RAY BRADBURY
ÉSZAK FELÉ, AZ ORIENT EXPRESSZEL
ÉSZAK FELÉ, AZ ORIENT EXPRESSZEL Az Orient expressz észak felé robogott, Velencéből Párizson át Calais irányába, amikor az idős hölgy először pillantotta meg a szürke arcú férfit. Szemmel láthatóan valami lassan pusztító, gyilkos kór gyötörte. Haldoklott. A 22-es kabinban aludt, hátulról a harmadik kocsiban. Az ételt rendszerint a kabinjába kérette, s csak éjfél után botorkált át az étkezőkocsiba, hogy aztán hajnalig az asztal mellett bóbiskoljon. Az elektromos fények hamis árnyékokat rajzoltak az arcára. Csak néha rezzent össze a tányérok csörömpölésére vagy a közelében felharsanó nevetésre. Aznap éjjel a szokásosnál is később bújt ki az odújából. Kibírhatatlan lassúsággal végigaraszolt az asztalok között, s éppen az idős hölggyel szembeni székre ült le. A nő némán figyelte. Arcáról nyugodt derű sugárzott, a sokat látott ember bölcsessége. A széke mellett fekete orvosi táska állt, mellényzsebéből egy lázmérő kandikált elő. Az idegen láttán keze önkéntelenül a zsebére tévedt, és bizonytalanul babrálni kezdett a lázmérővel. – Istenem – suttogta. A főpincér épp akkor sétált végig az asztalok között. Az asszony megérintette a könyökét, és a férfira mutatott. – Hová utazik ez a szerencsétlen? – Calais-ba, asszonyom, aztán tovább Londonba. Ha az Isten is úgy akarja. Azzal továbbsietett. Miss Minerva Halliday a csontsovány emberre bámult. A látványtól elment az étvágya. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha az idegen megbűvölte volna az evőeszközöket; a kések, villák és kanalak egymásnak koccantak. Ezüstös hangon csengtek-bongtak, akár egy harangjáték, a férfi lélegzésének ritmusát visszhangozták. Keze az ölében nyugodott, s mikor a vonat csikorgó kanyarba kezdett, a teste tehetetlenül himbálózott ide-oda, majdnem kidőlt a székből. Az evőeszközök csörömpölve gurultak szanaszét az abroszon. A szomszéd asztalnál ülő nő gúnyosan felnevetett: – Ez képtelenség! Férfi partnere harsányan kontrázott: – Ugye? Én sem hiszem. Szavaik valósággal leforrázták az idegent, egészen magába roskadt. Láthatóan zsugorodni kezdett, a tekintete üvegessé vált, szájából áttetsző ködgomoly párállott elő. Miss Minerva Halliday döbbenten figyelte a történteket. Egy hirtelen sugallatnak engedelmeskedve a férfihoz hajolt és odasúgta neki: – Én elhiszem! Szavai azonnal hatottak. Az idegen kihúzta magát, sápadt arca kipirult. Fölemelte a fejét, és ránézett az asszonyra,
szemében friss tűz lobbant. Miss Minerva elpirult, hatalmas keble megremegett. Szégyenlősen felpattant az asztaltól, és elviharzott. Öt perccel később a főpincér a folyosón járkált, végigkopogtatta az ajtókat, és suttogva kérdezősködött. Amikor az asszony fülkéjéhez ért, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek, maga… – Nem – rázta a fejét a nő. – Nem vagyok orvos, csak nővér. Hadd találjam ki: az az úr az étkezőkocsiban rosszul lett. – Igen. Kérem, asszonyom, jöjjön velem! Erre parancsoljon! A szürke arcú utast időközben valaki visszacipelte a fülkéjébe. Miss Minerva Halliday egy másodpercre megtorpant a küszöbön, aztán elszántan belépett. A férfi a priccsen hevert. Fonnyadt szemhéja csukva, szája akár egy besárgult heg. Feje a vonat döcögésének ritmusára ingott jobbra-balra. Csak nem halt meg? – gondolta az asszony. A főpincérhez fordult. – Szólok, ha szükségem lesz magára. Nagyon köszönöm! Az ajtó puhán becsukódott. Miss Minerva Halliday közelebb lépett, hogy alaposabban megvizsgálja a beteget. Talán még van remény. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a csuklóját. Az ereiben mintha jeges víz folyt volna, a bőre valósággal égette az ujjai hegyét. Fölé hajolt, és halkan a fülébe suttogta: – Hallgasson ide! Tudom, hogy hallja, amit mondok. Válaszul mintha egy jeges dobbanás érkezett volna, valahonnan a távolból. Az asszony folytatta: – Talán őrültségnek hangzik, de azt hiszem, tudom, ki maga, és miért van rosszul. – A vonat újabb nyikorgó kanyarba kezdett. Az idegen feje félrebillent, akár egy nyakát szegett madáré. – Megmondom, miért haldoklik – suttogta. – Magát az emberek betegítik meg! A férfi szeme hirtelen kipattant, mintha szíven szúrták volna. Az asszony zavartalanul folytatta: – Az utasok. Megmérgezik a szavaikkal, a viselkedésükkel. A férfi alvadt ajkairól erőtlen sóhaj szisszent. – Ii…iiigen… Az asszony szorosabbra fogta a csuklóját, a pulzusát keresve. – Maga közép-európai, igaz? Az éjszakák hosszúak arrafelé, és ha föltámad a szél, az emberek általában észreveszik. Csakhogy valami megváltozott. Maga menekült, szökni próbált, de… Egy duhaj társaság dobogott el az ajtó előtt hangosan nevetgélve-beszélgetve; turisták lehettek, akik többet ittak a kelleténél. A hamuszürke arcú ember látványosan sorvadni kezdett.
– Honnan… tudja? – motyogta erőtlenül. – A munkám során sok különös dolgot tapasztaltam, és talán… jobb a memóriám, mint szeretném. Egyszer régen találkoztam valakivel, aki nagyon hasonlított magára. Hatéves voltam akkor. – Találkozott…? – lehelte a férfi. – Írországban, Kileshandra mellett. A nagybátyámnál vendégeskedtem, egy régi kúriában. A környéken örökké köd volt, szemerkélt az eső, és éjszakánként mintha valaki járkált volna a tetőn. Egyszer csörömpölő hangokat hallottam a folyosóról, mintha a vihar betörte volna az ablakot, aztán egy árnyékot láttam belebegni a szobámba. Letelepedett az ágyam szélére, és hirtelen nagyon hideg lett. Fáztam. Nem képzelődtem, ebben biztos vagyok. Az árny csak ült az ágyam szélén és beszélt hozzám. Olyan volt, mint maga. A férfi ismét lehunyta a szemét, a szavak mintha fagyott lelke mélyéből törtek volna elő: – És én… ki vagyok? Mi vagyok? – Maga nem haldoklik, még csak nem is beteg. Maga tulajdonképpen… – A vonat füttye élesen belehasított az éjszakába. – …egy kísértet – bökte ki az asszony. – Ahhh! – szakadt fel az idegenből. A hangjában megkönnyebbülés csendült, furcsamód valamiféle mohósággal és örömmel keveredve. Kihúzta magát. – Igen, én…! Ebben a pillanatban egy reverendába öltözött fiatalember tépte fel az ajtót. Nagy lendülettel érkezett, a szeme csillogott, és ügybuzgón nyalogatta az ajkát. A kezében szorongatott kereszttel rábökött a priccsen heverő sovány alakra. – Szabad…? – Az utolsó kenetet? – A haldokló fél szemmel a papra sandított. Tekintetében sápadt fény csillant, mintha egy kincset rejtő szelence fedelét nyitotta volna fel. – Magától? Nem, köszönöm. – A nővérre mutatott. – Inkább majd tőle. – De uram! – hápogta a fiatalember. Lassan hátrálni kezdett az ajtó felé, s közben erősen markolta a keresztjét, mintha egy ejtőernyő kioldózsinórja lenne. Aztán szó nélkül sarkon fordult, és elviharzott. A nővér nekilátott, hogy alaposabban megvizsgálja a szürke utast. Nagy sokára a férfi törte meg a csöndet: – Gondolja, hogy meg tud gyógyítani? – súgta rekedten. – Egy próbát megér, nem igaz? – kérdezett vissza az asszony mosolyogva. Az Orient expressz belefúrta magát az éjszakába, tépett ködfátylak lengtek a nyomában. – Úgy hallom, Calais-ba tart – pillantott fel az asszony. – Igen. Aztán tovább, Doverbe és Londonba. Meg sem állok egészen Edinburgh-ig! Keresek egy ódon kastélyt… Ott talán biztonságban leszek. – Ne reménykedjen! Az idegennek leesett az álla. – Úgy értem, nélkülem ne reménykedjen… Engedje meg, hogy segítsek! Elkísérem Calais-ig,
aztán együtt kelünk át Doverbe. – De hát nem is ismer! – Nem, valóban. De álmodtam magáról, még gyerekként, évekkel az írországi látogatás előtt. Kilencévesen átkutattam a lápot a sátán kutyája után. – Igen – mormolta a szürke arcú ember. – Maga angol, és az angolok még hisznek a csodákban. – Igen. Bezzeg az amerikaiak, náluk a logika az úr! No és a franciák…? Cinikus egy banda! Mi, angolok viszont megtartottuk a hitünket. Nincs olyan ház Londonban, ahol éjszakánként ne kísértene a fehér asszony. Megint kitárult a fülke ajtaja – talán az újabb kanyar miatt –, s a folyosóról mérges gázként tolult befelé az utasok üres fecsegése. A szürke ember ismét zsugorodni kezdett. Minerva Halliday határozott mozdulattal behúzta az ajtót, és visszaült a férfi mellé. Mindezt olyan természetességgel tette, mintha gyerekkori jó barátok volnának. – Mondja el nekem a történetét! Kérem! A hangjába cseppnyi szomorúság vegyült, és egy pillanatra ugyanaz a kislány lett, akinek annak idején árnyékok duruzsoltak esti mesét. Ki tudja, talán ők ketten már találkoztak valamikor, sok-sok évvel ezelőtt… A szellem lassan bólintott. – Kétszáz éve élek így, már ha ez a helyes kifejezés. Az időm nagy részét Bécsben töltöttem, amíg… Tudja, az utóbbi időben egyre több támadás ért: már nemcsak a hívők üldöztek, hanem az ateisták is. Egy könyvtárban húztam meg magam, poros könyvkupacok között. Véres eposzokon és rémmeséken tengődtem, csak néhanapján jutott egy-egy ritka csemege: egy megriadt ló nyerítése, éhes kutyák csaholása, kandúrok éjféli párharca… Máskor csak hallgattam, ahogy a koporsófában perceg a szú. Láthatatlan társaságunk jócskán megfogyatkozott az évek alatt. A büszke kastélyok megrogytak, a várurak jótékonysági egyleteknek adományozták elnéptelenedett parkjaikat, udvarházaikat turistagarnizonná alakították. Bárhová mentünk, mindenütt kiábrándult, cinikus arcok fogadtak. Szép lassan magába szippantott a feledés mocsara. Egyre több lett a hitetlen ember, és egyre kevesebb a csoda. Végül az utolsó barátom is elmenekült, és magamra maradtam. Elhatároztam, hogy vonatra szállok, átszelem Európát, és keresek egy pókhálós palotát, ahol az emberek még megijednek, ha éjjeli kóbor lelket látnak. Angliában a helyem, vagy Skóciában, igen! Egy darabig csönd volt. – Mi a neve? – kérdezte végül az asszony. – Nekem nincs nevem – felelte a férfi. – Túl sokszor koptatta zivatar a sírkövemet, túl sokszor ereszkedett köd a temetőre, ahol a családom nyugszik. A nap, az eső és a jég letörölte a véső nyomait. A nevemet elmosta az idő, mint a virágok szirmait vagy a kripták faláról málló port. Kérdőn pillantott az asszonyra. – Miért csinálja? Miért segít nekem? A nővér elmosolyodott.
– Mert mindig is pacsirta szerettem volna lenni – felelte őszintén. – Pacsirta? – Egész életemben bagolyként éltem. Nem vagyok apáca, mégsem mentem soha férjhez. Évekig pesztráltam rokkant anyámat és félvak apámat, időm java részét kórházakban töltöttem, a halál előszobájában, ahol nyögésekkel és jajokkal mérik az időt, és ahol a távozókra kloroformszagú szemfedelet borítanak. Bizonyos értelemben magam is kísértet vagyok, érti? És ma éjjel, hatvanhat év után rátaláltam magára: a tökéletes betegre, aki más, mint a többi! Micsoda kihívás! Segítek, hogy túlélje az utat, elkísérem Párizsba! Együtt szállunk fel a kompra Dover felé, és együtt kelünk át a tengeren. Végre én is… – …maga is pacsirta lehet – bólintott a szürke ember. Erőtlen nevetés buggyant ki az ajkain, vézna teste görcsösen rázkódott. – Igen. Mindketten pacsirták leszünk. – Habár – tette hozzá elkomolyodva az asszony – Párizs különös város. Azt mondják, arrafelé megégetik a papokat, s a pacsirtákat ínyencfalatként szolgálják fel… A férfi lehunyta a szemét, és maga elé suttogta: – Párizs… igen! Válaszul elnyújtott vonatfütty rikoltott a félhomályba. Hajnalodott. Néhány órával később az Orient expressz már Párizs alatt döcögött. Leszálláshoz készülődtek épp, amikor egy hatévesforma kisfiú rohant el a nyitott ajtó előtt. Amikor megpillantotta a szürke embert, megtorpant. A férfi jeges pillantást lövellt felé, amitől hirtelen nagyon hideg lett, valóságos sarkvidéki tél. A kisfiú felsikkantott, és rémülten elszaladt. A nővér kihajolt az ajtón, és utánanézett. A gyerek már a folyosó végén járt, hangosan karattyolt és az apja kezét rángtatta. Az apja dühösen megindult feléjük. – Ki meri ijesztgetni…? Amikor az ajtó elé ért, ő is megtorpant, és némán bámult a szürke utasra. – …a fiamat? – fejezte be a mondatot. Az Orient expressz közben begördült a pályaudvarra. A szürke utas egyetlen szóval sem válaszolt. – Elnézést… kérek! – Lassan hátrálni kezdett. – Hát – motyogta –, nem is zavarnék tovább. Azzal megfordult, és sietve távozott, maga előtt taszigálva a fiát. – Te, kotnyeles kölyök, te! Nem megmondtam, hogy ne leskelődj? A fülkéjük ajtaja hangos dörrenéssel csapódott be mögöttük. A vonaton izgatott moraj futott végig. – Párizs, Párizs! – vették át egymástól a szót az emberek. – Leszállás, igyekezzünk! – Minerva Halliday lesegítette újdonsült barátját a lépcsőn. A peronon színes emberáradat hömpölygött. – Jaj, menten meghalok! – reszketett a szürke ember. – Tartson ki! Remek helyre viszem magát. Az asszony belekapaszkodott a kosarába, karon ragadta a kísértetet, és némi tolakodás és
lökdösődés után betuszkolta az utolsó szabad taxiba. Mire a Père-Lachaise temetőhöz értek, az eget már vastagon beborították a viharfelhők. A gondnok éppen zárta a kaput. Az asszony előkotort némi aprót, a férfi markába nyomta, mire a vasszárnyak csikorogva újra kitárultak. Ráérősen sétálgattak a hatalmas parkban. Körülöttük ezer meg ezer sírkő fehérlett; megannyi név, megannyi elfeledett élet, az asszony egészen beleszédült. Egyszer csak szúrást érzett a bordái közt, a homlokát jégpánt szorította. Erőt vett magán, és elhessegette az érzést. Elszántan lépkedett tovább a mohos kövek között. A férfi egy idő után megszólalt: – Pihenjünk le valahol! – javasolta. – Rendben. Válasszon kedvére való helyet – mutatott körbe az asszony. – De csak óvatosan! Ne feledje, ez egy francia temető, tele szkeptikusokkal. Ezek a közönyös, részvétlen lelkek nem átallották máglyára vetni a társaikat, csak mert azok hittek valamiben. Aztán másnap a hitetleneket égették meg… Vezessen, én követem! A szellem egy közeli sírhoz lépett. – Régi kő, de üres. Akit ide temettek, végleg meghalt, az idő már elsimult fölötte. A szomszédja pedig… egy nő, aki rajongott a férjéért, és szilárdan hitte, hogy a másvilágon újra együtt lesznek. Még mindig összetartoznak, nem engedik el egymást. Igen, ez jó lesz. De a következő még jobb! Egy író nyugszik itt, aki a francia magazinoknak írt kísértethistóriákat. Imádta az éjszakát, a ködöt és a régi kastélyokat. A sírköve hűvös, akár a jó bor. Ide üljünk le, drága hölgy! Töltsön egy kis pezsgőt, mielőtt visszamegyünk a vonathoz. Az asszony készségesen odanyújtotta a poharat. – Tud inni? A férfi magasba emelte a kelyhet. – Egy próbát megér, nem igaz? *** A szürke ember majdnem „meghalt” az úton. Miután elhagyták Párizst, egy diákokból álló társaság csörtetett végig a folyosón, hónuk alatt Sartre Undorával. Egyenesen az egyetemről jöttek. Simone de Beauvoirt emlegették és üres luftballon-ideákat pufogtattak, szájukból terméketlen forróság áradt. A szürke utas minden eddiginél sápadtabb lett. Ahogy a vonat tovább kanyargott a francia dombok között, újabb kellemetlen közjáték zavarta meg a nyugalmukat: a szomszéd kupét megszállták a német turisták. Egymást túllicitálva gúnyolták a babonákat, nevettek a régi hagyományokon. Egyikük felolvasást tartott egy könyvből, aminek az volt a címe: Isten kimenőt kapott. A férfi bőre egyre áttetszőbbé vált, szinte átsejlettek a csontjai. – Istenem! – suttogta Miss Minerva Halliday. Felpattant, átszaladt a saját fülkéjébe, és néhány perccel később egy halom könyvvel tért vissza. Alig tudott beoldalazni velük az
ajtón. – Gondoljon a Hamletre! – zihálta. – A herceg apjára. Vagy a Karácsonyi énekre. Abban négy kísértet is van, nem igaz? Aztán ott az Üvöltő szelek, amiben Kathy visszatér holtából, és kísért a lápon… Meg A csavar fordul egyet… És emlékszik Rebeccára, aManderley-házból? Vagy itt a kedvencem: A majommancs! Melyiket olvassam? Melyiket akarja hallani? A szürke ember hallgatott, talán még Marley-nál is mélyebben. A szeme csukva volt, a száját jéglakat zárta. – Várjon! – kiáltotta az asszony. – Ne hagyjon itt! És sebtiben fellapozta az első könyvet. Hamlet a várfalon állt, és szellem-apja suttogó szavait hallgatta. Az asszony nagy átéléssel szavalta: – „Figyelj… az én órám közel… hogy visszatérjek gyötrő kénköves lángok közé…”
1
Aztán tovább hadart: – „Én atyádnak szelleme vagyok; Kárhozva, éjjel bolyongnom egy korig, S nappal bezárva lenni láng között…” Majd pedig: – „Ha szeretted édes atyádat valaha… Ó, Isten!… Bosszúld meg rút, erőszakos halálát.” S még tovább: – „Rút és erőszakos…” A vonat egykedvűen zakatolt az éjszakában, ahogy az asszony a kísértet utolsó szavait tolmácsolta: – „Isten veled, Hamlet!” – „Eszedbe jussak.” És megismételte: – „Eszedbe jussak.” A szürke ember megremegett. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre, és egy másik könyvet kapott a kezébe. – „Hogy az elején kezdjem, Marley halott volt…” 2 Az Orient expressz egy láthatatlan patak fölött dübörgött át. Az asszony lapozott, keze sápadt madárként rebbent a félhomályban. – „Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.” Azután folytatta: – „A fantomriksa előbukkant a mindent elborító szürkeségből. Léptek koppantak a ködben…” A szürke ember felszisszent. – „A padlódeszkák alatt valami mocorgott – folytatta az asszony, egyre hangosabban. – Valami zörgött és dobogott. Nem lehetett más, csakis az öregember Áruló szíve!” Ebben a pillanatban a kísértet szíve megdobbant, erőtlenül, akár a lobbanó lidércfény, amire a szomszéd kupéban tivornyázó turisták harsány gúnykacaja volt a válasz. De az asszony máris sietett a gyógyírral:
– „A lápra szuroksötét éjszaka borult. Felvonyított a sátán kutyája…” – idézte. S mintha felelni akarna a csaholásra, a szürke ember torkából kísérteties hang bugyborékolt elő. Teltek-múltak az órák, és a lenyugvó hold korongja lassan halványulni kezdett. Napkelte előtt átsuhant a táj fölött a fehér asszony. A nővér csak olvasott és olvasott fáradhatatlanul; farkassá változó denevérekről, azután gyíkká változó farkasokról mesélt, és a varázslatos alakok mind ott kergetőztek a férfi tekintetében. A vonat lassan elcsöndesedett, a szomszéd kupé utasai is nyugovóra tértek. Miss Minerva Halliday kezéből kifordult a könyv, és tompa puffanással hullott a padlóra. – Requiescat in pace? – suttogta a szürke ember csukott szemmel. – Ahogy mondja – bólintott az asszony mosolyogva. – Requiescat in pace. Azzal mindketten mély álomba merültek. A vonat elérte a tengert. *** A pára sűrű, vattaszerű köddé sűrűsödött, az égből vonakodva, kövér cseppekben hullani kezdett az eső. A kísértet magában hálát mormolt a sebzett felhőkért és a piszkos tengerpartért, ahol az apály és dagály erői vívták örök csatájukat. A vonat komótosan zötyögött be Calais-ba, hogy kiokádja emberi terhét. A komp már a kikötőben várakozott. A szürke ember nem akarta elhagyni a fülkéjét, sápadtan kapaszkodott az ajtókilincsbe. – Nem megy! – nyögte panaszosan. – Hová bújok a hajón? És mit szól majd a vámtiszt…? Félelme alaptalannak bizonyult; a hivatalnok csak egy futó pillantást vetett rá, és már intett is: tovább! A kompon óriási volt a tömeg. Az emberek lökdösődtek, nyomakodtak, egymás feje fölött kiáltoztak. A hajó imbolygott és remegett. A szürke utas ismét halványulni kezdett, mintha köddé akarna válni. Hangos visítás és nevetgélés közepette egy csapat gyerek futott el mellettük. Az asszony vállon ragadta a férfit, s vonszolni kezdte. Messziről úgy tűnt, mintha egy rongybábut cipelne. A gyerekek nyomába szegődött. – Erre! – Ne! – tiltakozott az utas. – Itt túl nagy a zaj! – Jó lesz, higgye el! – intette le az asszony, azzal betuszkolta egy ajtón. – Ez a legjobb orvosság! A férfi körbenézett. – De hát – mormolta – ez a gyerekmegőrző… Válasz helyett az asszony kézen fogta, és bekormányozta a sikongó, futkározó apróságok közé.
– Gyerekek! – kiáltotta, és tapsolt egyet. Csönd támadt, a kicsik kíváncsian fordultak feléjük. – Szeretitek a meséket? Majd gyorsan hozzátette: – A kísértetmesékre gondolok, huhuhúúúú… – Azzal a mellette tébláboló férfira mutatott, aki zavartan babrált a sáljával, halántéka körül jeges glória gomolygott. – Aki utoljára ül le, az a hunyó! – vezényelt a nővér. A gyerekek engedelmesen lehuppantak a földre. Körbeülték a férfit, mint az indiánok a tábortüzet, és leplezetlen kíváncsisággal bámulták. Fura figura volt, annyi szent: a hajában zúzmara csillogott, fogai helyén apró jégcsapok lógtak. A szürke utas szemmel láthatólag zsugorodni kezdett. Az asszony gyorsan a gyerekekhez fordult: – Ti hisztek a kísértetekben? – Igen! – harsant a lelkes kiáltás. – Hiszünk! A férfi cseppet kihúzta magát, tartása megkeményedett. A szemében halvány szikra lobbant, homlokára jégvirágok rajzolódtak ki. A gyerekek közelebb húzódtak, ő pedig egyre magasabbra és magasabbra nőtt, az arca kipirult. – Akkor most – kezdte rekedten, suttogva – én… – Nagyot nyelt. – Egy különlegesen félelmetes mesét mondok el nektek. Egy igazi kísértethistóriát! Akarjátok hallani? – Akarjuk, akarjuk! – kiabálták a gyerekek. S akkor a szürke ember beszélni kezdett. Szavai ködöt varázsoltak a szobába, szelet ébresztettek és esőt fakasztottak. A gyerekek közelebb húzódtak hozzá, s ő egyre jobban belelendült a mesébe. Az arca lángolt, akár a parázs a mennyországban. Halliday nővér csöndben a háttérbe húzódott, az ajtó mellől figyelte a jelenetet. Maga elé képzelte a háborgó tengert, Dover fehér szikláit, a távoli, suttogó tornyokat, az ásítozó padlásszobákat és az üres báltermeket, ahol a kárhozottak járják magányos táncukat. A félfának dőlt, gyors pillantást vetett a lázmérőjére, aztán kitapintotta a pulzusát. Egy pillanatra elhomályosult előtte a világ. Ekkor egy csengő gyerekhang szakította félbe a mesét: – Ki vagy te, bácsi? A szellem kihúzta magát, s a kérdésre egy újabb történettel felelt, fantáziája vadul csapongott, mint a kalitkájából kiszabadult madár. A mesének végül a kikötést jelző harangszó vetett véget. Jöttek a szülők, hogy begyűjtsék a csemetéiket. Odaintettek a különös óvóbácsinak, ám az csak motyogott tovább, amíg a hajótest tompán neki nem ütődött a dokknak, és az utolsó sivalkodó kölyköt is ki nem vonszolták az ajtón. A komp egy utolsó rándulással mozdulatlanná dermedt, a férfi és az asszony magukra maradtak. Kisétáltak a fedélzetre. A pallóhoz érve a szürke utas megszólalt: – Köszönöm, már nem kell segítség. Egyedül is ki tudok szállni. Könnyed léptekkel végigsétált a hídon. A gyerekek csodát műveltek vele: a hangja
megerősödött, szeme csillogott, léptei határozottabbá váltak. Amikor a lába a kikötő kövét érintette, vidáman felkurjantott. Az idős nővér homlokán kisimultak a ráncok, s némán figyelte, ahogy a férfi elindul a vasútállomás felé. A szürke utas meggyorsította lépteit, már-már szaladt. Miss Minerva Halliday csak állt, a lelkét boldogság töltötte el, de ugyanakkor egy különös, követelőző szorítást érzett a szíve tájékán. Lélekben ő is futott, de a testét nyilalló fájdalom járta át. A világ hirtelen elsötétült előtte. Megtántorodott és a földre zuhant. A férfi egy darabig nem vette észre, hogy jótevője elmaradt mögötte. Minden önállóan megtett lépés örömmel töltötte el. A peronhoz érve megállt. – Hát, itt volnánk – zihálta elégedetten, s csak akkor vette észre, hogy valami nincs rendben. Hátrafordult, tekintetével az asszonyt keresve. Minerva Halliday nem volt sehol. Azután, egy perc múlva mégiscsak felbukkant a tömegben. Sápadtnak tűnt, de a mosolya megkönnyebbülten ragyogott. Ügyetlenül csetlett-botlott, alig tudott felkapaszkodni a peronra. A férfi elébe sietett, és a karját nyújtotta. – Drága hölgyem – mondta –, maga olyan jó volt hozzám. – Ha megengedi – az asszony cinkosan a férfi szemébe nézett, mintha azt várná, hogy észrevegye a változást –, magával tartok. – Komolyan mondja? – Igen. Bárhová megy, követem. – De hát a tervei…? – Nincsenek terveim. – A part felé bökött. – Már nem tartozom közéjük. A távolban kisebb csődület támadt, az emberek egy földön heverő, mozdulatlan alak körül csoportosultak. Többen letérdeltek mellé, valaki orvosért kiáltott. A szellem ide-oda kapkodta a fejét Minerva Halliday és a mólón fekvő alak között. Egy cipőtalp alatt üvegszilánk csikordult. Minerva kifejezéstelen arccal bámult a törött lázmérőre. – Jöjjön! – sóhajtotta. – Menjünk innen. Az asszony fölnézett. – Pacsirták leszünk? A férfi komolyan bólintott. – Pacsirták, az ám! Fölszálltak. A vonat mozgásba lendült, robogni kezdett London és Edinburgh felé, a düledező kastélyok földjére, ahol örökké szemerkél az eső, és ahol észrevétlenül peregnek az órák, az évek. – Vajon ki lehetett? – tűnődött a férfi. Az asszony lelki szemei előtt egy pillanatra megjelent a parton heverő, élettelen alak. Vállat vont. – Sosem ismertem igazán.
A vonat lassan kiaraszolt a tájból, de a sín még percekig rezgett utána. Fordította: Gálla Nóra 1 Arany János fordítása 2 H. László Éva fordítása
Köszönjük, hogy elolvastad Ray Bradbury Észak felé, az Orient expresszel c. novelláját. Ha tetszett, és szeretnél még tőle mást is olvasni, akkor ajánljuk figyelmedbe a szerzőtől A Toynbee-átalakító című novelláskötetet, amiben e mű mellett még több mint húsz másik történetet is találhatsz. A Toynbee-átalakító február 20-án jelenik meg, és a papír alapú formátum mellett a dibook.hu weboldalon megvásárolható lesz ekönyvben.
