Elsõ fejezet
A hópelyhek vattapamacsok módjára táncoltak a lámpa fényében. Céltalanul, nem tudták, felfelé vagy lefelé tartanak-e, csak hagyták, hogy magával sodorja őket a pokoli, jeges szél, amely a sötétbe burkolózó Oslo-fjord felől fújt. A hó és a szél együtt kavargott a kikötő éjszakára lezárt raktárépületei között. A szél végül megelégelte a keringőzést, és a fal mellett megvált táncpartnerétől. Ott, ahol a száraz porhó összetorlódott a férfi cipője alatt, akinek az imént eresztettem golyót a mellkasába és a nyakába. A vér az inge gallérjáról a hóra csöpögött. Nem mintha olyan sokat tudnék a hóról – vagy ha már itt tartunk: bármi egyébről –, de azt olvastam, hogy a dermesztő hidegben kialakuló hókristályok egészen mások, mint a nedves, tapadós hó, a durva szemcsés hó, vagy a fagyott hókéreg. És hogy a vér festékanyaga, a hemoglobin azért tartja meg mélyvörös színét, mert a kristályok szárazak. Mindenesetre a férfi alatt a hó arra a hermelinprémmel szegett, bíborvörös királyi palástra emlékeztetett, amelyet egy norvég népmesegyűjtemény egyik 5
rajzán láttam gyerekkoromban. Még anyám olvasott fel belőle nekem. Szerette a meséket és a királyokat. Ezért is nevezett el az egyikükről. Az Aftenposten szerint a fagy az újévben is kitart majd, 1977 lesz a leghidegebb esztendő a háború óta, és az új jégkorszak kezdeteként fogunk emlékezni rá, amelyet a kutatók már jó ideje beharangoztak. A fene tudja. Én csak azt tudtam, hogy az előttem álló férfi már nem sokáig húzza, remegő teste szemernyi kétséget sem hagyott efelől. A Halász egyik embere volt. Szó sem volt személyes ügyről, és ezt a férfinak is megmondtam, mielőtt összeroskadt a fal tövében, amelyen vércsíkot hagyott maga után, amikor lecsúszott. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy megkönnyíti számára a dolgot, ha tudja. Amikor majd én kerülök sorra, jobban örülnék, ha személyes ügy miatt történne. És nem is azért mondtam, hogy a kísértete ne lihegjen majd a nyomomban – különben sem hiszek a kísértetekben. Csak nem jutott más az eszembe. Persze be is foghattam volna a számat, ahogy máskor szoktam. De valamiért beszédes kedvemben voltam. Talán mert csak néhány nap volt karácsonyig. Úgy hallottam, hogy karácsony közeledtével mi, emberek egymás közelségét keressük. A fene tudja. Azt hittem, hogy a vér a hó felszínére fagy majd, és ott is marad. Ám a hó felszívta, magába itta, elrejtette, mintha szüksége volna rá. Hazafelé elképzeltem, ahogy a hóbuckából egy 6
hóember emelkedik ki, alig látható vérerekkel holtsápadt jégbőre alatt. Egy telefonfülkéből felhívtam Daniel Hoffmannt, és jelentettem, hogy elvégeztem a munkát. Hoffmann azt mondta, rendben van. Ahogy máskor, most sem tett fel kérdéseket. Vagy megtanult bízni bennem a négy év alatt, amióta neki dolgoztam, vagy csak nem akarta hallani a részleteket. A munka el volt végezve, s miért kellene egy olyan férfinak, mint Hoffmann, ilyesmivel fárasztania magát, amikor sokkal egyszerűbb fizetni érte? Megkért, hogy másnap menjek be az irodájába, mert új munkája van számomra. – Új munka? – A szívem a torkomban dobogott. – Igen – felelte Hoffmann. – Egy új megbízás. – Ja, hogy úgy. Megkönnyebbülve tettem le a kagylót. Mert azon kívül, amit az imént csináltam, nem sok mindenre vagyok alkalmas. Itt is van mindjárt négy dolog, amelyre teljesen használhatatlan vagyok. Például menekülőautó vezetésére. Nem a gyorsasággal van gond. Hanem azzal, hogy képtelen vagyok jellegtelenül vezetni, és egy menekülőautó sofőrjének mindkettőhöz konyítania kell. Úgy kell vezetnie a kocsit, mintha az csupán egy autó volna a sok közül. Magamon kívül két másik jómadarat is sikerült már börtönbe juttatnom, amiért nem tudok beleolvadni a környező forgalomba. Úgy hajtottam, mint egy vaddisznó, erdei utakat főutakkal váltogatva. Már rég leráztuk az üldözőinket, csak néhány kilométer 7
volt a svéd határig. Ekkor lelassítottam, és olyan tempóban és szabálykövetően kezdtem vezetni, akár egy nagypapa a vasárnapi kiruccanáson. Mégis megállított bennünket egy járőrautó. Mint később kiderült, nem is sejtették, hogy ez volt a rabláshoz használt jármű, és egyáltalán nem vezettem túl gyorsan, és nem is szegtem közlekedési szabályt. Az keltette fel a figyelmüket, ahogyan vezettem. Fogalmam sincs róla, hogy kell ezt érteni, de azt mondták, ezt találták gyanúsnak. Aztán alkalmatlan vagyok a rablásra. Azt olvastam, hogy a kirabolt banki alkalmazottak több mint fele pszichés gondokkal küzd később, némelyiküknek egész hátralévő életére kihat a megrázkódtatás. A fene tudja, mindenesetre az ablak mögött ülő fickót villámgyorsan leterítették a pszichés problémák, ahogy beléptünk a postahivatalba. Azon nyomban a padlóra került, amint a puskám csöve félig-meddig felé fordult. A másnapi újságban láttam, hogy pszichés problémái lettek. Hevenyészett diagnózis, de akkor is: ha valamire tényleg nem vágyik az ember, azok a pszichés gondok. Így aztán elmentem, és meglátogattam a kórházban. Természetesen nem ismert fel, a postán ugyanis mikulásálarcot viseltem. (Ez volt a tökéletes álruha: az utcán a kutya sem törődött a három tetőtől talpig mikulásgúnyába öltözött fickóval, akik a legnagyobb karácsonyi őrület közepette vállukra vetett zsákokkal rohantak ki a postahivatalból.) A kórterem ajtajából néztem 8
az öreget, aki a középső ágyon feküdt, és a Klassekampent, a kommunisták lapját olvasta. Nem mintha bármi bajom volna a kommunistákkal. Vagyis de. Azonban nem személyesen velük van bajom, csupán azzal, hogy tévednek. Ezért kissé elfogott a lelkiismeret-furdalás, amikor azon kaptam magam, hogy valamelyest vigasztal a tudat, hogy a pasas a Klassekampent olvassa. De nyilván jelentős különbség van a kissé és a borzalmasan gyötrő lelkiismeret-furdalás között. És ahogy említettem, sokkal jobban éreztem magam. Mindenesetre leálltam a rablással. Semmi garancia nem volt arra, hogy a következő szenvedő alany is kommunista lesz. Kábítószerrel sem tudok dolgozni – ez a harmadik. Egyszerűen nem megy. Nem arról van szó, hogy nem tudom kirázni a pénzt az emberekből, akik a főnökeimnek tartoznak. A narkósok maguknak köszönhetik az egészet, és ha már itt tartunk, az én véleményem az, hogy az embernek meg kell fizetnie azért, ha ostobaságot csinál. A probléma inkább az én gyenge és érzékeny természetemben rejlik, ahogy anyám mondta mindig. Magára ismert bennem. Mindenesetre jobb, ha távol tartom magam a drogoktól. Anyám szerint ugyanis az a fajta ember vagyok, aki folyton azt keresi, kinek vagy minek rendelheti alá magát. Legyen az egy vallás, egy idősebb testvér, egy főnök. Esetleg az alkohol vagy a drog. De mindegy is, hiszen a számokkal is hadilábon állok, alig bírok tízig elszámolni, mert mindig kizökkenek. Ami nyilvánvalóan 9
nagy hátrányt jelent, ha az ember dílerként vagy pénzbehajtóként akar érvényesülni. Rendben. Ezzel meg is érkeztünk az utolsóhoz, a prostitúcióhoz. Többé-kevésbé itt is ugyanarról van szó: nem azzal van problémám, amivel a lányok pénzt keresnek, és még csak nem is azzal, hogy a bevételeik harmada egy olyan fickó zsebébe kerül – például az enyémbe –, aki cserébe megfelelő körülményeket biztosít számukra ahhoz, hogy a mesterségüket űzhessék. Egy jó strici minden egyes koronát megérdemel, amelyet kifizetnek neki – ezt mindig is így gondoltam. Én azonban túl gyorsan szerelembe esek, és olyankor szem elől tévesztem az üzletiességet. Ezenkívül képtelen vagyok megütni vagy megfenyegetni a lányokat, akár szerelmes vagyok, akár nem. Tudom is én, talán az anyámhoz van valami köze. Ezért aztán azt sem bírom végignézni, ha valaki más veri a lányokat. Egyszerűen begőzölök tőle. Vegyük például Mariát. Sánta és siketnéma. Nem tudom, mi köze a kettőnek egymáshoz, feltehetőleg semmi, de olyan ez, mint amikor elkezdesz rossz lapokat kapni a kártyaasztalnál, aztán csak még rosszabbak következnek. Ezért is lehetett, hogy minden baja betetőzéseképpen Maria kedvese egy féleszű narkós volt. A fickó, akinek valami előkelő francia neve volt, tizenháromezer koronával tartozott Hoffmann-nak. Mariát akkor láttam először, amikor Pine, Hoffmann stricifőnöke rámutatott a saját kezűleg varrt kabátot és kontyot viselő lányra, aki úgy nézett ki, mintha 10
egyenesen a templomból jött volna. Pityeregve ült a Ridderhallen lépcsőjén. Pine elmesélte, hogy a szeretője drogtartozásából fog lefaragni. Arra gondoltam, jobb lesz, ha valami kevésbé megrázó feladattal kezd, mondjuk, némi kézi munkával. Azonban tíz másodperc sem telt belé, és Maria kipattant az első kocsiból. Zokogva állt ott, miközben Pine torka szakadtából üvöltözött vele, nyilván azt hitte, ha elég hangosan ordít, a lány majd meghallja. Talán ez volt az oka. Az üvöltés. És az a dolog az anyámmal. Mindenesetre elborult az agyam, és bár bizonyos fokig megértettem az érveket, amelyeket Pine igyekezett a lány tudomására hozni, végül dagadtra vertem a fickót. A saját főnökömet. Azután magammal vittem Mariát egy lakásba, amelyről tudtam, hogy kiadó, majd elmentem Hoffmannhoz, és elmondtam, hogy stricinek sem váltam be. Hoffmann azonban közölte – és erre nem tudtam mit mondani –, hogy nem engedheti, hogy egyes adósai megús�szák, mert az igen gyorsan hatással lesz a többi ügyfél fizetési fegyelmére is. Így aztán tudva, hogy Pine és Hoffmann a lány nyomában van, aki ostoba módon magára vállalta a szeretője adósságát, a francia keresésére indultam, és rá is bukkantam egy fagerborgi kommunában a város északi részén. Legalább annyira be volt lőve, mint amennyire le volt gatyásodva, így azonnal láttam, hogy akárhogy is próbálkozom, egy vasat sem fogok tudni kirázni belőle. Azt mondtam neki, hogy ha csak Maria közelébe megy, felküldöm az orrcsontját az agyába. Bár 11
az igazat megvallva kétlem, hogy maradt volna valami bármelyikből is. Azután elmentem Hoffmannhoz, azt mondtam, hogy a szerető végre pénzhez jutott, majd átadtam neki tizenháromezer koronát azzal, hogy reményeim szerint a lány utáni hajtóvadászatnak ezennel vége. Nem tudom, hogy Maria használt-e valamilyen szert, amíg együtt volt a fickóval, és hogy ő is az a típus volt-e, aki azt keresi, hogyan rendelhetné alá magát valaminek vagy valakinek, mindenesetre most tisztának tűnt. Egy csemegeboltban dolgozott, ahová időnként benéztem, hogy rendben mennek-e a dolgok, nem bukkant-e fel a drogos pasija, hogy lezüllessze. Természetesen gondoskodtam róla, hogy Maria ne vegyen észre: a sötét utcán állva bámultam befelé a kivilágított üzletbe, néztem, ahogy beüti a pénztárgépbe a termékek árát. Olykor mindannyiunknak éreznünk kell, hogy felnőttünk a szüleinkhez. Azt nem tudom, hogy az apámnak volt-e valamije, amihez méltóvá kellett volna válnom, úgyhogy kizárólag az anyámról van szó. Ő sokkal többet törődött másokkal, mint saját magával, én pedig nyilván ezt láttam egyfajta példaképként. Az ég tudja. Úgysem költöttem sokat a Hoffmann-nál megkeresett pénzből. Akkor meg miért ne oszthatnék egy használható lapot egy lánynak, aki ilyen pocsék kártyákat húzott? Nos. Összefoglalva elmondhatjuk: nem tudok feltűnésmentesen vezetni, puha vagyok, mint a vaj, túlságosan könnyen 12
szerelembe esek, amikor dühbe gurulok, elveszítem a fejem, és csapnivalóan számolok. Olvastam ezt-azt, de nagyon keveset tudok, legalábbis semmi hasznavehetőt. És lassabban írok, mint ahogy egy cseppkő növekszik. Akkor meg mi a csudára lehet jó egy Daniel Hoffmann-kaliberű férfinak egy olyan fickó, mint én? A válasz, ahogy talán már kikövetkeztették: bérgyilkosnak. Nem kell vezetnem, túlnyomórészt olyan férfiakat gyilkolok, akik rászolgáltak, és nincsenek bonyolult matematikai képletek. Legalábbis eddig nem voltak. Két képlet volt. Az egyik, amelyik egész idő alatt ott lóg a fejed felett: túl sok minden van a kezedben a főnököd ellen, aki már elgondolkodott rajta, elintézzen-e, de közben azon aggódik, hogy te erre már biztosan rájöttél. Olyan ez, mint az a dolog a fekete özveggyel, nem igaz? Nem mintha sokat konyítanék az arachnológiához, vagy hogy is hívják, de nem úgy van, hogy az özvegy megdugatja magát a hímmel, amely sokkal kisebb nála? És amikor a hím végzett, és a nősténynek nincs rá szüksége többé, akkor felzabálja? A Deichman könyvtár Az állatok birodalma negyedik, Rovarok és pókok alcímet viselő kötetében legalábbis van egy kép, amelyen a fekete özvegy nemiszervéből egy hím pedipalpusa – ez voltaképpen a pókpénisz – lóg ki. Még a vérvörös, homokóra alakú rajzolat is látszik a nőstény potrohán. Mert a homokóra pereg, te szánalmas, fel13
ajzott kis hímpók, és tisztában kell lenned vele, hogy a látogatási idő egyszer lejár. Jobban mondva azzal, mikor van vége a vizitnek. És ha vége, sipirc onnan, az sem számít, ha két golyó van az oldaladban, az egyetlen, ami megmenthet, ha elhordod magad. Én így láttam a dolgokat. Tedd, amit kell, de ne merészkedj túlságosan közel. És pontosan ezért utáltam annyira az új megbízást, amelyet Hoffmann adott. Azt akarta, hogy intézzem el a feleségét.
