyfa zsámolyt. A földre vetettem magam, a vállamon átfordulva éppen elé érkeztem, s a súlyos zsámollyal teljes erőmből térden csaptam. Akár egy dartonita himnusz, hallatszott a csont reccsenése; a fickó vinnyogva felhemperedett és az ajtó felé kezdett kúszni. Még hárman maradtak: ketten közülük kést rántottak, a harmadik pedig a fal felé ugrott. Körözni kezdtek körülöttem, akár a kutyák, aztán az egyikük rám rontott. Lassú volt. Lehet, hogy a helybéliek között jónak számított, én szánalmasan lassúnak találtam. Volt rá időm, hogy előrántsam a paraszttól szerzett kést és a klasszikus módon, pengével akasszam meg a pengéjét, majd egy gyors mozdulatai végig hasítottam az alkarján. Felüvöltött, a fájdalom néhány pillanatra elvakította. Megragadtam sebesült karját és megcsavartam, így most háttal állt nekem, akadályozva szemből támadó társát. Nem teketóriáztam, oldalról a nyakába döftem a kést, erre azonnal meghalt. Mielőtt azonban összeeshetett volna, a testét pajzsnak használva meglódultam. Utolsó támadóm elveszítette a fejét, és ő is előre lendült. A kést tartó keze felé löktem barátját, és mellette ellépve megszúrtam, pontosan a szegycsontja alatt. Megmerevedett és eltátott szájából dőlni kezdett a vér, a pengét felrántottam, úgy, hogy az mélyen a csontba hatolt, aztán a földre löktem őt is. Körülnéztem. Az ivó teljesen kiürült. A vér még vadul száguldott bennem, mint mindig, amikor harcolok. Mély lélegzetet vettem: ájult és élettelen testek hevertek mindenütt. A helyiséget betöltötte a kiontott vér édeskés illata. Halkan mormolni kezdtem: – Te, aki éjben jársz a sírok között, Te, aki örülsz a kutya ugatásának és a kiontott vérnek, ezer arcú hold, ó Darton... Nem fejezhettem be az egyszerű imát, mert az egyik falmélyedésből - karddal a kezében - előugrott az utolsó fickó, akiről már teljesen megfeledkeztem. Hiba. A késmarkolat tőlem messzire ágaskodott az utolsónak hitt támadó melléből. Persze kard ellen késsel semmi esélyem nem lett volna, de ezen nem volt időm töprengeni. Felém vágott, én pedig túl lassan mozdultam, így a penge végighasította jobb karomat: nem volt veszedelmes, de irgalmatlanul fájt. A következő rohamot is, csak éppen, hogy el tudtam kerülni. Talán megölt volna, ha észnél marad, de az őrület elvakította. Ezt használtam fel: kiterjesztettem a tudatom, s a másodperc törtrésze alatt lelkébe szőttem a sötét mintát. Ezúttal csak hajszál híján kerülte el az arcomat csapása, de a varázs már megfogant. Hátratáncoltam, bal kezemmel a fájdalom rúnáját írtam a levegőbe és közben kiejtettem a szavakat. – Quorum est a quarra Quorum. A hangom mindig megváltozik, amikor mágiát használok. Mély lesz és magával hozza a sírok jeges hidegét, ami félelmet kelt a halandókban, akár ember, akár állat az. Most sem történt másképp. A férfi megremegett és kifordult kezéből a kard, térdre esett és felvonított, akár egy sakál. Azután vonaglani kezdett a földön, gesztenyeszín haja megőszült és csomókban hullott. Összevontam szemöldökömet, és érdeklődve figyeltem utolsó harcát a félelemmel. A szeméből eltűnt az értelem szikrája, majd lassan az élet fénye is kihunyt. – ...fogadd kegyesen áldozatomat! - zártam le röviden a megkezdett litániát, azzal ismét a szörcsögve
lélegző kocsmáros felé fordultam. Feltápászkodott, s az asztalnak támaszkodva, mutatóujjával a szájában turkálva tapogatta törött fogait. Az orra nagyon csúnyán feldagadt és elferdült. Nem látszott gonosztevőnek vagy rosszakaratúnak. Kövérkés teste puhány ember benyomását keltette - nyúlós, tésztaszerű bőre, beteges sápadtsággal sugárzott. Széles, tömpe ujjain hihetetlenül ápolt körmök ültek - férfiembernél ritkaság az ilyesmi. Kíváncsi lettem volna, hogyan lett kocsmárossá. Rémültem nézet rám, és verítékezve várta, mi fog történni. – A holmimért és lovamért jöttem. – Az istállóban van, nagyuram - hebegte. – A k k o r lódulj! - dörögtem, s magam elé penderítettem. – Jobb is, hogy visszajöttél, nagyuram. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, amikor megpróbálták elvinni azt a sátánfajzatot. - A válla felett rám pillantott, várva a reakciómra, de nem válaszoltam, csak durván taszítottam rajta egyet. Siránkozva folytatta: - Megpróbálták elvinni... Erre az egyik embert megrúgta, hogy az menten belehalt. A társa felkapott egy botot, és a fejére akart húzni egyet, de a dög nekiugrott, beleharapott és... és egy nagy darabot kitépett a melléből. Akkor a strázsamester, mert... mert az is itt volt, előhúzta a kardját, hogy ledöfje a jószágot. Az meg szembefordult vele, és valami pára jött ki az orrlikain, beborítva a strázsamester urat, az meg eszét vesztette és őrjöngeni kezdett. Be is zárták az egyik tömlöcbe, hogy nehogy kárt tegyen valakiben, vagy magában. A pokolból hoztad a bestiát, ugye... ? Láttam, folytatná tovább, úgyhogy rámordultam: Kuss legyen! Az istálló ajtaja tárva, nyitva állt. Mikor odaértünk, bentről morgás hallatszott - az acsargó kutyák hallatnak ilyet. A fogadós arca hamuszínűre változott. – Lónak ilyen hangja nincs - jelentette ki mély meggyőződéssel. Beléptem a homályos helyiségbe, az állat felém fordította fejét és elhallgatott. Odaléptem hozzá és megveregettem a nyakát. Mozdulatlanul állt. Pompás jószág: csupa izom, fekete harci mén, tökéletes gyilkológép. Mentes minden kiszámíthatatlanságtól, ami az élőket jellemzi. A Taba el Ibarában tettem szert rá, egy szerencsétlen kimenetelű kaland során. Alyr dühös volt, nagyon dühös. Amit tettem - akkor és ott -, jó ötletnek látszott. Hiába, nem mindig sikerülnek a dolgok. De ez már régen volt, olyan régen, hogy ez a rohadt fogadós nem is élt még. Soha nem adtam nevet neki. Miért is tettem volna? Parányi része volt csupán annak a birodalomnak, aminek kapuőrzője voltam: ajándék az úrtól, hű szolgájának. Még egyszer megveregettem a nyakát, nem mintha lett volna számára jelentősége, inkább csak megszokásból, azután eszembe jutott valami fontos. Kinyitottam a nyeregtáskát és beletúrtam. Kihúztam a kis fekete erszényt, kinyitottam és a kezembe ráztam a tartalmát. Egy ezüstgyűrű pottyant ki, rajta a két hold szimbóluma: sugárzott belőle a hatalom. Már sokszor megmentette az életemet, talán ezért kedvelem leginkább. Lehet, hogy túl gyakorlatias vagyok és agyonütöm a misztikát, de nem érdekel. A cél mindenek felett, az eszköz nem számít - de legalábbis elhanyagolható a célhoz képest. – A páncélom és fegyvereim? - kérdeztem metszően. – Elvittek mindent, nagyuram... Nem kérdeztem többet. Felesleges. Visszaindultam az ivóba, a fogadós ziháló lélegzettel követett. Amikor beértünk tanácstalanul bámult rám és várta, hátha tovább faggatom. Bementem a konyhába és kutatni kezdtem, hamarosan meg is találtam, amit kerestem. Egy darab kötéllel és egy marék bronzfűvel tértem vissza, amit más tájakon babérnak is hívnak. Ránéztem a kocsmárosra, megcsóváltam a fejem és gyomron ütöttem. Előrebukott, elkékült arccal próbálta kifújni a beszorult levegőt. Megragadtam a csuklóit, és gyors mozdulatokkal a falon lévő fáklyatartókhoz kötöztem. Nem vette le rólam a szemét - ez is volt a célom. Az egyik holttestet feldobtam az asztalra, éppen azt, amelyikből a paraszt kése kiállt. Sátáni mosollyal a foglyom felé fordultam, és megpöcköltem a kés nyelét. Baljóslatúan rezgett. Újra kimentem az istállóba és a nyeregtáskámmal együtt tértem vissza. Elővettem hat szürke gyertyát, és körberaktam a halottat. Végül előkerült egy háromlábú bronztálka is. A fogadóshoz léptem, a nyomorult
holtra vált arccal bámult rám. Egy rövid görbe késsel sebet ejtettem a kezén, a tálba csorgattam a vérét, aztán a tálat a halott fejéhez tettem. – Ki is volt ez? - pillantottam rá kérdőn. – A kovács segédje... - érkezett elhaló hangon a felelet. Meggyújtottam a gyertyákat, majd imádkozni kezdtem, és elmondtam azt a litániát, ami foglyul ejti a lelket Shandin síkján és nem engedi tovább vándorolni, hanem visszatéríti Dartonhoz. Amikor végeztem, meggyújtottam a bronzfüvet - az égő fűszer sűrű, csípős füstje hamarosan betöltötte a szobát. A hamut a tálkába szórtam, és elkevertem a vérrel. – Ő, aki por, ébredjen hamvaiból! - mondtam, majd megkentem a kovácslegény homlokát, és közben tekintetemet a kocsmáros szemeibe fúrtam. Aztán megkentem a lábait, a kezeit és végül a szívét. Az arca fölé hajoltam, egészen közel hozzá, s a szájába leheltem. A test megrándult, én pedig hátraléptem. A fogadós sikoltozni kezdett, közben tócsa gyűlt a lábainál, s a vizelet undorító szaga töltötte be a szobát. A halott test most már az én akaratomnak engedelmeskedett. Felült, azután holt, hályoggal vont szemeit a fogadósra szegezte. Felállt, s bizonytalan léptekkel megindult a kikötözött ember felé. Kezeit lassan előrenyújtotta. – N e ! Könyörgöm, nagyuram! Ne! – Ki és hová? - Akár két pofon, úgy csattantak a kérdéseim. – A gárdisták kapitánya... Azt hiszem a kormányzó úrhoz vitte. - A fogadós hangja elcsuklott, rémületében maga alá csinált megint. - De ezt nem tudom biztosan... ! Felvettem egy darab rongyot és a földön heverő kardot, akkurátusan letöröltem róla a véremet, és az övembe dugtam a fegyvert. Megvizsgáltam a karomon ejtett sebet: nem volt mély, most alvadt vér borította, ám meglehetősen sajgott. Nem törődtem vele. A kijárat felé indultam. – Ne hagyjon itt! Kérem, nagyuram, ne... Kétségbeesett nyavalygása elkísért még egy darabon, de aztán elhalt a hátam mögött. Okos ember nem nyújt segítséget vándorok kirablásához. Különösen, ha azok visszatérhetnek. Tehát a gárdakapitány. Sejtettem, hol találhatom meg. Az efféle - nagyképűen gárdistáknak nevezett - botcsinálta katonáknak mindig van egy épületük, valahol a kormányzói vagy helytartói palota mellett. Könnyű megtalálni, mert rendszerint kis tornyot építenek a tetejére. Ostoba barmok. Viszonylag könnyen rábukkantam. Sejtésem, most is beigazolódott: fatornyot ácsoltak a lapos tetőre, hogy belátható legyen a főtér, de az őrhelyen nem állt senki. Az ajtóhoz siettem. Megpróbáltam halkan benyitni, de elreteszelték belülről. Gyanítottam, hogy a legnagyobb barom - a kapitányuk - bent lehet, mert ezek általában itt is laknak. Valószínűleg a felső szintet rendezték be lakrésznek. Idelent minden bizonnyal a hivatalos helyiség van, a pincében pedig a fogda; úgy látszik a strázsamester már elcsendesedett, mert nem hallottam semmiféle zajt. A kardot óvatosan bedugtam az ajtó résén, s halkan leemeltem a keresztfát. A leemelés még csak ment volna, ám a másik vége nem volt rögzítve, így hangosat puffant odabent. Gyorsan beléptem, belöktem az ajtót magam mögött, és a keresztfával újra elreteszeltem az ajtót. Ha meghallották jövetelemet, gyorsan kell cselekednem. Mozdulatlanul füleltem, de semmi sem törte meg a csendet. A helyiségben asztalok álltak, a falak mellett, az egyik oldalon, szép rendben alabárdok sorakoztak, szemközt láncingeket aggattak jókora szegekre. A sarkokban hatalmas ládák álltak, középen egy kőlap feküdt a padlóba süllyesztve, rajta nevetségesen nagy karika, felette a mennyezetről ócska csiga lógott. A szoba hátsó részéből keskeny falépcső vezetett a felső szintre. Óvatosan odalopakodtam, majd vigyázva, hogy ne üssek zajt, elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtónyílást nehéz brokátfüggöny takarta. Túloldaláról halk nyöszörgés, és félreérthetetlen lihegés hallatszott. – Ejnye, kapitányom - suttogtam magam elé -, csak nem szórakozunk? Hangtalanul félrehúztam a függönyt. A hálórészt paraván választott el a lakóhelyiségtől, könnyedén mögé osontam és átpillantottam felette. A lány a fickó ölében ült, arccal felém, és átkarolta a hátát. Pont a szemembe bámult.
Felsikoltott, leugrott az ágyból, s egy lepedőt magához szorítva a lépcső felé iramodott. A fickó fojtottan káromkodott, megfordult. Döbbentem meredt rám, én megragadtam a mellettem futó lány karját, magamhoz rántottam és nyájasan rámosolyogtam. A kapitány az ágy mellett heverő kardja után kapott. – Meg se próbáld! - förmedtem rá. Visszafordultam a lányhoz, aki ijedt madárként vergődött a szorításomban: arca bíborvörösen lángolt a szégyentől. Kedvesen megsimogattam az arcát, a lepedő lecsúszott és látni engedte formás melleit. Nem lehetett több tizenhat évesnél, vörös, hosszú haja ziláltan omlott a vállára, fitos orra és zöld szeme valamiféle állati vadságot sugárzott. Nem volt túl szép, de olyan erős érzékiség sugárzott belőle, hogy bennem is feltámadt a vágy egy pillanatra. Kézfejemmel végig simítottam hamvas bőrét, a nyakától egészen pihegő melléig. Kedvtelve éreztem, hogy a szíve vadul ver. Lehunytam szemem és koncentráltam. Ogonomus tanításai igazak: a síkok egymásba csúsznak, miképp pikkelyek a hal testén; éppen ez az, ami engedi létezni a világokat. Minden áthat, mindent. Akaratom, akár egy kéz, kinyúlt a tűz kicsiny világa felé, amely itt szunnyad az Elsődleges Anyagi Síkon. Pokoli fájdalommal járt kiragadnom belőle egy darabkát, de nincsen rózsa tövis nélkül. Egy szálat végül kihúztam és hurkot vetettem a földön fekvő kard markolatára. A fickó - a lánykával ellentétben - határozottan visszataszító volt: hórihorgas, az ostoba férfiakat jellemző kicsiny orral, apró disznószemekkel, és az ezt kiemelő kackiás bajusszal. Elengedtem a lányt; a fal tövébe kuporodott és szótlanul meredt ránk. – A páncélomért és a fegyvereimért jöttem - közöltem olyan hangon, mint amikor valaki már századszor ismétli el süket fülek előtt mondandóját. A kapitány végre legyőzte a tagjain eluralkodott mozdulatlanságot, kardja után kapott, és megragadta a markolatot. Halványan elmosolyodtam: sistergő hang, majd az égett hús bűze töltötte be a szobát. A vörösen izzó fegyvert hatalmas ordítással hajította el. – Mondtam, hogy meg se próbáld - biccentettem. Azután félrerúgtam a paravánt, s a hajánál fogva felragadtam a földről. Megfogtam a könyökét, felrántottam, s a mell és hátizom alkotta kis háromszögbe ütöttem. Megvonaglott, a karja ernyedten hullott alá. Értetlenül nézett lebénult karjára, az már nem engedelmeskedett az akaratának. – Na aggódj, hamarosan elmúlik - hazudtam. - Válaszolsz, vagy megüsselek még egyszer? A fickó rám emelte tekintetét. Mostanra minden maradék férfiasság kiveszett belőle. Rémült állat volt csupán, semmi több. Hebegve kezdett beszélni: – Követ érkezet két napja a városba, Borgano hercegétől. A kormányzó azt az utasítást kapta, hogy tartóztassa fel az ide érkező dartonita papot, szerezze meg a felszerelését és tegye el láb alól. Mindened a kormányzói palotában van. Az égre emeltem a tekintetem, és magamban dühöngeni kezdtem. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hát már sosem tudok elszakadni ettől a nyavalyás porfészektől? Végül vállat vontam, de a lépcső tetejéről még hátraszóltam: – Ha hajnal előtt bármelyikőtök kilép a házból, halottak vagytok.
Könnyen megtaláltam a kormányzó palotáját, nehéz lett volna eltéveszteni, hisz az egész főteret uralta. Méretei nevetségesek voltak, akárcsak egy közepes város gazdagabb házához viszonyítva is. Itt azonban vetélytársak híján - pompázatosnak tűnt. Két emelet és néhány tornyocska. Szobrok és frízek díszítették a homlokzatot, a tornyokat pedig boltív kötötte össze odafent. A nehéz tölgyajtó szárnyait behajtották éjszakára, a jobb oldalán összetákolt, bordószín fabódéban egy őr aludta nyugtalan álmát. Nem mertem megkockáztatni, hogy a főbejáratot használjam - biztos bukás lett volna. Inkább megkerültem az épületet, és elindultam a sikátorok útvesztőjében. Szerencsémre kiderült: útvesztők nincsenek. A kormányzói palota teljesen külön állt a többi épülettől. Kétszer jártam körbe, mire eldöntöttem, hogy hol jussak be. Hátul trágya és állatok szaga terjengett a levegőben. Egyik oldalon az istálló terpeszkedett, a másikon karám a lábas jószágoknak. Az istállót nem lett volna bölcs dolog megcéloznom: a lovaknak jó a szaglásuk és megérzik az idegent. Az eddigi tapasztalataim szerint hamarabb riasztanák a háziakat, mint a gárdisták. A baromfiudvart választottam; nekirugaszkodtam, felhúztam magam és átlendültem a palánkon.
Viszonylag hangtalanul értem földet a másik oldalon, szerencsére az állatokat nem vertem föl. Kimásztam a pitvarból, és vizsgálódni kezdtem. A palota északi szárnyához, egyszintes kőépületet toldottak, ahonnan egy széles, és két keskeny - talán kamra - ajtó nyílt a kövezett udvarra. Balra a gerendákból összerótt istálló, jobbra pedig - a már alaposan megfigyelt - baromfiudvar állt. A legnagyobbik ajtóhoz osontam, hogy megvizsgáljam a vasalását. Vastagon borította a faggyú, amit jócskán belepett a por. – Ez nem fog hangot adni - mormoltam elégedetten. – Lássuk a zárat... Azonban mielőtt komolyabban elmerülhettem volna a betörés rejtelmeibe, furcsa érzés kerített hatalmába. Fürkésző szempár tekintete égette a hátam közepét. Megperdültem, a kezem azonnal a kard markolatára ugrott. Még láttam, ahogy egy fej lebukik az istálló falának egyik nyílásában. Szitkozódtam magamban: mégsem kerülhetem el azt az átokverte istállót, ám ha így megy tovább, lehet, hogy be sem jutok a kormányzóhoz. Lemondóan az ablaknak alig nevezhető, durván vágott lyukhoz baktattam. Benéztem, lent a földön, egy koszos szalmazsákon hét-nyolc év körüli kölyök kuporgott és hunyorogva pislogott rám. Kissé felháborodva fakadtam ki: – Mi az ördögöt keresel itt? – Te tolvaj vagy? - kérdezte, mit sem törődve kérdésemmel. – A tolvaj nem én vagyok - válaszoltam; ezt persze nem érette. Bátortalanul felállt, megütközve láttam, hogy az arca bal fele jócskán feldagadt, és a szája is felrepedt. – Téged aztán jól helyben hagytak - jegyeztem meg. – Miért vertek így el? – Tolvaj vagy - jelentette ki ő. Az ég felé fordítottam a tekintetem. Most mit csináljak? Soha nem titkoltam: öltem már ártatlanokat, akadt köztük nő is, gyerek is. Ám ezt itt valahogy nem akaródzott bántani. Mégis, el kell hallgattatnom, ezért visszafordultam, de már nem volt ott. Bedugtam fejem a résen, nem láttam sehol. – Itt vagyok - szólalt meg. Megperdültem. Kijött az ajtón, az állatok pedig nem reagáltak az idegenre. Elvégre, ez mégis csak város, sok különféle szagot sodor a szél. Jobban megvizsgáltam a kölyköt. – Fordulj csak meg! A hátát véres csíkok szabdalták, ruhája több helyütt szétszakadt, a szélek pedig beleszáradtak a sebeibe. Megcsóváltam a fejem. Büntetés. De más büntetni, és más tönkretenni egy jó munkást. – Na? – A főlovász úr azt mondta, nem csutakoltam le szépen a pejt. Ezért vertek meg. Töprengtem egy keveset, aztán megkérdeztem: – Szeretsz itt lenni? Némán rázta a fejét. – Szeretnél elmenni? Dacosan összeszorította a száját, és kurtán bólintott. – Ha segítesz, magammal viszlek. Láttam rajta, hogy nagyon töri a fejét, majd lassan bólintott. Leguggoltam hozzá, hogy az arcunk egy magasságban legyen. – Akkor idefigyelj! Először elmondod, hány gárdista van bent, aztán, hogy hol tartják a fegyvereket. Utána összeszeded a motyódat, ha van, és itt vársz! Érthető? – Biztos nem hagysz itt? – Mint a halál. Újra az ajtóhoz mentem, lenyomtam a kovácsoltvas kilincset, és az engedett. Úgy látszik, a szerencse kezd mellém szegődni! A konyhába jutottam: a tűzhelyen még izzott a parázs, az asztalon ételek, boroskancsók várták jobb sorsukat. Ezen a késői órán még ébren van hát a helyi arisztokrácia...
Végiglopakodtam a konyhából kivezető folyosón. Ajtók és keresztirányú kerengők nyíltak mindkét oldalra. A hely dísztelensége arra utalt, hogy a szolgálók lakhelyei lehetnek erre. A kijáratot függöny takarta, és valahonnan messziről zene szűrődött felém. Kikémleltem a függöny mögül, majd előóvakodtam. Nagy, ürességtől kongó terembe jutottam, valószínűleg az előcsarnokba. Jobbra és balra kőlépcsők kúsztak felfelé, messze a fejem felett tűntek el. Átvágtam az üres csarnokon, és ügyelve rá, hogy ne üssek zajt, elindultam az egyik magasba tartó lépcsőn. A gránitból összerótt grádicsok kör alakú helyiségbe vittek. Egy csukott ajtó előtt az őrt álló alabárdos tette a szépet egy csúnyácska szolgálólánynak. Jobbra is, balra is, süppedős szőnyegekkel borított folyosó vezetett a palota távolabbi lakrészeibe. A zene az ajtó mögül szólt, beszélgetés foszlányai keveredtek a dallamok közé. Hatan, legfeljebb nyolcan lehetnek bent, ítéltem meg a hangok alapján. Gyorsan jobbra kanyarodtam - a párocska úgy elmerült a csevegésben, hogy észrevétlenül haladhattam el mögöttük. A vastag szőnyeg jótékonyan elnyelte lépteim neszét. A falakon gyertyatartók és festmények sorakoztak. Hátul a homályban csigalépcső kanyargott felfelé, majd a folyosó élesen balra kanyarodott. Követtem az útját, a csigalépcsővel nem törődtem - valószínűleg a kis tornyok egyikébe jutottam volna rajta. Bal oldalamon fal, a jobbomon ajtók. Kíváncsiságtól vezérelve benyitottam az egyiken. Hálószoba. Látszott, már rég nem használták. Tovább haladtam, mindenüvé benyitottam; többé-kevésbé ugyanaz a kép fogadott. Ezt a szárnyat nem nagyon használták. Nyilván a vendégszobákra találtam. A folyosó végén, a falmélyedésben fényesre csiszolt díszpáncél állt. Be akartam nyitni az utolsó ajtón is, de a zár ezúttal nem engedett. Előhúztam övemből azt a görbe kést, amivel a kocsmáros vérét csapoltam meg legutóbb, és a zárba próbáltam hegyét. Tekertem ide-oda, minden eredmény nélkül. Végül elvesztettem a türelmemet, nekifeszültem az ajtónak, és lassan nyomni kezdtem befelé. A zár panaszosan felnyögött. Megkétszereztem erőfeszítésemet, erre a szerkezet megadta magát: egy fémes roppanás, és az ajtó kitárult. Orromat pergamenek és fóliánsok jellegzetes, nehéz illata csapta meg: ráakadtam a könyvtárra. Beléptem. Odabent sűrű sötétség fogadott. Kikémleltem az ajtón; senki. Levettem a legközelebbi gyertyát és visszatértem a könyvtárszobába. A-falakat - egy kivételével - a mennyezetig polcok fedték, telis-tele tekercsekkel meg könyvekkel. Középen hatalmas asztal terpeszkedett, mellette három nagy bőrrel vont karszék, kicsit távolabb két egymással szembefordított írópult. A falon, amit nem fedett polc, hatalmas ezüst tükör uralkodott dölyfösen. Kezemben a gyertyával megálltam előtte, és végigmértem szánalmas alakomat. Negyvenes éveiben járó, közepes termetű férfi nézett vissza rám gunyoros tekintettel. Tetőtől-talpig szikkadt sár bontotta, bal karjára ráalvadt saját vére. Szörnyen nézek ki, állapítottam meg, és elfogott a keserűség, hisz hiú vagyok, mióta az eszemet tudom. Varkocsba kötött hajam szétzilálódott, a beleszáradt sártól idétlen sörénnyé torzult. Kreol bőr, sötét szemek és sasorr - ez utóbbit világéletemben utáltam, de nincs mit tenni vele. A helyzet fonáksága - hogy itt lopakodom, akár egy tolvaj - felbosszantott. Kiraboltak, megmérgeztek, elástak, és még én állok itt, mint holmi besurranó. Ebből elég volt! Nagy garral indultam meg, hogy véget vessek a komédiának. A folyosón, az egyik szobából szolga lépett elő, rám meredt, de mielőtt megszólalhatott volna, kézéllel halántékon csaptam és otthagytam ájultan. Öles léptekkel folytattam utamat a zene forrásának irányába, aztán... Aztán észbe kaptam és megpróbáltam lehűteni magam. Forró vérem jó néhányszor bajba kevert már hosszú életem során. Hallgatóztam. A lány már nem fecsegett, de az őr ott volt, neszei elárulták, hogy a fegyvereivel babrál.
Halkan pisszegni kezdtem, erre abbahagyta a szöszmötölést, figyelni kezdett. Újra pisszentettem kettőt. Elindult - én szorosan a fal mellé álltam -, s amikor benézett a folyosóra, elkaptam csúcsos sisakdíszét. Csavarintottam egyet lefelé, majd ököllel jókorát csaptam a homlokára. A fickó szemei fennakadtak, nyikkanó hangot hallatott, és elveszítette az eszméletét. Végre ott álltam a szalon kétszárnyú, gazdagon díszített ajtaja előtt, s már azon voltam, hogy belendítem
és felelősségre vonom a kormányzót, józanabbik énem azonban - szerencsére - felülkerekedett. A lovászgyerek útmutatása alapján megkerestem a fegyverszobát, a fenti lakrészben pedig azt a kis fülkét, ahol az őrség a fegyvereit tárolta. Jóleső érzéssel metszettem el az íjak, számszeríjak idegeit. A kardokkal, alabárdokkal nem törődtem; a gárdisták nem túl jó vívók, gyorsan átvághatom magam rajtuk. Egyetlen veszélyt a hajítófegyverek jelenthettek volna, de ezt a problémát az imént sikerült megoldani. Amint végeztem, visszamentem az ajtóhoz, s megmarkoltam mindkét ajtószárny fogantyúját. Bentről még mindig hallani lehetett a vidám csevegést és a zenét. „Maidun al rakhia vero" - eljött az igazság pillanata, mondjuk odafent Északon. Belöktem az ajtószárnyakat és szemügyre vettem a termet. Érkezésemre a zene elhallgatott, a jelenlévők pedig - némelyek ijedt, mások meglepett arckifejezéssel - felém fordultak. Az ajtóval szemközti falnál, kis emelvényen, faragott trónuson üldögélt a kormányzó. Szemben vele két kecskelábú asztal állt hosszában, mellettük udvaroncok foglaltak helyet. Most leplezetlen érdeklődéssel figyeltek minket - a város urát és engem. A hirtelen beállt, döbbent csendben alaposan végigmérhettem a kormányzót. Már túl lehetett a hatvanon, a kor magával vitte hajának javát, csak kétoldalt simultak a koponyájára ezüstfehér tincsek. Szürke, intelligenciáról és bölcsességről árulkodó szeme először meglepettséget tükrözött, de gyorsan feltalálta magát. Rájött ki lehetek, s még mielőtt megszólalhattam volna, rám förmedt: – Mit képzelsz, te pap? Berontasz éjnek évadján, és arra vetemedsz, hogy megzavard kései vacsorámat? – Tudod, mit akarok - feleltem szinte szerényen. – Nem tudom, és nem is vagyok kíváncsi rá! Ám hogy mit érdemelsz, azzal magad is tisztában lehetsz. De ne félj, megkapod a jussod... - Kis hatásszünetet tartott, azután kivágta: - ... a kínpadot! Újra forrni kezdett bennem a düh, nem tudtam tovább türtőztetni magam. – Afelől semmi kétségem, hogy ebből a patkánylyukból, amit itt palotának neveznek, sértetlenül jutok ki! - dörögtem. - De nem kel fel háromszor a kék hold, s a városodat a földdel teszem egyenlővé, népedet pedig a vadak elé vetem étekül! A kormányzó arca bíborszínt öltött vélt pimaszságom hallatán, de uralkodott magán, és szélesen legyintve felnevetett. – Ki vagy te, apró féreg, hogy efféle ostobaságokkal fenyegetőzöl? – Én? - kérdeztem vissza. - Airun al Marem vagyok, Darton lovagrendjének nagymestere, a Halál istenének földi helytartója! Úgy tűnt, ez megrendíti kissé: nevetése elhalt, nyelt egy nagyot. Arcából kifutott a vér, halott sápadtan meredt rám, azután megroskadva visszazökkent trónszékébe. Nincs halandó, aki kétségbe vonhatná a Hatalom szavát. – Airun al Marem...? - mormolta. - Azt mondták, hogy csak egy pap... A kormányzó okos embernek bizonyult: gyorsan végiggondolta a hallottakat és mérlegelte, ki a veszélyesebb számára, én vagy a hercege. Mélységes elégtétellel töltött el, hogy tőlem jobban tartott. Leszállt trónszékéről, egy legyintéssel elbocsátotta udvaroncait, és a saját helyét kínálta fel. – Bocsáss meg, nagyuram! - esdekelt. - Nem tudtam, mivel bíztak meg. Kérlek foglalj helyet, elmondok mindent, amiről tudomásom van. Arcáról kétségbeesés és szégyen sugárzott. Az uralkodás jó színészt nevelt belőle. – Micsoda szégyen! Micsoda megbocsáthatatlan szégyen! - motyogta maga elé. - Természetesen kártalanítalak is, amennyire erőmből telik. Hiúságomnak persze jól esett, hogy nevem ilyen hatást gyakorol rá. Közelebb rángattam a trónust és leültem, lábamat az asztalra tettem és érdeklődve fordultam felé. Gyors intéssel magához intette a boroskancsót tartó szolgálót. – Már kóstoltam a borodat - mordultam rá dölyfösen. - Halálosan jó! Megadóan bólintott és elküldte a szolgát. Fejet kellett hajtanom hidegvére előtt: keze remegését alig lehetett észrevenni. A csend egy idő után kényelmetlenné vált, ám úgy döntöttem, nem könnyíteni meg a dolgát. Végül nagy levegőt vett, és belefogott mondandójába: – A követ két napja érkezett Borgano hercegétől. Magas, szikár férfiember; az a fajta, aki erőszakosságával mutatja ki, hogy bizalmi pozíciót tölt be az udvarnál. Miután jócskán elmaradtunk a
legutóbbi adóval, nem tagadhattam meg semmit a hercegtől. Tartottam tőle hogy megneheztel, és katonákat küld a tartozás behajtására. - Közelebb hajolt, hangja bizalmas suttogássá halkult: - Mint megtudtam, a herceg az utóbbi időben beleártotta magát mágikus tanokba. Kutatásai közepette a tudomására jutott, hogy néhány dartonita lovag fura leletre bukkant a birtokán... Felsóhajtottam. A lelet! Gondolataim a múltba kanyarodtak - a kilencnapnyi múltba, hogy egész pontos legyek. Pár hete tanyáztam már Erionban, mikor a fülembe jutott, hogy Alyr Arkhon - régi barátom és testvérem a Rendben -, lenn kóborol a Városállamokban. Épp akkortájt avattak egy új, kis létszámú rendházat arrafelé. Töméntelen meghívást kapok templomok, rendházak avatására, de többnyire nem tudok részt venni a szertartásokon. Hű lovagjaim, testvéreim persze megértik ezt, ám a meghívók arany táblácskáit vagy gazdagon díszített tekercseit mindig megkapom, bárhol járjak is. Arra gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal: felszentelem a rendházat, és üzenetet küldök Alyrnak. Ha a hír igaz, ha barátom valóban arrafelé jár, Darton segítségével csak egymásra akadunk! A kolostorban nagy örömet okozott felbukkanásom. Legmerészebb álmaikban sem remélték, hogy szerény meghívójukra magas rangú paplovag érkezik, de rám aztán végképp nem számítottak. A szertartás remekül sikerült. A rendházat Alex con Arvioniról neveztem el, aki egyházunk világi ügyeit irányította; az itt kiképzett lovagok idővel ugyancsak az általa vezetett sereghez kerülnek. Alyr, Alex és jómagam arcátlanul csak Szentháromságnak neveztük magunkat. Eleinte kicsit tartottam Darton haragjától, de Urunk szereti a sötét tréfákat, még akkor is, ha azok a papságból űznek gúnyt. Ráadásul igaznak éreztük, amellett mindig öröm borsot törni a pyarroni ortodox banda orra alá. Az avatást követő pár hét gyorsan eltelt, s én nap mint nap aláereszkedtem Darton Elemi Síkjára, a haláléra. Sötét lényekkel küldtem üzeneteket Alyrnak, de nem jelentkezett. Bosszantott a vén csirkefogó nem tudhattam, baj érte-e, vagy csak holmi ősi temetőben kutat megint, és úgy elmerül tudományos kísérleteiben, hogy se lát, se hall. Kétségkívül a legpompásabb nekromanta volt, akivel valaha találkoztam. A Rowon körüli mocsarak hemzsegtek kísérleteinek eredményeitől; jócskán megkeserítették néhány utazó és kalandozó sorsát, akik szép summát reméltek a város kifosztásától. A kapukhoz persze csak azok juthattak el, akik Darton áldását viselve jogot nyertek rá, hogy bebocsátassanak az Örök Alkony Birodalmába. Az Örök Alkony Birodalma: Rowont és környékét nevezzük így. Egy hosszú és bonyolult szertartással sikerült elérnünk, hogy állandó félhomály uralkodjék a város és a környező földek felett; gyenge idegzetű ember nem is bírja soká az itt-tartózkodást. Egy shadleki nemesúr - aki majd' fél évet töltött nálunk vendégségben - állítólag megháborodott, mert fura képeket kezdett festeni. A shadoni inkvizíció idővel persze a sátán piktorának bélyegezte, elítélte és tömlöcbe vetette. A hír némi késéssel jutott el hozzám - a shadoni kémhálózatunk még gyerekcipőben jár -, majd két évet kellett poshadnia szerencsétlennek egy penészes cormasai cellában, míg rábukkantunk és kiszabadítottuk. Jó mulatság volt. Gyanítom, a cormasai széplelkek évek múltán is az asztal alá kuporodtak, ha valaki Darton paplovagjait emlegette előttük. A fickó - azt hiszem, Cadvatello da Cormana a neve - azóta Rowonban él és alkot; Alex úr különösen kedveli munkáit. Meglehetősen hosszú ideig vártam Alyr jelentkezésére, jobb híján magam is részt vettem a tanítványok képzésében. Rettenetesen untam már a tétlenséget, mikor új rendházunkba követ érkezett. Őt magát nem ismertem, de elöljáróját, Angus Magonort igen: egyike volt első híveimnek. A követ fiatal volt, Sirak Hudonnak hívták, és lelkesen mesélte, hogy messze délen, a Borgano család birtokán mágikus idolra bukkantak. Ő maga sajnos nem látta, nem tudott róla semmit pontosabbat - azért küldték, hogy jelentse a dolgot, és egy szakrális dolgokban jártas testvér segítségéért folyamodjék. Valójában nem is ide tartott, hanem egy távolabbi, északkeleti kolostorba, a rendházba csak azért tért be, hogy megpihenjen és lovat váltson. Úgy döntöttem, leveszem válláról a felelősség terhét: levelet írtam a kolostor vezetőjének, hogy magam keresem fel Angust, Alyrnak üzenetet hagytam, merre talál, s a tétlenség béklyóitól ekként megszabadulva délnek vettem utamat... Tűnődésemből a kormányzó rekedtes hangja rezzen- tett fel: – ...mely a föld birtoklásának jogán őt illeti, nem Darton papjait. Ők megtagadták kérését, Borgano
hercege azonban nem az az ember, akitől bárki bármit megtagadhat. Azt az utasítást kaptam, hogy tétessem el láb alól a dartoniták futárát, a követ pedig azt, hogy a halott ruháját magára öltve szerezze meg a herceg számára az idolt. Muszáj volt segítenem, nagyuram! A herceg embere ma indult el a dartonitákhoz, a te fegyverzetedben és egy, a tiédhez hasonló lovon... Ez már sok volt. Felpattantam. – A Tizenhármak retkes seggére! - bömböltem, s tenyeremmel az egyik asztalra csaptam, hogy az hosszában végigrepedt.
2 Mint máskor is: együtt keltem a nappal. A gyerek már ébren volt, épp a gyújtóssal babrált. Elégedetten néztem a kis tábortüzet, amit Daien - így hívták a kis fattyút - rakott korábban. Két napja hagytuk el a várost, ahol a lidércnyomás kezdődött. Nem iparkodtam különösebben, hogy beérjem Borgano emberét - a felesleges kapkodás csak kényelmetlenséggel jár. A kormányzó ellátott mindennel, amire az úton szükségünk lehetett, s ez tulajdonképpen nem is volt sok. Némi ruhanemű, egy vezeték ló, élelmem, meg a Daien gyerek. Hamar kiderült, hogy nem túl okos, de elvégezett minden alantas munkát, amihez az embernek általában nincs kedve. Tudott lovat csutakolni, rőzsét gyűjteni, egyszóval minden olyan dolgot, ami egy hosszú évek alatt összekovácsolódott kalandozócsapatban is véres marakodást vált ki. Fogalmam sem volt, mit kezdek vele később; már-már kezdtem bánni, hogy magammal hoztam, azután gyorsan átértékeltem a helyzetet. A bajban segített, és én ígéretet tettem neki. Majd elhelyezem valamelyik kolostorban. Tíz éven belül jó lovagom válhat belőle - ha megéri. Gyorsan haladtunk, az idő is megfelelőnek bizonyult; a szurdokhoz kora délutánra értünk. Az útnak nevezett csapás a sziklák közt haladt. Valami megmoccant bennem. Aki sok időt tölt a vadonban, hamar megtanulja, hogy minden szurdok, kanyon és szűk völgy az út végét jelenti néhány ember számára. Éreztem a baj előszelét: mintha súly függött volna a levegőben, épp a fejem felett. Bárki bármit mond, ezt sosem lehet megszokni, pedig nekem igazán kevés a vesztenivalóm. A csontjaimban éreztem, hogy várnak rám - olyan alakok, akik a véremet akarják, pedig nem is ismernek; akik azért ölnek, mert ez a Darton-verte hivatásuk. Gyorsabb ügetésre sarkaltam a lovakat: minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb. Már láttuk a szurdok kijáratát; a tapasztalatlanok ilyenkor szoktak megnyugodva hálát adni valamelyik istenségnek. Meglazítottam kardomat a hüvelyében, és intettem Daiennek, maradjon le. A testes, sodronyinges férfi egy fa mögül, harsány kiáltással vetette rám magát. Szerencsére a megszokássá vált harci tudás gyorsabban és olajozottabban működik, mint a lomha agy; kardommal hárítottam a vágását, a másik kezemmel ráemeltem a nyeregkápán lógó, fel- ajzott számszeríjat. Elkapkodott lövés volt, de talált. Valahol a vállán szakította szét a sodronyinget, reméltem, eléri a tüdőt. Lovam ellenfelet keresve ágaskodott, én magasra emelkedtem a nyeregben - és a döbbenet belém fojtotta a szót. Az ösvény menti kis sziklakupacok egyikén ösztövér, hajdan színes, mára kopottassá vált köpönyegbe burkolózó alak állt. Fegyvertelennek tűnt, ám kezeit maga elé tartva valamit mormolt. Nem láttam pontosan, de mintha homlokán kék fénnyel derengő, csavart szimbólum izzott volna. Eszembe sem jutott, hogy tanulmányozni kezdjem; visszarántottam a lovat, és hangos kurjantással vágtára fogtam. Ekkor ért minket az áldás: körülöttünk mindenhová rövid vesszők csapódtak. Sistergő, fortyogó hang kíséretében tűntek el, csupán maró bűzt hagytak maguk után. Beértem Daient, kiemeltem a vezeték ló hevenyészett nyergéből, keresztbe fektettem magam előtt - úgy ordított, mint a sakál. Nem tudtam, hányan üldöztek, de lovam szélsebesen száguldott; abban biztos voltam, hogy sose érnek be. Már a szurdok vége felé járhattunk, amikor halk zizzenéssel eltalált egy nyílvessző. Szerencse vagy szerencsétlenség, épp a lábamon ért: a bokám felett ütötte át lábszáramat. Azt mondják, ilyenkor az ember nem érez fájdalmat. Hazudnak. A szemem előtt elfeketült a világ, lilakék csillagokat láttam a kíntól. Kis híja volt, hogy ki nem fordultam a nyeregből. Letértem az ösvényről, és nyugatnak fordulva késő délutánig hajszoltam a lovat. Egy ideje már sziklás kaptatókon küzdöttük felfelé magunkat, amikor megpillantottam a sziklatemplomot. Önkényesen neveztem így, hisz eleinte nem tudtam, mi az - lehetett templom, temetkezési hely vagy akármi más. De a kőgörgetegbe vágott szögletes nyílás mindenképp értelmes lények kezének munkájáról árulkodott. Tudtam, hogy üldözőinket csak időlegesen sikerült leráznunk, ráadásul a vágtával meg a sebemből szivárgó vérrel olyan nyomot hagytunk, amin egy félvak pyarroni paraszt is eligazodott volna. Reménykedve indultam a nyílás felé. Ha az üreg elég nagy mögötte... Egy terv kezdett körvonalazódni bennem. Igaz, néhány órán belül beérnek, de nem hiszem, hogy olyan ostobák lennének, hogy éjszaka próbálnak kirángatni az odúból. Már majdnem jobb kedvre derültem, amikor tekintetem az időközben elzsibbadt jobb lábamra tévedt. Hányinger fogott el egy pillanatra, és
megborzongtam. A bokám felett négy-ötujjnyira rövid, fából faragott vessző meredezett. Úgy számoltam, négy, legfeljebb öt óra áll rendelkezésemre. Ha üldöznek - márpedig biztosra vettem, hogy üldöznek, - akkor hamarosan ideérnek. Valószínű azonban, hogy kivárják a hajnalt, s csak akkor indulnak támadásra. Én biztosan várnék hajnalig. Az üreg felderítése szerencsére nem tartott soká. Bár nem jártam be minden zegét-zugát, azonnal felismertem a központi termet védő labirintus vezérelvét. A „kettőt balra, egyre jobbra" ősi szabálya érvényesült benne - nem voltam valami jó véleménnyel a kiagyalójáról. A járatokban néhol csapdák maradványaira bukkantam: ezek helyére gyorsan újakat lehetett fabrikálni. Az útvesztő egyik kürtőjén felkapaszkodva, hosszan emelkedő folyosón át egy sziklaterembe jutottam. Nem sikerült meghatároznom egykori rendeltetését. Szentély nem lehetett, mert ha voltak is a falakon díszítések, mára lekoptak, eltűntek nyomtalanul. Oltár vagy áldozó- asztal maradványaira sem bukkantam, a padlót azonban fekete márványlapok borították - látszott, nem egy időben rakták le őket. A márványba ismeretlen nyelvű feliratokat véstek. Gondolom nevek lehettek: afelől szemernyi kétségem sem maradt, hogy a lapok fedte kamrákban holttestek maradványaira fogok bukkanni. Végeztem az építmény felderítésével, és megnyugodtam valamelyest. Daient ennek ellenére nem engedtem egyedül kóborolni - ki tudja, mi minden kerülte el a figyelmemet -, inkább a központi teremben hagytam. Mire visszatértem, az a nyavalyás gyerek eltűnt: az egyik falon új keletű nyílásra lettem figyelmes. Bentről kaparászó hang hallatszott. A helyzetet nem tűnt veszélyesnek - a járatból friss levegő áradt, szentségtelen fajzatok bűze nem keveredett bele -, de azért előhúztam a kardomat, mielőtt tovább vizsgálódtam volna. Átmásztam a nyíláson. Szűk, ám gyorsan szélesedő folyosón haladtam előre, ami végül természetes barlangba torkollott. Az üreg mennyezetén jókora lyuk tátongott, onnan jött a levegő meg a kaparászó hang. Óvatosan aláléptem és felnéztem. A kürtőben Daien kapaszkodott felfelé. – Mit mondtam neked, hol vársz rám? - rivalltam rá. Megijedhetett a hangomtól, mert megcsúszott, kalimpálni kezdett a levegőben. Hosszú pillanatokig fél kézzel kapaszkodott, majd egy kétségbeesett kiáltással elengedte magát. Éppen alatta álltam, felé kaptam, de hiába: a következő minutumban nagy puffanással rám zuhant. Mindketten elterültünk a kövön. Reccsenés. A kibírhatatlan fájdalom újra a lábamba nyilait. Szédelegve ültem fel; Daien tőlem karnyújtásnyira tápászkodott négykézlábra. Vérző, lüktető lábamra pillantottam: már csak egyik oldalán kandikált ki az arasznyi vessző. A gyerek rám vigyorgott. Hatalmas pofonnal töröltem le képéről a kajánságot. Eljött az ideje, hogy a lábammal is törődjek. Amíg nem találtam búvóhelyet és nem fundáltam ki, miképp védhetjük meg magunkat, nem mertem kihúzni a vesszőt: ha az ember elájul a fájdalomtól, óhatatlanul könnyű prédává válik. Alaposan megvizsgáltam a vesszőt. Nem lehetett nyílvessző, másfél arasznyi hosszával túl rövidnek tűnt hozzá. Nem lehetett számszeríj-lövedék sem, hisz azok - még a kézifegyverek vesszői is - vaskosabbak. Mindegy, most nem ez a legfontosabb. Legalább a hegyet nem nekem kell beletörnöm: az előbbi esés elvégezte helyettem a piszkos munkát. Megfogtam a kiálló csonkot. Megmozgattam és felnyögtem - istenek, hogy képes ennyire fájni... ? Megragadtam a végét, vettem pár nagy levegőt, és hatalmasat rántottam rajta. Az ordítás magától szakadt ki a mellemből, tekintetem elhomályosult. A sebből dőlni kezdett a vér. Darton, most segíts! Visszabotorkáltam a terembe, a málhazsákból - amit már előbb a sírkamrába hoztunk - gyolcsot kotortam elő, és gyorsan a lábamra tekertem. Rövid kutatás után még egy széles bőrszalagra is bukkantam. Jól meglocsoltam vízzel, majd a gyolcskötés fölé csavartam: ha kiszárad, úgy megszorul, hogy végképp elállítja a vérzést, és a bokámat is tartja, míg kerítek egy rohadt kuruzslót, aki segít rajtam. A legfontosabb, hogy nem váltam harcképtelenné. Amint végeztem a kezeléssel, benyakaltam egy kulacs erős erioni bort fájdalomcsillapító gyanánt, azután bicegve, szitkozódva nekiindultam, hogy felállítsam a csapdákat üldözőink számára. Elkészültem mindennel, de még mindig nem érkeztek meg.
A legnehezebb feladatnak az bizonyult, míg lóval felkínlódtunk a barlangkürtő nyílásához, és visszafelé eltüntettük nyomainkat. Elhelyeztem néhány csapdát, főleg a labirintus elején. Ráadásnak a bejáratnál is egyet. Daein összefogott pár apróbb állatot, most elkábítva hevertek mellettem az egyik márványlapon. Barbár módon felfeszegettem a kriptákat, de csak négy, úgy-ahogy használható tetemre bukkantam. Persze inkább voltak csontvázak, semmint igazi élőholtnak valók, de rémisztgetéshez azért megteszik. Miután összeraktam őket és „életet" leheltem beléjük, csak kettő bizonyult annyira épnek, hogy harcra is lehessen használni. A kriptákban leltem öt rozsdás kardot. Az idő meglehetősen eljárt már felettük, ám mégiscsak fegyverek voltak, hatékonyabbak legényeim vékony ujjperceinél. A két ócskább csontvázat a bejáratból nyíló folyosóra cipeltem, kardjaikat némi patkányvérrel öntöztem meg. Azután hátrább léptem, és szemügyre vettem művemet. – Nem jó - csóváltam meg fejemet. A kezemben tartott, fejetlen patkányból kipréseltem még egy kevés vért, s ezt rákentem állkapcsukra, meg hiányos felső fogsorukra. – Jobb - döntöttem el. Végül szabadjára engedtem őket, had bóklásszanak kedvükre. Visszatértem főhadiszállásomra és kényelmesen elhelyezkedtem a kriptafedelekből összehordott kicsiny trónusomon. Daien fent, a kürtő szájánál, a sziklán üldögélt - így lentről, a nyílás oldaláról teljesen láthatatlan maradt. Már leszállt az este, én elbóbiskoltam, amikor a megbeszélt huhogó hang visszarángatott az álom bódulatából. A gyerek sebesen aláereszkedett a kürtőben, és zihálva berontott. – Itt vannak! - lihegte. - Öten: négy férfi és egy nő. Hárman állig fegyverben. – Hárman? - vontam fel szemöldökömet. – A nő, meg a kopasz fegyvertelen. – Csak látszólag, kölyök – jegyeztem meg. A tanítást sosem túl korai elkezdeni. - Na, pucolj vissza a kürtőbe! Ha hallod, hogy jövök, készítsd a lovat! Érted? – Fiatal vagyok, nem hülye! – De kinyílt a csipád! Na, tűnés fölfelé! Dühtől kivörösödött arccal rohant vissza, éppen időben, mert nem bírtam tovább, és szélesen elmosolyodtam. – Jó pap lesz belőle - dünnyögtem kedvtelve. Megszemléltem állatseregletemet, s a denevér mellett döntöttem. Elvágtam a lábait összekötő zsineget, a fejéről pedig lehúztam a sapkaként szolgáló erszényt. Vad csapkodásba kezdett, erre megsimogattam, kinyúltam az asztrálja felé és körülölelve magamba zártam. – Repülj, szépségem! - súgtam. Irányítani nem tudtam, de felfogtam érzéseit, és használtam érzékeit. Hülye ötlet volt denevért választani. Nem csak azért, mert a szerencsétlen nem látott semmit, hanem, mert - miután megnyugodott - hiába sugalltam, hogy a szabadba igyekezzen, bevetette magát az útvesztő mélyébe. Kudarcomat látva szomorúan felsóhajtottam, és újabb alanyt kerestem. – Patkány; ez jó - dörmögtem, és a farkánál fogva kiemeltem az iszákból választottamat. Nem került komoly erőfeszítésembe érzékeinek használata, és pár perc gyakorlás után már arra is képes voltam, hogy irányítsam mozgását. Persze a függőleges aknán - ami az útvesztőből a sírkamrába vezetett nem tudott biztonságosan leereszkedni, ezért magam vittem le. Mozdulatlanul várakozott, amíg visszakapaszkodtam a helyemre. Miután kényelmesen elfészkeltem magam, elindítottam a fürkészt. Fura volt ilyen alacsonyról nézni a dolgokat. Végigszaladtam néhány folyosón, ám meglehetősen zavarónak bizonyult, hogy csak némelyik színt érzékeltem; azokat, amelyek nagyon rikítóak, vagy különösen visszaverik a fényt. Néhány forduló után abba a terembe értem, ahonnan az útvesztő négy járata indult. Elrejtőztem a nemrég elhelyezett kis bálvány mögött, szemben a bejárattal. Nem messze - úgy harminclépésnyire - nedves fából rakott tűz égett, fanyar illatú füstje vaskosan kanyargott az ég felé. Az idegenek közül néhányan a lángoló farakás körül ültek, két árnyalak pedig a lovaknál tett-vett. Innen nem láthattam többet, úgyhogy előrébb osontam. A dús aljnövényzetben teljesen láthatatlanná váltam; végre kényelmesen szemügyre vehettem a társaságot. Kalandozók voltak, ez többé nem lehetett vitás. Négy férfi és egy nő.
A nő lepett meg leginkább. Piszkosfehér nadrágot, fekete zekét, meg egérszürke köpenyt viselt; hosszú, szőke haját szoros copfba fogta össze hátul. Derekát kopott, a kortól kirepedezett kardkötővel övezte; a valaha bíborszínű hüvelyben keskeny pengéjű tőrkard függött. Nyakában vastag lánc, azon pedig az Aranykardot hordta - a Domvik-hívők szent szimbólumát. Nem tűnt papnak - igaz, még sosem hallottam, hogy Domvik rendjében papnőket is avatnának -, de csendes imába merült éppen. Ellenem kéri korcs istenének segedelmét a ribanc! Talán mégis pap... Tekintetemet a következő vadászomra irányítottam. A kopasz. Minden kétséget kizárólag mágiahasználó. Fejét tarra borotválta, hajdan rikító ruhája, mára teljesen megkopott. Olyan benyomást keltett, mintha sok éve, hirtelenjében kellett volna magára kapkodnia öltözékét, azután valahogy elfeledkezett az egészről. A homlokán nem láttam jól a tetoválását - azt hiszem, csak olyankor dereng fel mestereinek pecsétje, mikor mágikus energiákat sugároz szét - mégis esküdni mertem volna rá, hogy a csavart formájú szimbólum kosfejet ábrázol. Valamelyik déli Ranagol-iskola növendéke lehetett, talán épp gorviki. Gorvik kedvemre való hely, csak lakói bosszantanak pökhendiségükkel. Pedig a vidék valóban szép: komor fenyvesek, magasba törő hegyormok; kár, hogy ilyen aljanép lakja. Ráadásul az iskolái sem rosszak - ajánlatos lesz vigyázni a fickóval! Most a tűz mellett üldögélt és elmélázva élezgette kését egy dzsad fenőkővel. Vele átellenben egy erdei korcs guggolt. A vézna nyavalyás elmélyülten piszkálgatott valamit. Sápadt bőréről meztelen csigák jutottak eszembe; savószínű szeme, akárha hályogos volna; fakó, hosszú haját hegyes fülei mögé gyűrte. Mindehhez vékony bőrzsineget viselt homlokpánt gyanánt. Valaki beverhette az orrát, mert laposan és ferdén uralkodott savanyú pofáján. Egy agyonfoltozott, kurta vászondarabon rövid, kicsinytollú vesszők hevertek mellette, most azok között válogatott. Legalább tudom, ki lőtte át a lábamat. A nyilat hiába kerestem - igaz, már a vesszők is gyanúsan rövidnek tűntek. Helyette valami különös hajítófát tartott a keze ügyében, elképzelni sem tudtam, miképp repítheti a vesszőket ekkora erővel. Köptem volna, ha a patkány képes ilyesmire - így beértem egy rövid, halk böffenéssel. Sosem kedveltem az elfeket. Ebben tökéletesen egyetértünk Eligor úrral - talán azért is szeretek annyira Erenben vendégeskedni. Nem a népet utálom, a kultúrájuk valóban figyelemre méltó, de eljárt felettük az idő, s ezt nem hajlandóak tudomásul venni. Nem, az elf néppel tulajdonképpen semmi bajom, csak azt viselem nehezen, hogy úgy tesznek, mintha övék lenne a világ. De, mert sosem kedveltem a dogmákat - a sajátjaimat sem -, még a Rendhez is csatlakozhattak elfek: ha megfelelően civilizált környezetben nevelkedhetnek, kitűnő társakká válnak. Erőszakkal elszakítottam tekintetemet a korcsról - a lábam miatt jól megjegyeztem magamnak és kicsit előrébb óvakodtam. A lovaknál még ketten álltak: a testes bajszos, aki a szurdokban rám támadott, és egy magas, szélesvállú, jóképű fickó. Arcát több napos borosta árnyékolta, mellkasát abasziszi bőrvért védte - itt Délen ritka az ilyen -, lovának nyergéről széles pengéjű, hosszú kard csüngött. A másik fickón - akibe a számszeríj vesszejét eresztettem - nyoma sem volt a korábbi sérülésnek, még kötést sem láttam. Most már biztos voltam benne, hogy a nő pap. A kis társaság szemmel láthatólag csak arra várt, hogy a nő befejezze imáját. Nem fognak reggelig várni, hamarosan elindulnak, hogy elkapjanak. Nem nagyon izgatott a dolog, szerettem volna én is gyorsan túl lenni a dolgon. – Singar, biztos vagy benne, hogy nem akarsz valami tisztességes fegyvert hozni? - pillantott fel a szőke. – Anyáddal szórakozz, ha megtalálod valamelyik kikötőben...! - mordult vissza dühösen az elf. – Látszik, hogy az erdőből származol. Gondolom, a tuskók is előre köszönnek neked. A kopasz felröhögött. – Te meg mit vihogsz? - fröcsögött az elf. – Miért izgulsz ennyire, Singar? - kérdezte még mindig mosolyogva a kopasz. – Emlékszel, még Sineas erdeire? Ott meg ti gazoltatok be. – Sineas, Sineas... - mormolta a bajszos. – Gyűlölöm ezeket a sötét lyukakat - vetette oda az elf. - Nektek könnyű, mind háborodottak vagytok. Négykézláb bemászni mindenféle árkokba, barlangokba: ezt imádjátok. – Beijedt a nagyfülű - szólalt meg ismét a szőke, miközben leoldott egy iszákot a nyeregkápáról. Éppenséggel kinn is maradhatsz.
Az elf felugrott, tőr villant a kezében. A nő közéjük állt. – Ne hergeld, Moran! – Jót tesz a harc előtt - nevetett a szőke. – Úgy szabdaljátok szét egymást, ahogyan jólesik, de előbb elkapjuk a fickót - sziszegte a nő. - Elvégre ezért fizetnek. – Csak tudnám, mi ér ennyit ezen az alakon! - szólt közbe a kopasz. – A kíváncsiságod még sosem fizetődött ki - legyintett Moran, de még mindig a kardmarkolaton nyugtatta kezét. – Na, essünk túl rajta - dörmögte a bajszos. - Semmi kedvem megint a vadonban éjszakázni. Végre felcihelődtek. Mivel jócskán ránk sötétedett, fáklyákat gyújtottak, majd elindultak. Érdeklődve figyeltem, vajon miképp kezdenek hozzá. A papnő és a kopasz a bejárat mellé lapultak, mindkettőjük fegyverén megcsillant a tábortűz fénye: Darton úgy akarta, hogy a vérszínű fénycsöppek előrevetítsék sorsukat. Az elf, meg a két másik fickó lassan óvakodtak a bejárat fekete négyszöge felé. Elől az erdei féreg, mögötte a két ember. Láttam, hogy a vakarcs kétségbe esetten meregeti szemét, mert nem tudja kivenni a bálvány körvonalait. Kíváncsian vártam szerény műalkotásom eredményét. Az elf még közelebb araszolt, azután megpillantotta a bálványt. Láttam kiülni arcára az iszonyatot: a fakeresztre döglött madarat feszítettem, ráadásul megvagdaltam a testét, hogy még undorítóbb legyen. A keresztre mindenféle rúnákat róttam fekete szénnel, olyanokat, melyeknek már a látványa is félelmet és iszonyodást vált ki. Ezek az erdei korcsok különben is irtóznak a halállal kapcsolatos misztériumoktól, így a szerencse is a kezemre játszott, hogy épp a kis nyavalyás próbált elsőnek közelebb férkőzni hozzám. Öklendezni kezdett; társai nem tudták mire vélni rosszullétét, értetlenül meredtek rá. Végül a szőke fickó megunta a téblábolást, félrehúzta az elfet és benézett. Ő viszont nem látott semmit, ezért közelebb lépett, addig nyújtotta előre a fáklyát, míg fel nem fedezte a madarat. Elfintorodott, aztán köpött egyet; sajnos belőle más hatást nem váltott ki a látvány. Talán így is volt a legjobb, hisz' a tervem bevált. Előre lépett, majd egy jól irányzott rúgással a sötétbe küldte a bálványt. Vesztére. Meglepetten bámulta a vékony kötelet, ami a kereszttel együtt a semmibe suhant, de már késő volt. A falra függesztett, hordónyi kő meglendült: az ütést épp a lengőbordáira kapta. Kipenderült a szabadba; szörcsögve, fuldokolva próbált levegőhöz jutni; szája sarkából vérpatak csordult a földre. A ribanc szitkozódva mellé térdelt, s épp a vértet kezdte lecsatolni róla, mikor zajt hallottam a hátam mögül. Megperdültem, hogy védekezhessek, de semmi esélyem nem volt rá. Az óriás lény fölém magasodott, szájában tűhegyes fogak sorakoztak, fehér pofáját két barna folt tarkította. Hihetetlen gyorsasággal csapott le rám, elkapta a nyakam. Éreztem, ahogy fogai akadálytalanul áthatolnak az izmokon és az inakon. Még hallottam a nyakcsigolyám roppanását, aztán rám borult a sötétség. Váratlanul kerültem vissza a testembe; szívem még a torkomban dobogott a rémülettől. Valami ragadozó kapta el a patkányomat - menyét, esetleg görény lehetett az undok dög. Kissé ingerülten emlegettem az égieket, hisz elvesztettem a szememet, s vadászaim közben akár rám is törhetnek. Kardot húztam, aztán meggondoltam magam: maradt még némi időm, meg egy utolsó patkányom. Elengedtem ezt is. Ezúttal nem törődtem vele, miképp jut le az aknán. Rövid időre szabadjára engedtem akaratát, a szerencsétlen állat persze vadul iszkolt a közelemből. Miután szerencsésen leküzdötte a kürtőt, újra átvettem felette az irányítást. Gyorsan elértem a kijáratot és láttam, hogy a kalandozók még nem jöttek be. Kiosontam, hogy szemrevételezzem a terepet. Moran, a szőke ficsúr hanyatt feküdt a földön, s fájdalomtól eltorzult arccal köhögött. A többiek körülötte álltak, a papnő mellette térdelt és a csupasz mellkasát vizsgálta. – Ezen nem tudok helyben segítni. – Hogy... dögölne meg! - kezdett szitkozódni Moran, közben öklével a földet ütötte. Egy újabb köhögőroham beléfojtotta a káromkodást. – Elkapjuk, ne aggódj! - vigasztalta a kopasz. - Egykettőre visszajövünk érted. Moran a combjára fektette kardját, és az ajkába harapott. Az elf búcsúzóul lehajolt, megpaskolta arcát nem is próbálta leplezni az arcára kiülő kárörömöt. Moran erőtlenül felé csapott, de Singar könnyedén
kitért, és előhúzta tőrét. – Hagyd már! - förmedt rá a nő. A korcs elfintorodott, de végül újra megindultak felém. Elengedtem a patkányt és feltápászkodtam. Mielőtt lemásztam volna, alaposan megvizsgáltam a sebet. A marhabőr már megszáradt, most szorosan simult a lábszáramra, akár a legjobb ereni páncél, tökéletesen óvta a sérülés helyét. A tompa fájdalom azért végigsugárzott rajta: kellemetlen, de elviselhető. Elindultam a folyosón. Harcosaim - a két derék, évszázados halott - mozdulatlanul várakoztak. Leereszkedtem a labirintusba, és a bejárat felé lopóztam. A csatazajt azonnal meghallottam. Most aprítják másik két szolgámat! Odaértem a fordulóhoz, és kilestem. Egyik harcosom darabjai szanaszét hevertek, a másik bőszülten vagdalkozott. A sodronyinges meg a varázstudó kíméletlenül csépelte a még talpon küzdő csontvázat - a záporzó ütések beszorították a szerencsétlent az egyik sarokba. A kopasz hirtelen felrikoltott, majd pipacsszirmokat hintett a levegőbe. A sodronyinges közben újabb rohamra indult, s ezt nem kellett volna tennie: a levegőben szállongó szirmok - mint gyönyörű, halált hozó pillék - vörös tűzfolyammá lettek a varázsló kezei között, és vészterhes szisszenéssel a küzdők köré lebbentek. A mágia, ami az élőholtat eddig összetartotta, nem viselte el ezt a csapást, és szertefoszlott. A csontok hangos csattanással zuhantak a padlóra, a koponya baljósan reccsent, s a sötétbe gurult. A sodronyinges dühödten villogó szemmel fordult meg. Tarkójáról a haj teljesen leperzselődött, elhajított köpenye sűrű füstöt árasztva hevert a padlón. Nadrágján parázs égette lyukak, szemöldökei helyén csak maradványok szürkéllettek. Szó nélkül meredt társára, ám tekintete ékesszólóbb volt bármilyen kifakadásnál. Gyorsan visszakoztam, és mélyebbre húzódtam a folyosók rejtekébe. Hamarosan rájöttek, hogy a sok járat egymásba nyílik, és ezért minduntalan visszajutnak a kezdetekhez, ezért egy idő múlva különváltak. A ném- bert gondoltam a legveszélyesebbnek: nem a harckészsége miatt, inkább a kegy okán, melyben istene részesítette. Nem váratott túl soká, néhány minutum múltán feltűnt az egyik keleti járatban. Óvatosan követni kezdetem. Délnek tartott; ha nem tér le az egyenes útról, pontosan az egyik csapdámba sétál. Am reményeim rögvest szertefoszlottak, amint befordult egy oldaljáratba. Tőrt húztam, s amennyire tőlem telt, megpróbáltam hangtalanul követni. Néhány kanyar után visszajutottunk a kiindulási pontra. Láthatólag nem ismerte fel, hogy az imént innen jött, és rövid tétovázás után balra fordult, a kijárat felé. Pár lépéssel később mégis megperdült, és rohanni kezdett az ellenkező irányba. Hálát rebegtem Dartonnak, hisz hamarosan felfedi arcát az ostoba asszonyállat előtt, megmutatja neki az egyetlen, valóban hatalmas isteni lényeget. Kilenc szívdobbanásnyi idő kellett, míg megérkezett. Hajdan bonyolult zárszerkezet rejtettek ide, de az idő már elvégezte aprólékos, ám alapos munkáját. Mindenesetre tökéletes helynek bizonyult, hogy megingassam vadászaimnak az élet fensőbbségébe vetett hitét. Az ótvaros, redves párát lehelő falon négyujjnyi széles, és majd' kétannyira magas üreg szájából kurta kötélvég csüngött, a végén komikusan nagy csomóval. A ribanc hosszasan vizsgálgatta, majd észrevette a felette rejlő, álcázott ajtócskát is. Arrébb lépett és megrántotta a kötelet. A mohos kőlap nyekeregve félrecsúszott, de legnagyobb bánatomra semmi sem történt. Domvik barma azonban nem adta fel: kardjával kotort a frissen feltárult üregbe - megint semmi. Erre konyákig beletúrt a lyukba, azután sikoltva rántotta vissza kezét és a csuklóján kibuggyanó vércseppre bámult. Még láttam a komótosan előkúszó skorpiót, majd hatalmas üvöltéssel vetettem rá magam a némberre. Kihasználtam pillanatnyi előnyömet, belekaptam a nyakában csüngő láncba, és megrántottam. Míves, jó munka lehetett, a szemek erősen kapcsolódtak egymásba, mert nem szakadtak szét, a nő viszont elesett. Rátapostam a vállára, és még nagyobbat rántottam rajta, ezúttal az Aranykardot markolva. Végre engedett. Rögvest félreperdültem, még épp idejében, hogy elkerüljem a nekem irányzott, erőtlen karddöfést. – Ez volt az utolsó mozdulatod, angyalkám - dünnyögtem. - Az ilyesmit nem árt megfontolni. Egy röpke pillanatra megálltam felette: szeretem, ha az én arcom látványát viszik magukkal végső útjukra. Mikor a skorpió mérge bevégezte dolgát, elmélyedtem, s egy pillanatra felidéztem Shandin síkját. A szürke pusztaságon porszemlidércek kavarogtak, néhol Darton fekete fényű tüze lobogott. Alakom - mert úgy akartam - hatalmas árnyként rajzolódott az ólomszínű égboltra: a Shandin összes lénye felfigyelt rám. Magamhoz intettem a Köztes Síkok egyik urát - a legendák Révésznek nevezik. Elmormoltam egyet a legbensőbb titkok litániái közül, s ez a Révész szemét a papnőre nyitotta. A kötés létrejött, és én
elégedetten húzódtam vissza a Shandinról. Most már biztos lehettem benne, hogy a némber, akárki volt is azelőtt, Darton színe elé kerül. Máskülönben persze nem szükséges ennyire bonyolult szertartáshoz folyamodnom, ám a shadoni egyisten felszentelt papnőjét csak így téríthettem le a Domvik síkjára vezető ösvényről. Még akkor is mosoly játszadozott arcomon, mikor a kürtő felé iramodtam, és az egyik kanyarban belerohantam a kopaszba. Az ütközés ereje mindkettőnket felborított. Nem akartam küzdelembe bocsátkozni, mert hallottam, hogy még valaki felénk igyekszik. Felugrottam, megkerültem a gorvikit - közben azért megrúgtam a bordáit -, s tovább rohantam. A mögöttem dobogó lábak zaja, a gorviki szitkok özöne még követett egy ideig, ám valahol elvéthették az irányt, mert a hangok idővel elhaltak. Elértem a függőleges aknát, de fentről is a közelharc élesen csendülő visszhangjai hallatszottak. – Most már mindegy - morogtam magamnak, és nekiláttam, hogy tőrrel a számban felkapaszkodjak. Megnyugtató látvány fogadott: a bokorrágó felfedezte búvóhelyemet, de nem várta be társait: magának akarta a teljes dicsőséget. Dicsőség helyett azonban a két használhatóbb csontvázam várta. Velük szemben mit sem értek idétlen nyilai, kénytelen volt puszta tőrére hagyatkozni. Ráadásul az egyik harcosom különlegesen ügyesnek bizonyult: az elf háta mögé került, így a kétfős csontkollekció két oldalról szorongatta a sápatag dögöt. A szeme sarkából láthatta, amint eloldalazok a fal mellett, de csak tehetetlen ordítását tudta utánam küldeni. Beértem a sírkamrába, átnyomakodtam az ajtón, és akárha pók lennék, szétterpesztett végtagokkal araszolni kezdtem a járatban. Daien hallotta, hogy valaki jön, így amint felértem, a számszeríjammal nézhettem farkasszemet. Félreütöttem a fegyvert - majd alkalomadtán megtanítom a kölyöknek, hogy sose tartsa ilyen közel -, és egy kiálló kőben megkapaszkodva, kikászálódtam. – Lóra! - lihegtem. A sötét, felhős éjszaka jótékony leplet borított ránk, de nyaktörő vágtánkkal olyan zajt csaptunk, akár egy falka részeg gro-ugoni. Váratlanul robbantunk vadászaink kis táborába. A szőke fickó jól megrakta a tüzet, mielőtt hátát a fának vetve kényelembe helyezte magát. Úgy látszik, papnő gyógytudománya kevésnek bizonyult, a kőinga csapását nem heverte még ki - s már soha nem is fogja. Ezúttal pontosabban céloztam, a lövedék homlokon találta. Megrándult, a kín görcse hasra fordította, de haláltusája ezzel véget is ért. Gyönyörű lovaik voltak, a legszebbet kiválasztottam és felültettem rá Daient. Törtem a fejem, hogy a többivel mi legyen - végül mindet magammal vittem.
3 Két nap telt el azóta, hogy a kis csapat rajtunk ütött. Megfeküdhette a gyomrukat a csetepaté meg a gyaloglás, mert még mindig nem értek be minket. Erőltetett tempóban haladtunk: szerettem volna minél hamarabb rátalálni lovagjaimra. Késő délután volt, amikor egy tisztáson átvágva furcsa idill tárult a szemem elé. A környező liget egyik fája alatt fiatal nő üldögélt. Mellette két hatalmas kutya hevert - egy fekete meg egy fehér. A fekete dög a lány bal oldaláról minket figyelt. A másik a fűben feküdt előttük, és ha észlelte is érkezésünket, nem adta tanújelét. Hátrább, hosszú pányvára kötve pej hátas legelt. Ahogy közeledtünk, alaposan szemügyre vettem a lányt. Legfeljebb húsz telet láthatott, ovális arcát hosszú, fekete haj keretezte, világos bőrét még inkább kiemelte fekete ruházata. Tekintetem lejjebb siklott. Fekete köpenyt, ujjatlan zekét viselt, kivillanó karjai izmosak voltak. Bal vállán csúnya forradás vöröslött, valószínűleg nyílvessző nyoma. Lovaglónadrág, hosszúszárú csizma a lábán. Mindent összevéve volt benne valami nyugtalanítóan izgalmas, tán még veszélyes is. Daien húszlépésnyire lemaradt mögöttem, azt várta, mi teszek; a lány szintén. A fehér kutya hempergőzött egyet és felült; a fekete morogni kezdett. Már azt is láthattam, hogy a hölgy nem fegyvertelen. Karnyújtásnyira tőle, fekete markolatú, fekete pengéjű rapír hevert. Egyre közelebb léptettem hozzá, mégsem füttyentette magához a kutyákat, és nem kapkodott a kard után sem. Úgy üldögélt itt, mintha egy erigowi parkban lenne. Megállítottam a lovamat, és szúrósan ránéztem. – Rám vársz? – Talán - válaszolta, közben letépett egy fűszálat, rágcsálni kezdte, és kihívó tekintettel méregetett. Leszálltam a lóról és hátraszóltam újsütetű famulusomnak: – Nyergelj le és rakj tüzet! A lányról azért nem vettem le a szememet. – Beszélgetünk vagy harcolni fogunk? – A harc a gyengék fegyvere; te gyakorlott harcosnak látszol - felelte. Erre nem tudtam mit mondani, ezért inkább zavartan hallgattam. Ha ő is egyike azoknak, akik rám vadásznak, akkor az hamarosan kiderül; ha mégsem, akkor mostanra biztosan bolondnak néz. A csend kezdett kínossá válni, a lány nem szólt, titokzatos mosollyal az ajkán engem figyelt. – Utazó vagy? - próbáltam beszédbe elegyedni vele. – Nem. – Akkor mi dolgod erre? – Ez az apám birtoka. – Szóval csak kilovagoltál. – így is fogalmazhatunk. Bár én inkább úgy mondanám, hogy szökésben vagyok. Daien közben tüzet rakott mellettünk, így végre kinyújtóztathattam magam. A lábam már hajnal óta kínzott: hullámokban tört rám a fájdalom. Most is kezdett elsötétülni előttem a világ, megragadtam a kard markolatát és úgy szorítottam, hogy az ujjaim belefehéredtek. A homlokomon verejtékcseppek gyöngyöztek, összegörnyedtem. A lány megmarkolta a vállam, és az arcomat fürkészte. – Jól vagy? – Úgy nézek ki? - kérdeztem vissza, amint újra uralkodni tudtam a fájdalmamon. Intettem a kölyöknek. Daien, segíts lehúzni a csizmámat! Hanyatt dőltem, és némán tűrtem, ahogyan a kölyök lerángatja rólam a hosszúszárú, puha csizmát. Aztán ő meg a lány fölém hajoltak. Felemeltem a fejemet, és én is a lábamat kezdtem vizsgálgatni. A sebet még mindig fedte a feszes bőr, de jócskán megduzzadt. A lány értetlenül meredt a különleges kötésre. – Mi ez a szörnyűség? Melyik eszement kuruzsló csinálta ezt? - dicsérte gyógytudományomat. – Ő volt - intett felém Daien, buzgón bólogatva. Visszahanyatlottam, de még láttam, hogy a lány övéből vékony pengéjű tőrt húz elő. Felhasította a kötést, aztán mindketten elfintorodtak. Ismét felültem, lepillantottam – és tökéletesen megértettem iszonyodásukat. – Forralj vizet! - szólt rá a lány Daienre. Azután hozzám fordult megint. - Ezt jól elintézted. Könnyen lehet, hogy búcsút mondhatsz a lábadnak.
– Szabályszerű kötést raktam rá - nyögtem. - Mi bajod vele? – Törésre még csak megfelelt volna, de nyílt sebre semmiképp - felelte. Megragadta duzzadt lábszáramat, és teljes erőből megszorította. Még láttam, ahogyan a seb felfakad, de azután - szerencsére letaglózott a fájdalom.
Amikor magamhoz tértem, már gyolcskötés fedte a sebet. Daien a fejem alá tette a nyerget, hogy kényelmesebben feküdjek. Kicsit arrébb, a tűz mellett beszélgetett a lánnyal, ám meghallhatták mocorgásomat, mert mindketten felém fordultak. – Hogy érzed magad? - kérdezte a lány, de nem várta meg a választ. - Egy gyógyítóra lenne szükséged, mert a lábad szörnyű állapotban van. – Nem bánom... - feleltem elhalóan. – Én Niorah vagyok - mosolyodott el minden átmenet nélkül. – Airun - nyögtem. - Airun al Marem. – Niorah C'Demorante. – Niorah... - ízlelgettem a nevét. A fájdalom lassan alábbhagyott, mintha a név kimondása segített volna. - Ki elől menekülsz, és merrefelé, ha nem sért a kérdésem? – Hazamegyek - felelte ő nemes egyszerűséggel. - És a kísérőim elől szököm. - Jelentőségteljesen rám nézett, hátha kérdezek még valamit, de nem tettem Azért nem zavartatta magát, a folytatta: - Apámhoz, a vén bolondhoz, nemrég lovagok állítottak be. Mindenki meglepődött, a várnagytól kezdve a cselédekig. Apám örökkön a híres barátairól mesélt, akik messzi földeken élnek. Van köztük király is, hangoztatta gyakran. Bólogattunk persze, és ráhagytuk az efféle históriákat, noha senki sem hitt bennük. Sejtheted, hogy megdöbbent az egész háznép, mikor megérkeztek a lovagok. Tizenheten jöttek, mind- ahányan éjfekete páncélban; hosszú hajú, szakállas, zord népség. Két társuk holttestét is magukkal hozták. Hatalmas lovakon, teljes fegyverzetben érkeztek, de egyikük sem hordott sisakot. Súlyos, fekete tölgyládát cipeltek magukkal, amit nem csak pecsétekkel, de mágikus jelekkel is teliróttak. Apámmal akartak beszélni, aki a nagyteremben fogadta, és étellel-itallal kínálta őket. Mint kiderült, a lovagok összekaptak valamin Borgano hercegével, az meg vérdíjat tűzött a fejükre. Amikor a várnagy meghallotta ezt, dühbe gurult és ki akarta dobni a betolakodókat, erre az egyik megfenyegette, hogy megöli. Apám különben sincs túl jó viszonyban a herceggel, így hát pártfogásába vette a lovagokat és ügyüket. Azonban pár nappal később híre jött, hogy Borgano sereggel indult ellenünk, és feltett szándéka, hogy porig rombolja várunkat. Gondolhatod, apám rögvest elküldött néhány katonával; még azt sem engedte, hogy találkozzam az idegenekkel. De én ott akarok lenni, hogy mellette harcolhassak. Az ostrom már négy napja tart, úgyhogy most visszaszököm. – Hogy hívják a lovagok vezetőjét? - A hangomban lehetett valami, mert Niorah felkapta fejét. - Meg tudnád mondani? - tettem hozzá az udvariasság kedvéért. – Angus - felelte tűnődve. - Talán... Angus Magonor. – Aztán milyen messze van apád vára? - firtattam. Sikerült legyőznöm izgatottságomat, s egészen nyugodtan vártam a választ. – Jó kétórányi vágta. Gyorslábú lovon persze.
A C’Demoranték völgye sátrakkal és lobogókkal volt teli. Túlzás lenne persze völgynek nevezni — valójában egy nagyobb, egyenletes térség volt az alacsony dombok között. Az egyik ilyen dombon emelkedett a C'Demorante-vár. Ó-pyarroni stílusban épült, tömör, hatszögletű kőhalmaz volt. A szegleteken egy-egy masszív torony, köztük erős fal húzódott. Az öreg várúr – akit a lánya elbeszélése alapján kissé rigolyásnak kellett hinnem – csökönyösen ragaszkodott a védmű mindenkori karbantartásához. Akik régebben nevettek ostobaságán, most áldhatták bölcsességéért. Ha kiszolgáltatja a lovagokat, most nincs ez a kutyaszorító - ám C'Demorante ragaszkodott elveihez, s ha már egyszer védelmébe vette hű papjaimat, ki is tartott mellettük. A vár körül farkasvermek sora húzódott, meg egy vizesárok, melyben hajdanán víz is lehetett, de azt mostanra elnyelte a mohó föld. A zord sziklafalon egyetlen kapunyílás szolgált közlekedésre, ezt felhúzható tölgy- híd is védte. A várfalon, a mellvédek mögött, tisztán látszottak embereim: éjszín alakjuk
körül, akárha fekete tűz lobogna, hatalmas köpönyeget cibált a szél. Darton lovagjai, a halál élő szolgái, víg cimborák és kegyetlen harcosok; nem egyet közülük a saját kezemmel avattam fel! Innen távolról nem tudtam kivenni, ki kicsoda, de a vár urát - úgy hiszem - sikerült megtalálnom. Szintén páncélt viselt, ezüstösen csillogót, a vállán fehér köpenyt hordott: meglehetősen kirítt a sötét árnyak közül. Láttam még vagy két tucat serénykedőt; vértezet nélkül, legfeljebb láncingben tették dolgukat a falakon. A várnéphez tartozhattak, esetleg C'Demorante „seregében" szolgáltak. Tekintetem átvándorolt az ostromlók táborára. Rendszertelenül felállított sátraik arról árulkodtak, hogy nem túl képzettek a várvívás mesterségében. Ám a képzettséget olykor helyettesítheti a számbeli fölény, ők pedig voltak vagy hatszázan. Jó részük a várbeli nyilak hatótávolságán kívül várakozott parancsra, mellettük a földön hosszú ostromlétrák hevertek. Mások a sátrak körül tevékenykedtek. Távolabb, a tábor mögött, sebtében felállított karámban leszerszámozott lovak legelésztek, a palánkok mögött letaposott tisztás barnái- lott - valószínűleg gyakorlótér. Ezt onnan gondoltam, hogy több tucat, létrákat cipelő újoncféle szaladgált rajta fel s alá. A műveletet néhány erősen hadonászó, ordítozó, öregebb harcos irányította. Mindenfelé tüzek lobogtak; a vezér sátrát csak a kitűzött lobogó különböztette meg a többitől. Nem láttam pontosan a herceg zászlajának díszítését, csak azt, hogy a két uralkodó szín a vörös és a fehér. Arrafelé nagy volt a jövés-menés, a bejárat előtt két őr is strázsált. A dombokon túl két - hordókkal és bálákkal megrakott - társzekér igyekezett a tábor felé. – Hát, itt nem jutunk át egy könnyen - fordultam Niorahhoz. - De, gondolom, van titkos alagút, ami a vár kazamatáiba vezet. – Nincs - volt a tömör válsz. – Azt akarod mondani, hogy nincs egy rejtett útvonal, amin veszély esetén el lehetne hagyni a várat? A lány szomorkásán ingatta fejét. – Pontosan. Lekászálódtam a lovamról, azután keresztbe vetett lábakkal a földre kuporodtam, és tűnődni kezdtem, mihez kezdjünk. – Talán átszökhetnénk éjszaka az ostromgyűrűn, utána felkapaszkodunk az egyik bástyára, és... töprengett Niorah is. – Lelőnek, mielőtt elérhetnénk a falat - vágtam közbe rosszkedvűen. A szekereket figyeltem. Épp lerakodták róluk a hordókat és a zsákokat, az emberek szorgosan dolgoztak. Egy terv kezdett körvonalazódni bennem. Hosszan szemléltem a dombok mögött közeledő újabb rakományt és a távolodó, üres lovaskocsikat. – Azt hiszem, találtam egy megoldást - dünnyögtem. Lóra kaptunk és nagy ívben kelet felé kerültünk. Sűrű csalitoson vágtuk át magunkat, ez bosszantóan lassította haladásunkat, de így is időben kiértünk a fuvarosok földútja mellé. A lovakat kipányváztuk, őrzésüket a gyerekre bíztuk, Niorah meg én pedig hangtalanul osontunk tovább, majd egy nagyobbacska cserjés tövében meglapultunk. A lány kérdőn sandított rám. – Mi van? - kérdeztem vissza, elértve pillantását. – Te kérded? – Úgy gondoltam, világos a terv. – Egy mukkot se szóltál eddig, mi a fenétől lenne világos? - szólt mogorván. Sóhajtottam. – Rajtaütünk az egyik szekéren, kicsit letérünk az útról és jóval közelebb haladunk el a vár mellett. A katonák zsákmány reményében kicsapnak ránk, és már bent is vagyunk. – Jó terv - bólogatott Niorah kissé gúnyosan. - És ha nem csapnak ki? – Hát, ez sarkalatos pontja a tervnek - vallottam be. – De ne aggódj: ahogy én Angust ismerem, biztosan kicsap. – Ismered a lovagok vezetőjét? - hökkent meg fiatal kísérőm.
– Futólag. Niorah nem firtatta tovább a dolgot, noha láttam rajta, igencsak furdalja oldalát a kíváncsiság. Megcsóválta a fejét, és megint akadékoskodni kezdett: – Arra az esetre mit terveztél, ha mégsem hagyják oda fedezéküket, hanem egyszerűen lenyilaznak? – Ezen ráérünk töprengeni. Úgy tűnt, válaszom nem nyugtatta meg; kötekedett volna tovább, de a tekintetem beléfojtotta a szót. Jó hosszú idő telt el, míg megérkezett a következő szekér. Négyen ültek rajta: ketten a bakon, ketten a hordók között. Egyik sem volt katona, bár a hajtók derekáról egy-egy rövidkard lógott. Kicsörtettem eléjük az útra, eközben Niorah a hátukba került. Jobb kezemmel unottan lóbáltam felajzott számszeríjamat, bal hüvelykemet az övembe akasztottam. – Hová, hová vitéz urak? Csak nem a táborba? A gyeplőt tartó, bajszos, kancsal fickó nagyot rántott az istrángon, és megállította a lovakat. Gyanakodva méregetett, majd válaszra se méltatva kardot akart húzni. Mielőtt kiránthatta volna, a mellének szegeztem a számszeríjat és elhúztam a ravaszt. Az ideg pengve lökte ki az acélhegyű vesszőt. Egy hangos reccsenés, és a fickó szó nélkül lebukott a szekér bakjáról. Az egyik hátul utazó kísérő egy rikkantással felugrott és nyaktörő iramban rohanni kezdett a bokros felé. Szerencsétlenségére rossz irányt választott: megtorpant, amint a zöld ágak közé ért, háta közepén véres acél bukkant elő. Néhány tétova lépést hátrált, a lábai rogyadoztak, mégsem esett össze - valami láthatatlan erő talpon tartotta. Egy minutum múltán a titokzatos erő is láthatóvá vált: a csalitosból - arcán sátáni mosollyal - Niorah lépett elő. Bal kezével ellökte magától a férfit, közben jobbjával visszarántotta pengéjét. Az ernyedt test akadálytalanul rogyhatott a földre. Eközben lefordítottam a fegyverem, beakasztottam lábam a kengyelébe, és megragadtam az ideget. A somorfa reflexek meghajoltak - arcom közben bíborszínt öltött -, de sikerült a helyére akasztanom a lószőrből, és acélsodronyból font ideget. Újra a kocsi felé fordultam, és komótosan vesszőt helyeztem a vágatba. A megmaradt két paraszt moccanni sem mert. – Most lehasaltok a földre - szóltam rájuk. A hajtó azonnal engedelmeskedett, minden ízében remegve elnyúlt, mint egy béka. A másik lassabban kászálódott, mintha lenne bármi megfontolni valója, s ez kissé feldühített. Hasába röpítettem a nyílvesszőt, erre elvágódott és nyöszörögni kezdett. Niorah rosszallóan megcsóválta fejét, majd a sebesülthöz lépett, és megadta neki a kegyelemdöfést. A kocsis feltérdepelt és könyörögni kezdett: – Kegyelem uram, kegyelem... – Mondd utánam! - szóltam rá fagyosan. - Hatalmas uram, te, aki az első vagy az istenek között... – Hatalmasuram teaki elsővagy az istenek között... – Kérlek, végy magadhoz kegyesen, mert szent kéz küldött... – Kérlek végy... neeee... Nee...! - zokogta, és vonaglani kezdett a lábaimnál. A számszeríj tusával kíméletesen tarkón csaptam: a nyavalygás azonnal abbamaradt. Intettem Niorahnak, aki értőn bólogatott és kihúzta tőrét. Szigorúan megráztam a fejem, és a kocsi rúdjára hurkolt kötélre mutattam. – Kötözd meg, de úgy, hogy magától ki ne szabadulhasson! Láttam, hogy nem érti, ennek ellenére teljesítette utasításomat. Mosolyogva figyeltem ténykedését; mikor észrevette, elvörösödött, és talán valami gorombaságot is a fejemhez vág, ha nem előzöm meg: – A hölgy hintója előállt. Erre kacagni kezdett - bevallom, ezt meg én nem értettem. Felvett a földről egy elgurult kalapot, hosszú haját kontyba tekerte, s akár egy udvari dáma, pipiskedve a fejére próbálta a mocskos fejfedőt. – Jól áll? - incselkedett. – Nem rossz - szűrtem a fogaim között, de magamban elismerően dünnyögtem: szorult belé némi ész. Köpenyét maga köré csavarva leplezte el női mivoltát, én pedig megmarkoltam a gyeplőt, és néhány kurta rántással elindítottam az állatokat.
Haladtunk az útnak alig nevezhető csapáson; a szekér többször is akkorákat döccent, hogy kis híján lezuhantunk a bakról. Hamarosan a tábor közelébe értünk; egykedvűen, görnyedt háttal kornyadoztunk,
kicsit talán túl is játszottuk szerepünket. Balommal kissé mindig keményebben húztam a szárat, így az állatok szép lassan letértek a csapásról - egyre közelebb kerültünk az ostromlott várhoz. Kimeresztett szemmel figyeltük mindkét tábort, de jelét sem láttam mozgolódásnak vagy annak, hogy felfigyeltek volna ránk. Gyorsabb mozgásra ösztökéltem az igavonáshoz szokott jószágokat, azok hangos fújtatással és horkantásokkal jelezték nemtetszésüket. – Lusta dögök - morogtam. - Ha nem vánszorogtok gyorsabban, holnap a varjak lakmároznak belőletek! A kocsi egyre sebesebben döcögött, mintha a lovak elértették volna fenyegetésemet. Kisvártatva olyan közel értünk az erődhöz, hogy már tisztán felismerhettem a részleteket. A falakon nagy futkosás támadt hirtelen; feléledt bennem a remény, hogy tervünk beválik, s megpróbálnak a zsákmány reményében elragadni minket. Sajnos valamelyik fattyú istenség másképp akarta, mert hamarosan íjászokat pillantottam meg a falakon, és néhány minutum múltán bőségesen surrogtak a vesszők. Darton kegyéből - vagy a vakszerencse akaratából - elkerültek minket, ám a szekér máris úgy festett, akár egy pyarroni szerzetes, mikor céltáblának állítják ki egy ork-goblin íjászversenyen. Az ostromlók nem tudták mire vélni, mi a Dartont keresünk a vár lőtávolában, és vadul integettek nekünk. Néhány lovas bátortalanul megindult felénk, a tisztek pedig hangosan nógatták katonáikat. A sereg lassan támadáshoz készülődött. Kétségbeesetten néztünk össze Niorahhal: az árkokra még mindig nem ereszkedett le az áhított híd, az ostromlók viszont rohamot indítottak a kedvünkért. A lány kezébe nyomtam a gyeplőt. – Hajts! - vetettem oda, miközben hátrakúsztam a zsákok közé. A szekéren úgy hánykolódott minden, mintha nem is szárazföldön, hanem holmi viharba került, ócska bárkán lennénk. Néhány sikertelen próbálkozás után kezembe kaparintottam a nyílpuskát, hátamat a szekér oldalának vetettem, két lábammal megtámasztottam a fegyvert, és felhúztam. Kotorászni kezdtem a szétszóródott vesszők után, s szerencsémre rögvest a kezembe akadt egy. Hasra fordultam, hogy célpontot keressek. Az elém táruló látvány meglehetősen riasztó volt. Egyik oldalunkon hatalmas várfal; felettünk hadonászó, ordítozó harcosok, akik emberfej nagyságú kövek hajigálásával próbáltak ártalmatlanná tenni minket. A túloldalra pillantottam: vagy százötven kardokkal, pajzsokkal, ostromlétrával felszerelt támadó robogott felénk; mögöttük tisztek osztogatták parancsaikat, újabb egységeket küldve a falak alá. Szemlélődésemet hatalmas zökkenés szakította félbe, azután a levegőbe emelkedtem. A fegyvert elengedtem, és egy közeli hordócskába próbáltam megkapaszkodni - hiába. Mintha megfagyott volna az idő: a sze- 69 kér egy csiga lassúságával kikúszott alólam, közben valahogyan átbucskázhattam a levegőben, mert már csak az eget láttam. A fájdalom rántotta vissza időérzékemet, hirtelen minden felgyorsult, s nagy csattanással a hátamra zuhantam. Vörös ködbe borult előttem a világ, s néhány hosszú pillanatig képtelen voltam levegőt venni. Rémültem fordítottam jobbra a fejem, az ostromlók hatalmas porfelhőt kavarva közeledtek, jó esélyeim mutatkoztak rá, hogy agyontapossanak. A halál előtti könnyed kíváncsisággal kerestem tekintetemmel a szekeret. – Okos lány! - szakadt ki belőlem akaratlanul. Niorah ledobta ócska kalpagját, kibomló fekete haja selymes sörényként lobogott a szélben. A várvédők ugyancsak szemesek lehettek, mert néhány pillanat múlva abbahagyták a lövöldözést, és hangos kurjongatással bíztatták uruk lányát, s a híd is nyomban ereszkedni kezdett. Nekem viszont esélyem sem maradt a bejutásra. A szekér észbontó sebességgel dübörgött a hídon, a kapu feltárult, és a következő pillanatban a híd már újra emelkedett. Elérkezett az ideje, hogy a magam bajával törődjek. A látvány nem sok jóval kecsegtetett: az ostromló csürhe óriási ricsajjal közeledett; kiáltozás, fegyvercsörgés keveredett a dobogó lábak zajával. Négykézláb igyekeztem a várárok felé, szerencsére az idő már lehordta egykor meredek falát, így nem zuhantam kihegyezett karókba, csak leszánkáztam a gödör fenekére. Nem kellett soká várnom, szinte azonnal megérkeztek a támadók. Néhányan átvetették ostromlétráikat az árok felett, és most pallónak használva rohantak keresztül rajta. Felülről kövek, nyilak és még ki tudja, mik zúdultak ránk. A várárok hamarosan megtelt halottakkal és jajgató sebesültekkel. A látszat kedvéért előhúzta a kardom, felragadtam egy pajzsot, és kimásztam az árokból. Az ostromló sereg sűrűjében találtam magam. Kisebb csoportok - tisztjeik utasításainak
engedelmeskedve - alakzatba álltak, pajzsaikat a fejük fölé emelték, és nekilódultak a kampós létrákkal. Benyomakodtam az egyik ilyen csapatba, megragadtam a létra egyik szárát. Közben záporzott ránk az áldás, a nyilak úgy dunnyogtak körülöttünk, mint egy megvadult szúnyoghorda, aztán két hatalmas csattanás, és elborzadva láttam, hogy több vessző is átütötte a pajzsomat. Feketére edzett acélhegyük háromujjnyira meredezett a belső oldalon, a sötétre pácolt somorfa szárba a rettegés szimbólumai karcolták. Úgy látszik, Darton ma különösen tréfás kedvében lehet, s ha nem vigyázok, valamelyik lovagom rögvest átsegít hozzá. A talpasok nagy hórukkolás közepette felállították a létrát. Reméltem, nem döntik le túl hamar, mert akkor kezdhetjük elölről a komédiát. Újabb tervet eszeltem ki: ostromlóként kapaszkodom fel a létrán, aztán már csak meg kell fordulnom, és rögtön védővé válok. A létra még nem is csapódott a mellvédnek, amikor az első katonák mászni kezdtek fölfelé. Vad kézitusa kezdődött odafenn, azután néhány holttest és sebesült zuhant a mélybe. Ideje volt nekiindulnom. A pajzs fedezékében kapaszkodni kezdtem fölfelé; meglehetősen lassú és kényelmetlen így mászni, ám viszonylag biztonságos - már amennyire egy ostrom közepette bármi biztonságos lehet. Keserű elégedettséggel vettem tudomásul, hogy lovagjaim, bár kevesen vannak, derekasan állják a sarat, tucatszám irtják a támadókat. Valahol félúton járhattam, mikor bekövetkezett a baj. Éreztem, hogy a létra meginog alattunk, és lassan dőlni kezd. Elhajítottam a pajzsomat, és rögvest elengedtem a fokot - az egyetlen esély, hogy életben maradhasson az ember, ha ilyesmi történik. Rázuhantam az alattam függő katonára, magammal sodortam őt is. Estemben megragadtam egy lábat, ez egy pillanatra megállított, aztán újra zuhantam. Először pajzsok fogták fel az esést, majd egy kisebb csapat közepébe hullottam. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a zuhanás után gyorsan talpra kecmeregtem. Akibe kapaszkodtam, nem mondhatta el magáról ugyanezt: feje furcsa szögben ült kitekeredett nyakán, szemei üvegesen meredtek a semmibe. A csapat, akikre ráestünk, káromkodva újra összeállt, és azonnal tovább csörtetett. Felnéztem a bástyákra: a várnép éppen nagy üstöket vonszolt a falakra. Bár kívül voltam azon a távolságon, ahol a lezúdított forró olaj még árthatott volna, úgy döntöttem, eleget láttam. Nyakamba szedtem a lábam és a tábor felé iramodtam. A szemem sarkából láttam, hogy nem vagyok egyedül – majd kétszáz pánikba esett ember rohant a sáncok és sátrak felé. Azt hiszem, ezt hívják fejvesztett menekülésnek. Néhányan tiszt lovakkal nyargalászott körbe, és sűrű kardlapozással próbálta a megfutó harcosokat visszaterelni, teljesen eredménytelenül.
Az elsők között értem a táborba - bár ne tettem volna! Még húsz menekült lézenghetett körülöttem, amikor hirtelen lovasok fogtak közre minket, és átkozódva, szemrehányásokat kiabálva terelni kezdtek hosszú pikáikkal. A gyakorlótéren végre megállhattunk, de sejtettem, hogy a java csak most következik. A legtöbben azonnal a palánk szélén álló hordókhoz támolyogtak és nyakal- ni kezdték a poshadt vizet. Én a végletekig kimerültem, elhevertem a füvön, és nem akartam mást, csak pihenni. A lábam ismét kínozni kezdett, a fájdalom sötét, émelyítő hullámokban tört rám. Körülöttem mások is a földre rogytak. Csak most vettem észre, hogy némelyikük alig él, de kisebbnagyobb sebesülése mindenkinek volt. Az ostromból most visszatértek tömlőkből nyakalták a savanyú bort, de velünk nem törődött senki, még a sebesültekkel sem. Sőt. A harcból visszaérkezők megvető pillantásokkal méregettek minket. Enni nem kaptunk és a gyakorlóteret sem hagyhattuk el. Aki megpróbálta, azt őreink összeverték, s a lábánál fogva visszalódították közénk. A legtöbben azonban mély letargiába esve, mozdulatlanul feküdtek, vagy jajgattak kibírhatatlan kínjukban. Nem beszélgettünk - nem volt kivel, és nem volt miről -, csak vártuk az elkerülhetetlennek tűnő elmúlást. Estére a súlyosabb sebesültek közül néhányan visszaadták lelküket Dartonnak. A szürkülettel együtt a hideg is megérkezett, a lábam pedig biztosított róla, hogy kemény óráknak nézek elébe. Rémálmokkal, hasogató fájdalommal telt az éj, csak az jelentett olykor enyhülést, amikor a magasra szökő lázamtól elájultam.
Rideg hajnalra, üvöltözésre és kemény rúgásokra ébredtem. Minden erőtartalékomat össze kellett szednem, hogy feltápászkodhassak, és értetlenül, balsejtelmekkel telten vártam, mi következik. A többiek már sejtették, mert csak hörögni voltak képesek. Összetereltek minket, azután megjelent egy nagydarab, borostás pofájú, disznószerű fickó. Sötét, zsírtól fénylő ruháját alvadt vér borította, kezében tölgyhusángot szorongatott. Olajos képét ragyafoltok rútították, egyik szemfogát valahol elvesztette - mindent összevéve olyan volt, mintha Ranagol pokla okádta volna elénk. – Mocsok állatok, most megtanuljátok, milyen a jó katona! - kezdte ismerkedés gyanánt. Ekkora elhatározássá érett bennem, hogy az első adandó alkalommal megölöm. - Cserben hagytátok a bajtársaitokat, elsőnek menekültetek a harctérről! - folytatta bíborszínű fejjel az üvöltést. Csak azért imádkoztam Dartonhoz, hogy nehogy megüsse a guta, mielőtt a kezembe kaparintom. – Rohadt, gyáva férgek! Rátok fér némi kiképzés. És én kiképezlek benneteket, ha beledöglötök is. Márpedig könnyű lesz megdögleni a kezeim között, erre mérget vehettek! Miközben ordított, körülöttünk sétált, s hogy egy- egy kijelentésének nyomatékot adjon, nagyot húzott botjával a legközelebb állóra. Tudtam, ha a közelembe ér, nagy baj lesz, mert ha megüt, megölöm; már azon gondolkodtam, tudok-e annyi energiát összegyűjteni elmémben, amivel megnyithatom Shandin kapuját, hogy a Káosz és a Halál minden borzalmát Borgano táborára szabadítsam. Szomorúan kellett felismernem, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai és az éjszaka feltámadt sebláz kínjai elapasztották erőmet. – Engem Tafner úrnak kell szólítanotok - acsargott az emberi disznó, végre eljutva a bemutatkozáshoz is. - Ezt jól jegyezzétek meg! Ha valamit kérdezek, szemét állatok, akkor válaszoltok legjobb tudásotok szerint, és ha bármit parancsolok, akkor úgy teljesítitek, mintha a lotyó anyátok kívánsága lenne! De nem felejtitek el hozzátenni a végén, hogy igenis, Tafner úr! Értettétek?! – Igenis, Tafner úr! - kiáltotta a csapat. – Nem hallottam, büdös tetvek! Értettétek? – Igenis, Tafner úr! - próbált mindenki erejét megfeszítve ordítani. Valaki köhögni kezdett, aztán összerogyott. – Itt kényeskedéssel senki nem megy semmire! - bömbölte a ragyás gazember. Elhallgatott, és lassan, embertől emberig haladva szemügyre vett minket. Néhány pillanatig rajtam is megállapodott a tekintete, és ez nem sok jót ígért. – A létrákhoz, szarházi parasztjai! - bődült el megint. Lélekszakadva rohantunk a távolban heverő ostromlétrák felé. Egyenlőre engedelmeskedetem: a gyűlölet csitította hirtelen haragomat, elhatároztam, hogy mindent megteszek, csak hogy egyszer kionthassam a beleit. Néhányan lemaradtak, ezeket a Tafner vezette őrök hatalmas csapásokkal próbálták jobb belátásra téríteni. Aki bírta, gyorsabban szedte a lábát, és elérte a létrákat. Ketten azonban fekve maradtak: az egyik jajgatott és combjából szivárgó vért törölgette, a másik némán hevert a földön. – Létrát vállra, disznók! - harsogta a ragyás fattyú. Vállunkra emeltük a létrákat, majd kínzónk parancsára a tér közepére ügettünk. Közben azt a két embert, akik kihullottak a sorból, az őrök a gyakorlótér szélére vonszolták, és a cölöpökhöz szíjazták. – Te, rohadt angyalpofájú; meg te, büdös giliszta, idejöttök! - mutatott Tafner rám és egy kehes fickóra. Kezével odaintett minket a leszíj azott szerencsétlenekhez, és a két korbácsot dobott elénk a földre. Az őrök közben lemeztelenítették a két fogoly hátát. – Megkorbácsoljátok őket, nyavalyás ganajtúrók! Értettétek? – Igenis, Tafner úr! - harsogtuk mindketten. Ha egy kicsit is ismerte volna az embereket, vagy jobban olvas a pillantásokban, nem szólt volna hozzám. Csak egyetlen csepp energia hiányzott, hogy elméjébe szőjem a halál szimbólumát, de reméltem, ha csak egy órát pihenhetek meg lesz az csepp is. A kehes felkapta a korbácsot, és a sebesült, jajgató fickót kezdte erőtlenül csépelni. Én odaléptem a másikhoz. Láttam, hogy a szemei kifordultak már, s véres hab bugyog a szájából. Tafner felé fordultam: – Haldoklik - közöltem. Gyűlöltem, ha valaki kínok között távozik az istenek világából; az elmúlás olyan misztérium, amit nem szabad bemocskolni. A kínhalált az olyan lelketlen gazembereknek tartogattam, mint Tafner. Ezt persze nem mondtam neki, hisz a ragyás ta- hó amúgy sem értette volna meg.
Ráadásul nem volt kíváncsi a véleményemre, ezért a kezében tartott doronggal az arcomba vágott. A földre rogytam, ám azonnal erős kezek ragadtak meg, és pillanatok később már én is cölöphöz kötve álltam. Tafner letépte hátamról az inget, és ütni kezdett. Soha nem gondoltam volna, hogy a korbács ütése ennyire fájdalmas lehet. Mintha tüzes kígyók marnának az emberbe, hogy lerágjanak minden húst a csontokról. Az első két csapás után még eszméletemen voltam, de a kínok izzó ködén csak egyetlen gondolat tudott áttörni: a bosszú. Azután csak ordítottam, ahogyan a torkomon kifért, majd elveszítettem az eszméletemet. Egy idő után a fájdalomra eszméltem, s távolról a ragyás barom szavait hallottam, amint éppen a kehesre förmed. – Erősebben, te anyaszomorító dzsadok fattya! Végre valaki eloldozott, de alig tudtam tántorogva megállni a lábamon, közben éreztem, hogy a hátamból ömlik a vér. Tafner megállt szembe velem, kihívóan az arcomba bámult, és újra kezembe nyomta a véres korbácsot. – Hallottad a parancsot, nem? - sziszegte, de ez még ocsmányabb volt, mint amikor üvöltött. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy inkább megölöm most, de épp valami hasonlót várt tőlem ő is, ezért rezzenetlenül álltam a tekintetét, de nem szóltam semmit. Hirtelen tiszta, világos gondolatok rohantak meg: ha most megölöm, azzal nem segítek senkin, az idol ügyének pedig csak ártok. A bosszú várhat még. Meglepődtem, mert általában csak olyankor higgadok le, amikor túl késő, és a baj megtörtént. Úgy döntöttem, hirtelen tisztánlátásomat ómennek tekintem, ezért biccentettem és megmarkoltam a korbács nyelét. – Igenis, Tafner úr! - kiáltottam hangosan. A ragyást meghökkentette engedelmességem, aztán széles vigyorra húzta nyershússzín száját - biztosra vettem, hogy hirtelen „megj avulásomat" emberismerete újabb bizonyítékának tekinti. Amíg önmagával törődött, elmélyedtem, kinyúltam a cölöphöz kötözött, szerencsétlen haldokló elméje felé. A lelket a testhez kapcsoló fonál szinte teljesen elfoszlott, könnyedén végig- lebbentem a gondolatain, elsimítottam a mindenütt lüktető fájdalmat és felvillantottam neki a halál valódi nagyszerűségéből annyit, amennyit egy egyszerű lélek befogadni képes. Éreztem, ahogyan végigömlik rajta a megkönnyebbülés, és észre sem vette, amikor elszakítottam élete elvékonyodott fonalát. Ez ugyan minden maradék energiámat felemésztette, de nem bántam; egyedül én tudtam, hogy az ember, amit a korbáccsal teljes erőmből ütök, már halott.
Tafner végre úgy döntött, elég a büntetésekből. A nap hátralévő részében órákon át futottunk körbe a létrákkal, az őr kiáltására hasra vetetettük magunkat, aztán egy újabb kiáltásra felugrottunk, és rohantunk tovább. A nap egyre erősebben tűzött - az éjszaka hidege után, most a forróság kínzott minket. Inni nem kaptunk egy kortyot sem, aki kidőlt azt összeverték, aki ezután sem állt fel, azt a cölöphöz kötötték. Már nem bírtam rendesen járni, minden botladozva megtett lépés hihetetlen kínokat okozott, s lassan megértettem, hogy ha nem történik csoda, nyomorultul itt pusztulok. Késő délutánra Tafner ráunt a mókára, s mivel alig álltunk már a lábunkon, abbahagyta „kiképzésünket". A legtöbbünk összerogyott, ahol éppen állt, néhányan azonban a vizes hordók felé vonszolták magukat, de őket is ütlegekkel zavarták vissza. A ragyás rohadék még egy ajándékkal kedveskedett nekünk: fellépett a hordók szélére és a vízbe vizelt. – Na, most már ihattok, puhány férgek - röhögte, azzal otthagyott bennünket. Aznap nem ivott senki. Az újabb átkínlódott éjszaka még az undorunkat is magával ragadta: reggel mohón ittuk a hordók vízét. Hiába volt nappal forróság, a hajnali fagy foga mindenkibe belemart, aki nem a tábortűz mellett aludt. A madarakkal ébredtünk megint, de most sikerült elkerülnöm a rugdosást, amivel a lustábbakat noszogatták. Senki sem tudta, hogy Tafner mit eszelt ki a kínzásunkra, de azzal tisztában voltunk, hogy egyikünk sem búja soká. Kettes sorokba parancsoltak minket, és a vár felé hajtottak. Értetlenül, szörnyű gyanúval eltelten meneteltünk, míg a ragyás fel nem világosított minket küldetésünk céljáról. – Mocsok tetvek! – ordította. – Nektek kéne ott rohadnotok, ahová megyünk, mégis az a megtiszteltetés
ért benneteket, hogy összeszedhetitek hős bajtársaitok testét! A várárok körül temérdek döglégy zümmögött, a bomló hús fertelmes bűze mindent áthatott. Őreink biztonságos távolságból figyeltek minket, kezükben felajzott számszeríjakat tartottak, egyrészt, hogy minket gyorsabb munkára ösztökéljenek, másrészt, hogy visszaverhessék a védők esetleges támadását. Szerencsére fentről nem lőttek ránk, de éreztük, hogy minden mozdulatunkat árgus szemek figyelik, és nem volt kétséges, hogy halál fiai vagyunk, ha bármi gyanúsat teszünk. Törött dárdákból, hasadt létradarabokból tákoltunk saroglyákat, és a túlnan rakott halotti máglyákhoz hordtuk a groteszkmód megmerevedett holttesteket. Az égő hús lángfüggönyén, a vadul kavargó pernye ködén átsejlettek a rángó tetemek: a legtöbben babonás rettegésükben oda sem mertek nézni. Sokan zavaros imákat és rontástól óvó igéket motyogtak maguk elé, szinte mindenki percenként kört rótt a szíve fölé - csak kevesen tudtuk, hogy ez nem más, mint az élet búcsútánca. Délután lett, mire végeztünk a hullák eltakarításával, de a táborban folytatódtak a megszokott borzalmak. Ujabb korbácsolás következett, s bár most csak nézője voltam az eseménynek, így sem volt jobb. Miután a büntetés véget ért, ismét elkezdődtek a létrás gyakorlatok. Alig tudtam járni, egyre magasabb láz gyötört, de minden erőmet összeszedtem, nehogy cölöpre kerüljek – egészen bizonyos voltam benne, hogy nem bírnám ki. Estére már hiába csattogtak a botok, senki sem tudott megmozdulni. Tafner elégedettnek látszott; mikor valaki friss vizet hozott a hordókba, nem rondított bele. Úgy vedeltünk, akár az állatok. Összeverve, véresen, elgyötörten, lerongyolódott koldusnak tűntünk mindahányan, és úgy is éreztük magunkat. Miután ragyás hóhérunk magunkra hagyott minket, megjelent a sereg borbélya és felcsere, hogy gondjaiba vegye a sebesülteket. Akit lehetett helyben bekötözött, két embert az ispotályként működő, hatalmas ponyvákkal elkerített részre vitetett. A két szerencsétlen foggal- körömmel küzdött: jól tudták, oda csak befelé mennek az emberek, kifelé nem jön senki. Egy örökkévalóság után rám is sor került. A gyógyító ember megvizsgálta a korbács tépte sebeket, érdeklődött a lázam felől, majd a fejét csóválta gyógyítás gyanánt. – A lábam... - nyögtem kínlódva. Mivel a csizmámat nem tudta lehúzni, egy éles késsel szétvágta a szárát. Letépte az elkoszlott kötést, aztán gyógyítóhoz méltatlanul káromkodni kezdett. Rögtön a beteghordókért kiáltott, s amikor megjelentek, rám mutatott: – Azonnal vigyétek az ispotályba! – Azt ne - lihegtem. - Inkább papot...! – Papot? - húzta fel a szemöldökét, aztán felnevetett. - Inkább egy éles bárdot. Vigyétek! Ellenkezni próbáltam, de az őrök már ismerték a dürgést, s egy pillanattal később elkábított a homlokomra mért ütés. Az éjszaka közepén eszméltem fel. Valamivel jobban éreztem magam, lázam legalábbis alábbhagyott - gondolom, valami gyógyfőzetet itattak velem, és a hátamat is bekenték kenőccsel. A szemem gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, felültem, és vizsgálódni kezdtem. A földön mindenütt saroglyák hevertek, a legtöbbjén haldokló vagy megcsonkított emberek feküdtek. Legkevesebb negyvenen lehettünk, és ez volt a szerencsém: a felcsernek rengeteg dolga akadt, ezért az én megcsonkításomat reggelre halasztotta. Egy csöppet sem bíztam az efféle kuruzslókban; sebet kötözni akárki tud, de a komolyabb sérülésekkel csak egy pap boldogul. Most először sajnáltam, hogy Darton nem ad hatalmat a gyógyításhoz. Álmatlanul hevertem a mocskos derékaljon, vártam a hajnalt és nem reméltem semmit. Valamikor mégis elnyomhatott az álom, mert a nap már felkelt, mire a körülöttem nyüzsgők lármájára felriadtam. Négy katonát elvittek: az éjszaka folyamán haltak meg. Közben megérkezett a felcser is. Egy szőke melákkal kezdték, akinek le kellett vágni a jobb alkarját. Szíjat hurkoltak a könyöke feletti hajlatba, aztán a felcser fűrészelni kezdte a csontot. A melák üvöltött a fájdalomtól, erre az egyik segéd megpróbálta egy fadarabbal felpeckelni a száját, de nem sikerült. A szerencsétlen kínjában vergődni kezdett, de a két tanonc gyakorlott mozdulatokkal megkötözte, s végül egy őr kíméletesen leütötte. Az egyik segéd ecettel locsolta végig a
jobb időket is látott asztalt, a felcser egy vizes hordóban próbálta tisztára mosni koszlott körmű kezeit. Rám került a sor. Hiába tiltakoztam, az asztalhoz vittek és kampókhoz hurkolták mind a négy végtagomat. Láttam, hogy a felcsernek sincs ínyére a dolog, de nem hatott meg sajnálkozása. – Rohadt munka - biccentett szomorúan -, de máskülönben nem maradsz életben. – Mit akarsz csinálni? - Azt hiszem, csak ekkor fogtam fel, mire készül. – Barátom, neked üszkösödik a lábad. Ha nem vágom le, legfeljebb napjaid vannak hátra. És még az is lehet, hogy máris elkéstünk. – Egy pap - sziszegtem. - Egy pap meggyógyíthatná! Fellángolt bennem a düh, már azon voltam, hogy megfojtom ezt a kontár kuruzslót, de megint jobb belátásra tértem. Az ajtóban két őr állt, legfeljebb azt érhettem volna el, hogy leütnek, mint a szőke melákot. – Honnan kerítsek neked papot? Különben is, ki fizetné meg? - A felcser megcsóválta a fejét és a fűrész után nyúlt. – Ne merészeld! - ordítottam rá, és megpróbáltam felugrani. A segédeknek azonban nagy gyakorlatuk lehetett az ilyesmiben, mert már a mozdulat elején elkaptak, és rögvest visszanyomtak az asztalra. Éreztem, ahogyan a kezeimre és a lábaimra hurkolt bőrszíjak megfeszülnek. – Sajnálom - mondta a felcser és felemelte a fűrészt. – De a te érdekedben teszem. Tehetetlenül vergődtem a szíjak szorításában, amikor meghallottam a ragyás hangját. Most semmi sem lehetett kedvesebb az üvöltésénél: – Mi a rosseb folyik itt? Szétlökdöste a segédeket, és vádlón meredt a felcserre. – Ez az ember meghal, ha nem vágom le a lábát. Üszkösödik. Tafner megdühödött, úgy ordított, hogy a felcser hátralépett ijedtében. – Szó sem lehet róla! Ez a tetűfészek nem ember; ilyen könnyen nem úszhatja meg! Nézd a pofáját: csak azt lesi, hogy befejezd, aztán a megmaradt lábán vígan hazavonszolná magát a lotyójához, kényelmesen élni tovább a disznószaros életét! Nem, és ezerszeresen nem! Meddig húzhatja még? – Ha kitisztítom a sebet, talán négy napig... – Akkor tisztísd ki! - dörrent Tafner a felcserre. Végtelen megkönnyebbülés vett rajtam erőt, amint éreztem, hogy elvágják a kötelékeimet, és újra felülhettem. A felcser rémült csendben tisztogatta a sebemet, ám a fájdalom nem jutott át az eufória ködén; némán adtam hálát Dartonnak, amiért józanságra intett, és nem öltem meg a ragyás disznót. Tafner a botjával kopogott a földön, aztán rám pillantott, és megint ordítani kezdett: – Most mit röhögsz, te mocsok patkány? Azt hitted, ilyen könnyen megúszod? Holnaptól az első sorokban leszel, ezt megígérem. És tudod mit? Meg fogsz dögleni! Nem válaszoltam; nem volt mit válaszolnom. A felcser új, gyógyfőzetekbe mártott vászonnal kötötte be a sebet, majd egy tiszta kapcát is rátekert. Tafner megvetően figyelt, de hamarosan megelégelte a bámulásomat, és kifelé indult. Aztán valami az eszébe jutott, mert visszafordult. – Talán hagynom kéne, hogy elevenen rohadj el, de a hulládat a vár tövében szeretném látni! - Kiköpött, majd az őrökhöz fordult. - Ha a mészáros végzett vele, vigyétek a négyesekhez! Választ sem várva sarkon perdült, sietős léptekkel átvágott a sebesültek között. Indulatosan félrerántotta az ajtóként szolgáló leplet, majd eltűnt a tábor forgatagában. Felkönyököltem. A felcser zavartan téblábolt körülöttem, a segédei kicsit távolabb sutyorogtak. Amikor észrevette, hogy őt nézem, anélkül, hogy felém fordult volna, megszólalt: – Barátom, az életed egy lyukas garast sem ér! – Nem értem az aggodalmadat, hisz tudok járni - válaszoltam. Kedves tőle, hogy így aggódik miattam. – A szíved fogja előbb felmondani a szolgálatot, nem a lábad. A seb elfertőződött, ezért bomlani kezdett a húsod. Mérgeket enged a véredbe. Ideig-óráig legyőzheti ugyan szervezeted a kórt, de egyszer a végére érsz a tartalékaidnak, és akkor órák alatt véged. – Erre azért ne fogadj még - mosolyodtam el, és lekászálódtam az asztalról. Egy kicsit megbillentem; hiába, a fájdalom maradt. Tafner egyik embere már elindult, a másik
megragadta a vállamat, és előre akart lódítani. Amint megfogott, keményen visszaléptem, még csak meg sem rezzentem az erős lökésre. Gyors mozdulattal kiszabadítottam magam a markából, majd jobb kézzel torkon ragadtam. Elegem volt az állandó ugráltatásokból, és most, miután megtudtam, hogy nem fogolynak, hanem katonának számítok, úgy döntöttem, véget vetek ennek a megalázó helyzetnek. Hüvelykujjamat a fickó gégéjébe döftem, és egy kicsit megszorítottam. – Ne taszigálj, paraszt, mert esküszöm, nem éred meg a délebédet! - dörrentem rá. Hogy nyomatékot adjak szavaimnak, még beljebb nyomtam az ujjam. A katona arca elkékült, erre lazítottam a szorításon. Köhögni kezdett, fuldokolva kapkodott levegő után, és a nyakát tapogatta. A szóváltásra a másik őr is megfordult. Metsző pillantást vetettem rá, és kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Rántott egyet a vállán, s anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult előttem. Tábortüzek és sátrak között haladtunk el; a katonák kisebb csoportokba verődve a hajnali ostromról beszélgettek. Az egyik tűznél megálltunk, a fickó, akinek a torkát megszorongattam, azonnal felszívódott valamerre. A másik hozzám fordult: – Ez a négyes számú brigád - mondta, majd jelenőség teljesen bólintott és folytatta: - Tafner a parancsnoka, ezt ne feledd! Az egyik létrához leszel beosztva. Pihend ki magad; hajnalban megrohanjuk a várat! – Szükségem lenne ruhára meg fegyverekre - jegyeztem meg. – Látod azt a vézna, vörös fickót? Ott ül a tűz mellett. Igent intettem. – Ambarnak hívják. Tőle megkapsz mindent. Biccentettünk egymásnak, aztán ő is elballagott. Később még láttam a tűz mellett iszogatni. Elhatároztam, hogy körbejárom a tábort, mielőtt Ambart megkeresném. Kirándulásom hasznosnak bizonyult, rengeteg dolgot megfigyelhettem. A vezéri sátorban maga a herceg tárgyalta főtisztjeivel a következő napok stratégiáját. Eddig csak kisebb rohamokat indítottak, hogy lássák, mennyire erős a vár védelme. A sereg közel hétszáz harcost számlált. Mint megtudtam, a két déli és az egy keleti bástyát összekötő falon fogunk áttörni. Felmértem az erőviszonyokat, és nem irigyeltem Angust. Tizenhét lovag, meg ötven fegyverforgató, akiknek talán fele sem hivatásos harcos - nem lesz könnyű napjuk. Az ostromló sereg nagyrészt gyalogosokból állt, de felvonult Borgano harmincfős nehézlovassága is. Nekik nem jut szerep a csatában, csak arra kellett ügyelniük, nehogy a lovagok kitörjenek a várból, és átvágják magukat a gyaloghadon. Lehet, hogy elfogult vagyok, de bátran ki merem jelenteni, hogy Borgano lovasságnak akkor sem lenne esélye, ha Angusék történetesen csak félennyien volnának. A tüzek között kóborolva szereztem némi ennivalót és bort. Noha a bor silánynak, az étel pocséknak bizonyult, faltam, akár egy farkas. Miután kielégítettem kíváncsiságomat és étvágyam egyaránt, visszatértem a négyesekhez. Rövid keresgélés, kérdezősködés után megtaláltam Ambart. Savanyú pofával méregetett. – Mi kéne ha vóna? – Némi ruha meg fegyver - feleltem. Ambar végigmért; nyilván szánalmas látványt nyújtottam. Csizmám szárát a felcser vágta szét, zekém hátát Tafner korbácsa szaggatta szét, egész testemet sár és mocsok borította. – Honnan kerültél hozzánk? - kérdezte a vöröshajú mogorván. – A kilencesektől - hazudtam, s reménykedtem, hogy van ezeknél a tahóknál kilences számú brigád. – Gyere velem! Egy kék színű sátorhoz mentünk. Ambar végigmért újra, majd bebújt a szűk nyíláson. Utána akartam menni, de morogva kitaszigált. Rövid szöszmötölés után elém dobott egy pár viseltes csizmát. A lábbeliket hamarosan egy vastag, bő ing követte, azután kilépett Ambar is, kezében egy ütött-kopott bőrsisakkal. – Csak hogy ne panaszkodj - dörmögte, s a kezembe nyomta. A földön heverő ruhákra sandított. Tetszik legalább, vagy mi? – Igen, így mindjárt jobb - nyugtattam meg, és fel- nyaláboltam a göncöket. Menni készült, de megfogtam a karját. - Egy szót még! Hol tudok megmosdani?
– A lovaknál - bökött a távolba. Aztán megcsóválta a fejét, és inkább magának, mint nekem dünnyögte: De rövid az eszed...! Elindultam megkeresni a lovakat, egy darabig kóboroltam, míg a tábor északi szélén rábukkantam a hevenyészve felállított karámra. A deszkapalánk legtávolabbi sarkában négy strázsa kockázott, ám hiába integettem, rám se hederítettek. Kénytelen voltam átvágni a lovak között. – Melyik dézsánál mosdhatok? - kérdeztem. Egyikük egy távolabb álló hordó felé bökött lándzsájával. – Aztán ne szarakodj sokáig itt nekem - vetette oda jóindulatúan. Alig tettem néhány lépést, amikor utánam szólt. – Jó a sisakod, pajtás. Nem cseréled el? Meglepetten fordultam feléje. – Ezt? - kérdeztem kissé bambán, és felemeltem a fejvédőt. – Van másik is? - Most a strázsán volt a csodálkozás sora. – Dehogy. Mit kínálsz érte? Turkált maga mellett, aztán egy fekete, hatalmas csatú bőrövet húzott elő. – Csinos darab, rendben. Odadobtam a sisakot, fél kézzel elkapta, forgatta, nézegette, majd bólintott. Az öv felém szállt; elkaptam, a csatos vége fájdalmasan ütődött az alkaromhoz. A vállamra dobtam, és elindultam mosakodni, közben ezen a barátságtalan csapaton törtem a fejem. Borgano hercegének serege bárdolatlan, nyers népség volt persze, de úgy ítéltem, ezek a katonák még utálták is egymást. Csapattestek közti rivalizálás ugyan mindenütt van, de amit itt tapasztaltam, több volt ennél. Hamar ráébredtem az okra: a koronás baromnak sebtében kellett sereget toboroznia, így az emberek majd' kétharmadát erővel verbuválták - nekik még a szokottnál is kevésbé volt ínyükre a hadakozás. A hordónál kibújtam a rongyos zekéből, lábaimról is lehámoztam a csizma maradékát. A víz fölé hajoltam - meglehetősen mocskos volt, de nem válogathattam, meg aztán voltam már rosszabb helyzetben mostanság. Alaposan lecsutakoltam a felsőtestemet. Felhúztam a csizmákat; a szár elrejtette a kötést, és a kosztól is védett valamelyest. Az egyik tűznél megszárítkoztam, magamra húztam az inget, az alját a széles övbe tűrtem, amit a sisakért cseréltem nemrég. Visszatértem a négyesekhez, ahol nagy tüsténkedés fogadott. Tafner jelent meg a katonák között, parancsokat osztogatott, s amint meglátott rám ordított: – Végre kiganyéztad magad, te senkiházi! Nyomás a többiek után! Néhányan morgolódva mentek a táboron túli bozótos felé, utánuk indultam. Úgy ötvenen munkálkodtak ott serényen. Egy részük karddal aprította a bozótot, mások kötegeket raktak a rőzséből, megint mások ezeket a kötegeket hordták vissza a táborba, és nagy halomba dobálták őket. A rőzsekötözők közé álltam, dolgozni kezdtem én is. Késő éjszakáig aprítottuk a bozótost, mire valamelyik tiszt úgy döntött, elég lesz már, és „oszolj”-t vezényelt. Fáradtan érkeztünk vissza a tüzekhez, ahol a többiek már húzták a lóbőrt. Megragadtam egy borostömlőt, jót húztam belőle, majd én is a parázskupac mellé hevertem, hogy pihenjek egy keveset hajnalig. Ólmos fáradtsággal ébredtem a dobok duhogó hangjára. A legtöbben álmosan kóvályogtak, és kapkodva próbálták rendbe szedni magukat. A tisztek - köztük Tafner - ütlegekkel, ordítozással ösztökélték gyorsabb mozgásra az embereiket, mégis egy jó órába telt, míg csatarendbe álltunk. Kiválasztottam egyet a nagy halomba hordott tölgypajzsok közül, aztán az első sorba álltam. A vártól három nyíllövésnyire, laza félköralakzatba rendeződtünk. Legelői mi meg a létrák: mindegyikre húsz ember jutott. Fegyverzetünk mindössze rövidkardból és pajzsból állt, szerepünk az ostromlétrák felállítására korlátozódott. Mindnyájan rőzsekötegeket kötöztünk egymásra hátára, igaz, ez lassította a haladásunkat, de megoldotta a várárkon való átkelés kérdését. Minden létrás csapathoz tartozott egy-egy nyolcfős íjászkülönítmény, ők csak addig futottak velünk, míg lőtávolba értek, ott megálltak, és nyílzáporral fedezték további előrenyomulásunkat. A tisztek lóhátról kiáltozták utasításaikat; láthatólag szemernyi kétségük sem volt az ostrom sikere felől. Minden tiszt két létracipelő meg két íjászcsapatnak
parancsolt. Hátul a gyalogharcosok sorakoztak. Az ő feladatuk volt, hogy amint a létrákat a falnak támasztottuk, felkapaszkodjanak és visszaszorítsák a fal védőit. Tudtam, nehéz dolguk lesz. Sodronyingeket viseltek, egyik kezükben kerek fémpajzsot, a másikban valami támadófegyvert szorongattak. Fegyverzetük meglehetősen vegyesnek tűnt: a legkülönfélébb kardokat, buzogányokat, és baltákat figyeltem meg náluk. Huszonötén alkottak egy rohamcsapatot, de tartozott hozzájuk két-két számszeríjász is. Messze mögöttünk, az egyik dombon foglaltak állást a vezérek, mellettük a nehézlovasság sorakozott csatarendben. Borgano hercegének címeres csatalobogója egy hosszú, földbe döfött pózna tetején csattogott a szélben. A rohamra készülő csapatok és a főrangúak között dobosok várták a jelet, hogy szerszámaikkal életre keltsék a harc démonát. A várfalon nyoma sem látszott a készülődésnek; az építmény védtelenség hamis képzetét keltette. Egyedül én tudtam, hogy a falak néma, baljós mozdulatlanságában nem a győzelem rejtőzik, hanem a Halál - tizenhét szívós, és találékony papjával egyetemben. Egyszerre megdöndültek dobok, először lassan, szaggatottan, azután felgyorsult a tempójuk, és mindenkit magával ragadott harcra, pusztításra sarkalló ritmusuk. A tisztek parancsokat ordítottak, válaszul az egész sereg felrikoltott és megindult előre. Sérült lábam miatt nem tudtam volna lépést tartani a többiekkel, de erősen megkapaszkodtam a létrában, így a csapat magával húzott. Amíg kívül voltunk a vár íjászainak lőtávolán, a nehéz pajzsot jobbomban lóbáltam, s csak azon igyekeztem, hogy fel ne bukjak rohanás közben. A rőzsekötegek veszettül himbálóztak a hátamon, és gyakran úgy éreztem, rögvest a földre rántanak. Egy idő után íjászfedezetünk lemaradt, ezért én is magam elé emeltem a pajzsot. Nem láttam semmit, de reméltem, hogy az első sor jelez, ha elértük az árkot. A hátunk mögött szaporán pengtek az íjhúrok - a pajzs széle felett láttam, amint a fekete vesszők fellegei elborítják az eget. A válaszra sem kellett sokáig várnunk. Rövidesen sustorgó nesz kíséretében csaptak ránk a védők nyilai. Kesernyés füst terjengett a levegőben, s azonnal megértettem, miért más az ő vesszőik hangja. A nyílhegyek alá olajos kócot kötöztek. Az égő somorfa nyilak mélyen a pajzsainkba fúródtak, s lángok hamarosan nyaldosni kezdték a keményfát. Hirtelen imbolygás futott végig a csapaton, amit egy pillanatig nem tudtam mire vélni, aztán kis híján egyensúlyomat vesztettem, mikor rátapostam egy emberi testre: valaki kidőlt a sorból. Kisvártatva hórukkolást hallottam elölről, ezért pajzsomat a fejem fölé emeltem, hogy lássam, mi történik. Elértük az árkot. A létrát gyorsan átvetettük felette, aztán, mint valami pallón, kezdtünk keresztülbukdácsolni rajta. A mélység közepe táján eloldottuk a rőzsekötegeket – tudtam, az árok lassan, de biztosan megtelik, a kihegyezett karók hamarosan nem érnek semmit. Sikoltást hallottam: egyik szerencsétlen társam rosszul lépett. A még kimeredő, hegyes rudak átdöfték a combját, s most ordítva könyörgött segítségért. Nem foglalkoztunk vele, nem volt rá idő, s a rőzsekötegek hamarosan elnyelték kiáltozását. Az utolsók között botorkáltam át a létra fokain, kardom élével elmetszettem a gallyakat tartó hevedert, és egy szökkenéssel átvettem magam a várfal tövébe. Mire mindannyian átértünk, az árok teljesen megtelt, az utánunk érkezők könnyedén, palló nélkül is átkelhettek rajta. Megpróbáltuk felállítani ostromlétráinkat, de fentről minduntalan visszalökték őket. Mire az elsőt nekitámasztottuk a falnak, legalább az egységünk harmada odaveszett a zuhogó nyílzáporban. Nehéz volt úgy egyensúlyozni a létrával, hogy közben az ember a feje fölé tartott pajzsára is ügyeljen. Szerencsére hamarosan megérkeztek a rohamcsapatok, s fürgén felfelé indultak. Ragyás kínzónk előre küldte harcosai felét, s két pribékje fedezékében figyelte a kézitusa kimenetelét. Döntöttem: itt az ideje, hogy leszámoljak vele. Behúzódtam a létra és a várfal közé, s elkezdtem egy olyan mentális gyakorlatot, amelyre még Alyr tanított meg. Felnyitottam harmadik szememet, s megkerestem Tafnert az éteri síkokon. Könnyedén fedésbe hoztam asztrál- és mentáltestének szánalmas árnyképeit: nyomorultul, kiszolgáltatottan hajladoztak az asztrálsík tomboló viharában, szinte semmi sem kötötte őket az értelem szilárd kapaszkodóihoz. Összegyűjtöttem energiáimat, s tudatroncsába szőttem Darton három legnagyobb erejű, ártó szimbólumát. Kalif an Dzsana bélyege megvakította mentáltestét, és tehetetlenségre kárhoztatta; a grimsumhi jel izzóvörös fénye a körülöttünk kavargó düh és gyűlölet céltáblájává tette; míg Darton tiltó rúnája egy örökkévalóságra kizárta a reinkarnáció körforgásából. A csata forgatagában látszólag nem történt semmi, Tafner ordítva szidta a katonákat, csak én tudtam, hogy mostantól halott - s az
is marad a végtelenségig. Úgy gondoltam, már alaposan kivettem a részem az ütközetből, s a harc hevében a várárokba vetettem magam. Széttúrtam néhány rőzseköteget, ledobtam a pajzsom, majd a kiszedett kötegeket ráhajigáltam. Nehezen ment, de némi küszködés után sikerült befurakodnom a pajzs alá. Hamarosan újabb roham következett. A fiatal, rugalmas ágak kötegei felfogták a teher java részét, így nem nyomtak agyon a fölöttem trappoló harcosok. Reméltem, az ütközet nem húzódik túl soká, mert rejtekem, bár biztonságosnak tűnt, meglehetősen kényelmetlennek bizonyult. Órák óta tombolt már a csata, s úgy hittem, hamarosan véget ér, amikor különös zajra lettem figyelmes. Rendszertelen, tompa puffanások hangja szűrődött le hozzám, s ez meglehetős aggodalommal töltött el. Azután az egyik valami, épp a fejem fölött huppant a gallyakra, s ráébredtem, mit hajigálnak a várvédők. Az ágakról jellegzetes szagú, sötétbarna lé csöpögött: olaj. A nyavalya kerülgetett, káromkodtam, akár egy pyarroni kocsis, de azonnal nekikezdtem felküzdeni magam az rőzsekötegek alól. Éppen jókor értem ki - a lángoló fáklyák már jócskán potyogtak odafentről. A bőséggel zúdított olaj hamarosan fellobbant, és pillanatokkal később, az árok egyetlen gigászi tűzfallá változott. Az ostromlóknak végre elegük lett a megpróbáltatásokból, és - valamivel rendezettebben, mint két nappal ezelőtt - megkezdték a visszavonulást. A felszálló füst elvakított, a körülöttem bömbölő tűzorkán olyan forróságot sugárzott, hogy kis híján meggyulladtam. Botladozva odébb kecmeregtem, és egy kiszögelés tövében - mely óvott valamelyest a lángoktól - elterültem a földön. Kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is bejutok a várba.
4 Tudtam, hogy az ostromlók aznap már nem jönnek vissza a holttestekért, ezért nyugodtan hevertem tovább. Lassan dél lett, de még mindig nem mozdult semmi, sem a várban, sem a csatatéren. A nap erősen tűzött, a szám kezdett kiszáradni, és egyre nehezebben bírtam a mozdulatlanságot. Az ólomlábakon vánszorgó idő alaposan próbára tette türelmemet, de végre beesteledett. Az árokban vörösen izzott a parázs - ahogyan lohadt a tűz, én úgy kúsztam egyre közelebb a falakhoz. Azt hittem, a sebesültek mostanra megfulladtak a füstben, mégis, egyre több helyről hallottam sóhajtozást, nyögdécselést. A kapu közelében kinéztem egy biztosnak tűnő zugot, és lassan, óvatosan odakúsztam. Újabb óra telt el, s már attól tartottam, hiába várakozom, amikor észrevettem, hogy a felvonóhidat leengedték, és rés nyílt a megvasalt kapun is. A nyílásból sötét árnyak óvakodtak elő - hatan vagy heten lehettek. Egy részük átvágott az árkok közti átjárókon, a többiek a fal tövében jártak körbe, és a holttesteket vizsgálgatták. Beigazolódott a gyanúm: élőket kerestek, s ha találtak, gyors, avatott mozdulattal metszették át a torkukat. Épp ebben reménykedtem! Szerencsére szétszéledtek, s ez igencsak megkönnyítette a dolgomat. Előhúztam a kardomat, s amint az egyik a közelembe ért, nyöszörögni kezdtem: – Vizet... Adjatok vizet! Az árny meggörnyedve közeledett, hosszú kését maga előtt tartotta, de kellőképp nyomorúságos látványt nyújthattam, mert nem fogott gyanút. Kardom heggyel előre pihent az oldalam mellett, bal kezemet könyörögve nyújtottam feléje. Kivártam, míg elég közel ér hozzám, s egy kobra gyorsaságával támadtam. Megragadtam a csuklóját jobbommal a hasának feszítettem a kardomat, majd nagyot rántottam rajta. Tehetetlenül dőlt a pengébe. A kezemet azonnal a szájára tapasztottam, de a döfés jól sikerült, mert meg sem nyikkant, csak ernyedten a földre rogyott. A biztonság kedvéért még pár pillanatig lenyomva tartottam - az emberi test olykor furcsa dolgokra képes. Kitapintottam nyakán az eret, s csak amikor már biztos voltam benne, hogy nem lüktet, akkor fordítottam a hátára. Nem közülünk való, állapítottam meg örömmel. Jellegtelen arcú, fiatal férfi volt minden bizonnyal az öreg C'Demorante embere. Majdnem biztos voltam benne, hogy így lesz, de azért örültem, hogy nem tévedtem. Amikor a holttesteket összegyűjtöttük Tafner parancsára, észrevettem, hogy némelyiknek elvágták a torkát. A torok elmetszését mindig is ocsmány, kisszerű dolognak tartottam: egyetlen lovagom sem vetemedett volna ilyesmire. Az áldozat hörögve szívja saját vérét a tüdejébe, agóniája hosszú percekig is elhúzódhat. Én, ha csak tehettem, mindig a nyaki verőeret szúrtam át: sok kai elegánsabb, mint a torokmetszés. A vér pillanatok alatt távozik a testből, s Dartonnak sem kell várakoznia a haldoklóra. Elvettem áldozatom kését, és lehúztam róla a fekete, kámzsás köpenyt. Magamra kanyarítottam, s hogy még véletlenül se keltsek feltűnést, én is átvágtam a parázsló árkon. Nem lehetett rám panasz, késem serényen dolgozott. Öt katonát találtam, akiken beteljesítettem Darton akaratát. Jókora - a védők számára már nem biztonságos - távolságra, félig egy ló teteme alá szorulva, ismerős, hordószerű hasat fedeztem fel. Elindultam felé, ám a hátam mögül pisszegő hangokat hallottam. Visszafordultam, s láttam, hogy a köpenyesek közül néhányan vadul integetnek: túl messzire merészkedtem. Mégis, az alak mágnesként vonzott, s a közelébe érve már biztosra vettem, a ragyás Tafner az. Óvatosan közelítettem meg, nehogy úgy járjak, mint az a szerencsétlen, akivel én végeztem. Tafner borzalmas halált halt: szemeit kinyomták, fejét félig letépték a törzséről, és legalább egy tucat kardvágás meg lándzsadöfés érte. Mágiám megfogant, saját katonái koncolták fel - s tudtam, számára ez csak a kezdet. Megindultam visszafelé: most vagy soha! Több lehetőségem nem lesz, hogy bejussak ebbe az áhítottátkozott várba. A többiek látták, hogy baj nélkül térek meg, felém intettek, s besurrantak a felvonóhíd alatt. Mélyen a szemembe húztam a kámzsát, és halkan imádkozva a kapuhoz siettem. Valaki szótlanul kitárta előttem az ajtót, biccentettem és beléptem. Tökéletes sötétség fogadott, egy láthatatlan alak tömlőt nyomot véres kezembe, egy másik megveregette a vállamat. Némán haladtam tovább, s megkönnyebbülve hallottam, hogy senki sem követ: úgy tűnt, a többiek a kapunál maradtak. Felsóhajtottam, s hirtelen halálosan kimerültnek éreztem magam - jó rég kellett valamiért ennyit
kínlódnom. Felemeltem a tömlőt és beleszimatoltam: bor. A méregerős párlat felüdített, kicsit erőre kaptam. Szerencsére a várnép is belefáradt az ostromba; a harcosok többsége kimerülten hevert a szalmabálákon, a többiek a falakon és a gyilokjárókon dolgoztak, hogy a következő támadást újra felkészülten fogadhassák. A lovagokat nem láttam sehol, s bár, egyenlőre senkinek sem szúrtam szemet, nem lófrálhatok folyton csuklyával a fejemen. Elhatároztam, hogy gyorsan becserkészem a várat. Most, hogy végre ilyen közel jutottam célomhoz, nem siettem leleplezni magam. Úgy döntöttem, előbb alaposan körülnézek, csak azután fedem fel kilétemet. Kíváncsi voltam a várbéliek hangulatára, tudni akartam, mit gondolnak az idegenekről, az ostromról, a vár uráról, a lányáról és más effélékről. Az erőd belső elrendezése szerencsére nem volt túl bonyolult. A bástyák aljában istállót, műhelyeket, raktárakat találtam. Sietősen bicegtem fel s alá az udvaron; úgy tettem, mint aki sürgős dolgokban intézkedik, közben mindenhová benéztem, ahová csak lehetett. A kapubástyák alsó traktusában rendezték be az istállókat, s bár lovak kint az udvaron is álltak, könnyedén rábukkantam a tizenkilenc gyönyörű harci ménre - hiába, no, a lovagok hosszú időre választanak maguknak társat. A többi bástyában első pillantásra megállapíthatatlan rendeltetésű műhelyek és különféle raktárak kaptak helyet. A várudvar közepén messze a falak fölé magasodva - négyszögletes lakótorony állt, mögötte a karcsúbb, kerek öregtorony. A magasban nyíló bejáratokhoz keskeny, fából ácsolt lépcső vezetett. Azonban a lakótorony alján két széles ajtószárny is terpeszkedett - mögötte a lovagterem lehetett, a vár legnagyobb fedett helyisége. Bentről érces férfihangok éneke hallatszott ki: még most is a győzelmet ünnepelték. Az egyik falikarból kiemeltem egy fáklyát, s lopva körülpillantottam. Az öregtornyot szemeltem ki. Most valószínűleg üresen kong, hisz ide húzódnak vissza a védők, ha már minden fal leomlott és az ostromlók az udvarig jutottak. Nem csalódtam megérzésemben: miután felkapaszkodtam a lépcsőn, szűk, köralaprajzú szobácskába jutottam. Itt fegyverek, zsákok, hordók sorakoztak példás rendben. A padlón kerek fedél takart egy nyílást. Felemeltem és lenéztem - alant víz csillant feketén. – Ciszterna - mormoltam. –...szterna - feleselt komoran a visszhang. Szűk lépcsőn vezetett tovább az utam. A következő helyiség szinte megszólalásig hasonlított az előzőre. Felette még három szintet találtam, mindegyiket megtöltötték a túléléshez szükséges fegyverekkel, élelemmel. A toronyszoba ellenben kellemes meglepetéssel szolgált. A falak mentén körben faggyúgyertyák világítottak, némelyik már teljesen leégett. A padlót díszes dzsad szőnyeg takarta - és a feljárattal szemközt, a faltól egy lépésnyire ott állt tulajdon páncélom. Melegség járta át szívemet: vértezetemre mindig úgy tekintettem, mintha testem része lett volna. Gyönyörűen megtisztították: a gyertyafényben olajosan csillogott fekete acélja, a finom, a mágiát sugárzó rajzolatok pókháló gyanánt borították. A páncélt állványra állították, és vaskesztyűs kezébe adták a Szent Pallost. Közelebb léptem; a hatalmas, kétkezes kard pengéjén kék derengés futott végig, épp úgy, mint amikor először vettem a kezembe. Sosem felejtem el azt az éjszakát. Messze délen kóboroltunk Vaskezűvel, a társaságunkhoz néhány fiatal, ámde szépreményű kalandozó csatlakozott. Egy pökhendi főúrral akadt némi elszámolnivalónk, aki nem átallotta Krán segedelmét kérni ellenünk. Azon az éjjelen elhagytam mindent, ami emberi, és fent jártam az istenek birodalmában. Nincsenek szavak, amivel ezt le lehetne írni - Darton olyan titkokról lebbentette fel a fátylat, melyeket halandó ember addig meg nem pillanthatott. Az élet olyanná vált számomra, mint a tiadlani puszták hatalmas, fekete kígyója: távol tartom magamtól, de gyönyörködöm táncos hajladozásában, bőrének tüzes mintázatában, és szánom mindazokat, akikre fojtogatón rátekeredik, akik nem képesek többé szépségét figyelni. Azon az éjjelen megszűnt számomra az idő múlandósága. A visszatérés után kiábrándítólag hatott rám, lehangolt az anyagi sík üressége, s mikor rám köszöntött a hajnal, már-már azt hittem, csak a képzeletem játszott velem. Ám Alex kihamvadt tüzünk fehér hamujában rábukkant a pallosra, a halál istenével kötött szövetségem jelképére. Társaim persze nem sejtettek semmit, én pedig még túl kába voltam az élménytől, semhogy bármit is mondjak. Csak figyeltem, hogy miképp próbálják kirángatni a földből fekete markolatánál fogva - mindegyikük a magáénak hitte. Először Alex unta meg szánalmas kísérleteiket. Félretolt mindenkit, rámvigyorgott, aztán megragadta a keresztvasat és borzasztó erővel húzni kezdte. Hátán megfeszültek a kötélvastagságú izmok, ám a fegyver nem mozdult. Alex a legerősebb ember, akit valaha láttam - egyszer puszta kézzel ütött le egy manasét a pallos mégsem engedett neki. Le
mondóan legyintett; már tudta, hogy a kard nem számára rendeltetett. Letelepedett egy kőre, s kérdőn nézett rám. Elmosolyodtam, tekintetemmel a többiek felé intettem, akik veszett kutyaként újra az ereklyére vetették magukat. Amikor hosszú küszködés után sem bírtak dűlőre jutni vele, s odébb vonulva tanakodtak, hogy honnan szerezhetnének egy varázslót, én is megvizsgáltam a fegyvert. Öklömnyi, fekete emberi koponyát mintázó dísz ült a csavart, másfél arasznyi markolat végén. Egyszerű, kékacél keresztvasa volt, a tenyérnyi széles pengét a szikkadt talaj rejtette. Én is csak nehezen boldogultam, a föld nem akarta ereszteni kincsét, de végül sikerült kihúznom, s ekkor kék derengéssel megelevenedett a penge. Társaink még mindig nem értették a dolgot, és felháborodva követelték a magukénak. Fagyos mosoly ült az arcomra, s rájuk emeltem a pallost. Először zúzmara kúszott végig az élén, majd olyan metsző hideget kezdett árasztani, hogy mindenki hátrahőkölt tőle. Éreztem én is kardból áradó fagy hidegét, de nekem nem ártott, csupán szelíden körbelengte csuklómat. Csak néztem őket, szótlanul; tétováztak, de nem akarták veszni hagyni a prédát. Azután Alex lustán felemelkedett ültéből, mellém sétált, és fejét csóválva kivonta kardját. Ezzel a kérdés eldőlt. A holttesteket egy közeli domb tövébe földeltük el, majd mindketten hosszú imát mondtunk lelkük békéjéért. Soha többé nem próbálták elvitatni tőlem Darton Szent Pallosát... A terem közepén egy intarziákkal ékes dragfa asztal állt, rajta díszes ezüsttálban pompás étkek, meg egy kancsó bor. Az egyik sarkán kedvenc fekete-lunír fejpántomat fedeztem fel - gondosan megtisztogatták ezt is. Kezembe vettem, és - ki tudja, hányadszor - hosszasan gyönyörködtem benne. Nem tudtam betelni tökéletességével, noha több mint húsz éve már, hogy Alyr, főpappá szentelésem alkalmával, meglepett vele. Közepére a varjúszárnyat, Darton szent szimbólumát véste, mellé a Shandin urainak és a hatalom kilenc szakrális szimbólumának domborított figurái kerültek. Különleges munka volt minden szempontból, a legcsodálatosabbnak mégis azt tartottam, hogy Alyr Arkhon, a kor legnagyobb nekromantája a saját kezével készítette számomra. Nemcsak mágusnak volt elsőrangú, de művésznek is - hálát adhattam Dartonnak, hogy ilyen pompás társakat adott mellém akaratának beteljesítéséhez. Homlokomra illesztettem a pántot, és amint hűvösen a bőrömre simult, újra éreztem azt az elégedettséget, amely mindig erőt vesz rajtam, ha valamely nagy hatalmú mágikus tárgyat használok. Mostantól nem szorultam a fáklyák gyatra fényére. Ledobtam koszlott köpenyemet, és keresztbe tett lábakkal az asztal elé ültem. Felvettem a kancsót, beleszimatoltam, és meglepetésem tovább fokozódott: sosem gondoltam volna, hogy errefelé predoci óborra bukkanok; nem is sejtettem, honnan szerezhette a vén C'Demorante. Talán valamelyik lovagom hozhatta magával. Felvettem a tálkáról egy falásnyi sült húst, megkóstoltam - s mert a vén nemes úrnak nemcsak az ízlése, a szakácsa is kitűnőnek bizonyult, jóízűen befaltam az egészet. Az elkortyolgatott bor hamar a fejembe szállt, s már jó ideje üldögéltem teljes elégedettséggel, mikor rám tört a késztetés, hogy ideje tennem valamit. Leakasztottam páncélomat az állványról; felvettem a Tarinban kovácsolt sodronyinget - még Eligortól kaptam ajándékba, azután szépen sorjában nekiláttam felcsatolni vértem különböző darabjait.
Annyira elmerültem az öltözködésben, hogy csak későn hallottam meg a kopogó léptek zaját - valakik felfelé tartottak a terembe. Lábvértjeim és a jobb karpáncélok még a földön hevertek. A térd-, és lábszárvédőket magam mögé kotortam, a karvértet pedig sebtében felcsatoltam. Gyorsan az asztalka mögé léptem, páncélkesztűs kezemet pedig a pallos markolatára kulcsoltam, ugyanúgy, ahogy érkezésem előtt volt. Merev állásban várakoztam, s csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy az arcom fedetlen. Megragadtam az asztalt borító sötét kendőt, és megrántottam. A kancsó, meg a tányérok zörrentek egyet, de nem borultak fel. Az érkezők szerencsére nem hallhattak semmit, saját páncéljaik zörgése elnyomott minden más zajt. Fejemre borítottam a kendőt, és újra mozdulatlanná merevedtem az előbbi pózban. A kendő szövete nem zavarta a fejpántból áradó sugárzást, így mindent tökéletesen láttam. Kíváncsian vártam, kik jönnek és miért. Hét lovagom lépett be az ajtón. Angus Magonor, egyik legkedvesebb hadnagyom sietett legelöl; mögötte Abdzsan al Hagmerk dübörgött, az egyetlen dzsad, akit keblére fogadott a Rend. Utánuk még öt iljú érkezett, őket nem ismertem, bár kettőjük arca ismerősnek rémlett. Nem vesztegették az idejüket - anélkül, hogy körülnéztek volna, elém sorakoztak, és fél térdre ereszkedve, lehajtott fejjel kántálni kezdték a
Kegyelet és Könyörgés litániáját. Kicsit bosszankodtam magamban, mert ha Angus a teljes, csonkítatlan litániát mondatja végig, az eltart legalább egy fertályóráig. Nem kellett csalódnom bennük – nagyon akarhattak valamit Dartontól -, mert a teljes imát előcitálták. Miután befejezték, egy percig néma csend uralkodott, majd Angus ismét megszólalt: – Óh, Mester! Könyörögve kérünk, térj vissza hozzánk! Nem vagyunk még elég erősek önmagunkban, kérünk térj vissza! Darton, kegyes úr! Add vissza nékünk a prófétádat, hogy bejárhassuk a Te útjaidat, teljesíthessük a Te akaratodat, és halált oszthassunk a Te nevedben! Elszörnyedve láttam, hogy a rövid fohász után, a Fekete Úton járók szertartásához készülődnek. Az, ha lelkes egy pap, akár hajnalig is eltarthat - Angusék pedig meglehetősen elszántnak tűntek, úgyhogy nem teketóriáztam tovább. – Kérésed meghallgattatott, legkedvesebb papom! - szóltam mélyen zengő hangon. Az asztalt félresöpörve előre léptem, lenyúltam és megragadtam Angus karját. Vigyáztam persze, nehogy megkarcoljam magam a vállvértjéről meredező tüskékkel, mert biztosan tudtam, hogy jóféle méreggel vannak preparálva. Hiába, jót tanulni, csak jó mestertől lehet. Talpra rántottam megrökönyödött hadnagyomat, s közben lesöpörtem fejemről a kendőt. Hitetlenkedve bámult rám, de nem hagytam neki időt a töprengésre: hangosan hahotázva magamhoz öleltem, és úgy megszorongattam, hogy még a páncélzatán keresztül is hallani lehetett csontjai ropogását. Híveim percekre elnémultak, előbb a meglepetéstől, utána az örömtől, de aztán mindőjük egyszerre kezdett beszélni. Nem győztem kapkodni a fejem a kérdéseik záporában, s közben közrefogva lefelé terelgettek, hogy mihamarabb a lovagterembe érjünk. – Airun, Airun, hogy jutottál át? – Nem volt egy... - akartam válaszolni. – Megöltük ám a fickót... ! – Miféle fic... - kérdeztem volna. – Ez a mocsok herceg! – Hol a lovad? – Miért bicegsz? – Egy elf korcs a nyilaival... – Hol a lovad? – Mester... ! Meg sem próbáltam minden kérdésükre válaszolni. Majd később. Olyanok voltak most ezek a meglett férfiak, akár egy felajzott gyerekcsapat. Néhányan kurjongatva előre szaladtak, érkeztükre feltárult a lakótorony ajtaja. Bent, a gerendákból ácsolt asztalok mellől hosz- szú hajú, fekete páncélos alakok ugráltak fel, és vadul kiáltozva integettek. A fiaim, gondoltam elégedetten. Az utolsó métereket a vállukra emelve tettem meg. Az asztalfőre ültettek, és kíváncsian várták, vajon mit fogok nekik mondani. Mosolyogva végighordoztam tekintetemet rajtuk; aztán megpillantottam a lányt, és mellette egy öreg nemest, aki nem lehetett más, csak az apja - ura a környező földeknek, s ennek a várnak. Felálltam, hogy méltóképp üdvözöljem őket. – Hála néked, nagyuram, amiért befogadtad harcosaimat - mondtam, és mélyen meghajoltam. Lekötelezetteid vagyunk mindannyian, hisz veszélybe sodortad magadat és családodat Darton paplovagjainak kedvéért. A Rend ezt sohasem fogja elfelejteni neked. Erre én, Airun al Marem, Darton földi helytartója, a lovagrend nagymestere esküszöm! Úgy gondoltam, fölösleges hosszú, cirkalmas beszédet mondanom. Azon töprengtem, mivel is jutalmazzam meg később, ha eljön az ideje. Közben az öreg felállt, elém lépett, és beszélni kezdett: – Légy üdvözölve szerény hajlékomban, nagymester! - Kipirult, boldog arcán láttam, hogy cseppet sem bánja, amiért így alakultak a dolgok. - Én Demorante bárója, Dainol C'Demorante vagyok. Kérlek bocsáss meg, amiért rögtön ellent kell mondanom; tudom, az ilyesmi illetlenség. Mégis meg kell tennem, mert én vagyok lekötelezetted, s nem te az enyém. Hálát adok az istenek, legelsőképp Dartonnak, amiért lehetővé tették, hogy teljesítsem régi hűbéreskűmet, s ehhez ilyen kiválló harcosokat küldtek segedelmül! Nem untatlak most hosszú történetekkel, de tudnod kell, hogy e vidék uralkodói, mióta holdak vannak az égen,
mindig a Seltabarok voltak. Már ükapámat is Lakhon, Seltabar hercege emelte bárói rangra, én pedig Simnum hercegnek fogadtam hűséget, majd' negyven esztendővel ezelőtt. És tíz éve már, hogy nincs nyugovásom, mióta a Borganók mocskos árulása végzett vele és dinasztiájával. Azon a szerencsétlen órán megfogadtam, csak akkor lépem át birtokaim határát, ha csatába mehetek az aljas áruló ellen. Számtalanszor könyörögtem az égiekhez, hogy segítsenek; keserűen gondoltam rá, hogy kiveszett a világból a virtus és a becsület, mert a szomszéd nemesurak közt kettőnél több nem akad, aki úgy gondolkodna, mint én. És lám, Darton kegyelméből most megküzdhetek a bitorlóval! Tudd meg, szívesen áldozom fel magam minden jószágommal együtt, mert közös célért, közös ellenséggel csatázunk. Hiszem, hogy eltaposhatjuk a kapzsi bitorlót, s véget vethetünk a Borganók önkényuralmának! – Ellenségeink pusztulására! - emeltem kupámat a vén báróra. Meghajoltunk egymás felé, majd helyet foglaltunk megint. Az udvariasság követelményeinek ily módon eleget tettünk, s a teremben pillanatok alatt hatalmas hangzavar kerekedett. Mindenki egyszerre beszélt és kérdezett. Megtudtam tőlük, mennyire megrökönyödtek, mikor meglátták páncélomban a szent pallost szorongató idegent, aki ráadásul a Rend lovagjának hazudta magát. Angus szinte eszét vesztette a dühtől és aggodalomtól; a fickót ordítva lerángatták a nyeregből, kihámozták a vértemből, és gúzsba kötötték. A füle hallatára tárgyalták meg, miféle válogatott borzalmakat művelnek majd vele, azután a tudomására hozták, hogy előbb Darton átkával örökre kitaszítják az újjászületés körforgásából, majd rögtön karóba húzzák, ha nem mond el mindent részletesen. Ettől Borgano dölyfös küldönce kissé zavarba jött, de aztán összeszedte magát: tovább tagadott, sőt, parancsolgatni próbált nekik az én nevemben. Erre Angus és Abdzsan eszméletlenre verték. Mikor magához tért, már megkezdődtek a szertartások. Lovagjaim, bár megvetik az ilyen gyalázatos halált, kihegyezett karót állítottak, és elkezdték a Kitaszítás rituáléját. A küldönc kétségbeesett és mindent bevallott, de lovagjaim eszét elvette az őrjöngő düh, s folytatták, amibe belefogtak. A holttestből tudattalan élőholtat csináltak, és visszaküldték a herceghez azzal a paranccsal, hogy ölje meg. Nem mintha komolyan remélték volna, hogy sikerül is neki, csupán figyelmeztetésnek szánták. Nem várták be a Borgano válaszát, még az éjszaka útra keltek, s amikor megtudták, hogy kis kerülővel a C'Demorante várhoz jutnak, nem tétováztak. Bekérezkedtek, s az első estebédnél menedéket kértek Darton nevében. Angus később bevallotta az öreg bárónak, ha nemet mond nekik, akkor erőnek erejével maradtak volna a falak között. Nem akartam adósuk lenni, hát én is elmeséltem nekik történetemet. A fogadónál kezdtem, és ott végeztem, hogy miképp jutottam be a várba - igaz kihagytam belőle a csuklyás megölését. Elbeszélésem kissé hosszúra sikeredett: mire a végére értem, taplószárazra szikkadt a szám. Az újólag rám zúdított kérdéseket egy kézmozdulattal félresöpörtem, és közöltem, hogy enni-inni szeretnék. A harcosoknak nehezükre esett a várakozás, egymás közt vitatták tovább a történteket. Mások mögülem figyeltek, és még a gondolataimat is megpróbálták kitalálni: bármi felé nyúltam, azonnal a kezembe adták. Megértettem a lelkesedésüket, de már fárasztott kissé, úgyhogy gyorsan elhessegettem őket, és egy jókora ürü- comb társaságában a kandalló mellé telepedtem. Csöndesen mélázgatva üldögéltem, s néha körbepillantottam. Először a lányt vettem szemügyre. Gondosan befonta és gyöngyökkel díszítette haját, hosszú szoknyát és szoros, nyakig begombolt zekét öltött magára, lábát puha bőrcsizmába bújtatta. Kedvelhette a borongós árnyalatokat, mert ruhája most sem pompázott vidámabb színekben, mint az idevezető úton - igaz, ezúttal nem feketét, hanem mélykéket viselt. Nyakában ezüstből vert, kiterjesztett szárnyú sólyom függött finom ezüstláncon. A báró már jócskán túljutott azon a koron, amit a magunkfajta megér. Világos bőrű, zömök ember volt, és még most is látszott, hogy egykor nem akármilyen izmokkal büszkélkedhetett. Az évek magukkal vitték hajának java részét, a maradék ezüstfehéren világított, kiemelte boltozatos homlokát. Száját ősz körszakáll keretezte, azonban tekintete fiatalos energiával csillogott. Ha régebben találkozunk, bizonyosan sorainkba invitálom, most azonban már nem akartam ilyesmivel megzavarni a fejét. Az évek múltával az emberek a nyugalmat áhítják leginkább, és biztos voltam benne, hogy teljes élet áll a háta mögött. Megint a lányra néztem. Megérezte, hogy figyelem, felém fordult és felkelt. Könnyed, már-már táncos léptekkel közeledett karszékemhez, szája szegletében talányos mosoly bujkált. Magam mellé invitáltam, és egy kupa bort köszöntöttem rá. – Nagyszerű ember az apád - fordultam hozzá.
– Hogy van a lábad? - kérdezte. Látszólag meg sem hallotta megjegyzésemet. – Attól tartok, elrohad - feleltem egyszerűen. – Rigolyás - szólt tűnődve. – így még sosem hallottam. Inkább üszkösnek nevezném. – Az apám? - rökönyödött meg. Hirtelen megfordult körülöttem a világ. – Az apádat kötözted át a tisztáson? – Bocsáss meg! Egészen másra gondoltam... - Szégyenkezve rám mosolyogott. Azután felfogta szavaim értelmét. - Micsoda?! Üszkösödik a lábad? Azonnal meg kell néznem! Felugrott, pattogó hangon néhány parancsszót kiáltott. Lovagjaim döbbenten figyelték az eseményeket. No igen, a lábammal kapcsolatos részleteket kihagytam elbeszélésemből. A lakoma maradványai pillanatok alatt eltűntek, s én megint egy asztalon fekve találtam magam. Újra lehúzták a csizmámat, felgyűrték a nadrágom szárát. Grimaszba torzuló arcok, szisszenések fogadták sebem látványát. Hamarosan megérkezett a vár gyógyítója is, egy Damol korabeli, vézna öreg. Porokkal, gyökerekkel és egyéb vajákosságokkal megpakolt ládát hozott. Néhány szolga forró vizes dézsát cipelt a terembe, az öreg pedig azonnal munkához látott. Durván a sebbe túrt; a fájdalomtól elállt a lélegzetem, és akkorát rándultam, hogy kis híján lezuhantam az asztalról. Öklendezni kezdtem a kíntól; néhányan lefogtak, Abdzsan pedig a fejemet tartotta. A vajákos szemrehányóan bámult az arcomba, majd reszelős hangon közölte: – Nem lett volna szabad ennyit enned. Ezt pedig - mutatott a lábszáramra - azonnal látnom kellett volna! – Megvonta vállát, felsóhajtott. - Bár ahogy elnézem, tulajdonképpen mindegy is. Újra vájkálni kezdett, én pedig - Dartonnak hála - elvesztettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy valami nedves nyalogatja a szememet. Tétován megemeltem a kezem, hogy elhessegessem a szemtelen kutyákat, majd észbe kaptam, és lesöpörtem homlokomról a vizes borogatást. Aggódó arcok hajoltak fölém. – Segítsetek felülni! - nyögtem. Hárman nyúltak felém, felemeltek fektemből. Gyomrom kavargott, egész testemben remegtem - hirtelen nagyon gyengének éreztem magam. Tekintetem a lábamra vándorolt. Sebem még így, a kitisztítás után is riasztó látványt nyújtott. Az öreg gyógyító kicsit távolabb állt, fehér gyolccsal törölgette a kezét és Angussal vitatkozott. Hadnagyom időnként megadóan bólogatott. Mikor észrevették, hogy magamhoz tértem, mindketten az asztalhoz siettek. Angus szólalt meg elsőként: – Úgy áll a helyzet, Airun, hogy nem lehet megmenteni a lábadat. Le kell vágnunk. – Megvesztél? - fakadtam ki. - Megtiltom! A nagydarab ember feszengett. – Ha nem vágjuk le, nem húzhatod soká. Különben is, egy lábszár nem a világ. Gondolj csak Arsenorra! Arsenor gróf egyik északi erősségünk ura, erős támasza a Rendnek. A legutóbbi Zászlóháborúban elveszítette egyik lábát, de kahrei mesterek újat készítettek számára a legszívósabb uscayhafából. Egy évtized is eltelt azóta, ám a gróf még mindig rettegett harcos. – Megtiltom, hogy megcsonkítsatok! - ismételtem nyomatékkal. - Nem igaz, hogy nem akad ebben a kócerájban legalább egy ájtatos szemforgató! Mit bánom én, ha Domvik vagy Krad kutyája... ? – Alex is vaskezű - jegyezte meg valaki hátulról. – Igazán? - acsarogtam. - És én mi leszek? Airun, a Tuskólábú? – Fogjátok le - szólt Angus szomorúan. Ellépett mellőlem, s egy pillantással jelezte a vajákosnak, hogy lásson dologhoz. Ellöktem a felém nyúló kezeket, és vészjóslóan lovagjaimra pillantottam. Felemelkedtem, arcom eltorzult a dühtől, és megragadtam Angus nyakvértjének peremét. Magamhoz rántottam, úgy sziszegtem az arcába: – Mit nem képzelsz magadról? Elfelejtetted, ki az urad? Eltaszítottam. A mögötte állók karjaiba tántorodott; láttam rajta, hogy rögvest észre tért, s ez engem is
lecsillapított. Nem szeretem hatalmammal fenyegetni lovagjaimat, de az efféle viselkedést nem tűrhettem. Angus is azonnal rájött, hogy elvetette a sulykot, noha csak segíteni akart. Térdre roskadva, lehajtott fővel könyörgött bocsánatomért, de már nem válaszolhattam: a fájdalom újabb hulláma, és az azt követő ájulás pontot tett első várbeli estém végére.
Másnap hajnalban tiszta szobában, friss ruhákban tértem magamhoz. Sebemet szoros kötés takarta, s a fájdalom sem kínzott annyira. Egy húsz év körüli fiatalember ült az ágyamnál, tekintetéből mélységes tisztelet sugárzott. Felültem és az ágy támlájának dőltem. – Adj innom! - nyögtem. Tiszta, hűs vízzel teli korsót nyújtott felém. Hatalmas kortyokkal csillapítottam szomjamat, aztán visszaadtam a korsót. – A ciszternából való? - kérdeztem kíváncsian. – A várnak van egy saját kútja az egyik bástya alatt – válaszolta készségesen a fiú. - Onnan húzták fel. Bólintottam. Hallgattunk egy darabig: ő az utasításaimat várta, én pedig a tarkómat nyomkodtam álmosan. – Mi a neved? – Soltran am Warvik. Jobban szemügyre vettem a fiút. Vékony, izmos alkat; kreol bőr, hollófekete haj. – Ki most a Ranashavik felétek? - tudakoltam összehúzott szemmel. – Nem tudom, mester. Már vagy nyolc éve nem jártam Gorvikban. – Melyik rendházban képeztek ki? – A Fekete Gyűrű templomerődjében. A Fekete Gyűrűt magam alapítottam egy lány, Syerrana emlékére. Syerrana örökké álmodozott: azt tervezte, hogy visszatér szülőföldjére, és saját, titkos iskolát alapít. Nagy mágus akart lenni - hatalmat és hírnevet kívánt magának, s azt hitte, hogy egyszer majd minden bárd róla énekel dalokat. Mind ezt hiszik. Egyszerű teremtés volt, kicsit szeleburdi; a fegyverekhez nem értett, a mágiához is alig. Sosem kötött hozzá a testiség, de szerettem. Én magam temettem el egy hűvös hajnalon, Lar-dortól északra, egy kis ligetben. Az ő álma volt a Fekete Gyűrű is. Azt tervezte, hogy felkeres még élő aggastyánokat, olyanokat, akik egykor hősök voltak, és lelkük lenyomatát egy-egy gyűrűben őrzi meg. Úgy hitte, aki a gyűrűt viseli, maga is hőssé válik - ó, szent együgyűség! Mégis kedves volt nekem, s ezért megemlékeztem róla - a Salumion keleti lejtőjén épült rendházat Fekete Gyűrűnek neveztem el; a lányról, aki Darton ügyéért adta életét. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Fekete Gyűrű dél egyik legnagyobb és legerősebb rendházává nőtte ki magát; sok jó lovagot nevelt ki a Rendnek. – Kívánsz reggelizni, mester...? A fiú szavai visszazökkentettek a jelenbe. – Még nem - mormoltam. - Mehetsz. Soltran. Miután távozott, lehunytam a szemem, hogy a jövőn gondolkodjam. Nem hagyhatom itt Darnol C'Demoran- tét, ez bizonyos. Ha lovagjaimmal elmegyünk, neki sincs maradása, ráadásul távozásunk feleslegesen nagy áldozatokkal járna. Más megoldást akartam találni, de a sors nem hagyott számomra túl nagy mozgásteret. Úgy döntöttem, először a lelet dolgával törődöm. Kíváncsi voltam, mit is találtak valójában, s hogy tudjuk-e használni valamire. Évek óta készültem már a szent háborúra, mert rá kellett jönnöm, Pyarrontól csak úgy lesz nyugodalmam, ha porig romboltatok néhány templomot meg rendházat a városban, és korcs szemforgatóit egyenest Darton elé küldöm, hogy ott cáfolják meg kinyilatkoztatásaimat. Elegem volt abból, hogy inkvizítorokat és fejvadászokat küldözgessenek a nyomomba. Legtöbbjük mellém állt, a többiek rövid, kegyeletteljes halált haltak hitükért. Reméltem hát, hogy az ereklye hasznomra lesz a háborúban, és segítségével diadalt arathatok a Rend ellen fenekedők felett. Morfondírozásomat az ajtó nyikordulása szakította meg: Niorah érkezett mosolyogva. Ugyanazt az útiruhát viselte, amit első találkozásunkkor; vállára könnyű szürke köpeny borult. Az ágy szélére telepedett, úgy nézett a szemembe.
– Jó reggelt, atyám. – Neked is, leányom. Megtérni, vezekelni vagy vétkezni jöttél hozzám? Felkacagott. – Azt hiszem, a vezeklésre inkább neked kell gondolnod, ha tervem sikerül, és megtaláljuk az öreg Martent. – Martén... - visszhangoztam homlokráncolva. - Martén. Még sosem hallottam ezt a nevet. Ki az ördögöt tisztelhetek benne? – Egy szentéletű remetét - világosított fel a lány. Mondják, valaha pap volt, aztán valami nagy bűnt követett el, s örökös magánnyal bűnhődik érte. – Szép történet - dünnyögtem. - De mi közöm hozzá? – Rendelkezik egy olyan adottsággal, amivel te nem. – Nocsak. – Képes gyógyítani. Felélénkültem. Mégis akad hát valaki, aki képes megmenteni a lábamat! – Aztán miféle pap ez a Martén? - kérdeztem. A lány a fejét ingatta. – Pontosan nem tudom. Elég különös figura... – Nem lehet olyan különös, hogy a szeme közé ne nézzek - nyögtem, és a kezemet nyújtottam neki. Segíts felkelni, te lány! Könnyedén megérintette az ujjaimat, de nem kezdett húzni. – A bűvös szó hiányzik - suttogta. – Legyen hát - sóhajtottam. - Segíts felkelni nyomban! Elhagytuk a szobát, s a várudvaron átvágva felkapaszkodtunk az északnyugati bástyára. Az őrök mindenütt tisztelettudóan köszöntöttek, a gyilokjárókról éber tekintetek kutatták a pirkadat homályát. Fent a bástya fokán Abdzsan al Hagmerk, az olajos képű vitéz fogadott minket. Egy várbéli katona bogokkal telicsomózott köteleket vetett át a párkányon - egyet Niorahnak, a másikat nekem. Niorah fürgén átvetette a lábát a széles mellvéden és a kötélbe kapaszkodott. Abdzsan hozzám lépett, majd szertartásosan megszorítottuk egymás alkarját. Mélyen a szemembe nézett, és a hagyományok szerint búcsúzkodott: – Pusztulás és siralom járjon nyomodban, mester! – Úgy legyen - válaszoltam fásultan. Nehézkesen átkínlódtam magam a párkányon: lábam teljesen alkalmatlannak tűnt a mászásra. Sejtettem, hogy nehéz lesz lejutnom, de nem gondoltam, hogy ennyire. Niorah már jóval alattam járt, hát kínkeservesen ereszkedni kezdtem én is. – Halálhörgés meg sikolyok kövessék lépteidet, Airun - szólt fentről Abdzsan. Megálltam, és felnéztem kajánul vigyorgó pofájába. – Hogy szakadna le alattad a palló! - morogtam. – Metsző északi szél söpörje végig utánad a kihalt városokat, testvér. Nem törődtem vele, inkább a mászás minden ügyességemet próbára tévő műveletére figyeltem. Abdzsan hallgatott egy sort, azután újra lekiáltott: – Airun, visszafelé figyelj, hová teszed a lábad! Ha lehet, ne a zsákodban cipeld! Bal karomra csavartam a kötelet, jobbommal tőrt húztam, gondosan céloztam, és elhajítottam a keskeny pengéjű fegyvert. Abdzsan megpróbált elugrani, de a nehéz páncél akadályozta mozgását: a tőr koppanva csapódott mellvértjének, majd megperdülve felpattant, s véres sebet ejtett az arcán. Elégedetten folytattam a mászást. – Nem voltál te mindig ilyen érzékeny... - hallottam fentről méltatlankodó dünnyögését.
5 A távoli cserjés felé iramodtunk. A nap komótosan kúszott felfelé a narancsszínű ég peremén - csak remélhettük, hogy lépteinket nem követik fürkész tekintetek. Niorah vezetésével hamarosan kikerültünk az ostromgyűrűből. Utunk mindenütt egyforma, jellegtelen tájon át vezetett. Dombra fel, dombról le, cserjésbe be, cserjésből ki - s ez így ment órákon keresztül. A délelőtti nap forrón perzselt, alaposan megizzasztott mindkettőnket; a bozótos néhol szinte áthatolhatatlan kuszaságúvá szövődött, s ez megkeserítette az amúgy is utálatos kirándulást. Bár Niorah megpróbált kedves fecsegésével szórakoztatni, pokolian éreztem magam. Egy dombháton végre megálltunk. Innen már tájékozódni is tudtam. Kelet felől kerültük meg a várat, és tíz mérföld megtétele után visszafordultunk. Valahol itt válhattunk el Daientől, még a környék is ismerősnek rémlett. – Arra ott; látod? - mutatott észak felé a lány. – Látom - feleltem megadóan, noha fogalmam sem volt, mit kellene látnom. – Nemsokára odaérünk. – Az jó lesz... Újabb cserjések következtek, és két meneteléssel telt, hálátlan óra, azután megérkeztünk. Felismertem a helyet: innen vettem szemügyre először a Borganók seregét és C'Demorante várát. – A kölyöknek valahol itt kell táboroznia, ha még nem kapták el - fordultam a lányhoz. - Váljunk szét, keressük meg! Bólintott, és jobbra indult. Én lusta voltam hiábavaló kutyagolásra vesztegetni az időt, inkább lehúztam az ujjamról a súlyos ezüstgyűrűt, markomba zártam, majd erősen koncentrálni kezdtem. Halkan, mormolva ejtettem ki az egyszerű szavakat, suttogásom mégis elnyomott minden természetes eredetű zajt, tisztán és érthetően szólt. A mágia hullámokat vetett az éterikus térben, koncentrikus körökben terjedt: ahol az élet buborékjába ütközött, egy pillanatra megtört, aztán tovább fodrozódott megint. – Niorah! Gyere vissza! - kiáltottam néhány szív- dobbanásnyi idő múltán. Vártam, míg a lány visszatér, s közben titokban csodáltam, amiért ilyen elképesztően halkan jár ebben az átokverte bozótosban. – Történt valami? - kérdezte enyhe ingerültséggel a hangjában. Összevontam a szemöldökömet, de nem szóltam semmit, csak némán az egyik irányba intettem, és elindultam. Hamarosan egy kis ligetbe értünk; már messziről csaholás hallatszott, és a lány felvidult. – A kutyáim! - kiáltott ujjongva, aztán kiült arcára a harag. Daien a kutyákat egy közeli fához kötözte, azok most, hogy gazdájuk visszatért, boldog csaholással, ámde minden eredmény nélkül próbáltak megszabadulni. A fák között kis tűz maradványait pillantottuk meg, mögötte ágakból összehordott menedéket, amiből hamarosan az álmos kölyök bújt elő. Kezében husángot szorongatott, de amint meglátott minket, elhajította fegyverét, és rohanni kezdett felénk. Niorah arcán láttam, hogy egészen másképp értékeli a találkozást, mint a fiú, de rám való tekintettel nem tett megjegyzéseket. Daien lelkendezve ugrabugrált körülöttem, és megpróbált megölelni. Szelíden eltoltam magamtól - sosem szerettem az érzelgősséget. – Az érzelgés, akárcsak a túlzásba vitt bűnbocsánat, pyarroni találmány. Nem más, mint az emberi szellem bemocskolása - korholtam. Eközben a lány elvagdosta a kutyák köteleit - azok boldog farkcsóválással, halk nyüszítéssel üdvözölték gazdájukat. A lovaink is a közelben álltak: Niorahé kipányvázva legelészett, az enyém mozdulatlanul várakozott. – Jaj uram, úgy örülök, hogy visszatértetek! Már azt hittem, nem látlak benneteket többé! - lelkendezett a kölyök. Lábammal a hamuba kotortam: megszenesedett csontok bukkantak elő. – Aztán mi jóval múlattad az időt? – Hát, itt vártam... Csattanós nyakleves szakította félbe a gyerek mondanivalóját. Niorah szeme szikrázott a dühtől. – Hogy merészelted kikötni a kutyáimat? Daien felvisított, és nyakát behúzva mögém somfordált.
– Csak a farkasok miatt - nyekeregte megbántottan. – Nekem ne hazudj, mert elkaplak, ha a gazdád mögé bújsz is! - emelte pofonra kezét a lány. – Nem hazudok! Már az első éjszaka itt voltak, a kutyák teljesen bevadultak, én meg attól féltem, hogy elszaladnak, és a farkasok széttépik őket. Nagy tüzet raktam arrafelé - intett a kezével a háta mögé ezért nem mertek közelebb jönni, csak köröztek körülöttünk. A te lovad halálra rémült - mondta Niorahnak, aztán hozzám fordult csak a tiéd volt nyugodt. A toportyánok szerencsére nem támadtak ránk. Aztán másnap éjjel megint itt voltak, akkor már átköltöztem ide, és nagyon féltem. Újra itt ólálkodtak, és amikor a legnagyobb ránk vetette magát, azt hittem, végünk. De a te lovad, uram, megmentett minket. Én lovak között nőttem fel, de ilyet még nem láttam. Az a fekete bestia előreugrott, előbb megmarta, aztán elkapta a farkast, és magasan a levegőbe dobta. Amikor az nyekkenve földet ért, még megtaposta, s közben hatalmasakat horkantott. Mikor végzett, visszakocogott a helyére, és azóta is ugyanolyan élettelenül mered a világba, mint előtte. Vadállatok pedig nem jöttek többet. – Látom, kerítettél ennivalót is - jegyzetem meg, s közben megpróbáltam elleplezni elégedett mosolyomat. – A kutyák vadásztak, uram - bólogatott büszkén a kölyök. - Nyulakat fogtak. Nagyon okosak, ámbár vesződséggel járt, míg elszedtem tőlük a zsákmányt. De megnyugodtak miután megnyúztam a nyulakat, s ők is megkapták a részüket. Később, már ha fogtak valamit, mindig idehozták nekem. – Szeretném még az est leszállta előtt megtalálni Martent - szólt közbe ingerülten Niorah. - Ideje indulni! Daien sebesen összepakolt, és a lovakat felmálházva folytattuk utunkat. Hamarosan széles patak keresztezte az ösvényt. Niorah a vízfolyás irányát követve vezetett minket tovább. Végighallgattam Daien beszámolóját az eltelt napokról, aztán csendben gyalogoltunk a lány után, aki szemmel láthatólag még mindig haragudott. Úgy látszik, igencsak a szívére vette a kutya-ügyet. – Az öreg errefelé tanyázik - szólalt meg úgy másfél óra múlva. A dombhát zöld füvét sziklák váltották fel, itt-ott ember nagyságú kőtömbök hevertek. A patak sodrása felgyorsult, néhol halak kék hátát is megpillanthattam a vízben. Nemsokára megtaláltuk az öreg lakhelyét: egy kövekből rakott, apró viskót. A bejáratot egyetlen vastag pokróc fedte, a tetőre tornyozott szalma több helyen málladozott már. Niorah fellebbentette az ajtóként szolgáló rongyot, és benézett. – Itt nincs - jelentette ki. – Nem fél a vadaktól? - kérdezte Daien. – Nincs mitől félnie - válaszoltam. Szerencsére nem kellett túl soká keresgélnünk. Lejjebb a patak mentén, ahol a part kiszélesedett, egy kövön ott üldögélt a pap, s egy maga fonta hálóval halászni próbált. A korát nem tudtam megállapítani. Az aszkéták teste mind egyforma, akár harminc, akár hetven telet éltek meg. Erősen kopaszodott, oldalt és hátul azonban hosszúra nőtt seszínű hajzata. Vékony és inas volt, mint általában a remeték, de láttam, hogy elvékonyodott izmaiban épp elég erő lakozik még. Arcát barnára égette a nap, bozontos szemöldöke alól ravasz, átható tekintet méregetett minket - valami sötét kajánság áradt egész lényéből. – Martén atya! - kiáltotta Niorah. – Nocsak, a C'Demorante lányka! Mit keres errefelé a kicsi hölgy? Átmászott egy nagyobbacska kőre és nyájasan mosolygott útitársnőmre. Hellyel kínálta maga mellett, s közben minket fürkészett. A kutyák már ismerhették, mert bolondosán körbeugrálták - meglehetősen komikus látványt nyújtott, ahogy megpróbálta elhessegetni a szemtelen dögöket. Odaléptem én is. Daien a hátam mögött maradt. – Köszöntelek, atyám - hajtottam fejet. – Én is, fiam - válaszolta a remete, s az udvariatlanság határát súroló alapossággal szemügyre vett. Ezt a környéken dívó framozást már igencsak untam, de nem utasíthattam rendre a hitehagyottat, mert szükségem volt a segítségére. A lány nem teketóriázott sokat, s néhány rövid, szabadkozó mondat után a lényegre tért. – Szükség lenne a segítségedre, Fra Martén.
-Aztán miféle segítség volna az? Csak nem házasodni akartok ezzel a lovaggal, atyád szándéka ellenére? – Szó sincs ilyesmiről! A lovag súlyos sebet kapott; szükségünk lenne a gyógytudományodra. A remete elrévedt egy pillanatra: tűnődni látszott. – A teli gyomor bölcsebb az üresnél - mondta, ahogy felemelkedett ültéből. - Mesélj apádról, lányom, és arról, mi újság a birtokon! Hallottam egyet s mást; aggasztó, különös híreket. Te meg addig se tétlenkedj! – fordult hozzám, és a kezembe nyomta hálóját. - De szép nagyok legyenek ám! Visszafordult, a lányra mosolygott, és elindult a kunyhója felé. Niorah bocsánatkérőn pillogott rám, mielőtt az öreg után somfordált, én pedig káromkodva vetettem ki a hálót - ez egyszer pisztrángok, s nem lelkek után. Majd fél órán keresztül guggoltunk a patak partján; Daien a kövekről leste, merre ficánkolnak a nagyobb halak. Süllők, állította, de én nem ismeretem a rohadt dögöket, csak azt láttam, hogyan térnek ki a háló elől. Aztán, nagy sokára rájöttünk, miképp szedjük ki őket a száguldó vízből. Én kivetettem a hálót, a fiú pedig feljebb ment a vízfolyás mentén, és emberfejnyi szikladarabokat hajigált a habok közé. A halak vad menekülésbe kezdtek, és néhányan fenn is akadtak a vén Martén fonta hálón. Ezzel a módszerrel ötöt sikerült kifognunk. – Remélem, kölyök, a kibelezésükhöz is értesz - fordultam Daienhez, miközben a vergődő süllőkre húztam néhányat, hogy elcsendesedjenek. – Nem gond, uram - vigyorgott famulusom. - Bízd csak rám! Elindultunk a remetelak felé. Niorah és az öreg a viskó előtt üldögéltek, és jóízűen kortyoltak valami gőzölgő folyadékot. A hevenyészve rakott tűz szélére húzva, feketére kormosodott agyagcsuporban gyanús lé fortyogott. Gondoltam, valami gyökerekből meg levelekből készült undorító főzet - a remeték mindig ilyen ostobaságokkal múlatják az időt. – Gyertek csak, gyertek! - integetett Martén. Újra erősen bicegtem, a fájdalom szinte eszemet vette; a legszívesebben felnyársaltam volna a vén szélhámost, de valami azt súgta, hiba lenne. – Nem sok jóval kecsegtetlek fiam - dünnyögte Martén. – Rég nem foglalkozom a gyógyítás művészetével. Leültünk; én fintorogva válaszoltam: – Azért egy üszkösödő lábbal még el tudsz bánni, nem? – Talán, talán... Daien elvonult valahová; láttam, hogy kezében fürgén táncol a kés, miközben a halakat bontja. Tekintetem visszavándorolt a remetére. – Aztán hívő vagy-e? - firtatta Martén. – Magam is pap volnék. – Pap? Csak nem ette meg a fene...? - dörmögte meglepődve. - Aztán miféle pap? – Darton papja. – Darton-papot nem gyógyítok - jelentette ki határozottan. A varjak vájják ki a szemed! - öntött el hirtelen a harag. Eljátszottam a gondolattal, hogy - balsejtelmek ide vagy oda - megfojtom az átkozottat. – Nem kívánom ingyen, atyám. - Az utolsó szót gúnyos nyomatékkal ejtettem, ki, reméltem, ért belőle. – Kérlek, Martén atya! - szólalt meg Niorah is. - A kedvemért, tégy kivételt ezzel az emberrel! Atyám és egész uradalmunk sorsa forog kockán! A pap hümmögni kezdett majd, hozzám fordult. – Mit tudsz felajánlani cserébe? – Ötszáz aranyat és az életedet — sziszegtem. – Na ugye... ! - fordult a lányhoz a csuhás. - Erről beszéltem, ezért utálom őket. Pökhendi népség! Az életet gyalázni, arra van eszük! Felpattantam. – Szűrd át szavaidat bölcsességed szitáján, atyám, mert ha nem teszed, hamarosan megtapasztalod az én istenem hatalmát!
Torkig voltam ezzel a vén kecskével; elhatároztam, ha nem gyógyít meg, a lábammal együtt küldöm Darton színe elé. Niorah haragosan nézett rám, és hunyorgatva jelezte, hogy ne hergeljem az öreget, hamarosan beadja a derekát. Percekig hallgattunk, aztán én törtem meg a csendet. – Mégis, mit csináljak fél lábbal? Az öreg elgondolkodott. – Adhatok egy tanácsot - válaszolt kisvártatva. Körülnézett, majd felvett a karnyújtásnyira lévő szemétkupac tetejéről egy darab zsineget. - Fogsz egy kötelet, aztán minden hó első napján, amikor a vörös hold a Sheral bérceit érinti, kötsz rá egy csomót. Minden hónapban egyet. Aztán amikor eltelik egy év, fogod ezt a darab kötelet, és minden hó első napján, amikor a vörös hold lenyugszik a Sheral bércei mögött, kioldasz egy- egy csomót... - Elhallgatott, jelentőségteljesen pislogott. Vártam az eszmei mondanivalót, hát nem szóltam semmit, csak álltam a tekintetét. Megvonta a vállát. - Nem igazi szórakozás, de telik vele az idő. Kezdett fárasztani. Egy hajszál választott el attól, hogy megüssem; élete most már egy lyukas garast sem ért, s kezdtem beletörődni, hogy valami kuruzsló csakhamar megcsonkítja testemet. Határtalanul bosszantott a dolog, de az istenek rendelését mindenkinek el kell fogadnia, így aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy beletörődöm a megváltoztathatatlanba. – Van itt egy hely — dünnyögte a csuhás. - Félelmetes gonoszság árad belőle. Ha megtisztítod nekem, én meggyógyítom a lábad. Felélénkültem. – Miféle hely az? A vénember felemelkedett ültéből. – Gyertek velem! A fiú látta, hogy készülődünk valahová. Letette a kést, és egy darab ronggyal törölgetni kezdte a kezét. – Te itt maradsz - szóltam rá -, és maradnak Niorah fenevadjai is! – Derna, Agad, marad! — parancsolta a lány, de látszott rajta, nincs különösebben ínyére a dolog. A kutyák lekushadtak, bánatos tekintettel néztek utánunk.
Nemsokára elértük a helyet, amit Martén emlegetett. A fák itt elszórtan álltak a ritkás aljnövényzetben. Egy tölgy árnyékában torpantunk meg, úgy lestük, mit mond a pap. – Érzitek? - suttogta. Minden ízében reszketett, laposan pislogott hol erre, hol arra. Én nem éreztem semmit, és úgy tetszett, így van ezzel a lány is. Elengedtem magam és hagytam, hogy tudatomba beszűrődjék a környék anyagi síkon túli kisugárzása. Egy pillanattal később már tudtam, mire céloz Martén. A tölgyfával volt baj. Határozott gonoszság sugárzott belőle, a halál dermesztő lehelete olyan erővel, hogy megborzongatott a gyönyörűség. Mintha valaki figyelne az ágak közül. A fejem, a szemem meg sem mozdult, ahogyan felnéztem, csak a szellemem figyelt. Az alsó vízszintes ágon valami lengett a szélben. Egy pár piszkos, mezítelen láb. Tekintetem feljebb kúszott a sovány lábszárakon, a kopottas csuhán. Martén holtteste lengedezett a szélben, kigúvadt szemei egykedvűen meredtek a világba, arca és nyelve szederjesre kékült már. A másodperc töredéke alatt vált világossá számomra minden. Nem csoda, hogy Martén retteg ettől a helytől: az istenek jónak látták, hogy jelet hagyjanak számára ott, ahol - évek múltán, vagy tán már holnap - önkezével vet majd véget életének. Hirtelen szánalmat éreztem iránta: bármilyen nagy is a hatalma, amit én látok, előtte örökkön rejtve marad. A látomás szertefoszlott, mi hárman szótlanul álltunk a fa tövében: Niorah értetlenül, a pap remegve, én immár közönyösen. – Megéheztem, Marten - jegyeztem meg elgondolkodva. - Süssük meg azokat a halakat! – Érezted? – Láttam is - feleltem, és bicegve visszafelé indultam a kalyibához. – Várj csak! - kapott karom után az öreg. - Valami átok? Meg tudod törni? – Talán, talán... - bólogattam. Majd kis szünet után:
– Aztán hívő vagy-e? Nem válaszolt. Visszaballagtunk a kunyhóhoz. Az étel még nem készült el, de a halak már megtisztítva, kibelezve feküdtek a tűz mellett. Daien leveleket terített a földre, azokra pakolta a nyers húst. Most nyársfaragással foglalatoskodott. – Menjünk be a házba! - invitált fagyosan a remete. Beléptünk a félhomályos viskóba. Asztal, két szék és egy priccs állt odabent - ezeket Martén mind maga készítette. – Pusztítsd el gonosz hely szellemét, és én meggyógyítalak! - fordult szembe velem. – Túl sok erőmet emészti fel a seb - dünnyögtem. - Nem tudok mágiát használni. Elégedetlennek tűnt válaszommal, de ezúttal neki nem volt választása. Gyorsan döntött. – Hadd lássam a lábadat! - sziszegte. Niorah segítségével lehúztam csizmámat, és leszedtük a kötést a sebről. Láttam már egy-két ocsmány dolgot életemben, de azt hiszem, nincs visszataszítóbb annál, mikor az ember saját testének széthullásával, önnön múlandóságával szembesül. Martenből megint kitört a természetes faragatlanság: – Volt pofád egy ilyen kis semmiséggel idejönni! - förmedt rám vádlón. Nyeltem egyet, és hallgattam megint. Összevont szemöldökkel meredt rám. – Mielőtt hozzáfognék a gyógyításhoz, meg kell hogy áldjalak. Ettől aztán betelt a pohár. – Elég áldott vagyok én már így is! - mordultam rá. – Kezdj hozzá végre! A hókuszpókusz eltartott egy darabig, aztán úgy éreztem, mintha egy hűvös kéz simítana végig a lábamon, majd egész testemet hideg nyugalom öntötte el. Számtalanszor éreztem már ezt életeim során: a fájdalom tovaröppent, émelyítő emlékével együtt. Felültem és lenéztem a sebre, pontosabban a helyére. Lábszáram olyan volt, mint mindig: hegnek, forradásnak nyoma sem látszott rajta. Felálltam, tettem néhány lépést. – Jó lesz, csuhás, egészen jó! - dünnyögtem, és megpaskoltam Martén arcát. A remete tekintete szikrázott a dühtől - ez elégedettséggel töltött el. Tettem még pár lépést, majd felhúztam a csizmámat, és kisétáltam a délutáni napfénybe. Niorah és Martén követtek. – És most teljesítsd az ígéretedet te is! - követelőzött az öreg. – A teli gyomor bölcsebb, mint az üres - válaszoltam. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ki ne robbanjon belőlem a nevetés. Elvettem Daientől a felkínált nyársat, amin ínycsiklandó illatokat árasztva piroslott a frissen sült hal. Martén belátta, hogy nem jutunk dűlőre, így ő is letelepedett, és hármasban falatozni kezdtünk. A gyerek egy korsóban tiszta, hideg vizet hozott a patakból, szerény ebédünket azzal öblítettük le. – Mondd, Martén, hogy lettél te remete? - kérdeztem, mikor már nagyon megsűrűsödött közöttünk a csend. – Nem tartom valószínűnek, hogy ennek bármi köze lenne az alkunkhoz - morogta ő. – Pedig van. – Azt várod tőlem, hogy elregéljem életem történetét? – Ha muszáj... A pap elvörösödött. – Ne titokzatoskodj! Én tartottam a szavam, tartsd te is! Elgondolkodtatott, elmondjam-e neki az igazságot. Ez a vén marha még itt maradna meghalni, ami különösebben nem volt ellenemre: mindenki saját sorsának kovácsa. Élve azonban hasznosabbnak ígérkezett; fontos szerep jutott neki a tervben, mely falatozás közben kezdett körvonalazódni bennem.
A lábam meggyógyult - ez jó. A lovagjaim, mind a tizenheten, néhány kardforgatóval együtt a várba szorultak, kint ötszáz támadó bóklászik, meg én. A feladat: kihozni az embereimet meg azt a valamit, amiért mindannyian az életünket kockáztattuk, szétszórni az ellenséges sereget - s ezzel kész is. Fogalmam sem volt, hol kódorog Alyr; szükség lett volna rá rá, de még a hírnökei sem érkeztek meg, ezért úgy döntöttem, velük nem számolok. Sereget gyűjtök, és hátba támadom a Borganókat. Ha Angusék kicsapnak - és nem kételkedtem benne, hogy meg is teszik - szétugraszthatjuk ezt a csürhét egyszer s mindenkorra! A gond csak az volt, hogy legalább háromszáz embert kellett volna hirtelenjében előteremtenem. A papra néztem. Tegyük fel, hogy verbuválok egy nagyobb csapatot. Harci szellemükön sokat javítana, ha a táborban lenne egy pap is, aki alkalomadtán felcserként működik közre. Arra a következtetésre jutottam, hogy az igazság nem ütközik tervemmel, sőt, épp ellenkezőleg: még a javára válhat. – Martén - kezdtem a te életed egy tévedés. A sorsod nem ezt az utat jelölte ki számodra. Azért rettegsz attól a helytől, mert hamarosan ott ér utói a halál. Önnön kezeddel vetsz véget zsákutcába jutott életednek: hurokba dugod a nyakad. Láttam, nem nagyon hiszi, amit mondok, de azért hatott rá a dolog. Tovább ütöttem a vasat: – Itt élsz évek óta, ismered a környék lakóit. Előttük a vidám megvilágosodott vagy, akihez már nem csapnak fel az élet folyamának hullámai. De amikor egyedül ülsz a viskódban, és vezekelni próbálsz, kín marcangolja a lelkedet és tudod, hogy elemészt a magány, de nem látsz más utat... Martén torka összeszorult, szaggatott, reszelős hangon ejtette ki a szavakat: – Te valóban igazlátó vagy! Beszélj hát, mit kéne tennem? Elfordultam és az ösvényt fürkésztem, ahogyan a fák alatt egy másikba torkollott, majd újra elkanyarodott és a távolba veszett. – Mit látsz? - intettem a fejemmel. – Az ösvényt. – Hogy neveznéd másképp? – Hogyan nevezhetném? – Útnak, ami vezet valahová. Miért ne lehetne a tiéd? Itt el is akadt a beszélgetés; mindketten gondolatainkba merültünk. Csak mi, „szent emberek", mert Niorah elunta a várakozást, és kutyáival kezdett foglalatoskodni, Daien meg az étkezés maradványait takarította el. Elégedett voltam ezzel a gyerekkel. Lehet, hogy nem kerül rendházba, hanem mellettem marad még egy darabig. Aztán visszatértem a fontosabb dolgokhoz. Martén egy idő után vontatottan beszélni kezdett. – Tudod, valaha pap voltam, és bár még ma is bírom az Úr kegyét, lelkem háborgását még nem tudtam lecsillapítani. Elfelejtettem, hány telet láttam; az idő többé nem fontos nekem. A Hat Város egyikében születtem, mondanám a nevét, de felesleges, csak mi szoktuk megkülönböztetni őket. A világ szemében a Hat Város vagyunk. Jó nevű kereskedőcsalád volt a miénk, négy bátyámból kettő apám és nagybátyáim nyomdokán járt: a kereskedést választották. A másik kettő beállt a gályákra, és elég magasra vitte a ranglétrán Pyarron vizeinek védelmében. Jómagam tehetségtelennek bizonyultam a kereskedéshez, és miután apám több ízben finanszírozta egy-két vad ötletemet, rájöttem: ezt a világot nem nekem teremtették. Ott volt még a katonáskodás lehetősége, de ettől is irtóztam. Furcsa, hogy épp pap lett belőlem, mert ifjú éveimben bizony irtóztam a hit minden formájától. Apám egyszer új ötlettel állt elő: legyen belőlem jó mesterember. Társadalmi pozíciónk lehetővé tette, hogy bekerüljek az aranyművesek céhébe. Ezt szerettem; néhány év múltán elismert mesternek számítottam. Volt köztünk egy ábrándos fickó, aki mindig Gilronról, a kovácsok és kézművesek védelmezőjéről papolt. Habókos volt, így szinte semmit nem tudtam meg tőle. Egy időre felhagytam a munkával, mert ez a dolog Gilronnal különös húrokat pendített meg bennem. Papokat faggattam naphosszat, könyvtárakban ósdi fóliánsokat böngésztem, és szinte szívtam magamba a tudást, amit az egyház zúdított rám. A hívőket már nem eszement, életképtelen embereknek, hanem sugárzó bölcseknek láttam. Egy kis bökkenő volt csak a dologban: számtalan istent imádtak. Én, csak én tudtam, melyik az egyedül üdvözítő út. Végre-valahára, hosszas tanulás és előkészületek után elhatároztam, hogy elmegyek Gilron szentélyébe; persze nem telt úgy el nap, hogy ne sétáltam volna el előtte lapos pillantásokkal méregetve, hogy mit rejthet a mélye. Azon a napon, amikor először borultam térdre az oltár előtt, már tudtam, mi a szerepem, mi életem értelme. Az aranyművesség álma eltűnt a múló
évek feneketlen szeneszsákjában. Ott maradtam a templomban, mert megérintett az isten. Nem számláltam a napokat; hónapok, talán évek is elteltek, és sosem voltam még olyan boldog, mint akkor. A bennem lakozó szeretet azonban csakhamar állítani kezdte a kibontakozást - ma már tudom, hogy más képp kellett volna cselekednem. Magával ragadott a vallási fanatizmus. Két másik papot - ekkor már felszentelt voltam - nyertem meg az ügynek. Városunkban Antoh istennő kultusza dívott, és én nem szerettem volna összetűzésbe keveredni más rendekkel, ezért elhatároztuk, oda megyünk, ahol a legnagyobb szükség van ránk. A káosz sújtotta földre, a Városállamok területére indultunk. Településről településre jártunk, prédikáltunk és terjesztettük a hitet. De milyen nagy csalódás volt! Lehurrogtak, kinevettek minket, sárba tiporták szent hitünket. A fiatal szív még nem olyan kérges, mint az öreg. Érzékeny. Gonoszkodóvá és gúnyolódóvá váltunk, egyik testvérünk elhagyott minket. Már úgy prédikáltunk, hogy más isteneket gyaláztunk, de eredménytelenül. Elhatároztuk, hogy ha kell, erőszakkal is terjeszteni fogjuk a világosságot. Fegyvert ragadtunk, és hű követőimből megalkottuk Gilron Szent Kalapácsát, a hittérítők seregét. Én balga, akkor még nem is sejtettem, hogy híveim nem Gilronért, hanem az aranyamért követnek. A városok erősek voltak, és nem nézték jó szemmel ténykedésünket, így hát inkább a falvak lakóival foglalkoztunk. Egész jól haladt a „szent háború", bár kezdtem sokallni a máglyák füstjét, a nyomunkban harsogó jajszavakat. Ekkor kaptam az első intő jelet. Gilron kizárt a Nagy Arkánum Rituáléiból: hiába ismételgettem őket órákon át, nem történt semmi. Haragra gerjedtem, és meg akartam mutatni az istennek, mennyire szeretem őt. Egész falvakat hánytunk kardélre, ha nem voltak hajlandók áttérni az Ő igaz útjára. Időközben az események kikerültek az irányításom alól: már a pyarroni inkvizíció is tudomást szerzett vérengzéseinkről, és lovagokat küldött ellenünk. Egy éjjelen két csapás is ért: a lovagok szétverték napról napra fogyatkozó „szent seregemet", és nem részesülhettem többé a Kis Arkánum Litániáinak áldásaiban sem. A sötétség leple alatt szöktem meg. Szőrcsuhát öltöttem, hosszú időn át vándoroltam a vadonban. Ahhoz nem volt erőm, hogy önkezemmel vessek véget életemnek - reméltem, valami éjszakai vad megteszi majd ezt a szívességet. De nem menekülhettem ilyen könnyen végzetem elől. Elértem ide és itt maradtam; minden nap imádkoztam, áldozatokat mutattam be, böjtöltem. Tettem ezt hosszú éveken át, de Gilron rám sem hederített. Megőszült a hajam és hullni kezdtek a fogaim, amikor örvendezve láttam, hogy az áldozatok eltűnnek a magam készítette oltárról, és éreztem, hogy Ő megbocsátja bűnömet. Azóta újra tudom használni a Kis Arkánum Litániáit. Nem hiszem, hogy ennél többre valaha képes leszek, de nem is vágyom többre. Csendesen imádkozva várom a halált, mely a kárpiton túlra, a létezés más mezőire ragad... Újra hallgatásba burkolóztunk. A lány eltűnt valamerre a kutyáival együtt, Daien meg közben mellénk telepedett, és elkerekedett szemmel hallgatta a remete történetét. Martén láthatólag beletemetkezett emlékeibe, én pedig az esélyeket és a lehetőségeket latolgattam. Szükségem volt erre az emberre, hogy végrehajthassam tervemet. – Bezárkóztál az elefántcsonttornyodba - mondtam. – Csak könyörögtél a kegyelemért, amit részben meg is kaptál, de ezzel nem éred be, igaz-e? – Ne gúnyolj! Mi többet vagy jobbat tehetnék? – Pusztítottál, aztán könyörögtél - mondtam komoran. - Itt az ideje, hogy építs. Dacosan megrántotta a vállát. – Hogyan építhetnék én bármit is? Nézz rám! Elszállt felettem az idő. – Harcban, kard által vétkeztél - folytattam hipnotikus lassúsággal. - Soha jobb alkalmat, hogy karddal vezekelj. Értetlenül meredt rám. – Igen - folytattam. - Ártatlanok pusztulnak a közeledben. Sáskafogú zsarnok szabadult a gyanútlanokra, én azonban sereget gyűjtök, és megtöröm a zsarnok uralmát. Küzdj mellettem! Martén a fejét rázta. – Elegem volt a vérontásból. – Vért csak vérrel lehet lemosni! - csaptam a kardomra, ahogy az indulat elragadott. – A háború nem megoldás - dünnyögte a csuhás. - Ezért lettem remete. – És ezért hibáztál. Menj csak vissza a tölgyfa alá, és töltekezz csordultig tulajdon halálod iszonyatával, remeteséged fanyar gyümölcsével! – Nem érted! - rikácsolta Martén. - Nem akarok harcolni!
– Ki mondta, hogy harcolnod kell? - pillantottam rá. – Szükségem van egy papra, aki támaszt nyújt katonáimnak, aki szent hatalmával megáldja őket, aki begyógyítja sebeiket. Ez a pap te vagy, Martén atya, ez a sorsod! Az, hogy itt ülünk, szintúgy Gilron rendelése! Szónoklatom teljesen felzaklatta az öreget: felugrott és vadul járkált fel-alá, próbálva megemészteni a hallottakat. Hirtelen szembefordult velem megint. – Átkozott! - sziszegte. - Hetet-havat összehordasz, megzavarod egy vénember fejét! Hiba volt meggyógyítanom a lábad. Szedd a sátorfád, kotródj innen és vissza se gyere többé! – Na de... – Nem hallottad? Kotródj innét! - bömbölte bíborvörös fejjel Martén. Komolyan aggódni kezdtem az életéért: ha nem vigyáz, menten megüti a szél...! Dúlva-fúlva viharzott be a házba, ahonnét egy darabig még kihallatszott zsörtölődése. Az ember tudjon veszíteni is: legyintettem. – Szedelődzködj Daien! - parancsoltam a fiúra. - Megyek, előkerítem a lányt. Elindultam lefelé a patak partján, és hamarosan megtaláltam Niorahot. Kezében hosszú botot tartott, amit a fehér kutya hasztalan próbált megszerezni. A fekete valamivel odébb hevert a földön, és unottan nézte, hogyan küzdenek azok ketten holmi ehetetlen vacakért. Hunyorogva néztem meg jobban a fekete dögöt. – Egek! Egy hastin! - szaladt ki belőlem. Északon a hastin nem ritkaság, itt Délen viszont csak mutatóba akad belőle; az öreg C'Demorante kisebb vagyont fizethetett ezért a példányért. Alaposabban szemügyre vettem a másik kutyát is, de semmi különöset nem láttam rajta. Egyik kutya olyan, mint a másik, döntöttem végül, majd integetni kezdtem a lánynak, hogy magamra vonjam a figyelmét. Felém nézett és visszaintett; eközben a dög megszerezte a botot, és elégedett pofával rángatta maga után. – Azt hiszem, itt már nincs keresnivalónk - mondtam, mikor a lány mellém ért. - Elvégeztetett. Elakadt a lélegzete. – Csak nem...? – Egy ujjal se nyúltam a csuháshoz, kedvesem. Úgy döntött, mégis a tölgyet választja. Niorah szemében a felismerés fénye villant. – Azt akarod mondani, hogy itt marad? – Nem akarom, de ez van. Láttam, hogy töri a fejét; vártam, milyen kérdést szegez majd nekem, s kellemesen csalódnom kellett benne: – Hogyan tovább? – Katonákra van szükségem - mondtam. - Körülbelül háromszázra. De talán kétszáz is elég lesz. Niorah a homlokát ráncolta. – Apámra kellett volna hallgatnom - suttogta. – Valóban? – Nem hiába parancsolta, hogy tűnjek el a környékről, míg ez az ostoba marakodás folyik. Felnevettem. – Ezzel alaposan elkésett, ifjú hölgyem! Szükségem van valakire, aki ismeri a vidéket és kalauzol. – És ha nemet mondok? – Az bizony kellemetlenségekkel járna. – Hadd halljam, mifélékkel? Elengedtem a fülem mellett a kérdést. – Milyen városok vannak errefelé? – Hát, akad egy pár - mormolta Niorah barátságtalanul. – Útközben mesélhetsz róluk - biccentettem faarccal. -Apád keveset költött a neveltetésedre, ugye? – Hogy jön ez ide? – Ha sokat költött volna, tudnod kéne, hogy „hát"- tal nem kezdünk mondatot.
Megpróbált állon vágni; bár elég gyors volt, sikerült elkapnom a csuklóját. Nem csavartam meg; sejtettem, ha megtenném, nagyot rúgna épp hogy meggyógyult lábamba. – Nem is álltam háttal neked! - sziszegte, amint eleresztettem. A keletnek úszó fellegek árnya elrejtette fájdalmas grimaszomat. Visszaértünk a remetelakhoz és felnyergeltük a lovakat. Martent nem láttam sehol, de nem is voltam kíváncsi rá. Miután nyeregbe szálltunk, kérdőn Niorahra pillantottam. – Merre induljunk? – Délnek semmiképp - vágta rá ő. - Arra a Borgano- birtokok fekszenek. Északon van Tredna, jó másfélnapi járóföldre innét. Nyugatra kisebb falvak sorakoznak, aztán egy hatalmas mocsár következik, azon túl Haldon, a gyógyító iszap városa. El lehet érni három nap alatt, ha valaki ismeri a mocsarat, de ha megkerüli - és ha egy kis esze van, ezt teszi -, egy hétnél előbb nem ér célhoz. Keletnek, egymáshoz viszonylag közel három várost is tudok: Silangot, Kythart és Lorrt. – Kythar... - dünnyögtem. - Olyan ismerősen cseng a név! Rádöbbentem, hogy ifjabb éveimből emlékszem valami hasonlóra. A Városállamok jó vadászterület volt és mindig az marad a magunkfajta kóborlók számára; valaha gyakorta jártam ezen a környéken, nem kizárt, hogy eljutottam Kytharba is. Ha utódokat nemzettem, ha törvényt szegtem, az se számít: egész emberöltőnyi, ha nem több idő telt el azóta. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy keletre kell mennünk: ahol nagyobb a népsűrűség, jobbak az esélyeim arra, hogy megfelelő embereket találjak. – Fel Silangba! - kiáltottam, és nekieresztettem holteleven hátasomat.
6 Nem kíméltük lovainkat, így másnapra, kis kerülővel ugyan, de elértük Silangot. Nem volt túl mozgalmas hely: a sárfészek kifejezés minden másnál jobban illett rá. A szokványos fallal körülvett település városi rangjára lakói látszottak a legbüszkébbnek; kinéztem belőlük, hogy kiváltságlevelüket aranyért vették valahol. A kapukban rosszkedvű strázsák ácsorogtak, de nem nagyon törődtek velünk - olyannyira nem, hogy még köszönésünket sem fogadták. A fogadónál megálltunk pihenni. Míg a helyi tuskók az állatokat csutakolták, mi beültünk az ivóba, hogy harapjunk valamit. Itt már jobban pezsgett az élet, de azért nem esett nehezünkre megfelelő asztalt találni. Miközben ettünk, a lányt faggattam az útközben látott két várról. – Nem tudom, kik lakják - rázta fejét Niorah. - Gyakorta megesik, hogy valaki kimondja, ez vagy az a föld az enyém. Ha meg tudja védeni, és képes megműveltet- ni a körötte elterülő földeket, sosem kell szűkölködnie munkás és harcos kezekben. Persze ha az a föld valakinek még többet ér... - Legyintett. Szomszédaink igazi fajankók. – Keresnünk kéne pár ilyen fajankót - dünnyögtem. - Talán akad köztük olyan, aki hajlandó segítséget nyújtani. – Nem valószínű, hogy kötélnek állnak, míg nem a saját birtokuk a tét - vélte Niorah, de én csak hunyorogtam: jó ideje zavart az egyik szomszédos asztalnál folyó pusmogás, váratlanul ki-kirobbanó röhögés. Sejtettem, hogy az ismeretlenek rajtunk köszörülik a nyelvünket; eddig nem törődtem velük, de most, hogy a maguk bárdolatlan módján a lány bájait kezdték méltatni, valami megpattant bennem. Székestül hátratoltam magam, felálltam, és csontjaimat megropogtatva kinyújtóztam. Néma csend volt már, mire odaléptem a bunkók asztalához. – Elkussoltok, megisszátok a sörötöket és eltűntök, amíg ilyen szelíd vagyok - közöltem. – Ugyan! - horkant valaki a jobbomon. - Mióta parancsolsz te nekünk? – Nem parancsolok, hanem kérek - mondtam halkan, és a hangadó szemébe néztem. A másodperc töredékéig állta tekintetemet, majd elnézett hátra, a kocsmáros felé. Nem pocsékoltam rájuk tovább az időt, visszaballagtam Niorah mellé, aki a tányér szélére tette kését, jelezvén, végzett az étkezéssel. Felvettem egy darab húst, és a számba tömtem. – Rájöttél már, honnét ismerős Kythar neve? - érdeklődött a lány. Bólintottam. – Volt idő, mikor többet barangoltam a világban - mondtam. - Meglehetősen rég, de valahol e tájon történt, hogy belebonyolódtunk két uraság vitájába. Az egyiknek volt egy félelmetes íjásza; hihetetlen volt, ahogy az a süvölvény lőtt. Amikor elsimítottuk az ügyet, a fiút életben hagytam: ilyen tudás nem veszhet el a világ számára. Úgy emlékszem, Kytharból származott, és ha van egy kis szerencsénk még ma is ott él, bár valószínűleg csúnyán megvénült közben. Remélem az évek csak javítottak képességein. Chegor, vagy valami ilyesmi a neve. – Ő segíteni fog? – Tartozik nekem az életével - mormoltam. - Nincs más választása. – Ez csak egy ember. Széttártam a karomat. – Talán képes lesz toborozni néhány biztos kezű, jó szemű zsoldost. Elköltöttük maradék ebédünket. Kifizettem a fogadóst, útnak indultunk; estére elértük a következő települést. Kythart már bátran nevezhettük városnak: jól szervezett, fegyelmezett őrséggel, tiszta utcákkal, kőházakkal és több fogadóval állt az utazók rendelkezésére. Biztonságos kis sziget volt a zűrzavar tengerében, igazán kellemes helynek ígérkezett. Jócskán ránk esteledett, mire elértük, ezért sietve vágtunk át az utcákon, ahol meglepően mozgalmas élet zajlott: a főtérről nyíló bazársor e késői órán sem nélkülözte az érdeklődőket. Fáradtak voltunk ahhoz, hogy nézelődéssel töltsük az időt, így nyittattunk két szobát a Zordon Quintarhához címzett fogadóban. Míg én forró fürdőt vettem odafent, Daien a lovakkal maradt. Utóbb bevackolta magát az ajtó mellett, s
lélegzetvételének egyenletes ütemére én is hamar álomba merültem.
Kora hajnalban ébredtem. Lenn az ivóban, már e korai időpontban is sokan nyüzsögtek, a fogadós, egy fiatal férfi szorgosan tettvett, gyorsan ellátta vendégeit, akik ettek vagy ittak ezt-azt, aztán sietősen odébbálltak. Magamhoz intettem, reggelit rendeltem két személyre: hideg sültet és gyenge bort. – Mi ez a nagy jövés-menés? A fogadós komoly maradt. -A vásárok idejét éljük, uram. Messzi földekről hordják ide árujukat a kereskedők, hogy haszonnal adjanak túl rajtuk: a környék népe értékel mindent, ami szép. Elmosolyodtam, és egy aranyat csúsztattam a tenyerébe. – Mondd csak, nem ismersz egy jó íjászt a városban? Most a fogadósra került a mosolygás sora. – Kythar íjászai meglehetős hírnévnek örvendenek a világban - mondta. - Aki csak teheti, innen szerzi a lövészeket, pedig a mieink bizony nem olcsó katonák. – Ismersz egy bizonyos Arman Chegort? – Arman Haldaxot ismerek. Kétségkívül a város legjobb íjásza volt. – Volt? – Visszavonult. Van egy tanyája északon, vagy félórányira a várostól... - A fogadós eltöprengett. - Nem kizárt, hogy ma bejön Kytharba. A vásárok ideje a céllövők vetélkedésének ideje is: a legrátermettebbet ékköves medállal ós új íjjal jutalmazza a város ura. – Ékköves medált nők hordanak - mondtam szigorúan. – És a mi lövészeink, uram. A kámeák látványa tisztítja a szemet. – Badarság! -Az - mosolygott a fogadós. - Hiába, az íjászok zömmel egyszerű emberek... A lépcsőn az álomittas Niorah közeledett, és bágyadtan intett felém. – Jó reggelt, leányom - üdvözöltem. – Neked is atyám. A fogadós sietősen húzta ki a széket. Niorah biccentett, és felvett egy kést az asztalról, majd, a fatálon lévő húshalomba döfve, találomra kiemelt egy szeletet. A tányérjára ejtette. Bort töltöttem a kupájába; láthatólag rosszul tűrte a korai kelést. Beleszagolt a kupába, aztán meghúzta, fintorogva ízlelgette az italt. A fogadós tapintatosan magunkra hagyott minket. – Csinos vagy ma reggel - bókoltam Niorahnak. Kétkedő pillantást vetett rám, és enni kezdett. Jó néhány perc telt el, mire lerázta magáról a kábultságot. – Megvan az emberünk - közöltem. Ez hatott rá; érdeklődve hajolt előre. – Nehéz volt előkeríteni? – Ahogy vesszük - dünnyögtem. - És ha netán erre céloznál, senki nem halt bele. – Hol van? – Farkasvakság ellen keres gyógyírt a sokadalomban - mondtam. - Ha végzel az evéssel, akár meg is látogathatjuk. Bólintott, én pedig újra fogadós felé intettem. A fiatal férfi segítőkészen sietett hozzánk. – Ébreszd fel a fiút a szobámban, és mondd meg neki, hogy készítse a lovainkat! – Meglesz uram. – Gondolkodtam az este - fordult hozzám a lány. - Esetleg tudok még valakit, aki segíthet nekünk. – Remek - dünnyögtem. - Ki lenne az? – Borganónak van egy régi haragosa. Nem ellenség, de ki nem állhatja a herceget; biztosan ad ötven jó katonát, ha elég szívhez szólóan kérlelem...
– Milyen messze lakik? – Úgy kétnapi járóföldre. Meglehetősen kopár a birtoka, szikes talaján alig terem valami. Egy ősi apátság romjain emeltek ott várat hajdanán. A föld gyenge, a népe durva, a vár pedig szinte bevehetetlen. Borgano számára értéktelen: túl sok áldozatot követelne a feldúlása, és mert ura nem sok vizet zavar, nem is törődik vele. A várurat Astum D'Aquilornak hívják. Apám és ő valaha jó barátok voltak, mígnem valamin csúnyán összekaptak. Évek óta nem találkoztak egymással, de... – Tudom, tudom: a szívhez szóló könyörgés - legyintettem. - És mi lenne, ha apád nevében levelet írnánk neki? Niorah elmosolyodott. – Apám nagyon dühös lesz, de majd én megbékítem. Újra a fogadós felé fordultam, aki éppen a boroskupákat mosta egy hosszú pult mögött. – Fogadós, küldd be a gyereket! A férfi szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Kisvártatva Daien rontott be lihegve. – Mindjárt kész vagyok, uram! Homlokráncolva pillantottam rá. – Hozd be a nyeregtáskából a papírtekercset és az írószerszámokat! A fiú kiviharzott, s egykettőre visszatért a hengeres bőrtokkal és a fadobozzal, amiben a tust és a vesszőket tartom. Közben a fogadós elrámolt az asztalunkról. – Pompás reggeli volt - biccentettem feléje. – Megtisztel, uram. – Tudnál hozni valami frissítőt, ami nem száll az ember fejébe? – Hogyne - mondta. - Akad effajta különlegességünk. – Igen? Mi lenne az? – Az armah-cserje virágát áztatjuk forró vízbe, és fahéjjal meg cukorral ízesítjük. Bólintottam. Kivettem tokjából a papírtekercset, lehasítottam belőle egy könyöknyi darabot, és kisimítottam az asztalon. Sarkait ottmaradt kupáinkkal és az íróeszközöket tartalmazó dobozzal szorítottam le, hogy ne tekered- jen újra össze. Felnyitottam a kis fadobozt, kivettem belőle egy tintarögöt és egy kisujjnyi vastagságú irónt. – Daien, hozz egy tálkában vizet! - parancsoltam a tébláboló gyereknek. Felvettem a nádat és ferdén bemetszettem a végét, hogy felszívja a festéket. A fiú közben visszajött; Nio- rah kivette a dobozból az alacsony peremű dörzstálkát, vizet loccsantott belé, majd gyakorlottan dörzsölni kezdte a fekete rögöt mely - ezt még mostanság is nehezemre esett elképzelni - az óceán legfélelmetesebb szörnye, a krák váladékából készül. – Visszamehetsz a lovakhoz, Daien - mondtam. - Hamarosan indulunk. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben Niorah a festéket készítette. Mire a lány elkészült, megfogalmaztam magamban a levelet, bemártottam a tollat a tusba, és cikornyás betűkkel róni kezdtem a sorokat. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak a nád percegé- se, ahogy a hegy futott a papíroson. Amikor elkészültem, elégedetten csettintettem a nyelvemmel: lám, szóforgató tudományom miatt sincs okom szégyenkezni! Niorah érdeklődve nézett, én pedig megköszörültem a torkomat és olvasni kezdtem: „Astumnak, D 'Aquilor urának saját kezébe! Barátom, ha nevezhetlek még így: hosszú évek múltán töröm szét a hallgatás béklyóit, melyeket a konok büszkeség vert reánk. Tudd meg, nagy bajban vagyok, és a Te segedelmedet kérem - egy olyan emberét, akibe bizalmamat vethetem a nehéz időkben is. Kérlek, tedd fére haragodat és hallgass meg: a Borganók ostrom alá vették váramat, tűzzel-vassal pusztítják háznépemet; a koronás hitszegő, a herceg újabb földekre vágyik. Szerencsémre paplovagok járták a vidéket, akik szorultságomban oldalamra állottak. Vezetőjük maga indult, hogy sereget állítson a zsarnok ellen. Kérlek, bocsáss e sorok átadójának rendelkezésére annyi fegyverforgatót, amennyit nélkülözni tudsz - így nem csupán életemet és javaimat, barátságunkat is megmentheted. A paplovag Lorr határában, a déli lankán fog táborozni; ott gyűlnek össze azok, akik megelégelték Borganoféktelen hírvágyát s gaztetteit. Ha haragod nem enyhült irányomban, vagy ha embereid birkák, s félsz harcba küldeni őket, arra
kérlek, viseld gondját egyetlen gyermekemnek, Niorahnak, akit most a lovag oltalmaz! Volt s majdani fegyvertársad: Darnol CDemorante" – Nem rossz. — közötte a lány, mikor felnéztem. — Ezzel pecsételd le! - Ujjasa alól ezüstláncon függő gyűrűt húzott elő. Felálltam, és az egyik polcról vastag faggyúgyertyát emeltem le. Meggyújtottam, előkotortam a dobozból egy darabka pecsétviaszt. Megolvasztottam, aztán a papír aljára csorgattam a mézszerűen folyó, alvadtvér-szín ragacsot, majd belenyomtam a gyűrűt. Elégedetten szemléltem művemet, visszaadtam a lánynak a gyűrűt, aki újból a láncra fűzte, és eltüntette ruhája alatt. – Ki viszi a levelet? – A kölyökre gondoltam. – Meg tudja tenni? Vállat vontam. – Ha nem, akkor nincs benne elhivatottság. – Elhivatottság? – Paplovagot akarok faragni belőle. Értem. Közben a fogadós újra előkerült, és mázos bögrékben édesen illatozó, gőzölgő italokat rakott elénk. Belekóstoltam a bögrébe. Kellemes ízű, édeskés ital volt, fanyar utóízzel: elégedetten bólogattam, miközben szürcsöltem. Hamarosan Daien is megérkezett. A lány elmagyarázta neki, hogyan juthat el a leggyorsabban és a legbiztonságosabban D'Aquilorhoz. Daien komoran bólogatott, s már-már eliramodott, mikor megragadtam a vállát, és magam felé fordítottam. A szemébe néztem. – Ez fontos. Nagyon fontos. Megértetted, fiú? – Nem fogsz csalódni bennem uram. – Remélem is. Lóval mégy. - A zsebembe kotortam, és két ezüstöt nyomta a markába. - Ha valaki faggatna, mondd, hogy urad egy fertályórán belül érkezik, aztán állj gyorsan tovább! - Összecsavartam a tekercset, puha bőrbe bugyoláltam s szorosan átkötöttem. - Lorrban találkozunk. Indulj! Elfordultam tőle, ő pedig kisietett. – Vidd magaddal a kutyákat is! - szólt utána Niorah, aztán hozzám fordult. - Azok talán megvédik. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet őt elszalajtani; talán nekem kellett volna mennem. A fejemet ráztam. – Rád itt van szükségem; nélküled nem találok meg semmit. A kölyök miatt ne aggódj: helyén van az esze. Fogadós! - rikkantottam, mert nem láttam házigazdánkat sehol. Pár pillanatra múlva előkerült. Öt ezüstöt tettem az asztalra. - Elég lesz? – Bőségesen nagyuram. - A fiatal férfi beseperte a pénzt köténye egyik hatalmas zsebébe. – A szobáinkat tartsd fenn; lehet, hogy még visszajövünk. – Úgy lesz, nagyuram. Felálltunk és Kisétáltunk. Lovasok, szekerek mindenütt. A szűk utcán ki lehetett látni a főtérre, ahol zsúfolt összevisszaságban álltak a kereskedők sátrai. A hangos kiáltozás zsivajjá olvadt össze, hátat fordítottunk a nyüzsgésnek, és az istállóból kivezettük lovainkat. Daien már elindult, de a lovainkat felnyergelte, s azok mostanáig békésen várakoztak. Átvágtunk a járókelők sokaságán, és az északi kapun keresztül elhagytuk a várost. Követtük a szélesen kanyargó utat, ami siváran kúszott előre a messzeségbe. A fogadós nem tévedett: rövid lovaglás után megtaláltuk a települést amiről beszélt. A falucska kihalt volt, a portákon alig néhányan lézengtek. A gyerekek jöttünk- re elszaladtak, előkerült ellenben egy idős férfi. A kút mellett várakoztunk, amikor hozzánk ért, s üdvözlésre emelte kezét. – Az emberek a városba mentek, de talán én is segíthetek. Miben lehetek a szolgálatotokra? – Egy tanyát keresünk - mondtam neki barátságosan. - Biztosan tudsz útbaigazítást adni. Arman Haldaxhoz jöttünk. – A közelben van - dünnyögte az öreg. - Menjetek arra - mutatott keletnek a botjával -, egészen az
orgonaligetig; onnét már látni fogjátok a nyárfákat. Feléjük induljatok, az árnyékukban meglelitek a bolond tanyáját. Ajkamba haraptam szavai hallatán. Vajon mit érthet ezen? Arman bolondult meg? Noha nagy volt a kísértés, hogy tovább faggassam, inkább megköszöntem a segítségét és tovább lovagoltunk Niorahhal. Könnyen rábukkantunk Arman lakhelyére. Távolról szép kis faháznak tűnt a központi épület, de közelebb érve láttuk, hogy meglehetősen elhanyagolt az állapota. Távolabb csűr és istálló szomorkodott. Disznóknak vagy egyéb jószágnak nyoma sem volt: íjászunk biztosan nem a gazdaságból élt. Az istállóhoz épített karámban két ló ácsorgott. Távolabb, szalmából font céltáblák mellett egy magányos alak sötétlett, kezében hosszú íjjal. Érkezésünkre a lovak nyeríteni kezdtek; az ember hátranézett, de nem foglalkozott tovább velünk, hanem visszafordult céltáblái felé. A háznál leszálltunk a nyeregből, a lovak gyeplőit a karám rúdjához kötöttük, majd az íjász felé sétáltunk. A közelébe érve láttam, hogy fiatal fiú, olyan tizennyolc év körüli. Jöttünkre leeresztette a fegyvert, s felénk fordult. Üdvözlésre emeltem a kezem, ő pedig bólintott. – Ez itt Niorah C'Demorante - köszöntöttem. - Engem Airun al Maremnek hívnak. Arman Haldaxot keressük; gondolom, nem te vagy az. Niorah felém fordult. – Azt mondtad, ismered! - szólt vádlón. – Hm... ő a város legjobb íjásza, és tudod... szóval van rajta egy jel, arról felismerem. Az arcára már nem emlékszem. Rég történt, nagyon rég. A lány fújt egyet. – Hát ez jó. Fel sem ismered, de azt mondod neki, gyere velem csatázni, ő pedig boldogan igen mond. így képzeled, ugye? – Jól van, jól van - csitítgattam. - Ennél azért bonyolultabb lesz a dolog. – Te ki vagy? — fordult Niorah a szótlan fiúhoz. – Arman tanítványa. A nevem Yerlak. – Aztán meg tudja-e még feszíteni az íjat a híres mestered? – Ő a legjobb - válaszolt Yerlak egykedvűen, de megvetése jeleként hátat fordított nekünk. Vesszőt helyezett az íj idegére, és a mintegy húsz lépés távolságra lévő céltáblára nézett. A malomkő méretű szalmatábla közepére könyöknyi sárga, azon belülre tenyérnyi piros kört festettek. A fiú lassan felemelte az íjat, könnyedén megfeszítette az ideget, és hosszan célzott. Vártunk. A húr meg- pendült, a vessző surrogva elszállt, majd tompán csattant a szalmába. Sárga. Niorah megcsóválta a fejét. – Megpróbálhatom? - kérdezte, és határozottan kivette a fiú kezéből az íjat. – Persze - mondta Yerlak és egy vesszőt nyújtott neki. A lány kikapta a nyilat a kezéből, megvizsgálta a hegyét, a tollát, majd hátat fordított és eltávolodott jó tízlépésnyit. Mi is elhátráltunk a táblától. Niorah felhelyezte a vesszőt az idegre, majd gyors mozdulattal felhúzta az íjat, a másodperc töredékéig célzott és elengedte a vesszőt. Az süvítő hanggal hasította a levegőt, majd a vörös körbe csapódott. A lány visszatért hozzánk, és megvetően lökte a fiú kezébe a fegyvert. Yerlak nem szólt semmit, de meglepve láttam, hogy szánakozva méri végig a lányt. Újabb nyílvesszőt vett elő. Újabb komótos célzás, tompa puffanás: a sárga kör széle foszladozni kezdett. – Arman... ? - firtatta a lány. – Bement a vásárba. Biztos a versenyre kíváncsi. - Yerlak nem szólt többet, konokul folytatta a gyakorlást. Pár lövést megnéztünk még - egyszer a piros kör peremét is eltalálta aztán visszaballagtunk lovainkhoz. Niorah háborgott. – Láttad ezt a szerencsétlent? Hihetetlen. Remélem, nem ez volt a legjobb tanítványa... – Túl korán ítélsz - közöltem. - A fiú lehet ügyesebb is annál, amilyennek látszik. Nem gondoltál még arra, hogy a bolondját járatta veled? Niorah legyintett és kacagott. Ahogy nyeregbe szálltam, a fülemet hegyeztem: úgy rémlett, az udvari céltáblákba sokkal szaporábban csattannak a vesszők. Visszalovagoltunk a városba, s korábbi tapasztalatainkból okulva a Quintarha felé vettük az irányt. A fogadós örömmel látott minket - bár mostanra jóval többen ültek az ivóban, néhány morgolódó vendég
összeültetésével üres asztalt biztosított nekünk. Megebédeltünk, és tovább szövögettük terveinket. Niorah azokat az embereket vette számba, akik szóba jöhettek a Borganók ellen. Én hallgattam, néha közbekérdeztem, de inkább a magam gondolatai kötöttek le. Tucatnyi lehetőséget fontoltam meg és vetettem el az ostromlók megfutamítására - némelyik módszer túlontúl egyszerűnek, egyik-másik túl bonyolultnak rémlett. A legcélravezetőbbnek a hajnali rajtaütés látszott: mielőtt ébredezni kezdenek, rájuk rontunk, felgyújtjuk sátraikat, és kész. Ez jó jel lesz Angusnak, hogy kitörjön; így két tűz közé kaphatjuk a herceget, akinek nehézlovasságával íjászokkal, gyalogosokkal aligha boldogulnánk. Ebéd után megkérdeztem a fogadóst, mikor kezdődik a verseny, ahol eldől, ki is a város legjobb céllövője. – A verseny már javában tart, uram - felelte nem kis bosszúságomra – sőt, attól tartok hamarosan véget is ér. A főtérre siettünk, ahol a látványosság idejére jó néhány sátrat elbontottak, hosszú, téglalap alakú teret alakítva ki. Előrenyomakodtunk, hogy jobban lássunk. Még nyolcan voltak versenyben; a szervezők épp a soron következő ügyességi gyakorlathoz állították fel a célokat. Szemügyre vettem az indulókat. A legfeltűnőbb jelenség egy magas, karcsú férfi volt széles vállakkal, napbarnította arccal. Gyönyörű íjat tartott a kezében, amit gazdagon díszítettek a csontberakások. Öltözéke jómódról tanúskodott; kimérten viselkedett, és szerény mosollyal fogadta a gratulációkat. A következő versenyző a városi őrség egyenruháját viselte, természetesen láncing nélkül. Dísztelen tucatíjnak tűnő fegyver volt a kezében, a vesszőket sorban leszúrta maga elé a földbe. Közvetlen alaknak látszott, nevetve válaszolgatott társainak, akik az elválasztókor- lát túlfeléről heccelték. Odébb, kis csoportban, az emberek furcsálkodó pillantásainak kereszttüzében négy vékony alak állt: elfek. Egyikük az erdők népének klasszikus íját tartotta a kezében. Mindnyájan mohazöld ruhát viseltek, és versengő társuk kivételével bő köpeny lógott a vállukról. A negyedik viadort szintén kisebb csoport vette körül. Ezek harsányak voltak, egy percig sem kételkedtek társuk győzelmében. Az illető nagydarab, szőke férfi volt, karján és lábán csak úgy dagadoztak az izmok. Szellős öltözéke ágyékkötőből, saruból és bőrből készült vállszámyakból állott, ez utóbbiakat széles szíjak tartották roppant felsőtestén. Derekára széles bőrövet kötött, amire rengeteg apró tasakot fűzött. Messziről látszott, hogy ő is, társai is kalandozók. Kezében furcsa, ezen a vidéken nem használatos visszacsapó íjat tartott. Az ötödik lövész fiatal nő volt, unottan nézte a szorgoskodókat, akik még mindig az új célok felállításával bajlódtak. Ruházatából ítélve helybéli lehetett, fegyvere szokványos volt, vagy ha nem, hát annak látszott. Tőle pár lépésnyire görnyedt figura üldögélt egy hordón, igencsak részeg állapotban. Jókora tömlőt szorongatott, amiből időről időre nagyot húzott, és fel-felvihogott. Kész csoda volt, hogy egyáltalán eljutott eddig. Hiába, a bor alattomos nedű: pusztító hatását némi késéssel fejti ki, amikor az ember már nem számít rá. A hatodik íj a porban hevert: gazdája nemigen törődött vele. A hordó oldalához támasztott tegezben csiricsáré tollú vesszők sorakoztak. A részeg a lányt nézte, olykor cuppogó hangokat hallatott. A fiatal nő leplezetlen undorral pillantott rá, majd elfordította tekintetét. A hetedik versenyző öregember volt hófehér hajjal, fehér szakállal, de egyenes háttal és erős derékkal. Nagy, barna kezében régi, erősen megkopott fegyvert tartott, a markolaton rovások fehérlettek. Mindentudó mosollyal méregette fiatal ellenfeleit; ruházata, akárcsak ő maga, a régi időket idézte. Az utolsó lövész negyvenes éveiben járt, s jómódú polgár lehetett: a kordonnál állva beszélgetett az emberekkel. Láthatóan elégedett volt, gyakorta és szívesen pödörte tömött bajuszát. Combjához támasztva hosszú fekete íj, arany- és ezüstdíszekkel a markolatán. – Na, melyik az? - firtatta türelmetlenül a lány. – Még nem tudom - vontam meg a vállam - Valószínűleg az, amelyik győzni fog. Niorah elmerengett. – Istenem, add, hogy az a magas legyen... ! Közben elkészült az új cél; távolsága úgy negyvenlépésnyi lehetett. Szalmából font szörnyeteget ábrázolt hogy mifélét, nem tudtam eldönteni. Leginkább a látrányra és az andocsra emlékeztetett, de lehetett a helybéliek képzeletének szüleménye is. Mindenestre nem volt könnyű célpont: testét kerek acélpajzsokkal fedték, tenyérnyi helyet hagyva csak a nyak és a has tájékán. Az előtérbe térdeplő
szalmabábot toltak, az „ember" feje a hasi célponttal volt egy magasságban. A szörny mancsával egy nőt formázó bábut húzott maga felé, ez a nyaki célpont egy részét takarta. A bábunak arcot is festettek - úgy láttam, a szeme kék. Nehezítette a versenyzők dolgát az is, hogy a szörnyön lévő, halálos sebzéseknek megfelelő pontok - a szokástól eltérően - nem voltak rikító színnel megjelölve. Gongszó jelezte, hogy a felkészülés ideje lejárt. A versenyzők elfoglalták helyüket, biztosan megvetették lábukat - kivéve persze a részeget, aki dülöngélve igyekezett megőrizni egyensúlyát, s bambán a többieket bámulta, mintha nem értené, mi az ördögöt keres itt voltaképpen. A nézők között esélylatolgatás kezdődött, izzadó tenyerében aranyakat szorongatva ki-ki a maga bajnokára kötött fogadást. Újabb gongütés jelezte a versenyzőknek, hogy itt a megmérettetés ideje. A nézők egycsapásra elnémultak, lélegzetvisszafojtva figyeltek. A gong harmadik kondulására felemelkedtek az íjak, megfeszültek az idegek, s nyomban ezután surrogva szállt hét vessző. A piás kicsit megkésve küldte útjára a magáét. Mindenki meredt szemmel bámulta az eredményt. Több nyíl - melyik csengő, melyik reccsenő hanggal lepattant a szörny páncéljáról. Kettő a szörny torkát fúrta keresztül, egy a nőt formázó bábu mellében rezgett csúfondárosan - rikító színű tolláról mindenki tudta, kié. Egy fiú kihúzta a szörny nyakából a két vesszőt, és futva közeledett a nézők felé. Amikor a közelükbe ért, diadalmasan emelte magasba őket. A gárdista és a magas fiatalember mosolygott. Néhány pillanatnyi csend után, mikor az emberek is ráébredtek, kik a győztesek, ujjongás és tapsvihar köszöntötte őket. Az elf sápadt arcát pír öntötte el de uralkodott magán, és visszatért társaihoz. A szőke óriás tajtékzott a dühtől, és földhöz csapta fegyverét; a kalandozók egyike kelletlenül nyomta aranyait egy vigyorgó polgár kezébe. Láttam, hogy a másik két jövevény összenéz, és tudtam, mire gondolnak: a kalandozók utóbb mindig visszaszerzik a nagystílű életvitelhez szükséges pénzt, és jaj annak, aki az útjukba áll... A részeg bizonytalan léptekkel, vihorászva vonult el a küzdőtérről. Egyik kezében a kiürülőben lévő tömlőt tartotta, a másikkal hanyagul vonszolta maga után viharvert íját. A nézők vonakodva nyitottak utat neki; valaki a lába elé köpött, de ő nem méltatta egy szóra sem. Tegezét ottfelejtette. Egy jótét lélek felvette és utána eredt, hogy visszaadja, de hiába: a mólés eltűnt a tömegben. A lány csalódottan akasztotta vállára a fegyvert, majd könnyedén átlépett a kordon kötelén. Egy idősebb féri - az apja, a bátyja, netán a szerelmese - vigasztalóan ölelte át a vállát. Az öreg lassan összeszedegette vesszőit, a tegezbe csúsztatta őket, s mindentudó mosollyal elvonult: hosszú élete során veszíteni is megtanult. A vastag bajszú hirtelen tűnt el - az ynevi polgárok utánozhatatlan képessége ez. Csak ketten maradtak az arénában, s én még mindig nem tudtam, melyik az emberem. A tömeg ismét hangoskodni kezdett, a hazardőrök növelték tétjeiket. A rendezők közben felállították az utolsó célpontot - ez már tényleg kemény dió volt. Elhűlve néztünk össze a Niorahhal. A két megmaradt versenyzőtől úgy harminclépésnyi távolságra ütött-kopott páncélt, egy „lovagot" helyeztek el. A vért tetőtől talpig beborította, csak kerek sisakjának rostélya volt ujjnyira nyitva. A mellettünk állók fecsegéséből azt véltük kivenni, hogy a sisakrostélyon kell átlőnie annak, aki győzni akar. Alig néhány embert ismertem, aki képes ilyesmire - Tier Nan Gorduint például, de tudtam, hogy az ilanori széltoló hagyományos íjat sosem használ. Minket is magával ragadott a verseny hangulata. Most már az első gongszó elhangzása után elcsendesedett a tömeg. A vetélkedők erősen koncentráltak a lehetetlennek tűnő feladatra. Valaki hozzám hajolt, suttogva fogadást ajánlott, elutasító kézmozdulatom azonban tüstént elhallgattatta. A lövészek leeresztett íjjal várakoztak, a feszültség tapinthatóan sugárzott belőlük. A második figyelmeztető gongütésre éppúgy összerezzentem, ahogy ők. Tökéletes csend uralkodott az aréna körül; a jókora réztányér harmadik zendülésére szemmel alig követhető gyorsasággal emelkedtek fel a fegyverek, s látszólag célzás nélkül röppentek ki a vesszők. Hihetetlennek rémlett, de az egyik behatolt a az ujjnyi résén, és szétdurrantotta a sisakba helyezett, vérrel telt marhahólyagot. A vér patakokban csorgott lefelé a kiszolgált vértezeten, tökéletessé téve a halálos lövés illúzióját. A másik vessző törötten, hosszában végigrepedve hevert a földön. A fiú aki az imént visszahozta a győztes nyilakat, most leszedte a sisakot, és futva közeledett megint. Mikor a nézők és a versenyzők elé ért, kivárt egy kicsit, és magasra emelte a véres fejfedőt. Az álladzó és a rostély résében még mindig ott himbálód- zott a vessző. A nézők közt álló gárdisták csalódott mormogása hallatszott elsőnek, de szinte azonnal elnyelte a felcsapó örömrivalgás és tapsvihar, ami a magas fiatalembert köszöntötte. Az szégyenlős mosollyal meghajolt, először a rangosabb polgárok, majd a tömeg felé, aztán ellenfeléhez lépett, és kezet nyújtott
neki. A katona erőltetetten mosolygott, képéről nem tűnt tova a bosszúság. Elfogadta a felé nyújtott kezet, megszorította. Az emberek feldöntötték a kordonul szolgáló kötelek derékmagasságú oszlopait, a küzdőtérre sereglettek; hiába szabódott a győztes, a vállukra emelve vitték a kormányzó elé. A város vezetője a szőnyegekkel takart emelvényre lépett, és dagályos ünnepi beszédet rögtönözve magasztalta a várost, az íjászokat, majd magához intette az ifjút, nyakába akasztotta a súlyos medált, melynek vésetét ilyen messziről nem tudtuk kivenni. Az emelvény asztaláról leemelte a brokáttakarót — alatta pompásan megmunkált, nemesfém díszítésű íj feküdt. A város kitett magáért: a fegyver kisebb vagyonba kerülhetett. A győztes megfordult, magasra tartotta az íjat. Üdvrivalgás harsant, s én ebben a pillanatban felismertem a jelet. Emlékeztem, hogy az íjász, akinek az életét megkíméltem, ezüst kígyót hordott a nyakában függő láncon, s hogy a kígyó fejét egy darab smaragdból csiszolták. Ezen csillantak most a nap sugarai. – Ő az! - kiáltottam. – Tudtam, éreztem! - ujjongott Niorah, és örömében ugrándozni kezdett. - Olyan szerény, olyan jóképű és ő a legjobb! – Ki? - meredtem döbbenten a lányra. – Hát nem a győztesről beszélsz? - kérdezte. – Nem hát - mutattam ismét az ifjún túlra. A távolabbi épület mellett, a fal tövében ott hevert a részeg, mellén a smaragd sziporkázva verte vissza a fényt. Kicsi, szegény Niorah valósággal fuldokolt a dühtől, miközben átvágtuk magunkat a kavargó tömegen. – Azt akarod mondani - sziszegte -, hogy ezt a részeg disznót kerestük? – Igen. A lány szeme elsötétült. – Az a fiatal férfi, a győztes, ő volt a legjobb, ő kell nekünk! Ez a szerencsétlen patkány a lábán sem tud megállni, ráadásul undorító! – Viszont ő eljön velünk, amit a szépfiúdtól hiába várnál - közöltem. – De hát nem is tud lőni! Láthattad: a nőt találta el! – Ne légy már ilyen kicsinyes - legyintettem. - Mellékes problémákon rágódsz. – Mellékes problémákon? - sikoltotta Niorah. - Nézd már meg a hősödet! Közben odaértünk Armanhoz, aki meglehetősen büdösen, de jóízűen hortyogott a fal tövében. A lányra néztem. Látszott rajta, jó darabig nem fog megbékélni a tudattal, hogy ezt a szerencsétlent kapta a sorstól a szépfiú helyett. Megragadtam a zekét Annán nyakán, és talpra állítottam a fickót. Messze eltartottam magamtól, hogy be ne mocskoljam vele a ruhám. Igazat kellett adnom Niorahnak: tényleg pocsékul festett. Mindegy, gondoltam, azzal kell dolgoznunk, amit Darton ad nekünk. – Ébredj cimbora! - dünnyögtem, és jobbról-balról képen teremtettem a részeget, remélve, hogy hamar magához tér. Néhány pillanatra kinyitotta a szemét, értelmetlen szóhalmazt zúdított ránk, majd újra lezáródtak a pillái, és nemsokára ismét hortyogni kezdett. – Vigyük a fogadóba - javasoltam. – Hozd, ha akarod, én nem nyúlok hozzá - közölte a lány. A vállamra a világ minden kincséért sem dobtam volna a fickót, ezért, más választásom nem lévén, a grabancánál fogva húztam magunk után. A Quintarha bejáratánál elváltam Niorahtól, és hátra, az istálló felé kerültem. Félrerántottam a kopottas függönyt a közfürdő bejáratánál, és az egyik dézsába hajítottam Armant, aki bugyborékolva merült el a jéghideg vízben. Vártam. Jó erős tüdeje volt, de végül nem bírta tovább, és prüszkölve dugta ki a fejét. Tekintete zavaros volt, ahogy rám bámult. Kezdett kikapaszkodni a dézsából. – Ázz még egy kicsit - javallottam, és visszanyomtam. Rúgkapálni kezdett, erre elengedtem, s amikor újból előbukkant, és elkezdett kimászni, segítettem neki. Józanabb nem lett, de a mocsok egy részétől megszabadult. Csak úgy dőlt belőle a savanykás borszag. Egy szalmabálára ültettem. Felesleges lett volna azt mondanom, hogy „Itt maradsz!", mert azonnal eldőlt,
és megint horkolni kezdett. Visszatértem az ivóba. Niorah az egyik sarokasztalnál ült, a szeme még mindig szikrákat szórt, ahogy rám pillantott. – Most már tisztább - közöltem biztatóan. Válaszképp csak mordult egyet. Megkerestem a fogadóst, és kértem tőle egy lovat, hogy hazavihessük Armant. Nem volt valami gyönyörű állat, széles háta azonban tökéletesen megfelelt a célnak, megtartotta keresztben fekvő utasát. Alkonyodott, mire másodszor is Haldax távoli tanyájára értünk. Egy nappal megint kevesebb, gondoltam sötéten. Nem tudhattam, meddig tartanak ki Angusék, de biztosra vettem, hogy az idő ellenünk dolgozik. Arman birtokán nem találtunk senkit - úgy tűnt, Yerlak nem lakik itt, csak gyakorolni jár ki mesteréhez. A lovakat bekötöttük az istállóba, aztán felfedezőútra indultunk a házban. Inkább emlékeztetett valamilyen nagy madár fészkére, mint emberi lakhelyre: rendetlenség fogadott mindenütt, ruhák, edények hevertek szanaszét a földön. A ház legnagyobb szobájának közepén hatalmas asztal terpeszkedett, rajta korsók és kupák feldöntve, vagy épp besűrűsödött folyadékkal az aljukon. Az asztal egyik sarkán szétszedett íj darabjai sorakoztak. Niorah döbbent hitetlenkedéssel járt körbe: az itteni rendetlenség a káosz legmagasabb, már-már művészi fokozatát érte el. Találtunk még egy hálószobát, természetesen bevetetlen ággyal, egy úgy-ahogy rendesnek nevezhető műhelyt, továbbá egy kis szobát, ami fóliáns- maradványokkal, könyvtekercsekkel, telerótt pergamenlapokkal volt dugig. Felvettem egyet, és érdeklődve tanulmányozni kezdtem. Aztán felvettem egy másikat, majd még egyet - hamarosan jókora paksamétát szorongattam a kezemben. A kézirat elejét és végét sajnos nem találtam meg, jó néhány oldal hiányzott középről is, de ennek ellenére érdekfeszítő olvasmány volt. Az íj művészete - ha rajtam múlik, ezt a címet adom neki. Arman olyan utat vázolt fel munkájában, ami a tiadlani fegyverforgatók Slan-útjára emlékeztetett. A lány bekukkantott hozzám. – Segíts már! Letettem a kezemben tartott iratcsomót, és behúztam magam mögött a szoba ajtaját. Arman fura, kifacsart testtartásban aludt az egyik széken. Megfogtuk két oldalról, és bevonszoltuk a hálószobába. Amikor az ágyra ültettük, felébredt, s zavaros tekintettel bámult ránk. Megint halandzsázott valamit, aztán eldőlt, mint egy zsák. – Menj, néz körül, hol tudnánk mi is megpihenni - kértem a lányt. - Én addig elrendezem ezt a szerencsétlent. Visszafordultam Kythar legjobb céllövőjéhez, megragadtam, lerángattam a csizmáját, és az ágy végébe hajítottam. Felvettem egy pokrócot, és rádobtam bortól bűzlő katonámra. Mire visszaértem, Niorah szabaddá tette a fél asztalt és két, víztől csillogó ónkupát, meg egy kancsót kerített valahonnét. – Találtam bort - újságolta. – Csak nem? - somolyogtam, aztán az udvarra mentem. A ház mögötti tüzelőhalomból kiválogattam pár fahasábot, és visszaballagtam velük. Hosszas piszmogás után, amit a kandalló megtisztításával töltöttem, sikerült tüzet raknom. Közben a lány zsákokat tömött meg szalmával, az egyik sarokban ágyat eszkábált belőlük, melyet lepedő gyanánt köpenyeinkkel terített le. Szerencsére találtunk néhány pokrócot is, melyeket takarónak használhattunk. Lassan telt az idő, múlását nem siettette hosszú hallgatásokkal tűzdelt beszélgetésünk sem. Iszogattuk Arman karcos borát, bámultuk a tüzet, míg el nem álmosodtunk. A bor és az unalom megtette hatását: elaludni nem tudtam, tompa kábultság ült az agyamon. Ledőltem, és kezemet a fejem alá téve bámultam a plafonon táncoló rőt visszfényeket. Egy idő múlva Niorah lefeküdt mellém, és hozzám bújt. Pár perc múlva már aludt is: hosszan hallgattam egyenletes szuszogását, míg végre elnyomott az álom. Másnap későn és kimerülten ébredtem; a lány nem volt mellettem. Felültem és megráztam a fejemet, de hiába vártam, hogy kitisztuljon. Végül felálltam, kibotorkáltam a szabadba. Felhúztam a kútból egy vödör vizet, és a kávára téve egy hosszú pillanatig farkasszemet néztem sötét tükörképemmel. Megadóan merítettem arcomat a friss, hideg vízbe. A hatás azonnali volt, az ébredés szörnye elmenekült.
Felsőruházatomtól megszabadulva tessék-lássék megmosakodtam. A csípős szél gyorsan megszárította hajamat: úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Felöltöztem és elindultam megnézni, milyen állapotban leledzik Arman barátunk. Benyitottam a szobába, ahol előző este a részeget hagytuk. Már ébren volt: az ágy szélén ült, és jöttömre feljebb emelte elgyötört arcát. Mákos haja össze-vissza állt, szürke szemeinek fehérje úgy vöröslött, akár egy vadnyúlé. Állán több napos borosta sötétlett. Halántékát dörzsölve, rekedten kérdezte: – Te meg ki az úristen vagy? – Üdv neked, Arman Haldax, akit valaha Chegornak hívtak - válaszoltam. - Szóval nem emlékszel rám? Bambán nézett, lázasan kutatott emlékezetében, eredménytelenül. – Hazudnék, ha igent mondanék - dünnyögte, és fel- tápászkodott. Félreléptem az útjából, ő pedig dülöngélő léptekkel az udvarra indult. Utánaeredtem. Láttam, hogy ő is a kútnál keres felfrissülést, s úgy döntöttem, hogy amíg lelket ver magába, megkeresem Niorahot. Jó fertályórán át csavarogtam a környéken, de nem bukkantam a lány nyomára. Visszatértem a tanyára. Arman az asztalnál ült és reggelizett, mikor a házba értem. Lemosakodott, tiszta inget húzott - most már sokkal jobban emlékeztetett hajdani önmagára, szemei alatt azonban változatlanul karikák sötétlettek. Az asztalhoz invitált. Leültem, s lekanyarítottam én is egy darabot a kamrában lelt füstölt húsból. – Sokat gondolkodtam - kezdte az íjász -, és bár fogalmam sincs, ki vagy, azt gondolom, téged illet a köszönet azért, hogy hazajutottam. Fogadd hálám érte. – Úgy emlékeztem, te vagy a környék legjobb íjásza - mondtam. - Erre a tegnapi verseny rácáfolni látszott. – Már rég nem kívánok érmeket nyerni - legyintett Arman. - Ha pedig veszítek, az biztosan azért van, mert rég nem én vagyok már a legjobb. A szemem homályosul, a kezem sem olyan biztos már, mint valaha volt. – Szükségem lenne a segítségedre, Arman - mondtam egyszerűen. Ezen meghökkent. – Az én segítségemre? – Kellesz nekem. Te, és még vagy három tucat jó íjász. A lövész kutató pillantást vetett rám. – Aztán minek? – Nem vadászni - feleltem komoran. Várt. – Nem hinném, hogy össze tudnék szedni ennyi embert - mormolta végül. - Kicsit másképp ítélnek meg mostanában a helybeliek. – Mégis, hányan vállalnának közülük egy kis kalandot? – Tán ha tizenöten. – Nem sok - dünnyögtem. – Nem. Elárulnád, miről van szó. – Hallottad már a C'Demorante nevet? – Valami dereng - tűnődött Arman. - A földjei nyugatra vannak, a gazdagabb televényen. Csöndes öregúr hírében áll. Bólintottam. – Borgano hercegéről, gondolom, másféle hírek terjengenek. Arman lassan bólintott. – A herceget mindenki ismeri. Cégéres gazember. Most én bólintottam. – Épp az öreg lovag várát ostromolja. Az íjász összehúzott szemekkel várta a folytatást; sejtette már, hová akarok kilyukadni. – Hosszas töprengés után úgy döntöttem - folytattam -, hogy ennek a hercegnek lejárt az ideje. A C'Demoranték mellé állok katonáimmal. Szükségem van néhány gyakorlott íjászra.
– És rám gondoltál. – Rád. Arman a fejét rázta. – Sajnálom, de visszavonultam már. Nem jó dolog az urakkal egy tányérból cseresznyézni. Különben is, egyszer majdnem otthagytam a fogamat egy ilyen csetepatéban. – Tudom, Arman, tudom - sziszegtem előrehajolva. – Éppen ezért fogsz eljönni velem: az életeddel tartozol nekem! A lövész nem volt ostoba: miután ráébredt, mikor és hol találkoztunk, nem kérette magát tovább. Vázoltam neki a helyzetet, és megállapodtunk, hogy annyi fegyverforgatót szed össze, amennyit csak tud. Két napot kért. Azt ígérte, várni fog ránk Lorr mellett, ahol - ha minden simán megy - addigra ott lesznek D'Aquilor katonái is. Valami derengés támadt végre a reménytelenség ólomszürke tengerén. – Keressük meg a nőt - javasoltam. - Itt kószál valahol a környéken. Arman somolygott. – Csak nem kötötték be a fejedet, Airun al Marem? – Niorah az öreg C'Demorante lánya - világosítottam fel. - Mostanság engem kalauzol. – Egész helyre teremtés. Vállat vontam. – A nyelve csípős, akár a dzsad fűszerek, de azért kellemes a társasága. Az udvaron már gyülekeztek Arman tanítványai, szám szerint öten. Felállították a tegnap látott céltáblákat, és közelről lövöldöztek rájuk. Yerlak is közöttük volt. Niorah épp a céllövés alapjait magyaráztak nekik. Egy darabig egykedvűen hallgatták, aztán elunták és lődöztek tovább a maguk ostoba módján: a lány szavait úgy engedték el a fülük mellett, mint holmi kölyökkutya ugatását. Hozzájuk sétáltunk. Niorah felélénkült jöttünkre, és elénk sietett. – Á, vendéglátónk méltóztatott végre felébredni - epéskedett. – Üdvözöllek, ifjú hölgyem - hajolt meg sután Haldax. Niorah nem hatódott meg. – Csapnivalóak a legényeid - közölte -, bár te sem tündököltél tegnap. – Az igazgyöngy rejtve marad, csak avatott szem ismeri fel. A disznó... No igen, a disznóknak meg csak az emésztését zavaija meg. A lány a homlokát ráncolta. – Csak emészthetetlen héját adod bölcsességednek? – Hogy érted ezt? - kérdezte a lövész. – Talán megmutathatnád, mire vagy képes. – Nem hiszem, hogy erre szükség lenne - szóltam közbe. – Már hogyne lenne? Ezek egy lovat sem találnának el tíz lépésről! - állította a lány. – Azt mondod tíz lépés? - mosolygott Arman. - Legyen inkább húsz. – Legyen - biccentett Niorah. - De a célt én választom meg. Armand megadóan bólintott. A lány egy aranypénzt vett elő, és gunyorosan elmosolyodott. – Remélem, értékeld. – Bah! - rázta meg fejét Haldax. Faképnél hagyott minket, elindult az épület felé. – Most mi van? - kérdezte Niorah. Értetlenül vonogattam a vállamat. Arman hamarosan visszatért. Kezében egy butykost szorongatott, lehelete pálinkától bűzlött. – Célzóvíz - közölte nyomatékkal. - Na, ide a garast! Niorah a kezébe nyomta a pénzdarabot. – Yerlak, eredj rakd ki ezt az egyik táblára! - parancsolta tanítványának a lövész, aztán hozzánk fordult. Felvette Yerlak íját, és átnyújtotta a lánynak. - Feszítsd meg! A lány felhúzta az íjat, majd lassan visszaengedte az
ideget. Arman a földre támasztotta a fegyvert, és teljes súlyával rádőlve meghajlította a reflexeket. Megfogta az ideget, és még egyszer meghurkolta. Aztán megfordította a fegyvert, és újból elvégezte a műveletet. – Most próbáld újra! A lány erőlködve bár, de megint felhúzta az íjat. – Kemény. – Az - hagyta rá Arman, majd a tábla felé nézett. Nem állt senki a lővonalban, az arany ott csillogott a tábla közepén. Armand jobbjával megragadta a középrészt, baljával az ideget. Felhelyezett egy vesszőt, és a fegyvert nyújtott karokkal maga elé emelte. Oldalt állt a célnak, s tekintetét a lányéba fúrta. Teste elernyedt, lassan széttárta a karjait. Az íj meghajolt, a lövészen azonban nyoma sem látszott erőlködésnek. Armand egy pillanatra sem vette le szemét a lányról. Halk sóhaj, pattanó hang, aztán a surrogás hallatszott, ahogy a vessző útjára indult. A lövész leeresztette a fegyvert. Hitetlenkedve bámultunk - ilyet még én sem láttam. A céltábláról eltűnt a pénz, és én nem kételkedtem abban, hogy ha megkeresnénk, összegörbülve, kilyukadva találnánk meg a földön, a törött vessző mellett. Armand húzott egyet a butykosból, csettintett a nyelvével, majd felém nyújtotta a célzóvizet. Nem kértem belőle. – Mennünk kell - mondtam. - Emlékezz: két napod van, aztán találkozunk Lorr déli mezején! – Ott leszek - biccentett a lövész. - Bár hozhatnám azokat is, akik most szabadultak fel Lord Gaiden birtokán! Felfigyeltem. – Ki az a Gaiden? – Gaiden csak volt, barátom. Két napja, hogy meghalt; a ravatalon fekszik, s többé nincs szüksége a katonáira. Kemény fickók, de otthonülők; kétlem, hogy akár jó szóval, akár csengő aranyakkal meggyőzhetném őket. – Vagy úgy - mormoltam. - És hol lakott ez a te Gaidened? – Nem messze innét, északra van a vára. Gyors lábú lovon csak pár óra az út odáig. Felszerszámoztuk lovainkat, és elhagytuk a Haldax- tanyát. Mihelyt visszaértünk az útra, északnak vettem az irányt. – Tudod - szólt át Niorah lehet hogy nem is olyan hitvány ez az ember. – Mondtam, hogy ne ítélj a látszatból. – Airun - folytatta ő. - Nem a városba megyünk? – Nem, kedvesem, mi a helyes irányt követjük. – De a város... – A város várhat - közöltem. – Megtudhatom, hová tartunk? Bólintottam. – Megkérjük a néhai Gaident, hogy jöjjön velünk, s esetleg hozza magával néhány katonáját is. – Ittál - mondta Niorah vádlón. - Vagy bolondabb vagy annál, amilyennek látszol! – Tévedés. – Arman az imént mondta, hogy Gaiden halott! – De nem túl régen - zártam le a vitát, s előreugratva vágtára fogtam lovamat.
7 Pár óra alatt elértük a néhai Gaiden várát, melyet enyhe túlzás volt várnak nevezni. A jókora területen szétszórt épületek közt egy nagyobbacska kőbástya állt, a környéket két ember magas földsánc vette körül. Kapu nem akadt rajta, az egyik oldalon hagyott nyílás szolgált ki- és bejáratul. Épp nem őrizték. Két oldalán fehér zászlók lengtek, fennen hirdetve, hogy a közösségnek halottja van. Az épületeket között láttunk egy-két lézengő embert. Lépésre fogtuk lovainkat. Én felvettem a legkenetteljesebb ábrázatot, amire csak képes voltam. Amikor átértünk a védművön, az emberek unott arcára kiült valami érdeklődésféle, de azért meg nem erőltették magukat; a birtokon valódi gyászhangulat uralkodott. Leugrottunk a nyeregből, és zavartan álldogáltunk a belső téren, míg egy katonaforma ember végre hozzánk lépett. – Üdv néked, hölgyem, és néked is, uram. Mi járatban vagytok felénk ezen a szomorú napon? – Üdv néked - visszhangoztam. - Airun a nevem, a hölgyé pedig Niorah. Darton papja vagyok, a közelben tartózkodtam, amikor Gaiden úr halálhírét vettem. Azért jövök, hogy megadjam neki a végtisztességet. Azt beszélik, két napja fekszik a ravatalon; gondolom nem találtatok eddig papot, aki elbúcsúztassa... – Igaz uram - dünnyögte a katonaforma. - Bár hívattunk egyet, jó pár napba telhet, míg ideér. Bemutatkozott és beinvitált minket az egyik épületbe, ahol jó szokás szerint étellel, itallal kínált. – Caddigan vagyok, Gaiden várnagya - mondta. – Mondd Caddigan - kezdtem óvatosan -, van örököse néhai uradnak? – Már nincsen. – Valami betegség vitte el? – Nem. Az úr fia pár évvel ezelőtt nyugatnak indult. Van ott egy mocsár, ahová nem merészkedik egyetlen épeszű ember sem... – Ismerem - bólintottam. - A nyugati mocsár az, túl a C'Demorante-földeken. A várnagy a fejét rázta. – Tévedsz. Kis terület ez a nyugati láphoz képest. Azt beszélik, él ott egy varázstudó öreg, lehet vagy százéves. Látni még nem látta senki, de a fiatalúr a fejébe vette, hogy megkeresi és megkéri, fogadja tanítványává. Útra is kelt néhány kísérővel - egyiküket sem láttuk soha többé. – Uraddal, Gaidennel mi történt? – Azt az ördög sem tudja - mormolta a harcos. - Kilovagoltunk vadászni, aztán hazajöttünk, mert az úrnak pokolian megfájdult a feje. A felcser eret vágott rajta, de az sem segített. Utána valamivel jobban lett, ám este, a vacsoránál beszéd közben egyszerre csak bíborszínt öltött a feje, a kés kifordult a kezéből, és az asztalra bukott. Odaugrottunk mind, hogy segítsünk rajta, de csak a hab dőlt a száján; nem volt sem eleven, sem holt. Hajnalra aztán eltávozott belőle a lélek. – Hol van most a porhüvelye? – A torony alatti várkápolnában. Ott elég hűs és száraz a levegő ahhoz, hogy frissen tartsa. Felálltam, és a várnagy szemébe néztem. – Vezess minket a kápolnába, jó Caddigan! Átvágtunk a házak között. Az emberek, most, hogy a várnaggyal láttak minket, felélénkültek kissé: mindenünnen hallottuk a pusmogásukat. A kerek torony földszintjéről kőlépcső vezetett a katakombákba. Caddigan fáklyával a kezében haladt előttünk. Ha a védmű pocsék is volt, a torony alatt kiterjedt alagútrendszer húzódott, amit alighanem természetes barlangokból alakítottak ki. Elértük a várkápolnát. Gaiden nem lehetett vallásos ember: kápolnája egyetlen teremből, meg egy oltárnak vagy pulpitusnak látszó, szögletesre farigcsált szikladarabból állt. A várnagy lehozatott egy széles, nagy asztalt, amit selyempalásttal borítottak, s arra fektették uruk testét. A feje alá kis damaszt párnát raktak. Gondosan megmosdatták, szép ruhába öltöztették, végül felcsatolták rá harci vértezetét. A kardot hosszában a mellére rakták, kezeit a markolatra
kulcsolták, sisakja a lába mellé volt téve. Miután megvizsgáltam a holttestet, elégedetten néztem a lányra, és hamiskásan bólintottam. Nem értette; talán jobb is, bár az sem lesz könnyebb, ha kész tények elé állítom. Körbejártam a csarnokot. A falakon kőtáblácskákat vettem észre, rajtuk nevekkel. – Itt temettek is? - kérdeztem Caddigantól. – A fontosabb személyeket idelent helyezzük örök nyugalomra. – Értem - bólintottam. - Most hagyjatok magamra, kérlek: szeretnék imádkozni. Niorah tiltakozni akart, de szúrós pillantásom leszerelte. Belekarolt a várnagyba, és a fülébe súgta: – Hagyjuk az atyát, lovag. Vezess körbe inkább erős váratokban! Caddigan boldogon teljesítette a kérést, s én egyedül maradtam a kápolnában a boldogult Gaidennel. – Na fiam, lesz még egy kalandod - mondtam neki, ahogy barátságosan megpaskoltam jéghideg arcát. Gondosan mérlegeltem a lehetőségeket, mint mindig, ha friss holttal akad dolgom. Ellenőriztem az inakat, az izületeket. Gyorsan elvégeztem néhány számítást, meghatározandó, meddig bírja az oszlás látható jelei nélkül. Szomorúan konstatáltam, hogy az agya teljesen használhatatlan. Bosszantó: az ilyet mindvégig teljes irányítás alatt kell tartani, mert önállóan nem képes végrehajtani a legegyszerűbb utasításokat sem... A helyzet súlyos, de nem reménytelen emlékeztettem magam. Fognom kell egy éteri lényt, olyat, aki ideiglenesen bebörtönözhető. Nem tarthatók ugyan túl soká a testben, de egy időre hatékonyan pótolják a lelket. Igazában egy ember kellene, akiből kiemelhető a lélek - de erre nem alkalmas sem a hely, sem az idő. Persze ha meghalna még valaki... De nem. Csak egy halott áll a rendelkezésemre, azt meg, hogy hol jár a lelke, Dartonon kívül nem tudja senki. Marad az éteri lény. Felballagtam a szabadba, hogy megkeressem a lányt és a várnagyot. Édes kettesben találtam őket az egyik sánc tetején üldögélve. Caddigan elemében volt, Niorah a gyászhoz cseppet sem illő, csengő hangon nevetett tréfáin. – Nem kell túlzásba vinni... - dörmögtem, míg feléjük tartottam. Caddigan, a vén kujon széles taglejtésekkel kisérve üdvözölt. Niorah rám emelte könyörgő, „Meddig kell még ezt a bugrist elviselnem?" tekintetét. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és kiszámított dagályossággal viszonoztam a várnagy üdvözlését. Aztán komolyra fordítottam a szót és megkértem, hogy legalább három órán át senki ne zavarjon meg a magányban, amit a hajdani várúrral fogok eltölteni. Magyarázatképpen még hozzáfűztem: – Az úr szénája nem áll túl jól a holt lelkek birodalmának parancsolója, Darton előtt. Komoly imádságra van szükség. - Elmosolyodtam. - Ahogy elnézem, nem is nagyon fogok hiányozni. Niorah majd' felnyársalt a tekintetével. A várnagy elvakultságában ezt is jó jelnek vélte. Kaján vigyorral indultam vissza a katakombákba, de még hátraszóltam: – Legalább három óráig senki, de senki ne zavarjon meg! Egy lélek üdvéről van szó... – Ne aggódj! — kiáltott utánam Caddigan. - Magam gondoskodom a nyugalmadról!
Másodjára magammal cipeltem egyik málhazsákomat is a pincekápolna hűvösébe - azt, amelyikben kegytárgyaimat tartom. Előhúzkodtam a magam készítette gyertyákat, a füstölő-keverékeket, a bronzból és ezüstből vert láncokat, serpenyőket, kupákat; mindazt, amin a varázstudorok csak nevetnek, nem sejtve, hogy nélkülözhetetlen részét képezik Darton ceremoniális mágiájának. Az isten csak az erőt adja. Az ostobábbaknak pár kész sablont nyújt, de mi, akik messzebbre jutottunk az általa kijelölt úton, tudjuk, hogy ez az erő másképp is felhasználható. Az istenek kedvelik, ha kegyeltjeik ily módon erősítik a hozzájuk fűződő szent köteléket - Dartonnak rám nemigen lehet panasza. Észak legjobb nekromantája csöpögtette belém a tudás maró folyadékát, kilúgozta vele az elsatnyult misztérium salakját, s csillogó aranyat hagyott maga után. Felállítottam a ravatal előtt a gyertyákat, megrajzoltam a pentagrammát. Sarkaiban elhelyeztem a bronz gyertyatartókat, aztán kihúztam közöttük a láncokat. Felrajzoltam egy nagyobb pentagrammát, melynek szárait rég elfeledett nevekkel róttam tele. Olyanok is akadtak köztük, amiket ma is ismernek még, ám
kevés halandót hord hátán ez a golyóbis, aki szájára meri venni őket. Végül berajzoltam a csillag közepébe az ősi amund jelet, amit tán még az aquirok hagytak örökül e gonosz faj számára. A halál lehelete szinte tapinthatóvá lett a kápolna hideg levegőjében. Sebet ejtettem a karomon, és vért csorgattam az egyik edénybe. Néhány egyszerű ráolvasás után már nem kellett azzal bajlódnom, hogy ne alvadjon meg; tudtam, friss marad a szertartás idejére. Először az animáció műveletét végeztem el. Ebben már gyakorlatom volt; Gaiden, bár mozdulatlanul hevert az asztalon, bármikor felkelhetett volna, hogy parancsaimnak engedelmeskedjék. Ennyivel persze nem érhettem be. Fel kellett még ruháznom valami lélekfélével, hogy magától is cselekedjen, ne csak tehetetlen bábként kódorogjon körülöttünk. Letérdeltem és imáimba merültem. Hamarosan lecsitítottam tudatom háborgását, ami egyébiránt teljesen természetes az embernek nevezett lényeknél - immár képesnek éreztem magam az anyagi világon túli lények megragadására. Felálltam; verbena-levelekből kevert füstölőszerrel töltöttem meg az edényeket, meggyújtottam a gyertyákat. Egyik kezemben a ceremoniális tőrrel, a másikban a vért tartalmazó edénnyel beálltam a pentagramma közepébe, és elkezdtem zsolozsmázni a hosszú litániát. Ahogy a szöveg monotonitása átvette a testem feletti uralmat, egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem magam. Lassan emelkedni kezdtem. Lenéztem a lábam elé, láttam a pincét a halottal, s láttam a két földöntúli fénnyel ragyogó pentagrammát is: a belső hidegkék fényt sugárzott, a külső rőten izzott, akár a lebukó nyári nap. Láttam önmagamat, az anyagi testet, amint merev tartásban áll az amund rúna felett. Láttam a mozgó szájat, mely a vég nélküli litániát mormolta, de a szavak nem jutottak el hozzám. Puszta kívánságomra szellemtestem száguldani kezdett a téren kívüli sík fura világában. Láttam itt ott lényeket, kisebbeket, nagyobbakat, egyedül vagy csoportosan, de egyik sem tetszett. Valami emberszerűt kerestem. Az idő fogalma itt értelmét veszítette, a hamarnak vagy a későnek sem volt értelme; a legfontosabb az volt, hogy találtam egy lényt, ami alkalmasnak látszott arra, hogy rövid időre irányítsa Gaiden porhüvelyét. Ezen túlvilági szörnyek mindegyike keresi a testben való megjelenés lehetőségét, de amit akarnak, az élő hús, a dübörgő véráram, semmi más. A holtakban még egy avatott varázstudónak sem sikerül néhány napnál hosszabb ideig megtartania őket. A lény, amit kiválasztottam, persze nem volt emberszerű: inkább majomnak tűnt, de még mindig jobb volt holmi hüllőnél vagy alaktalan masszánál. A torz, majomszerű test magán viselte a hely sajátosságait is: szájában tűhegyes fogak sorakoztak, púpos vállain elcsökevényesedett szárnyak torzói meredeztek. Véreres szemei mohón meredtek a világba. Felé zuhantam, mint ragadozó vércse az áldozatára, a válla tájékán ragadtam meg sűrű szőrzetét, és visszalódultam vele Ynev anyagi világába. Elbődült, de egy pillanatra tehetetlenné vált – ez a haladék elég volt ahhoz, hogy belódítsam a pentagrammák közé. Tehetetlenül üvöltött, én pedig visszakerültem fizikai valómba, s gyorsan egy másik szöveget kezdtem skandálni, hogy uralmam alá hajthassam. Aztán megtörtént a baj. Niorah lökte be a kápolna ajtaját. A fa csikordulva próbálta szántani a követ, de csak önmagát gyalulta. A külső pentagramma íve - amit akkorára húztam meg, amekkorára csak tudtam - az ajtó mellett kanyarodott. A csikorgó ajtósarok most megtörte a rajzolat folytonosságát; az erő, ami eddig bent tartotta a szörnyet, elenyészett. Niorah, aki csak engem láthatott, döbbenten szemlélte mesterkedésemet. Kiestem a szerepemből és megszakítottam a saját pentagrammámat. Kiszökkentem a körből, tenyeremben vörös rózsaként nyílt ki a transzcendens tűz virága. A majomszerű lény megorrontotta a veszélyt, és a mágikus béklyótól megszabadulva kirobogott az ajtón. Szomorkásán engedtem le a kezemet. – Ez elment. – Kicsoda? - értetlenkedett a lány. Dühösen fordultam szembe vele. – Nem megmondtam, hogy senki ne zavarjon? Elfecséreltem erőm java részét, nem oldottuk meg Gaiden problémáját, ráadásul egy szörnyet szabadítottam a világra! Hamarosan talál magának egy testet, aztán teljes lesz a hatalma itt is... - Lemondóan legyintettem. - Végeredményben mindegy: eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Niorah hunyorgott. – Miről beszélsz tulajdonképpen? – Nem fontos - dünnyögtem. Menjünk fel és keressük meg a lovagodat.
Caddigan gyorsan előkerült. Fáradt voltam, a kápolnában történtek testemet és lelkemet egyaránt keményen próbára tették. Fásultan vettem fel a beszélgetés fonalát, és teketóriázás nélkül a tárgyra tértem: – A szerencse rátok mosolygott, Caddigan. – Milyen formában, atyám? – Uratok, Gaiden él. – Mit beszélsz? – A tetszhalál nem ritka jelenség. A várnagy arcából kiszökött a vér, kezei remegni kezdtek. – Mit nem beszélsz, uram...? – Gyere, győződj meg róla a saját szemeddel! Ha egy kicsit magához tér, Gaiden a saját lábán fog feljönni a kápolnából. Caddigan reszketett, mint a nyárfalevél. – Az lehetetlen! – Mondom, hogy nem ritkaság az ilyen. Gyere! - Belékaroltam, és húztam magammal. Nemigen értettem félelmét, a lépcsőfordulóban azonban, ahol végképp megmakacsolta magát, kiderült minden. – Gaiden nem élhet! - kiáltotta. - Magam mérgeztem meg a borát, amikor pedig a ravatalon feküdt, egy hosszú tűt döftem az átkos agyába! Nem élhet! Ez boszorkányság! – Elhallgass, istentelen - sziszegtem. - Vagy lesújt rád Darton haragja! A várnagy némán reszketett. – Gaiden él - közöltem megfellebbezhetetlenül. - Menj, Niorah, hívd össze az embereket, hadd lássák urukat! – Inkább maradnék. – Felmégy, és összehívod az embereket - ismételtem. A lány engedelmeskedett, én pedig megperdültem és két erőteljes ütést mértem Caddigan állkapcsára. Mielőtt összerogyhatott volna, elkaptam és a vállamra dobtam: mégis megvan a hiányzó lélek. A kápolnába érve az asztal elé csúsztattam a magatehetetlen testet, felgyűrtem a zekém ujját, és gyorsan összeszedtem a legszükségesebbeket a lélek cseréjéhez. A várúr testének előkészítése nem tartott soká, de Caddigan felett megint elskandálhattam néhány hosszú szöveget. Aztán megfogtam a fejét, és egy gyors mozdulattal elroppantottam a nyakcsigolyáját. Ezzel egyidőben citálni kezdtem a lelket befogó formulát. A folyamat minden baj nélkül lezajlott: a várnagy teste élettelenül hevert, Gaiden pedig felült. Szerencsére vértet viselt - így senkinek nem fog szemet szúrni, hogy nem süllyed és emelkedik a mellkasa, mint a köznapi embereké. A beszédhez persze éppúgy be kell majd szívnia a levegőt, mint bárki másnak; egy idő után bárkit kikerget majd a világból el- múlásszagú leheletével - ezen legfeljebb fokhagymával segíthetek. Tisztában voltam azzal is, hogy a Gaiden testébe börtönzött lélek előbb-utóbb kivonja magát a mágia hatása alól. Gaiden úr - Darton nyugosztalja - napról napra hülyébb és hülyébb lesz, végül élettelenül nyúlik el a földön. Nem baj. Nem rá, csak a katonáira van szükségem, ez minden, ami pillanatnyilag számít. – Ki vagy te? - kérdeztem a bambán bámuló élőholttól. – Caddigan, várnagy. A marha még nem jött rá, hogy nem a saját testében van. Meg persze arra sem, hogy valójában halott. – Nem. Te mostantól Gaiden, a várúr vagy. Megértetted? – Mostantól Gaiden, a várúr vagyok. Gaiden várúr... – Nekem engedelmeskedsz, és a nőnek, aki szintén én vagyok. – Neked engedelmeskedem... – Megölted Caddigant, mert az életedre tört. – Megöltem Caddigant... Magára hagytam, hadd ébredezzen. A tudatát bilincsbe vertem, ahhoz meg, hogy várúr módjára viselkedjék, épp elég ideig élt a falak közt. Felmentem; a torony aljában már vagy negyvenen gyűltek össze a csoda hírére. Kiléptem a fényre, hunyorogva kerestem a tömegben a lányt. Hozzám lépett és belém
karolt; a ház felé indultunk, ahol Caddigan vendégül látott minket. Valaki utánunk szólt: – Hát a csoda? Gaiden úr? – Lenn van a kápolnában. Kísérjétek fel! A tömeg zajosan tódult lefelé. Néhány pillanat múltán kiáltozás hallatszott a mélyből. Leültünk a ház előtti lócára; az asztalon egy üveg bort és cserép-poharakat leltem. Felemeltem az üveget, fogammal kirántottam a puha fadugót, aztán messzire köptem. Töltöttem a lánynak, aztán magamnak is. Csendben ittunk, vártuk az eredményt. A tömeg gyűrűjében hamarosan megjelent Gaiden. Rogyadozó léptekkel járt, mindenfelől segítő kezek támogatták. Az akaratom alá vontam a tudatát. Tétován felemelte a karját és felénk mutatott, hozzánk kísértette magát. Akadozva forgott a nyelve, amíg beszéltettem, de ezt mindenki a nagy betegségnek tudta be. Nem mindennap tér vissza az ember a túlvilágról... – Köszönöm atyám... amit értem tettél, és neked is... hölgyem...! Bármi légyen is a... kívánságotok, teljesítem. Fejet hajtottam előtte. – Én köszönöm, Gaiden uram, hogy általad bizonyíthattam istenem végtelen kegyét! Ha pedig már szóba hoztad ezt a kívánság-dolgot.... Nos, nem akartalak ezzel zavarni, de most már elmondhatom: elkelne nekem is egy kis segítség. Szükségem lenne vagy hatvan jó kardforgatóra. Szent ügy – tettem hozzá a tömeg vallásos áhítatára apellálva. – Megkapod, csak... válaszd ki az... embereket...! – De uram csak harmincan vagyunk! - szólt hátulról egy katonaforma fiatal férfi. – Akkor... menjetek harmincan! Mostantól... az atya rendelkezik veletek. - Az élőholt lába megbicsaklott; össze is esett volna, ha el nem kapják. – Vigyétek az urat a szobájába! - rendelkeztem. – Vigyetek... - ismételte az ál-Gaiden elhaló hangon. Az emberek szétszéledtek. Aki csak tehette, a várúr szolgálatára akart állni. Egy öreg katona maradt csak velünk. Hosszan, kutatón nézett a szemembe, hogy kitudja az igazságot. – Mi történt a várnaggyal, atyám? Metsző és határozott volt a hangja. – Fogalmam sincs - feleltem mogorván. - Kérdezd az uradat! Még egyszer a szemembe fúrta pillantását; az a fajta volt, aki állítólag az ember veséjébe lát. De hát én sem ma kezdtem a pályát - álltam a tekintetét, úgy, ahogy csak egy ártatlan állhatja, pillantásomból csak közöny és fáradtság sugárzott. – Mi a rangod? - kiáltottam rá, mielőtt kereket oldhatott volna. – Kapitány, uram - felelte fogcsikorgatva. – Kapitány, készítsd fel az embereket! Két óra múlva indulunk; a szokásos fegyverzeten kívül hozzanak magukkal hosszú lándzsákat is. – Igen, uram. Amikor újra magunk maradtunk, belekóstoltam a borba. Frissítően hatott rám a hűvös nedű. Niorah csillogó szemekkel figyelt. Hozzáhajoltam és megcirógattam az arcát, eljátszadoztam a hajával, majd gyengéden magamhoz húztam. Nem ellenkezett. Megcsókoltam a száját. Hosszú percekig élveztük az ajkak ősi játékát, aztán szétváltunk. Szótlanul néztük egymást, kortyoltuk a bort és csak ültünk a kora délutáni verőfényben, mintha semmi dolgunk nem lenne ezen a világon. Két óra elteltével a kapitány jelentkezett, hogy a katonák - vele együtt harminchatan - indulásra készen állnak. Könnyűgyalogosok voltak láncingben, rövid karddal, kis fémpajzzsal és az utasításomra hozott hosszú lándzsákkal. Felcihelődtünk, majd, amikor elhagytuk a várat, magamhoz intettem a tisztet és a lányt. – Mi a neved, katona? – Soram, uram! – Nos, Soram, seregünk Lorr déli mezején gyülekezik. Te elviszed oda a hölgyet, aztán, ha megérkezik,
jelentkezel a csapatoddal együtt Lord D'Aquilornál. Én később csatlakozom hozzátok. Megértetted? – Igenis uram! – Elmehetsz - intettem, majd a lányhoz fordultam. - Niorah, most elválunk egy kis időre. Hamarosan utána- tok indulok. – Inkább veled tartanék. – Nem. A katonákkal mégy Lorrba; nekem el kell intéznem még valamit. Kiugrattam a sorból és letértem az útról; nem éreztem kedvet a további vitához. Mielőtt továbbrúgtattam volna keletnek, visszafordultam egyszer: C'Demorante úrhölgy aggódva nézett utánam.
Az ifjabb Gaiden meg a titokzatos mágus dolgán tűnődtem a nyeregben. Majd' másfél órányi lovaglás után a talaj egyre nedvesebb lett, és itt ott megjelentek a felszivárgó talajvíz tócsái: elértem a néhai várnagy emlegette ingoványt. Elkeseredetten néztem végig a tájon. Itt-ott karvastagságú fácskák nyújtóztak a leglehetetlenebb szögekben. Zsombékok mindenütt, a levegőben a poshadás bűze, a fűcsomók felett bogarak raja nyüzsög, ráadásul ez a baljóslatú csend... Voltaképp persze örülhetnék, hisz láttam már ennél komiszabb mocsarat is, igazi mocsarat barna latyakkal és vérszomjas hüllőkkel. Az persze őszintébb hely volt; úgy éreztem, itt nem tudhatja az ember, mire számítson. A mocsár falánk ragadozó: mindet elnyel, amit csak bír, legyen akár ember, állat vagy élettelen tárgy. A lovamat megint hátra kellett hagynom. Ennek nagyon nem örültem, de beláttam, hogy egy négylábúval – legyen bár a halál hátasa - szinte lehetetlen átjutni itt. Mielőtt belevetettem volna magam a zsombékosba, kerestem egy olyan helyet, amit viszonylag könnyen meg tudtam jegyezni. Leszerszámoztam a lovat, ástam egy kisebb gödröt és belerámoltam a holmimat: a nyerget, a páncélt, a bőrzsákokat. Reméltem, nem lesz szükségem semmi fontosabbra. Ágakat nyestem és befedtem vele a kezdetleges rejtekhelyet, aztán földet hánytam rá. Bár merőben valószínűtlennek tűnt, hogy távollétemben bárki erre vetődik, védő rúnákat róttam a gödör köré, olyanokat, amik avatatlan szem számára láthatatlanok, hatásuk azonban annál félelmesebb. Tudtam, hogy lovam sem tűrné békésen, ha valaki megpróbálná kiásni a holmimat. Egyedül a pallosomat tartottam magamnál. Régi szokásom szerint kelmébe bugyoláltam, a hátamra szíjaztam. Végül vágtam egy másfél embernyi hosszúságú botot, és nekiindultam. Bent, mélyen az ingoványban állítólag szilárd szigetek ülnek, az egyiken ódon torony áll. Hogy ki építette és miért, az idők homályába veszett - tán még a Hatodkorban történt a dolog, mikor a sártenger helyén büszke városok emelkedtek. Most mindenesetre a varázsló lakta. Elég rég vonult vissza ide, de a környékbeliek még annyit sem tudtak róla, miféle praktikákat űz. Kevesen voltak, akik bemerészkedtek birodalmába, és még kevesebben, akik vissza is tértek innét. Ők hozták az első híreket arról, hogy megint lakója van az öreg toronynak - ez úgy tizenöt éve történt. A varázsló nem kereste az emberek társaságát, azok sem az övét; ennél a helynél alkalmasabbat keresve sem találhatott volna arra, hogy élve eltemesse magát. Lassan haladtam, mindig nyugatnak tartva. Botommal vadul döfködtem magam előtt a talajt. Ahol váratlanul a mélybe süppedt a fa, óvatosan tapogatóztam újabb szilárd hely után. Gyakran megesett, hogy „zsákutcákba" értem és vissza kellett fordulnom, mert nem találtam ösvényt, amin tovább mehettem volna, másutt jó darabon szilárd csapáson vitt az utam. Órák óta gyalogoltam már, amikor meghallottam a fura ütemes zajt. Megálltam, fülelni kezdtem. Tompa, ritmikus zaj volt, nem származhatott állattól, de tudtam, ez nem feltétlenül jelenti, hogy emberek műve. Megálltam és vártam: egy idő után felhangzott újra. Dobok duhogását sodorta felém a szél, amennyire meg tudtam ítélni, dél felől. Erős volt a kísértés, hogy arrafelé vegyem utamat, de most fontosabb dolgokkal kellett törődnöm. Elhatároztam, hogy mihelyt dűlőre jutok a mágussal, megnézem, kik és miért csapják a zajt. Néha meg-megcsúsztam az ingoványos talajon, egyszer térdig be is süppedtem, de szerencsémre kikászálódtam, mielőtt a folyékony fold csapdába ejtett volna, akár a friss gyanta a fatörzsön mászó hangyát. Nemsokára nagyobb vizes területhez értem. Ocsmány egy hely volt: j öttömre krokodilszerű
hüllők csúsztak a posványos vízbe és szelíd hullámokat vetve keresték a legjobb vadászleseket. Ez óvatosságra intett, nagy ívben kerültem el a „tavat". Az idő ólomlábakon vánszorgott, én a talajt döfködve küzdöttem magam előre. Távolabb végre fákat vettem észre, s feléledt bennem a remény, hogy hamarosan elérem a szigetet. Kettőzött erőfeszítéssel iparkodtam tovább, ám a látszat csalt; a facsoport mintha távolodott volna, újabb fertályóra múlt el az életemből, mire becserkésztem. Fáradozásomat végül siker koronázta: előttem, mint egy figyelmeztetően égnek meredő ujj, feltűnt az öreg torony. A sziget lapos púpként emelkedett ki a környék talajából, rajta enyhe szögben megdőlve széles talapzatú, hirtelen keskenyedő derekú épület árválkodott. Kerek, csúcsos tetejének egy részét elnyűtte az idő: a varázsló vagy nem tudta megjavítani, vagy nem is törődött az ilyesmivel. A hely onnét, ahol megtorpantam, elhagyatottnak látszott. Posvány vette körül, de egy helyütt vastag törzsű facsoport vert gyökeret - úgy tűnt, itt lehet biztonságban átjutni, s mégis... A hosszú évek alatt az ember megtanulja érezni a veszélyt. A szigetre vezető út biztonságosnak látszott, én mégis óvatosan jártam el: közelebb merészkedtem, majd megálltam egy nagyobbacska zsombékon, úgy fürkésztem a facsoportot és a tornyot. Semmi. Tekintetem visszavándorolt a fákra. Leveleiket már elhullatták, de az ágakon itt-ott még bogyók piroslottak. Indulj!, parancsoltam magamra. Szedd a lábad, mielőtt elmerülsz! Már jócskán a fák alatt jártam, amikor meghallottam a pikkelyek surrogó neszét. Felkaptam a fejem, és döbbenten ismertem fel a helyzetet: a vörös bogyók nem a fa kései gyümölcsei voltak, hanem az ágakra fonódó kígyók villogó szemei. Eszembe jutottak a mérges csúszómászókról szóló történetek - ezek a magasból vetik magukat kiszemelt prédájukra, s olyan erős a mérgük, hogy az Ibara csörgőkígyói is megirigyelhetik őket. Egy ilyen dög hullott most védtelen vállamra. Ordítva söpörtem le magamról, de már érkezett is a másik. Úgy forgolódtam, mint egy veszett kutya, marást még nem éreztem a bőrömön, de csak remélhettem, hogy egyiknek sem lesz alkalma belém mélyeszteni fogait. Szinte öntudatlanul cselekedtem, amikor kihúztam rögtönzött hüvelyéből a pallost. A pengén dérszín láng futott végig. Csapkodtam mindenfelé - nem reméltem, hogy kettészelhetem a csúszómászókat inkább a hideg tűz hatalmában bíztam, s nem is hiába. A penge sisteregve táncolt a levegőben, a kígyók hihetetlen gyorsasággal spricceltek szét; néhány pillanattal később magamra maradtam a fák alatt. Az ágakat vizslattam, de nagy ívben eltávolodtak tőlem; dühödt cserregésük megborzongatott. Fellélegezni sem volt érkezésem: pár lépésnyire tőlem buborékok böffentek a posvány felszínére, torkomat a bomlás gázainak átható bűze kaparta. Ösztönösen oldalt léptem, s balszerencsémre térdig süppedtem a mocsokba. Kétségbeesetten próbáltam elrugaszkodni a semmiről, ennek eredményeként a másik lábam is alámerült. Tekintetemmel kapaszkodót kerestem, de csak a pallost szoríthattam, a mohó fold pedig szép lassan, mint valami óriás ragadozó, nyelni kezdett. Már félcombig süppedtem a sűrű, barnásfekete masszába, mikor egyik kezemmel kirántottam övemből a széles pengéjű kést, amit pusztán megszokásból hordtam derekamon, a másikkal pedig keresztvasig merítettem pallosomat a földbe. A jég rúnája felragyogott a szemem előtt, ahogy akaratom energiahulláma végigáramlott a karomon keresztül egészen a penge hegyéig. Először azt hittem, nem vált be a trükk - aztán a láp kásásodni kezdett alattam. A felszínen apró jégkristály-virágok nyíltak, és szétfutva, gyorsan terjedtek. Pár másodperc múlva már olyan voltam én is, mint egy gyökeret vert fa. Elengedtem a markolatot, mielőtt teljesen a földbe dermedtem volna. Késem segítségével véstem utat magamnak a csapdából, ékes szitkokkal kisérve minden mozdulatot. Jó negyedórás küszködés után végre kijutottam. Épp idejében: a mágikus fagy bilincse engedett, az emberforma verem sáros vízzel telt meg. Előkerítettem a botomat, aztán gyorsan körülnéztem, hátha a kígyók újra támadnak. Nem próbálkoztak: a távolabbi fák ágain gubbasztottak valamennyien, világosan értésemre adva, hogy kizártak lehetséges prédáik köréből. Óvatosan folytattam az előrenyomulást, majd, miután elértem a szárazulatot, leültem egy kidőlt fatörzsre, és lerángattam átázott csizmámat. Kiloccsantottam belőle a megnevezhetetlen leveket, majd levakartam a lábszáramról azt a néhány undok piócát is, melyek a veremben tapadtak rám. Szívós dögök voltak: úgy ragaszkodtak hozzám, hogy némelyiket többfelé kellett szakítanom. Maradványaiktól késemmel szabadultam meg. Visszahúztam lábamra a csizmát - persze semmivel sem lett jobb, mint előtte, de legalább megtettem, amit megtehettem. Hamarosan ott álltam a torony aljában. Olyan érzésem támadt, mintha a suta, öreg épület szánakozva nézne le rám. Szűk faajtó volt a bejárat, sarokvasait teljesen elborította a rozsda; sejtettem, már csak a fém
tartja egyben a szúrágta vacakot. Erősen megdöngettem. A vasalás nyikorgott az ütések záporában, hullani kezdett a rozsda. Vártam egy kicsit, de sem zajt, sem mozgást nem hallottam odabentről. Bezörgettem megint, ezúttal valamivel erősebben. Újabb pár perc várakozás. Bosszúságom fokozódott. Rugdalni kezdtem az ajtót és beordítottam: – Van itt valaki? A rugdosást már nem állta az ősrégi alkotmány: az egyik pánt eltört, az ajtólap megdőlt, kétujjnyi rést tárva fel előttem. Megpróbáltam betolni, de a bejárat belülről keresztfával volt elreteszelve. – Valaki! Kiáltozásom nem maradt hatástalan: bentről csoszogás és fojtott morgolódás hallatszott, majd fentről, az egyik ablakrésből igazi varázsló nézett ki. Úgy festett, ahogyan az egyszeri ember képzeli a mágusokat: rőfnyi hosszú szakáll, fehér és zilált hajzat. A tarkójáig tolt, idétlen sipka látni engedte fejének kopasz foltját. Az arcot ezernyi ránc barázdálta, a dús szemöldök alatt indulattal teli fekete szempár villogott. – Mit dörömbölsz itt? Nem látod, hogy nem akarlak beengedni? – Eltévedtem, öreg - nyögtem. - Segíts ki a bajból! – Ha ide tudtál jönni, el is tudsz menni - köpte a szavakat a házigazda, s máris visszahúzódott az ablaknyílásból. Újra dörömbölni kezdtem; bentről tompán érkezett a válasz: – Hordd el az irhádat! Megmakacsoltam magam. – Csak útbaigazítást adj, vén kókler, és már itt sem vagyok! – Mi az ördögöt akarsz tudni? - dugta ki fejét a nyíláson nagy sokára az öreg. – Merre találom a varázslót, aki a mocsárban él? Meglepve nézett rám pár pillanatig. – Hát azt a vén bolondot meg minek keresed? - firtatta azután. – Az nem tartozik az ilyen hóbortos remetékre, mint te vagy. Elhúzta a száját. – Na, azért csak mondjad. Bizalmatlanul méregettem egy darabig, majd kiböktem: – Egy mágikus tárgyat akarok megvizsgáltatni vele. – Várj egy kicsit - hallatszott odafentről. - Jövök. Hosszas szöszmötölés után végre kitárult a rozzant ajtó, s én beléptem a félhomályos helyiségbe. Ide az alsó szintre nem nyíltak ablakok, pusztán az a két gyertya világított, amit az öreg a középütt álló asztalra helyezett. Körülnéztem a szobában - a torony kívülről határozottan tágasabbnak tűnt. Ez csak afféle feljáró lett volna, de a vén szemfényvesztő itt rendezte be a fogadótermét. Középen kecskelábú, nyersen megmunkált asztal terpeszkedett, körülötte négy szék, mind másmilyen: az egyik magas támlájú, bőrrel bevont karszék, a másik inkább fa trónusra emlékeztetett - ez lehetett a mágus számára fenntartott hely a maradék kettő jellegtelen, támlátlan alkalmatosság volt. A falak mentén keskeny, könyvekkel zsúfolt polcok húzódtak. Látványuk meglepett kissé, mert a házigazdához inkább illettek a tekercsek meg a fóliánsok. Az egyik falon kopott keretben megfeketedett kép foszladozott: két gálya a viharos tengeren, az egyik lángol. Közelebb léptem a képhez, hogy jobban szemügyre vehessem. Bal alsó sarkában felismerhetetlen szignó göndörödött. – Tetszik? - suttogta az öreg. - Nem én csináltam. Megfordultam és végigmértem. Benne volt már a korban rendesen, háta meghajlott az évek súlya alatt. Hosszú köntöst viselt, akár a dzsadok, s bojtos végű, kopott és ízléstelen övvel szorította meg a derekán. Tekintetem tovább vándorolt. A keskeny lépcsőfeljáró a falhoz tapadva, enyhe csavarvonallal kanyarodott felfelé. Alatta egy asztalkán vörös márványból faragott szalamandra szobor. A mennyezet fából készült, és gyanítottam, ez a felettünk lévő szint padlója is. Levettem egy könyvet a polcról, és kíváncsian belelapoztam. Számomra érthetetlen nyelven íródott, megsárgult lapjai töredeztek, ahogyan hajtottam őket. Visszaraktam a polcra, majd az öreghez fordultam,
de mielőtt beszélni kezdtem volna, zsémbes motyogással félretolt, kihúzta az előbbi könyvet, majd megfordította, és úgy rakta vissza a polcra. – Na ki vele, mid van? – Az csak a varázstudorra tartozik. – Jó, jó, én vagyok az. Mutasd már! – Te? - játszottam az értetlent. – Ki más lenne? Vagy találtál még valakit itt a mocsárban? – Nem. Ott fent mi van? - intettem a feljáró felé. – Az nem tartozik rád. Előkotortam a fekete, fém fejpántot és szótlanul átnyújtottam neki. Buzgón tanulmányozta a finom rajzokat és a belső oldalra vésett írásjeleket. Hosszan hüm- mögött, majd levett az egyik polcról egy vaskos kötetet, és lapozgatni kezdett benne. – Érdekes írás, láttam már ilyet valahol... Meglehetősen ritka. - Belemerült az olvasásba. Lopva rápillantottam, aztán elindultam a lépcső felé. Olvasott, buzgón. Felléptem az első fokra. A másodikra. A harmadikra, de ő se látott, se hallott. Kezébe vette a fejdíszt, újra a véseteket tanulmányozta. A negyedik lépcsőfok nyikordulására felkapta a fejét. – Hova mész? Gyere le onnét, de azonnal! Felpattant, az asztalt sebesen megkerülve lépett hozzám, majd a karomnál fogva a szobácska lépcsővel átellenes oldalára vonszolt. – Nézegesd inkább a könyveket, bár annak sem igazán örülök - tett hozzá rosszallóan. - Azt hiszem megtaláltam, amit kerestem. Ezek a szarkalábak itt a pánton északi írásjegyek, bár eléggé archaikusak. Tulajdonképpen minden mágiával kapcsolatos írás archaikus, ez sem kivétel, de azért a maikat meg lehet különböztetni a régiektől. Nos, ez régi. A szöveget nem értem, de a szárak futása, az ékek rovása a nekromancia titkos jeleire emlékeztet. Itt vannak aztán ezek a rajzolatok... - Végigfuttatta ujját a cizellált véseteken. - És látod ezt itt? - fordította felém a diadémot, hogy én is lássam a belső ívét. - Ezek jellegzetes nekromanta szimbólumok, bár hogy mikor és mire voltak használatosak, nem is sejtem. Olyan az egész, mint egy intarzia: a pici, színes darabkákból azt raksz össze, amit csak akarsz. Valahogy így működik a varázslás tudománya, bár, mint minden hasonlat, ez is sántít. – És mire jó ez a micsoda? - tettem fel az együgyű kérdést. – Egyenlőre még abban sem lehetünk biztosak, hogy mágikus darab - mormolta az öreg. - Talán csak afféle védőamulett, tudod, a holtak ellen. Elkezdett matatni a köpenye alatt, végül, mivel csak nem boldogult azzal, amit szeretett volna, kihúzta kezét a kelme alól. Feltűnt, hogy a nyakában nyolc lánc is lóg, mindegyik más függővel. Csak a pillanat tört részéig láthattam, de úgy rémlett, van ott fogtól kezdve, ékkövön át, vert medalionig minden az égvilágon. Újabb próbálkozás árán végre levette az egyiket. Rézből készült láncnak tűnt, madárkaromszerű foglalatában apró, tojásformára csiszolt borostyánkő. Az öreg a pántra tekerte a láncot úgy, hogy a kő érintkezzen a fémmel, majd az egészet az asztalra helyezte. Közelebb húzta a gyertyákat és intett, hogy üljek le. Megtettem; kíváncsian vártam, mi sül ki ebből. Imádom nézni, ahogy a varázslók elpiszmognak a dolgaikkal, bár nincs benne semmi érdekes, csak valami megnyugtató. A kaftán a kincsesláda szerepét tölthette be az öregnél: egyik feneketlen zsebéből egy könyv is előkerült. Az egyik gyertya alá rakta a tenyérnyi könyvecskét, buzgón lapozgatott benne, majd hirtelen megállva mutatóujjával koppintott az egyik lapon. – Ez lesz az - mondta biztató hangon, közben rám sem pillantva. Kántálni kezdett valami zagyva szöveget, ami nevetésre ingerelt. A papi mágiából hatalom és erő sugárzik, ezekből a halandzsákból viszont csak a tapogatódzók bizonytalansága. Hirtelen abbahagyta, homlokráncolva nézett fel rám, majd a tojásforma kőre meredt. Semmi sem történt. Megcsóválta a fejét. – Erős, nagyon erős - dünnyögte. - Ellenáll a fürkészésnek, pedig csak arra vagyok kíváncsi, hogy milyen felépítésű a magnafluid tere. Vadul lapozgatott újra, míg meglelte, amit keresett. Megint elkezdte a kántálást, de most furcsa torokhangon. Ezt már kevésbé találtam mulatságosnak: sugárzott belőle a fekete erő hatalma. Most rajtam volt a sor, hogy a homlokomat ráncoljam. Az ismeretlen szöveg szavai ridegen koppantak a szoba csendjében, a levegő szinte fagyos lett körülöttünk. A tojásdad kő hirtelen felizzott, vakítóan ragyogni
kezdett. Eltakartam a szemem, aztán csattanást hallottam. Kilesve láttam, hogy a gyertyák ledőltek, viaszereket indítva útnak az asztal egyenetlen fáján. Az egyik kialudt, a másik még fektében is világított. A láncon függő kő helyén csak kristályos törmelék csillogott, felette barnás füstcsík kígyózott. Döbbenten néztünk össze a varázslóval. Elkaptam a pántot az asztalról. – Remélem, nem esett baja... – Amiatt ne fájjon a fejed - dünnyögte. - Hanem az én láncomnak vége. Bizalmatlanul tettem felém nyújtott kezébe a fejdíszt. Nem örültem volna neki, ha tényleg valami baja esik. – Maradj itt! - utasított az öreg, és feltápászkodott az asztaltól. Eltűnt a lépcső tetején, és hallottam, hogy nagy kutakodásba kezd odafenn. Úgy döntöttem, felmegyek én is. Odafent barátságosabb környezet fogadott. A lépcső tovább kanyargott felfelé - magasabban a lakószoba lehetett, afelett pedig már csak a tető. Itt középen kis kerek asztal állt, de szélesebb, pultszerű asztalokat ácsoltak a falak mellé is. Az asztalok felett a falra rögzítve egészen a plafonig nyúltak a könyvespolcok. Volt itt mindenféle írott anyag, rengeteg könyv, vékony fahengereken vastag papírtekercsek, Hatalmas bőrbe kötött fóliánsok az asztalok alatt. Itt-ott, a polcokra tűzött papirosokon táblázatok, a legkülönfélébb rajzokkal, írásjelekkel. Egy helyütt még kopott zsinórokból álló ősi csomóírást is felfedezni véltem. Az asztalokon tárgyak, eszközök garmadája. Szobrocskák, tégelyek, számtalan apróság, ami a mágiával valamiféle kapcsolatban lehet. – Nem megmondtam, hogy maradj lent? - zsörtölődött az öreg. – És mit csináljak? Nézni akarom, hogy mit művelsz a fejékemmel - még kicseréled itt nekem! – Hát jó - bólintott a varázstudó. - Maradj, csak ne nyúlj semmihez! Megvizsgáltam a falakra erősített gömböket, melyekből a sárgás fény áradt, de sem anyagukra, sem természetükre vonatkozóan nem jutottam újabb támpontokhoz. Tekintetem a magasba tévedt. A plafon itt sokkal magasabban volt, mint az alsó szobában: ha két ember egymás vállára állna, a felülső feje akkor sem érintené a mennyezetet. Középütt valamely istentelen jószág bőrredős szárnya lógott. Hiába, a varázslók fura népek; az egyiknek majma van, a másiknak baglya, a harmadiknak kitömött krokodilusa — csak az ördög tudja, hol és milyen körülmények közt tett szert az én mágusom erre a trófeára. A középső, kerek asztalkára most egy kristálygömb került, ami háromlábú vas foglalatban trónolt. Az öreg ráillesztette a gömbre a pántot, mint valami fejre, majd újból a jegyzeteibe mélyedt. Én a fal mellett ácsorogva tanulmányoztam az asztalokon heverő tucatnyi érdekességet. Nem messze tőlem felfedeztem valamit, ami felcsigázta kíváncsiságomat. Két hasas üvegben folyadékok, mellettük kifeszített papírtekercs. Mögéjük állítva, a falnak támaszkodva egy könyv. Közelebb léptem, és a nyitott könyvet kezdtem tanulmányozni. Ódon nyelvezetű, zavaros szöveg volt, valamiféle versike. Gondoltam, ez is egy formula; nézegettem még egy darabig, aztán úgy döntöttem, kipróbálom én is. Felvettem az egyik üveget, és tartalmából jócskán meglocsoltam az ákombákomokkal telerótt tekercset. A vöröses lé elkezdte oldani a tintát. Felvettem a másik üveget is, és tejszerű tartalmából a leírásnak megfelelően ráloccsantottam egy keveset a papírra. Szemem sarkából az öreg felé pillantottam, aki nem vette észre ténykedésemet. Megköszörültem a torkomat, és a papiros fölé hajolva fennhangon felolvastam a formulát. A papiros ellobbant, s én meghallottam hátam mögül a varázsló rekedt hangú ordítását. A papiros helyén most szürkés köd derengett, belőle visító, nyögdécselő hangok hallatszottak. Az öreg elrángatott onnét, üvöltve káromkodott, zsebeiben kutatott valami után. Közben a terjengő ködöcske darabokra szakadozott és alaktalan, folyton változó felhőkké vált. Négy vagy öt résszé osztódott, a sikoltozó, sóhajtozó hangok továbbra sem maradtak abba. Az öreg végre valahonnan kerített egy ezüsthengert, és egy kis fekete dísztőrrel különféle rajzokat írt le a levegőbe, közben rövid, kurta mondatok, valamiféle parancsok pattogtak szájából. A henger elkezdte magába szippantani a ködpamacsokat, kettő azonban már túl magasra emelkedett, s nem hagyta abba a panaszos jajongást. – Megmondtam hogy ne nyúlj semmihez! Megértetted? Most mit csináljak, hogy szedjem le őket? sopánkodott az öreg, aztán kezembe nyomta az ezüsthengert, és rám parancsolt: - Felmászol a lépcső tetejére, és kihajolsz a drontowal együtt; majd én irányítalak. Össze kell szednünk őket, különben idecsődítik a mocsárból az összes többit! Csak tudnám, miért kellett hozzányúlnod... Felkapaszkodtam a keskeny lépcsőn, és a korlát alatt, amennyire csak tudtam, előrenyújtottam a kezemet
a hengerrel - vagy drontowal - együtt. Lentről újra felhangzottak a parancsszavak, de a felhőcskéknek is megvolt a magukhoz való eszük, úgyhogy jó időbe telt, mire sikerült őket a hengerrel beszippantanom. Lekászálódtam. Az öregnek kezdett már elpárologni a mérge, de egy darabig még tovább pörölt: – Megmondtam, hogy ne nyúlj semmihez! A vakszerencsén múlt, hogy nem esett bajunk...! – Sajnálom - dünnyögtem, és szabódva emeltem magam elé a tenyeremet. Az egyik asztalka alatt találtam egy magas, karcsú széket, arra ültem, úgy figyeltem tovább a varázsló ténykedését. Néha csillogó szemmel, mormogva olvasott fel valamit a könyveiből, jobb kezét a kristálygömbön nyugtatta, de a várt hatás mindig elmaradt. Egy idő után eluntam a dolgot, és más szórakozás után néztem. Tekintetem alaposan megvizsgált mindent, mohó érdeklődéssel szívva be az újdonságnak tetsző tárgyak látványát. Szemem most egy, a polcok közé épített szekrénykén akadt meg. Nem bírtam a véremmel, amikor láttam, hogy az öreg megint nagyon belemerül valamibe: felemelkedtem ültömből, és hangtalanul a szekrényhez osontam. Megfogtam csillogó vörösréz gombját, kinyitottam. Bent három kis polcon különféle tárgyak sorakoztak. Gyűrűk, medálok, apró üvegcsék a legkülönfélébb színű levekkel színültig töltve, egy kis könyv és egy fekete, selyemborítású szelence. A szelence érdekelt leginkább, mert valaki fehér krétával rúnákat rótt az oldalára és a tetejére. Az volt benne a legfurább, hogy Darton olyan jeleit rótták rá, amiről azt hittem, rajtam kívül tán ha öt ember ismeri őket. Nagy a világ, hiába. Ezek védő rúnák: ha valaki megérinti őket, pillanatok alatt szívják ki belőlük azt az erőt, amivel az embert az istenek egy életre ruházták fel. Szerencsére e rúnák avatott ismerőire nem hat a mágia - márpedig én, Darton főpapja, akit Ő maga választott, szinte mindent tudtam, amit ember tudhat a halálról s rúnáiról. Kezem a szelencét érintette. Foglalkoztatott, vajon miféle titkokat zártak ebbe a kis selyemdobozba; tudtam, nem lesz nyugtom, míg ki nem derítem. Ujjaimat egy darabig még a dobozon nyugtattam, s az lassanként elveszítette gyilkos varázstöltetét. Látszólag elmerül tem gondolataimban, de valójában a fizikai sík ideje megszűnt létezni számomra. Meg kellett szabadulnom az erőtől, amit a dobozból nyertem ki. Alászálltam a Shandinba, és kerestem egy csomópontot; a szelencéből származó erő kapóra jött, hogy ne kelljen saját magamban felgerjesztenem azt. Alyrra koncentráltam, és az energiahullám szétterült a végtelenségben. Kedvelem a Shandint: van valami sajátos bája. Nem más, mint afféle köztes lét; voltaképp nem is lenne szabad síknak nevezni. Itt vándorolnak a világokból távozott lelkek, saját életük szobrai között, míg meg nem érkeznek Dartonhoz, a Halál Elemi Síkjára, ahol megmérettetnek, ahol eldől további sorsuk. Visszazökkentem a valóságba, és hüvelykujjammal felpattintottam a doboz fedelét. A zajra az öreg is felnézett. Bíborszínű lett a feje, amikor meglátta, hogy kö- nyékig a szekrényben turkálok, de elkésett a beavatkozással. A dobozba nyúltam, és apró kövecskéket tapintottam. Kivettem és a szemem elé emeltem őket. Egy vérkőből készült lánc volt, amin oszlopot formázó, ugyancsak vérkőből faragott szobrocska függött. Láttam, hogy a varázsló elsápad. – Azonnal tedd vissza! - ripakodott rám. Nem törődtem vele; olyan kedves kis ékszernek tűnt! A nyakamba akasztottam. – Azonnal tedd le! - követelte az öreg. – Nagyon szép - suttogtam. - Ezt igazán nekem adhatnád. – Még mit nem! Régi családi darab, add ide! - Előrelépett, a nyakam felé kapkodott karvalyszerű kezeivel. Furcsállottam, hogy így izgalomba jött a dologtól, de kicsit tartottam is tőle; ha igazán vissza akarja szerezni, bántani leszek kénytelen. Az ő teste védetlen az én erőmmel szemben, de engem sem véd semmi az ő mágikus hatalmától. Szerencsére nem fordította ellenem tudományát, amit biztató jelnek véltem - ha így folytatja, talán mégsem kell megölnöm. Félreütöttem nyúlkáló kezét. – Hátrébb az agarakkal, öreg! Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és már- már azon voltam, hogy leakasztom és visszaadom a láncot, amikor komisz ötlet pattant ki agyamból. – Ha nem adod vissza - fenyegetőzött -, nem mondom meg, mire való a pánt! – Nem baj. Meghökkent a szerencsétlen. – Mi az hogy nem baj? Hát nem ezért jöttél ide?
– Most már bevallhatom: nem. – Meg akarsz ölni... - roskadt magába az öreg. - Az inkvizíciót szolgálod, igaz-e? Pedig milyen közel jártam már a megoldáshoz! – Semmi közöm az inkvizícióhoz - mondtam. - Tőlem nem kell tartanod. – Nem? - kérdezte összehúzott szemmel. Némán ráztam a fejemet és közben visszavettem a fejpántot is. – Akkor add vissza a láncomat! - üvöltötte felhorgadó indulattal, és újfent nekem esett. Elkaptam a csuklóit és eltoltam magamtól, amíg le nem higgadt. – Megveszem a láncodat. – Nem eladó! – Aztán miért nem? – Régi családi darab. – Gyanús vagy te nekem, öreg - dünnyögtem. – Szükségem van arra a láncra - mormolta ő. - Nélküle nem tudok dolgozni! Kérdőn néztem rá. – Hogyhogy nem tudsz dolgozni nélküle? Megadóan legyintett: belátta, hogy nem jut hozzá többé jogos tulajdonához. Felhúzta magát a székre, és bánatosan fogott bele mondanivalójába: – A lánc nagyon ritka, nagyhatalmú holmi. Már sok varázsló életét mentette meg a családunkban. Békés fajta vagyunk, de mindig akad valaki, aki szeremé megkaparintani egy mágus tárgyait, feljegyzéseit. A lánc furcsa hatalommal bír, viselőjéről visszafordul minden mágikus támadás arra, aki felidézte azt. Hosszú évek óta van a birtokomban és gyakran vettem hasznát, főleg olyankor, amikor nálam képzettebb ember próbált elragadni tőlem valamit. Sajnos az évek figyelmetlenné tettek: soha nem gondoltam volna, hogy egy olyan ostoba kardforgató fogja megkaparintani, mint te. Bár arról fogalmam sincs, hogyan bírtad ki a védő rúnák érintését, amikor én magam is homonkuluszok tucatját áldozom fel, ha ki akarom venni, vagy vissza akarom zárni a rejtekébe... Hátradőltem, és hanyagul feleltem az öregnek: – Nincs szükségem a láncodra. Szívesen visszaadom, de cserébe tégy meg nekem egy szívességet. – Mit akarsz? - nézett rám bánatosan. – Van egy kis nézeteltérésem egy helybéli hercegecskével. A seregem nagyon kicsi a hercegéhez viszonyítva. Gyere velem, segíts megnyernem a csatát! Visszaadom azt, ami a tiéd, sőt, esetleg kaphatsz többet is. A varázsló csúf grimaszt vágott. – Nem jártam a mocsáron kívül már vagy öt éve. Mit keresnék én az emberek világában? – Ezt - kacsintottam csúfondárosan, és megemeltem a súlyos vérkő függőt. – De hát az az enyém! Miért tennék érte bármit is? – Próbáld meg elvenni - mosolyogtam. – Rohadt alak! - sziszegte nyáltól fröcsögve. Megvontam a vállam és elindultam lefelé a lépcsőn. Tehetetlenül állt ott; sajnáltam a szerencsétlen flótást, hisz nem volt rosszindulatú ember, de szükségem volt a segítségére, és nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathassak az eszközökben. Átvágtam a lenti helyiségen is, vetve még egy búcsúpillantást a harcoló gályákra, aztán kitártam az ajtót, s kiléptem a mocsár döglesztően természetes világába. Felvettem a botot és visszaindultam keletnek. Ha minden jól alakult, Niorah mostanra elvezette a néhai Gaiden talpasait Lorr mellé. Reméltem, hogy buzgón gyengélkedik a megboldogult várúr. Idefelé jövet szereztem már némi mocsárjáró tapasztalatot, így az út valamivel könnyebbnek rémlett. Nem feledkeztem meg a kígyókról, elkerültem a fás zsombékost, ahol a rubin gyümölcsök ragyogtak. Már igencsak fáradt voltam, mikor a keleti parton végre szilárd talajt ért a lábam. Újabb keserves egy órámba telt, míg rábukkantam lovamra. Megtörtem a mágikus aurát a rejtekhely felett, és kiástam holmimat gödörből. Szárazra dörzsöltem a lábaimat, előszedtem az egyik zsákból egy rend tiszta ruhát és egy pár
rövid szárú bőrcsizmát, olyasfélét, amilyet kobzosok használnak. Nem nagyon kedveltem az ilyen viseletet, de kevesebb helyet foglal, s addig jó lesz, míg másikat szerzek. A régi ruhákat otthagytam a földön egy kupacban, a csizmákat pedig messzire hajítottam. Felszerszámoztam a lovam, és rövid bíbelődés után már teljes vértezetben kapaszkodtam fel a hátára. Ismertem olyan lovagokat, akik órákat voltak képesek piszmogni egy páncél felöltésével, és segítő nélkül a nyeregbe sem tudtak felkapaszkodni. Mindig is lenéztem az ilyen szerencsétlenkedő uracskákat. Elindultam délkeletnek Kythar felé. A Quintarhában gyors fürdést terveztem, majd egy hosszú vágtát a találkahelyig. Talán beérem Niorahot, és... Gondolatimból egy alak látványa zökkentett ki: szemközt, a Kytharba vezető út kanyarulatában üldögélt egy kövön. Most hatalmas, bő köpenyt csavart maga köré; az éjfekete szín baljóslatú aurát kölcsönzött neki. Elöl nem fogta össze, hagyta, hogy szárnyait kedvére lebegtesse a szél. A köpeny alatt is fekete ruhát hordott, nadrágja szárát csizmájába tűrte. Kezében faragott botot tartott, melynek csúcsán szürke kristály büszkélkedett. – Örülök, hogy mégis velem tartasz, magiszter - üdvözöltem a mocsári öreget. Féloldalas pillantást vetett rám. – Nincs más választásom - mondta. – Gyors lábú lehet a lovad. – Az - hagyta rám, s nem szólt többet. Oldalról patacsattogást véltem hallani. Odafordítottam a fejemet: egy ló közeledett. Meg mertem volna esküdni rá, hogy néhány pillanattal előbb még nem volt sehol. Az öreg felkapaszkodott a szokványos barna ló nyergébe. Tenyerét nyújtotta felém. – Velem tartasz? - kérdeztem. – Különben nem lennék itt. - Hosszan nézett a szemembe. - Visszaadod most már, ami az enyém? Leakasztottam a láncot a nyakamból, és az öreg kezébe tettem. A csuklójára hurkolta, eltűntette bő köpönyege ujjában. – Köszönöm - dünnyögte. - Köszönöm. Szótlanul lovagoltunk egy darabig. – Mi a neved? - kérdezte nagy sokára. – A1 Marem. Airun al Marem. – Az enyém Randlan Flabront. Kinek a katonája vagy? Vagy talán úr volnál? – Dartoné. - Értetlenségét látva hozzátettem még: - Főpapként szolgálom őt. Kényelmes tempóban haladtunk dél felé az egyhangú úton; gondolataim új fent a küszöbön álló csata körül forogtak. Elmélkedésből az öreg kérdése zökkentett ki: – Hány embert sikerült hadra fognod? – Fogalmam sincs - feleltem. - Ha időm engedi, majd összeszámolom őket. A varázstudó hüledezve pillantott rám, én pedig fennhangon sorolni kezdtem a számba jöhető fegyvereseket. – Lord Gaiden harminchat gyalogost bocsátott a rendelkezésemre egy Soram nevű tiszt irányítása alatt, Astum, D'Aquilor ura küld még vagy negyvenet. Ott vannak azután Arman Haldax íjászai, remélem, ők is lesznek huszonötén. Az ostromlott várban harcol tizenhét jó lovagom - velünk együtt ez százhúsz embert jelent. – Hányan állnak ezzel a százhússzal szemben? – Félezernél nem lehetnek többen. Flabront felszisszent. – Esélyünk sincs... – Egy nyílt ütközetben - bólintottam. - De mi hajnaltájt, alattomban fogunk támadni. Most, hogy valakivel végre megoszthattam gondjaimat, lelkesen magyarázni kezdtem. – Borgano hercege a várat ostromolja, fogalma sincs róla, hogy a háta mögött kisebb csapat verődik össze. Éjnek idején megközelítjük táborát, és pirkadat előtt embereire rontunk. Szétszóljuk őket. Csapatai képzetlenek és kedvetlenek, ha beléjük marunk, fejvesztve fognak menekülni.
– Derűlátó vagy. – No igen - hümmentettem. - Ha az első rohammal nem söpörjük el őket, nagy bajban leszünk. – Százan ötször annyi ellen: kész öngyilkosság - legyintett az öreg. - De te tudod. – Tudom - hagytam rá, de tudtam azt is, hogy igaza van: ha Borgano csürhéje felveszi a kesztyűt és csatarendbe áll, mind egy szálig ott veszhetünk. Ha a szerencse mellénk szegődik, esetleg bevehetjük magunkat a várba - akkor még hónapokig elhúzódhat az ostrom, ám végül mindenképp alul maradunk. Győznünk kell az elején, más út nincs. – Te mivel fogsz kirukkolni, Flabront? - tudakoltam. – Gondolkodtál már rajta? – Nem kellett sokat törnöm a fejem. – Tudnom kell, mivel számolhatok. – Majd meglátod - vigyorodott el az öreg. - Nem fogsz csalódni bennem. A mágia útja kiszámíthatatlan és váratlan kanyarokkal teli - csak ennyit mondhatok. Voltaképp mindegy, mit csinálsz, gondoltam, én csak a katonákkal fogok számolni. Túl sok minden múlik majd a véletlenen, de valami tervet biztosan kieszelt a vén csont, s örültem annak is, hogy itt van. Minden lelek, melyet a mágiája küld Darton elé, ajándék a számomra; én emberekkel dolgozom, és eszerint a felfogás szerint ő csak egy a százhúszból. Láttam, hogy mondana még valamit, de leintettem. Jó ideje nem hallottuk már a madarak csivitelését köröttünk, de csak most tűnt föl a csend, ami utunkat kísérte. Flabront idegesen rezzent össze, nem értette, mi ütött belém; én előre, a távolba kémleltem, ahol most kapott szárnyra egy csapatnyi seregély - vadul csapongtak a hely körül, ahol a ragadozó lapulhatott. Hangjuk fülsértőnek rémlett a halotti csendben, de csakhamar elnyomta a támadók üvöltése. Előrántottam pallosomat, és a nyeregben felemelkedve vártam rohamukat. A varázsló hátravetette köpenyét, valószínűleg azért, hogy ne zavarja mozgását, aztán magasra emelte botját, és szinte megmerevedett az összpontosítástól: nem szívesen álltam volna most az útjában. A szelíd táj hirtelen zajokkal - káromkodással, morgással, röfögéssel és hörgéssel - telt meg. A küzdelem kakofóniája ez, amibe gyakorta szövődik a halál félreismerhetetlen crescendója. Támadóink rengetegen voltak: mintha a föld is megelevenedett volna körülöttünk. A bokrok aljából, az árkok dús füvéből, a mohos fák kérgéből léptek, ugrottak, hemperedtek elő a torz alakok. Egy sem volt magasabb egy tíztizenkét éves forma gyereknél, rücskös, sárgászöld bőrük alatt azonban szálkás izmok feszültek. Jobbára állatbőrökbe öltöztek, de itt-ott láttam rajtuk emberi ruhadarabokat is. Lándzsákkal, bunkókkal voltak felfegyverezve, némelyikük kezében rövidkard villogott. Néhányan - talán a legjobb, vagy legtehetősebb harcosaik - bőrpáncélok és láncingek toldott-foldott maradványaival egészítették ki felszerelésüket. – Góbiin fattyak - mormoltam utálkozva. Lehettek vagy ötvenen, és fenemód harciasan viselkedtek, amit nem szoktam meg ettől a fajtától. Orwella torz kreatúrái mára szinte mindenütt fellelhetők a kontinensen; vidékenként más-más néven ismerik őket, a kalandozók számára azonban csak goblinok maradnak – barlanglakó, sötétben bujkáló korcsok, akik falkákban civakodva tengetik nyomorúságos életüket, várva, mikor bukkannak valami dögre, amit szétmarcangolhatnak. Ezek a goblinok azonban vérmesnek, épp ezért még veszedelmesebbnek tűntek. Kihajoltam a nyeregből, és a legközelebbi felé suhintottam. A nyomorult állat megpróbálta rövidkardjával megakasztani a pallos súlyos vasát; a gyatra penge tompa - fémre nem jellemző csikorduló hangot hallatott, eltört, a pallos hegye mélyen a lény mellébe vágott. A sárgás agyarak közül bugyogva tört elő a vér, a goblin ernyedten csuklott össze. Ki akartam rántani a pengét, hogy újabb csapára emelhessem a karom, de a fegyver a dög teste alá szorult. Bosszúsan rántottam rajta kettőt-hármat, mire megszabadítottam méltatlan terhétől: a goblin jó pár métert repült, s az út menti árokban kötött ki. Társai mostanra teljesen körbevettek minket. Flabront mágikus erejű szavakat ordított; hogy mit, a csata hevében nem fogtam fel, de azt hiszem, egyébként is nehezemre esett volna kihüvelyezni igéje értelmét. Közben valami csillámlót szórt a levegőbe. Lovam váratlanul megugrott: hallottam a hátam mögül a csattanást, az azzal szinte egybeolvadó reccsenést, majd az artikulátlan üvöltést. Megtáncoltattam a lovat, hogy némi helyet szorítsak magamnak, aztán két marokra kaptam a pallost, és jobbra-balra dőlve osztogatni kezdtem a halált. Miután már a nyolcadik férget csaptam le, ahogyan a gyerek a paréjt vagdalja az erdőszélen, a goblinok tágítottak a körön, és acsarogva kiáltoztak
mindenfélét a maguk érthetetlen nyelvén. Jutott néhány lélegzetvételnyi időm, hogy megnézzem, mit művel a varázsló. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy az előbbi karattyolás nem járt eredménnyel, sőt: mostanra tucatnyian vették körbe az öreget, aki botjával próbálta távol tartani őket. Az egyik goblin tüskés dorongjával hatalmasat vágott a varázsló lovának fejére, az megroggyant, aztán farát leejtve az oldalára dőlt. Előre akartam ugratni, hogy segítsek, de a kör hirtelen szűkülni kezdett körülöttem, s máris rám zúdult a második támadó hullám. Ez már nem volt játék; tudtam, nem veszíthetem el Flabrontot. A kezemben tartott palloson végigfutott a hidegfehér derengés, s én szabadjára engedtem dühömet. A goblinok úgy hullottak, akár a legyek, az áldozataimat könnyű volt utólag felismerni a keményre fagyott testeket éktelenítő sebekről. Pillanatok alatt szabdaltam szét a támadó gyűrűt, s máris az öreg felé törtettem, aki a földön fekhetett, mert vagy tízen vették körbe, és vadul csapkodták kardjaikkal, botjaikkal. Tompa dörej hallatszott, mint amikor a zárt kemencében öreg rönköt vet szét a forróság. Rángatódzó, vinnyogó alakok repültek szanaszét, égett hús szaga terjengett a levegőben. Flabront villogó tekintettel emelkedett fel, arcát zúzódások borították, ritkás haja zilál- tan meredezett, köpenye több helyütt elszakadt. A lába mellől, mint valami dühös kígyó, lángnyelv csapott fel, és sebesen kúszott körbe körülötte. Az öreg két marokra kapta botját, és várta, hogy valamelyik, még támadó kedvű lény nekirontson, de a goblinok közt már nem akadt ilyen. Ordítva menekültek a szélrózsa minden irányába, csak a holttestek hevertek gyászos mozdulatlanságban. Gyorsan összeszámoltam, hányan vesztek oda az alig kétperces küzdelemben. A végeredmény megdöbbentett. Tizenkilenc nyomorult! Hiába, a mágia tudorai és a rátermett fegyverforgatók együtt csodákra képesek... Az öreg kilépett a tűzkörből, leguggolt és a lovát vizsgálgatta. A szerencsétlen pára halott volt, homlokát szétroncsolta a sötét teremtmény bunkója. Varázslóm megcsóválta a fejét, aztán elfordult az elpusztult állattól, és a mészárlás eredményét kezdte szemlélni. A tarkóját tapogatta, majd gúnyos mosollyal hozzám fordult. – Nem mondasz imát az áldozataidért? – Te mondanál a kiirtott gyomért? Megvonta a vállát. – Azt hittem így szokás. Egy döglött goblin eltorzult arcába néztem. – Ha lenne lelkük, talán imádkoznék értük. Lehajoltam és felvettem egyet azok közül a csillámló valamik közül, amiket az öreg varázslás közben szórt szét. Halpikkely! Elfintorodtam és undorodva messzire pöcköltem az ezüstös-nyálkás darabkát. Összedörzsöltem hüvelyk- és mutatóujj amat, aztán megszagoltam mindkettőt. Halpikkely, semmi kétség. Mielőtt kérdést intézhettem volna társamhoz, újra felhangzott az ordítás, de most inkább kétségbeesett volt, semmint harcias. Flabront szélesen elmosolyodott, botját magasan a feje fölé emelte, aztán csavarintó mozdulatokkal pörgetett rajta néhányat. Érdeklődve figyeltem. Kisvártatva leeresztette a botot, kinézett magának egy darab földet, határozott mozdulttal beledöfte, majd kényelmesen rátámaszkodott. Szótlanul álltunk. Én nem akartam feleslegesen faggatózni, Flabront pedig láthatóan el akart kápráztatni valamivel, várakoztunk hát. Ahogy teltek a másodpercek, a kétségbeesetten ordítozó goblinok hangja egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Először a kavargó port láttuk a bozótos felett, majd feltűntek az egymás hegyén-hátán bukdácsoló teremtmények is; némelyek botladozva, mások a földön hemperegve közeledtek, ahogy valamely láthatatlan erő felénk terelte őket. Huszonötén, talán harmincan maradtak az eredeti csapatból. Az öreg befejezte a „halászatot", nem húzta köröttük tovább a különös erőteret. A zsivaj alábbhagyott, a káoszfattyak most zavarodottan álltak előttünk. Többen a földre kuporodva nyüszítettek. Flabront előbbre lépett, és mély torokhangon felugatott, éppúgy, ahogy áldozatai tették a harc során. – Usha maduga! A goblinok hirtelen elnémultak, döbbenten meredtek az öregre, aztán az egyik visszavartyogott neki. Szavait nem tudtam kivenni, és Flabront elborult tekintetét látva már nem is voltam kíváncsi rájuk. Meglendítettem a pallost, és lesújtottam a lényre. A vas a felkarját találta a jobb oldalán, s meg sem állt a gerincéig. A goblin jobb karja tehetetlenül hullott alá; a testet még tartottam egy pár másodpercig mielőtt a földre löktem volna.
– Hogy mondják ezek a patkányok, hogy vezér? - kérdeztem a varázstudót. – Mundakka, ha nem tévedek. A goblinok felé fordultam. – Mundakka! - rikoltottam, aztán, hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a mellemre ütöttem párszor. Moraj futott végig a gyülekezeten; a sárgás, emberi mérték szerint torz arcok egymáshoz hajoltak, aztán folytonos morgolódás közepette két megtermettebb alakot tuszkoltak elénk, akiknek láthatólag egy cseppet sem volt ínyükre ez a kitüntetés. Mindkettő magasabb volt az átlagosnál. Az egyik viharvert pikkelypáncélt és fából készült sisakot viselt, a másik nyakából kötényként hordott láncing csüngött jobb időket látott szíjazatán. Övükben egy-egy ócska rövidkard. A pikkelyvértes felugatott, s szemeit forgatva magyarázott valamit. Meglehetősen gusztustalan látvány volt, úgyhogy csak néhány pillanatig tartott a teketóriázásom, aztán kettészeltem. Ezúttal tökéletes időzítéssel rántottam vissza a pengét, és újra felkeltettem a benne szunnyadó tüzet. A vér – ha nevezhetjük annak a goblinok testnedvét – sisteregve párolgott el, ocsmány hártyát hagyva maga után, ami pillanatok alatt megfeketedett, felhólyagosodott, hogy aztán füst formájában távozzon a fémről. Letámasztottam a pallost, ami még mindig meggypirosán izzott. A megmaradt lény, a kötényes, nyekergő hangot hallatva a földre vetette magát, és a lábaimhoz kúszott, aztán a csizmámat kezdte csókolgatni. Elrúgtam magamtól, és Flabronthoz fordultam. – Hát nem förtelmes? Mindegy, nincs több időnk rájuk; ilyen tempóban sose győzzük le Borgano seregét! – Remélem, szorítasz egy helyet számomra a nyergedben. Bólintottam. A pallost a kápára függesztettem, lóra pattantam, és a kezemet nyújtottam neki. Flabront felkapaszkodott mögém, s miután a fészkelődést befejezte, tovább indultunk. A hátunk mögül pusmogás hallatszott, aztán csoszogó léptek zaja. Odafordultam. A goblinok, akik a nyomunkba siettek, megtorpantak, és zavarodottan karattyoltak. Megvontam a vállam, térdeimmel indulásra ösztökéltem hátasomat. Időről időre hátrapillantottam: a goblinok változatlanul követtek minket. Ha megálltam, ők is megálltak, ha elindultam, ők is elindultak. – Mi a fenéért kajtatnak utánunk? - szóltam hátra Flabrontnak. – Fogalmam sincs. Megöljük őket? – Le kéne ráznunk őket inkább; így mégsem lovagolhatunk be Kytharba vagy L-orrba - bosszankodtam. Vágtára fogtam a lovat. Kettős teherrel meglehetősen kényelmetlen volt ez a tempó, de a nyomorult teremtmények hamarosan elmaradtak a hátunk mögött. Még egy jó darabon hajszoltam hátasomat, nehogy beérjenek minket. Késő délutánra járt az idő, amikor letelepedtünk, hogy harapjunk valamit. Kis tüzet raktam, nyársakon puhítottuk felette a sózott húst, amit még a fogadóban csomagoltattam; kényelmesen eszegettünk, a lángok lassú táncát figyeltük. A mélázásból az öreg zökkentett ki, ahogy a lábával megbökött. Ránéztem; teli szájjal nem tudott megszólalni, így csak a fejével intett a hátam mögé. Megfordultam, és elborult a tekintetem. Távolabb, a fák alatti bozótosban alakok mozgolódtak, itt-ott kivillantak a levelek közül a fadárdák. Sóhajtottam, és egy kőre raktam az utolsó falatot; kezemet a Quintarha asztalkendőjébe töröltem. A fejek ide-oda mozgolódtak a sűrűben, aztán hirtelen felbukkant a lánckötényes goblin. Görnyedten óvakodott előbbre, laposan felfelé pillogott. – Mundakka! Bakkanda! - kiáltotta, és előbb ránk, aztán magukra mutogatott. – Mit akar ez az állat? — fordultam a varázslóhoz. – Azt mondja, te vagy a főnök, ők meg portyáznak veled - közölte az öreg. – Na ne... ! – Sokan vannak - dünnyögte Flabront. - És még többen lehetnek. Lassanként rádöbbentem, mire céloz: a közelben, valahol a mocsárvidék peremén egy goblin falunak is lennie kell. – Nem rossz - mondtam. - Beszélj velük! Tudd meg, hol a tanyájuk és hányan élnek ott! Hosszan tartó halandzsázás kezdődött. A kötényes néha az ujjait mutogatta a varázslónak - nem erőlködtem, hogy kihüvelyezzem a mondandóját, majd az öreg lefordítja. A hosszan tartó diskurzus végeztével Flabront közölte az eredményt:
– Pontosan nem tudta megmondani, de ha a sejtésem nem csal, lehetnek százan is a falujukban. – Milyen messze? – Erőltetett menetben alig pár órányira. – Legyen - sóhajtottam, mert ismertem Darton igazságát, miszerint a cél minden eszközt szentesít. Főnök vagyok, és ezek a ronda fattyak portyázni jönnek velem...
Jócskán ránk sötétedett, mire elértük a goblin falut. Nagy nyüzsgés vette kezdetét érkezésünkkor; a korcsok rengetegen voltak. Tanyájuk üregekkel teli, sziklás domb volt egy sötét liget mélyén - úgy festett, mint valami termeszvár. Minden oldalról lyukak éktelenítették, ezeken át ki-be mászkáltak az ocsmány fajzatok. Csak most világosodott meg előttem, milyen ízetlen tréfát űzött Orwella az ember nemmel, mikor megteremtette őket. A káosz, a sötétség teremtményei, mondták róluk, én azonban tudtam, hogy a halál szemében mind egyformák vagyunk filozófiai értelemben éppoly sok vagy kevés jogunk van létezni Ynev térségein, mint a goblinoknak. Egy csontokkal és szeméttel telihajigált térség közepén tábortűz, vagy inkább máglya lobogott. Odébb faragott bálvány állt, melyet a szagáról és a színéről ítélve gyakorta locsolgathattak vérrel. A primitív kézműves arcokat, karokat, lábakat és megnevezhetetlen végtagokat formált a fából. Zsivaj kísérte érkeztünket; a kötényes kétségbeesetten győzködte társait, akik fegyvereiket lóbálva acsarogtak ránk. – Hmm... - dünnyögtem. - Lehet, hogy mégsem kellett volna idejönnünk. Flabront nem szólt, a goblinokat figyelte. Most, hogy egymás közt beszéltek, az ő számára is érthetetlenné vált a nyelvnek csak jóindulattal nevezhető ricsaj. Az események kicsúszni látszottak a kezünkből: kötényes csatlósomat hátulról taglózta le egy bunkócsapás, és a tömeg meglódult felénk. A varázsló néhány szót mormolt - mindketten felemelkedtünk a talajról. Az ilyesmit nagyon nem szeretem, de az ostobákra mindig hat. A tábortűz felett ereszkedtünk alá az égből, s a goblinok hirtelen feltámadt harci kedve tüstént lelohadt: visítva menekültek lyukaikba. Ideje volt, hogy kihúzzam pallosomat. Előcsaltam belőle a tüzet, azzal estem a bálványnak, mely pár perc elteltével már lángoló darabokban hevert a földön. A lyukakból méltatlankodó hangok hallatszottak - nem értettem, mit beszélnek, pedig kényszerből megtanultam egy-két ilyen sötét népség nyelvét is. Az öreg mély torokhangon beugatott valamit közéjük, mire nagy csend lett a termeszvárban. A hangsúlyok alapján úgy ítéltem, valószínűleg kérdést intézett hozzájuk. Hogy nem kapott választ, a varázsló megdühödött. Az egyik lyukhoz sétált, kezei közt apró golyóbis jelent meg. Eleinte halványan derengett, ám fokozatosan erősödött a fénye, majd szinte vakító, fehér lánggal lobbant fel. A lyukakban halálos csend uralkodott. Mágusom, mintha az holmi rongydarab lenne gyűrögetni kezdte a gömböt, mely lassan duzzadt a tenyerei között. Megint beordította a torokhangú kérdését, és mivel megint csak nem érkezett felelet, a földhöz csapta lánggolyóját. Az gurulni kezdett az egyik nyílás felé, aztán gyorsulni kezdett. Hatalmas zene-bona támadt bent; ketten hárma kiugrottak és rohanni kezdtek. Az egyik pont felém futott - felemeltem a pallost és válltól derékig széthasítottam a szerencsétlent. Közben a golyóbis is eltűnt a domboldalra nyíló járatok egyikében. A hangzavar magasra csapott, majd fojtott robbanás vetett véget neki. Több nyílásból fehér füst dőlt, kis szünet után újabb visítozás támadt. A varázstudó most hosszabb körmondatot intézett a bentiekhez. A zsivaj harsányabb lett megint, majd pár alak jelent meg nyílásban, két sivalkodót húzva maga után. – A sámánjuk és a főnökük - fordult hozzám Flabront. Megragadtam és ordítva megráztam a főnököt. Pokoli büdös volt. A földre löktem és a hátára tapostam. Újra felemeltem fegyveremet, és a nyakára csaptam: a fej levált a törzsről. Megragadtam és magasra emeltem a koponyát, aztán nagy erővel dobtam azok felé, akik a kezünkre adták. – Usha, mundakka! - A mellemre csaptam és körbemutattam, jelezve, hogy a terület ura mostantól én vagyok. A sámán nyugtalanul fészkelődött. Láttam, hogy szökésen jár az esze. Aztán benyúlt kötényszerű bőrruhája alá, és maréknyi kavicsot hajított felém. Az egyik eltalált; ahol a bőrömet érintette, hólyagos égési seb keletkezett. Kezemben felizzott a pallos: pengémet a sebre nyomtam, az égő hús bűze felcsapott,
fülemet sercegő hang töltötte be, mielőtt végigvágott volna rajtam a fájdalom korbácsa. Dühödten lódultam a gazember felé, de Randlan megállított. – Nekem kell megölnöm - súgta -, méghozzá mágiával, különben soha nem fogadnak el sámánjuknak. Kántálni kezdet. A földből furcsa, póklábszerű valamik nőttek a goblin köré, s mint a futó növények indái, úgy ragadták meg a lény lábait, majd felkúsztak rajta, és szoros béklyóba fogták egész testét. Mindez olyan hirtelen történt, hogy a sámán még félreugrani sem tudott. A varázsló odasétált tehetetlen áldozatához. A mellette állók szét futottak, és biztonságos távolból szemlélték a fejleményeket. Flabront most egy bőrzacskóból maroknyi, száraz tövist emelt ki, és alaposan meghintette a sámánt - az úgy üvöltött, mintha nyúznák. A várható mulatság és a tudat, hogy csak a főnökeiket akarjuk, merészebbé tette a hitvány teremtményeket: mind többen óvakodtak elő üregeikből. A törzs varázslója vergődni kezdett az indák szorításában, de azok nem engedték. Az indákból most hegyes tüskék sarjadtak, és lassan a goblin bőre alá fúrták magukat... Nem mondhatnám, hogy a korcsok nehezen alkalmazkodó népség voltak: miután látták, hogy a vezetőiken kívül mást nem akarunk megölni, az élet gyorsan visszatért a rendes kerékvágásba. A goblinok úgy vélték, az új főnök megér egy kis mulatozást, így pillanatok alatt ismét felszították a tábor tüzét, s mindenféle meghatározhatatlan eredetű és állagú ételeket és italokat kerítettek elő. Összevontam a szemöldökömet, mikor felismertem köztük varázslóm lovának fejét. Letelepedtünk egy-egy nagy kőre, és zord arccal utasítottuk el a kínálgatást, néha pár rúgással nyomatékosítva, hogy nem közösködünk az alacsonyabb rendűekkel. Ezt tökéletesen elfogadták, sőt, nekem úgy tűnt, mintha örömüket lelnék a a megtisztelésben, hogy az új főnök csizmatalpát érezhetik vastag bőrükön. A varázstudó valami mákonyt szórt a tűzre. Eltávolodtunk kissé és hangosan beszélgettünk; a goblinok nem mertek követni minket, inkább szimatolták az édeskés füstöt. Néhány perc múlva java részük hortyogott már. Unalmas éjszakának néztünk elébe. Az öreg megkereste, és praktikáival magához térítette a portyázó csapatból ismert lánckötényes goblint. Beszélgetésbe kezdett az ostoba barommal, elmagyarázta neki, hogy hajnalban portyára indulunk, úgyhogy jó lesz készülődni. A tűz körül majd' kétszáz harcost számoltunk össze, aztán félrevonultunk megint, hogy megvitassuk a további teendőket. Nem fűlött a fogam a mocskos társasághoz, így hamarosan újra nyeregbe ültem; az öreg boldogul a fattyakkal nélkülem is. – Hajnalban induljatok a C'Demorante várhoz, és ott váljatok! A varázsló mosolygott. – Bízhatsz bennem, tisztelendő. Ebben maradtunk.
8 Lovagoltam egész éjjel, remélve, hogy nem vétem el az irányt; az út váratlan kanyarokat vett, s néhány óra múltán gyanakodni kezdtem, hogy ezúttal elhagyott a szerencse. A csillagok vaskos felhőréteg mögé rejtőztek, talán hogy a segítségükkel se tájékozódhassak. Mindegy, gondoltam, itt az út alattam; csak nem fogok éjnek évadján a vadonban tekeregni! Legfeljebb hajnalban majd helyesbítem az irányt. A sötétség nem zavart, de fáradt voltam már: jólesett volna ledőlni néhány órácskára. Végre-valahára kiértem az erdőből, a hold is kibukkant néha a felhők mögül, sápadt fényt ömlesztve a tájra. Harmat csapódott ki fegyvereimen és páncélomon, nagy cseppekben gördült alá a fémről. A hajnal izzadtsága beférkőzött a vért alá, átnedvesítve ruhámat - mondhatom, komisznak ígérkezett a reggel. Bosszúságomat a pirkadat érkeztével lassan a bizakodás kezdte felváltani. Igaz, a város falai még nem látszottak a távolban, de itt-ott megművelt földek kezdtek feltünedezni, ez pedig csak jót jelenthetett. Ujabb egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy eléljem a települést, de ekkorra teljesen fellelkesültem már. Vágtára fogtam lovamat, úgy közeledtem a házakhoz. Az épületek között felfedeztem az embereket, és a központi helyen álló udvarházat. Nem sokkal később dübörögve rúgtató lovam a térség közepére ért. Nem lassítottam: a parasztok riadtan ugráltak félre utamból. Megrántottam a gyeplőt; hátasom vad táncba kezdett, majd hátsó lábaira ágaskodott, én pedig, a szárat fél kézzel tartva, végignéztem a parasztokon. Az udvarházból többen kisiettek. – Kinek a földje ez? - kiáltottam csengő hangon. – Rowan Boudlashé - felelte egy vörhenyes képű paraszt. – Hát te ki fia-borja vagy? - Jobban megnéztem magamnak a pimaszt, mert az öltözéke elöljáróra vallott. Kövérkés kezei bütykösek voltak a munkától, vértolulásos képét szárazra égette a nap. Haját a régivágású nemesekhez hasonlóan rövidre nyíratta, hosszúszárú csizmát viselt, ebbe — a többiekkel ellentétben — betűrte a nadrágszárát. – Eriggy, paraszt, közöld az uraddal, hogy Airun al Marem, Darton papja érkezett a házába. Na lódulj! A kövér összeráncolta a homlokát, és keresztbefonta kaiját hordószerű hasa felett. – Mondanám én, futnék én, ha paraszt volnék... Leugrottam a lóról, és a gyeplőt az egyik közeli oszlopra hurkoltam. – Bánom is én, hogy ki vagy, csak közöld az uraddal, hogy megérkeztem! – Már tudja. Kikötöttem hátasomat, és eléje léptem. – Ez remek. Akkor vezess elé. – Már ott állsz. Ez kínos volt; zavartan köszörültem meg a torkomat. – Te lennél a birtok ura? – Nem tagadom. – Bocsáss meg, uram, hogy öltözéked alapján pórnak véltelek. Elég ritka ezen a környéken, hogy az úr együtt dolgozzon jobbágyaival, nekem pedig úgy tűnik, itt épp ez történik. – Kerülj beljebb a házamba, lovag - invitált a gazda megbocsátó mosollyal. – Sajnálom... - szabódtam. A település inkább nagy tanya volt, mintsem falu. Gondolom, ez a Rowan magát nevezte ki földesúrnak. A kék vér az kék vér, az emberrel születik - ez a fickó csak paraszt volt, akárhogy néztem. Beballagtunk a házba. Takaros kis épület volt, gazdája rendben tartotta. A fő helyiségbe vezetett. Hatalmas kemence terpeszkedett az egyik sarokban, középen asztal, körötte lóca. Meglepetésemre az egyik sarokban egy teljes páncélzat állt. Alaposan szemügyre vettem: látszott rajta, hogy hozzá nem értő kezek válogatták össze különböző, egymáshoz nem illő darabokból. – Látom, azonnal észrevette a szemed a különlegességet.
– No igen, ritkaság ilyen szép darabot látni manapság - hazudtam. Közelebbről is megvizsgáltam a vértezetet. Itt-ott horpadások éktelenítették, a shadoni mellvérttől igencsak elütött a gorviki tornasisak. Alatta jellegtelen, olajban feketére edzett láncing lógott. A karvédők egyformák voltak ugyan, de más típusúak, mint a lábszár- és combvédők. A falakon, a pajzs mögé tűzve egész arzenál sorakozott: hosszúkard, buzogány, különféle kopják garmadája, magán a pajzson tarka címer rikoltott. Egy herold sírva fakadt volna a láttán. Házigazdám mentségére szóljon, hogy a páncélt nedves homokkal gyönyörű fényesre csiszolta. Gyakorlatlan lehetett, mert a tükröző felületet alaposan megvizsgálva látszottak a homokszemcsék karcolásai. – Olybá tűnik, nem csak gondozod, használod is - mondtam. – Néhanap - mosolygott -, ha erre vetődik egy-egy lovag, bizony összecsapunk. Az öreg oroszlán néha kivillantja még a foga fehérjét! Kényszeredetten vigyorogtam. – Megpihenhetnék néhány órára a házadban uram? – Persze, lovag, pihenj csak, amíg jól esik! Ritka a vendég nálunk. Ha kipihented magad, még akár tengelyt is akaszthatunk! - A fickó felnevetett, és hatalmasat csapott a vállamra. Őszintétlenül köszöntem meg kedvességét. Fogalmam sem volt, miért akar tengelyt akasztani velem, de nem is firtattam. Hamarosan fiatal, töltött galamb fehércseléd érkezett, hogy ellásson minden földi jóval. Ételt nem nagyon kívántam, ám nem akartam udvariatlan lenni, így megtörtem a cipót, és ettem egy keveset a bárány sültből is. A nő az egyik tisztaszobába vezetett. Lerúgtam a csizmámat, lehánytam a vértet, a láncinget és ruhástól az ágyra dobtam magam. Álmom nyugtalan volt, fáradtan ébredtem. A késő délutáni nap laposan sütött be a szűk ablakon. Kidörzsöltem az álmosságot a szememből, csontjaimat ropogtatva nyújtózkodtam. Reméltem, megvan még az a reggeli sült, mert az étvágyam is megjött mostanra. Kikémleltem az ablakon - de amit ott láttam, nem derített túlzott jókedvre. Megtörten ültem vissza az ágyra, arcomat két tenyerembe temettem. – Miért, miért? - suttogtam. - Mit vétettem, a környék összes barma engem akar tönkretenni? Aztán megint kinéztem az ablakon. Az udvart fel- söprögették, Középre kerítést készítettek és ponyvákkal takarták le. Mindkét oldalon kopják álltak gúlában; az egyik mellett állványon a gazda fegyverei, a másik oldalon üres fegyverállvány. Közelebb hajoltam az ablakhoz. Láttam, hogy vendéglátóm messze oldalt, talpig páncélban gyakorlatozik. Lóhátról, tompa kopjával döfködött vadul egy homokzsákot, amire pajzsot kötöztek. A fegyver vége hangosakat koppanva lendítette meg újra és újra a súlyt, ahogy Rowan Boudlash harciasan nekirontott, ki tudja, hányadszor. Elnyomtam egy ásítást, és felrángattam lábamra a csizmát. Kisétáltam az udvarra, a konyhában felvettem egy kisebb korsót - bor volt benne. Azt lóbálva érkeztem a gyakorlatozó gazdához. Jót húztam az italból, és megtöröltem a számat, aztán letettem a korsót, hogy csatlakozzam a parasztok lelkes tapsolásához, amikor az úr bevitt egy-egy találatot. Pusmogás támadt, Rowan felém fordult. Levette sisakját - valaki tüstént kendőt nyújtott neki. A feje vöröslött, csak úgy szakadt róla a víz. Megtörölgette a homlokát, az arcát, végül a tarkóját is. – Bizony, nem vagyok a régi - kiáltotta. Intésére ketten kezdték leemelni a lóról. A hosszadalmas procedúra után csörömpölve hozzám baktatott, és barátságosan kezet nyújtott. Megszorítottam kövér, izzadt tenyerét, aztán, hogy lássa jóindulatomat, megigazítottam rosz- szul felcsatolt vállszárnyát, és erősen meghúztam a szíjat. Zavartan vigyorgott. – Meglazult... – Meg — bólintottam biztatón. - Mire ez a nagy készülődés? Vendéget vársz? – Tréfás kedvedben leledzel, uram - mosolygott rám. - Innét lovag nem áll odébb úgy, hogy meg ne küzdene Rowan Boudlash-sal! – Én csak egy pap vagyok - dünnyögtem. - Isten szolgája. – Hát a páncélt, a fegyvereket mi végre hordod? Ne áltass engem, és ne kéresd magad! Ha úr vagy, küzdened kell. – Rám ne számíts - közöltem.
A házigazda arca elborult. – Ettél az ételemből, ittál az italomból, megpihentél a házamban - most rajtad a sor, hogy felajánlj valamit. Ha mást nem, hát a kardodat! - fakadt ki. – Jól van, jól van. Mi a győztes jutalma? – Mi lenne? Hát a páncél, a fegyverek és a ló. – Nem bánom - mondtam, és hatalmasat ásítottam. – Bocsáss meg, az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből. Nem fűlött a fogam a harchoz, szerettem volna gyorsan túlesni az egészen, így nem is veszkődtem időhúzással. – Mikor óhajtod? — tettem fel a kérdést. – Minél előbb, annál jobb! Megadóan bólintottam és a szolgák felé fordultam. – Hozzátok ki a fegyvereimet! A csatlósok futva jöttek vissza a házból páncélommal és pallosomal. Vendéglátóm is elfoglalta magát a készülődéssel. Ketten segédkeztek a felöltözésnél, igaz, nemigen volt rá szükségem, de meg kellett adni a módját, hogy Rowan elégedett legyen. Nem panaszkodhatott, mert soká szöszmötöltem: beletelt vagy húsz percbe, mire talpig beöltözve sorompóba álltam. Elszalajtottam az egyik fiút, hogy hozzon a fegyverállványra néhány kopját, rövidebb és hosszabb nyelű buzogányokat, s egy hosszú kardot is. A másikkal a pallost vitettem vissza a szobába, amit a gazda bocsátott rendelkezésemre. Hamarosan futva érkezett hozzám Rowan díszesen öltözött fegyverhordozója. – Uram kérdezteti, hogy miért nem a saját kardodat használod. Alaposan végigmértem ízléstelen, bíbor és sárga színekben pompázó, aranysújtásokkal díszített ruháját, mielőtt válaszoltam volna. – A pallosom szent fegyver, nem képezi felszerelésem részét. Istenem tulajdona, és még ha veszítenék is, nem kaphatja meg a gazdád. Szemrebbenés nélkül fogadta válaszomat - végtére az ő számára közömbös volt a dolog. Reméltem, Rowan sem támaszt kifogást, bár indokaimat civilizáltabb vidéken kikacagták volna: a kard ugyanúgy része a fegyverzetnek, mint bármi más. Ezek persze nem sejthették, hogy a pallos felbecsülhetetlen értékű ereklye. A fiú visszasietett urához, én pedig a lovat készítettem fel az összecsapásra. Magamhoz intettem egy tébláboló szolgát, és az istállóba szalajtottam a kisebbik málhazsákért. Közben visszaérkezett a másik csatlós is, fegyverekkel megrakottan. Egyesével vizsgáltam át a hegy nélküli tornakopjákat, és akkurátusan az állványra állítottam őket. Megsuhogtattam a buzogányokat: a kisebbre valószínűleg nem lesz szükség, ezért a földre hajítottam, a nagyobbat, ami majd' a mellemig ért, az állványra tettem. – Hadd lássam a kardot! A fiú, mint valami csecsebecsét, úgy húzta elő a kétkezes pengét a barna bőrrel bevont hüvelyből. Alapos vizsgálatnak vetettem alá a háromujjnyi széles acélt. Átlagos munka volt, reméltem megfelel céljaimnak; volt némi jártasságom a fegyvertörés titkaiban, és szerettem volna kihívómat meglepni néhány trükkel. A markolatot vékony sodronylánccal tekerték körbe, kellemes fogást adott. A keresztvas egyszerű volt, kifele szélesedő; tömör acélból kovácsolták. Felemelve próbálgattam a kardot, csináltam néhány alapmozdulatot, s elégedetlenül nyugtáztam, hogy a súlyelosztása tökéletlen - bár lehet, hogy egyszerűen csak a pallos forgatásához voltam szokva. A többi fegyver mellé helyeztem ezt is. Időközben megérkezett a málhazsák: a földön hevert az állványzat mellett. Kinyitottam, előszedtem belőle a lovamra szabott fekete takarót. Lenyergeltem, széthajtogattam és a hátára borítottam; kicsit gyűrött volt, de azért látványos. Előkerült az ezüstösen csillogó homlokvédő is. Felszíjaztam a ló fejére, a fekete leplet az erre szolgáló kapcsokkal a fejnél a homlokvédőhöz erősítettem. – Rakd vissza a nyerget! - utasítottam az egyik szolgát, én pedig elindultam, hogy körbejárjam a küzdőteret. Rowan már készen állt, és türelmetlenül várta a párbajt. Segítői rég nyeregbe emelték, most nyugtalanul táncoltatta lovát. Nem zavartattam magam: végigbaktattam a küzdőtéren, megvizsgálva a talajt. Sima volt
és kemény, gonddal seperték tisztára. Elégedetten bólogattam, és odaintettem ellenfelemnek. Kelletlenül intett vissza, az állványzathoz léptette a lovát, és a kopják között kezdett válogatni. Visszaballagtam a lovamhoz. Átvettem a zablát, alaposan ellenőriztem a nyerget, aztán megragadtam a kápát. Ketten ugrottak segíteni a felszállásnál, de csak nézhették, ahogy lóhátra lendülök. – Uram, egy pillanatra... Lenéztem a mellettem álló fiúra. – Gazdám szeretné, ha ezt viselnéd - nyújtott felém egy fémperemmel megerősített bőrsisakot. — Azt mondta, nem örülne neki, ha komolyan megsérülnél. A fogamat szívtam. – Megnyugtat, hogy gazdád ennyire szívén viseli sorsomat, de nem fogadhatom el ajánlatát: arra a sisakra még nagy szüksége lesz. A fiú mondott volna még valamit, de nem vártam tovább: felragadtam az egyik kopját, és elfoglaltam helyemet. Rowan velem szemben szintén sorompóba állt. Üdvözlésre emeltem a hosszú öklelőszerszámot. Viszonozta, és lecsapta dísztelen sisakja rostélyát, aztán mindketten előreszegeztük a fegyvert. Ráérősen indítottam előre a lovat, fokozatosan gyorsítottam ügetésig. Rowan hátasa nehezen bírta a súlyt - hogy milyen páncélzatot raktak a szerencsétlenre a fehér, cirádásan hímzett takaró alatt, nem tudom, de hogy lovasa tekintélyes tömeget képviselt, az egyszer biztos. Egyre gyorsabban közeledtünk egymás felé, nehéz volt a kopját célra tartani; hagytam, hogy az enyém alacsonyabban legyen, mint ellenfelemé. A küzdőtér közepére érve a lovak már teljes erejükből száguldottak, a paták robaja, a páncélok csörömpölés félelemtesebbé tette az összecsapást annál, amilyen valójában volt. Minden idegszálammal az ütközésre koncentráltam, aztán az utolsó pillanatban felfelé lódítottam a fegyver hegyét. Éles csattanással ütköztek egymáshoz a kopják: Rowan fegyverhegye messze a fejem fölé emelkedve, ártalmatlanul siklott el. Tovább robogtunk mindketten; lassítottam, és a sorompó végén megfordítottam lovamat. A házigazda ugyanígy tett, majd felém intett, jelezve, hogy nem volt rossz menet. Újra nekilendültünk. Amikor már elég közel volt, feljebb lódítottam a kopját, hogy hegye az övé felett legyen, aztán, kihasználva a nyereg himbálását, felé döftem. Rowan fegyvere a bal vállam mellett suhant el, az enyém erősen visszarúgott, ahogy vértet ért. Valahol a bal vállán, vagy mellkasának bal oldalán találhattam el, mindenesetre az akció sikeres volt: Rowan kiemelkedett a nyeregből, hátrabukott és lefordult a nyeregből. Lába a kengyelbe szorult, így lassító hátasa még jó darabon húzta maga után. A fegyverhordozó és még két szolga kétségbeesetten rohant hozzá, hogy kiszabadítsa. Nem bántam volna, ha nekem is van egy fegyvernököm, de ki gondolta volna, hogy ilyen ostobaságba keveredem? így nem néztem, mi történik Rowannal, hanem rohantam fegyvert váltani. Az állványhoz érve átlendítettem a lábam a nyergen, és lecsúsztam a ló takarásában a másik oldalon. Ha az ember sokat járja a vadont, megtanulja, hogy a küzdelemben kihasználjon minden védelmet, még akkor is, ha látszólag biztonságban van. A ló farára húztam, hogy ne legyen utamban. Elugrott, én pedig felkaptam a buzogányt, megperdítettem a fejem felett és, ordítva futottam Rowan felé. A lábát már kiszabadították, most a földön ült. Amikor látta, hogy felé rohanok, feltápászkodott és fegyverért ordított. A szolgák közeledtemre szétrebbentek, és biztonságos távolságba menekültek. A fegyverhordozó fiú karddal a kezében ugrott Rowan elé. – Nem ezt, te barom! - ordította Rowan, és vaskesztyűs kezével hatalmas pofont kevert le neki. A válla felett rám pillantva igyekezett a fegyvereihez; erősen húzta az a lábát, ami a kengyelbe ragadt. Az egyik szolga, látva, hogy ura nem éri el előttem a buzogányt, két kézre kapta a vaskos fegyvert, és gazdája felé futott. Szándékosan lassítottam, hogy ne üres kézzel kelljen velem szembefordulnia. Beértem, és végre ő sem volt már fegyvertelen. Fordult volna felém, de kihasználtam, hogy mozgását akadályozza súlyos vértezete; mögé csusszantam, csak az üres porondot látta maga előtt. Felemeltem a buzogányt, és teljes erőből a fejére csaptam. Megroggyant, de a sisakja bírta. Hátraugrottam, ő is megperdült. Hatalmas ordítással támadott, így próbálva elleplezni bizonytalan mozgását, de nem tudott becsapni. Kitértem előle; körözni kezdtünk egymás körül. Felváltva csaptunk néhányat egymás felé, de a páncélról koppanva csúsztak le az erőtlen ütések. Hátrébb léptem, a fegyvert a fejem fölé emeltem, és felé lódultam megint. Leeresztett karral próbált kitérni, ahogy számítottam. Ahelyett, hogy rácsaptam volna a vállvértre vagy a sisakra, egy lépésnyit hátracsusszantam, és a buzogánnyal esetlenül bár, de
végrehajtottam a kardművészek kedvenc fogását: teljes erőből fegyvert tartó alkarjára csaptam. Kínjában felüvöltött. Azzal a lendülettel, ahogy lesújtottam, azonnal fel is rántottam a buzogányt, és újra ütöttem, ezúttal nem őt, hanem a vaskos fanyelet célozva meg. A fa nem bírta ki a rázúduló csapást: siralmas reccsenéssel tört ketté. Rowan szerencsétlenül állva meredt a fájó kezében árválkodó fejetlen buzogányra. Eszembe jutott, hogy még a kardért is el kell mennem, ezért félretettem a lovagiasságot, oldalt elléptem mellette, és ezúttal vízszintesen lendítettem a tömör vasgolyóbist, egyenest a sisakrostély felé. Vésztjósló csattanás: Rowant csak az mentette meg a csigolyatöréstől, hogy a sisak álladzója nekifeszült a hátán összeérő vállszárnyaknak. A fém így is megroppant, a rostély pedig torzultan nyomódott ellenfelem arcára. Csak remélni mertem, hogy nem szenvedett kritikus sérülést. Lábai az ütés pillanatában kiszaladtak alóla, hanyatt vágódott, porfelhő csapott fel körülötte. Hátat fordítottam a küzdőtérnek, és a kardért loholtam. A buzogányt elhajítottam - minek is fárasztanám magam feleslegesen? Felvettem a kardot, és újra ellenfelemre figyeltem. Ahogy elnéztem, jó néhány percem lesz még, hogy kifújjam magam. Rowan mellett ott állt a fegyverhordozója a kardjával, készen arra, hogy bármikor gazdájának nyújtsa. Az úr mellett két szolga térdelt, azon voltak, hogy valahogy lefeszegessék fejéről az össze-visszagörbült sisakot. Elbajlódtak vele egy ideig, s ezalatt én is kipihentem magam annyira, hogy ne kelljen lihegnem. Rowant közben talpra segítették. Húzta a lábát, a karját lógatta, fél arca cipó nagyságúra dagadt. Járomcsontján a bőr felszakadt, vércsík húzódott le egészen cserepesre repedezett ajkáig. Ennek se lesz kedve egy darabig párbajozgatni! Közeledtemre kikapta a fiú kezéből a kardot, és vívóállásba helyezkedett. Két marokra fogtam a fegyvert, és a bevált taktikával fájós lába felé kezdtem körözni. Nyögve fordult utánam, majd hirtelen támadt energiával rontott rám. Csengve csaptak össze a pengék. Nem is vívott rosszul, de sérülései esélytelenné tették. Megint arra készültem, hogy eltörjem a kezében tartott fegyvert. Módszeresen támadtam, mindig ugyanazt a taktikát alkalmazva, hogy megszokhassa, aztán szándékosan lyukat hagytam a védelmemen. Majdnem rá is fáztam, mert azonnal reagált; kivédtem az alsó szúrást, és a pengéjére vágtam, közvetlenül a markolat felett. A fegyvere gyengébbnek bizonyult a vártnál, fémes roppanással tört ketté. Rowan most ügyesebb volt, azonnal hátraugrott - kard ellen, fegyver és sisak nélkül reménytelen volt a helyzete. – Kardot, kardot! - ordította nekivadulva. Kihasználhattam volna a lehetőséget, hogy a földre döntsem, és torkának szegezett vassal véget vessek a küzdelemnek - de miért rontsuk el más szórakozását? Ki tudja, mikor lesz újra része effélében? Elhátráltam és kivártam, hogy új fegyvert hozzon számára a fiú. Haragtól villogó tekintettel méregetett. Nem szóltunk egymáshoz, közönyösen néztem az arcába. A harcban a technika egy bizonyos szint felett másodlagos tényezővé válik, a küzdelem az első pillanatban eldől. Az első csapást a szemek mérik az ellenfélre, s Rowan nem bírta ki ezt a csapást. A fiú gyönyörű, régi fegyverrel érkezett, a pengét első pillantásra úgy háromszáz évesnek néztem. A maiaknál hosszabb és vékonyabb volt, a markolatot és a csavaros, bonyolultan tekergöző kézvédőt aranycirádás vésetek díszítették. A pengébe a mester ódon ízű feliratot kovácsolt a régi abasziszi nyelven: „Azt iszom, amit a végzet ad nekem." Igazán szép darab volt, az a fajta, amit vétek egy teljes vértezetes küzdelemben tönkretenni, de Rowan tántoríthatatlannak látszott: talán az évszázadok alatt kiontott vértől várta a segítséget - az erőt, ami győzelemmé változtatja vereségét. Nem vesztegettem tovább az időt elmélkedésre: hevesen támadtam, nagy erőt vive minden csapásba. Rowan védekezett, de a rázuduló ütések egyre hátrébb és hátrébb szorították. Nem hagytam élni, egyre erősebben csaptam le újra meg újra. Grimaszba torzuló arcán láttam, hogy nagyon sajognak a sebei; ki kellett használnom ezt az előnyt. A következő vágás után, pengéjét félreütve közvetlenül eléje léptem, magasra emeltem a kardot, és a markolat gombjával mellbe csaptam. Az ütés kibillentette amúgy sem túl biztos egyensúlyából, karjai oldalra lendültek, igyekezett talpon maradni, de hiába. Dőlni kezdett. Újra emeltem a kardot, és a markolattal arcának sérült felére sújtottam. Hatalmas nyögés szakadt ki belőle, feje hátrabicsaklott, orrából dőlni kezdett a vér, még mielőtt - immáron harmadszor a földre került volna. Kétségbeesetten próbált fektében védekezni, és elkövette azt a hibát, hogy a kardot lapjával tartotta maga előtt. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni a kísértésnek - a pillanat törtrésze alatt felmértem, hová kell ütnöm, aztán gondolkodás nélkül lecsaptam. Pendülés. Talán egy jó kovács még helyrehozhatja... Rowan széttárt karokkal, a hátán feküdt előttem a földön, orrábból még mindig szivárgott a vér, keze
tehetetlenül szorította az ódon abasziszi fegyver markolatát. A penge odébb csillogott, de nem néztem feléje - a házigazda torkának szegeztem kardomat. – Készülj a halálra, Rowan Boudlash! Nem átallottál párbajra kényszeríteni egy papot, most ürítsd is ki a keserű poharat! A szeme könnybe lábadt a test, a lélek, esetleg mindkettő kínjaitól. Fájlalta az arcát és fájlalta a kard elvesztését - mi tagadás, meg tudtam érteni. – Kegyelem... ! - nyögte. Terpeszben álltam felette, két kézzel, függőlegesen tartva a torkának szegezett kardot. Aztán magasra emeltem, és lefelé döftem: diadalkiáltásom együtt harsant rettegő üvöltésével. Az utolsó pillanatban félrelódítottam a hegyet, ami a feje mellett vágódott a homokba. Rowan szemei fennakadtak; azt hiszem, tényleg felkészült a halálra. – Magad alá csináltál, mi? - vetettem oda félvállról, aztán a földre dobtam a kétkezes kardot, és kimerülten indultam a ház oldalára vetődött árnyék hűvösébe, hogy egy kupa hideg bor társaságában felfrissítsem magam. Elhúztam a fal mellől a vékony lábú lócát, és óvatosan, lovaglóülésben ráereszkedtem. Féltem, hogy a látszatra törékeny ülőalkalmatosság nem bírja el egy páncélos súlyát, de elbírta. Kézfejemmel letöröltem gyöngyöző homlokomat, de a páncél alatt is szakadt rólam a víz. Intettem az egyik ottmaradt szolgának, aki nem rohant urát pátyolgatni. – Hozz innom! A kölyök hamarosan visszatért, s letett elém a padra egy kancsót meg egy ónkupát. A kupával nem törődtem, az agyagedényből kezdtem nyakalni. A bor végigcsorgott a mellvértemen, de mert gyorsan akartam szomjamat oltani, ez sem zavart túlságosan. Ha Lorrba érek, a Daien gyerek majd megtisztogatja. Nem ártana egy rend tiszta ruha sem... Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor rosszullét tört rám. Pillanatokkal később egy árny vetült elém. Ösztönösen magam elé kaptam jobb kezemet - életemet csak a súlyos alkarvédőnek köszönthettem. Hátulról fojtóhurok tekeredett a nyakam köré, de vassal borított kezem is a hurkon belülre került. Az ismeretlen támadó nagyot rántott a garott két végén, jobbom az arcomhoz szorult. Kétoldalt éles fájdalommal mart a nyakamba a vékony acélhuzal. Elbődültem és megpróbáltam felugrani, sikertelenül. Az a valaki, aki az orgyilkos szerszámot kezelte ott a hátam mögött, meglepően erős embernek bizonyult. Viaskodtunk pár pillanatig; nem tudtam kiszabadulni, de ő sem bírt velem. Beláttam, hogy ez így nem megy tovább, valamit tennem kell. Hirtelen ötlettől vezérelve ellazítottam izmaimat és összecsuklottam, mint valami báb. Támadómat úgy meglepte a dolog, hogy némiképp megkésve rántotta újból szorosra hurkát. Ez a pillanat az én számomra elegendőnek bizonyult: gyors csípőmozdulattal oldalt fordultam, és a baloldali vállszámyak tüskéivel durván végighorzsoltam a hurokvető lábszárát, majd hurok alá szorult kezemen nagyot rántva kiszabadítottam magam, és odébb hemperedtem. Az orgyilkos - negyvenes éveiben járó, kesehajú, nagydarab és ostoba tekintetű fickó képe tüzelt a haragtól. Értetlenül meredt felszakadt nadrágszárára, s az alóla csordogáló vérpatakra. Szinte azonnal remegni kezdett, meztelen karjai lúdbőrössé váltak a véráramba jutott anyagtól. Nem támadott, hanem megroggyanva a földre ereszkedett. Én felültem. – Toroni Pokol - közöltem, aztán, mintegy biztatóan hozzáfűztem még: - Beledöglesz. Handabandázására már nem voltam kíváncsi; tudtam, felőle többé nem fenyeget veszély, ezért körülnéztem. Rowan Boudlash félig lecsatolt páncélban ült nem messze a helytől, ahol harmadszor leterítettem. A szolgák kisebb karszéket hoztak ki számára. Megrökönyödve bámult felém. Fejét mentegetőzve rázta, de sokra nem ment vele; éreztem, hogy arcom eltorzul a dühtől. Felugrottam és felé lódultam. Reméltem, sikerül lecsillapodnom, mire odaérek, és meghagyom az életét. Lehet, hogy csatlósa saját elhatározásából támadott meg, s nem az ő parancsára... Félúton járhattam a karszék felé, mikor a fegyvernökök egyike kardot ragadott, és nekem esett. Vörös köd ereszkedett az elmémre, kilúgozott belőlem minden megfontolást: tovább száguldottam, a penge megcsúszott a páncélomon. A fiatal fiú a mellemnek ütközött, majd hátratántorodva hanyatt vágódott. Lehajoltam a dísztelen fegyverért, és a felemelkedő apród homlokára vágtam. Hallottam az elcsukló, nyikkanó hangot, ahogy a kölyök elindult a Shandinba. Ordítva rontottam a házigazdára; a szolgák egymást
taposva próbáltak menekülni haragom elől. Az egyiknek utána csaptam: karjait széttárva, fájdalmas rikoltással borult arcra, vére vörösre festette a keményre döngölt földet. Négylépésnyi távolságból vetettem magam Rowan Boudlashra, akinek szeméből csak úgy sütött a rettenet. Rázuhantam, székestől hanyatt döntöttem, az egyik kezemben görcsösen szorítottam a kardot, a másikat felemeltem, és a könyökvédő csúcsos vasát a házigazda torkába mélyesztettem, aztán a kard markolatával az arcát kezdtem csépelni, ami hamarosan elveszítette minden emberi jellegét. Felpattantam a földről, és vérszomjasan körülpillantottam. Az emberek egy része elmenekült, de néhányan tétovázva álltak, kezükben kardjukkal, lándzsájukkal. Nekem csak ennyi kellett: szabad kezem karmokká görbült ujjaival a levegőbe rajzoltam a Hívás rúnáját. Lovam vágtában közeledett a másik oldalról, az asztrálhullám felkorbácsolta körülöttünk az érzelmek síkjának tengerét. Hátasom elértette a pusztítás néma parancsát, és hátulról a gyülekezetnek rontott. A szolganépség amúgy sem volt verekedő kedvében – látszott rajtuk, hogy nem szívesen fékeznének meg tombolásomban – de a rájuk támadó, gazdátlan harci ló szétzúzta maradék bátorságukat is. Fejvesztve menekültek a szélrózsa minden irányába, ketten azonban a földön maradtak közülük. Lovam tombolt. Mellső lábaival az egyik tehetetlen, talán még élő testet kapálta, majd a másikra farolt; a kavargó porban csontok recsegtek. Hagytam hadd töltekezzen asztrállal - olyan volt ez az ő számára, mint tökéletlenebb, eleven társainak az abrak és a friss víz. Már kezdtem lenyugodni, de mivel hirtelen haragú vagyok, és ezt fel is vállalom, nem végeztem félmunkát, maradéktalanul érvényesítettem a dartoniták általam megfogalmazott életelvét: „Ha velem játszol, játsz keményen - vagy ne játsz egyáltalán!" A ház ajtajához tartottam, hogy levezessem a maradék feszültséget. Pár jól irányzott rúgással beszakítottam az ajtót. Feldöntöttem néhány széket és felrántottam a vendégszoba ajtaját. Felnyaláboltam pallosomat és a nyeregtáskákat, amiket a buzgó szolgák javarészt behordták. A bőrtáskákat a vállamra vetettem, a pallost a kezembe kaptam, így indultam kifelé, aztán megtorpantam, és visszafordultam. Nem veszkődtem azzal, hogy üszköt vagy parazsat keressek valamelyik zsíros szagú konyhai tűz maradékában - a szent fegyver pengéjét izzítottam fel, majd a vánkosok és takarók közé döftem, megforgattam jó alaposan, míg az egész derékalj lángra lobbant, majd, mint ki jól végezte dolgát, kisétáltam. Menet közben az egyik kovácsoltvas falikarból kihúztam egy szurtos fáklyát, és a még lángoló pengéhez nyomva meggyújtottam. Az udvarra érve rövid, rikkantó hanggal hívtam magamhoz hátasomat. Már ő is lehiggadt, s a szokásos kókadt, harci lovakra kevéssé jellemző tartásban állt az udvar közepén. A fáklyát nagy ívben a tetőre hajítottam, oda, ahol a fazsindelyek alól nádkötegek kandikáltak ki. Pár perc múltán recsegve-ropogva lángolt az egész tetőszerkezet. A pallost a nyeregkápára akasztottam, gyors mozdulatokkal felszíjaztam a táskákat is, aztán vágtázva hagytam el a néhai Rowan Boudlash birtokát. Hamarosan magam mögött hagytam az udvarházat, ahonnét szürke füstoszlop kígyózott az ég felé, széthírlelve Darton főpapjának némán is beszédes üzenetét: Memoram inquara est rexquiere, másként „Engem senki sem bánthat meg büntetlenül."
Rámesteledett, mire Lorr falaihoz értem. Nem vágtam át a városon: délkeletnek kerülve tartottam a találkahely felé, ahol - reményeim szerint legalábbis - kis seregem táborozott. Tisztes távolságot tartottam a várost övező védműtől, kényelmes tempóban léptettem délnek, a fejem felett lassan kigyúltak a csillagok, utóbb komótosan felkelt a vörös hold. A tüzek váratlanul bukkantak elő a fal egy kanyarulata mögül. Nem számoltam, hány lobog, de elégedetten konstatáltam, hogy meglehetősen sok. Fegyveres őrök vigyázták a pihenő katonákat, bár nem akadt a környéken olyan erő, amitől tartaniuk kellett volna. Alaposan leírhatták nekik, hogy hogyan nézek ki, mert ahelyett, amit az ember megszokott a faragatlan katona néptől, üdvrivalgással fogadtak és a tábor belseje felé vezettek. Középütt hatalmas máglya lobogott, körülöttük emberek beszélgettek vidáman. Ha valaki gyanútlanul a táborba tévedt volna, úgy érezhette volna, holmi ünnepségre érkezett. Talán csak egy furcsaság szúrt volna szemet neki: az ünnepelők között fegyvertelen embert nem lehetett látni. Leugrottam a lóról. Az első kellemes meglepetést Niorah okozta: boldog sikollyal ugrott fel, és a karomba vetette magát. Alaposan megüthette magát a kemény vérten, de a fájdalom grimasza épp csak átsuhant az arcán, majd tüstént önfeledt mosolynak adta át helyét. Azonnal csacsogni kezdett. Átöleltem és a tűztől távolabb összehordott rönkök felé vezettem, ahol az emberek üldögéltek.
Mindenki talpra ugrott, hogy üdvözöljön; tekintetem ismerős arcokat keresve suhant végig rajtuk. Kettőt is találtam, az egyikük Soram volt, Gaiden első talpasa, a másik Annán Chegor, vagy ahogy mostanság nevezte magát, Haldax. A többieket nem ismertem, hozzájuk érve bemutatkoztam hát. Ismeretlen nevek garmadája zúdult rám; csillogó szemű harcosok, fiatalok és öregek szorongatták a kezemet. Sajnáltam, hogy sokan közülük úgy fognak meghalni ügyemért, hogy a nevükre sem fogok emlékezni... Étellel, itallal kínáltak. Futótűzként terjedt a hír a táborban, hogy megérkeztem. Arman beszámolóját hallgattam, aki buzgón mesélt az emberekről, meg hogy mennyit fáradozott, míg összegyűjtötte az íjászokat. – Hányan vannak? - tettem fel a kérdést, mert számot az istennek sem akart mondani. – Jó íjászok, nem találsz náluk jobbat a vidéken, vagy legalábbis nem ennyiért - tette hozzá pillanatnyi szünet után. – Hányan vannak, Arman? Az íjászkapitány előbb csücsörített, aztán végignyalta felső fogsorát, végre nagy nehezen kibökte: – Negyvenen. – Az jó, nagyon jó! - lelkendeztem. - Negyven tapasztalt, ereje teljében lévő férfi... – Nem egészen. – Talán nem tapasztaltak? – Hát... – Nem értelek. – Elhoztam a tanítványaim zömét, meg pár öreget, tudod, akiknek a vérükben van a nyíl művészete. Felvontam a szemöldökömet. – Hol találtad ezeket az öregeket? – A kocsmában - válaszolta Arman a vállát vonogatva - Azt hittem örülni fogsz neki. – Örülök is - mormoltam. - De tudnod kell, hogy ez nem vadkanvadászat. – Nekem ne gyere a hittérítő maszlagoddal, jó? - fakadt ki. - Láttam már egy-két dolgot életemben. – Bocsáss meg. – Nem! Nem! Nem térek meg, érted? Nem és nem... ! - Azzal lövészem felragadott egy butykost, és eltűnt a sötétben. Soram, Niorah és én döbbenten néztünk egymásra. – Mindenkinek megvan a maga istene — zárta le a közjátékot a talpas. Miközben az egybegyűjtött seregünkről faggatóztam, a lány arca felderült. – Van itt számodra egy kis meglepetés... - mondta, és elnézett a vállam felett. Hátrafordultam; néhány pillanatig csak a szememet meregettem, a tűz fénye vöröses fátylat varázsolt elém. Végre megláttam a közeledő alakot: igen furán öltözött. Hosszú, fehér csuhájára láncinget húzott, fején csúcsos, fényesre csiszatolt sisak meredezett. Széles bőrövére az egyik oldalon kardot, a másikon súlyos harci kalapácsot akasztott. Arcát nem tudtam kivenni, elrejtette az éj sötétje meg a sisak széles orrvédője, hangja azonban ismerősen csengett: – Gondolkodtam szavaidon, s bár meggyőznöd nem sikerült, úgy döntöttem, segítek neked, Darton sötét zarándoka. Élj bölcsen a hatalommal, amit urad adott neked! – Köszönöm, Fra Martén - mondtam, és hirtelen támadt hálával öleltem át az öreget, Gilron számkivetett szolgáját. Rövidesen már a rajtaütés részleteit tervezgettük. Jobbára én beszéltem, méghozzá Soramhoz, akit az abasziszi falanxharc fortélyaiba próbáltam beavatni. Buzgón bólogatott; reméltem, meg is érti, mit várok tőle, s ennek megfelelően mozgatja majd gyalogosait. A farönk, amire eddig szénnel rajzolgattam, megtelt, most egy gallyat ragadtam fel, és a porba firkálva magyaráztam tovább. A transzból Niorah zökkentett ki megjegyzésével: – Szép terv. Kár, hogy akik a végrehajtására hivatottak, szédelegni fognak az éhségtől... Értetlenül meredtünk rá, ő pedig folytatatta: – Nincs a táborban élelem. – Hát az ellátásra senki sem gondolt? - fakadtam ki.
– Ki szervezte volna meg? - morgott Soram. - Most verődtünk csak össze. D'Aquilornak persze biztosan van némi tartaléka, de az mindnyájunk számára kevés. – Na jó. - Felálltam, leporoltam a nadrágomról rajzeszközeim maradványait, és a lovam felé indultam. Valaki követett. Soram állt mögöttem. – Elkísérlek, ha nem bánod. Belementem. Legalább meg tudunk beszélni még néhány apróbb részletkérdést. Elporoszkáltunk Lorr felé. Éjközép felé járhatott az idő - több társzekérnyi élelmet felhajtani - pénz ide vagy oda — szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt. Lorr városának főterén két fogadót is találtunk. Az egyik súlyos ajtaját már bereteszelték: flancos, úri hely lehetett. A másik a tér sarkában húzódott meg, a legrozzantabb épületében. Rézből kivágott betűk hirdették nevét: a Víg Csatlós. Azonnal megtetszett. E kései órán is fény szűrődött ki ablakain, ajtaját súlyos barna kelme pótolta. Félrehúztam és beléptem a fáklyákkal megvilágított ivóba. Nyolc-tíz asztal állt itt a legteljesebb összevisszaságban, és vagy tizenöt ember üldögélt kisebb csoportokban. Hamisítatlan kocsmahangulat uralkodott: a vendégek kiabálva beszélgettek és nevettek, a kivörösödött arcokat gyakran takarták el felemelkedő kupák. Néhány nő együtt ivott a férfiakkal, öltözetük és viselkedésük kétségtelenné tette örömlány mivoltukat. A fogadós középtermetű, széles vállú, mosolygós alak volt rövid, gesztenyeszín hajjal és világos szemekkel; épp a poharazók egy csoportjával beszélgetett. Vele egykorú, csinos felesége a tálcákat rendezgette. A söntéshez sétáltunk. Soram a vendégeket mustrálta, én pedig a deszkára könyökölve a nőhöz fordultam. – Két kupa jó bort, aranyom. A fogadósné vidáman csillogó szemekkel töltötte ki italunkat. – Aztán - mondtam, ahogy kortyoltam a jóféle aszúból - beszédem lenne az uraddal is. – Üljetek oda - intett a sarokban álló asztal felé, ami nyilván a személyzetnek, illetőleg a barátoknak volt fenntartva. A fogadós pár perc múlva lezökkent az enyémmel szemközti székre. – Szükségem lenne élelemre és italra úgy százötven ember számára - tértem a tárgyra nyomban. Nem lepte meg különösebben a dolog; várta a folytatást. – Háromnapi ellátmányról van szó. – Megoldjuk - bólintott a férfi. – Százötven aranyat fizetek - közöltem, s hogy meglepve emelte rám pillantását, hozzáfűztem: -, meg még százötvenet, ha pirkadatra le is szállítod az árut. Nagyot nyelt, elgondolkodott. – Hová kéne szállítanom? – Csak ide, a város szélére. – Ahá - dünnyögött. - Hallottam már rólatok; az egész város azt találgatja, vajon mire készültök. – Csak találgassák! Tehát hajnalra - zártam le a megbeszélést, és felemelkedtem ültömből. – Ne haragudj uram, de nem áll módomban ennyi pénzt hitelezni... Némán bólintottam. Övtáskámból előhúztam egy tömött erszényt, és leszámoltam belőle tíz darab nyolcszögletű érmét. Az érmék egyik oldalát varjú díszítette, csőrében a két hold szimbólumával, a másik oldalon saját arcmásom ékeskedett. Ezeket a tallérokat a legutóbbi Zászlóháború után verettem Rowonban - Darton ynevi helytartója mégsem fizethet akármivel. A város lakói lelkesedtek ötletemért - persze azután, hogy felszabadítottuk őket a Fekete Hadurak igája alól, bármilyen őrültséggel előállhattam volna. – Száz - toltam a gúlát a fogadós elé, majd széles bőrövem egy titkos zsebéből apró brilliánst kotortam elő, s az asztalra tettem. - Ez meg még kettő. Az aranyra csak egy pillantást vetett, aztán felvette a drágakövet, és megcsodálta a fáklyafényben. Eltette, és mosolyogva kezet nyújtott. Felálltunk. – Mindenről magam gondoskodom - ígérte. Biccentettem. – Várunk rátok.
Rögtönzött táborunk legnagyobb tüzénél Lord D'Aquilor már türelmetlenül várta érkeztemet. Megnyerő embernek találtam - ha megöregszem, talán én is pont ilyen leszek. Túljárt már hatvanadik évén; hosszú, ősz szakállat növesztett, és haját sem vágatta már évek óta. A varkocsa hátralógott kopott, szürke páncéljára. Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de robosztus alkatú, mélyen barázdált képű - igazi harcos, akivel a polgár nem szívesen akad össze holdtalan éjjeleken. Harsány köszöntéssel fogadott, mintha régi jó barátot üdvözölne, és minduntalan „lovag uram"-nak szóllított; fűtötte a harci kedv és a lelkesedés, hogy vasát Borgano hercege ellen forgathatja. Lelkesen vezetett körbe a táborban: vállon veregette katonáit, tréfálkozott velük, s legalább egyharmadukat nevén szólította. Kezdtem megkedvelni a vén vadkant. A lovak mellett külön sátrat vertek fel, ezt hat fegyveres vigyázta lándzsával és kivont karddal. D'Aquilor biccentett feléjük, az egyik őr, alighanem tiszt, némán tisztelgett neki. – Mit őriztetsz itt ily nagy gonddal, jó uram? - érdeklődtem. – Titkos fegyveremet a herceg ellen - hangzott a talányos válasz. – Kíváncsivá teszel. – Épp ez a célom, lovag uram! - kacagott az öreg. Elmosolyodtam. Bár oldalamat tovább furdalta a kíváncsiság, hagytam, hadd legyen neki; az eszközök mellékesek, ha a dolgok egyébként az én óhajom szerint haladnak. Engem csak a szakrális lelet sorsa érdekelt, meg az, hogy miután a lovagjaim elhagyták C'Demorante várát, a herceg ne vehessen bosszút segítőmön. Apró-cseprő hatalmi harcokba sosem bonyolódtam hosszú életem során - ha ilyesmivel találkoztam, rendszerint egy-egy jól irányzott csapással döntöttem a számomra rokonszenvesebb fél javára. Ezt a csapást irányoztam most a Borgano-hadsereg gerincének, s reméltem, hogy Darton – szokása szerint – kiáll mellettem. Időközben befutott a Víg Csatlós fogadósának első szállítmánya. A társzekerek, málhás állatok folyamatosan érkeztek; utasítottam Soramot, hogy tíz embert rendeljen az ellátmány kezelésére. A katonák nagy része lepihent, mások a hajnali indulásra készülődtek. Én is elvackoltam magam az egyik tűz mellett, a fejemre húztam köpenyemet, és mély, álomtalan álomba merültem.
9 Kora hajnalban Niorah csókja ébresztett. Hunyorogva ültem fel, szorosabbra húztam magam köré a köpenyt: a pirkadatnak éles foga van, még akkor is az emberbe mar, ha nappal pokoli a hőség. A lány durcásan kérdőre vont: – Hol voltál egész éjjel? Vártalak, kerestelek... Még kába voltam, nehezen forgott a nyelvem. – Itt ültem, aztán meg elaludtam. – És miért nem kerestél... ? – Mit? – Hát engem! – Nem tudom. Dühödten csapta földhöz a botocskát, amit eddig a kezében forgatott, és faképnél hagyott. – Ennek meg mi baja? - kérdeztem a mellettem ébredező katonát, aki az alvástól dagadt szemekkel nézett rám, majd egy ásítást elfojtva a lány után bámult. – Mittomén - dünnyögte. - Ilyenkor sírni szoknak, de hamar abbahagyják. Feltápászkodtam és pár lépést tettem, hogy kitisztuljon a fejem. Nők és könnyek! Az ilyesmi udvaroncoknak, hereéletű nemesi kölyköknek való. Akik ezüsttálcáról zabálják a kappant, talán még élvezik is az efféle játszadozást, a férfiember azonban, aki harcra és uralkodásra termett, lúdbőrözik tőle. Előkerítettem Soramot, aztán D'Aquilort. Riadót fúvattam, laza menetoszlopba rendeztettem az embereket, s kiadtam az indulási parancsot. Soram menet közben eligazítást rögtönzött a Lord tisztjeinek nagyon reméltem, hogy a kieszelt stratégiánk beválik, s hogy az egyszerű katonák, ha át nem is látják, legalább megértik, mit kell tenniük. Niorah és én D'Aquilorhoz csatlakoztunk. Mint kiderült, csapatához tartozott egy húsz főből álló lovasegység is. Most elől haladtunk. A lány egész a déli pihenőig nem szólt hozzám, s a Lord kérdéseire is csak kurta válaszokat adott: orrolt valamiért. Déltájban megálltunk egy patak mellett itatni. A rövid pihenő alatt az öreg vadkannal rövid számvetést végeztünk és úgy döntöttünk, hogy késő délután tartunk egy hosszabb pihenőt, s az éj leple alatt nyomulunk tovább. Hajnalra kell a C'Demorante-vár alá érnünk. Szerencsénkre a patakocska északkeletről folyt, így többször is keresztezte utunkat. A déli pihenő után Niorah egy csapásra kiengesztelődött, úgy csacsogott, mintha mi sem történt volna. Az út unalmas volt és kimerítő; a gyalogosok nyilván átkozták a nevemet, de ez ellen nem tehettem. Arman, hogy elüsse valahogy az időt, jócskán felöntött a garatra, belekötött még az élő fába is, míg valaki képen nem teremtette. Az íjászok persze rögtön a védelmére keltek, s pillanatok alatt elmérgesedett volna a helyzet, ha nem lépek közbe. Miután helyreállt a béke, a hangadókra büntetésül az a feladatot róttam, hogy saroglyán cipeljék tovább a merev részeg íjászkapitányt. Mire elérkezett a táborverés ideje, mindenki fáradt és mogorva volt: a lovasok a dühítőén lassú haladás, a gyalogosok az erőltetett menetelés miatt. Őröket állítottunk, a szerencsés többség pedig elhevert; néhányan kisebb tüzeket raktak. Én is elvackolódtam az egyik fa tövében, hátamat a vén tölgy törzsének vetettem, lábamat a nyereggel polcoltam fel. Nem járt semmin az agyam, a távoli tüzet bámultam, belefeledkezve a lángok táncába. Csörömpölésre riadtam, ahogyan D'Aquilor mellém ereszkedett. Felé fordultam, ő pedig nyögdécselve kinyújtotta a lábát. – Bizony, lovag uram, a legjobb acélt is kikezdi az idő... Nem válaszoltam, mosolyogva hallgattam az öreget. Hímezett-hámozott egy darabig, aztán végre a lényegre tért: – C'Demorante és én valaha jó barátok voltunk, de most nem erről, hanem a lányáról akarok beszélni veled. - Mivel még most sem szóltam semmit, folytatta: - Megkért, ha valami történne vele, vigyázzak Niorahra. – A szemembe nézett. - Mi a szándékod vele? Megütköztem a kérdésén.
– Nekem? Semmi. A vadkan köhintett. – Pedig úgy tűnt, gyengéd szálak szövődtek köztetek. – A látszat olykor csal - dünnyögtem. – Azt mondja, mióta visszatértél, furcsán viselkedsz. Egyáltalán nem vagy kedves vele, keresztülnézel rajta, és... – „Nem a szerelem, csak a tisztelet fűz össze majd veled. Ó nap, melengess, légy derűs, úgy, hogy ne süss!" - idéztem, s értetlen ábrázata láttán hozzáfűztem: - Busón Machado, ereni költő. Jó ötszáz esztendeje, alig harminc évet élt, de volt érzéke a dolgok lényegéhez. – Különös dolgokat beszélsz, lovag uram - dünnyögte az öreg. – Senki sem hibátlan - fejeztem be a beszélgetést egyoldalúan, s talán kicsit udvariatlanul; fejemet a fatörzsnek támasztva lejjebb csúsztam, és becsuktam égő szemem. D'Aquilor csörömpölve távozott. Nem aludtam; a meditáció egy különös formáját választottam, ami képessé teszi az embert arra, hogy megtisztítsa elméjét és megpihentesse testét. Mikor a transzból visszatértem, már csillagok sziporkáztak felettünk, a tábor csendes volt, a tüzek maradványai itt-ott még parázslottak. Felkeltem, hogy ellenőrizzem az őrséget. A posztoló katonák éberen vigyázták társaik nyugalmát. Elbeszélgettem velük erről-arról, aztán csak őgyelegtem. Megtaláltam az öreg titokzatos fegyverét rejtő sátrat is, amit ugyanaz a hat katona őrzött. Nem akartam a vadkan játékát elrontani, nem kíváncsiskodtam ezúttal sem. Volt még vagy két óránk az indulásig, úgyhogy elvonultam; kövekből meg farönkökből kis oltárt emeltem Dartonnak, aztán elvégeztem egy szertartást és áldozatot mutattam be uramnak. Csendes imába merültem, ami szavak nélküli kapcsolattá erősödött a legvalósabb halhatatlannal a halál és a tréfa mesterével; felé nyúltam, a segítségéért fohászkodtam, s ő, bár hallgatott, sötét elszánással töltötte el lelkemet. Mint rendesen, ezúttal is értettük egymást. Mire visszatértem, a katonák már az induláshoz készülődtek. Felnyergeltem én is, és lóra szálltam. A lány eltűnt valamerre, így a Lord mellé léptettem, aki végre jelt adott az indulásra. A csapat fegyelmezetten, a lehető legcsekélyebb zajjal indult útnak a sötétben. Jó tíz perce vonulhattunk már, mikor összerezzentem, és D'Aquiloré mellé kormányoztam hátasomat. – Lord Astum, hol a gyerek, aki a levelet vitte? A vadkan felvonta szemöldökét. – A gyerek, akit a két kutya kísért? – Daiennek hívják. – Miután átadta a levelet, a lovai abrakot kaptak, ő is megtömte magát meg a táskáját a konyhán, és visszaindult hozzád. – Miért nem veled jött? – Ezt kérdeztem én is, de nem lehetett marasztalni. Azonnal indulni akart. – Na, még ez is... - dünnyögtem. - Ha végeztünk a Borganókkal, mindenképp meg kell keresnem! – A fiad? - tudakolta az öreg. – A pártfogoltam - feleltem. - És tettem neki egy ígéretet. Az elől haladók magasba lendülő kezei hangtalan „állj"-t vezényeltek. A jel futótűzként terjedt hátrafelé. A katonák fegyverüket markolták, s lassanként támadó alakzatba rendeződtek. Egy lovas léptetett hozzánk. – Uram a felderítők szerint nem messze előttünk nagyobb csapat tanyázik. – Lehetetlen - mormoltam. - Még legalább háromórányi út áll előttünk! – Küldjetek ki négy embert! - sziszegte a Lord. - Tudnunk kell, kik azok. Dermedt csendben várakoztunk, a lovak idegesen rángatták a zabiákat; hosszú időbe telt, mire a négy katona visszatért. – Goblinok! Nem kis csapat, hanem egész horda; lehetnek vagy kétszázan. Zordon vigyor derengett fel ajkamon. Ez csak Flabront lehet!
– Itt váljatok! - adtam ki az utasítást. – Egymagad akarsz közibük merészkedni, lovag uram? - hüledezett a vadkan. – Nem ellenség keresztezi utunkat - magyaráztam. - Bármi történne, bármit lámátok, bármit hallanátok, ne jöjjön utánam senki, értitek? A Lord duzzogni látszott. – Ezt nem ígérhetem! – Akkor ne ígérd - mondtam engedékenyen, ahogy nekiindultam. - Ne ígérd, csak engedelmeskedj; jutalmad a győzelem lesz! Lassan közeledtem a hordához. A félhomályban, ahogy tüzeik között jöttek-mentek, ezek a nevetséges kreatúrák is félelmetesnek tűntek; szinte az őrületbe kergettek szűnni nem akaró zsivajukkal. Nem kockáztattam, hogy esetleg felfedezzenek: ha nem ismernek fel, rám rontanak. Egyszerűen oldottam meg a problémát: előhúztam a pallost, jégbe borítottam a pengéjét - halványkék fénnyel derengett. Magasra emeltem, megsarkantyúztam lovamat, s végigvágtattam a rövid úton. A goblinok szétugrattak, és mielőtt fegyvert ragadtak volna, már célhoz is értem: a tűz fénykörén belül, teli torokból üvöltözve körbeléptettem, hogy biztosan felismerjenek. Egy pillanatra erőt vett rajtam a kétség ha tévedtem, ha ez nem ugyanaz a törzs, nagy bajba kerülhetek... Hátam mögül rekedtes hang hallatszott: – Azért nem kell túlzásba vinned. Megfordultam, és a tűztől távolabb álló alakban Randlan Flabrontra, a mocsári öregre ismertem. Leugrottam a nyeregből, odasiettem hozzá. – Hogy ment? Nem válaszolt, de a képéről lerítt, hogy a goblinoké nem épp kellemes társaság. Elárvult nyerge egy kidőlt fatörzsre volt vetve, azon üldögélt. Intett, hogy helyezzem magam kényelembe. – Hát te? – Minden a legnagyobb rendben. Nem messze innét százötven katona várja a parancsainkat. Gyalogosok, íjászok, könnyűlovasság. A várban nehézlovasok is akadnak — mi kell még? – Egy pofa ital - dünnyögte, és felemelte a lábunknál észrevétlenül megbúvó tömlőt. – Milyen utad volt? – Unalmas. Tudod, magányos így egyedül a nyeregben... - Elgondolkodott. - Új lóra lesz szükségem közölte. Komoran összenéztünk, majd kirobbant belőlünk a nevetés. – Flabront, belőled jó pap lehetett volna. – Lehet - somolygott. - De hagyjuk ezt, inkább a tervedről beszélj! Elmagyaráztam neki, hogyan képzeltem a hajnali rajtaütést. Buzgón bólogatott hozzá. – Azt próbáld az alattvalóink fejébe verni, hogy aki arccal a vár felé áll, barát, aki meg háttal, az ellenség - adtam ki a végső utasítást, mielőtt visszafelé indultam. – Nem lesz könnyű - érkezett a homályból a válasz. D'Aquilor megkönnyebbülten fogadott, a katonák is megnyugodtak, hogy egy darabban tértem vissza. – Már azt fontolgattuk, hogy a nyomodba eredünk, lovag uram! - harsogta a vadkan. - Amikor ordíttál, azt hittük, elkaptak. Ha csatazajt hallunk, aligha tudom visszafogni az embereket... Ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyesmiben hallgattam rád! – Többé nem korlátozlak semmiben - ígértem. - Ami pedig a várakozást illeti, megérte: goblin harcostársaink csak úgy égnek a vágytól, hogy lecsaphassanak Borgano hercegére! – Goblinok? Harcostársak? - hüledezett a Lord. - Nem mondom, az eszközökben aztán nem válogatsz... – Magad sem tudod, milyen bölcsen szóltál - mormoltam. – Nem a rossebet. – Jobbról kerüljük az ellenséges tábort - folytattam zavartalanul. - Meglapulunk, kivárjuk a pirkadatot, aztán támadunk. A vadkan bólintott.
– Támadunk! - ismételte lelkesen. Úgy óránk lehetett hátra hajnalig. Csendben lapultunk nem messze a Borganók táborától. Az ostrom már jó ideje tartott, és mivel Angusékra nem volt jellemző, hogy éjszakánkén ki-kicsapjanak a várból, gyanítottam, a hercegi sereg nem veszi túl komolyan az őrködést. Főleg nem itt a hátukban, a C'Demorante- várral ellentétes oldalon. Kézjelekkel kérdeztem végig az egységeket, hogy készen állnak-e. Számba vettem még egyszer a csapatot. Itt volt D'Aquilor hatvan embere és húsz könnyűlovasa. Hozzájuk csaptam a Gaiden-féle harminchatot. Mögöttük Arman Chegor és negyven jó íjász, felszerelve a legkülönfélébb vesszőkkel - a terv szerint tüzes nyilakkal fogják elborítani az ellenség sátrait. Hátul Randlan Flabront a varázsló, aki most a goblinokat vezette. Úgy beszéltük meg, hogy miután elindítja a hordát, mellém zárkózik, és mágikus tűzbe borít mindent. D'Aquilor gyalogosainak élére Soramot állítottam, bízva abban, hogy van némi jártassága a hadakozásban. Ő vezette azt a kilencven talpast, akiknek a lassú előrejutás és a stabil védelem lesz a feladata. Elmagyaráztam Soramnak, mi is az az abasziszi falanx - tudom, az efféle formációk mozgatását az akadémiákon évekig tanítják, nekem azonban kevés volt az időm, így beértem a hosszú lándzsák fontosságának hangsúlyozásával. Remélni sem mertem, hogy képes lesz kiaknázni az Otlokir-féle harcmodor összes előnyét, de ha együtt tudja tartani a csapatot, az, mint valami hullámtörő, biztos pontot jelenthet a tusában. Az íjászoknak parancsom szerint a „falanx" felett kellett ellőniük - úgy számítottam, nehéz vesszőik szinte fuggőlegesn fognak lecsapni a Borganókra, és átütik a legvaskosabb páncélt is. A goblinok nem számítottak: szervezett harcra képtelenség rábírni őket. Amilyen számosak és agresszívek, meg fogják zavarni a herceg gyalogságát, jóllehet, ha győzünk, akkor is közöttük fog leginkább aratni a halál. Másra nem is igazán használhatók. A legnehezebb dolga Astum D' Aquilor könnyűlovasainak lesz: az ő feladatuk feltartóztatni Borgano nehézlovasságát. Reménytelen vállalkozás, ezt ők is tudták - de mert fiatalok és szilajok voltak, magabiztosan néztek farkasszemet Darton mosolygós arcával. Egyedüli esélyük a nehézvértezetű lovagok ellen a fürgeségükben rejlett. Mit nem adtam volna most ötven lovasíjászért, olyanokért, amilyeneket a déli nomádok közt találni! Ha Angusék idejében rájönnek, mi folyik idekint, kitörnek a várból, és pillanatok alatt szétszórják a herceg elit gárdáját. A lelkem mélyén elégedett voltam: alig egy hét leforgása alatt sikerült összeszednem egy majd' háromszáz fős sereget. Igaz, ennek a felét egy goblin törzs tette ki, de a sereg akkor is sereg. Hamarosan visszaértek a kiküldött felderítők. Az ellenség tábora nyugodt volt, az őrök, akik nem aludtak el, kábán gubbasztottak a tüzeknél; az emberek vagy a sátrakban, vagy a parázshalmok közelében hevertek. Felemeltem a kezem, és megadtam a jelet. Lángok lobbantak mögöttünk, majd Arman fiai szórni kezdték tüzes vesszeiket. Hamar rájöttem, hogy elkövettünk egy apró taktikai hibát: talán jobb lett volna, ha az íjászok az ellenség lovait öldösik halomra. Mindegy, a küzdelem elkezdődött, visszaút nem volt, a levegőt betöltötte a tüzes nyílvesszők surrogása. A csóvák becsapódtak a sátrakba, a társzekerekbe, az emberekbe. Flabront nem tudta tovább féken tartani a megvadult goblinokat, akik bunkójukat, lándzsájukat rázva, visítva szökelltek előre. Elindítottam a „falanxot"; a talpasok jókora pajzsokkal és hosszú lándzsáikkal nyomultak előre. Nem akadt semmi, ami megállíthatta volna őket. A hátsó sorok egyikében ott baktatott az öreg Martén pikkelyvértben, sisakkal a fején. Oldaláról régies, széles pengéjű hosszúkard függött. Én is lóra kaptam, mellettem volt Niorah, és hamarosan megérkezett Randlan is; kíváncsian vártam, mit eszelt ki a megsegítésünkre. Eddigi tapasztalatim szerint főként a tűz megbűvölésében jeleskedett, nem tartottam valószínűnek, hogy valami bizonytalan újdonsággal rukkol elő. A Borganók táborában teljes volt a fejetlenség. Minden lángolt, az emberek ész nélkül rohangáltak ideoda, a herceg azonban - katonáival ellentétben - gyorsan reagált a gárdájával együtt: mire a „falanx" elérte a tábort, mindannyian nyeregben ültek. D'Aquilor szélvészként rontott rájuk húsz lovasával, majd, mielőtt a nehézvértezetű ellenfelek észbe kaphattak volna, nagy ívben kanyarodtak és eltávolodtak megint. Borgano hercege kapkodva próbálta hadrendbe állítani katonáit. A gyalogsággal nem törődött, azt tisztjeire hagyta. Gárdistáit kurta utasításokkal alakzatba rendezte. Sajnos hamar kitetszett, hogy a könnyűlovasság nem képes komoly veszteséget okozni a gárdistáknak: inkább zavarta, semmint fenyegette őket. A hevenyészett
falanx eközben elérte a tábort, és mindent letiport, ami az útjába került. Néhány kisebb hercegi egység megpróbált nekik rontani - ezek katonái értelmetlenül, de hősies harcban estek el. Armanék emberfeletti pontossággal zúdították vesszeiket abba a széles sávba, amerre a talpasok útja vezetett, ritkás, de áthatolhatatlan védőpajzsot képezve. A legnagyobb riadalmat mégis goblinjaim okozták a hercegi seregben. Gyilkoltak, aztán meglapultak az elesettek közt, s minden mozdítható értéket maguk után vonszolva támadtak ismét a katonákra. Azok itt-ott sikeresen vették fel ellenük a harcot, jó párat levágtak közülük, a goblinok azonban természetes taktikai érzékkel nyomultak a megfutamodók után maradt résekbe, s a menekülőket irgalmatlanul lekaszabolták. A keleti horizonton a napkorong pereme csillant, halvány fény ömlött el a vidéken. Az ostromlók most már kezdtek csapatokba verődni; felmérték veszteségeiket, s készültek a visszavágásra. Száznál több emberük esett el, de még így is nyomasztó túlerőben voltak. Most már az ő lövészeik is szorgosan küldözgették felénk nyilaikat. – Randlan! - bömböltem. - Foglalkozz az íjászaikkal! A mágus eltűnt mellőlünk, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártuk a Borganók reakcióját. A gyalogosok a goblin csürhével voltak elfoglalva, a „falanxnak" nem mertek nekirontani, félő volt azonban, hogy a nehézlovasság áttör rajtuk; tudtam, ha ez bekövetkezik, nem lesznek képesek újra csatarendbe állni. – Niorah, eredj Soramhoz! A falanx haladon tovább, de forduljon a nehézlovasság felé; kevesen vannak, de nagyon veszélyesek! A lány elrúgtatott. A herceg időközben rájött, mit kell tennie: gárdistái széles ívben kanyarodva félkört írtak le, és oldalról rontottak talpasaimnak. Tudtam, ha az alakzat megbomlik, legfőbb erősségünk vész oda, de tehetetlen voltam. Nem úgy D'Aquilor és lovagjai! Mielőtt a gárdisták elérhették volna a hadtestet, húsz könnyűlovas vágtatott a nehéz lándzsák elé - ez megtörte a támadás lendületét, s a haladékot kihasználva a „falanx" lassan az ellenség felé fordult. Niorah átadta üzenetemet, most már csak azért aggódtam, hogy épségben vissza is térjen. Ezen megrökönyödtem. Aggódom a lányért... ? Igen, érkezett lényem legmélyéről a válasz, aggódsz érte, pedig nincs több esze egy macskakölyöknél, ráadásul... Aztán visszazökkentem a valóságba. Nekem is épp egy csata közepén kell ilyen ostobaságokra vesztegetnem az időt! Figyelmem ismét a lovasok felé fordult, sebtében felmértem a vadkan veszteségeit: tizenketten maradtak, nyolcan kidőltek közülük az öngyilkos vállalkozás során. A herceg gyalogosai megfutottak, a tisztek, altisztek messze oldalt próbálták újra sereggé formálni őket. A lány visszaért. – Soram üzeni, hogy veszteségeik elhanyagolhatók... ! Biccentéssel nyugtáztam a hírt. Borgano visszavonta a lovasságot, és az íjászait vetette be, fő célpontnak jól szervezett gyalogosaimat, a „falanxot" jelölte ki számukra. Elkeseredve láttam, hogy a harcosok közt mind több áldozatot szednek a felülről hulló vesszők. Azt hittem, Randlan is elesett már, amikor az ellenség íjászai felé földből felbukkanó tűzkígyók kezdtek tekeregni. A lövészek értetlenül meredtek a jelenségre, majd észbe kaptak és rohanni kezdtek az ellenkező irányba. A tűzkígyók egyre hosszabbak és fürgébbek lettek. Elkerülték a menekülő embereket, majd rajtuk túlfutva egymásba szaladtak, lángoló körbe zárva Borgano jó nyolcvan íjászát. Azok döbbenten várták a folytatást, akárcsak én. Nem kellett sokáig vámunk: hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, parázsló földrögök, emberi testek és tagok repültek a magasba, hogy aztán kaotikus összevisszaságban hulljanak alá. Ez kemény csapás volt: Borgano félig felfejlődött gyalogsága irtózva hátrált, „falanxharcosaim" lélegzethez jutottak. A herceg nehézlovassága új rohamra indult. Sejtettem, hogy forralnak valamit, s valóban: mikor a nyilak hatósugarán belülre értek, hirtelen két csoportra szakadtak, úgy lódultak tovább. D'Aquilorék ki akarták használni a helyzetet és közibük vágtak, hogy ne tudjanak újra alakzatba fejlődni. Ez hiba volt az öreg katonától: a Borgano-lovasok egy kürtjelre irányt változtattak, s lándzsáikat előreszegezve, kétfelől rontottak a tizenkét vakmerőre, s acélos karéjukkal a „falanx" felé szorították őket. A Lord elvesztette a
fejét; láttam a kézjeleiből, hogy kitörésre ad parancsot. Nem szívesen néztem végig az elkövetkezőket; ketten jutottak ki, és D'Aquilor nem volt közöttük. Keserű szájízzel fordítottam el a fejemet, ahogy a lovasok elnyargaltak a „falanx" elől. Tekintetem az ellenséges gyalogságot kereste: szép lassan ékalakzatokba fejlődtek, és most óriási körön próbáltak minket ollóba fogni. Tempósan közeledtek. A goblin törzs már bevonult a történelembe: szétszóródtak és ez lett a vesztük. Lekaszabolták őket az utolsó szálig; ha akadtak is túlélők, rég elmenekültek. Jobbról örömujjongás csapott fel. Éledő reménykedéssel fordultam arra; úgy éreztem, a legsötétebb órán Darton erős karja nyúl felém. A vár hídja nyitva állt, fekete páncélzatú lovasok dübörögtek ki a falak közül nehéz csontú fekete ménjeik nyergében; köpenyük mint megannyi varjúszárny, úgy lebbent a reggeli ködben. Alakzatba fejlődtek és rohamtempóra gyorsultak, akár a shadoni Felföld, Ronna-gella feketerendi lovagjai; ó igen, az igazi küzdelem volt, embereim vérük árán tanulták ki az ellenség fortélyait. Elérték és oldalba kapták be a meglepett Borgano-gárdát: roppantak a súlyos öklelő kopják, nehéz páncélzatú ostromlók repültek ki nyergükből; az elit gárda két percen belül mindössze hat épkézláb lovast számlált, akik kétségbeesetten menekültek élükön magával a herceggel. Paplovagjaim az üldözésükre indultak. A futók elhajigálták lándzsáikat, egy vágtatott csak rúddal a kezében, de annak végén a herceg vörös-fehér csatalobogója lengedezett. Angus Magonor kiugratott a bolyból, beérte a zászlótartót, majd a feje fölé emelte pallosát, mely még ilyen messziről is hatalmasnak tűnt. Lecsapott, de nem a lovagra, hanem a zászlóra - a Borgano-lobogó aláhullt, hogy a paplovagok ménjei pillanatokkal utóbb mélyen a földbe tiporják. Angus felemelt kézzel adott jelt a fordulóra: harcosaim fegyelmezetten váltottak irányt, most visszafelé nyargaltak. A herceg elbizonytalanodhatott, mert a gyalogosai is hátrálásba kezdtek. A haladékot kihasználva rendeztem sorainkat; szomorúan kellett megállapítanom, hogy százhúsz, esetleg százharminc katonánk képes csak a folytatásra. Odaveszett könnyűlovasságunk - igaz, helyette itt vannak Angusék, de a veszteség akkor is veszteség marad. Előrelovagoltam. Magonor hozzám rúgtatott, majd szertartásosan megszorítottuk egymás alkarját. A többieket felemelt ököllel üdvözöltem; ők, ahogyan az oligarchikus etikett megkívánja a feljebbvalóval szemben, ökölbe szorított jobb kezüket a bal vállukhoz lendítették. Mindnek csillogott a tekintete az örömtől és a harci láztól: ilyenkor voltak igazán elemükben. Időközben az öreg varázsló is előkerült, és mellém szegődött. Mosolyogva fordultam hozzá. – A magiszter megtette a kötelességét, a magiszter mehet. – Majd ha győztél, elmegyek, nyavalyás pap...! - sziszegte, de az ő szemében is a vidámság szikrái csillogtak. Örültem, hogy örül, mert nekem, mikor előre néztem, olyan érzésem támadt, mintha vackorba haraptam volna. Szemközt csatarendben állt mintegy háromszáz megmaradt Borgano-gyalogos, mögöttük lovastisztek nyargalásztak; szemmel láthatólag sikerült úrrá lenniük a fejetlenségen. A sereg előtt maga a herceg állt dölyfösen: az ütközet még nem ért véget, s én tudtam, hogy egy háborúban mindig az a fél győz, amelyiknek nagyobbak a tartalékai. Ám ahhoz sem fér kétség, hogy a csatákat olykor a legváratlanabb dolgok döntik el - most sem történt másképp. Valahonnét oldalról néhány lovas ügetett elő. Meresztgettem a szemem, hogy megállapítsam, kik lehetnek - aztán szélesen elvigyorodtam, mert rádöbbentem, hogy az élet számomra is tartogat még meglepetést. A lovasok vezetője D'Aquilor volt. Kezében felhúzott számszeríj, két kísérőjének kezében hasonlóképp. Három lovat vezettek kötőféken. A nyeregben ülőknek - két nőnek és egy fiatal fiúnak - volt egy közös vonása: kezüket összekötözték a hátuk mögött, mellükre vészjóslóan meredtek a számszeríjé – Borgano asszonya és gyermekei! - suttogta Niorah meglepetten. - Hogy az ördögbe kerültek ezek ide? D'Aquilor előre lovagolt a térség közepéig, és átkiáltott a másik oldalra: – Borgano! Azt ajánlom, tárgyaljunk, mert ha folytatod ezt az ostoba torzsalkodást, nem csak hogy várad, de családod sem lesz! A herceg képe eltorzult a dühtől. Kellemes melegséget éreztem a szívem körül, és vidáman fordultam lovagjaim felé. – Soram! - kiáltottam. – Igen uram - jött szinte azonnal a válasz.
– Én itt végeztem; a feljebbvalód mostantól Lord D'Aquilor. Míg vissza nem tér, te vagy a sereg parancsnoka. Nem vártam választ; intettem Niorahnak és Angusnak, elindultunk a vár felé. A bástyák magasából örömujjongás fogadott minket. Belovagoltunk a C'Demoranték erősségébe, s az udvaron lekászálódtunk a nyeregből. – Hol a vár ura, nem siet elébünk? - kiáltottam vidáman. Az emberek összenéztek, a vállukat vonogatva tanakodtak. – Hol van Damol úr? Ki látta? Egy fertályórája még az őröket ellenőrizte a gyilokjárókon... Angushoz fordultam. – Ne vesztegessük az időt! Míg a vár ura megkerül, hadd lássam azt, amiért ennyit szenvedtünk! A nagydarab ember mosolygott. – Gyere hát, Airun! A láda fenn van az öregtoronyban, ott, ahol a páncélodat is tároltuk. Felkapaszkodtunk a keskeny lépcsőn a szűk toronyszobába. Elől Angus, utána én, harmadikként a lány. A lovagom a lépcső tetején megállt. – Halljátok ezt? Mozdulatlanná dermedtünk; fentről különös neszek hallatszottak. Tovább csörtettünk a vékony falépcsőn. Itt képtelenség lett volna pallost használni, úgyhogy villogó tőrökkel a kezünkben törtünk előre. Benyomakodtam a szűk résen Angus után: a szobában minden felforgatva. A fal mellett nyitott tetejű láda, korom és az égés nyomai mindenütt. A láda mellett egy szőke nő összeégett holtteste hevert, odébb, hátát a falnak vetve Damol C'Demorante szedte - saját vérétől fuldokolva - a levegőt. A lány felsikoltott, térdre vetette magát az öreg előtt. – Apám! Hangja zokogásba fúlt. Magához ölelte a várúr fejét: a félrecsúszott mellvért nyaki nyílásnál két, furán ismerős, rövid favessző kandikált ki a páncél réséből. Darnolhoz térdeltem. Valamit még mondani akart, de szavak helyett habos vér tört elő a torkából; szemei felakadtak, és nem mozdult többet. A lányt keserves zokogás rázta. Megfogtam az öreg még meleg kezét, és lehajtott fővel imát suttogtam érte. Hosszú percek teltek el; a lány zokogása nem csillapodott. Összenéztünk Angussal. – Tűzrúnákkal pecsételtem le a ládát... Lábammal undorodva fordítottam át a nő holttestét. – A papnő a sziklasírból - állapítottam meg. Angus nem kérdezett semmit. – Úgy látszik, a skorpió marását túlélte a ringyó, de a tűzön már nem tudott kifogni! - Leköptem a tetemet, és indulatosan belerúgtam. - Az elf vakarék is megúszta: ezek az ő nyilai, ilyennel lőtte át a lábamat - intettem Damol felé. - Menjünk le! - parancsoltam aztán, s amikor kiértünk az udvarra, folytattam: - Mit is mondtál, mi volt a ládában? Angus komoran lépdelt mellettem. – Pontosan nem tudom megmondani. Olyan... - és kezével bizonytalan köröző mozdulatokat tett ...olyan koporsóféleség. – Koporsó? – Félig emberre, félig madárra hajazott. Vésett rúnák díszítették, amiket nem ismertem. Még az oldala is gazdagon teli volt róva velük. – Ez nem sok. Mi volt benne? – Nem nyitottam fel - ingatta fejét a harcos. - Gondoltam jobb lesz, ha ezt egy, a mágiát nálam jobban ismerő testvér teszi meg. A bástya magasából kiáltozás hallatszott. A baj nem jár egyedül: míg a herceg és D'Aquilor a távolban tárgyaltak, a seregek pedig ugrásra készen vártak, észak felől fekete füstöt sodort felénk a szél. Felhágtunk a falra, a távolba meredtünk. A füst forgószélként, kígyózva tekergett, és sebesen közeledett. A várnép ijedten szaladt össze, a két seregen is látszott, hogy nyugtalanul szemlélik a nem mindennapos tüneményt. Először azt hittem, Flabront tartogatott még valamit a tarsolyában, de ez a szélörvény nem
vallott rá. Magam mellé vettem öt lovagot. Angust hátrahagytam: legyen valaki, aki kézben tartja a dolgokat a falak között. Sebesen rúgtattunk a közeledő valami elébe; tudni akartam, kivel-mivel állunk szemben. Az örvény, mintha észlelte volna érkeztünket, lassulni kezdett. Mire megfékeztük hátasainkat, már csöndes füstoszlopként lebegett a talaj felett, alapzata kezdett szétterülni, lovaink térdig topogtak a hideg ködben - magam sem tudtam miért, de az egész valahogy ismerősnek tűnt. Vártam a magyarázatot, vártam a folytatást. A füstből hamarosan két alak bontakozott ki. Nem emlékeztettek semmilyen ismert élőlényre: leginkább egy kráni ló és egy sárkány frigyéből született korcsokra hajaztak. Sötét pikkelyes testük két hátsó lábukon támaszkodott, izmos, hegyes végű farkuk segítette őket az egyensúlyozásban. Nyakuk hajlékony kígyónyak, fejük holmi őrült mágus lidércálma, kobracsuklyával egybegyúrt, szívforma madárfej. A csőrszerű szájban ülő tépőfogak résein olykor villás nyelv bukkant ki. Ha az ember sokáig szemlélte őket, úgy érezte, átlát rajtuk, mint a füstös üvegen - gyanítani kezdtem, hogy pompásan kivitelezett illúzióval van dolgunk. Az egyik lovag közelebb léptetett, mire a lények sziszegő hangot hallattak, és figyelmeztetőn kitárták griffkarmokban végződő ujjaikat. – Hagyd! - mordultam fel. Emberem visszatáncoltatta lovát. Néhány pillanat múltán a megnevezhetetlen anyagú ködből újabb alakok kezdtek kibontakozni. Elhátráltunk és vártunk. Hatalmas izomzatú, tagbaszakadt férfiak léptek ki a fénybe, vállaikon pattanásig feszülő kötelek. Négyen vonszoltak elő a miazmás gomolygásból valamit; annyira elmerültek tevékenységükben, hogy megint közelebb férkőzhettem - a sárkánykorcsok ezúttal nem sziszegtek. A kolosszusok mostanra elővonszolták a ködből terhüket, és dolguk végezetten oldalt léptek. Hatalmas ólomkoporsó szürkéllett előttem. Agyamban hirtelen világosság gyúlt, széles mosollyal fordultam gyanakvó lovagjaimhoz. – Le a fegyvert! Bár engedelmeskedtek, a feszültség lassan engedett bennük, szemüket változatlanul az ólomkoporsón nyugtatták. A koporsó fedele, mintha mágikus erő mozgatná, megemelkedett: a nyílásból kiáradó hidegben hó- pelyhek kavarogtak. A koporsófedélen, az oldalakon dérszakáll jelent meg, de tüstént olvadni kezdett, vízerek futottak le a fémen mindenütt. A fedél, mintha elenyészett volna a nekifeszülő erő, hatalmas döndüléssel zuhant a földre. A koporsó mellé léptem. Az őrzők nyomtalanul eltűntek, a sötét oszlop is oszladozott. A koporsó tartalmát még nem lehetett látni, mert belsejét tejfehér köd borította, ami a külső légmozgás hatására átsodródott a peremen, és vízként folyt le kétoldalt. Aztán mozgás kezdődött a fehérségben, valami villant, s én azon kaptam magam, hogy nyílt térség közepén állok, s egy köpönyeges alakkal nézek farkasszemet. Karcsú volt és alacsony; arcát nem, csak finom kezét láttam, amivel hosszú, unikornisszarv módjára csavarodó botját markolta. Fakó bőrén átsejlettek a kék erek, arcát bő, mohaszín csuklya rejtette. Leugrottam a lóról. – Alyr Arkhon, te vén csavargó! Hozzá futottam és megöleltem, ropogtattam párat az ősi vérből származó csontokon. Alyr némán várta, hogy befejezzem, aztán féloldalas pillantást vetett rám. – Vastag a bőr a képeden - mondta. – Mit tegyek, ha így örülök neked? - tártam szét a karom. – Örülsz? - Arkhon dühösen mellen bökött a botjával. - Legutóbb bezzeg nem voltál ilyen serény, hogy kimutasd az érzéseidet. Magamra hagytál két nyavalyás Ikerrel! – Ne haragudj, nem tudtam őket megkülönböztetni... – Vicces - hunyorgott ő. – Mint mikor ott felejtettél Arhikandnál, tudod, lenn a tárnában... - morogtam sértődöttséget színlelve. – Az más volt. Hányszor fogod még a szememre vetni? Mindig ezzel takaródzol, ha kényes helyzetbe kerülsz. Kezd már unalmas lenni. – Nem! - vágtam rá dacosan. - És ha csak gyalázkodni jöttél, mehetsz is vissza az illúzióid közé. – Disznó - dünnyögte a félelf, és sarkon fordulva távolodni kezdett az oszladozó ködben.
Hirtelen, magam sem tudom, miért, torkon ragadott a rémület. A francba, ezt mégsem kellett volna... – Gyere vissza! – Kéred vagy parancsolod? - perdült meg Alyr. – Ez az óhajom. Biccentett, és mosolyogva közeledett ismét. A régi Alyr Arkhon volt, egy a kontinens leghíresebb kalandozói közül, aki tehetségét emberöltőkön át az északi Doran, a Vörös Hadurak szolgálatában kamatoztatta - ám mindvégig talpköve maradt Darton általam vezetett egyházának, a rendnek, melynek terhei harmadrészben az ő vállán nyugodtak. Arra gondoltam, hogy Alex con Arvionival alkotott szentháromságunk nagy utat tett meg a kezdetek óta, s hogy Arkhonnak voltaképp igaza van: keveset teszek enyéimért az utóbbi időben. A Bátrak Karavánjának gro-ugoni kudarca óta Alyr megszállottan kutatta Tier Nan Gorduin nyomát - az ilanori hű fegyvertárs, igaz barát volt, én mégis lemondtam róla, s csak abban reménykedtem, hogy nem kellett időnek előtte elfoglalnia helyét Darton jobbján. Olykor össze is kaptunk Alyrral emiatt - azzal, hogy most mégis felbukkant, s az oldalamra állt, a maga fanyar módján leckét adott nekem. Mire visszaértünk a várhoz, már kicseréltük egymást között a friss híreket. Sajna, mindketten csak bosszúságokról számolhattunk be. A legvégére hagytam a legújabbat: – Van két apró gondunk, testvér. Az egyik egy mágikus tárgy, amit meg kéne vizsgálni. A másik meg az, hogy a tárgyat elrabolták. – Csalódtam volna benned, ha másképp történik. Összeráncoltam a homlokomat. – Ez a dolog fontos, Alyr. Több szempontból is. – Éreztem; ezért vagyok itt - biccentett a nekromanta. - És ezért fogjuk azt az ereklyét villámgyorsan előkeríteni. Míg Alyr mély transzban kereste a mentálsíkon legközelebb pulzáló mágikus aurát, én röviden beszámoltam lovagjaimnak a történtekről. Két-háromfős csoportokra oszlottunk, hogy ha kell, tűvé tegyük az egész környéket az idolért. Mire az emberek felkészültek az indulásra, a nekromanta is visszatért a valóságba. – Jót szundítottál? - érdeklődtem. – Amennyire lehet, ha egy ilyen szenesvödör csörömpöl az ember körül. – Talált - dünnyögtem. - Akár mehetünk is; Damoso di Unamuno jön velünk. Jól ért a nyomolvasáshoz. – Pazar - somolygott Alyr. - A mocsárban várhatóan rengeteg nyomot fogunk találni. – A mocsárban? – Megtaláltam őket, azaz a mágiahasználót; nyugatnak tart az ingoványon át. Még nem jutott messzire. – Öröm az ürömben - mondtam kedvetlenül. A vár nyugati oldalának egyik dombján álltunk, ahonnét messzire elláthattunk - az elénk táruló panoráma, a zsombékos végtelenje nem sok jóval kecsegtetett. Elindultunk. A kis egységek legyezőalakban távolodtak egymástól; bennünket Alyr vezetett csalhatatlan biztonsággal - a menekülő elméje az ő számára olyan volt, mint tengeren a vakító fényű világítótorony. Ittott még láttuk a többieket, aztán elértük a mocsárvidék peremét, ahol a fű között egyre nagyobb területeket foglaltak el a tócsák, hogy lassanként átadják helyüket a folyékony földnek. Széthúztuk háromszemélyes csatárláncunkat: Alyr haladt középen, Damoso és én a két oldalán, jókora távolságra, de mindig úgy, hogy ne tévesszük szem elől. Hamarosan kiáltást hallottam a túloldalról. Alyr odaintett azzal, hogy di Unamono talált valamit. Damoso szintén a kedvenceim közé tartozott; a legmélyebb Dél egy mocskos városában szedtem fel vagy tizenöt évvel ezelőtt. Tehetséges volt a maga szakterületén, bár általam igencsak lenézett foglalkozást választott: bérgyilkos volt, vagy ahogy akkoriban fenhéjázva nevezte magát, „fejvadász". Három vagy négy kioltott életet tudhatott már maga mögött, amikor a helyi igazságszolgáltatás hosszú keze kinyúlt érte. Darton akarta, hogy találkozzunk: átutazóban voltam éppen, s látva, hogy tömeg gyűlik össze, magam is a főtérre indultam. Épp akkor vezették elő a haramiát. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk; ő nem vett észre semmit, én azonban azonnal megláttam benne az elhivatottságot. Úgy döntöttem, élnie, de tanulnia és okulnia kell, ezért csak késő éjszaka vágtam le az Andur-keresztről. Már eszméletlen, szinte halott volt, én
mégis magammal vittem, és lám, nem okozott csalódást. ...Közelebb érve láttam, hogy Alyrék valamit tanulmányoznak. A nekromanta felém fordulva elismerően biccentett. – A fiú tényleg jó nyomolvasó. Nem hittem volna, hogy ilyen apróságot is észrevesz. Félretoltam, hogy lássam végre, mire bukkantunk. Előttem az egyik zsombékon, háromnegyedig a sárba süppedve mocskos bőrnyereg árválkodott. Vetettem egy lesújtó pillantást Alyrra. – Látom, vicces kedvedben vagy. Alyr nem lett volna Alyr, ha nem ekkor fordítja komolyra a szót: - Akit keresünk, itt van a közelben mormolta. - Retteg. Ahogy kimondta, a hátunk mögül madárcsapat rebbent fel. – Arra - sziszegtem. - Én megnézem a madaras helyet, ti menjetek a másik irányba! - Azzal két kézre fogtam fegyveremet, és elindultam a bokáig érő latyakban a rejtőző ellenség felé. Alyrék eltűntek a hátam mögött. Óvatosan megkerültem egy nagyobb bokrot, de nem láttam semmit, aztán jobbról, a hátam mögül baljóslatú suhogás hallatszott. A szemem sarkából láttam, ahogy a bokor ágai szétnyílnak, és egy fényes penge villanva csap felém. Mögötte eltorzult, törött orrú arc meredt rám elszánt, gonosz tekintettel. Az elf? A penge a páncélt találta, alig egyujjnyira a nyak- szirtemtől. Az acél szikrát vetett, az ütés erejétől előre tántorodtam. Eressz gyökeret!, villant át agyamon a gyalogharc vezérelve. Lejjebb helyeztem súlypontomat, és gyors csípőmozdulattal száznyolcvan fokot perdültem. Védekező tartásba helyezkedtem, a pallos markolatát mélyre engedtem, vasam hegye az elf torkának szegeződött. Zúzmara borította be, pillanatok alatt kéken derengő jégpengévé változott. – Hát túlélted a sziklasírt, erdei görény? - ziháltam. – Téged is túléllek, perc-emberke - acsargott az elf, és fogást váltott saját fegyverén. Mindkettőnket meglepett a villám, mely vakító lobbanással sújtott le a közelünkben. A fény-nyalábbal együtt érkezett a dörej is. Én ocsúdtam fel előbb: az elf felé vágtam. Hárított, de nem próbálta megakasztani a pengémet, inkább, amennyire tudott, hátratáncolt a latyakban. Óvatosan körözni kezdtünk egymáskörül, váltig a másikra koncentrálva. Párbajunkat újabb fura esemény zavarta meg. Mindketten a rikoltó hang irányába kémleltünk: a halódó fák iszamós törzsei között, a bokrokon és a tócsákon átgázolva kopasz, csúnyán megperzselődött ember menekült valami elől. Ezt az alkalmat használtam ki az újabb támadásra: felülről sújtottam az elfre, aki elkövette a hibát, hogy kivédte a csapást. A pallost keményen a kardjához szorítottam, és nyomni kezdtem a föld felé. Felordított, hátraugrott és megpróbálta elhajítani a fegyvert. A markolat a tenyeréhez tapadt, a jobb kezét felrántotta, és azonnal vér borította el az ujjait is. A bőre hideg kardjához tapadt, amin a párás levegő zúzmaraként csapódott ki. Sziszegett a fájdalomtól; úgy ítéltem, ez már nem lesz képes harcolni, úgyhogy vetettem egy pillantást arra, amerre az előbb a kopasz menekült. Alyrt láttam komótosan baktatni, egyik kezében a botját lóbál- ta, a másikkal a vállára vetett súlyos zsákot tartotta. Ismét ellenfelem felé sandítottam, aki - más választása nem lévén - menekülőre fogta a dolgot: rohanni kezdett. Súlyos páncélomban, a lassanként lábszárközépig érő vízben nehezen tudtam követni. A sárrengetegből egy kisebb domb emelkedett ki néhány fával, sűrű aljnövényzettel - az elf oda igyekezett. Megvetette a lábát, vívó tartásba helyezkedett. Sérült kézfejét időközben - hogy mikor, nem láttam kendőbe csavarta. Bátorságot meríthetett kilátástalan helyzetéből, mert mint valami förgeteg, úgy támadott rám, mikor a közelébe értem. Nem győztem védeni a csapásait; szerencsémre páncél védett, így az a pár ügyes vágás, amit nem sikerült hárítanom, ártalmatlanul siklott le rólam. Váratlanul elhajoltam, és a lábai felé kaszáltam. Felugrott, én pedig előrelendültem és teljes súlyommal - meg a vért súlyával - nekivetődtem. Az ütközés ereje a földre döntötte, de én sem bírtam megállni a lábamon. Hátrafelé kúszva menekült, mint valami rák, kardját elnyelte a posvány. Bosszúsan emelkedtem fel - sár folyt végig a páncélomon, itt-ott gusztustalan békanyál tapadt csomókban a fémhez. Előreszegeztem a pallost, és előre indultam. – Hol az idol? - tettem fel a kérdést az elfnek, aki hátrafelé araszolva már a domb közepére küzdötte fel magát. Én is megvetettem lábamat a szilárd talajon, és közelebb nyomultam hozzá.
Mielőtt válaszolhatott volna, fura, mormogó hang töltötte be a levegőt, s a talaj remegni kezdett a lábunk alatt. Ide-oda tántorogtam, a vakarcs üvöltött. A fák recsegve-ropogva hajladoztak; sosem gondoltam, hogy egy mocsárban is képes rengeni a föld. A talajból bugyogva törtek fel a gázok, a sáros felszín valószínűtlen gyűrűkben hullámzott. Reccsenés, puffanás, fejhangú visítás zökkentett vissza a valóságba. Az elfet kerestem a feldúlt szigeten; látni nem láttam, de a jajgatás csakhamar felfedte rejtekét. A mocsári gazba temetve feküdt, combján ferdén keresztben széles fatörzzsel. Bal lábának sípcsontja törötten meredt ki a felszakad bőrön át. A látványtól grimaszba rándult az arcom - aztán egykedvűen a fatörzsre telepedtem, és sztoikus arccal néztem zavaros szemébe. – Na, te aztán jól ráfaragtál - dünnyögtem. - Hogy hívnak? – Dögölj meg, tetves pap! - sziszegte. Felém köpött, de nem talált el. – Váljunk csak... - tűnődtem. - Sunor, vagy valami efféle a neved. Singar, ez az! - Közelebb hajoltam. Ostobák voltatok. Okulnotok kellett volna a sziklasírban történtekből. – Meg fogsz dögleni, emberfattyú! – Csak utánatok - mormoltam. - Gyanítom, te vagy az utolsó a kis kompániából. Na beszélj, hol az idol? Erre aztán elvigyorodott; mit mondjak, haldoklókat is láttam már szebben vicsorogni ennél. – Sosem fogod megtalálni! A hátam mögül csobbanások hallatszottak, arra fordultam. Alyr érkezett komótosan. – Mi ez a kis piknik? - kérdezte, és a sárba ejtette a súlyos zsákot. – Ezt itt találtam - böktem a törött orrúra. – Csinos jószág - közölte Alyr. Nem nézett a sebesültre, ahogy helyet foglalt mellettem a fatörzsön. Remélem, nem harap. Magam mellé emeltem a zsákot, és lehúztam a szövetet a benne rejlő tárgyról. Aprólékosan megmunkált, obszidiánból metszett varjú került napvilágra. Széles, kerek talapzatára ismeretlen szöveget véstek. Megbillentettem, s alulról is megvizsgáltam: vésetek, szöveg mindenütt. – Szép darab - dünnyögtem. - Mire szolgál? – Azt nem tudom - suttogta Alyr -, de olyan erő sugárzik belőle, ami eltorzítja az asztrál- és mentálteret. Rég találkoztam ilyen nagyhatalmú ereklyével. Csörtetve érkezett Damoso is. – Dartonnak hála, megvan! - kiáltotta, ahogy meglátta varjút. - De hol a koporsója? – Miféle koporsó? - fordultunk megütközve testvérünkhöz, aki szabódva állta pillantásunkat. – Én magam a varnyút nem láttam - mondta -, mert a koporsót vagy szarkofágot, tudom is én, hogy híjják, nem nyitottuk ki. Cizellált fadoboz volt arany berakásokkal meg szöveggel, rúnákkal és más effélékkel. Alyr elkeseredetten fordította az ég felé tekintetét, majd hozzám fordult. – Enélkül nehéz lesz használnunk a madarat, Airun. Az elf a fatörzs alatt gúnyosan felkacagott. – Nem találjátok meg soha! - kiáltotta, és szinte fuldokolt a csúfondáros röhögéstől. A fatörzset megkerülve a torkára léptem. – Ki vele, hol van? Úgy hahotázott, hogy alig bírt beszélni. -A posvány legmélyén, átkozott pap! Kérd az istenedet, hogy pottyantson egy másikat a tenyeredbe hátha meghallgatja a kérésedet! Komótosan visszahúztam a zsákot a varjúra. – Feltétlenül szükséged van a szarkofágra? - kérdeztem a nekromantától. – Igen. Pontosabban a szövegekre és rúnákra, amik borították. Eltöprengtem, és hamarosan találtam egy jónak ígérkező megoldást - utólag úgy rémlik, az egyetlen célravezetőt. – Damoso, ragadd meg a haját! - mutattam a sebesült elfre. Di Unamono jobb kezére csavarta az elf fakó
haját, és hátrafeszítette a fejét. – Erdei görény - szóltam ünnepélyesen ismerkedj meg közelebbről kedves barátommal, Alyr Arkhonnal, a nekromancia legnagyobb élő mesterével. Ő holtodban is kiolvashatja belőled mindazt, amire a szarkofággal kapcsolatban emlékszel. Pusztulj tehát! – Ne... ! - hörögte az elf szinte ugyanabban a pillanatban, mikor lecsaptam rá. Tiszta vágás volt, elválasztotta Singar fejét a törzstől. Damoso felemelte a trófeát: a szemek még rebbentek egyet-kettőt, ahogy kicsorgatta belőle a vért, majd méla undorral a varjú mellé gyömöszölte, és elkötözte a zsák száját. – Megéheztem. Ideje visszatérnünk a várba - dünnyögte Alyr Arkhon.
Késő délután a lovagteremben üldögéltünk; a várnép minden jóval ellátott, s tapintatosan magunkra hagyott minket. Mindnyájan könnyű, fekete öltözéket viseltünk - a szolgák páncéljainkat fényesítették, a lovászok hátasainkat csutakolták. A lovagok lézengtek; volt, aki a kandalló mellett üldögélt, mások a fegyvereiket, páncéljaikat tisztogatták, rendezgették. Alyr, Flabront, én és még két lovagom az asztalnál ülve tanulmányoztuk a varjút. A két varázsló parázs vitába bonyolódott az idol eredetét illetően. Flabront hevesen, széles gesztusokkal kísérve védelmezte a maga igazát, Alyr unott cinizmussal mutatott rá tévedéseire, s a szeme sem rebbent, ha társa nagy néha csúsztatáson kapta. Két dologban azért egyetértettek: a varjú kráni eredetű, legalább ezer éves, de inkább több. A szöveget eredménytelenül próbálták fejtegetni. Mi, akik nem voltunk jártasak a mágia vulgáris ágazatában, csak hallgattuk őket. Alyr azzal biztatott, hogy Singar „kifaggatása" után sokkal többet mondhat majd. A sarokban álló ládikára pillantottam, ami az elf kalandozó fejét rejtette. Abdzsan al Hagmerk lefagyasztotta elkeseredett ellenségünk trófeáját, ládába zárta, körmönfont ceremóniákkal jégrúnákat rótt a doboz belsejébe, hosszú időre megóvva a fejet az enyészettől. Flabront ugyan felajánlotta, hogy kővé változtatja, így akármeddig eláll, de Abdzsan ragaszkodott a maga módszeréhez. A vitát az ajtó nyikorgása szakította félbe: Lord D'Aquilor érkezett, barázdált arca elégedettséget sugárzott. Felálltam, magukra hagytam a varázstudókat, hadd bosszantsák egymást tovább nélkülem; az öreg elé siettem, megszorítottuk egymás kezét, és a kandalló előtti, időközben megüresedett karszékekbe telepedtünk. Azt hiszem, van bőven mesélnivalód, uram - néztem a Lordra. Nem kérette magát, színről-színre előadta, mit ért el. – Jól alakulnak a tárgyalások. Borgano kénytelen-kelletlen nagyobb területeket fog átadni nekem - ez persze további csatározásokkal jár majd, de ork legyek, ha bánom. Hírnökeim szerint a környék kisnemesei mind lázadoznak, hozzám akarnak csatlakozni... - Elégedetten dörzsölte a kezeit. – Válj! - szakítottam félbe. - Előbb a titkos fegyveredről mesélj! Az öreg harcos hátradőlt a székben, lábát a tűz melletti zsámolyra helyezte. – Amikor megkaptam Damol üzenetét, összegyűjtöttem az embereimet, de ahelyett, hogy azonnal a találkahelyre indultam volna, nekiálltam megvalósítani saját tervemet. Az asszonyokkal Borganolobogókat varrattam, és kockázatos játékba kezdtem. Embereimmel a herceg várához indultunk. A lobogók miatt azt hitték, hogy a herceg, vagy valamelyik tisztje tért vissza, így gondatlanul leengedték a hidat. Berontottunk, lemészároltuk a kapuőrséget, aztán megvetettük a lábunkat a kapu közelében. Hat legjobb emberem elindult, hogy túszul ejtse a herceg asszonyát és gyermekeit. A várkapitány későn kapott észbe. Bár a falakon többen voltak nálunk, bár nyílt harcban könnyen pórul járhattunk volna, nem látták át a helyzetet. Küzdőkedvük legott alábbhagyott, mikor meglátták a hercegnét és a két kölykét késsel a nyakukon. A tiszteket megadásra szólítottuk fel, azokat, akik letették a fegyvert, a tömlöcökbe zártuk. Az egyik emberem ismeri a füvek titkait, így titokban kicsit megfűszereztük a kútjukat, mielőtt eljöttünk volna, nehogy túl korán utánunk induljanak. Gyanítom, azóta is gyomorgörcsöktől szenvednek... Az öreg még vagy egy órán át ecsetelte csapata hőstetteit, utóbb tárgyalásait a herceggel. Számomra Borgano szinte nem is létezett többé: visszaszereztük, ami a miénk, bosszúvágy nem fűtött. Apja haláláért Niorahnak kell elszámolnia a herceggel - persze ha a segítségemet kéri, nem fogom tőle megtagadni. Kezdett álmosítani az öreg politika terve, hogy hogyan válik a környék jótevőjévé és urává. Szerencsére a hatalmas faajtón Damoso di Unamono dugta be a fejét.
– Airun, üzenetet kaptunk! – Igen? – Fent északon, kéthónapi járóföldre innét egy sírra, benne valami leletre bukkantak a mieink. Jó lenne, ha néhány emberrel te magad kísérnéd egy biztonságos rendházba, azt mondják... Felkaptam a legközelebbi súlyos kupát, és az ajtó felé hajítottam. Damoso nevetve húzódott vissza, a fém hatalmasat koppant a fán. Nehézkesen feltápászkodtam ültömből; megállapítottam, hogy bizonyos tréfákra érzékeny lettem az utóbbi időben. – Bocsáss meg, D'Aquilor uram, elzsibbadtam kissé. Megyek, járok egyet. Az ajtóhoz érve odakiáltottam az udvaron átvágó Damosónak: – Dam! Gyere, járjunk egyet fenn a bástyán! – Nem bánom. Felkapaszkodtunk a gyilokjáróra. Erős keleti szél fujt, a nap már lenyugodott, de az ég alja még a narancs és bordó színekben játszott. Borgano serege el- kotródott, valahol távolabb vertek tanyát. A bástyán és a falakon fehér lobogókat cibált a szél. Az öregtorony felé fordultam, ahol Lord Darnol várta, hogy utolsó útjára kísérjék. Megfordultam, és a lovag mellé könyököltem a mellvédre. Szótlanul bámultuk az esti eget. A csendet Damoso törte meg: – Megyek, egy kis dolgom van még. – Hová... ? - kérdeztem volna, de nem is figyelt rám; fürgén ereszkedni kezdett lefelé. Visszafordultam a mellvédhez, és hátrahőköltem a meglepetéstől. Előttem Niorah állt fekete ruhában - sápadtabb volt, mint valaha, szemei karikásak. Szinte könyörögve nézett rám. – Az embered igazi úr - suttogta. Magamhoz öleltem.
Az éjszakát együtt töltöttük. Másnap kora reggel tartottuk Lord Damol C'Demorante temetését: a szertartást én magam celebráltam. Az elhuny várurat post mortem, Darton lovagjai közé fogadtuk, neve bekerül majd a birodalom hőseinek névsorába. A várudvaron helyeztük örök nyugalomra, az öregtorony tövében. A szertartás végeztével nem búcsúzkodtunk senkitől, mindenki szótlan volt, amilyenek Darton paplovagjai általában lenni szoktak. Kilovagoltunk a várból. Én vezettem a menetet, jobbomon Alyr Arkhon, balomon Angus Magonor rúgtatott. Egyszer visszapillantottam: Niorah C'Demorante a kapubástyán állt, és utánunk nézett. Fekete ruháját, mint valami gyászleplet lobogtatta a szél. Tekintetemet visszakényszeríttettem az útra. A pillantását még sokáig éreztem magamon: olyan volt mintha kést forgattak volna a hátamban. – Gyűlöl - állapította meg Alyr. - Úgy gyűlöl, ahogy csak egy nő gyűlölhet, akit megrövidítettek, akinek szerelméért fájdalommal fizettek; amíg él, könnyelműség lenne visszatérned erre a vidékre... Sóhajtottam, majd teleszívtam tüdőmet a hűvös levegővel. Régóta vallom, hogy a fájdalom megtisztítja, nemes pengévé edzi a lelket - C'Demorante leányának pedig keménységre lesz a legnagyobb szüksége az elkövetkezőkben. Az úmő, akivé a szertelen Niorahnak válnia kell, idővel ráébred majd, hogy Darton evilági helytartója mégsem érzéketlen fenevad - hogy csak a javát akarta, mikor boldogság helyett erőt, halál helyett életet ajándékozott neki. Vége
