A tetovált ember. Ray Bradbury. elbeszélések

Ray Bradbury

A tetovált ember elbeszélések

Előhang 01 Gyerekszoba 02 Kaleidoszkóp 03 A másik oldal 04 Az országút 05 Az ember 06 Esik az eső, egyre esik 07 Az űrhajós 08 A lángléggömbök 09 A világ utolsó éjszakája 10 A száműzöttek 11 Ahol sosem virrad meg 12 A róka és az erdő 13 A látogató 14 A betonkeverő 15 Marionett Rt. 16 A város 17 Nulla óra 18 Az űrhajó Utóhang

Előhang

Egy meleg, kora szeptemberi délutánon találkoztam először a tetovált emberrel. Egy aszfaltozott utat követve közeledtem már kéthetes urisconsini gyalogtúrám végéhez. Késő délután megálltam, ettem egy kis disznóhúst, babot és egy fánkot; majd elnyújtózva épp olvasni kezdtem volna, amikor a tetovált ember megjelent a dombtetőn, és egy pillanatra megtorpant az ég hátterében. Akkor még nem tudtam róla, hol tetoválva van, csak annyit, hol magas, és valamikor izmos lehetett, mostanra azonban már valami okból elhízott, úgy rémlik, karja hosszú volt, a keze párnás, de az arca akár egy gyermeké, amelyet tévedésből egy kifejlett testre ültettek. Mintha megérezte volna a jelenlétemet; mert felém se nézett, mielőtt először megszólalt: - Tudja, hol találhatnék munkát magamnak? - Attól tartok, nem - feleltem. - Negyven éve egyszer sem bírtam ki sokáig egy munkahelyen - mondta. - Bár még akkor, késő délután is forróság uralkodott, ő mégis nyakig begombolta gyapjúingét. Az ingujjakat is leeresztve összegombolta vastag csuklója körül. Veríték patakzott az arcán, mégsem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy lazítson öltözékén. - Nos - szólalt meg végre -, ez a hely is van olyan jó, mint bármi más éjszakai szállás. Nem zavarja a társaságom? - Maradt még egy kis elemózsiám, szívesen látom feleltem. Nehezen nyögve ült le. - Mindig megbánja mindenki. Ezért vándorlok. Tessék, most is, itt van szeptember eleje, ilyenkor tartják a munka ünnepének

karneváljait. Jól megszedhetném magam a kisvárosok mutatványosai közt, én mégis itt vagyok, és a jövőm reménytelen. Levette egyik hatalmas cipőjét, és figyelmesen vizsgálgatni kezdte. - Általában tíz napig tudok megmaradni egy helyen. Aztán történik valami, és én az utcára kerülök. Mostanra Amerika vándorcirkuszainak már a közelébe se mehetek. - Na és mégis miért? - kérdeztem. Válasz helyett lassan kigombolta szoros gallérját. Lehunyt szemmel csúsztatta végig lusta kezét a gombokon, a hasáig szétnyitva magán az inget. Ujjait a résbe csúsztatva megsimogatta mellkasát: - Furcsa - szólt még mindig csukott szemmel. - Nem érezni őket, mégis ott vannak. Mindig reménykedem, hogy egyszer csak eltűnnek. A legforróbb napokon órákig sétálok a tűző napfényben, szinte megfővök, és reménykedem, hogy az izzadság lemossa, a nap lepirítja rólam őket, de beesteledik, és még mindig ott vannak. - Fejét kissé felém fordította, és föltárta előttem a mellét. Most is ott vannak? Egy ideig a levegő is belém szorult. - Igen - mondtam aztán. - Még ott vannak. A tetoválások. - A másik ok, amiért midig begombolom a gallérom mondta, kinyitva a szemét; a gyerekek. A vidéki utakon nyomomba szegődnek. Mindenki látni akarja a képeket, és ugyanakkor mégsem akarják látni őket. Levette az ingét, és a kezébe gyűrte. Testét tetoválások borították, a nyakát körülölelő kék festékgyűrűtől le a derekáig. - És tovább is folytatódik - szólt, megsejtve gondolatomat. Mindenütt ott vannak. Nézze. - Szétnyitotta a tenyerét. Frissen vágott rózsaszál virított rajta, lágy, rózsaszín szirmai közt

kristálytiszta víz cseppjeivel. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de csak tetoválás volt. Ami a teste többi részét illeti, nem is tudom szavakba önteni, hogy ültem és bámultam a rakéták, szökőkutak és emberek forgatagát, melyek olyan részletességgel voltak megrajzolva és kifestve, hogy szinte hallottam is a bőrén nyüzsgő tömegek halk, fojtott mormolását. Legkisebb mozdulatára az apró szájak megrezdültek, a parányi zöldesarany szemek kacsingatni s a rózsaszín kezecskék integetni kezdtek. Sárga rétek, kék folyók, hegyek, csillagok, napok és bolygók benépesítette Tejút szelte át a mellkasát. Maguk az emberek húsz-egynéhány szabálytalan csoportba gyűltek karján, vállán, hátán, oldalán és csuklóján csakúgy, mint a hasán. Ott bujkáltak a szőrcsomók között, ott settenkedtek a szeplők foltjai mögött, kikukucskáltak a hónaljak mélyedéseiből csillogó, gyémántfényű szemekkel. Mintha mindegyik a maga dolgára figyelt volna; mindegyiknek az arca önálló egyéniséget sugárzott. - Hisz ezek gyönyörűek! - tört ki belőlem. Hogyan is mesélhetnék ezekről a remekművekről? Ha El Greco miniatúrákat festett volna fénykorában, egy kéznél nem nagyobbakat, aprólékos részletezéssel, egzaltált színhasználatával, megnyújtott alakjaival és briliáns anatómiai tudásával, ennek az embernek a bőrét használta volna fel művészetéhez. A színek három dimenzióban lángoltak. Ablakok voltak, melyek befelé nyíltak, a tüzes valóságra. Egyetlen falon összegyűjtve itt sorakozott az univerzum minden kincse; ez a férfi egy két lábon járó galéria volt. Nem egy olcsó karneváli tetováló művének látszott, aki összesen három színt használ, és whiskytől bűzlik a lehelete. Egy zseni alkotása volt, vibráló, tiszta és gyönyörű.

- Ó, igen - mondta a tetovált ember. - Magam is büszke vagyok a tetoválásaimra, annyira, hogy legszívesebben kiégetném őket. Próbálkoztam már smirglivel, savval, késsel… A nap lebukóban volt. A hold is fölkelt már keleten. - Mert, tudja - szólt a tetovált ember; ezek a képek megjósolják a jövőt. Nem szóltam semmit. - Nappal nincs velük baj - folytatta. - Ha csak nappal dolgozom a cirkuszokban; nem rúgtak volna ki. De éjjel… a képek mozognak. A képek változnak. Muszáj volt elmosolyodnom. - Mikor kerültek magára ezek a festmények? - Még 1900-ban, húszéves koromban; és cirkuszban dolgoztam, és eltörtem a lábam. Így aztán kidőltem a sorból, de mivel egy pillanatig se tudtam nyugton megmaradni, elhatároztam, hogy tetováltatom magam. - De ki tetoválta magát? Mi történt a művésszel? - Ő visszatért a jövőbe - válaszolta. - Komolyan. Egy öregasszony volt egy kis házban, valahol Wisconsin közepén. Egy apró, vén boszorkány, aki legalább ezerévesnek látszott az egyik pillanatban, a következőben meg húsznak, és azt állította, képes utazni az időben. Kinevettem. Most már nem tenném. - Mégis, hogy találkoztak? És ő elmesélte. Meglátta a festett cégért az út mentén: BŐRFESTMÉNYEK! Festmények tetoválás helyett! Művészi munka! Így aztán ott ült egész éjjel, míg az asszony bűvös tűi darázs- és méhcsípések szurkálásával borították be testét. Reggelre úgy nézett ki, mint aki egy húszféle színt használó nyomdagépbe esett bele, és a túloldalon fényesen, tarkán jött ki belőle.

- ötven éve vadászok rá minden nyáron - mondta, a levegőbe nyújtva karját. - Ha megtalálom azt a boszorkát, esküszöm, megölöm. A nap lement. Már az első csillagok is megjelentek, és a hold bevilágította a mezőket és a búzaföldeket. A tetovált ember képei parázsként izzottak a félhomályban, mint elszórt rubinok és smaragdok, Rouault és Picasso színeiben tündökölve, alakjukban pedig El Greco megnyújtott figuráit idézve. - Szóval mindig kirúgnak, ha a képeim megmozdulnak. Nem szeretik, ha erőszakos dolgokat látnak a festményeken. Mindegyik kép külön kis történet: Ha figyeli őket, néhány percben elmondanak egy mesét. Három óra alatt akár tizennyolc-húsz történet is lezajlik a testemen; hangokat hallhat, gondolatok jutnak eszébe. Mindez itt van, csak arra vár, hogy maga elkezdje nézni. De ami a legfontosabb, van egy különleges folt a testemen. - Lecsupaszította a hátát. - Látja? A bal lapockámon nincs semmi kivehető ábra, csak összevisszaság. - Igen. - Amikor már hosszabb időt eltöltöttem valaki mellett, az a folt elfelhősödik és megelevenedik. Ha nővel vagyok, egy óra után megjelenik a képe a hátamon, és az egész élete - hogyan fog élni, hogyan hal meg, hogy fog kinézni hatvanéves korában. Ha férfi az illető, az ő képe tűnik föl egy óra után. Megláthatja benne, hogy zuhan le egy szikláról, hogy esik a vonat alá. Így aztán mindig kirúgnak. Egész idő alatt, míg beszélt, keze szórakozottan vándorolt a tetoválásokon, mintha csak igazgatná őket, lesöpörné róluk a port - egy ínyenc, egy művészetbarát mozdulataival. Most hanyatt dőlt, hosszan elterült a holdfényben. Meleg volt az

éjszaka. Szellő se rezdült fullasztó volt a levegő. Mindketten levettük az ingünket. - És sosem találta meg az öregasszonyt? - Soha. - És tényleg azt hiszi, a jövőből jött? - Máskülönben honnan ismerhette volna ezeket a történeteket, amiket rám festett? Fáradtan lehunyta a szemét. Hangja elhalkult. - Néha éjjelente érzem őket, a képeket, mintha hangyák másznának a bőrömön. Aztán eszembe jut, hogy csak a dolgukat végzik. Már nem is nézek rájuk. Megpróbálok pihenni inkább. Nem alszom sokat. Maga se nézze őket, figyelmeztetem. Fordítson hátat, ha lefekszik. Egy-két méternyire tőle feküdtem le. Nem tűnt dühöngőnek, és a képek gyönyörűek voltak. Különben talán megkísért a gondolat, hogy elmeneküljek bolond fecsegése elől. De a tetoválások… Hagytam, hogy a szemem elkalandozzon rajtuk. Többé-kevésbé bárkit megőrjítene, ha ilyesmiket viselne a testén. Az éjszaka nyugodt volt. Hallgattam a tetovált ember lélegzését a holdfényben. Tücskök ciripeltek halkan a távoli szurdokokban. Az oldalamra feküdtem, hogy láthassam a tetoválásokat. Talán egy óra telt így el. Nem tudtam, a tetovált ember alszik-e, de aztán hirtelen meghallottam a suttogását: - Mozognak, ugye? Vártam egy percet. - Igen - szóltam aztán. A képek megmozdultak, egyenként, mindegyik csak egy-két rövidke percre. A hold fényénél parányi, csilingelő gondolatokkal és távoli tengermorajlás-szerű hanggal az összes apró dráma lejátszódott előttem. Hogy egy vagy három óra telt el addig, míg véget értek, nehéz lenne megmondani. Csak azt

tudom, hogy lenyűgözve feküdtem, moccanatlanul, míg a csillagok lassan bejárták az eget. Tizennyolc festmény, tizennyolc mese. Egyenként számba vettem őket. A legelső jelenetben, amelyre a szemem ráirányult, egy ház szerepelt, négy lakóval. Láttam, ahogy keselyűk köröznek a lángoló, hússzínű égen, láttam sárga oroszlánokat, és hangokat hallottam. Az első festmény megremegett és életre kelt…

A tetovált ember mocorogni kezdett álmában. Forgolódott, és minden mozdulatára újabb színpompás kép került a szemem elé, a hátán, a karján, a csuklóján. Egyik keze kicsapódott a száraz éjszakai fűre. Ujjai szétnyíltak, és a tenyerén egy újabb festmény kelt életre. Megint fordult egyet, és a mellkasán csillagokkal teli üres tér tünt fel, fekete és mély, és valami mozgott a csillagok között, valami zuhant a feketeségben, zuhant, s én néztem.

A tetovált ember megfordult a holdfényben. Aztán megint megfordult… és megint… és megint…

Ray Bardbury - Gyerekszoba

- George, nézz be, kérlek, a gyerekszobába. - Valami baj van vele? - Nem tudom. - Hát akkor minek? Csak szeretném, ha megnéznéd, vagy hívnál egy pszichológust, hogy ő nézze meg. - Mi köze egy pszichológusnak a gyerekszobához? - Nagyon jól tudod, mit mondana. - Felesége megállt a konyha közepén, s a szorgalmasan zümmögő tűzhelyet figyelte, amint négyük vacsoráját készíti. - Csak mert a gyerekszoba valahogy megváltozott. - Jól van, nézzünk be. Végigmentek a hallon, hangszigetelt Boldog Otthonukban, amely berendezve harmincezer dollárjukba került; ez a ház ruházta, etette, álomba ringatta őket játszott velük, énekelt nekik és gondjukat viselte. Közeledtükre valahol kapcsoló kattant, s amikor a gyerekszobától tízlábnyira voltak, odabent kigyúlt a fény. Ugyanígy a hátuk mögött azokban a termekben, amelyeken áthaladtak, zajtalanul, önműködően gyúlt és elaludt a lámpa. - Lássuk - mondta George Hadley. A gyerekszoba gyékénnyel borított padlóján álltak. A szoba negyven láb széles, negyven láb hosszú és nyolc láb magas volt. Másfélszer annyiba került, mint a ház többi része. "De a gyerekeink részére semmi sem lehet túl jó" - mondogatta George. A gyerekszobában csend honolt. A szoba kopár volt, miként a tűző déli napban egy dzsungelbeli irtás. A puszta falak

kétdimenziósak voltak. Most ahogy George és Lydia Hadley ott állt a szoba közepén, a falak zümmögni kezdtek, úgy tetszett, a kristálytiszta távolba húzódnak vissza, mire egy afrikai préri jelent meg, három kiterjedésben; minden oldalon az utolsó kavicsig és szalmaszálig színes, élethű utánzatban. Fejük felett a mennyezet mély égbolttá változott, rajta izzó, sárga nap. George Hadley érezte, hogy homlokát lassan elönti a verejték. - Ne álljunk itt a napon - mondta. - Ez kissé túlságosan valószerű. De egyébként nem látom, mi hiba volna itt. - Várj egy kicsit, majd meglátod - jegyezte meg a felesége. Most a rejtett szagfejlesztő is működni kezdett: szagokat fújt a napperzselte préri közepén álló pár felé. Az oroszlánfű forró szalmaszagát, a rejtett vizesgödör hűvös, zöld szagát, az állatok erős rozsdaszagát, a forró levegőben pirospaprikára emlékeztető homok szagát. S most már hangok is hallatszottak: füves talajon távoli antiloplábak dobbanása, keselyűk papíros zizegéséhez hasonló rebbenése. Az égbolton árnyék futott végig. George Hadley égnek fordított, izzadt arcán árnyék rezzent. - Ronda dögök - hallotta felesége hangját. - Keselyűk. - És látod arrafelé, ott hátul, az oroszlánokat? Úton vannak a vizesgödörhöz. Épp most fejezték be a táplálkozást - mondta Lydia. - Isten tudja, mit zabáltak. - Valamilyen állatot. - George Hadley kezét hunyorgó szeméhez emelte, hogy megvédje a tűző naptól. - Zebrát vagy tán egy zsiráfbébit. - Biztos vagy benne? - kérdezte az asszony furcsa, izgatott hangon. - Hogy biztos legyek benne, ahhoz már későn jöttünk mondta a férfi mulatva. - Már csak lerágott csontokat látok, meg a keselyűket, amint lecsapnak a hátrahagyott cafatokra.

- És azt a sikolyt hallottad? - Nem. - Körülbelül egy perccel ezelőtt. - Sajnálom, nem hallottam. Az oroszlánok feléjük tartottak. És George Hadleyt újból elfogta a csodálat a technikai lángelme iránt, aki ezt a szobát kiagyalta. És milyen hihetetlen olcsón jutottak ehhez a tüneményesen működő berendezéshez. Minden otthonban kellene legalább egy ilyen szoba. Igaz, ez a tökéletes élethűség néha már ijesztő, szinte beleszúr, belenyilallik az emberbe, de végül mégis micsoda szórakozás mindenkinek, nemcsak a fiunknak és lányunknak, hanem nekünk is, ha hirtelen vágyat érzünk egy kis kiruccanásra valamilyen idegen országba, gyors környezetváltozásra. Hát most itt van! És itt voltak az oroszlánok is, tizenöt lábnyira, olyan élethűen, olyan hevesen és megdöbbentően élethűen, hogy George szinte keze alatt érezte szúrós szőrzetüket, szája megtelt forró, bundájuk poros afrikszagával, és úgy sárgálltak a szemébe, akár egy remekbe készült francia gobelin sárga színe - az oroszlánok és a nyári füvek sárgasága. Hallotta a csendes délidőben az oroszlántüdők görcsös fújtatását, és érezte a lihegő, csöpörgő szájakból áradó hússzagot. Az álldogáló oroszlánok rettenetes, zöldessárga szemükkel George és Lydia Hadleyt méregették. - Vigyázz! - sikoltotta Lydia. Az oroszlánok feléjük rohantak. Lydia lélekszakadva menekült. George ösztönösen utánaszaladt. Odakint, a hallban, a csukott ajtó előtt George nevetett, Lydia sírt, s mindketten megdöbbentek, milyen hatással volt ez a jelenet a másikra. - George!

- Lydia! Drága, szegény, édes Lydiám! - Kis híján elkaptak minket! - Lydia, gondold meg, hisz ezek csak falak, kristályfalak, nem egyebek. Elismerem, élethűek, Afrika idejött a házadba, de azért az egész mégsem egyéb, mint üvegfalak mögött rendkívül apró szemcsés, rendkívül érzékeny, többdimenziós színesfilm és érzékletes filmszalag. Csak szag- és hanghatás az egész, Lydia. Itt a zsebkendőm. - Félek. - Férjéhez lépett, egész testével hozzásimult, s egyre csak sírt. - Láttad? Érezted? Túlságosan élethű. - Ugyan, ugyan, Lydia… - Mondd meg Wendynek és Peternek, ne olvassanak többé Afrikáról szóló könyveket. - Jól van… jól van. - Megsimogatta az asszonyt. - Megígéred? - Persze. - És néhány napra zárd be a gyerekszobát, amíg az idegeim megnyugszanak. - De hát tudod, Peter ezt milyen nehezen viseli el. Amikor egy hónappal ezelőtt büntetésből csak néhány órára bezártam a gyerekszobát, máris hisztizni kezdett. És Wendy is. Élnekhalnak a gyerekszobáért. - Be kell zárni, és kész. - Jól van. - Vonakodva kulcsra zárta a nagy ajtót. Túlságosan sokat dolgozol. Pihenned kellene. - Isten tudja… isten tudja - mondta az asszony. Orrát fújta, s letelepedett egy székbe, amely azonnal hintáztatni és nyugtatni kezdte. - Talán nincs elég tennivalóm. Talán túl sok időm marad a gondolkodásra. Miért ne csuknánk be néhány napra az egész házat és mehetnénk el üdülni? - Azt akarod mondani szeretnéd, ha te süthetnél tojást nekem?

- Igen - bólintott Lydia. - És te akarod stoppolni a zoknijaimat? - Igen. - Hevesen, könnyezve bólintott. - És kisöpörni a házat? - Igen, igen! De még mennyire! - De hát azt hittem, azért vettük meg ezt a házat, hogy ne legyen semmi tennivalónk. - Hisz éppen erről van szó. Úgy érzem, mintha felesleges volnék itt. Most ez a ház a feleség, az anya és a gyereklány. Hát versenyezhetek én egy afrikai prérivel? Hogyan tudnám olyan ügyesen és gyorsan megfürdetni és lesikálni a gyermekeimet, mint egy önműködő sikálófürdő? És nemcsak rólam van szó. Rólad is. Az utóbbi időben te is szörnyű idegesen - Talán túl sokat dohányzom. - Te is úgy viselkedsz, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával ebben a házban. Minden délelőtt valamivel többet dohányzol, minden délután valamivel többet iszol, s minden este valamivel több altatóra van szükséged. Te is úgy érzed, hogy felesleges vagy. - Csakugyan? - Elhallgatott, és megpróbált önmagába kémlelni, hogy valójában mit lát ott. - Ó, George! - A férfi mögé, a gyerekszoba ajtajára nézett. Azok az oroszlánok, ugye, nem törhetnek ki onnan? George az ajtóra pillantott, s látta, hogy az úgy remeg, mintha a túlsó oldalon vadul taszigálnák. - Persze hogy nem - válaszolta. Kettesben vacsoráztak, mert Wendy és Peter a város túlsó végén valami különleges plasztikus karneválon vettek részt, s televízión üzentek, hogy későn jönnek haza, ne várjanak rájuk a

vacsorával. Így hát George Hadley eltűnődve figyelte az ebédlőasztalt, amint gépi bendőjéből meleg ételeket szolgál fel. - Megfeledkeztünk a ketchupról - mondta. - Bocsánat - szólalt meg egy halk hang az asztal belsejében, s máris megjelent a ketchup. Ami a gyerekszobát illeti, gondolta George Hadley, nem fog ártani a gyerekeknek, ha egy ideig nem mehetnek be. Jóból is megárt a sok. És nyilvánvaló, hogy a gyerekek túl sok időt szentelnek Afrikának. Az a napfény. Mintha még egyre a nyakán érezné, akár egy forró mancsot. És azok az oroszlánok. És a vérszag… Különös, hogy a gyerekszoba mennyire felfogta a gyerekek gondolatainak telepatikus kisugárzását, s hogy olyan életet teremtett, amely minden kívánságukat kielégíti. A gyerekek oroszlánokra gondoltak, s íme, az oroszlánok. A gyerekek zebrákra gondoltak, s íme, a zebrák. Nap - nap. Zsiráfok-zsiráfok. Halál és halál. Halál. Ímmel-ámmal rágta a húst, amelyet az asztal felszeletelt számára. Halálgondolatok. Wendy és Peter nagyon fiatal még ahhoz, hogy halálra gondoljon. Nem, ehhez az ember valójában sohasem túl fiatal. Még fogalmam sem volt, mi a halál, s már valakinek a halálát kívántam. Kétéves voltam, amikor már riasztópisztollyal emberekre lődöztem. De ez - a végtelen, forró afrikai pusztaság - a szörnyű halál egy oroszlán állkapcsa közt. Ami újból és újból ismétlődik. - Hová mégy? - kérdezte Lydia. Nem felelt. Gondolataiba merülve a gyerekszoba ajtajához osont, miközben a tompa villanyfény előtte kigyúlt, mögötte meg kialudt. Az ajtónál állva hallgatózott. A távolban egy oroszlán bőgött.

Megfordította a kulcsot a zárban, s kinyitotta az ajtót. Mielőtt belépett, távoli sikolyt hallott. S megint felhangzott az oroszlánok bőgése, majd gyorsan elhalt. Afrika földjére lépett. Az elmúlt évben hányszor nyitotta ki ezt az ajtót, s találta szemben magát Csodaországgal, Alice-szal, a tündérrel, Aladdinnal és az ő csodalámpájával, Óz szalmaemberével, dr. Doolittle-lal vagy a tehénnel, amely egy nagyon valódinak látszó holdon ugrott át - a tündérvilágnak megannyi bájos kellékével. Hányszor látta Pegazust nyargalászni égbolton, hányszor bámulta a vörös tűzijátékszökőkutakat, hallotta az angyalok dalát. S íme, most ez a sárga, forró Afrika, ez a kemence s a vérontás a forróságban. Talán Lydiának mégis igaza van. Talán valóban szabadságra kell menniök ez elől a képzelt világ elől, amely tízéves gyermekeknek kissé túlságosan élethűre sikerült. Rendben van, ha valaki fantáziajátékokkal edzi elméjét, de ha eleven gyerekek észjárása állandóan egy és ugyanarra a gondolatkörre összpontosul… Úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapban többször is hallott volna már távoli oroszlánüvöltést, s az oroszlánok erős szaga még a távoli dolgozószobája ajtaján át is beszivárgott volna. De elfoglaltsága közepette nem figyelt fel rá. George Hadley egyedül állt az afrikai pusztában. Az oroszlánok falás közben felpillantottak, őt figyelték. Az illúzió csak azért nem teljes, mert a nyitott ajtón át a sötét hall végében, akár egy képkeretben, a feleségét látja, amint szórakozottan vacsorázik. - Menjetek - szólt oda az oroszlánoknak. Nem moccantak. George pontosan tudta, milyen elv szerint működik a szoba. Az ember kivetíti gondolatait. És bármire is gondol, megjelenik.

- Lássuk Aladdint és a csodalámpát - szólt élesen. A préri nem tűnt el, sem az oroszlánok. - Gyerünk, szoba! - mondta. - Aladdint akarom. Semmi sem történt. Az oroszlánok napégette bundájukban tovább rágcsálták zsákmányukat. - Aladdin! Visszament vacsorázni. - Az a bolond szoba elromlott - jegyezte meg. - Nem engedelmeskedik. - Vagy pedig… - Vagy pedig? - Nem tud engedelmeskedni - válaszolta Lydia -, mert a gyerekek már olyan régóta csak Afrikára, oroszlánokra és vérontásra gondolnak, hogy a szoba másra már nem reagál. - Lehet. - De az is lehet, hogy Peter beállította, hogy így maradjon. - Beállította? - Talán odaférkőzött a gépezethez, és igazított rajta valamit. - Peter nem ért a gépekhez. Tízéves korához képest okos fiú. Az intelligenciahányadosa… - Ennek ellenére… - Helló, mama. Helló, papa. Handleyék hátrafordultak. Az utcai ajtón belépett Wendy és Peter, arcuk rózsás, mint a mentacukorka, szemük, akár fénylő kék agátgolyók, s a helikopterutazástól zubbonyukból ózon áradt. - Épp jókor jöttetek a vacsorához - mondták kórusban a szülők.

- Teleettük magunkat eperfagylalttal és virslis szendviccsel felelte a két gyerek, egymás kezét fogva. - De leülünk és itt maradunk, amíg vacsoráztok. - Helyes, meséljetek a gyerekszobáról. A két gyerek előbb apjára, aztán egymásra pillantott. - A gyerekszobáról? - Afrikáról meg minden egyébről - válaszolta apjuk színlelt kedélyességgel. - Nem értem, miről beszélsz - mondta Peter. - Anyátok és én halászfelszereléssel épp most jártunk Afrikában, mint Tom Swift és a géporoszlán. - Ugyan Peter. Tudom, mit beszélek. - Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna Afrikát mondta a fiú, majd Wendyhez fordult. - Te láttad? - Nem, soha. - Szaladj oda, nézd meg, s aztán mondd el, mit láttál. A kislány szót fogadott. - Wendy, gyere vissza - mondta George, de addigra a kislány már eltűnt. A lakás fényei mint megannyi szentjánosbogár követték. George-nak későn jutott eszébe, hogy amikor legutóbb ott volt, elfelejtette bezárni az ajtót. - Wendy majd megnézi, mi van ott, s beszámol róla - mondta Peter. - Nincs erre semmi szükség. Saját szememmel láttam. - Tévedsz, apa. - Nem tévedek. Halljuk, mit csináltatok? De Wendy közben már visszajött. - Nincs ott Afrika - lihegte. - Na majd meglátjuk - szólt George Hadley. Valamennyien együtt végigmentek a hallon, és kinyitották a gyerekszobaajtót.

Gyönyörű zöld erdő terült eléjük, gyönyörű folyó, bíbor hegyek. Csilingelő hangok énekeltek, a fák közt a gyönyörű, rejtelmes tündér bujkált, hosszú hajában, mint megannyi élő virágcsokor, színes lepkerajok lebegtek. Az afrikai préri eltűnt. Az oroszlánok is eltűntek. Csak a tündér bujkált ott, s olyan gyönyörű dalt dalolt, hogy könnyeket csalt valamennyiük szemébe. George Hadley végignézett a megváltozott tájon. - Menjetek aludni - mondta a gyerekeknek. Tiltakozni akart, de George rájuk szólt: - Nem hallottátok?! A légkamrába mentek, ahol a szél a kürtőn át mint barna leveleket szippantotta fel őket a hálószobájukba. George Hadley végigsétált az éneklő tisztáson, s a sarokban, közel ahhoz a helyhez, ahol az imént az oroszlánok voltak, felemelt valamit. Aztán lassan visszament a feleségéhez. - Mi az? - kérdezte az asszony. - Egy régi pénztárcám - mondta. Odamutatta feleségének. A tárcából a forró fű szaga és oroszlánszag áradt. Néhány csepp nyál volt rajta, rágás nyoma, s mindkét oldalán vérfoltok rozsdálltak. George becsukta a gyerekszobaajtót, s ráfordította a kulcsot. Éjfélkor is fent volt még, s tudta, hogy a felesége sem alszik. - Mit gondolsz, Wendy változtatta át a gyerekszobát? - szólalt meg végül a sötét szobában Lydia. - Bizonyosan. - Prériből erdővé változtatta, s az oroszlánok helyébe tündért tett oda? - Igen. - Miért?

- Nem tudom. De amíg ki nem derítem, a gyerekszoba zárva marad. - S a pénztárcád hogyan került oda? - Fogalmam sincs róla - válaszolta George -, csak azt tudom, most már bánom, hogy megvettük ezt a szobát a gyerekeknek. Ha gyerekeknél egyáltalán neurózisról lehet beszélni, akkor ez a szoba… - De hisz állítólag épp arra váló, hogy egészséges úton levezesse az idegbántalmakat. - Kezdek kételkedni benne. - A férfi a mennyezetre bámult. - Minden kívánságukat teljesítettük, s ez a köszönet, titkolózás, engedetlenség? - Ki mondta azt, hogy "a gyerekek szőnyegek, olykor-olykor rájuk kell lépni"? Sohasem emeltünk kezet rájuk. Mi tagadás, kibírhatatlanok. Kedvük szerint jönnek, mennek, úgy bánnak velünk, mint mi volnánk az ő gyerekeik. Elkényeztetettek, és mi is azok vagyunk. - Mióta egy hónappal ezelőtt megtiltottad, hogy rakétával New Yorkba menjenek, nagyon furcsán viselkednek. - Megmagyaráztam nekik, fiatalok még ahhoz, hogy egyedül utazzanak. - S mégis megfigyeltem, hogy azóta feltűnő hűvösen viselkednek velünk. - Holnap délelőtt, azt hiszem, idehívom David McCleant, nézze meg ezt az Afrikát. - De hisz ez már nem Afrika, hanem a tündér birodalma. - Az az érzésem, hogy addigra megint Afrika lesz. Egy perccel később felhangzottak a sikolyok. Két sikoly. Két ember sikoltott odalent. S aztán oroszlánbőgés hallatszott. - Wendy és Peter nincs a szobájában - mondta az asszony.

George dobogó szívvel feküdt ágyában. - Nincs. - Betörték a gyerekszobaajtót. - Azok a sikolyok… nagyon ismerősen hangzanak. - Azt mondod? - Igen. Szörnyen ismerősek. Noha ágyuk igen-igen megerőltette magát, még egy órába telt, amíg álomba ringatta őket. Az éjszakai levegőben macskaszag úszkált… - Apa? - szólalt meg Peter. - Tessék. Peter a cipőjét bámulta. Újabban soha nem nézett sem apjára, sem anyjára. - Ugye, nem akarod végleg lezárni a gyerekszobát? - Ez attól függ. - Mitől? - tört ki Peter. - Tőled és a húgodtól. Ha ezt az Afrikát időnként, mondjuk, Svédországgal vagy Dániával, vagy esetleg Kínával váltanátok fel… - Azt hittem, kedvünk szerint játszhatunk. - Igen, de csak ésszerű határok, közt. - Mi a kifogásod Afrika ellen, apa? - Tehát most már bevallod, hogy mégis Afrikát idézted fel? - Nem akarom, hogy bezárd a gyerekszobát- mondta ridegen Peter. - Egy percre se. - Ami azt illeti, épp azon gondolkodunk, hogy körülbelül egy hónapra az egész házat kikapcsoljuk. És gondtalan, amolyan "szolgáld ki magad" életet fogunk élni. - Ez szörnyen hangzik. Magam fűzzem be a cipőmet, a cipőbefűző helyett? Magam mossam a fogamat, magam fésülködjem és fürödjem?

- A változatosság kedvéért. Jó szórakozás lesz, nem gondolod? - Nem, szerintem borzalmas lesz. Annak se örültem, amikor a múlt hónapban leszerelted a festőkészüléket. - Azért tettem, hogy tanulj meg magad festeni, - Én csak nézni, hallani és szagolni akarok, más nem érdekel. - Jól van. Menj és játssz Afrikában. - Hamarosan ki akarjátok kapcsolni a házat? - Ezen gondolkodunk. - Okosabb volna, ha nem gondolkodnátok tovább rajta, apa. - Nem tűröm, hogy a saját fiam fenyegessen! - Hát jó. - És Peter a gyerekszoba felé ballagott. - Jókor jöttem? - kérdezte David McClean. - Parancsolsz reggelit? - szólt George Hadley. - Köszönöm, már ettem. Mi baj van? - David, te pszichológus vagy. - Remélem. - Akkor nézd meg a gyerekszobánkat. Már láttad egyszer, egy évvel ezelőtt, amikor benéztél hozzánk. Vettél észre valami különöset rajta? - Nem mondhatnám! Csak a szokott erőszakos cselekményeket láttam, itt-ott enyhe paranoiás hajlamot, ami gyerekeknél szokásos, mert úgy érzik, hogy szüleik állandóan üldözik őket. De ez valójában mind nem érdekes. Végigmentek a hallon. - Bezártam a gyerekszobát - magyarázta az apa -, és a gyerekek éjjel betörtek oda. Hagytam, mert azt akartam, hogy lásd, milyen képeket idéznek fel. A gyerekszobából rettenetes sikoly hallatszott.

- Íme - mondta George, Hadley. - Nézd meg, mit tudsz belőle kiokoskodni. Kopogtatás nélkül benyitottak a gyerekekhez. A sikolyok elhalkultak. Az oroszlánok lakmároztak. - Menjetek csak ki egy percre, gyerekek - mondta George Hadley. - Ne változtassatok a gondolatkombináción. Hagyjátok a falakat úgy, ahogy vannak. Értettétek? Amikor a gyerekek kimentek, a két férfi figyelmesen nézte a távolban az oroszláncsordát, amely nagy élvezettel lakmározott zsákmányán, akármi volt is az. - Kíváncsi volnék, mi az - mondta George Hadley. - Néha már-már felismerhető. Mit gondolsz, ha idehoznék egy erős távcsövet és… David McClean fanyarul felnevetett. - Aligha. - Megfordult, és a négy falat vizsgálgatta. - És ez mióta tart? - Valamivel több mint egy hónapja. - Itt bizony érzésem szerint baj van. - Nem érzelmeket, tényeket szeretnék hallani. - A pszichológus, kedves George, soha életében nem lát tényeket. Csak érzelmekről, bizonytalan dolgokról hall. Azt mondom tehát neked, érzésem szerint itt baj van. Bízz az előérzetemben és az ösztöneimben. Valami bajt szimatolok itt. Nagy bajt. Azt tanácsolom neked, romboltasd le ezt az egész nyavalyás szobát, és egy évig naponta hozd el hozzám a gyerekeidet kezelésre. - Ennyire súlyos a dolog? - Sajnos igen. Ezeknek a gyerekszobáknak az volt az egyik eredeti rendeltetése, hogy megvizsgálhassuk a mintázatokat, amelyeket a gyerek gondolatai a falakra vetítenek. Hogy nyugodtan vizsgálhassuk őket, és segíthessünk a gyerekeken.

Csakhogy a mi esetünkben a szoba gyilkos gondolatokhoz vezető csatorna lett, pedig épp az ellenkező irányban kellett volna hatnia. - És ezt eddig nem érezted? - Csak azt éreztem, hogy még a szokottnál is inkább elkényezteted a gyerekeidet. Most pedig valamilyen csalódást okoztál nekik. Mi volt az? - Nem engedtem el őket New Yorkba. - Hát még? - Elvittem néhány gépet a házból, s egy hónappal ezelőtt azzal fenyegettem meg őket, hogy lezárom a gyerekszobát, ha nem végzik el a házi feladatukat. És le is zártam négy napra, hogy lássák, komolyan beszélek. - Aha! - Mond ez neked valamit? - Ez mindent megmond. Eddig Mikulás voltál nekik, most meg krampusz. S a gyerekek Mikulást szeretik. A gyerekek vonzalmaiban a te és a feleséged helyét a szoba és a ház foglalta el. Ez a szoba most apjuk és anyjuk, sokkal fontosabb nekik, mint az igazi szüleik. Te pedig előállsz azzal, hogy le akarod zárni. Nem csoda, hogy meggyűlöltek. Erről az égboltról, ebből a napból szinte árad a gyűlölet, nem érzed? Változtatnod kell az életeden, George. Sokakhoz hasonlóan te is a kényelemre építetted fel. Ha valami elromlana a konyhádban, egykettőre éhen halnál. Hisz még egy tojást sem tudsz feltörni. S mégis mindent ki kell kapcsolnod. Kezdj mindent elölről. Időbe fog telni. De ezek a rossz gyerekek egy év alatt megjavulnak. Majd meglátod. S nem lesz nekik túl nagy megrázkódtatás, ha egyik napról a másikra végleg becsukom a gyerekszobát?

- Nem szabad ebbe még mélyebben belemerülnünk, ez minden, amit mondhatok. Az oroszlánok befejezték véres lakomájukat. A tisztás szélén állva a két férfit figyelték. - Úgy érzem, mintha rám leselkednének - mondta McClean. Menjünk innen. Sohasem rajongtam ezekért a nyavalyás szobákért. Idegesítenék. - Az oroszlánok nagyon élethűek, ugye? - kérdezte George Hadley. - De azért nem hinném, hogy valamilyen módon… - Valamilyen módon?… életre kelnének. - Ilyesmiről még sohasem hallottam. - Esetleg valami géphiba folytán. Mert valaki babrált a szerkezettel vagy valami hasonló. - Ez lehetetlen. Az ajtóhoz mentek. - Nem hiszem, hogy a szoba örül majd, ha kikapcsoljuk mondta az apa. - Semmi sem szeret meghalni, még egy szoba sem. - Kíváncsi volnék, vajon gyűlöl-e azért, mert ki akarom kapcsolni. - Itt ma túl erős a paranoia - jegyezte meg David McClean. Követni lehet, mint a vad szagát. - Lehajolt és felvett és véres sálat. - Ez a tiéd? - Nem - válaszolta merev arccal George Hadley - Lydiáé. Kettesben odamentek a biztosítékdobozhoz, s elfordították a gyerekszoba kapcsolóját. A két gyerek hisztizni kezdett. Sikoltoztak, toporzékoltak, földhöz vágták, ami a kezük ügyébe esett. Üvöltöttek, sírtak, káromkodtak, a bútorokon ugráltak. - Ezt nem teheted a gyerekszobával, nem teheted! - Gyerekek, gyerekek!

A gyerekek sírva a pamlagra vetették magukat. - George - mondta Lydia -, kapcsold be a gyerekszobát, csak néhány pillanatra. Ezt túl hirtelen csináltad. - Nem kapcsolom be. - Ne légy olyan kegyetlen. - Lydia, kikapcsoltam a szobát, s úgy is marad. S ettől a pillanattól kezdve az egész ház ki van kapcsolva. Minél tovább nézem azt az összevisszaságot, amelyet magunkra hoztunk, annál inkább undorodom tőle. Túl sokáig bámultuk a gépi, elektronikus köldökünket. Istenemre, egy szippantásnyi friss levegőre van szükségünk! Végigment a házon, kikapcsolta a hangosórákat, a tűzhelyeket, a kályhákat, a cipőtisztítókat, a cipőbefűzőket, a mosdató-, törülgető- és masszírozógépeket s minden egyéb gépet, ami csak a keze ügyébe került. A ház, úgy tetszett, holttestekkel van tele. Olyan volt, mint egy géptemető. Olyan csendes. Egyetlen gép rejtett, zümmögő energiája sem várta, hogy gombnyomásra működni kezdjen. - Ne engedjétek, hogy ezt tegye! - jajveszékelt Peter a mennyezet felé, mintha a házhoz, a gyerekszobához beszélne. Ne engedjétek, hogy apa mindent megöljön. - Aztán apjához fordult. - Ó, hogy gyűlöllek! - Sértegetéssel semmire sem mégy. - Bárcsak halott volnál. - Sokáig azok voltunk. Most kezdünk csak igazán élni. Ahelyett hogy gépek ajnároznának és masszíroznának minket, élni fogunk. Wendy még mindig sírt, s most Peter is újból - Csak egy percre, egyetlen percre, egyetlenegy percre kapcsold be a gyerekszobát - siránkoztak. Ó, George - mondta Lydia -, ebből nem lehet semmi baj.

- Na jól van, jól van, csak már hallgassanak. De figyelmeztetlek titeket, egy percre bekapcsolom, de aztán egyszer s mindenkorra vége. - Apu, apu, apu - dalolták a gyerekek, könnyes arccal, mosolyogva. - És aztán szabadságra megyünk. David McClean egy félóra múlva visszajön, segít nekünk kiköltözni innen és eljutni a repülőtérre. Megyek felöltözni. Kapcsold be a gyerekszobát, Lydia, de figyelmeztetlek, csak egy percre. Hármasban locsogva-fecsegve elindultak, a férfi pedig a légcsatornán felvitette magát az emeletre, és nekiállt, hogy felöltözzék. Egy perc múlva Lydia bejött hozzá. - De örülök, hogy elmegyünk innen - sóhajtotta. - A gyerekszobában hagytad őket? - Én is fel akarok öltözni. Ó, az a rettenetes Afrika! Nem értem, miért bolondulnak érte. - No de öt perc múlva úton leszünk Iowa felé. Úristen, hogyan kerültünk ebbe a házba? Hogy jutott eszünkbe ilyen rémséget megvenni? - Fennhéjázás, pénz, ostobaság. - Azt hiszem, jobb volna, ha lemennénk, mielőtt még a gyerekek megint beleszeretnek azokba a nyavalyás vadállatokba. Ebben a pillanatban hangos kiabálást hallottak: - Apu, anyu, gyertek gyorsan! A légcsatornán lementek, és végigsiettek a hallon. A gyerekeket sehol sem látták. - Wendy? Peter? Beszaladtak a gyerekszobába. A préri üres volt, csak az oroszlánok várták, bámulták őket. - Peter, Wendy?

Az ajtó becsapódott mögöttük. - Wendy, Peter! George Hadley és felesége megpenderült, és az ajtóhoz rohant. - Nyissátok ki az ajtót! - kiáltotta George Hadley, a kilincset rángatva. - De hisz ezek ránk zárták ajtót! Peter! - Dörömbölt az ajtón. - Nyissátok ki! S ekkor kívülről Peter hangját hallotta: - Ne engedjétek, hogy kikapcsolja a gyerekszobát és a házat mondta a fiú. Mr. és Mrs. Hadley az ajtót verte. - Ne vicceljetek, gyerekek. Indulnunk kell. Mr. McClean egy perc múlva itt lesz, és… És akkor meghallották a hangokat. Az oroszlánok mindhárom oldalról közeledtek feléjük a pusztaság sárga füvén, a száraz szalmán át, morogva, teli torokból bömbölve. Az oroszlánok. Mr. Hadley a feleségére pillantott. Megfordultak, az oroszlánokra néztek, amelyek lassan oldalogtak feléjük, lelapulva, farkukat meresztve. Mr. és Mrs. Hadley felsikoltott. És hirtelen ráeszméltek, miért hangzottak azok a sikolyok olyan ismerősnek. - No, megjöttem - mondta David McClean a gyerekszoba ajtajában. - Ó, helló! - A két gyerekre bámult - a nyílt tisztás közepén ültek és ebédeltek, mintha pikniken volnának. Túlnan csillogott a vizesgödör, sárgállott a pusztaság. Fejük fölött a nap tüzelt. McClean arcát elöntötte a verejték. - Hol vannak a szüleitek? A gyerekek mosolyogva felpillantottak. - Mindjárt itt lesznek.

- Helyes. Azonnal indulunk. - Mr. McClean a távolban meglátta az oroszlánokat, amint verekednek egymással, karmolásszák egymást, aztán lecsillapodva csendben nekiállnak lakmározni az árnyas fák alatt. Kezét szeméhez emelve, hunyorogva nézte az oroszlánokat. Az oroszlánok már végeztek a lakmározással. A vizesgödörhöz indultak inni. McClean forró arcán árnyék futott végig. Sok-sok árnyék rezzent az arcán. Az izzó égből keselyűk szálltak alá. - Iszik egy csésze teát? - szólalt meg a csendben Wendy. Vámosi Pál fordítása

Ray Bradbury - Kaleidoszkóp

Az első robbanás, mint valami óriási konzervnyitó hasította fel az űrhajó oldalát. Az emberek mint fickándozó ezüstlazacok repültek ki a világtérbe. Sötét óceánba hullottak, és a hajó az elveszett napot kutató meteorrajként ezernyi darabra esve száguldott tovább. - Barkley, Barkley, hol van?! Eltévedt gyerekhangok hívogatják így egymást hideg éjszakákon. - Woode, Woode! - Kapitány! - Hollis, Hollis, itt Stone beszél! - Stone, itt Hollis beszél. Hol van? - Nem tudom. Honnan is tudnám? Merre van fel és le? Zuhanok. Te jóisten, zuhanok! Zuhantak. Mint kavicsok le a kútba. Szétgurultak, akár egy óriási játékkocka. Az emberek helyett már csak a hangok maradtak meg: mindenfélék, testetlenek, szenvedélytelenek, a rémület és a lemondás különböző fokain. - Távolodunk egymástól. Ez volt az igazság. Hollis, miközben körbefordult az űrben, tudta, hogy ez az igazság. Bizonytalan belenyugvással vette tudomásul. Külön utakra indultak, és már semmi sem téríthette őket vissza. Szorosra zárt űrruhájukat viselték, halovány arcukon az üvegburát, de már annyi idejük sem volt, hogy felerősítsék az energiaegységeket. Akkor mindegyikük parányi mentőcsónak lett volna az űrben, amely megmenti saját magát, megmenti társait, valamennyiüket összegyűjti, felkutatja, és határozott célú emberszigetet alakít belőlük. Ám a hátukra

csatolt energiaforrás nélkül meteorok voltak, értelmetlen tárgyak, amelyek külön útjukat és megmásíthatatlan végzetüket járják. Legalább tíz percbe telt, míg az első rémület elcsitult, és hideg nyugalom váltotta fel. A világtér benépesült furcsa hangokkal, és az egész mint valami hatalmas sötét szövőszék cikázott oda-vissza, a végső mintát alakítva. - Stone hívja Hollist! Mennyi ideig beszélhetünk még egymással? - Attól függ, hogy maga milyen gyorsan száguld, és én milyen gyorsan haladok. - Úgy gondolom, egy óráig. - Ez elég is lesz - válaszolta Hollis szórakozottan és csendesen. - Mi történt? - kérdezte vagy egy perc múlva Hollis. - Az űrhajó felrobbant, ez az egész. Az űrhajók fel szoktak robbanni. - Merrefelé tart? - Úgy látom, a Holdra fogok zuhanni. - Nekem a Föld jutott. Megyek vissza a jó öreg Földanyához óránként tízezer mérföldes sebességgel. El fogok égni, akár egy, gyufaszál. - Hollis minderre furcsa révetegséggel gondolt. Mintha kívülről szemlélné a testét, amint az lefelé zuhan, átszáguld a világtéren, éppolyan tárgyilagosa szemlélődött, mintha egy hajdani tél első szállongó hópihéit figyelné. A többiek hallgattak, a végzetükre gondoltak, amely arra ítélte őket, hogy zuhanjanak, zuhanjanak, és semmit se tehessenek ellene. Még a kapitány is hallgatott, hiszen nem volt sem parancsa, sem terve, amivel változtathatna a dolgokon.

- Milyen sokáig fogunk zuhanni. Nagyon hosszú az út lefelé, nagyon-nagyon hosszú - mondta egy hang. - én nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nagyon sokáig tart az út lefelé. - Ki beszél? - Nem tudom. - Stimson, azt hiszem, Stimson, maga az? - Nagyon-nagyon hosszú az út lefelé. Nem szeretem ezt az egészet. Ó, istenem, nem szeretem! - Stimson, itt Hollis beszél. Stimson, hall engem? Szünet következett, s közben külön-külön zuhantak. - Stimson? - Igenis - válaszolt végre Stimson. - Stimson, ne szívja mellre, mindnyájan egy csónakban evezünk. - Én nem akarok itt lenni. Valahol máshol akarok lenni. - Még van rá remény, hogy megtalálnak bennünket… - Életben kell maradnom, életben kell maradnom - mondta Stimson. - Én nem hiszek ebben az egészben, nem hiszem, hogy egyáltalán megtörtént. - Csak rossz álom az egész - szólalt meg valaki. - Pofa be! - mondta Hollis. - Gyere ide, és csukd be a szám - felelte egy hang. Applegate volt. Szinte tárgyilagosan, könnyedén nevetett. - Gyere ide, és fogd be a szám. Hollis most érezte először fonák helyzetét. Elfogta a düh, mert mindennél jobban szerette volna, ha tehet valamit Applegate-tel. Már évek óta szerette volna megtenni, de elkésett. Applegate csupán egy telefonhanggá változott. És zuhantak, zuhantak, egyre csak zuhantak…

Aztán mintha csak most fedeznék fel a rémületet, két ember sikoltozni kezdett. Hollis szinte lázálomban látta egyiküket elsuhanni a közelében, egyre üvöltve. - Hagyd abba! - Esztelenül ordító társát majdnem elérte az ujjával. Már soha nem fogja abbahagyni. Sok millió mérföldig sikoltozik még, amíg rádió-összeköttetésben maradnak, mindnyájukat zavarni fogja, lehetetlenné teszi a kapcsolatot. Hollis kinyúlt érte. Ez volt a legjobb megoldás. Még egy kis erőfeszítés, és elérte a társát. Megragadta a bokáját, és végigtornászta magát a teste mentén, amíg el nem érte a fejét. A férfi üvöltött, és őrjöngve kapaszkodott Hollisba, mint egy fuldokló a megmentőjébe. Az üvöltés betöltötte a világegyetemet. Vagy így, vagy úgy - gondolta Hollis. A Hold vagy a Föld vagy a meteorok végeznek vele, miért ne legyen vége most? Vasöklével bezúzta a társa üvegmaszkját. Az üvöltés elhallgatott. Ellökte magát a testtől, és hagyta tovább pörögni lefelé zuhantában. Hollis és a többiek útja most a hosszú végtelen sodródásba és a kavargó csendbe vezetett. - Hollis, itt van még? Hollis nem válaszolt, de érezte, hogy agyát elönti a vér. - Ismét Applegate jelentkezik. - Rendben van, Applegate. - Beszélgessünk egy kicsit. Úgysincs egyéb dolgunk. A kapitány bekapcsolódott a társalgásba: - Elég volt. Ki kell másznunk ebből a csávából. - Kapitány, miért nem fogja be a száját? - kérdezte Applegate. - Micsoda?

- Jól hallotta, kapitány. Ne játssza meg a nagyfőnököt, most már tízezer mérföldre van tőlem, ne áltassuk magunkat. Ahogy Stimson mondja, nagyon hosszú az út lefelé. - Vigyázzon magára, Applegate. - Tehet egy szívességet. Ez csak egy személyes lázadás. Már semmit sem veszíthetek. Az űrhajója vacak volt, és maga is vacak kapitány volt. Remélem, kitöri a nyakát, amikor lezuhan a Holdra. - Megparancsolom, hogy hagyja abba! - Gyerünk csak, folytassa a parancsolgatást! - Applegate átmosolygott a tízezer mérföldön. A kapitány hallgatott. Applegate folytatta: - Hol tartottunk, Hollis? Ó, igen, most már emlékszem, magát is gyűlölöm. De hát ezt tudja. Már jó ideje sejti. Hollis tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. - Akarok mondani magának valamit, folytatta Applegate. Legyen boldog vele. Egyike voltam azoknak, akik öt évvel ezelőtt maga ellen szavaztak az Úrhajós Társaságban. Egy meteor fénycsíkja húzott el mellettük. Hollis lepillantott: a bal keze feje eltűnt. Spriccelt a vér. Ruhájából kiszökött a levegő. Tüdejében még maradt annyi tartalék, hogy jobb kezével elfordítson egy kapcsolót a bal könyökénél: összébb fűzte a kapcsolásokat, és eltömítette a rést. Mindez olyan gyorsan történt, hogy meg sem lepődött. Most már semmi sem lephette meg: Alighogy a rés elzárult, a ruhájában a levegő egy pillanat alatt normális lett. És ahogy szorosabbra csavarta a kapcsolót, az előbb még felszökkenő vérzés is elállt a szorítókötéstől. Mindezt szörnyű csendben hajtotta végre. A többiek közben csevegtek. Egyikük, Lespëre egyre csak a különböző feleségeiről regélt; volt neki a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren,

meg a pénzéről fecsegett, a csodálatos életéről, az ivászatokról, a kártyacsatákról meg a boldogságáról. Egyre csak járt a szája, s közben mindnyájan zuhantak tovább. Lespëre a múltra emlékezett, boldog volt, s közben a halála felé zuhant. Rendkívül furcsa volt az egész. Ezer és ezer mérföldnyi tér, és a hangok ott vibrálnak a közepében. Semmit sem lehetett látni, csupán a rádióhullámok rezegtek, és igyekeztek egyikmásik embert felrázni. - Haragszik, Hollis? - Nem. - S valóban nem haragudott. Az idegenség érzése visszatért, ő maga már csupán egy ostoba tárgy volt, amely egyre csak zuhan bele a semmibe. - Maga mindig a csúcsra törekedett Hollis. Mindig kíváncsi volt, mi történik. Én megbélyegeztem, mielőtt magam is a sorsára jutottam volna. - Nem számít - mondta Hollis. Így is volt. Már mindenen túljutott. A halál árnyékában minden olyan, mint egy filmkocka éles fellobbanása, egy pillanat a filmvásznon, minden előítélet és szenvedély összesűrítve villan fel, s mielőtt az ember felkiálthatna: "Ez boldog nap volt, az szerencsétlen nap, ez gonosz ember, az jóságos!" - a film már hamuvá ég, s a vászon elsötétül… Életének végső pereméről visszanézve csupán egy dolog miatt furdalta a lelkiismeret, és csupán ezért az egyért szeretett volna még élni. Vajon minden haldokló úgy érzi, hogy soha nem élt igazán? Vajon az egész élet valóban olyan rövid és elröppenő, hogy még egy sóhajtásra sem jut idő? Vajon mindenki ilyen váratlannak és lehetetlennek érzi, vagy csak ő egyedül, itt és most gondolja ezt, amikor már csak néhány órája maradt a töprengésre és elmélkedésre? Egyikük, Lespëre, tovább beszélt:

- Persze jó dolgom volt, tartottam feleséget a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren. Mindegyik vagyonos volt, és tejbenvajban fürösztött. Sokat ittam, és egyszer húszezer dollárt vesztettem. "De most itt vagy - gondolta Hollis. Én semmi ilyesmit nem csináltam. Amikor még éltem, állandóan irigyeltelek, Lespëre, amikor még előttem állt az élet, irigyeltem a feleségeidet és a szórakozásaidat. Féltem a nőktől, és a világtérbe menekültem előlük; mindig vágytam rájuk, és féltékeny voltam rád, amiért téged körülrajonganak; és a pénzedre is féltékeny voltam, irigyeltem, hogy olyan boldog vagy, amilyen csak lehetsz a magad primitív módján. De most, amikor zuhanunk lefelé, és mindenen túljutottunk, már egyáltalán nem vagyok rád féltékeny, mert most már mindennek vége, s mintha soha nem is lett volna semmi." Hollis előrenyújtotta a nyakát, és belekiáltott a telefonba: - Ennek most már vége, Lespëre! Csend. - Mintha soha semmi nem is lett volna, Lespëre! - Ki beszél? - kérdezte Lespëre elhaló hangon. - Hollis. Alávalóan viselkedett. Érezte aljasságát, a haldoklás értelmetlen aljasságát. Applegate megsértette; most ő valaki mást akar megsérteni. Applegate és a világtér egyaránt megsebezte. - Maga is itt van kint a térben, Lespëre. Mindennek vége. Mintha az egész soha meg sem történt volna… - Nem igaz. - Ha valami elmúlik, akkor olyan, mintha meg sem történt volna. Most mivel jobb a maga élete az enyémnél? Most mi számít? Jobb az élete? Jobb?

- Igenis jobb. - Mivel? - Azzal, hogy nekem van mire emlékeznem! - kiáltotta Lespëre sértődötten a távolból, és két kezével szorította melléhez az emlékeit. És igaza volt. Mint hideg zuhany, érte a felismerés, hogy Lespëre-nek igaza van. Az emlékek és álmok különböztek. Ő csak álmodott azokról a dolgokról; amiket szeretett volna megtenni, Lespëre viszont a megcselekedett és végrehajtott dolgok emlékeit őrizte. Ennek tudata lassan kettészakította Hollist, lassú, reszkető tökéletességgel. - Most ez jólesik magának?! - kiáltotta oda Lespëre-nek. Most? Ha valami elmúlik, akkor már nincs benne semmi jó. Most már maga sem boldogabb nálam. - Nyugodtan halok meg - válaszolta Lespëre. - Jól éltem, és nem lettem aljas a végén, mint maga. - Aljas? - Hollis ízlelgette a szót. Amennyire vissza tudott emlékezni, életében soha nem volt aljas. Soha nem mert aljas lenni. Nyilván egész életében erre az alkalomra gyűjtögette az aljasságot. "Aljas." A szót visszapörgette agyában. Úgy érezte, könnyek törnek elő szeméből, s leperegnek az arcán. Valaki nyilván meghallotta ziháló hangját: - Ne szívja mellre, Hollis. Persze ez az egész nevetséges volt. Alig egy perccel ezelőtt adott tanácsot a többieknek, Stimsonnak, és akkor igazán érzett magában bátorságot, de most már tudta, hogy ez csak sokk volt, és csakis sokkállapotban lehetséges tárgyilagosság. Most egy egész élet elnyomott érzelmeit igyekezett néhány percbe sűríteni.

- Tudom, mit érez, Hollis - mondta húszezer mérföld távolságból Lespëre, a hangja egyre halkult. - Én nem vettem a szívemre. "Hát nem vagyunk egyformák? - csodálkozott. - Lespëre és én? Itt és most? Ha valami elmúlik, akkor megszűnt, mi haszna van?" Mindketten meghalnak. De tudta, hogy csak az értelme működik, mintha azt akarta volna meghatározni, mi a különbség egy élő és egy halott között. Az egyikben benne volt a szikra, a másikból hiányzott - az aura, a titokzatos elem. Így volt ez Lespëre-rel és vele magával is. Lespëre habzsolta az életet, és ez még most is más emberré tette, ő pedig évek óta akár halott is lehetett volna. Különféle ösvényeken jutottak el a halálhoz - minden hasonlatosság ellenére -, és ha léteznek különféle halálok, akkor ők különféleképpen halnak meg, mint ahogyan az éjszaka is különbözik a nappaltól. A halál, akárcsak az élet, végtelenül változatos, s ha egyszer valaki már meghalt, akkor mi jót lehet keresni a végleges halálban, mint ahogy most ő teszi? Egy másodperccel később vette észre, hogy jobb lábfeje is tovasodródott. Majdnem felnevetett. A levegő ismét kiszökött a szkafanderéből. Fürgén lehajolt: ismét vérzett… A meteor bokától lefelé leszakította a testét és a ruháját. Ó, a halál a világtérben igen humoros dolog! Darabonként szakítja szét az embert, mint egy fekete és láthatatlan mészáros. Összeszorította térdénél a kapcsokat, a feje görcsbe rándult, igyekezett eszméletén maradni, és ahogy a szorítás fokozódott, úgy állt el a vérzés, s a levegő is visszatért. Kinyújtózkodott, és tovább zuhant, egyre csak zuhant, mert most már nem volt más teendője. - Hollis? Hollis álmosan bólintott, belefáradt a halálvárásba.

- Megint Applegate beszél - mondta a hang. - Tessék? - Volt egy kis időm a töprengésre. Hallgattam magát. Nem jó ez így. Csak gonosszá tesz bennünket. Nem szabad így meghalni. Az ember csak epéskedik. Hall engem, Hollis? - Igen. - Az előbb hazudtam. Egy perccel ezelőtt. Hazudtam. Nem szavaztam maga ellen. Nem is tudom, miért mondtam. Talán mert meg akartam bántani. Úgy hittem, maga az egyetlen, akit megbánthatok. Mi mindig egymás ellen harcoltunk. Talán én gyorsabban öregszem, és gyorsabban bánok meg mindent. Talán az aljasság megszégyenített. Bármi az oka is, szeretném, ha, tudná: én is ostobán éltem. Egy csipetnyi igazság sem volt abban, amit mondtam. Menjen a pokolba! Hollis érezte, hogy a szíve ismét normálisan ver. Mintha öt percig egyáltalán nem dobogott volna, s most végtagjai visszanyerték volna színüket és melegségüket. A rettegés megszűnt, és a düh meg a rémület és a magányosság is tovaszállt. Mintha friss zuhany alól lépett volna ki egy szép hajnalon, s a reggeli meg egy új nap várt volna rá. - Köszönöm, Applegate. - Nem tesz semmit. Fel a fejjel, vén gazfickó! - Halló - mondta Stone. - Mi történt? - szólt Hollis a téren át mivel Stone volt a legjobb barátja. - Belekerültem egy meteorrajba, néhány kisebb aszteroida közé. - Meteorok közé? - Úgy hiszem, a Mürmidóne raj, amely a Mars mellett a Föld felé száguld minden öt évben. Éppen a közepén vagyok. Olyan,

mint egy óriási kaleidoszkóp. Van itt mindenféle szín, alakzat és méret. Istenem, milyen gyönyörű, minden csupa fém! - Velük száguldok - mondta Stone. - Magukkal ragadtak. Végem van. - Nevetett. Hollis megpróbált körülnézni, de semmit sem látott. Csupán hatalmas gyémántokat és zafírokat meg smaragdködöket látott, a világtér bársonyos tintáját, s a kristálytüzek között isten hangja kóborolt. Stone csupa ámulat és képzelet volt, miközben tovaszáguldott a meteorrajjal, túl a Mars pályáján sok-sok évre: minden öt évben egyszer tér majd - vissza a Föld közelébe, s aztán ismét eltűnik a bolygó látótávolságából, és így megy ez majd néhány millió évszázadig. Stone és a Mürmidóne meteorraj örökké és véget nem érve változtatja majd alakzatát, akárcsak a kaleidoszkóp, amelyet gyerekkorunkba a nap felé tartottunk, és ide-oda forgattunk. - Viszlát, Hollis! - Stone hangja már egészen halkan hallatszott. - Viszlát! - Jó szerencsét! - kiáltotta át Hollis harmincezer mérföldön. - Ne vicceljen - felelte Stone, és nem lehetett többé hallani. A csillagok magukba zárták. Most már mindegyik hang halkult, mindegyik a maga röppályáján haladt, egyik a Mars felé, másik a külső térbe. Hollis egyedül maradt… Lefelé tekintett. Ő, egyedül ő halad a Föld felé. - Viszlát! - Ne szívja mellre. - Viszlát, Hollis! - Ez Applegate volt. A sok-sok istenhozzád. A kurta búcsúszavak. A hatalmas, meglazult agy széthullott. Az agy alkatrészei, amelyek az űrhajó koponyájában oly csodásan és pontosan működtek, keresztülszáguldva a világegyetemen, most egyenként halnak -

meg együttes életük szétesett. És mint ahogy a test meghal, ha az agy megszűnik működni, az űrhajó lelke - a hosszú út alatt kialakult összetartozás - haldoklott most. Applegate már csak egy, a testről leszakadt ujj volt, amelyet nem kellett többé megvetni, amely ellen nem kellett többé küzdeni. Az agy felrobbant, és az értelmetlen, haszontalan töredékek szétszóródtak. A hangok elhalkultak, és most már az egész világtér hallgatott. Hollis egyedül maradt, és egyre csak zuhant. Magukra maradtak. Hangjuk elhalt, akár isten szavainak a visszhangja, amely a csillagokkal kirakott mélységben vibrált. A kapitány a Hold felé tartott, Stone a meteorrajjal ment, ott volt aztán Stimson is, Applegate a Pluto felé haladt, Smith, Turner és Underwood meg a többiek, a kaleidoszkóp szilánkjai, amelyek nemrégen még egy gondolkodó mintában egyesültek, most szétszóródtak. "És én? - töprengett Hollis. - Én mit tehetek? Tehetek még valamit egyáltalán, hogy rendbe hozzam borzalmas és üres életemet? Ha csak egyetlenegy jót cselekedhetnék, hogy helyrehozzam az évek óta felhalmozódott öntudatlan aljasságaimat. De itt már csak én vagyok egyedül, és hogy lehet jót tenni, ha valaki egyedül maradt? Lehetetlen. Holnap éjszaka belezuhanok a Föld légkörébe. El fogok égni gondolta -, és hamvaim szétszóródnak a földrészek fölött. Legalább lesz valami hasznom. Ha más nem, hát az, hogy a hamvak mégiscsak jót tesznek a szántóföldeknek." Hirtelen úgy érezte, hogy túljutott mindenen, most már nem szomorú, most már nem boldog, csak egyetlen kívánság élteti: bárcsak tehetne valami jót valakiért, s elég, ha csak ő maga tud róla. "Ha belezuhanok a légkörbe, elégek, mint valami meteor." - Kíváncsi vagyok - mondta -, vajon észrevesz-e valaki.

Az országúton haladó kisfiú feltekintett és felkiáltott: - Nézd, mami, leszaladt egy csillag! Illionois poros egén fénylő fehér csillag hullott alá. - Kívánj valamit - mondta az anya. - Kívánj valamit! Apostol András fordítása

Ray Bradbury - A másik oldal

Amikor meghallották a hírt, kitódultak az éttermekből, kávéházakból, szállodákból, és fölnéztek az égre. Sötét kezüket felfelé fordítva szemükhöz emelték. Eltátották a szájukat. A forró, déli napsütésben, sok ezer mérföldnyi távolságban a kis városokban ott álltak a sötét bőrű emberek - mögöttük az árnyékuk -, és fölfelé bámultak. A konyhában Hattie Johnson befödte a forró levest, megtörölte vékony ujjait, és kiballagott a hátsó verandára. - Gyere, mama! Hé, mama, gyere - még elszalasztod! - Hé, mama! A poros udvaron három kis néger kölyök ugrált és kiabált. Időről időre izgatottan a ház felé lestek. - Jövök - mondta Hattie, és kinyitotta a zsalut. - Hol hallottátok a hírt? - Joneséknál, mama. Aszongyák, jön egy rakéta, húsz év óta az első, és egy fehér ember van benne! - Mi az a fehér ember? Sohasem láttam olyat. - Majd megtudod - mondta Hattie. - Most majd megtudod. - Mesélj róla, mama. Mint régen. Hattie a homlokát ráncolta. - Hát, nagyon régen volt. Még egészen kicsi voltam, tudjátok. 1965-ben történt. - Mesélj nekünk a fehér emberről, mama. Hattie megállt az udvaron, s fölnézett a ragyogó kék marsbeli égboltra, a könnyű, fehér marsbeli felhőkre, aztán a távolba pillantott, ahol a marsbeli hegyek szinte izzottak a hőségben. Végül megszólalt: - Hát, először is, fehér a kezük.

- Fehér a kezük! - A fiúk egymást csapkodva nevettek. - És fehér a karjuk. - Fehér a karjuk! - harsogták a fiúk. - És fehér az arcuk. - Fehér az arcuk? Igazán? - Ilyen fehér, mama? - A legkisebb port szórt az arcára. - Ilyen fehér? - Sokkal fehérebb - mondta komolyan Hattie, s ismét az égre nézett. A tekintetében nyugtalanság ült, mintha csak holmi vihart lesne odafönt, s most az aggasztaná, hogy nem látja. Jobb lenne, ha bemennétek. - Jaj, mama! - A fiúk hitetlenkedve bámultak rá. - Elmegyünk megnézni, muszáj. Nem lesz semmi baj, igaz? - Nem tudom. Olyan rossz érzésem van. - Csak megnézzük a hajót, aztán talán leszaladunk a kikötőbe, hogy lássuk a fehér embert. Ugyan milyen lehet, mama? - Nem tudom. Egyszerűen nem tudom - rázta a fejét Hattie. - Mesélj még! - Hát, a fehér emberek a Földön élnek, ahonnan mi is jöttünk húsz évvel ezelőtt. Mi egyszer csak fogtuk magunkat, és eljöttünk a Marsra, és letelepedtünk, és városokat építettünk, és itt vagyunk. Mi most már Mars-lakók vagyunk, nem földi emberek. De egész idő alatt egyetlen fehér ember sem jött ide. Ennyi a történet. - Ők miért nem jöttek föl, mama? - Csak. Nem sokkal azután, hogy mi feljöttünk ide, a Földön kitört az atomháború. Borzasztóan összelövöldözték egymást. Minket meg elfelejtették. Mikor évek múltán befejezték a harcot, nem volt rakétájuk. Mostanáig tartott, míg újra rakétákat tudtak építeni. És most idejönnek látogatóba, húsz év múltán. Fásult pillantást vetett a gyerekeire, aztán elindult. - Várjatok itt,

míg elmegyek Elizabeth Brownhoz. Megígéritek, hogy itt maradtok? - Semmi kedvünk hozzá, de maradunk. - Akkor jó. - És futásnak eredt az úton. Éppen akkor ért Brownékhoz, amikor az egész család beült a kocsiba. - Hé, Hattie! Gyere velünk! - Hová mentek? - futott oda kifulladva. - Megnézni a fehér embert! - így igaz - mondta komolyan Mr. Brown, és a gyerekeire mutatott. - A gyerekek még sohasem láttak fehér embert, és kis híján én sem tudom már, hogy milyen. - Mit akartok csinálni azzal a fehér emberrel? - kérdezte - Csinálni? - visszhangozta a Brown család. - Semmit, csak látni akarjuk. - Biztos? - Mi mást tehetnénk? - Nem tudom - mondta Hattie. - Csak arra gondoltam, hogy baj lehet. - Miféle baj? - Tudjátok - mondta bosszúsan és bizonytalanul Hattie. - Ugye, nem fogjátok meglincselni? - Meglincselni? - Mindenki nevetett. Mr. Brown a térdét csapkodta. - Mi nem jut eszedbe, lányom? Csak meg akarjuk rázni a kezét. Hát nem igaz? - Persze, persze! A másik irányból egy másik kocsi közeledett, és Hattie fölkiáltott: - Willie! - Te meg mit csinálsz itt? Hol vannak a srácok? - kiáltott dühösen a férje, aztán mérges pillantást vetett a többiekre. - Ti is

rohantok, mint a bolondok, hogy lássátok annak az emberek az érkezését. - Így igaz - mosolygott és bólogatott Mr. Brown. - Vigyétek magatokkal a puskáitokat is - mondta Willie. - Én is megyek haza az enyémért. - Willie! - Szállj be a kocsiba, Hattie! - Kinyitotta a kocsi ajtaját, és olyan parancsolóan nézett az asszonyra, hogy annak engedelmeskednie kellett. Aztán a többiekhez már nem is szólva, elszáguldott a poros úton. - Willie, ne olyan gyorsan! - Ne olyan gyorsan, mi? Majd adunk nekik. - Mereven bámulta az utat. - Mi joguk van ennyi idő után idejönni? Miért nem hagynak minket békében? Miért nem irtották ki magukat azon a régi világon, és miért nem hagynak nyugtot nekünk? - Willie, ez nem keresztényhez illő beszéd. - Az érzéseim sem keresztényhez illőek - markolta keményen a kormányt a férfi. - Inkább komiszak. Azok után, amit éveken át tettek a fajtánkkal, az anyámmal meg az apámmal, a te anyáddal, a te apáddal. Emlékszel? Emlékszel, hogyan akasztották föl az apámat a Knockwood-dombon, hogyan lőtték le az anyámat? Emlékszel? Vagy olyan rövid az emlékezeted, mint a többieké? - Emlékszem - mondta az asszony. - Emlékszel dr. Phillipsre meg Mr. Burtonre meg a nagy házaikra meg az anyám mosodájára meg az apámra, aki még öregkorában is dolgozott, hogy aztán dr. Phillips meg Mr. Burton hálából fölakassza. Hát most - mondta Willie - a másik oldalon a sor. Majd meglátjuk, hogy kit fog sújtani a törvény, kit lincselnek meg, ki utazik a villamos hátuljában, kit közösítenek ki. Majd meglátjuk.

- Jaj, Willie, szörnyű dolgokat beszélsz! - Mindenki ezt beszéli. Mindenki erre a napra várt, bár senki sem hitte, hogy el is jön. Hogy mi lesz, ha a fehér ember egyszer eljön ide, a Marsra? Hát eljött a nap, és mi nem futhatunk el. - Nem akarjátok megengedni, hogy a fehér emberek itt éljenek? - De nem ám! - A férfi mosolygott, de mosolya komisz, tekintete szinte eszelős volt. - Persze följöhetnek, és itt élhetnek és dolgozhatnak. De ezt azzal kell kiérdemelniük, hogy a maguk elkülönített kis városrészében élnek, a külvárosban, hogy fényesítik a cipőnket, hordják a szemetünket, és az erkély utolsó sorában ülnek a moziban. Csak ennyit kérünk. És hetente egyszer fölakasztunk egyet-kettőt közülük. Egyszerű ez. - Ember nem beszél így. Ezt nem szeretem. - Majd megszokod - mondta a férfi. Lefékezett a ház előtt, és kiugrott a kocsiból. - Hozd a puskámat meg valami kötelet. Majd megmutatjuk nekik! - Jaj, Willie! - nyögte az asszony, és csak ült a kocsiban, míg a férfi fölszaladt a lépcsőn, és becsapta maga mögött a ház ajtaját. Aztán az asszony is bement. Nem akart menni, de a férfi fölalá rohangált a házban, és vadul káromkodott, míg meg nem találta négy puskáját. Az asszony csak a puskák kegyetlen, fémes csillogását látta a manzárdszoba sötétjében, a férjét nem is látta, hiszen fekete bőre beleolvadt a sötétbe; csak a férfi káromkodását hallotta, aztán a férfi leszáguldott a manzárdból, töltényeket vett elő, megtöltötte a fegyvereket, s közben az arca komor és keserű volt. - Hagyjanak békén minket - motyogta egyre. - Miért nem hagynak minket békén? - Willie, Willie!

- Te is, te is. - Az asszony megborzongott a férfi tekintetéből sütő gyűlölettől. Az ablak előtt a fiúk fecsegtek. - Fehér, mint a tej - mondta az asszony. - Fehér, mint a tej. - Fehér, mint ez a virág, látod? - Fehér, mint a kő, mint a kréta, amivel írsz. Willie kirontott a házból. - Befelé, srácok! Rátok zárom az ajtót. Nem fogjátok látni a fehér embert, nem beszéltek róla, nem csináltok semmit. Gyerünk! - De apa… Beterelte a gyerekeket a házba, aztán előhozott egy vödör festéket, egy festősablont, majd a garázsból egy nagy tekercs vastag kötelet, amire akasztáshoz való csomót kötött, s míg a keze végezte a dolgát, egyre csak az eget leste. Aztán már a kocsiban ültek, porzott utánuk az út. - Lassíts, Willie! - Ez nem a lassítás ideje - mondta. - Ez a sietés ideje, és én sietek. Végig az úton emberek lesték az eget, vagy szálltak éppen kocsijukba, vagy autóztak, és több kocsiból puskák nyúltak ki, akár a teleszkópok, melyek egy pusztuláshoz közeledő világ minden komiszságát kémlelik. Az asszony nézte a puskákat. - Te szóltál nekik - vádolta a férjét. - Úgy van - bólintott a férfi, és lelkesen nézte az utat. Beszóltam minden házba, és megmondtam, mit tegyenek. Hogy hozzák a puskáikat, és hozzanak festéket és kötelet, és álljanak készen. Hát most együtt van az üdvözlő bizottság, hogy átadja a város kulcsát. Igen, uram! Az asszony összetette vékony fekete kezeit, hogy elhárítsa magától az iszonyatot, és érezte, hogyan bukdácsol a kocsi a

többi autó között. Hallotta a kiáltásokat: - Hé, Willie, nézd!", és látta a puskákat és köteleket fölmutató kezeket, és látta a mellettük elszáguldó mosolygó arcokat. - Jól meggondoltad, Willie? - Már húsz éve ezen gondolkodom. Tizenhat éves voltam, amikor elhagytam a Földet, és örültem, hogy eljöhettem mondta. - Nem volt ott semmi sem az én számomra, sem a te számodra, sem egyetlen fajtánkbeli számára. Soha nem bántam meg, hogy eljöttem. Itt békében élhetünk, az életünkben először. Hát mit akarsz? Átfurakodott a rá várakozó, sötét tömegen. - Willie, Willie, mit fogunk tenni? - kérdezték. - Itt egy puska - mondta. - Itt egy puska. Itt egy másik. Elszánt mozdulatokkal osztotta a fegyvereket. - Itt egy pisztoly. Itt egy vadászfegyver. Az emberek olyan szorosan álltak, hogy egyetlen sötét testnek látszottak, mely ezernyi kézzel nyúl a fegyverekért. - Willie, Willie! Az asszony némán állt a férje mellett, telt ajka összeszorítva, nagy szemében nedves, tragikus csillogás. - Hozd a festéket! - szólt oda neki a férfi. És az asszony odacipelte a nagy vödör sárga festéket a mezőn át, ahol éppen megállt egy villamoskocsi frissen festett felirattal az elején. A FEHÉR EMBER LESZÁLLÁSÁHOZ. És a kocsiból kitódultak az emberek, és futottak át a mezőn, botladozva, föl-fölnézve az égre. Asszonyok uzsonnáskosarakkal, férfiak szalmakalapban, ingujjban. A villamoskocsi üresen duruzsolt. Willie fölszállt, letette a festékesvödröket, kinyitotta őket, megkeverte a festéket, kipróbálta az ecsetet, fogott egy festősablont, és fölállt az egyik ülésre.

- Hé, te ott! - A kalauz ment oda hozzá, táskájában csörgött az aprópénz. - Mi a fenét csinálsz itt? Lefelé! - Majd meglátod. Nyugi. És Willie festeni kezdett a sárga festékkel. Büszkén nézte, hogyan kerül ki a keze alól az egyik betű a másik után. S amikor elkészült, a kalauz is elolvashatta a frissen csillogó, sárga szavakat: FEHÉREK CSAK HÁTUL UTAZHATNAK. Újra elolvasta. FEHÉREK. Pislogott. CSAK HÁTUL UTAZHATNAK. A kalauz Willie-re pillantott, és elmosolyodott. - Megfelel? - kérdezte Willie. - Nagyon is, uram - mondta a kalauz. Hattie odakintről nézte a feliratot, és kezét a mellére szorította. Willie visszatért a tömeghez, mely minden egyes nyögve fékező autóval, minden egyes csikorogva begördülő villamoskocsival növekedett. Willie fölmászott egy ládára. - Kerüljön felirat egy órán belül valamennyi villamoskocsira! Jelentkezőket kérek! Kezek lendültek a magasba. - Indulás! És mentek. - Különítsük el kötélkordonnal a két utolsó sort minden moziban a fehérek számára. Újabb kezek lendültek a magasba. - Indulás! És futottak. Willie izzadtan, kifulladva, de büszkén nézett körül, a karja a felesége vállán, aki lesütött szemmel nézett maga elé. - És most nézzük - folytatta Willie. - Ó, igen. Még ma délután törvényt kell hoznunk: tilos a vegyes házasság!

- Helyes! - kiáltották sokan. - Minden cipőtisztító mondjon föl még ma. - Most rögtön! - A cipőtisztítók városszerte elhajigálták a rongyaikat. - Törvényt kell hoznunk a bérminimumról is, igaz? - Persze! - Fizessünk a fehéreknek minimum tíz cent órabért. - Helyes! A város polgármestere érkezett futva. - Hallod-e, Willie Johnson, szállj le arról a ládáról! - Úgysem tudsz megállítani, öreg. - Lincselést akarsz, Willie Johnson? - Úgy van. - Amit annyira gyűlöltél sráckorodban. Te sem vagy jobb a fehéreknél! - Csakhogy ez most a másik oldal, öreg, a másik oldal - mondta Willie, és nem is nézett a polgármesterre. Inkább az emberekét nézte. Volt, aki mosolygott, a másik arcán kételkedés látszott, megint másokén riadalom, néhányan pedig vonakodva és rémülten félrehúzódtak. - Még megbánod - mondta a polgármester. - Új polgármestert fogunk választani - mondta Willie. És a távolba pillantott, a városra, ahol egymás után akasztották ki a frissen festett táblákat. CSAK FEKETÉKNEK: a nemkívánatos vendég bármikor eltávolítható. Willie vigyorgott, és a kezét dörzsölte. Istenem! A villamosokat megállították, a kocsikat fehérre és feketére festették eljövendő rendeltetésük szerint. A mozikban kuncogó férfiak szorgoskodtak a kötelekkel, míg asszonyaik töprengve álldogáltak a piacokon, a gyerekeket pedig beterelték a házakba, hogy ne legyenek tanúi a félelmetes időknek.

- Készen állunk valamennyien? - kiáltott Willie Johnson, kezében a gondosan hurkolt kötéllel. - Készen! - ordította a tömeg fele. A tömeg másik fele csak mormogott, s úgy mozogtak, mint önkéntelen szereplők egy lidérces álomban. - Itt jön! - kiáltotta egy kisfiú. Az emberek egyszerre kapták föl a fejüket, mintha valamennyi fejet egyetlen kötél mozgatná. - Az égbolton - magasan és gyönyörűen - egy rakéta száguldott narancsszínű tűzcsóvát vonva maga után. Kört írt le, aztán leszállt. Az emberek visszafojtották a lélegzetüket. A rakéta körül itt-ott lángra lobbant a rét füve; aztán a tűz kialudt, a rakéta egy percig mozdulatlanul pihent, és aztán - a tömeg némán figyelt - a hajó oldalán egy nagy ajtó jókorát szusszant, félrecsúszott, s kilépett rajta egy öregember. - Egy fehér ember, egy fehér ember egy fehér ember… A szavak szétfutottak a tömegben, a gyerekek egymás fülébe súgtak, a szavak hullámként gyűrűztek odáig, ahol a tömeg véget ért, ahol a villamosok álltak a napsütötte szélben; és nyitott ablakaikból áradt a friss festékszag. Aztán a suttogás elült. Senki sem mozdult… A fehér ember magas és egyenes tartású volt, de arcán rettenetes fáradtság látszott. Borostás volt, s a szeme olyan öreg volt, amilyen csak a legöregebb élő emberé lehet. A szeme szinte színtelen volt; szinte fehér és vak mindattól, amit az évek során látott. A fehér ember olyan szikár volt, mint egy téli bokor. A keze remegett, s meg kellett támaszkodnia, amint a tömegre pillantott. Kinyújtotta az egyik kezét, már-már elmosolyodott, aztán visszahúzta a kezét.

Senki sem mozdult. A fehér ember lenézett az arcokra, és talán látta, de nem akarta látni a puskákat és köteleket, és talán érezte a festék szagát. Senki sem kérdezte meg tőle soha. A fehér ember beszélni kezdett. Nagyon nyugodtan és lassan, mint aki nem számít arra, hogy közbeszólnak - nem is szóltak közbe -, és a hangja nagyon fáradt és öreg és színtelen volt. - Nem számít, hogy én ki vagyok - mondta. - Úgyis csak egy név lenne a számotokra. Én sem tudom a ti neveteket. De ez ráér. Elhallgatott, egy pillanatra becsukta a szemét, aztán folytatta: - Ti húsz évvel ezelőtt elhagytátok a Földet. Régen volt, nagyon régen. Mintha húsz évszázad telt volna el azóta, annyi minden történt. Miután elmentetek, kitört a háború. - Lassan bólintott. - Igen, a nagy háború. A harmadik. Hosszú ideig tartott. A múlt évig. Elpusztítottuk New Yorkot és Londont és Moszkvát és Párizst és Sanghajt és Bombayt és Alexandriát. Leromboltunk mindent. S amikor már végeztünk a nagyvárosokkal, a kisvárosok következtek, azokra szórtuk az atombombát, azokat égettük porig. És sorolni kezdte a városokat, az utcákat, a tereket. És ahogy sorolta, sorolta, hallgatói föl-fölmorajlottak. - Elpusztítottuk Natchezt… Moraj. - És Columbust, Georgiát… Újabb moraj. - Fölégettük New Orleanst… Sóhaj. - És Atlantát… Újabb sóhaj. - És semmi sem maradt meg az alabamabeli Greenwaterból.

Willie Johnson feje megrándult, szája kinyílt. Hattie látta a mozdulatot, látta a felismerés fényét férje sötét szemében. - Semmi sem maradt - mondta lassan a hajó ajtajában álló öregember. - A gyapotföldek leégtek. - Ó! - morajlott a tömeg. - A pamutfonodákat lebombázták… - A gyárak radioaktívak, minden radioaktív. Az utak, a farmok, az élelmiszerek, mind radioaktív. Minden. És újabb városokat és falvakat nevezett meg. - Tampa. - Az én városom - suttogta valaki. - Fulton. - Az enyém - mondta valaki más. - Memphis. - Memphis. Igazán fölégették Memphist? - kérdezték döbbenten. - Memphist lebombázták. - A Negyedik utcát, Memphisben? - Az egész várost - mondta az öregember. Valami megmozdult bennük. Húsz év múltán emlékezni kezdtek. A városok és terek, fáik és téglaházak, cégtáblák és templomok és ismerős boltok fölbukkantak az összegyűlt emberek emlékezetéből. Minden egyes név emlékeket hordozott, mindenkinek eszébe jutott egy-egy régi nap. Valamennyien elég idősek voltak hozzá, kivéve a gyerekeket. - Laredo. - Emlékszem Laredóra. - New York City. - Boltom volt a Harlemben. - A Harlemet lebombázták.

Iszonyatos szavak. Az ismerős, az emlékezetükben még élő helyek. S elképzelni ezeket a helyéket romokban. Willie Johnson mormolta a szavakat. - Greenwater, Alabama. Ott születtem. Emlékszem. Elpusztult. Nyomtalanul eltűnt. A fehér ember azt mondta. És a fehér ember folytatta: - Így hát elpusztítottunk, leromboltunk mindent, mert bolondok voltunk, bolondok vagyunk. Sok-sok millió embert öltünk még. Nem hiszem, hogy ötszázezernél több ember életben maradt az egész világon, az összes fajtából. És a töméntelen törmelékből összekapartunk annyi fémet, amennyiből meg tudtuk építeni ezt az egyetlen rakétát, és most eljöttünk vele a Marsra, hogy a segítségeteket kérjük. Habozott, és lenézett az arcokra, hogy mit lát rajtuk, de bizonytalan volt. Hattie Johnson érezte, hogy a férjének megfeszül a karja, látta, hogy az ujjai markolják a kötelet. - Bolondok voltunk - mondta csöndesen az öregember. Elpusztítottuk a Földet és a civilizációt. Egyetlen várost sem érdemes megmenteni - radioaktívak lesznek még vagy egy évszázadig. A Földnek vége. Lejárt az ideje. Nektek itt - vannak rakétáitok, melyekkel húsz éven át meg sem kíséreltétek a visszatérést a Földre. Most arra kérlek benneteket, hogy próbáljátok ki a rakétáitokat. Gyertek a Földre, segítsetek összeszedni és a Marsra hozni a túlélőket. Segítsetek nekünk életben maradni. Ostobák voltunk. Isten előtt valljuk meg ostobaságunkat és gonoszságunkat. Akik még maradtunk: kínaiak és indiaiak, oroszok és britek és amerikaiak. Arra kérünk benneteket, hogy fogadjatok be minket. A Mars talaja számtalan századon át hevert parlagon; jut hely mindenkinek; és jó talaj ez - láttam odaföntről a földjeiteket. Eljövünk, és

megműveljük nektek. Igen, ezt is megtesszük. Megérdemlünk mindent, amit csak tenni szándékoztok velünk, csak ne utasítsatok el minket. Persze semmire sem kényszeríthetünk titeket. Ha úgy akarjátok, beszállok a hajómba, visszamegyek, és kész. Többé nem háborgatunk benneteket. De ha idejöhetnénk, dolgoznánk nektek, és megcsinálnánk mindent, amit ti elvégeztetek helyettünk: takarítanánk a házaitokat, főznénk rátok, tisztítanánk a cipőtöket, vezekelnénk Isten színe előtt mindazért, amit évszázadokon át cselekedtünk önmagunkkal, másokkal, veletek. Befejezte. Néma csönd volt. Kézzel fogható, amely egy távoli vihar nyomásaként nehezedett a tömegre. A hosszú, fekete karok ingaként csillogtak a napfényben, a tekintetek mind az öregemberre szegeződtek, aki nem mozdult, várt. Willie Johnson kezében ott volt a kötél. A körülötte állók azt lesték, hogy mit fog csinálni. A felesége, Hattie is várt, markolta a férje karját. Szerette volna ledönteni gyűlöletük falát, egy kis repedést találni rajta, ahonnan kikaparhat egy porszemet, aztán egy követ, egy téglát, aztán a fal egy darabját, míg végül az egész épület összeomlik. Ez a fal most megrendült. De hol lehet az alapköve, és hogyan férhet hozzá? Hogyan lehetne megfogni ezeket az embereket, hogyan lehetne lerombolni a gyűlöletüket? És a sűrű csöndben Willie-re nézett, és megértette, hogy csak őt ismeri, az ő életét, azt, ami vele történt, és egyszeriben Willie lett számára az alapkő; hirtelen megértette, hogy ha ezt a követ sikerül meglázítania, akkor az egész tömegben összeomlik a gyűlölet épülete. - Uram… - Előrelépett. Még azt sem tudta, hogy mit akar mondani. A hátában érezte a többiek tekintetét. - Uram…

Az öregember fáradt mosollyal fordult felé. - Uram - mondta -, ismeri a Knockwood-dombot Greenwaterben, Alabamában? Az öregember hátraszólt valakinek a hajó belsejébe. Egy pillanat múlva egy fotótérképet nyújtottak ki. Az öreg elvette, várt. - Ismeri a nagy tölgyfát a dombtetőn, uram? A nagy tölgyfa. Ahol Willie apját lelőtték, aztán fölakasztották. Reggel ott himbálódzott a szélben. - Igen. - Ott van még? - kérdezte Hattie. - Elpusztult - mondta az öregember. - Szétrobbant. Az egész domb, vele a tölgyfa is. Látod? - Megérintette a térképet. - Hadd lássam - indult a térkép felé Willie. Hattie dobogó szívvel hunyorított a fehér emberre. - Beszéljen Greenwaterről - mondta gyorsan. - Mit akarsz tudni? - Dr. Phillips érdekelne. Él még? Egy hosszú percig tartott, míg a rakéta belsejében kattogó gép megtalálta az adatot… - Megölték a háborúban. - És a fia? - Halott. - A házuk? - Leégett. Mint a többi. - És a másik nagy fa a Knockwood-dombon? - Minden fa elpusztult, leégett. - Az a fa is, biztos vagy benne? - kérdezte Willie. - Igen. Willie teste egy kissé elernyedt. - És mi történt Mr. Burtonnel meg a házával?

- Nem maradt sem ember, sem épület. - Ismered Mrs. Johnson mosodáját, anyám putriját? Ahol lelőtték. - Az is elpusztult. Minden elpusztult. Itt vannak a képek, a tulajdon szemetekkel láthatjátok. A képek ott voltak. Kézbe lehetett venni, meg lehetett nézni őket, el lehetett gondolkodni rajtuk. A rakéta tele volt képekkel és válaszokkal a kérdésekre. Minden városról, minden épületről, minden helyről. Willie ott állt a kötéllel a kezében. Fölidézte magában a Földet, a zöld Földet és a zöldellő várost, ahol született és felnőtt, és megpróbálta elképzelni azt a várost lerombolva, fölégetve, elpusztítva, a várost, ahol elpusztult minden kerítés, minden föltételezett és valós rossz, minden komisz fickó meg az istállók meg a kovácsműhelyek meg a régiségboltok meg az üdítőital-automaták meg a hidak meg a lincselésnél használt fák meg a virágos dombok meg az utak meg a tehenek meg a mimózák s az ő saját háza is meg a nagy, oszlopos házak a folyóparton, azok a fehér halottasházak, ahol pillekönnyed, elegáns asszonyok libegtek a távoli, őszi fényben. A házak, ahol hidegvérű férfiak üldögéltek hintaszékeikben, itallal a kezükben - puskájuk a tornác korlátjának támasztva -, az őszi illatokat szimatolva, emberek halálát tervezve. Eltűnt, mindez eltűnt, és sohasem tér vissza. Ez az egész civilizáció most konfettifelhőként hull a lábaik elé. Semmi sem maradt belőle, amit gyűlölni lehetne: egyetlen töltény, egyetlen fűszál, egyetlen fa, de még egy domb sem, amit gyűlölni lehetne. Semmi, csak néhány idegen ember egy rakétában, akik hajlandók lennének kifényesíteni a cipőjét, a villamos leghátsó kocsijában utazni, az utolsó sorban ülni a moziban

- Nem kell vezekelniük - mondta Willie Johnson. Az asszony férje nagy kezére pillantott. Willie ujjai szétnyíltak. Az eleresztett kötél összetekeredett a földön. Az emberek végigrohantak városuk utcáin, letépték a sietősen készített új táblákat, lefestették a villamoskocsik sárga feliratait, eltávolították a kötélkordonokat a mozik erkélyeiről, kiszerelték a töltényt puskáikból, eltették a köteleket. - Valamennyien újrakezdjük - mondta Hattie a kocsiban, hazafelé. - Igen - mondta nagy sokára Willie. - Az Úr megengedte, hogy megmaradjunk egypáran itt, néhányan ott. Ami ezután történik, rajtunk múlik, mindannyiunkon. Elég sokáig voltunk bolondok. Ideje, hogy mások legyünk. Már akkor megértettem, amikor az az ember beszélt. Megértettem, hogy a fehér ember most éppen olyan magányos, amilyen magányosak voltunk mi mindig. Nincs otthona, ahogyan nekünk sem volt olyan sokáig. Most egyenlőek vagyunk. Mindent újrakezdhetünk, ugyanarról a szintről. Megállította a kocsit, de még nem szállt ki. Hattie a házhoz ment, kiengedte a gyerekeket, akik futottak az apjukhoz. - Láttad a fehér embert? Láttad? - kiabálták. - Igen - mondta Willie a kocsiban ülve, és lassú ujjait végighúzta az arcán. - Azt hiszem, életemben először ma láttam igazán a fehér embert, ma láttam először tisztán. Gálvölgyi Judit fordítása

Ray Bradbury - Az országút

Hűsítő délutáni eső köszöntött a völgyre, végigcirógatva a megművelt hegyoldal kukoricaföldjeit, dobolva a kunyhó száraz szénafedelén. A felhők okozta sötétségben az asszony két lávakő lap közt kukoricát őrölt, kimért mozdulatokkal. A nedves homályban valahol fölsírt egy baba. Hernando csak állt, és várta az eső elálltát, hogy faekéjével visszatérhessen a mezőre. Lent a folyó barnán kavargott, medrét teljesen kitöltve. A beton országút, a másik folyó, egyáltalán nem folyt, csillogott üresen terült el. Vagy egy órája nem járt erre autó. Már ez magában is figyelemfelkeltően szokatlan volt. Hosszú évek óta egyszer sem telt el óra úgy, hogy legalább egy kocsi ne állt volna meg, hogy aztán valaki fölkiáltson: "Hé, odafönt, lefényképezhetnénk?" Valaki egy dobozzal, ami kattant, és egy pénzdarabbal a kezében. Ha lassan sétált a földjén, a kalapja nélkül, néha megkérték: "ó, szeretnénk, ha fölvenné a kalapot!" És integettek, csuklójukon aranyszerkezetekkel, amik megmondták az időt, vagy azonosították viselőjüket, vagy nem csináltak egyáltalán semmit, csak kacsingattak, mint pókszemek a napfényben. Ilyenkor sarkon fordult, és visszament a kalapjáért. A felesége szólt: - Valami baj van, Hernando? - Si. Az út. Valami nagy dolog történhetett. Nagyon nagy dolog ha így kiürítette az utat. Kisétált a kunyhóból, lassan és könnyedén, az eső áztatta összefont fűszálakból és vastag autógumiból készült lábbelijét. Nagyon jól emlékezett az esetre, ami e pár cipőhöz kötődött. A gumi egy éjjel érkezett nagy reccsenéssel a kunyhóba,

szétrebbentve a csirkéket és szétszórva az edényeket! Egyedül érkezett, gyorsan gurulva. Az autó, amelyikhez tartozott, még továbbszáguldott, egész a kanyarig, ott a levegőbe emelkedett reflektorainak fénye visszaverődött a vízről -, aztán elmerült a folyóban. Még mindig ott volt. Az ember láthatta is a derült napokon, ha a folyó lejjebb apadt, és az iszap leülepedett. Mélyen a felszín alatt feküdt a csillogó fémtömeg, hosszan, laposan és díszesen. De aztán az iszap mindig újra felkavarodott, és elfedte a képet. A következő napon kiszabta a cipőtalpakat a gumiból. Most elérte az országutat, és megállt a betonon, hallgatva az apró hangokat, melyeket az eső csiholt ki belőle. Aztán hirtelen, mintha csak jelre indultak volna meg, megjelentek az autók. Több százan, kilométeres sorban húztak el egymás után mozdulatlan alakja mellett. A hatalmas, fekete kocsik északnak tartottak, az Egyesült Államok felé, bömbölve, túl nagy sebességgel véve a kanyarokat. A tülkölés és dudálás egy pillanatra sem maradt abba. És volt valami az autókba zsúfolódott emberek arcán, valami, ami mélységes csöndet kényszerített rá. Hátralépett a járműfolyam útjából. Számolta őket, míg csak bele nem fáradt. Ötszáz, ezer autó haladt el, és volt valami különös az emberek arcán, de túl gyorsan húztak el mellette, hogysem megállapíthatta volna, mi. Végül aztán visszatért a csönd és az üresség. A gyors, hosszú, lapos, lenyitható tetejű autók elmentek. Az utolsó dudaszó is elhalt. Az út kiürült megint. Olyan volt ez, mint egy temetési menet. De a valaha látott legvadabb, versenyiramú, hajmeresztő és hisztérikus menet, egyenest észak felé tartva. Miért? Csak a fejét rázta, és ujjait puhán az oldalához dörzsölte.

Most egy szál egyedül egy utolsó kocsi tűnt fel. Volt benne valami nagyon-nagyon végleges. Egy öreg Ford jött lefelé a hegyi úton, a szemerkélő, hűvös esőben, terjedelmes gőzfelhőket pöfékelve. Olyan gyorsan haladt, amennyire csak tudott. Azt várta, melyik pillanatban esik szét. Amikor az öreg Ford utasai megpillantották Hernandót, az autó megállt, sárral borítottan, rozsdásan, mérgesen forrongó hűtővel. - Kaphatnánk egy kis vizet, szenyor? Egy fiatalember vezette, úgy huszonegy éves lehetett. Sárga kabátot viselt, nyitott gallérú fehér inget szürke nadrágot. A kocsinak nem volt teteje, az eső szabadon áztatta őt és még öt fiatal nőt, akik úgy összezsúfolódtak, hogy moccanni se bírtak volna. Mind nagyon csinosak voltak, és újságpapírral védték magukat s a vezetőt az esőtől. De annak ez nem jelentett akadályt, átáztatta - már az ő fényes ruhájukat csakúgy, mint a fiatalemberét. A férfi haja is csurom víz volt. Úgy látszott azonban, mindez egyáltalán nem érdekli őket. Szokatlan módon senki sem panaszkodott. Azelőtt mindig mindenki panaszkodott: az esőre, a hőségre, az időre, a hidegre, a távolságra. Hernando bólintott. - Hozok vizet. - Ó, kérem, siessen! - kiáltotta az egyik lány. Hangja magasba szökött az aggodalomtól. Nem türelmetlenség volt ez tőle, csupán félelemkitörés. Hernando első ízben kezdett futni egy turista kérésére; azelőtt ilyenkor csak még lassabbra fogta lépteit. Egy vízzel teli dísztárcsával tért vissza. Ez is az országút ajándéka volt. Egy délután feldobott pénzdarabként vitorlázott be a földjére, kereken, csillogón. Az autó, amelyhez tartozott, továbbhaladt, észre se vette senki az ezüst szem hiányát.

Mostanáig a feleségével mosáshoz és főzéshez használták; tálnak pont megfelelt. Amint a vizet a forró hűtőbe töltötte, Hernando fölnézett a riadt arcokra. - Ó, köszönjük, köszönjük - mondta az egyik lány. - Nem is tudja, milyen sokat segített. Hernando elmosolyodott. - Milyen nagy a forgalom ma. És mindenki ugyanarra megy. Északnak. A szavaival nem akar rájuk ijeszteni. De mikor újra fölpillantott, ahogy ott ültek az esőben, mind sírtak. Szívszorítóan sírtak. A fiatalember pedig megpróbálta lecsillapítani a többieket, vállukra téve a kezét, és gyengéden megrázva őket, egyiket a másik után, de ők csak tartották az újságokat a fejük fölött, a szájuk mozgott, a szemük lehunyva, az arcukból kifutott a szín, és sírtak egyesek hangosan, mások halkan. Hernando megmerevedett, ujjai között a félig kiürült dísztárcsával. - Nem akartam megbántani önöket, szenyor - mentegetőzött. - Semmi baj - szólt a vezető. - Történt valami, szenyor? - Hát nem hallotta? - kérdezett vissza a fiatalember, megfordulva, egyik kezével erősen szorítva a kormánykereket, s előrehajolva. - Megtették. Ezzel csak rontott a helyzeten. A többiek szavai hatására csak még jobban kezdtek sírni, egymást átölelve, megfeledkezve az újságokról is, hagyva, hogy az esőcseppek elkeveredjenek könnyeikkel. Hernando közömbösséget erőltetett magára. A maradék vizet is beöntötte a hűtőbe. Az égre pillantott, melyet már egész

elfeketített a vihar. Aztán lenézett a vágtató folyóra. Talpa alatt ott érezte az aszfaltot. Odalépett a kocsi oldalához. A fiatalember elkapta a kezét, és egy pesót nyomott bele. - Nem. - Hernando visszaadta. - Szívesen tettem. - Köszönjük, ön olyan kedves - szólt az egyik lány, még mindig szipogva. - Ó, mama, papa! Ó, szeretnék hazamenni, szeretnék hazamenni. Ó, mama, apa! - A többiek átölelték. - Nem hallottam, szenyor - mondta Hernando. A háború! - kiáltotta a fiatalember, mintha sükettel beszélne. Eljött az atomháború, a világ vége! - Szenyor, szenyor - mondta Hernando. - Köszönjük, köszönjük a segítségét. Viszontlátásra - felelte a fiatalember. - Viszontlátásra - csatlakoztak hozzá a többiek is az esőben, már nem is látva őt. Csak állt ott, miközben a sebességbe kapcsolt kocsi lecsörömpölt a hegyoldalban, és eltűnt a völgy túlsó vége felé. Elment hát az utolsó autó, a fiatal nőkkel együtt, az újságok ott csapkodtak a fejük fölött. Hernando hosszú ideig meg se mozdult. Az eső nagyon hidegen csurgott le az arcán, végig az ujjain, be kézzel szőtt nadrágjába. Visszatartotta a lélegzetét, várt, összpontosítva, feszülten. Figyelte az országutat, de többé semmi se mozdult. Föltámadt benne a gyanú, hogy nagyon sokáig nem fog még mozdulni semmi. Az eső elállt. Kibukkant az ég a felhők mögül. Tíz percen belül a vihar elvonult, elmúlt, akár a rossz szájíz. Édes szél fújta felé a dzsungel illatát. Hallotta a folyó finom és könnyed futását. A dzsungel élénk zöld volt; minden frissnek látszott. Lesétált a

mezőn a házához, és fölemelte az ekét. Kezét rajta tartva fölkémlelt az égre, amelyet a nap éppen forró lángba borított. Felesége szólt ki neki a munkája mellől: - Mi történt, Hernando? - Semmi - felelte ő. Beigazította az ekét a barázdába, és élesen odakiáltott szamarának: - Nyee! - Aztán végigbandukoltak a termékeny földön, a tisztuló ég alatt, a mély folyó mentén. - Egyáltalán, mi az a "világ"? - morogta. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - Az ember

Hart kapitány a rakéta ajtajában állt. - Miért nem jönnek? - kérdezte. - Ki tudja? - mondta Martin, a hadnagya. - Én talán tudom, kapitány? - Miféle hely ez egyáltalán? - A kapitány szivarra gyújtott. A gyufát a csillogó fűbe hajította. A fű meggyulladt. Martin mozdult, hogy eltapossa a lángot. - Nem - szólt rá a kapitány -, hagyd csak égni. Talán akkor majd idejönnek, hogy megnézzék a tudatlan barmok, hogy mi történik. Martin vállat vont, s visszahúzta lábát a terjedő tűztől. Hant kapitány az órájára pillantott. - Már egy órája, hogy leszálltunk itt, és hol a fogadóhízottság meg a rezesbanda, hogy megszorítsák a kezünket? Sehol! Megteszünk sok millió mérföldet az űrben, s akkor egy ismeretlen bolygó ostoba városkájának finom polgárai fütyülnek ránk! - Morogva bökött az órájára. - Adok nekik még öt percet, aztán… - Aztán? - kérdezte igen udvariasan Martin, látva, hogy a kapitány álla megrándul. - Fölszállunk e fölé az átkozott város sólé, és halálra rémítjük őket. - Majd kissé nyugodtabban folytatta: - Mit gondolsz, Martin, talán nem látták, hogy leszálltunk? - Láttak minket. Fölnéztek, amikor elrepültünk fölöttük. - Akkor miért nem jönnek ide? Talán bujkálnak? Gyávák? Martin a fejét rázta. - Nem. Itt a látcső, uram. Nézze meg őket. Mindenki kint van az utcán. Nem félnek. Csak… nos, csak szemlátomást nem

törődnek velünk. Hart kapitány fáradt szeméhez emelte a látcsövet. Martin fölpillantott, s látta a kapitány arcán a harag, a fáradtság és az idegesség ráncait. Hart millióévesnek látszott; soha nem aludt, keveset evett, egyre csak hajszolta magát. Öreg és keserű, de kemény vonalú szája megmozdult a látcső alatt. - Nem is tudom, Mariin, hogy minek izgatjuk magunkat. Rakétákat építünk, nagy nehezen átszeljük az űrt, hogy megkeressük őket, és ezt kapjuk. Közönyt. Nézd csak ott azokat az idiótákat. Hát nem értik, hogy milyen nagy dolog ez? Az első űrhajó, amely leszáll provinciális kis világukon. Hányszor történik ilyesmi? Hát ilyen közönyösek? Mariin nem tudta. Hart kapitány fáradtan visszaadta neki a látcsövet. - Miért csináljuk, Martin? Mármint ezt az űrutazást. Mindig úton lenni, mindig keresni valamit. Mindig feszültségben élni, soha nem pihenni. - Talán éppen a békességet és a nyugalmat keressük. S azt a Földön biztosan nem találjuk meg mondta Martin. - Hát nem, az biztos. - Hart kapitány eltöprengett. A tűz kialudt. - Egészen Darwin óta igaz? Amióta minden elveszett, minden, amiben hittünk, he? Az isteni hatalom meg ilyesmi. Szóval szerinted ezért röpülünk a csillagok közé, Martin? Az elveszett lelkünket keressük? Gonosz bolygónkról egy jó bolygóra próbálunk jutni? - Talán, uram. Az biztos, hogy keresünk valamit. Hart kapitány megköszörülte a torkát, s ismét a régi, kemény ember volt. - Nos, most éppen ennek a városnak a polgármesterét keressük. Szaladj be a városba, és mondd el, kik vagyunk: az első rakétaexpedíció, amely leszállt a Harmadik Csillagrendszer

Negyvenharmadik bolygóján. Hart kapitány az üdvözletét küldi, és találkozni kíván a polgármesterrel. Futás! - Igen uram! - Martin lassan átvágott a mezőn. - Siess! kiáltott utána a kapitány. - Igen, uram! - Mariin ügetni kezdett. Aztán ismét ballagott, mosolygott magában. A kapitány két szivart szívott el, míg Mariin visszatéri. Mamin megállt, és fölnézett a rakéta ajtajára. Imbolygott, s a tekintete is zavaros volt. - Nos? - sürgette Hart. - Mi történt? Eljönnek, hogy üdvözöljenek minket? - Nem. - Mariin szédülve dőlt a hajó oldalának. - Miért nem? - Nem fontos - mondta Martin. - Kérem, kapitány, adjon nekem egy cigarettát. - Ujjai vakon tapogatták a csomagot, meri most is a távoli, aranyló várost nézte. Rágyújtott, s egy darabig némán cigarettázott. - Mondj már valamit! - förmedt rá a kapitány. Nem érdekli őket a rakétánk? - Micsoda? Ó. A rakéta. - Mariin a cigarettát nézte. Nem, nem érdekli őket. Úgy látszik, rosszkor jöttünk. - Rosszkor?! - Figyeljen, kapitány - mondta türelmesen Martin. - Tegnap valami nagyon fontos történt a városban. Olyan nagy dolog, hogy mi csak másodrendűek vagyunk. Le kell ülnöm. Elveszítette az egyensúlyát, és kifulladva lehuppant a földre. - Mi történt? - A kapitány dühösen rágta a szivarját. Mariin fölemelte a fejét, a kezében tartott cigaretta füstjét a szél röpítette. - Uram, tegnap megjelent ebben a városban egy igen fontos ember, aki jó, okos, együttérző és végtelenül bölcs! A kapitány dühösen meredt a hadnagyára. - No és hozzánk mi köze?

- Nehéz megmagyarázni. Ám ez az az ember, akire nagyon régen vártak, talán egymillió éve már. És tegnap besétált a városukba. Ezért nem jelent semmit, uram, a rakétánk mai leszállása. A kapitány dühösen leült. - Ki az az ember? Csak nem Ashley? Csak nem ért ide előttem, hogy megfosszon a dicsőségemtől? Megragadta Martin karját. Sápadt arcán fölháborodás tükröződött. - Nem Ashley, uram. - Akkor Burton! Tudtam. Burton elénk lopakodott, és megfosztott az első leszállás dicsőségétől! Már senkiben sem lehet megbízni. -. Nem is Burton, uram - mondta csöndesen Martin: A kapitány nem akart hinni a fülének. - Csak három rakéta volt. Mi haladtunk az élen. Ki ez az ember, aki előttünk ért ide? Mi a neve? - Nincs neve. Nincs rá szüksége. Minden bolygón másképp nevezik úgyis, uram. A kapitány cinikus pillantást vetett a hadnagyára. - És miféle csodálatos dolgot tett, hogy senki sem kíváncsi a hajónkra? - Például - kezdte csöndesen Martin - meggyógyította a betegeket, és megvigasztalta a szegényeket. Legyőzte a képmutatást és a piszkos politikát, s egész nap beszélgetett az emberekkel. - És ez olyan nagy csoda? - Igen, kapitány. - Nem értem. - A kapitány Martin szemébe nézett. - Te ittál, igaz? - Gyanakodott. - Nem értem. Martin a várost nézte. - Kapitány, ha nem érti, ezt nem lehet megmagyarázni. A kapitány követte a tekintetét. A város csöndes és gyönyörű volt, s nagy békesség ölelte. A kapitány előrelépett, kivette a szájából a szivart. Élőszőr Martinra pillantott, aztán a város

aranyló tornyaira. - Csak nem úgy érted… csak nem azt akarod mondani… Az az ember, akiről beszélsz, az nem lehet… - De úgy értem, uram - bólintott Martin. A kapitány némán, mozdulatlanul állt. Aztán összeszedte magát. - Nem hiszem - mondta végül. Pontosan délben Hart kapitány kemény léptekkel besétált a városba, Martin hadnagy meg egy elektromos felszereléseket cipelő asszisztens kíséretében. A kapitány időnként hangosan fölnevetett, csípőre tette a kezét, és hitetlenkedve rázta a fejét. A város polgármestere jött elé. Martin fölállított egy háromlábú állványt, rátett egy dobozt, és bekapcsolta a készüléket. - Maga a polgármester? - mutatott a férfira a kapitány. - Az vagyok - mondta a polgármester. Ott állt közöttük a finom műszer, melyet Martin meg az asszisztens kezelt. A doboz bármely nyelvből azonnal fordított. A szavak recsegtek a város üde levegőjében. - Az a tegnapi eset - mondta a kapitány. Megesett? - Igen. - Vannak tanúi? - Vannak. - Beszélhetnénk velük? - Beszéljen bármelyikünkkel - mondta a polgármester. Mindannyian tanúk vagyunk. A kapitány halkan odaszólt Martinnak - Tömeges hallucináció. - Aztán újra a polgármesterhez fordult. - Hogy nézett ki az az ember, az az idegen? - Nehéz lenne megmondani - felelte elmosolyodva a polgármester. - Miért.

- A vélemények kissé eltérhetnek egymástól. - De legalább a magáét szeretném hallani - mondta a kapitány. - Ezt rögzítsd - szólt hátra Martirmale. A hadnagy lenyomta a magnó gombját. - Hát - mondta a polgármester -, nagyon gyöngéd és kedves ember volt. Hatalmas és megértő intellektussal. - Igen, igen, tudom, tudom - legyintett a kapitány. - Ezek általánosságok. Határozott tényeket kérek. Hogy nézett ki? - Nem hinném, hogy ez fontos - felelte a polgármester. - Nagyon fontos - mondta határozottan a kapitány. Szükségem van a fickó leírására. Ha nem kapom meg magától, majd megkapom mástól. - Aztán határozottan Martinhoz fordult. - Biztos vagyok benne, hogy Burton tréfájával van dolgunk. Martin nem nézett a kapitány szemébe. Hűvösen hallgatott. A kapitány pattintott az ujjával. - És volt valami… gyógyítás is? - Sok gyógyítás - mondta a polgármester. - Láthatnám az egyiket? - Láthatja - mondta a polgármester. - A fiam. Egy kisfiúnak biccentett, aki előrelépett. - A karját sorvadás támadta meg. Nézze meg most! A kapitány elnézően nevetett. - Igen, igen. Jól tudja, hogy ez még közvetett bizonyítéknak sem elég. Nem láttam a fiúcska elsorvadt karját. Csak az egészséges karját látom. Ez nem bizonyíték. Mi a bizonyíték arra, hogy a gyerek karja tegnap még beteg volt, ma meg egészséges? - Az én szavam - mondta egyszerűen a polgármester. - Édes öregem! - kiáltotta a kapitány. - Csak nem képzeli, hogy bedőlök holmi szóbeszédnek? Ó, nem! - Sajnálom mondta a polgármester, s kíváncsian, de egyben sajnálkozva

nézte a kapitányt. - Van képe a fiúról a mai nap előtti időkből? kérdezte a kapitány. Néhány perc múlva előhoztak egy nagy olajfestményt, amelyen a fiú volt látható, sorvadt karral. - Édes öregem! - legyintett a kapitány. - Festeni bárki tud. A festmények hazudnak. Fényképet akarok a fiúról. Fénykép nem volt, mivel ez a társadalom nem ismerte a fényképezést. - No - mondta rángatódzó arccal a kapitány -, altkor hadd beszéljek legalább néhány itteni emberrel. Így nem jutunk semmire. - Rámutatott egy asszonyra. - Maga ott. - Az asszony habozott. - Jöjjön ide parancsolta a kapitány. - Beszéljen nekem arról a csodálatos emberről, akit tegnap látott. Az asszony merően nézte a kapitányt. - Köztünk járt, és nagyon gyöngéd és jó volt. - Milyen színű volt a szeme? - Mint a nap, mint a tenger, mint egy virág, mint a hegyek, mint az éjszaka. - Ennyi elég. - A kapitány égnek emelte a kezét. - Látod, Martin? Sehol semmi. Valami sarlatán édes semmiségeket sugdos a fülükbe és… - Kérem, hagyja abba - mondta Martin. - Micsoda? - lépett hátra a kapitány. - Hallotta, hogy mit mondtam - mondta Martin. Szeretem ezeket az embereket. Elhiszem, amit mondanak. Önnek meglehet a maga véleménye, de azt tartsa meg magának. - Velem nem beszélhetsz így! - üvöltötte a kapitány. - Elegem van a nagyképűségéből - felelte Martin. - Hagyja békén ezeket az embereket. Részük volt valami jóban, és ön most beleköp a levesükbe. Én beszéltem velük. Végigjártam a

várost, és láttam az arcukat, és ezekben az emberekben megvan az, ami önben sohasem lesz: egy kis egyszerű hit, és ezzel hegyeket fognak megmozgatni. Ön meg csak dühöng, mert valaki előbb ért ide, mint ön, s ezzel megfosztotta a nagy belépőjétől, és jelentéktelenné tette. - át másodpercet adok, hogy befejezd - mondta a kapitány. Értem én. A túlterhelés teszi, Martin. Hónapok az űrben, nosztalgia, magány. Hát most fölkavart ez a dolog. Megértelek, Martin. Elnézem neked ezt a kis függelemsértést. - De én nem nézem el a kicsinyes zsarnokságát felelte Martin. - Kiszállok. Itt maradok. - Ezt nem teheted! - Nem? Próbálja megakadályozni. Ezt kerestem. Nem tudtam, de ez az. Ez kell nekem. Vigye máshová a mocskát, piszkítson bele más fészkekbe a kétkedésével meg a tudományos módszereivel! - Gyorsan körbepillantott. - Ezeknek az embereknek csodálatos élményben volt része, és ön képtelen a fejébe venni, hogy valóban megtörtént, és hogy olyán szerencsések vagyunk, hogy majdnem akkor érkeztünk. A földi emberek húsz évszázadon át beszéltek erről az emberről, miután köztük járt a régi világban. Mindannyian látni akartuk, hallani akartuk, és nem volt rá lehetőségünk. És ma csupán egypár órán múlott, hogy elszalasztottuk. Hart kapitány Martin arcát nézte. - Sírsz, mint egy gyerek. Hagyd abba. - Nem érdekel. - De engem igen. A bennszülöttek előtt adnunk kell magunkra. Kimerültél. Mint mondtam, megbocsátok neked. - Nincs szükségem a bocsánatára. - Hülye. Nem látod, hogy ez Burton trükkje, ezzel akarja rászedni ezeket az embereket? Vallásos köntösbe akarja

öltöztetni az olaj- és ásványüzletét. Őrült vagy, Martin. Tiszta őrült! Már ismerhetnéd a földi embereket. Mindenre képesek istenkáromlásra, hazugságra, csalásra, lopásra, gyilkosságra -, csak hogy elérjék a céljukat. Minden jó, ami beválik; Burton pedig igazán gyakorlati ember. Hiszen ismered. Ugyan már, Martin - gúnyolódott a kapitány -, ismerd be végre. Csak Burton képes ilyen szélhámosságra, hogy átverje ezeket az embereket, és bezsebelje a hasznot. - Nem - mondta megfontoltan Martin. A kapitány az égre emelte a kezét. - Ez Burton. Ez ő. Az ő mocskos fogásai. Minden elismerésem a vén sárkánynak. Flaming van itt glóriával a feje körül, gyöngéd szavakkal, simogató kézzel, egy kis gyógyító balzsammal meg valami gyógyító sugárral. Ez Burton műve! - Nem. - Martin hangja fátyolos volt. Eltakarta a szemét. Nem, nem hiszem. - Nem akarod beismerni, hogy elhiszed - folytatta Hart kapitány. - Ismerd be végre! Ismerd be! Az egész Burtonre vall. Ne álmodozz, Martin. Ébredj jól! Reggel van. Ez valódi világ, és mi valódi, mocskos emberek vagyunk! És Burton köztünk a legmocskosabb! Martin elfordult. - No, jól van, jól van, Martin - ütögette gépiesen Martin hátát a kapitány. - Megértem. Nagy megrázkódtatás ez neked. Tudom. Nagy szégyen, meg ilyesmi. Az a Burton gazember. Ne vedd a szívedre, majd én mindent elintézek. Martin lassan elindult a rakéta felé. Hart kapitány nézte. Aztán nagyot sóhajtva ismét az asszonyhoz fordult. - Mondjon még valamit arról az emberről, asszonyom! Később az űrhajó tisztjei a szabadban vacsoráztak. A kapitány

elmondta értesüléseit Martinnak, aki kivörösödött szemmel merengett a tányérja fölött. - Kihallgattam három tucat embert, mindnek ugyanazzal a maszlaggal tömték a fejét - mondta a kapitány. - Ez Burton műve, biztos vagyok benne. Majd holnap vagy a jövő héten szépen visszajön, hogy profitáljon a csodáiból; minket pedig elüssön a szerződésektől. Azt hiszem, itt maradok, és beleköpök a levesébe. Martin komor tekintettel pillantott föl. - Megölöm - mondta. - Ugyan, Martin! Nyughass már. - Megölöm… úgy segéljen, megölöm. - Megleckéztetjük. El kell ismerned, hogy okos. Etikátlan; de okos. - Mocskos féreg. - Meg kell ígérned, hogy nem ragadtatod magad semmiféle erőszakos cselekedetre. - Hart kapitány átnézte a feljegyzéseit. Ezek szerint harminc csodás gyógyulás volt. Egy vak visszanyerte a látását, egy leprás meggyógyult. Meg kell hagyni, hogy Burton hatékonyan dolgozik. Gongütés hallatszott. Aztán egy ember futott oda hozzájuk. - Kapitány úr! Jelentés! Burton hajója most száll le. Ashley hajója is, uram! - Látod! - ütött az asztalra Hart kapitány. Gyűlnek a sakálok a zsákmányra! Alig várják, hogy zabálhassanak. De én majd a szemük közé nézek. Ebből a zsákmányból én is kapni fogok, úgy ám! Martin szemlátomást rosszul volt. Csak bámult a kapitányra. - Üzlet, édes fiam, üzlet - mondta a kapitány. Mindenki fölnézett. Két rakéta ereszkedett alá az égből. Leérve kis híján összeütköztek. - Mi ütött ezekbe a hülyékbe? - ugrott föl a kapitány. Az

emberek rohantak a mezőn át a füstölgő hajókhoz. A kapitány odaért. Burton hajójának ajtaja kinyílt. Az ajtóból egy ember zuhant a karjaikba. - Mi baj? - kiáltotta Hart. Az ember feküdt a földön. Fölé hajoltak, és látták, hogy alaposan összeégett. A testét sebek és horzsolások és füstölgő bőr borította. Badagadt szemével fölpillantott, duzzadt nyelve megmozdult az ajkai közt. - Mi történt? - A kapitány letérdelt, és megrázta az ember karját. - Uram, uram - suttogta a haldokló. - Negyvennyolc órával ezelőtt a Hetvenkilences Űrszektorban, nem messze ennek a rendszernek az első bolygójától a hajónk meg Ashley hajója kozmikus viharba került. - Szürke nedv szivárgott az orrlukaiból. A szájából vér fröcskölt. - Mindenki elpusztult. Az egész legénység. Burton halott. Ashley egy órája halt meg. Csak hárman éltük túl. - Figyelj rám! - kiáltotta Hart a vérző ember fölé hajolva. Korábban nem jártatok ezen a bolygón? Csönd. - Felelj! - kiáltotta Hart. - Nem - mondta a haldokló. - Vihar. Burton két napja halott. Hat hónapja most szálltunk le először. - Biztos vagy benne? kiáltotta vadul reszketve, a haldokló kezét szorítva Hart. - Biztos vagy benne? - Biztos, biztos - suttogta a haldokló. - Burton két napja halott? Igaz ez? - Igen, igen - suttogta az ember. A feje előrecsuklott. Halott volt. A kapitány térdelt a halott mellett. Arca önkéntelenül rángatódzott. A legénység többi tagja néhány lépésnyi távolságból nézte. Martin várt. Végül a kapitány szólt, hogy

segítsenek neki fölállni, ami meg is történt. Álltak, nézték a várost. - Ez azt jelenti… - Azt jelenti? - kérdezte Martin. - Hogy csak mi jártunk itt - suttogta Hart kapitány. - És az az ember… A kapitány arca érzéketlenül rángott. Most nagyon öregnek és szürkének látszott. A szeme elhomályosult. Megindult a száraz füvön. - Gyere, Martin. Gyere. Támogass, kérlek, támogass. Félek, hogy elesem. Nem vesztegethetjük az időt… És botorkálva elindultak a város felé a hosszú, szárőz fűben, a szélben. Néhány órával később a polgármester fogadótermében ültek. Ezernyi ember jött, beszélt és ment el. A kapitány csak ült elgyötört arccal; és figyelt, figyelt. Olyan fény ragyogott az emberek arcán, akik jöttek és tanúskodtak és beszéltek, hogy látni sem bírta őket. S a kapitány keze egész idő alatt reszketve járt ide-oda a térde meg a derékszíja között. Mikor vége lett, Hart kapitány különös tekintettel fordult a polgármesterhez. - De magának tudnia kell, hogy hová ment. - Nem mondta meg - felelte a polgármester. - Talán az egyik szomszédos világra? - kérdezte a kapitány. - Nem tudom. - Tudnia kell. - Látja valahol? - kérdezte a polgármester a tömegre mutatva. A kapitány erőltette a szemét. - Nem. - Akkor nyilván elment - mondta a polgármester. - Nyilván, nyilván! - nyögte a kapitány. - Iszonyatos hibát követtem el, és most látni akarom őt. Csak most jöttem rá, hogy

ez valami egészen rendkívüli dolog. Hogy részesei legyünk egy ilyen eseménynek. Az esélye egy a milliárdhoz, hogy millió bolygó közül éppen arra a bolygóra érkezzünk egy nappal később, ahová ő. Tudnia kell, hogy hová ment! - Mindenki a maga útján találja meg őt - felelte szelíden a polgármester. - Maguk rejtegetik. - A kapitány arca csúnyán eltorzult. Ismét az a régi, kemény arckifejezés. A kapitány fölállt. - Nem - mondta a polgármester. - Szóval tudja, hogy hol van? - A kapitány ujjai a jobb oldalán levő bőrtokon matattak. - Nem tudnám pontosan megmondani, hogy hol van - mondta a polgármester. - Ajánlom, hogy kezdjen végre beszélni. - És a kapitány egy kis pisztolyt vett elő. - Magának nem tudok elmondani semmit - mondta a polgármester. - Hazug! A polgármester sajnálkozva nézett Harcra. - Maga nagyon fáradt - mondta. - Hosszú utat tett meg, és egy olyan fáradt nép tagja, amely nagyon sokáig élt hit nélkül, és most annyira szeretne hinni, hogy összeütközésbe kerül önmagával. Csak még nehezebbé teszi a dolgot, ha öl. Úgy sohasem jut el hozzá. - Hová ment? Magának megmondta; maga tudja. Mondja meg nekem - hadonászott a pisztolyával a kapitány. A polgármester a fejét rázta. - Mondja meg! Mondja meg! A pisztoly csattant egyet, aztán még egyet. A polgármester vérző karral zuhant a földre. Martin előreugrott. - Kapitány A pisztoly Martinra villant. - Ne avatkozz bele!

Sebesült karját fogva a polgármester fölnézett a földről. - Tegye le a fegyverét. Önmagát bántja vele. Maga sohasem hitt, és, most, amikor úgy véli, hogy hisz, másokat bántalmaz ezért. - Nincs szükségem magára - mondta Hart. - Ha itt egy nappal késtem le, majd elmegyek egy másik világra. Aztán megint egy másikra, megint egy másikra. A következő bolygón talán már csak fél napot kések, aztán csak egy negyedet, aztán csak két órát, aztán egyet, aztán felet, aztán csak egy percet. No de aztán, egy szép napon csak utolérem. Hallja? Már üvöltött, és a földön fekvő férfi fölé hajolt. Kimerülten tántorgott. - Gyerünk, Martin. - A pisztoly ernyedten csüngött a kezében. - Nem - mondta Martin. - Én itt maradok. - Bolond vagy. Maradj, ha akarsz. De én továbbmegyek, a többiekkel, amilyen gyorsan csak tudok. A polgármester fölnézett Martinra. - Nem lesz semmi bajom. Hagyjon itt nyugodtan. Majd ellátják a sebeimet. - Visszajövök - mondta Martin. - Csak elkísérem a rakétához. Pokoli sebességgel vágtattak végig a városon. A kapitányon látszott, hogy mennyire erőlködik, hogy ismét a régi, kemény önmagát mutassa. Amikor a rakétához ért, reszkető kézzel csapott a hajó oldalára. Eltette a pisztolyát. Martinra pillantott. - Nos, Martin? - Nos, kapitány? - nézett vissza rá Martin. A kapitány már az eget fürkészte. - Biztos, hogy nem akarsz velem jönni, he? - Nem, uram. - Nagy kaland lesz, istenemre. Tudom, hogy meg fogom találni. - Ez a célja, igaz, uram? - kérdezte Martin.

A kapitány arca megrándult, becsukta a szemét. - Igen. - Csak egyet szeretnék tudni, mit? - Uram, amikor megtalálja - ha megtalálja - kérdezte Martin -, mit fog kérni tőle? - Hát… - A kapitány habozott, kinyitotta a szemét. A keze ökölbe szorult, majd szétnyílt. Egy percig zavartan állt, aztán különös mosoly ült ki az arcára. - Hát, egy kis békességet és nyugalmat. - Megérintette a rakétát. - Régen, nagyon-nagyon régen… nem pihentem. - Egyáltalán megpróbálta, kapitány? - Nem értem - mondta Hant. - Nem báj. Viszontlátásra, kapitány. - Isten önnel, Mr. Martin. A legénység a hajó ajtajánál állt. Csak hárman indultak tovább Harttal. Heten maradtak Martinnal. Hart kapitány végignézett rajtuk, és kimondta a véleményét - Bolondok! Ő mászott be utolsónak a hajóba, feszesen tisztelgett, élesen fölnevetett. Az ajtó becsapódott. A rakéta tűzoszlopon emelkedett a levegőbe. Martin nézte, amíg eltűnik a távolban. A rét széléről a polgármester - akit többen támogattak integetett. - Elment - mondta Martin, amikor odaért hozzá. - Igen, elment szegény - mondta a polgármester. - És most menni fog bolygóról bolygóra, egyre csak keresve őt, és mindig el fog késni: csak egy órát, csak egy fél órát, csak tíz percet vagy csak egyet. Végül csupán néhány másodpercet. És amikor már végigjárt háromszáz világot, s amikor már hetven- vagy nyolcvanéves lesz, csupán egy másodperc töredékével, majd egy

másodperc töredékének a töredékével érkezik majd később. És ő csak megy majd, egyre megy, és azt hiszi, hogy megtalálhatja, amit itt hagyott, ezen a bolygón, ebben a városban… Martin hosszú pillantást vetett a polgármesterre, aki kinyújtotta a kezét. - Hát valaha is kétséges volt? - Intett a többieknek, és valamennyien a város felé fordultak. - Jöjjetek. Ne várakoztassuk. És bementek a városba. Gálvölgyi Judit fordítása

Ray Bradbury - Esik eső, egyre esik

Az eső egyre csak esett. Záporozó eső volt, ömlött szakadatlanul: hideg felhőszakadás volt, áradás, az embernek a szemébe csapott, bokájáig magasodott, az esők történetében elmosta minden eddigi esők emlékét. Tonnaszámra zúdult alá, lehántolta a dzsungeleket, és megnyirbálta a fákat, akár az olló, leborotválta a füvet, és kilyuggatta a talajt, tönkreverte a bokrokat. Az emberi kezet ráncos majomtenyérré zsugorította: sűrű szemű, üveges eső esett, és egy pillanatra sem szűnt meg. - Meddig kell még mennünk, hadnagy? - Nem tudom. Egy mérföldet, tízet, ezret… - Nem tudja biztosan? - Honnan tudnám? - Utálom ezt az esőt. Ha tudnám, mennyire van a Napkupola, jobban érezném magamat. - Még egy vagy két órányira. - Valóban így gondolja, hadnagy? - Természetesen. - Vagy csak hazudik, hogy ne csüggedjünk el? - Hazudok, hogy ne csüggedjenek! Pofa be! Két ember ült az esőben. Mögöttük másik két ember ült, nedvesek és fáradtak voltak, majd összeroskadtak, szinte elmosta őket az eső. A hadnagy feltekintett. Arca valamikor barna volt, de az eső már sápadtra mosta. És az eső a szeméből is kimosta a színt, az is fehér volt, mint a foga, mint a haja. Tetőtől talpig fehér. Még az egyenruhája is lassan kifehéredett, talán csak a gombásodástól zöldellt egy kicsit.

A hadnagy az arcán érezte az esőt. - Hány millió évvel ezelőtt állt el az esőzés itt, a Vénuszon? - He hülyéskedjen - mondta az egyik férfi. - A Vénuszon soha nem áll el az eső. Állandóan zuhog. Én tíz évig éltem itt, és egyetlen percre, egyetlen másodpercre sem maradt abba a felhőszakadás. - Olyan, mintha a víz alatt élnénk - jegyezte meg a hadnagy, és feltápászkodott, fegyverét a helyére rángatta. - No, talán induljunk tovább. Még megtalálhatjuk a Napkupolát. - Vagy nem találjuk meg - hangzott a cinikus válasz. - Egy óra, vagy még egy kis idő. - Most nekem hazudik, hadnagy. - Nem, most magamnak hazudok. Ilyenkor hazudni kell. Nem bírom már sokáig. Továbbindultak a dzsungel ösvényén, s időnként a tájolót figyelték. A tájolón kívül itt nem volt semmiféle irányjelzés. Csak a szürke égbolt, a szakadó eső, a dzsungel, az ösvény és messze maguk mögött az űrhajó, amelyben utaztak, s amellyel lezuhantak. Az űrhajó, amelyben két társuk fekszik holtan, s belőlük is csöpög a víz. Libasorban haladtak, szótlanul. Elértek egy folyóhoz, amely szélesen, simán és barnán hömpölygött: a tenger felé igyekezett. Felületét esőcseppek billiói szurkálták. - Minden rendben van, Simmons. A hadnagy bólintott és Simmons lekanyarított a hátáról egy kis csomagot, és vegyszer kifejtette nyomással egy nagy csónakot fújt fel. A hadnagy irányításával kivágtak néhány fát, fürgén evezőket faragtak, és máris kint sodródtak a folyón, gyors csapásokkal haladtak előre a sima víz felszínén, az esőben.

A hadnagy az arcán érezte a hideg esőt, befolyt a nyakába, erőlködő karját csapkodta. A hideg lassan leszivárgott a tüdejébe. A fülén is érezte az esőt, meg a szemén, a lábán. - Tegnap éjszaka nem aludtam - jegyezte meg. - Ki tudott aludni? Egyikünk sem aludt. Mikor is? Hányszor aludtunk egyáltalán az elmúlt harminc nap alatt? Ki tud aludni, ha közben az eső dobol a fején szakadatlanul?… Nem tudom, mit adnék egy sapkáért. Vagy valamiért, ami befedné a fejemet. Már fáj a fejem. Nyilallik, állandóan szaggat. - Sajnálom, hogy idejöttem Kínába- mondta egyikük. - Először hallom, hogy valaki Kínának nevezi a Vénuszt. - Persze, Kína. Kínai vízkúra. Emlékeznek a régi tortúrákra? Az embert falhoz állítják. És minden félórában egy csepp vizet engednek a fejére. Az ember beleőrül abba, hogy várja a következő vízcseppet. Hát ez a Vénusz, csak egy kicsit nagyobb méretekben. A vizet nem nekünk találták ki. Az ember nem bír aludni, nem bír rendesen lélegezni, és belebolondul abba, hogy állandóan nyirkos mindene. Ha felkészültünk volna a katasztrófára, akkor vízhatlan egyenruhát és sapkát is hozunk magunkkal. Leginkább ez a kopogás a fejünkön, ez készít ki. Nehéz elviselni. Akár a bombázás. Nem tudom, meddig bírom még. - Fiúk, gyerünk a Napkupolába! Aki kitalálta őket, az is valami ilyesmit érezhetett. Átkeltek a folyón, és közben a Napkupolára gondoltak, amely valahol ott bújik meg előttük, az őserdei esőben csillogva. Kerek építmény, sárga és ragyogó, akár a nap. Negyven láb magas és száz láb átmérőjű ház, ahol meleg van és nyugalom, meg forró étel, és nincs eső. A közepén pedig ott süt a nap. Egy sárga tűzű kicsiny gömb, amely az épület tetején járja pályáját, s mindenhonnan látni lehet, akárhol ül is az ember; látja, ha

cigarettázik, ha olvas, ha a forró tejszínes csokoládét issza, vagy ha valami más italt szürcsöl. Mindenütt ott a sárga nap, éppen olyan méretű, akár a földi Nap, és melegít, és nem takarja el felhő, és a Vénusz esős világáról mindenki elfeledkezik, amíg ebben a házban lustálkodik. A hadnagy hátrafordult, és visszanézett a másik három férfira, akik fogukat csikorgatva eveztek. Taplófehérek voltak, éppen olyanok, mint ő. A Vénusz mindent elfakított néhány hónap alatt. Még a dzsungel is hatalmas torz lázálomkép lett, hiszen hogyan lehet zöld az őserdő, ha nincs nap, ha mindig esik az eső, és mindig homály dereng? A fehér, nagyon fehér őserdő, a sápadt, sajtszínű leveleikkel és a nedves Camembert-szerű talaj s a fatörzsek, mint valami óriási mérges gombák: minden fekete és fehér. Mikor bukkan elő maga a talaj? Mindenütt csermely, patak, pocsolya, tócsa, tó, folyó és végül a tenger. - Itt vagyunk! Nagy loccsanások és csobogások közepette kikötöttek a túlsó parton. A csónakból kiengedték a levegőt, és cigarettásdoboz nagyságúra hajtogatták össze. Aztán az esős parton megpróbáltak rágyújtani; vagy öt percig dideregve bajmalódtak a felfordított öngyújtóval, és sikerült néhányat szippantaniuk, de aztán a cigaretta szétmállott, és egy hirtelen esőhullám lemosta a szájuk széléről. Továbbindultak. - Várjunk csak egy pillanatra - szólt a hadnagy. - Mintha láttam volna valamit. - A Napkupolát? - Nem vagyok benne biztos. Az esőfüggöny megint összezárult. Simmons futásnak eredt. - A Napkupola!

- Vissza, Simmons! - A Napkupola! Simmons eltűnt az esőben. A társai utána rohantak. Egy kis tisztáson érték utol. Megtorpantak, és őt bámulták, meg azt, amit felfedezett. Az űrhajót. Ott hevert, ahol hagyták. Valahogyan körbejárták, és ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak. Az űrhajó roncsai között a két halott szájában zöld gombák nőttek. És a gombák már elvirágoztak, furcsa szirmukat leverte az eső, s a gombák is meghaltak. - Hogyan történhetett ez? - Bizonyára valami elektromágneses vihar dúlt a közelben. És megzavarta a tájolót. Csak ez lehet a magyarázat. - Igaza van. - Most mihez kezdünk? - Ismét nekivágunk. - Te jóisten, egy lépéssel sem vagyunk közelebb a Napkupolához! - Próbálja meg nyugodtan elviselni, Simmons. - Nyugodtan, nyugodtan! Ettől az esőtől megvadulok. - Ha jól gazdálkodunk, még két napig van élelmünk. Az eső ott táncolt, a bőrükön, nyirkos egyenruhájukon; eső folyt orrukból, fülükből, ujjukból és térdükből. Mintha a dzsungelben megfagyott kő szökőkutak lennének, minden pórusukból víz serkent. És ahogy ott álltak, a távolból üvöltést hallottak. És az esőből kibontakozott a szörnyeteg. Ezernyi elektromosan kék lábon döcögött elő. Fürgén és fenyegetően tört előre. Minden lába hatalmas csattanással lépett egyet. Minden egyes lépésére kidőlt egy fa, s a füstöt szétfújta,

elverte az eső. A szörnyeteg fél mérföld széles és egy mérföld magas volt, s alulról roppant vak tárgynak látszott. Időnként egy-egy pillanatra egyáltalán nem is volt lába. Aztán egyetlen szempillantás alatt ezernyi korbácsként csapódtak elő a hasából, fehéreskék korbácsok szúrtak bele a dzsungel talajába. - Elektromos vihar - mondta egyikük. - Ez zavarta meg a tájolónkat. És felénk tart. - Lefeküdni, mindenki! - kiáltotta a hadnagy. - Fussunk! - ordította Simmons. - Ne őrüljön meg! Hasaljon le. Csak a kiemelkedő pontokba csap bele. Az űrhajótól vagy öt méternyire kell lefeküdni. Sértetlenül megúszhatjuk. Talán már kiadta az erejét, és életben hagy bennünket. Lefeküdni! Az emberek hasra vágódtak. - Erre jön? - kérdezgették egymást kisvártatva. - Erre. - Már közelebb ért? - Kétszáz yardnyira van. - Még közelebb jött? - Itt van! A szörnyeteg megérkezett, és megállt felettük. Tíz kék villámot bocsátott ki magából, ezek eltalálták az űrhajót. Az űrhajó fellobbant, akár egy megütött gong, és fémesen csengett. A szörnyeteg újabb tizenöt villámot küldött alá, amelyek mulatságos pantomimmal táncoltak körbe-körbe. - Nem, nem! - Az egyik férfi felugrott. - Hasra, maga őrült! - szólt rá a hadnagy. - Nem! A villámlás még vagy egy tucatszor belecsapott az űrhajóba. A hadnagy felpillantott, és látta a kékes lobbanásokat. Látta, miként hasadnak ketté a fák, és roskadnak össze. Látta, hogy a

szörnyűséges fekete felhő miként tornyosul föléjük sötét korongként, és miként viharzik alá az elektromosság sok száz szikrájával. Társuk, aki felugrott, most már futásnak eredt: mintha valami óriási oszlopcsarnokban szaladt volna. Rohant, és ide-oda tántorgott az oszlopok között, végül egy tucatnyi oszlop lecsapott rá, s ekkor olyan hang hallatszott, mint amikor a légy zümmög, ha ráragad a légypapírra. A hadnagy emlékezett még rá, gyerekkorát farmon töltötte, és égett szagot éreztek. A hadnagy lehorgasztotta a fejét. - Ne nézzenek fel! - szólt rá társaira. Attól félt, hogy ő is bármely pillanatban felpattan, és futásnak ered. A vihar még néhány sorozat villámot bocsátott ki magából, majd elvonult. Ismét esett az eső, és gyorsan elmosta az égett szagot, a megmaradt három ember egy pillanatig még ott ült, várta, hogy riadt szívdobogásuk elcsituljon. Odasiettek társukhoz, azt hitték, még megmenthetik. Nem akarták elhinni, hogy már nem segíthetnek rajta. Olyan emberek voltak, akik nem fogadják el a halált, amíg meg nem tapintják és meg nem fordítják a holttestet, és el nem határozzák, hogyan temessék el, vagy egyszerűen otthagyják-e a dzsungelben, ahol a gyorsan növekvő bozót egy óra alatt eltemeti. A holttest összekunkorodott: égett bőr takarta. Olyan volt, mint valami viasz próbababa, amelyet a szemétégetőbe dobtak, s csak akkor vettek ki, amikor a viasz ráolvadt a szénné égett vázra. Csak a fogak világítottak elő, fehér karperecként ragyogtak, egy ökölbe szorított fekete kézfejen. - Nem kellett volna felugrania! - Szinte egyszerre mondták. A holttest máris bomlani kezdett, a növényzet ráfonódott, parányi kacsok jelentek meg rajta, kúszónövények tömege, még halotti virágok is.

A távolban a vihar kék villámcsapásokon száguldott tova, majd eltűnt. Átkeltek a folyón, aztán egy patakon meg egy áradaton, és tucatnyi újabb folyón és patakon és áradaton. Újabb és újabb zúgó folyók bukkantak fel, új folyók, s közben a régiek megváltoztatták futásukat - a higanyszín folyók, az ezüst- és tejszínű folyók. Kijutottak a tengerhez. A Tengerhez. A Vénuszon csak egyetlen kontinens volt. Háromezer mérföld hosszú és ezer mérföld széles, s e szigetet ölelte körül a Tenger, amely beborította az egész esős bolygót. A Tenger, amely csendesen simult sápadt partjához… - Erre menjünk! - A hadnagy dél felé bólintott. - Biztos vagyok benne, hogy errefelé két Napkupola is van. - Miért nem építettek száz meg száz Kupolát, amíg itt voltak? - Most százhúsz működik? - Múlt hónapban százhuszonhat volt. Egy évvel ezelőtt lent a földön megpróbálták a Kongresszustól kicsikarni a felhatalmazást, hogy még pár tucatnyit építhessenek, de tudják, hogy megy ez. Inkább bolonduljon bele az esőbe még néhány ember. Dél felé tartottak. Hárman baktattak az esőben: a hadnagy, Simmons és Pickard. Súlyosan és könnyedén záporozott rájuk az eső, könnyedén és súlyosan, szitált és dobolt rajtuk, egyre csak esett, a fákra, a tengerre, a gyalogló emberekre. Simmons pillantotta meg elsőként. - Ott van! - Mi van ott? - A Napkupola!

A hadnagy lesöpörte szeméről a vizet, és felemelte a karját, hogy szemét megvédje a csapkodó esőtől. Nem messze a dzsungel és a tengerek között sárga fény világított. A Napkupola. Az emberek egymásra mosolyogtak. - Úgy látszik, igaza volt, hadnagy. - Szerencse dolga. - Barátaim, újra erősnek érzem magamat. Gyerünk! Simmons megszaporázta lépteit. Társai önkéntelenül vele tartottak, fáradtan, lihegve, de nem maradtak el tőle. - Egy nagy csésze kávét kérek - sóhajtozott mosolyogva Simmons. - és hozzá egy nagy tepsi fahéjas kalácsot. Fiúk! Csak fekszem majd ott, és a jó öreg napocska süt le ránk. Plecsnit érdemel a fickó, aki kitalálta a Kupolát! Egyre gyorsabban ügettek. A sárga fény egyre jobban izzott. - Hányan bolondulhattak meg, amíg ki nem találták ezt a gyógykezelést. Pedig az egész olyan kézenfekvő. Mindjárt ott leszünk. - Simmons a futás ütemében lihegte a szavakat. - Eső, eső! Évekkel ezelőtt. Volt egy barátom. Kint az őserdőben. Bolyongott. Az esőben. Egyre csak. Azt hajtogatta: "Nem tudok eleget. Hogy bemenjek. Kint maradok az esőben. Nem tudok eleget…" És így tovább. Egyre csak ezt fújta. Szegény őrült fickó. - Kíméld a tüdődet. Tovább futottak. Nevettek. Odaértek a Napkupola ajtajához, és még akkor is nevették. Simmons szélesre tárta a kaput. - Hé! - ordította. - Gyerünk azzal a kávéval! Senki nem válaszolt. Beléptek az ajtón.

A Napkupola üres volt és sötét. A kék mennyezet közepén nem úszott duruzsoló gázsurrogással a mesterséges sárga nap. Nem várta őket élelem sem. Olyan hideg volt, mint a kriptában, és a mennyezet ezernyi nyílásán - nemrég keletkezhettek beesett az eső, eláztatta a vastag szőnyegeket és a nehéz, modern bútorzatot, és szétterült az üvegasztalokon. A dzsungel elburjánzott a szobában, mint a moha, tele voltak vele a könyvespolcok és a díványok. Az eső beömlött a lyukakon, és ráhullott a három ember arcára. Pickard halkan felnevetett. - Pofa be, Pickard! - Te jóisten, nézzék csak, mi vár itt ránk: nincs élelem, nincs nap, nincs semmi. A Vénusz-lakók, az ő művük. Biztosan. Simmons bólintott, és az eső lecsorgott az arcán. A víz végigfutott ősz haja között fehér szemöldökéig. - A Vénusz-lakók időnként előmásznak a tengerből, és megtámadják a Napkupolákat. Tudják, hogy ha elpusztítják a Kupolákat, minket is elpusztíthatnak. - Nem védi fegyver a Napkupolákat? - De, biztosan védi. - Simmons félrehúzódott egy aránylag száraz helyre. - De öt év óta egyetlenegy támadás sem történt. A védelem ébersége lanyhult. Ezt a Kupolát meglepték. - És hol vannak a holttestek? - A Vénusz-lakók magukkal cipelték a tengerbe. Hallottam, milyen kedves módon fullasztják vízbe az embereket. Mintegy nyolc óráig tart. Kellemes, mi? - Fogadni mernék, hogy egy morzsa élelem sincs itt - nevetett Pickard. A hadnagy rosszallóan nézett rá, és bólintott feléje, hogy Simmons is lássa. Simmons megrázta a fejét, és visszament a szobába, amely ovális alakú kamrában végződött. A konyhában

ragacsos kenyérhalmok magasodtak és halványzöldes pihével borított húsok. Az eső száz meg száz lyukon át csorgott be a konyha tetején. - Ragyogó! - A hadnagy felpillantott a lyukakra. - Nem hiszem, hogy be tudnánk foltozni ezeket, hogy megszárítkozhassunk. - Élelem nélkül? - horkant fel Simmons. - Már megvizsgáltam: a napgép tönkrement. Legjobban tennénk, ha felkerekednénk, és keresnénk egy másik Napkupolát. Milyen messze van innen? - Nincs messze. Ha jól emlékszem, itt elég közel egymáshoz építettek két Kupolát. Talán ha várnánk, a másik Kupolából még egy segélyexpedíció is jöhet… - Minden bizonnyal már voltak itt, és elmentek néhány nappal ezelőtt. Majd ideküldenek szakembereket, hogy mindent kijavítsanak. Ez legalább hat hónapba telik, majd ha a Kongresszustól megkapják a pénzt. Nem hiszem, hogy érdemes várnunk. - Nos, rendben van, akkor harapunk valamit a készletünkből, és megkeressük a másik Kupolát. - Csak ez az eső ne kopogna a fejemen - szólalt meg Pickard. - Legalább néhány percig szünetelne. Csak még egyszer érezném, milyen az, amikor nem esik az eső. Kezét a koponyájára szorította. - Emlékszem, még az iskolában egy ökör ült mögöttem, és állandóan csipkedett, egyre csak csipkedett, minden öt percben megcsípett, így ment ez egész nap. Hetekig, hónapokig. A karom már csupa fekete és kék folt lett, és állandóan sajgott. És én arra gondoltam, hogy belebolondulok, ha még egyszer megcsíp. Egyik nap egy kicsit elvesztettem a fejemet a csipkedéstől, és hátrafordultam, a műszaki rajzhoz használt fém fejesvonalzóval majdnem

lefejeztem. Ha nem szedik ki a kezem közül, megskalpolom. Egyre csak azt üvöltöttem: "Miért nem hagysz békén? Miért nem hagysz békén?" Barátom! - Tenyerét a fejére tapasztotta, ingatta a fejét, a szemét lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kit üthetek meg, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, hagyjon békén? - Kezével átkulcsolta a koponyáját, és egyre erősebb szorítással rázta. A szemét is lehunyta. - De most mit csinálhatok? Kibe rúgjak bele, kinek mondhatom, hogy szálljon le rólam, ne maceráljon, ez az átkozott eső, mint az a csipkedés, egy perce sem hagy békén, az ember állandóan ezt hallja, ezt érzi! - Délután négyre elérjük a következő Napkupolát! - A következő Napkupolát? Nézze meg ezt itt! És ha a Vénusz valamennyi Napkupolája megsemmisült! Akkor mi van? Ha minden mennyezet csupa lyuk, és mindegyiken át beesik az eső? - Meg kell próbálnunk. - Már belefáradtam a próbálkozásba. Csupán egy tetőt akarok a fejem fölé és egy kis nyugalmat. - Ha összeszedi magát, alig nyolc óra az egész út. - Ne aggódjon, rendben van, összeszedem magamat. - Pickard nevetett, de nem nézett a társaira. - Akkor most együnk valamit - mondta Simmons, és nem vette le a tekintetét Pickardról. Ismét elindultak a part mentén, déli irányba. Négy óra múltán a szárazföld belseje felé kellett kerülniük, hogy átjuthassanak egy folyón, amely mérföldnyi széles volt, és olyan sebes sodrású, hogy csónakkal nem bírtak volna átkelni rajta. Hatmérföldnyit gyalogoltak egészen addig a helyig, ahol a folyó, mint valami halálos sebből feltörő vér, előbuggyant a

talajból. Aztán az esőben továbbsétáltak a szilárd talajon, és ismét visszakanyarodtak a tenger felé. - Aludni akarok - jelentette ki végül Pickard. Leroskadt a földre. - Négy hete le nem hunytam a szememet. Megpróbáltam, de nem ment. Most aludni fogok. Az ég elsötétedett. Leszállt a Vénusz-éjszaka, és olyan tökéletesen fekete volt, hogy minden mozdulat veszéllyel fenyegetett. Simmons és a hadnagy is letérdelt, s a hadnagy így szólt: - Rendben van, majd meglátjuk; mit tehetünk. Eddig hiába próbálkoztunk, nem tudtunk aludni. Ilyen időben lehetetlen elaludni. Elnyújtóztak, a fejüket úgy helyezték el, hogy szájukba ne csurogjon be a víz, aztán lehunyták a szemükét. A hadnagy csak forgolódott. Nem tudott elaludni. Valami mászott a bőrén. Valami újabb és újabb rétegben rakódott rá. Hulltak az esőcseppek, és az újabb cseppek utolérték az előbbieket, és csermellyé egyesültek, és végigcsörgedeztek a testén, és amíg mindez lehatolt a húsáig, az erdő parányi növényei gyökeret vertek ruhájába. Érezte, a repkény belekapaszkodik, második a ruhába bújtatja; érezte a parányi virágokat, amint kirügyeztek, kinyíltak és elhervadtak, és az eső egyre csak hullott a testére, a fejére. A homályos éjszakában - a növényzet világított a sötétben - látta a másik két ember körvonalait, úgy hevertek ott, mint a kidőlt fatörzsek, amelyek fűből és virágból bársonyöltözéket vontak magukra. Az eső az arcát csapkodta. Eltakarta a kezével. Az eső a nyakát verte. A hasára fordult a sárban, a gumiszerű növényeken, és az eső a hátát érte, és a lábát csapkodta.

Hirtelen felugrott, és leseperte magáról a vizet. Ezernyi kéz fogdosta, és ő nem akarta, hogy egy is hozzáérjen. Már nem bírta tovább az érintésüket. Beleakadt és belerúgott valamibe, s tudta, hogy Simmons az, aki szintén felkelt, és ott áll az esőben, prüszkölve a nyirkosságtól, köhögve és fuldokolva. Aztán Pickard is felállt, és ordítozva rohant körbe-körbe. - Várjon egy pillanatra, Pickard. - Elég volt, elég! - visítozta Pickard. Puskáját hatszor az éjszakai égboltra sütötte. A fellobbanó fényben egy pillanatra láthatták, hogy a tengernyi esőcsepp habozva lebeg, mint egyegy óriási, mozdulatlan borostyánkő, mintha a robbanástól rettentek volna meg, tizenötbillió cseppecske, tizenötbillió könnycsepp, tizenötbillió díszgyöngy, gyémánt, a kirakati fehér bársonypárnán. Aztán amikor a fény kihunyt, az esőcseppek, amelyek eddig vártak, ott lebegtek lefelé való hullásukban, most leestek szúrósan a hideg és a kín bogárfelhőjébe. - Elég! Elég! - Pickard! De Pickard már nem felelt. Amikor a hadnagy felkattintotta kis kézilámpáját, és Pickard nedves; arcára irányította a fényt, társának szeme már kimeredt, a szája kinyílt, az arcát felfelé fordította, úgyhogy az eső a nyelvére hullott, és beleesett tágra nyitott szemébe, és surrogó kotyvalékként bugyborékolt az orrlyukaiban. - Pickard! Pickard már nem válaszolt. Csak állt ott egy darabig, fehér hajából esőbuborékok törtek elő, és esőbilincsek csöpögtek le csuklójáról meg nyakáról. - Pickard! Megyünk tovább. Indulunk. Jöjjön. Az eső kicsordult Pickard füléből. - Hall engem, Pickard?

Mintha kútba kiáltottak volna. - Pickard! - Hagyja magára! - mondta Simmons. - Nem mehetünk el nélküle. - Akkor mihez kezdjünk, vegyük a hátunkra? - csattant fel Simmons… Már nem segít rajtunk, és saját magán sem. Tudja, mit fog csinálni? Itt áll, és itt fog megfulladni. - Micsoda? - Most már meg kell tudnia. Nem ismeri a sztorit? Itt fog állni feltartott fejjel, és hagyja, hogy az eső beleessen az orrlyukába és a szájába. Vizet fog belélegezni. - Nem! - Mendt tábornokot is így találták meg. Ült egy sziklán, a fejét hátraszegte, és belélegezte az esőt. Tüdeje megtelt vízzel. A hadnagy ismét visszairányította a fényt a merev arcra. Pickard orrlyukai halk, surrogó-cuppogó hangot hallattak. - Pickard! - A hadnagy megpaskolta társa arcát. - Még csak nem is érzi - jegyezte meg Simmons. - Még néhány nap ebben az esőben, és maga sem érzi sem az arcát, sem a lábát, sem a karját. A hadnagy elborzadva pillantott le. Már ő sem érezte a kezét. - De hát nem hagyhatjuk itt. - Majd megmutatom én, mit tehetünk! - Simmons elsütötte a puskáját. Pickard végigzuhant az esős talajon. Simmons megszólalt: - Ne moccanjon, hadnagy. Maga is megkaphatja. Gondolja meg: csak itt áll vagy ül, és megfullad. Így gyorsabban bevégzi. A hadnagy a fekvő testre pillantott. - De hát megölte.

- Igen, mert ő gyilkolt volna meg bennünket azzal, hogy a terhünkre van. Látta az arcát. Meghibbant. Kisvártatva a hadnagy bólintott. Elindultak bele az esőbe. Sötét volt, és kézilámpájuk sugara csak néhány lábnyira hasított bele az esőbe. Fél óra múlva meg kellett állniuk, és az éjszaka hátralevő részét ülve töltötték, már fájt az éhségük, s várták a hajnalt, ám amikor megérkezett, az is szürke volt, és változatlanul esett az eső, s ők ismét útnak indultak. - Rosszul számítottuk ki az utat - mondta Simmons. - Nem. Egy óra múlva elérjük a Kupolát. - Beszéljen hangosabban. Nem hallom. - Simmons megállt, és elmosolyodott. Megtapogatta a fülét. - A fülem. Nem működik. Az eső már a csontomig hatolt. - Semmit sem hall? - kérdezte a hadnagy. - Mi? - Simmons kérdően meredt rá. - Semmi. Gyerünk tovább. - Azt hiszem, én inkább itt várok. Menjen előre. - Nem teheti ezt. - Nem hallom, mit mond. Menjen csak. Fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy errefelé van a Napkupola. És ha itt van is, bizonyára csupa lyuk a teteje, mint annak a másiknak. Azt hiszem, most ide leülök. - Álljon fel innen! - Viszlát, hadnagy. - Nem adhatja fel most! - Van fegyverem, és azt mondom, hogy itt maradok. Most már semmi sem érdekel. Még nem bolondultam meg, de nemsokára megteszem. Nem akarok továbbmenni. Ahogy eltűnik a szemem elől, magam ellen fordítom a fegyveremet.

- Simmons! - A nevemet mondta. Ezt még leolvasom a szájáról. - Simmons! - Nézzen ide, minden csak idő kérdése. Vagy most halok meg, vagy néhány óra múlva. Meglátja, elvergődik a legközelebbi Kupoláig - ha egyáltalán eljut odáig -, és ott is becsurog az eső a tetőn. Hát nem szép?! A hadnagy várt egy darabig, aztán nekivágott az esőnek. Megfordult, és még egyszer hívta a társát, de Simmons csak ült ott, puskával a kezében, s csak arra várt hogy a hadnagy eltűnjön. A fejét rázta, és intett a hadnagynak. A hadnagy még csak nem is hallotta a puska dörrenését. Menet közben virágokat rágcsált. Egy időre megmaradtak benne, nem voltak mérgesek, de nem is bizonyultak táplálónak. Aztán néhány perc múltával betegen kihányta mindet. Leszakított néhány levelet, sapkát próbált belőle formálni, de ezt már előbb is megkísérelte: az eső leverte fejéről a leveleket. S ha leszakított egy növényt, az pillanatok alatt rohadni kezdett, és szürke masszává mállott szét az ujjai között. - Még öt perc - biztatta magát. - Még öt perc, és belegyalogolok a tengerbe, és arra megyek tovább. Nem erre születtünk mi, egyetlen földi ember sem képes ezt elviselni, és nem is fog hozzászokni. Az idegek, az idegek… Tovább-botorkált a pocsolyatengeren és lombokon át, s elérkezett egy kis dombhoz. A hideg vízfüggönyben a távolban elmosódott sárga fény világított. A következő Napkupola. A fák között a távolban ellipszis alakú épület. Egy pillanatig csak állt bizonytalanul, és bámulta a Kupolát.

Futásnak eredt, aztán lelassított, mert megijedt. Nem kiáltott segítségért. És ha ugyanúgy jár, mint az előbb? Mi lesz, ha ez is halott Napkupola, és nincs odabent nap? - töprengett. Megcsúszott, és elesett. Ez a legrosszabb - gondolta -, itt feküdni. Itt feküdni. Nincs értelme. Sikerült feltápászkodnia, átmászott néhány patakon, és a sárga fény egyre erősödött. Ekkor ismét rohanni kezdett, lába tükrökbe és üvegekbe taposott, karja gyémántokat és drágaköveket szaggatott szét. Ott állt a sárga ajtó előtt. Fölül nyomtatott betűk hirdették: NAPKUPOLA. Érzéketlenné vált kezét rányomta, hogy érezze. Aztán elfordította az ajtógombot, és bebukott. Egy pillanatig körbebámult. Mögötte az eső viharosan csapkodta az ajtót. Előtte egy alacsony asztalon gőzölgő, forró csokoládé ezüstcsészében és egy teli kanna tejszínhab. Mellette, egy másik tálcán szendvicsek csirkehússal és friss paradicsommal meg zöldhagymával. S egy rúdon, éppen az orra előtt vastag, zöld, bolyhos törülköző és egy rekesz, ahová a nedves ruhát dobhatja, jobb kéz felől pedig egy kis öltözőfülke, amelynek forró sugarai nyomban megszáríthatják. Egy széken frissen odakészített egyenruha várt valakire, őrá vagy valaki más eltévedt társára. Távolabb gőzölgő bronzedényekben kávé és egy gramofon, amelyből nemsokára megszólal a halk muzsika, és vörös meg barna bőrbe kötött könyvek. A könyvek mellett függőágy, puha, mély függőágy, ahová le lehet feküdni, levetkőzve, meztelenül, s iszogathat annak a hatalmas fénylő tárgynak a sugaraiban, amely uralja az egész nagy termét. Kezét a szeméhez emelte. Embereket látott közeledni maga felé, de nem szólította meg őket. Várt, aztán kinyitotta a szemét, és felnézett. Az egyenruhájáról lecsurgó víz tócsába gyűlt a

lábainál, s érezte, hogy lassan szárad a haja, az arca, a melle, a karja és a lába. Felnézett a napra. A szoba közepén függött, hatalmasan, sárgán és melegen. Zajtalanul működött, a szobában nem hallatszott semmiféle hang. Az ajtó becsukódott, és az eső csak didergő testének az emlékében élt még. A nap magasan járt a szoba kék egén, melegen, forrón, sárgán, nagyon kellemesen. Előreindult, és menet közben dobálta le magáról a ruháját. Apostol András fordítása

Ray Bradbury - Az űrhajós

A villany-szentjánosbogarak anya feje fölött röpködtek, hogy megvilágítsák az útját. Anya a hálószobája ajtajában állt, és engem nézett, amint átvágtam a néma hallon. - Ugye, most segíteni fogsz nekem, hogy itt tartsam? kérdezte. - Megpróbálom - mondtam. - Kérlek. - A szentjánosbogarak villódzó fényeket vetettek fehér arcára. - Most nem szabad újra elmennie. - Jól van - mondtam némi hallgatás után. - De úgysem használ, semmi értelme. Anya elment, s a szentjánosbogarak követték elektromos áramköreikkel, akár egy kusza csillagkép mutatták neki az utat a sötétben. Még hallottóm, amint halkan azt mondta - Legalább meg kell próbálnunk. Szentjánosbogarak követtek engem is a szobámba. Amikor a testem súlya megszakította az áramkört az ágyban, a szentjánosbogarak kialudtak. Éjfél volt, anyám meg én vártunk, külön-külön, szobánk magányában, ágyban fekve. Az ágy ringatni kezdett, és énekelt nekem. A kapcsolóhoz nyúltam; a ringatás meg az ének félbeszakadt. Nem akartam aludnia Egyáltalán nem akartam aludni. Ez az éjszaka sem különbözött kórunk ezernyi más éjszakájától. Amikor egy-egy éjszakán hirtelen fölébredtünk, éreztük, amint a hűvös levegő átforrósodott, éreztük a tüzet a szélben, vagy láttuk, amint a falak egy pillanatra élénk színben fölragyogtak, és akkor tudtuk, hogy az ő rakétája van a házunk fölött - az ő űrhajója, s a tölgyfák szinte beleszédültek a megrázkódtatásba. Én meg ott feküdtem tágra nyílt szemmel, pihegve, és anya a sajt szobájában. Aztán anya hangja a

szobaközti rádión - Érezted? És én ilyenkor azt feleltem: - Ő volt az, igen, ő. Apám űrhajója szállt el a városunk fölött, a kisváros fölött, ahová sohasem érkeztek űrhajók, s ilyenkor két óra hosszat ébren feküdtünk az ágyban, s arra gondoltunk: "Apa most szállt le Springfieldben, már a betonon van, most írja alá a papírokat, most a helikopterben ül, most van a folyó fölött, most jönnek a dombok, mólt száll el a helikopterrel itt, Green Village kis repülőterén…" És így telt el a fél éjszaka, miközben anya meg én a magunk hűvös ágyában csak figyeltünk és figyeltünk. "Most megy végig a Bell Streeten. Mindig gyalog… soha nem ül taxiba… most vág át a parkon, most fordul be Oakhurst sarkán, és most…" Fölemeltem a fejemet a párnáról. Messziről, az utca végéről friss, ruganyos, sietős léptek közeledtek. Már a házunkhoz értek, már a veranda lépcsőin kopogtak. S mindketten mosolyogtunk a hideg sötétben. Anya meg én, amikor ismerősen csikordult odalent az ajtó, mintegy csöndes üdvözlésképpen, aztán becsukódott… Három krával később lenyomtam hálószobájuk rézkilincsét, s lélegzet-visszafojtva egyensúlyoztam a sötétben, amely akkora volt, mint a bolygók közti űr, s kinyújtottam a kezemet a szüleim ágyának a lábánál álló kis; fekete táskáért. Azzal futottam némán vissza a szobámba, és gondolkodtam. Apa nem mondja el nekem, nem akarja, hogy tudjam. És a nyitott táskából kibuggyant fekete egyenruhája, akár egy fekete felhő, amelynek anyagát itt-ott halvány fényű csillagok tarkázták. Meleg kezemmel gyömöszöltem a sötét anyagot; éreztem a Mars bolygó szagát, azt a vasszagot, és a Vénuszét,

azt a borostyánzöldet, meg a Merkúrét, amely csupa kén és tűz; és éreztem a tejszagú Holdat és a csillagok keménységét. Az egyenruhát betettem a centrifugába, amelyet magam készítettem kilencedik emeleti műhelyemben, és bekapcsoltam a gépet. Hamarosan finom por ülepedett le egy retortában. Mikroszkóp alá tettem. S miközben szüleim mit sem sejtve aludtak, s aludt a házunk és benne az összes automata sütő és kiszolgáló és robot, én csak bámultam a meteorpor, az üstököscsóva, a távoli, jupiteri csillogás szikrázó szemcséit, amelyek megannyi világként ragyogva rántottak magukkal a végtelen űrbe iszonyatos gyorsulással. Hajnalban - kimerülten az utazástól és a leleplezéstől rettegve - visszavittem az egyenruhát a hálószobájukba. Aztán elaludtam, hogy rövidesen a tisztítóskocsi dudájára ébredjek, amely éppen az ablakom alatt szólalt meg. Elvitték a táskát a fekete egyenruhával. Jó, hogy nem vártam, gondoltam. Mert egy órán belül kitisztítva hozzák vissza az egyenruhát, amely már nem fog vallani utazásairól. És újra elaludtam, a bűvös porral teli üvegcse pedig ott lapult a pizsamám zsebében, dobogó szívem fölött. Amikor lementem, apa az asztalnál ült, s éppen beleharapott a pirítósba. - Jól aludták, Doug? - kérdezte, mintha mindvégig ott lett volna, nem pedig távol három egész hónapig. - Jól - mondtam. - Pirítóst? Megnyomta a gombot, s a reggelizőasztal négy szelet aranybarna pirítóst sütött nekem. Emlékszem, hogyan ásott apa egész délután a kertben, akár egy állat, amely keres valamit. Hosszú, barna karja meg nem

állt, ültetett, töltögetett, szemzett, nyesett, sötét arca mindig a föld felé fordult, szeme mindig csak azt leste, amit csinált, soha nem az eget, soha nem fordult felém vagy anya felé, ha csak le nem térdeltünk mellé a nyirkos földre, bele nem túrtunk a fekete sárba, és nem néztünk a ragyogó, tébolyult égre. Olyankor oldalra pillantott, anyára vagy rám, kedvesen kacsintott, majd folytatta a dolgát görnyedten, arccal lefelé, az égbolttal a háta mögött: Azon az éjszakán kint ültünk a verandán a hintában, amely ringatott, legyezgetett és énekelt nekünk. Nyár volt és holdvilág, és limonádét ittunk, kezünkben szorongattuk a hűvös poharat, és apa a sztereoújságot olvasta, amely egy különleges kalapba volt építve, amelyet az ember a fejére tesz, és ha háromszor egymás után pislog, akkor váltanak benne a mikroszkopikus méretű oldalak. Apa cigarettázott, és arról mesélt nekem, hogy milyen volt, amikor ő kisfiú volt 1997-ben. Aztán egy idő múlva - mint mindig - azt mondta - Miért nem mész inkább focizni, Doug? Nem feleltem, de anya azt mondta - Szokott, amikor nem vagy itthon: Apa rám nézett és aztán - aznap először - az égre. Anya mindig figyelte apát, amikor a csillagokat nézte. Hazatérés után az első napon és az első éjszakán apa nemigen nézett az égre. Emlékszem, hogyan kertészkedett, milyen dühödten, kis híján a földbe fúrta az arcát. De a második éjszakán már kissé tovább nézte a csillagokat. Anya a nappali égtől nem félt annyira, inkább az éjszaka csillagait szerette volna kioltani, néha szinte úgy éreztem, hogy gondolatban keresi a kapcsolót, csak nem találja. És a harmadik éjszakán apa általában kint maradt a verandán még akkor is, amikor mi már lefeküdni készültünk, s aztán hallottam, hogy anya hívja be majdnem úgy, ahogyan

engem szokott behívni az utcáról. Aztán hallottam, ahogy apa sóhajtva teszi föl az elektromos zárat. És másnap reggel általában megpillantottam apa lába mellett a kis, fekete táskát, és apa a pirítóst vajazta, és anya nem kelt föl. - Hát, viszlát, Doug - mondta ilyenkor, és kezet ráztunk. - Három hónap múlva? - Úgy van. És végigment az utcán, nem szállt se helikopterre, se robogóra, se buszra, s a hóna alá rejtett táskában vitte az egyenruháját, nem szerette volna, ha nagyképűnek tartják azért, mert űrhajós. Anya általában egy órával később jött le reggelizni, s csak egy szelet száraz pirítóst evett. De ma éjjel; ma éhjel volt, az első éjjel, a jó éhjel, és apa nemigen nézett a csillagokra. - Nézzük meg a tévékarnevált - mondtam. - Pompás - mondta apa. Anya rám mosolygott. És helikopterrel leszáguldottunk a városba, és ezernyi érdekességet mutattunk apának, hogy az arca felénk forduljon, sehová másfelé. És miközben mulattunk a mulatságos dolgokon, és komolyan néztük a komoly dolgokat, arra gondoltam, hogy apa elutazik a Szaturnuszra és a Neptunra és a Plutóra, és soha nem hoz nekem ajándékot. Más apák, akik az űrben járnak, ásványt hoznak a fiúknak a Kallisztóról, fekete meteordarabokat meg kék homokot. Nekem meg magamnak kell beszereznem a gyűjteményemet, más fiúkkal csereberélve, a marsbéli sziklákat meg a Merkur homokját, amivel tele a szobám, s amiről apa nem szól semmit. Egyszer, emlékszem, hozott valamit anyának. Marsbéli napraforgókat ültetett el a kertünkben, de egy hónappal aztán, hogy elment - és a napraforgók megnőttek -, anya kirohant, és

levágta mindet. Éppen megálltunk az egyik háromdimenziós kiállítási tárgy előtt, amikor gondolkodás nélkül föltettem apának a szokásos kérdést - Milyen ott az űrben? Anya riadtan nézett rám. De már késő volt. Apa teljes fél percen át kereste a választ, aztán vállat vont. - A legcsodálatosabbnál is csodálatosabb. - Aztán észbe kapott. - No nem, semmi különös. Egyhangú. Neked nem tetszene. - Gyanakodva nézett rám. - De mindig visszamész. - Megszokásból. - Legközelebb hová mész? - Még nem döntöttem. Át kell gondolnom. Mindig átgondolta. Akkoriban kevés volt még a rakétapilóta, kedvére válogathatott, akkor dolgozott, amikor csak akart. Hazatérése után a harmadik éjszakán szinte látszott rajta mindig, hogyan válogat, a csillagok között. - Gyertek - mondta anya. - Menjünk haza. Még korán volt, amikor hazaértünk. Azt szerettem volna, ha apa fölveszi az egyenruháját. Nem kellett volna kérnem - anya ilyenkor mindig kétségbeesett -, de nem tudtam megállni. Egyre kérleltem apát, bár ő mindig ellenállt. Soha nem láttam még egyenruhában, amikor végre azt mondta - Jól van. A nappaliban vártunk, amíg apa fölment átöltözni. Anya értetlenül nézett rám: hogy tehet vele ilyesmit a saját fia? Elfordítottam a fejemet. - Sajnálom - mondtam. - Nem segítesz - mondta anya. Egy csöppet sem. Egy szempillantás múlva neszt hallottunk. - Itt vagyok mondta csöndesen apa. Néztük őt az egyenruhájában.

A fényes, fekete anyagot ezüstgombok díszítették, ezüstös volt a csizma pereme is, mintha valaki kivágta volna a testet meg a végtagokat valami fekete felhőből, amelyen távoli, halvány csillagok fénye izzott át. Úgy feszült apán, mint a kesztyű a karcsú, hosszú kézen, s olyan illata volt, mint a hűvös levegőnek, a fémeknek meg az űrnek. De tűz- és időillatot is árasztott. Apa félszegen mosolyogva állt a szoba közepén. - Fordulj meg - mondta anya. Ködbe borult szemmel nézte apát. Ha apa távol volt, anya soha nem beszélt róla. Soha nem említett mást, mint az időjárást vagy a nyakam állapotát - hogy egy mosdókesztyű kellene hozzá vagy azt, hogy éjszakánként nem alszik. Egyszer azt mondta, hogy túlságosan erős a fény éjszaka. - De hiszen ezen a héten nincs is fenn a Hold mondtam. - De a csillagok fénylenek. Elmentem a boltba, és sötétebb, zöldes redőnyt vettem neki. Amikor az ágyamban feküdtem, hallottam, hogyan húzza le egészen a földig. Hosszan, csikorogva. Egyszer megpróbáltam lenyírni a füvet. - Ne. - Anya az ajtóban állt. Tedd el a fűnyírót. Így hát a fű három hónapig mindig nyíratlanul maradt. Apa nyírta le, amikor hazajött. Anya azt sem engedte, hogy bármi mást megcsináljak, például hogy megjavítsam az elektromos reggelikészítőt vagy a mechanikus könyvolvasót. Úgy gyűjtött össze minden tennivalót, mintha karácsonyra gyűjtögetne. Aztán láthattam apát kalapálni, bütykölni, s ilyenkor mindig mosolygott és anya is mosolygott, és boldog volt. Nem, anya soha nem beszélt apáról, ha távol volt. Apa pedig

egyetlenegyszer sem próbálta meg fölvermi velünk a kapcsolatot a távolból. Egyszer azt mondta: - Ha beszélnék veletek, veletek is szeretnék lenni. Nem lennék boldog. Egyszer apa azt mondta nekem - Anyád néha úgy bánik velem, mintha nem lennék itt, mintha láthatatlan volnék. Ezt megfigyeltem. Anya apa háta mögé nézett, át a válla fölött, az állára vagy a kezére, de soha nem a szemébe. Amikor mégis a szemébe nézett, az ő szemén mintha valami vékony hártya lett volna, akár az alvó állatokén. Mindig jókor helyeselt, mosolygott, csupán a kelleténél fél másodperccel később. - Számára nem is létezem - mondta apa. De voltak olyan napok is, amikor mindketten nagyon is léteztek egymás számára, és kézen fogva sétáltak, és kikocsiztak, és anya haja lobogott a szélben, akár egy lányé, és anya minden gépet kikapcsolt a konyhában, és fantasztikus süteményeket és lepényeket és tortákat sütött apának, és mélyen a szemébe nézett, és igazi mosoly fénylett az arcán. Ám ezeknek a napoknak a végén; amikor apa igazán létezett anya számára, anya mindig sírt. És apa tehetetlenül állt, mintha keresné a választ, és soha nem találta. Apa lassan megfordult az egyenruhájában, hogy jól lássuk. - Fordulj meg még egyszer - mondta anya. Másnap apa egy csomó jeggyel a markában rohant haza. A rózsaszín jegyek Kaliforniába szóltak, a kékek Mexikóba. Gyerünk! - kiáltotta. - Eldobható ruhákat veszünk, ha bepiszkolódnak, elégetjük őket: Nézzétek, a déli rakétával elmegyünk Los Angelesbe, a kétórás helikopterrel Santa Barbarába, a kilencórás géppel Ensenadába, és ott alszunk!

És elmentünk Kaliforniába, és végigjártuk a Csendes-óceán partját másfél nap alatt, s végül letelepedtünk Malibu homokjába, hogy virslit főzzünk. Apa állandóan figyelt, és énekelt, és nézelődött, és úgy kapaszkodott mindenbe, mintha a világ holmi centrifuga volna, amely egy szempillantás alatt elröpítheti, elszakíthatja tőlünk. Az utolsó malibui délutánon anya fönt volt a szállodai szobában. Apa hosszú-hosszú ideig feküdt mellettem a homokon, a forró napsütésben. - Huh - sóhajtotta -, ez igen! - Csukott szemmel feküdt a hátán, szinte itta a napfényt. - Ez hiányzik - mondta. "Az űrhajóban", tette hozzá gondolatban. Ám soha nem említette "az űrhajót", sem azokat a dolgokat, amelyek az, űrhajóban hiányoznak. Az űrhajóban nincs sós szél, kék ég, sárga nap, nincs anya főztje. A tizennégy éves fiaddal sem beszélgethetsz az űrhajón. - Hadd halljam - mondta végül. És tudtam, hogy most egyfolytában három óra hosszat fogunk beszélgetni, mint mindig. Egész délután lustán fecsegünk majd a napsütésben az iskolai osztályzataimról, meg hogy milyen magasra tudok ugrani, milyen gyorsan tudok úszni. Ahányszor csak megszólaltam, apa helyeslően bólogatott, és dicsérően megveregette a vállamat. Beszélgettünk. Nem beszéltünk űrről és űrhajóról, hanem Mexikóról, ahol egyszer egy ósdi tragaccsal jártunk, meg a pillangókról, amelyeket a zöld és meleg mexikói esőerdőkben fogtunk, a sok száz lepkéről, amelyeket magához szippantott a kocsink hűtője, s ott verdestek kék és bíbor szárnyukkal, fájdalmasan gyönyörű látványt nyújtva. Ilyesmikről beszélgettünk, nem azokról a dolgokról, amelyekről én szerettem volna. És ő figyelt rám. Mintha csak föl akarná tölteni magát a hangommal, minden

hanggal. Elragadtatott figyelemmel fülelt rám meg az óceánra, akkora koncentrációval, amely már-már figyelmen kívül hagyta a testet, csupán a hangot őrizte meg. Csukott szemmel figyelt. Láttam, amint éppen így figyelte a fűnyírót, amelyet szívesebben használt a távirányításosnál, láttam, amint beszívja a fűnyíró nyomán permetező levágott fű illatát. - Doug - mondta úgy délután öt tájban, amikor felvettük a törülközőnket, és elindultunk a parton -, szeretném, ha megígérnél nekem valamit. - Mit? - Soha ne légy űrhajós. Megálltam. - Komolyan mondom - tette hozzá. - Mert amikor ott vagy, itt szeretnél lenni, amikor pedig itt vagy, ott szeretnél lenni. Ne kezdd el. Ne engedd, hogy a hatalmába kerítsen. - De… - Nem tudod, mi ez. Valahányszor ott vagyok, azt gondolom: "Ha még egyszer visszajutok a Földre, ott maradok, soha többé nem megyek el." Aztán mégis elmegyek, és azt hiszem, mindig el fogok menni. - Már régen szeretnék űrhajós lenni - mondtam. Nem is hallotta. - Én próbálok itt maradni. Múlt szombaton is, amikor hazaértem, annyira próbáltam maradni. Eszembe jutott, hogyan kertészkedett, izzadt, mennyit utazott, figyelt, és tudtam: meg akarta győzni magát, hogy a tenger meg a városok meg a családja az igazi, a jó dolgok az életben. Ám azt is tudtam, hogy aznap éjjel már az Orion ékszerdobozát fogja nézni a házunk verandájáról. - Ígérd meg, hogy nem leszel olyan, mint én mondta. Haboztam. - Oké - mondtam aztán.

Megszorította a kezemet. - Jó fiú vagy. Isteni volt a vacsora. Anya egész délután csörömpölt a konyhában, s most egy hatalmas pulyka gőzölgött az asztalon áfonyamártással, zöldborsóval, tökfelfújttal. - Augusztus közepén? - csodálkozott apa. - Hálaadáskor nem leszel itthon. - Hát nem. És apa mindent megszagolt. Minden tál fedőjét leemelte, hagyta, hogy a gőz napbarnította arcába csapjon. - Ó! - sóhajtotta mindegyiknél. Nézte a szobát, a kezét. Nézte a képeket a falon, a székeket, az asztalt, engem, anyát. Krákogott. Láttam, hogy elszánja magát. - Lilly? - Igen? - mondta anya gyönyörűen terített asztala fölött, amely olyan volt, akár egy csodálatos ezüstcsapda, elvarázsolt verem, amelyben a férje - mint a múlt vadjai a mocsárban végre elmerül és megragad, hogy csupán a sonkacsontok börtönrácsán kukucskálhasson ki mindörökre. Anya szeme szikrázott. - Lilly - mondta apa. Folytasd, gondoltam vadul. Mondd gyorsan, hogy most már itthon maradsz örökre, nem mész el soha többé, mondd! Abban a pillanatban egy helikopter húzott el a ház fölött, s az ablak kristályos hangon megzörrent. Apa odanézett. Ragyogtak a kék csillagok, s a vörös Mars éppen fölkelt keleten. Apa egy teljes percig nézte a Marsot. Aztán vakon felém nyújtotta a kezét. - Vehetek egy kis borsót? - Bocsáss meg - mondta anya. - Hozok egy kis kenyeret.

És kirohant a konyhába. - De hiszen van kenyér az asztalon - mondtam. Apa nem nézett rám, amikor enni kezdett. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Éjjel egykor lementem, és a holdfény úgy csillogott a háztetőkön, mint a jég, és hómezőt varázsolt kertünk pázsitjára. Pizsamában álltam az ajtóban, éreztem a meleg, éjszakai szelet, és tudtam, hogy apa a verandán ül a hintában, és csöndesen himbálódzik. Láttam fölfelé fordított profilját, amint az égen karikázó csillagokat nézi. A két szeme, akár két szürke kristálygömb, mindkettőben a Hold. Kimentem és leültem mellé. Egy ideig némán hintáztunk. Végül megszólaltam: Hányféleképpen lehet meghalni az űrben? - Millió módja van. - Mondj egyet. - Eltalál egy meteor. Az űrhajódból kiszökik a levegő. Vagy üstökös ragad magával. Sokk. Fulladás. Robbanás. Centrifugális erő. Túlságosan nagy gyorsulás. Vagy túlságosan kicsi. A hőség, a hideg, a Nap, a Hold, a csillagok, a bolygók, a kisbolygók, a sugárzás… - És eltemetnek? - Soha nem találnak meg. - Akkor hová mész? - Sok milliárd mérföldnyire. Száguldó sír, így nevezik. Meteor leszel, vagy kisbolygó, s örökké járod az űrt. Hallgattam. - De van valami - mondta később. - Gyorsan megy. A halál. Egy pillanat alatt, Nem tart sokáig. Legtöbbször észre sem veszed. És máris halott vagy. Lefeküdtünk. Reggel volt. Az ajtóban álltam. Apa figyelte, hogyan énekel a sárga kanári

aranykalitkájában. - Döntöttem - mondta. - Ha legközelebb hazajövök, itthon is maradok. - Apa! - Mondd meg anyádnak; ha fölkel - tette hozzá. - De ígéred? Komolyan bólintott. - Viszlát úgy három hónap múlva. És már ment is végig az utcán, a hóna alatt a titkos táskájával, és fütyörészett, és nézte a magas, zöld fákat, és gyöngyfüzérbogyókat tépett a gyöngyfüzérbokorról, és eldobálta őket a reggeli ragyogó fényben… Néhány órával azután, hogy apa elment, megkérdeztem néhány dolgot anyától. - Apa azt mondta, néha úgy viselkedsz, mintha nem látnád vagy hallanád őt - mondtam. És akkor anya szépen elmagyarázott mindent. - Amikor tíz évvel ezelőtt először szállt föl, azt mondtam: meghalt. Azaz olyan, mintha meghalt volna. Hát tartsd halottnak, mondtam magamnak. És amikor hazajön, háromszornégyszer egy évben, az már nem is ő, csupán egy kellemes emlék vagy egy álom. És ha az emlék vagy az álom elmúlik, az nem fáj annyira. Így hát jobbára halottnak gondolom… - De máskor meg… - Máskor meg nem tudok uralkodni magamon. Süteményt sütök neki, és úgy bánok vele, mintha élne, és akkor fáj. Nem, jobb azt hinnem, hogy nem járt itt már tíz éve, és soha többé nem fogom látni. Akkor nem fáj annyira. - Hát nem azt mondta, hogy legközelebb itthon marad? Anya lassan megrázta a fejét. - Nem, halott. Tudom, hogy halott. - De meg fog jönni. Élve.

- Tíz évvel ezelőtt - mondta anya - arra gondoltam: mi lesz, ha a Vénuszon hal meg? Akkor soha többé nem tudunk majd a Vénuszra nézni: És mi lesz, ha a Marson hal meg? Akkor valahányszor fölbukkan a Mars vagy bármi vörös az égen, bemegyünk, és magunkra zárjuk az ajtót. És ha a Jupiteren vagy a Szaturnuszon vagy a Neptunon? Valahányszor ezek a bolygók magasan járnak majd az égen, mi nem nézhetünk a csillagokra. - Hát nem - mondtam. Az üzenet másnap érkezett. A küldönc nekem adta át, s a verandán állva olvastam el. A Nap éppen elnyugodott. Anya az ajtóban állt mögöttem, nézte, amint összehajtom és zsebre vágom az üzenetet. - Anya - mondtam. - Ne mondj semmit, amit már nem tudok - felelte. Nem sírt. Hát nem a Mars volt az, nem a Vénusz és nem a Jupiter vagy a Szaturnusz ölte meg. Nem kellett rá gondolnunk, valahányszor a Jupiter vagy a Szaturnusz vagy a Mars bevilágította az éjszakai égboltot. Más történt. A hajója a Napba zuhant. És a Nap nagy volt és tüzes és könyörtelen, és mindig ott volt az égen, nem bújhattál el előle. Így aztán apám halála után anyám nagyon sokáig végigaludta a nappalokat, és nem lépett ki a házból. Éjfélkor reggeliztünk, hajnali háromkor ebédeltünk, és a pirkadat hűs hatodik órájában uzsonnáztunk. Éjszakai előadásokra jártunk, és napkeltekor feküdtünk le. És hosszú-hosszú időn át csupán olyan napokon mentünk sétálni, amikor szakadt az eső, és nem sütött a Nap. Gálvölgyi Judit fordítása

Ray Bradbury - A lángléggömbök

Tűzeső robbant a nyáréji mező fölött. Látta a nagybácsik és nagynénik csillogó arcát. Kis rakéták zuhantak felfelé a tornácon álló unokatestvérek fénylő barna szemében, és a kihűlt, megégett pálcák a távoli, száraz réteken értek földet. Joseph Daniel Peregrine főtisztelendő úr kinyitotta a szemét. Micsoda álom: ő és az unokatestvérei tűzijáték-rakétákkal játszottak nagyapjának vén ohiói háza körül; hány éve már ennek! Fekve hallgatózott az üres templomhajó felé; a többi cella felé, ahol rendtársai aludtak. A Crucifix űrhajó indulása előtti éjszakán vajon ők is július negyedikét idézték emlékezetükbe? Igen. Éppolyan volt ez, mint azok a lázas függetlenség napi hajnalok, amikor az ember az első ébresztést várta, hogy kirohanhasson végre a még harmatos járdákra, hangos csodákkal teli kézzel. Most itt voltak hát, protestáns papok; a hajnal lélegzetét figyelve, mielőtt elindulnának a Marsra, behintve tömjénillattal az űr bársonykatedrálisát. - El kell menjünk egyáltalán? - suttogta Peregrine atya. - Nem kéne saját bűneinkre megbocsátást keresnünk itt a Földön? Nem a tulajdon életünk elől menekülünk? Fölkelt, nehezen mozgatva epertől, tejtől és marhahústól terjedelmesre hízott testét. - Vagy ez csak a lustaság? - töprengett. - Félek az utazástól? Belépett a tűhegyes vízsugarakat köpő zuhany alá. - De én eljuttattak a Marsra, te test. - Magához beszélt. - Itt hagyom régi bűneim. És a Marson talán újakra lelek? - Szinte fölvidította a gondolat. Olyan bűnök, amikre ember eddig nem

is gondolt volna. Ó, ő maga persze írt egy könyvecskét, A bűn problémája más világokon címmel, melyről protestáns hittársai komolytalan dologként tudomást sem vettek. Csupán az elmúlt éjjel beszélgetett el róla Stone atyával egy utolsó szivar mellett. - A Marson a bűn talán erénynek tűnhet. Védekeznünk kell hát az olyan erényes cselekedetek ellen, melyek később bűnnek bizonyulhatnak! - mondta Peregrine atya ragyogva. - Milyen érdekes! Már évszázadok óta nem jelentett ennyi kalandot misszionáriusnak lenni! - Én meg fogom ismerni a bűnt - szólt Stone atya nyersen még a Marson is. - Ó, mi papok mindig azzal büszkélkedünk, hogy lakmuszpapírként változtatjuk színünket a bűn jelenlétében vágott vissza Peregrine atya -, de mi van, ha a marsi kémia törvényei szerint ez nem következik be? Ha ott mások a viszonyok, el kell fogadja, létezhet fölismerhetetlen bűn. - Ha nem előre megfontolt szándékkal követik el, akkor nem bűn; így büntetést sem érdemel, így mondja az Úr - felelte Stone atya. - A Földön igen. De a marsi bűn talán a tudatalattival közli telepatikus úton gonosz mivoltát, miközben a tudatos elme szabadon cselekszik, minden rosszindulat nélkül! Akkor mi van? - Milyen új bűnt lehet még elkövetni?. Peregrine atya súlyosan előrehajolt. - Ádám nem egyedül esett bűnbe. Éva hozzáadásával jelent meg a kísértés. Egy második férfi pedig a házasságtörést tette lehetővé. Ha egy lény nemet kap és társaságot, megjelenik a bűn. Ha az embernek nem lenne karja, képtelen volna a fojtogatásra. Ez a fajta gyilkosság akkor nem létezne. Amint

azonban lesz karja, akkor képes lesz erre az újféle erőszakra. Az amőbák nem követnek el bűnt, mert osztódással szaporodnak. Nem kívánják meg felebarátjuk asszonyát, nem gyilkolják le egymást. De ha nemet adunk nékik, karokat és lábakat, máris megjelenik a gyilkosság és a házasságtörés: Kar, láb vagy társ hozzáadásával, illetve elvételével növelhetjük vagy csökkenthetjük a lehetséges gonosz megnyilvánulások számát. Mi van akkor, ha a Marson öt új érzék, szerv láthatatlan testrész jelenik meg, amelyeket még el sem tudunk képzelni… vajon az nem jelentene öt új bűnt? Stone atya levegőért kapkodott. - Maga szerintem élvezi ezt! - Csupán megőrzöm elmém éberségét, atya, ennyi az egész. - Folyton bűvészkedik vele; ugye? Tükrök, fáklyák, tányérok… - Igen. Mert néha az egyház maga is leginkább azokra a cirkuszi élőképekre emlékeztet, melyekben a függöny fölemelkedése után fehér, cink-oxiddal és hintőporral borított emberek merevednek szoborrá, a szépség elvont fogalmát megszemélyesítve. Nagyon gyönyörű. De remélem, mindig lesz hely számomra, hogy ott kószálhassak e szobrok között, nincs igazam, Stone atya? A másik férfi már indulni készült. - Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszünk. Néhány óra múlva útra kelünk, hogy megismerjük azokat a maga új bűneit, Peregrine atya. A rakéta készen állt az indulásra. Az atyák is előjöttek imáik után a csípős reggelbe, sok remek pap New Yorkból, Chicagóból és Los Angelesből - az egyház a legjobbjait küldte -

átsétálva a városon, a fagyos kilövőtér felé. Gyaloglás közben Peregrine atya visszaemlékezett a püspök szavaira: - Peregrine atya, ön lesz a misszionáriusok vezetője, Stone atyával az oldalán. Hogy miért önt szemeltem ki erre a felelősségteljes posztra, atya, különösebben világos indokkal nem szolgálhatok, de biztosíthatom, írása a más világokon elkövethető bűnökről nem maradt olvasatlan. Ön rugalmas ember. A Mars pedig olyan, akár egy kamra, amelyet több ezer év óta nem takarítottunk ki. A bűnök rengeteg limlomja gyűlhetett ott össze. A Mars kétszer annyi idős, mint a Föld, így duplán számíthatjuk a szombat esti ivászatokat és a leskelődést anyaszült meztelen nők után. Amikor kinyitjuk a kamraajtót, minden a fejünkre zúdul. Egy gyors, rugalmas ember kell nekünk, egy fortélyos elme. Aki egy kicsit is dogmatikus, az derékba törik. Úgy érzem, ön hajlékonyabb. Atya, öné a munka. A püspök és az atyák letérdeltek. Elhangzott az áldás, és a rakétára is spricceltek a szentelt vízből. Fölállva a püspök - így szólt hozzájuk: - Tudom, Isten nevében mennek, hogy fölkészítsék a Marslakókat az Ő igazságának befogadására. Mindannyiuknak elmélkedésben gazdag utat kívánok. Elvonultak a püspök előtt, húsz férfi, suhogó reverendában, hogy kezüket az ő finom kezébe helyezzék; mielőtt belépnek a megtisztított lövedékbe. Az jutott eszembe - szólalt meg Peregrine atya az utolsó pillanatban -, talán a Mars a pokol. Csak az érkezésünkre vár, hogy kénköves tűzviharba törjön ki: - Uram, légy velünk - mondta Stone atya. A rakéta meglódult.

Mikor kiléptek az űrből, mintha a valaha látott legszebb katedrálisból sétáltak volna ki. A Mars felszínére érkezve pedig mintha közönséges járda fogadta volna őket a templomon kívül, alig öt perccel azután, hogy igazán megismerték Isten iránt érzett szeretetüket… Az atyák óvatosan másztak ki a gőzölgő rakétából, és letérdeltek a marsi homokra, míg Peregrine atya elmondta a hálaadást. - Uram, köszönjük Néked, hogy átutazhattunk a Te országodon. És Uram, mivel új földre jutottunk, új szemekre lesz szükségünk. Új hangokat is hallunk majd, így új fülek is kellenek. És megjelennek új bűnök is, ezért hát kérjük, adj nekünk jobb, szilárdabb és tisztább szíveket. Ámen. Fölkeltek. És íme, itt volt a Mars, akár egy tenger, melynek fenekén biológusok álcájában vánszorogtak, életet keresve. Íme, a rejtett bűnök hazája, ó, milyen gondosan kellett egyensúlyozniuk, mint szürke tollaknak, ebben az új közegben, rettegve, hogy már maga a járás is bűnnek bizonyulhat; vagy a légzés, vagy az egyszerű böjt! És megérkezett az Első Város polgármestere is, kinyújtott kézzel sietett elébük. - Mit tehetek önökért, Peregrine atya? - Szeretnénk mindent megtudni a Mars-lakókról. Mert csak ha ismerjük már őket, tervezhetjük meg értelmesen a templomunkat. Három méter magasak? Akkor nagy kapukat építünk. A bőrük színe kék, piros vagy zöld? Tudnunk kell, hogy ha emberalakokat helyezünk el az ólomüveg ablakokon, a helyes színt használhassuk. Nehezek? Akkor szilárdabb padsorokat állítunk be nekik.

- Atyám - szólt a polgármester -, nem hiszem, hogy a Marslakók miatt különösebb aggodalomra lenne oka. Két fajuk van. Az egyikük már szinte teljesen kihalt. Csupán néhányuk rejtőzik erre-arra. A másik faj pedig… nos, nem egészen emberi. - Ó! - Peregrine atya szívverése fölgyorsult: - Kerek, világító fénygömbök, atyám, azokban a hegyekben élnek. Emberek vagy állatok, ki tudná megmondani? De úgy hallom, értelmesen viselkednek. - A polgármester vállat vont. Természetesen nem is hasonlítanak hozzánk, így nem hiszem, hogy törődnie kéne… - Épp ellenkezőleg - vágott közbe Peregrine atya gyorsan. Azt mondja, értelmesek? - Van egy történet. Egy talajkutató eltörte a lábát ott a hegyekben, és ez meg is pecsételte volna a sorsát. A kék fénygömbök ekkor körülvették. Mikor magához tért, lenn találta magát az országúton, de fogalma sem volt, hogy került oda. - Ivott - mondta Stone atya. - így szól a történet - felelte a polgármester. - Peregrine atya, mivel hát a Mars-lakók legtöbbje elpusztult már, csak ezek a kék gömbök maradtak, higgye el, legjobb lesz, ha beköltöznek az Első Városba. A Mars most tárul föl előttünk. Ez lett a határvidék, ahogy a Földön régen a Vadnyugat és Alaszka. Özönlenek ide az emberek. Van pár ezer fekete ír szerelő, bányász és napszámos az Első Városban, akiknél elkelne már a megváltás, hisz túl sok gonosz asszony viszi őket kisértésbe, no meg túl sok tíz évszázados marsi bor… Peregrine atya a halványkék hegyeket bámulta. Stone atya megköszörülte a torkát. - Nos? Peregrine atya nem is hallotta. - Kék tűzgömbök?

- Igen, atyám. - Ó - sóhajtott fel Peregrine atya. - Kék gömbök. - Stone atya a fejét csóválta. - Micsoda cirkusz! Peregrine atya csuklójában érezte az erek lüktetését. Maga előtt látta a kis határvidéki várost, nyers, frissen elkövetett bűneivel, és látta a hegyeket, a legősibb, számára mégis a legújabb vétkekkel. - Polgármester, pirulhatnának a maga fekete ír munkásai még egy napot a pokol tüzén? - Ha kívánja, én megforgatom és locsolom is őket zsírral, atyám. Peregrine atya fejével a hegyek felé intett. - Akkor mi oda megyünk. Mindenki morgolódni kezdett. - Olyan egyszerű lenne - magyarázta Peregrine atya bemenni a városba. Én inkább azt hiszem, ha itt járt volna az Úr, és a nép megmutatja neki a kitaposott ösvényt, ő így felel nekik: "Mutassátok meg a legsűrűbb bozótost, és majd én magam török utat" - De… - Stone atya, gondolja csak el, milyen súllyal nehezedne ránk, ha elmennénk a bűnösök mellett, és nem nyújtanánk feléjük segítő kezet. - Na de tűzgömböknek! - Úgy hiszem; az ember is furán festhetett megjelenésekor a többi állat szemében. Mégis, minden csúnyasága ellenére lelke van. Még be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét, tételezzük föl, hogy ezeknek a tűzgömböknek is van. - Jól van - egyezett bele a polgármester -, de úgyis visszajönnek a városba.

- Majd megtátjuk. Először is, reggelizzünk. Aztán maga meg én, Stone atya, kettesben elsétálunk a hegyekbe. Nem akarok ráijeszteni azokra a tüzes Mars-lakókra gépekkel vagy nagy tömeggel. Megreggelizünk hát? Az atyák néma csöndben ettek. Mire leszállt az este, Peregrine atya és Stone atya már magasan a hegyekben jártak. Megálltak, és leültek egy sziklára, hogy kifújják magukat, élvezve a várakozás örömét. A Marslakók eddig nem mutatkoztak, és efölött mindketten enyhe csalódottságot éreztek. - Vajon… - Peregrine atya az arcát törülgette. - Gondolja, ha "halló!"-t kiáltanánk, válaszolnának? - Peregrine atya, hát sosem komolyodik még? - Nem én, amíg maga az Úr sem. Ó, ne nézzen rám ilyen döbbenten, kérem. Az Úr nem komoly. Valójában azt is nehéz elgondolni; mi lehet még ő a szereteten kívül. És a szeretet összefügg a humorral, nemde? Hisz nem szerethet valakit, ha nem képes hosszú távon elviselni, ugye? Az pedig másképp nem lehetséges, csak ha néha nevetni is tud rajta. Nincs igazam? Mi aztán valóban nevetséges kis állatkák vagyunk, ahogy itt fetrengünk a vattacukros üst fenekén, és Isten csak annál inkább szeret bennünket, mert viccesnek talál minket. - Sosem gondoltam Istenre tréfamesterként - mondta Stone atya. - A kacsacsőrű emlős, a teve, a strucc és az ember megteremtőjére? Ugyan már! - Peregrine atya fölnevetett. Abban a pillanatban az alkonyi homályba burkolózó hegyek közül sorban, mint saját kék útjelző lámpáik, megjelentek a Mars-lakók. Stone atya látta meg őket elsőként.

- Nézze! Peregrine atya megfordult, és a nevetés torkára forrt. A gömbölyű kék alakok a pislogó csillagok közt lebegtek, tartózkodón vibrálva. - Szörnyetegek! - ugrott föl Stone atya, de Peregrine atya megragadta. - Várjon! - A városba kellett volna mennünk! - Nem, figyelje, nézze! - erősködött Peregrine atya. - Félek! - Ne féljen. Ezek Isten teremtményei! - A Sátánéi! - Nem, és maradjon csöndben! - csillapítgatta Peregrine atya, és leguggoltak, fölfelé fordított arcukat megvilágította a halványkék fény, amint a tüzes gömbök közelebb húzódtak. Már megint a függetlenség nap, gondolta Peregrine atya reszketve. Ismét gyereknek érezte magát, azokon a régi, július negyedikéi estéken, mikor az ég szerterobbant, és megtöltötte a csillagpor s az égés hangja, az ablakok üvegét pedig megrezegtették a detonációk, mintha ezernyi tavacskán hasadt volna meg a jég. A nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek "ó!"-t kiáltottak, akárha egy mennyei doktort szólongattak volna. A nyári ég színéi. És a lángléggömbök, amelyeket engedékeny nagyapja gyújtott meg, szilárdan tartva erős, mégis gyöngéd kezében. Ó, azoknak a gyönyörű lángléggömböknek az emléke, a halvány fényű, melegen hullámzó szövetdarabkák, mint rovarszárnyak, mint összehajtott darazsak feküdtek a dobozokban, mígnem utolsóként, a lázongás és düh napjának végén, előkerültek, és gyengéden széthajtogatták őket, a kék, piros, fehér, nemzetiszínű lángléggömböket! Látta rég halott, mohapalástba burkolózott kedves rokonai arcát, amint nagyapa

meggyújtotta az apró gyertyát, és hagyta, hogy a meleg levegő áramlata földagassza a kezében tartott fénylő ballont, ezt a ragyogó varázslatot, melyet legszívesebben sohasem engedtek volna el; mert ha elszállt, azzal egy újabb év repült el az életükből, egy újabb negyediké, ismét eltűnt egy darabka szépség. És a lángléggömbök csak szálltak föl-föl, egyre föl a meleg nyári éjszakában, a csillagok közé; miközben piros-fehérkék szemek követték útjukon szótlanul, a tornácokról. És csak repültek, be Illinois állam szívébe, el az éjszakai folyók és alvó farmok fölött, közben egyre kisebbnek látszottak, és végül eltűntek; mindörökre… Peregrine atya könnyeket érzett a szemében. Fölötte ott lebegtek a Mars-lakók, nem egy hanem ezer sustorgó lángléggömb. Bármelyik pillanatban megpillanthatja maga mellett rég eltávozott, áldott nagyapját, aki csak bámulja ezt a gyönyörűséget. De csupán Stone atya volt az. - Menjünk innen, kérem! - Beszélnem kell velük. - Peregrine atya előrelépett suhogó ruhájában, nem tudva, mit mondjon, hisz a lángléggömbökkel is csak magában társalgott mindig, akkor is csupán ezt hajtogatva: gyönyörű vagy, gyönyörű vagy, de ez most itt nem elég: így hát fölemelte súlyos két karját, és fölkiáltott, ahogy gyakran szeretett volna az elvarázsolt lángléggömbök után is kiáltani: Helló! De a tűzgolyók csak égtek tovább, mintha tükörképek lennének a sötét ég hátterében. Mozdulatlannak látszottak, gázneműnek, csodásnak és örökkévalónak. - Isten nevében jöttünk - mondta Peregrine atya az ég felé. - Bolond, bolond, bolond. - Stone atya a keze fejét harapdálta. - Isten szent nevére kérem, Peregrine atya, hagyja abba!

Akkor azonban a foszforeszkáló gömbök elsuhantak a hegyek felé. Egy pillanat alatt eltűntek. Peregrine atya újból kiáltott, és a visszhang megremegtette fejük fölött a csúcsokat. Megfordulva észrevette, hogy lavina kavarja fel fönt a port, aztán kis idő múlva száguldó kövek mennydörgésével rájuk omlott a hegyoldal. - Nézze, mit csinált! - kiáltotta Stone atya. Peregrine atyát először megbűvölte a látvány, aztán eltöltötte a rémület. Sarkon fordult, bár tudta, csak néhány méternyit menekülhetnek, mielőtt a sziklák halálra zúzzák őket. Annyit még volt ideje elsuttogni: "Ó, Uram!", aztán elérték a kövek. - Atya! Elválasztották őket, mint búzától a pelyvát A gömbök kék fénye tűnt a szemükbe, a hideg csillagok elmozdultak, valami mordult, és ők azon kapták magukat, hogy egy párkányon állnak, hatvanméternyi távolságból figyelve azt a helyet, ahol most testük feküdne több tonna kőtől eltemetve. A kék fény eloszlott. A két atya összeölelkezett. - Mi történt? - A kék tüzek fölemeltek minket! - Dehogyis, futottunk! - Nem, a gömbök mentettek meg. - Lehetetlen! - Pedig ők tették. Az ég üres volt. Olyan érzésük támadt, mintha egy hatalmas harang épp az előbb hagyta volna abba a kongást. Foguk közt s agyvelejükben visszhangok bolyongtak még. - Tűnjünk el innen. Még a vesztünket okozza. - Már jó néhány éve nem félek a haláltól, Stone atya.

- Semmit nem bizonyítottunk. Azok a kék fények az első kiáltásra elszeleltek. Semmi értelme ennek. - De. - Peregrine atyát makacs csodálat töltötte el. Valamiképp megmentettek minket. Ez bizonyítja, hogy van lelkük. - Bizonyítékunk csak arra van, hogy talán megmentettek minket. Minden úgy összezavarodott. Akár magunk is megmenekülhettünk. - Ők nem állatok, Stone atya. Állatok nem mentenek meg életeket, különösen nem idegenekét. Itt könyörületet és együttérzést láttunk. Talán holnap még többet bebizonyíthatunk. - Ugyan mit? És hogyan? - Stone atya rettentően elfáradt már; elméjének és testének megviseltsége ott tükröződött merev arcán. - Kövessük őket helikopteren, úgy olvassunk fel nekik a Szentírásból? Ezek nem emberek. Nincs a miénkhez hasonló szemük, fülük vagy testük. - De én érzek valamit rajtuk - válaszolta Peregrine atya. Tudom, jelentős kinyilatkoztatás előtt állunk. Megmentettek minket. Gondolkodnak. Volt választásuk: éljünk vagy elpusztuljunk. Ez a szabad akarat bizonyítéka! Stone atya tűzrakáshoz fogott; a kezébe vett ágakat bámulva, fuldokolva a szürke füsttől. - Én a magam részéről kolostort építek a libafiókáknak, apátságot, a megszentelt disznóknak és még egy külön kis szentélyt egy mikroszkóp alá, hogy a papucsállatkáknak is misézhessünk, miközben ők csillóikat morzsolgatják rózsafüzér helyett. - Ó, Stone atya. - Elnézést. - Stone atya vöröslő szemmel pislogott át a tűz fölött. - De olyan ez, mintha megáldana egy krokodilt, mielőtt az fölfalná magát. Az egész missziós expedíció létét

kockáztatja. Mi az Első Városba valók vagyunk inkább, hogy lemossuk az alkoholt az emberek torkáról és a parfümöt a kezükről! - Hát nem ismeri föl az embert az idegenekben? - Előbb fölfedeznék idegen vonásokat az emberekben. - De ha bebizonyítom, Stone atya, hogy ezek a lények vétkeznek, ismerik a bűnt, ismerik az erkölcsöt, szabad akarattal és intellektussal rendelkeznek? - Annak a bizonyításnak nagyon meggyőzőnek kell lennie. Az éjszaka gyorsan lehűlt, és ők a tűzbe meredtek, legvadabb gondolataikat keresve, miközben kekszet és bogyókat ettek, aztán összegömbölyödve elaludtak a csilingelő csillagok alatt. És mielőtt egy utolsót fordult volna, Stone atya, aki már hosszú percek óta azon törte a fejét, mivel ingathatná meg Peregrine elszántságát; belebámult a halványan pirosló parázsba, és így szólt: - A Marson nincs Ádám és Éva. Nincs eredendő bűn. Talán a Mars-lakók még Isten kegyelmében élnek. Akkor visszamehetünk a városba, és elkezdhetünk foglalkozni az emberekkel. Peregrine atya emlékeztette magát, hogy elmondjon egy kis imát Stone atyáért, aki úgy elragadtatta magát, és most bizonnyal bosszút torral, Isten bocsássa meg neki. - Igen, Stone atya, de a Mars-lakók megölték néhány telepesünket. Ez pedig bűn. Kellett lennie valami eredendő bűnnek, egy marsi Ádámnak és Évának. Meg fogjuk találni őket. Az ember csak ember, sajnos, nem számít, milyen formában jelenik meg, s ennélfogva hajlamos a bűnre. Stone atya azonban már inkább úgy tett, mintha aludna.

Peregrine atya le sem hunyta a szemét. Természetesen nem engedhetik ezeket a Mars-lakókat pokolra jutni, igaz? Talán visszatérhetnének a telepesek városaiba, megalkudva lelkiismeretükkel; azokba a számtalan bűnös torokkal teli városokba, ahol ragyogó szemű, fehér gyöngyház testű nők henteregnek ágyukon a magányos dolgozókkal? Hát nem ezek lennének a legalkalmasabb helyek az atyák számára? Túrájuk a hegyekbe nem csak az ő saját hóbortja volt? Valóban Isten egyházára gondolt, vagy csak szivacsszerűen mindent magába szívó kíváncsisága szomját enyhítette? Azok a kék, gömbforma Szent Antal tüzek… hogy égették most az agyát! Micsoda kihívás, meglelni az embert a maszk mögött, a humanitást az idegenségben. Nem lenne büszke rá, ha azt mondhatná, még ha csak saját titkos énjének is, hogy megtérített egy hatalmas pörgő biliárdasztalt teli tüzes golyókkal? Micsoda vétke ez a gőgnek! Ezért már érdemes bűnbánatot tartani! Hiszen eddig is annyi büszkeségre okot adó dolgot végzett el szeretetből, és annyira szerette az Urat, és ennek annyira örült is, hogy szerette volna, ha mindenki vele örül. Az utolsó dolog, amit elalvás előtt még látott, a kék tüzek visszatérése volt, mintha lángoló angyalok dalolták volna aggódó álmába. A kerek kék álmok még mindig ott voltak az égen, amikor Peregrine atya kora reggel fölébredt. Stone atya, mint egy zsák, úgy aludt mozdulatlanul, csöndben. Peregrine atya figyelte a lebegő és őt bámuló Marslakókat. Olyanok, mint az emberek - tudta már. De ezt be is kell

bizonyítania, különben szembekerülhet egy nagyszájú, részvétlen püspökkel, aki szelíden fölszólítja, hogy álljon félre. De hogyan bizonyíthatná emberi mivoltukat, ha egyre az és magasaiban rejtőznek? Hogyan csalogathatná közelebb őket, hogy választ kaphasson számtalan kérdésére? - Kimentettek minket a hegyomlásból. Peregrine atya fölkelt, elsétált a sziklák közt, és kapaszkodni kezdett a legközelebbi hegyoldalban, míg el nem érkezett egy helyre, ahol a csupasz sziklafal függőlegesen zuhant vagy hatvanméternyit egy alant elterülő teraszig. A gyors mászástól egészen kifulladt, csak úgy kapkodta a fagyos levegőt. Megállt, hogy újra lélegzethez jusson. - Ha innen leesem, az biztos az életembe kerül. Ledobott egy kavicsot. Pillanatokkal később meghallotta a koppanását odalenn a sziklákon. - Az Úr sosem bocsát meg nekem. Lelökött még egy kavicsot. - De ugyebár, ez nem volna öngyilkosság, ha szeretetből tenném? Tekintetét a kék gömbökre emelte. - De előbb még egyszer megpróbálkozom. - Azzal odakiáltott nekik: - Helló! Helló! A visszhangok egymásra torlódtak, de a kék tüzek meg se rezzentek, nem mozdultak. Öt percig beszélt hozzájuk. Mikor befejezte, lepillantott Stone atyára, aki még mindig durcásan aludt kis táborhelyükön. - Mindent be kell bizonyítsak. - Peregrine atya kilépett a sziklaperemre. - Öreg ember vagyok. Nem félek. Az Úr bizonnyal megérti majd, hogy mindezt Érte tettem. Mély lélegzetet vett. Egész élete elúszott a szeme előtt, és arra gondolt: "Még egy pillanat, és meghalok? Attól tartok,

túlságosan is szeretem az életet. De más dolgokat még annál is jobban". És ezzel a gondolattal lelépett a párkányról. Zuhant. - Bolond! - kiáltotta. Bukfenceket hányva száguldott lefelé. Tévedtél! - A sziklák sebesen közeledtek felé, és ő már látta magát, amint szétkenődik rajtuk, és rögtön üdvözül is. - Miért csináltam ezt? - De tudta a választ, és Egy pillanattal később bele is nyugodott már. A szél süvöltött körülötte, s a sziklák elébe siettek. Aztán hirtelen meglódultak a csillagok, kék fény ragyogott föl, és érezte, hogy körülveszi ez a kékség, és lefékezi. Egy pillanattal később kis zökkenéssel letették a sziklákra, ahol egy hosszú percig csak ült, élve, tapogatva magát és fölbámulva az azonnal visszahúzódó kék tüzekre. - Megmentettetek! - suttogta. - Nem hagytatok meghalni. Tudtátok, hogy nem lenne helyes. Odasietett Stone atyához, aki még mindig néma csöndben aludt. - Atya, atya, ébredjen! - Addig rázta, míg magához nem tért. Atya, megmentettek! - Ki mentette meg? - Stone atya pislogva ült fel. Peregrine atya elmesélte élményét. - Álom volt csak, lidércálom, menjen vissza aludni - felelte Stone atya ingerülten. - Maga meg a cirkuszi léggömbje! - De hisz ébren voltam! - Ugyan, ugyan, atya, nyugodjon meg. Nyugalom. - Hát nem hisz nékem? Van egy pisztolya? Igen, ez az, adja ide.

- Mit akar csinálni? - Stone atya átadta az apró pisztolyt, amit a kígyók és más efféle kiszámíthatatlan jószágok elleni védelemül hozott magával. Peregrine atya megragadta a fegyvert. - Bebizonyítom! A pisztollyal a saját kezére célzott, és tüzelt. - Ne! Fényvillódzás támadt, és szemük előtt, a golyó megállt a levegőben, alig néhány centiméterre lebegve az atya nyitott tenyerétől. Egy darabig ott állt, a kékes foszforeszkálással körülvéve. Aztán sziszegve lehullott a porba. Peregrine atya háromszor sütötte el a pisztolyt - a kezére, a lábára, a testére. A három golyó csillogón megtorpant, aztán döglött bogárként a lábukhoz pottyant. - Látja? - szólt Peregrine atya, leengedve kezét, hagyva, hogy a pisztoly a golyók után hulljon. - Tudják. Megértik. Ők nem állatok. Gondolkoznak, döntenek, erkölcsösen élnek. Melyik állat akadályozott volna meg engem ebben? Egyik se tette volna meg. Csak egy másik ember, atya. Most már hisz nekem? Stone atya az eget figyelte, a kék fényeket, aztán csöndesen fél térdre ereszkedett, fölvette a még langyos golyókat, és tenyerébe rakta őket. Szorosan összezárta a markát. A nap éppen fölkelt a hátuk mögött. - Azt hiszem, legjobb lesz, ha lemegyünk a többiekhez, mindent elmondanunk nekik, és fölhozzuk ide őket - mondta Peregrine atya. Mire a nap fölkapaszkodott az égre, már jó utat megtettek vissza, a rakéta felé.

Peregrine atya egy kört rajzolt a tábla közepére. Ez itt Krisztus, az Úr egyszülött fia. Úgy tett, mintha nem venné észre a többiek éles lélegzetvételét. - Ez itt Krisztus és az ő üdvössége - folytatta. - Nekem inkább geometriai ábrának tűnik - tanulmányozta Stone atya. - Szerencsés hasonlat, ugyanis szimbólumokkal van dolgunk. Krisztus attól még nem kevésbé Krisztus, ezt el kell ismerje, hogy kör avagy négyzet alakban ábrázoljuk. Évszázadokon át a kereszt jelképezte az ő szeretetet és haláltusáját. Nos, ez a kör lesz a marsi Krisztus. Így fogjuk őt elhozni a Marsra. Az atyák izgatottan mocorogni kezdtek, és egymásra néztek. - Ön, Mathias testvér, elkészíti üvegből ennek a körnek a mását, egy gömböt, amely tele van fényesen égő tűzzel. Ez az oltáron fog állni. - Olcsó bűvésztrükk - mormogta Stone atya. Peregrine atya türelmesen folytatta. - Ellenkezőleg. Csak érthető alakban állítjuk eléjük Istent. Ha Krisztus polipként jön el hozzánk a Földre, vajon készek lettünk volna elfogadni őt? - Széttárta a kezét. - Akkor tán ez is csak olcsó bűvésztrükk volt az Úr részéről, hogy Krisztust hozzánk Jézus, egy ember alakjában küldte? Miután megáldottuk az itt építendő templomot, és megszenteltük az oltárt ezzel a jelképpel együtt, úgy gondolják, Krisztus nem lesz hajlandó felölteni előttünk ezt a testet? A szívükben tudják, hogy hajlandó lesz. - Na de egy lélektelen állat testét! - szólt Mathias testvér. - Ezen már túlestünk többször is, mióta reggel visszatértünk. E lények kimentettek minket a hegyomlásból. Ráébredtek, hogy az önpusztítás vétek, és megakadályozták, méghozzá többször is. Ezért kell építenünk egy templomot a hegyekben; velük élni,

hogy megtaláljuk az ő különleges bűneiket, ezeket az idegen módokat, és segítsünk nekik fölfedezni Istent. Az atyákat nem töltötte el elégedettséggel ez a kilátás. - Vajon azért van ez, mert olyan furcsák a szemnek? töprengett Peregrine atya. - De mi az alak? Csak egy edény lángoló lelkünknek, melyet Isten adott nekünk. Ha holnapra kiderülne, hogy az oroszlánfókák rendelkeznek szabad akarattal, értelemmel, tudják, mi számit bűnnek, és mi az élet, s a törvénykezést könyörülettel enyhítenék, az életet pedig szeretettel, akkor én építenék egy tenger alatti templomot. És ha a verebek csodálatos módon, Isten akaratából, holnapra halhatatlan lelket kapnának, én megtöltenék egy templomot héliummal, úgy mennék utánuk, mert minden lélek, akármilyen is a megjelenési formája, ha rendelkezik szabad akarattal, és tudja, mi a bűn, a pokol tüzére jut, ha nem adunk neki lehetőséget az őt megillető áldozásra. Én nem hagyhatom, hogy akár egyetlen marsi gömb is pokolra szálljon, mert az én szememben csupán egy gömbnek látszik. Ha behunyom a szemem, itt áll előttem az intelligencia, a szeretet, a lélek, és ezt nem tagadhatom le. - De az az üveggömb, amit az oltárra állítana - tiltakozott Stone atya. - Gondoljon a kínaiakra - felelte Peregrine atya rendíthetetlenül. - Miféle Krisztus alapított volna keresztény kínai vallást? Egy keleti Krisztus, természetesen. Mind láttak már ázsiai keresztény szentképeket. Hogy van öltözve azokon Krisztus? Keleti ruhákba. Na és a környezet? A kínaiaknál bambusz, ködös hegy és hajlott törzsű fa. Mandulavágású szeme van, és hosszú arccsontjai. Minden ország, minden nép hozzáad valamit a mi Urunkhoz. Eszembe jut például a Guadalupei Szűz, egész Mexikó szeretetének tárgya. Milyen a bőre? Észrevették,

hogy van kifestve? Sötét a bőre; akárcsak hívőié. És szentségtörés ez? Egyáltalán nem. Nem logikus, hogy az emberek olyan Istent tiszteljenek, bármilyen valóságos is, akinek más a bőrszíne. Gyakran elgondolkozom, vajon hogy dolgozhattak olyan eredményesen misszionáriusaink Afrikában az ő hófehér Krisztusukkal. Talán mert a fehér szent szín, akár albínókról, akár másról legyen szó, az afrikai törzsek szemében. Idővel vajon nem sötétült volna el ott is Krisztus? A forma nem számít. A tartalom a lényeg. Nem várhatjuk el ezektől a Marslakóktól; hogy egy idegen formát fogadjanak el. Egy a saját képükre alkotott Krisztust adunk nekik. - Hiba van a gondolatmenetében, atya - szólalt meg Stone atya. - Vajon nem fognak bennünket a Mars-lakók képmutatással gyanúsítani? Hisz előbb-utóbb ráébrednek, mi nem egy gömbforma Krisztust imádunk, hanem egy embert, fejjel és végtagokkal. Hogy magyarázzuk el a különbséget? - Megmutatván, hogy nem létezik. Krisztus megtölt bármilyen edényt, amit neki ajánlunk. Legyen az test vagy gömb, ő benne van, és mindenki ugyanahhoz imádkozik, csak másképp jelenik meg neki. Sőt nekünk is hinnünk kell ebben a gömbben, amit a Mars-lakóknak adunk. Hinnünk kell egy olyan alakzatban, amely számunkra különben értelmetlennek tűnik. Ez a gömb maga Krisztus lesz. És nem szabad elfelednünk, hogy mi magunk és a mi földi Krisztusunk tűnhetünk értelmetlennek, nevetségesnek, fölösleges anyagpazarlásnak a Mars-lakók szemében. Peregrine atya lerakta a krétát: - Most menjünk a hegyekbe, és építsük meg a templomot. Az atyák pakolni kezdték a cókmókjukat. A templom nem templom volt, csak egy térség, amit megtisztítottak a szikláktól, egy fennsík az egyik alacsonyabb

hegyen, a talaját elsimították, és oltárt állítottak rá, melyre odakerült a Mathias testvér által készített tűzgömb. Hat munkával töltött nap után a "templom" elkészült. - Mit fogunk csinálni ezzel? - Stone atya rákoppintott a fölhozott vasharangra. - Mit jelenthet nekik egy harang? - Azt hiszem, ezt csak a saját kényelmünkért hozattam ismerte be Peregrine atya. - Néhány ismerős dologra szükségünk van. Ez a templom olyan kevéssé emlékeztet templomra. És olyan képtelennek tűnik az egész… még nekem is; hisz egészen új dolog ez, megtéríteni egy idegen világ lényeit. Néha úgy érzem magam, mint egy nevetséges színész. Olyankor Istenhez imádkozom, hogy adjon nekem erőt. - Az atyák többsége boldogtalan. Páran már csak tréfálkoznak az egészen, Peregrine atya. - Tudom. Mindenesetre az ő kedvükért helyezzük majd el ezt a harangot egy kis toronyban. - És az orgonával mi lesz? - Az első istentiszteleten szólaltatjuk meg, holnap. - De a Mars-lakók… - Tudom. De ismétlem: a mi kényelmünket leginkább a saját muzsikánk szolgálja. Később majd fölfedezzük az övéket. Nagyon korán keltek föl azon a vasárnap reggelen, és sápadt fantomokként támolyogtak a hidegben, ruhájukon zúzmara csilingelt; mintha apró harangjátékok szólaltak volna még, mikor az ezüstös vízcseppek záporát lerázták magukról. - Vajon itt a Marson is vasárnap van ma? - tűnődött Peregrine atya, de látva az összeránduló Stone atyát, gyorsan tovább beszélt: - Lehet kedd is vagy csütörtök… Ki tudja? De nem számít. Lustaságom azt súgja, nekünk ma vasárnap van. Jöjjön…

Az atyák besétáltak a "templom" széles, lapos terére, és letérdeltek, reszketve, elkékült ajkakkal. Peregrine atya elmondott egy kisebb imát, aztán ujjait az orgona jeges billentyűire helyezte. A zene úgy szárnyalt az égbe, mint egy csapat gyönyörű madár. Keze úgy futkározott a billentyűkön; ahogy egy elvadult kert buja növényzetén simít végig az ember, s a szárnyaló szépség birtokba vette a hegyeket. A muzsika megenyhítette az időt. A reggel friss illatát árasztotta. Fölszárnyalt a hegyekbe, és ásványszemcsék poresőjét zúdították le. Az atyák vártak. - Nos hát, Peregrine atya. - Stone atya a kihalt éget kémlelte, ahol épp fölkelt a nap, kemencevörösen. - Nem látom a barátainkat. - Hadd próbáljam meg újra. - Peregrine atya verejtékezett. Egy Bach-mű felépítésébe kezdett, egyik finom követ a másik után rakta, olyan hatalmas zenei katedrálist emelve, aminek legtávolabbi szentélyei még Ninivében voltak, legmagasabb kupolája pedig Szent Péter bal kezénél. Amikor befejezte, a zene akkor is ott maradt, nem omlott rommá, sőt fehér felhők képében elszállt a távolabbi földek felé. Az ég még mindig üres volt. - Eljönnek! - De Peregrine atya érezte már a mellében növekvő pánikot. - Imádkozzunk. Kérjük őket, hogy jöjjenek. Gondolatolvasók, tudni fogják. Az atyák ismét leborultak, nagy suhogás és suttogás közepette imádkoztak. És kelet felől, a jeges hegyek közül, reggel hétkor ezen a marsi vasárnap reggelen vagy csütörtök reggelen vagy talán hétfő reggelen, megjelentek a lágy tűzgömbök.

Lebegtek és süllyedtek, és betöltötték a teret a reszkető papok körül. - Köszönöm, ó, köszönöm, Uram. - Peregrine szorosan lehunyta a szemét, és csak muzsikált, s amikor véget ért, megfordult, és fölnézett csodálatos gyülekezetére. Akkor egy hang érintette meg a tudatát, és így szólt: - Egy kis időre jöttünk. - Maradhattok - felelte Peregrine atya. - Csak egy kis ideig - mondta a hang csendesen. - Azért jöttünk, hogy bizonyos dolgokat elmondjunk neked. Korábban is beszélnünk kellett volna már. De azt reméltük, továbbhaladsz a magad útján, ha békén hagyunk. Peregrine atya beszélni kezdett, de a hang belefojtotta a szót. - Mi a Vének vagyunk - mondta, úgy hatolva az agyába, mint egy gáznemű kék villám, ott égett a fejében. - Az öreg Marslakók vagyunk, akik elhagytuk márványvárosainkat, és a hegyekbe vonultunk, lemondva az addigi anyagias életről. Akkor, nagyon régen, ezekké a valamikké váltunk, amik most is vagyunk. Valamikor emberek voltunk, testtel, lábbal, karral, amilyen a tietek. A legenda szerint egyikünk, egy jó ember, fölfedezett egy módszert a lélek és intellektus fölszabadítására, hogy megszabaduljon a testi bajoktól, a búskomorságtól, a haláltól, az átváltozásoktól, a rossz viccektől és a szenilitástól; így aztán fölvettük a villám, a kék tűz alakját, és attól kezdve a szelek közt, az égen, a hegyekben éltünk büszkeség és arrogancia nélkül, gazdagok és szegények nélkül, szenvedély és ridegség nélkül. Különváltunk azoktól, akik hátramaradtak, ennek a világnak a többi emberétől, s annak története, hogyan is ment végbe az átalakulás, rég elveszett, elfelejtődött; de sosem halunk meg, és nem is ártunk senkinek. Elvetettük a test bűneit, és Isten kegyelmében élünk. Nem kívánjuk meg soha másét,

hisz nincs is semmink. Nem lopunk, nem ölünk, nem vágyakozunk, se nem gyűlölünk. Boldogságban élünk. Nem szaporodunk; nem eszünk, nem iszunk, nem háborúzunk. A test minden érzékiségétől, gyermetegségétől és bűnétől vele együtt megszabadultunk. Hátrahagytuk a bűnt, Peregrine atya, és az elégett, akár az őszi falevelek, eltűnt, akár a gonosz telek keményre fagyott hava, akár a vörös-sárga tavasz nemiséget sugárzó virágai, akár a legforróbb nyár lihegő éjszakái, és azóta az éghajlat is mérsékelt és gondolatokban gazdag. Peregrine atya már állt, mert a hang olyan élesen hatolt belé, hogy kis híján az eszméletét is elvesztette. Eksztázis és tűz mosta át ereit. - El akarjuk mondani, hogy nagyra értékeljük, amiért ezt a helyet nekünk megépítettétek, de nekünk nincs semmi szükségünk rá, mert mindannyian magunkban hordozzuk a templomunkat, így más helyre, ahol megtisztulhatnánk, nincs szükségünk. Bocsáss meg, amiért nem jöttünk korábban, de eléggé elkülönülten élünk, távol egymástól és senkivel sem beszéltünk immár tízezer éve, a bolygó életébe sem avatkoztunk be azóta. Eszedbe jutott talán, hogy mi vagyunk a mezők liliomai; nem munkálkodunk és nem fonunk. Igazad van. Ezért azt ajánljuk, vigyétek ennek a templomnak a darabjait a saját új városaitokba; és ott tisztítsatok meg másokat. Mert, biztos lehetsz benne, mi boldogok vagyunk, és békében élünk. Az atyák ott térdepeltek a ragyogó kék fényben; Peregrine atya is lerogyott közébük, és mind sírtak, nem számított már, hogy veszendőbe ment az idejük; egyáltalán nem számított. A kék gömbök felmordultak, és ismét emelkedni kezdtek egy hűvös fuvallat szárnyán.

- Szabadna… - kiáltotta Peregrine atya, alig merve kinyögni, szemét erősen lehunyva - szabadna megint eljöjjek valamikor, hogy tanulhassak tőletek? A kék tüzek föllángoltak. A levegő megremegett…

Igen. Valamikor megint visszajöhet. Valamikor. Azzal a lángléggömbök elsuhantak és eltűnték, ő pedig újra gyereknek érezte magát, hogy ott térdelt, szeméből patakzottak a könnyek, és magában így kiáltott: "Gyertek vissza gyertek vissza!" Tudta, nagypapa bármelyik pillanatban fölkaphatja őt, hogy visszavigye az emeletre, a hálószobájába, abban a régesrég eltűnt ohiói városban… Naplementekor levonultak a hegyekből. Visszatekintve Peregrine atya megpillantotta a lángoló kék tüzeket. Nem, gondolta, a hozzátok hasonlóknak nem építhetünk templomot. Ti magatok vagytok a szépség. Miféle templom kellhetne versenyre a tiszta lélek görögtüzével? Stone atya csöndben mellé lépett. Nagy sokára megszólalt: - Én úgy látom, minden bolygón létezik egy igazság. Ezek pedig részei a nagy igazságnak. Egy szép napon majd mind egymásba illeszkednek, mint egy kirakós játék darabkái. Megrázó élmény volt ez. Többé nem kételkedem; Peregrine atya. Mert ez az itteni igazság ugyanolyan igaz, mint a Föld igazsága, és ezek egymás mellett léteznek. Tovább fogunk menni, más világokra, összeadva az igazság darabkáit, míg egy napon az egész ott áll majd előttünk, mint egy új hajnal napsugara. - Nem hittem volna, hogy ezt pont öntől hallom egyszer, Stone atya.

- Tulajdonképpen már sajnálom is; hogy lemegyünk a városba, a saját fajtánkkal foglalkozni. Azok a kék fények. Amikor körülvettek minket, és az a hang… - Stone atya megremegett. Peregrine atya megfogta a karját. Együtt sétáltak tovább. - És tudja - szólt végül Stone atya, tekintetét Mathias testvéren nyugtatva, aki előttük lépdelt, kézében gyengéden tartva az üveggömböt, melyben most már mindörökre ott lobogott a foszforeszkáló kék fény -, tudja, Peregrine atya, az a gömb… - Igen? - Az ő. Valóban ő… Peregrine atya elmosolyodott, miközben továbbsétáltak, ki a hegyek közül, az új város felé. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - A világ utolsó éjszakája

- Mit csinálnál, ha tudnád, hogy ez a világ utolsó éjszakája? - Hogy mit? Ezt komolyan kérded? - Igen. Komolyan. - Nem tudom. Még sose gondolkodtam rajta. A férfi kitöltött egy kis kávét. Hátul a két kicsi lány játszott építőkockákkal, a nappali szoba szőnyegén, a lámpák zöldes fényében. Az esti levegőben a pörkölt kávé könnyű, tiszta illata lebegett. - Nos, ideje lenne gondolkodnod rajta. - Ezt nem mondod komolyan. A férfi bólintott. - Háború? A férfi a fejét rázta. - Csak nem hidrogén- vagy atombomba? - Nem. - Vagy baktérium-hadviselés? - Egyik sem - mondta a férfi és elgondolkodva kevergette kávéját. - Csak annyi, mondjuk, mint mikor egy könyv becsukódik. - Ezt nem értem. - Nem, és tulajdonképpen én sem; csak érzem. És néha megrémülök, néha meg még azt sem csak békességet érzek. Ránézett a két kicsi lányra; szőke hajuk csillogott a lámpa fényében. - Eddig még nem szóltam róla. Négy napja álmodtam először. - Mit? - Az álmomat. Azt, hogy minden véget ér. Egy hang közölte. Nem valaminek vagy valakinek a hangja, akire emlékeznék:

csak egy hang, és azt mondta: a Földön minden megáll. Másnap nemigen gondoltam rá, de mikor bementem a hivatalba, és megpillantottam Stan Willist, amint a délután közepén merengve néz ki az ablakon, és azt mondtam: "Nem adnám egy vak lóért, ha tudnám, mi jár az eszedben, Stan" - ő meg azt mondta, fura dolgot álmodott az éjszaka, s mielőtt még elmondta volna az álmát, már tudtam, mi az. Elmondhattam volna neki én is, de ő mondta el, s én hallgattam. - Ugyanazt álmodta, mint te? - Pontosan. Mondom, ugyanazt álmodtam én is. Még csak meg sem lepődött. Sőt megkönnyebbült. Aztán, csak a hecc kedvéért, körbejártuk a szobákat, ő is, és, én is. Nem beszéltünk össze. Csak elindultunk magunktól, s mindenütt azt láttuk, hogy az emberek maguk elé merednek, az asztal lapját, a kezüket nézik, vagy kibámulnak az ablakon. Beszéltem is egyikmásikkal. Ugyanígy Stan. - Ők is ugyanazt álmodták? - Mind. Pontosan. - És te hiszel benne? - Igen. Még semmiben nem voltam biztosabb. - És mikor lesz vége? Mármint a világnak. - Számunkra valamikor ma éjszaka, aztán, ahogy az éjjel továbbhalad a Föld körül, a többieknek is mindenütt. Huszonnégy óra, és mindenkinek vége. Egy darabig csak ültek, és hozzá se nyúltak a kávéjukhoz. Aztán lassan a szájukhoz emelték, megitták, s közben egymást nézték. - Hát ezt érdemeltük? - kérdezte az asszony. - Ez nem érdem kérdése; egyszerűen csak nem megy tovább. Látom, nem is vitatod. Miért? - Talán nekem is megvan rá az okom.

- Ugyanaz, mint a többieknek a hivatalban? Az asszony lassan bólintott. - Csak nem akartam szólni. Én tegnap éjjel álmodtam. Az asszonyok az utcában ma erről beszélgettek. Az álmukról. Azt hittem, véletlen. - Fölvette az esti lapot. - Az újságban nincs benne. - Minek, úgyis mindenki tudja. A férfi hátradőlt a székében, az asszonyt figyelte. - Félsz? - Nem. Azt hittem, fogok, de nem. - Hol az a híres létfenntartási ösztön, amiről annyit beszélnek? - Nem tudom. Talán ha az ember logikusnak tart valamit, nem izgul miatta: Ez pedig logikus. Az életmódunkból csak ez következhetett. - Nem éltünk nagyon rosszul, ugye? - Nem, De nagyon jól sem. Azt hiszem, épp az a baj: nemigen törődtünk semmi mással, csak önmagunkkal, míg a világ jó része nyakig volt a szörnyűbbnél szörnyűbb gondokban. A két kicsi lány kacagott a nappaliban. - Azt hittem, az emberek majd üvölteni fognak az utcán, hogy ilyesmi vár rájuk. - Nem hiszem. Ami valóság, attól az ember sosem üvölt. - Tudod, nekem semmi más nem fog hiányozni, csak te meg a gyerekek. Sem a várost, sem a munkámat nem szerettem, csak titeket hármotokat. Semmi más nem fog hiányozni, talán csak az évszakok változása meg egy pohár jéghideg víz, ha meleg van, meg talán az alvás. De hogy vagyunk képesek rá, hogy csak üljünk itt, és erről így beszélgessünk? - Mert egyebet nem tehetünk.

- Nyilván; mert ha tehetnénk, megtennénk: Azt hiszem, a világtörténelemben ez az első eset, hogy mindenki pontosan tudja, mi lesz vele az éjszaka. - Kíváncsi volnék, hogy ma este, az elkövetkező néhány órában a többiek mit csinálnak. - Színházba mennek, rádiót hallgatnak, nézik a tévét, lefektetik a gyerekeket, s lefeküsznek maguk is, mint mindig. Mint mindig… s ebben van valami, amire joggal büszkék lehetnek. Egy pillanatig némán ültek, aztán a férfi kitöltött magának még egy csésze kávét. - És mit gondolsz, miért épp ma éjjel? - Csak. - És miért nem bármelyik más éjjel, az elmúlt évszázadban, ötszáz vagy akár ezer évvel ezelőtt? - Talán mert még sose volt a történelemben 1969. október 19e, most meg az van, ez az egész; mert ez a dátum jelentősebb, mint eddig bármelyik másik; mert épp ebben az évben áll úgy minden, ahogy áll világszerte, s ezért kell hogy vége szakadjon. - Ma éjjel erre is meg arra is bombázó repülőgépek szelik át az óceánt, menetrendszerűen, és soha nem érnek földet. - Ez is hozzátartozik a miérthez. - Nos - mondta a férfi, és felállt -, akkor most mi legyen? Elmosogassunk? Elmosogattak, s az edényt különös gonddal rakták helyére. Fél kilenckor lefektették a két kicsi lányt, búcsúzóul mindketten kaptak egy-egy puszit, aztán felgyújtották az ágyuk mellett az éjjeli lámpát, és épp egy picit nyitva hagyták az ajtót. - Kíváncsi lennék… - mondta a férfi, mikor a hálószobából kijött, s pipával a kezében megállt, s egy pillanatra visszanézett. - Mire?

- Hogy az ajtó teljesen becsukódik-e, vagy egy csöppet nyitva marad, hogy behatoljon némi fény. - Én arra lennék kíváncsi: vajon a gyerekek tudják-e? - Nem, dehogyis. Leültek, újságot olvastak, beszélgettek, zenét hallgattak a rádión, aztán együtt ültek a kandalló elé, nézték a parazsat, miközben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet, és fél tizenkettőt. A többiekre gondoltak; a világon mindenkire, s hogy hogyan töltötték az estéjükét. - Nos… - mondta a férfi végül. Megcsókolta a feleségét, hosszú időre. - Mi jók voltunk egymásnak. - Nincs kedved sírni? - kérdezte a férfi. - Azt hiszem, nincs. Végigmentek a házon, leoltották a lámpákat, bementek a hálószobába, megálltak az éjszaka hűvös sötétjében, levetkőztek, s visszahajtották a paplant. - Olyan finom, tiszta a lepedő. - Fáradt vagyok. - Mind fáradtak vagyunk. Bebújtak az ágyba, s feküdtek hanyatt. - Egy pillanat - mondta az asszony. A férfi hallotta, hogy fölkel, és kimegy a konyhába. De jött is már vissza. - Nyitva hagytam a mosogató csapját. Volt ebben valami nagyon mulatságos, és a férfi elnevette magát. Az asszony is nevetett, mert tudta, miért olyan mulatságos az, amit csinált. Aztán nagy sokára abbahagyták a nevetést, s csak feküdtek az ágyban az éjszaka hűvösében, fogták egymás kezét, s a fejük összehajlott. - Jó éjszakát - mondta a férfi.

- Jó éjszakát - mondta az asszony. Göncz Árpád fordítása

Ray Bradbury - A száműzöttek

A boszorkányok szeme tűzben égett, és a lélegzet lángokban tört ki szájukon, ahogy az üst fölé hajoltak, és belepiszkáltak mocskos botjaikkal és csontos ujjukkal. Új találkánk vészjele zápor lesz vagy ég tüze? Részegen táncoltak az üres tenger partján, megmérgezve a levegőt gyorsan pergő nyelvükkel gonoszul csillogó macskaszemük szinte lángolt. Üst, üst, gyűlj tele! Férget, mérget üss bele!… Szikra pattan olthatatlan, ég a munka, forr a katlan!* Megtorpantak és körülnéztek. - Hol a kristály? Na és a tűk? - Itt! - Jó! - Sűrű már a sárga viasz? - Igen! - Töltsd az öntőformába! - Kész a viaszfigura? - Zöld tenyerükön formázták tovább cseppenként, akár a melaszt. - Döfd a tűt át a szívén! *

Szabó Lőrinc fordítása

- A kristály, a kristály; vedd ki a tarokkos zacskóból. Porold le, nézz bele! A kristály fölé hajoltak, falfehér arccal. - Kép, kép, kép… A rakéta az űrön át a Földről a Mars felé tartott. Fedélzetén az emberek haldokoltak. A kapitány fáradtan emelte föl a fejét: - Használnunk kell a morfiumot. - De kapitány… - Maga is látja, milyen állapotban van ez az ember. - A kapitány fölhajtotta a gyapjútakarót, mire az átnedvesedett pokróc alatt a leszíjazott férfi mocorogni kezdett s felnyögött. A levegőt betöltötte a pokoli dübörgés. - Láttam… láttam. - A férfi kinyitotta a szemét, és az ablakra meredt, melyen át csak a fekete űrt, a pörgő csillagokat, a távoli Földet és a hatalmasan, vörösen fölkelő Marsot láthatta. Láttam… egy denevér, hatalmas jószág, az arca akár egy emberé, ott lebegett az elülső ablak előtt. Csapkodott a szárnyával, és csapkodott, csapkodott és csapkodott. - Pulzus? - kérdezte a kapitány. Az ápoló megmérte. - Százharminc. - Ez így nem mehet tovább. Adjon be morfiumot neki. Jöjjön, Smith. Kimentek. A padlólemezeket hirtelen csontok csipkézték ki, és üvöltő fehér koponyák. A kapitány nem mert lenézni, de az ordítozás közepette megkérdezte - Itt van bent Perse? - Azzal befordult egy átjárónál. Egy fehér köpenyes sebész lépett el a testtől. - Egyszerűen nem értem. - Hogy halt meg Perse?

- Nem tudjuk, kapitány. Nem a szíve volt, sem az agya, sem a sokk. Egyszerűen… meghalt. A kapitány megérintette a doktor csuklóját, mire az sziszegő kígyóvá változott, és megmarta őt. Arcizma se rándult. - Vigyázzon magára is. Magas a pulzusa. A doktor bólintott. - Persze fájdalmakra panaszkodott, tűk, azt mondta, a csuklójában és a lábában. Azt mondta, úgy érzi, mintha viaszból lenne és olvadna. Elesett. Én fölsegítettem. Úgy sírt, mint egy gyerek. Azt mondta, ezüsttű fúrta át a szívét. Meghalt. És most itt van. Ha akarja, megismételhetjük a boncolást, de orvosilag minden rendben van nála. - Az lehetetlen! Valamitől csak meghalt! A kapitány egy ablakhoz lépett. Mentol és jód illatát érezte, és zöld szappanét frissen mosott és manikűrözött kezén. Fehér fogait sűrűn mosta, fülét rózsaszínre súrolta, csakúgy, mint az arcát. Egyenruhája színe a nyers sóéra emlékeztetett, csizmái pedig fekete tükrökként fénylettek a lábán. Frissen rövidre nyírt haja alkohol csípős illatát árasztotta. Még a lélegzete is csípős volt, friss és tiszta. Semmi szépséghibát nem találhattak rajta. Új seprű volt, munkára készen, épp hogy kikerülve a sebészek serpenyőjéből. A legénysége is hasonlított rá. Az ember azt várta volna, hogy a hátukból hatalmas, lassan forgó rézkulcsok állnak ki. Drága, tehetséges, jól olajozott játékok voltak, engedelmesek és gyorsak. A kapitány nézte, ahogy a Mars egyre nagyobbodik az űrben. Egy óra múlva leszállunk arra az istenverte bolygóra. Smith, maga látott denevéreket vagy valami más lidércálmot? - Igen, uram. Egy hónappal ezelőtt, hogy a rakétánk elindult New Yorkból, uram. Fehér patkányok harapdálták a nyakam, és

a véremet itták. Csak nem szóltam róla. Féltem, hogy akkor nem hozna magával. - Semmi baj - sóhajtott a kapitány. - Én is láttam álmokat. Életem ötven éve alatt egyszer sem álmodtam, egy héttel a felszállás előttig. Attól kezdve minden éjjel fehér farkas lettem, amit a havas hegyoldalban ejtenek el. Ezüstgolyóval lövik meg. Karóval a szívében temetik el. - Fejét a Mars felé fordította. Mit gondol, Smith, tudják, hogy jövünk? - Nem is biztos, vannak Mars-lakók, uram. - Nem-e? Hisz már nyolc hete, az indulásunk óta igyekszenek bennünket elriasztani. Most megölték Perse-t és Reynoldsot. Tegnap megvakították Grenville-t. Hogyan? Nem tudom. Denevérek, tűk, álmok, ok nélküli halálesetek. Ha más korban élnénk, azt mondanám, boszorkányság. De a 2120. évet írjuk, Smith. Józanul gondolkodó emberek vagyunk. Ez nem történhetne meg. És mégis! Akárkik is ők, a tűikkel meg a denevérjeikkel, megpróbálnak végezni velünk. - Megpördült. Smith, hozza elő a könyveimet a raktárbot. A landoláskor szükségem lesz rájuk. Kétszáz könyvet halmoztak fel az űrhajó fedélzetén. - Köszönöm, Smith. Vetett rájuk egy pillantást? Azt hiszi, megőrültem? Talán. Bolond ötletem támadt. Az utolsó pillanatban rendeltem meg ezeket a könyveket a Történeti Múzeumtól. Az álmaim miatt. Húsz éjszakán át lettem leszúrva, lemészárolva, sikoltozó denevérként boncasztalra fektettek, egy fekete dobozban rothadtam el a föld alatt; rossz, gonosz álmok voltak. Az egész legénységünk boszorkányságról és szörnyekről, vámpírokról és fantomokról álmodott, olyan dolgokról, amikről tudomásuk sem lehetne. Miért? Mert az ilyen rettenetes dolgokról írt könyveket egy évszázaddal ezelőtt elpusztították. Törvény rendelte el. Mindenkinek megtiltották,

hogy efféle művet rejtegessen. Ezek a könyvek, amiket itt lát, az utolsó példányok, melyeket történettudományi célokból őriztek meg a múzeum pincéjében. Smith lehajolt, és elolvasta a poros címeket: - Rejtelmes történetek Edgar Allan Poe-tól. Drakula, Bram Stokertől. Frankenstein, Mari Shellytől. A csavar fordul egyet, Henry Jamestől. Az Álmos völgy legendája, Washington Irvingtől. Rappaccini lánya, Nathaniel Hawthorne-tól. Bagolyfolyó, Ambrose Bierce-től. Alice csodaországban, Lewis Carrolltól. A fűzfák, Algernon Blackwoodtól. Óz, a nagy varázsló. L. Frank Baumtól. Különös árny Innsmouth felett, H. P. Lovecrafttól. És a többi! Könyvek Walter de la Mare-tól, Wakefieldtől, Harveytől, Wellstől, Asquithtől, Huxleytől… mind tiltott szerzők. Minden könyvüket elégették abban az évben, amikor mindenszentek napját eltörölték, és a karácsonyt is betiltották! De uram, milyen hasznukat vehetnénk ezeknek a rakétán? - Nem tudom - sóhajtott a kapitány -, még nem. A három boszorka fölemelte a kristályt, melyen a kapitány képe remegett, parányi hangja előcsendült az üvegből: - Nem tudom - sóhajtotta -, még nem. A három boszorkány bölcsen egymásra pillantott. - Nincs sok időnk - szólt egyikük. - Jobb lesz, ha figyelmeztetjük őket a Városban. - Tudni akarnak majd a könyvekről. Ez nem tetszik. Az a bolond kapitány! - Egy órán belül leszáll a rakétájuk. A három banya összerezzent, és fölpillantott a száraz marsi tenger partján álló Smaragdvárosra. Legmagasabb ablakában egy apró emberalak húzta félre a vérvörös függönyt. A kihalt tájat nézte, ahol a három boszorkány az üstjét tömte és

viaszfiguráit formázta. Távolabb tízezernyi másik kék tűz füstje, és babéré, dohány fekete füstje és fenyőtűké, fahéjé, meg csontpor emelkedett a levegőbe a marsi táj fölött, puhán, akár a pillangók. A férfi számolni látszott a haragos, mágikus tüzeket. Aztán, mikor a banyák bámulni kezdték, elfordult. Az elengedett karmazsinszínű függöny visszahullott, ettől a távoli ablak mintha kacsintott volna, akár egy sárga szem. Edgar Allan Poe úr állt a torony ablakában, leheletében szellemek halovány párájával. - Hekate barátnői szorgosak ma éjjel - szólt, látva odalent messze a boszorkányokat. Egy hang mögötte így szólt - Láttam Will Shakespeare-t a parton, még korábban, ahogy korbáccsal ösztökélte őket. Végig a tengermentén most csak az ő serege sorakozik, több ezren lehetnek: a három banya, Oberon, Hamlet atyja, Puck… mind, mindannyian - ezrek! Édes istenem, egész tengernyi nép. - A jó William. - Poe megfordulta Hagyta, hogy a karmazsin függöny visszahulljon. Egy pillanatig csak állt, a csupasz kőfalakat bámulta, a fekete faasztalt, a gyertya lángját és a másik férfit; Ambrose Bierce urat, aki lustán üldögélt, gyufákat gyújtogatva s figyelve, hogyan égnek le, halltan fütyörészett, és néha magában fölnevetett. - Szólnunk kell most már Dickens úrnak - mondta Poe. - Így is túl soká halogattuk. Már csak órák kérdése. Lekísérne a házához; Bierce? Bierce boldogan nézett föl. - Épp azon gondolkodtam, vajon mi lesz velünk. - Ha nem tudjuk megölni az űrhajósokat, sem elriasztani őket, akkor természetesen el kell mennünk: Továbbvándorlunk a Jupiterre, aztán amikor odaérnek, tovább a Szaturnuszra, és mikor oda is

eljutnak, az Uránuszra, a Neptunuszra vagy egészen ki, a Plútóra… - És aztán hova? Poe úr arca megviseltnek látszott; a szemében lobogó tűznek már csak pislákoló parazsa maradt, valami szomorú vadság csengett a hangjában, kezeinek mintha már nem venné semmi hasznát, és a haja is lenőtt, egész megdöbbentően fehér homloka fölé. Úgy festett, mint valami elfeledett sötét szándék sátánja, mint egy tábornok, aki gazdátlanul hagyta inváziós hadseregét. Selymes, puha, fekete bajuszát is megviselték a gondolkodva szopogató ajkak. Olyan alacsony volt, hogy a homloka mintha hatalmasan és foszforeszkálva egymaga lebegett volna végig a sötét szobán. - Előnyünk, hogy az utazás fejlettebb módjait ismerjük mondta. - És mindig reménykedhetünk egy atomháborúban, pusztulásban, az új sötét középkor eljövetelében. A babonaság feléledésében. Akkor visszamehetnénk a Földre, mindannyian, egyetlen éjszaka alatt. - Poe úr fekete szeme tűnődve nézett elő kerek és fénylő homloka alól. A mennyezetet bámulta: - Szóval idejönnek, hogy elpusztítsák ezt a világot is? Nem hagynak meg semmit szeplőtelenül, igaz? - Vajon egy farkasfalka megáll, míg meg nem ölte prédáját, és föl nem falta egészen? Jó kis háború lenne. Én az oldalvonal mentén ülök majd, és az eredményt számolom. Annyi földi ember főtt meg olajban, annyi palackban talált kézirat égett el, annyian haltak bele tűszúrásokba, annyi vörös halál szabadult el a fecskendőkből… ha! Poe megingott mérgében, kissé bódultan is a bortól. - Hát mit tettünk? Legyen velünk, Bierce, az istenért! Vajon tartottak nekünk tisztességes tárgyalást egy csapat irodalomkirtikus előtt? Nem! A könyveinket tiszta, steril sebészcsipeszek szaggatták

szét, aztán kádakba dobták, főni, hogy kiöljék belőlük a halál vírusát. Legyenek mind átkozottak! - Én szórakoztatónak találom a helyzetet - mondta Bierce. A torony lépcsője felől érkező hisztérikus kiáltás szakította félbe őket - Poe úr! Bierce úr! - Igen, igen, jövünk! - Poe és Bierce elindultak lefelé, és egy férfira bukkantak, aki zihálva dőlt az átjáró kőfalának. - Hallották a hírt? - kiáltotta rögtön, úgy ragadva meg őket, mint aki attól fél, mindjárt szakadékba zuhan. - Egy órán belül leszállnak! Könyveket hoznak magukkal… régi könyveket, azt mondják a banyák! Mit csinálnak a toronyban ilyenkor? Miért nem tesznek valamit? - Megteszünk minden tőlünk telhetőt, Blackwood - szólt Poe. - Maga még új itt. Jöjjön, épp Charles Dickens úrhoz indultunk… - … hogy eltöprengjünk a végzetünkön, a mi sötét végzetünkön - mondta Bierce úr kacsintva. Lefelé lépkedtek a kastély visszhangos torkában, egyik halványzöld fényű emeletről a másikra, le a dohba, rothadásba, pókok és álomszérű hálóik közé. - Ne aggódjon - mondta Poe, homloka óriási fehér lámpaként világított előre, ahogy ereszkedtek, süllyedtek. - Végig a holt tenger partján összehívtam a többieket ma éhjel. Az önök barátait és az enyémeket, Blackwood… Bierce. Mind ott vannak. Az állatok, a vénasszonyok és a magas férfiak, hegyes fehér fogaikkal. A csapdák készen állnak; a kutak, igen, és az ingák. A vörös halál. - Itt halkan fölnevetett. - igen, még a vörös halál is. Sosem gondoltam… nem, sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor egy olyan dolog is, mint maga a vörös halál, életre kel. De ők akarták, és meg, is kapják

- De elég erősek vagyunk? - töprengett Blackwood. - Milyen erős az erős? Mindenesetre ők készületlenek lesznek. Nincs meg a képzelőerejük. Azok a tiszta, fiatal űrhajósok fertőtlenített ruhájukban és akváriumsisakjukban, az ő új hitükkel. A nyakukban aranyláncon szikék lógnak. A fejükön mikroszkópok diadémja. Szentséges ujjaik közt füstölgő tömjénnel teli urnák, melyek valójában csak fertőtlenítő fürdők a babonaság kifüstölésére. A Poe, Bierce, Hawthorne, Blackwood nevek… szentségtörésnek hangzanak az ő tiszta ajkukon. A kastélyból kiérve áthaladtak egy vizesebb helyen, egy tengerszemen, mely mégsem az volt, köddé vált előttük, mint egy lidércálomban. A levegő megtelt hangokkal, szárnycsapkodással, zümmögéssel és a szél, a sötétség mozgásával. A hangok változtak, alakok hajladoztak a tábortüzek körül. Poe úr figyelte a tűz fényénél csattogó, csattogó, egyre csattogó kötőtűket; fájdalmat kötöttek, és szenvedést, gonoszságot kötöttek a viaszmarionetteknek és agyagbábuknak. - Az üst vadfokhagymától, cayenne-i borstól és sáfránytól bűzlött, forrás közben megtöltve az éjszakát gonosz kipárolgásokkal. - Gyerünk, munkára! - szólt Poe. - Visszajövök! Egészen lent a kopár tengerparton fekete alakok pörögtek és oszlottak el, nőttek és szóródtak szét fekete füstként az égen. A hegyi tornyokban harangok kongtak, és a bronzos hangokkal hollórajok zúdultak elő, majd hamuvá omlottak szét. Egy magányos mocsáron túli kis völgybe sietett Poe és Bierce, s ott egyszerre egy kövezett úton találták magukat, zord, hideg, csípős téli időben; az udvarokon az emberek topogással igyekeztek fölmelegíteni lábukat; köd is volt ráadásul, s a hivatalok és karácsonyi pulykákkal teli boltok ablakában

gyertya égett. A távolban jó vastagon felöltözött fiúk, messzire prüszkölve lélegzetüket a fagyos levegőben, gyöngyöző hangon énekelték: "Isten adjon békességet, emberek", míg aztán a nagy óra roppant hangokkal éjfélt nem ütött. Gyerekek szaladtak ki a sütödéből, maszatos kezükben a tálcákon, az ezüstfedők alatt a gőzölgő vacsorával. A SCROOGE, MARLEY ÉS DICKENS cégtábla alatt Poe bezörgetett a Marley-arcú kopogtatóval, és amint, az ajtó néhány centire kinyílt, az odabentről kicsapó muzsika hangjai csaknem besodorták őket a táncolók közé: A férfi válla mögött, aki épp takaros kecskeszakállat és bajuszt ragasztott nekik, ott látták a tapsikoló Fezziwig urat és Fezziwignét, aki egyetlen hatalmas mosoly volt csupán; ott táncoltak, néha összeütköztek a többi mulatozóval, míg a hegedű cincogott, és nevetés szaladt végig az asztal körül, mintha egy kristálycsillárt ért volna hirtelen fuvallat. Az óriási asztal roskadozott a disznórajtok, pulykák, libák és a magyalágak alatt; a fölszeletelt piték, zsenge malacpecsenyék és kolbászkoszorúk, narancsok és almák alatt; és ott volt Bob Cratchit, a kis Dorrit, Tiny Tim és Fagin úr is személyesen, no és még egy férfi, aki kinézetre leginkább egy megemésztetlen marhaszeletre emlékeztetett, mustárfoltokkal, sajtmorzsákkal, egy félig, átsült krumpli darabjaival borított öltözékében. Ki más lehetett volna, mint Marley úr, láncostulmindenestül, s mind e közben folyt a bor, és a barnára sült pulykák ínycsiklandóan gőzölögtek! - Mit akarnak? - förmedt rájuk Charles Dickens úr. - Azért jöttünk, hogy még egyszer megpróbáljuk meggyőzni, Charles; szükségünk van a segítségére felelte Poe. - A segítségemre? Azt gondolják, segítenék harcolni azok ellen a jó emberek ellen, akik a rakétával jönnek? Én úgysem ide tartozom. A könyveimet tévedésből égették el. Én nem

vagyok híve a természetfelettinek, nem írok borzasztó rémtörténeteket, mint maga, Poe, maga, Bierce, vagy a többiek. Semmi közöm nincs magukhoz, rettenetes népek! - Ön nagyon meggyőzően tud beszélni - érvelt Poe. Odamehetne az űrhajósokhoz, lecsillapíthatná őket, föléleszthetné babonaságukat… aztán mi már gondjainkba vesszük őket. Dickens úr a fekete köpeny ráncait szemlélte, melyek elrejtették szeme elől Poe kezét. Az, elmosolyodva, egy fekete macskát húzott elő. - Az egyik látogatónknak. - És a többieknek? Poe ismét elmosolyodott, immár elégedetten. - Az elsietett temetést? - Maga gonosz ember, Poe úr. - Csak rémült és haragos. Én isten vagyok, Dickens úr, éppúgy, ahogy ön is az, ahogy mindnyájan azok vagyunk; teremtményeinket - embereinket, ha így jobban tetszik nemcsak hogy veszélybe sodorták, de száműzték és megégették, szétszaggatták és betiltották, elpusztították és elfeledték. Az általunk alkotott világok romba dőlnek. Még az isteneknek is harcba kell szállniuk ilyenkor! - Úgy? - Dickens úr megemelte a fejét, türelmetlenül várva, hogy visszatérhessen a társasághoz, a zenéhez, az ételekhez. Ön talán meg tudja magyarázni, miért vagyunk mi itt? Miként kerültünk ide? - A háború háborút szül. A pusztítás pusztítást szül. A Földön száz évvel ezelőtt, a 2020. évben, törvényen kívül helyezték a könyveinket. Ó, milyen rettenetes dolog - elpusztítani irodalmi alkotásainkat, méghozzá így! Ez visszahozott bennünket a… miből is? Halálból? Odaátról? Nem szeretem az elvont

fogalmakat. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a mi világaink, a mi teremtményeink hívtak minket, és mi meg is próbáltuk megmenteni őket, aminek egyetlen módja az volt, hogy itt a Marson kivárunk egy évszázadot, reménykedve, hogy a Földet közben túlterheli a tudósok hitetlensége; de most jönnek, hogy innen is elkergessenek bennünket és a mi sötét dolgainkat, az összes alkimistát, boszorkányt, vám pírt és a többi rémséget, melyek egyenként vonulta vissza ide az űrön át, ahogy a tudomány Tassal elfoglalt minden országot odalent, és végül a menekülésen kívül nem maradt hátra más. Segítenie kell. Ön nagyon jól tud beszélni. Szükségünk van önre. - Ismétlem, én nem tartozom maguk közé, nej értek egyet magukkal és a többiekkel sem! - kiáltotta Dickens mérgesen. Én sosem játszadoztam boszorkányokkal, vámpírokkal, az éjfél teremtményeivel. - Na és a Karácsonyi ének - Nevetséges! Egyetlen történet. Ó, talán még néhányat írtam szellemekről, na és akkor mi van? Legfontosabb műveimnek köze sincs efféle képtelenségekhez! - Tévedésből vagy sem, mégiscsak közénk sorolták. Elpusztították a könyveit - az ön világait is. Gyűlölnie kéne őket, Dickens úr! - Elismerem, bolondok és durvák, de ennyi az egész. Minden jót! - Akkor legalább Marley urat engedje el! - Nem! Az ajtó becsapódott. Amint Poe megfordult és elindult az utcán, csúszkálva a fagyott talajon, egy nagy hintó jelent meg, és miközben a kocsis élénk dallamot fújt kürtjén, a pickwichisták szálltak ki belőle, cseresznyevörösen, nevetve és énekelve; bezörgettek az ajtón, és mennydörgő hangon

kiáltottak boldog karácsonyt, amikor a kövér ember ajtót nyitott nekik. Poe úr végigsietett a kiszáradt éjféli tenger partján. A tüzek és füstoszlopok mellett megtorpant, parancsokat kiabált, ellenőrizte a fortyogó üstöket, a mérgeket és a krétával rajzolt pentagrammákat. - Jó - mondta és továbbfutott. - Remek! - Kiáltotta és szaladt tovább. Az emberek csatlakoztak hozzá, vele futottak. Ott volt Coppard úr és Machen úr is köztük. Mérges kígyók, haragos démonok, tűzokádó bronzsárkányok, köpködő viperák és rángatózó banyák, nyílhegyek, csalánok és tövisek, s a képzelet visszahúzódó tengerének egyéb gonosz hordalékai ott maradtak a búskomor parton, nyögve, habzó szájjal és köpködve. Machen úr megállt. Kisgyermek módjára kuporodott le a homokba. Zokogni kezdett. Megpróbálták vigasztalni, de ő nem hallgatott rájuk. - Arra gondoltam - szólalt meg -, mi lesz velünk, ha egy nap a könyveink utolsó példányait is elpusztítja? A levegő örvényleni kezdett. - Ne beszéljen róla! - Muszáj - jajgatta Machen úr. - Most, most, hogy a rakéta leszállni készül, maga, Poe úr, maga, Coppard, és maga is, Bierce, mindannyian egyre halványulnak. Akár a fölszálló füst. Eloszlanak. Az arcuk elolvad… - Halál! Ez az igazi halál mindannyiunknak. - Csak a Föld türelmének köszönhetjük a létünk. Ha egy végső rendelettel ma éjjel utolsó néhány művünket is elpusztítják, kialszunk, mint a gyertyaláng. Coppard is eltöprengett. - Vajon ki vagyok én? Vajon melyik földlakó agyában létezem ma éjjel? Valami afrikai kunyhóban? Vagy egy remete

olvassa tán a meséimet? Ő az egyetlen lobogó láng az idő és a tudomány szelében? Ő az a szikrákat hányó gömb, ami életben tart engem lázadóknak kijáró száműzetésemben? Ő lenne az? Vagy egy fiú egy elfeledett padláson, ahol még épp idejében sikerült rám akadnia? Ó, a múlt éjjel betegnek éreztem magam, betegnek, velőmig betegnek, mert a léleknek ugyanúgy van teste, mint a testnek, és az én lélektestem összes fénylő porcikájában sajogni kezdett, s úgy éreztem, mintha lassan elcsurgó gyertya lennék. És akkor hirtelen fölugrottam, új fényben ragyogva! Egy portól tüsszögő gyerek valami sárgult falú padlásszobában a Földön még egyszer rálelt egy megviselt, időmarta példányomra! Így kaptam rövid haladékot! Egy kunyhó ajtaja tárult ki csattanva a tengerparton. Sovány, alacsony férfi lépett ki, akiről foszlányokban lógott a bőr, és a többieket figyelemre se méltatva leült, összeszorított öklébe bámulva. - Őt sajnálom leginkább - súgta Blackwood. Nézzék csak, hogy haldoklik. Valamikor pedig valóságosabb volt, mint mi, emberek. Fogták őt, a gondolatcsontvázat, és évszázadokon át rózsaszín húsba öltöztették, hófehér szakállba, vörös bársonyruhába és fekete csizmába; rénszarvasokat adtak neki, csillogó díszeket és magyalágakat. Annyi sok év után pedig egyszerűen fogták, és egy fertőtlenítőszerrel teli kádba fojtották. A férfiak hallgattak. - Mi lehet most a Földön? - töprengett el Poe. Karácsony nélkül, fenyő nélkül, díszek, dobok és gyertyák nélkül… egyáltalán minden nélkül, kivéve a havat, a szelet és a magányos, földhözragadt embereket… Mindannyian a sovány kis öregemberre néztek, kesze-kusza szakállára, kifakult vörös bársonyruhájára. - Hallotta a történetét?

- El tudom képzelni. A fénylő szemű pszichiáter, az okos szociológus, a bosszús, habzó szájú nevelő, a fertőtlenített szülők… - Sajnálatos szituáció - szólt Bierce mosolyogva -, mert a karácsonyi árusok az utóbbi időben, ha jól emlékszem, már mindenszentek előtt fölrakták a magyaldíszeket, és énekelni kezdték a karácsonyi dalokat. Ha van egy kis szerencsénk, idén már a munka ünnepén* elkezdhették volna! Bierce nem folytatta. Sóhajtva bukott előre. A földön fekve már csak ennyire futotta erejéből: - Milyen érdekes. - Azután a többiek rettegve figyelő tekintete előtt teste kék porrá és elszenesedett csonttá égett, melyek hamuja fekete pernyét szórt szét a szélbe. - Bierce, Bierce! - Vége! - Az utolsó könyve is megsemmisült. Valaki a Földön épp most égette el. - Isten nyugosztalja. Immár semmi sem maradt belőle. Hisz mik vagyunk mi, csak könyvek, és ha azok elpusztulnak, mi is velük megyünk. Suhanó hang töltötte be az eget. Rémülten kiáltottak föl, és fölnéztek. Az eget kápráztatóan izzó tűzfelhőkkel elborítva ott volt a rakéta! A parton álló emberek körül lámpások remegtek; visítás és fortyogás hallatszott, és fövő bájitalok illata szállt. Gyertyaszemű tökfejlámpák emelkedtek a hűvös, tiszta levegőbe. Csontos ujjak szorultak ökölbe, és egy boszorka kiáltotta aszott szájával: Hajó, hajó, törj, lehullj! Hajó, hajó, lángra gyúlj! Múmiapor, macska szőre, *

Szeptember első hétfője Amerikában

száz darabban ess a földre! - Ideje indulnunk - mormolta Blackwood. - Fel, a Jupiterre, a Szaturnuszra vagy a Plútóra. - Megfutamodni? - kiáltotta Poe a szélbe. - Soha! - Én fáradt, öreg ember vagyok! Poe a vénember arcába meredt, és hitt neki. Fölmászott egy óriási sziklára, és szembefordult a süvöltő szélben nyüzsgő tízezer szürke árnnyal, zöld fénnyel és sárga szempárral. - A porokat! - kiáltotta. Keserűmandula, macskahús, kömény, mirhafű és nőszirom sűrű, forró illata kélt! A rakéta ereszkedett - egy elkárhozott lélek sikoltozásával ereszkedett lefelé! Poe dühe magasba csapott! Fölemelte az öklét, és a forróság, a szagok és a gyűlölet zenekara szimfóniával válaszolt mozdulatára. Mint lehántott fakérgek, denevérek röppentek föl. Lángoló szívek, akár a petárdák, robbantak véres tűzijátékká a megperzselt levegőben. A rakéta könyörtelenül ereszkedett lefelé, lefelé, lefelé, mint az inga. És Poe üvöltött, dühödten, egyre zsugorodva, amint a rakéta maga előtt hasítva az eget, egyre többet foglalt el belőle. Mintha az egész holt tenger lett volna a kút, ahol csapdába esve várták a rettentő szerkezet leereszkedését, a csillogó bárdét; emberek voltak ők, a lavina alá szorulva. - A kígyókat! - kiáltotta Poe. És hullámzó, csillogó zöld kígyók indultak meg sebesen arakéta felé. De az csak jött lefelé, széllel, tűzzel, lassan mozogva, és egyszer csak ott feküdt a homokon, vörös gázfelhőket lehelve, egymérföldnyire.

- Gyerünk! - sipította Poe. - A terv megváltozott! Egyetlen esélyünk maradt! Futás! Gyerünk! Gyerünk! Fojtsuk meg őket a saját testünkkel! Öljük meg őket! És mintha csak a háborgó tengernek adott volna parancsot az irányváltoztatásra, hogy hagyja el ősi medrét, a forgószelek és vadul pattogó tüzek szélsebesen indultak meg, esővel és villámokkal a tenger homokja fölött, le az üres folyótorkolatokon, árnyékot vetve és üvöltve, fütyülve és vonítva, fröcsögve és egyesülve, a rakéta felé, mely elcsöndesedve feküdt hatalmas fémfáklyaként a legtávolabbi völgyben. Mintha egy szikrázó lávával teli óriási, égett üstöt fordítottak volna föl, a forrongó emberek és fogukat csattogtató állatok fáradhatatlanul gyűrték le a métereket. - Öljük meg őket! - rikoltotta Poe futás közben. Az űrhajósok kiugrottak a rakétából, fegyverüket készenlétben tartva. Körbejártak, kutyaként szimatolva a levegőbe. Semmit sem láttak. Megnyugodtak. A kapitány lépett elő utolsóként. Pattogó parancsokat osztogatott. Fát gyűjtöttek, meggyújtották, és pillanatokon belül ropogott a tűz. A kapitány intett az embereinek, félkörbe állítva őket maga körül. - Egy új világ - szólt, kényszerítve magát a nyugodt beszédre, holott idegesen pillantgatott hátra válla fölött, a kiszáradt tenger felé. - A régit magunk mögött hagytuk. Mindent újra kezdünk. Most szimbolikusan is még szilárdabban elkötelezzük magunkat a tudomány és a haladás mellett. - Aprót biccentett helyettesének. - A könyveket. A tűz fénye előrajzolta az elhalványult arany betűket: A fűzfák, A kívülálló, Lásd!, Az álmodó, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, Óz földje, Pellucidar, Az elfeledett világ, Szentivánéji álom; és

Machen, Edgar Allan Poe, Cabell, Dunsany, Blackwood és Carroll szörnyűséges neveit; a neveket, az ősi neveket, a gonosz neveket. - Egy új világ. Üdvözléséül elégetjük a régi utolsó maradványait. A kapitány lapokat tépett ki a könyvekből. Egyiket a másik után rakta be a tűzbe. Egy kiáltás! Hátraugorva az emberek a tűzön túlra meredtek, a lakatlan, mégis fenyegető tenger partja felé. Még egy kiáltás! Magas, jajszószerű hang, mint egy sárkány halálsikolya, vagy egy csapkodó bronzbarna bálnáé, mely hirtelen víz nélkül maradt, amikor tengerotthona hirtelen utolsó cseppjéig elpárolgott. A légüres teret megtöltő levegő hangja volt, amely olyan helyre árad be, ahol az előbb még volt valami! A kapitány gondosan megszabadult az utolsó könyvtől is, a tűzbe rakva azt. A levegő remegése megszűnt. Csend! Az űrhajósok előrehajolva füleltek. - Kapitány, hallotta? - Nem. - Mint egy hullám, uram. A tengerfenéken! Mintha láttam volna valamit. Arra. Egy fekete hullámot. Nagyot. Felénk rohant. - Biztosan tévedett. - Ott, uram! - Mi az? - Látja? Ott! A város! Ott, messze! Az a nagy város, közel a mederhez! Kettőbe tört. Leomlik! Az emberek szemüket meregették, előreoldalazva. Smith remegve állt közöttük. Kezét a fejéhez nyomta, mintha egy elveszett gondolatot keresne.

- Emlékszem. Igen, emlékszem már. Nagyon régen volt. Gyermekkoromban. Olvastam egy könyvet. Egy mesét. Óz, azt hiszem, ez volt. Igen, Oz. Oz Smaragdvárosa… - Oz? Sose hallottam róla. - Igen, Oz, ez volt az. Ezt láttam az előbb, akárcsak a mesében. Láttam, ahogy összedől. - Smith! Igen, uram? - Holnap jelentkezzen pszichoanalízisre. - Igen, uram! Fürgén tisztelgett. - Legyenek óvatosak. És az emberek lábujjhegyen, készenlétben tartott fegyverrel kisétáltak a hajó fertőtlenítőlámpáinak fényéből, hogy elnézzenek a hosszú tenger és az alacsony hegyek felé. - Miért - suttogta Smith csalódottan -, hisz most már nincs itt senki, ugye? Senki az égvilágon. A szél vinnyogva homokkal hordta be cipőjét. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - Ahol sosem virrad meg

Két óra alatt elszívott egy csomag cigarettát. - Mennyire járunk kint az űrben? - Másfél milliárd kilométerre. - Másfél milliárd kilométerre mitől? - kérdezte Hitchcock. - Az attól függ - felelte Clemens, aki soha rá se gyújtott. Mondjuk úgy, másfél milliárd kilométerre az otthonunktól. - Hát mondjad. - Az otthontól. A Földtől. New Yorktól. Chicagótól. Akárhonnan jöttél is. - Nem is emlékszem már - mondta Hitchcock. Azt se hiszem, hogy a Föld létezik még, hát te? - Igen - válaszolt Clemens. - Reggel róla álmodtam. - Az űrben nincs reggel. - Akkor az éhjel. - Mindig éhjel van - mondta Hitchcock csöndesen. - Melyik éhjelre gondolsz? - Fogd be - tört ki Clemens ingerülten. - Hadd mondjam végig. Hitchcock újabb cigarettára gyújtott. Keze nem remegett, de úgy nézett ki, mintha a napsütötte bőr alatt titokban reszketne, mindkét keze egy kicsit, és a teste is, nagyon, csakhogy épp láthatatlanul. A két férfi a kilátófolyosó padlóján ült, kibámulva a csillagokra. Clemens szeme csillogott, de Hitchcocké a semmibe révedt; üres volt és zavarodott. - Én 5.00-kor keltem föl - szólalt meg, mintha csak a jobb kezéhez beszélne. - Hallottam, ahogy fölkiáltok: "Hol vagyok, hol vagyok?" És válasz is érkezett: "Sehol!" Erre azt kérdeztem: "Hol voltam?", és azt feleltem: "A Földön!" "Mi az a Föld?",

gondolkodtam el. "Ahol születtem", válaszoltam magamnak. De mindez semmit nem jelentett, sőt még annál is kevesebbet. Nem hiszek semmiben, amit nem láthatok, hallhatok vagy nem foghatok meg. Nem látom a Földet, hát miért kéne hinnem benne? Biztosabb így, ha nem hiszek. - Ott a Föld. - Clemens mosolyogva mutatta. - Az a fénypont ott. - Az nem a Föld; az a napunk. A Földet nem látni innen. - Én látom. Jó a memóriám. - Az nem ugyanaz, te bolond - mondta Hitchcock hirtelen. Hangjában árnyalatnyi harag érződött. - Én arról beszéltem, hogy nem látni. Mindig így volt velem. Ha Bostonban vagyok, New York meghalt számomra. Ha New Yorkban vagyok, ugyanez áll Bostonra. Ha valakit nem látok egy napig, az meghalt. Aztán ha szembejön velem az utcán, te jó isten, itt a feltámadás. Majdnem táncra perdülök, annyira örülök, hogy látom. Legalábbis azelőtt így volt. Többé már nem táncolok. Csak nézek. És ha az illető elmegy, meghalt megint. Clemens nevetett. - Egyszerűen arról van szó, hogy az agyad elég primitív szinten működik. Nem képes megőrizni dolgokat. Hitchcock, öreg fiú, neked nincs fantáziád. Meg kell tanulnod használni az agyad. - Ugyan miért kéne benne megőriznem olyan dolgokat, amiknek semmi hasznát nem veszem? kérdezte Hitchcock, tágra nyílt szemmel még mindig az űrt bámulva. - Én gyakorlatias vagyok. Ha nincs itt a Föld, hogy sétáljak rajta, szerinted egy emléken kéne sétálnom? Az fáj. Az emlékek, ahogy apám mondta egyszer, sündisznók. A pokolba velük! Tartsuk távol magunkat tőlük. Boldogtalanná tesznek. Romba döntik a munkádat. Megríkatnak.

- Én most is a Földön sétálok - mondta Clemens, bandzsítva fújva szét a füstöt. - Te sündisznókat rugdosol. Később majd nem tudsz ebédelni, és nem fogod tudni, miért - mondta Hitchcock élettelen hangon. - Azért lesz, mert a lábad tele lesz szúrós tüskékkel. A pokolba vele! Ha nem tudom meginni, megcsípni, megütni, vagy nem tudok ráfeküdni, azt mondom, behajíthatod a napba. Én halott vagyok a Földnek. És az is halott nekem. Ma éhjel senki sem sír értem New Yorkban. Félre New Yorkkal. Itt nincs egyetlen évszak se; a nyár és a tél is eltűnt. No meg a tavaly és az ősz. Még este és reggel sincs; csak űr és megint csak űr. Az egyetlen, ami pillanatnyilag létezik, az te vagy, én meg ez az űrhajó. És ezek közül is csak saját magamban lehetek biztos. Ennyit erről. Clemens oda se figyelt rá. - Most egy tízcentest dobok a telefonba - mondta, és lassan elmosolyodva pantomimszerűen előadta a jelenetet. - A barátnőmet hívom Evanstonban. Helló, Barbara! A rakéta továbbvitorlázott az űrben. Az ebédhez hívó csengő 13.05-kor szólalt meg. A férfiak befutottak gumitalpú tornacipőikben, és leültek a párnázott asztalokhoz. Clemens nem volt éhes. - Látod, ugye megmondtam? - szólalt meg Hitchcock. - Te és az átkozott sündisznóid! Hagyd őket békén, ahogy mondtam. Nézz csak rám, hogy belapátolom a kaját. - Gépies, lassú, teljesen humortalan hangon mondta ezt. - Nézz csak. - Nagy darab süteményt tömött a szájába, és a nyelvével megízlelte. Úgy nézett a tányérján maradt részre, mintha a szerkezetére volna kíváncsi. Odébb lökte a villájával. Megtapogatta az evőeszköz nyelét. Összenyomta a citromos tölteléket, és

figyelte, ahogy föltör a villa ágai közt. Aztán végigtapogatott egy üveg tejet, fél litert egy pohárba töltött belőle, a hangját hallgatva. Úgy nézett rá, mintha tovább akarná fehéríteni. Olyan gyorsan itta meg, hogy az ízét sem érezhette. Pár perc alatt végzett az egész ebéddel, lázasan tömve magába mindent, és most körülnézett, van-e még valami, de nem talált. Kifejezéstélen tekintettel bámult ki az űrhajó ablakán. - Azok sem igaziak ott - szólt. - Mik? - kérdezte Clemens. - A csillagok. Ki érintett meg valaha is egyet? Látom őket, az igaz, de mi haszna, ha több millió vagy milliárd kilométerre vannak? Ilyen távoli dolgokkal már nem is érdemes foglalkozni. - Miért jelentkeztél erre az útra? - kérdezte Clemens hirtelen. Hitchcock bámulatosan üres tejespoharába meredt, és erősen megszorította, aztán ellazította a kezét, majd ismét megszorította. - Nem tudom. - Végigfuttatta nyelvét a pohár peremén. Egyszerűen muszáj volt, ennyi az egész. Honnan tudod, mit miért teszel az életben? - Tetszett neked az űrutazás ötlete? Hogy eljutsz más világokra? - Nem tudom. Igen. Nem. Nem akartam eljutni sehová. Inkább maga az utazás érdekelt. - Hitchcock először próbálta a tekintetét valamire összpontosítani, de az annyira ködös volt és távoli, hogy szeme nem bírta befogni, pedig kezén is, arcán is látszott, mennyire erőlködik. - Leginkább az űr. Az a rengeteg űr. Tetszett a gondolat, hogy a semmi van fölül, a semmi van alul, és a kettő között megint csak egy nagy adag semmi, no és én ennek a semminek a közepén. - Sosem hallottam még senkit így beszélni erről. - Hát én így beszélek; remélem, figyeltél.

Hitchcock elővette a cigarettáját, meggyújtott egyet, aztán elkezdte szívni és a füstöt fújni, szívni és fújni, újra meg újra. - Miféle gyerekkorod volt neked, Hitchcock? szólalt meg Clemens. - Sose voltam fiatal. Bárki voltam is akkor, az az énem már meghalt. Ez is a te tüskéd csak. Én nem döfködöm tele magam, köszönöm szépen. Mindig úgy fogtam fel, hogy minden nap újra meghalsz, és mindegyik egy doboz, tudod, számozva és sorba rakva; de sosem mehetsz vissza fölemelni a fedelüket, mert pár ezerszer meghaltál már életedben, és az rengeteg hullát jelent, ami mind máshogy végezte, és egyik randább, mint a másik. Minden nap egy újabb példányt jelent belőled, akit nem ismersz, nem értesz, és nem is akarsz megérteni. - Így mindent fölégetsz magad mögött. - Miért kéne bármilyen közöm legyen ahhoz a fiatalabb Hitchcockhoz? Bolond volt, akit dróton ráncigáltak, és mindenféle módon kihasználtak. Az apja semmirekellő volt, és ő örült, mikor az anyja meghalt, mert vele is ugyanaz volt az ábra. Talán vissza kéne mennem, és újra látnom az arcát azon a napon, ahogy kárörvendezik? Bolond volt. - Mind bolondok vagyunk - mondta Clemens egyfolytában. Csak éppen mindek nappal másként. Azt gondoljuk: "Ma nem vagyok bolond. Okultam a leckéből. Tegnap bolond voltam, de ma reggel nem." Aztán másnap rájövünk, igen, megint csak bolondok voltunk. Szerintem az egyetlen esélyünk, hogy felnőjünk és elboldoguljunk a világban, ez: el kell fogadjuk a tényt, miszerint nem vagyunk tökéletesek, és e szerint éljünk. - Nem akarok tökéletlen dolgokra emlékezni mondta Hitchcock. - Nem foghatok kezet azzal a fiatalabb énemmel, igaz? Hol van ő? Meg tudod találni nekem? Meghalt, úgyhogy a pokolba vele! A holnapi tetteimet nem fogom aszerint alakítani,

hogy milyen sületlenséget csináltam tegnap. - Félreértettél engem. - Akkor mondd el még egyszer. - Hitchcock csak ült, mióta befejezte az ebédet, és az ablakon bámult kifelé. A többiek őt nézték. - A meteorok léteznek? - kérdezte. - Nagyon is jól tudod, hogy igen. - A radarberendezéseinkben igen, mint fénysávok az űrben. Nem, én nem hiszek semmiben, ami nem létezik úgy, hogy a saját szememmel lássam. Néha… - a többiek felé bólintott, akik már szintén ebédjük végén jártak - néha senki és semmi másban nem hiszek magamon kívül. - Kihúzta magát ültében. Van fölöttünk még egy szint? - Igen. - Azonnal látnom kell. - Ne izgasd föl magad. - Várj meg itt, mindjárt visszajövök. - Hitchcock kisietett. A legénység többi tagja tovább rágódott, az ebédjén. Eltelt egy perc. Egyik férfi fölemelte a fejét. - Mióta folyik ez? Mármint Hitchcocknál. - Csak ma. - Régebben is furán viselkedett. - Igen, de ma rosszabb. - Szólt már valaki a pszichiáternek? - Azt gondoltuk, majdcsak kigyógyul belőle. Először mindenkire nagy hatással van az űr. Én is átéltem. Vadul filozofálni kezd az ember, aztán meg megrémül. Kiveri a veríték, megkérdőjelezi a származását, nem hisz már a Földben sem, leissza magát, macskajajjal ébred, és azzal vége is. - De Hitchcock nem issza le magát - mondta valaki. - Bárcsak megtenné:

- Hogyan felelhetett meg az orvosi vizsgálatón? - Hogy feleltünk meg mi mindnyájan? Szükségünk volt emberekre. Legtöbb emberbe a szar beléfagy az űrben. Ezért aztán a bizottság rengeteg határesetet átenged. - Ez az ember nem határeset - szólt valaki. Olyan, mint aki egy szakadékba zuhan, de sosem éri el a fenekét. Öt percig vártak. Hitchcock nem jött vissza: Clemens végül fölállt, kiment, és a csigalépcsőn fölmászott a fölső szintre. Hitchcock ott volt, gyengéden simogatta a falat. - Itt van - szólt. - Hát persze hogy itt. - Attól féltem, hogy nem lesz. - Hitchcock Clemensre sandított. - És te is élsz. - Bizony, már jó ideje. - Nem - mondta Hitchcock. - Most, csak most, ebben a pillanatban élsz, míg itt vagy velem. Egy pillanattal ezelőtt még nem is léteztél. - Számomra igen - felelte a másik. - Az nem fontos. Nem voltál itt velem - mondta Hitchcock. Csak ez a fontos. A legénység odalent van még? - Igen. - Tudod bizonyítani? - Nézd, Hitchcock, jobb lenne, ha meglátogatnád dr. Edwardsot. Azt hiszem, szükséged van a segítségére. - Nem, jól vagyok. Különben is, ki az a doktor? Be tudod bizonyítani, hogy a hajón van egyáltalán? - Be tudom. Csak hívnom kell. - Nem. Én úgy értem, itt állva, ebben a pillanatban nem tudod bebizonyítani, vagy igen? - Anélkül hogy megmozdulnék, nem: - Na látod. Szellemi bizonyítékod nincs rá. Ezt akarom én,

egy szellemi bizonyítékot, amit érzek. Nem fizikai bizonyíték kell, amiért elmegy az ember, úgy szerzi meg. Olyan kell, amit mindig az agyamban hordhatok, és bármikor megérinthetek, megszagolhatok, érezhetek. De erre nincs mód. Hogy hinni tudj valamiben, magaddal kell cipeld. A Földet azonban, vagy egy embert, nem vághatod zsebre. Szeretnék erre egy lehetőséget találni, hogy mindig mindent magammal hordhassak, és így hihessek benne. Milyen esetlen dolog folyton ezzel vesződni, elmenni és valami szörnyen anyagi bizonyítékot szerezni valami más létezésére. Gyűlölöm az anyagi dolgokat, mert könnyen hátramaradnak, és így lehetetlen hinni bennük. - Ezek a játékszabályok. - Meg akarom változtatni őket. Nem jobb lenne, ha bármit bebizonyíthatnánk csak az agyunkkal, és biztosra vehetnénk, hogy a dolgok mindig a helyükön maradnak? Szeretném tudni, hogy néz ki egy helyiség, amikor nem vakok ott. Szeretnék biztos lenni benne. - Azt nem lehet. - Tudod - folytatta Hitchcock -, először vagy öt éve jutott eszembe, hogy kijövök az űrbe. Körülbelül akkor, amikor elvesztettem a munkám. Tudod, hogy író akartam lenni? Ó igen, azoknak az embereknek az egyike, akik folyton az írásról beszélnek, de maguk csak ritkán írnak. Csak túl sok higgadtság kell hozzá. Így aztán elvesztettem az állásom, ott hagytam a szerkesztőségi munkát, és mivel nem tudtam újra elhelyezkedni, elindultam lefelé a lejtőn. Aztán meghalt a feleségem. Látod, semmi sem marad meg ott, ahová az ember rakja… az anyagi dolgokban nem lehet megbízni. A fiunkat kénytelen voltam egy nagynénihez adni, és a helyzet tovább romlott; aztán egy napon megjelent egy novella az én nevem alatt, de nem az enyém volt.

- Ezt nem értem. Hitchcock sápadt arcán veríték csurgott. - Csak azt tudom mondani, hogy néztem az oldalt, rajta a nevemmel a cím alatt. Írta Joseph Hitchcock: De az valaki más volt. Nem lehetett bizonyítani ténylegesen, valóban bebizonyítani -, hogy én lettem volna. A történet ismerősnek tűnt - tudtam, én írtam -, de az a név ott a papíron mégsem az enyém volt. Csak egy szimbólum, egy név. Idegen volt. És akkor rájöttem; hogy még ha sikeres író leszek is, az se jelentene számomra semmit, mert nem tudom azonosítani magam azzal a névvel. Csupán holt betűket látok. Így aztán nem írtam többé. Különben abban sem voltam biztos, hogy a fiókomba rakott kéziratok pár nap múlva még mindig az enyémek-e, pedig emlékeztem rá, én gépeltem le őket. Mindig a végső bizonyíték hiányzott. Rés támadt a munkavégzés és a kész termék között. Ami kész van, az halott; tehát nem lehet bizonyíték, mert nem tehet semmit. Csalt a tettek fontosak. A papírlapok az immár láthatatlan tetteknek csupán maradványai voltak, véglegesen készek. Az alkotás bizonyítéka elkészült. Semmi más nem maradt, csak az emlék, de az emlékeimben nem bíztam már. Bebizonyíthattam volna, hogy én írtam azokat a történeteket? Nem. Bebizonyíthatja bármelyik szerző? Valódi bizonyítékkal? Szerintem csak a tett számít bizonyítéknak. Nem. Igazából nem. Nem, hacsak nem ül ott gépelés közben valaki a szobában, és aztán az ő emlékezete kisegít. Ha egyszer valami befejeződött, nincs többé rá bizonyíték, csak emlékek. Akkor kezdtem el mindenfelé réseket találni a dolgok között. Kételkedni kezdtem a házasságomban, a gyerekeimben, sőt a hivatásomban is. Kétségbe vontam, hogy Illinoisban születtem, apám részeges volt, anyám pedig egy szemét. Semmit se tudtam bebizonyítani. Ó igen, az emberek mondhatták: "Ez vagy, az

meg amaz, innen, onnan, amonnan", de az nem számított. - El kéne felejtsd végre az efféle dolgokat - mondta Clemens. - Nem megy. Annyi a rés és az űr. Így jutottak eszembe először a csillagok. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy rakétán utazni az űrben, a semmiben, a semmiben, és egyre tovább a nagy semmiben, miközben épp csak egy leheletnyi anyag, egy vékony fém tojáshéj vesz körül engem, és így elmenekülni attól a rengeteg valamitől, amikben ott tátongnak a rések, és nem képesek bizonyítani magukat. Akkor értettem meg, hogy számomra az egyetlen boldogság az űr. Ha az Aldebaranra érek, jelentkezem egy ötéves visszaútra a Föld felé, és az életem hátralevő részét így; ingázva fogom leélni. - Beszéltél már erről a pszichiáterrel? - Hogy megpróbálja befoltozni a réseimet, betölteni a lyukakat zajjal, meleg vízzel, szavakkal, érintésekkel meg ilyesmikkel? Kösz, nem. - Hitchcock megtorpant. - Egyre rosszabb ez nálam, nem? Gondoltam. Ma reggel, amikor fölébredtem, arra gondoltam, rosszabbodik az állapotom. Vagy talán javul? - újabb szünetet tartott, és Clemensre kacsintott. Ott vagy? Tényleg ott vagy? Rajta, bizonyítsd. Clemens keményen a karjára csapott. - Igen - mondta Hitchcock, a karját dörzsölgetve, masszírozva, miközben csodálkozva, figyelmesen vizsgálta. Tényleg ott voltál. A pillanat egy törtrészére, igen. De vajon ott vagy… most? - Viszlát - szólt Clemens, és elsétált. Ment, hogy előkerítse a doktort. Csengőszó harsant. Kettő, három is. A hajó megrázkódott, mintha egy kéz csapott volna rá. Szívó hang hallatszott, mintha valaki egy porszívót kapcsolt volna be. Clemens hallotta a kiáltásokat, érezte, ahogy fogy a levegő. Füle körül sziszegve

áramlott el. Hirtelen kiürült az orra és a tüdeje. Lerogyott, de akkor a sziszegés megszűnt. - Egy meteor - kiáltotta valaki. Aztán egy másik hang - Befoltozták! - Bizonyára ez is történt. A hajó szerelőpókja, mely- odakint szaladgált a burkolaton, forró foltot kent a fémen támadt lyukra, aztán erősen odahegesztette. A távolban valaki beszélt, beszélt, aztán kiáltozni kezdett. Clemens végigrohant a folyosón a frissülő, sűrűsödő levegőben. Alighogy befordult az egyik választófalon túlra, megpillantotta a lyukat az acélfalban, frissen eltömve; a meteor szilánkjai úgy hevertek szerteszét, mint egy széttört játék darabkái. Látta a kapitányt, a legénységet és egy férfit, aki a padlón feküdt. Hitchcock volt az. Szemét lehunyva sírt. - Meg akart ölni - ismételte újra és újra. - Meg akart ölni. Talpra segítették. - De hisz nem tehet ilyet - mondta Hitchcock. - Nem történhet meg így. Ilyesmi nem eshet meg, ugye? Énértem jött ide be. Miért csinálta? - Jól van, jól van, Hitchcock - szólt a kapitány. A doktor egy kisebb vágást kötözött épp Hitchcock karján. Az fölnézett, sápadtan, és meglátta az őt bámuló Clemenst. - Meg akart ölni - mondta. - Tudom - felelte Clemens. Tizenhét óra telt el. A hajó továbbhaladt az űrben. Clemens átlépett egy választófalon, és várt. A pszichiáter és a kapitány is ott volt. Hitchcock a padlón ült, libát a melléig fölhúzta kezével szorosan átölelte. - Hitchcock - szólt a kapitány. Semmi válasz. - Hitchcock, figyeljen rám - mondta a pszichiáter. Clemenshez fordultak. - Maga a barátja? - Igen.

- Akar segíteni nekünk? - Ha tudok. - Az az átkozott meteor az oka - mondta a kapitány. - Ha az nem jön, ez sem következett volna be. - Előbb-utóbb mindenképp bekövetkezett volna szólt a doktor, aztán Clemenshez intézte szavait: Beszéljen hozzá. Clemens csöndben odasétált, lekuporodott Hitchcock mellé, és finoman megrángatta a karját, halk hangon szólítva őt - Szia, Hitchcock. Semmi válasz. - Hé, én vagyok az, Clemens - folytatta. - Nézd, itt vagyok. Kicsit ütött a másik karjára. Finoman megmasszírozta a merev nyakat, és a lehajtott fej tarkóját. A pszichiáterre pillantott, aki nagyon halkan fölsóhajtott. A kapitány vállat vont. Sokkterápia, doktor? A pszichiáter bólintott. - Egy órán belül elkezdjük. Igen, gondolta Clemens, sokkterápia. Játssz le neki egy tucat dzsesszlemezt, lengess meg egy üveg friss zöld pitypangos klorofill-oldatot az orra alatt, tegyél füvet a lába alá, spriccelj szét Chanelt a levegőben, vágd le a haját, a körmeit, hozz neki egy nőt, ordíts rá, üsd meg, rúgj bele, süsd meg villanyárammal, töltsd be a réseket és repedéseket, de akkor is, hol lesz a bizonyíték? Nem bizonygathatsz neki az örökkévalóságig. Nem köthetsz le egy csecsemőt csörgővel és szirénával minden este az elkövetkező harminc év során. Valamikor abba kell hagyni. És ha megteszed, ő újra elvész. Már ha addig is fordít rád egyáltalán valamennyi figyelmet. - Hitchcock! - kiáltotta, amilyen hangosan csak tudta, szinte már eszelősen, mintha maga is abba a bizonyos szakadékba zuhanna. - Én vagyok az. A haverod! Hé! Clemens sarkon fordult, és kisétált a néma szobából. Tizenkét órával később újabb riadócsengő szólalt meg.

Miután a futkározás alábbhagyott, a kapitány elmagyarázta, mi történt: Hitchcock egy pillanatra magához tért. Egyedül volt. Magára húzott egy szkafandert. Kinyitotta az egyik zsilipet, és kisétált az űrbe… egyedül. Clemens kipillantott a hatalmas üvegablakon, de csak a csillagok vibráló fényét látta, és a távoli feketeséget. - Szóval odakint van? - Igen. Vagy egymillió kilométerrel mögöttünk. Sosem találjuk meg. Akkor tudtam meg, hogy a hajón kívül van, amikor jelzés futott be a sisakrádiójából a vezérlőközpontba. Úgy hallottam, magában beszél. - Mit mondott? - Valami olyasmit, hogy: "Az űrhajó nincs többé. Soha nem is volt. Emberek se. Az egész univerzumban nincsenek emberek. Egyet se láttam. Nincsenek növények. Se csillagok." Ezt mondta. Aztán még beszélt valamit a kezéről és a lábáról is. "Nincs kezem - mondta. - Többé már nincs kezem. Soha nem is volt. Nincs lábam. Soha nem is volt. Nincs arcom. Nincs fejem. Semmi. Csak az űr. Csak az űr. Csak a rés." Az emberek csöndben megfordultak, hogy kinézzenek az üvegablakon át a távoli, hideg csillagokra. Az űr, gondolta Clemens. Az űr, amit Hitchcock annyira szeretett. Az űr, ahol a semmi van fölül, a semmi van alul, és a kettő között is csak egy nagy darab üres semmi, és mindennek a semminek a közepén ott zuhan Hitchcock, arrafelé, ahol nem esteledik, és főleg, sosem virrad meg. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - A róka és az erdő

A legelső éjszakán tűzijátékot rendeztek, ami meglehetősen félelmetes látvány, ha az embernek sokkal rettenetesebb dolgokat juttat az eszébe, de ez mégis gyönyörű volt, a rakéták fölszálltak Mexikó ősi, lágy levegőjébe, aztán szétrebbentették a csiilagokat kék és fehér szikrákkal. Minden szép volt és édeskés, a levegőben élet és halál keveredett, eső és por, templomi füstölők füstje, no meg a zenekari emelvényen csillogó tubák rézszaga, melyek a La Paloma magával ragadó ritmusát lüktették. A templom kapuit szélesre tárták, és mintha csak egy óriási sárga csillagkép zuhant volna le az októberi égből, hogy lélegző tűzként simuljon a falakra, milliónyi gyertya fénye és illata szállt. Újabb és még szebb petárdák suhantak el, mint kötélen táncoló gyalogüstökösök, a hideg kőlápokkal borított tér fölött, nekicsapódtak a kávézó vályogfalának, hogy aztán szikrákat hányva továbbrohanjanak a magas templomtorony felé, ahol csupán a kisfiúk meztelen lábai látszottak, szüntelen rugdosásukkal kongásra és egyre erősebb lengésre bírva a harangmonstrumokat, rettenetes égzengést váltva ki. Egy lángoló bika botorkált körbe a térén, nevető férfiakat és sivítozó gyermekeket kergetve. - Ez az 1938-as esztendő - szólalt meg felesége mellett William Travis mosolyogva, az ordítozó tömeg szélén állva. - Jó kis év. A bika feléjük iramodott. A pár félreugrott, és futni kezdett, miközben tűzgolyók zuhogtak rájuk, ki a zenéből, a forgatagból, el a templomtól, a zenekartól, a csillagok alá, egymást átölelve, nevetve. A bika otthagyta őket, a mexikóival együtt, aki a vállán

cipelte, hiszen nem volt más, csupán egy bambuszkeret és rengeteg kénes puskapor. - Soha életemben nem éreztem még ilyen jól magam. - Susan Travis megállt, hogy lélegzethez jusson. - Lenyűgöző - mondta William. - És még folytatódik, ugye? - Egész éjjel. - Nem, én az utazásunkra gondoltam. A férfi a homlokát ráncolta, és megütögette a felső zsebét. - Egy életre elég utazócsekk van nálam. Érezd jól magad. Felejtsd el. Soha nem fognak ránk találni. - Soha? - Soha. Akkor valaki óriási petárdákat kezdett eregetni a zúgó harangú templomtoronyból, a tömeg riadtan meghátrált, s a petárdák csodálatos hangzavart keltve robbanták szét a táncoló lábak és hajladozó testek közt. A sülő tortillák fantasztikus illata töltötte be a levegőt, s a kávézók asztalainál ülő emberek is kikitekingettek, kezükben söröskorsót szorongatva. A bika elpusztult. A tűz kialudt a bambuszcsövekben, félrerakták hát. A munkás leemelte válláról a keretet. Kisfiúk gyűltek köré, hogy megérinthessék a remekbe szabott papírmasé fejet, az igazi szarvakat. - Nézzük meg azt a bikát - szólt William. Ahogy elsétáltak a kávézó bejárata előtt, Susan megpillantotta az őket bámuló férfit; fehér ember volt, sófehér öltönyben, kék inggel és nyakkendővel, arcát barnára égette a nap. Haja szőke volt, egyenes szálú, a szeme kék, és őket bámulta, amint elsétáltak előtte. Az asszony talán észre sem veszi; ha ragyogóan tiszta könyöke mellett ott nem állnak azok az üvegek; egy kövér

mentalikőrös palack, egy üveg vermut, egy kancsó konyak és még hétüvegnyi mindenféle likőr, ujjai előtt pedig tíz apró, félig töltött pohár sorakozott, melyekből úgy hörpintgetett, hogy az utcáról közben le sem vette a szemét, csak néha hunyorított, és keskeny ajkait összepréselve élvezte az ital zamatát. Szabad kezében vékony havannaszivar füstölgött, egy széken pedig húsz karton török cigaretta, hat doboz szivar és néhány csomagolt kölnivizes üveg tornyosult. - Bill… - súgta Susan. - Nyugalom - felelte a férfi. - Nem ismerjük. - Már reggel is láttam a téren. - Ne nézz vissza, sétálj tovább. Nézegesd csak a papírmasé bikát. Ez az, most már kérdezhetsz. - Gondolod, hogy a keresőktől jött? - Nem követhettek minket! - És ha mégis?! - Milyen szép bika - fordult William a tulajdonoshoz. - Nem követhetett minket vissza kétszáz éven át, ugye? - Uralkodj magadon, az Isten szerelmére! - mondta William. Az asszony megingott. A férfi erősen megszorította a könyökét, és elvezette onnan. - El ne ájulj, - Elmosolyodott, leplezve aggodalmát. Mindjárt rendbe jössz. Menjünk be abba a kávézóba, és igyunk egyet az orra előtt, akkor aztán, ha az is, akinek gondoljuk, nem foghat gyanút. - Én nem bírok. - De muszáj. Gyere csak. Mondtam is Davidnek, hogy ez nevetséges! - Ez utóbbit jó hangosan jelentette ki, miközben föllépdeltek a kávézó lépcsőin. Itt volnánk, gondolta Susan. De kik vagyunk? Hová tartunk? Mitől félünk? Kezdd a legelején, mondta magának,

kétségbeesetten kapaszkodva józan eszébe, és máris talpa alatt érezte a vályogpadlót. A nevem Ann Kristen; a férjemet Rogernek hívják. Az időszámításunk szerint 2155. évben éltünk, egy gonosz világban. Olyan volt, mint egy hatalmas, fekete hajó, amely elrugaszkodott a józan ész és a civilizáció partjaitól, fekete kürtjét bőgetve az éjszakában, kétmilliárd embert cipelve magával, akarták-e vagy sem, a halálba, hogy kizuhanjanak a föld és a tenger peremén a radioaktív lángokba és az őrületbe. Besétáltak a kávézóba. Az a férfi őket bámulta. Megszólalt egy telefon. A csörgés megijesztette Susant. Visszaemlékezett egy telefoncsörgésre kétszáz évnyire a jövőben, azon a kék áprilisi reggelen, 2155-ben, amikor ő vette föl a kagylót. - Ann, itt Renel Hallottad már? Vagyis hallottál már az Időutazási Részvénytársaságról? Utakat szervez Rómába az időszámítás előtti 21. évbe, a Napóleon kori Waterlooba… bármikor, bárhová! - Rene, te tréfálsz. - Nem. Clinton Smith ma reggel indult el Philadelphiába, 1776-ba. Az Időutazási Rt. mindent elintéz. Persze sok pénz. De gondold el… a saját szemeddel láthatod a lángokban álló Rómát, Kubiláj kánt, Mózest és a Vörös-tengert! A csőpostádban talán már ott is van a hirdetésük. Kinyitotta a szivattyús csőposta rekeszét, és meg is találta a fémfóliára nyomott reklámot: RÓMA ÉS A BORGIAK! A WRIGHT FIVÉREK KITTY HAWKNÁL!

Az Időutazási Rt. felöltözteti és elhelyezi önt a tömegben Lincoln vagy Caesar meggyilkolásának szenthelyén! Garantáltan megtanítunk önnek bármilyen nyelvet, amire szüksége lehet egy adott civilizációban az akadályoztatás nélküli szabad mozgáshoz, bármely korban. Latint, görögöt, ősi amerikai köznyelvet. Töltse vakációját ne csak térben, időben is máshol! Rene hangja ott dongott a telefonban. - Tom és én holnap indulunk 1492-be. Elintézik, hogy Tom elvitorlázhasson Kolumbusszal. Hát nem káprázatos?! De igen - mormolta Ann bénultam. - És mit mond a Kormány erről az időgépes társaságról? - Ó, a rendőrség folyton figyeli. Félnek, hogy egyesek majd így akarnak meglógni a behívó elől, megszökni és elrejtőzni a múltban. Mindenkinek hátra kell hagynia egy zálognyilatkozatot a házára és minden vagyonára, a visszatérés garanciájaként. Végül is háború van. - Igen, háború - mormolta Ann. - A háború. Ott állva, kezében a telefonnal, arra gondolt: itt a lehetőség, amiről a férjemmel annyit beszéltünk, amiért annyit könyörögtünk éveken át. Nem szeretjük ezt a 2155-ös világot. El akarunk menekülni az ő munkája elől a bombagyárban, és az én baktériumtenyészeteim elől is. Talán most van esélyünk a szökésre, hogy elrejtőzzünk az évek vadonában, több évszázadnyira innen, ahol sosem találnak ránk, és sosem hozhatnak vissza, elégetni a könyveinket, cenzúrázni a gondolatainkat, leforrázni az agyunkat rettegéssel, meneteltetni minket, ránk ordítani a rádióból…

Mexikóban voltak hát, az 1938-as évben. Az asszony a kávézó mocskos falát nézte. A jövő államának jó munkásait elengedték a múltba vakációzni, hogy így meneküljenek a fáradtság elől. Ez tette lehetővé, hogy ő és a férje is visszaköltözzenek 1938-ba, egy szobába New York Cityben, és ők élvezték a színházakat s a Szabadság-szobrot, ami még mindig zölden magasodott a kikötőben. A harmadik napon aztán ruhát, nevet váltottak, és elrepültek, hogy elrejtőzzenek Mexikóban. - Ez biztos ő - suttogta Susan, az asztalnál ülő idegenre pillantva. - Azok a cigaretták, a szivarok, a likőrök mind arról árulkodnak. Emlékszel az első éjszakánkra a múltban? Egy hónappal korábban, az első éjszakájukon New York-ban, még menekülésük előtt, mindenféle furcsa italt ittak, különös élelmiszereket ízlelgettek és vásároltak, parfümöket, vagy tíz tucat ritka cigarettafajtát, mert azok a jövőben hozzáférhetetlenek voltak, hisz ott a háború jelentett mindent. Így persze bolondot csináltak magukból, ki-be rohangálva a boltokba, kocsmákba, dohányboltokba; aztán fölvonultak a szobájukba, és csodálatosan lebetegedtek. És most itt volt ez a hasonlóképpen viselkedő idegen, aki csupa olyan dolgot csinált, amit csak egy jövőből jött ember tenne, sok-sok év óta kiéhezve már a likőrökre és cigarettákra. Susan és William leült, rendeltek egy italt. Az idegen a ruháikat vizsgálgatta, a hajukat, az ékszereket, a módot, ahogy sétáltak és leültek… - Ülj könnyedén - dünnyögte William az orra alatt. Viselkedj úgy, mintha ilyen ruhákat hordtál volna egész életedben. - Sose kellett volna megpróbálkoznunk a szökéssel.

- Istenem! - szólt William. - Ez idejön. Hadd beszéljek én. Az idegen meghajolt előttük. Sarkai nagyon halkan összekoccantak. Susan megmerevedett. Ez a katonás hang! Eltéveszthetetlen, csakúgy, mint az a bizonyos utálatos kopogtatás az ajtódon éjfélkor. - Mr. Roger Kristen - szólalt meg az idegen -, ön nem húzta fel a nadrágszárait leüléskor. William megdermedt. Lenézett a combján ártatlanul pihenő két kézére. Susan szíve sebesebben kezdett verni. - Ön összetéveszt valakivel - mondta William gyorsan. - Az én nevem nem Krisler. - Kristen - javította ki az idegen. - Willian Travis vagyok - mondta William. - Én nem értem, mi köze önnek az én nadrágszáraimhoz. - Bocsánat. - Az idegen odahúzott egy széket. - Mondjuk úgy, azt hittem, felismerem önt, amiatt hogy nem emelte meg a nadrágszárát. Mert mindenki úgy csinálja. Ha nem, a nadrág hamar kitérdesedik. Messzire kerültem otthonról, Mr…. Travis, és társaságra vágyom. A nevem Simms. - Mr. Simms, elhisszük, hogy magányos, de mi fáradtak vagyunk. Holnap indulunk Acapulcóba. - Gyönyörű hely. Nemrég jártam ott, néhány barátomat kerestem. Nem tudom, hol lehetnek. De meg kell találnom őket. Ó, a hölgy csak nem beteg? - Jó éjt, Mr. Simms. Az ajtó felé indultak, William szilárdan fogta Susan karját. Nem néztek vissza, amikor Mr. Simms utánuk kiáltott: - Ó, és még valamit - Szünetet tartott, azután lassan ejtette ki a szavakat: Időszámításunk szerint 2155.

Susan lehunyta a szemét, és érezte, hogy a föld megremeg alatta. Azért csak lépdelt tovább, a tűzfényes tér felé, semmit sem látva. Bezárták hotelszobájuk ajtaját. Akkor az asszony sírni kezdett, és csak álltak ott a sötétben, s a padló megrendült alattuk. A távolban petárdák durrantak, és a téren nevetés harsant. - Micsoda átkozott arcátlanság - szólt William. - Ott ült, és úgy méregetett minket tetőtől talpig; mint az állatokat, az istenverte cigarettáin pöfékelve, az italjait nyeldekelve. Meg kellett volna ölnöm! - A hangja már-már hisztérikusan csengett. - És még ahhoz is volt képe, hogy az igazi nevét használja előttünk: A Keresők főnöke. Na és az a szöveg a nadrágszáraimról. Istenem, föl kellett volna emelnem őket, amikor leültem. Ez ennek a kornak teljesen magától értetődő gesztusa. Azzal, hogy nem tettem meg, kiríttam a többiek közül; ekkor gondolhatott arra: itt egy ember, aki sosem hordott nadrágot, aki a térdig érő egyenruhához szokott, és az eljövendő divathoz. Legszívesebben meghaltam volna, amiért így elárultam magunkat! - Nem, nem, az én járásom volt az… ezek a magas sarkak… ami elárult. A hajunk is… olyan frissen vágott, olyan új. Minden furcsa és nyugtalanító rajtunk. A férfi fölkapcsolta a villanyt. - Még csak kísérletezik velünk. Nem biztos magában… nem egészen. Ezért nem futamodhatunk meg előle. Nem bizonyíthatjuk be az igazát. Szép kényelmesen elmegyünk Acapulcóba. - Talán mégis biztos a dolgában, csak játszik velünk.

- Az is kitelik tőle. Végül is a világ minden ideje az övé. Addig szórakozik itt, ameddig akar, mégis visszatér velünk a jövőbe hatvan másodperccel az indulásunk után. Lehet, hogy napokig hagy minket gondolkodni ezen, míg ő magában nevet. Susan az ágyra ült, letörölve arcáról a könnyeket, a faszén és a füstölők ősi illatát árasztva magából. - De ugye nem csinálnak majd jelenetet? - Nem mernek. Egymagunkban kell elkapniuk, hogy betuszkolhassanak az időgépjükbe és visszaküldjenek. - Akkor van egy megoldás - mondta az asszony. - Sose maradjunk egyedül; mindig tartsunk a tömeggel. Szerzünk egymillió barátot, piacokra járunk, a városházán lakunk minden városban, megfizetjük a rendőrfőnököt, hogy biztosítsa a védelmünket, amíg rá nem jövünk, hogy ölhetnénk meg Simmst, és hogy menekülhetnénk el, új ruhákba bújva, talán mint mexikóiak. Lépések hangzottak föl bezárt ajtajukon kívül. Eloltották a lámpát, és csöndben levetkőztek. A léptek eltávolodtak. Egy ajtó csukódott be. Susan az ablaknál állt, a sötétben a teret nézte. - Szóval az az épület ott egy templom? - Igen. - Gyakran töprengtem rajta, milyen is lehetett egy templom. Olyan régóta nem látott senki egyet sem. Holnap meglátogathatjuk? - Persze. Gyere az ágyba. Feküdtek a sötét szobában. Félórával később megszólalt a telefonjuk. Az asszony emelte föl a kagylót. - Halló?

- A nyulak elrejtőzhetnek az erdőben - mondta egy hang -, de a róka mindig megtalálja őket. Az asszony visszatette a kagylót, és mereven, hidegen visszafeküdt az ágyba. Odakint, az 1938-as évben, egy ember három hangot pengetett a gitárján, egyiket a másik után. Az éjszaka során az asszony kinyújtotta a kezét, és csaknem sikerült megérintenie a 2155. évet. Érezte, ahogy az ujjai átsiklanak az idők hűvös távolságain, mint egy hullámos felületen, és hallotta a menetelő lábak szüntelen döngését, milliónyi zenekar játszott milliónyi indulót, és látta a baktériumtenyészetek ötvenezer sorát is a fertőtlenített kémcsövekben, és a saját kezét, amint kinyúl munka közben, abban az óriási üzemben, a jövőben; a leprával, bubópestissel, tífusszal és tüdővésszel teli csövek, és aztán a hatalmas robbanás. Látta, ahogy keze ráncos mazsolává ég össze, érezte, ahogy visszalöki egy olyan hatalmas erő, amelytől az egész világ megemelkedett, majd visszazuhant, valamennyi épület darabokra hullott, emberek véreztek halálra és hevertek néma csöndben, óriási tűzhányók, gépek, szelek, lavinák pusztítottak hangtalanul, és ő zokogva ébredt föl az ágyban, Mexikóban, sok-sok évvel azelőtt… Kora reggel, kábultan az egyórai alvástól, mert csak annyit sikerült, hangos automobilzajra ébredtek, mely az utcáról szűrődött be. Susan lepillantott a vaskorlátos erkélyről, és figyelte a vörös feliratos teherautókból és személykocsikból előkászálódó, beszélgető, kiáltozó nyolc fős kis csapatot. Mexikóiak tömege érkezett a teherautók nyomában. - Qué pasa? - kiáltott oda Susan egy kisfiúnak. A fiú válaszolt.

Susan hátrafordult, a férjéhez. - Egy amerikai filmstúdió fog itt forgatni. - Érdekesnek hangzik. - William a zuhany alatt állt. - Nézzük meg őket. Nincs különösebb ok, amiért ma kellene indulnunk. Megpróbáljuk elaltatni Simms figyelmét. Nézzük, hogyan forgatják a filmet. Azt mondják, a primitív filmgyártás nem volt akármi. Most törődjünk mással, ne magunkkal. Magunkkal, gondolta Susan. Egy pillanatra a ragyogó napfényben meg is feledkezett róla, hogy valahol a szállodában ott vár egy férfi, miközben, úgy tűnt, ezerszám szívja a cigarettákat. Az asszony látta odalent a nyolc hangoskodó, vidám amerikait, és oda akart kiáltani nekik: "Mentsenek meg, rejtsenek el, segítsenek! Fessék át a hajam, a szemem; bújtassanak furcsa ruhákba. Segíteniük kell. Én 2155-ből érkeztem!" De a szavak megakadtak a torkán. Az Időutazási Rt. funkcionáriusait nem ejtették a fejükre. Az ember agyában, még indulás előtt, elhelyeznek egy pszichikai blokkot. Így semmit sem árulhat el igazi koráról és szülőhelyéről, semmit a jövőről a múlt lakóiról. A múltat és a jövőt meg kell védeni egymástól. Csak ezzel a pszichikai blokkal utazhat az ember őrizet nélkül a korokon át. A jövőt meg kell védeni mindenféle változtatástól, amit a múltban utazgató emberek okozhatnak. Még ha tiszta szívből akarta is, akkor sem mondhatta el azoknak a vidám fickóknak odalent a téren, kicsoda ő, vagy hogy milyen veszélyes helyzetbe került. - Mi lesz a reggelivel? - kérdezte William. A reggelit a hatalmas étteremben szolgálták föl. A filmesek is bejöttek, mind a nyolcan - hat férfi és két nő, kacarászva, székeket tologatva. Susan a közelükben ült le, érezve az általuk nyújtott melegséget és védelmet, még akkor is, amikor Mr.

Simms lejött a hall lépcsőin, nagy elszántsággal szívta török cigarettáját. Messziről odabólintott nekik, és Susan visszabólintott, mosolyogva, mert itt nem csinálhatott velük semmit, nyolc filmes és húsz másik turista előtt. - Azok a színészek - szólt William. - Talán fölbérelhetném kettejüket, azt mondanám, tréfa, fölöltöztetném őket a ruháinkba hogy hajtsanak el a kocsinkkal egy olyan pillanatban, amikor Simms nem láthatja az arcukat. Ha két ember, úgy téve, mintha mi lennénk azok, elcsalják őt néhány órára, fölszökhetnénk Mexico Citybe. Ott aztán évek alatt sem találnak ránk! - Hé! Egy kövér, likőrszagú leheletű férfi támaszkodott az asztalukra. - Amerikai turisták! - kiáltotta. - Annyira elegem van már a mexikóiakból, meg tudnám csókolni magukat! - Megrázta a kezüket. - Jöjjenek, egyenek velünk. Nyomorúság imádja a társaságot. Én vagyok Nyomorúság, ő Búbánat kisasszony, ezek pedig De utáljuk Mexikót úr és neje! Mind utáljuk. De azért jöttünk, hogy egy istenverte film előforgatásait elintézzük. A stáb többi része holnap érkezik. Engem Joe Meltonnak hívnak. Rendező vagyok. Micsoda pokoli egy ország ez! Temetések az utcán, haldokló emberek. Rajta, jöjjenek át hozzánk. Csatlakozzanak a társasághoz, vidítsanak föl minket! Susan és William mindketten nevettek. - Vicces vagyok? - kérdezte Mr. Melton a körülötte ülőket. - Csodálatos! - Susan követte. Mr. Simms az étterem túlsó végéből figyelte őket. Az asszony grimaszt vágott felé. Mr. Simms feléjük indult az asztalok között. - Mr. És Mrs. Travis - kiáltotta. - Azt hittem, együtt reggelizünk, csak mi hárman.

- Elnézést - mondta William. - Üljön le, pajtás - szólt Mr. Melton. - Az ő barátaik az én barátaim. Mr. Simms leült. A filmesek hangosan beszéltek, és ezalatt ő csöndesen így szólt: - Remélem, jól aludtak. - És maga? - Nem ilyen rugós ágybetétekhez szoktam - felelte Mr. Simms savanyúan. - De van, ami kárpótol érte. A fél éjszakát ébren töltöttem, azzal, hogy új cigarettákat és élelmiszereket próbáltam ki. Különösen, érdekesek. Ezek az ősi bűnök egészen új érzékvilágot ébresztettek föl bennem. - Nem tudjuk, miről beszél - szólt Susan. - Mindig ez a színjáték - nevetett Simms. - De fölösleges. Csakúgy, mint ez a stratégiájuk a tömeggel. Előbb-utóbb csak egyedül maradunk.- Én rendkívül türelmes vagyok. - Mondják - szólt közbe Mr. Melton kipirult arccal -, gondjaik vannak ezzel a fickóval? - Minden rendben. - Mert csak egy szavukba kerül, és fenékbe billentem. Melton visszafordult, hogy tovább ordítozzon társaival. A nevetésben Mr. Simms folytatta: - Térjünk a tárgyra. Egy hónapomba került lenyomoznom magukat kisebb-nagyobb városok során át, és az egész tegnapi napba, hogy megbizonyosodjam a személyazonosságukról. Ha csöndben velem jönnek, talán elintézhetem, hogy ne kapjanak büntetést, csak maga egyezzen bele, hogy tovább dolgozik a hidrogén-plusz bombán. - Tudományról beszélni reggelinél! - jegyezte meg Mr. Melton, fél füllel odafigyelve. Simms folytatta, rendíthetetlenül.

- Gondolják végig. Nem menekülhetnek. Ha engem megölnek, más bukkan majd a nyomukra. - Nem tudjuk, miről beszél. - Elég! - kiáltotta Simms dühödten. - Használják az eszüket! Jól tudják, nem hagyhatjuk elmenekülni magukat. Akkor másoknak is megjön hozzá a kedvük 2155-ben, hogy hasonlóképp tegyenek. Szükségünk van az emberekre. - Megvívni a háborúikat - szólalt meg végre William is. - Bill! - Semmi baj, Susan. Beszéljünk úgy, ahogy ő akarja. Úgysem menekülhetünk. - Remek - szólt Simms. - Maguk aztán tényleg elképesztően romantikus lelkek, hogy így akartak elszökni a felelősség elől. - A rettegés elől. - Badarság. Az csak egy háború. - Miről beszélnek maguk? - kérdezte Mr. Melton. Susan el akarta mondani neki, de úgyis csak általánosságokban beszélhetett volna. A pszichikai blokk az agyában csupán ennyit engedett. Olyan általánosságokban, amilyeneket Simms és William is fölemlegettek már. - Csak a háború - mondta William. - A fél világ kihalt már a leprabombáktól! - Akkor is - érvelt Simms -, a jövő lakói visszautasítják, hogy maguk így elrejtőzzenek egy trópusi szigeten, miközben ők a pokolba vetik alá magukat. A halál a halált szereti, nem az életet. A haldokló embereket boldogítja a tudat, hogy mások is velük halnak. Kellemes tudni, hogy nem egyedül jutnak a krematóriumba, a sírba. Én vagyok az ő kollektív elutasításuk hírnöke maguk felé. - íme, az elutasítások hírnöke! - mondta Mr. Melton a társainak.

- Minél tovább várakoztatnak, annál súlyosabbak lesznek a következmények. Szükségünk van önre a bombaprogramban, Mr. Travis. Ha most visszatér, nem lesz kínzás. Később, ha erőszakkal kell munkára fogjuk, a bomba befejezése után kipróbálunk magán néhány új szerkezetet, uram. - Van egy ajánlatom - szólt William. - Én visszamegyek magával, ha a feleségem itt maradhat élve, biztonságban, távol a háborútól. Mr. Simms végiggondolta. - Jól van. Találkozzunk a téren, tíz perc múlva. Jöjjön értem kocsival. Vigyen el valami elhagyatottabb vidékre. Ott aztán majd fölszed bennünket az utaztatógép. - Bill! - Susan erősen szorította a férje karját. - Ne vitatkozz. - Az asszonyra nézett. - így lesz, és kész. Aztán Simmshez fordult. - Még valamit. Az éjjel ránk törhetett volna a szobánkban, és elrabolhatott volna minket. Miért nem tette? - Mondjuk úgy jól szórakoztam - válaszolt Mr. Simms közönyösen, szippantva egyet új szivarjából. - Nem szívesen hagyom itt ezt a csodálatos atmoszférát, ezt a napot, ezt a vakációt. Sajnálom hátrahagyni a bort és a cigarettát. Ó, de mennyire sajnálom. Akkor a téren, tíz perc múlva. A felesége védve marad, és annyi időt tölthet el itt, amennyit csak akar. Búcsúzzanak el egymástól. Mr. Simms fölállt és kisétált. - Elmegy a nagyszájú! - rikoltotta Mr. Melton a távozó férfi után. Aztán megfordult, és Susanre pillantott. - Hé. Itt valaki sír. De reggeli alatt nem szokás sírni. Ugye nem? Negyed tízkor Susan a szobájuk erkélyén állt, és a teret figyelte. Ott ült Mr. Simms, keresztbe vetett lábbal, egy finom

művű bronzpadon. Leharapta egy szivar végét, és gyengéden meggyújtotta. Susan motorzajt hallott, s az utcán távolról előbukkant egy garázsból, és lassan ledöcögött a kikövezett domboldalon William kocsija. Az autó gyorsulni kezdett. Ötven, hatvan, majd hetven kilométeres sebességgel közeledett. Csirkék szaladtak szét előle. Mr. Simms levette fehér panamakalapját, megtörölgette rózsaszín homlokát, visszatette a kalapot, és akkor észrevette az autót. Hetven kilométeres sebességgel száguldott már, egyenesen a tér felé. - William! - sikoltotta Susan. A kocsi nekirohant a tér alacsony járdaszegélyének, fölugratott, és továbbszáguldott a zöld pad felé, amelyen Mr. Simms most épp elejtette a szivarját, fölkiáltott, hadonászni kezdett, aztán az autó már el is ütötte. Teste magasra repült a levegőbe, aztán bolondul kapálózva lezuhant az utca kövezetére. A tér távolabbi végében törött első kerékkel az autó végre megállt. Susan bement, és becsukta az erkély ajtaját. Együtt jöttek le a városháza lépcsőin, kart karba öltve, sápadtan, déli tizenkettőkor. - Adios senor - szólt utánuk a polgármester. - Senora. Megálltak a téren, ahol a tömeg még mindig a vérfoltra mutogatott. - Vissza kell még menned? - kérdezte Susan. - Nem, többször is elmondtam az egészet. Baleset történt. Elvesztettem az uralmam az autó fölött. Még sírtam is nekik. Isten a tudója, valahol csak ki kellett engednem a

megkönnyebbülésem. Kedvem támadt sírni. Nem örülök, hogy megöltem. Soha életemben nem akartam ilyet tenni. - Nem állítanak bíróság elé? - Szóba került, de nem. Annál gyorsabban beszéltem. Hittek nekem. Baleset történt. Az ügy lezárult. - Most hová megyünk? Mexico Citybe? Uruapanba? - Az autót még javítják. Délután négyre készül el. Akkor eltűnünk innen a pokolba. - Követni fognak minket? Simms vajon egyedül dolgozott? - Nem tudom. De nyerünk egy kis egérutat, azt hiszem. Mikor közelebb értek, a filmesek jöttek ki a szállodából. Mr. Melton komoran sietett oda hozzájuk. - Hé, hallottam, mi történt: Nagy kár. Minden rendben van már? El akarják felejteni? Az utca végén csinálunk egy kis előforgatást. Ha érdekli magukat, szívesen látott vendégek lesznek. Jöjjenek, szórakozzanak. És mentek. Ott álltak a kövezett utcán, míg a filmkamerát fölállították. Susan a lefelé, a távolba vezető utat nézte, és az Acapulco s a tenger, felé tartó országutat, mely piramisok, romok és kis vályogvárosok mellett haladt el; sárga falak, kék falak, bíbor falak és lángoló bougainvillák mellett. Arra gondolt: útra kelünk, csoportokkal és tömegekkel, piacokon, hallokban; lefizetjük a rendőröket; hogy a közelünkben aludjanak, kettőre zárjuk az ajtót, de mindig a tömegben, többé már sosem egyedül mindig attól tartva, hogy a következő szembejövő egy újabb Simms lehet. Sosem tudjuk meg, sikerült-e átvernünk és leráznunk a Keresőket. És előttünk, a jövőben, mindig ott várják majd a visszatértünk, hogy a bombáikkal elégessenek, a járványaikkal elrothasszanak, a rendőrök pedig megmondják, mikor dőljünk le, forduljunk meg vagy ugorjunk át a karikán!

így aztán csak loholunk keresztül az erdőn, és sosem állunk meg, sosem alszunk nyugodtan többé életünkben. Egész kis tömeg gyűlt össze nézni a filmforgatást. Susan őket figyelte, és az utcát. - Láttál valaki gyanúsat? - Nem. Hány óra? - Három. A kocsi már biztos majdnem kész. A próbafelvételt háromnegyed négyre be is fejezték. Mind lesétálták a szállodához, beszélgetve. William megállt a garázsnál… - Az autó hatra lesz kész - mondta, amikor aggódva kijött. - De annál nem később! - Készen lesz, ne aggódj. A szálló halljában körülnézett, újabb egyedül utazó embereket keresve; Mr. Simmshez hasonlókat, frissen vágott hajjal, túl sok cigarettafüsttel és kölniillattal körülvéve, de a helyiség üres volt. Fölfelé lépkedve a lépcsőn Mr. Melton megszólalt: - Hát, hosszú, nehéz nap volt ez. Ki akar rá inni egyet? Maguk? Martinit? Sört? - Talán egyet. Az egész társaság benyomult Mr. Melton szobájába, és megkezdődött az ivászat. - Nézd az időt - mondta William. Az időt, gondolta Susan. Bárcsak lenne idejük. Csak annyit akart, hogy ott ülhessen a téren egy hosszú, napfényes októberi napon reggeltől estig, egyetlen aggodalmas gondolat nélkül, az arcába és karjára tűző nappal, lehunyt szemmel, mosolyogva a melegben, meg se moccanva. Csak aludni a mexikói nap alatt, melegen és ellazultan, lomhán és boldogan sok-sok napon át… Mr. Melton kinyitotta a pezsgőt.

- Egy gyönyörű hölgyre, aki még filmszínésznő is lehetne mondta, Susant köszöntve. - Akár próbát is tehetnénk. Az asszony fölnevetett. - Komolyan gondolom - mondta Melton. - Maga nagyon szép. Mozisztárt csinálhatnék magából. - És elvinne Hollywoodba? - kiáltotta Susan. - Hát persze, a pokolba Mexikóval! Susan Williamre pillantott, aki felvonta a szemöldökét, és bólintott. Azzal elkerülnének innen, más helyre, más ruhákba, más névvel is talán; és nyolc másik emberrel utaznának, ami már jó védelmet nyújt a jövőből történő minden beavatkozás ellen. - Csodálatosan hangzik - mondta Susan. Most kezdte érezni a pezsgő hatását. A délután elsiklott mellette; a társaság forogni kezdett körülötte. Biztonságban érezte magát, jól, élőnek és igazán boldognak sok év óta először. - Milyen filmhez használnák föl a feleségemet? - kérdezte William, újratöltve poharát. Melton végigmérte Susant. A társaság abbahagyta a nevetgélést, úgy figyelt. - Hát, egy izgalmas történetről lenne szó - mondta Melton. Egy magukhoz hasonló férj és feleség történetéről. - Folytassa. - Talán valamiféle háborús történetről - mondta a rendező, a nap fényében vizsgálgatva itala színét. Susan és William vártak. - A történet egy házaspárról szól, akik egy kis utca kis házában laknak a 2155. évben talán - folytatta Melton. - Ez most csak halandzsa, értsék meg. De a férj és a feleség szembekerülnek egy borzalmas háborúval, a szuperplusz hidrogénbombákkal, cenzúrával, halállat, és - itt a csavarintás -

elmenekülnek a múltba, ahová egy másik ember követi őket; azt hiszik róla; hogy gonosz, pedig csak a kötelességüket akarja megvilágítani. William a földre ejtette a poharát. Mr. Melton tovább beszélt: - Aztán ez a pár egy csapat filmesnél keres menedéket, akikben bízni kezdenek. Bízni a tömegben, ezt mondják maguknak. Susan érezte, hogy lecsuklik egy székre. Mindenki a rendezőt figyelte. Ő nagyot húzott a borból. - Ó, ez nagyon jó. Nos; a férfi és a nő, úgy látszik, képtelen megérteni, mennyire fontosak ők a jövő számára. Különösképp a férfi a kulcsfigura, egy új bombaalapanyag előállításánál. Ezért aztán a keresők, nevezzük őket így nem kímélnek költséget, se fáradságot, hogy megtalálják; elfogják és visszajuttassák ezt a két embert, amint teljesen egyedül maradtak velük egy hotelszobában, ahol senki sem láthatja őket. Stratégia. A keresők egyedül dolgoznak, illetve nyolcas csoportokban. Valamelyik trükk mindig beválik. Nem gondolja, hogy csodálatos film lenne ebből, Susan? És maga, Bill? Fölhajtotta az italát. Susan csak ült, maga elé meredve. - Kér egy italt? - kérdezte Mr. Melton. William előrántotta fegyverét, és háromszor tüzelt; az egyik férfi elesett; a többiek előrerontottak. Susan fölsikoltott. Egy kéz tapadt a szájára. A fegyver már a földön hevert, és William erős szorításban vergődött. - Kérem - szólt Mr. Melton, ugyanott állva, ahol az előbb, ujjain vérnyomokkal. - Ne nehezítsék a dolgunkat. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón. - Nyissák ki!

- Az igazgató - mondta Mr. Melton szárazon. Intett a tejével. Emberek, mozgás! - Nyissák ki vagy hívom a rendőrséget! Susan és William gyors pillantást váltottak, aztán az ajtóra néztek. - Az igazgató be akar jönni - szólt Mr. Melton. - Gyorsan! A kamerát előbbre hozták. Kék fény lövellt elő belőle, az egész szobát elárasztva. A sugár kitágult, és a társaság tagjai eltűntek, egyesével. - Gyorsan! Az ablakon túl, eltűnése pillanatában Susan még megpillantotta a zöld tájat és a bíbor, sárga, kék és karmazsin falakat s a folyóként lezúduló utcaköveket, egy öszvérháton ülő férfit, aki a meleg hegyek közé tartott, egy narancslevet ivó fiút, és szinte torkában érezte az édes folyadékot, egy embert a tér egyik fájának árnyékos hűvösében, kezében gitár, ujjai a húrokon; és a távolban a tengert, a kék és gyöngéd tengert, érezte; ahogy körbenyalják a hullámok, s a hátukra veszik. Aztán eltűnt. A férje is eltűnt. Az ajtó csapódva szélesre tárult. Az igazgató és a személyzet berontott. A szoba üres volt. - De hisz itt voltak! Láttam őket bejönni, most meg… eltűntek! - kiabálta az igazgató. - Az ablakokon vasrács van. Arra nem juthattak ki! Késő délután papot hívtak, ismét kinyitották a szobát, és kiszellőztették, ó pedig minden sarokba szentelt vizet hintett, és áldásokat mormolt közben… - Ezekkel mit kezdjünk? - kérdezte a takarítónő. A szekrényre mutatott, ahol 67 üveg chartreuse, konyak, kakaólikőr, abszint, vermut és tequila sorakózott, 106 karton

török cigaretta és 198 sárga dobozban ötvenszázalékos tisztaságú havannaszivar… Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - A látogató

Saul Williams a reggel csöndjére. Fáradtan nézett ki a sátorból, és azon gondolkodott, milyen messze is van innét a Föld. Millió meg millió mérföldnyire. Hát aztán? Mit tehet ellene? A tüdeje teli "vérrozsdával". És köhög. Saul aznap reggel hétkor kelt fel. Nyurga ember volt, ösztövér, csonttá aszalta a betegség. Aznap, a halott tengerfenék néma síkján, csöndes volt a marsbeli reggel - nem fújt a szél. A nap is tiszta és hideg az üres égen. Saul megmosta az arcát, és megreggelizett. Ezután nagyon szeretett volna visszakerülni a Földre. Napközben minden lehetőt megpróbált, hogy ott legyen New Yorkban. Néha, ha megfelelően ült, és egy meghatározott módon tartotta a kezét, sikerült. Szinte még a szagát is érezte New Yorknak. De az idő java részében, gondolta, ez lehetetlen. A délelőtt folyamán, később, Saul megpróbált meghalni. Feküdt a homokon, s ráparancsolt a szívére, hogy álljon meg. De az csak dolgozott. Elképzelte, hogy leveti magát a szikláról, vagy fölmetszi a csuklóján az ereit, de kinevette magát - tudta, hogy egyikhez sincs lelkiereje. "Talán ha nagyon igyekszem, és csak erre gondolok, sikerül úgy elaludnom, hogy többé ne ébredjek föl" - gondolta. Megpróbálta. Egy óra múltán fölébredt, s vérrel volt teli a szája. Fölkelt, kiköpte, s nagyon sajnálta önmagát. Ez vérrozsda azzal van teli a szája és az orra; az csurog a füléből, a körme alól; s égy évbe telik, míg megöli. Más gyógymódja nincs, mint hogy bedugják az embert egy rakétába, s kilövik a Marsra, száműzetésbe. A Földön nem ismerik a gyógymódját, ha ott maródna, csak fertőzné és gyilkolná a többieket. Tehát itt van,

vérzik és magányos. Saul szeme elkeskenyedett. Távolabb, egy ősi város romjai mellett megpillantott egy másik embert; koszos pokrócon feküdt. Mikor Saul odaballagott hozzá, az ember a pokrócon bágyadtan megmoccant. - Helló, Saul - mondta: - Megint egy reggel - mondta Saul. - Úristen, milyen magányos vagyok! - Ez a rozsdások sorsa - mondta a krétafehér férfi a pokrócon. Nem mozdult, úgy festett, mintha puszta érintésre megszűnnék lenni. - Bár adná az ég - mondta Saul, és lepillantott rá -, hogy legalább beszélgetni tudnál. Miért van az, hogy tanult, értelmes emberek sose kapják meg a rozsdát, és sose kerülnek ide föl? - Ez összeesküvés ellened, Saul - mondta a férfi, és behunyta szemét, mert fáradt volt ahhoz, hogy nyitva tudta volna tartani. Valamikor megvolt hozzá az erőm, hogy tanult ember legyek. Most már a gondolkodás is fáradság. - Hiszen csak beszélgetni tudnánk! - mondta Saul Williams. A másik közömbösen vállat vont. - Gyere holnap. Talán lesz annyi erőm, hogy Arisztotelészről beszélgessünk. Majd megpróbálom. Igazán. - Az ember magába roskadt a viharvert fa alatt. Majd kinyitotta a fél szemét. Emlékezz csak, egyszer már beszélgettünk Arisztotelészről, hat hónappal ezelőtt, mikor olyan jó napom volt. - Emlékszem - mondta Saul, de nem figyelt rá. A halott tengert nézte. - Bár lennék olyan beteg, mint te, akkor talán nem izgatna, hogy tanult ember vagyok-e vagy sem. Akkor egy kicsit talán megbékélnék. - Hat hónap múlva te is ugyanolyan rossz bőrben leszel, mint

most én - mondta a haldokló. - És akkor már semmi más nem izgat, csak hogy alhass, még többet alhass. Majd úgy érzed, mintha az álom az asszonyod lenne. Mindig visszatérsz hozzá, mert friss és jó és hűséges, mert mindig kedves hozzád, és sose változik. Csak azért ébredsz fel, hogy arra gondolj, milyen jó lesz megint aludnod. Kellemes gondolat. - A férfi alig suttogott. Aztán elhallgatott, s már csak halkan szuszogott. Saul elment. A halott tenger partja mentén, mint megannyi üres palack, amit a rég elült hullámok sodortak partra, alvó emberek feküdtek összekuporodva. Saul ott látta őket mindenütt, amerre az üres meder széle kanyargott. Egy, kettő, három - mind magában aludt, java részük rosszabb bőrben, mint ő, s mind mellett ott volt kicsinyke élelmiszerkészlete, s mind magába süppedt, mert a társasélet emészti az erőt, aludni viszont jó. Kezdetben még megesett, hogy közös tábortűznél töltötték az éjszakát. Ilyenkor mindig a Földről folyt a szó. Csak arról. A Földről; hogy itt vagy ott hogyan csörgedezett a patakban a víz, s hogy milyen jó volt az eperkrémtorta, s hogy milyen volt New York kora reggel, ha az ember a sós szélben a jerseyi kompról nézte. "Vágyom a . Földre - gondolta Saul. - Annyira vágyom, hogy fáj. Olyasmire vágyom, ami soha többé nem lehet az enyém. És ők is mind vágynak rá, és fáj nekik, hogy nem lehet az övék. Én csak a Földre vágyom. Jobban, mint ételre, nőre vagy bármi másra. A betegség egyszer s mindenkorra eltávolította tőlem a nőket; azok már nem kellenek. De a Föld, az igen. Azt a lélek kívánja, nem a gyönge test." A csillogó fém megvillant az égen. Saul fölnézett. Megvillant másodszor is. Egy percre rá a rakéta leszállt a tengerfenéken. Kinyílt egy

légzsilip, egy férfi lépett ki rajta, poggyásszal a kezében. Két másik férfi kísérte, baktériumölő védőruhában; hatalmas élelmiszeres ládákat raktak ki, és fölverték a sátrat. Még egy perc, és a rakéta megint fönn volt az égen. A száműzött ott állt magában. Saul futásnak eredt. Hetek óta nem futott, ez nagyon fárasztotta, mégis futott és kiabált - Helló! Helló A fiatalember tetőtől talpig végigmérte, mikor odaért. - Helló. Szóval ez a Mars. Leonard Mark vagyok. - Saul Williams. Kezet fogtak. Leonard Mark nagyon fiatal- volt legfeljebb ha tizennyolc éves; hirtelenszőke, rózsás képű, kék szemű és a betegsége-ellenére is friss. - Mi újság New Yorkban? - kérdezte Saul. - Ez - mondta Leonard Mark. És ránézett Saulra. A sivatagból egyszerre fölszökkent New York márciusi szelekben fürdő kőrengetege. Színes neonok villogtak, sárga taxik surrantak a csendes éjszakában. Hidak íveltek, s vontatók dudáltak az öbölben az éj közepén. A fölvont függönyökön túl flitteres musicaleket játszottak a színpadokon. Saul vadul a fejéhez kapott. - Megállj; megállj! - kiáltotta. - Mi van velem? Mi bajom? Megbolondulok! A Central Parkban- a fákon kipattantak a rügyek, és zölden, frissen hajtottak a levelek. Az ösvényen Saul ballagott, a tavaszt szimatolta. - Hagyd abba! Hagyd abba! Te bolond! - kiáltott rá önmagára. Tenyerét homlokára szorította. - Ez nem lehet! - De lehet - mondta Leonard Mark. New York tornyai elhalványultak. Visszatért a Mars, Saul ott

állt az üres tengerfenéken, s dermedten bámult az ifjú jövevényre. - Maga volt az - mondta, s kezét kinyújtotta Leonard Mark felé. - Ezt maga tette: Maga tette az agyával. - Én - mondta Leonard Mark. Álltak némán, és nézték egymást. Végül Saul reszketve megragadta a másik száműzött kezét, s lelkesen szorongatta. - Ó, de boldog vagyok, hogy itt van! Fogalma sincs, hogy milyen boldog! Bádogpohárból itták az erős feketét. Dél volt. Átbeszélgették az egész meleg délelőttöt. - És erre a képességére hogy tett szert? - kérdezte Saul a pohár fölött, s az ifjú Leonard Mark szemébe nézett. - Ó, egyszerűen velem született - mondta Mark, s a pohara fenekét nézte. - Anyám ott volt 57-ben, mikor London felrobbant. Én tíz hónapra rá születtem. Nem is tudom, minek nevezzem a képességemet. Gondolom, talán telepátiának vagy gondolatátvitelnek. Én mutatványt csináltam belőle. Körbeutaztam a világot. Leonard Mark, az agycsoda - ez állt a plakátokon. A legtöbb ember kóklernek vélt. Tudja, mi az emberek véleménye az ilyen mutatványos népségről. Csak én tudtam, hogy ez igenis valódi, de nem kötöttem senki orrára. Biztonságosabb volt, ha nem szellőztetem. Néhány közeli barátom persze ismerte a valóságot. Tudok egyet-mást, ami majd jól jön itt a Marson. - Kis híja, hogy az előbb holtra nem rémített mondta Saul a poharát szorongatva. - Mikor New York csak úgy kinőtt a sivatagból, azt hittem, elment az eszem. - Ez a hipnózis egy formája, mely egyszerre hat valamennyi érzékszervre: szemre, fülre, orra, szájra, bőrre, szóval

mindegyikre. Most mire volna leginkább kedve, mit szeretne? Saul letette a poharat. Igyekezett megfékezni a keze remegését. - Legszívesebben egy patakban fürdenek, Mellin Town mellett, Illionisban; ott sokat úszkáltam kölyökkoromban. Úszni szeretnék, anyaszült meztelenül. - Jó - mondta Leonard Mark, és egy csöppet meghajtotta a fejét. Saul hátrahanyatlott a homokon, lehunyta a szemét. Leonard Mark ült és nézte. Saul feküdt a homokon: Keze olykor megmoccant, izgatottan meg-megrándult. Szája görcsösen kinyílt; elszoruló-megenyhülő torkából hangok törtek elő. Aztán Saul lassú mozdulatokat tett a karjával, előre-hátra, előre-hátra, félrehajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, karja lassan szelte a meleg levegőt, kavarta a sárga homokot, s teste lassan elfordult. Leonard Mark nyugodtan kiitta a kávéját. Miközben ivott, szemét nem vette le a mozgó, suttogó Saulról, aki ott hevert a halott tenger fenekén. - Elég - mondta Leonard Mark. Saul fölült, megdörzsölte a szemét. Egy pillanat múlva megszólalt - Láttam a patakot! Futottam a partján, ledobtam a ruhám mondta Leonard Marknak lélegzetvesztve, hitetlenkedő mosollyal. - Aztán fejest ugrottam, és ide-oda úszkáltam benne. - Örvendek - mondta Leonard Mark. - Tessék! - Saul a zsebébe nyúlt, és kivette az utolsó rúd csokoládéját. - Ezt magának adom. - Ez micsoda? - nézett Leonard Mark az ajándékra. Csokoládé? Ugyan. Nem fizetségért tettem. Örömöt akartam

szerezni magának. Gyorsan dugja vissza, mielőtt még csörgőkígyóvá változtatom, és megmarja magát. - Köszönöm, nagyon köszönöm - rakta zsebre a csokoládét . Saul. - El nem tudja képzelni, milyen jólesett. - Nyújtotta a kávéskannát. - Iszik még? Miközben a kávét töltötte, Saul egy pillanatra behunyta a szemét. "Megkaptam Szókratészt - gondolta -, Szókratészt és Platónt, Nietzschét és Schopenhauert. Ez az ember, a beszéde után ítélve, zseni. És amit tud, olyan nincs is! Gondolj csak a hosszú, kellemes napokra és az átbeszélgetett, hűvös éjszakákra. Nem lesz ez rossz év. Korántsem!" Kiloccsantotta a kávét. - Mi baj? - Semmi. - Saul zavart volt, döbbent. "Elmegyünk Görögországba - gondolta. - Athénba. És Rómába, ha kedvünk kerekedik, s a római írókat tanulmányozzuk. Megállunk a Parthenonban és az Akropoliszon. Nemcsak beszélünk róluk, hanem ott is leszünk. Ez az ember képes rá. Hatalmában áll. S ha Racine-ről beszélgetünk, színpadot is tud teremteni, színészeket meg minden mást. Uramisten! Ez jobb, mint az életemben eddig bármi! Jobb itt betegen, mint a Földön e nélkül! Vajon hány modern ember látott görög drámát játszani görög színpadon, időszámításunk előtt 31-ben? És ha megkérem, komolyan és csöndesen, hogy vállalja Schopenhauer, Darwin és Bergson szerepét, és az évezredek minden nagy gondolkodójáét?… Nos, miért ne? Még elképzelni is: itt ül az ember, és magával Nietzschével és Platónnal beszélget…" Csak egyvalami hibádzott. Saul érezte, hogy megtántorodik. A többiek. A többi beteg a halott tenger partján. A távolban

emberek mozogtak, lassan feléjük tartottak. Látták fölvillanni a rakétát, látták leszállni, s látták, hogy kirak valakit. S most jöttek lassan, kínlódva, hogy üdvözöljék a jövevényt. Saul fázott. - Ide hallgass - mondta. - Mark, azt hiszem, jobban tennénk, ha fölmennénk a hegyek közé. - Miért? - Látod ezeket az embereket? Némelyikük bolond. - Igaz? - Igen. - Mitől ment el az eszük, a magánytól meg más effélétől? - Igen, attól. Induljunk már. - Nem látszanak veszélyesnek. Alig vonszolják magukat. - Majd meg leszel lepve. Mark ránézett Saulra. - Reszketsz. Miért? - Most nincs időnk beszélgetni - mondta Saul, és sietve fölállt. - Gyerünk. Hát nem érted, hogy mi lesz itt, ha fölfedezik a képességedet? Összekapnak rajtad. Ölni fogják egymást, téged is megölnek - azért, hogy melyiküké légy. - Ó, nem vagyok én egyiküké sem - mondta Leonard Mark. Ránézett Saulra. - Még a tied sem. Saul fölkapta a fejét. - Ezt nem is hittem. - Igazán nem? - nevetett Mark. - Most nem érünk rá vitatkozni - felelt Saul. Meg-megrebbent a szeme, az arca égett. - Gyerünk már! - Eszem ágában sincs. Itt maradok ülve, megvárom őket. Kissé erőszakos vagy. Az én életem az enyém. Saulnak ocsmány érzése támadt. Arca rángatódzni kezdett. - Nem érted, mit mondtam? - Hallod-e, hamar átváltoztál barátból ellenséggé jegyezte

meg Mark. Saul megütötte. Gyors, pontos ütés volt. Mark félrekapta a fejét, és kacagott. - Azt már nem! Egyszeriben a Times Square közepén voltak. Kocsik rontottak rájuk vadul dudálva. Házak szöktek föl, forrón, a kék égre. - Ez nem igaz! - kiáltotta Saul, és megtántorodott a vizuális csapástól. - Az isten szerelmére, Mark, ezt ne! Jönnek az emberek! Megölnek! Mark ült a járdán, saját tréfáján kacagott. - Hadd jöjjenek! Őket is bolonddá teszem. New York lekötötte Saul figyelmét. Az is volt Mark célja; le akarta kötni Sault a város gonosz szépségével a sokhavi távollét után. Így képtelen volt bántani Markot, csak állt, és itta az idegen és mégis oly ismerős képet. Behunyta a szemét. - Nem! - Elzuhant, s magával rántotta Markot is. Fülébe autódudák üvöltöttek. Fékek csikorogtak, kocsik torpantak meg hirtelen. Állon vágta Markot. Csönd. Mark ott feküdt a tengerfenéken. Az öntudatlan embert karjába véve, Saul nehézkesen futásnak eredt. New York eltűnt. Nem maradt más, csak a halott tenger tágas némasága. Az emberek mindenfelől közeledtek. Ő értékes terhével, New Yorkkal, a vidék zöldjével, a friss vizű forrásokkal és régi barátokkal a karja közt irányt vett a hegyek felé. Elbukott, újra talpra vergődött, s csak futott, futott, meg sem állt. A barlang megtelt éjszakával. A szél ki-be járt, tépdeste a kicsike tüzet, szórta a hamut.

Mark kinyitotta a szemét. Meg volt kötözve, a barlang száraz falának támasztották, arccal a tűznek. Saul ágakat dobott a tűzre, néha ideges macskapillantást vetett a barlang bejáratára. - Bolond vagy. Saul meghökkent. - Az - mondta Mark. - Bolond. Úgyis megtalálnak. Ha fél évig kell keresniük, akkor is. Mint a délibáb, megjelent előttük, ha csak távolról is, New York. És mi voltunk a közepében. Azt hiába is képzeled, hogy nem lesznek kíváncsiak, és nem jönnek utánunk. - Akkor majd továbbköltözöm veled - mondta Saul, és a tűzbe bámult. - Oda is utánunk jönnek. - Pofa be! Mark elmosolyodott. - Így beszélsz a feleségeddel? - Hallod, mit mondtam?! - Ó, szép kis házasság ez: a te mohóságod és az én tehetségem. Most mit szeretnél látni? Mutassak neked még valamit a gyerekkori képeidből? Saul érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték. Nem tudta, Mark tréfál-e vagy sem. - Mutass - mondta. - Jó - mondta Mark. - Figyelj! Lángok csaptak ki a sziklából. Sault kénszagú füst fojtogatta. Az üregekből kénkő robbant ki, rengett a szikla. Saul öklendezett, köhögött, tántorgott, égett, aszott a pokol tüzében! Aztán a pokol megszűnt, visszatért a barlang. Mark kacagott. Saul megállt előtte. - Te - mondta hidegen, és fölébe hajolt. - Hát mit vártál? - kiáltotta Mark. - Az embert megkötözik, elhurcolják, s egy magányos bolond szellemi feleségévé teszi… mit gondolsz, élvezem én ezt? - Kioldozlak, ha megígéred, hogy nem futsz el.

- Nem ígérek semmit. Szabad ember vagyok. Nem vagyok senkié. Saul térdre hullott. - De hát kell, hogy valakié légy, hallod? Kell, hogy valakié légy. Nem engedhetlek el! - Drága öregem, ezt minél többet mondod, annál távolabb kerülők tőled. Ha lett volna egy kis eszed, és értelmesen viselkedsz, barátok lehettünk volna. Én igazán szívesen megtettem volna neked ezeket a hipnotikus szívességeket. Végül is nem gond előbűvészkednem őket. Sőt élvezet. De te mindent elfuseráltál. Teljesen magadnak akartál. Attól féltél, hogy a többiek majd megfosztanak tőlem. Ó, hogy mennyire nem volt igazad! Hisz van annyi erőm, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem. Megosztozhattatok volna rajtam, mint egy közös konyhán. Én meg úgy éreztem volna magam, mint egy isten a gyerekek közt, egy jóisten, aki a kedvükre tesz, s viszonzásul apró ajándékokkal, jó falatokkal halmozzák el. - Bocsáss meg! Bocsáss meg! - kiáltott Saul. - De én nagyon jól ismerem azokat az embereket! - És te talán más vagy? Aligha f Menj ki, és nézd meg, jönnek-e. Mintha lépteket hallottam volna. Saul futott. A barlang bejáratában szeme fölé ernyőzte a kezét, s fürkésző pillantást vetett az éjszakával teli szakadékba. Tompa árnyak mocorogtak. Vajon csak a száraz gyomot fújja a szél? Saul összerezzent - fájón, finoman reszketett. - Nem látok semmit. - Visszament a barlangba. A tűzre bámult. - Mark! Mark eltűnt. Nem volt ott semmi más, csak az üres barlang, teli sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal, a pislákoló, magányos tűz s a szél sóhajtása. És Saul megállt, hitetlenül, zsibbadtan.

- Mark! Mark! Gyere vissza! Mark lassan, óvatosan kiszabadította magát a kötelek közül, s azzal a csellel, hogy közeledő emberek lépteit hallja, megszökött - de hova? A barlang mély volt, de sziklafalban végződött. Mark semmiképpen nem surranhatott ki mellette az éjszakába. Hát akkor? Saul körüljárta a tüzet. Előhúzta a kését, s odament egy sziklához, mely ott állt a barlang falánál. Mosolyogva nekiszegezte a kést a kőnek. Mosolyogva megérintette vele. Aztán fölemelte, hogy belemártsa. - Megállj! - kiáltotta Mark. A szikla eltűnt. Mark volt a helyén. Saul kezében megállt a kés. A tűz fénye játszott az arcán. Szeme tébolyultan csillogott. - Ez most nem sikerült - suttogta. Lehajolt, Mark torkára tette a kezét, és ujjai összezárultak. Mark nem szólt semmit, csak kényelmetlenül fészkelődött a marka közt, szeme gúnyos volt, s olyasmit mondott Saulnak, amit Saul úgyis tudott. "Ha megölsz - mondta a szeme -, mi lesz az álmaiddal? Ha megölsz, hova lesznek a patakok s a pisztrángok belőlük? Ha megölsz, megölöd bennem Platónt, megölöd Arisztotelészt, megölöd Einsteint; igen, megölsz mindannyiunkat. Gyerünk, fojts meg Én nem félek tőled!" Saul ujjai fölengedtek a torkán. Árnyékok hatoltak be a barlang száján. Mindketten arrafelé fordultak. A többiek voltak. Öten; az úttól megviselten, lihegve álltak meg a fény külső körén. - Jó estét! - köszönt rájuk kacagva Mark. Parancsoljanak beljebb, uraim!

A vita és ádáz fenyegetődzés még hajnalra sem ért végett. Mark ott ült a fölhevült emberek közt, a kötelek közül nemrég kiszabadított csuklóját dörzsölgette. A barlangból mahagóni bevonatú tárgyalótermet varázsolt, s középre egy márványasztalt. Azt ülték körül mind, a muris szakállú, büdös, izzadt és mohó emberek, s szemük a kincsükre tapadt. - A megoldás - mondta végül Mark -, hogy mindenkinek kijelöljük a maga idejét a megadott napon és órában. Mindenki egyenlő elbánásban részesül. Köztulajdon leszek, szabadon jöhetek-mehetek. Ez így tisztességes. Ami meg Sault illeti, őt próbaidőre bocsátjuk. Ha bebizonyítja, hogy tud udvariasan is viselkedni, kap tőlem egy-két kezelést. Addig semmi közöm hozzá. A többi száműzött vigyorogva figyelte Sault. - Bocsánat - mondta Saul. - Nem tudtam, mit teszek. Most már semmi bajom. - Majd meglátjuk - mondta Mark. - Akkor hát adjunk magunknak, mondjuk; egy hónapot, jó? A többiek vigyorogva nézték Sault. Saul nem szólt semmit. A barlang talaját bámulta. - Hát lássuk - mondta Mark. - A hétfő, mondjuk, legyen a magáé, Smith. Smith bólintott. - Kedden Peter jön ide hozzám, mondjuk, egy órára. Peter bólintott. - Szerdán Johnsonnal, Holtzmannal és Jimmel végzek. Az utóbbi három összenézett. - A hét hátralevő részében szigorúan magam vagyok, hallják? - mondta Mark. - A kevés is több, mint a semmi. Ha nem engedelmeskednek, nem játszom. - Akkor majd kényszerítjük, hogy játsszék mondta Johnson.

Elkapta a többiek tekintetét. - Ide figyeljetek, mi öten vagyunk egy ellen. Azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ha összefogunk, megütöttük a főnyereményt. - Ne legyetek hülyék - figyelmeztette őket Mark. - Várj, én tettem le a garast - mondta Johnson. Most ő mondja meg, mit tegyünk. Miért ne mi diktálnánk őneki? Erősebbek vagyunk, mint ő, nem? S még ő fenyegetődzik, hogy nem játszik! Verjünk csak szilánkot a lába körme alá, vagy égessük meg égy kicsit az ujját egy vasdarabbal, majd meglátjátok, hogy játszik! Csak azt szeretném tudni, miért ne nézhetnénk előadást a hét minden estéjén? - Ne hallgassanak rá! - mondta Mark. - Bolond. Nem lehet adni a szavára. Tudják, mit fog; csinálni? Nem? Majd elaltatja az éberségüket - egyikükét a másik után -, aztán sorra megöli mindnyájukat; igen, mindannyiukat, míg a végén egyedül nem marad egyedül velem. Ez ilyen ember. Az emberek figyeltek, és összehúzták a szemüket. Először Markra, majd Johnsonra meredtek. Ami azt illeti - jegyezte meg Mark -, ez az őrültek konferenciája. Senki se bízhat a másikban. Amint az egyik hátat fordít a többieknek, a többiek nyomban végeznek vele. Merem állítani, hogy nem ér véget a hét, s már mind halottak lesznek, vagy haldoklanak. Hideg szél csapott be a mahagóniterembe. Az kezdett szétfoszlani, s megint barlanggá vált. Mark belefáradt a tréfájába. A márványasztal összeomlott, vízzé vált, elpárolgott. Az emberek gyanakodva méregették egymást, apró, fényes állatszemükkel. Amit Mark mondott, igaz volt. Látták egymást az elkövetkező napokban, amint rajtaüt egyik a másikán, megöli - mígnem a szerencsés utolsó maga élvezheti ezt a közöttük

járkáló agykincset. Saul őket nézte; magányos volt és nyugtalan. Ha az ember egyszer hibázott, nehéz a hibáját beismernie, visszafordulnia és mindent újrakezdenie. És ők mind hibáztak. Amúgy is régóta elveszett emberek. De ez még annál is rosszabb. - S hogy még keservesebb legyen az ügy - mondta végül Mark -, egyiküknek pisztolya is van. A többieknek csak késük. De az egyiküknek, tudom, pisztolya is. Mind fölpattantak. - Motozzák meg egymást! - mondta Mark. Keressék meg azt az egyet, különben mind a halál fiai. Ez megtette a magáét. Nem tudták, kin kezdjék, csak rohangáltak vadul összevissza, ordítoztak, rángatták egymást, és Mark megvetően figyelt. Johnson hátraugrott, és benyúlt a zubbonya zsebébe. - Jól van - mondta. - Essünk túl rajta most. Nesze, Smith! Mellbe lőtte Smitht. Smith összeesett. A többiek üvöltöttek. Szétszaladtak. Johnson célzott, s még kétszer elsütötte pisztolyát. - Megállj! - kiáltotta Mark. Ott szárnyalt körülöttük New York; a sziklából, a barlangból, az égből nőtt ki. A magas tornyokon megcsillant a napfény. Mennydörgött a magasvasút; vontatók dudáltak a kikötőben. A zöld nőalak kezében fáklyával nézett el az öböl fölött. - Ezt nézzék, ostobák! - mondta Mark. A Central Parkban kibomlott a tavaszi virágok csillaghalmaza. A szél frissen kaszált fű illatát sodorta feléjük hullámokban. És itt, New York szívében, zavartan toporogtak a férfiak. Johnson még háromszor elsütötte a pisztolyát. Saul előrerohant. Nekiment Johnsonnak, leteperte, kicsavarta kezéből a fegyvert. Az még egyszer eldördült: Az emberek megdermedtek, álltak egy helyben. Saul Johnson

testén feküdt. Már nem dulakodtak. Iszonyú csend volt. Csak álltak mind, s nézték, mi történik. New York elsüllyedt a tenger vizében. Sziszegve, bugyborékolva, sóhajtozva; az épületek meghajoltak, megvetemedtek, szétnyíltak, összeomlottak, sírt bennük a roncsfém és a kor. Mark ott állt az épületek közt. Majd takaros lyuk vöröslött a mellkasán, s maga is szótlanul, mint egy ház, összeomlott. Saul hol az embereket, hol a holttestet nézte. Fölállt, kezében a pisztoly. Johnson meg se moccant - félt megmozdulni. Mind lehunyták a szemüket, majd kinyitották megint; mintha azt hinnék, hogy ezzel életre kelthetik, aki ott hever előttük. A barlang jéghideg volt. Saul szórakozottan nézegette kezében a pisztolyt. Majd messze elhajította a szakadékba, s meg se nézte, hova esik. A többiek a holttestet nézték, nem akartak hinni a szemüknek. Saul lehajolt, és megfogta a petyhüdt kezet. - Leonard - szólította halkan. - Leonard! - Megrázta a kezét. De Leonard Mark nem moccant. Szeme zárva volt; mellkasa se emelkedett-süllyedt. Teste kezdett kihűlni. Saul kiegyenesedett. - Megöltük - mondta, és nem nézett a többiekre. Szája megtelt a fanyar folyadékkal. - Megöltük az egyetlent, akit nem akartunk megölni. Reszkető kezét a szeméhez emelte. A többiek álltak és vártak. - Hozzatok egy ásót - mondta Saul. - Temessük el. - Elfordult. - Semmi dolgom veletek. Egyikük elment ásóért. Saul úgy elgyöngült, hogy mozdulni se tudott. Lába a földbe

gyökerezett, mély gyökereket vert a magányba, félelembe és az éjszaka hidegébe. A tűz már szinte kialudt, s már csak a kettős hold fénye derengett a kék hegyeken. Valaki ásott; hallotta, hogy megpendül az ásó. - Különben sem szorulunk rá - mondta valaki a kelleténél hangosabban. Az ásás nesze folytatódott. Saul kitántorgott, nekitámaszkodott egy fa törzsének, elengedte magát, lecsúszott a tövébe, a homokba, s a keze bénán feküdt az ölében. "Aludni - gondolta. - Most mind aludni fogunk. Legalább az megmaradt nekünk. Aludj, s próbálj New Yorkról álmodni meg a többiről." Bágyadtan lehunyta a szemét, orrában, szájában, reszkető szemében gyűlni kezdett a vér. - Vajon hogy csinálhatta? - kérdezte fáradt hangón. Feje a mellére hanyatlott. - Hogy hozta ide New Yorkot, s tudta megcsinálni, hogy sétálgassunk is benne? Próbáljuk meg. Nem lehet nagyon nehéz. Gondolkozz! Gondolj New Yorkra! suttogta, s kezdte elnyomni az álom. - New Yorkra, a Central Parkra, aztán a tavaszi Illinoisra, az almafa virágára és a zöld gyepre. Nem ment. Ez nem volt ugyanaz. New York eltűnt, s csinálhat akármit, nem tudja visszahozni. Föl fog ébredni minden reggel, és barangolni fog a halott tenger medrében, és keresni fogja, és körbekóborolja a Marsot, és keresni fogja, de soha meg nem találja. És végül lefekszik, mert már a barangolásba is belefáradt, és az agyában próbál majd New Yorkra lelni, de ott se találja. Az utolsó hang, amit hallott, mielőtt elnyomta volna az álom, az emelkedő, földbe mélyedő ásó nesze volt; az üreget mélyítette, amelybe félelmes fémcsikorgás közepette, a szagok,

színek és hangok arany ködében beleomlik New York, és ők eltemetik. Álmában végigsírta az éjszakát. Gálvölgyi Judit fordítása

Ray Bradbury - A betonkeverő

Hallgatta a vén boszorkányok hangját az ablaka alatt, mely úgy zizegett, mint a száraz fű. - Ettil, a gyáva! Ettil, a tagadó! Ettil, aki nem mer hadba szállni, hogy győzelemre vezesse a Marsot a Föld ellen! - Beszéljetek csak, banyák! - kiáltotta. A hangok mormolássá halkultak hirtelen, mint a vizek csobogása a hosszú csatornákban a marsi ég alatt. - Ettil, az apa, aki fiát ennek az undorító tudatnak az árnyékában akarja felnevelni! - mondták a ráncos vénasszonyok. Ravasz szemű fejüket finoman összeérintették. - Szégyen, szégyen! Felesége a szoba másik sarkában sírt. Könnyei úgy hullottak, mint a záporeső, hűvösen patakzottak a kövezetre. - Ó, Ettil, hogy gondolkozhatsz így? Ettil félrerakta fémkönyvét, amely egy intésére egész reggel történeteket mesélt neki vékony aranydrótos keretéből. - Megpróbáltam elmagyarázni - felelte. - Bolond dolog ez, hogy a Mars megtámadja a Földet. Elpusztítanak minket, egy szálig. Odakint dörrenés, döngő zaj hallatszott, rezesbanda hangja, egy dob, kiáltás, menetelő lábak, zászlócsattogás és dalok. A kövezett utcákon a hadsereg masírozott végig, a katonák vállukon tűzfegyverekkel. Nyomukban kisgyermekek ugrándoztak. Vénasszonyok mocskos zászlókat lobogtattak. Én a Marson maradok, és könyvet olvasok - mondta Ettil. Durva kopogás az ajtón. Tylla felelt rá. Az apósa viharzott be. - Mit kell halljak az én vejemről? Hogy áruló? - Igen, apa.

- Nem harcolsz a marsi seregben? - Nem, apa. - Istenek! - Az idős apa igencsak elvörösödött. - Átok a nevedre! Lepuffantanak. - Puffantsanak hát, legyen vége ennek az egésznek. - Ki hallott már olyan Mars-lakóról, aki nem támad? Ki?! - Senki. Elismerem, ez elég hihetetlen. - Hihetetlen - recsegték a boszorkányhangok az ablak alatt. - Apa, nem tudnál szót érteni vele? - követelte Tylla. - Szót értsek egy trágyadombbal?! - kiáltotta az apja, lángoló szemmel. Odament, és megállt Ettil fölött. - Rezesbandák játszanak, szép ez a nap, asszonyok pityeregnek, gyerekek ugrálnak, minden a legnagyobb rendben, a férfiak bátran menetelnek, te meg csak itt ülsz! Ó, szégyen! - Szégyen - zokogták a távoli hangok a sövényben. - Takarodj az ördögbe a házamból az idióta fecsegéseddel együtt! - tört ki Ettil. - Vidd a kitüntetéseid meg a dobjaid, és fuss! Ellökdöste apósát sikoltozó felesége mellett, de abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy katonai osztag rontott be. - Ettil Vrye? - kiáltotta egy hang. - Igen! - Ezennel letartóztatom! - Isten veled, drága feleségem. Elmegyek a háborúba ezekkel a bolondokkal! - kiáltotta Ettil, miközben a bronzpáncélba öltözött férfiak kivonszolták az ajtón. - Isten veled, isten veled - ismételgették a város boszorkányai, egyre halkuló hangon. A cella rendes volt és tiszta. Könyvek nélkül Ettil ideges volt. Megragadta a rácsokat, és a rakétákat figyelte, amint az éjszakai

égbe emelkednek. Rengeteg csillag ragyogott, mind jéghideg; úgy látszott, mintha szétszóródnának, amikor egy-egy rakéta közébük emelkedett. - Bolondok - suttogta Ettil. - Bolondok! A cella ajtaja kinyílt. Egy férfi lépett be kocsit tolva, mely tele volt könyvekkel; itt is, ott is, mindenütt könyvek lógtak le róla. A férfi mögött a sorozótiszt óvakodott. Ettil Vrye, tudni akarjuk, miért voltak ezek a tiltott könyvek a házadban. A Csodálatos történetek, tudományos elbeszélések és a Fantasztikus történetek példányai. Magyarázatot. - A férfi megragadta Ettil csuklóját. Az lerázta a kezét. Ha le akarnak lőni, lőjenek. Ez a földi-irodalom az oka, amiért nem akarom megtámadni őket. Ezért fogtok ti is elbukni. Hogyhogy? - A sorozótiszt elkomorult, és a megsárgult magazinok felé fordult. Válaszd ki bármelyiket - mondta Ettil. - Akármelyiket. Tíz közül kilenc történetben a földi naptárak szerinti 1929-es, 30-as évektől egész az 50-esekig a Mars-lakók sikerrel hódítják meg a Földet. - Ó! - A sorozótiszt elmosolyodott, bólintott. - Aztán - folytatta Ettil - elbuknak. - Ez árulás! Ilyen irodalmat birtokolni! - Ha úgy akarod. De hadd vonjak le néhány következtetést. Kivétel nélkül minden inváziót egy fiatalember akadályoz meg, általában sovány, ír, többnyire egyedül, és Mick vagy Rick vagy Jick vagy Bannon névre hallgat; ő elpusztítja a Mars-lakókat. - Csak nem hiszed el ezt?! - Nem, nem hiszem el, hogy földi emberek ilyesmire képesek, nem. De megvan a hátterük, értsd meg, hisz nemzedékeken át a gyerekeik ilyen irományokat olvasnak és fogadnak be. Az

irodalmuk másból sem áll, csak sikeresen visszavert inváziókból. Elmondhatod ugyanezt a marsi irodalomról? - Hát… - Nem. - Azt hiszem, nem. - Tudod, hogy nem. Mi sosem írtunk ennyire fantasztikus történeteket. Most föllázadunk, támadunk és meghalunk. - Nem értem az érvelésedet. Mi köze ennek a magazinok írásaihoz? - A harci szellem. Nagy dolog. A földiek tudják, hogy nem veszíthetnek. Beléjük ivódott ez, a vérükkel lüktet ereikben. Nem veszíthetnek. Minden inváziót visszavernek, bármilyen szervezett legyen is. A fiataljaik, akik efféle történeteket olvasnak, olyan hitet adnak nekik, amivel mi nem versenyezhetünk. Mi, Mars-lakók? Mi bizonytalanok vagyunk, tudjuk, hogy veszíthetünk. A harci szellemünk alacsony, a dobpergések és a fanfárharsogás ellenére. - Nem hallgatom tovább ezt az áruló beszédet! - kiáltotta a sorozótiszt. - Ezeket a kitalációkat elégetjük, csakúgy, mint téged, a következő tíz percen belül. Választhatsz, Ettil Vrye. Lépj be a háborús légióba, vagy megégsz. - Ezzel csak halálnemet választhatok. Inkább megégek. - Emberek! Kilökdösték az udvarra. Ott meglátta gondosan összegyűjtött olvasmányait máglyába rakva. Egy különleges gödröt is előkészítettek, benne másfél méter mély olaj állt. Ezt hatalmas dübörgéssel most lángra lobbantották. Egy perc múlva ebbe lökik majd bele. Az udvar túlsó végében, az árnyékban, észrevette fia magányosan álló, komoly alakját, hatalmas sárga szemei fénylettek a bánattól s a félelemtől. Nem nyújtotta ki a kezét,

nem beszélt, csak úgy nézett fiára, mint egy haldokló állat, némán, segítséget kérve. Ettil a lángoló gödörbe nézett. Érezte, ahogy a durva kezek megragadják, lecsupaszítják, és előretaszítják a halál tűzforró peremére. Ettil csak ekkor nyelt egyet s kiáltott fel: - Várjatok! A sorozótiszt arca, melyet megvilágított, a narancsszínű tűzfény, közelebb nyomult a remegő levegőben. - Mi van? - Csatlakozom a háborús légióhoz - felelte Ettil. - Jó! Engedjétek el! A kezek lehulltak. Amint megfordult, látta az udvar végében álló, várakozó fiát. Nem mosolygott, csak várt. Az égben egy bronzszínű rakéta pattant a csillagok közé, lángoktól koszorúzva… - És most búcsút intünk ezeknek az erős katonáknak - mondta a sorozótiszt. A banda rákezdett, és a szél finom, édes könnycseppek záporát szórta az izzadó seregre. A gyerekek ugrándoztak. A zűrzavarban Ettil megpillantotta saját büszkén könnyező feleségét, komoly, csöndes fiával az oldalán. Bemasíroztak a hajóba, mindenki nevetgélve, bátran. Becsatolták magukat pókhálóikba. A szűk hajótest teljes hosszában a hálók megteltek heverő, lusta emberekkel. Ételdarabkákon rágódtak és vártak. Egy nagy fedél lecsukódott. Szelep szisszent. - Irány a Föld, a pusztulás - suttogta Ettil. - Mi? - kérdezte valaki. - Irány a dicsőséges győzelem - mondta Ettil, grimaszolva. A rakéta elrugaszkodott.

Az űr, gondolta Ettil. Itt vagyunk egy rézkannában, fekete tintában úszkálva rózsaszín fények között. Itt vagyunk egy ünnepélyes rakétán, mely azért indult el, hogy a félelem lángjaival töltse meg a Földlakók szemét, ha fölnéznek az égre. Milyen érzés messze, nagyon messze lenni az otthontól, a feleségedtől, a gyermekedtől, itt és most? Megpróbálta kielemezni remegését. Mintha az embert legbelső szervei a Marshoz kötnék, és egyszer csak kilökik millió kilométerekre. A szíve még mindig a Marson vert, világítva. Az agya még mindig a Marson volt, gondolkodva, hullámos felszínével, mint egy kialudt fáklya. A gyomra is még mindig a Marson volt, álmosan próbálva megemészteni az utolsó vacsorát. A tüdeje is a marsi levegő hideg kék borát lélegezte, puhán összehajtott fújtatója lazításért sikoltott, teste minden darabja a többi után vágyott. Mert itt volt ő, páncél nélküli, fogatlan bábu, egy test, amin a hivatalnokok boncolást hajtottak végre, és minden részét, ami valamit is ért, hátrahagyták az üres tengereken, széthintették a megfeketült hegyoldalakban. Itt volt hát, mint egy üres váz, tüze kialudt, hidegen, csak a kezét hagyták meg, hogy halált oszthasson a Föld-lakóknak. Két kéz csak, semmi más, gondolta hűvös távolságtartással. Itt fekszik a hatalmas hálóban. Körülötte mások, de azok mind teljesek - egész a testük, egész a szívük. Belőle azonban ami csak élt, az most otthon járja a sivár tengereket az esti szélben. Ez a darabja itt egy hideg agyagburok, rég meghalt már. - Támadóállás, támadóállás, támadás! - Elkészülni, elkészülni, elkészülni! - Föl! - Ki a hálókból, gyorsan!

Ettil megmozdult. Valahol előtte két hideg keze is mozgott. Milyen gyorsan történt, gondolta. Egy évvel ezelőtt egy földi rakéta elérte a Marsot. A tudósaink, hihetetlen telepatikus képességeikkel, lemásolták; munkásaink hihetetlen gyárainkban százszámra állították elő. Azóta több földi hajó nem érkezett a Marsra, mi mégis megtanultuk a nyelvüket, mindannyian, tökéletesen. Megismertük kultúrájukat, logikájukat. És zsenialitásunkért most megfizetjük az árat… - Fegyvereket készenlétbe! - Rendben! - Megvan a cél! - Távolság kilométerben? - Tizenhatezer! - Támadás! Zümmögő csend. Rovarok motoszkálnak a rakéta falában. Apró orsókról énekelnek, kapcsolókról és pörgő kerekekről. Az emberek várnák csöndben. A mirigyek lassan, egyenletes ütemben ürítik izzadságtartalmukat a hónaljba, a homlokra, a sápadtan bámuló szemek alá. - Várni! Elkészülni! Ettil kétségbeesetten kapaszkodott józan eszébe, teljes erőből, hosszan kapaszkodott. Csönd, csönd, csönd. Várakozás. - Mi ez? - A földi rádió! - Kapcsoljátok be! - Megpróbálnak elérni, minket hívnak. Kapcsoljátok be! - li-i-i! - Na itt van! Figyeljétek! - A marsi inváziós flottát hívjuk!

A fülelő csend, a rovarzümmögés visszahúzódott, engedve betörni az éles földi hangot a várakozó emberekkel teli helyiségekbe. - Itt a Föld. William Sommers beszél, az Egyesült Amerikai Termelők Társaságának elnöke! Ettil erősen kapaszkodott állásában, előrehajolt, szeme lehunyva. - Üdvözöljük önöket a Földön. - Mi? - hördültek föl az emberek a rakétában. - Mit mondott? - Igen, üdvözöljük önöket a Földön… - Ez valami trükk! Ettil összerezzent, kinyitotta a szemét, hogy aztán zavarodottan bámuljon a mennyezeti hangszóróból áradó láthatatlan hangra. - Üdvözöljük, üdvözöljük önöket a zöld, ipari Földön! jelentette be egy barátságos hang. - Tárt karokkal fogadjuk önöket, hogy a véres inváziót barátságos találkozóvá változtassuk, mely az idők végezetéig tart majd. - Ez trükk! - Pszt, figyelj! - Sok évvel ezelőtt mi, Föld-lakók lemondtunk a háborúkról, elpusztítottuk atombombáinkat. Most, mivel mással nem készülhettünk fel, nem tehetünk mást, mint üdvözöljük önöket. A bolygó az önöké. Mi csupán a könyörületességükért esedezünk, jó és irgalmas támadók. - Ez nem lehet igaz! - suttogta egy hang. - Biztos valami trükk! - Szálljanak le, és legyenek üdvözölve mindannyian - mondta Mr. William Sommers a Földről. Bárhol leszállhatnak. A Föld az önöké, mi mind testvérek vagyunk!

Ettil nevetni kezdett. A helyiségben mindenki felé fordult. A többi Mars-lakó csak pislogott. - Ez megőrült! Ő pedig csak nevetett, nevetett, míg végül leütötték. Az apró, kövér ember a kaliforniai Green Town forró űrrepülőterének közepén előrántotta tiszta, fehér zsebkendőjét, és nedves homlokához érintette. Vakon pislogott a frissen összeácsolt emelvényről az ötvenezer ember felé, akik, az egymásba kapaszkodó rendőrök sorfala mögött gyülekeztek. Mindenki az eget bámulta. - Ott vannak! Sóhajtás. - Nem, azok csak sirályok! Csalódott morgolódás. - Kezdem azt hinni, hogy jobb lett volna háborút hirdetni ellenük - suttogta a polgármester. - Akkor mind hazamehetnénk. - Sssh! - csitította a felesége. - Ott! - hördült föl a tömeg. A Nap felől érkeztek a marsi rakéták. - Mindenki készen áll? - A polgármester idegesen pillantott körül. - Igen, uram - felelte az 1965-ös Miss Kalifornia. - Igen - mondta az 1940-es Miss Amerika, aki rohanvást érkezett az utolsó pillanatban az otthon betegen fekvő 1966-os Miss Amerika helyettesítésére. - Egen, uram - válaszolta a San Fernando Valleybeli 1956-os Mr. Legnagyobb Grapefruit lelkesen. - Zenekar kész? - A zenészek úgy tartották hangszereiket, mint megannyi puska.

- Elkészülni! A rakéták leszálltak. - Gyerünk! A zenekar tízszer eljátszotta a "Kalifornia, itt vagyok"-ot. Déltől egy óráig a polgármester beszédet mondott kezét a néma, gyanakvó rakéták felé lobogtatva. Negyed kettőkor a hajók zsilipjei kitárultak. A rezesbanda háromszor eljátszotta az "Ó, te arany állam"-ot. Ettil és ötven másik Mars-lakó ugrott ki, fegyverüket készenlétben tartva. A polgármester elébük szaladt, kezében a Föld kulcsával. A zenekar rázendített a "Télapó a városba jön"-re, majd egy Long Beachből érkezett vegyes kórus énekelt hozzá újonnan költött szöveget, valami ilyesmit: "A Mars-lakók a városba jönnek". Fegyvert sehol sem látva a Mars-lakók ellazítottak, de puskájukat azért nem rakták le. Fél kettőtől negyed háromig a polgármester még egyszer elmondta ugyanazt a beszédet az idegenek kedvéért. Fél háromkor az 1940-es Miss Amerika vállalkozott rá, hogy megcsókolja az összes Mars-lakót, ha fölsorakoznak előtte. Fél három után tíz perccel a banda a "Hogy van, mint van mindenki"-be kezdett, elleplezendő a Miss Amerika javaslata nyomán támadt zűrzavart. Kettő harmincötkor Mr. Legnagyobb Grapefuit kedveskedett a Mars-lakóknak egy kéttonnás teherautóval, melyet dugig megpakolt grapefruittal, Kettő harminchétkor a polgármester mindannyiuknak szabadjegyeket adott az Elite és a Majestic színházakba, e gesztus kíséretében pedig újabb beszédbe kezdett ami három utánig tartott.

A zenekar játszott, és az ötvenezer ember énekelt: Mert mind olyan kedves fickó. Ennek négy órakor lett vége. - Ettil leült a rakéta árnyékába, két társával együtt. - Hát ez a Föld! - Szerintem öljük meg a bűzös patkányokat - szólalt meg az egyik Mars-lakó. - Nem bízom bennük. Ravaszak. Vajon miért kezelnek bennünket így? - felemelt egy dobozt, amiben valami zörgött. - Vajon mi ez, amit nekem adtak? Azt mondták, minta. Elolvasta a címkét. BLIX, az új kor szappana. A tömeg ekkorra már egyetlen nagy karneváli gyülekezetben vegyült el a Mars-lakókkal. Mindenhonnan emberi beszéd zümmögése hallatszott, ahogy a rakétákat tapogatták és kérdezősködtek. Ettil fázott. Most még jobban kezdett reszketni. - Nem értitek? - súgta. - Ennek az egésznek a feszültségét, gonoszságát. Valami történni fog velünk: kiterveltek valamit. Valami alattomosat és rettenetest. Valamit csinálni fognak velünk… tudom. - Én azt mondom, öljük meg őket mind egy szálig! - Hogyan ölhetsz meg embereket, akik "pajtásnak" vagy "havernak" szólítanak téged? - kérdezte egy másik Mars-lakó. Ettil a fejét csóválta. - Őszinték. És mégis úgy érzem, mintha egy savval teli kádban ülnénk és olvadnánk, olvadnánk. Félek. - Kinyújtotta tudatát, hogy megérintsen néhány embert a tömegből. - Igen, valóban barátságosak, amolyan De jó, hogy látlak öcsém-félék (ez egyike az ő kifejezéseiknek). Hétköznapi emberek óriási tömege, akik egyformán szeretik a kutyákat, macskákat és a Mars-lakókat is. És mégis… és mégis…

A rezesbanda a "Gurítsd ki a hordót" játszotta. Ingyensört osztogattak a fresnói, kaliforniai Hagenback sörgyár jóvoltából. És jött a rosszullét. A Mars-lakók szájából zavaros lé tört elő sugárban. Az öklendezés hangja betöltötte a vidéket. Kezét szájára tapasztva Ettil egy szikomorfa tövében ült. - Kitervelték, kitervelték… rettenetesen kitervelték motyogta, most a gyomrát markolászva. - Mit ettél? - A sorozótiszt állt meg fölötte. - Valamit, amit ők pattogatott kukoricának hívnak - hörögte Ettil. - És? - És még valami hosszú húst egy zsömlén, és valami sárga folyadékot egy jegelt edényből, meg valamilyen halat, és még valamit, amit pastraminak hívnak - sóhajtotta Ettil remegő szemhéjjal. Mindenfelől a marsi támadók nyögései hallatszottak - Öljük meg az alattomos kígyókat! - kiáltotta valaki elhalóan. - Kitartás - mondta a sorozótiszt. - Ez is csak vendégszeretet. Egyszerűen túlzásba vitték. Na gyerünk, talpra, emberek. Be a városba. Föl kell ott állítanunk pár kisebb helyőrséget, hogy biztosak lehessünk benne, minden rendben. A többi hajó más városokban landol. Itt nekünk kell helytállnunk. Az emberek talpra kászálódtak, és ostobán pislogva álltak. - Előre indulj! Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy!… A kisváros fehér boltjai, álmodozva nyúltak el a vibráló hőségben. Minden meleget árasztott - az oszlopok, a beton, a fém, a ponyvák, a tetők, a kátránypapír - minden. Mars-lakók léptei hangzottak föl az aszfalton. - Óvatosan, emberek! - súgta a sorozótiszt.

Elvonultak egy kozmetikai szalon mellett. Bentről fojtott kacagás hallatszott. - Nézzétek! Rézvörös fej jelent meg, majd tűnt el a kirakatban, mint egy bábu. Kék szem villant és pislogott a kulcslyukban. - Ezt is kitervelték - suttogta Ettil. - Kitervelték, én mondom nektek! Parfüm illata keveredett a nyári levegőbe a barlangok szellőzőnyílásaiból, melyekben asszonyok bújtak meg, mint tengeri lények, elektromos kúpok alatt, hajuk vad csigákba és csúcsokba tekeredett, szemük ravasz és üveges, állatias és huncut, szájuk neonvörösre festve. Legyezők forogtak, a parfümös szél kiáradt a nyugodt levegőbe, elszállt a zöld fák között, bekúszott az ámuló Mars-lakók közé. - Az isten szerelmére! - kiáltotta Ettil, hirtelen elpattanó idegekkel. - Szálljunk vissza a rakétáinkba és gyerünk haza! Ezek elintéznek minket! Ezek a rettenetes dolgok odabent. Látjátok? Azok a gonosz, mélytengeri teremtmények, azok az asszonyok a műsziklából épült kis hideg barlangjaikban! - Fogd már be! Őket bámulva odabent arra gondolt, hogy a ruháik úgy mozognak, akár a kopoltyúk, oszlopos lábaik körül. Fölüvöltött. - Valaki tapassza be a száját! - Ki fognak rontani ránk, bonbonos dobozokkal és filléres romantikus regényfüzetekkel dobálva meg minket, rikoltozva zsíros, vörös szájukkal! Elárasztanak minket banalitásaikkal, elpusztítják érzéseinket! Nézzétek őket, hogy ülnek villamosszékeikben, hangjuk, mint a zümmögés, kántálás és mormogás! Be mer menni valamelyikőtök? - Miért ne? - kérdezték a többiek.

- Megpörkölnek titeket, kifehérítenek, megváltoztatnak! Feltörnek és addig hántolnak, amíg mások nem lesztek, csak férjek, munkások, akik pénzt hoznak haza, hogy aztán ők eljöhessenek ide üldögélni és nyeldesni ördögi csokoládéikat! Azt hiszitek, kordában tarthatnátok őket? - Igen, az istenekre! A távolból egy hallatszott, magas, éles hang, egy nő hangja. - Hát nem csinos az a középső? - Nem is olyan rossz fiúk ezek a Marslakók, Hisz ők is csak férfiak - szólt egy másik, halkabban. - Hé, ti ott. Juhú! Mars-lakók! Hé! Ettil sikoltozva elfutott… Egy parkban ült, remegése nem szűnt. Visszaemlékezett a látottakra. Fölnézve a sötét, éjszakai égre annyira távol érezte magát az otthonától, annyira magányosnak. Még most is, hogy a nyugodt fák között ült, a távolban ott látta a marsi harcosokat amint földi asszonyokkal róják az utcákat, eltűnnek a kis érzékpaloták kísérteties sötétjében, hogy hallják a szürke ernyőkön mozgó fehér alakok fantomhangját, mellettük a kis göndör hajú asszonyokkal, szájukban zselés gumiszerű anyagot őrölve, az ülések alatt még több ilyen anyaggal, melyek már megkeményedtek, örökre megőrizvén magukban őket rágó nők apró macskafogainak lenyomatát. A szélbarlang - a mozi. - Helló. Remülten kapta föl a fejét. Egy asszony ült a mellette levő padon, lustán rágcsálva gumiját. - Ne szaladj el, nem harapok - mondta. - Ó - felelte ő. - Szeretnél moziba menni? - kérdezte az asszony.

- Nem. - Ó, ugyan már - sürgette az. - Mindenki más elmegy. - Nem - mondta ő. - Hát ti csak ezt csináljátok ezen a világon? - Csak? Hát nem elég? - Az asszony kék szeme gyanakvóan tágra nyílt. - Mit vársz tőlem, üljek otthon és olvasgassak? Haha! Ez jó. Ettil egy pillanatig csak nézte őt, aztán megkérdezte: - Csináltok valami mást is? - Kocsikázunk. Van kocsid? Egy nagy lenyitható tetős Podler Hatost kéne szerezz magadnak. Hű, az ám a csoda! Bármelyik srác, ha Podler Hatosa van, válogathat a lányok közül, nekem elhiheted! - mondta a nő, rákacsintva. - Lefogadom, hogy mindenféle pénzetek van, hisz a Marsról jöttetek, vagy mi: Lefogadom, ha tényleg akarnád, lehetne egy Podler Hatosod, és bárhová elmehetnél vele. - Talán a moziba? - Mi bajod azzal? - Semmi… semmi - Tudod, hogy beszélsz te, miszter? - kérdezte. - Mint egy kommunista! Bizony ám, és ezt a fajta szöveget mifelénk nem szeretik, az tuti. Semmi baj nincs a mi régi jó rendszerünkkel. Elég rendesek voltunk hozzátok, Mars-lakókhoz, hogy hagytuk magunkat megtámadni, és még csak a kisujjunkat sem emeltük föl ellenetek, ugye nem? - Éppen ezt próbálom megérteni - mondta Ettil.- miért hagytátok? - Mert nagylelkűek vagyunk, miszter, azért! Ezt ne felejtsd el, nagylelkűek. - Azzal elsétált, hogy keressen magának valaki mást.

Bátorságot gyűjtve Ettil elkezdett írni egy levelet a feleségének, óvatosan mozgatva tollát a térdére fektetett papíron. "Kedves Tylla…" De ismét félbeszakították. Egy kislánytermetű vénasszony, arca sápadt, ráncos, rázta meg csörgődobját az orra előtt, arra kényszerítve, hogy fölnézzen. - Testvér! - kiáltotta lángoló szemmel. - Megmentettek már? - Miért, veszélyben vagyok? - Ettil - tollát eldobva ugrott föl. - Rettenetes veszélyben! - nyüszítette a vénasszony, megcsörgetve tamburinját és az égre meredve. - Meg kell mentsenek téged, testvér, a legsürgősebben! - Hajlok rá, hogy egyetértsek - felelte ő remegve. - Ma már rengeteget megmentettünk közületek. Én magam hármat is, ilyen marsi embereket. Hát nem remek? Rávigyorgott. - De, azt hiszem. Az öregasszony rendkívül gyanakvó volt. Előrehajolt, úgy suttogta: - Testvér, megkereszteltek már téged? - Nem tudom - suttogta vissza ő. - Nem tudod? - kiáltotta a vénasszony, magasba lendítve kezét s a dobot. - Az olyan, mintha lelőnék az embert? - kérdezte Ettil. - Testvér - mondta a vénség -, te nagyon rossz, bűnös állapotban vagy. Ezt tudatlan nevelőid számlájára írom. Biztos rettenetesek a marsi iskolák, semmi igazságot nem taníthatnak ott. Csak csupa hazugságot. Testvér, ha boldog akarsz lenni, meg kell keresztelkedj. - Az még ezen a világon is boldoggá tenne?- kérdezte.

- Ne akarj mindent a tálról - felelte a vénasszony. - Elégedj meg az összeaszott borsóval, mert van egy világ, ahová mindannyian eljutunk, s amely jobb, mint ez itt. - Ismerem azt a világot - mondta ő. - Békés - mondta a vénség. - Igen. - Csöndes - folytatta. - Tej- és mézfolyók folynak. - Hát, igen - felelte ő. - És mindenki nevet. - Most már látom - mondta Ettil. - Egy jobb világ - mondta a vénség. - Sokkal jobb - értett egyet ő. - Igen, a Mars nagyszerű bolygó. - Miszter - mondta a vénasszony, elkomorodva, a tamburint már szinte az arcába rázva -, szórakozik velem? - Dehogyis. - Teljesen összezavarodott. - Azt hittem, arról beszél… - Még hogy arról a vén, mocskos Marsról? Nem, uram! A maga fajtája az, ami évekig fő majd, szenved, fekete pörsenésekben üt ki és kínokat áll ki… - El kell ismerjem, a Föld nem túl kellemes hely. Gyönyörűen írta le. - Miszter, már megint csúfot űz belőlem! - kiáltotta az öregasszony mérgesen. - Nem, nem, kérem. Esküszöm, nem szándékosan tettem. - Nos - jelentette ki a vénség -, maga pogány, és a pogányság helytelen. Itt egy papír. Jöjjön el holnap este erre a címre, és keresztelkedjen meg, hogy boldog lehessen. Persze nemcsak beszédből és érvelésből áll az életünk; ha érdekli a mi saját rezesbandánk, akár ma is eljöhetne, nincs kedve?

- Majd megpróbálok - felelte tétovázva. A vénasszony elsietett az utcán, csörgődobját ütögetve, teli torokból énekelve: "Boldog vagyok, mindig boldog". Ettil kábultan visszatért a levélhez. "Kedves Tylla! Ha elgondolom, milyen naiv voltam azt képzelvén, a Föld-lakók majd fegyverekkel és bombákkal állnak ellen. Nem, nem. Borzasztó nagyot tévedtem. Nincs se Rick, se Mick, se Jick, se Bannon… azok az okos fickók, akik mindig megmentik a világot. Nem. Csak szőke robotok vannak rózsaszín gumitesttel, igaziak, és mégis, valahogy hamisak, élők, de mégis minden reakciójukban automaták, barlangokban élve le egész életük. A hátsójuk hihetetlen méretű. Szemük kifejezéstelen és mozdulatlan, annyi ideje bámulják már a képernyőket. Az egyetlen izom, ami nem sorvadt még el, a szájukban található, amit folytonos gumirágással edzenek. És nemcsak ezek, kedves Tyllám, de az egész civilizációjuk, melybe mi úgy hullottunk bele, mint egy lapátnyi mag egy hatalmas betonkeverőbe Egyikünk sem élheti túl ezt. Nem fegyver végez velünk, hanem az üdvözlő kéz. Nem rakéta pusztít el bennünket, hanem az automobil…" Valaki sikoltott. Egy csattanás, aztán még egy. Csönd. Ettil fölugrott a levél mellől. Odakint az utcán két autó ütközött össze. Az egyik tele Mars-lakókkal, a másik meg földiekkel. Ettil visszatért az íráshoz: "Drága, drága Tylla, ha megengeded, most néhány statisztikai adattal szolgálok. Negyvenötezer ember hal meg évente ezen az amerikai kontinensen, szétkenődve a nagy lekvárosdobozban, vagyis autóbalesetben. Vérvörös lekvár fehér velős csontokkal, mint hirtelen gondolatokkal, nevetséges, rémisztő

gondolatokkal, melyek átdöfik a zselé változtathatatlan felszínét. Az autók szardíniásdobozokként gyűrődnek egymásra - olajos lében, némán. Véres trágya a zölden dongó nyári legyeknek, végig az országutak mentén. A hirtelen megállástól mindenszentek napi maszkokká vált arcok. Mindenszentek az egyik ünnepük. Azt hiszem, ezek az automobilt imádják - mindenesetre a halállal van kapcsolatban. Kinézel az ablakodon, és azt látod, hogy két ember fekszik egymáson, barátságosan, akik egy pillanattal előbb még nem is ismerték egymást, holtan. Előre tudom, ahogy seregünk szétmorzsolódik, megbetegszik, csapdába ejtik a mozikban a boszorkányok gumijaikkal. Holnap valamikor meg kell próbáljak visszaszökni a Marsra, amíg nem késő. Valahol a Földön ma éjjel, Tyllám, ott áll egy ember a kapcsolónál, ami, ha megnyomja, megmenti majd a világot. Ez az ember jelenleg munkanélküli. Kapcsolóját belepte a por. Ő pedig épp kártyázik. Ennek a gonosz bolygónak az asszonyai belefojtanak bennünket banális szentimentalizmusuk, romantika utáni vágyuk tengerébe, még egy utolsó kaland kell nekik, mielőtt a glicerin megalkotói lefőzik őket nyersanyagnak. Jó éjt, Tylla. Kívánj nekem minden jót, mert valószínűleg úgyis meghalok menekülés közben. Gyermekünket csókolom." Halkan szipogva összehajtotta a levelet, és emlékeztette magát, hogy el ne felejtse később föladni a rakétapostával. Elhagyta a parkot. Mit csinálhatna? Megszökni? De hogyan? Visszatérjen a kikötőbe éjjel, kössön el egy rakétát egymaga, és repüljön vissza a Marsra? Lehetséges volna? Megcsóválta a fejét. Túlságosan összezavarodott.

Csak annyit tudott biztosan, hogy ha itt marad, hamarosan ő is rabjává válik a különböző zümmögő, prüszkölő és sziszegő dolgoknak, amik füstöt vagy szagokat eregetnek. Hat hónap alatt beszerezhetne egy hatalmasra nőtt, rózsaszín fekélyt, egy algebrai dimenziókba emelkedő vérnyomást, egy vaksággal határos rövidlátást és óceánnyi mélységű lidércálmokat, melyeket képtelen hosszúságú álombelek népesítenek be, és ezeken kell átverekednie magát minden éjjel. Nem, nem. A mechanikus haláldobozaikban mellette elhúzó Föld-lakók megszállott arcát nézte. Hamar - igen, nagyon hamar föltalálnak majd egy olyan autót, amin hat ezüstfogantyú lesz csak! - Hé, te ott! Egy autóduda. Hatalmas, hosszú: halottaskocsi, fekete és baljóslatú, állt a járda mellé. Egy férfi hajolt - Mars-lakó vagy? - Igen… - Akkor te vagy az én emberem. Ugorj be gyorsan, egy életre szóló lehetőséget kapsz. Ugorj be. Elviszlek egy remek helyre, ahol beszélgethetünk. Na, gyere már, ne ácsorogj. Mintha hipnotizálnák, Ettil kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt. Elhajtottak. - Mi legyen, E. V.? Mit szólnál egy manhattanhez? Két manhattant, pincér. Jól van, E. V. A vendégem vagy. Én fizetek, illetve a nagy stúdiók! Hozzá se nyúlj a tárcádhoz. Örülök, hogy találkoztunk, E. V. Az én nevem R. R. Van Plank. Talán hallottál már rólam. Nem? Nem baj, kezet rá. Ettil érezte, hogy megszorítják a kezét, aztán elengedik. Egy sötét lyukban ültek, ahol zene szólt, és pincérek sürögtek. Két

italt tettek eléjük. Minden olyan gyorsan történt. Van Plank most karját a mellén összefonva marsi felfedezettjét vizsgálgatta. - A következőt akarom tőled, E. V. Ez életem legönzetlenebb ötlete. Nem is tudom, hogy jutott eszembe, egyszer csak belém villant. Otthon ültem az este, és azt gondoltam, Istenem, micsoda film lehetne! Mars-lakók inváziója a Föld ellen. Szóval, mi a teendő? Találnom kell egy tanácsadót a filmemhez. Úgyhogy bemásztam a kocsimba, megtaláltalak, és most itt vagyunk. Igyál! - Egészségedre és a közös jövőnkre. Szkol! - De… - kezdte Ettil. - Tudom én jól, pénzt szeretnél. Hát abból is lesz elég. Egyébként van egy kis fekete könyvem, tele narancsokkal, amik rád várnak. - A legtöbb földi gyümölcsöt nem igazán kedvelem, és… - Te aztán jó pipa vagy, haver, de igazán. No, elmondom, hogy is nézne ki az ábra, figyelj. Izgatottan előrehajolt. - A kezdő jelenetben a Mars-lakók nagy dáridót csapnak, dobokat vernek, főzőcskéznek a Marson. A háttérben hatalmas ezüst városok… - De a marsi városok nem olyanok… - Színt kell vigyünk bele, kölyök. Színt. Erről majd a papa gondoskodik. Na szóval, az összes Mars-lakó ott táncol a tűz körül… - Mi sosem táncolunk tűz körül… - Ebben a filmben akkor is lesz tűz, és ti táncolni fogtok jelentette ki Van Plank lehunyt szemmel, büszkén magabiztosságára. Bólintott, kimondás előtt még egyszer végigálmodva az egészet. - Aztán lesz egy gyönyörű marsi asszony, magas és szőke. - A marsi nők sötét hajúak…

- Nézd, nem tudom, hogy fogunk így kijönni egymással, E. V. Apropó, fiam, nevet kéne változtass. Mondd csak el még egyszer. - Ettil. - Ez egy női név. Adok neked jobbat. Elnevezünk Joe-nak. Ez az, Joe. Szóval, mint mondtam, a mi marsi asszonyaink szőkék lesznek, mert tudod… csak, és kész. Különben a papa szomorú lesz. Van valami ötleted? - Arra gondoltam… - És még valami kell, egy nagyon könnyes jelenet, amiben a marsi asszony megmenti egy hajó egész legénységét a haláltól, amikor egy meteor vagy ilyesmi ütközik nekik. Pipec kis jelenet lesz. Tudod, örülök, hogy rád találtam, Joe. Jó üzletet kötünk majd, nekem elhiheted. Ettil kinyúlt, és erősen megszorította a férfi csuklóját. - Egy pillanat. Szeretnék valamit megkérdezni. - Hát persze, Joe, lökjed. - Miért ilyen kedvesek hozzánk? Mi megtámadjuk a bolygójukat, maguk meg valamennyien úgy fogadnák bennünket, mint rég elveszett gyerekeket. Miért? - Ti, Mars-lakók tényleg elég zöldfülűek vagytok, nem igaz? Te is amolyan naiv típus vagy, ezt első látásra megmondtam volna. Haver, nézd ezt így. Mi mind kisemberek vagyunk, ugye? - Meglobogtatta kis, barna kezét, melyen smaragdok díszelegtek. - Egyszerűek vagyunk, mint a Föld, ugye? Nos, mi itt a Földön büszkék vagyunk erre. Ez a hétköznapi ember százada, Bill, és mi büszkék vagyunk kicsinységünkre. Billy, te egy olyan bolygóra kerültél, ami tele van Saroyanokkal. Úgy bizony. A barátságos Saroyanok népes, kövér családja vagyunk… mindenki szeret mindenkit. Mi megértünk titeket, Mars-lakókat,

Joe, és tudjuk jól, miért támadtátok meg a Földet. Tudjuk, mennyire magányosak voltatok ott fönt, azon a hideg kis Mars bolygón, mennyire irigyeltétek a városainkat… - A mi civilizációnk sokkal régebbi, mint a tiétek… - Kérlek, Joe, elszomorítasz, ha folyton közbevágsz. Hadd fejezzem be az elméletem, aztán te is elmondhatod, amit csak akarsz. Szóval, ahogy mondtam, magányosak voltatok odafönt, ezért lejöttetek, hogy lássátok a városainkat, az asszonyainkat meg mindent, és mi szívesen fogadtunk benneteket, mert testvéreink vagytok, hétköznapi emberek, mint mi mindannyian. Aztán pedig, egyfajta mellékhatásként, Roscoe, ebből az invázióból egy kis hasznot is lehetne zsebelni. Itt van például ez a film, amit tervezek, Az tisztán hozhat a konyhára egymilliárd dollárt is, lefogadom. Következő héten piacra dobunk majd egy különleges Mars-lakó bábut harminc dolcsiért. Gondold el, az hány milliót hoz. Arra is van szerződésem hogy egy, Mars játékot áruljak, öt dolcsiért. Mindenhol csurran-cseppen valami. - Értem - mondta Ettil, hátrébb húzódva. - Aztán persze ott van ez az egész új piac. Gondolj bele, mennyi szőrtelenítőt, rágógumit és cipőkrémet adhatunk nektek, Mars-lakóknak. - Várj. Még egy kérdés. - Lökd. - Mi a te keresztneved? Minek a rövidítése az R. - Richard Robert. Ettil a mennyezetre nézett. - Néha talán, egyszer-egyszer, alkalmanként, véletlenül nem hívnak… Ricknek? - Hogy találtad ki, haver? Rick, persze. Ettil felsóhajtott, aztán nevetni kezdett, nevetni. Kinyújtotta a kezét.

- Szóval te vagy Rick? Rick! Szóval te vagy Rick! - Mi itt a poén, vidám fiú? Avasd be a papát! - Úgysem értenéd… ez amolyan privát vicc. Haha! - Könnyek futottak le az arcán, bele nyitott szájába. Újra és újra az asztalra csapott. - Szóval te vagy Rick. Ó, mennyire más, milyen vicces! Nincsenek dagadó izmok, nincs szögletes áll, nincs fegyver. Csak egy tárca tele pénzzel, egy smaragdgyűrű és egy nagy pocak! - Hé, vigyázz a szádra! Talán nem vagyok Apolló, de… - Rázzunk kezet, Rick. Úgy akartam találkozni veled… Te vagy az az ember, aki leigázza a Marsot, koktélpoharakkal, lúdtalpbetétekkel, pókerzsetonokkal, lovaglópálcákkal, bőrcsizmákkal, színes sapkákkal és rumos limonádéval. - Én csak egy szerény üzletember vagyok - mondta Van Plank, szemét ravaszul lesütve. - Elvégzem a munkám, és elveszem a magam szerény részét a pénzes pitéből. De, amint mondtam, Mort, már elgondolkoztam rajta, milyen piaca lehetne a Marson a kaparj kurta társasjátéknak vagy a Dick Tracy képregényeknek. Egy új, hatalmas térség, ahol még nem is hallottak a rajzfilmről, igaz? Igaz! Úgyhogy lesz mit belevernünk azokba a marsi fejekbe. Ölni fognak ezekért, kölyök, ölni! De ki nem tenné, parfümökért, párizsi ruhákért és Oshkosh overallokért, he? És azok a szép új cipők… - Mi nem hordunk cipőt. - Mit nem hallok? - kérdezte R. R. a mennyezettől. - Egy egész bolygó tele mezítlábasokkal? Nézd, Joe, erről is gondoskodunk. Mindenki szégyellni fogja magát, aki nem hord cipőt. Aztán pedig jöhet a cipőkrém! - Ó! Ettil karjára csapott.

- Megegyeztünk? Leszel a filmem technikai rendezője? Kezdetnek kétszázat kapsz hetenként, ötszázas maximummal. Mit szólsz hozzá? - Rosszul vagyok - mondta Ettil. Megitta a manhattant, és már kezdett elkékülni tőle. - Jaj, de sajnálom! Nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád. Szívjunk egy kis friss levegőt. A szabadban Ettil jobban lett, habár imbolygott még. Szóval ezért fogadott be minket a Föld? - Persze, fiam. Ha egy Föld-lakó hasznot szimatol valamiben, semmi sem állíthatja meg. A vevőnek mindig igaza van. Nem szabad megsérteni. Itt a névjegykártyám. Légy a hollywoodi stúdióban holnap reggel kilenckor. Majd megmutatják az irodádat. Én tizenegyre megyek be, akkor találkozunk. Légy ott pontosan kilenckor. A pontosság alapszabály. - Miért? - Gallagher, fura egy szerzet vagy, de tetszel nekem. Jó éjt. Boldog inváziót! Az autó elhajtott. Ettil hitetlenkedve, pislogva bámult utána. Aztán tenyerével a homlokát dörzsölve lassan végigsétált az utcán az űrkikötő felé. - No, most mihez kezdesz? - kérdezte magától hangosan. A rakéták csillogva feküdtek a holdfényben, néma csöndben. A városból mulatozás távoli hangjai áradtak. Az orvosi állomáson egy rendkívüli ideg-összeroppanásos esetet kezeltek éppen: egy fiatal Mars-lakót, aki - sikolyaiból ez derült ki - túl sokat látott, túl sokat ivott, túl sok dalt hallott az italozóhelyeken álló kis piros-sárga dobozokból, és számtalan asztal körül végigüldözte egy hatalmas, elefántalkatú nő. Egyre csak ezt mormolta: - Nem kapok levegőt… összenyom, csapdába ejt.

A zokogás elhalkult. Ettil kilépett az árnyékból, és egy széles sugárúton haladt tovább a hajók felé. A távolban látta a részegen heverésző őröket. Fülelt. A hatalmas város felől autók, muzsika és szirénák halk hangjai érkeztek. Aztán elképzelt más hangokat is: a malátalét keverő gépek, alattomos zörgését, amik felhizlalják majd a harcosokat, lustává és feledékennyé teszik őket, a mozibarlangok narkotikus hangjait, melyek sebesen, sebesen elkábítják a Mars-lakókat, álomba ringatják őket, egész további életükre alvajáróvá téve őket. Egy év múlva vajon hány Mars-lakó hal meg májzsugorodásban, veseelégtelenségben, magas vérnyomástól vagy öngyilkosságtól? Az üres sugárút közepén állt. Kétblokknyi távolságban egy autó száguldott felé. Választhatott: itt marad, elvállalja a stúdióbeli munkát, minden reggel munkára jelentkezik, mint a film tanácsadója, és idővel majd egyezségre jut a producerrel, hogy igen, valóban vannak mészárlások a Marson; igen, az asszonyaik valóban magasak és szőkék; igen, tartanak törzsi táncokat és emberáldozatot; igen, igen, igen. Vagy odasétál, beszáll egy rakétába, és egyedül visszatér a Marsra. - De mi lesz jövőre? - kérdezte. Megnyílik a Marson a Kék Csatorna night klub. Meg az Ősi Város játékkaszinó. Igen, egy igazi ősi marsi város közepén! Neonreklámok ragyogják be a régi házakat, piknikeket szerveznek az ősi temetőbe… és így tovább és így tovább. De nem most rögtön. Néhány nap alatt hazaérhet. Tylla ott várja a fiúkkal, és akkor arra a pár nyugodt évre ott ülhet még a feleségével a csatorna peremén, a süvítő szélben, olvasva a jó, finom könyveit, ritka, könnyű borokat kortyolva, végig

beszélgetve, leélve azt a rövid időt, amíg a neonok zűrzavara aláhull az égből. És aztán ő meg Tylla talán átköltöznek a Kék hegyekbe, és elbújnak még egy-két évre, míg a turisták meg nem érkeznek, fényképezőgépeiket csattogtatva és azt hajtogatva, milyen furcsa dolgok vannak.

Pontosan tudta, mit fog mondani Tyllának. - A háború rossz dolog, de a béke maga lehet az élő rettenet. A széles sugárút közepén állt. - Megfordulva nem is lepte meg, hogy egy autó egyenesen felé tart, tele rikoltozó gyerekekkel. Ezek a fiúk és lányok, egyikük sem idősebb tizenhat évesnél, ide-oda rántották nyitott tetejű kocsijuk kormányát a sugárút széltében. Látta, hogy rá mutogatnak és kiabálnak. Hallotta a motor egyre áthatóbb hangját. Száz kilométeres sebességgel robogott felé. Futni kezdett. Igen, igen, gondolta fáradtan, háta mögött az autóval, milyen különös, milyen szomorú. Annyira hasonlít ez a hang egy… egy betonkeverőére. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - Marionett Rt.

Lassan ballagtak az utcán, este tíz óra tájt, s halkan beszélgettek. Mindketten lehettek vagy harmincöt évesek, s mindketten színjózanok. - De miért ilyen korán? - kérdezte Smith. - Csak - mondta Braling. - Évek óta ez az első estéd, amit nem otthon töltesz, s erre tízkor hazamész. - Az idegeim, tudod. - Csak azt csodálom, hogy eddig kibírtad. Már tíz éve próbállak elcsalni egy ártatlan pohárkára. S most, hogy először sikerül, mindenáron korán akarsz hazamenni. - Nem szabad próbára tennem a szerencsémet - mondta Braling. - Ezt hogy csináltad? Altatót kevertél a feleséged kávéjába? - Nem, az nem lett volna becsületes dolog. Majd hamarosan meglátod. Befordultak egy sarkon. - Hitemre, Braling, nem szívesen mondom, de te nagyon türelmes vagy a feleségeddel. Lehet, hogy nekem nem vallod be, de szörnyű lehet a házaséleted. - Nem mondhatnám. - Pedig akkor is híre jár, itt is beszélik, ott is, hogyan kényszerített bele a házasságba. Még 1979-ben, mikor te Rióba... - A drága Rio! Sose jutottam el oda, pedig mennyit tervezgettem.

- Azt mondják, leszaggatta a ruháját, fölborzolta a haját, s azzal fenyegetődzött, hogy ha nem veszed el feleségül, rendőrt hív. - Tudod, Smith, mindig ideges volt. - Ez több mint tisztességtelen. Hisz nem szeretted. Ezt meg is mondtad neki, nem? - Megmondtam, hogy szó se lehet róla. - Aztán mégiscsak elvetted. - Gondolnom kellett az üzletemre meg apámra, anyámra is. Olyasmit ők nem éltek volna túl. - És ennek tíz éve már. - Igen - mondta Braling, s a szeme se rezdült. - De azt hiszem, most talán megváltozik a helyzet. Azt hiszem, megjön, amire vártam. Ide nézz! Hosszú, kék jegyet vett elő. - Hisz ez Rióba szól, a csütörtöki rakétára! - Igen. Végül mégiscsak elmegyek. - Hát ez ragyogó! Ezt megérdemelted. De neki nem lesz ellene kifogása? Nem keveri meg a dolgot? Braling idegesen elmosolyodott. - Nem is fogja tudni. Egy hónap múlva visszajövök, és senki se fog tudni róla, csak te. Smith felsóhajtott. - Bár veled mehetnék! - Szegény Smith, a te házasságod se éppen rózsás, ugye? - Hát nem éppen. Tudod, az én feleségem meg nagyon is igyekszik. Végül is mikor tíz éve megnősültem, nem számítottam rá, hogy a feleségem majd minden este két órát ül az ölemben, naponta tizenkétszer hív fel a munkahelyemen, és gügyög. És a múlt hónapban mintha még rosszabbodott volna. Néha már-már arra gondolok, hogy egy kicsis gyagyás.

- Jaj, Smith, sose gondolj a legrosszabbra! Tessék, megérkeztünk. Érdekel a titkom? Hogy hogyan szabadultam ma este? - Elmondanád? - Oda nézz! - mondta Braling. A sötétben mindketten fölnéztek. Fent az emeleti ablakban föltűnt egy sötét figura. Harmincöt éves férfi lehetett, mindkét halántéka őszült, szürke szeme szomorú volt, bajsza kicsi és keskeny. Lenézett rájuk. - Hisz ez te vagy! - kiáltotta Smith. - Pszt, ne olyan hangosan! - Braling fölintegetett az ablakba. A férfi sokatmondó mozdulattal visszaintett és eltűnt. - Csak nem ment el az eszem? - mondta Smith. - Nyugalom! Vártak. Nyílt a ház utcai kapuja, s kilépett elébük a bajszos, szálas, szomorú szemű úriember. - Helló, Braling! - mondta. - Helló, Braling! - mondta Braling. Szakasztott egyformák. Smithnek leesett az álla. - Az ikertestvéred? Sose tudtam, hogy... - Szó sincs róla - mondta halkan Braling. - Hajolj csak közelebb hozzá. Tedd a füled Braling szívére. Smith egy darabig tétovázott, majd előrehajolt, hogy ráhajtsa a fejét a másik türelmes mellkasára. Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik... - Nem. Ez nem lehet. - De bizony! - Hadd hallgassam meg még egyszer! Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik...

Smith hátratántorodott, s döbbenten rebbent meg a szeme. Kinyúlt, és megérintette ennek a valaminek meleg kezét és arcát. - Hol szerezted? - Hát nem tökéletes? - Hihetetlen! Mondd már, hogy hol! - Add oda a névjegyed neki, Braling II. Braling II. elővarázsolt egy fehér papírlapot. MARIONETT RT. Másodpéldány Önről vagy a barátjáról: új műanyag humanoid, 1990-es modell; garantáltan nem öregszik; 7600-15000 dollár, de luxe kivitel. - Ez nem igaz - mondta Smith. - De igaz - mondta Braling. - Persze hogy igaz - mondta Braling II. - És mikor vetted? - Egy hónapja. Lent tartom a pincében, a szerszámos ládában. A feleségem sose megy le, csak nekem van kulcsom hozzá. És a ládához is. Ma este azt mondtam, szeretnék sétálni egyet, s lemegyek szivart venni. Kinyitottam a pincét, kivettem Braling II.-t a ládából, s fölküldtem, hogy üljön ott a feleségemmel, amíg én veled vagyok, Smith. - Csodálatos! Még a szaga is, mint a tied; a dohánya, a kölnije! - A kákán is lehet csomót keresni, de szerintem ez teljesen erkölcsös. Végül is a feleségem mindenekelőtt engem akar. S ez a bábfigura szakasztott én vagyok. Otthon voltam egész este. És otthon leszek vele a jövő hónapban is. Valaki más lesz Rióban,

tízévi várakozás után. S ha Rióból hazajöttem, Braling II. visszaköltözik a szerszámos ládába. Smith egy-két percig gondolkodott. - És egy hónapig megvan minden üzemanyag nélkül? kérdezte nagy sokára. - Akár egy fél évig is. És úgy épült, hogy mindent megcsináljon - egyék, aludjék, izzadjon -, mindent ugyanúgy, mint a valóságban. Ugye, majd gondját viseled a feleségemnek, Braling II.? - A feleségé nagyon kedves asszony - mondta Braling II. Nagyon megkedveltem. Smith megborzongott. - És ez a Marionett Rt. mióta működik a szakmában? - Két éve, titokban. - Vajon én... úgy értem, megvan-e rá a lehetőség, hogy... Smith komoly képpel megérintette barátja könyökét. Elárulnád, hol tehetnék én is szert robotra, egy ilyen bábfigurára? Ugye, megadod a címet? - Tessék. Smith elvette a névjegyet, és megfordította. - Köszönöm - mondta. - Fogalmad sincs, hogy ez mit jelent. Egy kis pihenést. Egy estét, havonta egyet. A feleségem annyira szeret, hogy nem bírja elviselni, ha csak egy órára is elmegyek hazulról, Én is szeretem, tudod, de emlékezz csak a versikére: "Elszáll a szerelem, hogyha nem vigyázzák meghal a szerelem, ha börtönben tartják," Csak egy icipicit szeretnék lazítani a feleségem ragaszkodásán. - Boldog ember, téged legalább szeret a feleséged. Az én gondom a gyűlölete. Az nehezebb. - Ó, Nettie bolondul szerelmes belém! Csak tudnám a szerelmét valahogy kényelmesebbé tenni.

- Sok szerencsét, Smith! Azért nézz el hozzánk míg én Rióban vagyok. A feleségem furának tartaná ha egyszerre kerülni kezdenél. Braling II.-vel meg viselkedj ugyanúgy, mint velem. - Helyes. Isten veled! És kösz. Smith mosolyogva ment végig az utcán. Braling és Braling II. megfordult s bement a házba. A buszon Smith halkan fütyörészett, s az ujjai közt forgatta a papírlapot. Ügyfeleinktől titoktartást kérünk, mert amíg a Marionett Rt. törvényesítése tárgyában a Kongresszus elé terjesztett javaslatot törvényerőre nem emelkedik, bábfigura alkalmazása, tetten kapás esetén, bűncselekménynek minősül. - Helyes - mondta Smith. Ügyfeleink kötelesek testükről viaszmintát, szemükről, hajukról, bőrükről stb. színmintát készíttetni. A modell elkészítésének időtartama két hónap. "Nem is olyan sok gondolta Smith. - Szóval két hónap múlva összeforrnak a sok ölelgetéstől megroppant bordáim. Két hónap múlva gyógyulni kezd a sok szorongatástól fájó kezem. Két hónap múlva rendbe jön az összeharapdált alsó ajkam. Nem hiszem, hogy hálátlan lennék, ha..." Megfordította a kártyát. A Marionett Rt. két éve működik számos ügyfele teljes megelégedésére. Mottónk: Nincs eltéphetetlen póráz. Címünk: South Wesley Drive 43. A busz megállt; Smith leszállt róla, s míg dúdolgatva ment föl a lépcsőn, arra gondolt: "Tizenötezer dollárunk van a takarékban, a közös könyvünkben. Ebből kivehetek nyolcezret, mondjuk, üzleti vállalkozás címén. A bábfigura az évek során bizonyára kamatostul behozza. Annak is megvan a módja. Nettie-nek nem is kell tudnia róla." Kinyitotta az ajtót s a

következő pillanatban már ott állt a hálószobában. Nettie aludt, sápadtan, elomolva, jámborul. "Drága Nettie! - Majdnem erőt vett rajta a lelkifurdalás, ahogy elnézte a félhomályban az ártatlan arcot. - Ha ébren lennél, most megfojtanál a csókjaiddal, és a fülembe turbékolnál. Igen, valósággal bűnösnek érzem magam. Hogy ilyen drága, ilyen szerető feleségem van. Néha még elhinni is alig tudom, hogy hozzám jöttél feleségül, s nem Bud Chapmanhez, akit valaha annyira szerettél. Szinte az a benyomásom hogy a múlt hónapban még eszeveszettebbül szerelmes voltál belém, mint annak előtte." Kicsordult a könny a szemén. Elfogta a vágy, hogy megcsókolja, szerelmet valljon neki, eltépje a kártyát, abbahagyja az egészet. Már-már meg is tette, de kezébe belesajdult a fájdalom, roppant egyet a bordája, és felnyögött. Megállt, szemébe kiült a fájdalom, aztán megfordult. Kiment a hallba, aztán a sötét szobákon át be a könyvtárba, dudorászva nyitotta ki az íróasztalfiókot s emelte ki a betétkönyvet. - Csak nyolcezer dollárt veszek ki - mondta. - Semmivel se többet. - Megtorpant. - Várjunk csak! Vadul meredt a végösszegre. - A mindenit! - kiáltotta. - Tízezer hiányzik ! - Fölpattant. Itt csak ötezer van! Mit művelt ez a nő? Mire költötte? Kalap, ruha, parfüm? Nem... várjunk csak... tudom. Megvette azt a kis házat a Hudson partján, amit hónapok óta emleget, s nem szólt róla egy szót se! Igaza tudatában, fölháborodottan rontott be a hálószobába. Mit gondol ez a nő, csak így elverheti a pénzt? Fölébe hajolt. - Nettie! - kiabált rá. - Nettie, ne aludj! Az asszony meg se moccant. - Mit csináltál a pénzemmel?! - üvöltötte Smith.

Az asszony görcsösen fölriadt. Szép arcán megcsillant az utcai lámpa fénye. Valami baja van. Smithnek vadul vert a szíve. Nyelve kiszáradt. Reszketett. Lábából kiszállt az erő. Összerogyott. - Nettie! Nettie! - sírta. - Mit csináltál a pénzemmel? Majd szörnyű gondolata támadt. Erőt vett rajta a rémület és a magányosság. Majd a hév és csalódottság. Maga se kívánta, de előrehajolt, majd még jobban előre, míg csak égő fülét keményen és könyörtelenül rá nem szorította Nettie gömbölyű, rózsás mellére. - Nettie! - sírta. Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik... Miközben Smith eltűnt az éjszakai utcán, Braling és Braling II. befordult a ház kapuján. - Örülök, hogy te is jól fogod érezni magad - mondta Braling. - Köszönöm - mondta szórakozottan Braling II. - Parancsolj, B. II., vár a pincében a láda! - Braning belekarolt a másikba, és lekalauzolta a pincébe. - Erről lenne néhány szavam - mondta Braling II., amikor leértek a betonpadlóra, és már ott mentek tovább. - A pincéről. Nem szeretem azt a szerszámos ládát. - Majd kerítek neked valami kényelmesebb hálóhelyet. - A bábfigurákat arra gyártják, hogy mozogjanak, nem hogy mozdulatlanul heverjenek. Vajon maga mit szólna hozzá, ha majdnem mindig egy ládában kellene hevernie? - Hát... - Csöppet se lenne ínyére. Én örökké működöm. Semmiképpen nem tud kikapcsolni. Élek és érzek.

- Már csak pár nap az egész. Elmegyek Rióba, és nem kell tovább benn maradnod a ládában. Fenn maradhatsz az emeleten. Braling II. ingerült kézmozdulatot tett. - És ha kiszórakozta magát, és hazajön, megint mehetek vissza a ládába. - Nem is mondták a marionettüzemben, hogy ilyen összeférhetetlen példányt kapok - mondta. - Rengeteg mindent nem tudnak rólunk - szögezte Braling II. - Mi még újak vagyunk. És érzékenyek. Undorodom a gondolattól, hogy maga elmegy Rióba, heverészik a napon, nevet rajtunk, mi meg itt fagyoskodhatunk a hidegben. - Világéletemben erre az útra vágytam - jegyezte meg Braling halkan. Összevonta a szemét, s már látta is a tengert, a hegyeket és a sárga fövenyt. A hullámok mormolása megnyugtatta a lelkét. A nap jólesőn sütötte csupasz vállát. És pompás volt a bor is. - Én soha nem fogok eljutni Rióba - mondta a hasonmása. Ez eszébe jutott már? - Nem, én... - És még valami. A felesége... - Mi van vele? - kérdezte Braling, s megpróbált odaoldalogni az ajtóhoz. - Nagyon megkedveltem. - Örülök, hogy kedveled a munkahelyedet - nyalta meg idegesen a szája szélét Braling. - Sajnos, nem értett meg. Én azt hiszem... azt hiszem, hogy beleszerettem... Braling sóbálvánnyá vált. - Hogy micsoda?

- És arra gondolok - mondta Braling II. -, hogy milyen jó is lehet Rióban, és hogy én soha nem jutok el oda, és eszembe jut a felesége... és... szerintem mi ketten nagyon boldogok lehetnénk. - Nagggyon kedves, - Braling tőle telhetőleg közömbösen odament a pinceajtóhoz. - Leszel szíves várni egy percet? Le kell bonyolítanom egy telefont. - Kivel? - vonta össze a szemöldökét Braling II. - Nem lényeges. - A Marionett Rt.-vel? Megmondani, hogy jöjjenek értem, és szállítsanak el? - Ugyan, ugyan... szó sincs róla! - Igyekezett kívül kerülni az ajtón. Vaskemény szorítást érzett a csuklóján. - Csak ne szaladjon! - Vedd el a kezed! - Nem. - Erre a feleségem bérelt fel? - Nem. - De sejti? Mondta neked? Tudja? Igen? - Üvöltött. Egy tenyér tapadt a szájára. - Az ember sose tudhatja, ugye? - mosolyodott el finoman Braling II. Sose tudhatja. Braling küszködött vele. - Biztos, hogy sejti, ő volt hatással rád! - Berakom magát a ládába - mondta Braling II. - lakatolom, és eldobom a kulcsot. Aztán veszek még egy jegyet Rióba a feleségének. - Ne, ne, várj egy kicsit! Nyugalom. Csak ne siess semmit! Beszéljük meg a dolgot! - Ég vele, Braling! Braling megdermedt.

- Ezt hogy érti, hogy "ég vele"? Tíz percre rá Mrs. Braling fölébredt. Odanyúlt az arcához. Valaki az imént megcsókolta. Összerezzent fölnézett. - Nicsak... már évek óta nem csókoltál meg. - Majd teszünk róla, hogy a jövőben másképp legyen szólalt meg valaki. Göncz Árpád fordítása

Ray Bradbury - A város

A város húszezer évig várakozott. A bolygó járta útját a térben, és a mezők virágai kinyíltak, lehullottak, és a város mozdulatlanul várakozott; és a bolygó folyói megáradtak, majd leapadtak és kiszáradtak. A város mozdulatlanul várakozott. Az ifjúságukban vad és féktelen szelek megvénültek és lecsendesültek, az ég egykor gomolygó és rohanó fellegei egyedül maradtak, és lusta fehérségbe foszlottak. Csak a város várakozott. Csak a város várakozott homályos ablakaival, fekete, obszidián falaival, magas bástyáival, zászlótlan tornyaival, járatlan utcáival és kapuk érintetlen kilincseivel. Sehol egy papírszelet, sehol egy ujjlenyomat. A város csak várt, míg a planéta körözött az űrben a kék-fehér Nap körüli pályán, és az évszakok váltakoztak, jég és tűz és újra jég, aztán zöld mezők és sárga nyári rétek. Nyári délután volt, a húszezredik évben, amikor a város beszüntethette várakozását. Űrhajó közeledett az égen. Az űrhajó átrepült a város felett, megfordult, visszatért, és leereszkedett az agyagpalás rétre, néhány méternyire az obszidián falaktól. Magas szárú cipők tapostak a gyér fűbe, és emberi hangok szóltak az űrhajó üres belsejéből az emberekhez, akik már kívül voltak az űrhajón. - Rendben van? - Rendben, fiúk. Óvatosan! Irány a város. Jensen és Hutchinson őrjáratba. Nyissátok ki jól a szemeteket!

A város fekete falában most kitágultak a titkos orrlyukak, mélyet szippantottak, és a levegő beáramlott a város testébe, átfújt a csatornákon, finom szűrőkön és porgyűjtőkön, át érzékeny és remegő, finom tekercsek során, ezüstös fényben felizzó szitákon át. Újra és újra ismétlődött a hatalmas szippantás, és a szagok a meleg széllel újra és újra beáramlottak a városba. - Tűz szaga, lezuhant meteor szaga, izzó fém szaga. Űrhajó érkezett egy másik világból. Réz szaga, elégett keverékek nehéz szaga, kén szaga, rakétahajtó anyagok szaga. Az információ kerekeken futó szalagokra rögződött, sárga fogaskerekek fordultak, a szalag egy másik gépbe futott át. Klik-csek-csek-csek… Egy számítógép elindított egy metronómot. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc. Kilenc ember! Egy elektromos írógép szalagra írta a közleményt, a szalag megindult és eltűnt. Kliketi-klik-csek-csek… A város felébredt a magas szárú, gumitalpú cipők halk lépteitől. A nagy város, orrlyukai megint kitágultak. Vaj szaga. Szagok aurája a város levegőjében lépegető emberek körül, a kigőzölgéseket felszippantja a nagy Orr, valahol régi emlékek ébrednek, tej, sajt, fagylalt, vaj, egy egész tejgazdaság kipárolgásának emléké. Klik-klik… - óvatosan, fiúk! - Jones, vigyázz a puskával! Nehogy csőbe menjünk. - Kihalt a város, nem kell félni. - Sosem lehet tudni. A hangos beszédtől most felébredt a Fül. Évszázadokig csak a gyengén és bágyadtan fújdogáló szellőket hallgatta, fákról hulló

levelek hangját, füvek halk növésének hangját hóolvadáskor, most a Fül automatikusan megolajozta magát, a dobhártyák kifeszültek, hogy mint a szúnyog szárnyának remegését, felerősítsék és megsokszorozzák a betolakodók szívének dobogását. A Fül hallgatózott, és az Orr hatalmas kamrákba szippantotta a szagokat. Szorongó férfiak verítékszaga úszott a levegőben. Izzadságfoltok sötétlettek a hónaljakban, és izzadság verte ki a fegyvert markoló kezeket. Az Orr elemezte, és nyugtalan lett a levegőtől, mint az ínyenc, aki csak óborok illatához szokott. Csikk-csikk-csekk-klik… Az információ párhuzamosan futott az ellenőrző szalagokon. Veríték; klorid ennyi és ennyi százalék; szulfát ennyi és ennyi; karbamid, ammóniák, nitrogén, tehát: kreatinin, cukor, tejsav, íme, kész! Csengő szólt. Részeredmények ugrottak elő. Az Orr fújtatott, ahogy kiengedte a megvizsgált levegőt. A nagy Fül hallgatózott. - Menjünk vissza az űrhajóhoz, kapitány úr. - Itt én parancsolok, Smith! - Igen, uram. - Hé, te ott! Előőrs! Látsz valamit? - Semmit, uram! Nagyon régen kihalt már. - Hallja, Smith? Nincs mitől félnie. - Nem tetszik valami, uram. Nem tudom, mi. Úgy érzem, mintha már jártam volná itt. Olyan ismerős itt minden… - Ostobaság. Ez a bolygó sok milliárd mérföldre van a Földtől. Régebben egyszerűen nem volt lehetőség, hogy itt megforduljunk. Miénk az egyetlen létező fényév-űrhajó.

- Én mindenesetre így érzem, uram. Jobb volna, ha visszamennénk. A léptek elbizonytalanodtak, Csak a betolakodók lélegzetvétele hallatszott a csendes levegőben. A Fül hallgatózott és megélénkült. Rotorok surrogtak, folyadékok csillogtak vékony erecskékben, áthatolva szelepeken és csappantyúkon. Recept és főzet - egyik a másikat követte. Néhány pillanat, és a Fül és az Orr parancsára a város falában nyíló óriási lyukakból friss pára szállt a hódítók fölé. - Ezt érzed-e, Smith? Phüüü… Zöld fű… Éreztél valaha ennél jobbat? Isteni, itt álldogálni és ezt beszívni… Láthatatlan klorofil áradt szét az emberek között. - Óóó… A léptek újra megindultak. - Nincs ebben semmi rossz, ugye, Smith? Gyerünk. A Fül és az Orr egymilliárdod pillanatra megpihent. Az ellenlépés sikerült. A bábuk megindultak a táblán. Ködből és homályból emelkedtek ki most a város felhőzött Szemei. - Kapitány úr! Az ablakok. - Micsoda? - Annak a háznak az ablakai! Úgy láttam, hogy megmozdultak! - Én nem láttam. - Megváltoztak. A színük. Sötétről világosra váltak. - Dehogyis, rendes, négyszögletes ablakok. Életlen lencsék fókuszálódtak. Olajozott tengelyek süllyedtek a város mechanikus szakadékaiba, kiegyenlítő súlyok merültek az olaj zöld tócsáiba. Az ablakkeretek kifeszültek. Az ablakok ragyogtak.

Lent az utcán két férfi sétált, az előőrs, nyomában biztonságos távolban még hét férfi. Egyenruhájuk fehér volt, arcuk kipirult, mintha megpaskolták volna, szemük kéken ragyogott. Jártak a hátsó lábukon, kezükben fémfegyverek. Lábukon magas szárú cipő. Hímneműek, orruk van, szemük van, szájuk van, fülük van. Az ablakok megremegtek. Az ablakok összeszűkültek. Aztán fokozatosan kitágultak, mint megszámlálhatatlan szem szivárványhártyája. - Kapitány! Nézze, már megint az ablakok! - Gyerünk tovább! - Visszamegyek, uram. - Mi?! - Visszamegyek az űrhajóhoz. - Smith?! - Nem akarok csapdába esni, kapitány. - Maga fél egy üres várostól? Az emberek nevettek, de nyugtalanság bujkált a hangjukban. - Rajta, nevessetek csak! Az utcát kő borította, minden kő három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú volt. Észrevehetetlen mozgással dolgozott az utca. Mérte a betolakodókat. Egy gépteremben vörös mutató ingadozott a számok előtt: 178 font, 210, 154, 201, 198 - megméretett minden ember, rögződtek az adatok, és a jelentés szalagja befutott a viszonylagos sötétségbe. Most már felébredt a város! A nyílások most már beszívták és kilehelték a levegőt, beszívták a dohány szagát a betolakodók leheletéből, a zöld szappan illatát kezükről. Még a szemeknek, is volt valami parányi illatuk. A város mindent kipuhatolt, az információk

összegeződtek, az eredmények új eredmények létrejöttét siettették. A kristályablakok ragyogtak, a Fül dobhártyája még feszesebbre húzódott - a város minden érzékszerve dolgozott, mint a láthatatlan hó hullása, számolta a lélegzetvételeket, számolta az emberek mélyébe rejtett szív dobogását, fülelt, figyelt, ízlelt. Az utcák, akár a nyelvek, és amerre az emberek haladtak, a cipősarkok íze leszívódott a kő pórusain keresztül, és megfestette a lakmuszpapírokat. A kémiai totalitás összegeződött, csatolódott az új és új adatok egyre növekvő tömegéhez, és forgó kerekek és susogó küllők dolgoztak buzgón, hogy a végeredményt kialakítsák. Lépések. Futás. - Gyere vissza, Smith! - Nem megyek. Akkor se, ha az ördög… - Utána, fiúk! Fogjátok meg! Dübörgő lépések. Az utolsó vizsgálat. A városra, amely szagolt és fülelt, figyelt és kísérletezett, tapintott, mért és mérlegelt, még az utolsó feladat teljesítése várt. Széles verem nyílik keresztben az úton. A kapitány, akit a többiek nem látnak, szalad, és hirtelen eltűnik. Lóg a lábánál, borotva vágja át a torkát, egy másik végighasítja a testét, a tetemet azonnal megtisztítják a belső részektől, és az utca alatt egy titkos fülke asztalán kiterítve fekszik a kapitány halott teste. Nagy kristálymikroszkópok vizsgálják a vörösén kígyózó izmokat, testhez nem tartozó ujjak kutatják a még dobogó szívet. Felvágott bőrének szárnyai szétterülnek az asztalon, mialatt kezek válogatják szét a test részeit, mint egy gyors és kíváncsi sakkjátékos, aki vörös parasztokat és vörös tiszteket állít.

Fenn, az utcán futnak az emberek. Smith fut és ordít. Smith ordít, és alatta a különös helyiségben kémcsövekbe folyik a vér, a kémcsöveket megrázzák, forgatják, továbblökik, új tárgylemezeken továbbcsúsztatják új és új mikroszkópok alá; számolnak, hőmérsékletet mérnek, tizenhét darabra vágják a szívet; nagy szakértelemmel kétfelé vágják a májat és a vesét. Fúró mélyed a koponyába, az agyvelő kiemelődik a csontüregéből, az idegeket kiráncigálják, mint a rossz drótokat egy kezelőasztalból, vizsgálják az izmok szakítószilárdságát, miközben a város föld alatti elektromos központjában az elme a végső eredményeket összegzi, és az egész szerkezet szörnyű hirtelenséggel megáll. A végeredmény. Ezek emberek. Emberek egy távoli világból, meghatározott bolygóról, meghatározott szemük van és meghatározott fülük, lábon járnak, meghatározott módon, fegyvert viselnek, gondolkodnak, harcolnak, ismert és sajátos a szívük és minden szervük, mert hosszú évekkel ezelőtt itt már mindent feljegyeztek. Fent az űrhajó felé szaladnak az emberek, végig az úton. Smith szalad. Megvan a végeredmény. Ezek a mi ellenségeink. Rájuk vártunk húszezer éve már, vártuk, hogy újra lássuk őket. Ezeket az embereket várta a bosszú. Minden egyezik: A Föld nevű bolygóról jöttek, ők indítottak háborút Taollan ellen húszezer évvel ezalatt, rabszolgaságba taszítottak, romba döntöttek és, gyilkos járvánnyal elpusztítottak. Aztán elmentek, hogy egy másik galaktikában éljenek, menekülve a betegségtől, melyet ők hoztak ránk, miután világunkat kifosztották. Már elfelejtették a háborút, azokat az időket, és elfelejtettek minket. De mi nem

felejtettük el őket. Ezek a mi ellenségeink. Egészen biztos. Nem vártunk hiába. - Smith! Smith! Gyere vissza! Gyorsan. A vörös asztalon, a békaszerűen kiterített kapitány testén új kezek fogtak gyors munkába. Réz-, sárgaréz, ezüst-, alumínium-, gumi- és selyemszerveket helyeztek el a nedves belsőben, pókháló finomságú aranyhálót vezettek a bőrbe, szívet kapcsoltak be, és a koponya üregébe zúgó és kis kék nyilakat szikrázó platina agyvelőt építettek, huzalokat vezettek a testbe, a karokba és a lábakba. Egy pillanat, és a testet szorosan összevarrták, beviaszolták a vágásnyomokat, nem látszott sebhely sem a nyaknál, sem a toroknál, sem a koponyán tökéletes volt, friss és új. A kapitány felállt, és meghajlította a karját. - Állj! Az úttesten újra felbukkant a kapitány, felemelte fegyverét, és lőtt. Smith golyóval a szívében felbukott. Az emberek megfordultak. A kapitány odaszaladt hozzájuk. - Milyen bolond! Fél egy várostól! Az emberek Smith földön heverő testét nézték. Aztán a kapitányra néztek, pupillájuk kitágult és összeszűkült. - Figyeljetek ide - mondta a kapitány -, valami fontosat akarok mondani. És most a város, amely mért, ízlelt és szagolt, amely minden erejét felhasználta, hogy megszerezzen egyet, most felkészült, hogy felhasználja ennek az egynek hatalmas erejét, beszédképességét. Nem tömör falainak és tornyainak dühével és rosszindulatával beszélt, nem kockaköves utcáinak tágasságával,

nem gépezetének erődjeivel. Egyetlen ember nyugodt hangjával beszélt. - Nem a kapitányotok vagyok - mondta. - Nem is ember vagyok. Az emberek hátraléptek. - A város vagyok - mondta a kapitány, és mosolygott. Húszezer évet vártam - mondta -, vártam, hogy visszajöjjenek az unokák unokáinak unokái. - Kapitány úr! - Várjatok, folytatom. Ki teremtett engem? A város. Az emberek, akik itt meghaltak. Az öreg faj, amely valaha itt élt. Emberek, akikre borzalmas és gyógyíthatatlan, lepraszerű betegséget hoztak a Föld-lakók. És e régi faj emberei csak arról a napról álmodoztak, amikor visszatérnek a Föld-lakók, és felépítették ezt a várost, és elnevezték Bosszúnak, a Sötétség bolygón, az Évszázadok Tengerének partján, a Halál Hegységben, ennyire költőien. A város mérőgép, lakmuszpapír, antenna, amely megvizsgál minden ideérkező űrhajóst. Húszezer év alatt csak két űrhajó szállt le itt. Egyikük az Ennt nevű galaktikából, és utasai megmérettek, megszámláltattak, és másnak találtattak, ezért épségben és szabadon kijutottak a városból… így történt a második űrhajó utasaival is… De ma! Ma végre megérkeztetek ti! A bosszút a legapróbb részletekig kidolgoztuk. Húszezer éve meghaltak már az emberek, de itt hagyták ezt a várost. Isten hozott benneteket! - Rosszul érzi magát, kapitány úr? Nem volna jobb visszamenni az űrhajóhoz, uram? A város megrázkódott. Megnyílt az útburkolat, és az emberek üvöltve a mélybe zuhantak. Zuhanásukban csillogó pengéket láttak, amelyek rájuk várakoztak.

Az idő múlt. Nemsokára felhangzott a hívás: - Smith? - Jelen. - Jensen? - Jelen. - Jones? Hutchinson? Springer? - Jelen, jelen, jelen. Mind ott álltak az űrhajó bejáratánál. - Itt az ideje, hogy hazatérjünk a Földre… - Igen, uram! Nyakukon láthatatlan volt a vágás, láthatatlan volt sárgaréz szívük, ezüstszervezetük, idegrendszerük finom aranyhálója. Fejükből halk elektromos zümmögés hallatszott. - Futólépés! Kilenc ember sietve vitte a baktériumtenyészet aranybombáit az űrhajóra. - Ezeket dobjuk a Földre. - Igen, uram. Az űrhajó nyílásai becsukódtak. Az űrhajó az égbe hasított. Amikor a dübörgés elhalkult, a városra leszállt a nyári mezők hangulata. Az üvegszemek becsukódtak. A Fül elernyedt, nagy orrlyukak bezárultak, az utcák nem mértek és mérlegeltek tovább, a rejtett szerkezetről lehúzódott az olajfürdő. Az égen lassan eltűnt az űrhajó. És a város kényelmesen és lassú gyönyörrel átengedte magát a halódás fényűzésének. Kuczka Péter fordítása

Ray Bradbury - Nulla óra

Ó, milyen jó szórakozásnak indult! Micsoda játék! Ennyi izgalomban már évek óta nem volt részük. A gyerekek elszéledtek a zöld gyepen, ki erre, ki arra, kiáltoztak egymásnak, kezet fogták, repülve köröztek, fára másztak, kacarásztak. A fejük fölött rakéták szálltak, és bogárforma autók suhantak az utakon, de a gyerekek csak játszottak tovább. Milyen gyönyörűség, micsoda félénk öröm, milyen tétova, de virgonc kiáltások. Mink beszaladt a házba, piszkosan, izzadtan. Hétéves korához képest nagyhangú volt, erős és céltudatos. Anyja, Mrs. Morris szinte nem is látta, olyan sebesen húzkodta a fiókokat, miközben csörögve tömte óriási zsákjába az edényeket és szerszámokat. - Te jó ég, Mink, mi folyik itt? - A valaha kitalált legizgalmasabb játék! - lihegte Mink rózsás arccal. - Állj meg és fújd ki magad - mondta az anyja. - Nincs semmi bajom - hangzott a lihegés. - Ugye nem baj, ha elviszem ezeket a holmikat, mama? - De nehogy bajuk essen - felelte Mrs. Morris. - Köszönöm, köszönöm! - kiabálta Mink, azzal bumm!, már el is viharzott, mint egy rakéta. Mrs. Morris tekintetével kísérte loholó gyermekét. - Na és mi a neve annak a játéknak? - Invázió! - vágta ki Mink. Az ajtó becsapódott. Az utca teljes hosszában a gyerekek késeket, villákat, piszkavasakat, régi kályhacsöveket és konzervnyitókat hordtak ki.

Érdekesmód úgy látszott, mintha ez a dühödt sürgés-forgás csak a kisebb gyermekeket vette volna elő. Az idősebbek, tízévesek és még öregebbek, megvetően figyelték őket, aztán gúnyolódva felfedezőutakra indultak, vagy a bújócska egy méltóságteljesebb változatát kezdték játszani. A szülők eközben jöttek-mentek krómbogaraikban. Szerelők érkeztek megjavítani a házak vákuumliftjeit, beszabályozni a televíziók remegő képét vagy helyrekalapálni a makacskodó ételszállító csöveket. A felnőtt társadalom egyre-másra kerülgette az elfoglalt ifjúságot, féltékenyen a vad gyermekek zabolátlan energiáira, türelmesen szórakozva hadonászásukon, és legszívesebben maguk is közéjük álltak volna. - Ezt és ezt és ezt - mondta Mink, utasítva a többieket válogatott kanalaikkal és csavarkulcsaikkal. - Csináld meg azt, azt meg hozd ide. Nem! Itt, tökfej! Jó. Most menjetek hátrébb, míg én ezt megcsinálom. - Nyelv a fogak között, az arc összeráncolódott a gondolkodástól. - így. Látjátok? - Juhéé! - kiáltották a srácok. A tizenkét éves Joseph Connors is odafutott… - Menj innen - szólt rá rögtön Mink. - Játszani akarok - mondta Joseph. - Nem lehet! - felelte Mink. - Miért nem? - Mert kinevetnél minket. - Becsszóra nem foglak. - Nem. Ismerünk téged. Menj innen, vagy beléd rúgunk. Egy másik tizenkét éves fiú berregett arra motoros korcsolyáin. - Hé, Joe! Gyere! Hagyd játszani a nyápicokat

Josephen látszott, hogy tétovázik, és vágyakozó arcot vágott. - Játszani akarok - mondta. - Öreg vagy - vágott vissza Mink kertelés nélkül. - Nem olyan öreg - felelte Joe érzékenyen. - Csak kinevetnél minket, és elrontanád az inváziót. A motoros korcsolyás fiú durva hangot hallatott. - Gyere már, Joe! Ők és a tündérmeséik! Bolondok! Joseph lassan elsétált. Egyre visszanézegetett még, ahogy lefelé ment a háztömb mentén. Mink már ismét elfoglalta magát. Valamiféle szerkezetet ácsolt össze a begyűjtött eszközökből. Egy másik kislányt utasított, hogy egy írótömbre ceruzájával fájdalmasan lassú krikszkrakszokkal jegyzeteket rójon. Hangjuk magasba csapott, majd megint elhalt a meleg napfényben. Körülöttük zsongott a város. Az utcákat jókora és békés, zöldellő fák szegélyezték. Csak a szél nem nyughatott a város fölött, az ország fölött, a kontinens fölött. Ezernyi más városban ugyanúgy ott voltak a fák és a gyerekek, a sugárutak, az üzletemberek csöndes irodáikban, szalagra véve hangjukat vagy televízorokat nézve. Rakéták lebegtek, mint stoppolótűk, a kék égen. Mindent betöltött az emberek általános, csöndes önteltsége és nyugalma, hozzászoktak a békéhez, és biztosra vették, hogy többé semmi baj nem történhet. Kart karba öltve az egész földgolyón mindenki egy oldalon állt immár. A tökéletes fegyvereket egyenlő arányban osztották el a nemzetek között. Hihetetlenül gyönyörű egyensúlyi helyzet alakult így ki. Az emberek közt nem voltak többé árulók, boldogtalanok, elégedetlenek; a világ tehát szilárd alapokon állt. A földgolyó felét beragyogta a nap, és a fák szenderegtek a meleg légáramlatokban. Mink anyja lepillantott emeleti ablakából.

A gyerekek. Lenézett rájuk, és a fejét csóválta. Hát, legalább jól esznek majd és jól alszanak, hétfőn pedig már úgyis iskolába mennek. Áldott legyen az ő életerős kis testük. Fülelni kezdett. Mink komolyan beszélt valakihez a rózsabokor irányában pedig nem volt ott senki. Furcsák ezek a gyerekek. És az a kislány, hogy is hívják, Anna? Anna jegyzeteket rótt egy írótömbre. Először Mink kérdezett valamit a rózsabokortól, aztán a választ odakiáltotta Annának. - Háromszög - mondta Mink. - Mi az a három… - nyögte ki Anna nehézkesen -…szög? - Ne törődj vele - válaszolta Mink. - Hogy kell leírni? - kérdezte Anna. - H-á-r-o-m… - betűzte lassan Mink, aztán csettintett. - Á, betűzd le magad! - Folytatta a szavak felsorolását. - Sugár mondta. - Még azt a három… szöget sem írtam le! - szólt közbe Anna. - Siess már, siess! Az anyja kihajolt az emeleti ablakból. - S-z-ö-g - betűzte Annának. - Ó, köszönöm, Mrs Morris! - mondta Anna. - Szívesen - felelte Mink anyja, és nevetve visszahúzódott, hogy kitakarítsa a hallt az elektropormágnessel. A hangok ott lebegtek a vibráló levegőben. - Sugár - mondta Anna. Hangja elhalkult. - Négy-kilenc-hét-A-és-B-és-X. - Ezt Mink mondta, valahol nagyon messze és nagyon komolyan. - És egy villa, és egy zsinór, meg egy… hex-hex-agóni… hexagon! Ebédnél Mink egy hajtásra kiitta a tejét, és máris az ajtónál volt. Anyja az asztalra csapott.

- Ülj - vissza azonnal - parancsolta Mrs. Morris. - Egy perc, és jön a forró leves. - Megpöccintett egy vörös gombot a konyhainason, és tíz másodperccel később valami huppanva landolt a gumírozott fogadófülkében. Mrs. Morris kinyitotta, egy pár alumínium fogóval kivett egy dobozt, egy csattintással fölbontotta, és egy tálba öntötte a forró levest. Eközben Mink egyre izgett-mozgott. - Siess, mama! Ez élet-halál kérdése! Á… - A te korodban én is ilyen voltam. Mindig élet-halál kérdés. Tudom. Mink csak úgy lapátolta magába a levest. - Lassíts - szólt rá az anyja. - Nem lehet - felelte Mink. - Drill vár rám. - Ki az a Drill? Micsoda furcsa név - mondta az anyja. - Te még nem ismered - közölte Mink. - Egy új fiú a szomszédságban? - kérdezte az anyja. - Hát újnak új - válaszolta Mink. Már neki is látott a második fogásnak. - Melyikük Drill? - kérdezte az anyja. - Olyan kerek - mondta Mink kitérően. - Csak kinevetnéd. Mindenki kineveti. A csudába. - Félénk ez a Drill? - Igen. Nem. Mondjuk. Hű, mama, rohannom kell, ha nem akarunk lemaradni az invázióról! - Kinek az inváziója ez, ki ellen? - Mars-lakóké a Föld ellen. Hát, nem egészen Mars-lakók. Ők… nem is tudom. Föntről jönnek. - Mutatta a kanalával. - Meg belülről, mondta az anyja, megérintve Mink lázas homlokát. A kislány lázadozott. - Te kinevetsz! Meg fogod ölni Drillt és mindenkit.

- Nem akartam - mondta az anyja. - Drill Mars-lakó? - Nem. Ő… szóval… talán a Jupiterről jött, vagy a Szaturnuszról, vagy a Vénuszról. Mindenesetre nehéz sora volt. - Képzelem. - Mrs. Morris keze mögé rejtette mosolyát. - Nem tudtak rájönni, hogyan támadják meg a Földet. - Legyőzhetetlenek vagyunk - mondta az anyja tettetett komolysággal. - Ezt a szót használta Drill is! Legyőz… Ez volt az a szó, mama. Lám, csak, lám, ez a Drill eszes kisfiú. Ilyen szavakat ismer. - Nem tudtak rájönni, hogy támadhatnak meg minket, mama. Drill azt mondja… azt mondja, ha jó harcot akarsz, meg kell lepned az embereket. Akkor nyerhetsz. És azt mondja, hogy az ellenség segítsége is kell hozzá. - Egy ötödik hadoszlop - mondta az anyja. - Igen. Így mondta Drill is. És ők nem tudtak rájönni, hogyan lephetnék meg a Földet vagy szerezhetnének segítséget. - Nem csoda. Mi szédületesen erősen vagyunk - nevetett az anyja, összeszedve az edényeket. Mink csak ült, az asztalt bámulta, mintha azt látná amiről beszélt. Míg csak egy nap - suttogta Mink hatásvadász módon eszükbe nem jutottak a gyerekek! - Nocsak! - mondta Mrs. Morris vidáman. - És arra gondoltak, a felnőttek annyira elfoglaltak, hogy sosem néznek a rózsabokrok alá vagy a fű közé! - Csak ha csigát vagy gombát keresnek. - És aztán volt még valami dim-dim… - Dim-dim? - Dimen-dió. - Dimenzió?

- Méghozzá négy! És beszélt valamit a kilencévesnél fiatalabb gyerekekről meg a fantáziáról. Olyan vicces hallani Dillt beszélni. Mrs. Morris belefáradt. - Hát, biztos vicces. De most megváratod Drillt. Szalad az idő, és ha még az esti fürdés előtt meg akarjátok tartani az inváziót, jobb lesz, ha sietsz. - Muszáj este fürdenem? - morogta Mink. - Muszáj. Miért utálják a gyerekek a vizet? Nem számít, melyik korban élsz, a gyerekek utálják, ha víz megy a fülük mögé! - Drill azt mondja, nem kell majd kérdenem - vágott vissza Mink. - ó, tényleg ezt mondja? - Minden gyereknek ezt mondta. Nem lesz több fürdés. És fönnmaradhatunk tíz óráig, és két televízorműsorra is elmehetünk szombatonként, nem csak egyre! - Hát, jobb lesz, ha Mr. Drill figyel rá, mit beszél, mert fölhívom az anyját, és… Mink az ajtóhoz ment. - Gondjaink vannak az olyan srácokkal, mint Pete Britz és Dale Jerrick. Túl felnőttek már. Csak viccelődnek. Rosszabbak, mint a szülők. Egyszerűen nem hisznek Drillben. Olyan undok alakok, mert túl öregek már. Azt gondoltam pedig, hogy a régiek maradnak. Pár éve még ők is kicsik voltak. De most gyűlölöm őket. Őket öljük meg elsőnek. - Apádat és engem utoljára? - Drill azt mondja, veszélyesek vagytok. Tudod, miért? Mert nem hisztek a Mars-lakókban! Ők majd megengedik, hogy mi irányítsuk a világot. Vagyis, nem egyedül, hanem a szomszéd

háztömbbeli srácokkal együtt. Talán én leszek a királynő. Kinyitotta az ajtót. - Igen? - Mi az a lóg-ika. - Logika? Hát, kicsim, logika tudni mi az igaz, és mi nem. - Ő említette ezt is - mondta Mink. És mi az a be-folyás-olhatóság? - Egy percébe került, hogy kimondja. - Hát, az azt jelenti… - Az anyja lenézett a padlóra, finoman fölnevetve. - Azt jelenti… hogy gyereknek lenni, kicsim. - Kösz az ebédet! - Mink kiszaladt, aztán még egyszer visszadugta a fejét. - Mama, hidd el, azon leszek, hogy ne szenvedj sokat! - Hát, köszönöm - mondta az anyja. Az ajtó becsapódott. Négy órakor csörgött az audiovizor. Mrs. Morris fölpattintotta a fedelet. - Helló, Helen! - mondta üdvözlésül. - Helló, Mary. Hogy mennek a dolgok New York-ban? - Jól. Na és Scrantonban mi a helyzet? Fáradtnak látszol. - Akárcsak te. A gyerekek. Nyüzsögnek - mondta Helen. Mrs. Morris sóhajtott. - Az én Minkem is. A szuperinvázió. Helen nevetett. - Hát a ti srácaitok is ezt játsszák? - Szent isten, igen. Holnap meg már mértani játékokat játszanak, vagy motorizált ugróiskolát. Mi is ilyen rosszak voltunk gyerekkorunkban, '48-ban? - Rosszabbak. Japcsikat és nácikat játszottunk. Nem is tudom, hogy bírtam ki a szüleim. Szertelenek voltunk mi is. - A szülők megtanulják befogni a fülüket. Csönd.

- Mi a baj, Mary? - kérdezte Helen. Mrs. Morris szeme félig lecsukódott; nyelve lassan siklott el, gondolkodva, az alsó ajka fölött. - He? - összerándult. - Ó, semmi. Csak elgondolkodtam rajta. Befogni a fület meg ilyesmiken. Ne törődj vele. Hol is tartottunk? - A fiam, Tim, odavan valami fickóért… Drill a neve, ha minden igaz. - Ez lehet az új jelszó. Mink is imádja. - Nem tudtam, hogy már New Yorkba is eljutott ez. Gondolom, szájról szájra terjed. Méghozzá sebesen. Beszéltem Josephine-nel, és azt mondta, az ő gyerekei - Bostonban szintén odavannak ezért az új játékért. Az egész országot bejárta. Abban a pillanatban Mink trappolt be a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet. Mrs. Morris megfordult. - Hogy áll a dolog? - Már majdnem kész vagyunk - felelte Mink. - Jó - mondta Mrs. Morris. - Az meg mi? - Egy jojó - válaszolta Mink. - Nézd. Elindította a jojót, le a zsinórján. Az a végére ért, és… és eltűnt. - Látod? - kérdezte Mink. - Hoppá! - Ujján egyet rántva újra elővarázsolta a jojót, ami aztán fölszaladt a zsinóron. - Ismételd meg - mondta az anyja. - Nem lehet. Nulla óra pontban ötkor! Szia. - Mink kiment, jojóját rángatva. Az audiovizorban Helen nevetett. - Tim ma reggel állított be egy ilyen jojóval, de amikor kíváncsiskodni kezdtem, azt mondta, nem mutatja meg, és mikor aztán ki akartam próbálni, nem működött.

- Mert nem vagy befolyásolható - mondta Mrs. Morris. - Mi? - Nem érdekes. Csak elgondolkoztam valamin. Miben segíthetek, Helen? - Annak a fekete-fehér sütinek a receptjét akartam elkérni… Az órák vánszorogtak. A nap elmúlóban volt. A nap lejjebb ereszkedett a békés kék égbolton. Az árnyékok megnyúltak - a zöld gyepen. A nevetés és izgalom folytatódott. Az egyik kislány sírva szaladt el. Mrs. Morris kilépett a bejárati ajtón. - Mink, nem Peggy Ann sírt? Mink az udvaron kuporgott, a rózsabokor mellett. - De. Az egy bőgőmasina. Többé nem engedjük játszani. Túl öreg már ehhez. Azt hiszem, hirtelen fölnőtt. - Ezért sírt? Képtelenség. Adj nekem normális választ, kislányom, vagy bejössz azonnal! Mink haraggal vegyes döbbenettel perdült meg. - Most nem hagyhatom félbe. Majdnem itt az idő már. Jó leszek. Bocsánatot kérek. - Megütötted Peggy Annt? - Nem, becsszóra. Kérdezd meg őt. Csak tudod… olyan kis ijedős. A gyerekek gyűrűje közelebb húzódott Minkhez, és ő komoran dolgozott tovább a kanalaival meg valami négyzet alakban elhelyezett kalapácsokkal és csövekkel. - Ott és ott - mormolta. - Mi a baj? - kérdezte Mrs. Morris. - Drill bent szorult. Félúton. Ha ki tudnánk húzni őt teljesen, már minden könnyen menne. Akkor a többiek is mind átjöhetnének utána. - Segíthetek?

- Nem, kösz. Majd én elintézem. - Jól van. Félóra múlva behívlak fürdeni. Belefáradok abba, hogy nézlek. Bement, és leült az elektronikus nyugtatószékbe, egy kis sört kortyolgatta egy félig kiürült üvegből. A szék a hátát masszírozta. Gyerekek, gyerekek. Gyerekek, szeretet és gyűlölet, mind egymás oldalán. A gyerekek néha szeretnek, néha meg gyűlölnek - mindez fél másodpercek műve. Különösek a gyerekek, vajon valaha is elfelejtik vagy megbocsátják a veréseket és az éles, szigorú parancsszavakat? Eltöprengett. Hogyan feledhetnék el azokat, akik föléjük tornyosulnak, ezeket a magas, ostoba diktátorokat, vagy bocsáthatnának meg nekik? Telt-múlt az idő. Különös, várakozó csend telepedett az utcára, és egyre mélyült. Öt óra. Egy óra kezdett finoman zenélni valahol a házban, halkan, éneklőn: "Öt óra van - öt óra van. Repül az idő. Öt óra van" - majd dorombolva elhallgatott. Nulla óra. Mrs. Morris torokhangon fölkuncogott. Nulla óra. Egy bogárautó zümmögött a behajtóra. Mr. Morris. Mrs. Morris elmosolyodott. Mr. Morris kiszállt a bogárból, bezárta, és odaköszönt a munkájába merült Minknek. Mink tudomást se vett róla. A férfi nevetett, és egy pillanatra megállt, figyelte a gyerekeket. Aztán fölsétált a lépcsőkön. - Helló, drágám! - Helló, Henry! Előredőlt a szék peremén, úgy fülelt. A gyerekek csöndben voltak. Túlságosan csöndben. A férfi kiürítette pipáját, és újratöltötte. - Jó kis nap. Az ember ilyenkor örül igazán, hogy él…

Zúgás. - Mi ez? - kérdezte Henry. - Nem tudom. - Az asszony hirtelen fölállt, szeme tágra nyílt. Valamit mondani akart, de elakadt. Nevetséges. Az idegei táncot jártak. - a gyerekeknél ugye nincs semmi veszélyes dolog odakint? - kérdezte. - Csak csövek és kalapácsok. Miért? - Semmi elektromos? - Á, dehogy - felelte Henry. - Megnéztem. Az asszony a konyhába sétált. A zúgás folytatódott. Akkor is kimehetnél szólni nekik, hogy hagyják abba. Már elmúlt öt. Mondd meg nekik… - Szeme tágra nyílt, majd összeszűkült. - Mondd meg nekik, hogy halasszák el inváziót holnapra. - Idegesen fölnevetett. A zúgás hangosabbá vált. - Vajon mire készülnek? Azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha megyek és megnézem. Egy robbanás! A ház tompa hanggal megremegett. Más robbanások is felhangzottak, más udvarokon, más utcákban. Mrs. Morris önkéntelenül felsikoltott. - Gyorsan, föl! - kiáltotta értelmetlenül, semmi okát nem látva. Talán meglátott valamit a szeme sarkából, talán megérzett egy új illatot, vagy meghallott egy új hangot. Nem volt idő vitatkozni Henryvel vagy meggyőzni őt. Hadd higgye, hogy megőrült. Igen, megőrült! Visítva szaladt az emeletre. A férfi utánarohant, hogy lássa, mire készül. - A padlás! - sikította az asszony. - Hát persze hogy ott lesz! Ez csak egy átlátszó trükk volt, amivel a férjét akarta idejében fölcsalni. Ó, az istenért, csak sikerüljön idejében!

Kintről újabb robbanás hallatszott. A gyerekek vidáman sikongtak, mintha látványos tűzijátékot néznének. - Nem a padláson van! - kiáltotta Henry. - Odakint! - Nem, nem! - Zihálva, levegőért kapkodva ügyetlenkedett a csapóajtóval. - Megmutatom. Siess! Megmutatom! Fölbotorkáltak a padlásra. Az asszony becsapta az ajtót, bezárta, kivette a kulcsot, és egy távoli, zsúfolt sarokba hajította. Most már vadul motyogott össze-vissza. Csak úgy áradt belőle tudatalattijának minden gyanakvása és félelme, ami egész délután gyűlt benne titokban, és borként erjedt benne. Mindaz a csekély megnyilatkozás, tudás és értelem, ami egész nap zavarta őt, és amelyet logikusan, gondosan és érzékenyen elutasított és megtagadott. Most mindez fölrobbant benne, és darabokra rázta szét. - Jó, jó - zokogta az ajtónak dőlve. - Itt estig biztonságban vagyunk. Talán ki is lopózhatunk. Talán megmenekülhetünk! Henry is kifakadt, de egészen más okból. - Megőrültél? Miért dobtad el azt a kulcsot? A francba már, szívem! - Igen, igen, megőrültem, ha jobb így neked, de maradj itt velem. - Mintha tudnám, hogy a fenébe jussak ki innen! - Csöndben. Még meghallanak. Ó, istenem, nemsokára ránk fognak találni… Alattuk fölhangzott Mink hangja. A férj megtorpant. Általános zümmögés, sistergés, sikoltozás és kuncogás hallatszott. Odalent az audiotelevízor felberregett, és csak berregett állhatatosan, riasztóan, erőszakosan. Vajon Helen hív? gondolta Mrs. Morris. És vajon azért hív, amiért szerintem kéne hívnia? Léptek jöttek be a házba. Súlyos léptek

- Ki jön be az én házamba? - követelte Henry mérgesen. - Ki mászkál odalent? Súlyos lábak. Húsz, harminc, negyven, ötven. Ötvenen zsúfolódtak be a házba. A zúgás. A gyerekek kuncogása. - Erre! - kiáltotta Mink odalent. - Ki jár ott? - bömbölte Henry. - Ki van ott? - Pszt. Ó, nenenenenene! - szólalt meg a felesége elhaló hangon, lefogva őt. - Kérlek, maradj csöndben. Talán elmennek. - Mama? - kiáltotta Mink. - Apa? - Szünet. - Hol vagytok? Súlyos lépések, súlyos, súlyos, nagy súlyos lépések jöttek föl a lépcsőn. Mink vezette őket. - Mama? - Tétovázás. - Apa? - Várakozó csend. Zúgás. Lépések a padlás felé. Mink legelől. Ott reszkettek együtt a padlás csöndjében, Mr. És Mrs. Morris. Valami okból az elektromosság zúgása, a különös, hideg fény, mely hirtelen az ajtó egy repedésén szivárgott át, a furcsa illat és a Mink hangjából kicsendülő idegen mohóság végre Henry Morris tudatába is elhatolt. Reszketve állt föl a sötét némaságban, a feleségével az oldalán. - Mama! Apa! Lépések. Egy apró, zümmögő hang. A zár megolvadt. Az ajtó kitárult. Mink lesett be, mögötte magas kék árnyékok. - Kukucs - mondta. Németh Attila fordítása

Ray Bradbury - Az űrhajó

Mostanában minden éjszaka felriadt Fiorello Bodoni. A sötétségbe fülelt, hallgatta, hogyan süvöltenek az űrhajók a fekete égen. Látta, hogy felesége békésen alszik, lábujjhegyen átlopakodott a hálószobán, kilépett a hűvös éjbe. Azonnal megszabadult a folyóparti házacska ételszagától. Szívét egy csendes pillanatra az ezüstös ragyogású hajók után küldte a világűrbe. Ezen az éjszakán is félmeztelenül álldogált a sötétben, figyelte a sziporkázó tűzcsóvákat, hallgatta a levegő zúgását. Űrhajók! Hosszú és vad utak a Mars, a Szaturnusz, a Vénusz felé! - Hé, Bodoni! Fiorello megrázkódott. Öregember ült a csendes folyó partján, egy felfordított ládán, s az éjszakai csöndben ő is az űrhajókat bámulta. - Te vagy az, Bramante? - Minden éjjel látlak, Bodoni… - Kijöttem egy kis levegőt szippantani… - Hm… Én az űrhajók miatt… - mondta az öreg. - Kisfiú voltam, amikor az elsők indultak. Nyolcvan éve… És még sohasem repültem velük… - Én fel akarok szállni egyszer - mondta Bodoni. - Bolond! - kiáltotta Bramante haragosan. - Sohasem sikerülhet. Ezt a világot a gazdagoknak találták ki. - Megrázta szürke fejét. - Mikor gyerek voltam, mindenféléket irkáltak: "A holnap világa! Tudás! Jólét és luxus mindenkinek!" Nyolcvan éve! Ma van az a holnap! Hát ültünk mi űrhajóban? Nem.

Voltunk a Marson, a Szaturnuszon, a Jupiteren? Nem. Ócska viskókban lakunk, ugyanott, ahol apánk és nagyapánk! - Talán majd a fiaim… - Még az unokáid se! - kiáltotta az öreg. - Csak a gazdagok ülhetnek űrhajóra! Csak az ő álmaik teljesülnek! Fiorello zavartan hallgatott. - Figyelj ide, öreg - mondta aztán -, van háromezer dollárom. Hat éve gyűjtöm, hogy új gépeket vegyek a műhelyembe… De egy hónapja minden éjszaka felébredek, és hallgatom az űrhajókat Gondolkozom, gondolkozom… Ma éjjel döntöttem. Valaki a családomból a Marsra repül! Fekete szeme ragyogott. - Ostoba! - ripakodott rá az öreg. - Ki repüljön? Kit választasz? Ha te mégy, meggyűlöl a feleséged, mert te ott fönn közelebb jártál az Istenhez. És később, ha eszébe jutnak csudálatos meséid az útról, azt hiszed, nem keserítik meg az életét? - Nem, nem. - De igen. És a gyerekeid? Azt hiszed, beérik annyival, hogy életük végéig kérődzhetnek apjuk Mars-utazásának emlékén, amikor nekik itthon kellett maradniuk? Ostoba és értelmetlen célt tűzöl a fiaid elé! Éjszakákon át ébren hevernek majd. Elsorvadnak a vágyakozástól, mert ők is látni akarnak, mint te. Akár az életüket is odaadnák, csak repülhessenek! Örökké az űrhajón jár az eszük. Figyelmeztetlek, Fiorello, rossz útra vezeted őket. Legyenek csak boldogok a szegénységükben. Irányítsd figyelmüket a kezük munkájára meg az ócskavastelepedre, ne a csillagokra! - De… - Jó, jó! Nem te repülsz, hanem a feleséged. Hogyan viselnéd el, hogy ő látta, amit te egész lelkedből kívánsz? Ő nyugodt

lenne, te meg azzal a gondolattal játszanál, hogyan taszítsd a folyóba. Nem, nem, Bodoni… Vedd csak meg az új ócskavasőrlőt, arra van szükséged, és zúzd szét vele az álmaidat. Az öregember elhallgatott. Átnézett a folyón, melynek lágy hullámaiba belefulladt a tűzokádó égi hajók rezgő tükörképe. - Jó éjszakát - mondta Bodoni. - Aludj jól - dörmögte az öreg. Bodoni a csillogó pirítóból kiugráló kenyérszeleteket figyelte, s közben majdnem felkiáltott az iszonyattól. Egész éjjel nem tudott aludni. Reggelinél ideges volt, nem találta helyét a semmibe meredt ficánkoló gyerekei és a hullámverést sziklaként álló nyájas felesége mellett. Bramanténak igaza van. Okosabb lesz befektetni a pénzt. Minek gyűjtögetni, hiszen a családnak csak egyetlen tagja repülhet, a többiekre csalódás vár! - Edd a pirítósodat, Fiorello - mondta Mária, a felesége. - Száraz a torkom - ellenkezett Fiorello. A gyerekek rohangásztak, a három srác egy játék űrhajót cibált, el akarták venni egymástól, a kislányok fantasztikus babákat ringattak. Mars-, Vénusz- és Neptun-lakók másolatait, tizenkét ujjú, zöld bábukat, melyeknek három sárga szemük volt. - Láttam a Vénusz-rakétát! - kiáltotta Paolo. - Csak úgy süvített, hissss! - ujjongott Antonello. - Csend legyen! - rivallt rájuk Bodoni, és befogta a fülét. Meglepetten meredtek rá. Ritkán kiabált. Bodoni felállt. - Figyeljetek ide - mondta -, van annyi pénzünk, hogy a családból valaki űrhajóval a Marsra utazhat. A gyerekek túlordították egymást a lelkesedéstől. - Értettétek? - kérdezte. - Csak egy utazhat. Ki legyen az?

- Én, én, én!… - kiáltoztak a gyerekek. - Te - mondta Maria. - Te - mondta Fiorello. Mindnyájan elnémultak. A gyerekek is gondolkodóba estek. - Lorenzo repüljön, ő a legidősebb. - Nem. Miriam repüljön, hiszen lány. - Gondolj csak arra, mit láthatnál - mondta Maria a férjének. De a szeme különös fényben égett. Remegett a hangja. - A meteorok, mint a világító halak. A világmindenség! A Hold! Az repüljön, aki legszebben meséli el, hogy mit látott. Te tudsz legszebben mesélni… - Ne butáskodj. Te legalább annyira… - ellenkezett Fiorello. Az egész család remegett az izgalomtól. - Nézzetek ide - mondta szánalmasan Fiorello. Egy cirokseprűből különböző hosszúságú szálakat húzott ki. - Aki a legrövidebbet húzza: nyert! - Eléjük tartotta a szálakat. Húzzatok! Komoly arccal sorban választottak. - Hosszú… - Ez is… A következő. - Hosszú… A gyerekek végeztek. Csend ereszkedett a szobára. Még két szál volt Fiorello kezében. Összeszorult a szíve. - Maria - suttogta -, te következel. Az asszony húzott. - Ez a rövid mondta. - Ó! - sóhajtott Lorenzo elégedetten is, szomorúan is. - Mama repül a Marsba! Fiorello mosolyogni próbált. - Gratulálok, mama. Még ma megveszem a jegyedet.

- Várj, Fiorello… - A jövő héten indulhatsz… - mormolta a férfi. Az asszony látta a gyerekek szomorú szemét s a mosolyt hosszú, egyenes orruk alatt. Lassan nyújtotta férjének a cirokszálat. - Nem utazhatok a Marsra. - Miért nem? - Annyi mindent kell készítenem. Tudod, a következőnek… - Micsoda? Az asszony lesütötte a szemét. - Ebben az állapotban nem tesz jót az utazás… - Igaz? - kérdezte a férfi, és megfogta a karját. - Kezdjétek előlről, húzzatok újra. - Miért nem mondtad? - kérdezte hitetlenül a férfi. - Nem is gondoltam rá… - Maria, Maria - suttogta Fiorello, és megsimogatta a felesége arcát. Aztán a gyerekekhez fordult. - Húzzatok még egyszer. Először Paolo húzott, és éppen eltalálta a rövid szálat. - Én repülök a Marsra! Én repülök a Marsra! - kiabált ésugrált örömében. - Köszönöm, apu, köszönöm! Testvérei hátrább húzódtak. - Jó neked, Paolo. Paolo rögtön abbahagyta az ugrándozást. Végignézett szülein és testvérein. - De azért elrepülhetek, ugye? - kérdezte bizonytalanul. - Igen, igen - És ha visszajövök, akkor is szerettek? - Természetesen, Paolo. Paolo a drága szalmaszálat nézegette. Aztán megrázta a fejét, eldobta a szalmaszálat. - Elfelejtettem valamit. Nem mehetek el, mert hamarosan kezdődik az iskola. Húzzatok még egyszer.

Senki sem akart még egyszer húzni. A fejüket lógatták. - Nem akarunk repülni - mondta Lorenzo. - Talán jobb így - vélte Maria. - Igaza van Bramanténak, sóhajtott Fiorello. A reggeli még nyomta a gyomrát, de Fiorello Bodoni már nekikeseredetten dolgozott ócskavastelepén. Szétcibálta a bádogot és a vastörmeléket, olvasztotta a fémet, és rudakba öntötte. A gépek és a berendezés kopottak voltak már, ócskák és töredezettek, de nem tudott újat venni, a megélhetés gondja mindig a nyomorúság szélére kényszerítette. Délután, amikor éppen lépegető ócskavas kalapácsával dolgozott, egy ember jelent meg a telepen. - Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem! - Milyen fém, Mr. Matthews? - kérdezte Fiorello kelletlenül. - Egy űrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell? - De, de! - Izgatottan leugrott a gépről, megragadta a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstől. - Persze - mondta Matthews - ez csak modell. Tudja, amikor űrhajót építenek, először megcsinálják a modelljét alumíniumból. Kiszedhet valami kis hasznot belőle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé… Fiorello leejtette a kezét. - Nincs annyi pénzem… - Kár. Segíteni akartam magán. A múltkoriban azt mesélte, hogy a többiek mindig magára ígérnek az ócskavásárlásnál. Azt gondoltam, hogy kéz alatt magának passzolom az egész tételt. De így… - Új gépek kellenének. Arra gyűjtöttem. Ha megveszem az űrhajóját, be sem tudom olvasztani. Tönkrement a múlt héten az a nyomorult alumíniumkemencém.

- Aha, értem. - Nem tudok mit kezdeni az űrhajóval, ha megveszem. - Értem, Bodoni. Fiorello hunyorgott, és egy pillanatra becsukta a szemét. Aztán kinyitotta, és elszántan nézett Mr. Matthewsra. - De hát én nagy barom vagyok. Kihozom a bankból a pénzemet, és magának adom. - Hiszen nem tudja beolvasztani… - Bízza rám - mondta Fiorello. - Na jó. Ha így akarja… Ma estére? - Megfelel - mondta Bodoni. - Szóval ma este lesz egy űrhajóm. Ragyogott a hold. Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen nyúlt el az űrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni körüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-hozzáért az arcával, elmondta volna neki szíve titkos kívánságait. - Az enyém vagy - mormolta -, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, ha nem köpsz tüzet, ha itt fekszel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy! Az űrhajó, akár az igazi, a végtelenség és az idő illatát árasztotta. Amikor belemászott, úgy érezte, mintha óraszerkezetbe lépett volna. Svájci aprólékossággal dolgozták ki a modellt. Az ember szinte kedvet kapott, hogy mütyürnek használja az óraláncán. "Akár itt is alhatnék" - gondolta Fiorello felindultan. Elhelyezkedett a pilótaülésen. Meghúzott egy kart. Behunyta a szemét, és összeszorított szájjal zümmögni kezdett.

A zümmögés hangosabb lett, erősebb, magasabb, élesebb, vadabb, egyre idegenebb, mindig izgatóbb, megremegtette Bodonit, előrehajlította és egybeforrasztotta a hajóval, zúgózajongó nyugalomban, fém csikorgott, ökle a műszerek felé lendült, összeszorított szemhéja remegett. A zümmögés erősödött és erősödött, láng csapott ki, tüzes csóva, hatalmas erő, a remegések és a lökések szét akarták szakítani a hajót. Fiorello lihegett már, de zümmögött tovább, tovább, nem hagyta abba, nem tudta abbahagyni, nem akarta, hogy vége legyen. Még jobban összeszorította a szemét, szíve háborodottan kalapált. - Start! - kiáltotta. Mennydörögve robbannak a hajtóművek? A gyorsulás? - A Hold! - kiáltotta csukott szemmel. - Meteorok! - Hangtalan dübörgés a földön túli fényben? - A Mars! Istenem, a Mars! A Mars! Lihegve, kimerülten hanyatlott hátra. Reszkető keze lecsúszott a műszertábláról, feje egy rándulással visszahullott. Hosszú ideig ült, mélyen beszívta a levegőt, várta, hogy szíve megnyugodjék… Aztán lassan kinyitotta a szemét. Az ócskavastelepen volt. Egy darabig még mozdulatlanul ült, idegenül meredt az ócska fémek rozsdás halmaira. Hirtelen felugrott, rángatta a karokat, dühöngve csapkodott a gombokra: - Indulj, te átkozott dög! Indulj rögtön! Az űrhajó néma maradt. - Majd megmutatom én neked! - kiáltotta felbőszülten. Kiugrott az éjszaka csendjébe, és lépegető ócskavasőrlőjéhez botorkált. A motor felbúgott, a szörnyű masina az űrhajóhoz közeledett. Csörömpöltek a hatalmas súlyok, ahogyan a holdvilágos ég felé emelkedtek. Remegő kézzel szorította meg

az emeltyűt, hogy lesújtson a nehéz kalapácsokkal, hogy porrá zúzza ezt a hazug, hihetetlen és gyönyörű álmot, szétszagassa ezt az ócska holmit, amelyért jó pénzét odaadta, és amely nem mozdul, nem engedelmeskedik parancsainak. - Most megtanítalak! - kiáltatta. De nem tudta megmozdítani a kezét. Az űrhajó ezüstösen villogott a holdfényben. Mögötte, kicsit távolabb, házának ablakai hunyorogtak meleg, sárga fénnyel. Halk rádiómuzsika szűrődött a szabadba. Fél óra hosszat ült ott; hol az űrhajót nézte, hol a távolból világító ablakokat. Szeme összeszűkült, majd kitágult. Aztán lassan lemászott az ülésről, és elindult az ablakok felé. Ment, ment és egyszer csak nevetni kezdett. Mikor a ház hátsó ajtajához ért, mélyet lélegzett, kinyittatta az ajtót, és bekiáltott: - Maria! Maria! Csomagold össze a holminkat! Repülünk a Marsra! - Ó… - Ó… - Nem is hiszem… - Várjatok csak, várjatok csak… A gyerekek kirohantak a szeles udvarra, csörtetve szaladtak a ragyogó űrhajóhoz, fölágaskodtak, nézték, s nem mertek érinteni a csillogó fémet. Sírva fakadtak. Maria a férjére nézett. - Mit csináltál? - kérdezte. - Kidobtad a pénzünket ezért a vacakért? Ez sohasem fog repülni. - De repülni fog - ellenkezett Bodoni, és büszkén nézegette hajóját. - Az űrhajó milliókba kerül. Honnan vannak millióid? - Ez repülni fog! - válaszolta szilárdan Fiorello. - Most pedig indulás, mindenki haza! Telefonálnom kell, sok dolgom van.

Reggel indulunk. De nem szabad elmesélni senkinek. Értitek? Ez titok! A gyerekek hátrahúzódtak, ragyogott az arcuk, botladozva indultak hazafelé. Bodoni látta a kis fejeket ide-oda táncolni a kivilágított ablakokban. Maria még ott maradt. - Tönkretettél minket - mondta -, kiszórtad a pénzünket ezért a holmiért… Pedig új gépekre szántuk. - Majd meglátod… - ellenkezett csendesen Fiorello. Az asszony szó nélkül megfordult. - Istenem, segíts! - sóhajtotta a férfi, és munkához látott. Éjféltájban teherautók gördültek a telepre, ládákat és csomagokat raktak le róluk. Bodoni nevetve merítette ki a bankszámláját. Hegesztőpisztollyal, forrasztóvassal állt az űrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belőle, bűvölte és bájolta varázsolta szikrázó fémpálcikáival. Az üres motortérbe kilenc öreg autómotort szegecselt, gyújtókábeleket húzogatott, aztán beforrasztotta a motorhelyiség falát, úgy hegesztett, hogy ne láthassa senki titokzatos munkáját. Hajnalodott, amikor a konyhába lépett. - Maria - mondta -, megéheztem, szívesen reggeliznék. Az asszony hallgatott. Amikor a nap felkelt, bekiáltott a gyerekeknek: - Hé, gyertek! Start! Készen vagyunk! Gyertek! - De a házban senki sem mozdult. - Bezártam őket a fürdőszobába…- mondta Maria. - Miért csináltad? - kérdezte a férfi. - Mindnyájan elpusztultok abban az űrhajóban - mondogatta az asszony. - Miféle űrhajót lehet venni kétezerért? Roncs! Vacak roncs! - Nyugodj már még, Maria.

- Felrobbantok. És különben is, te nem vagy pilóta. - De tudok ezzel az űrhajóval repülni. Így rendeztem be: - Megőrültél! - Hol a fürdőszoba kulcsa? - Nálam. Bodoni kinyújtotta a kezét. - Add ide! Az asszony odaadta a kulcsot. - Megölöd a gyerekeinket. - Nem, nem. - De. Tudom, hogy az lesz a vége. Bodoni az asszonyhoz lépett… - Nem akarsz velünk jönni? - Itt maradok. - Majd megérted, ha látod, hogy repülünk - mondta a férfi, és nevetett. Bodoni kinyitotta a fürdőszobát. - Gyertek, gyerekek! Gyertek apátok után. - Viszlát, mama, viszlát! Az asszony megállt a konyhaablakban, nézett utánuk, egyenesen állt, mint a gyertyaszál, összeszorította száját. Az űrhajó légzsilipjénél így szólt az apa: - Csak egy hétre utazunk el, gyerekek. Titeket vár az iskola, engem meg a munkám. - Sorban megfogta mindegyiknek a kezét. - Jól figyeljetek ide. Ez az űrhajó már nagyon öreg, csak egy utazásra jó. Többször nem tudunk vele repülni. Ez lesz életetek egyetlen űrutazása. Nyissátok ki jól a szemeteket! - Igen, apu. - Figyeljetek, hegyezzétek a fületeket, ne hagyjatok ki semmit. Szívjátok be jó mélyen az űrhajó szagát. Figyeljetek

meg jól mindent, hogy soha ne felejtsétek el, hogy jól emlékezzetek rá, és mindig el tudjátok mesélni. - Igen, apu. Némán, mint a lejárt óra, feküdt az űrhajó. Beléptek. A légzsilip szisszenve csukódott be mögöttük. Fiorello leszíjazta a gyerekeket. Kis múmiák feküdtek a gumiágyakon. - Kész! - kiáltotta. - Kész! - válaszolták kórusban. - Indulhatunk! Tíz kapcsolót lecsapott. Az űrhajó mennydörgött megremegett. Ujjongva fickándoztak nyugvószékükön a gyerekek. - Itt a Hold! Mint lassú álom, úgy úszott eléjük a Hold. Aztán meteorok tűzijátéka szikrázott. Rohant az idő. A gyerekek izgultak, túlkiabálták egymást. Néhány óra múlva, amikor apjuk kiszabadította őket a nyugvószékekből, kikukucskáltak a hajó kémlelőablakain. - Ott a Föld! Nini, ott a Mars! Rohantak a mutatók a számlapokon, az űrhajó csóvája, mint tüzes virágpor süllyedt el a mélyben. A gyerekek szeme lecsukódott. Mint az alvó lepkék a gubókban, úgy függtek megint nyugvószékükben. - Rendben - suttogta gyengéden Fiorello. Az irányítófülkéből lábujjhegyen a légzsilip ajtajához surrant, visszanézett, hosszan hallgatódzott, és várt még egy darabig. Aztán megnyomott egy gombot. Az ajtó nagy lendülettel kinyílt. Bodoni kilépett rajta. A semmibe? Az éj fekete áradatába meteorok porába, gomolygó gázokba? A végtelenségbe, hogy ott lebegjen az iszonyú gyorsaságba?

Nem. Fiorello mosolygott. A rázkódó és remegő űrhajó körül ott nyújtózott az ócskavastelep. Ott volt a vaskapu rozsdásan, és változatlanul rajt, a csüggött a lakat. Túl a kapun, a csendes folyó még most is a földi tenger felé hömpölygött, partján a ház nyitott konyhaablaka világított. És az ócskavastelep közepén varázslatos álmokat teremtve ott feküdt a remegő és brummogó űrhajó. Zötyögve és rázkódva, mint legyek a pókhálóban, himbálóztak benne az alvó gyerekek. Maria a konyhaablakban állt. A férfi mosolygott, és odaintett neki. Nem látta, visszaintett-e. Bólintott talán, vagy csak könnyedén elmosolyodott? A nap a látóhatár fölé emelkedett. Fiorello sietve kapaszkodott vissza az űrhajóba. Nagyon csendesen. Fellélegzett. Mindnyájan aludtak még. Szorosan a székre csatolta magát, és becsukta a szemét. Csendesen imádkozni kezdett. - Istenkém, hagyd meg nekik egy hétig az illúziót. Engedd, hadd jöjjön a világűr, és vonuljon el a szemük előtt, hadd emelkedjék hajónk elé a vörös Mars holdjaival együtt; add, hogy a színes film el ne szakadjon. Ne engedd, hogy a rövidzárlat megszakítsa a rejtett lencsék és tükrök vezérlését. Ne engedd megzavarni boldogságukat! Felébredt. Az űrhajó alatt a vörös Mars úszott. - Apu, apu! - A gyerekek ficánkoltak, és azt akarták, hogy kikapcsolja őket. Fiorello kinézett, nézte a vörös Marsot, látta, hogy elképzelhetetlenül szép, és semmi színhiba nagy foltocska nem homályosítja el. Nagyon boldog volt.

A hetedik napon este az űrhajó rázkódása megszűnt. - Hazaértünk - mondta Fiorello. Kiszédelegtek az űrhajóból átbaktatták az ócskavastelepen. Izzott az arcuk, ereikben énekelt a vér. Talán tudták, mit tett. Talán megsejtették csodálatos varázsos fogását. De ha tudták, ha sejtették, egy szóval se mondták. Csak nevettek és szaladtak. - Mindenki tükörtojást kap sonkával - üdvözölte őket Maria a konyhaajtóban. - Mama, mama! Miért nem jöttél velünk? Láttuk a Marsot és a meteorokat, a csillagokat és mindent. - Mama, csodálatos volt! - Biztosan - mondta Maria -, elhiszem, hogy csodálatos volt. Lefekvés előtt a gyerekek körbefogták apjukat. Meg akarjuk köszönni, apu… - Szóra sem érdemes… - Egész életünkben gondolni fogunk rá, apu. Sohasem felejtjük el.

Éjszaka Bodoni felébredt, és kinyitotta a szemét. Megérezte, hagy felesége figyeli álmában. Hosszabb ideig nem mozdult, az asszony mégis föléje hajolt, és gyorsan megcsókolta arcát és homlokát… - Mi az, Maria? - kérdezte meglepődést tettetve. - Te vagy a legjobb apa az egész világon - suttogta az asszony. - Miért? - Mert most már mindent értek. Visszafeküdt, lecsukta szemét, megkereste férje kezét, és megszorította. - Valóban olyan szép volt? - kérdezte.

- Igen - mondta a férfi. - Egyik éjjel talán - mondta Maria -, talán elvihetnél engem is egy kisebb útra. - Igen - mondta lassan a férfi -, egy kisebb útra… - Köszönöm, Fiorello. Jó éjszakát. - Jó éjszakát - mondta Fiorello Bodoni. Kuczka Péter fordítása

Utóhang Már majdnem éjfél volt. A hold magasan ragyogott az égen. A tetovált ember mozdulatlanul feküdt. Amit látnom keltett, láttam már. A történetek véget értek; mindegyik lepergett a szemem előtt. Már csak az az egy üres folt maradt a tetovált ember hátán, színek és formák összevisszasága. Most, amint néztem, a homály rendeződni kezdett, lassan váltva egyik alakról a másikra, majd megint egy másikra. És végül egy arc alakult ki belőle, egy arc nézett le rám a kifestett bőrről, ismerős orr és száj, ismerős szemek. Bár nagyon ködös volt a kép, épp eleget láttam belőle így is ahhoz, hogy fölugorjak. Csak álltam ott a holdfényben, rettegve, hogy a szél vagy a csillagok egy rezdülésére fölébredhet ez a lábam előtt hevem szörnyűséges élő képtár. De ő aludt tovább, csöndben. A hátán a kép magát a tetovált embert mutatta, amint ujjait a nyakam köré fonva, kiszorítja belőlem a szuszt. Nem vártam meg, hogy ez a kép kitisztuljon, élessé és pontossá váljon. A hold fényénél futottam végig az úton. Nem néztem vissza. Egy kisváros terült el előttem, sötéten, mély álomba merülve. Tudtam, hogy még jóval reggel előtt elérhetem…