JÚLIUSI NAPLÓ I A kertben és a környékén Parasztvirágok Szegény ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri – mondogatta K. V. nagyapja, gondolom akkor, amikor kívánságlistát nyújtottak be az unokák. Mára már én is tudom, hogy a jólét meg a boldogság nem ikertestvérek. Ezt mi juttatta eszembe? Megmondom: az aszály. Tél óta nem esett csapadék. Hiába akartam én virágos kertet, különféle kényes növényekkel, még a büdöske sem kelt ki az idén.. A kardvirág meg, hiába a vásárolt drága sok gumó meg a locsolás rája, köszönte, de nem nyitott. Kitörı örömmel fogadtam hát a vadon növı kék szarkalábat, a mindent kibíró kenyérke virágot, lelkesedtem a lila levelő disz-spenótért meg a kerti seprüért. Kivirágzott az elsı pillangóvirág is, átvészelte a telet a kövirózsa, és szárba szökött a liliom is, mikor eljött az ideje. S már egy hónapja folyamatosan nyílik a parasztmályva, az egyik bordó, a másik piros kelyhekkel. A vágyaimat az aszályhoz igazítottam. S gyönyörködöm. Nyaralás Jól megvagyunk itt. Ebben a tágasnak tetszı világban. A két portányi telek olykor a végtelent is megidézi. Felfelé nézel, az ég kékje, jobbra, balra, hátra, mindenütt zöld, fa, erdı, mezı. Ha messzebbre, ott a gyerekkor, a napsugaras. S a végén a Tisza meg a Szamos. Invitálnak a gyerekek, menjünk velük nyaralni. Az Adriára, ide, oda. Nem is igen értik, mért nem ugrunk.. Mikor itt volt az ideje, mentünk erre, arra. Láttunk a világból annyit, amennyit. A többit elképzeljük. A nyaralás, szabadság. Ha akarok, elteszek harminc kiló meggyet, ha tetszik nekem, összeszedek három hektónyi cefrének valót, ha úgy gondolom jónak, locsolok és virágot ültetek, számítógépen kopogtatok, és a férjem kedvenc ételét fızöm, elıadói estre készülök és harminc kenuzó fıiskolás elıtt megnyitom a telkem és a házam, várom a dédunokámat, és fényesítem a szívemet, hogy világoljon, mire megérkeznek az unokák, s ha kedvem van, és van, kerékpározok, a Tiszára megyek, úszom, aztán kapálok. Jól nyaralunk mi itt Kürtön. Két felnıtt a kertben 1. - Nem láttad a kulcsomat? - Nem láttam. - Az elıbb még itt volt.
-
Nem raktam el. Azt nem állítom, csak kérdezem. Állandóan keresünk. Én ebbe belehülyülök. Ne kiabálj, inkább segíts! Így nem lehet élni! Mert annyi mindent kell csinálnom! Attól még a kulcs a helyén lehetne. Akkor se kiabálj! Én nem kiabálok. De rakd a helyére a kulcsot. Ennyit kérek. Fél évszázada..
Két felnıtt a kertben 2. - Nem láttad a fürdıgatyámat? - Nem láttam. - Nincs a helyén. - Nem tettem el, ha erre célzol. - Én nem célzok, csak kérdezem, hogy hová tetted a fürdıgatyámat. - Süket vagy? Most mondtam, hogy nem tettem el. - A múltkor is azt mondtad. S a fogason volt. - Akkor keresd most is ott. - De nem találom. - Az idegeimre mész! - Te mész az idegeimre! Mindent máshova raksz! - Ne vádaskodj! - Nem vádaskodok, csak kérdezek. Nem láttad a fürdıgatyámat? A nagycsaládos barackfa Négy éve nem termett. Most egyszerre négy évnyit. Roskadásig szegény, úgy hogy már sajnáltuk. Négyszer annyi vizet kapott, s ami kijött a konyháról, az is az övé lett. A bı terméstıl meghajoltak az ágak. Még az ösvényre is ráereszkedtek. Szépen viselte a fa a terhét, nem hullajtotta le a barackkezdeményeket, hordta ıket becsülettel, s kihordta érésig. Segíteni viszont kellett. Megtámasztottuk ágasfákkal a túlterhelt ágakat, vagy felhúztuk a kisebbeket a koronához. Milyen egységes ez a teremtett világ, a növényi benne, meg az emberi. A nagycsaládos nagyszülık Az egyik pék, a másik tanító. Négy-öt gyerek itt is, ott is. Bírta a törzsük. Ha az ág szakadni akart, támasztották.. Már nagyobbak voltunk, hol ruha, hol cipı, hol egy bölcs tanács, levél, mely segített. Áldassék a nevük.
Az egyiknek eltulajdonították a kıbıl való síremlékét Felkán, a Magas Tátra alján, a másiknak úgy kellett újat csináltatni, mert szétkorhasztotta az idı meg a feledékenység. Ez utóbbit Váriban, kuruc vidéken, Ukrajnában. Négyféle a barack A nagycsaládos mellett virágzott és termett három fiatalka is. Az egyik sokat, a másik eleget, a harmadik meg mutatóba, hogy ı is van. S képzeld, mindnek más a formája, a magja, az illata, a színe, de még a rostállománya is. Az egyik rózsa színességő, alig hogy megédesedett, noha kemény még, lepottyan. A másik, szıkében, ragaszkodik az ágához. Mikor már puhácska, akkor sem akar leválni. A kajszi megvárja, míg hozzáérsz, s ha úgy gondolja, s szimpatikusnak találja a tenyeredet, átengedi magát neked. A negyedik, az elıkelı hosszúkás formájú, hamvas sárga színő, turkesztáni sárgadinnyére emlékeztetı illatú, mintha csak azt akarná, hogy csodáld és szagold, s egyébként hagyj neki békét. Egy fajta mind és mégis más. Mint az emberek. Két felnıtt a kertben 3. - Szétgázoltad a barackot. - Mit gázoltam szét? - A rózsabarackot, ami a földön volt. - Eltapostam egyet véletlenül, de felszedtem egy kosárra valót. - Nem egyet gázoltál el, hanem hármat. - Ezt észreveszed, de hogy lehajoltam százért, azt nem. Tudod mit? Le vagy te... - Te vagy le. Almaillat, cefreillat Két fa. Terítve az alja. Mindig terem, sokat terem. Szereti ezt a vidéket, szereti ezt a földet. Nem kíván tıled semmit, azt se, hogy beszélgess vele, hogy simogasd, azt se, hogy permetezd. Nem támadja meg se vírus, se baktérium. Vagy ha igen, gyızi a harcot egyedül. Jól megvan magának. İ tudja, hogy elei évszázadok óta itt éltek, minden megpróbáltatást kibírtak. İ sem lehet rosszabb náluk. A mi almánk, a fehér, savanykás íző nyári alma bizony lokálpatrióta. Almalé, almaecet, kompót, almaleves, jostával vegyesen lekvár, gyümölcsíz, minden ilyesmi készül K. V. konyhájában. Az enyémben meg cefre. Vödörbe szedem az almát, összetöröm egy dürückölı fával, megcsap az almaillat, hogy bódulok bele, és máris elképzelem, milyen íző almapálinka párolódik majd belıle. Metamorfózis ez. A pálinka energiává változik, majd erıvé, ily módon – tavasszal - körbe bírom ásni a termést adó fákat, ık pedig megköszönik, majd virágoznak, megkötnek és teremnek. Hiszem, örökké. Én meg, míg lehet.
Nosztalgia Egyre többet beszélünk arról, mi volt, hogy volt, olyan fogalmak buknak elı falusi gyerekkorunkból, melyeket mostanság soha nem használtunk, olyan munkamozdulat, amilyenre legalább hatvan éve nem mozdult a derék, a kéz. Olyan kertrıl álmodok, mint a nagyapámé, ısfákkal, melyeket nem kell permetezni, somfával, nemtudom szilvával, boríző nyári almával. İseim borászkodtak. Én soha. Nem is éreztem rá vágyat. De rájuk gondolok, amikor a pálinkának való gyümölcsöt szedem és érlelem, amikor mosom és magolom a gyümölcsöt, segédkezvén K.V.-nak a befızéshez.
Két felnıtt a tornácon 1. - Nem tudsz valamerre üveget? - Milyen üveget? - Befıttest, lekvárnak, dzsemnek valót. - Tavaly kiszórtuk az egészet, miután megfogadtad, hogy többet már nem teszel el. - A padláson még mintha lenne. Felmehetnél. - Én? - Menjen pocsékba az a sok meggy, barack, josta és feketeribizli? Nem visz rá a lélek. - Akkor mégis teszel el? - Pocsékoljam cefrébe? - Az mért volna pocsékolás? - A gyerekek meg az unokák pálinkát igyanak? - Megint nyögni fogsz, hogy neked mennyit kell dolgozni. - Felmész a padlásra? Bújócskázik a paszuly Kimegyek a szakajtóval a kertbe, megkeresem a veteményest, három különbözı helyen is található néhány sornyi paszulybokor. Lehajolsz vagy leguggolsz, netán féltérdre ereszkedel, s matatni kezdesz a levelek között. Elhúzod az ágacskákat, mert sejtésed van afelıl, hogy a hüvely a bokor alján lefelé csüng. Paszulyocska jer elı, énekelhetnéd a kissé módosított szövegő csigabiga nótát, hogy akadjon már a kezed ügyébe az a zöld vagy sárga csövecske, csakhogy nincs is minden bokron bab, meg ha van is, bújócskázik. Egyik száron van, a másikon nincs, itt csak egy-kettı árválkodik, amott meg csoportban szórakoznak. Ha ügyes vagy, megtalálod. Én nehezen. De nem is bánom. Tovább tart a játék. A zsengét meg a bokron is hagyom. Hadd legyen folytatás.
Nem haragszom a tökömre Akkorák a levelei, hogy napernyınek is elmehetnének, ha nem konyulnának lefelé gyorsan. Elhiszem a Bibliának, hogy Jónás alattuk hősölt, míg várta Ninive égését. Az enyéimek is, ha futnának felfelé, karóra vagy fára, spanyolfalnak is beillenének. És milyen utánozhatatlanul zöldek. Ebben a kánikulában a látvány is üdít. Hát még a sárga, nagy kelyhő tökvirág. A bokrok foltokban. S ha alájuk nyúlsz, s szerencséd van, még jó formájú tökre is lelsz, fehérre, cirkásra, zöldes-barnára. (Színtévesztı vagyok, azért írom ezt a zöldesbarnát ilyen bizonytalanul.) A tököt egyébként szívesebben nézem, tapintom, mint eszem. De nem haragszom rájuk, fussanak oda és arra, amerre kedvük tartja. Csak maradjanak meg szépnek. Ami szép Édesanyám virágban, gyerekben, ruhában, regényben szerette a szépet. A kiskertjében is minden arányos és szép volt. A gruppok, ahogy megkomponálta, a virágok, ahogy beültette. Engem a színek csak a színpadon érdekeltek. A fehér és a sárga, a kék és az árnyalatok. Milyen hangulathoz milyen illik. A virágzó növény nagy táblákban, a napraforgó, repce, csillagfürt, mindig lenyőgözött. De a kerti virág! Észre sem vettem. Most gondozom is. Öregkori hobby? Édesanyám jelez? Vertem a meggyet Meg is bőnhödtem érte. Elmondom. Magasak a meggyfáink. Négy méter is lehet a hegyük. A létra meg rozoga. Szedtem kézzel, amíg lehetett, földrıl, székrıl, szobalétráról, aztán megállt a tudományom. A meggy szebbje meg fentebb volt. Eszembe jutott a nóta a legényrıl, aki rázza a meggyet, rázza, a babája meg szedi a meggyet, szedi, tetszett is a kép, láttam ıket meggyszedés után, aztán diagnosztizáltam a helyzetet, hogy tudniillik már nem vagyok legény, ergó a fát sem rázhatom, oda ugyanis elıbb fel kellene tudni jutni, babám sincs, aki hajlókázva szedegetné azt, amit én lerázok, nem marad más megoldás, egy hosszú piszkafával leverem a meggyet, aztán amit levertem, azt kosárba rakom. Tessék elképzelni, állok a meggyfa alatt egy rúddal a kezemben, fejemet az égnek, pontosabban a fa koronájának szegezem, s ütögetem a meggyel teli ágakat, azok a megrázkódtatásra hullni kezdenek, csapódnak körém, ide-oda, de én az ágat nézem fennakadt tekintettel, amikor is egy meggyszem, egy, ráesik, mit ráesik, rázuhan a szemöldökcsontomra, s én fájdalmasan felvonítok, a botot elejtem, s rohanok K. V.-hez, hogy megvakultam. Megbüntetett a meggy. A meggynek egyébként semmi baja. Össze sem törik. A szemek teljesen épek. Mint kiderült, az enyém is.
Még valamit a meggyrıl A meggyverés óta eltelt másfél hét. Jutalmazom a fákat, szépen termettek, elárasztom hát a gyökerüket vízzel. Közben lecsippentek egy-egy aszúsodó kései termést. Hő de finom, mondom magamnak, még tán hangosan is. Kevésbé savas, az ízek koncentráltak, a héja ugyan ráncos, de az édessége semmi mással össze nem hasonlítható. Ezek szerint a kései termés is tartogathat meglepetést. Ezt csak úgy magamnak mondom. Két felnıtt a tornácon 2. - Jó hozzánk az Isten. - Jó. - Megadta, hogy együtt hallgathassuk a madarak csivitelését, hogy gyönyörködhessünk a kertünkben, élvezhessük a csendet, nézhessük a tájat. - Meg. - Könnyen viseljük a hıséget, bírjuk a munkát, békesség van köztünk. - Hát igen.. - Figyelsz? - Persze. - A gyerekeink boldogulnak, az unokáink szeretnek minket, a dédunokák szépek. - Ja. - Szólj már te is. - Mit? - Hát hogy… - Jó. II A kertszínpadon és környékén A nyári Különbékérıl Ami izgat. Szoba mérető elıadóhelyek után miként szól a mősorom a kertszínpadon. A szövegen nem változtatok, de alkalmazkodnom kell a tágasabb szabadtérhez. Kolozsvár óta felejtettem, de nincs terhemre a memorizálás. A kerékpáron is fújom. A cédére rögzített zenét most magamnak kellene megszólaltatnom. Elsı és második alkalommal volt külsı segítségem, Füzesséry Zoli és Cserna Csaba, de most nincs. A zenének tehát más funkciót kell adni. Háttérzene jelleg helyett dramaturgiai funkciót. Az elıadó, nevezetesen Vári Béla akaratából kell, hogy szóljon a muzsika, miként a vers. Akkor viszont a gomblenyomásnak is megkomponáltnak, tudatosnak, s nem rejtekezınek kell lennie. A színpadi cselekvés részének. Ezt meg gyakorolni kell. Szerencsére itt a zeneszekrény.
A dicséretrıl Rám mindig is serkentıen hatott. Még akkor is, ha tudtam, nem áll az arányban a teljesítménnyel. Ismertem az értékeimet meg a korlátaimat, s le tudtam hámozni a dicséretekrıl a túlzásokat. Egyébként is kevesebbszer dicsértek, mint szerettem volna. A hozzám közel állók fıként. Több jó szót vártam volna, több elismerést. Pedig én adtam bıven és jó szívvel. Minapában beszélgetünk egy szők társaságban. Magam maradtam a véleményemmel, miszerint a jó szó, a bíztatás fontos, serkentı, személyiségfejlesztı, kapcsolatteremtı kommunikációs és pedagógiai eszköz. Ridegebb, érzelemszegényebb családi miliıbıl jöttek a jelenlévık? A közelemben élık már csak nem onnan jöttek, s mégis fukarak, ha jó szóról van szó. Kiesek a tudatból Harmincnál is több pedagógus ül körülöttem. Szolnok megyeiek. Azért jöttek, hogy drámapedagógiát tanuljanak. Ennek most van némi keletje. A kollégák inkább fiatalok mint sem. S a zömének mégis én vagyok az új fiú. Az alapító szakember, az egykori szerkesztı, a tíznél is több szakkönyv írója. Már mások tanítják ıket, másokkal vannak személyes kapcsolatban, élményeik másokhoz kapcsolják ıket. Egy másik generáció szakembereihez. Könnyő elfelejtetni, elfelejteni a korábbit. S már magad is úgy érezheted, mint ha nem is volnál. S ha még írásos állapotban sem jutsz elébük! Még József Attila is A Vigasz címő költeményt kínáltam – többek között – elemzésre, és „mintha vitát” rendeztünk; tanítanák-e a költınek ezt a versét tizenéveseknek, belevennék-e a tantervbe? És mi derült ki? Az én pedagógusaim József Attilának ezt a forradalmas, osztályharcos korszakát szinte már nem is ismerik, manapság a Nagyon fáj idıszak versei a „menıek”. Az alibivita hamarosan valóságossá változott, s úgy tetszett nekem, hogy azok kerültek fölénybe, akik amellett érveltek, hogy nem kell társadalmi különbségek hangsúlyozásával a feszültséget növelni. A Vigaszt tehát nem kell tanítani. Szó ne essék róla. Minden és mindenki manipulálható a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint. De azért nem haragszom Mőködik köröttem és bennem annyi szeretet, amennyivel lehet élni, hogy ne ártsak se magamnak, se másnak. A Különbékében, melyet július 19-én mutattam be a kertszínpadon a kenutáborosoknak, meg annak a körülbelül harminc falubelinek, szóval a Különbékében szelídült a hangom. A középsı rész árnyait is megbocsátó iróniával mutattam be, magában a Szabó Lırinc versben sem azt hangsúlyoztam, hogy miféle lepratelep a lét terep, hanem hogy „egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket”. És szó nélkül hagytam a fiatalok némelyikének
tapintatlanságát, hogy a beígért, elıadás utáni beszélgetést megtorpedózták azzal, hogy pusztán kenusokat érdeklı témát szedtek elı, s hogy a mi köszöntésünket – tele jó szándékkal – túrafelszerelésben (egyikıjük piros gatyában) celebrálták a színpadon, a kiemelt térben, miközben a falusiak ünnepien felöltözve várták az elıadást. Szeretni valók voltak, ahogy csendben-rendben felhúzták a sátrakat, legalább tizet, ahogy körbeülték az asztalt, ahogy szerették K.V.-t, a tavalyi túráról már ismert háziasszonyt, ahogy segítettek a ház körüli munkában. Mire jó a színpad Jó arra, hogy játsszunk rajta színházast. Arra is jó, hogy dörzsöljük a deszkáról az enyvet. Kerülhetnek rá jelzéses díszletek. A gyerekek királyfinak és hercegkisasszonynak képzelhetik magukat. Nekihasalva a padozatnak, verhetni a blattot. Lehet zöldringlót szedni. A színpadból kinövı két fa éppen érıben. Apró sárga körte is szedhetı. A fa fele a színpadra hajlik. Lehet rajta ünnepi köszöntıket mondani. Az uszadékfán ülve meditálni. Nudista módon napozni. Lehet rajta szúnyogot csapkodni. A sepregetést gyakorolni. A színpadról locsolni. Meleg éjszakán aludni. Mit még? Szavalni, táncolni, zenélni, énekelni, jazzbalettozni, megrendülést kelteni, meghajolni, tapsot fogadni, meghatódni, bejárni múltat, elıre gondolni, és nem gondolni elıre… És jó arra, hogy az ember büszkélkedhessen: ezt a tanítványai csinálták. Az unokák és barátaik Míg kisebbek voltak, jöttek sokszor. S mindannyiszor örültünk. Hogy nagyobbak lettek, elmaradtak. A világ más tájait cserkészték. Most visszajöttek. A két unoka és négy barát. Vártuk ıket nagyon.. Minden jóval. Lestük a reagálásaikat, mit szólnak a kerthez, a színpadhoz, a megnagyobbított portához, a vendégszobákhoz, a tájhoz, a Tiszához, ízlik-e az idevaló bor és pálinka, az ide is való nagymama sonkapörköltje és gulyáslevese, túrós gombóca és meggyes pitéje. Mikor ketten maradtunk – érzelmes jelenet következik -, és üldögéltünk a tornácon, és egymásra néztünk, és fogtuk egymás kezét, szavak nélkül is beszélgettünk. Ezek a gyerekek máskor is jönni fognak, ezek a gyerekek szeretnek bennünket, ezekkel a gyerekekkel még van közös témánk. Egyébként minden tetszett nekik. Milyen kevés kell a boldogsághoz!
