Részletek a könyvből
A bankár négykézláb mászott át a szűk résen, térden csúszott előre, amíg a sötét, üres tér végre megnyílt előtte. Az alagút, pont úgy, mint egy bányavájat, másfél méter magas volt, majdnem fel tudott benne állni. A háta mögül, a borospincéből, a nyitva hagyott rejtett ajtó résén keresztül még derengve átszűrődött némi fény, így meglátta az odakészített zseblámpákat. Tartalékelemek, tartalékégők, volt ott minden. Alaposan felkészült erre a napra. Bekapcsolta az egyik lámpát, de rosszul fogta, úgyhogy hirtelen hasító, éles fény csapott az arcába. Kapkodva irányította el magáról a fénycsóvát, és a sötét alagút felé célzott vele. A hegy köves, száraz földjébe vájt alagút, mintha csak egy sötét, disneylandi hullámvasút lenne, meredeken indult el lefelé. Farkas Vilmos most újra négykézlábra ereszkedett, visszafordulva benyúlt az ajtórésen, és óvatosan maga felé húzta a csörömpölő boros rekeszt. Egészen vissza a falhoz. Aztán, most már belülről, visszacsukta a szűk, titkos ajtót, a barlangvájat bejáratát. Aki lejut majd a pincébe, nem fogja észrevenni a boros rekesz mögötti rejtett bejáratot. Ki sem fogják találni, hogy merre menekült. Ezért vette meg ezt a házat. Ezért az alagútért. Az egykori ültetvénytulajdonos, aki rettegett a rabszolgalázadásoktól, még a ház építése előtt 400 méteres alagutat vájatott a hegybe, egészen le, az öböl partjáig. Felkészült arra, hogy ha egyszer fáklyákkal jönnének érte a feldühödött rabszolgák, ha rá akarnák gyújtani a villáját, mint az Jamaicán a tizenkilencedik század elején sokszor előfordult, akkor neki maradjon menekülési útvonala.
1
Farkas Vilmos ezért választotta ezt a házat. Szerette persze a színeit is, a formáját, szerette a verandát, a pálmákat a kertben, szerette a sűrű karibiságát, de a villában mégis leginkább az alagút miatt lakott. Most úgy ment előre, mint ahogy majdnem 200 évvel ezelőtt a rabszolgatartó ültetvényes tette állítólag kétszer is, csak ő most nem fáklyával, hanem zseblámpával világított a hullámvasút meredek völgyébe, a csőszerű vájatban maga elé. Előregörnyedve, megalázva menekült. Annyira tudta, hogy ez lesz a vége. A sötét bezártság, talán emiatt jutott most újra az eszébe a moszkvai széfszoba. Az is, mint ez az alagút, sötét volt, és ablaktalan, az orosz privátbank alagsorában. A Puskin tér közelében. Ott álltak az asztal körül mind a négyen, szinte még most is látja az arcukat, ott voltak vele az újkorruptak. Az új magyar rezsim új emberei, az éppen aktuális választás győztesei, az új slepp, akik máris ugyanúgy tartották a markukat, mint az előzők. Akkor döntötte el, hogy kiszáll. Hogy végleg kiszáll. Mert ezekkel már nem fog bírni. Végigcsinált ő több mint tizenöt évet, végig a rendszerváltozás utáni összes magyar trükköt. Kárpótlási jegyekkel, bankok által felvásárolt aukciós műkincsekkel, soha vissza nem fizetett privatizációs hitelekkel, orosz államadósság-rendezéssel. Farkas Vilmos benne volt a régi szocialista nagyvállalatok bennfentes, más országokban börtönbüntetéssel sújtott, áron aluli részvénykibocsátásaiban éppúgy, mint az olasz és osztrák óriásbiztosítók kifosztásában, amikor azok balga módon bejöttek Magyarországra, és milliárdokat buktak a viszontbiztosításokon. Benne volt ő mindenben a kilencvenes években, és aztán mindenben a kétezres években is, amivel Magyarországon vagyonokat lehetett büntetlenül, már-már legálisan szerezni. Ő is azok között volt, akik az Operabálba jártak Buda-
2
pesten, és közben az újságokban úgy szerepelt a nevük, néha még a fényképük is, mint irigyelt, okos, köztiszteletben álló üzletembereké. A nép, a „zemberek”, a birkák, akiket nyírni kell, mert hát birkák mind, így gondolta ő ezt mindig is, a nép persze nem értett semmit. A birkák el voltak foglalva a hitelre megvehető óriás képernyős tévéjükkel, ők meg közben kilopták a hülye birkacsorda szemét. De aztán elfogytak a dolgok. Pár évvel ezelőtt már nem maradt más, csak a korrupció. A „zemberek” után az állami költségvetés kifosztása. A hídfelújítások, autópálya-építések, a hatalmas közbeszerzések, az alagútfúrások és hasonlók. Korábban kellett volna kiszállni. Utólag mindig ezt érezte. Nem csak akkor kapcsolni ott, Moszkvában. Amikor az éppen aktuális orosz fúrófejlízing túlszámlázott állami többletköltségei visszajutottak hozzá és ahhoz a három másikhoz. Az új arcokhoz, akikről azt sem tudta, hogy valójában kicsodák. Csak sejtette, hogy a fejenként kézbe kapott négymillió dollárt hová is viszik majd vissza. És kinek! Moszkva volt, sőt talán még ma is Moszkva a legjobb pénzmosoda otthonról, Magyarországról nézve. Ingatlanok adásvétele, ide-oda, és máris tiszta a pénz. Az orosz fővárosból szárazföldön lehet elhozni a dollárkötegeket, lehet autóval menni egészen Svájcig, a csomagtartóban tele bőröndökkel. Nem kell repülőre szállni, nincs kockázat, véletlen lebukás egy táskával, egy szerencsétlenül elsülő csomagátvilágítás során. Moszkva tele van ködös, ellenőrizhetetlen magánbankokkal, oligarchák egyszemélyes pénzintézeteivel, keresztül-kasul felépített, összekuszált struktúrájú offshore céghálózatokkal. Igazi Kánaán. De ezek akkor láttak először ennyi pénzt. Húsz évig nem
3
vette be senki őket a buliba, most meg odatettek eléjük négymillió dollárt. Ezért aztán meg akarták számolni. Egyesével. Hogy tényleg annyi bankjegy van-e mindegyik pénzkötegben. Ott állt köztük, mégsem hitte el. Hogy most már ennyire kapzsi kispályásokat termel ki Magyarország. Hogy ide jutott ez az ország. Hogy már lopni sem tud senki elegánsan, csak mohón, csöpögő nyállal. Borzalom. Öt órán át számolták banki pénzpörgető gépekkel a százdollárosokat, elhasználva három szerkezetet is, mert túlmelegedtek. Ilyen kisstílűséget előtte még Moszkvában sem látott senki. Azóta is legendás történet ez. Úgyhogy finom jelzésként az orosz bankárok a végén benyújtották a számlát. Óránként háromezer dollárnyi bérleti költséget kértek, vagyis összesen tizenötezret a széfhelyiség ilyen hosszadalmas elfoglalásáért. Ezek a suttyók meg összevesztek. Ezt gondolta róluk a bankár, igen, hogy suttyók, így emlékezett vissza rájuk innen az alagútból, a sötét vájatból, előregörnyedve, miközben a zseblámpával kereste a kifelé vezető utat. Suttyó volt mind. Ordítozva tépték egymást a moszkvai alagsorban, hogy kinek is kellene fizetnie a tizenötezret az előttük heverő 16 millió dollárból. Mert mégis kinek az ötlete volt ez a pénzszámlálás? Hát fizessen az! Mindegyik félt valamitől vagy valakitől, mert ezek szerint mind csak szaros futárok voltak, szaros futárai nagyon nagy embereknek, akiktől persze rettegtek, hogy azok majd azt hiszik, ők vették ki a pénzt maguknak. Hogy elloptak a milliókból pár ezer rohadt dollárt. Benyúlt hát ő a saját pénzkötegébe, mert már nem bírta
4
őket tovább hallgatni, és az asztalra hajított a saját négymillió dollárjából tizenötezret. De akkor és ott vége lett. Kiszállt, mert rájött, mert megérezte, hogy ennek rossz vége lesz. Hogy a kapzsi magyar elit a végén saját magát fogja kinyírni, tépik majd egymás haját, lopják egymástól vissza a már korábban másoktól ellopott pénzeket. Elszámoltatásnak hívják majd a leszámolást. Mert Magyarország elfogyott. A birkák pénze elfogyott. Nincs már új konc, csak a régi. Így lesz vége a rendszerváltozás utáni Magyarországnak, pont így és pont akkor, amikor egymásnak esik a korrupt magyar elit. Az lesz a hanyatlás félreismerhetetlen jele, amikor bilincsben viszik el a korábbi minisztereket. Amikor ezek lecsukják egymást. Érezte ő ezt azonnal ott, Moszkvában, abban a sötét széfszobában. És hát igaza lett. De mivel ő szállt ki először, hát őrá lőnek most azok, akik bennmaradtak, otthon maradtak és folytatták. Mert azt hitték, hogy majd zöld ágra vergődnek az újkorruptakkal is, hiszen korábban is mindig zöld ágra tudtak vergődni. De ezekkel nem lehet, ő aztán tudja. A fülében még mindig hallja a hangjukat, a kapzsiságot, az erőt és a suttyó indulatot. Borzalom. Így gondolta ezt ő, Farkas Vilmos, aki pedig soha nem hitt a tisztességben. Közben az alagút végére ért, a sziklákhoz, aztán a köveken keresztül a motorcsónakjához lépett. De a lelke közben a távolban járt, Magyarország felé sodródott, és megint, mint a hosszú, magányos, szivarfüstös estéken, az jutott az eszébe, hogy mi lett volna, ha… Ha nem hívja föl őt tizenöt évvel ezelőtt az a bankár Miamiból. Mi lett volna, ha nem ülteti el a fejében a mottót, amit
5
követve Farkas Vilmos azóta is él. Hazatérve Londonból épp akkor nevezték ki őt az egyik legnagyobb budapesti bank vezérigazgatójává. Az amerikai bankár barát pedig Miamiból, miközben gratulált neki, azt mondta a telefonba: „Bankot rabolni nem fegyverrel kell, Vilmos, nem álarcban. Bankot úgy rabolsz, hogy te vagy a bankigazgató. Vagyis most!” És ő e szerint élt azóta is. De mi lett volna, ha nem? Ha nem ezt teszi? Akkor most hol lenne? Hol tartana? Milyen lenne az élete? A versenycsónak egyetlen pöccintésre indult, a rettenetes erejű motor dübörögve rántotta meg az áramvonalas hajótestet. A magyar bankár talán a kelleténél nagyobb adag üzemanyagfröccsöt adott, talán túl gyorsan indult, de egyáltalán nem a pánik miatt. Nem azért, mert menekült, hanem csak mert közben megint, még egyszer eszébe jutott a moszkvai széfszoba. És minden, amit az a történet, az a helyszín jelképezett. A fordulópontot, amikor véget kellett vetnie az ügyes, csendes bankrablásoknak, a precíz, elegáns trükkjeinek. De önmagára emiatt soha, egyetlen pillanatig sem haragudott. Csak rájuk. A spicli, újkorrupt árulókra. – Suttyók – ordította bele a végtelen kék vízbe –, meg fogtok rohadni. – De a hangját most elnyomta a motorcsónak száguldó dübörgése. (…) – Semmi, Adrienn, nincs semmi baj. – André türelmetlenül válaszolt, hangja azt üzente, hogy el sem akarja kezdeni ezt a beszélgetést. Szándékosan nem nézett a haját ma kontyba fogó nőre. De közben érezte, hogy Adrienn ezt most nem fogja feladni. Hogy elszántan meg akarja tudni, pedig jobb, ha nem tudja.
6
Majd ma reggel is az autópályán fog sminkelni, ez járt André fejében, mert valahogy ez jutott Adrienn arcáról az eszébe. Pedig nem is nézett rá. Mégis érezte a tekintetét. Az arcát. A felé fordulást. Adrienn megint a kocsiban fogja kifesteni magát, amikor már egyedül lesz, és közben vezet. Amikor eléri a milánói körgyűrűt, ahol majd ugyanúgy beragad a dugóba, mint most itt. Adrienn, amióta Andréval élt, szinte mindig ezt csinálta, a visszapillantó tükörben sminkelte magát, mert reggelente még mindig túl sokáig maradtak az ágyban. A reggelt szerették. Reggel szerették egymás testét a legjobban. André most ezt a sminkelésre használt visszapillantó tükröt nézte, pontosabban az utcát benne, maguk mögött. Zavarta, hogy állnak, hogy beragadtak. Veszélyes. Aztán észrevette a motorost. Csak most vette észre, ahogy lendületesen, határozottan jön. Krosszmotor volt, gyors és erős. Furakodott, kereste a réseket. Legalább ötautónyira mögöttük, de a távolság gyorsan fogyott. André tegnap óta tudta, hogy valami történni fog, de azt nem sejtette, hogy pontosan mi, nem tudta, hogy hol és mikor. Készült már rá, éberebb lett, igen, ezt érezhette meg rajta Adrienn is, de azt még ő sem gondolta volna, hogy ilyen hamar. Hogy már másnap, hogy már ma itt lesznek. Ha egyáltalán ők azok. Most oldalt nézett, Adrienn felé, de nem a szemébe, mert nem a kérdésére akart válaszolni, hanem csak el mellette, ki az utcára. Pásztázta a reggeli sietős arcokat a magas boltívek árnyékában. Egyetlen másodperc alatt körbefutott a tekintete a januári Genova kávéházakkal teli utcáján, aztán megint a tükörbe. Még három autó. Megálltak. A forgalom közben megint beragadt. Nem volt
7
hely előttük, mellettük is csak egy szűk motornyi. Ki sem tudná nyitni az ajtót. André most balra, az utca túloldalára nézett, de ott sem látott semmi gyanúsat. A fényes, zsúfolt kirakatüvegek előtt nagy táskákkal a vállukon munkába siettek az olaszok. Olyan gyorsan történt minden. Nem nézett feléjük senki, nem figyelt rájuk, erre az autóra senki. Még két kocsi, már csak egy, a motoros furakodott, nyomult, jött megállíthatatlanul. Talán tényleg siet. Csak siet. Mintha erre akart volna gondolni André, elhessegetni a veszélyérzetet, az ösztönei üzenetét, de aztán mégis győzött a tapasztalat, a múlt, és a vészjelzés elérte az idegpályákat, amitől a teste azonnal megfeszült. Nem maga miatt ijedt meg. Inkább Adriennt féltette. Rögtön felfogta, hogy nem tehet semmit. Csapdába kerültek. Ültek a kocsiban bezárva, beszorulva. Menekülési esély nélkül. Szinte megütötte a szívét a nyilallás, szúrt az aggodalom, fájt, hasított, ismeretlen, gyors érzés volt. Adrienn… A tehetetlenség, az szúrt, az nyilallt. Adriennre akart nézni, legalább a tekintetével beborítani, úgyis erre vár, hogy felé pillantson, majd belékapaszkodik a szemével, és akkor nem látja, látják, talán nem is érzik majd. Talán gyors lesz. Gyorsan vége. De az élet utáni vágy, a harc, a sosem feladni ösztöne most mégis megrántotta a karját. Közben megnyomta a gázpedált, a ránduló kar pedig sebességbe kapcsolt, és a gyönyörű, ápolt, gyöngyházszínű kocsi, Adrienn Minije vadul nekiugrott az előttük álló autónak. Csörömpölve lökte, gyűrte, tolta, miközben a motoros melléjük ért.
8
