Raevius ezredes utazása

Révay József

Raevius ezredes utazása TARTALOM Bevezetés A rabszolgakirály (i. e. 132) Lucullus lakomája (i. e. 46) Gyönyörűségem, Tulliola (i. e. 46) Maecenas sört iszik (i. e. 27) Tündéri Baiae (i. e. 27) Kisbakancs (i. sz. 38) Estély Petroniusnál (i. sz. 64) Kékek és zöldek (i. sz. 95) Egy ókori világváros (i. sz. 95) Kalandos utazás (i. sz. 160) Borzalmas történetek (i. sz. 160) Euelpistes meghal (i. sz. 198) Afrika gyöngye (i. sz. 211) Gőzfürdőavatás (i. sz. 223) Aquincum csalogánya (i. sz. 228) Arany (i. sz. 272) Haza Pannóniába (i. sz. 313)

BEVEZETÉS Ezeken a lapokon az író nagy élménye, Róma ókora elevenedik meg: tájai és emberei, örömei és gondjai, komoly alkotásai és könnyű szórakozásai; a római nép és birodalma, nagyszerű állam-szervező, hadvezető és jogalkotó tudománya, vagyis helyesebben: művészete. De amennyire ez lenyűgözi az írót, éppúgy érdekli az is, hogy e világhatalom, e káprázatos állami pompa és méltóság, e roppant katonai eredmények mögött emberi életek lüktettek. Ezt látta s érezte az író, és ezt akarta megmutatni ebben a könyvben. Konzulok, hadvezérek, császárok, szónokok, írók, költők, tudósok, nagybirtokosok a szereplői; a hivatalos római közélet férfiai jönnek-mennek, beszélnek, cselekszenek lapjain - de az író kíméletlenül megvilágítja emberi arcukat, főleg pedig ennek a ragyogó és kissé mindig színpadias közéletnek sötét hátterét és ismeretlen szereplőit, a nyomort, a nélkülözést, a kisiparosok és szegény földművesek vagy éppen földnélküli parasztok sanyarú sorsát az óriási nagybirtokok nyomasztó szorításában, s mindenekfelett a rabszolgák keserves életét. Meggyőződése, hogy csak így teljes és hiteles az a kép, amelyet a kétezer évvel ezelőtti Róma életéről fest, csak így mutatkoznak meg annak a sajátságos társadalomnak színei, érdekességei, hangulatai. Ehhez felhasználta a tudomány adatait éppúgy, mint a költészet varázsvesszejét: bűvös kapun vezeti be olvasóit ebbe az eltemetett világba, s felpezsdíti benne a megfagyott életet. Az író annyira beleélte magát a római ókorba, hogy nemcsak benne él és jár-kel, mint huszadik századbeli jövevény, tanár vagy újságíró - élő anakronizmus -, hanem legtöbbször ókori embernek képzeli magát: Raevius ezredes az író ókori mása; páncélja, kardja, sisakja, köpenye csak az író álruhája, hogy - mint az arab mesék kalifája - észrevétlenül megközelítse ezt a furcsa és érdekes világot, s föllebbentse a fátylat az ismeretlen ókori Róma életéről. Mielőtt megkezdjük utazásunkat, szükséges legalább nagy vonásokban áttekinteni Róma politikai és művelődéstörténetét, s így bemutatni a fejlődését és szerkezetét annak az államnak és társadalomnak, amelynek keretében a könyv valóságos és költött eseményei lezajlanak. Az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó italicus-törzsek (latinus, oscus, sabinus, samnis, umber, faliscus) i. e. 1000 körül vándoroltak be Itália területére. Közülük a latinus (latin) törzs a Tiberis bal partján telepedett le, Latiumban; tőle északra, a Tiberis jobb partján, egészen a Ligures területéig (Liguria) húzódott a hatalmas etruszk nép országa (Etruria). Ettől keletre az umber és sabinus, Latiumtól délre az oscus és a samnis törzsek helyezkedtek el. Dél-Itália partjain és Szicíliában az i. e. VIII. század óta Görögország államai sűrűn alapítottak görög gyarmatvárosokat (Neapolis, Thurioi, Rhegium, Metapontum, Sybaris, Croton, Tarentum stb.). A kemény, edzett és tehetséges latin törzs pásztorkodással és földműveléssel foglalkozott; a törzsi közösség középpontja a hét dombon épült, palánkokkal, majd falakkal védett Róma lett - alapításának éve ókori tudósok szerint i. e. 753. Róma alapításának mondája rokon más népek városalapító mondáival; az alapítás óta uralkodó hét király mondai története a latin, etruszk, sabinus törzsek váltakozó uralmának emlékét őrzi. E törzsi küzdelmekben alakult, nőtt és erősödött Róma katonai hatalma. Polgári kormányzatát az öregek tanácsa, a szenátus vezette; a 300 szenátor a 300 nemzetség feje volt; ezeknek utódai a patríciusok (páter = atya),

2

a birtokosok. Szemben áll velük a szegény vagy teljesen földnélküli nép, továbbá a két keze munkájából napról napra élő mesterember, napszámos, a plebs; osztályuk neve: plebejusok. A monda szerint egyik király alkotmányt adott a népnek, de ebben ugyan nem volt köszönet: a népet 193 csoportra osztotta, ennyi szavazata volt a nép gyűlésének; ebből 98 szavazat illette a nagyobb birtokosokat, 95 pedig a kisbirtokosokat és a vagyontalanokat. Semmiféle politikai joguk nem volt azoknak, akik teljesen vagyontalanok voltak, egyik csoportban sem kaptak helyet, mert csak utódokkal (proles) járultak hozzá a közösség javához; ezeknek proletár (proletarii) volt a nevük. Bár ezt a szót az ókori osztályharcok történetében is használjuk, meg kell jegyeznünk, hogy tartalmilag egyáltalán nem azonos a proletariátus mai fogalmával. A történelmi római állam születésének éve i. e. 509. Ekkor lépett a törzsi államszervezet (s a mondai királyok) helyébe a köztársaság, élén két konzullal és az államigazgatás minden ágazatában megfelelő tisztviselőkkel. Csakhogy azok, akik a hatalmat kezükben tartották, mind a patríciusok közül kerültek ki. S mivel a patríciusoké volt a nagyobb föld s a több jog, mivel az ő birtokukban voltak a termelőeszközök (állatok, szerszámok, a háborúkban szerzett rabszolgák), természetesen a maguk érdekeinek megfelelő törvényeket hoztak, s osztályuk kiváltságait érvényesítették az államigazgatásban is: főképpen pedig féltékenyen ügyeltek, hogy a plebejusok semmiféle hivatalt se nyerhessenek el. Csak századokig tartó küzdelem után sikerült a plebejusoknak kivívni, hogy bármely államhivatalra megválaszthassák őket, sőt i. e. 367 óta a törvény értelmében az egyik konzulnak mindig plebejusnak kellett lennie. Kiderült azonban, hogy a politikai jogok megszerzése nem segített a szegény kisbirtokosok, a vagyontalanok, az eladósodottak, a földnélküliek gazdasági helyzetén. Évtizedes küzdelmekkel mindössze annyit értek el, hogy bizonyos engedményeket kaptak a föld és az adósságok kérdésében. A sikerek hatása alatt megnyugodtak, és támogatták a patríciusok hódító külpolitikáját. Ennek az osztály-együttműködésnek első eredménye Itália nagy részének egyesítése Róma fennhatósága alatt (i. e. 266), második eredménye a földközi-tengeri s ezzel a világkereskedelem meghódítása. Róma katonai hatalma és az ezüstpénz (denarius = 1 aranyforint) bevezetésével föllendült kereskedelme révén nagy tőkék halmozódtak fel, s a nagybirtokosok és milliomosok szemében most már csak egyetlen akadálya volt a korlátlan meggazdagodásnak, a világpiacok megszerzésének: a földközi-tengeri hatalmas afrikai kereskedőállam, Karthágó. Legyőzéséhez Rómának megvolt az anyagi és erkölcsi ereje: a karthágói hadvezér, Hannibál súlyos csapásai nem tudták leteríteni, talpraállt, úgyhogy a 118 éves háború (i. e. 264-146) Karthágó teljes vereségével és elpusztításával végződött. A hódító és gyarmatosító Rómának most már semmi sem állt útjában: néhány évtized alatt meghódította a Földközi-tenger egész medencéjét. Így lett Róma gyarmata Szicília (241), Görögország (146), Kisázsia (129), Hispánia (119). A győzelmes háborúk óriási rabszolgatömegeket hoztak Itáliába: a sok százezer rabszolga rengeteg földműves, iparos és napszámos kenyerét vette el, az olcsó rabszolga-munkaerő (a mezei rabszolga egyheti élelme 9 liter árpa volt) tízezreket tett munkanélkülivé. Ez a tömeg Rómába tódult: élelmezéséről az állam volt kénytelen gondoskodni ingyen kenyérrel és olajjal (munkanélküli segély). Természetes, hogy a világvárosban szörnyű egészségügyi viszonyok közt, nyomorúságos lakásokban, vagy hajléktalanul s kegyelemkenyéren tengődő városi proletariátus valóságos melegágya lett a forradalmi elégedetlenségnek és nyugtalankodásnak. A rabszolgák még jobban érzik a kizsákmányolást és az embertelen elnyomatás súlyát: ők mozdulnak meg legelőbb. Szicíliában egy szíriai rabszolga, Eunus, 70 000 főnyi jól felfegyverzett rabszolga-

3

hadsereg élén elfoglalja az egész szigetet, és Róma csak óriási erőfeszítéssel tudja leverni (i. e. 133). A sorozatos rabszolgafelkeléseken kívül magában Rómában is állandó volt a forrongás. A föld igazságosabb elosztásáért harcolt a két Gracchus - Tiberius és Caius -, a proletárokat fel is fegyverezték a reformok megvalósítása érdekében, de a patríciusok mind a kettőt meggyilkoltatták. Marius, a plebejus származású konzul és kiváló hadvezér a néptől kapott hatalmát egyéni céljai érdekében használta fel; a cserbenhagyott proletariátus minden eddig kivívott sikerét megsemmisíti a Mariusszal versengő arisztokrata Sulla diktatúrája (i. e. 86). Innen kezdve állandó a nyugtalanság: Keleten a barbárok szüntelenül támadják a határokat, és hiába arat sikereket a tehetséges Lucullus (megh. i. e. 56), valóságos csapás Rómára Sertorius lázadása Hispániában (72) és Spartacus capuai gladiátor-felkelése (73), amelyet csak nagy áldozatok árán sikerült leverni. Gyökeres gazdasági és társadalmi reformot akart megvalósítani a proletariátus érdekében az arisztokrata Catilina, de mozgalmát a patríciusok vérbe fojtották (i. e. 62). Két kiváló hadvezér, Pompeius és Caesar küzdelmében megismétlődik Marius és Sulla versengése; de most az ellenfelek szövetkeznek (60), Caesart konzullá választják, rábízzák Gallia meghódítását: 50-re olyan hadserege van, hogy leveri Pompeiust (Pharsalus, i. e. 48), és Rómába vonul, Róma diktátora lesz, egyetlen ura a birodalomnak. Ezzel bukik a köztársaság, és kezdődik a monarchia. Caesart meggyilkolják az arisztokraták (i. e. 44), de Caesar párthíve, Antonius, véres bosszút áll rajtuk (Philippi, i. e. 42); Caesar unokaöccse, Octavianus, elteszi az útból Antoniust is aki Kleopátrával akart keleti monarchiát alapítani -, és egymaga lesz a birodalom ura. Magára ruháztat minden állami méltóságot, még a rendkívüli katonai hatalmat (imperium) is: imperátor lesz, egyeduralkodó, és i. e. 27-ben megkapja az Augustus (felséges) címet. Ezzel kezdődik a római állam történetének utolsó szakasza, a császárság. Augustus „aranykora” hamisan romantikus béke- és boldogság-hangulatba ringatta a római proletariátust, 320 000 embert részesített ingyen gabonaellátásban, úgyhogy a forradalmi mozgalmak ezentúl csak a tartományokban lángolnak fel, de ezt a lázadozást fokozza a meghódított tartományok és a birodalom határain élő barbárok állandó tiltakozása a római uralom ellen. Augustus utódait is lekötik a tartományi háborúk: az erős és fegyelmezett hadsereg válik egyre inkább az egyetlen számbavehető hatalmi tényezővé, s főképp ennek legbefolyásosabb alakulata, a császári testőrség (praetoriani). Ez a helyzet Tiberius (14-37), Caius (37-41), Claudius (41-54), Nero (54-68) alatt is. Vespasianus (69-79) és fia, Titus (79-81), meghódítja Judaeát, Domitianus (81-96) ragyogó fővárossá tette Rómát, Traianus (98-117) római tartománnyá tette Erdélyt (Dácia), Marcus Aurelius (161-180) a későbbi Magyarország földjén harcolt a barbárok ellen, Septimius Severus (193-211) a britannusok ellen vezet hódító hadjáratot: költségeit a földjüket vesztett szegényparasztokból, a colonusokból sajtolja ki. A folytonos háborúk, a tömegek szenvedései a roppant vagyonok árnyékában, a keletről beszivárgó, megváltást és üdvözülést hirdető kultuszok, vigasztaló tanításaikkal és bódító szertartásaikkal lenyűgözik az új és jobb világ eljövetelét áhító tömegeket. A perzsa Mithras titokzatos kultusza szinte az egész birodalmat meghódítja, Aurelianus császár (270-275) a napisten tiszteletében akarja összefogni Kelet és Nyugat minden vallását, de a vallások összevonásának, az un. szinkretizmusnak nagy csatáját a kereszténység nyeri meg, amely 4

minden vallásból átvette azokat a misztikus elemeket, szertartásokat és tanításokat, amelyek leginkább lenyűgözték a békére és megváltásra szomjazó tömegeket. Caracalla (211-217) a tartományok minden lakosának megadja a római polgárjogot, a szíriai Alexander Severus (222-235) már csak báb-császár, Rómából már nem lehet kormányozni az óriási birodalmat. Decius alatt (249-251) a légiók már Itálián kívül állomásoznak, Kelet állandó nyugtalanságok tűzfészke, a barbárok egyre harciasabban követelik szabadságukat, a germánok lázadoznak, s Gallienus (253-268) alatt kitör a szicíliai rabszolgafelkelés, és fellobban a galliai bagauda-mozgalom. Valerianus (235-260) szövetség címén már adót fizet a barbároknak, és Aurelianus kénytelen átengedni a gótoknak Dáciát (272). Diocletianus (284-305) négy részre bontja a birodalmat, négy uralkodó közt osztja fel a kormányzást, így négy hadsereg is lett, s állandósultak a trónvillongások és polgárháborúk. Diocletianusnak ez a politikai kísérlete éppoly sikertelen maradt, mint az árucikkek értékének megállapítása tárgyában kiadott rendelete (301) a pénzromlás megakadályozására. A politikai és gazdasági anarchiának Constantinus (306-337) vetett véget: leverte minden ellenfelét, egymaga lett a birodalom ura, elismerte és uralkodó vallássá tette a kereszténységet, s visszatért az arany- és ezüstpénzre. Fia, Constantius (337-361) hosszú uralkodása alatt az állam életének középponti és szinte egyetlen kérdése lett a különböző keresztény felekezetek viszálykodása s az állam és egyház viszonya. A szociális kérdésekkel sem a kormányzat, sem az egyház nem törődik. Ez az utóbbi már itt letér arról az alapról, amelyen elterjedésének kezdetén állt: a proletariátus felszabadításának, az osztályok megszüntetésének s az embertestvériség megteremtésének haladó gondolata elhalványodik az egyház hatalmi törekvései mögött. Innen kezdve még mintegy száz évig vergődik a római császárság a határokat ostromló barbárok tengerének hullámverésében. A gótok, hunok, herulok, vandálok döngetik a birodalom falait: a herul Odoaker letaszítja trónjáról az ifjú Romulus Augustulust (476), az utolsó római császárt, s ezzel a barbárok kezébe kerül Róma, lehanyatlik a birodalom hatalma, kihuny egykori fénye: a középkor árnyai borítják el Róma ragyogását. A régi Róma belső életét és művelődését nemcsak az írók műveiből ismerjük részletesen, hanem az anyagi emlékekből is. Sok régi épület - magánház, középület, templom - ma is megvan, tízezerszámra kerültek elő használati tárgyak és márványba, kőbe, főleg sírkövekbe vésett feliratok, megmaradtak a pompás országutak - a forgalom és a világkereskedelem útvonalai - és a vízvezetékek, s nem egyet közülük ma is használnak. Ez a technikai kultúra természetesen csak fokozatosan fejlődött, a gazdasági viszonyok függvényeként, az állam erősödésével és gazdagodásával párhuzamosan. Más volt az ókori Róma élete a köztársaság első századában, más a pun háborúk után, más a császárkorban - sőt ugyanazon a korszakon belül is más volt a gazdagok, más a szegények és más a rabszolgák élete. A római írók nem győzik magasztalni a régi egyszerűséget, józanságot, komolyságot és ostorozni az eszeveszett fényűzést, ami főleg a köztársaság utolsó századában és a császárkorban öltött óriási méreteket. De sem a lucullusi lakomák, sem az indiai és kínai selymek, sem az arábiai illatszerek, sem a divatos borostyánékszerek nem jellemzik a társadalom többségének életét és életszínvonalát egyetlen korban sem: a nép többsége szerényen, egyszerűen, sőt szegényesen és nyomorogva élt falusi viskóiban vagy a nagyvárosi négy-ötemeletes bérházak nyomortanyáin, amelyekért uzsorabért fizetett. Pompeji és Herculanum maradványainak feltárása valósággal feltámasztott egy ókori római kisvárost és egy tengerparti nyaralóhelyet: a Vezúv eltemette mind a kettőt (i. u. 79), de ezzel 5

meg is őrizte. Pompeji házai a jómódú kispolgárság életkeretét mutatják, falfeliratai, festményei, használati tárgyai szinte tökéletes hűséggel varázsolják elénk mindennapi életét; Herculanum a lávatakaró alatt a műtárgyak tömegét őrizte meg, s még épségben megmaradt könyvekkel, vagyis papirusztekercsekkel is meglepte az utókort. Róma kikötőjének, Ostiának romjaiból pedig egy ókori tengeri kikötő élete tárul elénk, hatalmas bérházaival, raktáraival és irodáival. A kisvárosokban is megvolt mindenütt a római társadalom életével szervesen összefüggő Capitolium (a vallási élet középpontja), a fórum (a közélet, politika, törvénykezés tere), a fürdő, a színház, a circus (ló- és kocsiverseny) és az amfiteátrum (a gladiátori és állatviadalok helye). A köztársaság korában a színház és az amfiteátrum még faépület volt, a császárkorban már olyan márványcsoda, mint a római Colosseum. Caracalla és Diocletianus római fürdőinek még romjai is csodálatosak. Hazánkban az egykori Aquincumnak is legalább három tágas közfürdője volt, mind központi fűtéssel, ami római találmány. Az utókor - hosszú századok után - csak a XIX. században kezdte megközelíteni a rómaiak fürdőkultúráját. A római építőművészet legjelentősebb eleme, a boltozat, etruszk örökség; még a köztársaság kora előtt ez tette lehetővé a ma is használt szennyvíz-csatorna (Cloaca Maxima) megépítését s ezzel a fórum mocsarának lecsapolását. A boltozat innen kezdve mindig élő és a vasbetonkorszakig nélkülözhetetlen eleme maradt az építészetnek. Az ókori Róma, márványtemplomaival és csarnokaival, roppant fürdőivel és játékházaival a világ egyik csodája volt: a görög írók is rajongva beszélnek róla. A középületeken és magánpalotákon kívül vásárcsarnokok, piacok, oszlopos sétahelyek, nyilvános parkok, kövezett utcák biztosították forgalmát, üzleti életét, a milliós lakosság szórakozását. Éjjel azonban sötétbe borult a város, a későn járók lámpával vagy fáklyás rabszolgák kíséretében közlekedtek (a várost ünnepi alkalmakra világították ki), s hiába voltak éberen virrasztó tűzoltók és rendőrök, az éjszakai rablótámadások napirenden voltak. Róma az etruszkoktól tanulta a mesterségeket is, tőlük és a dél-itáliai görögöktől a művészeteket. Az ókori festészet legpompásabb emlékei éppen Pompeji-ből kerültek elő. A római ipari termelés a kézművesség színvonalán maradt; tudunk ugyan száz munkással dolgozó fegyver-, edény- s egyéb ipari műhelyekről, de sohasem fejlődött annyira ez az ipar, hogy gépeket használt volna, holott a tudós alexandriai fizikusok ismerték a gőz feszítő erejét, feltalálták az automatát (még automata-színházat is szerkesztettek), a légnyomásos készülékek egész sorát - pl. az orgonát (amelynek egyetlen példánya éppen Aquincumban került elő) és a tűzoltó fecskendőt -, s ezeket a nagyvárosokban használták is. Egyébként gépkultúrájuk úgyszólván az emelő és a csiga használatára szorítkozott, bányaművelésük is egészen kezdetleges volt. Az ókori fizikusok pompás gép-ötleteit és találmányait megölte, vagy legalábbis megbénította a rabszolgatartó társadalom gazdasági rendje, a rabszolga ugyanis olcsóbb volt, mint a gép. Mindamellett a római civilizáció bámulatosan magas fokú volt. Építkezéseik, közegészségügyi és közlekedési berendezéseik (csatorna- és úthálózat stb.) a modern kor vívmányaira emlékeztetnek. A népvándorlás nagy áradata nemcsak a római birodalmat söpörte el a föld színéről, hanem a rómaiak bámulatos civilizációját is. Hosszú évszázadok múlva, a második évezred elején kezdődött el ismét az a fejlődési folyamat, amely részint az ókorban már ismert dolgok újrafeltalálásával, részint - a renaissance révén - az ókori vívmányok felkutatásával és újraalkalmazásával a klasszikus színvonal fokozatos megközelítését, s felülmúlását eredményezte.

6

Bár a latin törzsnek is volt ősi vallási hagyománya és népi irodalma, az istenek és hősök mondáit és tiszteletét, valamint az irodalmat mégis a görögöktől vették át, az ábécével együtt. Ennek a következménye, hogy az ősi isteneket azonosították a görög vallás isteneivel, s lassankint átvették az egész görög mitológiát. Ez a mitológia átitatta az irodalmat is, úgyhogy ennek ismerete nélkül a római irodalom emlékeinek javarésze nem is élvezhető. Róma szellemi életét a görög filozófia és irodalom végzetesen - és mondjuk meg: jótékonyan befolyásolta. A római ember idegenkedett minden filozófiai elmélettől, csak a gyakorlati irányú erkölcsbölcselet kötötte le érdeklődését: a cinikusok és stoikusok hol komoly, hol derűs fejtegetései bizonyos égető és mindig időszerű kérdésekről (szegénység, gazdagság, szabadság, szolgaság stb.) a tömegek felvilágosításával a haladást szolgálták. A tömegesen behozott görög rabszolgák közt sok volt a tudós, művész, orvos, író, költő, s éppen ezeknek a munkája révén bontakozott ki a latin irodalom is. Abban az időben, amikor a meggazdagodás révén emelkednek az életigények, és Kelet fényűzési cikkei, selymei, illatszerei, drágakövei, művészeti alkotásai mohó fogyasztókra találnak a vagyonos római társadalomban, Róma és a birodalom meghódol a görög szellemnek. Nemcsak az életigények emelkednek, nemcsak a világismeret tágul, hanem a keleti művelődéssel keveredett görög műveltségből új műveltség is alakul: a hellénizmus, és ez nyomja rá bélyegét Róma egész szellemi életére, irodalmára, művészetére egyaránt. A görög szellem nemcsak a művészetben teremtette meg az örök mintaképeket, hanem az irodalomban is. Az eposz, a dráma, a líra műfajait a görög szellem alkotta meg, a római szellem javarészt ezeknek latin nyelvű utánzására (imitatio), újraalkotására szorítkozott. Ezzel azonban elévülhetetlenül értékes szolgálatot tett az emberi művelődésnek: közvetítette Nyugatnak, s átmentette a középkor meddő századain át a görög-hellenisztikus-római szellem értékeit. De mindennél maradandóbb hatással volt minden későbbi korra a római jogalkotás. Századokig a római jog volt érvényben egész Európában, s a Justinianus (527-565) császár idejében megalkotott Corpus Juris - a római szellem egyik legnagyszerűbb hagyatéka az utókornak - javarészt máig is érvényes elveket szabott minden jog- és törvényalkotásnak; Németországban pl. 1900-ig teljes mértékben a római polgári jog volt érvényben. De épp így maradandó öröksége Rómának a katonai, államigazgatási és hivatalnoki szervezet is. Róma öröksége korszakonként változó gazdasági és társadalmi viszonyok között is nélkülözhetetlen eleme és eleven ereje minden későbbi fejlődésnek. Így látja és így érzi az író - Raevius ezredes - Róma ókorát, történelmét, életét, értékét, örökségét. S mikor mai olvasójával elindul erre a félévezredes utazásra, a messzi múltba, reméli, hogy az út végén kincsekkel megrakodva tér haza olvasója is, mint ahogy maga Raevius Joscus megtért egyszer Aquincumba hű feleségéhez, Memmiához.

7

A RABSZOLGAKIRÁLY Publius Rupilius prokonzul, Szicília újonnan kinevezett kormányzója, bámulatosan nyugodt ember volt, afféle fapofa. Hideg, mint a jégcsap, száraz, mint az őszi falevél, közömbös, mint a kő. De most talán a váratlan tengeri vihar is idegesítette, elég az hozzá, hogy miután a rabszolgák kihordták a reggeli maradványait, öklével nagyot csapott a márványasztalra, és dühösen felfortyant: - Lárifári! Már mért volna Eunus lázadása rendkívüli és szokatlan esemény? A szicíliai rabszolga-csürhe föllázadt, no és? - De Rupilius, már harmadik éve garázdálkodnak! - jegyezte meg Epidius Quadratus, hajórajunk parancsnoka. Persze, hogy garázdálkodnak, gondoltam magamban, hiszen Rómának eddig kisebb gondja is nagyobb volt Szicíliánál, sohasem küldött erős hadsereget a lázadók ellen. Most végre nagy erővel megyünk neki a szigetnek, vagyis a lázadóknak, de én, Raevius Joscus katonai tribunus, aki a huszadik századból ruccantam vissza az ókorba, s aki - hogy rangomhoz és rómaiságomhoz illendő módon egy tősgyökeres római közmondást használjak: - kutyanyelvet ettem, vagyis mindent tudok, azt is tudom, miért buzdult neki hirtelen a szenátus: sok római úrnak volt birtoka Szicíliában, de már harmadik éve, hogy egy denarius jövedelmük sem volt a roppant latifundiumokból. Segíteni kellett a bajon, vagyis meg kellett menteni az államot! Csak hallgattam, hallgattam a vezérek vitáját, s dehogy szóltam bele: Jupiter óvjon attól, hogy igazat mondjak, s betörjék a fejem. Kár volna ezért az újkori fejért, hiszen azt is tudom, amit ezek az urak nem tudnak, s mondhatom, ez volt a legfőbb oka, hogy boldogan mondtam igent Rupiliusnak, amikor felszólított: kísérjem el Szicíliába. Hiába: élvezet így átlátni a szitán, vagyis páholyból nézni a világtörténelmet. Maradjunk csak „rangrejtve”, biztattam magamat, és játsszuk meg minél tökéletesebben a római ezredest. A nekivadult vihar fújta a maga muzsikáját, hadihajóink táncoltak, mint a megbokrosodott pantomimusok.1 Vezérhajónk, a bronzlemezekkel páncélozott, háromsorevezős, kéttornyos Victoria, elég jól állta a vihart, csak épp az eresztékei recsegtek-csikorogtak, és a rabszolgafelügyelő ólomgombos korbácsa ropogott, mint a jégeső a nyolcvanöt evezős-rabszolga hátgerincén és koponyáján. A nyomorultak valósággal vért izzadtak, lábbilincseik ütemesen csörögtek, tüdejük zihált, amint emberfeletti erővel vágták a vizet tízrőfös evezőikkel. A vezérhajó nyomában a flotta így sem haladt óránként 3 MP-nál2 nagyobb sebességgel. Lassanként csöndesedett a vihar, Rupilius is lecsillapodott. Most már nyugodtan folytatta: - Hogyne garázdálkodnának, hiszen hetvenezer nekibőszült rabszolga nem csekélység. Szicíliai helyőrségeink már a lázadás első fuvallatára otthagytak csapot-papot, és hazaiszkoltak: ebben a pillanatban egyetlen légionárius sincs Szicília földjén. Mióta miénk ez a sziget, idestova száz éve, ekkora gyalázat még nem esett a római fegyverek becsületén. - De a rabszolgák sem vetemedtek még soha ilyen vakmerőségre! - makacskodott Epidius tengernagy. 1

pantomimus - táncjáték, táncművész

2

MP - milia passuum: római mérföld (1,48 km)

8

Itt az ideje, hogy közbeszóljak, gondoltam magamban, hiszen ezek az urak nem ismerik a római történelmet... - Dehogynem - fordultam Epidiushoz -, dehogynem! Köztársaságunk fennállásának nem egészen négyszáz esztendeje alatt legalább tíz olyan rabszolgalázadás volt, amely pusztulással fenyegette Rómát. Mind egyformán kezdődött és végződött: néhány ezer rabszolga szövetkezett, hogy felgyújtja a várost, és elfoglalja a fellegvárat, a Capitoliumot, meggyilkolja az urakat, minden rabszolgát felszabadít és szélnek ereszt, de mindegyik lázadásban akadt néhány áruló, a mozgalmat elfojtották, a lázadókat keresztre feszítették. - Úgy van - szólt közbe Icilius Ruga, a Victoria kapitánya -, magam is emlékszem rá, hogy pontosan ötven évvel ezelőtt a nagy apuliai rabszolgalázadás után hétezer lázadót feszítettek keresztre. - Raevius tribunusnak3 igaza van - nyugtázta Rupilius történelmi fejtegetésemet -, rabszolgalázadások mindig voltak, hiszen ezek a nyomorult ember-férgek mit is tehetnének egyebet? Ha az ergastulumban, a kényszermunka-műhelyben megláncolva kellene dolgoznunk, ha nyakszorítóba kényszerítenek fejünket, ha bélyeget sütnének homlokunkra, ha a bányákban senyvednénk, ha az amfiteátrumban mészárolnánk egymást, ha a mezőn dolgoznánk látástól vakulásig silány korpalevesen vagy árpagombócon, kenyér nélkül, olaj nélkül: bizonyára mi magunk is lázadoznánk, s más életről ábrándoznánk. Mert minden ilyen mozgalom ábránd holmi aranykorról, az emberek egyenlőségéről... - Hígvelejű filozófusok agyficama! - vágta rá Icilius Ruga, aki mélységesen megvetette a filozófiát; rezes orra és rengő pocakja hangosan hirdette világnézetét. - Egyenlőség! No, szép is volna! - háborgott a tengernagy. - Ez az! - kapott a szón Rupilius. - Hogy milyen megvalósíthatatlan ábránd az emberek egyenlősége, azt éppen ez a mostani rabszolgalázadás bizonyítja, íme, itt vannak a kémjelentések egy csomó viasztáblát és vékony pergamentekercset mutatott fel: - Eunus, a rabszolgalázadás vezére, királynak címezteti magát, királyi udvartartást rendezett be, még udvari bolondot is tart, és ami a fő, nem törölte el a rabszolgaságot; neki is vannak rabszolgái, mindazok, akik nem csatlakoztak hozzá, továbbá a régi urak, földbirtokosok, bankárok, hajótulajdonosok, kereskedők, már amennyiben olyan szerencsések, hogy a nagy mészárlás után életben maradtak. - Ha ugyan ez szerencse - tréfálkozott Sergius Silus, derék segédtisztem, aki ritkán szólalt meg, de rendszerint akkor is idétlenül. - Fiatalember - nézett rá feddő tekintettel Rupilius -, igenis szerencse! Mit gondolsz, kiktől kapom ezeket az értékes kémjelentéseket? Talán Eunus udvarából? Ezek a régi emberek a mi lappangó és titkos szövetségeseink, s amikor most Szicília visszahódítására indulunk, ezek lesznek az igazi segédcsapataink. Mit gondolsz, mernék vállalkozni olyan félelmetes erősségek elfoglalására, mint Henna vagy Tauromenium,4 ha nem tudnám, hogy amint a misenumi hadiflotta befut Rhegium5 kikötőjébe, azonnal jelentkezik nálam egy-két megbízható hívünk? Hát azért mondom. Sergius Silus tisztelettel lehajtotta fejét. 3

tribunus - törzstiszt, ezredes

4

Henna vagy Tauromenium - Castrogiovanni vagy Taormina

5

Rhegium - Reggio di Calabria

9

- No látod, Sergius - korholtam csöndesen -, hiába vagy mellettem annyi ideje már, még mindig nem konyítasz a hadvezetés tudományához. Mert mindig léhaságokon jár az eszed. Rupilius mégis meghallotta szavaimat. - No, majd most katonát faragunk ebből a római aranyifjúból - mutatott Sergiusra. Aztán szárazon folytatta, mintha csak az állami adók fölemeléséről beszélne a szenátusban: - Vért akarok látni! Annak a nagyszájú Tiberius Gracchusnak6 a lázadását is vérbe fojtottam, ezt az Eunust meg az egész bandájával együtt írmagostul kiirtom! Nahát! - Ez a Gracchus is afféle világboldogító volt - recsegte Icilius Ruga -, parasztkirály akart lenni! Földet a népnek! Még mit nem! - Megbontani a nagybirtok szilárd rendjét, koldusbotra juttatni az államfenntartó nagybirtokos osztályt! Hogyne! - rotyogta kásás hangon a tengernagy, mert éppen mostanában készült otthagyni a kényelmetlen tengerészetet és visszavonulni húszezer iugerumnyi7 apuliai birtokára. - Még szerencse, hogy a rabszolgákat nem sikerült fellázítani - jegyezte meg Rupilius. Jupiterre, az lett volna csak a tánc! Két légiót8 rendeltem Rómába, s ezzel elejét vettem minden megmoccanásnak. Úgy lapultak a nyavalyások, mint a nyúl! - Az itáliai rabszolgáktól nem kell tartani, ötven évvel ezelőtt egyszer s mindenkorra elintéztük őket! - mordult föl Icilius Ruga. - No, nem hinném - csillapítottam a heveskedő kapitányt. - A hamu alatt azért tovább izzik a parázs. Ne feledd, hogy Rómában félmillió szabad ember lakik és 280 000 rabszolga. Nemrégiben valaki azt indítványozta a szenátusban, hogy jelöljük meg a rabszolgákat, hadd lehessen könnyebben felismerni őket. „Hogyne - jegyezte meg egy bölcs öreg szenátor -, hogy megtudják, milyen sokan vannak!” - Tudom - mondta rá Rupilius -, el is vetették az indítványt, szerencsére! Amúgy is igaz a régi mondás, hogy minden rabszolga született ellenség, a képmutató és kényszerű alázatosság álarca alatt gyilkos gyűlölet izzik bennük. - Ha módjuk volna rá, éppúgy halomra gyilkolnának bennünket, mint Eunusék a szicíliai urakat - tette hozzá Epidius. Ebben a pillanatban lángoló vörösség öntötte el az égboltot, és tompa moraj dübörgött végig a tengeren. Hajóhadunk mellett nyugatra felmagasodott Strongyle9 szigetének félelmetes tűzhányója. - Íme - mutatott Rupilius a Strongyle hegy irányába -, így tör ki minduntalan a rabszolgacsőcselék izzó gyűlölete is. - A szicíliai tűzhányó félelmetesebb - jegyeztem meg. - Azt is betömöm! - vágta rá erélyesen Rupilius. Arcát vörösre festette a tűzhányó lángja.

6

Tiberius Gracchus - i. e. 132

7

iugerum - 0,44 mai kataszteri holdnak megfelelő mértékegység

8

légió - a római hadsereg legnagyobb harci egysége: 6000 fő; részei: cohors 600 fő, manipulus 200 fő, centuria 100 fő

9

Strongyle - Stromboli

10

Rupilius tisztában volt feladatával, és veleszületett szívósságával vágott neki a lázadás elfojtásának. Megszokta a nehézségeket, fiatal kora óta a maga erejére volt utalva, a maga erejéből emelkedett egyre magasabbra. A római Fannius-műhely egykori papiruszmunkása már húszéves korában tudta, hogy nem marad élete fogytáig a munkapadnál. Előbb csak gyártotta a papiruszlapokat, később el is olvasta a papiruszra másolt könyveket, mert keresetéből elsősorban arra áldozott, hogy irodalmi és jogi műveltséget szerezzen. Mikor az állami pénzügyi szolgálatba lépett, már bizonyos volt benne, hogy sokra viszi. Csakugyan, hamarosan bekerült Scipio baráti körébe, s innen kezdve rohamosan haladt előre a közéleti pályán; abban az évben lett konzul, amelyben Tiberius Gracchus földosztó forradalma megbukott - éppen Scipio és Rupilius kemény ellenállásán. Az egykori szegényember már nem érzett együtt a parasztokkal, hanem úri barátainak a szolgája lett, és a nagyurak szekerét tolta. Rupilius kitűnően bevált a Gracchus-forradalom elfojtásában, ő a legalkalmasabb arra, hogy a szicíliai rabszolgaforradalmat is elfojtsa - javasolta valaki a szenátusban. S így aztán Róma szeme Rupiliuson függött. Mikor a misenumi flotta százhúsz hajója méltóságosan befutott a rhegiumi kikötőbe, a város egyszerre felbolydult: már az is izgatta a lakosságot, hogy egy hónappal ezelőtt tíz tengerészmanipulust vezényeltek ide. Salvius Tubero duumvir, a város elöljárója váltig csóválta is akkor a fejét: - Ebből háború lesz, akárki meglássa! - Ha lesz, az is csak a rabszolgák ellen lesz - nyugtatta meg Cornelius Verus, a tengerészek parancsnoka. - Márpedig éppen ideje véget vetni ennek a rabszolga-zsarnokságnak. Valóban, a kisváros életét évek óta megkeserítette a szicíliai lázadás: onnan egyre-másra menekültek ide az üldözöttek, innen a városból szüntelenül szökdöstek a rabszolgák, néha egyenként, néha csapatostul, úgyhogy némelyik birtokosnak száz rabszolgája is megszökött. Száz rabszolga! - valóságos vagyon. A kis helyőrség nem volt elegendő a felizgatott rabszolgák fékentartására, azért vezényelték ide a tengerészgyalogságot. Cornelius Verus nem ismert tréfát: erős őrségekkel rakta meg a tengerpartot, éjjel száz meg száz fáklya világította meg a kikötőt, s aki szökni próbált, azt irgalmatlanul lenyilazták. Mióta a misenumi flotta megérkezett, azóta a hadihajók elzárták az egész partot, úgyhogy teremtett lélek ki nem mozdulhatott Rhegiumból. Ezredes még soha olyan boldogan nem jelentkezett fölöttesénél, mint Cornelius Verus a tengernagynál. Hogyne: a flotta tizenkétezer tengerésze hatalmas segítség volt, biztosította az egész környék békéjét, sőt halotti nyugalmát. Még a vidéken bandákba verődött szökött rabszolgák is eltűntek egy időre, és úgy látszik, távolabbi területeket szerencséltettek. De az éjszakák még így is félelmetesek voltak. Amikor a polgármester és az ezredes - mindketten hivatalosak voltak a haditanács ülésére - az új kormányzónál jelentkezett, az egybegyűlt urak a bőséges reggeli után jóllakott megelégedettséggel tekintettek a belépőkre. - Kormányzó uram - sápítozott a kölcsönös üdvözlések után Tubero -, csakhogy az a magasságos Jupiter idevezérelt! Nem bírtuk volna tovább! A rémhírterjesztők már azt suttogták, hogy Eunus hadserege hajókat szerzett, és maholnap megtámadja és elfoglalja városunkat. - Megnyugtatlak, Tubero - felelte határozottan az elnöklő Rupilius -, a lázadóknak nincs hajójuk, s éppen ez a gyengéjük. Ezért jöttünk mi éppen hajóhaddal. Nyugtasd meg városod lakosságát. 11

- Igenis, uram, mindjárt kora reggel népgyűlést tartok. - No, elég volt a sopánkodásból - förmedt rá Epidius -, inkább mondd el, tudsz-e valami újat a lázadásról. - Cornelius Verus ezredes mindent tud - tért ki a válasz elől ijedten a duumvir. - Jelentem - recsegte katonásan az ezredes -, hogy a legutóbbi értesülések szerint maga Eunus Henna várában tartózkodik, úgynevezett udvarával és törzskarával. Vele van okos és ravasz tanácsadója, Achaeus, az Eryx-hegyi10 Venus-templom egykori rabszolgája, az ő lelkén szárad az ottani kétszázfőnyi római helyőrség lemészárlása... - Tudom - szólt közbe Rupilius. - És egy paraszthajszál híja, hogy az a tökkelütött Gemellus, a parancsnoka, föl nem szabadította! - Ami nem is lett volna olyan nagy baj - jegyeztem meg -, mert akkor Rómába kerül, és most nem volna ennek a műveletlen Eunusnak ilyen okos kabinetfőnöke. Sergius Silus elnevette magát. Hogy miért, azt csak az örökkévaló istenek tudják. - Hallod-e, százados - csapott le rá a tengernagy -, mit röhögsz? - Bocsánatot kérek - mentegetődzött ifjú és bohó segédtisztem -, azért nevettem, mert eszembe jutott, hogy az Eunus név annyit jelent, mint „jóindulatú, jámbor, emberséges...” No, ezúttal hazudik a név: igazán nem illik arra, aki elevenen megnyúzatta polgártársainkat és... - Sergius - korholtam szelíden a századost -, nevetésed, hogy úgy mondjam, elárulja tájékozatlanságodat. Eunus már rég nem Eunus: mikor királlyá nevezte ki magát, felvette az Antiochus nevet, Szíria királyainak nevét. - Úgy van, Raevius - helyeselt Cornelius Verus -, a mi értesüléseink is azt mondják, hogy ez a bolond új szíriai királyságot alapított Szicíliában, alattvalóit is szíreknek nevezi. - Ostoba tökfilkó - nevette el magát a tengernagy. - Felszabadítja a rabszolgákat, és nyomban a nyakukba ül zsarnoknak. - És az a bitang, ám okos Achaeus nem vette észre, hogy ez a legnevetségesebb, legostobább ellentmondás? - Épp ez az egész lázadásnak a végzete - fejezte be az eszmecserét Rupilius. Cornelius Verus bejelentette, hogy ilyenkor este, alkonyattájt szokott megérkezni a szicíliai partokra kiküldött kémhajó, s ha szicíliai szökevények jönnek, azok is ilyenkor érkeznek. A tanácskozást felfüggesztették, és Sergius Silust kiküldték a kikötőbe, hogy Icilius Ruga kapitánytól átvegye az esetleg beérkezett kémjelentéseket vagy szökevényeket. Sergius boldog volt, hogy menekülhetett a nagyképű haditanácsból, és ruganyos léptekkel vágott neki a koromsötét rhegiumi estének. Abban a reményben ringatódzott, hogy hátha ellophat a szolgálatból egy órácskát, és elszórakozhat valamelyik zenés kocsmában. Mert Sergius Silus olyan katona volt, akit minden haditudománynál jobban érdekelt és vonzott a kocka, az ital, a muzsika és a tánc. Én azért tartottam magam mellett, mert szerettem mindig derűs kedvét, azonban elhatároztam, hogy szigorú katonaéletre fogom, és törik-szakad beléverem a magas vezérkari tudományt.

10

Eryx - Monté San Giuliano

12

Éppen az Arany Pávához címzett kocsma elé ért, amikor a szomszéd utcából női sikoltást hallott. Egyszerre elfelejtett kocsmát, bort, fuvolát, és rohant a mellékutca felé. Az első emeletes ház kapujában fehér ruhás nő alakja derengett föl a sötétben: be akart menekülni a házba, de két sötét alak útját állta, s az egyik máris letépte a nyakláncát, a másik meg a karperecével bajlódott. - Hohó, bitangok - ordított rájuk a százados, és kirántotta a kardját. Most elfelejtette, hogy itt mindjárt vér folyik, vagy az övé, vagy a rablóké, mindegy, először életében katonának érezte magát: az egyik rablót hasba szúrta, a másiknak pedig abban a pillanatban hasította ketté a fejét, amikor az a tőrét ráemelte. A két hulla láttán a nő ijedten felsikoltott. Sergius hősiesen hüvelyébe csattantotta véres kardját. - Jaj, százados, megölted őket! - pityegte a nő. - No és? - vetette oda Sergius fölényesen. Megnézte a nőt, és megállapította magában, hogy nagyon csinos, tehát még hozzátette: - Érdemes volt. - Mi volt érdemes? - kérdezte a lány. - Megmenteni téged - vágta rá a százados folyékonyán, és a lány ezt már szinte vallomásnak érezte. - Most legalább mondd meg, ki vagy, hadd tudjam, kit mentettem meg. - Heléna vagyok, Salvius Tubero duumvir leánya, ez itt a házunk. A barátnőmnél voltam a szomszédban, s mikor be akartam lépni a kapunkon, ezek a bitangok megtámadtak. Ha nem jössz, kirabolnak, s talán agyon is szúrnak... Köszönöm, százados - fuvolázta. - Apám meghálálja neked... - És te? - kérdezte Sergius támadón. - Én is - sütötte le a szemét a lány. Ebben a pillanatban kürt harsant a kikötőben; a századosnak eszébe jutott, hogy szolgálatban van, és a két rablót csak úgy mellékesen csapta agyon, meg aztán nem is udvarolni küldték. Hát kissé hősi nagyzolással fejezte be a kellemesnek ígérkező ismerkedést: - Sajnos, Heléna, bármennyire szeretném élvezni háládat, le kell mondanom róla: szolgálatban vagyok, és a kikötőbe kell sietnem... - De holnap... - szakította félbe a lány. - Igen, holnap - hagyta rá a százados -, és ne felejtsd el a nevemet: Sergius Silus. Tisztelgett, és eltűnt az éjszakában, a lány mögött becsapódott a kapu. A haditanács tagjai nagyot néztek, mikor Sergius megérkezett, s nemcsak nagy halom jelentést hozott, hanem két foglyot is: az egyik gyászruhás fiatal lány volt, a másik meglett, komoly férfi, lehetett jó ötvenes. - Kik ezek a foglyok? - kérdezte Rupilius. - Messanai lakosok, szabad emberek, önként jöttek át, állítólag fontos mondanivalójuk van. - Ültesd le őket a szomszéd szobában, az őrség vigyázzon rájuk - intézkedett Rupilius. Raevius, ismertesd a kémjelentéseket - tolta elém a pergamenlapokat. Hát volt mit ismertetni! Végre hitelesen megtudtuk, hogy tulajdonképpen nem egy lázadásról van szó, hanem kettőről: egyszerre lázadt fel a hennai Eunus és az agrigentumi Kleon. Amaz négyszáz lázadó rabszolga élén rajtaütött Henna városán, s a bunkóval, kapával, kaszával, ásóval, vasvillával fölfegyverkezett lázadók irtózatos vérfürdőt rendeztek, kegyetlen bosszút 13

álltak az embertelen éheztetésért, az irgalmatlan bánásmódért, az elviselhetetlen megaláztatásokért. A városban minden rabszolga meggyilkolta a gazdáját, aztán a többi polgárra került a sor, dúlás, fosztogatás, pusztítás jelezte a győztes rabszolgák útját, Hennában is, a környéken is. A legszörnyűbb mészárlás a Hennától nyugatra fekvő Himera városában folyt; Szicília legnagyobb terjedelmű kénbányáinak állati sorban tartott rabszolgái nemcsak a bányák urait gyilkolták halomra, hanem a rabszolgafelügyelőket, a hajcsárokat is. Assorus, Agyrium, Herbita11 nagybirtokainak rabszolgái is leöldösték gazdáikat, ha el nem menekültek, de mindenesetre kegyetlen kínzások közt gyilkolták sorra a tiszttartókat, a számadókat, az ispánokat, a jószágigazgatókat. Eunus rendelkezésére azonban megkímélték a szegény parasztokat, a falusi viskókat és főképpen a terményeket; sajnos, a városból kitódult aljanépség a falvakat is rabolta és pusztította, sőt nem egy helyen a nyomorult parasztokat is gyilkolta. Tűzvészek jelezték útjukat, és a kanyargós Chrysas s a messzi Himera12 folyó vize vértől piroslott. Égett a gyűlölet, égett egész Szicília, mintha ez az egy sziget lett volna felelős a rabszolgatartó Róma minden kegyetlenségéért. A rabszolgahadak azonban csak eleinte harcoltak doronggal és vasvillával: Eunus minden kézre került szabad embert halálra ítélt, de a fegyverkovácsokat nem. Ötszáz fegyverkovácsot fogdostatott össze, beterelte őket a hennai újonnan berendezett hatalmas műhelyekbe, láncra verette valamennyit, s úgy kovácsoltatta velük tízezerszámra a kardokat, pajzsokat, lándzsákat, páncélokat. Achaeus néhány hét alatt 6000 embert fegyverzett föl, újabb hetek alatt megint 4000 rendes harcosa volt. A gyenge római osztagokat megverték: a légionáriusok kénytelenek voltak kiüríteni egész Szicíliát. - Tudjuk - szakította félbe Rupilius, szokása ellenére kissé idegesen, mert bántotta a római helyőrségek szégyenletes visszavonulása -, tudjuk; inkább azt nézd meg, Raevius: van-e valami alapja annak a hírnek, hogy Antiochus király úrnak 200 000 harcosa van? - Ez rémhír - feleltem, és kiteregettem az egyik tekercset. - Agrigentumban13 bizonyos Kleon nevű görög rabszolga vezetésével 5000 lázadó ugyanazt a hóhérmunkát végezte, mint Hennában és környékén az Eunus-horda. Hamarosan 20 000-re dagadt a Kleon-sereg, 50 000re Eunus serege, alaposan kiporolták kitűnő barátod, Lucius Hypsaeus tábornok irháját: azóta nincs római katona Szicília földjén, de azóta a szigetnek úgyszólván minden szegény embere Eunus katonája. Így kell érteni azt, hogy 200 000 főnyi hadserege van. - Hajóik? - kérdezte a tengernagy. - Hajóik nincsenek, nem szorulnak szállításra, megterem minden a szigeten. Ha Szicília eddig Róma éléskamrája volt, most a rabszolgáké. - És hadigépeik? - kérdezte Sergius Silus, kissé félénken, mert attól tartott, hogy megint valami idétlenséget mond. - Minek nekik? - világosította fel Cornelius Verus -, mit ostromoljanak? Hennát, Agrigentumot és Tauromeniumot puszta kézzel foglalták el! - A jelentések szerint egyetlen hadigépük sincs - erősítettem meg Verus ezredes állítását. - Ez fontos - jegyezte meg Rupilius halkan, mintha magában beszélne. - Ebből nyilvánvaló, hogy másik veszedelmük a római hadigép. Haditervem készen van - tette hozzá kurtán. Azonban mielőtt közölném, vezessétek be a szökevényeket, hallgassuk meg őket. 11

Assorus, Agyrium, Herbita - Assoro, Agira, Nicosia

12

Chrysas és Himera - Dittaino és Fiume Salso

13

Agrigentum - Girgenti

14

A rabszolgák meggyújtották a tízkarú kandeláberek lámpáit, a teremben sárga fény ömlött el. A két szökevény belépett. - Ki vagy, te lány? Miért szöktél hozzánk? - fordult a gyászruhás leányhoz Rupilius. - Uram - kezdte halkan a lány -, néhány szóval elmondhatok mindent magamról és családomról, s ezzel a szicíliai rabszolgalázadásról. Corinna a nevem, apám Damophilus... - itt elcsuklott a hangja, fölemelte karját, és gyászruhájára mutatott - ... volt, anyám Megallis. Mind a kettőt Eunus gyilkolta meg... - Rövid szünetet tartott, aztán erőt vett fájdalmán, és folytatta: - Apám Szicília leggazdagabb földbirtokosa volt, egymillió iugerumnyi birtokán, rengeteg erdőségeiben, bányáiban, olajfaültetvényein, szőlőiben, szántóföldjein 20 000 rabszolga dolgozott. - Ez már döfi - hökkentette el magát Epidius, aki a néhai Damophilushoz képest valóságos koldus volt. - Epidius - emelte fel a mutatóujját Rupilius -, hallgassuk meg nyugodtan, és őrizzük meg tárgyilagosságunkat. - No és mért kezdtek fickándozni a rabszolgái? - vetette föl a kérdést fölösleges módon Salvius Tubero. - Hiszen ekkora birtokon érvényes a „jut is, marad is” elve: bízvást jóllakhattak. - Ennek azonban az volt az akadálya - világosította fel kissé szégyenkezve Corinna -, hogy drága jó apám nem szerette, ha a rabszolgái jóllaknak. Én megértem az ő takarékosságát, hiszen az én kedvemért gyűjtötte a vagyont. Uram - fordult Rupiliushoz -, ennyi rabszolgát etetni valóságos öngyilkosság lett volna. Démétér szent anyánkra mondom - lesütötte szemét, és kezét a szívére szorította -, senki sem kívánhatja, még ő maga, a termékenység áldott istennője sem, hogy egyetlen ember feláldozza a maga és családja jólétét húszezer ilyen hitvány féregért! Így van? - Persze, hogy így van! - helyeselt Epidius harciasan. - Én azonban gyönge szívű leány vagyok, és megsajnáltam ezeknek a nyomorultaknak a kölykeit: éhesek voltak, girhesek, tetvesek, ótvarosak, betegek, és megvallom: megcsaltam jó szüleimet, és naponta hordtam ezeknek a nyomorultaknak az ételt: kenyeret, húst, tejet, vajat; mosdattam, ruháztam, ápoltam őket, és ezt tudták és látták a szüleik. Feltűnt nekem, hogy rám sohasem vicsorogtak, inkább tőlük telhetőleg barátságosan mosolyogtak, ha megláttak, s nyilván ennek köszönhetem, hogy mikor állati dühük kitört, engem nem vertek agyon, hanem beérték áldott jó szüleim megkínzásával és meggyilkolásával. Egy pillanatra elhallgatott, fájdalma jeléül lehorgasztotta fejét, s az egész haditanács egy percnyi némasággal áldozott gyászának. - Folytasd, gyermekem! - biztatta Rupilius. - Áldott emlékű jó apám azonban nem akarta, hogy rabszolgái éhen haljanak, tehát utasította őket, hogy szerezzenek maguknak élelmet ott és úgy, ahol és ahogyan tudnak, vagyis a szomszéd birtokokról. Erre az egyik rabszolga azt felelte, hogy ők nem rablók, hanem dolgos emberek, és gazdájuktól követelik az emberi élelmezést, bármily sovány is. Erre áldott jó édesapám a száz leghangosabb rabszolgát karóhoz köttette, véresre korbácsoltatta és elkergette. Hát nem volt igaza? - Persze, hogy igaza volt - hagyta rá zajos kardcsörtetéssel Cornelius Verus.

15

- Mit tehettek a rabszolgáink? - folytatta szelíden Corinna. - Rablóbandákba tömörültek, kirabolták a majorokat, tanyákat, villákat, legyilkolták és kifosztották az utasokat, s mikor látták, hogy így munka nélkül könnyebben és jobban élnek, mint jó atyám birtokain keserves munkában: vissza se jöttek, íme, ezek a műveletlen és elvetemült szír rabszolgák így éltek vissza boldog emlékű édesapám atyai tanácsával. - Aha, most már értem! - bökött a homlokára Rupilius. - Így szaporodtak el Szicíliában a rablóbandák, s ezekből toborzódott a lázadó rabszolga-hadsereg! - Úgy van, uram - bólintott Corinna -, ez volt a hálájuk atyám szerető gondoskodásáért. Rabszolgáink egyre szökdöstek, s minek szaporítsam a szót: egyszer arra ébredtünk, hogy magunk vagyunk a hennái palotában, alig néhány rabszolganő maradt mellettünk. Mit szólsz, uram, ehhez a gyalázatos hálátlansághoz? - Azt hiszem, Corinna, hogy jó atyád kissé túlzott az élelmezés kérdésében - jegyezte meg Sergius Silus. - Sergius - szóltam rá tőlem telhető szigorúsággal -, micsoda idétlen megjegyzés ez megint? Csak nem védelmezed a hitvány rabszolgákat? - Jupiterre! - vágott vissza a százados szokatlanul bátran - eszem ágában sincs. És ha azt hiszed, ezredes uram, hogy én sajnálom ezeket a hitvány gazembereket, hát ide nézz! Ezzel kirántotta véres kardját a hüvelyéből, és diadalmasan felmutatta. A meglepetés moraja hullámzott végig a komor haditanácson. - Mit jelent ez, Sergius? - szóltam rá keményen, mert rossz sejtelem támadt bennem: egy pillanatig azt hittem, hogy csak bátorságát akarta fitogtatni, s polgárvér szennyezte be kardját. Ám segédtisztem, mintha csak háborúból jött volna, részletesen és színesen előadta hőstettét, mire Salvius Tubero elsápadt, és ijedtében majdnem lefordult székéről. - Semmi baj - nyugtatta meg Sergius Silus szokatlanul fölényesen -, Heléna biztonságban van. Nagy gazember ez a Sergius Silus, gondoltam magamban, hogy ilyen olcsón átesett az úgynevezett tűzkeresztségen, sőt két hitvány rabszolga élete árán még a polgármester, sőt a kislány háláját is biztosította magának. Ej, korholtam magamat, mit irigykedel, Raevius? Lám, hű feleségedért, Memmiáért, vért sem kellett ontanod, önként hullt karjaidba. Az eryxi Venusra, fejeztem be stílszerűen rövid elmélkedésemet, ha minden nőért meg kellene ölnünk két rabszolgát, egy se maradna belőlük. Nekem azonban sohasem volt olyan szerencsém, hogy hű Memmiámat valaki el akarta volna rabolni. Miután Sergius Silus learatta az elismerést, Rupilius jónak látta visszatérni Corinna kihallgatására. - És aztán eljött a rettenetes nap - folytatta a lány, és megint megjátszotta a meghatottságot, lehajtotta fejét, és szeméből könnyet sajtolt. - Bocsáss meg, uram, ha nem bírom részletezni ennek az irtózatos napnak az eseményeit. Ezek a nekidühödött vadállatok százszámra öldösték le az urakat, ismerőseinket, barátainkat, rokonainkat; egyetlen lándzsadöfés vagy kardvágás elég volt nekik, néha vasvilla vagy furkósbot végzett velük. De az én áldott jó szüleimet nem ölték meg azonnal, hanem pazar villánkból behurcolták a városba, éspedig éppen a színházba. A nézőteret megtöltötték a lázadó rabszolgák, vérszomjas üvöltésükből minduntalan a „Damophilus” és a „Megallis” név harsogott ki, s hamarosan megtudtam, miért. Válogatott kínzásokkal akartak bosszút állni szüleimen, s ezt meg is tették: jó atyámat elevenen megnyúz-

16

ták, drága anyámat csigákon a levegőbe emelték, aztán sűrűn egymás mellé tűzött lándzsahegyekbe ejtették, s ott is hagyták a szerencsétlent... Keserves zokogásba fulladtak szavai. - Ne félj, kislányom - vigasztalta Rupilius szenvedélytelenül -, megfizetnek érte. Folytasd, ha még van mondanivalód. - Még szerencse, hogy nekem nem kellett végignéznem szenvedésüket - fejezte be Corinna hajmeresztő elbeszélését -, mert engem azonnal elvittek Hennából. Kleonra bíztak, akinek úgyis Tauromeniumba kellett vonulnia, hogy megerősítse a várost és a kikötőt a rómaiak várható támadása ellen. Akkor már Kleon is tudta, hogy mit tettem a rabszolgák gyermekeiért, hát ő is emberségesen bánt velem. Achaeus parancsa szerint Messanába14 vitt, rokonomhoz, Philonhoz, akit íme itt láttok, ő gondozott mostanáig, vele együtt szöktem át hozzátok, mert már nem bírom Kleonék hatalmaskodását, és attól tartok, hogy egyszer mégiscsak rám kerül a sor. - Befejezted, gyermekem? - kérdezte Rupilius szárazon. - Nem tudok többet mondani. Hadd maradjak itt nálatok - mondta még, és elpityeredett. - Majd meglátjuk - felelte Rupilius. Egyelőre nem értettem ezt a rejtélyes nyilatkozatát. Epidius tengernagyon látszott, hogy rettenetesen unja a kihallgatást, legalább úgy, mint az egész szicíliai hadjáratot. Meg is szólalt szotykos hangján: - Mit érdekel minket ez az érzelgős elbeszélés, Rupilius? Az a véleményem, hogy a sok locsogás helyett induljunk meg hadihajóinkkal, és vegyük ostrom alá Tauromeniumot, Agrigentumot és Panormust.15 Meggyőződésem, hogy hős tengerészeink egy nap alatt kikényszerítik a partraszállást, és hadigépeinkkel mind a három várost napok alatt megadásra kényszerítjük. Ezek után pedig Henna elfoglalása és a rablóvezér kézrekerítése már gyerekjáték. - Úgy van! - kottyantotta el magát megint Sergius Silus, akinek egyébként fogalma sem volt Epidius tervének jelentőségéről. De amióta a két rablót ledöfte, óriásira nőtt a szarva. - Sergius - szóltam rá ezúttal komoran -, csillapítsd harci vágyadat, nem neked kell megölnöd mindenkit! Epidius harsányan elnevette magát, rengett a tokája meg a pocakja, s mintha Rupilius is elmosolyodott volna. - Epidius - fordult most a kormányzó a tengernagyhoz -, helyeslem a tervedet, de előbb még kihallgatjuk ezt a Philon nevű szökevényt. - Nem bánom - hagyta rá Epidius. - Philon - szólította Rupilius -, állj ide, és mondd el mindazt, amit fontosnak tartasz élményeidből és tapasztalataiból. - Uram - kezdte Philon -, húgom elbeszéléséhez keveset tudok hozzátenni. Valóban, a lázadó rabszolgák irtózatos kegyetlenséggel végezték ki uraikat, s még az ártatlan szabad polgárokat is. Bámulatos, hogy ezekben a műveletlen barmokban, ezekben az együgyű állatokban hogyan halmozódhatott fel ekkora gyűlölet és ilyen vadállati vérszomjúság. Csak egy magyarázatot tudok rá, s ezt az én kis húgom elfelejtette megmondani: Eunus valósággal fanatizálta, vagyis megvadította őket. 14

Messana - Messina

15

Panormus - Palermo

17

- Ugyan mivel? - vetette oda fitymáló hangon a tengernagy. - Talán olyan nagyszerű szónok? Vagy erőskezű és kitűnő szervező? - Dehogy - legyintett Philon -, sem az egyik, sem a másik. A kitűnő szervező az a bizonyos Achaeus, a templomszolga, szónokra pedig nincs szükség, hogy a tömeget lelkesítse: ezt a szolgálatot megteszi a babona. - A babona? - csodálkozott Rupilius. - Úgy van, uram, a babona - folytatta Philon. - Alighanem ez a bitang és ravasz Achaeus sugalmazta Eunusnak azt az ötletet és módszert, hogy a tudatlan rabszolgatömeget babonás ösztöneinél fogva kerítse hatalmába. Tudnotok kell, hogy ez az Eunus valamikor közönséges vásári csepűrágó és afféle ezermester volt a szíriai Chalybonban,16 de mindenáron világhírű művész akart lenni, s úgy gondolta, hogy Róma, a világ fővárosa az egyetlen hely, ahol tehetsége érvényesülhet. Akkor már három zacskó arany csörgött a zsebében, hát hajóra szállt, és megindult a dicsőség felé. Azonban kalózok kezébe került, ezek eladták a delosi rabszolgapiacon, és az én sógorom, Damophilus ott vásárolta, mondhatom, nem olcsón, 75 000 denariust adott érte! - Jól bevásárolt vele! - kuncogott Sergius, ezúttal egészen halkan, csak úgy a fülembe. - Kotty belé szilvalé - súgtam vissza, mire a százados ijedten elhallgatott, mert azt hitte, hogy káromkodom. Persze nem értette a barbár szólást, amelyet én is csak későbbi évszázadaimban tanultam meg. - Damophilusnak megérte a szíriai rabszolga ezt a tenger pénzt, mert remekül szórakoztatta folytatta Philon. - Kimondhatatlanul élvezte bűvészkedését, szemkápráztató mutatványait, és kivételesen enni is adott neki, no nem mindennap, csak néha-néha. Egyik lakomáján, mikor Eunus már halálra nevettette a társaságot, Damophilus odafordult hozzá: - Mi lehet még belőled, Eunus, ezzel a rettentő tudományoddal? - Király! - felelte Eunus komolyan. - Az ebédlő márványfalai percekig visszhangozták a vendégsereg harsány nevetését - folytatta Philon. - És hamarosan bebizonyosodott, hogy csakugyan király lett: I. Antiochus, a szicíliai szírek királya. A jámbor rabszolgák úgy tudták, hogy királyuk a nagy hatalmú szíriai holdistennő, Atagartis különös pártfogása alatt áll. Persze ez a szélhámos Achaeus gondoskodott róla, hogy Eunus királyi fellépéséhez megteremtse a szükséges színpadi díszleteket: egyszerre láthatatlanná vált Eunus, és ha megjelent hívei előtt, akkor szikraeső pattogott körülötte, fejét sejtelmes fénykorona övezte, szájából lángok csaptak ki. Ezekkel a hókuszpókuszokkal úgy nekivadította híveit, hogy három évvel ezelőtt, mikor még a rabszolgahadnak alig voltak fegyverei, egyetlen összecsapásban megverték Servius Fulvius Flaccus konzult. - Így már könnyebb megérteni a római légiók vereségét - jegyezte meg Rupilius. - A mi katonáink nekimennek akár az elefántoknak is, de a mumusoktól megfutamodnak. Kísértetek ellen nem tudunk harcolni. Ezért tehát leszámolunk a kísértetekkel, és véget vetünk a legendának! Meztelenre vetkeztetjük ezt az Atagartis-bűvészt, s akkor okádjon tüzet és lángot, ha majd elvesszük mögüle a színházi díszleteket! - Úgy van! - szólt közbe Epidius. - Hagyjuk a csepűrágást, maradjunk meg a hadihajóknál.

16

Chalybon - Aleppo

18

- Én fölléptetném ezt a szélhámost a cirkuszban - rikkantotta közbe Sergius -, hadd lássuk, milyen ügyesen nyeli az igazán égő kócot... - Megszerezzük neked ezt az örömet, Sergius - jegyezte meg Rupilius, s mintha elmosolyodott volna -, még azt is élvezheted majd, hogy kardot nyel. Mindenki megérezte Rupilius száraz szavaiban a halálos fenyegetést. Egy pillanatra csönd támadt, aztán Philon szólalt meg újra: - Agrigentum egykori zsarnokának, a hírhedt Phalarisnak17 ércbikája ott áll most Henna fórumán: ebben süttette meg a régi urakat, ebben kell megsütni őt magát! - Philon, te görög vagy és szicíliai - szólt közbe Rupilius -, tehát nem tudod, hogy az efféle barbár kínzás nem méltó művelt rómaiakhoz. Ha kézre kerítjük, bízd ránk a büntetését. Tudsz még valamit? - Tudok, uram. Már régóta motoszkál a fejemben, hogy a tűznek valami különös szerepe s talán hivatása van ezen a szigeten. Lehet, hogy az Aetna sugallja ezt a makacsul visszavisszatérő ötletemet, de nem tudok szabadulni tőle. Áldott emlékű húgomnak, Megallisnak, a tüzes vas volt a fegyelmező eszköze; éppen náluk voltam látogatóban, amikor egy kis rabszolgalány húsát tüzes fogóval csipkedte; megjegyzem, hogy a kislány megérdemelte, mert ferdén nézett úrasszonyára! Tanúja voltam annak is, hogy kis húgom, Corinna, este olajjal kenegette és bekötözte ennek a rabszolgalánynak a sebeit, sőt ennivalót is vitt neki. Én nem szeretem az érzelgősséget, de igazat adtam kishúgomnak, és egy gondolat cikázott át rajtam, hogy akinek a tűz az életeleme, kapja meg a tüzet... - Hogy érted ezt? - vágott a szavába Rupilius. - Uram, természettudós vagyok, fizikával s különösképpen mechanikával foglalkozom, gépek szerkesztésével és tervezésével. Én a nagy Ktésibios18 tanítványa vagyok, uram, és te talán hasznát veheted a tudományomnak. Philon szavai egyszerre fölcsigázták a már-már lankadó érdeklődést: Sergius Silus, akit a szórakozáson kívül csak a hadigépek érdekeltek, szomjasan leste Philon szavait. - Beszélj! - biztatta Rupilius. - Mikor néhány órával ezelőtt befutott csónakunk a hadikikötőbe, egyetlen pillantással megállapítottam, hogy csatahajóitokon van mindenféle lövőgép: catapulta, ballista, onager, scorpio, de nincs polybolon, és főképpen nincs siphon. Epidius kíváncsian kapta föl a fejét: - Micsoda? Polybolon? Siphon? - Igen, uram. A polybolon a gyorsnyíllövő, avagy, mondjuk, nyílszóró gép; amikor kilövik belőle az óriásnyilat, a vályú fölött elhelyezett henger alakú tartály fordul egyet, és új nyilat ejt a lőcsatornába; percenként négyet lő ki a gép, és ezenfelül a tengelye körül forgatható, úgyhogy valósággal kaszálni lehet vele az ellenséget. - Hogy lehet az, hogy mi még nem ismerjük ezt a gépet? - méltatlankodott Epidius.

17

Phalaris - i. e. 565-549

18

Ktésibios - görög mechanikus (i. e. 2. század), a légnyomásos orgona és a tűzoltófecskendő föltalálója

19

- Csak úgy, uram, hogy rajtam kívül eddig még senki sem ismeri: egészen új találmány. Nektek hoztam, itt vannak a rajzai. Érdemes lesz vagy százhúsz darabot készíttetni belőle, minden hajótokra egyet. - Sergius - rendelkezett Rupilius -, vedd át a rajzokat. - Most aztán megmutathatod, milyen tüzér vagy - súgtam oda a századosnak, de ő bambán nézett rám, s magam is csak most kaptam észbe, hogy megint korszerűtlenségbe estem, mert olyan barbár szót használtam, amelyet itt még senki sem érthetett. - Tessék? - hökkent meg Sergius. - Semmi, semmi - próbáltam elkenni a dolgot, de nem egészen sikerült, mert a százados furcsán, gyanakodva nézett rám, mintha kételkednék a józan eszemben vagy a komolyságomban. - Hát az a bizonyos siphon? - érdeklődött Epidius. - A siphon, uram, még tökéletesebb találmány, úgy nevezhetném, hogy gyújtógép. Azt hiszem, régóta érzett hiányt pótoltam ennek a gépnek a feltalálásával, mert hogy ellenséges városokat és hajókat gyújtólencsékkel vagy bronz gyújtótükrökkel fel lehet gyújtani, az csak legenda. Arkhimédészről19 mesélték, hogy Syracusae ostroma alatt, éppen száz évvel ezelőtt így gyújtotta fel Marcellus hajóit, de a hiteles följegyzésekből tudjuk, hogy egyetlen római hajó sem pusztult el, s különben is tudományosan bebizonyosodott, hogy ezek a kezdetleges gyújtótükrök és lencsék alkalmatlanok számba vehető tűz okozására. Ezért kellett feltalálnom az igazi gyújtógépet. Sergius Silus egészen belemélyedt a rajzok tanulmányozásába, de most kíváncsian kapta föl a fejét: - És mi a lényege ennek a siphonnak? - A légnyomás, uram. Mesterem, Ktesibios, ércrugós lövőgépekkel is kísérletezett, de a légnyomásos gép hatásosabbnak bizonyult. A polybolon ércrugókkal működik, a hosszú, vékony óriásnyilat így is ellövi félmérföldnyire, igaz, hogy csak két font a nyilak súlya. Azonban a tizenöt fontos gyújtógolyókat az acélrugó legfeljebb kétszáz lépésnyire tudná röpíteni. Az én találmányom, a légnyomásos lövőgép, ez a siphon, ezeket a nehéz gyújtógolyókat is ellövi félmérföldnyire. Így tudom tűzgolyóimat az ellenséges város háztetőire röpíteni. - Nagyszerű! - kiáltott fel Epidius. - Valóban nagyszerű - jelentette ki Sergius Silus a rajzok szakszerű vizsgálata után. - Értem az egészet. Vállalom, hogy egy hét alatt tízet megcsináltatok a műhelyekben. - A rajzokat érted - szólt közbe csöndesen Philon -, de valamit még nem értesz: a gyújtógolyók összetételét, valamint a kilövés technikáját. Ide figyelj: kemény golyóvá gyúrsz egy font gyantát, egy font ként és hat font salétromot, persze lenolajjal ragasztod, belegyömöszölöd a siphon rézcsövébe, meggyújtod, és gyorsan elzárod: a golyó odabent robban, kilövi a cső fojtását, és égve repül a cél felé; beüti a háztetőt, és minden éghető anyagot meggyújt. Nincs védekezés ellene. Tíz gép azonban sok is; elegendő három darab: egy-egy gép felgyújtja Agrigentumot, Tauromeniumot és Panormust. Polybolonból több kell, hogy nyílzáporral elkergesse a védőket a falakról. Ez a két gép eldönti a háború sorsát.

19

Arkhimédész - görög fizikus i. e. 287-212

20

- Sergius, indulj, és láss munkához - rendelkezett Rupilius, s miután a százados, fontosságának tudatában, nagy sebbel-lobbal kiviharzott a teremből, a prokonzul megint Philonhoz fordult: Philon, rád még fontos munka vár. Vissza kell menned Messanába. Philon elsápadt, s mintha mondani akart volna valamit. - Nem, nem - fojtotta belé a szót Rupilius -, ne is tiltakozzál. Téged tisztelnek odaát, Corinnát meg imádják... Most Corinna kapta föl a fejét, s ő is elsápadt. - Igen - folytatta Rupilius rendületlenül és közömbösen -, még ma éjjel visszamentek, mintha ki se mozdultatok volna hazulról. A feladatod, Philon, az, hogy bejuss Tauromeniumba, és kinyisd a keleti kaput, abban a pillanatban, amikor egymás után háromszor nem a városra lőjük ki a tűzgolyót, hanem függőlegesen fölfelé. Ez lesz a jel. Azért van erre szükség, mert Kleon úgy rendelkezett, hogy ha a rómaiak akármilyen erőkkel és eszközökkel megközelítenék a várost, a kapukat semmiképpen sem szabad megnyitni, inkább tömegöngyilkosságot követ el az egész helyőrség. - A kapukat szinte lehetetlen kinyitni - jegyezte meg Philon. - Háromszoros bronzkapu mindegyik, ők maguk is csak csigákkal tudják megmozdítani a kapuszárnyakat... - Tudom - felelte ridegen Rupilius -, és azt akarom, hogy valóban ők maguk nyissák ki a keleti kaput, amelyen majd bevonulunk. Mikor az első tűzgolyók a városra hullanak, elmeséled nekik a siphon titkát, elmondod, hogy a római hajókat egy nap alatt mind felgyújtod, s valóban el is készíted a gépet és a golyókat, de addig halogatod a gép megindítását, amíg fel nem röppen a három említett tűzgolyó. Akkor kijelented nekik, hogy gépedet nem lehet felvontatni a falakra, hanem ki kell nyitni a keleti kaput, mert csak onnan tudsz hatásosan tüzelni... Tüzelsz is, a jobb szárnyunkon felgyújtasz egy rozoga bárkát, a bal szárnyunkon is egyet, ezeket ebből a célból állítjuk oda, de ezalatt gyalogságunk villámgyorsan partra száll a város ellenkező oldalán, és rohamot indít a keleti kapu ellen, azazhogy bevonul... Ne csodálkozzál, ha téged azonnal letartóztatunk és eltüntetünk, különben agyonvernének ezek a gazemberek... Rendben van? Corinnára vigyázz, őt is őrizetbe vesszük... - Értem, uram. Minden úgy lesz, ahogy parancsolod. - Hát te, Corinna, vállalod-e a feladatodat? - Uram, velem jól bántak ezek a gyilkosok, de én halálos bosszút esküdtem ellenük, mert megölték drága jó szüleimet. Én minden szolgálatot vállalok, ha elpusztíthatom ezeket a vérszomjas vadállatokat, s legelőször azt a csepűrágó Eunus királyt! Szeme szikrázott, arca lángolt, kis keze ökölbe szorult. Olyan volt, mint egy megtestesült Fúria. - Menjetek - intett Rupilius -, és járjatok szerencsével. Cornelius Verus - fordult most az ezredeshez -, kísérd le őket a kikötőbe, s add ki a parancsot, hogy a Sirius futárhajó kövesse a bárkájukat egészen Messanáig; a bárkába rendelj hat evezőst, ezek aztán térjenek vissza a Siriuson. Még a sötétség leple alatt haza kell jutniok. Megértetted? - Igenis - felelte az ezredes, tisztelgett, s a két jövevénnyel együtt távozott. - Antiochus király szereti a tüzet - szólalt meg Rupilius -, hát most megkapja. Szikraeső helyett szikrazáport és tűzfolyamot zúdítunk a nyakába. Raevius - fordult hozzám -, átveszed a rohamzászlóalj parancsnokságát: öt nap múlva készen vannak a tűzgépek, öt nap alatt a rohamzászlóalj úgy működjön, mint a gép. Úgy számítok, hogy mához egy hétre lesz a roham. 21

- Igenis, prokonzul, készen leszünk - jelentettem ki katonás keménységgel. Régen nem csatáztam már, s most megbizsergett eltunyult vérem, bár kissé lehangolt, hogy rabszolgacsőcselék ellen kell harcolnom. De Róma becsületéért harcolok, villant fel bennem a gondolat, s ez megnyugtatott. Philon, Corinnával együtt, sokkal gyorsabban eljutott Tauromeniumba, mint gondolta volna: messanai házából világosság szűrődött ki az éjszakába, s mikor belépett a kapun, Kleon öccse toppant elébe, a hírhedt Coma, akinek vadállati kegyetlenségéről legendák keringtek. Philon meglepetten hőkölt vissza, és karjával védőn átfogta Corinnát. - Hol jártatok? - förmedt rájuk Coma. - Fájt a fejem, sétáltunk a tengerparton - hazudta Philon. - Csónakon? - vágta rá Coma gúnyosan. - Csónakon, kieveztem a Zancle-fokig. Mentem, jöttem, elmúlt a fejfájásom - próbált Philon kedélyeskedni. De Coma durván letorkolta: - A fejfájás még csak ezután következik - fenyegetőzött. - A kisasszony is kellett a fejfájáshoz? Hol csavarogtatok? - üvöltötte. - A Zancle-foknál - ismételte meg Philon, mert valóban, ott is jártak. Csakhogy Philon nem tudta, hogy a házát szüntelenül kémek figyelik: a rabszolgák nem bíztak bennük, sem benne, sem Corinnában. Gyorsfutár jelentette Tauromeniumba, hogy az éjjel eltávoztak, s maga Coma rohant Messanába intézkedni. A kémek, szerencsére, nem látták meg a Siriust, s így a gyanúból nem lett bizonyosság. Coma azonban intézkedett: - Nem maradtok itt tovább. Az ilyen csónakkirándulás gyanús egy kicsit, nem gondolod? - és szúrósan nézett Philonra. - Velem jöttök Tauromeniumba! Philon is éppen ezt akarta. Könnyebben ment, mintsem gondolta volna. - A műszereimet! - mondta Comának. - Szükségem lesz rájuk, azazhogy nektek lesz szükségetek rájuk és rám... - Mit jelent ez a rejtelmes beszéd? Különben mindegy: csomagoljátok össze a műhelye berendezését, szekérre, aztán gyerünk! Másnap délre Tauromeniumban voltak. Mikor Philon előadta Kleonnak a siphon-mesét, egyszerre eloszlott a vezérek gyanúja. Felgyújtani a római hajókat! Hisz ez a Philon nagyszerű ember! Hogy eddig nem is gondoltak rá, mi mindent tudhat az ilyen bolond fizikus. Most aztán mohón kaptak Philon tudományán. És Tauromeniumban megkezdődött a mondvacsinált kísérletezés, Rhegiumban pedig lázasan csinálták a hadigépeket. És míg a műhelyekben vígan csengtek a kalapácsok, én magam a legújabb haditudomány elvei alapján úgy kiképeztem a rohamzászlóaljat, hogy katonáim akár az Olympust is megrohamozták volna, ha nem lett volna szentségtörés. - Polluxra! - kiáltottam föl elégedetten a remekül sikerült utolsó rohamgyakorlat után Tauromenium sorsa meg van pecsételve! - Ezredes uram - mondta rá hű altisztem, Caius Septimius -, tűzbe megyünk érted és veled! Ez igen, gondoltam magamban, végre igazi katona vagyok, nem pedig holmi elpuhult városi ezredes. 22

Sergius Silus is elemében volt. Polybolonjai kifogástalanul működtek, és siphonjának a tűzgolyója halálos biztossággal beletalált abba az elhagyatott és düledező tanyai viskóba, amelyet a százados célpontul választott. Félmérföldnyi távolságból! Philon említette, hogy Scipio scorpióinak legalább minden második tüzes nyila célba talált, mikor Karthágót ostromolta, de persze azóta haladt ám a haditudomány valamicskét: a siphonnak minden lövése biztos találat volt! Miután Rupilius és Epidius megszemlélte az újfajta tűzgépeket, és végignézte a rohamzászlóalj gyakorlatát is, fölszereltették a gépeket a hajókra, és kiadták a parancsot a támadásra. Az első nap a polybolon lekaszálta a falakról a védőket: többé senki sem mert mutatkozni odafönt. A második napon Sergius célba vette az Atagartis-templomot, és egyetlen tűzgolyóval felgyújtotta. Ezzel szíven találta a vakbuzgó szíreket: a hajókig hallatszott kétségbeesett üvöltésük. - Kezünkben vannak - gondolta magában Rupilius, és kiadta a parancsot, hogy lőjék ki a három függőleges tűzgolyót. Partra zúdult a rohamgyalogság, én lóhátról vezényeltem a zászlóaljat, és kardommal mutattam az irányt. De hű harcosaim már könyv nélkül tudták a leckét. A falakon egyetlen védő sem mutatkozott, zászlóaljam a nyugati kapunál kettévált, és két oszlopban rohamozta meg a keleti kaput. A kapunak nyitva kellett lennie: ezen múlt a roham sikere. Nyitva volt. Philon első lövése éppen abban a pillanatban dördült el, amikor odaértünk. Még láttuk, amint Kleon a rozoga bárka felé mutat, amely a lövés után fél perccel szabályszerűen kigyulladt: - Odanézz! De katonáim ellenállhatatlan rohama máris elsodorta; csak percek múlva láttam, hogy egyik túlbuzgó legionáriusom lenyakazta: vörös tollforgós sisakja a fejével együtt messze gurult. Coma ellenben élve került a kezünkbe. Bilincsbe verettem, és ledobattam a börtönbe, amelyből még vagy tíz parasztot és mesterembert sikerült kiszabadítanunk. Ami ezután következett, az nem csata volt, hanem vad mészárlás. Mikor a roham első lökése után jelentést tettem Rupiliusnak, aki a hegyoldalból, a színház legmagasabb pontjáról szemlélte a harcot, magam is láttam, hogy a rabszolga-katonák szinte önként rohannak a legionáriusok kardjába. - Értem - bólintott Rupilius a vérontás láttán -, értem. És kissé elkeserít ez a fényes győzelem. - Miért, prokonzul? - fordultam hozzá meglepetten. - Azért, Raevius - felelte komoran -, mert ezeket a nyomorultakat nem a polybolon győzte le, nem is a siphon, nem is a te pompás rohamzászlóaljad. Nézz le a síkságra, nézz oda az Aetna áldott lejtőire: csupa ugar, csupa gaz mindenütt, csupa elvadult gyümölcsös, csupa elfajzott szőlő! Pedig úgy tudtuk, hogy ez a sziget valóságos Hesperisek20 kertje volt nemrégen is még: csak úgy ontotta a búzát, az olajat, a mandulát, a citromot, a szőlőt! Nézd az Aetna tüzes torkát: itt a föld izzó gyomra termékenyít meg minden talpalatnyi földet. És most? Sivár pusztaság Szicília áldott televénye, s érted-e, miért? - Nem értem, prokonzul - feleltem őszintén.

20

Hesperisek - Atlas leányai, a mesebeli aranyalmákat őrzik a világ nyugati szélén

23

- Nézz le a városra, és mindent megértesz: az állig fölfegyverzett rabszolga-katonák alig állnak a lábukon, valósággal támolyognak, lerí róluk, hogy már napok óta nem ettek. Antiochus, a szírek királya - tette hozzá gúnyosan -, csak vassal tömte őket, karddal, lándzsával, tőrrel, pajzzsal, csak éppen kenyeret meg húst nem adott enniök. A rabszolgák három év alatt Szicília minden terményét fölélték, s újat nem termeltek egy fontnyit sem! Szicília 200 000 rabszolgája mind katona, senki sem túrja a földet, senki sem legelteti a birkanyájakat, senki sem makkoltatja a disznócsordákat, senki sem vet, senki sem arat. A magtárak kiürültek, az urak raktárainak készletei elfogytak. Éppen jókor érkeztünk, Raevius. - Csak nem azt akarod mondani, prokonzul uram, hogy árnyak ellen harcolunk, s az én pompás zászlóaljam rohama kísérteteket gázolt le csupán? - Zászlóaljad vitézségét egy szóval sem vonom kétségbe, Raevius ezredes, és elismerésem jeléül ezennel az ezüst corona muralist21 adományozom neked, de őszintén meg kell mondanom, hogy tulajdonképpen fején találtad a szöget. Ez odalent nem csatatér, hanem mészárszék. Az éhség teríti le a nyomorultakat, nem a hős római kard. Szégyellem magam, Raevius. Amint Tauromeniumban véget ért az öldöklés, Rupilius prokonzullal végigjártam a csata színterét. A város holtan hevert lábunk előtt, egyetlen élőlény sem maradt benne. De talán mégis maradt egy, jutott eszembe, és hogy Rupiliusnak kedveskedjem, parancsot adtam, hogy hozzák fel a börtönből Comát. - Ezredes uram - jelentette kisvártatva kitűnő altisztem, Caius Septimius -, a foglyot nem vezethetem elő. - Miért nem? - csodálkoztam. - Mert nem él - felelte egykedvűen az altiszt. - Képzeld, ezredes uram, úgy halt meg, hogy visszatartotta a lélegzetét... Barbár állat - tette hozzá, és nagyot nevetett. Rupilius pedig megjegyezte: - Látod, Raevius, ekkora hősiesség csak attól telik ki, aki az életénél is többre becsüli a szabadságot. Nem volt időm gondolkozni rajta, vajon hősiesség volt-e Coma öngyilkossága vagy állati bárgyúság, mert éppen most érkeztek meg a futárok Agrigentumból és Panormusból: mind a két város éppen úgy esett el, mint Tauromenium. Rupilius azonnal visszaindította a futárokat, és parancsot adott, hogy pontosan három nap múlva mind a három városból egyszerre, ugyanabban az órában induljanak meg a partra szállt római seregek Henna ellen. Tovább jártuk a prokonzullal a város néma és halott utcáit. Engem nyugtalanított, hogy Corinna még nem került elő: Philon biztonságban van, de a lánynak mintha nyoma veszett volna. Most jutott eszembe, hogy mikor a keleti kapun benyomultunk, és Philon átszökött hozzánk, a Kleon mögött álló vezérkarban nagy mozgolódás támadt, és Coma intésére egy rabszolgakatona sebes iramban bevágtatott a városba. Nyilván észrevette Philon árulását, és legalább Corinnán akart bosszút állni...

21

corona muralis - fali koszorú, sikeres várvívásért adományozott katonai kitüntetés

24

Sejtelmem beigazolódott. Amint az Atagartis-templom elé értünk, a fehér márványlépcsőn megtaláltuk Corinnát, azaz csak a holttestét. Széttárt karokkal feküdt, melléből tőr meredt ki, homlokán véresen virított a szökött rabszolgák szégyenbélyege, a rásütött F betű...22 Henna elfoglalása úgyszólván órák műve volt: Philon siphonjai felgyújtották a várost, Epidius hadigépei betörték a kapukat, a kiéhezett védők még egy utolsó kétségbeesett kirohanást kíséreltek meg, de az óriási túlerő letiporta őket. Antiochus királyt kézre kerítették: nem volt bátorsága meghalni. Nem is ő volt az igazi vezér, hanem Kleon és Achaeus. Ezek utolsó leheletükig harcoltak a szabadságért, Eunus csak királykodott. - Ez a nyomorult - mondta Rupilius, mikor a megbilincselt királyt eléje vezették - megérdemli sorsát, és ha a hívei egyszer haltak meg, ő százszoros halálra méltó. Raevius, intézkedjél! Én tudtam, mit kell cselekednem: Achaeust keresztre feszíttettem, a megbilincselt rabszolgakirályt pedig belökettem a föld alatti börtönlyukba, hívattam a kőműveseket, és a börtönajtót befalaztattam. Este aztán pompás győzelmi tort ültünk Antiochus király egykori palotájában. Most derült ki, hogy a rabszolga-katonák éheztek ugyan, de a király éléskamrái zsúfolva voltak minden földi jóval. Jó néhány évtizedet kell majd várnom, gondoltam magamban, amíg Lucullus asztalánál ilyen fejedelmi lakomában lesz részem. De a többieket nem terhelték efféle gondok és gondolatok: boldogan élvezték a ritka finom vacsorát, amelyet Antiochus belső rabszolgái tálaltak. Csupa szicíliai szabad polgár volt. Fogságunkba esett Eunus udvari színtársulata is, csupa görög rabszolga. A vezér megparancsolta, hogy azonnal szállítsák őket Tauromeniumba, s három nap múlva tartsanak ott színielőadást a győzelem örömére. Harmadnap reggel a hadsereg s a hajóhad tisztjei és a rhegiumi hatóságok vezetői mind ott ültek a színházban, de ott ült sok szegényparaszt, napszámos, hajós és munkanélküli is: a rabszolgák jól bántak velük, s ha koplaltak is néhanapján, legtöbbször mégis megszerezték a betevő falatjukat, és mindenekfölött élvezték azt a fölemelő érzést, hogy szabadok. Szorongva ültek a színházban, s kétségbeesetten gondoltak rá, hogy a győző milyen sorsot szán nekik. És ekkor a halott csöndben felhangzottak Aischylos „Perzsák”23 című tragédiájának méltóságosan hömpölygő sorai: ...szívem most retteg a vésztől s nyugtalanul dobog itt e kebelben... A szegény nép sorai nyugtalanul meghullámzottak, mint a tenger felszíne vihar előtt. S amint egyre-másra fölcsendültek a tragédia gyászos és keserű jajszavai, a nyugtalanságot már elfojtott sóhajtások is súlyosbították. Atossa siralma hangzott fel most: Kegyetlen démon, hogy megcsaltad, hajh e nép reményeit...

22

F (fugitivus) - a szökött rabszolgák homlokára sütött betű

23

Aiszkhülosz: Perzsák. Csengery János fordítása

25

Majd utána a karvezető keserű felkiáltása süvöltött végig a színházon, s a nézőtér feljajdult, mintha a maga fájdalmát hallotta volna a színpadról visszhangzani: Ó, mennyi bajt kell fájdalommal hallanom, mely ezt a népet érte s érni fogja még... A szegények úgy érezték, hogy a szavak az ő gyászukat és sorsukat példázzák: férfiak és nők sikoltozása és jajveszékelése töltötte be a levegőt. Rupilius nem is a tragédiára figyelt, inkább elmerült a tündöklő tenger és a tündéri táj szemléletébe, de erre a jajgatásra fölkapta a fejét: - Hallod-e, Raevius - fordult hozzám -, mi bajuk ezeknek? - Nem tudom, mit nyögnek - feleltem. - Örüljenek, hogy élnek. De az is lehet, hogy ez itt a szokás. Rupilius most már odafigyelt: - Nem, nem - folytatta -, figyeld csak a színészeket! Ezek a bitang rabszolgák kiéleznek egyes sorokat. Hallgasd! Ó, jajgatok is gyászolva, mit szenved a tenger síkján a sereg s hogy gyászol a vesztes hon fiain: siralom közt zengem a bús dalt... - harsogott a kar gyászéneke, és csukló zokogás felelt rá a nézőtérről. És ez a zokogás többé nem csillapult. Az előadás a vége felé járt, de a hátralevő néhány perc meggyőzte a római urakat arról, hogy ez szándékos hangulatkeltés. Valóban, a színészek olyan érzelmesen, olyan mélységes átéléssel, olyan őszinte fájdalommal harsogták a tragédia utolsó sorait, hogy bennem is eloszlott minden kétség: ezek a rabszolgák, ezek a földhözragadt nyomorultak ellenünk tüntetnek, vezéreiket siratják és elvesztett szabadságukat! Mikor felhangzott a színpadi király siralma: Sirasd, sirasd e szenvedést... és a kar keserves jajgatással ráfelelte: Sírok, sírok keservesen... a közönség feljajdult, s mintha orkán süvített volna végig a nézőtéren, a zokogás és jajveszékelés szinte a mennyei szelídséggel kéklő égig csapott. Rupilius, szokása ellenére, kijött a sodrából, fölpattant ültéből, és hangosan méltatlankodott: - Igazam van, Raevius? Ez tűrhetetlen! - Példátlanul aljas tüntetés! - uszította a tengernagy. - Látod - fordult hozzám kissé szemrehányó hangon -, mindenki észrevette. Hozzátok elém a bitangokat! Három perc múlva a katonák a prokonzul elé terelték a színtársulatot. - Ki a vezető? - ripakodott rájuk Rupilius. 26

- Én vagyok, Amarantus - lépett elő egy büszke tartású, sudár termetű férfi. - Miféle pimasz tüntetés volt ez, rabszolga? - förmedt rá a prokonzul. - Művészek vagyunk, uram, művészi játékkal érzékeltettük a nép gyászát, így kívánja a tragédia, s nekünk kötelességünk volt ezt megjátszani. - Tüntetni a levert lázadók mellett, mi? - Uram, a tragédia a perzsák vereségéről és pusztulásáról szól... - védekezett Amarantus. - Elég! - csattant fel Rupilius. - Együgyűnek nézel, bitang? Cornelius Verus, kötöztesd föl a vezérhajó árbocára, ott lógjon, amíg meg nem döglik. A többi nézze végig Amarantus haldoklását, aztán valamennyit az ergastulumba! Megértetted? - Igenis! - felelte Verus katonásan. - Vigyétek őket! - legyintett Rupilius. Mikor a tömeg látta, mi történik a színészekkel, fenyegetően felmordult; egyesek felugráltak, s mintha meg akarták volna rohanni a kísérő katonaszakaszt. Rupilius tovább intézkedett: - Raevius, kergettesd szét ezt a csürhét! Egyetlen centuria elegendő volt hozzá, hogy a szélrózsa minden irányába szétszórja ezeket a nyomorult üvöltözőket. Tíz perc múlva halotti csend borult a gyönyörű színházra. A domboldal aranyban fürdött, a színház színes márványai szikráztak, mint a drágakövek, egy óriás fa ágai közt madárka füttyögött. Szép volt a világ és tökéletes. Sergius Silus komoran lépkedett lefelé a domboldalban. A mindig jókedvű fiú most búskomornak látszott. - Mit lógatod az orrod, Sergius? - böktem oldalba. - Csak nem vagy szerelmes? - Á dehogy, ezredes uram - tiltakozott szokatlanul komolyan. - De ötvenezer azért sok... - Micsoda ötvenezer? - kérdeztem. - Ötvenezer rabszolga-hulla, mert ennyit kaszaboltunk le... és a gyönyörű Corinna... - Igazad van - mondtam rá közömbösen -, csakugyan kár érte. Ebben a pillanatban ezüstös kacagás csendült mögöttünk. Sergius rögtön megismerte a hangot: Heléna volt. - Rá se tudok nézni erre a léha kis pillangóra - súgta a fülembe Sergius. - Ezredesem, könyörgök, siessünk innét. A színház sarkán már vártak a lovászaink; lóra pattantunk és elvágtattunk, bottal üthették a nyomunkat. Így veszett kárba a szépséges Heléna legcsábítóbb mosolya... A leáldozó nap vérvörös fénye tündöklő sugárkoronát font a Victoria főárbocán vonagló Amarantus halvány homlokára...

27

LUCULLUS LAKOMÁJA Itt vagyok a kétezer év előtti Rómában, az esquilinusi kertvárosban, Lucius Licinius Lucullus, a híres hadvezér és filozófus főúri villája előtt. A kezemben ceruza és papiros, a vállamon fényképezőgép, a ruhám - szép fehér tóga, bíborszegélyes, nyilván magam is előkelő úr vagyok. Hát akkor mozogjunk könnyedén és elfogulatlanul, adjuk a bennfentest, és nézzük meg alaposan, mi történik a nagyszerű életművész házában. Valami történni fog: az utcán, a kertben, a villában szokatlan a sürgés-forgás. Megfogom a díszbe öltözött kapust: - Hé, öregem, mi lesz itt? - Nem tudod, uram? Nyilván vidéki vagy. Jó urunk, Lucullus ma tartja diadalmenetét, s utána itt lesz az ünnepi lakoma. - Hogyne tudnám, hiszen meg vagyok híva - vágom rá találékonyan; magamban pedig elmosolyodom: szóval lucullusi lakoma lesz? No, ezt nem engedem el! De hamarosan megtudom a kapustól, hogy a diadalmenet még vagy egy óra hosszat eltart. Hallom is a fórum felől ideszűrődő zenét és lelkes kiáltozást. Lemegyek, megnézem. Taxiba vágom magamat, azazhogy beleülök a házigazda egyik gyaloghintójába, a két rabszolga sebes ügetésben megindul velem, és tíz perc múlva ott vagyok a fórumon, a Basilica Júlia, a törvényszéki palota legfelső lépcsőjén. Felejthetetlen látvány. Olyan izgalom vett erőt rajtam, hogy ma már nem tudnám pontosan leírni a menet sorrendjét, de még tudom, mi mindent láttam. Perzsa foglyok: harcosok, nők, papok, hercegek - mennyi különös szín és érdekesség! Selymek, szőnyegek, furcsa keleti arany- és ezüstedények, harsogó katonazene, döngő léptű légiók, ezüstpáncélos tisztek, a mellük csupa érdemrend, sisakjuk veretein szikrákra hull a napfény; ezüstözött rudakon katonai csapatjelvények, kiterjesztett szárnyú római sasok, alattuk az állam címerét jelentő négy egyszerű betű, SPQR, hatalmas szekereken a meghódított Parthia egyes vidékeit ábrázoló jelképes alakok, és az egyik szekéren sötétzöld lombú cseresznyefa, óriási ládában, telidestele diónyi fekete cseresznyével: ilyet még senki sem látott Rómában. Ez a nevezetes esemény a Város alapításának 690. évében történt, mégpedig Sevtilis hónap (a későbbi augusztus) 24. napján. A cseresznye európai születésnapja ez. Lucullus nemcsak a filozófusokat szerette, hanem a finom falatokat is. Jönnek a Vesta-szüzek, utánuk a papság, élén a 37 éves Julius Caesar, a későbbi diktátor, most pontifex maximus. Szikár, kemény arcél, villogó szemek: a jövendő! Aztán az állami főméltóságok, tisztviselők, méltóságos és kegyelmes urak, a konzul: Cicero, „a haza atyja”. Felzúg a riadó éljenzés, s valóságos orkánná erősödik, mikor a diadalmi kocsin közeleg a nap hőse, a parthusverő tábornagy: Lucullus. Vállán bíbor tábornagyi köpeny, kezében marsallbot, fején Jupiter aranykoszorúja, nyomában végeláthatatlan ujjongó tömeg. Még eldübörögnek előttem az ormótlan ostromgépek, aztán már csak a tűzoltók és rendőrök díszszázada következik: vége. Idefönt, a Basilica lépcsőin, Róma közéleti és társadalmi előkelőségei: hölgyek selyemben, bársonyban, híres és befolyásos emberek: Lucretius Carus, Epikuros rajongója, a nagy filozófus-költő, Valerius Cato, a lírikus és az elegáns Catullus, a híres Lesbia-versek szerzője.

28

Odafönt az állami levéltár, a Tabularium erkélyén megszólalnak a harsonák: jelentik, hogy a diadalmas hadvezér most tette vissza az aranykoszorút a capitoliumi Jupiter szobrának fejére. Vége van az áldozatnak, s ezzel véget ért az ünnepség. A katonák a kaszárnyákba vonulnak ünnepi ebédre, s az előkelőségek is megindulnak az Esquilinus felé, hogy végigélvezzék Lucullus pazar lakomáját. Magam is éppen be akarok szállni taximba, amikor karon fog Catullus: - A szerszámaidról látom, hogy iróféle ember vagy. Ha nincs ellenedre, veled tartok. Küldd haza ezt a gyaloghintót, menjünk föl gyalog a lakomára. Remélem, te is meg vagy híva! - Hát persze, persze - mondom, s most már magam is hiszem. Hamarosan összemelegszünk, annyira, hogy elárulom neki: a huszadik századból jövök. Sehogy sem akarja elhinni. - Bolond vagy, öregem - kacag -, de nem is olyan rossz ötlet. Meg kellene írni. Cicero megpukkadna. Kicsit vaskalapos a kegyelmes úr, mi is túlságosan modernek vagyunk neki. Megnézzük útközben a Sosius Testvérek könyvkereskedését: a kirakatban ott vannak Catullus legújabb versei is. Az ifjabb Sosius kint áll a boltajtóban, nagyot köszön Catullusnak: - Van szerencsém, szerkesztő úr. Mi jó szél hozott Rómába? - Hát a diadalmenet, meg Lucullus kegyelmes úr lakomája. Meghívtak, eljöttem. Egyszer a szegény költő földi jókkal fogja fűteni a fantáziáját. Bemutatom a barátomat - hirtelen valami érthetetlen nevet mormogott -, tudna valami utópisztikus regényt írni neked. Azt mondja, hogy a huszadik századból jött. - Hát fantáziátok aztán van! - nevetett a könyvkiadó. - De majd meglátjátok, milyen szegényes Lucullus meg a szakácsa fantáziájához képest. Az a költő, barátom! De azért a lakoma után gyertek be az irodámba, beszélhetünk a dologról. Előleg áll a házhoz! Erre igazán jó kedvünk kerekedett, és derűs hangulatban állítottunk be a Lucullus-villába. Nem voltunk az elsők. Az ebédlőben már nyüzsögtek a vendégek. Rabszolgák illatos vizet hordtak körül ezüsttálakban. Nehéz keleti függönyök mögött láthatatlan zenekar muzsikált, bársonyos női hang énekelt idegenszerű dalokat. Rengeteg virág mindenütt, az asztalokon, a kereveteken, a falakon, a csillárokon, minden teríték mellett rózsakoszorú, s a friss virágok egészséges és harsány illata bágyadtan küzdött a bódító parfőmök fojtó és mámoros páráival. A süppedő perzsaszőnyegek meghalkították a léptek neszét. A zene furcsán fölsírt, valami tangózokogás révlett föl bennem. - Jazz-band - mondtam félhangosan. - Tessék? - hajolt hozzám Catullus. - Jazz-band - ismételtem konokul. - Mi az? - Erre a zenére mondom. - Négerül van? Négerül is tudsz? Furcsa ember vagy csakugyan. Mert ez afrikai zene, onnan hozták nemrég. Érdekes. Hű, az öreg Varró hogy haragszik rá! No, Cicero se szíveli valami nagyon. Pedig nem rossz, majd meghallod és meglátod, mikor a táncosnők fellépnek. Csettintett a nyelvével. Én a virágokat bámultam: ennyi furcsa és drága virágot még sohasem láttam együtt. Catullus odasúgta:

29

- Nézheted, öregem! Száz évig elélhetnél abból, amibe ezek a virágok, szőnyegek meg muzsikusok kerültek, nem is szólván a keleti parfőmökről. Megér ez így együtt négyszázezer sestertiust. - Jupiterre! - kiáltottam fel, hogy stílszerű legyek. - Százezer forint! - Mi az neki? Most hallottam Lucretiustól, hogy a mai lakoma több mint másfél millió sestertiusába kerül a kegyelmes úrnak. - Polluxra! - kiáltottam most már folyékonyan. - Négyszázezer forint! - Mit beszélsz? - Semmit. Csak úgy mondtam. - Ne mondd csak úgy! Mondd kellő tisztelettel. Megérdemli. Ennek az embernek van szíve. Hasa is, az igaz. Van szíve a hasához. Harsányan nevetett az ötletén. De egyszerre elcsöndesedett a terem. Tizenkét kemény léptű lictor lépett be, két sorban feszesen megálltak, mereven maguk elé tartották a főhatalom jelvényét, a bárdos vesszőnyalábokat - és közöttük utolérhetetlen színészi méltósággal bevonult a hivatalban levő államfő, a konzul, a nép bálványa, Cicero. A vendégek lelkesen köszöntötték, s így köszöntötte a házigazda is, aki éppen ebben a pillanatban lépett be az ebédlőterembe, hímzett bíbortógában. A két nagy férfiú megölelte egymást, ércesen zúgtak a harsonák. Catullus ügyes fiú volt: addig tolongott, amíg oda nem jutott velem Ciceróhoz: - Kegyelmes uram, kérlek alássan, engedd meg, hogy tisztelettel köszöntselek, és bemutassam a messzi Danubius partjairól jött barátomat... Itt megint a jól ismert morgás következett. - Á, nagyon örülök, Catullusom! - mondta kegyesen öexcellenciája. - Szeretlek, csak a verseidet nem szeretem... - Kegyelmes uram, végtelenül lekötelezel, mert a kritikád annyit jelent, hogy olvasod a verseimet. Márpedig boldog lehet, akinek egy Cicero az olvasója. - Te, te hízelgő - mondta boldogan a konzul, és mintha láthatatlan pávafarkat terpesztett volna mosolygó arca mögé. Nem társaloghattunk tovább. Jött a barna bársonyruhás, vörös öves szertartásmester, és kerevetünkhöz vezetett bennünket. Rabszolgák lehúzták saruinkat, behintettek parfőmmel, és fejünkre tették a rózsakoszorút. Még egy csepp bort sem ittam, és máris bódult voltam a sokféle nehéz illattól. Szerencsére Catullus volt a szomszédom, s így nem volt időm magammal foglalkoznom. Oldalba bökött: - Oda nézz: Lucullustól jobbra a konzul, balra Julius Caesar. Nézd meg jól: ebből még híres ember lesz. Okos és művelt férfiú, kitűnő katona és politikus, modern római és ami fő: szereti a fiatalokat. Ha ez egyszer fölkerül, még belőlem is lehet valami. Te, hallottad ezt a Catilina-féle forradalmi összeesküvést? Benne volt a kisöreg, de remekül kivágta magát! - Ez a híres Caesar? - dadogtam történelmi hérosz-tisztelettel.

30

- Híres? Mért volna híres? Talán később. Egyelőre a Lesbia madaráról írt versem híresebb. Igaz is: Lesbia! Ott ül, veled szemben. Tetszik? Ez az a bizonyos asszony, akiről azt mondják, hogy „még mindig szép”. - Kacagott. - Valamikor verseket írtam a méltóságos asszonyhoz, most haragban vagyunk. De azért már a víz se mossa le róla a halhatatlanságot. Ebben a pillanatban megszólaltak a fuvolák, és nyolc fekete ruhás rabszolga hatalmas ezüsttálat cipelt be. Óvatosan letették az asztalra. A termen a csodálkozás moraja hullámzott végig. A roppant tál közepén megismertem az állatkor tizenkét jegyét: mindegyik fölött valami szellemesen odaülő étel volt, csupa rák, hal, kagyló, csiga, de bizony én egyiket sem ismertem meg. Megrántottam Catullus tunikáját. - Mit csodálkozol? - mondta mintegy feleletül néma kérdésemre. - Az ilyesmi ma már Lucullusnál természetes. Viselkedjél természetesen te is. Úriember nem csodálkozik. Mit nekem, hogy az osztriga valódi lucrinusi kitenyésztett fajta: egy darabnak az árából egy hónapig telnék az én rendes ebédemre, a főzelékre füstölt hússal vagy anélkül. Az a kúp ott középütt ötszáz darab tengeri pontynak a nyelvéből készült, indiai borssal, tojássárgájával meg pisztáciával. Az az öt márna: mindegyik másfél kilós, a világtörténelem legnehezebb márnái: mi az neki, hogy egyegy darab négyezer sestertius? - (Ezer forint darabja! - sóhajtottam, s dühösen bele akartam vágni, hogy leegyem belőle vagy száz forint árát, de Catullus megfogta a kezemet.) - Hohó, barátom, majd a szeletelőművész! Intett az egyik sárga ruhás rabszolgának, aki azonnal odalépett, és halk muzsika ütemére ritmikus mozdulatokkal fölszeletelte a drága halat. Ettünk. Persze csak úgy puszta kézzel, aztán kenyérbélbe törültük maszatos ujjainkat. Oda is sandítottam a kék selyemruhás rabszolga lányra, aki ezüstkosárkákban a kenyeret hozta: fekete bőrű, fekete szemű arab leány volt, járt ilyen az asztal körül vagy tizenkettő. De nem volt időm rájuk figyelni. Cicero éppen csettintett a nyelvével, és megszólalt: - Tábornagyom, hol vetted azt az istenáldotta művészt, aki ezeket remekelte? - Görögország, minden művészek anyja az ő szülőhazája. Damas a neve. - Éljen Damas, a konyha Pheidiasza! - tapsolt a konzul. Riadó éljenzés felelt rá. Az előétel sikert aratott, különösen ízlett a retek, a spárga és az articsóka, csupa újdonság Rómában. Mind-mind Lucullus hajtotta fel ezeket a finomságokat, ügynökei a világ minden tájának ételkülönlegességeit felfedezték és összevásárolták, egyúttal pedig meg is honosították Itáliában. Zsongott az asztal körül a magasztalás. - Csak nem eszed azt a márnát szárazon - riasztott fel Catullus -, mikor itt folyik ez a remek mártás! Azzal elvette előlem a tányéromat, és odatartotta a tál végébe épített ezüst szökőkút alá: finom barna mártás folyt a halra. Remek fűszeres volt az íze, kissé csípős és édeskés. - Ez, fiam - magyarázta a költő -, az igazi márkás áru: részvény-halmártás a neve, mert egy Karthágó Nova-i24 részvénytársaság gyártja a makréla nemes belső részeiből. Garum Sociorum, világmárka, de legalább drága is: nyolcszáz sestertius ez a csekélység. Kétszáz forint ez a mártás, ijedeztem magamban, de legalább jó. Jó volt a kagylóragú is, a bíborcsiga is, a gesztenye is. Tojást már nem akartam enni, de Catullus addig biztatott, hogy egyet mégis feltörtem: hát rákpástétommal kevert fekete olajbogyó hullt ki belőle. Ebédnek is 24

Karthágó Nova - Cartagena

31

elég lett volna, amit eddig ettem, nem előételnek, pedig még nem volt vége: rohanva hozták a rabszolgák ezüstrostokon a gőzölgő kis kolbászokat. Furcsa kolbászok voltak: libahús, kocasertés szűzpecsenyéje, borjúvese, füstölt sonka, szíriai szilva volt beletöltve, mézzel kevert mákot ettünk hozzá: remek volt. - Éljen Damas! - rikkantottam most már én is, de szomszédom a szavamba vágott: - Valóban joggal mondtad, öregem, hogy „Éljen Damas”, mert csakugyan éljen ő, és süssönfőzzön sok ilyen költeményt! Tábornagyok, konzulok és költők szakácsa. Damas, ó hogy neked még nem akadt méltó Homéroszod! De mit neki a dicsőség, mikor ötszázezer sestertius25 volt az ára, és évi kétszázezer sestertius a fizetése! - Ötvenezer forint! - hüledeztem. - Mit mondtál? Nem is olyan sok. Többet tud ez, fiam, mint én meg te meg Cicero együttvéve. Ennek minden költeménye egy példányban jelenik meg, és nem olvassák, hanem csak úgy falják az emberek! Ha nekem ennyi fizetésem volna! - De a halhatatlanság, öregem - ellenkeztem. - Eh, a halhatatlanság élhetetlenség! Te, mit ér egy ilyen művész! Az öreg Varró mérgelődik egyik kis könyvében, hogy a szakácsokért tízszer annyit fizetnek, mint a tanárokért. Mit mérgelődik? Ha a tanárok is ilyen drágák volnának, még olvasni se tudnánk, nemhogy verset írni. Az asztalra pillantottam: eltűnt az előételes tál az asztrológiai fogás romjaival. Megszólalt a zene, lassú, ütemes léptekkel tizenkét zöld ruhás rabszolga vonult be, mindegyik ezüsttálat tartott a feje fölött, és minden tálon más szárnyas libegett, tarka tollak díszében. Az egyiken óriási páva meresztette ezerszemű kék farka legyezőjét, a másikon fácán tarkállott, aztán sorra jöttek flamingók, gyöngytyúkok, kacsák, rántott csirkék, fügemadarak, rigók, fülemülék, fenyvesmadarak. A legvégén óriási tálon pirosra sült struccmadarat hoztak. - Bacchusra! - csattantam fel. - Ehhez is gyomor kell! Struccpecsenyét még a négerek öregapja sem evett! - Lassan a testtel, öregem! - fölényeskedett Catullus. - Dehogy struccpecsenye, dehogy! Csak a formája olyan, mintha strucc volna. Azért, hogy a magadfajta avatatlanok annál jobban bámulják. - Pour épater le bourgeois26 - dörmögtem. - Ne beszélj négerül! - intett le a költő. - Szóval úgy strucc ez, mint én. Ez a híres Caeliusnak egyik találmánya, benne van az Apicius című szakácskönyvben, amely, sajnos, még Catullus verseinél is népszerűbb. Fácán -, páva- és vaddisznóhús vagdalék ez, fiam, van benne még koca méhe és sonka, aztán az egész tésztába van göngyölve és megsütve. Ezt kóstold meg, a többit hagyd békén, bár a flamingó, tudod, megvallom, kicsit izgat. Ez az első alkalom, hogy Itáliában tálalják, és Damas mester máris tudja, hogy legjobb a nyelve. Meg is kóstoljuk. Tizenkét sült flamingót látsz itt: kisebbfajta vagyon; de körülöttük az a tésztában sütött gombócsor, tudod-e, micsoda? Az csupa flamingónyelv. Darabja csak ezer sestertius. Az előételben, emlékszel, a márna darabja négyezer volt. Igaz, hogy rabszolgák húsával hizlalták, míg a flamingó beéri a békával. Innen a különbség. 25

sestertius - római rézpénz; négy sestertius 1 denarius = l aranykorona

26

Pour épater le bourgeois - „Elképeszteni a nyárspolgárt” - a francia forradalom idején elterjedt mondás

32

Most egyszerre fölbúgott a láthatatlan zenekarban valami bús melódia. - Jazz-band ez, öregem, tiszta jazz-band - makacskodtam, de Catullus oda se hallgatott. A tablinum felé nézett, amerre felsejlettek előtte az újabb fogást felhordó rabszolgák körvonalai. A zene még halkan szólt, aztán egyszerre éles rikoltás sivított végig a termen, a hangszerek vad ütemben nekiiramodtak, néhány piros ruhás rabszolgalány gyorsan bort töltött - megnéztem az ezüstamfora címkéjét: százesztendős albanusi és falernusi borok voltak! De nem volt időnk megcsodálni ezt a fejedelmi italt, amelytől még a mértékletes Cicerónak is kivörösödött a füle, mert nagy zajjal vadászoknak öltözött rabszolgák rohantak be, szigonyokkal és hálókkal, nyomukban viharosan csaholó vadászkutyák, aztán madarászok, hálókkal. Megint tizenkét rabszolga jött, nagy erőlködéssel vertezüst tálat cipeltek, rajta hatalmas vaddisznó hevert, szájában datolyás kosárkák, mellette süteményből készült kis malacok. A vadászok nagy hallali-kürtölés után eltűntek, csak a madarászok maradtak bent. Nagy szakállú óriás közeledett komor arccal a vaddisznóhoz - ez is szeletelőművész volt -, beledöfte oldalába vadászkését, mire a nyílásból rigók röppentek ki. Csak erre vártak a madarászok: lépvesszőikkel és hálóikkal a röpdöső madarakat összefogdosták, és kivitték a szakácsnak. Nem telt bele tíz perc: Damas szalonnában sütve küldte vissza a rigókat. Most már egyre hangosabb lett a társalgás, senki sem volt éhes, elég volt a sok drága fogásból, a meglepetésből is; már csak a gyümölcs volt hátra: szőlő, mandula, őszibarack, szíriai szilva, gránátalma, óriási sárgadinnye, citrom, dió, mogyoró valóságos halmokban került az asztalra. De itt is a legnagyobb meglepetés a cseresznyefa volt, a diadalmenet legfőbb érdekessége. Szétnyíltak az oszlopos kerti csarnok függönyei, és íme: a hatalmas cseresznyefa már ott pompázott. Felugrált az egész vendégsereg, és pillanatok alatt lekopasztotta a fát. Én rá se hederítettem. - Hadd egyenek - gondoltam magamban -, nekik még új. Helyette megpróbáltam valami bókot mondani Clodia-Lesbia méltóságos asszonynak, a cseresznyeszájáról (azt hiszem, itt hangzott el először ez a később oly közkeletűvé vált butaság). Esteledett már, amikor megint letelepedtek a vendégek, és megkezdődött a szabályszerű ivás, a comissatio. A kegyelmes urak visszavonultak, a hangulat hamarosan felpezsdült, már mindenki énekelt a zenére, a rózsák elhervadtak a parfőmök bágyasztó és fülledt párájában, én Julius Caesarral beszélgettem a diktatúra lehetőségeiről (már akkor ilyesmit forgatott a fejében): mi ketten józanok voltunk. Ennek köszönhetem, hogy megfigyelhettem a lakoma egyik fénypontját: az ajándéksorsolást. Ezt már Caesar magyarázta meg: - Tudod, minden valamirevaló házigazda meglepi ilyenkor a vendégeit apró ajándékokkal. Egyszerűbb házakban papucsot, írótáblát, virágot, gyümölcsöt, játékkockákat vagy értéktelen haszontalanságokat és tréfás tárgyakat adnak, ilyen helyen azonban drága és finom holmikat; mindjárt meglátod. A szertartásmester máris olvasta a vendégek neveit, a titkárja pedig az ajándékokat. Az egyik párducot nyert, a másik bíborszövetet, a harmadik perzsaszőnyeget, a többi értékes csillárt, szobrot, ékszert, drágaköves gyűrűt, hátaslovat, elefántcsonttal kirakott karosszéket, ritka madarat, keleti illatszereket. Nagy volt az izgalom. A nők visítoztak. Clodia indiai selyemszövetet nyert, Cicero arannyal hímzett sarut, Caesar elefántcsont sétapálcát (kicsit olyan marsallbot-féle volt), Catullus egy zacskó aranyat, én pedig a híres Caelius szakácskönyvét. Nagyon megörültem neki, szerettem volna olvasni belőle, de az aranycsillárokban már tövig égtek a kanócok, és a vendégek is széledezni kezdtek. Mi is elindultunk Catullusszal, hogy nyakára hágjunk a zacskó aranynak.

33

GYÖNYÖRŰSÉGEM TULLIOLA Most aztán elválik a vér a víztől, színt kell vallani, ki éljen: Caesar-e vagy Pompeius! - csapott az asztalra Caius Trebonius tábornok, a galliai légiók főparancsnoka, Caesar helyettese. És jól tette, hogy az asztalra csapott, mert már tűrhetetlen volt a római vezető politikusok kétkulacsossága. Trebonius kitörésére megjegyeztem: - Bámulatos az emberi vakság! Mert valóban csak a vak nem látja, hogy Pompeius ügye veszett ügy. Ez a megátalkodott Massilia27 is milyen konokul védekezett! Kapzsi és telhetetlen görög hajótulajdonosai, nagykereskedői és vállalkozói megijedtek, hogy Caesar, a nép barátja, alaposan véget vet féktelen nyerészkedésüknek és uzsorájuknak! - A nép barátjából azóta Róma diktátora lett - jegyezte meg szárazon a tábornok -, mondjuk ki kereken: Róma királya. Ami persze egy szikrányit sem változtat azon, hogy ő az állam hivatott vezetője, nem pedig az arisztokrata Pompeius valamelyik fia. - Úgy van! - helyeseltem. - Szerencse, hogy Pompeiust nemrégiben agyonverték a derék egyiptomiak, a többivel pedig, beleértve a kótyagos Catót is, rövidesen végzünk - pattogott a tábornok, és megint az asztalra csapott. Azóta, hogy a makacs Massiliát térdre kényszerítettük, ezerszer megállapítottuk már nézeteink azonosságát: mind a ketten hűséges hívei voltunk Caesarnak. Most kemény kézzel tartottuk féken a még mindig félelmetes fenevadat, a gyönyörű kikötővárost: Trebonius mint főparancsnok, én mint a szárnysegédje, akkoriban az V. számú Alauda28 légió ezredese. Hadijelvényünk, az afrikai győzelmeink emlékére vert ezüst elefánt, ott díszlett az én páncélomon is, és jelképezte erőnket, amellyel a lázadókat eltapossuk. Győzelmünk és fényes bevonulásunk óta három esztendő telt el, de Massilia áruló görögjei még most sem bocsátották meg nekünk, hogy kényszerítettük őket fegyvereik, hajóik, kincstáruk kiszolgáltatására. Azóta megcsappant a milliomosok jövedelme: már nem dolgozhattak 48 százalékra, kénytelenek voltak megelégedni 20 százalékos haszonnal. Savanyú ábrázattal jöttek-mentek, s közben agyafúrt mesterkedésekkel mégiscsak feltornászták a hasznukat 30 százalékra, a többi 18 százalékot a rabszolgáik hasán takarították meg. - Raevius - szakította félbe elmélkedésemet a tábornok -, néhány hónapra Rómába kell utaznod. - Befejezted a galliai hadjárat történetét, kegyelmes uram? - kérdeztem meglepetten. - Eltaláltad. Tegnapelőtt este. Már másolják is a librariusok,29 és december végére elkészülnek vele. Képzeld, öt példányban írattam le!

27

Massilia - Marseille; meghódolt i. e. 49

28

Alauda - Pacsirta

29

librarius - könyvmásoló rabszolga

34

- Bámulatos! - lelkendeztem, mert ritkaság volt, hogy maga a szerző másoltassa művét ennyi példányban. Ez a könyvkiadók dolga és üzlete volt. Magánembernek drága mulatság az ilyesmi: drága a papirusz, drága és kevés a jó librarius. Ezúttal azonban Caesar fedezte a költségeket, sőt maga küldte a finom Fannius-féle papiruszt Rómából meg a legügyesebb öt librariust, mivelhogy Trebonius följegyzéseit fel akarta használni a polgárháborúról írandó történelmi művében. - Raevius - folytatta a tábornok -, meg kell mondanom neked, hogy művem, meggyőződésem szerint, korszakalkotó. Nem a dicsőség hiú vágya vezetett, mikor megírtam, hanem az igazság szeretete; az a törekvés, hogy az utókor hitelesen értesüljön galliai hadműveleteimről, áldásos kormányzásomról és hűségemről Caesar iránt... A hűség szóra fölkaptam a fejem: jaj, az én kétezeréves fejemmel már tudtam és láttam, hogy Trebonius, alig két év múlva, Caesar gyilkosainak cinkosa lesz. Legyűrtem felháborodásomat, és helyeslőn bólintottam, mintha semmit sem tudnék. Trebonius várt egy percet, nyilván néhány magasztaló és elismerő szavamra szomjazott, de én hallgattam. Lepleznem kellett történelmi mindentudásomat. - Nos, egy példányt megtartok magamnak, hogy néha olvasgassam, és javítgassak rajta... négy példányt elviszel Rómába. Egyet hódolatommal együtt átnyújtasz Caesarnak, egyet elhelyezel az állami levéltárban, a harmadikat elviszed Atticusnak, a könyvkiadónak, végül a negyediket átadod Cicerónak. Az öreg ugyan ravaszkodik: Caesar felé hajlong, Pompeiusékra mosolyog, lelke mélyén pedig a fogait vicsorgatja... de hadd olvassa művemet a legnagyobb ellenfél is: ki tudja, mit lát benne, mit hajlandó esetleg jó pénzért beleolvasni... ki tudja, mikor lehet szükségem a fogatlannak csúfolt oroszlán fogaira... Mindegy, nem az én dolgom. Elmegyek Rómába, teljesítem a rám bízott feladatot, találkozom az állam nagy embereivel meg régi barátaimmal, kiélvezem a főváros gyönyörűségeit. Mikor közöltem a hírt segédtisztemmel, Sergius Silus századossal, nagyot ugrott örömében: - Hála annak a szentséges Venusnak, hogy egy kicsit kimozdulunk ennek a nyavalyás, vidékies nagyvárosnak az áporodott levegőjéből! A matrózkocsmák és rabszolga-lebujok helyett végre igazi fővárosi szórakozásokhoz és élvezetekhez jutunk. - Megállj, Sergius - csillapítottam a fiatalember hevét -, fogd a triptychonodat meg a stílusodat,30 és menjünk be hű feleségemhez, Memmiához, hadd közöljem vele gyászos arccal a lesújtó hírt, hogy hivatalos ügyben három hónapra Rómába megyünk, és hadd írassa föl veled, mi mindent hozzunk neki a fővárosból. Sergius Silus lehorgasztotta a fejét, de velem együtt beletörődött a változhatatlanba. Tudta, hogy az ilyenkor elmaradhatatlan erkölcsi oktatást némán és megadón végig kell hallgatnunk. Meg is tettük, a százados nem egy, hanem három triptychont írt tele Memmia legsürgősebb kívánságaival, érzékenyen elbúcsúztunk és hajrá! máris vágtatott velünk a hálókocsi, a tenger örökké napsütötte partján Antipolis, Nicaea, Monoecus31 felé. Hosszú volt az út, de változatos: alig tudtunk betelni a táj és a tenger gyönyörűségeivel. A hatodik nap reggelén érkeztünk Nicaeába, és Trebonius tábornok meghagyása szerint az ő villájában szálltunk meg. Meg sem kísérlem leírni az itt töltött felejthetetlen napokat...

30

triptychon és stílus - hármas viasztábla és fém íróvessző

31

Antipolis, Nicaea, Monoecus - Antibes, Nizza, Monaco

35

Este meglepetés ért bennünket: Sergius örömmel jelentette, hogy Albium Intemeliumba32 megérkezett a római futárhajó, amely a postát hozta, és két nap múlva indul vissza Ostiába. - No, ez jó lesz - mondtam -, legalább hat nappal megrövidül az utunk, ha a gyorsjáratú postahajón megyünk. Harmadnap reggel ott is voltunk az intemeliumi kikötőben, és boldogan szálltunk fel az Iris hajóra, amely öt nap alatt Rómába röpített bennünket. Caesar a Janiculuson fogadott, abban a pazar villában, amelyben tavaly óta az egyiptomi királynő, Kleopátra lakott. Már az óriási, gyönyörű park vasrácsos kapujában utunkat állták Caesar testőrei, a VI. Ferrata Victrix légió marcona katonái, akiket Galliában győzelemről győzelemre vezetett, s akik tűzbe mentek volna urukért. Bent a villában lictorok őriztek minden ajtót, udvarmesterek, titkárok, díszesen öltözött inasok és egyéb rabszolgák adtak kézről kézre, míg végre bejutottunk a márványoszlopos fogadóterembe. Ha azt képzeltem, hogy a diktátor ezüstpáncélban, vörösforgós sisakban, vagyis teljes hadi díszben fogad bennünket, nagyot tévedtem. Caesar könnyű zöld selyem synthesisben33 ült márvány karosszékében, s mikor beléptünk és feszesen tisztelegtünk, könnyedén biccentett fejével. Szikár arca közömbös és rideg maradt, mintha bronzból öntötték volna. A rózsaszínmárvány, hatalmas íróasztalnál sárga szegélyes barna tunikában finom arcú, értelmes tekintetű rabszolga ült, előtte pergamenlapok, tintatartó, kezében hegyesre faragott nádtoll. Phileros volt, Caesar gyorsírója. Kissé elfogódottan álltam a világ ura előtt. Néhány szó kíséretében átadtam Trebonius művét. Most Caesar halványan elmosolyodott: - A derék Trebonius, hű katonám! Köszönd meg neki nevemben, Raevius, és mondd meg, hogy elolvasom. Érdekel. Fölbontotta az egyik tekercset, és végigfuttatta tekintetét a hasábokon. - Á, Deiotarus királyról ír... hogy tavaly meg akart mérgezni? Ugyan, nevetséges... Fölmentettem. A vén Cicero védelmezte, aki maga is szívesen megfojtana engem egy kanál vízben... No mindegy... Emitt meg Kleopátráról... - elolvasott néhány sort, összecsavarta a tekercset, és legyintett. - Trebonius, Trebonius, nagyon is vidéki szemmel nézed a világtörténelmet... Ledobta a tekercset az asztalra, s hozzám fordult: - Raevius ezredes, mondd meg a tábornoknak: Kleopátra tavaly óta a vendégem, itt lakik ebben a villában egész udvartartásával, s hígvelejű és felületes ember az, aki azt hiszi, hogy az egyiptomi királynő puszta kalandot és szórakozást jelent Caesarnak. Értsétek meg végre, hogy itt, ebben a villában, a világ átalakításának roppant tervei forrnak. A birodalom határmenti barbár népeinek örökös nyugtalankodása előbb-utóbb fölemészti Róma erejét: megteremtjük tehát a római-egyiptomi világbirodalmat, és megosztozunk Kleopátrával a földkerekség birtokán. A nyugati felét én kormányzom, a keletin majd ő uralkodik és Caesarion, a fiam... Elhallgatott, és tekintete a levegőbe révedt, túl rajtunk, túl a márványoszlopokon, túl a tengeren és túl az időn... - Megértetted, Raevius? - süvített a hangja.

32

Albium Intemelium - Ventimiglia

33

synthesis - könnyű, színes háziruha

36

- Igenis, fels... - hirtelen megijedtem, és elharaptam a szót. - Mondd ki bátran - biztatott Caesar -, csak mondd ki, ne kerülgessük a lényeget! Aki diktátor, az király, ne játsszunk a szavakkal! Csak néhány ostoba rajongó reszket ettől a tömör szótól! Szabadságot és köztársaságot emlegetnek, szólamokat pufogtatnak. Ki bántja a szabadságot? Ki bántja a köztársaságot? A nép boldog: munkaalkalmakat teremtettem, közmunkákkal és nagyszabású építkezésekkel; háromszázhúszezer munkanélküli helyett ma már csak százötvenezernek kell munkanélküli segélyt adnunk. Ki bántja itt a népet? A birodalom nyugodt, kardom rendet és békét teremtett, képem ott a pénzeken, a nép akaratából bíborpalástot és királyi diadémot viselek... hát nem vagyok király? S ha nem, hát Caesar vagyok. - Felséges uram - dadogtam. - Ügy, úgy, Raevius, a hűséges Alauda légió nem félti tőlem a szabadságot és a köztársaságot, csak ez a vén köpönyegforgató, ez a nevetséges Cicero, aki barátomnak hazudja magát, de összeszűri a levet ellenségeimmel, összetörhetném, de rá se hederítek! Csak játssza tovább kis játékait, nem sokáig játssza már. Vége annak a világnak, amelyben harsány szabadságszólamok leple alatt vígan és gyümölcsözőn tolhatta a milliomosok és az arisztokraták szekerét! Kifújta magát, aztán folytatta: - Egy ujjal se nyúlok hozzá, Raevius! Hosszabb ideig maradsz Rómában? Hát akkor figyeld meg, hogy egész Róma a vén csacsin nevet. Képzeld, hatvanéves korában elvált a feleségétől, a derék Terentiától, s ami még cifrább, feleségül vette a gyámleányát, Publiliát. Szegényke, ott nevelkedett a házában, vagyonát is az öreg kezelte... értsük így: elkezelte. Egyetlen megoldás volt: elvenni a kislányt, kifizetni a legsürgősebb adósságokat. Mikor Publilia erre ráébredt, nyomban otthagyta az öreget... Hát ezen mulat Róma. - Mi a provinciában semmit sem tudunk az ilyesmiről... - Mit is tudtok ti ott az isten háta mögött? Persze, azt sem tudjátok, hogy a ravasz vénember közben tovább irkálta szemforgató leveleit, tele gyönyörű erkölcsi elvekkel, csak úgy csöpögnek a bölcsességtől! Hányszor leírta ezekben a levelekben: „Tulliola, gyönyörűségem!” - pedig a leánya, ez a szerencsétlen Tullia, belebetegedett az öregúr válásába és második házasságába, hiszen a kis Publilia vele együtt nevelkedett, és szívbéli barátnője volt! Keserűen felkacagott: - És ez a Cicero az én ellenfelem! Azt se tudom, hogyan támolyogtunk ki a diktátor fogadóterméből, de annyi bizonyos, hogy aznap úgy kóvályogtunk ide-oda a városban, mintha fejbe kólintottak volna. Sergius Silusnak mintha szavát vették volna: csak bámult rám, s én gyászos pillantással viszonoztam mélabús tekintetét. Mindkettőnket megviselt az a tudat, hogy egy világtörténelmi találkozás részesei lehettünk. Mindazonáltal ebben a pillanatban őszintén visszavágytunk Massiliába. Két napig úgy jártunk-keltünk, mintha leforráztak volna, harmadnap végre elszántuk magunkat, és meglátogattuk a híres könyvkiadót, Atticust. Átadtuk neki Trebonius kéziratát. - No, ezt Fannius-féle hieratica-papiruszra másoltatom, száz példányban, mit szólsz hozzá? fordult hozzám. - Száz példányban? - csodálkoztam. - Hisz ez méregdrága lesz. - A mű - felelte Atticus rövid számvetés után - három tekercs, vagyis százhúsz hasáb, ezen a könnyű, simított papiruszon, ébenfa-tartóra tekerve, két végén vörös gombbal, pergamencímkével... várj csak... négy denarius lesz. 37

- Herculesre! - kiáltottam fel. - Nevetségesen olcsó! Ennyi a havi készpénzfizetése Trebonius nicaeai vincellérjének! - S méghozzá az én kiadványaim szépek is! - büszkélkedett. Megmutatta Caesar „Galliai háború”-jának egy pompás példányát és Catullus szerelmes verseinek simított, vékony pergamenre másolt gyönyörű kis amatőr-kiadását: tenyérnyi magas, háromujjnyi széles tekercs, hasábonként csak nyolc sor volt rajta, de milyen gyönyörű írás! És vörös kezdőbetűk! - Ezt a nők szeretik - magyarázta Atticus -, a táskájukban hordják. Csak hat denarius az ára... egy vörös borostyán illatszertok háromszáz denarius!... és nem győzök eleget másoltatni belőle, mivel annyira keresik. Amint átmentünk a peristyliumon,34 valahonnan ütemes beszéd hallatszott ki. Kérdőn néztem Atticusra. - A műhely - mutatott egy szárnyas ajtóra. - Most éppen Sositheus, Cicero titkára diktálja gazdájának a római szónoklat történetéről írt legújabb művét. Benyitottunk a terembe: huszonöt rabszolga görnyedt odabent, mindegyik előtt tintatartó, nádtoll, tollfaragó kés, cédrusolaj - ezzel kenték be a kész papiruszt molyrágás és nedvesség ellen - és a hosszú, százlábnyi35 papirusztekercs. Sositheus emelvényen ült, hangosan, tagoltan diktálta a szöveget, pálcával verte hozzá az ütemet. - Menjetek ki a fórumra, a Curia Julia36 mellett mindjárt az első utca az Argiletum, nézzétek meg a könyvesboltomat - biztatott Atticus a pompás villásreggeli után -, van ott egy-egy példány olyan Plautusom meg Lucretiusom, hogy olyat még nem is álmodtatok. Megcsodáltuk Atticus könyvesboltját, de épp így megcsodáltuk az aranyművesek, az illatszerészek, a borbélyok, a divatos suszterek, azazhogy cipőművészek pazar boltjait is. Bizony, mint afféle jó vidékiek, csak tátottuk a szánkat ebben a nagyvárosi ragyogásban és szédítő nyüzsgésben. Miután az állami levéltárban elhelyeztük Trebonius művének harmadik példányát, már csak egy feladatunk volt: átadni a negyedik példányt Cicerónak. - Valahogy furcsán érzem magam - vallottam meg Sergius Silusnak -, és attól tartok, hogy szégyent vallunk a nagy filozófus és híres politikus előtt. Katonák vagyunk, nem értjük az ő nyelvüket, nem vagyunk eléggé műveltek. - Úgy van, ezredes uram - helyeselt Sergius -, meg aztán az ilyen embernek az esze járása is idegen tőlünk. Ki a manó érti az ő filozófiai halandzsájukat? Valahányszor belekezdtem egyik munkájába, mindig beletört a bicskám, vagyis az a kis katonaeszem. - No, persze - nevettem el magam -, neked nem a filozófián, hanem mindig a nőkön jár az a bizonyos kis eszed. - Hát nincs igazam? Egyetlen mondatot jegyeztem meg Cicero összes műveiből: „Vagy filozófia, vagy nő! Vagy az egyikről, vagy a másikról le kell mondani, mert sehogysem férnek össze.”

34

perystilium - a római ház oszlopos kertje

35

l római láb kereken 30 cm

36

Curia Julia - a szenátus ülésterme

38

- Nyilván hőn szeretett hitvesére, Terentiára gondolt, mikor leírta ezt a bölcsességet jegyeztem meg gúnyosan, mert eszembe jutott a válás és a kis Publilia, vagyis Caesar rosszmájú pletykázása. De már fent is voltunk a Palatínus hegyen, és ott álltunk Cicero palotája előtt. Amint a kapun beléptünk, egyszerre legalább ötven rabszolga zúdult ránk, szinte karban harsogták a „Salvé”-t,37 hajlongtak, hajbókoltak, tessékeltek, körültáncoltak, de olyan volt ez az egész, mint egy pantomimus, mintha balettet jártak volna körülöttünk. Valóban, a rabszolgák tragikomikus tánca volt ez az arany, a pénz, a hatalom, a kard és a korbács körül. De meg kell adni, hogy mind tiszták voltak, finomak, illatosak, jó modorúak. Az egyik ezüsttálat tartott elénk, ezüstkancsóból vizet öntött kezünkre, a másik kimolosi földdel38 beszappanozta, a harmadik illatos puha kendővel letörölte. Mind egyforma, jó szabású, sárga szegélyes barna tunikát viseltek, csak a kapus viselt zöldet, a háziorvos kék szegélyes fehéret, s a házfőnök, a condus promus elegáns feketét, keskeny ezüstszegéllyel; karcsú, ezüstgombos fekete pálca volt a kezében, mint valami marsallbot, ezzel igazgatott, irányított, parancsolt, tiltott, dicsért, büntetett, vezényelt. Kétségtelenül ő volt a palota rabszolgaseregének fővezére; ő parancsolt az inasoknak, komornyikoknak, takarítóknak, fűtőknek, fürdősöknek, a bútorok, az ezüst -, arany- és terra sigillata edények gondozóinak, a konyhafőnöknek, a szakácsoknak, kuktáknak, pecsenyeszeletelőknek és egyéb tálalóművészeknek, a cukrászoknak, lepénysütőknek, mézeskalácsosoknak, a főasztalnoknak, a térítőknek, a kerevet-felügyelőknek, a kenyérosztóknak, az étlapbemondóknak, a zenészeknek, a szórakozások és mutatványok rendezőinek, az orvosnak, a főkönyvelőnek, az írnokoknak, a pénztárosoknak, a számvevőknek, a ruhatárosoknak, a kutyagondozóknak, vagyis az egész léhűtő bandának, amely ebben a palotában Cicero kenyerét ette. - Úgy látom, ezek pecsenyét is épp eleget zabálnak - jegyezte meg Sergius, tapintatosan gallus nyelven -, mivelhogy mind olyan kövér, mint a disznó. - Igazad van, Sergius - mondtam én is halkan, de szintén gallus nyelven -, csakhogy ennek nem csupán a sok zsíros pecsenye az oka, hanem inkább a tömör semmittevés. - Ezredes uram - mérgelődött Sergius -, ha a galliai rabszolgák vagy akár parasztok, a földet túrók, az erdődöntők, a kőbányászok, a folyami és kikötői hajósok, matrózok és teherhordók keserves életére gondolok, ökölbe szorul a kezem. Nem mintha sajnálnám őket, hiszen azért rabszolgák, de felháborít ezeknek a pimasz naplopóknak a gyöngyélete. - Sose zörögj, Sergius - intettem a századost -, hiszen tudhatod, hogy mindig az zabál, aki a húsosfazék mellett lebzsel. A mi világunk rendje már az, hogy aki pedig henyél, dagadtra hizlalja a pocakját. - Raevius ezredes - vágta el beszélgetésünket a condus promus nyálasan alázatos baritonja -, erre parancsoljatok. Pálcáját magasra emelte, s megindult előttünk. Oldalt és mögöttünk kettős sorokban lépkedtek a naplopók, teljesen céltalanul.

37

salve - üdvöz légy

38

Kimolos - Égei-tengeri sziget, fehér agyagját szappannak használták

39

A menet a peristyliumban kötött ki, a rabszolgák az oszlopok közt sorakoztak fel, Aurelius Eros (mert így hívták a házfőnököt) mélyen és szertartásosan meghajolt, leültetett bennünket a fehér márvány hemicyclium39 bíborpárnáira, és hülye mosollyal kihátrált a kertből. - Most vonul be Cicero - súgtam Sergiusnak. Egy pillanatnyi ünnepélyes csönd támadt. A rabszolgák kopaszra nyírt feje mint gömbölyű tökök gyöngysora világított ki a puszpángbokrok zöldjéből. Valóban ünnepélyes menet közeledett: elöl Eros, nyomában hat sárga ruhás rabszolgalány, mögöttük ezüstövvel átfogott káprázatos kobaltkék selyemstólában40 karcsú, nimfa termetű szép asszony lépkedett, nyakában sárga borostyán illatszertartó dobozka, feltornyozott dús hajfonatait türkiz szemű ezüst szalamander fogta össze. - Mi ez? - szóltam oda halkan Sergiusnak. - Ki ez? - ugrott fel a százados lelkesen, mivelhogy ő nem a filozófiát kedvelte. Nem kellett sokat törni a fejünket. Eros máris jelentette: - Caerellia, házunk úrnője. Aha, fél füllel hallottam én már valamit erről a csinos özvegyről. Massiliában mesélte a tábornokom egyik római barátja, Barbius nagykereskedő, hogy a rendkívül művelt és szellemes özvegy előbb csak levelezett az öreg Ciceróval, aztán megismerkedtek, megbarátkoztak, úgynevezett magasrendű, érdektelen, szellemi barátságot kötöttek... - Mennyire örülök, hogy a híres Raevius ezredest házunkban üdvözölhetem! - nyújtotta felém mind a két kezét, de tekintete máris Sergius Silus daliás alakjára tévedt. A századost nem sokat kellett biztatni: legszebb hódító mosolyával simogatta végig a tündöklő özvegyet. Ám a százados gyökeresen tévedett, mikor holmiféle hiú reményekben ringatta magát. Mert innen kezdve csak az asszony beszélt, csevegett, csicsergett, fecsegett, locsogott, darált, hadart, kotyogott, karattyolt. Jupiterre! Egy pillanatra be nem állt a kereplője. No, de legalább sikerült kijózanítania bűbájából engem is, a századost is. - Üljetek le! - mutatott a márványpadra, s ő maga közénk libbent, mint egy aranyos lepke. Cicero nincs itthon, Puteoliban pihen és alkot - tapsolt, a condus promus intett, néhány perc múlva frissítőkkel dúsan megrakott asztal termett előttünk -, most én vagyok Cicero. Pajkosan elkacagta magát, de máris folytatta: - Mert őt a válás izgalmai is megviselték... a válás meg a második házasság, ez a kis csitri Publilia: hogy az én nagyszerű barátom hogyan is veszthette el így a szemmértékét! No, mindegy, túl van mind a kettőn. Terentiával mindenáron ki akartam békíteni, lehetetlen volt! Nem tudom, Raevius, láttál-e már eleven hárpiát: no, Terentia az volt. Nem mondom, szerette a rendet, a jó konyhát, a szép bútort, a fényűző életet, vagyonokat költött művészi, de fölösleges műtárgyakra, azt is tudom, hogy 120 000 denarius volt a hozománya, ezt most visszakövetelte, bár ő maga pazarolta el, Cicero millióival együtt, de mindegy: kellemetlen nő, házsártos, veszekedő, babonás, teljesen érzéketlen nagyszerű férje sikerei és munkái iránt... Ez a bitang Philotimus, a könyvelőrabszolga volt a cinkosa: nagy tolvaj, mondta róla Cicero, mert észrevette, hogy lopják és sikkasztják a pénzét. Ez a gazember mesterkedte ki azt is, hogy Tulliola hozományából 15 000 denáriust elsikkasszon Terentia... Annyi bizonyos, hogy minden rabszolga tolvaj és gazdájának esküdt ellensége, de emellett még Herodotos hírhedt mestertolvaja is elbújhat... Nézd ezt a csűrhét, Raevius 39

hemicyclium - félkör alakú márványpad

40

stóla - hosszú női ruha

40

mutatott a rabszolgákra, akik minden szavát hallották -, mind egy-egy Philotimus. Cicero csak a klinikai kormányzóságából két és fél milliót hozott haza, ezt az utolsó garasig kiszipolyozta belőle ez a disznó, Terentia kegyelmes asszony közreműködésével... Ezek a tökfejűek itt egyenként kétszáz denariusba kerültek, ezek a kislányok itt fejenként négyszázba, no de nézd, milyen csinosak... - Sergius most odanézett, a leánykák lesütötték a szemüket. - De mit gondolsz, megéri a pénzt ez a sok léhűtő? Ötven rabszolga csak itt a városi palotánkban, Puteoliban is ötven, Tusculumban százötven, a többi vidéki villánkban, az erdőkben, a szőlőkben, a szántóföldeken még legalább ötszáz! A vidékiek meg is dolgoznak a kásájukért, de ezek a városiak csak zabálnak meg henyélnek, a Darius kincsét is fölemésztenék!... Elhiszed-e, hogy az a Cicero, aki csak ügyvédi munkájával két és fél millió denariust keresett, és tisztességgel összegyűjtött ötmillió denarius vagyont - megcsuklott a hangja -, most fűnekfának tartozik, és fő a feje az adósságai miatt... Hiába van négy bérháza Rómában, mióta ez a... mióta Caesar elengedte a lakbértartozásokat, ezekre is ráfizetünk... Aztán itt van ez a piszok Dolabella, a szegény kis beteg Tulliola harmadik férje... remek ember, tehetséges ember, nagyszerű ember - és az özvegynek fölcsillant a szeme -, de gyalázatos, jellemtelen gazember..., avval a hírhedt Caecilia Metellával éli világát... Hogy a Fúriák gyötörnék halálra!... Ez is teli marokkal szórja a jó öreg Cicero pénzét... Tulliolám, szegénykém, apjának egyetlen gyönyörűsége, most várja második gyermekét, Tusculumban senyved... jaj, talán meg sem éri a tavaszt... - két kövér krokodiluskönnyet mázolt el a szeme sarkában, és a hatás kedvéért kis szünetet tartott. - Ó, milyen szerencse, hogy ilyen asszony áll mellette válságos napjaiban! - bókoltam esetlenül, mert a beszédes özvegynek minden szavából kirítt, hogy ő a legnagyobb tolvaj ebben a palotában. Szentül meg voltam győződve róla, hogy a nyakába akarja varrni magát a vén Cicerónak, s nyilvánvaló, hogy máris az ujja köré csavarja. Ha sikerül beérkeznie harmadik feleségnek, majd egyetlen örökösnek, négy római ház, nyolc itáliai villa, ugyanannyi szőlő és kisebb-nagyobb földbirtok „üti a markát”, hogy egy barbár szólással pecsételjem meg Caerellia önzetlenségét. - Úgy van! - bökte ki Sergius Silus, teljesen fölösleges buzgalommal, mivelhogy Caerellia amúgy is tökéletesen el volt ragadtatva önmagától, és fütyült a mi elismerésünkre. Mindazonáltal mosolyogva köszönte meg a semmitmondó és szellemtelen ezredesi bókot: - Kedves vagy, Raevius - villantotta rám gyöngy fogsorát -, kár, hogy abban a görög piszokfészekben kell elpazarolnod szellemedet. És titokzatosan elmosolyodott. Máskor ilyen esetben Sergius Silust menthetetlenül elfutotta a sárga irigység, most azonban alig észrevehető gúnyos mosoly libbent a szája szögletében. Ismerem én a századosomat: öreg neki a nő. Mivelhogy Caerellia megvan már legalább huszonhat éves. - Igazán végtelenül sajnálom, hogy el kell búcsúznom tőletek: látogatókat várok, adósokkal, hitelezőkkel, kliensekkel,41 politikusokkal kell tárgyalnom. Cicerót Puteoliban találjátok, már értesítettem. Mikor kikísértek bennünket, talán még több akasztófára való naplopó nyüzsgött körülöttünk, mint egy órával ezelőtt. - Mit szólsz hozzá - fordultam a századoshoz -, mennyi adósság, és mégis mennyi rabszolga!

41

cliens - előkelő úr (patronus) pártfogása alatt álló szegény szabad polgár

41

- Hogy barbár szólással jellemezzem ezt a nagyzolást: fenn az ernyő, nincsen kas! - vágta rá Sergius. Puteoliban alig láttuk az ötven rabszolgát: mind a mezőn dolgozott, a szőlőben meg a díszkertben, csak a dispensator, a gazdatiszt fogadott bennünket, a derék Hermes, aki már harminc éve szolgálta Cicerót. Itt nem volt semmi hókuszpókusz: amint kiszálltunk a kocsiból, bevezetett bennünket a vendégszobánkba, s kisvártatva benyitott hozzánk Tiro, a gazda titkára, gyorsírója, legbizalmasabb embere, aki nemcsak gazdája műveit gyorsírta és diktálta a két házi librariusnak, hanem ellenőrizte a pénztárost, a könyvelőket, a gazdatisztet, a falusi és városi rabszolgákat, főképpen az archimagirust, a konyhafőnököt, mivelhogy az öreg Cicerónak meglehetősen gyenge volt a gyomra. Ez a Tiro volt Cicero legállandóbb és legértékesebb birtoka: maga a hűség, megbízhatóság, jóság, emberség. Még Cicero apjának a házában született, együtt nevelkedett és együtt öregedett meg a nagy államférfival, aki ezelőtt hét évvel felszabadította. Bár Tiro a szolgálata alatt szerzett egy kis birtokot és némi tőkét, mégsem hagyta el Cicero házát, nem tudott és nem akart elválni tőle. - Caerellia asszonytól hallottuk, hogy beteg voltál - kezdtem -, de úgy látom, hogy már makkegészséges vagy. - Ez az újfajta gyalázatos betegség, a tüdőszárazság vert le a lábamról hat évvel ezelőtt, amikor gazdámmal együtt Kilikiát kormányoztuk - felelte mosolyogva. - A kegyelmes úr hat esztendeig a maga költségén gyógyíttatott, s most boldog vagyok, hogy megint teljes erőmből szolgálhatom őt, akinél nagyobb embert nem ismerek a világon. - Eléggé sajnos - szóltam közbe tájékozottan -, hogy éppen a felesége nem értette meg. - Sem a felesége, sem a kora - jegyezte meg Tiro. - Az oka pedig a felesége kora - kottyantotta közbe Sergius Silus tapintatlanul, mint rendesen. - Ó, százados uram - legyintett Tiro -, volt neki fiatal felesége is, de Publilia sem értette meg, sőt merem állítani, hogy Caerellia asszony sem érti. - Ő viszont érti a módját - szólta el magát megint Sergius százados. Tiro úgy tett, mintha nem hallotta volna az idétlen megjegyzést: - Ezredes uram - fordult hozzám -, az amanuensis, a levélmásoló vár, a tabellarius, a futár is vár, sürgős levelet akarok írni gazdámnak, bejelentem, hogy itt vagytok. Ha esetleg szükséged van még ma levélíróra, az amanuensisem vikáriusa42 rendelkezésedre áll. - Köszönöm, Tiro, ma még nem dolgozom. Megvárom előbb a kegyelmes urat. - Holnapra megjön, megígérhetem. Bár tengerhez szokott emberek vagyunk mind a ketten, de ezt a neapolisi43 öblöt úgy megcsodáltuk, mintha még soha életünkben színét sem láttuk volna tengernek. A tengerre néző oszlopos teraszról láttuk közvetlenül alattunk a világ egyik legnagyobb kereskedelmi kikötőjének, Puteolinak44 roppant forgalmát, a rengeteg tengerjáró hajót, a kisebb személyhajókat, a csónakokat és a kék vizén pillangók gyanánt sikló könnyű vitorlásokat. 42

vicarius - a rabszolga szolgája

43

neapolisi - nápolyi

44

Puteoli - Pozzuoli

42

- Az ott, ha jól látom - mutattam a szemközti földnyelvre, lehetett vagy 20 mérföld légvonalban -, a Minerva-fok és fennsíkján a mindig mosolygó, tündéri Surrentum.45 Nem messze tőle Stabiae, s egy ugrásnyira Pompeji, mellette Herculanum, mind a három a tenger partján, fölöttük tornyosul az örökké morgó-füstölgő Vesuvius. - Ezredes uram - ragadta el Sergiust is a lelkesedés -, amott balra, ezen a hegyfokon túl... Belenéztem az itinerariumomba, és fölényesen magyaráztam: - Ez a Pausilypon,46 úgy is mondhatnám: a Gondűző. - Igen, azon túl - folytatta Sergius -, az a gyönyörű nagy város, paloták, márványtemplomok, kupolás csarnokok, a rengeteg hajó a kikötőben, a nevető kertek a város fölött... - Neapolis - vettem ki a csattanót Sergius szájából. Mintha varázsigét mondtam volna, mind a ketten elnémultunk: úgy elbűvölt a tündéri táj. - És Róma világfürdője, a híres Baiae? - érdeklődött a százados. Belepillantottam az itinerariumba,47 és folyékonyan magyaráztam: - Mindjárt itt jobbra láthatod a villák gyöngysorát a lejtős parton, kissé északabbra fortyogó tűzhányó-kráterek, alattuk a titokzatos Cumae: ott van a Tartarus bejárata, ott jósol az ezeresztendős vén Szibilla..., már az együgyű jámboroknak, akik hisznek az efféle dajkamesékben. Nagyot nevettünk mind a ketten: felvilágosodott emberek voltunk. Másnap megérkezett a ház ura. A sok szóbeszéd után totyakos, esett aggastyánnak képzeltem Cicerót, afféle nevetséges vén kecskének, mint az Atellana-bohózat Pappusa. Mikor Tiro bevezetett a dolgozószobájába, meglepetten álltam meg a magas, szikár, enyhén hajlott hátú, egyébként erős és friss férfiú előtt. Merészen ívelt sasorra, kemény szálú, kopottas fekete haja, hatalmas koponyája akkor is lenyűgözött volna, ha nem tudom, hogy Cicero. Szeméből sugárzott az értelem, arcán halvány pirosság gyulladozott. A megszólalás pillanata volt ez, ennek jöttét jelezte a könnyű izgalom, amely még most, annyi ragyogó szónoki diadal után is elfogta a beszéd nagy művészét. Mint mindig, most is szerepet játszott. - Üdvözöllek szerény hajlékomban, Raevius ezredes. Az én drága Tiróm mindenről értesített, s bár gyönyörűségem, Tulliám betegágyánál voltam Tusculumban, a kedvetekért ide siettem: hadd lássátok, mennyire megbecsülöm Trebonius barátomat, és mily szívesen látlak benneteket. - Kegyelmes uram - szólaltam meg -, tisztelettel átnyújtom tábornokom művét a galliai hadjáratról. Cicero átvette a díszes tekercset, kibontotta, szemét végigfuttatta a hasábokon. - Ah, ez több mint érdekes: ez csemege! - Leültetett, maga is leült kényelmes, párnázott karosszékébe. Rőfnyire kitárta a tekercset, hátradőlt, elolvasott egy-egy kiragadott mondatot vagy szót, kemény tekintete egyre jobban földerült, aztán hirtelen összeugrasztotta a tekercset, és fölnevetett:

45

Surrentum - Sorrento

46

Pausilypon - Posillippo

47

itinerarium - útikönyv

43

- Mondom, hogy csemege! Hiszen ezt pompásan felhasználhatom ez ellen a... hiszen ez a Trebonius valóságos művész... tele van a könyve rejtett célzásokkal... csupa fullánk... Remek! Megcáfolhatatlan bizonyítékok rejlenek ebben a könyvben arra, hogy egyesek milyen régóta döntögetik már a köztársaság alapjait... Hallatlan - kezdett belemelegedni -, példátlan, hogy valaki tíz évre diktátorrá választassa magát, no persze a nép csak bólogatott hozzá, a fegyver Caesar kezében volt, hát ki mert volna ellenkezni? Ah, mikor végrehajtotta az államcsínyt, megírtam Atticusnak, hogy legszívesebben örökre elhallgatnék, hiszen úgyis vége a köztársaságnak, mi dolgom nekem a zsarnokkal? - Szeméből két kövér könnycsepp gördült, fejét lehajtotta: - És nem elég, hogy elveszett a szabadság, elveszítem az én gyönyörűségemet is, Tulliámat... Jupiterre, szívesen csatlakoznám valamiféle összeesküvéshez, hogy megbuktassam a diktátort és megmentsem a szabadságot, de mióta Catilináékkal olyan keményen elbántam, az összeesküvők valahogy nincsenek hozzám bizalommal. - Elnevette magát. - Hiszen, nem mondom, Caesar szívesen fogadott - folytatta kissé megenyhülten -, háromszor védtem bírói széke előtt olyan embereket, akik állítólag az életére törtek, s mind a hármat fölmentette. Ez kétségtelenül siker, s egyúttal mutatja irántam való jóindulatát. De nem, nem - kiáltott fel szenvedélyesen -, a köztársaságot nem adom el, nem árulom el semmiféle sikerért, semmiféle diktátorért! - Már lángolt az arca, melle hullámzott, elragadta a szónoklás heve. - Ki ez a Caesar, ez a levitézlett forradalmár? Gallia és Germánia hóhéra, aki fegyverrel támadt a hazára! Hogy ő munkalkalmakat teremtett? Castorra, óriási hazugság: egyszerűen megszüntette 170 000 proletárnak a munkanélküli segélyét, de ettől még nem lett munkájuk! Ez, kereken kimondom, a nép elárulása. De érdekli őt a nép? Hogy eltörölte az adósságokat? Szó sincs róla, csak a kamatot beszámíttatja a törlesztésbe, persze ezt is a vagyonos osztály zsebéből. Ugyancsak a mi zsebünkbe nyúlt, mikor elengedte a lakbértartozásokat. Pedig a vagyonos osztály az állam legszilárdabb támasza! Hogy földet adott a népnek? Igen, Afrikában, mert oda telepítette ki a földre éhes parasztokat! Az is a nép érdekében van, hogy az egyiptomi királynő már tavaly óta itt uralkodik Rómában? Talán azon is érdemes gondolkozni, hogy ez a népboldogító mért nem szégyelli ezt a kalandot! Mért nem szégyelli, hogy felesége, a derék Calpurnia, otthon zokog és sorvad, amíg ő naphosszat a királynővel „tanácskozik” holmi fantasztikus politikai tervekről? Hát az talán jó a népnek, hogy arca mását rávereti a pénzekre, s még hozzá királyi diadémmal a fején, azokra a pénzekre, amelyekből a népnek egy megveszekedett garasa sincs? Az is a nép érdekét szolgálja, hogy rendelete értelmében senkinek sem lehet 60 000 sestertiusnál, vagyis 15 000 denariusnál több készpénze? Hiszen ez az imádott nép már annak is örülne, ha megvolna a heti egy denarius napszáma, egy font árpája, meg egy bögre olaja! Ah, barátaim, úgy látszik, a hazának nincs már szüksége rám... Búcsút mondok hát a közügyeknek - fejezte be a tirádát egy mélabús akkorddal -, és visszatérek a tudományhoz, az irodalomhoz, első szerelmemhez. A közéleti csalódások után, bölcsen tudom, csak a könyvek vigasztalhatnak meg... Lenyűgözött a szónoklat ereje, lendülete, friss szárnyalása, csillogó változatossága. Ez az ember igazi művész volt, egyszerre játszott az emberi érzelmek, indulatok és szenvedélyek minden húrján, és férfiasan zengő hangja még most, öregkorában is elbűvölte hallgatóságát. Valami szokványos bók kóválygott a fejemben, hogy de igen, a hazának még nagyon is szüksége van rá, de valósággal görcs állt a torkomba, és szerencsére nem tudtam kimondani a tervezett közhelyszerű üres szólamot. Tiro törte meg a varázst: - Uram, kifárasztod magad, kíméld erődet és hangodat! - Igazad van, Tiro - bólintott Cicero -, nyugodjunk meg, és nyugodjunk bele, hiszen nyilván a Fátum akarta így. Ha jól meggondolom, az a bitang librariusom, aki a múlt hónapban ellopta a könyvtáramból Platón Symposionját, jobban mérgesít, mint a diktátor; legkedvesebb könyvem elvesztése jobban fáj, mint a köztársaság! Szabadság? Ej, jó éjszakát! 44

Hirtelen fölkelt és eltűnt. Aznap már nem láttuk, másnap pedig tabellarius érkezett Tusculumból, sürgős üzenettel Philadelphustól, a tusculumi villa orvosától. Cicero hajnalban kocsiba ült, és halálos izgalomban hajszoltatta a lovakat. Hosszú volt az út, 160 mérföld, azt hitte, sohasem ér a végére. A többit Tirótól tudtuk meg, mert úgyszólván naponta érkezett levél Tusculumból. Tiro felolvasta a leveleket: mindegyik a kétségbeesés, a szörnyű gyötrődés, a kibírhatatlan és kimondhatatlan szenvedés halálos sikoltása volt: mindegyik egy-egy stilisztikai műremek. Megtudtuk, hogy Publilia meg akarta látogatni Tulliolát a halálos ágyán, de Cicero ridegen elutasította, úgyhogy a pökhendi Nasta, a procurator, valósággal erőszakkal tuszkolta ki a villából a gazda feleségét. Szokatlanul kemény volt a február, s még keményebb az öreg Cicerónak: a hónap Idusán48 utolsót lobbant a megtört fény Tulliola szemében, Cicero egyetlen gyönyörűsége kihunyt örökre. Mikor az öregúr február vége felé Atticus kíséretében visszajött Puteoliba, elcsodálkoztam. Nyoma sem látszott rajta a többhetes virrasztásnak, aggódásnak, embertelen izgalomnak. Igaz, nem mosolygott, de barátságosan üdvözölt bennünket, és megköszönte Tirónak, hogy nem engedett utunkra. - Jó, hogy itt vagytok. Nem tudnék most egyedül maradni. Legnagyobb meglepetésünkre, úgy látszik, mégiscsak tudott. De mi is magunkra maradtunk, sem Atticust, sem Tirót nem láttuk naphosszat, nem is étkeztünk együtt házigazdánkkal és barátaival. - Itt történik valami - tűnődtem hangosan -, különben nem hagynának így magunkra. - Nekem gyanús - okoskodott Sergius Silus -, hogy Caerellia asszony nem jött vele Rómából. Talán ez a nő, hogy úgy mondjam, a rejtély kulcsa. - Caerellia nem rejtély és nem kulcs, Caerellia nyitott könyv. Átlátni rajta, mint a szitán. Másról lehet itt szó, kedves Sergiusom. - Majd csak kiderül - vont vállat a százados -, és ha nem, mi akkor is indulunk egy hét múlva haza, az istentől elrugaszkodott, halszagú Massiliába. Nem tudom, mért sajnálta úgy Rómát a százados, hiszen történelmi jellegű látogatásunk semmiféle csintalan kalandra nem adott neki alkalmat. A legszebb kaland a jövő héten várt ránk Rómában: Scribonius Curio újonnan épült amfiteátrumában megnézzük az ünnepi gladiátori játékokat, Pompeius színházában pedig Plautusnak a „Hetvenkedő katoná”-ját. Castorra! irigyel is majd érte Trebonius! Március 6-án este Tiro bejelentette, hogy a kegyelmes úr szívesen lát vacsorára, a nagy tricliniuniban. No, gondoltam magamban, most minden kiderül. Gyászos arccal léptünk házigazdánk elé, hogy részvétünket kifejezzük, de mikor ránéztünk sápadt arcára, ajkunkra fagyott a szó. Néma főhajtással áldoztunk gyászának, és őszinte meghatottsággal szorongattuk felénk nyújtott kezét. A vacsora pompás volt, sőt pazar. Atticus meg is dicsérte: - Archimagirusod már megint remekelt, Tulliusom. 48

Idus - a hónap 13. (március, május, június, október 15.) napja

45

- Raevius ezredes és Sergius százados tiszteletére vacsorázunk ma ily finoman; minden áron utazni akarnak holnap. - A kötelesség, kegyelmes uram! És különben is visszaéltünk már házad vendégszeretetével. - Szép vendégszeretet - mentegetődzött a házigazda -, majdnem tíz napig felétek se néztünk. - Ó, kegyelmes uram - igyekeztem valami szépet mondani -, azért minket mégis boldogított a genius loci.49 Cicero fölkapta a fejét, rám nézett: - Mondasz valamit, ezredes. Igen, van ennek a helynek valami különös varázsa, a tenger, a táj, a hangulat megihleti az embert. Különben hogy volna lehetséges, hogy amint beteszem a lábamat ebbe a villába, mindjárt megmozdul bennem valami, átforrósodik az agyam, és végighullámzik rajtam az alkotás láza... Feje lekókadt, szeméből csillogó könnycsepp hullt a márványasztalra. Kezdődik a mutatvány, gondoltam magamban. - Íme a bizonyíték, kedveseim. Ahogy az én imádott kis gyönyörűségem drága testének elhamvasztása után, porig sújtottan, mérhetetlen egyedülvalóságomban visszatértem ide, ahol nem egy maradandó művemet alkottam, azonnal különös izgalom vett erőt rajtam. Ugyan, korholtam magamat, csak nem gondolsz most irodalomra? Persze hogy nem, töprengtem tovább, hogy is gondolnék, mikor még orromban érzem a máglya cédrushasábjainak és az elhamvadó tetemre locsolt drága keneteknek és olajoknak illatát? Mikor még ott ragyog szememben Tulliolám szépsége, szelleme, bölcsessége? Mert filozófusnak neveltem őt, s talán ez volt a végzete s végzetem... Mindegy... Amint zúgó fejjel, lüktető halántékkal föl s alá járkáltam szobámban azon az estén, egyszerre csak Krantor könyvére tévedt tekintetem. „A gyászról” - olvastam a tekercs végében lógó pergamenlapon a könyv cimét... Nem vagyok babonás, tudjátok, de ezt most Tullia intésének éreztem, mintha így szólt volna hozzám: „Nem találsz másban vigasztalást, csak a filozófiában”... És én megértettem Tulliolám szavát. Most érzelmesen remegett a hangja, szeme a levegőbe révedt, két karjával föltámaszkodott a pamlagon. Arca szinte átszellemült. Mi lenyűgözötten bámultuk a hiúságnak, a lángelmének és a végzetes írói elrendeltetésnek ezt a csodálatos tüneményét. - És akkor ezt gondoltam - folytatta szinte önkívületben: - a filozófusok, mint ez a Krantor is, másokat vigasztaltak, mért ne vigasztalhatnám én magamat? Ilyen mű még nincs a világirodalomban, ez lesz az első, ez az én ötletem, így tartja majd számon századokig az irodalomtörténet... Lázas és termékeny volt ez az éjszakám: órákig írtam, írtam, hat triptychon tele volt már kusza betűimmel, de reggelre készen lett a tervezett consolatio50 vázlata... Ez azon az éjszakán történt, amikor nektek este jó éjszakát kívántam és eltűntem. Nektek jó éjszakátok volt, nekem termékeny és áldott éjszakám... Bámulattal néztük az átszellemült aggastyánt, élveztük a tökéletes játékot, és csak úgy szürcsöltük rögtönzésének édesen zengő, ritmikus és dallamos stílusát. Most meggyorsult az előadás irama: - Reggel megkértem Atticust és Tirót, hogy írják össze nekem a görög vigasztalások hagyományos közhelyeit, hogy tervezett művemben mindenképp elkerüljem mások gondolatai49

genius loci - a hely szelleme, hangulata, varázsa

50

consolatio - vigasztalás

46

nak visszakérődzését. Egy nap alatt elkészültek a munkával. Azonnal láttam, hogy az a vázlat, amelyet ama lázas éjszakán készítettem, merőben új, eredeti, és jóval túlszárnyalja görög elődeim gondolatkincsét. Most már megkezdtem a diktálást: Tiróval naponta három órát dolgoztunk, ő minden másodnap lediktálta Atticus librariusának a gyorsírásos szöveget. Lázas, magasrendű és bízvást mondhatom: halhatatlan munka napjai voltak ezek. Magam is csodáltam, mily friss és acélos a szellemem, mily hajlékony, nemes veretű és ritmikusan zengő a stílusom... És az a felfuvalkodott Marcus Antonius még azt meri mondani, hogy szellemem megtört, s hárpia feleségével együtt széltében-hosszában becsméreli s üres és értéktelen fecsegéseknek minősíti halhatatlan műveimet... Azt hiszem, ezt szerénytelenség nélkül elmondhatom, hiszen már nem is én mondom, hanem az egész világ minden művelt olvasója... Mind a hárman zajosan helyeseltünk. Cicero arca szemlátomást földerült, a rabszolga mind a négy poharat teletöltötte, egy kortyot kiloccsantottunk a mozaikpadlóra, így áldoztunk a ház géniuszának, és ittunk az örökké ifjú házigazda egészségére. Cicero felgyulladt. Egy rabszolgafiú borostyánkoszorúval övezte fejét - ez már rendezés dolga volt -, Tiro pedig odanyújtotta neki a tekercset. Cicero fölült, kibontotta, széthúzta kitárt két karjával, körülnézett, és diadalmasan olvasni kezdte a szöveget: ...Tullius, ha bármilyen irtózatos szenvedést mérne rád vak és könyörtelen végzeted, ha elveszíted legkedvesebb kincsedet, ha életed romba dőlt s a könnyes-bús alkonyat rád borul: vigyázz szívedre jól, bánatod meg ne törje, fékezd férfimód könnyeid áradását, ne sírj azon, hogy Tulliád elrepült, inkább örülj, hogy itt maradt, tündökölt és tiéd volt, boldogan nézz utána, hogy lássad őt, amint megragyog - titokzatos Sirius - s könnyű szárnyakon elsuhan, megfényesíti a sötét éjszakát, s eltűnik és zeng örökre, mint a szférák zenéje, ott fent a csillagos messzeségben... És dallamosan szállt és zengett a ragyogó körmondatok áradása, a porig sújtott apának csillogott a szeme, tüzelt az arca, mintha lángba borult volna az egész ember, s a bronzcsillárok puha és sárga fényében lángolt már az egész terem, Cicero ajkán is lángoltak a dallamos szólamok... Polluxra, tökéletes! - cikázott át rajtam a szentségtörő gondolat. - Roscius, a világ legnagyobb színésze, sárgaságot kapna az irigységtől, ha ezt hallaná.

47

MAECENAS SÖRT ISZIK Ha nem lett volna ősi szabály, hogy a szenátusnak napnyugtakor be kell fejeznie az ülését, akkor ez a mai szenátusülés talán sohasem ért volna véget: olyan lelkes volt a hangulat. Hogyne: ma adományozta a tiszteletreméltó testület az Augustus, vagyis „Felséges” címet Octavianusnak, a nagy Julius Caesar unokaöccsének, aki a polgárháborúk után egyedüli ura maradt Rómának, s meghozta a sokat szenvedett birodalomnak az annyira áhított békességet. Octavianusnak tehát ezentúl Augustus a neve, s a valóságos császári hatalomhoz megkapta most a császári címet is. A szenátus éljenzett, ujjongott: nem tudta, hogy ezen az ülésen temette el végképpen a köztársaságot. Egész Róma ott lebzselt a Curia előtt, a fórumon nyüzsögtek az emberek, s mikor Rabirius, a római napilap, az Acta Diurna51 főszerkesztője lelkesen és izgatottan kirohant az ülésteremből, és közölte a tömeggel a nevezetes eseményt, az ujjongás mint a tűz futott végig a városon. A fórumon, a Sosius Testvérek könyvkereskedése előtt, néhány úr álldogált, Rabirius egyenesen nekik szaladt. - Kegyelmes uram - kiáltotta oda a fiatal, harminchat éves Agrippa tábornagynak, az actiumi győzőnek -, Octavianus imperator megkapta a „felséges” címet! - Nagy újság - legyintett Murena, a kemény köztársasági -, hiszen hetek óta csiripelik a verebek, hogy Munatius Plancus konzul ma fogja indítványozni ezt a kitüntetést Caesar utódjának. Caesart megölték, az öccsét császárrá teszik. Banda! - Fejbólintó Jánosok - jegyezte meg Horatius, a költő, a philippi csata ezredese. - Ha Brutus tudná! - Nono - csillapította őket Maecenas, a dúsgazdag nagyúr, írók és költők pártfogója -, vigyázzatok a nyelvetekre, ilyent mondani: felségsértés. Maecenas jó barátja volt az új császárnak, de mindig őszintén megmondta a véleményét. Egykorúak voltak, régi pajtások, s tudta Octavianusról, hogy nem ette kanállal a tudományt. A diplomáciát ő intézte helyette, a csatáit meg Agrippa nyerte meg. Maecenas azonban még a szenátusi tagságot sem fogadta el. De ami szabad volt neki, nem volt szabad sógorának, a hevesvérű Murenának és kedves költőjének, Horatiusnak, az egykori szabadságharcosnak. Féltette őket. - Uraim - szólt közbe a császári könyvtár főigazgatója, Hyginus, a kitűnő tudós -, csak nem fognak okos emberek politikai vitákat rendezni? A szenátus szavazott, mi pedig tudomásul vesszük, pont. Ezentúl Octavianus őexcellenciáját felséges úrnak fogjuk szólítani. - Úgy van - helyeselt a mindentudó Varro, az egyetlen élő író, akinek a szobra ott ragyogott Asinius Pollio nyilvános könyvtárában -, nem kell berzenkedni. Mire nyolcvankilenc esztendősek lesztek, mint én, megtanuljátok, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

51

Acta Diurna - az ókori Róma hivatalos lapja, napilap, alapította Július Caesar i. e. 59

48

- Hopp - csattant fel a mindig jókedvű Dellius, a népszerű novellaíró -, mit szólnátok hozzá, ha politizálás helyett elmennénk Tuisco kocsmájába, barátságos symposionra52? Ott bizonyosan másról fogunk beszélni. Fullasztó volt a hőség még most, az esti órákban is, hát mindenki helyeselte az ötletet. Megindultak, csak Rabirius mentegetődzött: - Én beszaladok a szerkesztőségbe, lediktálom a cikkemet a gyorsírónak, s egy óra múlva ott leszek. A Templum Pacis53 háta mögött nekivágtak a Vicus Longusnak. Tuisco kocsmája majdnem a város szélén volt. Már a Porta Nomentana táján jártak, lépten-nyomon találkoztak a testőrezred katonáival - a testőrkaszárnya itt volt a közelben. A kocsma kivételes hely volt, ide bizony kispénzű ember nem tehette be a lábát: drága volt és divatos, felkapta a római aranyifjúság, amelynek mindig jobban tetszett a különösség, mint a régi jó római kocsmák és vendéglők füstös-olajos egyformasága. Tuisco mint germán hadifogoly került Rómába, derekasan dolgozott, s még alig volt negyvenéves, mikor gazdája felszabadította; ugyanakkor szabadult egyik rabszolgatársa is, a szőke Sigelinde, hát ez éppen kapóra jött neki: elvette a lányt feleségül. A rossz nyelvek eleget is suttogták, hogy az aranyifjúság a szőke Sigelinde kedvéért jár a germán kocsmába, de hát ez csak irigy pletyka volt, Dellius tudja legjobban, hiszen alig két éve, hogy a germán asszonyka csattanós pofonnal válaszolt gavalléros udvarlására. Valóságos megkönnyebbülést éreztek, mikor beléptek az árnyas platánok alá, Tuisco kertjébe. Finom hely volt, annyi bizonyos: szökőkút vize hűtötte a levegőt, a vadszőlővel befuttatott lugasokban szinte sötét volt és olyan hűvös, mint a pincében. Fölötte a Sallustius-kertek ontották a hűs illatot, az épület egyik fala mögött, a fölé tornyosuló sziklafal kis mesterséges odújában, hóba ágyazott, kátránnyal lepecsételt, széles szájú agyagamforák sorakoztak: ezek rejtették a kocsma különlegességét: a sört. Ezért jártak ide az urak. Mindenki úgy tudta Rómában, hogy a legjobb hűsítő ital a sör. Ledobták tógájukat, és körülülték a hosszú kerti asztalt. Hamarosan jött a szép Sigelinde, s az urak étvágya felől érdeklődött. Dellius csettintett a nyelvével, oldalba bökte Murenát, de a világért sem tett volna megjegyzést. Nem is lett volna tanácsos. - Füstölt kolbász van, urak - kezdte az asszony az étlapot. - Van disznósajt, ecetes hering tormával, zöld saláta ecettel-olajjal, kovászos ugorka... Az ételek hamarosan az asztalra kerültek. Maecenas tejes heringet evett ecetes vöröshagymával, Horatius retket vajjal, Murena kolbászt erős mustárral, Agrippa tábornagy borsos disznósajtot, utána frissen sült pecsenyét, utána túrós palacsintát, s olyan elkeseredetten evett, mintha ellenséget marcangolna. Már mindenki javában evett, csak az öreg Varro ült tanácstalanul: - Varro bácsi, nem eszel? - ingerkedett vele Dellius. Az öregnek nehéz volt választania, nem volt már egy foga sem. - Majd én hozok Varro úrnak valamit - hajolt hozzá Sigelinde. - Puha kenyeret vajjal, lekvárral. - Hát az a lekvár mi a csuda? - gyanakodott az öreg. 52

symposion - lakoma, beszélgetésekkel fűszerezett borozás

53

Templum Pacis - a béke istennőjének temploma

49

- Mézzel főtt gyümölcs húsa. Milyent hozzak: cseresznyét vagy szilvát? - Hát nem bánom - adta meg magát Varro -, hozz cseresznyét. Pedig disznósajtra fájna a fogam, ha volna. És mélabúsan majszolta a lekváros vajas kenyeret. Nagyokat hallgattak: csendben és áhítatosan folyt az evés örök szertartása. Ebben a pillanatban nagy loholva megjött Rabirius, aki inkább félbehagyta a cikk-diktálást, csak hogy el ne mulassza ezt a kitűnő és ritka társaságot. De ugyanekkor lépett ki a söntés ajtaján Tuisco is, mind a két kezében söröskorsókkal. - Sört, uraim - dörögte a szakálla mélyéből. - Hóban hűtött friss sört tessék. Az agyagkorsók már ott barnállottak az asztalon a vendégek előtt. Barnás hab pezsgett a korsók tetején, kesernyés illat áradt az asztal fölött. Murena egy hajtásra kiitta a sörét, a sűrű barna léből még a tunikájára is jutott. Horatius az orrát fintorgatta, Agrippa mindjárt még egy korsóval kért, Dellius pedig nagyokat rikkantott: - Tyű, be finom! Eszembe jut egyiptomi boldogult legénykorom, mikor mindennap ilyent ittam. Nincs az a bor, amelytől édesebben be lehetne rúgni, mint a sörtől. Ennél csak Kleopátra tekintete volt részegítőbb. - Hallod-e, Tuisco - szólalt meg Maecenas -, hát ez nem germán találmány? Igaz, hogy az egyiptomiaktól tanultátok? - Nem tanultuk mi, kegyelmes uram, senkitől - dörmögte tisztelettel a germán óriás. - Wotan is ezt itta már, mikor a földön járt. - Kicsoda? - kapta fel a fejét Maecenas. - A mi Jupiterünk - magyarázta a germán. - No, a mienk nektárt iszik - nevetett a nagyúr -, bár ez se kutya. - Hozzatok fokhagymás pirítóst - harsogta Agrippa. Mikor már élvezettel ropogtatta a pirítóst, Hyginus, a mindentudó, fölemelte a mutatóujját. - Delliusnak igaza van - kezdte -, az egyiptomiak már régen ismerik a sört. Ez a pirítós kenyér a sör őse, akár hiszitek, akár nem. - Vagyis én kenyértől rúgtam be annyiszor? - kérdezte Dellius. - Attól bizony, öcsém - hagyta rá Hyginus. - Hérodotosban olvastam, hogy az első sört maga Osiris isten gyártotta, erjesztett árpából, ezelőtt vagy kétezer évvel, mégpedig Pelusiumban.54 Ezt a sört zythum néven már Aischylos is emlegeti. De hitelesebb, amit Strabon barátunk mond: ezelőtt tizenhét évvel, mikor az isteni Caesart meggyilkolták, Egyiptomban már több sört ittak, mint vizet. Régi nemzeti italuk a sör. Ezelőtt ezerháromszáz esztendővel volt a fáraóknak egy Ani nevű íródeákjuk, akitől mindenféle bölcs mondások maradtak ránk. Ez írja a 13. bölcs mondásában: „Nehogy mértéktelenül igyál olyan házban, ahol a részegítő sörrel kínálnak. Megbénul a lábad, összeesel, senki sem támogat fel, pajtásaid tovább isznak, s neked odaszólnak: „Menj haza, eleget ittál. Otthon aztán keresnek, ha valaki üzleti ügyben akar beszélni veled, te pedig ott fekszel a földön, mint valami tehetetlen kisgyerek.” Hát ilyen ital a sör.

54

Pelusium - egyiptomi város a Nílus torkolatánál

50

- No, remélem, minket nem vesz le a lábunkról - kacagott Murena. - Érdekes, amit mondasz - szólalt meg az öreg Varro, aki még Hygmusnál is többet olvasott életében -, csakhogy ezt a remek italt nem az egyiptomiak találták fel, hanem a babiloniak. Aischylos, akire hivatkoztál, de Sophokles is, említi, hogy Phrygiában már jóval az ő koruk előtt ittak ezt az italt. Tehát a nyomok Ázsiába vezetnek. Utánanéztem a dolognak, s a régi könyvekben azt találtam, hogy Babilonban már kétezernyolcszáz évvel ezelőtt gyártottak sört, éspedig rendesen kenyérsütéskor. A kenyeret megpirították, aztán vízben áztatták, így erjesztették mindaddig, míg elég szesz nem keletkezett benne. - Na, mit szólsz ehhez, Tuisco? - ugratta Dellius a germánt. - Csodálkozom, uram - felelte a germán -, hogy mások is rájöttek erre: mi azt hittük, hogy ez csak a mi nemzetünk titka. De hát úgy látszik, a jót mindenütt a világon szeretik, s addig mesterkednek, míg meg nem találják. - Te hogy főzöd a sört? - érdeklődött Varro. - Ne haragudjál, uram - szabadkozott Tuisco -, nem árulhatom el az üzleti titkaimat, de annyit mondhatok, hogy nagyjában éppen úgy. De mi nemcsak árpából főzünk sört, hanem erjesztett mézből is. Tuisco hamarosan elsompolygott. - Varro bácsi - fordult Murena az öreghez -, úgy látszik, téged érdekel ez a barbár ital. - Hát szerencsére nem kell hozzá fog - mentegetődzött az öreg. - De persze csak kóstolgatom, újabban már a második korsó után mindig elalszom. Nem válnék jó germán belőlem, azok rengeteget megisznak. Képzeljétek csak: akkora kádakban főzik a sört, hogy egyben húsz ember is elférne. - Kérlek, professzor uraim - fordult oda Rabirius a két tudóshoz -, megengeditek, hogy ezt a beszélgetést a holnaputáni számban közöljem? Remek volna: „Varro és Hyginus nyilatkozik az Acta Diurnának a sörről. Babilon és a sör. A fáraók söre. A sör és Ani filozófiája. A sör diadalútja délen és északon. Tuisco, a római sör fejedelme.” Remek volna. - No, mit mondtam? - diadalmaskodott Dellius. - Polluxra, Rabirius - csipkedte Maecenas a szerkesztőt -, a dolog fölöttébb gyanús: te ingyen hirdeted Tuisco kocsmáját? Éppen ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk Tuisco, és derék germán őszinteséggel közbeszólt: - A szerkesztő úr minden főzetből tiszteletpéldányt kap. Horatius még a feléig sem jutott a korsónak: nem szerette az idegen ételeket és italokat; ebben végig puritán köztársasági maradt. - Olyan ez, mint Antonius Musa császári orvos úrnak a szagosruta-főzete, amivel a múltkor a fogamat érzéstelenítette a húzás előtt. A szaga is olyan, mint az orvosságé. A rossz nyelvek szerint a spártaiak azért haltak meg olyan könnyű szívvel a csatában, hogy ne kelljen feketelevest enniök. Hát ez lehetett az a feketeleves. Varro bácsi, nem olvastál erről valamit? - Nem én, fiam - felelte az öreg -, de aligha van igazad, hiszen a spártaiak sohasem részegedtek le, márpedig ettől már magam is pityókos vagyok. Hát még ha annyit tudnék inni belőle, amennyit szeretnék!

51

Harsány kacagás felelt a szavaira. Horatius pedig eltolta maga elől a korsót: - Hé, Tuisco, én inkább elhiszem az uraknak, hogy ez a sör nagyon finom, de nekem csak hozz ki egy kancsó falernusit. Be tudok én csípni attól is. Már hajnalodott, mikor a sörlakoma után hazafelé ballagtak, kissé bizonytalanul. Murena belekapaszkodott Horatiusba, és kifogyhatatlanul locsogott: - Epikuros rendes ember volt, hanem hallod-e, az az Ani sem volt ám kiskutya! Hogy megmondta, de hogy! Öregem, a sör már kétezer esztendős, és milyen kár, hogy én csak most jöttem rá az ízére!

52

TÜNDÉRI BAIAE Igazán nem ilyennek képzeltem a pattogó és csúfolkodó szatírák költőjét, a híres Horatiust. Ez a kövérkés, enyhén kopaszodó, harminchét éves fiatalember egyáltalán nem volt szellemes, de még csak kellemes sem, még csak jókedvű sem, inkább minduntalan a térdéhez meg a derekához kapott, szítta a fogát, és nagyokat nyögött: „Jaj a derekam, jaj a térdem, de hasogat, de szúr, de nyilall!” Propertius is velem volt, a fiatal költő, Agrippa tábornagy is, de bizony mind a hárman olyan savanyú ábrázattal ültünk a költő dolgozószobájában, mintha legalábbis a halálos ítéletünkre vártunk volna. Végre a tábornagy az asztalra csapott: - Elég ebből a nyafogásból. Kellett neked Antonius Musa hidegvízkúrája? Most átkozhatod a divatos doktort, aki nyomorékká fürdetett. - Én is eleget óvtam attól a széltolótól - szólt közbe Propertius -, rám se hederített. Pedig ma már minden orvosnövendék tudja, hogy ennek a nyavalyának egyetlen orvossága Baiae, a híres világfürdő iszapja és kénes vize. - Nem bánom, odamegyek, elmegyek én már akár a Vezúv katlanjába is, csak ne bántsatok könyörgött Horatius. A tábornagy nem sokat kérdezősködött, hanem azonnal intézkedett, s így történt, hogy másnap egész kis társaságunk az állami postakocsin robogott már Capua felé. Magunkkal vittük Tibullust is, a tüzes lírai versek költőjét, s a tábornagynak még Maecenast, a nagyurat, a császár barátját és diplomatáját, a költők pártfogóját is sikerült rávennie, hogy a hármas ünnepet velünk töltse Baiaeban. A kirándulás pompásnak ígérkezett. Hogy én hogyan csöppentem megint Rómába, azt csak az a magasságos Jupiter tudná megmondani, de hogy hogyan sikerült bejutnom éppen ebbe az irodalomtörténeti nevezetességű társaságba, azt még a Szibilla55 mindentudó jóspapjai sem tudnák kisütni. Hát itt vagyok, pont! És úgy látszik, tetszem nekik, egyáltalán nem csodálkoznak divatos fehér flanellruhámon, selyemingemen, pillangónyakkendőmön, szerecsenfejű ébenfa sétabotomon: annyi furcsa idegen jár Rómában, mióta Augustus az imperator, hogy itt már nem nevetnek és nem csodálkoznak semmiféle csodabogáron. Azóta pedig, éppen öt hónapja, hogy Octavianus megkapta az „Augustus”, vagyis a „felséges” címet, annyi itt a tincses kínai, a gazdag indus, a szakállas etióp meg a koromfekete gyapjas szerecsen, hogy holmi magamfajta világjáró meg se kottyan ebben a nemzetközi zűrzavarban. Maecenas csak másnap indult, Horatius is. Bolondok lettek volna rázatni magukat az állami postakocsival, hiszen mind a kettőnek volt hálókocsija. Láttam is Horatius kocsiját: elképesztő, mit tudnak ezek a modern mérnökök! A kocsi ülését le lehetett hajtani, s máris készen volt a pompás, derékaljas, párnázott ágy; az ember jobban aludt benne, mint otthon. Hát bizony volt mit tapasztalnunk és élveznünk. A Via Appián indultunk, s jólesett ebben a májusi hőségben, hogy kocsink hamarosan az albai hegyek illatos és hűvös erdőiben vágtatott. Este megszálltunk a pomptinusi mocsarak szélén az állomás vendégfogadójában, remekül megvacsoráztunk, s közben a lábszárainkon, a nyakunkon, az arcunkon ugyancsak vígan

55

Szibilla - mondabeli jósnő

53

megvacsorázott néhány száz szúnyog. Agrippa mérgesen csapkodott jobbra-balra, de hiába volt minden: ha száz szúnyogot agyoncsapott, ezer tartalékos jött helyette támadásra. - Kegyelmes uram - mosolyogtam -, az actiumi csatát könnyebb volt megnyerni, mint ezt a viadalt. - S egyáltalán szégyen - csattant fel Agrippa -, hogy ez a mocsár még mindig itt terpeszkedik és terjeszti a fertőzést! Tizenhét éve, hogy megölték Julius Caesart, aki egyebek közt arra is szakított időt, hogy foglalkozzék a mocsarak lecsapolásával, meg is kezdette a munkát, el is készült a főcsatorna, tizenhét éve - s azóta nem történt semmi! Az is tönkrement, ami addig elkészült. Pedig mérnökeink, a mai technikai felkészültséggel, ennél sokkal nehezebb feladatokat is meg tudnak oldani. - Ne háborúskodjatok folyton, kegyelmes uram - szólt közbe Tibullus -, akkor majd jut idő meg pénz a béke munkáira. Agrippa tekintete szinte lenyilazta a vakmerő költőt: - Hohó, öcsém, hol tanultad ezt a bölcsességet? Ha nem háborúskodtunk volna tizenhárom esztendeig, ma nem írhatnál lírai verseket, hanem káposztát kapálnál valahol a fatornyos hazádban! - Tehát csak háború árán lehet békét teremteni? - kockáztatta meg a kérdést Propertius. - Hogy is kérdezhetsz ilyent? - tüzelt Tibullus. - A békét a béke és a munka teremti, a hódító háborúk mindig új és új háborút fiadzanak. A parázs vitának a szúnyogok vetettek véget: sebesre marták a tábornagyot is, a költőket is, engem is. Dagadtan menekültünk hálószobáinkba, a szúnyoghálók fedezéke mögé. Másnap kompon átkeltünk a mocsáron, s estére kiértünk a tengerpartra, Tarracinába. Isteni látvány volt az öböl, jobbra Circe mesebeli hegye, balra Caieta hegyfoka, s előttük a tenger, mint vert ezüst lemez, a hold fakó fényében. A vacsora pedig méltó volt a tengerhez és a tájhoz. Következő állomásunk Capua volt, de alig vártuk, hogy kiszabaduljunk fülledt nagyvárosi forgatagából. Letértünk a Via Appiáról, s a Via Campana hullámos szalagján sebes vágtában kapaszkodtunk fel a Gaurus hegy lejtőire. Odafenn fejedelmi látvány tárult elénk. A tábornagy megállította a kocsit, kiszálltunk. - Itália szent földje ez, barátom - fordult hozzám. - Ott balra, a messzeségben a Vesuvius kúpja füstölög, alatta Neapolis öble mosolyog, s partján a híres városok: Herculanum, Pompeji, Stabiae, a hegyfokon Surrentum kacag, és mellette Capreae56 szigete kéklik rejtelmesen. Itt, közvetlenül mellettünk, a tűzmezők fortyognak és füstölögnek, és sárga kén virágzik ki a hegyek oldalán. Arra jobbfelé a tengerpart ködeiből a mesebeli Cumae merül fel, aztán az Acherusa tó, az Avernus tó, s távolabb Misenum hegyfoka szúr a tengerbe, mint roppant lándzsahegy: honalapító Aeneas atyánk lábanyoma szentelte meg ezeket a helyeket. - S ez a nagy város itt előttünk az öbölben? - kérdeztem elfogódottan. - Puteoli - mondta Propertius szinte áhítattal -, az arany és a bűn városa, a világ egyik legnagyobb kereskedelmi kikötője.

56

Capreae - Capri

54

- Nézd az öblöt - lelkendezett Tibullus, a nagy ábrándozó -, szinte lélegzik; nyüzsögnek benne a furcsábbnál furcsább hajók, csupa mozgás, csupa szín, a víz kék bársonya hullámzik, mintha a tenger szíve dobogna, s ott messze jobbra, a misenumi öbölben, mint lomha óriások, némán nyújtóznak a vízen a páncélos hadihajók. - És a parton Puteoli - folytatta Propertius -, az amfiteátrum, a templomok, a villák, a paloták, a raktárak, a mólók: csillogó ékszer a tenger kék bársonypalástján. Sokáig álltunk még a hegytetőn ebben az igézetben, s jó is volt ez így, mert mire leértünk a világvárosba, szét is foszlott a varázs. A városban bokáig ért a szemét, a teherkocsik szinte mindenütt megtorlódtak, a csapszékekből olajbűz, orrfacsaró halszag és rekedt nótaszó áradt, veszedelmes sikátorokban gyanús alakok somfordáltak, a nagy áruházakban izzadva görnyedtek és körmöltek az alkalmazottak, kifutók rohantak váltókkal, számlákkal, szállítólevelekkel, rendelésekkel, a boltokban csak úgy csattogott a hangos alkudozás, csörgött a pénz, áradt az arany, gyilkos hajszában lihegett a város. Az oszlopos fórumon, a céhek házai előtt indiai, kínai, alexandriai, arab, szír, germán és zsidó kereskedők tárgyaltak, vitatkoztak, számoltak, intézkedtek. Fellélegzettünk, mikor végre kikerültünk ebből az örvénylő kavargásból, és lassan s nyugodtan végigsétáltunk az előkelő és csöndes Mercurius utcán. A világ minden drága és ritka árucikke együtt volt itt a kirakatokban: ékszer, illatszer, selyem, elefántcsont, drágakövek, borostyán, bíbor s minden elképzelhető és elképzelhetetlen jó falat. Az egyik vendéglőben remekül megebédeltünk, az ebédet gaurusi borral jól meglocsoltuk, s aztán lementünk a kikötőbe. Itt már nemcsak lüktetett, hanem zúgott, harsogott, csattogott az élet. Emelődaruk csikorogtak, teherhordó munkások ordítoztak, ügynökök nyelveltek, szekerek zörögtek, taligák nyikorogtak, matrózok ődöngtek kocsmáról kocsmára, némelyik hajón haragos vezényszó pattant, vitorlák csattogtak, evezők loccsantak, néha elbődült egy-egy hajótülök, s a tarka népgomoly áramlott, hullámzott és forrt, mint a vér. És túl a nagy közraktárakon, a Serapistemplom oszlopai közt furcsa egyiptomiak surrantak és oldalogtak, de már szinte nem is láttuk őket: figyelmünket mindenestül lenyűgözte a domboldalban az egykori híres hadvezér és ínyenc, Lucullus pazar villája, márványoszlopainak erdejével, függőkertjeivel, ritka növénycsodáival. Már huszonkilenc éve halott a nagyúr, a garázda perzsák megfékezője, de az utódok is tisztelettel néznek fel a fehéren csillogó csodavillára, amelyben diadalmas élete lobogott és ellobbant. Talán még most is ott bámészkodnánk, ha egy harsány hang magunkhoz nem térít bennünket: - Hohó, urak! Ez aztán a kellemes meglepetés! No, nézze meg az ember, a világért meg nem üzennék, hogy jönnek, úgy kell elcsípni őket! És már viharzott is lefelé a villa legalsó teraszáról, vörös sisakforgója lobogott, tábornoki köpenye mint a zászló úszott utána. Murena volt, a népszerű tábornok, Maecenas sógora; itt a közelben volt a birtoka meg a villája. Rokonságban volt Lucullus családjával, s most is családi ügyben járt a nagy hadvezér örököseinél, amit úgy kell érteni, hogy pénzre volt szüksége, mivelhogy a Dárius kincsét is elköltötte volna, ha neki adják. - Murena, Murena - nevetett Agrippa -, olyan vagy, mint a szárnyas Mercurius: Murena ott, Murena itt, Murena mindenütt. - A gyorsaság nem boszorkányság, kegyelmes uram - magyarázta Murena -, tegnap jöttem gyorshajón Ostiából.

55

Félóra múlva már én is jó barátságban voltam Murenával. Ez az ember csodamód megtetszett nekem: folyton sziporkázott, mesélt, tréfált, kacagott: meg is jegyeztem, hogy az ereiben nem folydogál, hanem pezseg a vér. Sajnos, tudtam a történelemből, hogy addig-addig pezsgett, míg Augustus meg nem csapolta: Murena belekeveredett a Caepio-féle összeesküvésbe, és hiába könyörgött érte Maecenas, a császár kivégeztette. Ej, hagyjuk ezeket a tudákos történelmi adatokat! Egyelőre nincs semmi baj, itt pezseg köztünk, pont! Együtt mentünk át Baiaeba a tengerparti kocsiúton. Útközben majdnem lehúztak a kocsiról a koldusok meg a vándormuzsikusok, imitt-amott gyanús alakok is settenkedtek, de a tábornoki tollforgók láttára el is sompolyogtak, úgyhogy zavartalanul élvezhettük a tenger, a kikötők, a villák lenyűgöző körképét. Már közel jártunk Baiaehoz, mikor az út jobb oldalán csillogó kék tó tűnt fel. - Ez a Lucrinus tó - magyarázta Murena -, ebben tenyészik a vagyonom. - Itália leghíresebb osztriga-tenyészete - tette hozzá Agrippa -, csak úgy ontja a százezreket. A tó felületét karók osztották furcsa mezőkre, imitt-amott ezüstös hálók libegtek, apró ladikokon félmeztelen emberek cikáztak ide-oda. Ezek halászták ki a vízből Murena százezreit. De a tábornok keserűen legyintett. - Ne irigyeljétek ezt a rengeteg jövedelmet, hiszen nekem meg se kottyan. Valóságos szégyen, hogy mindössze egymillió sestertius jövedelmem van ezekből a nyavalyás osztrigákból! Ó, milyen méltatlan utódja vagyok a nagy Lucullusnak, aki ezért az egyetlen villáért tízmillió sestertiust fizetett! - Ejha, két és fél millió forintot! - csattantam fel. - Mit mondtál? - érdeklődött Tibullus. - Hagyd el - szólt közbe Propertius -, megint barbár pénzben számolt. Nem tudja megszokni a sestertiust. - Volna csak annyi adóssága, mint nekem, majd megszokná - nevetett Murena. Éppen elhagytuk a kis Bauli falut, és bekanyarodtunk Baiae árnyas, illatos, kertes villái közé. Nemsokára a „Cumaei Szibillához” címzett fogadóban mostuk le magunkról az út porát, aztán ki-ki ment, amerre látott. Én együtt maradtam Tibullusszal, kimentünk a tengerpartra, természetesen fürdeni. Hát igen! Ez valóságos világfürdő volt. Fent a domboldalban pazar villák gyöngysora húzódott, szinte egészen Misenumig, csupa szín, csupa dús májusi virágzás. Lent a kénes források és iszapfürdők hatalmas épületei sorakoztak, mellettük minden rendű és rangú fogadók és szanatóriumok hosszú sora. A tengerparton zajlott az élet, ott hullámzott a parton és a vízben a római társaság színe-java, Tibullus alig győzte magyarázni, hogy ki kicsoda. Persze a külföldi hírességeket ő sem ismerte, de annál hitelesebben ismerte a római társaságot. Történelmi nevű családok sarjai fickándoztak a hullámokban, és heverésztek a parti homokban: a Crassus, az Antonius, a Cornelius, a Hortensius család hölgyei és ifjai pompáztak itt drága selyem fürdőruhákban, híres Kos-szigeti habselyem-álmokban, a nők fején gyöngyös mitrák,57 drága fejdíszek pompáztak, a divatos ficsurak könnyű aranyszandált kötöttek.

57

mitra - díszes turbán

56

- Azt a három gyönyörű kislányt nézed, ott a csónakház mellett? - felelt Tibullus néma kérdésemre. - Orrod tőlük fokhagymás! A dúsgazdag és gőgös Symmachus család leányai; egyik szebb, mint a másik. A villájuk az ott fent, az oszlopos Ciceró-villa mellett. Ne csavargasd a nyakad, rád se néznek, patríciuson vagy indiai maharadzsán alul nem adják. De honnan tudhatják, hogy nem vagyok patrícius, töprengtem. Meg aztán Tibullusnak már csak azért sincs igaza, mert igenis rám néztek, sőt bámultak, de nemcsak ők, hanem az egész közönség. Hamarosan rájöttem, hogy az általános bámulat nem elragadó személyemnek, hanem legújabb divatú vörös-fekete fürdőnadrágomnak szólt. Megmártottuk magunkat, úsztunk is egy verset, aztán hanyatt feküdtünk a selymes homokban, úgy élveztük a tündéri délutánt. Nem messze tőlünk izmos fiatalemberek óriási labdával játszottak a vízben. Vízipóló, gondoltam magamban, de mikor Tibullus felkapta a fejét, megijedtem, azt hittem, meghallotta a gondolatomat, s hirtelen elfordítottam tekintetemet a labdázóktól, és arrafelé néztem, amerre a költő mutatott. - Nézd azt a nyeszlett alakot, abban a sárga selyem fürdőruhában: Aelius Gallus, az aranyifjúság vezérkolomposa. Nézd, hogy ringatja, hogy kelleti magát! Undorító! A felesége az a zöldruhás, ott a vendéglő teraszán, azzal a tengerésztiszttel. Jó barátom a fiú, a misenumi flotta kapitánya. Te, mennyit nevetünk ezen a buta libán. - És apró sóhajjal hozzátette: - Ezekhez képest Delia valóságos istennő. - Már éppen nyugtázni akartam a sóhaját és közölni vele, hogy alaposan ismerem Deliához írt remek verseit, de nem engedett szóhoz jutni. - Odanézz, az a sudár fiatalember Marcellus, a császár unokaöccse és fogadott fia, s vele az a gyönyörű lányka Júlia, a császár leánya. Már tizenkét éves, talán jövőre meg is lesz a lakodalmuk. S nem lehetetlen, hogy a felséges úr Marcellust szemelte ki utódjául. Derék ember, jó katona, megérdemelné. Én persze már tudtam, hogy semmi sem lesz az egészből, előre tudtam a szerencsétlen Júlia szomorú sorsát is, de hát mit hencegjek, gondoltam magamban, s inkább hallgattam. - Barátom - löktem meg izgatottan Tibullust -, ezt nézd meg, ezt a vörös ruhás lányt, vagy talán asszony is már, hisz lehet vagy tizenöt éves. Hohó, Propertius barátunkkal jön! Hiszen akkor ez... - Úgy van - vágott a szavamba Tibullus -, Cynthia, a költő nagy szerelme, az elégiák hőse. Ó, ez a betyár Propertius, hát azért kardoskodott annyira Baiae mellett! Nem akart egyedül utazni. - Hát jó az ízlése, annyi bizonyos - lelkendeztem. - Cynthia pedig megérdemli a legszebb verset is. Még egy darabig hallgattuk a zenét, különösen az orgonaművésznő remekelt, azután hazamentünk a fogadóba. A vacsoránál megismerkedtünk egy pocakos úrral, ha jól hallottam, Sergius Orata volt a neve. Hát ez aztán a nevezetes ember! Osztrigát tenyészt meg aranyhalat, de főképpen arról híres, hogy ő találta fel a központi fűtést. Milliókat szerzett rajta. Gaurus hegyi óborral vendégelt bennünket, s ennek fejében egész este hallgatnunk kellett szakszerű magyarázatait. Egész éjjel arról álmodtam, hogy Sergius Orata irtózatosan alám fűtött, természetesen központilag. Másnap megérkezett Horatius, rögtön elhelyeztük az egyik szanatóriumban, s mindjárt meg is kezdte az iszapfürdőzést. Naponta meglátogattuk, sokat panaszkodott szegény, de bizony csodafürdő volt ez, mert már napok múlva szemlátomást javult az állapota. Azért még nem engedték ki, s így nem is élvezhette végig velünk a nagy regattát és úszóversenyt.

57

Pompás nap volt ez, sok ezer kiránduló érkezett Neapolisból meg Puteoliból, sőt néhány irigy pompeji-beli előkelőség is átjött, a fürdőparton tízezrek szorongtak, s a villák teraszai megteltek a kíváncsiak százaival. Az úszóverseny nagyobb izgalmak nélkül pergett le, sokat nevettek Aelius Galluson, az aranyifjún: kecses mozdulatokkal versenyzett a mellúszásban, de a többi versenyző már régen a parton dörzsöltette magát, mikor ő még mindig a vízben kalimpált, legalább száz lábnyira a céltól. Annál érdekesebb, színesebb és izgalmasabb volt a csónakverseny. Szerencsére éppen könnyű szél fújt, s így a vitorlásverseny valóságos látványossággá fejlődött. Egészen a misenumi kikötőig siklottak a csónakok, tarka vitorláik a szivárvány minden színét megvillogtatták a tengeren, s végül a baiaei parton, a nagy mólónál futottak célba. Egész Baiae nagy szomorúságára a neapolisi csónakázó egylet győzött, Baiae csapata viszont az evezősversenyben vitte el a pálmát. Pompásan szórakoztam ezen az ókori Oxford-Cambridge-en, s hallottam, hogy Murena meglehetősen nagy fogadásokat is kötött, és a két versenyen összesen tízezer sestertiust veszített. Viszont Maecenas ötvenezer sestertiust nyert, holott igazán nem volt szüksége rá. Ezt Murena addig magyarázta neki, míg Maecenas oda nem dobta elé az aranyakkal tömött zacskót, unott mosollyal: - Vidd, sógor, te legalább élvezni tudod a pénzt. Engem csak az bosszant, hogy annyim van belőle. Mondják, hogy azért volt ilyen világfájdalmas hangulatban, mert éppen abban az időben hagyta ott a felesége másodszor, s a nagyúr nagyon a szívére vette a szégyent. Este öt helyen is szólt a zene, színes burákban ezernyi lámpa égett, mintha drágakövekkel rakták volna ki a partot. A villákat is kivilágították, zengett a jókedv, a kocsmákban mulattak és kockáztak, elképzelhetetlen mennyiségű, hólébe hűtött bor és sör fogyott, s helybeliek és vidékiek egyformán bizonytalanul aprózták a lépést a kivilágított utcákon. Szóval az ünnepség remekül sikerült. De mindennél gyönyörűbb volt az esti sétacsónakázás. Addigra már a szépségverseny is lezajlott, és egyáltalán nem volt meglepetés, hogy Cynthia lett a győztes. Azt hittük, hogy Propertius legalábbis az Elysiumban 58képzeli magát, s annál nagyobb volt a riadalmunk, mikor egyszerre csak felbukkant a csónakházban, amint éppen ki akartunk evezni. Szegény, majdnem sírt. - Julius Rufus? - kérdezte tőle Tibullus. - Az hát, Jupiter verje meg! - dühösködött Propertius. - Illyria kormányzója, kegyelmes úr, vén szamár, hatvanéves, de nem baj, hozzá akarják kényszeríteni szegény kis Cynthiámat. Majdnem fölpofoztam a hájas gazembert. Igaz, hogy kidobtak, s üthetem bottal a nyomát. Most kint csónakáznak valahol az öbölben, és az a vén gazember talán... Ej, nem is merek rágondolni. - Gyerünk, gyerünk - sürgette Murena a társaságot, és hát beszálltunk; az egyik csónakba Murena, Agrippa és Maecenas, a másikba mi hárman, és anélkül, hogy összebeszéltünk volna, valami cinkosság volt köztünk: tudtuk, mit akarunk. Jól megmarkoltam magam is az evezőt, a „Kinizsi” büszke lenne rám, ha látna, s neki a víznek! A másik csónak egy vonalban húzott velünk. Egyszerre csak vörös rózsákkal koszorúzott csónak bukkant fel előttünk, két zöld lámpája sápadtan világította meg az evezőst: a kegyelmes úr volt. - Cynthia! - kiáltott fel Propertius, és kitárta karját. 58

Elysium - a túlvilági boldogság mitológiai helye

58

Ebben a pillanatban csónakunk orrával derékba kaptam a kegyelmes úr álomhajóját, Murena a másik oldalról billentett rajta egyet, nagyot loccsant a víz, és Rufus máris a tengerben evickélt, s kétségbeesetten úszott a part felé. Cynthia egyenesen beleájult Propertius karjaiba. Hát ez sikerült. Gyönyörű volt az este, ezer kivilágított csónak az öböl ezüstös vizén, valahol bársonyos fuvolakísérettel friss leányhang énekelt, néha evező loccsant, s a parton szédült mámorban tombolt a tánc. - Tündéri Baiae! - lelkendezett Propertius, s már láttam, hogy menthetetlenül vers lesz ebből az estéből. Másnap Cynthiát hazavitték, s mire ötödnap magam is visszatértem Rómába, Propertius baiaei elégiája már ott sírdogált a Sosius Testvérek kirakatában.

59

KISBAKANCS Mikor Tampinus Flavianus, az aquincumi II. légió adiutrix, vagyis tartalék-légió parancsnoka közölte velem, hogy haladéktalanul Rómába kell utaznom, személyesen átadni Gaius császárnak a dunai erődítésekre vonatkozó bizalmas előterjesztéseket: nagyon megörültem. Hogyne örültem volna, hiszen a birodalom büszkeségét és szeme fényét, a fiatal Gaius császárt láthatom és ismerhetem meg, a nagy, a forrón szeretett és keservesen megsiratott Germanicus fiát! Az ifjú Gaius tavaly, huszonöt éves korában lett a birodalom ura; katonái rajongtak érte, Róma és a birodalom népe az új aranykor eljövetelét várta tőle. A nép és a katonaság sohasem nevezte Gaiusnak, csak Caligulának, azaz Kisbakancsnak; ez a név még kisgyerek korában ragadt rá, mert mindig táborban élt, és jó cimborája volt minden katonának. Valósággal fellélegzett a birodalom, mikor az ifjú Gaius tavaly ilyenkor Macro testőrparancsnok hathatós közreműködésével megfojtotta Tiberius császárt, s megszabadította önmagát is, a birodalmat is a véres kezű zsarnok uralmától. A nép és a katonaság tomboló lelkesedéssel emelte a trónra Germanicus fiát. 160 000 marhát vágtak le a hálaáldozatokon, az új császár csupa jóság és kegyesség volt, Tiberius sötét, véres rémuralma után egész Róma úszott a boldogságban. Furcsállottam hát, hogy mikor a császári postakocsi velem és segédtisztemmel, Sergius Silus századossal a Porta Flaminián berobogott Rómába, az utcán, a boltokban, a postaállomáson, szállásunkon, mindenütt csönd és szomorúság fogadott bennünket. - Te Sergius, mi ez a gyász? Hogy úgy mondjam, az egész városnak lóg az orra. - Rejtély, ezredes uram, rejtély! Holott mi azt hittük, hogy a világ legboldogabb városába érkezünk. Nem sokáig kellett törni a fejünket, hogy mi lehet az oka ennek az általános elkámpicsorodásnak: szállásunkon a condus promus, vagyis a főkomornyik, alázatos készséggel nyomban felvilágosított bennünket: - Őfelsége a császár beteg! Istenünket-urunkat agybaj kínozza. - Agybaj? - hökkentem meg. - Nagy baj - kottyantotta el magát idétlenül a százados. A főkomornyik rosszallóan nézett rá. - Nem nagy - szólalt meg rendreutasító hangon -, csak kellemetlen és sajnálatos. - Úgy van! - igyekeztem jóvátenni a százados baklövését. - Őszentsége hamarosan legyűri ezt a kellemetlen nyavalyát. - Természetesen - jegyezte meg tárgyilagosan a rabszolga -, mivelhogy oly kitűnő orvosa van, mint a tudós Scribonius Largus. A nagy orvos valóban remekelt: nagyképű orvosi tanácskozást rendezett néhány kartársával, volt mindenféle hókuszpókusz, művita, rengeteg Hippokrates-idézet, egyre-másra írták a compositiókat, vagyis recepteket, de műsoruk fénypontja mégiscsak a hidegvízkúra volt, amellyel a hírneves Antonius Musa kereken ötven évvel ezelőtt az isteni Augustus császárt meggyógyította.

60

Egyheti huzavona után az ötödik jeges bugyolálás és zuhany „csodát művelt”: a császár a kilencedik nap reggelén frissen ébredt s kijelentette, hogy meggyógyult. Scribonius Largus öt zacskó, azaz ötszáz darab aranyat kapott, a doktoroknak kiosztott belőle két-három darabot fejenként: mindenki boldog volt. A kéthetes gyász után földerült a város arca: a kocsmákat kinyitották, megkezdődtek a cirkuszi kocsiversenyek, minden utcasarkon újra mulattatták a munkanélküli őgyelgőket s a hivatásos naplopókat a bűvészek, a csepűrágók és egyéb komédiások. Végre megkaptam a meghívást a kabinetirodától, hogy Őfelsége április Idusán, vagyis 13-án fogad. Díszbe vágtam magam, s már reggel kilenckor a Palatinus hegyen voltam, a császári palota pazar márvány előcsarnokában, az átriumban. Barátságos arcú, megnyerő külsejű fiatalembernek képzeltem el a császárt, azonban, sajnos, csalódnom kellett a legendában. Mikor a hétrét görnyedő udvari titkár - sunyi ábrázatú felszabadított rabszolga - bebocsátott s megpillantottam Caligulát, majdnem kővé dermedtem: magas, sápadt képű, pipaszárlábú, nyurga legény állt előttem; keze-lába csupa szőr, csak épp a fejére nem jutott elég: kopasz volt. Ez a huszonhat éves fiatalember a császári bíborpalástban, az uralkodói aranydiadémmal a homlokán, olyan volt - és csak az a magasságos Jupiter óvott, hogy ki nem bökkentettem -, mint egy madárijesztő. Meglepetésemben azt sem tudtam, mivel kezdjem, de valósággal belém fagyott a szó, mikor a császár egy lépést tett felém, torz fintort vágott, nyakát előrenyújtotta, úgyhogy hegyes orra szinte az arcomba bökött. Ijedtemben kissé hátraléptem. - Huh! - mordult rám a császár, s elvigyorodott. A hideg végigfutott a hátamon. Sergius Silus ott állt mögöttem a pergamentekercsekkel: hallottam, hogy összekoccannak a fogai rémületében. No, ez jól kezdődik, gondoltam magamban. - Megijedtél, ezredes? - üvöltötte Caligula. - Nem szeretem az ijedős embereket: mind alattomos. - Felséges uram... - dadogtam. - Csönd! - rikácsolta. - Beteg voltam, de nyitva tartottam a szemem: láttam, hogy mindenki milyen aljas, milyen alattomos. Mind a halálomat lesték! De leshetik! Egy nyisszantás, és végzek velük! Már vérben forgott a szeme, kivörösödött az arca, egész teste reszketett. Tizenkét szálas germán testőr állt a bíborpárnákkal tömött aranytrónus mögött, talpig páncélban, mereven, mint tizenkét ércszobor. A szempillájuk se rezzent. Parancsnokuk, Caius Cassius Chaerea ezredes, közvetlenül a trónus mellett állt: a tizenharmadik ércszobor. - Majd meglátod, hogy rendet teremtek - hadonászott Caligula, most már szinte dühödten -, nem is sejted, mi minden szabad nekem! Haha, vége a béketűrésemnek! - kacagott eszelősen. Most kivágok minden fekélyt! Chaerea! - csattant a hangja. Az ezredes előrelépett. - Chaerea - folytatta a császár izgatottan -, még ma tartóztasd le Macro tábornokot... a feleségével együtt - tette hozzá kaján vigyorgással. 61

Megfagyott bennem a vér. Jupiterre, riadtam meg, itt valami szörnyűség kezdődik. - Igenis, felséges uram! - felelte Chaerea keményen. No, most talán kiadta a mérgét, reménykedtem. - Felséges uram - kezdtem, szokásom ellenére kissé elfogódottan -, Tampinus Flavianus tábornok... De a császár a szavamba vágott: - Raevius ezredes, süsd meg a tábornokodat meg a tekercseidet, nem érdekelnek. Itt nagyobb dolgokról van szó! Úgy kotródtam ki a fogadóteremből, mint a leforrázott kutya. Csak álltam a folyosó márványkockáin, és bámultam Sergius Silusra, ő meg rám. De a százados fiatal ember volt, hamarább összeszedte magát: - Ezredes uram, mi volt ez? - Megtébolyodott - suttogtam, mert mással nem tudtam megmagyarázni, hogy hirtelen letartóztatja cinkosát, Macrót, sőt a feleségét is, pedig még a messzi Danuvius partján is olyasmit rebesgettek, hogy Ennia Naevia asszonynak, Macro feleségének, házasságot ígért, mihelyt trónra jut. De már ott állt mellettünk Chaerea ezredes. - Raevius, idehallgass: egy szót se! Nem láttál semmit, nem hallottál semmit! - De Chaerea... - próbálkoztam. - Csitt! Menjetek a palotámba. Itt egy szót se többet! Sokáig kellett várakoznunk Chaereára, akkor is izgatottan rontott be, s azt se tudta, hol kezdje, annyi volt a mondanivalója. - Tegnapelőtt kezdődött, akkor, amikor „meggyógyult”. Ez a Scribonius Largus nagy szélhámos. Én tudom, amit tudok: belső embere a császár nagybátyjának, annak az alamuszi Claudiusnak, aki egyelőre hülyének tetteti magát, de majd meglátjátok: azon mesterkedik, hogy minél hamarább elfoglalja Gaius helyét... Valamit beadtak ezek a gazember doktorok a szerencsétlen fiatalembernek, attól gabalyodott meg, különben sehogy sem érteném a dolgot. Mióta meggyógyult, azóta naphosszat őrjöng, tombol, és mindenáron vért akar látni! - Mi történt Macro tábornokkal? - kérdeztem. - Egyelőre semmi. Megbilincseltette. Az öreg nagyon csodálkozik, nyugodtan ül a Tullianum börtönben. De én nem vagyok olyan nyugodt. Attól tartok, félelmetes idők következnek. No de hagyjuk ezt, gyerünk ebédelni. A tricliniumban59 ezúttal mindössze négyen hevertünk a pamlagokon: a negyedik egy hatalmas termetű, széles vállú, izmos testű, gyönyörű arcú fiatalember volt, valóságos férfiszépség: Esius Proculus, Chaerea ezredes öccse. A társaságban csak Erosnak nevezték, mert oly szép volt, mint Eros, Venus istenasszony fia, de mivel olyan óriási kolosszus volt, mint a Napisten szobra Rhodos szigetén, a néphumor elnevezte Colosserosnak.

59

triclinium - ebédlő

62

Ez a fiatalember gyerekkori pajtása volt a császárnak, bár Caligula kissé mindig irigykedett rá: Esius maga volt a megtestesült szépség, Caligula pedig a rútság. Mostanában, mióta meghibbant, szinte toporzékolt dühében, ha dús hajú férfit látott: nem egyet kopaszra nyíratott. Esius féltette is bodorított, dús fekete haját, és nemigen mert nyilvános helyen mutatkozni, hogy ne ingerelje a császár irigységét. Chaerea közölte velünk, hogy még legalább három hetet kell Rómában töltenünk, amíg iratainkat és jelentéseinket áttanulmányozzák, s a dunai erődítések rajzait ellenőrzik. Ő volt a császár katonai tanácsadója, és feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy beszámoljon a császárnak az aquincumi tábornok jelentéséről. A birodalom északi határsánca rendkívül érzékeny pontja volt a katonai védelemnek. - Türelem - mondogatta Chaerea -, majd csak lesz a császárnak olyan napja is, amikor meghallgat téged, vagy legalábbis engem. Addig csak szórakozzatok kedvetekre. Hát szórakozásért aztán nem kellett a szomszédba menni. Valósággal kézről kézre adtak bennünket; minden napra esett lakoma, táncmulatság, cirkuszi verseny, kirándulás az albai hegyekbe vagy Ostiába, a tengerpartra, sőt egyszer Baiaeba és Neapolisba is kiruccantunk. A condus promus ugyan ritkán látott bennünket. Én viszont, ha Rómában voltunk, ritkán láttam Sergius századost. Mint afféle aranyifjú, nagyon szeretett táncolni, és csak utólag értesültem, hogy a sok táncolás közben majdnem megütötte a bokáját: már gondolatban bocsánatot kérek hű feleségemtől, Memmiától, ha e népi szólást a házasságra értem. Bizony, Sergius majdnem lépre ment, és csak azért menekült meg, mert nem tudott választani két szerelme, Petronia és Polla közt, mivelhogy mind a kettő túlságosan csinos volt, és mind a kettőnek volt mit aprítania a tejbe. A százados rengeteg édes emléket hozott haza Aquincumba, csak épp feleséget nem, s vele is megesett, ami már annyi aranyifjúval: szegény és csúnya kislányt vett el otthon, egy kiszolgált őrmesternek a lányát, aki aztán kiverte a fejéből a római szerelmeket. A táncról ugyan nem szokott le: ezután is táncolt, de mindig csak úgy, ahogy a felesége fütyült. Hű Memmiám szerint nagyon boldog volt a házassága. Akárcsak a császáré. Caligula minden házassága olyan boldog volt, hogy most, huszonhat éves korában, a negyedik feleséget fogyasztja; Junia Claudilla, Livia Orestilla és Lollia Paulina (mily zengzetes nevek!) után az ugyancsak dallamos nevű Milonia Caesonia következett. Ezzel aztán - ahogy mondani szokták - alaposan bevásárolt: Caesonia jóval öregebb volt nála, csúnya, tenyeres-talpas, ordas nőszemély, valóságos őrmester. - Ehhez mit szóltok? - kérdezte egyszer vacsora közben Chaerea. - A császár minden este bezárkózik Jupiter Capitolinus templomába, s azt mondja, hogy ilyenkor beszéli meg az atyaúristennel a birodalom ügyeit, bajait. - Így nem nehéz uralkodni - jegyezte meg mosolyogva Esius. - Ne hidd - folytatta Chaerea. - Este még csak hagyján, mikor kettesben van az úristennel, hanem nappal! Mikor az élete párjával van kettesben! Nagyot nevetett. - Miért? - érdeklődött Sergius, aki akkor még javában tanulmányozta a házasság minéműségét. - Csak azért - pletykázta a testőrezredes -, mert nappal Caesonia uralkodik. A császárnak csak a gyilkolás marad. Rájár a rúd a gazdag emberekre, tucatjával végezteti ki őket. Van is pénze dúlásig: a palota egyik termében térdig ér az arany, s Caligula azzal szórakozik, hogy turkál benne vagy fetreng rajta. 63

- Hogyhogy Caesonia uralkodik? - kockáztattam meg félénken a kérdést. - Hogy is mondjam? - kezdte Chaerea. - Ha a császárné nem akar semmit, akkor az történik, amit Caligula akar, különben mindig Caesonia mondja ki az utolsó szót. A múlt héten, mikor épp Neapolisban jártatok, az történt, hogy a császár titokban kivégeztette Macrót, még a városban is kevesen tudnak róla, emlegetni meg éppenséggel nem szabad. Ezzel tehát eltűnt Tiberius meggyilkolásának egyetlen szemtanúja. Igen ám, de itt van még Ennia Naevia, aki a trón reményében tulajdonképpen rávette Macrót a gyilkosságra. Ez a nő még nyugtalanította Caligulát. Felhozatta hát a gyönyörű fiatalasszonyt a börtönből, hogy négyszemközt beszéljen vele. - Mit akarhatott tőle, hiszen becsapta: Caesoniát vette feleségül? - kérdeztem. - Ó, te jámbor vidéki! - kiáltott fel Chaerea. - Hát megmagyarázni neki, hogy maradjon békén, ne követelje az ígéret teljesítését, mert különben... - No persze - szólt közbe élénken a százados -, az asszony nyilván ezt gondolta magában: azért végeztette ki az uramat, hogy engem elvegyen. - Jól ismered az asszonyi logikát, Sergius - mondta rá a testőrezredes -, de nem ismered Caesoniát. Ilyesféle tárgyalásra nem is került sor. Caligulának mindössze annyi ideje volt, hogy torz mosolyát rávillantotta a gyönyörű Enniára, aztán éppen nekiiramodott, hogy megölelje, de ebben a pillanatban félrelebbent az ajtó nehéz szőnyegfüggönye, és ott termett a szobában Caesonia. - Mi ez? - süvöltött bele a hangja a készülő idillbe. - Mi történik itt? - De kedvesem... - dadogta Caligula. - Semmi „de kedvesem” - harsogta a császárné; odalépett felséges férjéhez, és úgy pofon cserdítette, hogy a császár megtántorodott. Ennia Naevia ijedten takarta el az arcát két tenyerével. Caesonia zihált, mint egy kovácsfújtató. - Ki innen ezt a nőt! - vezényelte. - Látni se akarom többet. Megértetted: ne lássam többet, se én, se más! Caligula megértette: Enniát másnap kivégezték. Nem csekély része volt mindennemű kegyetlenkedésében Callistusnak, a felszabadított rabszolgának, Caligula kabinetfőnökének, aki az egész udvarban a legbefolyásosabb személyiség volt. Caligula jobban bízott benne, mint a szenátorokban és tábornokokban, és Callistus nemcsak óriási vagyont harácsolt össze, hanem valósággal ő volt a birodalom ura. Nos, ez a Callistus a császárnői pofon estéjén észrevette, hogy ura kissé lehangolt; nem zenél, nem énekel, nem táncol, isteni kartársához, Jupiterhez se megy fel a Capitoliumra, tehát valamiképpen szerette volna szórakoztatni és felvidítani. A császár olyan babonás volt, hogy szinte reszketett minden jeltől, és ha villámlott, menten az ágy alá bújt: hát Callistus berendelte a palotába Aponia jósnőt, aki állandó fizetést húzott az udvari pénztárból, és mindig szívesen állt rendelkezésére a hatalmas kabinetfőnöknek. - Aponia - adta ki a parancsot Callistus -, bemégy őfelségéhez, és mindenféle jókat jósolsz neki: jósold meg, hogy legyőzi a britannusokat, hogy meghódítja Afrikát, hogy Jupiter hozzáadja feleségül Venus istenasszonyt, hogy Indiából ezer kocsirakomány aranyat hoznak neki, s már útban is vannak, jósolj neki még hat szebbnél szebb feleséget, jósold meg, hogy az

64

egész birodalomnak ő lesz az egyetlen istene, s minden templomban csak neki áldoznak: hadd örüljön szegény bolond. - Azt mondod, kegyelmes uram, hogy bolond? - ijedezett a vén csoroszlya. - Semmi közöd hozzá - fojtotta belé a kérdést Callistus -, ezt csak magamnak mondtam. - Ne haragudj, kegyelmes uram, nem ok nélkül kérdeztem. Tudod, hogy nem vagyok kíváncsi természetű, s rég megtanultam, hogy kíváncsiskodni veszélyes és tilos. Csak azért kérdeztem azt, amit kérdeztem, mert ettől függ a kúra megválasztása. Mást kell jósolni, ha igazán bolond, mást, ha nem bolond. Értesz engem? - Nagyon is jól értelek! - mosolyodott el a nagyúr. - Ha bolond, akkor veszélyességi pótlék jár, mi? A vénasszony ábrázata torz mosolyra ferdült. - No jó - folytatta Callistus -, nem bolond, de kezeld úgy, mintha bolond volna. A fogatlan vén banya rekedten kuncogott, és sűrű hajlongások közben kihátrált a szobából. Estefelé az udvari titkár reszketve jelentette be a császárnak, hogy itt van Aponia, és bebocsáttatást kér. Caligulának felcsillant a szeme: éppen jókor jön ez a rejtelmes Szibilla. Ma úgyis olyan furcsán érzi magát, mintha megbomlott volna benne minden: így érezheti magát a lant, mikor minden húrja megpattan. Hátha a vén satrafa megint valami jót tudna jósolni neki, mint másfél évvel ezelőtt, mikor ezt suttogta holmiféle műrévületben: öld meg a kecskepásztort, tied lesz a palota!” Nem értette, nem értette. Hiába törte a fejét, sehogy sem tudta kisütni, hogy Itália 10 000 kecskepásztora közül melyiket ölje meg, s ha megölte, melyik palota lesz az övé. De szerencsére Ennia Naevia okos asszony volt. - Ki lehet a kecskepásztor? - tette föl a kérdést. - Nemde az, aki a kecskéket és a kecskék legelőjét őrzi? - No igen, de melyik a sok közül? - faggatta Caligula. - Kérdezd inkább így: melyik a kecskék földje? - ingerkedett vele az asszony. - No mondd hát, ha tudod - türelmetlenkedett a fiatalember. - Ejnye, édesem, nem találod ki? Capreae, a kecskesziget! Most már tudod, ki a kecskepásztor? - Polluxra! - ugrott föl Caligula - a vén zsarnok Tiberius! Most, most, drága Enniám... igen, miénk lesz a palota... sürgősen beszélned kell Macróval... - Elintézem - mondta rá Ennia hidegen. Így pecsételte meg Aponia a zsarnok sorsát. És most megint a császár előtt áll, illatos fűszereket éget a bronzserpenyőben, lassanként elalél a kábító füstben, szemét lehunyja, műrévületben összefüggéstelen szavakat dadog. Caligula feszülten figyel... Nehezen szakadozik fel a jóslat a vénasszony melléből: - ...Óvakodjál... a... vigyázz... tőr... K... K... K... Óvakodjál a három K-tól... Észre se vette, mikor tűnt el a vén Szibilla. Egyedül volt a teremben... a feje kissé kábult... bár foszladozik már a füstölők édeskés illata... Igen, óvakodnia kell... bizonyos, hogy az életére törnek... De megint itt a rejtély, mint akkor régen... Ki az a három ember, akit a három K betű rejt?... Claudius! - villant az agyába, igen, a saját nagybátyja, ez a sunyi orgyilkos, aki 65

félbolondnak tetteti magát... Hohó, nem addig van az! Majd meglátod, gazember, hogy a negyedik K, Caligula, erősebb! És a második? Megvan: Caesonia! Nehéz eset, de Callistus majd segít... Most jó volna Ennia, kár hogy kivégeztettem... Mindegy, lesz más... De ki lehet a harmadik?... Vajon ki lehet?... Callistus? - ötlött hirtelen az eszébe... - Á, dehogy, lehetetlen, Callistus a leghűségesebb emberem... Estig hiába törte a fejét. Már alkonyodott, mikor gyaloghintóba ült, és sétálni vitette magát. A négy etióp rabszolga egyenletes ütemben vitte a gyaloghintót, egyenesen az Esquilinusra, a gyönyörű Sallustius-parkba. Épp az egyik árnyas sétaúton haladtak, mikor a császárnak hatalmas szál fiatalember ötlött szemébe: fehér tógája földerengett a sötétzöld puszpángbokor hátterében, dús fekete haját enyhe esti szél lobogtatta. Esius Proculus volt. A császár arca földerült: - Haha, Colosseros! Colosseros! - és torkaszakadtából elkezdett kacagni. Kihajolt a hintóból, és kurta parancsot adott: - Haza! Futólépésben! A négy rabszolga egyenletes ütemben ügetett keresztül a városon, mintha mind a négyet egyetlen szerkezet hajtotta volna. A városban egyszerre megállt a forgalom, a járókelők térden állva köszöntötték az isten-császárt. Legalább egy óra hosszat tanácskozott Callistusszal, és utána elégedetten, sőt boldogan tért nyugovóra. Elbánik velük, fogadkozott! A bitangok nem is sejtik, hogy ott lóg a fejük felett Damokles kardja! Claudiust úgy gúzsba köti, úgy megbénítja, hogy a besúgóktól és kémektől moccanni sem tud majd. Caesonia, hej Caesonia, ha most megszabadulhatna tőle! No, a harmadik K-val, ezzel a hetyke Colosserosszal lesz a legkönnyebb dolga. Eddig csak azért nem nyíratta meg, mert a testőrezredes öccse, de most, most aztán nincs tovább. Okos ember ez a Callistus, hű és jó tanácsadó. Jóízűt nevetett, s édesen aludt, mint akinek egészen nyugodt a lelkiismerete. Másnap óriási hirdetések jelentek meg a falakon, az éjjel festették fel a legizgalmasabb játékok műsorát: Ampliatus gladiátor-csapatának viadala, Tetrinius rablóvezér viaskodása vadállatokkal, afrikai oroszlánok, indiai tigrisek, germániai hiúzok és vadmacskák, ponyvatető a napsütés ellen, illatpermetezés... Róma népét elfogta az izgalom. Harmadnap, a hirdetett játékok első napján, a tömegek valósággal megostromolták a Campus Martiust, Mars hadisten terét, s különösképpen a Statilius-féle amfiteátrumot, amely fából épült, de tágas volt és szilárd, 20 000 néző elfért benne, s nem történhetett meg az, ami nemrégiben megesett Fidenaeben, a Rómától északra eső vidéki városban, hogy az amfiteátrum összedőlt, s gerendái - így mondják - 10 000 nézőt agyonlapítottak. Á, nem, ilyesmiről itt szó sem lehetett, hiszen ennek az amfiteátrumnak az alapfalai embermagasságig kőből voltak! A roppant amfiteátrum felső peremén óriási árbocok meredtek az ég felé, mellettük ott álltak a misenumi hadiflotta kékzászlós matrózai: altisztjük vezényszavára ők húzták az amfiteátrum fölé a ponyvatetőt. De ezenkívül készenlétben volt a városi tűzoltóság egy szakasza, tizenhat fecskendővel, ezek locsolták időnként az illatos, hűs permetet a nézőtérre. Már zsúfolva volt az amfiteátrum, mikor az állami főtisztviselők és tábornokok kíséretében megérkezett Caligula, és bevonult keleti szőnyegekkel díszített páholyába; mögötte állt a mindenható Callistus, mellette pedig teljes katonai díszben Chaerea ezredes. A szomszéd páholyban a két konzul ült, Longinus és Silanus, a császári páholy másik oldalán a pontifex maximus, az államvallás főpapja, s mellette Asillius praefectus praetorio, a testőrtábornok.

66

Három copfos kínai mandarin ült mellettünk: ezek követségben jártak Rómában; ábrázatukat és furcsa virágos meg sárkányos ruházatukat éppúgy megcsodálta a kíváncsi közönség, mint az afrikai néger király, Juba fiát, a csinos Ptolemaeust. Kettesben maradtam volna segédtisztemmel, ha Chaerea nem rendelkezik úgy, hogy Esius Proculus is a mi páholyunkban üljön, mert szerencsére jó messzire estünk a császártól, s nem volt valószínű, hogy a fiatalember magára vonja Caligula figyelmét. Egyszerre csak elült a nézőtér zsivaja. Kíváncsian kaptam föl a fejem, hogy lássam, mi történhetett. - Mi történt? - fordultam oda Esiushoz. - Semmi különös: Róma népe megnémult, amikor belépett a néger királyfi káprázatos bíborköpenyében. Ilyent itt még nem láttak. Valóban, sokkal ragyogóbb volt, mint a császár bíborpalástja. Ha ezt Caligula észreveszi... És észrevette. Intett Asilliusnak, és a tábornok hamarosan felbukkant Ptolemaeus páholyában, magával vitte a fiatal herceget, és bevezette a császár elé. - Gyönyörű a bíborpalástod - fordult hozzá gúnyosan Caligula. - Ide nézz, az enyém szinte fakó mellette. - De felséges uram... - próbált mentegetődzni a trónörökös. - Nem baj - vágott a szavába hidegen a császár -, csak azt akarom látni, melyik a ragyogóbb, a bíborod vagy a véred. Vigyétek! Két marcona germán testőr lekísérte a rémült fiatalembert a porondra. A kikiáltó belefújt a harsonájába, és máris hirdette: - Ptolemaeus, a mauretaniai Juba király fia, önként megvív Generosus hálós gladiátorral, az ötszörös győztessel. Ptolemaeust levetkőztették, egy szál kardot nyomtak a markába, és belökték a porondra. A híres retiarius60 máris támadott, és hálója halálos biztossággal csapott le áldozatára, a gladiátor fölemelte háromágú szigonyát, a császár lefelé bökött hüvelykujjával, az ifjú Ptolemaeus még magához sem tért rémületéből, és máris halott volt: Caligula meggyőződhetett róla, hogy a vére még ragyogóbb piros volt, mint a bíbora. Szédületes iramban peregtek a műsorszámok, a császár nem szerette a lassú piszmogást. Az amfiteátrum tizenhat orgonája szakadatlanul szólt, zenéjével adta az ütemet a vívók mozdulataihoz. Az aréna csatakos volt a vértől, a hullákat egymás után vonszolták ki a hullakamrába, de most elkezdtek dolgozni a tűzoltó-fecskendők: rózsaolajat permeteztek a nézőtér fölé. A nézők, főképpen a nők, kéjesen szívták magukba a damaszkuszi rózsák tömör illatát. Most tagbaszakadt gladiátor jelent meg a porondon, gallus sisakban, amelyen forgó helyett bronz hal ékeskedett; kardját szúrásra készen maga elé meresztette. - Miféle szerzet ez? - kérdeztem Esiustól. - Ilyent nem láttam Aquincumban. - Ez murmillo, úgy is mondhatnám, hogy „villámgladiátor”. Egy szál kard a fegyvere, és a retiariusszal kell megvívnia, most éppen a bajnok Generosusszal; igazi fegyvere a villámgyors mozdulat, a villámgyors futás, különben nem menekül a bajnoki háló szorításából.

60

retiarius - hálós gladiátor

67

Kósza napsugár tévedt be a ponyvák hasadékán, megcsillant a gladiátor bronz sisakjának delfinjén és a császár gyöngyös bíborpalástján s arany karperecein. A jóságos nap egyszerre csókolta meg a zsarnokot és a rabszolgát. A kikiáltó már harsonázta Columbus murmillo és Generosus retiarius viadalát. Megszólaltak az orgonák. Caligula utálta a murmillókat, irigyelte testi erejüket és ügyességüket. Most is kimutatta gyűlöletét: pontosan a viadal kezdete előtt elvétette a kardot Columbustól, s így most már fegyvertelenül kellett kiállnia a veszedelmes retiariusszal. - Bámulatos! - kiáltottam fel, mikor az egyenlőtlen küzdelemben már-már úgy látszott, hogy a bajnok a közelébe se tud férkőzni a murmillónak. - Generosus, Generosus! - biztatta a közönség egyik fele a bajnokot. De a szurkolók nagyobb része pisszegett. Generosus minden erejét megfeszítette, és egyszerre csak sikerült megközelítenie az akrobataügyességgel ide-oda sikló Columbust; hálója ugyan megint a murmilló mellé hullt, de ő maga utána eredt, sikerült is háromlépésnyire megközelítenie és előrenyújtott szigonyával könnyű karcolást ejtenie Columbus hátán. A murmilló észre sem vette a sebesülést, csak onnan tudta meg vereségét, hogy a közönség ütemesen ordítozni kezdte a győztes nevét. A császári páholyra nézett, de Caligula nem bökött lefelé a hüvelykujjával, csak intett a vívómesternek. Az orgonák elhallgattak, a porondon megjelent egy rabszolgafiú, és kis dobozt nyújtott át a vívómesternek: - Őfelsége ajándéka a derék Columbusnak. A többi pillanatok műve volt. A vívómester kinyitotta a dobozt, s a zöld kenőccsel bekente Columbus sebeit. Az óriási termetű gladiátor hirtelen elvágódott, görcsös vonaglás rázta a testét, aztán kinyúlt. A dobozban az afrikai nadragulya fekete bogyójából főzött kenőcs volt: halálos méreg... Sergius nemigen figyelt, inkább a nőket nézegette, akik közt persze ott volt Polla és Petronia is. Sergius ide-oda kapkodta a tekintetét, szemlátomást zavarban volt. A két lány jóízűn kacagott, s mind a ketten páholyunkra mutogattak. De valósággal meghűlt bennem a vér, mikor Caligula kinyújtotta karját, s ugyancsak a mi páholyunkra mutatott. Szerencsére nem történt semmi. Ellenben láttuk, hogy a császár maga elé hívatja kedvelt színészét, a híres Apellest, és nevetve kérdez tőle valamit. Apelles felel, látjuk, de a hangja nem hallatszik idáig. A szavak azonban szájról szájra járnak, és hamarosan megérkeznek Esiushoz. - A császár rámutatott az aréna végében álló Apolló-szoborra, és azt kérdezte Apellestől: melyikük a nagyobb, Apolló-e vagy Caligula. - Erre csak nem nehéz felelni! Természetes, hogy Caligula - szóltam közbe, hiszen nem azért vagyok harmadik hete a császári Rómában, hogy ne ismerjem a dörgést. - Igen, igen, de Apelles elkövette azt a baklövést, hogy egy pillanatig késlekedett a felelettel. Odanézz - mutatott le a porondra Esius -, láthatod a következményét.

68

Csakugyan, két markos rabszolga máris középre vonszolta Apellest; lefektették a homokra, és egy harmadik rabszolga szíjkorbáccsal véresre csíkozta a szerencsétlen színész hátát. Apelles kegyelemért könyörgött. Caligula lekiáltott a porondra, olyan hangosan, hogy mi is hallhattuk: - Milyen gyönyörű ritmikus a jajgatása! Milyen dallamos, bársonyos a hangja! Remek! A közönség nyerítve röhögött a véres tréfán, Apelles rogyadozva tántorgott ki az amfiteátrumból. Most mellénk lépett egy testőr, és Esius fülébe súgott valamit. A fiatalember elsápadt, megindult a testőr nyomában. Az arénára halotti csend borult. Hiába zúgtak az orgonák, hiába viaskodtak odalent válogatott gladiátorok, mindenkit csak az érdekelt, mi lesz a szépséges és kedves Esius Proculus sorsa. Csak nem űz vele a bolond császár olyan vaskos tréfát, mint az imént Apellesszel? Sokkal rosszabb történt az ifjúval. Mi csak arra eszméltünk fel, hogy Esius ott áll meztelenül a porondon, csak áll tanácstalanul, s várja, mi történik vele. Megjelenik négy hatalmas rabszolga, lefogják, jön egy borbély, kimolosi szappannal bedörzsöli a szép ifjú dús fekete haját, száll, száll az illatos hab, s végül a borbély előveszi borotváját, és simára borotválja a fejét. - Pompás - rikoltja el magát Caligula, oly hangosan, hogy az egész nézőtér hallja -, nézzétek, milyen gyönyörű a haja! Ez aztán a szép fiú, mi? És rikácsolva hahotázott a remek tréfához. Azonban ezzel még nem volt vége. Kiment a borbély, kimentek a markos rabszolgák, Esius ott maradt egyedül a porondon, s mármár azt gondolta magában, hogy ezzel a gyalázatos megszégyenítéssel megúszta a dolgot. De csak most jött a java. Az aréna végéből lassú léptekkel közeledett egy trák gladiátor, jobb kezében görbe kard, baljában négyszögletes pajzs, derekán erős rézveretes bőröv és bőrkötény, lábszárain bronzpáncél. Megismerte: Priscus volt, a tízszer győztes gladiátor. S ő itt áll fegyvertelenül, és meg kell vívnia vele. Esius azonban nemcsak roppant erejű, hanem edzett ifjú is volt, s ha már puszta kézzel kell küzdenie, hát legyen: nem adja olcsón az életét. A gladiátor támad. Esius egyetlen ugrással rázuhan, megragadja jobb karját, a kard kihull belőle, aztán mind a két karját hátrafacsarja, hallatszik a csontok ropogása. Elereszti a tehetetlen bajvívót, beleöklöz az arcába, Priscus hanyatt esik, elájul, úgy kell kivonszolni a porondról. A császár dühösen hadonász mind a két kezével, az arca pulykavörös, majdnem szétveti a düh. Chaerea csak áll mögötte, mereven, szempillája se rezdül. Máskor a közönség, ha ilyen viadalt lát, tombol és őrjöng, lelkesedik és üvölt: most halotti csönd üli meg a nézőteret; egy árva szitakötő fürdik a ponyvákon át betévedt vékony napsugár csíkjában, hallani a szárnya zizzenését. Megszólalnak az orgonák, új viadal következik. De most is Esius áll a porondon, és várja második ellenfelét.

69

Állig felfegyverzett hoplomachus gladiátor robban ki a porondra: Myron, a legyőzhetetlen, Róma szemefénye. Talpig páncél borítja, még karját és lábát is érclemezek védik, arcát eltakarja a bezúzhatatlan roppant sisak rostélya, jobb csuklóján rézveretes vastag bőrvédő. Valóban, nemcsak legyőzhetetlen, hanem úgyszólván hozzáférhetetlen. Esius agyán egyetlen gondolat villan át: végem van! Most megindul Myron. Döngő léptekkel, lassan, súlyosan, mint Hannibál valamelyik páncélos harci elefántja. Esiusnak minden izma megfeszül. Hogy férjen hozzá ehhez a rézbálványhoz? Olyan ez, mint a sündisznó. Ebben a pillanatban fönt a nézőtér második emeletén valaki elrikkantotta magát: - Colosseros! Ne hagyd magad! Egy pillanat alatt az egész nézőtér ezt harsogta: - Colosseros! Ne hagyd magad! Hát nem hagyta magát. Nekirohant a Myron érctömegének, a gladiátor sújtásra emelte kardját, Esius villámgyorsan alábújt, a bajvívó nem használhatta fegyverét. Egyik kezében a kard, másikban a pajzs, Esius átkulcsolta a derekát, irtózatos erővel magához szorította a páncélembert, és úgyszólván belefojtotta a szuszt. Myron megremegett, kihullt kezéből a kard, a pajzs, egy darabig céltalanul hadonászott a karjával, és látszott, hogy szeretné elkapni ellenfelének a torkát. De erre már nem volt ideje. Esius az egész hatalmas embert páncélostul, sisakostul földobta a levegőbe, jó magasra. Vad röhej böffent a nézőtéren, mikor az ünnepelt gladiátor ott kalimpált a levegőben, s hirtelen lezuhant. Myron akkorát zökkent a porondon, hogy szinte belerengett az amfiteátrum. - Condice! öld meg! - üvöltöttek a nézők. Szívesen, gondolta magában Esius, de mivel? Ám a császár másképp rendelkezett. Az eszméletlen Myront hordágyon vitték ki a porondról, s nyomban utána visszajött a négy izmos rabszolga: Esiust rongyokba bugyolálták, s kivezették az amfiteátrumból. Senki sem tudta, kivégzik-e, vagy talán szabadon bocsátják. A szerencsétlen a kapuból még visszakiáltott a császár felé: - Átkozott légy! Verjen meg Jupiter! Emlékezzél Aponiára! A császár rá se hederített. Chaerea ezredes csak állt a császár háta mögött, mereven, egy arcizma sem rezdült. Csak másnap tudtuk meg, hogy a szerencsétlen fiatalembert kopaszon, csapzottan, rongyokba burkoltan végigvezették a városon, az asszonyokat mind az utcára rendelték, hogy végignézzék az ártatlan ifjú megszégyenítését. A menet előtt kikiáltó járt, és szüntelenül ezt gajdolta: - Itt a szép fiú! Itt a gyönyörű Eros! Utcagyerekek rohantak utánuk visítozva, rá se hederítettek a komédiásra, aki az egyik utcasarkon katonaruhába öltöztetett majmot táncoltatott egy nyeszlett bakkecske hátán. Másnap kivégezték Esiust. A császár azt mondta Callistusnak: - Le kell vágatnom a fejét, mert még utóbb újra kinő a haja.

70

Harmadnap reggel egy lila ruhás, mandulaillatos rabszolgafiú meghívót hozott, hogy menjünk el ebédre Chaereához. Már csak hármasban ebédeltünk, a hangulat is meglehetősen szomorkás volt; őszintén szólva, el voltunk szontyolodva. Inkább halottsiratás volt ez, mint lakoma. - Ide hallgass, Raevius - szólalt meg Chaerea a tésztában sült csirke után -, ma még biztosítani tudom az utazásodat, holnap talán már nem. Ki tudja, mi minden történhetik itten? Talán Esius öcsém sejtette, hogy mit művel majd vele ez az őrült? - Őrült? - kottyantotta közbe Sergius, mint mindig, most is tapintatlanul. - Vedd úgy, mintha nem hallottad volna - intette Chaerea -, és főleg ne beszélj, ne kérdezz, ne felelj senkinek semmit, hiszen minden pillanatban megtörténhetik veled is az, ami Esiusszal megtörtént. Már az is elég hozzá, hogy a császár szemet vessen Petroniára. Sergius fülig pirult. Chaerea még hozzátette: - Hát azért mondom. Megtudtuk tőle, hogy a császár máig sem volt hajlandó meghallgatni az aquincumi jelentést, de megtudtuk azt is, hogy engem az első pillanattól fogva utált: nekem is dús hajam volt... Eleget tudtunk ahhoz, hogy szedjük a sátorfánkat. Természetesen búcsúkihallgatásra sem jelentkeztünk - majd Chaerea kiment bennünket. Egyúttal olyan írást kaptunk az ezredestől, hogy a derék Tampinus Flavianus tábornok bizonyára meg lesz elégedve küldetésünk eredményével, annál is inkább, mert Chaerea mellékelte a levélhez az arany nyakláncot, az egyik legnagyobb császári kitüntetést. Mondanom sem kell, hogy Caligula nem is tudott róla. Chaerea nyílt parancsot is adott a kezünkbe a császári postaállomásokhoz, hogy tartoznak minket, mint a császár legátusait, vagyis követeit, friss lovakkal, szállással, mindennel ellátni, mégpedig a kincstár terhére. Lóhalálában vágtattunk ki Rómából egy borús májusi éjszakán. Én boldog voltam, hogy a nyakamon viszem a fejemet, Sergius boldog volt, hogy egyszerre két menyasszonytól szabadult. ...Három éve ennek a római kalandnak. Talán el is felejtettük már az akkori izgalmakat, és csak innen, a biztonságos távolból istenítjük Gaiust, a birodalom urát, a Kisbakancsot, a légionáriusok bálványát. Közben-közben hallunk bizonyos híreket, de egyik fülünkön be, másikon ki: jól megtanultuk Chaereától, hogy hallgatni arany... Chaereának még mindig nyakán a feje, Silanus azonban már alulról szagolja az ibolyát, ahogy a parasztok mondják, pedig apósa volt a császárnak! Mindenkire rákerül a sor, csak mi élünk még nyugodtan itt a szabad barbárok szomszédságában. Az itteni amfiteátrumban legfeljebb medvéket meg farkasokat uszítanak halálra ítélt gonosztevőkre (ámbár hogy gonosztevők-e valóban, azt csak az istenek tudják, hiszen az a Tetrinius, akit amaz emlékezetes napon tigrisek marcangoltak szét, valójában nem is rablóvezér volt, hanem lázadó rabszolga), és itt nincs Caligula, aki római polgárokat és urakat kényszerítene, hogy hitvány gladiátor-rabszolgákkal viaskodjanak. Egy kicsit fázunk, az igaz. Kutya hideg járja errefelé, de szerencsére van itt Aquincumban néhány pompás fürdő (én Atilia Firma műintézetébe járok, eleget kárpál is érte hű feleségem, Memmia), és a környéki hegyekben pompás vörösbor terem, ezzel fűtőzöm. Házamban központi fűtés van, és most is csak úgy, könnyű sárga selyem synthesisben, vagyis háziruhában üldögélek dolgozószobámban, a tablinumban, és tanulmányozom a tavasszal építendő új kiserődök tervrajzait. 71

Halkan nyílik az ajtó, belép Sergius Silus, hű segédtisztem, aki azóta már a rendkívül házias, kövér őrmesterlány, Urbana férje, és két neveletlen kölyök apja. Én is igyekeztem hozzászoktatni a halk, finom modorhoz, de művemet végleg az őrmesterszerű feleség koronázta meg: egyszer s mindenkorra szavát szegte a valamikor oly legényes, ám ma már puha és kövérkés századosnak. - Ezredes uram - kezdi halkan és finoman -, megérkezett az itáliai posta. A havonta érkező posta mindig egy kis elevenséget hoz egyhangú életünkbe. És senki sem veheti rossznéven tőlem, hogy nem a szenátus és a császári kabinetiroda, nem is a vezérkar leveleit bontottam föl először, hanem szinte önkéntelenül a napilap, az Acta Diurna tekercseiért nyúlok. Ennek a dús pletykarovataiból úgyis mindent megtudok, a hivatalos rendeleteket is. Természetesen hátulról visszafelé bontogatom a tekercseket: legelőször a legfrissebb számokat olvasom. A legutolsó a januáriusi utolsó szám. Alighogy belepillantok, riadtan pattanok fel az asztal mellől. - Sergius - ordítok rá a segédtisztre, mintha legalábbis egy légiót vezényelnék -, Sergius, a császár halott. - Hála annak a magasságos Jupiternek! - bökkenti ki Sergius, most is, mint mindig, tapintatlanul, hiszen az ilyen gyászosan ünnepélyes pillanatokban illik fancsali képet vágni, fejünket lehorgasztani, és némán bámulni a levegőbe. - Sergius - reccsentek rá -, miféle tiszteletlenség ez? Sergius, már amennyire pocakja engedi, vigyázzba merevedik, így is maradunk egy-két percig, miközben teljesen tiszteletlenül én is olyasmit gondolok magamban, hogy „debuisset pridem”, vagyis hogy már korábban is megdögölhetett volna. Az Acta Diurna cikkírója színesen és izgalmasan ecseteli a császár halálát. Gaius a színházban volt, megéhezett, haza akart menni a palotába, amelyet föld alatti folyosó kötött össze a színházzal. Amint megindult a folyosón, egyszerre csak testőrtisztek vették körül. A császár meglepetten megállt, és kérdőn nézett a tisztekre. Cornelius Sabinus százados odaállt elébe, és hangosan kiáltotta: - Kérjük a jelszót, felség! Caligula furcsállotta ugyan, hogy itt és most kérik tőle a jelszót, de megadta: - Jupiter! - Akkor hát sújtson Jupiter haragja! - ordította most már Sabinus. Ez volt az összeesküvők megbeszélt jeladása. Három éve, Esius kivégzése óta, készültek a leszámolásra. Chaerea volt a vezérük. Most ő dobbant a császár elé, kezében tőr villant, szeme szikrát hányt: - Emlékezzél Aponiára! „Óvakodjál a három K-tól!” Akkor már kilenc kardcsapás érte, megingott, de tartotta magát. - Callistus! - nyögte kétségbeesetten.

72

De Callistus nem volt sehol: ebben a pillanatban már Claudiusszal tárgyalt. Chaerea tőre lesújtott, a császár összerogyott, melléből vérsugár fröccsent. Öntudatának utolsó megvilágosodásában keservesen kinyögte még a végzetét hordozó három K betűt: - Caius... Cassius... Chaerea...

73

ESTÉLY PETRONIUSNÁL Elég! - szólalt meg az asztalfőn Petronius, a házigazda, Nero híres főszertartásmestere. Vigyétek! Kitörő helyesléssel fogadta a vendégsereg a házigazda intézkedését, mert már mindenki torkig volt a finomságokkal. Egy pillanatra ünnepélyes csend támadt. - Vigyétek - ismételte meg parancsát Petronius, mire hat markos rabszolga felkapta az asztalról a hatalmas ezüsttálat, és rettentő nyögések közt kicipelte. Pillanatok alatt letisztították az asztalt, és most lányos képű, kéktunikás fiúk édességeket és gyümölcsöt hordtak be, de annyit, hogy ennek a kilenc vendégnek két hónapra elegendő lett volna. A hatalmas termetű Burrus, a császári testőrség parancsnoka odafordult szomszédjához: - Odanézz, öcsém! Nektek mindig táncosnőkön jár az eszetek, de Petronius nemes lélek: megveti ezeket az alantas élvezeteket. Odanézz: komédiások készülődnek az előadásra. A testi ügyesség művészeit fogjuk csodálni mindjárt. És tudnod kell, hogy művelt emberekhez méltóbb szórakozás ez, mint a nyomorult érzéki élvezetek, mert a testi ügyességben ott van mindig a szellem készsége, fegyelme, frissesége és elszántsága is. - S a mai elpuhult korban - szólt közbe Seneca - valóban itt az ideje nemesebb szórakozásokra terelni a léha és üresfejű fiatalság figyelmét. - Remélem, kedves bátyám, nem rám céloztál! - kapta föl a fejét Lucanus, a fiatal költő. - Hát nem is figyeltek a kötéltáncosaimra? - vágta el Petronius a beszélgetést. Pedig érdemes volt figyelni. Csoda, hogy mit tudtak ezek a komédiások. Most fürdőruhás férfi egyensúlyozott a kifeszített kötélen, nehéz zsákot cipelt, s mikor a kötél végére ért, ledobta; ott a falnál tunikát és köpenyt nyújtottak fel neki: egymás után felvette mind, végigment a kötélen, s aztán menet közben vetkőzni kezdett. Most megszólalt a zene: a művész bonyolult táncba kezdett, egyszer-másszor úgy tett, mintha megingott volna, a nézők elszörnyedve várták a tragédiát, aztán a táncos megint kiegyenesedett, mire zúgó taps köszöntötte. Most a kötelet ferdén feszítették ki, s a komédiás a ferde kötélen mutatta be ugyanezeket a műsorszámokat. - Elnézném őket a világ végéig - szóltam oda Lucanusnak. - Te is olyan vagy - felelte a költő -, mint a kritikátlan tömeg. Látványosság kell neki! Emlékszel Terentius prológusára, mikor keservesen panaszkodik, hogy a „Hecyra” premierjén a közönség mind egy szálig megszökött a színházból, mert hírét vette, hogy komédiások mutogatják magukat a fórumon. Szép, szép, de mégiscsak komédia. - Mint az egész élet - mondta Seneca bölcsen. - Hiszen igaz - mentegetődztem -, de hát nem olvashatjuk folyton a Pharsaliádat. Túlságosan nehéz étel. Néha csemege is kell. Ebben a pillanatban csörgősapkás kisfiú szaladt be, körbe futott a tágas teremben, és komikus hajlongásokkal megállt a középen. Két szolga vörösre festett, hosszú rudat hozott, s most ünnepélyesen bevonult egy meglehetősen vékony, de izmos fiatalember, felugrott a levegőbe, kétszer megfordult, és mikor összegömbölyödve leesett a földre, ott is tovább gurult. Harsány tapsot kapott, de meg sem köszönte, hanem hanyatt feküdt a földön, a két szolga a vörös rudat

74

a homloka közepére helyezte, s a művész elkezdte a rudat egyensúlyozni. Remek volt, ahogy szinte mozdulatlan helyzetbe hozta a rudat, amely majdnem a mennyezetig ért. - Vigyázzatok, most jön a java - szólalt meg izgatottan Petronius. És csakugyan! A kisfiú megállt a fekvő művész feje felől, két kezével elkapta a rudat, és macskaügyességgel felkúszott rá. Most dolgozott csak igazán a művész: minden izma megfeszült, egész teste remegett a rettentő izgalomban: a fiú a saját fia volt! - ott táncolt a feje fölött a három embernyi magas rúdon! Forgott, csúszott, majd visszakúszott, aztán kézállást mutatott be a rúd csúcsán, majd két kezével megfeszítette magát, s kinyúlt oldalt, mint a zászló, végül fél lábon megállt a rúd hegyén, két kezét széttárta, s másik lábát a levegőbe emelte. Aztán hirtelen lecsúszott, felkapta a rudat, csókot hintett a nézők felé, és kiszaladt. Most az apja is felugrott, és sűrű csókdobálás közben ugyancsak eltűnt. - Ó - sóhajtott fel megkönnyebbülten Seneca -, végigéltem a halál minden izgalmát! - A legremekebb volt - magyarázta Lucanus -, hogy a csörgői ritmikusan kísérték minden mozdulatát. Többet ér ez a gyerek három rossz színésznél. - Három jó színésznél - javította ki Petronius, aki nagyon büszke volt ezekre az újfajta művészekre, ámbár alapjában véve nem volt új ez a művészet. Indiából hozták a görögök, tőlük tanulták a rómaiak, de ilyen tökéletességre kevesen vitték, mint ezek. Petronius tapsolt. A kitűnően betanított szolgaszemélyzet most forralt bort hordott fel. Sűrű füstfelhő szállt fel az öblös ezüstedényekből, s a termet hamarosan megtöltötte a meleg bor fűszeres illata. Jólesett az izgalmak után a forró ital, amely mint a tűz járta át ereinket, és szinte felkorbácsolt bennünket a még következő izgalmakra. Hát ilyesmiben ma nem is volt hiány. Szolgák siettek be, különféle magasságban karikákat helyeztek el, s a rajtuk körülfont kócot meggyújtották. Hajlékony kisfiú futott be most, egész teste tele volt aggatva csörgőkkel, s a rejtett zenekar viharos muzsikájának ütemére sorra átugrálta az égő karikákat. Úgy úszott a levegőben, mint a hal; csodálatos volt. Az égő karikák kialudtak, de ekkor már ott feküdt a földön egy tagbaszakadt, izmos férfi, könyökét a földnek feszítette, s két kezében magas létrát tartott. A kisfiú pillanatok alatt felkúszott a létrán, s hajmeresztő mutatványokkal szórakoztatta a társaságot. Szinte lebegett a levegőben. A földön fekvő óriás hol kinyújtotta karjait, s magasba tolta a létrát, hol pedig előre s hátra hajlította, úgyhogy a fiú a ferde létrán gyakorlatozott. A rövid szünetet arra használtuk fel, hogy nagyokat hörpintettünk az édes, fűszeres borból, s meghallgattuk azt a fiatal fiút, aki rózsakoszorúsan dallamos görög bordalt énekelt. Még jóformán el sem hangzott a skolion,61 mikor párducbőrbe öltözött szkíta íjász lépett be. Félelmetesen feszült hatalmas íján a bivalybélből facsart ideg, tegzében ijesztőn csörrentek meg a nyilak. Odalépett az asztalhoz, és megkérte az ott ülőket, hogy nézzék meg a nyilak hegyét. - Polluxra! - kiáltott fel valaki ijedten - kegyelmes uram, csak nem akarsz lenyilaztatni bennünket, mint ama ravasz Odüsszeusz a szemtelen kérőket? - Csak várd meg a végét! - mosolygott Petronius. Hát bizony a nyilak olyan hegyesek voltak, mint az óriás tüske, és Petronius kétértelmű nyilatkozata nemigen nyugtatott meg senkit. A szkíta már ott állt a falnál, s mi izgatottan lestük minden mozdulatát. Most megszólalt a zene. Fürdőruhás fiatal fiú lépett be; úgy mozgott a zene ütemére, mint valami balett-táncos, s mikor szembe került az íjásszal, egyszerre csak 61

skolion - bordal

75

merész ívben föllendült a levegőbe, körülbelül két embermagasságnyira. Az íjász féltérdre ereszkedett, a nyilat a fiú derekának irányította, és megfeszítette az íjat. A nyíl hegye félelmetesen csillogott a tizenhat ágú csillár fényében. Pattant az íj, repült a nyíl: rémülten felkiáltottunk, de ebben a pillanatban a fiú ügyes mozdulattal kikerülte a nyilat, kétszer bukfencet vetett a levegőben, s könnyedén talpra ugrott. A nyíl a falba fúródott. - Bámulatos - szólalt meg Piso, a konzul. - Minden azon múlik, hogy az íjász eltalálja a kellő pillanatot, és ettől az egy pillanattól függ a gyerek élete! - És ezt a pillanatot nem téveszti el soha - jegyezte meg Petronius. - Ismételjétek meg! - szólt oda a komédiásoknak. Nem egyszer, hanem még legalább tízszer megismételték a hajmeresztő mutatványt, mind a tízszer fényesen sikerült. - Ezt az íjászt megvenném tőled, Petronius - szólalt meg Burrus. Igazán jólesett, mikor rákezdett a láthatatlan zenekar valami bolondos muzsikára: mindenki tudta, hogy mulatságosabb jelenetek következnek. És csakugyan: bohócruhás emberek ugrándoztak be a terembe, zeneszóra körbe szaladtak, és aztán megálltak a fal mellett. Egyszerre a zene vad harsogásba csapott, ijesztő morgás hallatszott, megnyílt a padló, s valahonnan a pincéből hatalmas vasketrec emelkedett föl a terem egész szélességében. A következő jelenetet csak a ketrec rácsain át láthattuk, s jó is volt, hogy a ketrec elválasztott bennünket a szörnyetegektől, amelyek most kiléptek a magától kinyíló ketrecajtón. Három hatalmas feketemedve cammogott ki, s vad és rekedt üvöltéssel rávetette magát a fal mellett kuporgó bohócokra. Azok se voltak ám restek: egyszerre holmi szerszámokat erősítettek a lábukra mint később elmondták, mászóvasak voltak -, s villámgyorsan felmásztak a sima falra. A falon aztán ide-oda cikáztak, a medvék nagy bosszúságára. Szerencsére az állatok idomított vérmedvék voltak, egyébként veszedelmes bestiák; ezúttal persze hiába nyújtózkodtak. Alighogy kimentek a nyaktörő mutatvány után, máris ott állt a teremben két óriás: az egyiknek mázsás súly volt a kezén-lábán és a két vállán, s úgy mászott fel egy törékeny létrán. Még most is csodálkozom, hogy meg nem szakadt. - Amazt nézd! - mondta hangosan Burrus. - Egyik kiszolgált katonám; Fuvius Salvius a neve. Látod a páncélját? Ötszáz font a súlya, a csizmái is egyenként ötszáz fontosak. Ez akármikor fölemel egy élő bikát. Rettenetes erejű ember, de kevés volt neki a zsold, komédiásnak ment, s most tenger pénzt keres. - No, nem szeretnék vele az erdőben találkozni - jegyezte meg némi borzongással valaki. Most halk fuvolazenére két lányka s egy fiú jött be. Táncoltak, énekeltek, közben a lányok egymás után tizenkét karikán ugrottak át: csak úgy cikáztak a karikák a levegőben. No, azért itt is volt egy kis izgalom: egy karikát lefektettek a földre, s rémülettel láttam, hogy a karika tele van tűzdelve felfelé álló éles kardokkal. Az egyik lányka fejjel beugrott a kardok közé, aztán földobta magát, és simán talpra esett. Tízszer is megismételte a zenére ezt a mutatványt, és a haja szála sem görbült meg. Utoljára nyolckardos karikát állítottak fel, a lányka elkezdett bukfencezni, és egyetlen iramban mind a nyolcba fejest ugrott, szép sorjában. Hatalmas tapssal jutalmaztuk. Innen kezdve szédületes iramban következtek egymás után a mutatványok: olyan iramban, mintha a cirkuszban peregnének, ahol egyszerre száz komédiás is játszik néha, az ember azt sem tudja, melyiket nézze. Jöttek a ventilátorok vagy pilariusok, a bűvészek, szemfényvesztők, karikákkal, labdákkal, tízet-húszat dobtak egyszerre a magasba, kézzel-lábbal dolgoztak, elkapták őket, megint feldobták: szinte szédült az ember a labdák és karikák forgatagában. Az 76

egyik hanyatt feküdt, keze-lába mozgott, forgott, egész testén szinte végigfolytak a labdák, egyiket a másik után dobta fel, némelyiket a fejével lökte, másikat a könyökével, a talpával, s a labdák kavarogtak, mint szélben a hópelyhek: valóságos szivárvány volt a sok színes labda. De a legnagyobb tetszést aratta az a komédiás, aki nyolc üveglabdával játszott; finoman csengtek a labdák, amint halkan összekoccantak, de bizony egy sem tört össze. Egyesek már fel akartak kelni, mikor harsány hahota szögezte őket a helyükre. Odapillantottak, hát egy vékony kis emberke kenyérgalacsinokat hajigál a levegőbe, s tűvel elfogja valamennyit. Ez igen, ez már mulatság! Szerettük volna sokáig nézni ezt a boszorkányos ügyességet, de máris a kardnyelő kötötte le figyelmünket. Hátrahajlította a fejét, és markolatig torkába döfte a rövid kardot. Máig sem tudom, hogyan csinálta. Bizonyos, hogy valami huncutság van a dologban, de nem kérdezősködtem, úgysem mondják meg ezek, hiszen akkor akárki utánuk csinálhatná. Hohó, még ennél is különb volt a másik, aki hosszú vadászgerelyt döfött a torkába; egyszerre csak aprócska kisfiú szaladt hozzá, felugrott, és mint a mókus, felkúszott a gerelyen, s a tetején ügyes tornamutatványokat végzett. Szédült a fejem, mikor oldalt pillantottam: ott tüzes kanócot nyelt az egyik komédiás, a másik pedig tüzet fújt a szájából. A lakoma vége pokoli zűrzavarba fulladt. Egyenruhás majmok jöttek, kecskén lovagoltak, mindenféle humoros mutatványokat végeztek; az egyik, jól láttuk, Nero császár maszkját viselte, s a társaság nyilván ezért tört ki egetverő hahotában. Most a szolgák ecetes halat és germán sört hordtak körül, kissé felfrissítették a dús lakomában elernyedt gyomrokat. Azt hittük, hogy már csak a szokásos tréfás beszélgetések következnek. No, de ebben is csalódtunk: Petronius még tartogatott valami meglepetést. Jóképű fiatalember jött be, s állathangokat utánzott. Csak ennyit mondott: „Papagáj”, s máris szólt a furcsa madár rikácsoló hangja. Aztán egyéb madarakat, majd oroszlánhangot, lónyerítést, kutyaugatást utánzott, de tökéletesen: szinte megesküdtünk volna rá, hogy igazi állatok hangját halljuk. Parmeno volt a neve a művésznek. - Parmeno - szólt Petronius -, a malacot! Erre olyan éles malacsivítás hangzott fel, hogy mindenki körülnézett, hol a kismalac. Persze nem volt sehol. Most vászonnal bevont ellenzőt állítottak Parmeno elé, s ő vígan folytatta a visítozást. Egyszerre csak hamisan hallatszott a malachang, Burrus oda is szólt rögtön: - Parmeno, miféle szemtelenség ez? Miért hibázod el a hangot? Parmeno félrevonta a vászonellenzőt, és akkor ott láttuk a kisasztalon a valódi malacot, amint éktelenül visítozott. - Hamis, hamis! - kiabálták a vendégek. - Íme, uraim - hajolt meg Parmeno -, pedig ennek csak tudni kell! Hát így esett, hogy Parmeno lefőzte az igazi malacot. Mondanom sem kell, hogy ebben a kellemes hangulatban a vendégek csak a késő hajnali órákban búcsúztak el a házigazdától, aki még száz ilyen mulatságos bolondsággal szórakoztatta őket. A végén megint a vörös szőrű Nero-majom került műsorra, ezt aztán alig is engedték el. - Pompás császár lett volna belőle! - kiáltott fel Seneca meggondolatlanul. - Sőt jobb, mint az igazi - nevetett Piso, s vele Petronius. Akkor még nem sejtették, hogy nemsokára mind a hárman életükkel fizetnek a vörös hajú császár őrültségeiért.

77

KÉKEK ÉS ZÖLDEK Kicsit másnapos hangulatban ébredtem ezen a nevezetes december Calendae-ján, vagyis elsején délelőtt 10 órakor, Augustus fóruma közelében, a Sas-fogadóban. Polluxra! - dörmögtem csuda egy éjszaka volt! Mikor tegnap megkaptam Abascantus kabinetfőnök úr meghívóját, hogy Domitianus császár őfelsége szívesen lát este a Palatínus hegyen, a nyilvános lakomára, nem is sejtettem, hogy ez lesz a vége! Ezer válogatott vendég közt ettem a remek ételeket, ittam a mámorító italokat. Még mindig zúg a fejem, és valami távoli melódia bolondoz a szívemben. Na, gyerünk! Gyorsan felöltözöm - fehér tenisznadrág, nyersselyem ing, bódító kék nyakkendő satöbbi - aztán lemegyek az étterembe reggelizni; étterem mint étterem: nem olyan, mint ama káprázatos éttermek, ott a Pincio aljában, a távoli XX. században, azért mégis étterem, osteria vagy taverna, mit tudom én, most is úgy hívják, hogy „Taberna ad Aquilam”, étterem a sashoz. A sarokban szurtos néger valami dudát nyekerget. Eh, mit nekem duda, ecetes halat óhajt kebelem. Barna tunikás pincérfiú siet elém, várja rendelésemet, és szempillantás múlva hozza is a reggelit: egy tucat osztriga, füstölt márna, ecetes ponty, kenyér, retek, hagyma, vaj, nagy kancsó bor. Kicsit megelevenedem. Úgy eszem az olajbogyót, mint otthon a XX. században a sósmandulát, kiruccanások idején. Na! Nagyot hörpintek a vörösborból. Kutyaharapást a szőrivel - gondolom magamban magyarul, és elmosolyodom. A pincér felbátorodik, és hozzám sompolyog. Látja, hogy külföldi vagyok, érdekli furcsa ruhám, nyírott bajuszom, s ámbár a milliós világvárosban naponta százával látja a legfurcsább fajtájú idegeneket, engem valahogy különbnek tart a többinél, merthogy tudok latinul: szegény fiú nem tudja, hogy a XX. században latintanár vagyok. - Parancsolsz újságot, uram? - kérdezi alázatosan. - Corriere della Sera62 - mondom rá hidegen és fölényesen. - Tessék? - hüledezik a fiú. Most veszem észre, hogy baklövést követtem el. Ez az átkozott kétezer esztendő! Mindig beleesem valami anakronizmusba! - Bocsáss meg, uram, anyanyelveden beszéltél, nem értettem. Jó lesz az Acta Diurna? engesztel a pincér, és már hozza is a császárkori római napilapot. Hosszú, kézírással sokszorosított papirusz-lepedő. Az első hasábon feltűnő betűkkel a vezérkar jelentése a szarmata és a dák háború eseményeiről. Háború, mondom magamban, nem érdekel. Aztán tudósítás a szenátus üléséről, semmi nevezetes. Jelentés őfelsége egészségi állapotáról: kissé idegesítik a villámcsapások, sűrűn esnek mostanában, no, de a jósok mindjárt a következő hasábon jóra magyarázzák ezeket a nyilvánvaló rossz jeleket. Cornelia Vestaszüzet elevenen eltemették, mert vétkezett fogadalma ellen; még néhány kivégzés, előkelő emberek, sajnos, nem ismertem az urakat, fogadják ismeretlenül is őszinte részvétemet. Felavattak néhány remek új épületet, ezeroszlopos csarnokot a Mars-mezőn, holnap megnézem,

62

Corriere della Sera - „Esti Futár”, milánói napilap

78

ez még nincs benne a Baedekeremben. Az utolsó lapon: „Nagy cirkuszi játékok! Domitianus császár pazar kocsiversenyt rendez ma, december elsején, a Circus Maximusban! A vörös, fehér, kék, zöld pártok mellett föllép a két új párt, a bíbor és az arany is! A zöld párt hajtója a híres Avilius Teres! Éljenek a zöldek! Nitidus és Oceanus, a százszor győztes két csodáló Teres keze alatt! A pártvezérek minden fogadást tartanak Teresre. Százszoros pénzt a kékek ellen!” Hohó, ide elmegyek, gondoltam magamban, és természetesen a kékek győzelmére fogadok: százszoros pénzről van szó! Ez csak világos!? Izgatottan fizettem és indultam, de ebben a pillanatban csapzott hajú fiatalember rontott a szobába, egyenesen neki a pincérnek. - Hé, Marcipor, itthon van-e az a pannóniai úr, aki fehér bugyogóban jár? A pincér szó nélkül rám mutatott. - Ó, uram - lelkendezett a fiatalember -, csakhogy megtaláltalak! Javolenus Priscus vagyok, az Acta Diurna segédszerkesztője. Interjút akarok Pannóniáról, Aquincumról, római élményeidről, mindenről; beszélj! És már elő is vette a viasztábláját meg a stílusát, hogy jegyezzen. Szegénynek a füle is kétfelé állt attól, amit mondtam. Vasút, gőzhajó, autó, repülőgép, rádió, telefon, ágyú, gépfegyver, tank, Egyesült Nemzetek Szövetsége; egy kukkot sem értett az egészből. Kisült, hogy nem tud latinul. - Engedj meg, öregem - mondta kissé sértődötten -, éppen itt vannak Rómában a kínai császár követei, meg itt van az egyik indiai maharadzsa: azokat is meginterjúvoltam, azok is sok marhaságot összebeszéltek, de ennyit mint te, Jupiterre, egyik sem! - Polluxra! - csattantam fel - ilyen újságírót se láttam még: nem hiszi a hihetetlent! Édes öcsém, mennyit tanulhatnál te egy New York-i szerkesztőségben! Csak írj meg mindent úgy, ahogy mondtam, óriási sikered lesz. Beleöntöttem fél liter vörösbort, kissé nekibátorodott. Most aztán én kezdtem faggatni: mindenáron szerettem volna eljutni a versenyre. Első kérdésem az volt, hogy hol lehet szabadjegyet kapni. Először is nem tudta, mi az a szabadjegy. (Ebből sem lesz igazi újságíró, gondoltam magamban!) Mikor végre megértettük egymást, elmosolyodott, karon fogott, és szinte húzott kifelé az étteremből. - Siessünk, siessünk - sürgetett -, már úgyis elkéstünk. Kiderült, hogy a cirkuszban senki sem fizet, mindenki a játékrendező vendége. Csak az a baj, hogy hajnalban kell helyet foglalni, mert ilyenkor délelőtt már minden ülőhely el van foglalva: 200 ezer ember szorong a Circus Maximusban! No de véletlenül nincs baj, van a sajtónak négy helye, a főszerkesztő úr ma nem jöhet el: elfoglalhatom a helyét. Nekilódultunk, átvágtunk a márványtól csillogó fórumon (bizalmasan rákacsintottam Julius Caesar szobrára: Lucullus lakomája óta halhatatlan lett a nagy férfiú!), végigloholtunk a Vicus Tuscuson, az etruszkok utcáján, és máris ott meredt előttünk a cirkusz hatalmas, hatszáz méter hosszú épülete. Olyan volt a környéke, mint a felzavart hangyaboly: kínaiak, indusok, perzsák, egyiptomiak, arabok, négerek, fekete gallusok, szőke germánok, marcona illírek, izgatott spanyolok nyüzsögtek a hullámzó tömegben. Alig tudtunk keresztülfurakodni az embergyűrűn: legalább ötvenezren kintrekedtek. Végre bejutottunk az árkádok alá. - Barátom - lelkendeztem -, ilyent még nem pipáltam! 79

- Tessék? - riadt rám a segédszerkesztő. Nem tudott pipálni. - A Népstadion kismiska ehhez képest. Ezt sem értette, de elképedt arcom láttára mégis fölényesen felelt: - No látod! Nem kell annyit hencegni azokkal a mesebeli gépezetekkel. Elvégre talán nem is igaz az egész. De ezt nézd meg, ez itt van, senki se tagadhatja le: csupa márvány, bronz meg arany. Ugye remek? Tátott szájjal bámultam a márványoszlopokat, az oszlopfők arany akantuszleveleit, a falakat borító lunai, vagyis karrarai márványlapok bronzvereteit, az emeleti féloszlopok rózsaszín erezetét, a zöld márványpárkányokat: az egész cirkusz úgy csillogott a szikrázó napfényben, mint remekbe faragott drágaköves doboz. De egyszerre csak elakadt a lélegzetem: valaki a nyakkendőmet rángatta. - Micsoda szemtelen tüntetés ez? - rikácsolta egy torzonborz szakállas, borgőzös fej az arcomba. - Fogadj a kékekre, nem bánom, de ne köss kék lobogót a nyakadba, mert Herkulesre mondom, avval szorítom beléd a szuszt! - Rendőr! - kiáltotta el magát Javolenus. Nyomban ott termett két bőrpáncélos, sisakos, lándzsás rendőr (mint később megtudtam: a 7000 főnyi rendőrségből ezen a napon 3000 itt teljesített szolgálatot), és keményen félrelökte a dühös zöldpárti atyafit. - Ereszd el, mert baj lesz! - reccsentett rá. - Kékpárti, hát kékpárti. Olyannak is kell lenni. - De biztos úr - erősködött az atyafi -, eressz el, hadd verjem agyon, nem bírom az ilyen szemtelenséget. A császár Őfelsége is zöldpárti! - Na gyerünk! - szólt rá az egyik rendőr. És szépen bevitték az őrszobára. - Hát így haragszanak egymásra? - kérdeztem ijedten a kollégámat. - Még ígyebben - magyarázta az újságíró. - Nincs itt verseny emberhalál nélkül. Még jó, hogy ennyivel megúsztad. De most aztán csakugyan vedd le ezt a kék lobogót, mert bizony vörös posztó a zöldek szemében. Zsebre gyűrtem büszkeségemet, és Javolenusszal együtt behúzódtam az árkádok alá. Kicsit vérzett a nyakam, összekarmolt az a vadállat, hát betértem az első boltba: Vopiscus orvos - ez volt a cégtáblán. A derék orvos kimosta a karcolást, és kenőccsel bekente. Vettem nála fehér port is fejfájás ellen, ez jó lesz a tegnapi muri után, aztán fizettem, mentünk. Csupa bolt volt az árkádok alatt. „Ascletarion Chaldeus” - olvastam az egyik feliratot. - Hát ez miféle szerzet? - kérdeztem Javolenust. - Jós. Megcsinálja a horoszkópodat, megjósolja a jövődet. Bemenjünk? - Ugyan! - legyintettem fölényesen. - Én kétezer évre előre tudom a jövőmet. Hanem inkább menjünk be ide, a szomszédba; úgy látom, bankár. Nincs már sestertiusom, csak valutám, váltanom kell. Nagy üggyel-bajjal túlestünk ezen is. Nekem csak régi magyar aranyaim voltak, a bankár akadékoskodott, végre busás felárral adott értük sestertiust. - Hol vannak a bukmékerek? - kérdeztem izgatottan Javolenust, mert hát fogadni akartam. Ha már egyszer ilyen messzire elrugaszkodtam hazulról, mindent megtapasztalok, bár otthon se lóversenyt, se ügetőt még csak nem is láttam. Javolenus megint nem értette, mit akarok. Mikor 80

aztán nagy nehezen megmagyaráztam neki, odavezetett a kékpárt vezérigazgatójához, akinél ezer sestertiusszal fogadtam a kékpárt büszkesége, Gutta versenykocsis győzelmére. Mögöttem Javolenus és ötven zöldpárti gúnyosan röhögött. Az árkádokban, a boltok között, csupa márványszobor: régi híres versenykocsisok szobrai. Scorpus - olvastam - 2048 győzelem. Pompeius Musclosus 3559 győzelem. Aztán Crescens, aki egymillió forintot összenyert, egész sor miliarius, vagyis ezernél többször győztes, valamennyi közt leghíresebb a mór Diocles, aki tizennyolc éves korában kezdte a pályáját, és negyvenkét éves korában visszavonult a magánéletbe, 8 000 000 forinttal a zsebében. Ő, mért nem lettem versenykocsis - sóhajtottam fel, és előlegeimre gondoltam. Javolenus valószínűleg osztotta nézetemet, mert miközben a miliarius kocsisok és a centenarius, vagyis százszor győztes lovak neveit s a csillagászati számokra rúgó versenydíjakat olvasta, ő is nagyot sóhajtott: - 50 000 sestertius egy versenyért egy kocsisnak! Micsoda kor! A szellemi munkának nincs becsülete, húsz év alatt sem keresek annyit, mint akármelyik divatos kocsis egy nap alatt! De megőrült a világ: a császártól kezdve mindenki a cirkuszért lelkesedik, rajong, üvölt, őrjöng. Nincsenek már politikai pártok, csak cirkuszi pártok vannak. A zöld a leghatalmasabb mostanában: császárokat és helytartókat buktat, konzulokká és tábornokokká emel ismeretlen senkiket. Költészet, művészet senkit sem érdekel; nem az a fontos, hogy jó szónok, kitűnő filozófus vagy alkotó államférfi vagy, hanem az, hogy kék- vagy zöldpárti vagy-e! A múltkor, hogy háromhetes szabadságomat Baiaeban töltöttem, a divatos fürdőn, halálosan beleszerettem Pollius Felix gyönyörű kislányába, Felicitasba. Minden remekül ment, a lánykát megszédítettem, képzeletemben már benne is ültem a kegyelmes papa százezer holdjában; vale, azaz alászolgája szerkesztőség, gondoltam magamban boldogan, mikor a kislány egyszerre megkérdi, hogy milyen párti is vagyok. Most vágd ki magad, Javolenus, szepegtem, és hát mint rendesen: nem vágtam ki magam. Az apja zöld, tudtam, de milyen ő? Olympusi istenek, milyen? Gondoltam magamban: olyan, mint az apja. Rávágtam: zöld. Hát nem! Nagyot kacagott, kiugrott a csónakból, amelyben az imént még a szerelem hullámain ringatództunk, és eltűnt a villa sötét ciprusai között. Azóta se láttam. Jupiter villáma csapjon bele ebbe az egész szivárványos világba! - Nono - csillapítottam -, gombház, ha leszakad, lesz más. - Lesz, lesz - sápítozott a kolléga -, de akkor meg bizonyosan kéket fogok mondani, s a nő zöldpárti lesz. Polluxra, csak én vagyok a zöld! Kissé mélabúsan gondoltam ezer sestertiusomra, de azért előkelőn, elfogulatlanul és könnyedén léptem be kollégámmal a cirkuszba, és foglaltam el a főszerkesztő úr helyét, mindjárt a szenátorok ülései mögött. Tomboló hangorkán hullámzott vadul a csillogó márványülések fölött. Lent, a nyolcvan méter széles porondon - amelyet hosszúkás, keskeny kőépítmény, a spina választott ketté, végében a céloszlopok, közepében oltárok, és köztük a híres heliopolisi obeliszk, amelyet kétezer évvel később a Piazza del Popolón láttam -, mondom, a porondon egyelőre a híres lovas numidák lóversenye folyt: csak úgy szőrén ülték meg a lovat, vakmerő vágtatásuk izgalomba ejtett volna mindenkit, csak itt nem kellettek senkinek néhány szakértőn kívül. A közönség türelmetlenül tombolt. Közben vékony hangú rabszolgafiúk visítozták: „Gyümölcsöt, friss süteményt tessék!” Természetesen ingyen, ez már hozzátartozott a játékhoz. Amíg a datolyát szopogattam, odalent az atlétikai viadalok folytak: birkózók, futók, gerelyvetők, ökölvívók remekeltek. Emlékszem, hogy egy Fuscus nevű atléta éppen ezen a napon aratta ötvenhatodik győzelmét. Világbajnok, mondta Javolenus. A mellettem ülő úr már jó félórája csak engem bámult.

81

- Hát te honnan szabadultál ide, öregem? Miféle náció vagy? - kérdezte végül, és harsányan kacagott. - Bocsánat - dadogta Javolenus -, bemutatom az urakat egymásnak: Valerius Martialis, a kitűnő költő, és pannóniai kollégám... (krákogott, és aztán morgott valamit). Nagyon megörültem, hogy megismerhettem a híres, éles nyelvű és szellemes epigrammaköltőt, akinek szúrós és csípős verseit még az egyetemről ismertem. Gondoltam: hallok majd tőle néhány valódi jó római viccet, de bizony meglehetősen keserű és savanyú ember volt, folyton zsörtölődött, mindent fitymált: csupa epe, gondoltam magamban. Igazi humorista. - Párnát tessék! - sipította egy fiú mellettem. Csakugyan, az ülés kemény volt, vettem egy kóccal tömött párnát, mindjárt jobban éreztem magamat. De nem sokáig élvezhettem: fel kellett állnunk, mert közeledett a körmenet. Hosszú sorban bevonult a papság, a Vesta-szüzek, köztük markos legények vitték az istenszobrokat, utánuk díszszázad, majd diadalmi hintón, hímzett díszruhában, fején aranykoszorúval, maga a császár, Domitianus, aki a mai játékokat adta. A körmenet, szent himnuszok éneklése közben, végigkígyózott az arénán, és a cirkusz félkör alakú végén távozott. Hamarosan megjelent Domitianus a császári páholyban, és rákönyökölt a mellvédet borító fejedelmi perzsaszőnyegre. Vele együtt lépett a páholyba Domitilla császári hercegnő, aki később egész Róma ámulatára beállt valami zsidó felekezetbe, úgy mondják: kereszténnyé lett; és vele jött a császárné, Domitia Longina: fejedelmi szépség, bíborvörös kínai selyemruhában, arany diadémmal a fején, drága ékszerekkel. Oldalba böktem Martialist: - Te, kik azok az aranyos tógában és ezüst páncélban csillogó urak ott a császár páholyában? - A főléhűtők, a zöldpárt révén felkapaszkodott senkik: Abascantus, a kabinetfőnök, Flavius Earinus, a főpohárnokmester, Saturius, a főszertartásmester, Stephanus, a kincstartó, aztán Rupilius Gallicus, a főpolgármester. Mondhatom: díszes társaság. Elég, ha annyit mondok, hogy az az elpuhult, kikent-kifent, agyoncicomázott ficsúr ott a szomszéd páholyban ezerszer különb náluk. Pedig tudod, ki az? Paris, a híres táncos, a császár kegyeltje, ebben a pillanatban a birodalom legfontosabb és legbefolyásosabb személye. Harmincmillió a vagyona. Nézd, a császárné majd fölfalja a szemével! Fuj, méregbe kellene mártanom a tollamat! - Herculesre, bátor ember vagy, Martialis - súgta oda neki Javolenus. - Nem elég, hogy koplalsz, még a bőrödet is vásárra akarod vinni? - Eh, barátom - vágta rá a költő keserűn -, kell a kutyának az én bőröm. Tőlem ugyan nem félnek! Állástalan költő vagyok, még abba a nyomorúságos szerkesztőségbe se tudtam bejutni. Te legalább állami tisztviselő vagy. - Köszönöm szépen - mondta rá búskomoran a segédszerkesztő -, inkább lennék versenykocsis. - Utálatos ez a modern világ - fordult hozzám Martialis -, az izomember, az atléta, a kocsis az eszmény! - A sofőrtípus - mormogtam fölényesen. - A nemes pannonok nyelvét nem értem - csapott rá Martialis -, de bizonyosan igazad van. Mindenkinek igaza van, akit nem értek. Most felharsantak a kürtök, minden szem a kocsiszínekre szegeződött, a cirkusz egyenes, keskeny vége felé. A színek ajtaja elé kifeszített szalag hirtelen lehullt, valami gépezet felpattantotta az ajtókat, és egyszerre kirobogtak a kocsik. Egetverő üvöltés harsant fel a 82

cirkuszban. Négy kocsi viharzott a pályára, mindegyik kétkerekű alkotmány: egy vörös, egy fehér, egy kék, egy zöld, mindegyik előtt négy toporzékoló mén, egymás mellé fogva. A hajtók olyan ruhát viseltek, amilyen a kocsi színe volt. Rövid gyapjútunika volt mindegyik hajtón, széles öv, fején sapka, vastag bőrből, amely homlokát és fülét is eltakarta, övében kés, hogy baj esetén a gyeplőt elvághassa (a gyeplő a derekára volt hurkolva), kezében ostor. A négy kocsi egyszerre robbant elő, a hajtok izmai megfeszültek, a lovak fújtak és vágtattak, neki az egyenesnek; a fordulónál a hajtok kíméletlenül egymás elé kerültek, aztán megint hajrá, előre. Hétszer kellett megkerülni a pályát, kiszámítottam hirtelenében, hogy 8,5 kilométert kell megtenniök egy-egy versenyben. Izzadt már ló és hajtó egyformán, a céloszlopról minden forduló után levettek a szolgák egy-egy fagömböt, már csak egy volt fenn: az utolsó forduló. Tombolt és forrt az izgalom. - Nézd - mutatott le Martialis nyugodtan a pályára -, a vörös és fehér alig dolgozik. Nem érdemes. Minden szín egy részvénytársaságot képvisel. A vörös és fehér társaságnak alig van már pénze. Az egész birodalom kék vagy zöld. Két párt: amelyik bírja, marja. Most a zöld jobban bírja. Minden jó kocsist megvesz. Hallod? Ütemesen zúgta a közönség: - Teres! Nika! Teres! Nika! Teres rajta! Teres rajta! Halkan búcsút mondtam az ezer sestertiusomnak. Avilius Teres lóhosszal befutott a célba. A közönség őrjöngött, a császár tapsolt. Délig még tizenkét versenyszámot futottak. Volt verseny, amelyben kétfogatú kocsik futottak, volt olyan is, amelyben nyolc -, volt amelyben tízfogatú kocsik versenyeztek. Ilyenkor a lovakat egymás elé fogták. Meglepetésemre az egyik versenyben a kék hajtó győzött. Mondanom sem kell, hogy ennél a számnál éppen a zöldre fogadtam. Megnéztem az órámat: egy óra volt. Martialis is kivette a zsebóráját: apró napóra volt, pontosan mutatta az időt. Fitymálva nézte az enyémet: - Minek ez a cifraság? Talán többet mutat a tied, vagy jobb, hogy ennyi kereke van? Az idő egyformán eljár, akármivel méred. Sajnos, már ötven éves vagyok. Eh, együnk! Ma ingyen van az ebéd. A felséges császár vendégei vagyunk. Hímzett ruhás rabszolgafiúk kosarakban hozták a pompás ebédet: szárnyas, sajt, gyümölcs, bor volt a csinos, sárga kosarakban. Forrón tűzött a nap, levetettem a kabátomat. A szomszédos páholyban papagájrikoltás hallatszott: - Teres! Nika! Teres! Nika! - Nagyszerű állat - lelkesedett Javolenus -, beszélő papagáj! Atedius Melior a gazdája, drága pénzen szerezte. - Miközben a költő éhenpusztul - csipkelődött Martialis, és nagyot harapott a pirosra sült libacombból. - Írd ólomtáblára valamelyik milliomos nevét, s ásd el a Via Appián, a megfelelő átkok kíséretében, mint ahogy a kocsisok elátkozzák az ellenpárt lovait és kocsisait, így talán neked is jut valami busás örökség - tréfálkozott a segédszerkesztő. - Látod, Teresnek minden sikerült: Ascletarion, a kaldeus a barátja! - Hja, Teres kocsis, nem költő. Ó, ha én kocsis lehetnék!

83

A délutáni versenyszámok alatt csak úgy forrt az izgalom. Az egyik hajtó kiesett a kocsijából: a lovak agyongázolták; két kocsi egészen összegabalyodott: a hajtók késsel mentek egymásnak; az egyik számban a kék győzött: parázs verekedés támadt, amelyben viszont a zöldek maradtak felül; eredmény: két halott, harminchét súlyosan sebesült. Úgy szép az élet, ha zajlik! Magam is pompásan mulattam, estére meghívtam Martialist a fogadómba, nagyon összebarátkoztunk. Együtt vacsoráztunk, hosszúra nyúlt az éjszaka, és sajnos, csak hajnalban baktattunk haza, de legalább stílszerűen: kéken és zölden.

84

EGY ÓKORI VILÁGVÁROS Most aztán új életet kezdek. Gyerünk! Elmegyek Martialis barátomhoz, vezessen körül egy kicsit ebben a forgatagos világvárosban. De előbb átöltözöm, hogy egészen stílusos legyek: rám ugyan ne bámuljon senki, mint holmi copfos kínaira. Lemegyek az utcára, olvasom a márványtáblán az utca nevét: Via Nova, Új utca, véges-végig ragyogó boltok, Rufus textor, vagyis szövőmester, tehát „úri divat”; bemegyek. Kétszáz denariust kér a vakító fehér tógáért, százért ideadja, felveszem, finom szövetruhámat elküldetem a fogadóba, ennyire volnánk. A szomszédban, Mancinus cipősboltjában divatos sarut veszek, selyemszalaggal, így! Már csak a nyírott bajuszomat kell eltüntetni. Damas tonsor, Damas borbély - olvasom, de ha nem olvasnám, akkor is útba igazítana a boltajtó előtt lógó hosszú, szőke paróka. A boltban mind a három széken vendég: hófehér habfelhőben. - Alázatos szolgád, jó reggelt kívánok, nagyságos uram - köszönt kórusban a gazda, a segéd, az inas. - Csak egy perc, nagyságos uram. Leültet, lélegzethez sem jutok, kezembe nyomja az újságot. Az Acta Diurna legfrissebb száma. Ma nem érdekel, szórakozottan göngyölgetem. Észre sem veszem, hogy Damas mester már javában dolgozik ábrázatomon, fél bajuszom után lenyisszantja a másik felet is, pacsmagol, gyömöszöl, borzol, fésül, szagosít, keneget, és közben pereg a nyelve, mint a kereplő: - Remek nap, uram, remek. Ennyi esemény egyszerre! Mercurius istenünk külön a borbélyoknak szerezte ezt a napot. Idegen vagy, uram, vidéki? Hát mit szólsz hozzá? Tegnap kiderült, hogy Oculata méltóságos asszony mindennek inkább nevezhető, mint hűséges hitvesnek: nos, őfelsége azonnal halálra ítéltette, de úri módon bánt vele, mert megengedte, hogy a kivégzés módját maga válassza meg. Sextus tanácsos urat hasonló ballépésért nyilvánosan meg fogják vesszőzni a Mars-mezőn. Uram, én délután bezárom a boltot, ott leszek, pazar mulatságnak ígérkezik, mikor az adóhivatal főnökét náspángolják! Aztán: férjhez ment a legszebb római lány: Violentilla. Uram, maga Venus sem lehet szebb... És mindennek a koronája: Martialis úrnak új epigrammás kötete jelent meg. Már meg is vettem. Reggel óta röhögök. Azt mondja például az egyikben: „Eddig orvos volt Diaulus, most temetkezési vállalkozó lett belőle; vagyis: most is azt csinálja, amit eddig.” Vagy azt mondja, hogy „Gomellus mindenáron feleségül akarja venni Maronillát. Vajon mért? Talán gyönyörű? Dehogy: olyan, mint a sötét éjszaka. Hát akkor mért? Mert gazdag, öreg és halálosan beteg!” Uram, mindenki ráismert az illetőre, én nem akarom megnevezni, Jupiter óvjon! nem pletykázom, kérlek, az üzlet! Vagy ez, meg is jegyeztem: Mindent szentül ígérsz, valahányszor reggelig ittál, S reggel megtagadod: Pollio, reggel igyál! Mennyit kacagtam! Uram, nem ismered Martialis urat? Remek ember. Vendégem. Na, készen vagyok. Fizetek, megyek. Hol is lakik Martialis? Mintha a múltkor a Sasban azt mondta volna, hogy Vicus Patrícius (vagyis Úri utca), Körteudvar. Kicsit kanyargok, kicsit ténfergek, lökdösnek ide-oda, rengeteg ember az utcán, lármáznak, tolonganak, esznek, isznak, alkudoznak, esküdöznek, veszekednek, alig férnek az utcán és a bőrükben, pedig ez az utca meglehetősen széles, van vagy tíz méter, mind a két oldalán hat-hétemeletes házak, minden 85

földszint csupa bolt, az egyik negyedik emeleti ablakból mocskos víz loccsan pontosan előttem a kövezetre, az erkélyeken mosott fehérneműt lenget a szellő, hagymaszag, olajbűz, tengeri halak orrfacsaró illata, zsidó boltos, örmény boltos, indus szőnyegkereskedő, görög csemegés, két szálas germán rendőr terelgeti az emberbolyt. Végre kőből faragott félméteres körtét pillantok meg az egyik ház kapuja fölött: helyben vagyunk. Odafurakszom, be a kapun. - Itt lakik Martialis úr? - kérdem a házmestert. - Uram, úgy látszik idegen vagy! Három éve, hogy elköltözött innen: Quirinalis, Alta Semita nevű utca, saját ház - dörögte csapzott szakállából, nyilván büszkén, hogy ilyen híres lakója volt. Még félórai vergődés, végre ott állok Martialis háza előtt. Kopogok, hosszú ősz szakáll lebben ki az ajtórésen: Demetrius, a kapus. Egy perc múlva bent vagyok Martialis dolgozószobájában: szanaszét könyvtekercs, hártyapapiros, nádtoll, tinta, az asztalon sütemény, édes görög bor. Az egyik kényelmes karosszékből szép szál férfi magasodik fel, bemutatkozunk. Aulus Pudens császári százados, a költő legjobb barátja. - Pannóniai barátom - mutat be boldogan a századosnak. - Képzeld, Pudens, azt mondja, hogy náluk Aquincumban már 1955-öt írnak, holott mi még csak a 848. évet számoljuk a város alapítása óta. Több mint ezer évet lódít, csak úgy bal kézzel. Újságíró. Úgy látszik, az újságírókra már akkor is rájárt a rúd, mert a százados egyszerre csak harsányan elkacagta magát. Hadd kacagjon, gondoltam magamban: sohasem szerettem erősebb emberekkel lovagiaskodni. Megpillantom az egyik könyvespolcon a költő frissen megjelent versgyűjteményét, fölveszem a tekercset, olvasgatok benne, dicsérem. Felolvasok egy-két epigrammát, Pudens is, magam is nagyokat kacagunk. Azt mondja: „Regulus, megint nincs egy fityingem se; valamikor sok értékes ajándékot kaptam tőled: légy szíves, vedd meg most ezeket, olcsón adom.” - Ugyan, öregem, ez túlzás - mondom neki. - Most jelent meg a köteted, most csak van pénzed. Megkaptad az írói díjat! - Te szerencsétlen - csapott rám keserűen Martialis -, Trypho, a könyvkiadók gyöngye, egy vasat se fizetett ezért a könyvemért. Azt mondta: nem akar megsérteni holmi rút anyagiakkal. Te, nálatok Pannóniában pénzt adnak a versekért? - Hogyne, megfizetik az író munkáját, mint minden munkát. - No látod, ez a különbség: a mi korunkban az irodalmat csak holmi játéknak tartják, főképp a verset. Nem szégyen, hogy az egész világon ismerik a nevemet, és tegnap kénytelen voltam Cladusnál, az uzsorásnál, zálogba csapni az aranygyűrűmet? - Nono, öregem - vigasztaltam a boldogtalan és szégyenlős költőt -, ameddig itt vagyok nálatok, vendégem vagy. Bőven van pénzem, annyit kapok hazulról, amennyit akarok. Vendégeim vagytok - rikkantottam el magamat -, te is, százados uram (Pudens összeütötte a bokáját), ma este iszunk egyet a régi bánatomra. Most pedig gyerünk, hadd lássak valamit a császári világvárosból. Jó hangulatban indultunk. Martialis kiadta a parancsot Arionnak, a kocsisnak, hogy az öszvérfogattal várjon meg bennünket este az Elefánt-étterem előtt. Sajnos, nappal nem volt szabad személyszállító kocsiknak közlekedni a városban. Mégse lehet olyan nagy a nyomora gondoltam magamban -, háza van, rabszolgái vannak, kocsija van, szőleje van kint Nomentumban, és folyton sír, hogy nincs pénze. 86

Átvágtunk egy mellékutcán, és néhány perc múlva kiértünk a Vicus Longusra, a Hosszú utcára. Szép, egyenes utca volt, benne csupa négy-ötemeletes ház, és éppen olyan ordítozás, tolongás, bábeli hangzavar, mint a Vicus Patriciuson. Bolt hátán bolt; egész Róma egyetlen bolt - morgott Martialis. Mészárosok, borbélyok, kovácsok, lakatosok, ötvösök, posztósok, házalókereskedők üvöltöztek, tolongtak és kínálták portékáikat. „Vásznat vegyenek” visította egy házaló az egyik ötemeletes bérház udvarán. „Ócska ruhát tessék!” - harsogta a kikiáltó egy kövér örmény boltos ajtaja előtt. Közben irtózatos dübörgéssel teherkocsik vágták ketté a tömeget, hatalmas márványtömböket szállítottak valami középülethez. Hosszú szakállas, prémsapkás bankár ajánlkozott buzgón az utcán felállított asztala mellett, hogy mindenféle pénzt a legjobb árfolyamon bevált. Az egyik sarkon sápadt asszony koldult, kölcsönkért gyerekkel a karján, nem messze tőle ötven ember szorongott egy asztal körül, ahol a szapora szavú egyiptomi üveges mutogatta, hogyan lehet kénszalagjaival összeragasztani a törött üveget. Barna ruhás rabszolgafiú hangja csendült meg mellettünk: - Friss forró kolbászt tessék! Friss forró kolbászt tessék! Egyszerre csak Pudens megrántotta a tógámat: - Nézd már azt a csirkefogót! - és nagyot kacagott. Odanéztem. Hát az utcasarkon fekete szakállas szíriai komédiás álldogált, kötőféken kecskét tartott, a kecskén katonaruhás majom műlovarkodott s vágtatott körbe-körbe. A nézők harsányan hahotáztak, és időnként egy-egy darab rézpénz hullott a mutatványos fatányérjába. Szégyellem, hogy komoly ember létemre elmáléskodtam ezen a szamárságon, de majdnem meg is adtam az árát. Érzem ám egyszerre, hogy valaki motoszkál a tógám zsebe körül: odakapok, hiányzik a pénzeszacskóm. No, befellegzett - villant az agyamba -, elvitte az ördög az esti murit. Édes drága Mercuriusom - sóhajtottam tájékozottan, mivel tudtam, hogy ő a tolvajok istene -, csak most az egyszer segíts meg, nem is magamért, hiszen én nem vagyok pogány, s te bizonyosan fütyülsz rám, hitvány gyaurra, hanem a szegény Martialis kedvéért! Megragadtam Pudens karját, és elkiáltottam magamat: Jaj, a pénzeszacskóm! - Manticularii! Zsebtolvajok! - harsogta Pudens, mire nyomban több rendőr termett mellettünk, körülfogták a tömeget, és percek alatt megvolt a pénzem. Sápadt képű, sovány, nyurga legényt vezettek karon fogva a derék rendőrök. - Na, gyerünk csak az őrszobára, ecsém - biztatta az őrmester, és a szeme bizony nem sok jót ígért. A legényke szepegett, én pedig megállapítottam magamban, hogy Mercuriusban nyoma sincs a felekezeti elfogultságnak. Jobbra kanyarodtunk most, és egyszerre egész pompájában feltárult előttünk Augustus és Nero császárok fóruma, csillogó márványbazilikáival és oszlopcsarnokaival. Itt valamivel szabadabban lélegzettünk, kevesebb volt a bolt, többnyire csak munkanélküliek és idegenek kószáltak a pompás épületek között. Feltűnt a sok keleti, sárga, barna emberfajta, s főképpen az az előkelő és talpig színes selymekbe burkolt indiai hölgy, aki elefántháton hevert, süppedő selyempárnákon, s úgy járta Róma nevezetességeit, nyomában vagy százfőnyi tarka kísérete. Innen az ezüstmívesek utcáján át hamarosan a régi Róma szívébe, a fórumra értünk. A bronz, az arany, a márvány pazar tündöklése elkápráztatta szememet. Már sok nagy világvárosi láttam, de ilyen élményem sem Párizsban, sem Bécsben, sem Berlinben, sehol sem volt. Olyan ez a tér, mint valami templom. - Ez a tér - szólalt meg Martialis szokatlanul buzgón, a reménybeli többnapos vendégeskedés ellenállhatatlan igézetében -, ez a tér a római állam fenségének és örökkévalóságának királyi szimbóluma. Ezért az egy térért megbocsátok Rómának, és imádom ezt a szörnyű várost, pedig nem is vagyok úgynevezett „városunk szülötte...” 87

- Tudom - vágtam a szavába kajánul -, Hispánia Bilbilis nevű városában születtél, atyád Valerius Fronto volt, anyád Flaccilla, jómódú emberek; egyetemi tanulmányaid elvégzése után Rómába jöttél, hogy ügyvédi gyakorlatot folytass. Azonban... - hadartam tovább megállíthatatlanul, s a végén hozzátettem: - Tudom az irodalomtörténetből. - Nézzétek - folytatta a költő, ahogy megint szóhoz jutott -, ez itt balra a Basilica Júlia... - Hagyd csak, öregem - legyintettem -, tudom a régiségtanból. Ez nálunk tantárgy. Inkább mondd meg, ki az a furcsa ember, vörös nadrágban, sujtásos dolmányban, kócsagforgós kucsmában? A fórumon tolongó tömeg egyszerre bámulatba merevedett. A törvényszéket otthagyták a perlekedők, a bírák is kitódultak, a szónokok abbahagyták beszédeiket, a Basilica Júlia lépcsőzetén kockázó munkanélküliek fölkeltek, s mindenki a teret átszelő Via Sacra felé nézett, ahol méltóságosan vonult a mereven lépkedő lictorok nyomában Rupilius Gallicus, a polgármester, s utána vagy kétszáz főnyi idegen csapat. - Látod - világosított fel a költő -, ez Róma nagyságának és hatalmának a bizonyítéka. Kazár georgiai fejedelem ez, a birodalom fővárosának előkelő vendége; most megy ünnepélyes kihallgatásra őfelségéhez. Nézd: vagy száz ember görnyed a nyomában a drága ajándékok súlya alatt. Ez Róma! És az én gyűrűm zálogban van! Mikor a menet elvonult, végigmentünk a fórumon, áthaladtunk Titus császár diadalíve alatt, s egyszerre felbukkant előttünk a Colosseum roppant tömege. Csodálatos volt így épségben, én eddig még csak a romjait láttam. Megnézem legközelebb az állatviadalt, fogadkoztam magamban, vége a léhaságnak, most már lesz időm a komoly tanulmányokra. Az idő pénz mormogtam meggyőződés nélkül, mert bizony ezt is úgy pazaroltam, mint a pénzemet. Most vonult el a rendőrszázad a fórumról, kemény léptekkel, csengő katonazenével, pattogó induló hangjaira. Fölmentünk a Palatínusra, megbámultuk a császári palotákat, Livia árkádos házát, a császári apródok iskoláját és Augustus alapítását: a hatalmas állami könyvtárt. Martialis büszkén mondta, hogy Rómában 28 nyilvános könyvtár van. Őszintén szólván, nekem jobban tetszett a gyönyörű Stadion, én már ilyen sofőrtípus vagyok. Lemenet rá se hederítettem a Circus Maximusra; ezt már a múltkor ki tanulmányoztam, de ahogy a zöldségpiacon átvágtunk, szemembe ötlött Marcellus színháza remek párkányaival és oszlopaival. No, ezt megnézem legközelebb, Javolenustól szerzek sajtójegyet valamelyik premierre. Nem sokáig nézelődhettem, mert barátaim, úgy látszik, éhesek voltak, és továbbnoszogattak. Át a Vicus Jugariuson, fel a Capitoliumra. Hát ezt a látványt kétezer esztendő múlva sem fogom elfelejteni. - Öregem, odanézz! - lelkendezett Martialis. - Nézd a Tiberis arany szalagját, pompás hídjaival, ott túl a Vaticanus dombot: ott, a cirkusz táján voltak Nero pazar kertjei, ott égtek valamikor Nero híres fáklyái, a szurokkal bevont és karókra kötözött zsidók, vagyis későbbi nevükön: keresztények. Gyalázatos dolog volt, emlékszem rá, pedig harmincegy éve már. Itt melletted a fellegvár tornyosul, balra a Capitoliumi Jupiter temploma; és most fordulj meg: a Circus Maximuson túl az Aventinus gyönyörű kertjei és villái virítanak, tőle balra a Caelius domb főúri parkjai, és furcsa módon köztük a vásárcsarnok, a Macellum. Nem messze tőled az a tornyos villa Atedius Melioré, tudod, akinek az a nevezetes beszélő madara van, valami papagáj. Na, gyere be velem ide, a városházára, mutatok valamit. - Hatalmas, márványba burkolt fal előtt álltunk meg. A márványlapon ezt olvastam: Forma Urbis. - Ez a város márványba vésett térképe; az aranyozott vésések jelzik az utcákat, tereket, a házak és paloták alaprajzait. Leolvashatod innen, hogy a fővárosnak 14 kerülete van, 19 vízvezetéke, 8 hídja, 11 fürdője, 2 cirkusza, 2 amfiteátruma, 3 színháza, 36 márvány diadalíve, 37 kapuja, s a 88

középületekben és a köztereken nem kevesebb, mint ötezer márványszobra, a leghíresebb művészek alkotásai. Van ebben a városban 290 állami raktár, amelyekből a munkanélküliek a gabonát kapják, 254 pékműhely, 1790 magánház és - palota, és mintegy 46 000 bérlakás. Róma a világ ragyogó fővárosa. - Remek - dadogtam -, és hány lakosa van a városnak? - Több mint egymillió - büszkélkedett Martialis -; hivatalnok, kereskedő, iparos, tőkepénzes, bankár, földbirtokos, legalább 300 000 rabszolga és vagy 150 000 munkanélküli. Az ingyengabona a munkanélküli-segély, a cirkusz a szórakozás. - Aha, ezt jelenti hát a „Panem et circenses”! - vágtam közbe. - Úgy van! - folytatta Martialis. - De én is azt mondom, hogy „Panem”, azaz gyerünk ebédelni. Megálltunk még egyszer a Jupiter-templom előtt, s elgyönyörködtünk még egy darabig a IX. kerület tündéri pompájában. A sötétzöld parkok bársonyából kibukkant a Pantheon roppant kupolája, a Circus Flaminius tömege, Agrippa és Nero fürdői, ragyogó fehér márványszobrok százai, s a Mars-mező hófehéren csillogó 2000 oszlopa. Nem sok időbe telt: ott járkáltunk a fedett sétacsarnokokban, amelyek 27 500 négyzetméternyi területet védtek a naptól és esőtől. Amint a Via Lata felé pillantottam, éppen dübörögve vágtatott el mellettünk valami óriási dilizsánc. Furcsa szerkezetet vettem észre a kerekein. - Hogy ez micsoda? - felelt néma kérdésemre Pudens. - Ez a császári posta; utasokat és leveleket szállít, hihetetlenül gyorsan. Az a furcsa szerkezet a kerekein? Nem láttál még ilyent? Hodométer: mutatja, mekkora utat tett meg a kocsi. Elmés, ugye? Nálatok nincs ilyen? - Taxaméter - motyogtam, és egyszerre nagyon gyámoltalannak éreztem magamat. - Hát mit gondolsz, hogyne volna - kaptam észbe hirtelen -, kérlek, de van ám, csakhogy a mienk nem utat mutat, hanem pénzt. - Pénzt? - csillant fel a költő szeme. - Pénzt mutat, vagy pénzt ad? - Vesz - feleltem nyugodtan. - Akkor rossz - legyintett Martialis. Beszaladtunk félórára Nero fürdőjébe, megmerítettük magunkat a langyos medencében, kicsit tornásztunk, hallottuk valamelyik fűzfapoéta kétségbeesett szavalásának egy-egy foszlányát, köszöntünk a császári vízvezetéki igazgató úrnak, a gőzbe már be se mentünk: siettünk ebédelni. Hogy Pudens barátomnak is kedveskedjem, a Kardhoz címzett étterembe tértünk be, s én olyan ebéddel vendégeltem meg őket, hogy Martialisnak még a haló porai is megbizseregnek, ha visszagondol rá. De hiába kiabáltam, hogy feketét kérek, a főúr nagyon sajnálta, azt mondta: éppen kifogyott. Mit hazudik, dühösködtem. Azt hitte, nem tudom, hogy Amerikát még nem fedezték fel? Sokkal jobban éreztem magam az írók kollégiumának klubjában, az antik Otthon-körben. Találkoztam Tryphóval, Martialis kiadójával, beszéltünk a „súlyos könyvkiadói viszonyokról”, megismerkedtem Secundus és Atrectus urakkal, a két gazdag könyvkereskedővel: mind a hárman szinte sírtak, igazán megsajnáltam őket. De mindegyik ujjukon volt egy-egy gyémántgyűrű. Ez megnyugtatott. Statius, a kiváló költő, nagy pénzben kockázott az Acta Diurna főszerkesztőjével, a többiek, mintha csak tőlünk tanulták volna, a távollevőket szapulták. Hát estig így szórakoztunk. Estefelé kimentünk a Mons Pinciusra; á, ez a mai Pincio, már akkor is ilyen gyönyörű volt. Csavarogtunk Lucullus és Sallustius kertjeiben, közben Pudens minden bevezetés nélkül elrikkantotta magát: Gyerünk az Elefánt-étterembe!

89

Remek volt a vacsora, az italok pompásak és drágák, kedvünk gyöngyöző és aranyos, Arion, az öszvérfogat kocsisa részeg. Gyalog vágtunk neki az útnak. Velünk jöttek a fuvolások, valahol - úgy rémlik - éjjelizenét is adtunk. Szép volt, ahogy felsírt a két fuvola, és a százados halkan dúdolgatta: Éljük világunk, Lesbiám, szeressünk, Rosszmájú vének hadd pletykázzanak ránk, Fütyülünk rájuk, valahányan vannak. A nap kigyúl s kihuny sok ezredévig, De hogyha percnyi életünk kilobban, Nincs virradat több: alszunk mindörökre. Adj hát ezer csókot s utána százat, Megint ezret s utána újra százat, Mégegyszer ezret és megújra százat. És hogyha már a csókunk millió lesz, Zavarjuk össze, hogy számát se tudjuk, Nehogy sajnálják tőlünk a kajánok, Hogy milliószám csattan a mi csókunk... Catullus - dadogtam még magamban -, itt van Martialis, és én Catullus-verset dalolok... Az emberek már munkába mennek... megállok egy pillanatra Cosmas illatszeres boltja előtt, megbámulom a legmodernebb keleti illatszereket: „India álma”, olvasom az egyik üvegen... ettől álmosodom el, vagy az éjjeli zenétől, nem tudom. Én repültem-e a Sasba, vagy a Sas repült hozzám, mindegy, csak annyit tudok, hogy késő délben a fogadói ágyamban ébredtem fel.

90

KALANDOS UTAZÁS Furcsa ember volt ez a Lukianos kolléga - ha meg nem sértem ezzel a bizalmaskodással -, ott valahol időszámításunk második századának közepe táján. Ha szabad így neveznem: újságíró volt, görög újságíró görög újság nélkül, az újságírók őse, friss, színes, hajlékony, epés, gúnyos, kegyetlen, rettenetesen tudott kacagni is. Ős és típus: mindent tudott, és mindent jobban tudott; nem volt olyan emberi hiba vagy erény, amiről le ne rántotta volna az álarcot; semmi sem tetszett neki, mindent másképpen szeretett volna: örök lázadó. Filozófus és szatirikus, mondja róla az irodalomtörténet, és én újra mondom: újságíró. Mélyen tisztelt kollégánk szegény családból származott, és bizony derék szülei nagy családi tanácsot tartottak, amikor a gyerek fölcseperedett, hogy vajon kőfaragó- és szobrászmesternek adják-e, avagy kitaníttassák? A taníttatás sok pénzbe került volna, hát inkább a szobrászatot választották, és a kis Lukianos másnap már az egyik görög szobrászmester műhelyében dolgozott. No, nem sokáig, ilyesmit bajos is volna feltételezni róla: a második héten olyan ügyesen döntött föl és tört össze egy drága márványtömböt, hogy a mester menten kiröpítette a szobrászi pályáról. Maradt a retorika. Miután tehát kitanulta kora bölcsességét, hivatásos filozófusnak csapott föl: járta a világot, megfordult Kisázsiában, Itáliában, bejárta Görögországot, Makedóniát, Galliát, Egyiptomot, mindenütt előadásokat tartott; megrendeléseket is szívesen elfogadott és pontosan teljesített kellő díjazásért, s maga mondja egyik írásában, hogy igen szépen keresett. Mindig jó fejőstehén volt az emberi butaság. Bezzeg felkopott az álla derék barátunknak, mikor komoly filozofálásra adta a fejét, sőt megpróbált egyetemi tanári katedrát szerezni. A céhbeliek annak rendje-módja szerint kimarták, úgyhogy élete utolsó szakaszában boldogan fogadta el azt a kis közigazgatási írnoki állást, amellyel az egyiptomi tartományi kormány megtisztelte. Szerelmes barátaim és olvasóim, mivel nem tudtok görögül, engedjétek meg, hogy az ókor mélyéből felhozzam nektek ennek a ragyogó szellemnek egyik kis remekművét, a nagy mulattatónak egyik nevezetes írását - valamikor húszezer ember tapsolt ennek a szellemes bolondságnak -, amelynek jellemző címe: „Igaz Történet.” Olyan igaz, mint Münchhausen vagy Háry János elbeszélései. Mindjárt elöljáróban bevallja, hogy hazudik: olyasmikről ír, amiket se nem látott, se nem hallott, sőt amik egyáltalában nem is lehetségesek; de bízik benne, hogy az újszerű tartalom, a nevettető célzat s az igazmondás meggyőző erejével összehordott tarka füllentések lebilincselik majd az olvasókat. Éppen ez az őszintesége adja meg írói hitelét. Apró-cseprő kalandokkal kezdődik a dolog: nagy utazónk fölszereli hajóját, élelmiszer, édesvíz, fegyver, ötven főnyi legénység, s hajrá, neki a titokzatos Okeánosznak, az óceánnak! Hamarosan viharba kerül a hajó, de nyolcvanadnapra mégis felmosolyog a hányatott emberek előtt a föld: gyönyörű, zöld sziget. Dionysos szigete volt ez valamikor, még megvan az emléktáblája is, folyóiban finom chiosi bor folydogál, a folyó pedig nem forrásból, hanem szőlőtőkéből ered. Halat fognak, a hal is borízű. Messzebb aztán olyan szőlőtőkékre bukkannak, amelyek felül női testben végződtek; gyönyörű nők voltak, csak éppen ujjaikból fürtökkel rakott venyigék sarjadtak, hajuk meg csupa kacs, inda, levél volt. Barátságosan fogadták a hajósokat, kedvesen elbeszélgettek velük, de nagyot visítottak, ha valaki fürtöt szakított róluk. Akit megcsókoltak, az azonmód becsípett, sőt két vakmerő matróz, mikor megölelt két ilyen asszonytőkét, nyomban gyökeret vert. 91

Nagyszerű élménnyel gazdagon bontottak vitorlát, s kihajóztak a tengerre. Hamarosan roppant szélvészbe jutottak, a szél felkapta a hajót, s hét nap, hét éjjel röpítette a levegőben. (Íme a repülőhajó, a léghajó! Daidalos óta mennyit izgatta a görögök képzeletét a repülés!) Nyolcadnapon kikötöttek egy fényes gömbön, ahol megművelt földeket találtak, embert azonban egyelőre nem. Estefelé szétnéztek, hát ameddig a szem ellátott, a nagy világűrben mindenütt fényes gömböket pillantottak meg, köztük a legnagyobbat meg is ismerték: a Föld volt. Amikor beljebb mentek, találkoztak a Keselyű-vitézekkel: akkora keselyűkön lovagoltak, mint egy-egy hatalmas teherhajó, egész nap körülröpködték a fényes csillagot, s összefogdosták az odatévedő idegeneket. Tehát ezek a „lovasrendőrök” a király elé vezették a hajósokat; a királytól aztán megtudták, hogy a Holdban vannak. (Utazás a Holdba! - ezt is kitalálta Lukianos, jóval Verne előtt.) A király elmondta, hogy éppen háborút visel a Nap királyával, mert országa föld nélküli szegényeit a lakatlan Hajnalcsillagra akarta telepíteni, s a Nap királya tiltakozott ez ellen: ő is igényt tartott a Hajnalcsillagra. Az óriáspókok a király parancsára roppant pókhálóval kötik össze a Holdat és a Hajnalcsillagot, ezen a felületen áll föl a hadsereg. De jön a Nap hadserege is, megkezdődik a csata. Folyik a vér, megfesti a felhőket, a földre véreső hull. A vége az, hogy a Hold királya győz, már állítják is a diadaljeleket, mikor előtör a Nap rejtett lovassága, rajtuk üt és tönkreveri őket, sőt a Nap emberei hatalmas falat húznak a levegőben, úgyhogy a Nap sugarai többé nem érik a Holdat. Így a Hold királya, ha nem akarja, hogy országa örök sötétségben tengődjék és elpusztuljon, kénytelen elfogadni a Nap békefeltételeit. Megkötik a békeszerződést, megállapodnak, hogy a Hajnalcsillagon közösen fognak telepíteni, aláírják, a falat lebontják, és egyelőre szent a béke. Ez a békeszerződés, csípős iróniájával, mintája és őse a modern diplomáciai okmányoknak. Végül a király elbocsátja őket, ajándékoz nekik két üveg- és öt ércruhát, azonfelül teljes borsópáncélzatot. Ezer Keselyű-vitéz kíséri repülőhajójukat, elhaladnak a Hajnalcsillag mellett, elrepülnek a Nap mellett is, a Keselyű-vitézek elbúcsúznak tőlük, s ők estefelé elérkeznek a Lámpavárosba. Ez valahol a Fiastyúk és az Esőcsillag közt van, nem emberek laknak benne, hanem lámpák. Kis lámpák, ezek a szegények - fényes és ragyogó lámpák, ezek a gazdagok és hatalmasok; szaladgálnak a piacon meg a kikötőben, nevük is van, elöljárójuk is, aki minden éjjel számbaveszi őket, s aki nem jelentkezik, azt halálra ítéli - a halál pedig az, hogy a bűnös lámpát elfújják. Hát bizony furcsa és kísérteties volt ez az ország, siettek is tovább; végre negyednapra alábbhagyott a szél, s letette a hajót a csöndes tengerre. Megörültek a hajósok, hogy kalandjaik szerencsés véget értek, nagy lakomát csaptak, vígan fürödtek a tengerben, hát egyszerre csak hatalmas, másfélezer mérföldes szörnyetegeket pillantottak meg, amint roppant hullámverés közben úszkáltak és fickándoztak a vízben. Az egyik észrevette a hajót, egyenesen nekiúszott, kivicsorította árboc nagyságú fogait, és tátott szájjal nekirontott. Mit tehettek egyebet szegények, összeölelkeztek, és megadták magukat sorsuknak. A cethal pedig villámgyorsan nagyot szürcsölt, s hajóstul bekapta őket. Még szerencse, hogy a száját nem csukta be idejében, így a hajó nem roppant össze, hanem a torkán keresztül mindenestül épségben lesiklott a bendőjébe. Sötét volt odabenn, csak akkor láttak valamit, mikor a szörnyeteg kitátotta a száját. Ilyenkor látták, hogy akkora üregben vannak, amelyben egy tízezer lakosú város kényelmesen elférne. A cethal hasában összerágott halak s egyéb állatok hevertek, vasmacskák, embercsontok, hajórakományok, középütt dombok, rajtuk erdők, növények, a fákon sirályok és jégmadarak fészkeltek és rikácsoltak. Félmérföldnyi lehetett ez a terület. A hajósok megtámogatták a hajót, aztán tüzet csiholtak, a magukkal hozott húsból és halból ebédet főztek, édesvizük is volt még, a Hajnalcsillagról hozták, s mikor jóllaktak és kipihenték magukat, megindultak az erdő átkuta-

92

tására. Hamarosan két embert pillantottak meg, egy öreget s egy ifjút, akik éppen zöldségeskertjükben dolgoztak. Kyprosi kereskedő volt az öreg, Itáliába indult rengeteg áruval, s útközben lenyelte a cethal: hajója megsemmisült, emberei meghaltak, csak fia maradt életben. Huszonhét éve már ennek; azóta itt élnek, kertészkednek, szőlőt művelnek, halásznak, vadásznak a betévedt madarakra, és már mindennel megbékéltek volna, ha a szomszédjaikkal nem élnének ellenséges viszonyban. Elmondja az öreg, hogy egyik oldalon rákpofájú, harcias és vakmerő nyershúsevő népek laknak mellettük, másikon a gyíkfarkúak, felső testük ember, alsó testük gyík; bal oldalt a rákkezűek és a tintahal-fejűek, végül a rákemberek és a tányérlábúak. Csak úgy van békessége tőlük, hogy évente ötszáz kagyló adót fizet nekik, összesen körülbelül ezren vannak, fegyverük halcsont, és ezzel tartják rémületben a szegény öreget és fiát. Nos, a derék hajósok felbiztatják az öreget, hogy tagadja meg az adófizetést; ez meg is történik, mire a furcsa népek háborút indítanak ellene. Hohó, nem sejtették, milyen hatalmas szövetségesei vannak! A hajósok bekerítik az ellenséget, és megsemmisítik, vezérük, a Nagy Tin is elesik, s így ők maradnak a föld urai. Ezentúl vadászattal, testgyakorlással, kertészkedéssel és szőlőműveléssel töltötték idejüket, így éltek egy évig és kilenc hónapig. Hát a cethalból úgy menekültek meg, hogy felgyújtották az erdőt, s mikor a szörnyeteg végsőket tátogott, gerendákkal kifeszítették a száját, felvontatták a hajót, és leeresztették a tengerre. Vígan vitorláztak tovább, egyszerre csak befagyott a tenger, mire kiemelték a hajót, kifeszítették a vitorlákat, és a szél úgy hajtotta őket tovább a jégen. Hamarosan megérkeznek útjuk legkellemesebb állomására, a Boldogok szigetére. A kalandos útnak ezen a pontján ömlik legbővebben Lukianos szatírája. Igazi Eldorádó ez a sziget, csupa illat, madárdal, virág, a kalászok helyett kenyér terem, a felhőkből illatszer permetez, tizenkétszer aratnak és szüretelnek, a fákon kristálypoharak teremnek és maguktól telnek meg édes borral, a lakomákon híres költők énekelnek: vagyis örökös tavasz van ezen a szigeten. Pedig az embereknek nincs igazi testük, nincs húsuk, pókhálóruhában járnak, és örökké abban az alakban élnek, amelyben legszebbek voltak földi életükben. Két hónapig tartózkodik Lukianos a Boldogok szigetén, s ezalatt alkalma van beszélgetést folytatnia Hornérosszal. Ez a beszélgetés a világirodalom, vagyis az újságírás első interjúja. Szabályos interjú, teli csípésekkel a filológusokra. Homérosz elmondja az újságíró kérdéseire, hogy nem is Homérosznak hívják, egyáltalán fölösleges, hogy hét város versengjen érte, mivelhogy ő Babilonban született, és csak később, mint túsz kapott görög nevet. Az sem igaz, hogy vak volt, az sem igaz, hogy művészi szándékossággal írta hőskölteményeit és állapította meg azok szerkezetét és költői díszeit; megvallja, hogy csak úgy találomra írt, ahogy éppen jött. Kijelentette, hogy mind a két hőskölteményt elejétől végig ő írta, még azokat a verseket is, amelyeket a filológusok hamisaknak bélyegeztek. Lukianos nagyot nevet a filológusok szalmacséplésén, de legjobban azon mulat, hogy a csúf Thersites, akit Homérosz az Iliászban kigúnyolt, becsületsértésért pert indított ellene, azonban a költőt Odüsszeusz védőbeszéde után fölmentették. Szép Heléna itt, a Boldogok szigetén is fickándozik; meg akar szökni a cethalbeli öreg Skintharos fiával; a szép szál legény felbéreli Lukianos két matrózát, az ifjú pár meg is szökik, de a héroszok elfogják őket. Heléna zokogott - mondja Lukianos -, szégyellte magát, eltakarta az arcát. Most az egyszer nem sikerült világháborút okoznia. A kalandoroknak a két matróz ballépése miatt el kell hagyniok a Boldogok szigetét; fájó szívvel távoznak, magukkal viszik Odüsszeusz szerelmes levelét Kalypso nimfához, és elindulnak.

93

Rövid hajózás után megérkeznek a Kárhozottak szigetére. Már messziről kátrány- és kénbűz jelzi a szörnyű helyet. Megfordulnak még az Álmok szigetén, ahol viszontlátják földi álmaikat, járnak Kalypsónál, s átadják neki Odüsszeusz levelét. Szegény nimfa vigasztalhatatlant sír; csak akkor derül fel kissé, mikor Lukianos ravaszul közli vele, hogy Pénelopé, szerelmes Odüsszeuszának hites felesége, hozzá képest rút, vén boszorkány. Hajmeresztő kalandok következnek a tengeren. Végre hatalmas szárazföldet pillantanak meg; még tanácskoznak, hogy kiszálljanak-e, mikor vihar kerekedik, sziklához vágja hajójukat, s ők éppen csak a fegyvereiket s a puszta életüket tudják megmenteni. Partra úsznak, megtudják, hogy ez a föld éppen ellenlábas az ő hazájukkal, s hát most törhetik a fejüket, hogyan jussanak haza. Sajnos, mi sem tehetünk egyebet. Derék kollégánk ugyan megígéri ennek a csodálatos utazásának a befejezésében, hogy további kalandjait külön könyvben fogja megírni, azonban ezzel a könyvvel végképpen adósunk maradt. Nem vehetjük tőle rossznéven, hiszen rövid, hatvanéves életében tizedrészét sem írhatta meg annak, ami benne forrt.

94

BORZALMAS TÖRTÉNETEK Megint jó napom volt: Lukianos barátommal szórakoztam, a kitűnő görög újságíróval. Ismeritek őt a múltkori kalandos utazásból, amelyet együtt tettünk meg, s bizonyára emlékeztek még a cethalra, a Holdra, a Borvárosra és a többi csodálatos országra, amit bejártunk. Szeretem gúnyolódó és fölényes szellemét, véres iróniáját, kegyetlen döfködéseit. Ha részletekben akarom élvezni az emberi butaság történetét, hozzá menekülök. Most is így történt. Nem kellett hozzá semmi hókusz-pókusz, csak egyszerűen odaszóltam a könyvtáram sarka felé, ahol a könyvei nyugtalankodnak, és máris jött. Kilépett a könyvtárból minden póz nélkül, leült az egyik karosszékbe, és rágyújtott. Szereti a Csongort, ezt a szivart csak az ő kedvéért tartom; magam a könnyű kék cigarettafüstben keresem és találom meg az elengedhetetlen bódítószert. A konyakosüveget is egészen természetes mozdulattal emelte fel, két poharat teletöltött, koccintott, és könnyedén felém emelte a poharát. - Szervusz, öreg! - Szervusz! - feleltem izgatottan, mert én nem tudok olyan fölényes lenni, mint ő, nekem az ilyen antik látogatás mindig különös élményt jelent. - Örülök, hogy megint itt vagy - tettem hozzá. - Én örülök - vágott a szavamba, és bonyolult füstkarikákat fújt a szivarjából. - Ez a gazember Jacobitz, aki összes műveimet kiadta Lipcsében, két narancsszínű vászontáblába szorított: hát képzelheted, milyen jó, hogy egy kicsit kinyújtózkodhatom. Rettenetes börtön a modern könyvtár. Régen tekercsbe csavartak, hát hagyján, legalább levegőhöz jutott az ember. De itt, Zeuszra - akiben egyébként nem hiszek -, megfullad az ember ebben az örökös vigyázzállásban! Még szerencse, hogy az öreg Lucilius mellé kerültem, olyan magamfajta ember, jól megértjük egymást, és sokat bolondozunk; életében szatírákat firkáit a derék római, szóval újságírófajta. Néha szinte szétreped a kötésünk, akkorákat röhögünk: ilyenkor a tragikus Lucanus balról és a bölcs Lucretius jobbról, megbotránkozott és korholó tekintettel mér végig bennünket. - Szóval, mikor úgy nyikorog meg pattog a könyvespolc, akkor... - Igen, akkor mi kacagunk. Remélem, nem haragszol? - Eszem ágában sincs - tiltakoztam. - Örülök, hogy éltek. De be kell vallanom: néha, különösen éjszaka, hogy úgy mondjam, némileg kísérteties. - Hohó, csak nem vagy babonás? - kacagott a feltámadt szerkesztő, és leverte a szivarja hamuját. Töltött, újra ittunk. - No, szervusz! Ne szakíts félbe, gyönyörködni akarok egy kicsit a hangomban. Hallgasd meg történeteimet a babonáról és az emberek másfajta ostobaságairól... Úgy esett, hogy meg akartam látogatni Leontichos barátomat, de nem találtam otthon. Azt mondták, hogy elment meglátogatni az öreg Eukratest; hát gondoltam, odamegyek érte. Az öreg éppen beteg volt, nagy társaságot találtam nála, csak éppen barátomat nem. No, mindegy, gondoltam magamban, most már itt maradok, hadd higgye az öreg, hogy beteglátogatóba jöttem. Alig néhány pillanat múlva hallom ám, hogy az aggoknak ez a gyülekezete - csupa szakállas vénember volt együtt - olyan hazugságokkal szórakoztatja egymást, hogy a fülem is kétfelé állt rémületemben. És úgy erősködtek, bizonykodtak, esküdöztek, hogy majdnem a 95

gyomrom kifordult ennyi korlátoltság hallatára. A mitológiában is hall az ember mindenféle képtelenséget: hogy Zeusz hattyúvá változott, egy leány madárrá vagy medvévé, de hát az ilyesmin okos és művelt emberek csak mosolyognak. De ezek! Majdnem mind filozófusok voltak. Eleinte általában betegségekről és gyógyulásokról beszélgettek, s ennek kapcsán szó esett arról, hogy a lábfájást legjobban a következőképpen lehet gyógyítani: ki kell húzni egy agyontaposott egér fogát, frissen nyúzott oroszlán bőrébe kell bebugyolálni és rátenni a fájós lábra: menten meggyógyul. Ezt éppen Antigonos, az orvos mondta. Én felháborodottan tiltakoztam, de majdnem kivertek. Annál szívesebben hallgatták meg Iont, aki egy csodálatos gyógyulást beszélt el. - Gyermekkoromban - mesélte - Midast, a vincellérünket, megmarta egy vipera; félholtan hozták be a házba, teste megdagadt, és már egészen elkékült. Nyomban elhívták a híres kaldeus csodadoktort, az rátett a marás helyére egy kődarabot, amit fiatal lány sírkövéről tört le, ráolvasott a sebre, s Midas azonnal fölkelt, kiment a szőlőbe, és folytatta munkáját. De ez még semmi. Apám egyik szántóföldjén rengeteg kárt tett a sok kígyó, patkány, egér, teknősbéka. Hát elhívatta a kaldeust: ez kénnel és fáklyával körüljárta a földet, elmondott hét varázsigét, mire a kártékony állatok mind előbújtak, és odasiettek hozzá. Mikor valamennyit elpusztították, a mágus felkiáltott: Még nincs itt mind! Erre előbújt még egy kígyó. De a mágus még mindig elégedetlenkedett; tudta, hogy egy állat még hiányzik. Elküldte hát az utolsó kígyót, hogy hozza ki odújából azt az öreg sárkányt, amely már olyan gyenge volt, hogy nem tudott kimászni a vackából. Kisvártatva csakugyan hozta ám a kígyó a sárkányt, mire a mágus tüzet fújt rájuk, s ezek is elpusztultak. - Mondd - vágtam közbe -, hogy húzta ki az agg sárkányt a kígyó? A kezét fogta? Vagy tán botra támaszkodva vánszorgott odáig az öreg? - Ne gúnyolódj - förmedt rám a társaság egyik tagja, Kleodemos -, mert igenis, vannak csodálatos dolgok. Én sem hittem ezekben, de mióta egyszer egy hiperboreust63 repülni láttam, mindent elhiszek. Bizony, fényes nappal ide-oda röpködött a levegőben, a vízen járt, és épségben átment akármilyen nagy tűzön. De tudott ez szerelmi varázst is, szellemeket idézett, lehozta az égről a Holdat, és halottakat támasztott fel. Mindennek én magam is tanúja voltam. Egyik barátom, a gazdag Glaukias, halálosan beleszeretett a szép Chrysisbe, de sehogysem tudta a gyönyörű lányt maga felé hajlítani. Én voltam a filozófiatanára, nekem panaszolta el baját. Hát én elvittem hozzá azt a hiperboreus varázslót, adtam neki ezer drachmát előlegnek, mire az atyafi munkához látott. Holdtölte napján éjfélkor gödröt ásott az udvarban, megidézte Glaukias apjának szellemét, aztán Hekatét,64 a Kerberost,65 s végül lehozta az égről a Holdat. A Hold először istennő, aztán tehén, s végül kiskutya alakjában jelent meg. Most a varázsló agyagból kis Ámort gyúrt, felröpítette s odaszólt neki: Hozd ide Chrysist! A kis Ámor elrepült, s pillanatok múlva ott is volt már a szép leány, megölelte Glaukiast, s aztán egészen hajnalig ott maradt. Kakaskukorékoláskor minden eltűnt, mi pedig Chrysist hazaküldtük. Ha láttad volna, mint én, bizony nem kételkednél benne!

63

hiperboreus - a messzi északon lakó mondabeli boldog nép

64

Hekaté - félelmetes alvilági istennő

65

Kerberos - az alvilág bejáratát őrző háromfejű kutya

96

Tetejébe elmondták még, hogy ez a varázsló gonosz szellemeket is tud kiűzni: Ion például a tulajdon szemével látta, mikor kikergette valakiből a rossz szellemet, amely fekete füst alakjában távozott testéből. Több sem kellett Eukratesnek. Az öreg volt a leghiszékenyebb mindnyájuk közt, s mikor szellemekre terelődött a beszéd, nem lehetett megállítani a szóáradatát. - Bizonyosan láttátok kint a kertben Pelichosnak, a korinthosi hadvezérnek szobrát. Hát ha akarjátok tudni, ez a szobor él! Éjjelenként jár-kel a házban és a kertben, sokáig fürdik, hallani is a víz locsogását. Gyakran énekel is. Nem bánt senkit, de ha valaki megsérti, azon kegyetlenül bosszút áll. A szobra mindig tele van ajándékokkal, virágokkal, pénzdarabokkal, hiszen szeretjük, mint a ház jó szellemét. Hát az egyik bitang rabszolgám a múlt éjjel fölkelt, s mikor a szobor éppen körútját végezte a házban, vagy fürdött, szóval nem volt a helyén, ellopta a rengeteg pénzt, ami a talapzatán évek óta összegyűlt. Menekülni akart a gazember, de a csodatevő szobor bosszúja utolérte: egyszerűen nem talált ki a kertből; mintha valami labirintusba került volna. Ott fogtuk reggel, azon nyomban halálra is korbácsoltattam. Még javában kacagtam ezen a buta hiszékenységen, amikor Antigonos, az orvos, rám ripakodott: - Csak ne fölényeskedjünk, fiatal barátom, mert egyszer te is pórul jársz. Gyere csak hozzám egy éjszakára, majd meglátod, hogy elbánik veled az én kis Hippokrates-szobrom66! Olyan ez a szobor, mint valami kis kobold: ha megharagszik, összevissza dobálja a labdacsaimat, összeönti az orvosságokat, csapkodja az ajtókat. Pallas Athéné óvjon a haragjától! - Az istenek bizony alaposan megtáncoltatnak bennünket néha - kezdte újra a vén bolond Eukrates. - Velem történt öt évvel ezelőtt: sötét erdőben jártam egyedül, s egyszerre kutyaugatást hallottam, majd mennydörgést, aztán megingott alattam a föld, meg is nyílt, és mérföldnyi asszonyszörnyeteg tornyosult fel előttem. Bal kezében fáklya volt, jobbjában kard, lába kígyó, feje Medúza,67 a haja is csupa kígyó. Még most is borzadok, ha rágondolok. Szőrös, csapzott, elefántnyi kutyákkal jött, ijesztőn vicsorogtak rám. Mikor azt hittem, hogy végem van, hirtelen eszembe jutott a pecsétgyűrűm, amelyet egy arab varázslótól kaptam: gyorsan megforgattam, mire a szörnyeteg óriásit dobbantott a kagyló-lábaival, erre azon a helyen nagy dübörgés közben hatalmas szakadék nyílt, s a szörny eltűnt benne. Ez volt hát az alvilág, most már tudtam. Gyorsan megfogódzkodtam egy vastag fában, s gondoltam magamban: ha már ennyire vagyunk, bekukkantok az alvilágba! Láttam is mindent: a tűzfolyamot, a Kerberost, a bírákat, a holtakat, meg is ismertem őket, különösen apámat, Sokratest meg Platont. Pyrrhias, a szolgám mentett ki kétségbeesett helyzetemből. No ugye, Pyrrhias? A szolga égre-földre esküdözött, hogy gazdája a színigazat mondja. Megint nevettem. De Kleodemos nyomban letorkolt: - Mit nevetsz, te ostoba? Én is jártam az alvilágban, na! Egyszer beteg voltam, s megjelent előttem egy gyönyörű ifjú, fehér ruhában, s magával vitt, egyenesen az alvilági bírák elé. Ott hallottam aztán, amint Plútó király olvasta azoknak a neveit, akiknek hamarosan meg kell halniuk. Az én nevemnél megállt, kijelentette, hogy tévedésből kerültem a jegyzékbe, mert nem én, hanem a szomszédom, Demylos kovács esedékes. És csakugyan: én másnapra meggyógyultam, a kovács pedig meghalt. No, most beszélj! Antigonos, az orvos közbeszólt: 66

Hippokrates - görög orvos i. e. 459-360

67

Medúza - kígyóhajú szörnyeteg

97

- Ebben ugyan nincs semmi csodálatos. Nekem volt egy betegem, s hiába volt minden tudományom, meghalt. El is temettük, ott voltam a temetésén. Három hét múlva aztán hazajött, láttam, beszéltem is vele, kutyabaja volt. Meghalt és meggyógyult. Ez az igazi csoda. Eukrates szólalt meg újra: - Szegény feleségem féléve halt meg, jól tudjátok. Nagyon szerettem, hát nagyon búslakodtam érte. Egyik este azután belépett a halott asszony. Én tudtam, hogy elégettük, és csak hamu maradt belőle, s mégis itt volt. Megöleltük egymást, és egyszerre csak megszólalt: „Édes férjem, miért nem égetted el velem együtt az aranyhímes szandálomat, hiszen ez volt az utolsó kívánságom.” Eszembe jutott, hogy kerestük is annak idején a szandált, de csak az egyiket találtuk. Mikor megmondtam neki, odamutatott az ágy alá, és akkor láttam, hogy a szandál párja ott van. Erre másnap elégettük, és az asszony nem jelentkezett többé. Nos, te éhenkórász, ebben is kételkedel? - Isten ments! - feleltem. Egyúttal azonban föllélegzettem, mert belépett Arignotos, a komoly és nagy hírű filozófus, felvilágosodott, okos ember: no, ez bizonyosan pártomra kel, gondoltam magamban. Alaposan csalódtam. Mindjárt bevádoltak előtte hitetlenségemért, mire összeráncolta homlokát, rosszallón nézett rám, megszidott, majd nagy esküdözések közben maga is elmondott egy hajmeresztő históriát. Az volt a lényege, hogy egyik korinthoszi barátjának, Eubatidasnak a házában kísértet járt, senki sem merte a lábát betenni abba az elátkozott házba. Arignotos bement egy éjjelre, olvasni kezdett, s hamarosan megjelent a szellem; előbb kutya, aztán bika, végül oroszlán alakjában próbált erőt venni Arignotoson, azonban ő erős egyiptomi varázsigéket hozott magával, ráolvasta a szellemre, mire az összezsugorodott, s eltűnt a sarokban egy lyukon. Másnap felásták a padlót, és csontvázat találtak alatta, de a házban azóta nem jártak kísértetek. - Nagyon elszomorodtam, hogy a híres Arignotos is beleesett a dajkamesék csapdájába, meg is mondtam a véleményemet. - Ugyan, ugyan - méltatlankodott Arignotos -, nem veszed észre, hogy egyedül maradtál a hitetlenségeddel? Szégyelld magad! - Dehogy szégyellem - vágtam vissza -, még mindig velem van Demokritos,68 a híres filozófus, aki nevetve szokta megmondani az igazat. Egyszer, hogy nyugodtan dolgozhasson, visszavonult egy sírboltba. Éjjel-nappal bántatlanul dolgozott, végre néhány vásott fiatalember tréfát akart űzni nagy nyugalmából: halotti ruhákba öltöztek, koponyás álarcot tettek föl, lementek a kriptába, és éjfélkor vad táncra perdültek körülötte. Demokritos tovább dolgozott, de egyszer csak megelégelte a mókát, s fel sem nézett, csak odaszólt nekik: „No, most már elég volt ebből a marhaságból!” El is iszkoltak nyomban a fiatalurak. A megátalkodott vén Eukrates még most sem hagyta abba a rémítgetést, sőt most melegedett bele igazán. - Mikor fiatalkoromban Egyiptomban utazgattam, megismerkedtem Pankratesszel, a híres tudóssal, aki könyv nélkül tudta az egyiptomiak minden bölcsességét. Elmondtam neki, hogy személyesen beszélgettem a Memnon-szobrokkal, mire nagyon megkedvelt. Megkért, hogy csatlakozzam hozzá, s utazzunk együtt tovább, szolgáimat is bocsássam el, mert nem lesz rájuk szükségem. Elfogadtam ajánlatát, s innen kezdve olyan csodálatos élményekben volt részem, mint egyetlen halandónak sem. Pankrates szent ember volt, hódoltak neki az állatok, sőt az élettelen tárgyak is. Így bebizonyosodott, hogy csakugyan nincs szükségünk szolgákra, mert ahol csak megszálltunk, ő maga teremtett nekünk szolgákat: seprűnyelet vagy mozsártörőt 68

Démokritosz - görög filozófus i. e. 460

98

emberi ruhába öltöztetett, s aztán parancsolt nekik; ezek jártak helyettünk bevásárolni és vízért, takarítottak, megfőzték és felszolgálták az ebédet, mondhatom, pompásan éltünk. Szerettem volna én is eltanulni tőle a varázstudományt, hát egyszer meglestem, mikor a seprűt megelevenítette, s megjegyeztem a varázsigéket. Később egyszer egyedül maradtam otthon, s fogtam a seprűt, felöltöztettem, ráolvastam, mire megelevenedett. El is küldtem mindjárt vízért. A seprű szorgalmasan hordta a vizet; Zeuszra, csak akkor rémültem meg, mikor sehogysem akarta abbahagyni. Próbáltam lefogni, nem sikerült; a fejszével kettéhasítottam, akkor meg két seprű lett belőle, s most már ketten hordták a vizet. Nem tudtam a feloldó varázsigét. Már az egész ház vízben úszott, már magam is majdnem megfulladtam, mikor végre hazajött Pankrates, és feloldotta a varázst. De aznap este el is tűnt: sohasem láttam többé. Ezzel aztán vége volt a türelmemnek; faképnél hagytam őket, s arra gondoltam: milyen jó azoknak, akik teleszítták magukat musttal, aztán bevesznek valami hánytatót, s megszabadulnak a görcsöktől. Szívesen adtam volna ezer aranyat olyan varázsitalért, amitől el tudtam volna felejteni azt a sok badarságot, amit ezek itt összekarattyoltak... Lukianos elhallgatott. - Te - mondtam riadtan -, ez az utolsó, amit elmondtál... ezt én olvastam valahol... - Goethe: Zauberlehrling - mondta rá Lukianos fölényesen, és nagyot ásított. - Igen, igen - feleltem kissé ködösen már a sok konyaktól. - Ha így együtt hall az ember ennyi hazugságot, csakugyan nem rezzen össze, ha a könyvszekrény roppan egyet. No, szervusz. Koccintottunk. - Szeretnék lefeküdni, öregem - szólalt meg most antik kollégám -, de ne szoríts bele, kérlek, a könyv szűk tábláiba. Tedd az asztalodra a könyvemet, és nyisd ki, hadd nyújtózzam ki kényelmesen. Szivarja még egyet parázslott, aztán belehullt a hamutartóba. A karosszék üres volt. Mikor reggel fölébredtem, a Lukianos-könyv ott hevert nyitva az íróasztalon.

99

EUELPISTES MEGHAL Lucius Julius Helix doktor úr pompásan kialudta magát, gondosan felöltözött, megreggelizett, és éppen útnak indult, hogy meghallgassa a híres Galenus professzor előadását a Trajanusfórum nagy oszlopos csarnokában. Izgalmasnak ígérkezett az előadás, hogyne, hiszen az orvostudomány büszkesége ezen a napon éppen az érverésről fog beszélni, a kor legtöbbet vitatott kérdéséről. Alig ért az utcára, találkozott Decimus Sempronius Hilarus kollégájával, a jónevű sebésszel, akivel - a kölcsönös kenyéririgység és utálat fenntartásával - igen szívesnek látszó barátságot tartott. - Ó, kedves kollégám - sietett felé Hilarus tárt karokkal -, milyen öröm! Korán reggel! Milyen szerencsés nap, hogy éppen veled találkoztam, tudományunk büszkeségével! - Jó reggelt, tiszteletre méltó kollégám - mosolygott vissza Helix -, jó reggelt! Csak ne szerénykedjél! Amíg te a sebészet nemes művészetét gyakorolod, az én nevemet nem is szabad említened. - Nem, nem - tiltakozott Hilarus -, senki sem versenyezhet veled, a legremekebb műszerek feltalálójával. - Műszer, műszer - legyintett Helix -, ugyan mit számít a lélektelen műszer a te új és egyéni eljárásmódjaid mellett!? Te igazán művésze vagy a mesterségednek, a sebészet költője, ha szabad így mondanom. Szerencsére odaértek a Trajanus-fórumhoz, és nem kellett tovább kínlódniuk az udvarias szólamokkal. A fórum fedett vásárcsarnokában csak úgy zúgott a vásárlók és az árusok zsivaja, hullámzott a tömeg, folyt az alkudozás, az esküdözés, a tréfa, néha egy-egy gorombaság is robbant, friss pletykák cseréltek gazdát, s a nagy zűrzavarból alig hallatszott ki a rendőrök egy-egy erélyes kiáltása. Az ékszerkereskedők előtt asszonyok és leányok bámészkodtak, a híres Caius Pupius biborfestő és selyemkereskedő boltját pedig valósággal megostromolták a főváros divatos szépségei. - Nézd - súgta oda Hilarus a kollégájának -, Petroma kegyelmes asszony milyen szép, mióta a bajuszától megszabadítottam. - Szép, szép - ismerte el kelletlenül Helix -, de nézd meg Sabina asszonyt, Vibius testőrkapitány feleségét: sima az arca, mint az alabástrom. Két hónappal ezelőtt még huszonhét babszemnyi szemölcs éktelenkedett rajta. Az én művem. - Legalább megfizettek? - Abból vettem az esquilinusi kis vityillómat. A kis vityilló szép, emeletes villa volt, pompás kerttel és vagyont érő műkincsekkel. Igen, igen, a kozmetika dúsan jövedelmezett. De Hilarus doktor úr sem panaszkodhatott: legalább kétmillió sestertius volt az évi jövedelme. Quintus Stertinius, az ekcéma-specialista, négymillió sestertiust (egymillió forintot) keresett az évek folyamán Manilius Cornutus helytartó úr őexcellenciája ekcémáinak kitartó, buzgó kezelésével. A két orvos keresztülfurakodott a tömegen; nagy nehezen bejutottak a fórum hatalmas kapuján, és megálltak a félkör alakú csarnok oszlopsorában. A csarnok már majdnem zsúfolva volt, beszélgető és vitatkozó csoportok 100

töltötték meg a boltívek és az oszlopok közeit. Az előkelő társaság azért gyűlt itt egybe, hogy meghallgassa Galenusnak, Septimius Severus császár orvosának, a világhírű professzornak előadását. Majdnem mindennap tartott előadást a kitűnő tudós, éspedig mindennap más tárgyról, rendszerint a Béke templomában, azonban ma éppen díszítették a templomot a közelgő ünnepre, s ezért itt kellett megtartania előadását. Ezek az előadások harminc éven át sugározták Rómából az egész birodalomba a görög orvostudomány nagyszerű eredményeit és felfedezéseit, s Róma orvosai mindennap hűségesen végighallgatták a mester fejtegetéseit, hogy mindig a tudomány színvonalán maradjanak. Galenus nem egy alkalommal kísérleteket és bemutatásokat is végzett, élő állatokon igazolta tételeit, s ilyenkor laikusok is százával özönlöttek el a Béke templomát. - Nem egészen bizonyos, hogy mindenben igaza van - vitatkozott valakivel Publius Decimius Eros Merula, a híres szemorvos -, mert ezek a természetes gyógymódok néha annyit érnek, mint az Isis-papok szenteltvize. Akinek használnak, az amúgy is meggyógyult volna. - Nem hinném - szólt közbe Asilia Polea, az afrikai leptis-magnai kórház doktorkisasszonya -, hiszen azok a tüdővészesek, akiket hozzánk meg Egyiptomba küldött napkúrára, igazán gyógyíthatatlanoknak látszottak. De azt is tudom, hogy gyönyörű eredményeket ért el magaslati és tejkúráival. És ahhoz mit méltóztatol szólni, főorvos uram, hogy anyagcserezavaroknál mily kiváló sikerekkel alkalmazta a diétát és a kellő mértékben megszabott evezést, labdázást, favágást? - Jójójójó - nevetett fölényesen Merula -, hiszen ha ez így volna, akkor minden favágó makkegészséges volna. - Szemorvos-logika - súgta oda szomszédjának Lucius Caelius Arrianus, a II. légió Italica orvosa. - Ezek a szemorvosok valósággal vakok. Az ilyen specialistának van tíz-tizenöt receptje, diasmyrnes, dioxus, diaceratos, diamysus, crocodes, theoctiston, stactum s egyéb efféle kulimász. Pecsétnyomóba vésve magánál hordja a tudományát, megvizsgálja a beteget, előszedi az egyik pecsétnyomót, belenyomja a viasztáblába, s mehetnek vele Antonius Castor patikájába. Kaptafa, nem tudomány. Szomszédja, Titus Venusius Aper, az aquincumi II. légió adiutrix, vagyis tartaléklégió katonai kórházának parancsnoka éppen azért tartózkodott Rómában, hogy néhány hétig hallgassa Galenus előadásait, és felfrissítse az alexandriai orvosegyetemen tizenöt évvel ezelőtt szerzett tudományát. Septimius Severus császár komolyan vette a birodalom egészségügyi szolgálatát: nemcsak kórházakat építtetett, nemcsak elrendelte a kötelező orvosi szakvizsgát s ezzel halálos csapást mért az elszaporodott kuruzslókra, hanem udvari orvosának, Galenusnak előadásaira egymás után berendelte az állami és katonai orvosokat. Így vett részt ezen a mostani tanfolyamon ő is meg Asilia Polea is, sok más messziről jött orvossal. - Nem tudom - ellenkezett Aper -, hogy a természetes gyógymód nem jobb-e, mint a sok mesterséges gyógyszer?! Emlékszel Augustus császár májbajára? Antonius Musa hideg vízzel gyógyította meg. A császár udvari orvosa, Caius Aemilius, meleg borogatásokkal és fűszerekkel igyekezett legyűrni a bajt, de mikor a császár halálra vált, utolsó kísérletképpen elhívatták Musát, aki társaságbeli úriember volt, elegáns, jó megjelenésű, csinos fiatalember, a nők barátja, amint mondani szokták, s ezért komoly római körökben nemigen bíztak a tudományában. Csakhogy a császár meggyógyult, Musa lovagi rangot és szobrot kapott, és a hidegvíz-kúra egyszerre divatos lett Rómában. Esküdtek rá, Musa milliomos lett, a társaságbeli hölgyek még a szemölcseiket is hidegvíz-kúrával akarták gyógyíttatni, Horatius is csak Antonius Musában bízott, szenvedett a hideg vízben, és elkeseredetten ette a salátalevelet. Komoly dolog volt ez, barátom. 101

Most hirtelen elcsöndesedett az exedra közönsége, belépett Galenus. Hatvanhét éves, egészséges, piros arcú öregúr volt ebben az időben a híres orvostanár, előbb Marcus Aurelius császár, majd Commodus, a későbbi császár udvari orvosa, rengeteg tudományos, alapvető orvosi mű szerzője, korának ünnepelt tudósa, aki a dogmatikusok, metodikusok és pneumatikusok tanításaitól függetleníteni tudta magát, és az eklektikus irány megalapításával az orvostudományt újra hippokratészi magasságra emelte. Annak idején, harminc évvel ezelőtt, sokat csipkedték, hogy a pestis elől elmenekült Rómából, és nem volt hajlandó a természetes gyógymód eszközeivel helytállni a veszedelemben; sőt megvádolták, hogy maga sem bízik gyógymódjaiban, tehát rosszhiszemű. Később azonban mindent megbocsátottak neki: könyveivel, előadásaival és orvosi gyakorlatával nemcsak kora orvostudományát emelte soha nem sejtett színvonalra, hanem a birodalom egészségügyi berendezéseit is. Feszült figyelemmel hallgatták előadását; mindenekelőtt részletesen megmagyarázta az artéria és a véna különbözőségét, amire nagy szükség volt, hiszen csak nemrégiben olvashatta a közönség Gellius híres könyvében, az „Attikai éjszakák”-ban, hogy mikor görögországi tanulmányútján orvost hívatott, az orvos sehogysem boldogult a lázvizsgálattal, mert nem tudta, hol kell keresnie és hogyan kell mérnie és értékelnie az érverést. A bemutatásokkal kísért előadás szemlátomást lekötötte az orvosközönség figyelmét. Galenus professzor úr éppen azt magyarázta, hogy a jó orvos nemcsak a lázat tudja megállapítani az érverésből, hanem a betegség minőségét is, s ebben a pillanatban izgatott úriasszony lépett oda Decimus Merula főorvoshoz, és valamit súgott a fülébe. A főorvos kissé ingerülten és hangosan felelt: - Nem vagyok sebész, fordulj Hilarus kollégához. Ott áll az oszlop mellett, az a vörös hajú. Hilarus széles mosollyal fogadta az asszonyt, aki kétségbeesetten közölte vele, hogy férje, Quintus Cornelius Euelpistes három nappal ezelőtt gyomorvérzést kapott, s a háziorvos, Aurelius Ammonius semmiképpen sem tud segíteni rajta, bár agyongyötri a receptjeivel és a jeges borogatásaival. Euelpistes jómódú papiruszkészítő volt, műhelyéből kerültek ki a legfinomabb levélpapirosok: a Hieratica, Isiaca és Livia védjegyű finom írópapiruszokat ő maga találta fel. A császári ház tagjainak is ő szállította a levélpapirost. Különösen kedvelték a szerelmesek Euelpistes cégének különlegességét, az Erósz nevű színes levélpapirost. Euelpistes maga is sokáig ezen a papiroson levelezett Terentia Flavolával, mostani feleségével. Gyönyörű asszony volt, nagyon szerették egymást, annál szomorúbb hát most a huszonhét éves férfi hirtelen súlyos megbetegedése. Az asszony, egyik barátnője tanácsára, kétségbeesésében sebészhez fordult, abban a reményben, hogy a gyors operáció még segíthet férjén, aki már csakugyan siralmas állapotban volt. - Miért nem hívod Galenus professzort - szólt közbe Minucia Aste, a jó nevű római doktorkisasszony, Galenus tanítványa, akinek szigorlata nemrégiben általános feltűnést keltett. Minucia a Tiberis-szigeti kórház orvosa volt. - Mindenesetre hallgasd meg a tanácsát. - Tisztelet a professzornak - hajolt meg Hilarus -, de szerény nézetem szerint fölösleges zavarnunk, hiszen nyilvánvaló, hogy egyszerű belső daganatról van szó, ennek pedig kés az orvossága. Ugyebár, tiszteletreméltó Helix kollégám? - Úgy van - bólintott kenetesen a kolléga. - Tudós barátommal együtt már ötvenkilenc esetben sikeres volt sebészi közbelépésünk. Ha milliomos vagy, ám hívasd el Galenust, hogy a borsos díjazás fejében hideg vizet rendeljen férjednek - jót nevettek -, holott mi fejenként 50 000 sestertiusért talpra állítjuk. Egy hét múlva olyan egészséges lesz, mint a makk.

102

Egy óra múlva a két sebész már ott dolgozott Euelpistes betegágya mellett. Ammonius, a háziorvos, erélyesen tiltakozott a sebészi beavatkozás ellen, s hangsúlyozta, hogy Terentia ok nélkül túlozza a bajt; vállalta a felelősséget, hogy néhány hét alatt meggyógyítja Euelpistest. De a szerencsétlen beteg most már menthetetlenül a sebészek zsákmánya volt. Az asztalon ott csillogott Hilarus bronz műszerdoboza, előkerültek belőle a finom kések, csíptetők, tűk, ollók, fogók, míg Helix az úgynevezett altatógombákat itatta át érzéstelenítő növényi oldatokkal, amelyeknek hatóanyaga a skopolamin volt, aztán az oldattól csepegő gombákat rákötözte a beteg szájára és orrára, úgyhogy Euelpistes hamarosan elkábult és elaludt. Nem is ébredt fel többé. A tudós orvosok tévedtek ugyan, mert a szerencsétlennek gyomorrákja volt, tehát semmiféle operációval sem lehetett volna megmenteni, a boldogtalan fiatal özvegy azonban meg sem hallgatta őket, de Galenust sem, akit most már elhívattak a férj barátai, hogy állapítsa meg a halál okát. A szerencsétlen fiatalember Galenus szerint is menthetetlen volt, s így a tudós tanár tisztázta kollégáit, de legközelebbi előadásában kikelt az olyan műtétek ellen, amelyeknek egyetlen céljuk a pénzt kioperálni a kétségbeesett hozzátartozók zsebéből. A szerencsétlen fiatal özvegyet senki sem tudta megnyugtatni; halálos haraggal fordult most már minden orvos ellen, és maga szerkesztette meg férje sírfeliratát, amely a máig megmaradt márványtábláról kétségbeesetten sikoltja bele az évezredekbe a gyilkosság szörnyű vádját az orvosok ellen. „Itt nyugszik Euelpistes, aki élt 27 évet, 4 hónapot, 11 napot. Élete virágjában ragadta el a hirtelen halál. Drága élet! Az orvosok összevagdalták és meggyilkolták.” Egész Róma erről az elkeseredett és igazságtalan sírfeliratról, erről a borzalmas vádról beszélt hosszú hetekig, míg végre Galenus közbelépésére Septimius Severus császár eltávolíttatta a feliratos követ a Via Appia sírboltjáról; helyébe egyszerű felirat került, a kőbe vésett vádat pedig Minerva Medica69 templomában helyezték el engesztelésül.

69

Minerva Medica - gyógyító Minerva

103

AFRIKA GYÖNGYE Aulus Triarus Rufinus afrikai prokonzul levele Leptis Magnából a pannóniai Aquincumba, Raevius Joscus ezredeshez Kedves barátom! A halhatatlan istenek adjanak erőt nekem, hogy írjam, s neked, hogy olvasd e visszaemlékezést, a hű érzelmek, szép szavak és bölcs emberhez méltó nemes vigasztalások ez utolsó halotti áldozatát jó császárom, Lucius Septimius Severus Pertinax Augustus korán elomlott hamvai felett. Valóban a szívtelen Párkák ollója és Plútó zord végzése gyötrő sebet ütött minden hűséges római lelkén, s főképpen porig sújtott engem, aki annyiszor élveztem fejedelmi hajlandóságát - mikor Gallián, Rómán és a tengeren át szinte röpülve, alig két hét alatt eljutott hozzám a hír, hogy felséges urunk februárius hó Nonae-ja70 előtt egy nappal, a britanniai Eboracumban váratlanul elhunyt. Váratlanul, mondom, mert férfiúi erejének teljességében keményen harcolt a messzi északon tanyázó vad caledoniusok ellen, akiket scotusoknak is neveznek, és teli volt tervekkel: fényes szelleme sohasem nyugodott, és szíve még Mars rideg páncélja mögött is Apolló és Minerva71 műveiért dobogott. S most mindennek vége, drága barátom: itt állok lehajtott fejjel és könnyes szemmel, s ha kitekintek a kormányzói palota ablakán, és felcsillan előttem a titkos-kék tenger gyönyörű leánya, Leptis Magna, a márványváros, a császár szülővárosa, templomaival, bazilikáival, oszlopcsarnokaival, fürdőivel, fórumaival, vásárcsarnokaival és palotáival: ezerszeresen fáj az ő elvesztése. Hiszen új Rómát teremtett itt a sivatag határán, kigyújtotta a római műveltség fároszát a fekete barbárok földjén, s fegyverével és szellemével egyaránt becsületet szerzett a római névnek. Ugyancsak most hozta meg a római futárhajó szeretett barátom, Caius Vibius Marsus levelét Eboracumból. Öexcellenciája a császár legbizalmasabb embere volt, kabinetirodájának főnöke. Levelében olvasom a megdöbbentő hírt, hogy az orvosok véleménye szerint szegény jó urunkat méreg ölte meg, és sokan fiát, Caracallát, az új császárt emlegetik ezzel kapcsolatban... De elég! Jupiter óvjon mindnyájunkat a bölcs emberhez nem illő alaptalan gyanúsításoktól. Raeviusom, ez a város az ő városa, s most megvonaglik a fájdalomban, mintha eleven húsába vágtak volna. Erkélyem alatt zúg és morajlik a tömeg, mintha mind a 80 000 lakos az utcákon volna: hullámzó, fehér ruhás áradat hömpölyög a csillogó márványcsarnokok között. Ne hidd, hogy csak rómaiak. Hiszen tudod: római alig van, talán görög is több; de legtöbben vannak a furcsa afrikaiak, javarészt agyondolgozott, hitvány rabszolgák, legalább negyvenezer, akiket Róma bölcs kormányzatával féken tart, mindenféle numidák, föníciaiak, garamantusok: vadak, harciasak, lázadók és lázítók. Vajon tudod-e, hogy még Augustus uralkodása alatt a híres prokonzul, Lucius Cornelius Balbus hadjáratot vezetett ellenük egészen Cydamusig72 és Garamáig,73 és leverte őket? Nem volt elég; Vespasianus alatt újra hadat kellett indítani: 70

Nonae - a hónap 5. (március, május, június, október 7.) napja

71

Apolló és Minerva - a fény, a tudomány, a művészetek istenei

72

Cydamus - Gadames

73

Garama - Dserma az észak-afrikai Tripolitaniában

104

Valerius Festus prokonzul hazakergette őket Leptisből, ahol garázdálkodtak. Azóta békességben élnek a római Afrika: Leptis, Sabratha és Oea74 fényében. A békesség és a fény egyúttal gazdagságot is jelent. Császárunk uralkodása alatt szinte szakadatlanul áradtak a karavánok a biztos és jó utakon, amelyeket erődítmények védtek, a tengerparti kikötőkbe. Áramlott az aranypor, az elefántcsont, a datolya, az olajbogyó, az állatbőr, s az ezüst és arany filigránékszer a fekete világrész belsejéből a kikötőkbe, főképp Leptis Magna pompás kikötőjébe. Hetekig nyögtek és izzadtak a rabszolgák, nemcsak szállítás közben, hanem az áruk összegyűjtése, a vadállatok összefogdosása és a datolya szüretelése közben is. Ez a kikötő minden munka és minden megmozdulás végső célja. Innen a palotából is jól látom, amint nyüzsögnek a hajók, alkudoznak, sürögnek-forognak a kereskedők, az ügynökök, a tevék, az öszvérek, roppant terhek alatt görnyedeznek a rakodómunkások, és látom irodáikban a nagykereskedőket, akik Róma hatalmának fényében bőven gyarapítják ugyan vagyonukat, de egyúttal emelik és mindenfelé megragyogtatják az állam tekintélyét és hatalmát is. Voltaképpen ugyanezt teszik a rabszolgák és a kisiparosok is, akik rogyásig dolgoznak, közvetlenül ugyan gazdáiknak, de tulajdonképpen valamennyien az állam dicsőségén és gazdagságán munkálkodnak. Ezért fölösleges némely világboldogító filozófusok érzelgős siránkozása a rabszolgák és kisemberek sorsán; ezek utópiákat kergetnek, és nem ismerik fel a társadalmi osztályok igazi hivatását. Mert az állam szerkezete olyan, mint az emberi testé: minden szerve, még a legkisebb is, az egész test javát szolgálja. És ha némely szerv rendeltetése és munkája alsóbbrendű is, ha a kéz vagy a láb keservesebben dolgozik is és többet szenved, mint a szem vagy a nyelv vagy a torok, azért egyáltalán nem szükséges különösebben sajnálnunk, hiszen csak hivatását teljesíti. Ezért háborít fel mindig Seneca érzelgőssége, aki sajnálkozik a rabszolgákon és a kisembereken, holott ma már minden józan ember tudja, hogy a rabszolga nem egyéb, mint szerszám, vagyis munkaeszköz, és hogy beszélni is tud, az puszta véletlenség. Ezért minden dicséretet megérdemel a történetíróktól nagy császárunk, hogy a kisiparosokat, munkásokat és a rabszolgák százezres tömegeit nagyszerű építkezéseinek és Róma világkereskedelmének szolgálatába állította. Csak arra a gondolatra szorul el a szívem, hogy ez a kegyetlen hajsza nem ismer megállást, nem ismer pihenést, nem ismer gyászt; az arany hajszája ez, s egyformán lihegnek ebben a szakadatlan és vad versenyben azok is, akik kiizzadják az aranyat, és azok is, akik zsebre rakják. És sem ezek, sem amazok nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy a császár halott. A császár halott, Raeviusom, és amikor elfordulok a kikötő nyugtalanságától, a márványtemplomok, csarnokok és paloták fenségén nyugszik meg tekintetem. Igaz, hogy a márványban ragyogó tereken és lépcsőkön szinte állati bárgyúságban hevernek és tunyálkodnak a munkanélküliek ezrei, de ki törődik velük? Inkább magasztalnunk kell uralkodónk bölcsességét, hogy ezeket az örökké elégedetlenkedő elemeket némi ingyenkenyérrel és néhanapján véres gladiátori játékokkal nemcsak féken tartotta, hanem kormányzatához édesgette. Olybá veszem őket, mint a hangyákat vagy férgeket: egy cseppet sem homályosítják el a márványcsarnokok és a császári uralom ragyogását. Inkább arra gondolok, hogy ezekben a márványpalotákban él a halott császár, és él az egész márványvárosban, amelyet ideálmodott a sivatag és a tenger mezsgyéjére. Leptis Magna, Afrika gyöngye, mindent a mi nagy urunknak, Septimus Severusnak köszönhet, akinek dicsősége és bölcsessége éppen úgy örökre túlragyogja a századokat, mint e nagyszerű város pompája.

74

Oea - Tripoli

105

De ebben a pillanatban mintha elhalványult volna a márványcsarnokok fénye, a rőt alkonyat fakó színekkel festi a város tarka és nevető arcát, és a nyugtalanság, amely a néma márványépületek közt korbácsolja az utcákat, nem az ujjongás hullámverése, hanem a gyász kétségbeesett vergődése. Leptis Magna népe siratja halott urát. Én pedig, aki itt állok a tömeg fölött, és halott uramra gondolok, nem tehetek egyebet ebben az alkonyatra hajló keserű órában, mint hogy felidézem életét, és mikor eléd vetítem e fenséges élet fényeit és lázait, úgy érzem, hogy tulajdonképpen nem is őt dicsőítem, hanem magamat vigasztalom. Rendkívüli élet volt ez, kedves barátom, és ha valami fájhat a bölcsnek, leginkább azon kesereghet, hogy ez a nagy élet mindössze hatvanöt évet loboghatott. Hatvanöt éve, hogy kigyúlt Septimius Severus élete itt, Leptis Magnában. Szülőháza már külső pompájával is hirdeti, hogy vagyonos és előkelő család ősi fészke volt. Egyike volt ez azoknak a családoknak, amelyek belsőleg hozzáidomultak a római élethez és műveltséghez; a kisgyermek pun anyanyelve mellett hamarosan beszélt latinul és görögül. Lélekben rómainak érezte magát, és jellemző, hogy - már császár korában - hazaküldte Rómából húgát, mert alig tudott latinul, és lépten-nyomon megnevettette az udvart furcsa beszédével, ahogy kerékbe törte Cicero nyelvét. Septimius Severus nemcsak Leptis Magnában tanult kitűnő professzoroktól görög és latin irodalmat, hanem megjárta Athén egyetemét és Róma főiskoláit is, hallgatott filozófiát, asztrológiát, és különös kedvvel foglalkozott a jogtudománnyal. Élete olyan volt, mint a többi művelt és előkelő római úr élete: pályája simán emelkedett. Határozott és kemény egyéniség volt; ilyennek mutatkozott már gyermekkorában, amikor társaival bírósdit játszott; ilyen volt mint quaestor,75 ilyen volt mint katonatiszt, mint szenátor, mint az egyik galliai légió alvezére, mint Pannónia, majd Szicília prokonzula, s végül mint az illyricumi76 hadak főparancsnoka. Mikor a pannóniai Savariában77 császárrá kiáltották ki, a lakossághoz intézett beszédében ezt mondta: „Fegyelmet és igazságot akarok, de kezem nemcsak sújtani, hanem simogatni is tud.” Ott járt akkoriban felétek, onnan indult légióival a birodalom fővárosába, amelyet nem fegyverrel, hanem ügyes politikai sakkhúzással foglalt el. Személyében a régi nagyokhoz méltó, kitűnő hadvezér és uralkodó vette kezébe Róma sorsának intézését. Ha uralkodásának katonai eseményeit nézed, a diadalok szakadatlan sorozatán dagad büszkeséged: leverte birodalmunk ősi ellenségeit, a parthusokat, megsemmisítette az egyik ellencsászárt Byzantium-nál, a másikat a világ nyugati szélén Lugdunumnál,78 és eljutott egészen a ködös Britanniáig, ahol a scotusokat tanította római fegyverrel római fegyelemre. Alig van a birodalomnak olyan része, ahol meg ne fordult volna: hadviselésének és országjárásának emlékét népek és városok békéje és virágzása hirdeti. Természetesen ezt csak általánosságban kell értened, mert hű alattvalóinak százai és ezrei mentek tönkre a hadjáratok költségei miatt, s főképpen a kisparasztok, a colonusok, mert a katonaság költségeit legbiztosabban mindig ezekből lehet kifacsarni. Azonban ebben a kérdésben nem vezethet egy uralkodót semmiféle érzelgősség, hanem csak a birodalom és az uralkodóház, valamint az államfenntartó osztályok érdeke. Hogy bizonyos rétegek tönkre-

75

quaestor - pénzügyi tisztviselő

76

Illyricum - Albánia és a Balkán-félsziget északnyugati része

77

Savaria - Szombathely

78

Lugdunum - Lyon

106

mennek vagy elpusztulnak emiatt, az elháríthatatlan következménye annak az államkormányzati alapelvnek, hogy a közjó érdekében mindenkinek tetemes áldozatot kell hoznia. Nem tudom, Raeviusom, olvastad-e isteni urunk legszebb munkáját: önéletrajzát. Lám, országos gondjai mellett erre is akadt ideje. Ez az önéletrajz még Apuleius remekművei után is gyöngye irodalmunknak, s azért nagyon értékes, mert nem lelketlen adatok gyűjteménye, hanem szinte belső számvetés, lelkiismeretvizsgálat és egyúttal elfogulatlan bírálata önmagának. A közönség bizony nem látja mindezt, és csak a külső érdekességeket keresi benne. Mindenki furcsállja, hogy első feleségét, Marciát, nem is említi ebben az életrajzban. A tudatlan tömeg szívesen hajszolja és habzsolja a mendemondákat, és így történt, hogy a császár második házasságát át- meg átszőtte a legenda színes szálaival. Szíriában - így szólt a legenda - élt Júlia Domna, Bassianusnak, a napisten emesai főpapjának leánya. Csodákat meséltek a keleti leány szépségéről, és ha emlegették, legfeljebb Venushoz merték hasonlítani. De nem feledkeztek meg a hírek a gyönyörű lány szellemi tehetségeiről sem. A főpap gondoskodott róla, hogy leánya tökéletes nevelést kapjon, s így történt, hogy Júlia Domna nemcsak a filozófiában, a retorikában, az irodalomban, művészetben és jogtudományban, hanem az asztrológiában is kitűnő képzést kapott. Mikor a csillagjóslás szabályai szerint elérkezett az ideje, felállította horoszkópját. Futótűzként terjedt el Szíriában a hír, hogy a horoszkóp királyi férjet jósol a csodálatos leánynak. Ezt a jóslatot mindenki természetesnek találta. A hír bejárta az egész birodalmat, és eljutott a császár fülébe is. Septimius Severus azonnal elküldte bizalmas barátait Szíriába, s elhozatta velük Júlia Domnát a római birodalom császárnéjának. Azóta tudjuk, hogy Júlia Domna ezt a magas méltóságot bőségesen megérdemelte: jószelleme és szinte uralkodótársa volt nagy császárunknak. A birodalom neki köszönheti Septimius Severusnak nem egy áldásos intézkedését. Júlia Domna volt az anyja a két császári hercegnek, de sajnos, sem Caracalla, sem Geta nem volt méltó apjához és anyjához, és ezért engedd meg, Raeviusom, hogy hallgassak róluk és arról a sok szomorúságról, amit nagyszerű atyjuknak okoztak. Oszladozik a nép, az utcák lassankint elnéptelenednek, a korai sötétségben csak az éjjeli őrjárat fáklyáinak lobogása látszik egy-egy pillanatra. Már a kikötő hajszája is elült: most gyászol igazán ez a város, a császár városa, a tenger és az éjszaka némaságában, pihennek az engedelmesen dolgozó rabszolgák és a mesteremberek is. De amint álmatlanul itt ülök a palota erkélyén és próbálom elképzelni ezt a világot és ezt a birodalmat a császár nélkül, megborzongok, és rossz sejtelmek kezdenek gyötörni. Túlságosan nagy volt ő a fiaihoz képest! Félek, hogy gazdag öröksége a Caracallák és Geták kezében ebek harmincadjára kerül. Láttad-e valaha, Raeviusom, Rómában a Palatínust, a császárok hegyét? Ha láttad, bizonyára elkápráztatott Septimius Severus palotája, a hegynek azon az oldalán, amely a Via Appiára néz, s amelynek árkádos márványcsarnokai már messziről szemébe tűnnek az utasnak, aki a Via Appián közeledik Róma felé. De nem messze onnan, a fórumon, éppígy lenyűgöz a háromnyílásos nagyszerű diadalív, amelynek szobrai és domborművei a császár diadalainak valóságos hőskölteményét zengik. S a nagyságnak és művészetnek ugyanez a pompája fogad itt Leptis Magnában, az ő városában: a császári diadalív! Ott balra, a kikötőbe igyekvő Leptis folyócska partján emelkedik a fürdő roppant tömege, a gránit, a cipollin, a rózsaszín és zöld oszlopok valóságos erdeje, termek és csarnokok, sétahelyek, fürdőmedencék, tornatermek, öltözők és folyosók valóságos labirintusa. Központi csarnokát hetvenkét oszlop díszíti, hidegvizes medencéjét huszonöt rózsaszín oszlop; oszlopos sétacsarnoka száz láb hosszú; az oromzatok pun és latin feliratai, a domborművek és márványszobrok ragyogó sorozata szinte valószínűtlenné teszi, hogy ez a pazar fürdő itt van Afrikában, nem pedig Rómában, a világ pompás fővárosában. 107

Ha tovább mégy a város főútján, elhaladsz Trajanus diadalíve alatt, amelyet jó száz évvel ezelőtt Quintus Pomponius Rufus és Caius Cornelius Rarus prokonzulok emeltek a császár tiszteletére. A négynyílású diadalív nyolc korintusi oszlopa idevilágít a holdfényben, s a pillérek fülkéiben titokzatosan fehérlenek a szobrok a félhomályban. Csak néhány lépés innen Tiberius diadalíve, amelyet Caius Rubellius Blandus prokonzul építtetett kétszáz évvel ezelőtt, a hírhedt Tacfarinas numida vezér lázadásának leverése után. Íme, egyetlen pillantással három nagy császár és kétszáz év történelmét öleli föl szemed. Mint a testben a szív, úgy duzzad fel hirtelen tizenegy lépcső magasságában a vásárcsarnok hatalmas építménye. Oszlopsora két nyolcszögletes kisebb épületet ölel körül: az egyik kőből, a másik márványból épült, de mindkettő egyformán előkelő és érdekes. Most csöndes a csarnok, de látnád és hallanád nappal, mikor az oszlopok közt a boltok árusítóasztalain halomban hevernek Afrika és a Kelet kincsei, s a csarnokban kavarognak a világ minden részéből idetódult kereskedők: görögök, örmények, zsidók, etiópok, szírek, egyiptomiak, indusok, hangos szóval vitatkoznak egymással, odasietnek a hiteles mértékek márványasztalához, ahol a tisztviselő egyetlen mozdulattal és egyetlen szóval elvágja a vitát, s megmondja az áru súlyát vagy hosszát vagy mennyiségét. Azt mondtam, hogy olyan ez az épülettömb, mint a szív; valóban szíve a városnak, a kereskedelem szárazföldi gócpontja, a kapocs Líbia belseje és a nagyvilág között. Itt kötik a nagy üzleteket, innen táplálják a kikötő éhes hajóit áruval, szüntelenül és kifogyhatatlanul. S most a két nyolcszögletű épület közt a kis diadalívre siklik tekintetem, és ebben a sötét gyászban is el kell mosolyodnom: a diadalívet Leptis Magna városa emeltette Porphyrius állatkereskedőnek, mert négy eleven elefántot ajándékozott a városnak. Régen történt, s ma sem tudja megmondani senki, mire használta a város az elefántokat. A polgármestertől, aki sokat bújja a város levéltárát, úgy tudom, hogy az amfiteátrumban léptették fel az elefántokat az egyik állatviadalon. Az elefántok régen porrá váltak már Leptis homokjában, de íme Porphyrius emlékezetét ma is őrzi a játékos kis diadalív. Ha meggondolom, Raeviusom, hogy Sokratesnek még sohasem emeltek diadalívet, elmosolyodom, s bizonyára ez a legkevesebb, amit tehetek. Most a holdfényben, messzi a tengerparton, felrémlenek az amfiteátrum mellett a cirkusz körvonalai is. 130 láb széles, 600 láb hosszú roppant épület ez, az amfiteátrum ott mellette olyan kicsinynek látszik, hogy szinte beleférne. Ez a két épület mindennél jobban mutatja, hogy ízig-vérig római ez a város, mert - felfogásom szerint - a cirkusz és az amfiteátrum jelenti mindenütt a római műveltség diadalmas térfoglalását. A görög világ és a Kelet nem ismerte az izgalmas és véres versenyeknek és játékoknak e porondjait. Ha jobbra nézek, a vásárcsarnok felé, nem messze tőle a színház márványoszlopos épülete tornyosul. Ez a görög szellem hagyománya itt Leptis Magna földjén, de színpadán már nem görög tragédiák és komédiák jelenetei peregnek, hanem könnyű, táncos, gyakran durva némajátékok és bohózatok, mert nem szabad elfelejtened, hogy kereskedők és ügynökök és proletárok városa ez, s lakóinak eszménye semmi esetre sem Szophoklész. S valóban műveiben elevenedik meg igazán a császár egyénisége, mikor látom itt közvetlenül alattam a város középpontját, a Capitoliumot, a Severusok exedrájat és a Curiát. A Capitoliumon sejtelmesen sugárzik fel a holdfényben a két márványtemplom; oszlopokon nyugvó híd köti össze őket, előttük a szószék, amelyre kétoldalt lépcső vezet fel. A szószék homlokzatán a latin és pun nyelvű feliratok még Claudius császár korából valók. A központi nagy templom mellett meg egy kisebb templom, s a téren felmagaslik egész márványpompájában Claudms császár emberfeletti nagyságú szobra, s mellette a többi császárszobor. Itt a fórumon bronzbetűk hirdetik Gnaeius Calpurmus Piso bőkezűségét: neki köszönheti a város a fórum pompás kikövezését. A Kúria, a városi tanács gyűlésterme, kimagaslik a többi épület közül; előtte oszlopos csarnok, a terem homlokzatát hat zöld márványoszlop díszíti, s 108

innen lépcsők vezetnek fel a gyűlésterembe. Mellette a Severusok exedrája, vagyis félkör alakú csarnoka megint csak a mi nagy császárunk emlékét hirdeti: forró napokon a félkörű csarnok örökös árnyékában szeretnek pihenni és hűsölni azok a polgárok, akik egész nap hajszolták az aranyat, s napnyugtáig aznapra jóllaktak vele. Még egyszer jobbra fordulok, és megpihen szemem Septimius Severus új fórumán. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy Trajanus római fóruma mellett ez a világ leggyönyörűbb tere; 160 láb hosszú, 80 láb széles, de minden talpalatnyi helyét márvány- és bronzszobrok, oszlopok, pillérek és domborművek díszítik. Óriási, zöldoszlopos négyszögű csarnok vezet a kis térre, amelynek végében magas alapzaton templom emelkedik; a térség két oldalán a boltok zárt ajtói hallgatnak az éjszakában. A császárfórum mellett tornyosul a Severus-bazilika roppant tömege: óriási területét szienitoszlopok osztják három hajóra, s a mintegy 120 láb hosszú csarnok végében két félkör alakú apszisz ragyog roppant pillérek márványpompájában. A pillérek márványból faragott akantuszai, szőlőindái, borostyánjai és fantasztikus állatalakjai, kis Erószai, szatírjai, vagy mitológiai jelenetei, amelyek Herkules munkáit ábrázolják, mindennél hangosabban magasztalják a művészet nyelvén a nagy császár finom műveltségét. És mind ennek a szépségnek mintegy pompás betetőzése az a hosszú csarnok, amely a Leptis folyó mentén húzódik egészen a kikötőig. Száz meg száz márványoszlop sorakozik itt a raktárak, középületek és üzletek előtt: aki a kikötőből lép a városba, egy pillanatra elfelejti, hogy kereskedővárosba érkezett, és hajlandó azt hinni, hogy Rómában jár, a Mars-mező végeláthatatlan oszlopcsarnokaiban. A 220 oszloppal szegélyezett út nyílegyenesen vezet a fürdőig, s közvetlenül a fürdő tornacsarnoka előtt roppant méretű vízjátékba torkollik. Ez a vízjáték vagy nymphaeum emeletes, és oszlopai közt a fülkékben szobrok fehérlenek, s rejtett nyílásaiból játékosan buggyan és csurran alá a víz. Egészen fölösleges némely tudákosok okvetetlenkedése, akik csomót keresnek még a kákán is, és minduntalan arra hivatkoznak, hogy a márványragyogás mögött, kint a város szélén, a kikötő környéki nyomortanyákon, a szomszédos nagybirtokok rabszolgaszállásain, sőt a dohos pincelakásokban s esetleg még a padlásodúkban is munkások, iparosok, rabszolgák, naplopók éhes, csapzott és mindig elégedetlen tömegei nyüzsögnek, és átkozzák ezt az egész ragyogó világot. Az efféle tudákoskodás nemcsak fölösleges, hanem veszedelmes is, s bízvást mondhatnám, hogy államfelforgató jellegű. Mert ma már minden értelmes ember tudja, hogy minden társadalomban mindig voltak és lesznek szegények és gazdagok: ez a világ rendje; mindig lesznek urak és szolgák, különben el kellene pusztulnia a világnak, ha nem volna, aki az alantas munkát is elvégzi. Kétségtelenül egyetértesz velem abban, Raeviusom, hogy a mi államunk és társadalmunk rendje a tökéletes világrend. Íme a város, a császár városa, amely fölött a nagy halott emléke lebeg a márványcsarnokok némaságában. Már leszállt a nap, a mindig mosolygó kék tenger most feketén és ezüstösen hallgat a sokszögletű kikötőben, amely még a föníciaiak emlékét őrzi, akik valamikor 1200 évvel ezelőtt megalapították ezt a várost. 2000 láb a kikötő kerülete, és ott, ahol a kopárt csúcsa a tengerbe szökik, sudáran magasodik föl a világítótorony, s tapogatódzva nyújtja ki fénycsápjait a sötét tenger végtelenségébe. A fekete víz tükrén, bent a kikötőben, álmosan ringanak a hajók, s köztük az Iris, a futárhajó, amely holnap hozzád röpíti levelemet az Adria kék vizein. Ez a levél nemcsak Leptis dicsőségét zengi neked, nemcsak a császár emlékét őrzi és melengeti, hanem hívogat is téged ide, Afrika forró partjára, hogy lássad a római művészet alkotásait, Sabratha színházát és templomait, Oea pompáját, Apuleius szobrát a három város: Tripolisz székhelyének fényében, és lássad Leptis Magnát, a császár városát márványépületeinek ragyogásában. Jöjj és lásd a csodálatos szobrokat, korunk művészetének remekeit, a pihenő Marst, az ifjú Mercuriust, a kitharás Apollónt, Germanicust és Drusust, Septimius 109

Severust, a pihenő Faunust, és végül a káprázatos mozaikokat: a négy évszakot, a gladiátori játékokat, s mindenekfelett a horgászt, mert ehhez foghatót a világ fővárosában is keveset láthatsz. Jöjj és lásd, mit alkotott a római tehetség, mit alkotott e nagy császár, akit most talán a legkeserűbb könnyekkel sirat Afrika. E késő éjjeli órában intem magamat, Raeviusom, hogy nincs értelme a zúgolódásnak, hiszen bölcsen tudjuk, hogy mindenki halandó, és a császár sem élhet örökké. Emlékezetedbe idézem Aelianus történelmének harmadik könyvét. Ez az Aelianus kortársa volt a mi nagy császárunknak, és főpap Praenestében. Könyvében olvasom, hogy mikor egyszer a klazomenaei Anaxagoras79 éppen barátaival beszélgetett, s jelentették neki, hogy mind a két fia meghalt, nyugodtan ezt felelte a hírhozónak: - Hiszen tudtam, hogy halandók. Raeviusom, kívánom neked is, magamnak is Anaxagoras bölcsességét, hogy ebben a szomorú órában - mikor arra emlékezünk, aki ezt a gyönyörű várost megteremtette, és aki a te Aquincumodat kolónia80 rangra emelte - ne engedjünk helyet szívünkben az oktalan bánkódásnak és a műveletlen emberek ostoba jajveszékelésének, hanem inkább örvendezzünk azon, hogy a mi nagy császárunk élete nem múlt el nyomtalanul. S midőn azt mondjuk, hogy: „Meghalt, hiszen élt”, tegyük hozzá a bölcs és művelt ember meggyőződésével: „Él, hiszen halhatatlan”. Élj boldogul, és siess ide Afrikába, hogy minél előbb ölelhessen a te boldogtalan és hűséges Rufinusod

79

Anaxagoras - görög filozófus i. e. 500-428

80

colonia - gyarmat, gyarmatváros

110

GŐZFÜRDŐAVATÁS Domitius Ulpianus81 őkegyelmessége, a kitűnő jogtudós, közélelmezési főigazgató, a legfelső bíróság alelnöke, s mindenekfelett a császári kabinetiroda főnöke, ezen a szép márciusi reggelen nagyot simított pocakján, s minden különösebb ok nélkül hármat köhintett. A széles és nehéz bíborfüggöny mögül óriás termetű néger rabszolga lépett be nesztelenül. - Parancsolsz, kegyelmes uram? - Semmi, semmi, Juba, csak úgy céltalanul köhintettem. A néger eltűnt. Ulpianus elégedetten mosolygott a tokájába. Ma jelent meg döntvénytárának 81. kötete, jól reggelizett, sütött a nap, a császár tegnap a praefectus praetorio82 címmel tüntette ki: mért ne mosolygott volna? Éppígy mosolygott Julius Paulus őkegyelmessége is, a császári titkos levéltár főnöke, aki azonban tekintély és pocak dolgában messze maradt Ulpianus mögött. És hát így sugárzott a császári kabinetiroda keleti szőnyegekkel bélelt főnöki terme, mikor beléptem. A két pocak egyszerre ridegen és ellenségesen feszült felém, a mosolyok foszlányai mint távoli felhőrongyok enyésztek bele a kék levegőbe, mikor feszes vigyázzállásba vágtam magam és jelentkeztem: - Kegyelmes uram, Raevius Joscus, az aquincumi II. tartaléklégió ezredese tisztelettel jelentkezik. - Á, a kitűnő Raevius - enyhült meg egyszerre a két kegyelmes, és pocakjuk újra kedélyesen és fürgén rengett -, no ez aztán igazán nagyszerű! Mikor jöttél? - Tegnap, kegyelmes uram - feleltem -, és azonnal jelentkeznem kell őfelségénél. Személyesen kell átadnom neki az alsó-pannóniai vezénylő tábornok üzenetét. - Jó, jó, fiacskám, csak lassan a testtel. Mert mit is csinál majd őfelsége az üzeneteddel? Ideadja szépen nekem, és azt mondja: No csak, Ulpianus, intézd el ezt az izét! Igaz, Paulus? - Pontosan így van - felelte Julius Paulus -, ámbátor inkább nekem mondja ugyanezt. - Ilyesmire nem emlékszem - ráncolta a homlokát Ulpianus. - Én viszont annál jobban - szúrt vissza Paulus. Mivel láttam, hogy itt mindjárt kitör az egyetértés, a titkárhoz fordultam: - Légy szíves bejelenteni. A titkár reszketve állt fel, és öt percig egyfolytában érthetetlen szavakat dadogott. - Hát ha mindenáron akarod, majd inkább én - mentette meg a szerencsétlent Ulpianus. - Aelius Junius Cordus titkár úr hatásköre, hogy egészen pontos legyek, mindössze annyi, hogy itt ülhet. Már megint a legjobb egyetértésben rengett a két pocak.

81

Ulpianus - római jogtudós, meghalt i. sz. 228

82

praefectus praetorio - testőrparancsnok, később a legfőbb állami tisztviselő, a polgári kormányzat feje

111

- Úgy értem - folytatta a kabinetfőnök -, hogy itt ülhet és fülelhet, firkálhat is, a kutya se hederít rá. Csak akkor kezd fontos személlyé válni, mikor az elmeművei megjelennek az Acta Diurnában. Tudniillik ő a mi napilapunk szerkesztője. A lap remek: nincs benne más, csak pletyka, de az aztán kiadósan. - Nekünk is jár Aquincumba - szóltam közbe -, pompásan mulatunk rajta. Bár őszintén szólván, néha szívesen olvasnánk benne komoly katonai és politikai híreket is. - Hogyne, még mit nem - tiltakozott Paulus. - Ezek veszedelmes dolgok, nem a közönségnek valók. Az ilyen vén csont, mint ez a lap is, csak pletykázzon, hiszen már a 276. évfolyamát tapossa. A politikát meg a hadügyet elintézzük mi, igaz-e, Ulpianus? De a kegyelmes úr már nem is volt ott: bement a császár dolgozószobájába, hogy bejelentsen. Amint körülnéztem, egyszerre csak látom, hogy a titkár földig hajol, Paulus alázatosan bókol, a két fegyveres ajtónálló kemény vígyázzba vágja magát. Barna ruhás kikiáltó lépett be, és érces hangon harsonázta: - Lucius Marius Maximus Perpetuus Aurelianus konzul úr őkegyelmessége! No, a neve eléggé méltóságos, gondoltam magamban, de bizony méltóságos volt maga a konzul is. Bemutatkoztam neki, kegyesen és barátságosan váltott velem néhány szót, aztán Paulusszal fontos beszélgetésbe mélyedt. Három perc múlva Alexander Severus császár előtt álltam. Magas növésű, arányos és izmos fiatalember volt, lehetett 15 éves. Barátságosan fogadott, kíváncsian érdeklődött a tartomány élete felől, sokat kellett mesélnem neki Aquincumról, a barbár nőkről, a hideg telekről, csak éppen a vezérkari jelentést nem akarta megnézni. Azt mondta rá: - Majd Ulpianus! Igaza volt a pocakosnak. Aztán ő kezdett beszélni, megmutatta a hangszereit: az orgonát, a lantot, a kürtöt, a fuvolát: szenvedélyes muzsikus volt. Megmutogatta az asztrológiai műszereit, a könyveit, s meglepett, milyen komoly olvasmányokkal foglalkozik. Bevezetett a házikápolnájába; ebben szobra volt a világ minden híres és kitűnő emberének; középütt Nagy Sándor, a császár eszményképe, aztán sorban a régi és új hadvezérek, államférfiak, tudósok, költők. Az istenek sem hiányoztak: itt volt Mithras, a perzsa napisten, mellette Krisztus, valami új vallásnak az alapítója; Jupiter is ott szerénykedett az egyik sarokban, Venusnak azonban előkelő hely jutott. Egymás mellett sorakoztak a legkitűnőbb írók: Platón, Vergilius, Horatius, Cicero. - Tudod - mutatott Cicero szobrára -, nem sokra becsülöm a vén köpenyegforgatót, de szükségem van a stílusára; azon tanulok latinul. Hallottad bizonyosan, hogy keleti vagyok, nem római. De a szívem szerint nem ismerek különb rómait magamnál. - Áttüzesedett az arca: szép volt ebben a fiatalos rajongásban. Hímzett tógában belépett a főszertartásmester, és aranyos botjával halkan koppantott a mozaikpadlón. - Felséges uram, az indulás pillanata közeledik. - Julius Ortuthius - kacagott a császár -, hányszor mondtam már, hogy ne beszélj ilyen cikornyásan. Mondd egyszerűen: Indulunk. - De felséges uram - szabadkozott a nyurga, hosszú hajú fiatalember -, hogyan mondhatnám eme hitvány szót ily nyersen felséged arcába?

112

- Elég - tapsolt a császár, s a belépő ruhatáros kezéből kikapta a bíborköpenyt, és a vállára kanyarította -, elég, Ortuthius! Vonulj vissza cikornyáid sallangjainak a cifrázatai közé... azazhogy nem, velem jössz a fürdőbe. Raevius, te is velünk tartasz! Tudniillik, hogy Ortuthius szavaival éljek: a fürdőbe indulás pillanata közeledik. Nem várt feleletet; magától értetődött, hogy ha a császár meghívott bennünket, hát mennünk kellett. Mikor a termeken át, a testőrök sorfala közt a hatalmas előcsarnokba értünk, egy fiatalember került mellém, hamarosan megismerkedtem vele: egyike volt Róma legjobb költőinek, bizalmas barátja a császárnak, Serenus Sammonicus. Leghíresebb műve, mint tőle magától megtudtam, a verses orvosi receptek könyve. No, gondoltam magamban, Catullus óta mindenesetre nagy haladás, és ha így folytatódik, nemsokára a geometriát is versben írják majd. Ezt bizonyosan hangosan morogtam, mert Ortuthius gúnyosan elnevette magát. Hozzácsatlakoztam: - Te, Julius - kérdeztem -, hogy csöppentél bele ebbe a kopogós hivatalba? - Öregem - sandított rám savanyún -, én Ámor és Psyche meséjéről értekezést írtam, s mikor Őfelsége elolvasta, kijelentette, hogy ezek után én leszek a főszertartásmestere. Ilyen az uralkodók logikája. Most kopoghatok. - No nem baj - vigasztaltam -, legalább nem írsz verses recepteket hasfájás ellen, mint ez a Serenus. - Képzeld csak - kapott a szón -, még csak nem is orvos. De 62 000 kötetet örökölt az apjától, s azt hiszi, hogy ő fedezte fel Britanniát. Nemsokára hexaméterekben fogják szerkeszteni Ulpianusék a törvénytárt. No mindegy, fő, hogy Őfelsége így szereti. Meglehetősen sokan voltunk mar, mire végigmentünk a palota kertjén, s kiértünk a Septizoniumra. Septimius Severus császár ötemeletes oszlopos palotájának teraszairól csodálatos kilátás nyílt a Via Appiára és a Caracalla-fürdőre, amelyet Septimius Severus utóda, Caracalla császár kezdett építtetni tizenegy évvel ezelőtt. Gyönyörű volt a látvány: a Via Appia márvány síremlékei fehéren izzottak a délelőtti napsütésben, s előttünk közvetlenül a roppant terjedelmű fürdőépület színes márványai szikráztak a tornyok és kupolák vörösréz veretei alatt. Alig figyeltem Ortuthiusra, aki éppen azt magyarázta, hogy ma van a fürdő ünnepélyes megnyitása, azért jön le a császár is: inkább érdekelt maga Alexander Severus, aki most egy sovány, gyér fekete hajú fiatalemberrel állt az oszlopcsarnok kiugró erkélyén. - Ki az az izgatottan magyarázgató fiatalember ott a császár mellett? - kérdeztem fiatal barátomtól. - Az? Marcus Vergilius Biberarius, a császári építőmester, aki a fürdőt befejezte. Remek ember, beutazta az egész világot, mindent látott, még a piramisokat is, és most szeretne itthon mindent megcsinálni. Minden rossz neki Rómában. Odafurakodtunk a császár mögé, és érdeklődéssel hallgattuk az építész szakszerű értekezését. Vékony és izgatott hangja néha szinte süvített: a szerkesztő, pedig jó távol állt, kényelmesen tudta jegyezni az előadását: - Az oszlopcsarnok, amely magát a fürdőépületet körülveszi, ezer láb minden oldalán; az épület hossza 660, szélessége 350 láb. Innen pompásan látszik a gyönyörű díszkert: nyírott puszpángbokrai hol pávát, hol elefántot, hol egyéb csodát ábrázolnak, középütt az a ragyogó fehér márványszobor Flóra, felséged ajándéka. Az oszlopcsarnok mentén versenypályák sorakoznak azok számára, akik itt kint akarják űzni a nemes sportokat, de sétahelynek is remek ez az oszlopsor. A kupolák pedig, felséges uram - buzgólkodott az építész kifogyhatatlanul -, a

113

kupolák mintegy szimbolikusan koronázzák a víznek és az egészségnek ezt a monumentális szimfóniáját, és keményen hangsúlyozzák a duzzadó életerő harsogásának... - Na gyerünk! - vágott szavába a császár, és úgy vettem észre, derék Vergiliusunk örült ennek a félbeszakításnak, mert oly szerencsésen belegabalyodott a mondatába, mintha legalábbis a labirintusról magyarázott volna. Már majdnem a fürdő bejáratánál voltunk, amikor fiatal ezredes került mellém. Ezüstpáncélja tele volt kitüntetéssel, s mindjárt láttam, hogy a mauretaniai singularis-lovasságnál83 szolgál. Nagyon megörültünk egymásnak, megtudtam, hogy Gargilius Martialis a neve, s innen kezdve jó barátok lettünk. Most éppen abba kellett hagynunk barátságosan induló beszélgetésünket, mert hirtelen rázendített a katonazene, kemény vezényszavak pattogtak, a kivezényelt díszszázad feszes vigyázzba meredt, valamennyien tisztelegtünk, és a császár nyomában bevonultunk a fürdőépület óriási bronzkapuján. - Ez a bronzkapu, kérlek - kezdte Gargilius Martialis -, szerény véleményem szerint a fürdő bejáratát szimbolizálja, de jelenti egyúttal a fürdés alapeszméjét is, mert az ajtó, a kezdet, és a víz, az őselem, már miletosi Thales szerint... - Hagyd már abba ezt a zagyvalékot - böktem oldalba -, hiszen nem vagy te szakember. - Mind a ketten nagyot nevettünk. Az ajtónálló azonban nem tisztelte jókedvünket, hanem kíméletlenül kérte a belépti díjat. - Polluxra, micsoda kicsinyeskedés - dohogott Gargilius Martialis -, még ma is zaklatnak azért a negyed asért! - Mérgesen előkotorta a pénzeszacskóját, és odadobta a kis márványasztalra a rézpénzt. - Ugyan, mit zörögsz - szóltam rá -, valamiből csak fenn kell tartani ezt a csodaépületet! És ez a negyed as mindössze egy kis zsemle ára. Igazán nem sok. - És mindenkinek meg kell fizetnie - kottyant közbe Aelius Cordus -, még én sem kapok szabadjegyet. - Méltóságos uraim, ti ne panaszkodjatok - szólt közbe az ajtónálló -, a nők a dupláját fizetik, s még így sem mehetnek be mindegyik fürdőbe! Az urak nem szeretik őket itten. - Nem is - vakkantotta közbe Julius Paulus őexcellenciája, a titkos levéltáros -, van Rómában még 632 fürdő, mehetnek azokba! Itt mi békességet akarunk. - Megrögzött nőgyűlölő volt a pocakos. - Csekélység a negyed as, azt mondod, ezredes uram - fordult megint hozzám a szerkesztő -, óriási tévedés. Számítsd ki: egyszerre 2500 ember fér el kényelmesen a fürdőben, s így naponta legalább 10 000 ember fordul meg itt. Micsoda bevétel! Bárcsak a zsebemben volna! A fürdő csakugyan zsúfolva volt, a ruháinknak már csak azért kaptunk szekrényt az apodyteriumban, vagyis öltözőben, mert Ortuthius barátunk előre megrendelte. Gyönyörű volt ez a csarnok: kupolája legalább öt emelet magasságban tornyosult felettünk, padlóját roppant mozaik borította, fehér alapon kék gladiátor-alakok, hálósok, szigonyosok, rövidkardosak, nagypáncélosak: igazán mozgalmasak voltak a jelenetek. A mozaiktól jobbra-balra egy-egy márványszökőkút sistergő vize hűsítette a levegőt. A falakat kétszeres embermagasságig aranymozaik borította. A márvány ajtókeretek, a bronzajtók, az üvegtáblák opálos derengése valami sejtelmes hangulatot keltett ebben a teremben. Gargilius bajtárs zagyvalékára gondoltam, és hangosan elnevettem magamat. 83

singularis lovasság - válogatott lovasság, a császár lovas testőrsége

114

Rabszolgáinkat ott hagytuk az öltözőben, és mi bementünk az óriási középső terembe: ez volt a tepidarium, a langyos terem. Itt enyhe volt a központi fűtés melege, mérsékelt a levegő, s a négy medencében száz meg száz ember élvezte a kellemes langyos fürdőt. Fröcskölték, paskolták a vizet, úszkáltak, víz alá nyomkodták egymást, az összevissza kiáltozás ércesen csattant a falakon és boltozatokon. Egyszerre csak fölkaptam a fejemet: tagbaszakadt néger állt előttem, s bikahangon morogta: - Parancsolsz, méltóságos uram? Hamarosan rájöttem, hogy a barátságos megszólítás nem engem illetett, hanem Gargilius Martialist. És az ezredes csakugyan kötélnek állt: két perc múlva ott hevert már az egyik márványágyon, s a néger gyúrta, gyömöszölte, valami síkos kockával kenegette, az ezredes meg élvezettel nyögött a dögönyözés közben. No, pénze van az ezredes úrnak, állapítottam meg, különben nem telnék neki liliommal illatosított kimolosi földre. Aquincumban egy dúsgazdag eraviscus kereskedő mutatott egyszer ilyen szappandarabot, de hát ez olyan elérhetetlen kincs, hogy csak efféle ügyes udvari emberek engedhetik meg maguknak, ha ugyan a császár megengedi nekik. No, Alexander Severus nagyon elnéző: nem sokat kérdezgeti, parasztból vagy rabszolgából sajtolták-e ki a hozzávaló pénzt. - Nini, Őfelsége is megdögönyözteti magát - mutatott a terem másik végébe Aelius Cordus. Arra sétáltam: a császárt rózsaillatos szappannal dörzsölte szálas germán rabszolgája. Most láttam, hogy ennek a tizenöt éves fiúnak olyanok az izmai, mint valami atlétának. Unatkoztam ebben az egyhangú langyosságban, hát otthagytam újdonsült barátomat, és átmentem a caldariumba, a forrólevegős és forróvizes terembe. Mint a többi teremben, itt is márvány fürdőszékek álltak a falak mentén, legalább háromszáz. Az egész fürdőben, ahogy emlékszem, lehetett vagy 1600. Letelepedtem az egyikbe, és élvezettel szürcsöltem a forró levegőt, meg-megmerültem a forróvizes medencékben, hiszen északi hazámból tekintélyes bronchitist hoztam magammal, legalább hadd gyógyítsam meg ebben a csodafürdőben. Hát itt aztán lehetett gyógyulni: csak úgy ömlött a falakból meg a padlókból a központi fűtés melege! Csak úgy szakadt rólam az izzadság! Pilledten vánszorogtam át az ajtóval elzárt mellékterembe, a laconicumba, hogy negyedórát a száraz gőzben is töltsék. Ez volt az igazi orvosság a torkomra. Kellemesen elbágyadtam, és szinte már szundikáltam az egyik fal melletti márvány karosszékben, mikor harsány hang riasztott föl: - Hé, Raevius bajtárs, hol vagy? Tán elolvadtál? No, erre aztán felugrottam, s ezredes barátommal együtt átmentem a frigidariumba, a hideg csarnokba. Itt már nem is érzett a fűtés, a medencék vize hideg volt: pompás üdülés a meleg termek bágyadtsága után. A terem közepén négyszögletes márványtalapzaton Apollonios és Tauriskos remekműve emelkedett: Dirke bűnhődése. Ámulva néztem a görög művészetnek ezt a csodáját, de Gargilius ezredes máris karon fogott, és bevezetett a palaestrába, az óriási területű fedetlen oszlopcsarnokba, ahol a sportok és játékok folytak. Jól megolajoztattuk magunkat, aztán parázs birkózómérkőzést rendeztünk a nyápic szerkesztő és az időközben odaérkezett Serenus Sammonicus legnagyobb rémületére: mind a ketten azt hitték, hogy legalábbis agyonszorítjuk egymást, úgy ropogtak a csontjaink. Persze, kutya bajunk se lett, mindössze a földhöz lapítottam Gargilius ezredest, hogy csak úgy nyekkent. Utána a szolgák alaposan ledörzsöltek, és most már aztán mind a kettőnket érdekelt az a sok összevissza kiáltozás, ami szüntelenül fölverte a fürdőt: - Friss kolbászt tessék! - Nyársonsültet tessék! Friss a zsemle, ropogós! - Friss a perec! - Friss fügét, datolyát, olajbogyót tessék! - Itt a hideg gyümölcsbor! - mint a vásárban vagy a cirkusz környékén, versenyek napján. Odamentünk az 115

egyik pecsenyéshez, vettünk egy kis nyársonsültet, lehetett vagy három font, és farkasétvággyal falatozni kezdtünk. A csontokat csak úgy magunk elé hajigáltuk a remek márványpadlóra. - Ursus - füttyentett most az ezredes, és íme, valahonnan egyszerre ott termett hatalmas vadászkutyája. Most már hármasban falatoztunk. A pecsenye kitűnő volt, a zsemle friss és ropogós, utána persze nem holmi gyümölcslét ittunk, hanem hólében hűtött vörösbort: mondhatom, méltó megkoronázása volt a fürdőnek. Cordus, a szerkesztő, hosszú egyenes kiflit majszolt a sarokban, s fél füllel hallottam, amint a mellette álló bibircsós úrtól tíz sestertiust kért kölcsön. - Tíz sestertiust! Nevetnem kell! - kacagott a bibircsós. - Évek óta nem volt egyszerre ennyi kihelyezhető pénzem. Bocsáss meg - tette hozzá széles karmozdulattal -, bankom e pillanatban a tönk szélén áll. Azonban néhány óra múlva, ha előadtam legújabb költői művemet, és beszedtem Őfelsége és az udvar fejedelmi adományait, készséggel állok rendelkezésedre. Viszont becses lapod holnapi számában kegyeskedel majd, ugyebár, néhány meleg szót szentelni a „Szakács és cukrász párbaja” című remekemnek, esetleg közölnél belőle egy részletet? Ebben az esetben nem ragaszkodnám a kölcsönadandó sestertiusok visszatérítéséhez. Julius Cordus szélesen mosolygott: ebben a mosolyban a teljes odaadás ragyogott a költő felé, akit most Gargilius Martialis is megismert: - Nézd csak - mutatott felé -, ez Vespa, a híres versfaragó s egyúttal csúfsága nevének: mert bár neve darázs, fullánkja nincs, sőt ellenkezőleg, addig simogatja áldozatát, míg ki nem feji belőle a pillanatnyilag hiányzó sestertiusokat. Meneküljünk. Átsiettünk a tornacsarnok másik oldalára, és onnan a hűvösből sokáig gyönyörködtünk a sportolókban. Remek ökölvívást láttunk, egyik-másik diszkoszdobó szinte Myron szobrát juttatta eszünkbe, a gerelyvetőknek meg majdnem kicsiny volt az óriási palaestra. Idebent nem volt hely a versenyfutásra: a futók kint dolgoztak a fürdő parkjának sportpályáján, idebent az atlétákon kívül csak a labdajátékosok voltak még. Jókora bőrlabdával játszottak, roppant erővel magasra hajították, s aki elfogta, menekült vele, hogy a maga párthíveihez juttassa. Volt másféle játék is, kisebb labdával: szembeálltak egymással a felek, óvatosan adogatták a labdát egymásnak, s mikor a másik elkapta, az adogatónak menekülnie kellett, hogy meg ne sózza vele. Gyerekek és öregek egyformán részt vettek ezekben a játékokban, és a tornacsarnok csak úgy visszhangzott a kacagásuktól. A felnőttektől távolabb apró gyerekek játszottak bújósdit meg fogócskát, az egyik sarokban két kis pufók kölyök csontkockákkal szórakozott, a szökőkút mellett két ikergyerek - amint megtudtam, a kitűnő Ortuthius fiai - szuszogva húzta kis létrásszekerét, s közben az egyik papírsárkányt, a másik pálcára tűzött papírkereket lobogtatott. Csataordításuk túlharsogta a szökőkút vízének csattogását. - Odanézz - bökött oldalba Gargilius ezredes, mikor átmentünk a kisebbik oszlopcsarnokba -, ott sétál a konzul a kitűnő Julius Paulusszal, s mellettük Julius Titianus, akit rövidség okáért csak majomnak szoktunk nevezni. Mind a hárman úgy tesznek, mintha elmélyedtek volna holmi magasröptű filozófiai vitában. - Holott? - kérdeztem rosszat sejtve. - Holott nőkről és ételekről fecsegnek. Gyere csak közelebb - javasolta az ezredes. Igaza volt. Szinte meghűlt bennem a vér, mikor a titkos levéltáros őexcellenciája elejtett szavaiból meggyőződtem róla, hogy valóban a töltött borjúcombhoz illendő mártások minéműségéről folytatott mélyenszántó eszmecserét.

116

- Akkor inkább menjünk át az exedrába - javasolta Gargilius Martialis -, és hallgassuk meg Vespa legújabb elmeművét. A kis félkörű helyiségben, ahová most beléptünk, nagy volt a nyüzsgés, szinte úgy tetszett, hogy mindenki egyszerre szaval és beszél. Valóban, egymást torkolták le a szónokok és költők: mindegyik igyekezett valami eredetiséggel magára vonni a figyelmet. Első pillantásra látszott, hogy nincs köztük komoly ember. - Igazi író nem adja a fejét ilyesmire - jegyezte meg fitymálva a szerkesztő. - Régen elmúltak azok az idők, amikor még esemény volt egy-egy recitatio. Valóságos csoda volt, hogy most csönd lett a teremben: az emelvényen már ott düllesztette a mellét Vespa, a gyorsköltő, és rikácsoló hangon jelentette be, hogy a műélvezetek valóságos halmazatát fogja nyújtani Róma előkelő és műértő közönségének, amennyiben költeményét el fogja játszani, éspedig úgy, hogy mind a szakács, mind a cukrász szerepét maga adja elő. - Halljuk, halljuk! Remek! No ez jó lesz! - lelkendezett a közönség. Hát csakugyan mulatságos egy előadás volt. A gyatra költemény arról szólt, hogy a szakács és a cukrász vitatkozik - melyikük mestersége a fontosabb; ízléstelen és szellemtelen versekben magasztalja mindegyik a maga művészetét, és pocskondiázza a másikét. Vulcanus volt a bíró, ezt a szerepet is maga a költő játszotta; mikor a vitatkozók kimerültek, megjelent az isten személyesen, hosszú vörös szakállal, és természetesen mind a kettőnek igazat adott, s egyúttal meg is fenyegette a két művészt, hogy ha nem fognak össze, mind a kettőtől megvonja mestersége legfontosabb elemét: a tüzet. No, ezzel a süket csattanóval végződött a móka. Vespa nyomban körültányérozta a társaságot, szemlátomást kielégítő eredménnyel. A nagyobbik exedra előtt óriási Herkules-szobor állt, s talán ennek a hatalmas furkosától ijedtek meg a fűzfapoéták, de ebben a félkörű csarnokban jóval kevesebben voltak. No, hamarosan meggyőződtünk róla, hogy ez a csöndesség nem is annyira Herkules, mint inkább a császár érdeme: őfelsége ide vonult vissza szűkebb környezetével. Minket akadálytalanul bebocsátottak a testőrök, s amint beléptünk, maga a császár is barátságosan intett felénk. Éppen ebben a pillanatban szólalt meg Ulpianus: - Felséges uram, kegyeskedjél eljátszani Mesomedes fuvolahangversenyét. A császár, úgy látszik, nem szokta kéretni magát; intett a zenészeknek, az orgonista és a hárfás odatelepedett mellé, az egyik rabszolga bíborpárnán hozta a fuvoláját, és a hangverseny máris megkezdődött. A fiatal császár csakugyan szépen játszott. Mesomedes görög zeneszerző három himnuszból álló fuvolaversenyét még nem hallottam soha - hogy juthatna az ember ilyesmihez a barbár északon? -, mondhatom, nagyon élveztem. - Új Orpheusz! - lelkendezett Ulpianus, mikor a császár befejezte, és felcsattant a szokásos taps. - Még a köveket is megindítaná. - Jupiter óvjon ekkora sikertől, Ulpianus - tiltakozott a császár nevetve -, hiszen akkor fejünkre zuhanna ez a roppant boltozat. Kedves volt a szerénykedése; látszott mégis, hogy a bók jólesett neki. Most fölkelt, a vestiarius84 ráadta bíborköpenyét. - Ha megengeditek, urak - szólalt meg -, éhes vagyok. Julius Ortuthius koppantott a pálcájával:

84

vestiarius - öltöztető rabszolga

117

- Őfelsége visszavonulni óhajt a palotába - harsogta szertartásosan, mire izgatott mozgolódás és futkosás támadt a fürdőben. - Julius drágám, mért nem mondod egyszerűen, hogy „Alexander hazamegy?” - kacagott a császár. - Felséges uram, ezt mindenki mondhatja, csak a főszertartásmester nem - nyögte a kitűnő Julius. - Ments fel a hivatalomtól, könyörgök, különben sohasem fogom megírni tízkötetes művemet az Ámor és Psyche-problémáról. - Éppen azért nem mentelek föl - mosolygott Alexander Severus -, megmentem az irodalmat ettől a roppant műtől. Képzeljétek, urak, folyton azzal gyötörne mindenkit, hogy olvasta-e már, sőt megvette-e. Nos, mire szavaztok: fölmentsem vagy maradjon? - Maradjon! - zúgták az urak cinkos nevetéssel. Ez az évődés szinte mindennapos játéka volt a császárnak. Közben kiértünk a nagy öltözőcsarnokba, mindenki díszben volt megint, a testőrök szoborrá meredt két sora közt kiléptünk a márciusi napsütésbe, fölharsant a kürt, a császár gyaloghintóba szállt. Ortuthius dühösen koppantott a pálcájával. A kapu mellett, a második oszlop mögött, Vespa, a költő, éppen most csúsztatott tíz sestertiust a szerkesztő markába.

118

AQUINCUM CSALOGÁNYA Zsong a kaszárnya, harsog az ébresztő, már hajnal óta talpon van mindenki, még jómagam is, pedig hát az ezredes csak tovább alhatik, mint a bundás, Polluxra! hiszen azért ezredes! És hajnal óta nincs egy pillanatnyi nyugtom sem: Raevius ezredest keresi mindenki, csak úgy záporoznak rám a jelentések, valósággal Jupiternek érzem magam itt a világ végén, Aquincumban, a Danuvius85 partján, a barbár eraviscusok, bojusok, breucusok és egyéb vad törzsek között. Szó sincs róla: rettentő hatalom van a kezemben, a II. tartalék légió parancsnoka vagyok, vitéz gyalogságomon kívül van válogatott lovas osztályom, vannak műszaki csapataim, van katonai kórházam és itt, a polgárvárosban annyi kiszolgált katonám, hogy ha a vad lovas jazigok túlságosan fickándozni mernének, még egy tartalék légiót is fel tudnék szerelni, és Herculesre! alaposan ellátnám a bajukat. Csak lassan a testtel, Raevius, csillapítom magamat, mire való ez a harciasság? Csakugyan nevetnem kell magamon, de nevetne rajtam Alexander Severus császár őfelsége is, ha látná, hogy miféle apró-cseprő ügyekkel foglalkozom, s méghozzá nagyképű komolysággal. Derék veteránusaim tűzoltótestülete s egyben temetkezőegylete ma - díszes hangverseny keretében felavatja új orgonáját, Caius Julius Viatorinus polgármester úr ajándékát. A hangversenyen fellép Aelius Justus, a kitűnő orgonaművész és Aelia Sabina, a gyönyörű fiatal énekesnő, ott lesznek Aquincum polgári és katonai méltóságai, sőt az eraviscus város előkelőségei is. Lesz nagy lakoma, kivilágítás, csónakos felvonulás a Danuviuson, örömtüzek a hegyeken és amit akartok. És ennek az egész felfordulásnak én vagyok a vezérkari főnöke. Hát így jár az, akit nagyon szeretnek a veteránusai. - Sergius! - kiáltok, és az ajtón máris beviharzik segédtisztem, a százados. - Kardot, sisakot, köpenyt! - vezényelek, s két perc múlva már lóháton ügetek a polgárváros felé. Olyan a város, mintha legalábbis mozgósítás volna: ezren meg ezren nyüzsögnek az utcákon, felvonulnak a céhek, zenekarokkal, zászlókkal, jelvényeikkel, önérzetesen lépkednek az élen az elnökök és a választmányi tagok, s nini, hangos zeneszóval itt vonul a nap hőse, a tűzoltókollégium, az élén Julius Severus, aki tényleges altiszt korában is zászlótartó volt, büszkén emeli a kollégium aranyrojtos vörös vexillumát. Igazán minden ember az utcán van, hiszen ilyen látványosság ritkán esik Aquincumban, s itt a világ végén minden apró változatosságot izgalmas és érdekes eseménnyé dagaszt az unalom és a képzelet. Lám, Aemilius Pacatus őméltósága, a volt polgármester és a Pacatus Testvérek híres fazekasműhelyének igazgatója maga is itt van a tömegben, amely elárasztja a széles és előkelő Fürdő utcát. Pacatus köszön, viszonzom, de rögtön bekanyarodom az amfiteátrum felé, a tűzoltókollégium épülete előtt leszállok és besietek, hogy az utolsó intézkedéseket megtegyem. - Méltóságos uram - szólal meg az utcai csoportban Herenmus, a nyugalmazott őrmester és tekintélyes kocsigyártó -, mit szólsz hozzá, hogy Raevius ezredes úr szinte napról napra fiatalodik? - Könnyű neki - sóhajtott Pacatus -, nincsenek üzleti gondjai, s még álmában is pénzt keres. - Hogyhogy? - érdeklődött Auctus, a bronzöntő. 85

Danuvius (Danubius) - Duna

119

- Hát csak úgy, hogy akár alszik, akár nem, mindig jár neki a fizetés. - Pacatus boldog volt, hogy talán már századszor elsüthette ezt a kopott tréfáját; hallgatósága mindenesetre illedelmes derültséggel fogadta. - Őszintén szólván, méltóságos uram, bocsáss meg, mi azért nem panaszkodhatunk - szólalt meg félénken Rusticus, a másik jómódú fazekas. - Műhelyeink teljes üzemmel dolgoznak, s a mai ünnepségre is, ugyebár, elég drága készletet szállítottunk. - Kicsinyes vagy, Rusticus - torkolta le őméltósága. - Az ilyen hitvány kis üzlet is kielégít téged, pedig hidd el, ez csak tengődés. Amíg az edénybehozatalt megengedik, addig itt igazi nagyiparról nem lehet szó. Ugyan mi köze a galliai Censorinusnak vagy Valeriusnak Aquincumhoz? Augusta Trevirorum, Colonia Agrippina meg Tabernae Rhenanae86 műhelyei csak úgy ontják ide az árut, a kolóniai üzemek üveg -, terrakotta- és fehér agyagvázái olyan kapósak, mintha ingyen vesztegetnék őket, a kolóniái kereskedőknek céhük van itt Aquincumban, s még mintakönyveket is tartanak. A virágzó aquileiai műhelyeket már lehengerelték, s nemsokára ránk kerül a sor. Erről van szó, barátom - fejezte be diadalmasan. - Hát igen - adta meg magát Rusticus -, ez így van, sajnos, de csak kevesen látják a helyzetet olyan világosan, mint méltóságod. - No látod - fejezte be Pacatus -, hát ezért fiatalodik Raevius ezredes. Törődnék csak valamit az iparral meg a kereskedelemmel, Herculesre! majd beleőszülne! No, ezek jól elintéztek engem, még szerencse, hogy nem hallottam. De tovább nem is rágódhattak rajtam, mert valósággal elsodorta őket a tömeg. Most kezdett komoly arányokat ölteni a város ünnepe. Méltóságos léptekkel közelgett a Jupiter-templom felől Titus Flavius Felicio, Aquincum főpapja, fényes kíséretével, feleségével, Flavia Secundinával és öt felnőtt gyerekével, nyomában a tűzoltókollégium testületileg, s utánuk végeláthatatlan embertömeg. Éppen most jöttek az ünnepi áldozatról: ezzel kezdődtek az ünnepségek. - Nézd - súgta oda Severilla, Pacatus felesége az urának -, ott jön Aelius Lupus, Ulcisia Castra87 polgármestere. Csakugyan nagyszabásúnak ígérkezik a mai orgonaavatás. - Igazad lehet - folytatta a férje -, itt vannak a pannóniai légiók küldöttségei is; ott jönnek a X., XIII., XIV. és XV. légiók tisztjei és altisztjei. No, Raevius barátunk jól felfújta ezt a kis műkedvelő előadást. - Csak ilyent ne mondj - tiltakozott Severilla -, mert Aelia Sabina a birodalom legnagyobb művésznői közé tartozik. - Ha olyan nagy művésznő, mint amilyen szép, akkor igazad van - mondta ravaszul őméltósága. - Aemilius - villámlott rá az asszony -, neked csak én vagyok szép! Megértetted? - Érteni nem értem, de ha mondod, bizonyosan úgy van - húzta be a fejét őméltósága. Ezzel aztán helyre is állt a családi béke, mert mikor az asszony két öccse, Severinus lovaskapitány és Fuscus egyetemi hallgató odalépett hozzájuk, már édesen mosolyogtak mind a ketten. Most már hát négyesben indultak az amfiteátrum felé, hogy ha sikerül átvergődniök a tömegen, eljussanak a tűzoltókollégium székházába, és részt vegyenek az ünnepi díszülésen. Szerencsére

86

Augusta Trevirorum, Colonia Agrippina, Tabernae Rhenanae - Trier, Köln, Rheinzabern

87

Ulcisia Castra - Szentendre

120

a kollégium közelében katonaság állt sorfalat, rendőrök s maguk a kollégium tagjai ügyesen szabályozták a közlekedést, és így Pacatusék könnyűszerrel bejutottak. A kollégium oszlopos dísztermében legalább háromszáz ember hullámzott és zsongott, de abban a pillanatban, mikor Julius Severus elnök úr fölemelte a kezét, egyszerre elcsöndesedett a zsivaj. Méltóságos volt a kép: a terem végében az emelvény, fölötte zászlók és jelvények, a hosszú asztal mellett pedig a kollégium vezérkara, az elnök, mellette Sabinus, Ulpius, Furio és Crescens választmányi tagok, az asztal végén pedig a scriba, a testület jegyzője, Crispinus nyugalmazott ezredkürtös. A közönség soraiban ott pompázott a város és a környék minden előkelősége, s az első sor közepén még a kelta Aquincum, az ősi eraviscus város küldöttsége is ott ült: Bageton, az elöljáró, s mellette Atala és Atto tanácsos urak. Ez az eraviscus város ott volt a nagy hegy tetején, a régi rév táján, ahol emberemlékezet előtti időkben az első emberi település keletkezett itt a Danuvius partjain. A túlsó parton pedig, szemben a heggyel, ott komorlott Contraaquincum zömök vára, erős falaival, testes bástyáival, fenyegető tornyaival, hogy védelmezze Aquincum életét, iparát, kereskedelmét, 60 000 lakosát a barbár jazig lovasok támadásai ellen. A várőrséget az aquincumi II. tartalék légió egyik zászlóalja adta. Az áhítatos csöndben már beszélt is Severus elnök úr, s nyilván megizzasztotta Crispinus jegyzőt, mert már a szónoklat második félórájában fölkapaszkodott az emelvényre Bitus, ugyancsak nyugalmazott ezredkürtös, és felváltotta a kimerült Crispinust. Máig is rejtély előttem, hogy mért éppen a kürtösökből kerültek ki a jegyzők, de bizonyos, hogy értették a mesterségüket, mind a kettő kitűnő gyorsíró volt s a háromszázéves Tiro-féle gyorsírás tanára az aquincumi iskolában. - Jaj de szépen beszél a lelkem - szólalt meg az utolsó sorban egy gyászruhás öregasszony, a nemrég elhunyt zászlótartó, Provincialis édesanyja. Azért volt olyan meghatott szegényke, mert hogy az elnök úr igazán díszes és gyönyörű temetést rendezett a fiának. Hiszen az elnök is éppen arról beszélt, hogy mily nemes célok szolgálatát tűzte maga elé a kollégium. És ha meggondolom, igaza is volt, s a kollégiumok munkája minden elismerést megérdemelt. Az iparosok, kereskedők, volt altisztek - mint a birodalom többi részeiben - itt is céhekbe, kollégiumokba tömörültek, hogy megvédjék közös érdekeiket, ellássák a tűzoltószolgálatot, s végül megadják tagjaiknak a végtisztességet. Minden tag havi tagdíjat fizetett, részt vett a havi gyűléseken, a tűzoltógyakorlatokon, a közös istentiszteleteken és lakomákon és a tagtársak temetésén. Mert minden tagnak kijár a díszes temetés és a kőből faragott művészi síremlék; ennek költségeit is javarészt a kollégium fedezte. Aki a temetésekről vagy a gyűlésekről elmaradt, azt pénzbírsággal büntették, és ennek köszönhető, hogy az egyesületi élet igen élénk volt: minden társadalmi megmozdulásban a kollégiumoké volt a főszerep. Julius Severus elnök úr ékes szavakkal ecsetelte a tűzoltókollégium áldásos működését, és csak most derült ki, hogy az egylet ma ünnepli fennállásának századik évét. Az elnök meleg szavakkal köszöntötte a testvérkollégiumok küldöttségeit, mire a Ceres -, Diana -, Victoria- és egyéb kollégiumok elnökei ugyancsak cikornyás szónoklatokban válaszoltak és magasztalták a derék aquincumi tűzoltókat, Pannónia leghíresebb tűzoltótestületét. Hát agyondicsérték egymást, annyi bizonyos, de mindenki megérdemelte azt, amit kapott. Severilla méltóságos asszonynak a nagy tolongásban a tyúkszemére léptek, Vusio, a kollégiumi kapusa valakitől két pofont kapott, máig sem tudja, kitől és miért, s végül kint a főutcán egy vásott inasgyerek belemarkolt a pék kosarába, kiemelt három perecet, és kereket oldott; a tömeg, mintha megbabonázták volna, pillanatok alatt szétszedte a pék boltját, csak éppen a kosarait hagyta meg. Proculus, a pékmester, olyan keservesen jajgatott, hogy Viatorinus polgármester úr a városi pénztárból azonnal megtérítette minden kárát. A rossz nyelvek azt rebesgetik, hogy a pékmester kétszer annyit keresett, mint amennyit a süteményei értek. De hát 121

miért ne, hiszen rokona volt Aurelius Fortunatus városi főbíró úrnak. A zsebtolvajok is derekasan dolgoztak: a rendőrség elfogott egy híres nemzetközi zsebmetszőt, éppen abban a pillanatban. mikor kiemelte Statius Constans kórházi gondnok tömött pénzeszacskóját. A tolvaj megvolt, a pénzeszacskó azonban szőrén-szálán eltűnt; hiába, nagyszerű ez a tolvajszervezet! És íme Fortuna kajánsága: a pénzt viszik a cinkosok, s azt, aki megszerezte, viszik a rendőrök. Természetesen ezt is nekem jelentik, a Gemina- és Apollinaris-légiók tiszti küldöttsége is nálam jelentkezik, mindenki Raeviust keresi, mintha legalábbis én volnék a tűzoltó-főparancsnok. Gyerünk, gyerünk, biztatom magamat, lóra kapok, Sergius mellém rúgtat, az utcák már meglehetősen kiürültek, hát hajrá, szapora ügetésben nekivágunk, csak úgy szikrázik a kövezet lovaink patkói alatt! Egyszerre csak fordul egyet velem a világ, lovam megtorpan, s én máris nagyot nyekkenek a földön. Polluxra! ilyen szégyen nem esett velem hadapród korom óta, valósággal kilöttyentem a nyeregből, s a bal karomra zuhantam: irtózatosan fáj, nyilván kificamodott. - Ezredes uram - hajlik fölém a derék segédtiszt -, azonnal viszlek a megállít egy eraviscus kocsit, felültet, és pillanatok múlva ott áll velem főorvos úr rendelőjében. A főorvos, a katonai kórház parancsnoka, legkitűnőbb orvosainak: harminc évvel ezelőtt Galenustól tanulta Rómában.

kórházba! - S máris Titus Venusius Aper egyike a birodalom az orvostudományt

- Katonadolog, ezredesem - mosolyog -, egyet csavarintunk rajta, így ni - keservesen fölszisszentem -, s máris helyén van ez a gonosz csont. Ugye? - kérdezte diadalmasan. - No ugye, nem fáj? - Á, dehogy, dehogy - nyögtem mosolyogva -, már mért is fájna, ugyebár? - És jót nevettünk mind a ketten, hiszen katonák voltunk. No, most aztán rohamléptekben haza! Sajgott a bekötözött karom, de még jobban izgatott: mit szól majd drága feleségem, Memmia, ehhez a szokatlan késéshez. Hát szólt! Olyan zivatarral fogadott, hogy egyszeriben megfeledkeztem a bebugyolált és felkötött karomról. No, mindegy, voltam én már csatában is, gondoltam magamban, oda se neki! A drága lélek csak akkor sajnált meg, mikor estefelé nekivetkőztem, hogy díszbe vágjam magam, s meglátta a dagadt karomat. De még akkor is neki állt feljebb: - Öregszel, Raeviusom, bizony öregszel - mondta őszinte részvéttel, de éreztem, hogy inkább önmagát sajnálja. És akkor sem értettem, ma sem értem, miért örülnek az asszonyok olyan rettenetesen, ha észreveszik, hogy a férjük öregszik. No, mindegy, az öltözködés sikerült, közben igazán csak tíz kisebb-nagyobb ügyet kellett elintéznem; legfontosabb volt a kórház részére érkezett finom olaj vámmentesítése. Megadtam az engedélyt, és személyesen mentem el a vámhivatalba, s végignéztem, amint a hordókra rásütötték a „Vámmentes” bélyegzőt. No, legalább valami hasznosat is végeztem ma, Pacatus nem mondhatja, hogy ingyen kapom a fizetésemet. A karom annyira javult, hogy ha a kardom markolatán nyugtattam, nem is fájt nagyon, és senki sem vehette észre, hogy beteg. Ezüstpáncélomon szikrázva csillantak meg érdemrendjeim, mikor drága feleségemmel kocsiba szálltam, hogy a díszhangversenyre hajtassunk. Egyszerű, ezüstszegélyes fehér selyemruhát viselt a drága, Rómából hozatta a múlt héten: az árából kitelt volna az egész pannóniai törzstiszti kar minden ezüstpáncélja. Egyetlen ékszere az a borostyánba fagyott aranybogárka volt, amelyet a tavasszal hoztam neki Savariából, a Rómába vezető borostyánút egyik legnagyobb városából. 122

Majdnem az utolsók voltunk, a hangverseny már minden pillanatban megkezdődhetett. Már csak éppen annyi időnk volt, hogy üdvözölhettük az előkelőségeket, és drága feleségem megállapíthatta, hogy Severilla, Pollia, Flavia Secundina s a többi előkelő hölgy ruhája hitvány rongy az övéhez képest. Fölényes mosollyal ült le a karosszékébe. Gyönyörű volt a terem, valóságos fénytengerben úsztak a lobogók, a jelmondatos pajzsok a falakon, az állam címere az emelvény fölött s a friss zöld virág- és lombfüzérek. A férfiak díszruhái s a női ruhák fátylai, selymei, bársonyai fölött kincseket érő keleti illatszerek könnyű felhői úsztak. Az első sor közepén aranyozott karosszékben ült Caius Julius Viatorinus őméltósága, szeretett polgármesterünk, szemben vele, az emelvényen, a mai est büszkesége: az új orgona. Bizonyos, hogy ilyen remek orgona nincs több az egész tartományban. Állványával együtt olyan magas lehet, mint egy szálas germán testőr; az állvány bronzveretei Orpheuszt ábrázolják, amint énekével megszelídíti és maga köré gyűjti a vadállatokat; a remekmű Auctus bronzöntőműhelyéből került ki. Maga az orgona - ha szabad emberi alkotásra ezt mondanom tökéletes: bronzsípjai négy rétegben sorakoznak egymás mögött, és szinte szikráznak a lámpák fényében, s a billentyűk bronzverete némán várja a művész kezét, hogy varázsos hangokat csaljon ki a sípokból. Ebben a pillanatban elhalkul a terem moraja: az emelvényen megjelenik a zenekar: kürtös, trombitás, fuvolás. A közönséget a várakozás fülledt izgalma üli meg. Most rövid, vörös tunikában hírnök lép a dobogóra, Mercurius jelmezében. - Ki ez? - kérdi Severilla az urától. - Ez a bejelentő, ez hirdeti ki, milyen műsorszám következik. Pisszegés hallatszik mögöttük, elhallgatnak. Izgalmas műsorszámok következnek: az első Magimarus, az eraviscus bűvész és varázsló; zeneszóra dolgozik, mindent eltüntet, és mindent elővarázsol, a tisztek sisakjából nyulakat szed ki, a páncéljuk alól illatos selyemzsebkendőket, a közönség jobbra-balra dől a kacagástól. Jól kezdődik. Utána dörgő taps fogadja Titus Aelius Justust, a híres orgonaművészt, a II. tartalék légió szerződéses orgonistáját. Odaáll a vadonatúj orgona mögé, és játszani kezd, a zenekar halkan kíséri. Isteni a hangja ennek az orgonának. Hallottam én már Rómában is orgonahangversenyt, de ilyent még soha. Ez a hangszer sír, mosolyog, fuvoláz és búg, a hangja simogat, elringat, felpezsdít és lángra gyújt egyszerre! Aelius Justus szinte átszellemülten játszik, a közönség áhítatos csöndben hallgatja. Minden műsorszám végén percekig zúg a taps, végül a polgármester föláll, és pálmaágat nyújt át neki. Most a vörös tunikás Mercurius bejelenti, hogy Trophimus következik, a világ leghíresebb labdaművésze. Mikor az emelvényre lép, már nyolc üveglabda röpköd körülötte; minden labda más színű, és valóságos színörvény kavarog a nézők szeme előtt, amint a művész karjával, kezével, fejével, orrával, irtózatos gyorsasággal dobálja, keveri, kavargatja, röpíti, forgatja a nyolc színes üveggömböt. És a gömbök anyaga nem egyforma üveg, üvegjük nem egyformán vastag, s amint összekoccannak, dallamos zenévé fűződik a hangjuk, a művész valami népszerű nótát játszik velük. Egyszerre csak meggyorsul az ütem, szédítő iramban peregnek a gömbök, szinte megszakítatlan színes körvonalat írnak le, és most belevág a zenekar, friss induló pattog, s a művész orkános tapsviharban távozik az emelvényről. Csak nagy nehezen csillapodik le a közönség. „Magimarus! Magimarus!” - zúgják szakadatlanul, s a lelkesedése csak akkor lohad, mikor a vörös ruhás Mercurius bejelenti, hogy most pedig „műsorunk fénypontja” következik, Aelia Sabina énekművésznő, Aquincum csalogánya. És már ott is állt a sudár termetű barna lány az emelvényen. Nem volt több tizenhat évesnél, Herkulesre! - bár drága feleségem minden áron be akarta bizonyítani, hogy már huszonhat is elmúlt. Máig sem értem, mért örülnek a nők annak, ha egy másik nő öregebb náluk! No, 123

mindegy, csak azért is tizenhat éves, legénykedem magamban, és elgyönyörködöm ebben a földöntúli szépségben, amint kobaltkék ruhájában, aranyövvel a derekán, aranydiadémmal a hajában, mosolyogva ott sugárzik az emelvényen, isteni tünemény. Megszólal az orgona, Aelius Justus balra kihajol a hangszer mögül, hogy néha beintsen a művésznőnek, a zenekar halkan zümmögni kezd, és egyszerre fölcsendül Aelia Sabina harmatos hangja. Szapphó szerelmes dalát énekli, annyi forró érzéssel, oly közvetlen bensőséggel, hogy a hallgatóság szinte izzik a gyönyörűségtől. Severilla szeméből kövér könnycsepp buggyan. Nyilván Pacatus őméltóságára gondolt, aki dühödten tapsolt mellette, hogy csak úgy rengett belé a pocakja. Aztán sorra következtek a művésznő leghíresebb műsorszámai, s köztük legnagyobb sikere: Catullus verse Lesbiához. Ezt háromszor is megújrázták. Szegény kis Sabinát nem akarták leengedni az emelvényről, már garmadában hevertek a koszorúk az orgonán, a földön, pálmaágak borították a padlót, a művésznőnek mind a két karja teli volt virággal. Láttam, hogy nagyon kimerült szegényke, odaszóltam Viatorinusnak, hogy mentse meg a közönség dühös lelkesedésétől. A polgármester csakugyan felállt, és csattanós kis beszéddel befejezte a hangversenyt. Aelia Sabina megmenekült. Besiettem a művészszobába, igaz, hogy drága feleségem, Memmia is velem jött, így hát kettesben köszöntöttük az est hősét, Aquincum büszkeségét. Tündéri volt az este. Messze, a nagy hegyen, Contraaquincum irányában, hatalmas örömtűz lobogott az eraviscusok telepén, a bal parton, a vár őrtornyain fáklyák lángoltak, itt Aquincum alatt pedig színes lámpákkal kivilágított hajók és csónakok százai vonultak fel a Danuviuson, rajtuk a kollégiumok zenekarai, és szinte egész éjjel zengett a zene és a nótaszó a méltóságosan hömpölygő folyamon. Lejjebb a szigeten a légió szakácsai nyárson sült pecsenyével és aquincumi vörös borral vendégelték a népet. A város fölött, a hegyek és dombok oldalában fényben úsztak az előkelők villái, s a polgármester úr még a várost is kivilágíttatta, ami a legnagyobb ritkaság volt. Éjféltájban, a díszlakomán, enyhén oldalba bökött hű feleségem: - Hallod-e, Raevius, túlságosan kivirágzottál, talán mehetnénk. Az ilyen szelíd ajánlat olyan, mint a kaszárnyában a napiparancs, és hát mi tűrés-tagadás, volt is bennem némi méreganyag. Hát gyerünk, gondoltam magamban, úgyis vigyázni kell a tekintélyre. Hajnaltájban irtózatos lármára, kocsirobogásra, trombitálásra ébredtem. Gyorsan magamra kapkodtam az egyenruhát, és már rohantam is Sergius Silusszal az utcára. Szomorú látvány fogadott: égett a tűzoltótestület székháza; a tüzet részeg emberek vigyázatlansága okozta. Mindenáron Aelia Sabinát akartam megmenteni, de ezt a nemes cselekedetet elvégezte már helyettem Aelius Justus, az orgonaművész. Már a hangversenyen is észrevettem, hogy nagy a harmónia köztük, és igazam is lett, mert már harmadnap házasságot kötöttek. Hát bizony, őszintén szólván sajnáltam a gyönyörű kislányt ettől a muzsikustól, úgy gondoltam, hogy sokkal jobban festene valami daliás ezredes oldalán, de aztán eszembe jutott Memmia, az én házi zenekarom, aki már húsz éve elhúzta a nótámat, és hát lemondtam Aquincum csalogányáról. Nagy baj volt ez a csalódás, de talán ennél is szomorúbb, hogy a tűzoltótestület székháza porig égett, a díszterem padlója beszakadt, Viatorinus drága s remek orgonája a pincébe zuhant, és ezer darabra tört. A messze földön híres aquincumi tűzoltók éppen a maguk tüzet nem tudták eloltani.

124

ARANY Nagyot nézett kitűnő segédtisztem, Sergius Silus százados, mikor reggeli jelentése után közöltem vele, hogy az isteni Lucius Domitius Aurelianus császár rendeletére hivatalos küldetésben Dáciába utazunk. A százados kérdőn nézett rám. - Sergius - feddettem őt szokott ezredesi fölényemmel -, az öreg (bizalmasan így neveztük az ötvenkilenc éves Aurelianust) semmit sem tesz ok nélkül. Két parancsot nyomott a markomba. Íme az egyik, ez nyílt parancs: a dáciai bányákban lopnak, Alburnus Maior valóságos rablóbarlang, Sirmiumban pedig, a császári pénzverőműhelyben szervezett tolvajbanda működik. No, hát ezt a tolvaj társaságot kell lelepleznünk és szétugrasztanunk. - Katonai feladat ez? - kérdezte Sergius, kissé megsértett önérzettel. - Ha így beszélsz, kételkednem kell hűségedben a mi urunk istenünk, Aurelianus iránt. Lásd, rég nem volt történelmünknek ily dicső korszaka, mint a mostani: Aurelianus békét teremtett Keleten, helyreállította a birodalom szervezetét, elfogta a hírhedt palmyrai királynőt, Zenóbiát, megépíttette Rómában a Napisten ragyogó templomát: tudod, mit jelent ez? Megszűnik a birodalomban az ezerféle felekezet, Jupitertől kezdve Krisztusig minden isten elmehet zabot hegyezni! Egyetlen istene van már a birodalomnak, Helios, vagyis Sol, a mindenható Nap! - Belátom, ezredes uram... De én a szavába vágtam: - Nagy dolgok történnek, Sergius! Itt a másik parancs, amint látod: pecsét van rajta, csak Apulumban88 szabad kinyitnia a légió parancsnokának... Rendkívül fontos parancs van benne tettem hozzá titokzatosan -, bámulni fogsz, a helytartónak pedig leesik az álla ijedtében. A császár csak ennyit mondott nekem: „Raevius, csak rád merem bízni ezt a főbenjáró üzenetet. Tudod, miről van szó!” Sergius Silusnak nem mertem megvallani, hogy fogalmam sincs a császári parancs tartalmáról. Aurelianus azt hitte, hogy Pomponius Bassus, a konzul tájékoztatott, azonban az öreg egyszerűen megfeledkezett róla. Mindegy, indulunk. Délután már a Via Flaminián robog kényelmes hálókocsink a császári posta legjobb lovaival. Irány: Ariminium, Bononia, Altinum. Aquileia, Emona, Siscia, Sirmium.89 Tíz nap alatt ott vagyunk a tetthelyen, senki sem vár, úgy csapunk le a tolvajokra, mint a királytigris az áldozatára. Ez a derék Sergius hasonlata volt: minél északabbra jutottunk, annál vérszomjasabb lett. Este érkeztünk meg, és azonnal nyugovóra tértünk a „Kakas”-hoz címzett fogadóban, azzal a nyugodt öntudattal, hogy senki sem sejti érkezésünket, s holnap - hogy Silus szavával éljek mindjárt reggel „lecsapunk”. Ám az ilyen kisvárosban ugyan mi maradhatna titokban? A kocsis elmondta a fogadósnak, a fogadós a feleségének, és hajnalra a titok már nem volt titok. Még alig pitymallott, s máris jelentkezett nálam a városka két pocakos duumvirje, vagyis polgármestere hat decurio, azaz tanácsos kíséretében, hogy ők tisztelegni akarnak. 88

Alburnus Maior. Sirmium. Apulum - Verespatak, Mitrovica, Gyulafehérvár

89

Ariminium, Bononia, Emona. Siscia - Rimini, Bologna, Ljubljana, Sziszek

125

- Sergius - adtam ki a parancsot -, mielőtt beengedném ezeket a szószátyár vidékieket, siess a VIII. légió zászlóaljának kaszárnyájába, és közöld parancsomat Caius Oppius Bassus századossal, hogy azonnal küldjön ide a fogadó elé egy századot. Indulj! Kisvártatva megszólaltak odakint a felvonuló század sípjai; vidám zenére meneteltek, egyszerre csak dobbanva megálltak. Az ajtó nyílt, Oppius Bassus százados jelentkezett. - Százados - rendelkeztem -, a városi tanács itt marad az átriumban; itt tanácskozhatnak akár holnapig. - Gúnyos megjegyzésemre összerezzent a két duumvir. - Egy szakasz őrzi őket, négy szakasszal körülzárod a pénzverőműhely épületeit. Bassus százados a négy szakasz élén elindult. Mire segédtisztem kíséretében megérkeztem a pénzverőhöz, már kívül-belül izgatott futkosás, nyüzsgés fogadott. Néhány korbácsos rabszolgafelügyelő és munkavezető igyekezett volna szolgálat ürügyén eloldalogni, de a légionáriusok lándzsahegyei előtt megtorpantak. Mindenki benne rekedt a hálóban. Méltóságosan tolatott már felénk Flavius Flavianus, a pénzverő igazgatója, bíborszegélyes tógájában csakugyan méltóságos jelenség. Sajnos, ő is pocakos volt, és ez rögtön gyanút keltett bennem: mi az, gondoltam magamban, itt mindenki kövérre hízik? Nyilván aranyat zabálnak, vontam le a természetes következtetést. Flavianus megállt előttem, meghallgatta a császár parancsát, és hát mit tehetett egyebet, mély hajlongások közben bevezetett bennünket az épületbe. Mielőtt bementem volna, kiadtam a parancsot Bassus századosnak: - Aki szökni akar, azt azonnal letartóztatni! Nem volna túlzás, ha azt mondanám, hogy két hétig ki se mozdultunk a pénzverőből. Már a második napon futárt szalasztottam a szomszédos Sisciába, és sürgősen ide rendeltem két könyvelőt az ottani pénzverőműhelyből; harmadnapra meg is érkeztek, és negyednapra kiderült minden: tisztán láttam a lopásnak és sikkasztásnak azt a bonyolult hálózatát, amellyel itt az állam aranyát halászgatták. - Hányat tartóztattunk le eddig? - kérdeztem Sergius Silustól a szokásos reggeli kihallgatáson. - Hetvenkettőt, ezredes uram - jelentette, aztán hozzátette: - annyit, ahány császári arany kikerül egy egyfontos aranyrúdból. Nagyot nevettünk, mert már tudtuk, hogy itt legfeljebb csak hetven darabot vertek, kettőt minden rúdon megtakarítottak. Ezt Flavianus őméltósága találta ki. Elküldtem a pocakos aranyembert Rómába, hogy ott, a császári törvényszék előtt magyarázza meg kitűnő módszerét. A vizsgálat befejezése után egy napon meghívott bennünket ebédre régi ismerősöm, mondhatnám barátnőm, Apronilla asszony. Pazar villája volt a várost környező domb oldalában, alatta óriási területű szőlő és sok száz nemes gyümölcsfa. Apronilla úgynevezett „még mindig szép asszony” volt, s emellett rendkívül finom és művelt hölgy. Már csak azért is örültem meghívásának, mert tudtam, hogy tavaly hősi halált halt férje, kitűnő bajtársam és barátom, Destricius tábornok, a nagy birtokon kívül szép könyvtárat is hagyott rá, s így hát nem kell majd esténkint unatkoznom, mert Apronilla ellát jó olvasnivalóval. A vacsora remek volt, a hangulat kitűnő, Apronilla elragadó, jólesett ezen a félig barbár vidéken igazi előkelő római hölggyel találkoznom, s a római szellem ragyogását élveznem. Apuleius regényéről beszélgettünk.

126

- Asszonyom - fordultam Apronilla felé -, nem is hiszed, mennyi olvasója van ennek a könyvnek ma is, pedig száz éve már, hogy megjelent. - Mi csodálnivaló van ezen - kérdezte az asszony -, hisz a remekművek élete örök. Én legalábbis remekműnek tartom, s nem hiszem, hogy valaha is írtak vagy írnak szebbet, emberibbet és istenibbet, mint a regény leggyönyörűbb része, Ámor és Psyche története. Már éppen elismeréssel akartam adózni a háziasszonynak, de ebben a pillanatban Sergius Silus századosra tévedt a tekintetem: a fiatalember kiejtette kezéből a kanalat, tágra nyílt a szeme, és szinte átszellemülten rebegte: - Psyche... Az ajtó bíborkárpitja félrelendült, és egy rabszolgalány lépett be. Két kézzel emelte az ezüstdomborműves, széles gyümölcsöstálat, amelyben fejedelmi alma, körte, szárított füge és datolya tornyosult. A karcsú, sudár termetű kis rabszolgalány türkizkék szeme csodálkozásra nyílt, amint a ragyogó egyenruhákat megpillantotta, hamvas-halvány arcán hajnali pirosság ömlött végig, dús szőke haja a sötét triclinium csillárainak sárga fényében úgy izzott, mint az olvasztott arany. - Uppia - szólt oda Apronilla -, hozd csak a gyümölcsöt! Az eddigi fogásokat a tricliniarcha90 vezetésével férfi rabszolgák szolgálták fel, s Apronilla nyilván büszkélkedni akart gyönyörű kis rabszolgalányával, hogy a gyümölcsöt vele hozatta be. Most néztem meg csak igazán a kislányt. Olyan volt, mint az álombéli tünemény. Polluxra! sok gyönyörű nőt ismertem Romában és mindenütt a világon, ahol csak megfordultam, de ilyen szépet még nem láttam soha. Ahány Venus-szobrot láttam, mind elbújhatott ennek a kislánynak a tündöklő szépsége mellett. S hogy valamiképpen meg ne feledkezzem magamról, hű feleségemre, Memmiára gondoltam. Sergiusnak azonban nem volt felesége, ennélfogva bámulta a lányt, bátran és lelkesen; úgy is mondhatnám, hogy tátotta a száját, és elrévedten dadogta, minden különösebb ok nélkül: - Uppia... - Igen - szólalt meg újra Apronilla -, Uppia Ursula, az én kis gyönyörűségem. Gyere közelebb, Ursula, hadd lássanak kedves vendégeink. És kínáld őket a mi szép gyümölcseinkkel. A lányka lassú léptekkel közeledett, s a gyümölcsöstálat letette elénk. Ezüstövvel átfogott hosszú vörös ruhája sejtelmesen megderengett a hatvan bronzlámpa fényében. Aztán kedvesen elmosolyodott, és kilibbent a teremből. - Jupiterre! - pezsdült meg a százados. - Hisz ez nem is Psyche, ez valóságos Venus! - Igen - mondta rá mosolyogva Apronilla -, ritka szép rabszolgalány. Nem csodálnám, ha egyszer csak kisülne róla, hogy királynak a lánya. Tudtommal Makedóniából való, onnan, ahonnan a bűbájos Kleopátra. A Gratiákra! Hát ha Kleopátráért valamikor egy Julius Caesar meg egy Marcus Antonius bolondult, nem volna csoda, ha az én kis Ursulám lángra gyújtaná akár egy római ezredes szívét. Marcona katonaábrázatomon enyhe pír futott végig erre a megjegyzésre, amely nyilván huncut célzás volt ifjúkori kilengéseimre. De Apronilla kimentett zavaromból:

90

tricliniarcha - asztalnokmester

127

- S lám, hiába mondjátok, hogy istennő, nem lesz belőle Kleopátra... Sergius Silus százados lángolása pedig teljesen tárgytalan, mivelhogy Uppia Ursulát nemsokára elragadják tőlem, mégpedig a saját beleegyezésével. - Hogyhogy? - fordult felé a százados meglepetten. - Talán eladod? Mert ha igen, itt vagyok én. Odaadnám érte... - Csak lassan, lassan, Sergius - csillapította az özvegy. - Neked semmi esetre sem adnám el, hiszen elvinnéd innen, és én többé sohasem láthatnám. Meg aztán nincs is annyi aranyad, amennyit Uppia ér. Igaz? Sergius bánatosan lehajtotta a fejét. Apronilla folytatta: - Egy itteni fiatalember akarja megvenni, de én akkora összeget kérek érte, amekkorát még rabszolgalányért nem fizettek: ötfontnyi színaranyat, ami nem kevesebb, mint 350 császári aranysolidus, de ennyiért is csak akkor adom, ha továbbra is itt marad a közelemben. - És vajon ki az, aki ezt a fejedelmi összeget ki tudja fizetni egy rabszolgalányért? - kérdeztem kíváncsian. Ez kissé hivatalos kérdés is volt, mert minden érdekelt, ami vonatkozásban volt az arannyal. - Bizonyos Zabdibol nevezetű fiatalember, a pénzverő tolmácsa és főkönyvelője, nem ismered még? Igaz, itt Sabinus a neve. Mikor felszabadították, akkor vette fel a római nevet. Mert rabszolgaként került ide, egy Aelius Sabinus nevű bankár tulajdonába; húszéves lehetett akkor, a szíriai hadjáraton esett fogságba, talán éppen Palmyrában. - És hogy került ide? - érdeklődtem. - Aelius Sabinus akkor Palmyrában volt nagykereskedő, s mikor a nagyobb lehetőségek reményében - ide tette át a székhelyét, magával hozta a fiút. Mert ez a Zabdibol, akarom mondani Sabinus, ugyancsak értékes ifjú ám! Az apja valami főember lehetett, úgy hallom. Tyrusban volt selyemkereskedő, és a fiát főleg nyelvekre taníttatta; majdnem minden barbár nyelven beszél a fiú, hiszen otthon is, itt is legalább húszféle szedett-vedett, a világ minden részéből összecsődült kereskedőcsürhével kellett érintkeznie a gazdájának. Ennek már nyolc éve; tavaly a gazdája felszabadította, de az én kis Ursulámmal már tavalyelőtt megismerkedett. Megszerették egymást, és Zabdibol akárhányszor mondta nekem, hogy elhozza akár a Hesperisek aranyalmáit, csak adjam el neki a kislányt. - És persze nem hozta el - jegyezte meg Sergius kissé gúnyosan. - Nono, százados - mosolyodott el az asszony titokzatosan -, azt hiszem, mégis elhozta. Legalábbis három hónappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy Tyrusból üzenetet kapott: apja meghalt, s ő, mint szabad ember, már örökölheti a vagyonát. Ez a vagyon pedig nem csekélység, 10 000 aranysolidus! - Másfél millió denarius - sóhajtott Sergius. - Nos - folytatta háziasszonyunk -, ebből igazán kifizetheti nekem a nyomorult 350 aranyat, amit a kislányért kértem, persze abban a szent meggyőződésben, hogy ezt a tenger pénzt élete fogytáig nem tudja összegyűjteni. És most itt van! Kiderül, hogy olcsón vesztegetem el az én drága kincsemet. Nekem szöget ütött a fejembe ez a tündérmese, és mindjárt másnap kihallgatásra rendeltem a kitűnő Zabdibolt. Megvallom, ebben az elhatározásomban oroszlánrésze volt segédtisztemnek. Fúrta az oldalát az irigység, egész este sugdosott a fülembe, hogy ennyi pénz nincs is a világon, 128

amennyit ez a Zabdibol összehazudott, mert hazudik, annyi szent; meg hogy megkéri Apronillát: szabadítsa fel a kis rabszolgalányt, mert ő hajlandó ideköltözni, akár vincellérnek is az özvegy szőlejébe, akár idehelyezteti magát szolgálatra, akár a Minotaurust91 is agyonveri, ha Theseus már nem verte volna agyon, csak elvehesse feleségül ezt a gyönyörűséget. Meg sem fordult a fejében, hogy hátha nem is kell a kislánynak. A kihallgatás Sergius minden reményét felülmúlta: rövid fél nap alatt, a két sisciai könyvelő szakértelmének jóvoltából kiderült, hogy a szerelmes Zabdibol évek óta hamisította a könyveket, összejátszott Quirillus hitelesítővel, és a félfontnyi aranyrúdból, amelyből két aureusra valót már úgyis ellopott Flavianus őméltósága, még lecsípett egy-két aureust, a hiányt pedig ügyesen elkönyvelte. Három év alatt bűntársaival együtt 700 aureust lopott, ebből 350 az övé volt, és most már csak a tyrusi dús örökség meséjét kellett kieszelni, hogy nyíltan felléphessen az özvegy előtt mint vásárló. A százados féltékenysége és a sisciai könyvelők sasszeme lerántotta a leplet üzelmeiről. Egy hét múlva újra Apronilla vendégei voltunk, s akkor már közölhettem kedves háziasszonyunkkal az ítéletet is. Aurelianusnak az volt az általános parancsa, hogy az aranytolvaj okát minden esetben halállal kell büntetni, de én, megvallom, gyönge szívű ember vagyok, s mikor Apronilla is, Ursula is könyörögni kezdett a sikkasztó életéért, és elsírta magát, ellágyultam: - No, ne sírj! - csillapítottam a lányt, és atyai vigasztalás ürügyén megsimogattam aranyhaját, miközben Sergius tekintete villámokat szikrázott - elengedem a halálbüntetését. Ursula föllélegzett, segédtisztem arca elborult. - Ellenben érvénytelenítem a felszabadítását, és mint rabszolgát, bilincsben végzendő életfogytiglani bányamunkára ítélem. Holnap reggel elszállíttatom Alburnus Maiorba. Meg vagytok velem elégedve? - El se búcsúzhatom tőle? - sikoltott fel Ursula. - Sajnos, ez tilos - felelt helyettem Silus. Elbúcsúztam Apronillától, és visszamentem a pénzverőbe intézkedni. A százados maradt. Talán a kis Ursulát vigasztalja? Mit törődöm vele, mondtam magamban mérgesen, hiszen mára szabadságot engedélyeztem neki. Arra használja, amire akarja, hogy a fúriák szánkázzák meg a hátát! Sokat dolgoztam az utóbbi napokban, kissé kimerült vagyok, folyton Anticyra-port92 szedek kínzó fejfájásom ellen, s most sem Ursula meg Sergius miatt bosszankodom, á, dehogy, szó se lehet róla... Este húsz mécsest gyújtattam a szobámban, és éjfélig Ámor és Psyche történetét olvastam. Éjfélkor halkan bekopogtatott a fogadós, és könyörgött, hogy hagyjam abba az olvasást, vagy olvassak halkabban, mert a felesége beteg, nem tud miatta aludni. Összecsavartam a tekercset, és elfújattam a mécseket. De azért Psychéről álmodtam az éjjel. Hat hétig tartott a sirmiumi vizsgálat: nekem gyötrelem, Sergiusnak gyöngyélet, legalábbis az utolsó két hét. A derék századost többnyire naphosszat nem láttam, minduntalan szabadságot kért és kapott: tudtam, hol tölti az idejét, vérző szívvel belenyugodtam. 91

Minotaurus - a krétai labirintus ökörfej, embertestű, emberevő szörnyetege

92

Anticyra-por - a helleborus (hunyor) növény főzetéből készült fájdalomcsillapító

129

Sűrűn voltunk Apronilla vendégei, és én irigykedve néztem segédtisztem hódító hadjáratát az Uppia Ursula nevezetű erőd ellen, egyúttal némi mélabúval tettem bizonyos megállapításokat a női hűségről. Itt volt az ideje az indulásnak, és kajánul gondoltam rá, hogy Sergius velem jön, és egy csapásra vége az idillnek. Ha én nem, ő se, gondoltam magamban. A tündérlány ott marad Sirmiumban. Még emlékszem rá, hogy ezt dörmögtem magamban, mikor a százados kudarcára gondoltam: Orrod tőle fokhagymás! Ám egy ragyogó áprilisi reggelen Apronilla fölkeresett a pénzverőben. - Raevius - fuvolázta kedvesen -, nagy szívességre kérlek. Légy a tanúm egy jogügyletben a duumvirek előtt. A duumvireket tudniillik már az első hét végén hazabocsátottam, azóta rendben hivatalnokoskodnak. Kiderült, hogy a jámbor vidékieknek semmi részük sem volt a lopásokban. S ami csodálatos, még a nagykereskedőknek sem. - Mi légyen az a jogügylet? - kérdeztem tréfásan cirkalmas jogi nyelven. - Manumissio93 - mondta rá mosolyogva. - Vajon kit szabadítasz fel? - kérdeztem a rend kedvéért. - Uppia Ursulát - felelte mosolyogva. - Sergius Silus? - szögeztem neki a kérdést. - Eltaláltad - döfött szíven. Mindegy, fegyelmezett katona módjára erőt vettem magamon, megígértem, hogy a felszabadításon ott leszek a polgármesteri hivatalban, és ott is voltam. Uppia Ursula olyan volt, mint a ma született bárány, és lerítt az arcáról, hogy a derék Zabdibolt egyszer s mindenkorra elfelejtette. Másnap vacsorára voltunk hivatalosak Apronillához. Négy kerevet volt az asztal körül, a negyediken Ursula hevert káprázatos selyemruhában. Kémeimtől már akkor tudtam, hogy Sergius Silus százados vásárolta neki tegnap Theimes örmény kereskedő boltjában. Aranyméhekkel hímzett kék selyemstóla volt, vörhenyes borostyánlánc fogta össze a derekán. Ezt viszont, kémeim jelentése szerint, a szír Namgiddutól vásárolta a százados, méregdrágán. Adós is maradt érte valamicskével. Nos, a tricliniarcha személyesen felügyelt a töltött kappan tálalására, a scissor94 művészi mozdulatokkal szeletelte fel a finom pecsenyét, s nekem feltűnt, hogy a máskor oly jó étvágyú Sergius alig eszik valamit, egyre csak Ursulát bámulja. Szó ami szó, volt is rajta bámulnivaló. Ursula olyan volt, mint a túlvilági tünemény: csak most virult ki igazán, a szabadság fénye tündöklött hamvas arcán. Őszintén szólván, magam is inkább őt szerettem volna megenni, mint a zsíros kappant. De Apronilla egyszerre kijózanított: - Raevius, mit szólnál hozzá, ha a derék Sergius Silus feleségül venné Ursulát?

93

manumissio - a rabszolga felszabadítása

94

scissor - szeletelőművész

130

- Hogy mit szólnék? - feleltem rá a szokásos halogató kérdéssel. - Örülnék, kacagnék, tombolnék, hiszen tudod, hogy hűséges Sergiusomért mindent megtennék. - Nos - vágott a szavamba Apronilla hidegen -, itt az alkalom. Nem kell hozzá egyéb, csak annyi, hogy Sergius helyett nevezd ki segédtisztednek Oppius Bassust, őt meg hagyd itt zászlóalj parancsnoknak... - De Sergius fényes katonai pályafutása... - próbáltam ellenkezni. - Lemondok róla, ezredes uram - harsogta Sergius Silus szokatlanul határozottan -, és ha nem adnád meg nekem azt a kegyet, amelyet Apronilla úrnő kért tőled, akkor én arra kérlek, hogy bocsáss el a hadsereg kötelékéből, hadd maradjak itt mint veteranus:95 úgyis megígérte Fabius Ibiomarus, a tűzoltókollégium parancsnoka, hogy fölvesz a testületbe főtitkárnak. - Úgy - feleltem rá jóságosnak szánt mosollyal -, beállsz vincellérnek Apronilla asszonyhoz. - Mindenesetre virágkertésznek - vágott vissza nála szokatlan szellemességgel, és huncutul Ursulára kacsintott. Mit tehettem egyebet? Kineveztem Sergiust ennek, Bassust annak, magamat pedig vén szamárnak, mivelhogy ez az egész regény, ez az egész émelygős Ámor és Psyche történet annyira felbolygatott. Elég volt az ostoba ábrándozásból, korholtam magamat. Raevius, Raevius, megjöhetne végre az eszed! Gondolj Memmiára! De én nem is Memmiára gondoltam, hanem Aurelianusra, isteni császáromra. Letelt a Sirmiumra szánt hat hét, induljunk tovább: előre Dáciába! - Bassus - adtam ki a parancsot másnap reggel új segédtisztemnek -, indulás! - Igenis, ezredes uram - felelte Bassus, és máris indult intézkedni. Ezt a semmi hivatalát éppoly kitűnően látta el, mint Sergius Silus, amiből az következik, hogy a segédtisztek mind egyformák. Délelőtt kilenckor indultunk. Mondanom sem kell, hogy a postaállomáson sem Apronilla, sem az ifjú pár nem jelent meg. Ebből látszik, hogy némely ezredesek mily fölöslegesek a világban. Sebaj! Amint megindultunk a hadiúton, percek alatt elfelejtettem minden gondomat-bajomat. Reggel arra ébredtem, hogy hídon dübörög a kocsink; félrehúztam a vászonablakot, megpillantottam a Danuvius túlsó partján Tierna96 fehér házait. A százados már ébren volt, az ágyán ült, és a térkép tekercsét tanulmányozta. - Hisz ez Tierna! - mutattam ki az ablakon. - Úgy van, ezredes uram - bökött a térképre a százados -, s ha jól sejteni, itt megint díszszázad vár bennünket, katonazenével meg szónoklatokkal. - Miből sejted, Bassus? - érdeklődtem. - Abból, hogy ahány burgus97 mellett elhaladtunk az éjjel a limes98 mentén, mindenütt lázasan folyt a táviratozás fáklyajelekkel. Ezt a mondatot továbbították: „Raevius ezredes, a császár rendkívüli megbízottja, útban Tierna felé.” 95

veteranus - kiszolgált és végkielégítéssel elbocsátott katona

96

Tierna - Orsova

131

- Szerencse, hogy Tierna után elhagyjuk a limest, és északnak fordulunk, s arrafelé már nincsenek burgusok. Szép is volna, ha Dáciában előre tudnák, hogy jövök! Úgy csapunk le Dáciára, mint a tigris az áldozatára! - mondtam folyékonyan, mintha ezt a remek hasonlatot én találtam volna ki. - Helyes módszer - felelte a százados -, mert máskülönben az aranyfarkasok mind ártatlan báránykákká vedlenek, mire Alburnusba és Ampelumba érkezünk. Én jól ismerem a dáciai aranyembereket, a procurator aurariarumon99 kezdve egészen a legutolsó bányászrabszolgáig meg aranymosó dák parasztig. Mind tolvaj. - Hát csakugyan ennyire megőrjíti az embereket az az átkozott aranyéhség, amelyet a mi Horatiusunk emleget? - Igenis, ezredes uram. Én évekig szolgáltam Apulumban és Potaissában,100 egy-egy szakaszom élén gyakran ellenőriztem a bányákat, a munkásokat és a rabszolgákat: mondhatom, nincs különbség szabad ember és rabszolga, úr és paraszt közt aranylopás dolgában. Szolgáltam én Hispániában is, ott 40 000 rabszolga dolgozott az ólombányákban, és milyen érdekes: az ólmot nem lopták! - Jót nevetett az ötletén. - Negyvenezer!? - csodálkoztam. - Ha ugyan nem több! - bizonykodott a százados. - Carthago Nova volt akkor az állomáshelyem, s onnan rendeltek ki bennünket egy-egy zászlóaljjal az 50 mérföldnyire fekvő Heliocroca városkába, hogy rendet tartsunk a bányamunkások közt. De mit is beszélek? Dehogy városka! Az Orospeda101 hegy ólombányáiban dolgozó rabszolgák és elítéltek közül legalább 20 000 lakott ebben a rabszolgavárosban, 10 000 a hegységtől délre fekvő Tugiában, 10 000 pedig az északi oldalon, Begastrumban.102 Mondhatom, ezredes uram, keserves munka volt féken tartani ezeket az istentől elrugaszkodott bitangokat! Elkövettek azok minden aljasságot, csak éppen nem loptak. Sőt irtóztak az ólomtól. - No, persze - szóltam közbe -, a munkafelügyelők ólomgombos korbácsa megutáltatta velük, annyit csattogott a hátukon. Csattogott a katonazene is, mikor kocsink döccenve megállt Tierna kis fórumán. Minden úgy történt, ahogy Bassus megjósolta, és mi boldogok voltunk, mikor déltájban újra megindult velünk a kocsi, friss hegyi lovakkal, hogy nekivágjunk Dácia zordon és félelmetes hegyeinek. Két napig sűrű őserdőkben jártunk, lovaink sokszor csak lépesben haladhattak, két rabszolgánk szüntelenül felajzott íjjal kémlelte az erdőt, hogy farkas, medve, hiúz, vadmacska vagy rablóbanda meg ne támadjon bennünket. Nyugodt éjszaka és bő reggeli után a pompás hegyiúton elindultunk Dácia fővárosa, Ulpia Traiana103 felé, amelyet a barbár dákok nyelvén Sarmizegethusának neveznek.

97

burgus - őrtorony

98

limes - megerősített határsánc

99

procurator aurariarum - bányaigazgató

100

Potaissa - Torda

101

Heliocroca, Orospeda - Lorca, Sagra Sierra

102

Tugia, Begastrum - Toya, Cabeza de las Mulas

103

Ulpia Traiana - Várhely

132

A fővárosban jelentkeztem Decius Mucianus consularisnál, a tartományi főkormányzónál, volt nagy csinnadratta, sok hivatalos hókuszpókusz, díszebéd, diszszázad, díszelőadás, az amfiteátrumban (három ordas farkas nagy keservesen széttépett egy rablógyilkost), díszkíséret Germisaráig104 és amit akartok. Nagyot lélegzettünk, amikor végre megint fent jártunk az óriás hegyek ormain, a kitűnő hadiúton, és vágtattunk Apulum felé. Legalább 50 mérföld odáig az út, ha nem több, és megevett volna az unalom, ha Bassus nem tartott volna szóval kifogyhatatlanul. - Ezredes uram - kezdte -, voltál-e már bányában? - Nem én - vallottam be kissé szégyenkezve, hiszen bányaszakértőnek küldtek ide... - Hát akkor sok érdekeset tudok mondani neked - folytatta Bassus. - Valamit Alburnusban is látsz majd a nagyszerűen fejlett római bányaművelésből, de persze ez itt Dáciában kismiska ahhoz képest, ami Hispániában, Szicíliában vagy Szardíniában van. Dáciában aranyat, vasat, sót bányásznak, de amott ként, rezet, ólmot, s ezek az ásványok meg is mérgezik a bányászokat. Rakásszámra hullanak a kén- meg ólombányák rabszolgái; még szerencse, hogy annyi van belőlük, mint a nyű, és nem drágák. Az ilyen tanulatlan rabszolgákat ezrével vásárolják a bányatulajdonosok, úgyszólván rézgarasokért, s kásán meg vízen tartják őket. Ha egy évet dolgozott nekik, már megtérült a vételára, felőlük akár meg is dögölhet. - Nekem sem fáj éppen a szívem a rabszolgákért - szóltam közbe -, de azért jobban kellene táplálni őket; egy kis kenyér meg olaj fenntartaná a munkaerejüket. Dolgozhatnának öt évet is, jobban kifizetődnék a tartásuk. - Igaz, de a bányatulajdonosok gyors és kiadós hasznot akarnak, kevés befektetéssel. Minden csepp olaj, amit nem adnak oda a bányarabszolgának, az ő pocakjukat és zsebüket hizlalja. Kidől évente 10 000, jön helyettük újabb 10 000! És megmondom: hiába is etetnék őket jobban, akkor is gyorsan pusztulnának. Hiszen a szűk és alacsony vájatokban meggörnyedten dolgoznak, egy év alatt alig tizenöt lépést jutnak előre egy-egy vájatban, szerszámja sincs mindegyiknek, a puszta kezükkel, körmükkel kaparják le a föld- és kavicsréteget a kőzetről, agancsokkal vagy ökörcsontokkal feszítik szét a kőzetdarabokat. - Furcsa! Hát tanult vagy képzett bányászok nincsenek? - De vannak: a munkavezetők; ezek szerszámmal dolgoznak, vasékekkel, kalapáccsal, csákánnyal. Igaz, hogy egy-egy ilyen szerszámnak a súlya 30 libra...105 - És a dáciai aranybányászok? - Ugyanilyen körülmények közt dolgoznak, ugyancsak szűk vájatokban, meggörnyedten, meztelenül, minden századiknak ha van rendes szerszáma... Itt is gyerekek szállítják a lefejtett kőzetet, bőrzsákokban... egy ilyen zsák megvan 50 libra! Itt legalább nincsenek mérgező anyagok, de itt is van koplalás, itt is van vízbetörés, sziklaomlás, robbantás, tűzhalál... - Hogy mondod? Robbantás? - Hogyne. Ez a legújabb technikai vívmány. Hannibál még ecettel robbantotta az Alpesek szikláit, ma már tűzzel és vízzel dolgoznak a bányamesterek: vastag gerendákkal aládúcolják a vájatot, meggyújtják, s mikor a szikla áttüzesedett, leöntik hideg vízzel. A kőzet megrepedezik

104

Germisara - Csikmó

105

libra - font (30 font: 10 kg)

133

és robban. A füst és a sziklaomlás sok rabszolgát megöl ugyan, viszont ezzel a módszerrel sok időt és munkát takarítanak meg. - Kezdem megérteni, milyen áron szerzik a millióikat a bányatulajdonosok meg bérlők. - Emberéletek árán, rabszolgák vére árán - felelte hidegen Bassus. - Viszont ez a legolcsóbb befektetés. - Itt Dáciában hány rabszolga dolgozhat a bányákban? - érdeklődtem. - Ó, semmiség az egész! Hispániában csak úgy feketéllett az egész környék, mikor a bányarabszolgák hajnalban levonultak a tárnákba! Képzelheted, 40 000! Levonulás előtt kiosztották az előző napi hibákért és mulasztásokért járó korbácsütéseket, néhányat megbilincseltek: ezek aztán az 50 fontos bilincset is cipelhették munka közben, néhányat meg visszatartottak feleselésért, zúgolódásért, netalán lazításért, ezek soha többé nem látták a bányát, mert keresztre feszítették őket... Ehhez a nagyüzemhez képest Dácia valóságos szatócsbolt. - Viszont itt minden morzsányi kő aranyat ér. - Úgy van, ezredes uram, és éppen ezért kevés itt a bányamunkás; az aranybányákban legfeljebb 400 ember dolgozik, rabszolgák, elítéltek vegyest. Ennyit még csak lehet ellenőrizni, bár ennyit is nehezen. - Lopnak? Mi? - Meghiszem azt, mégpedig oly furfangosan, hogy ember legyen, aki rajtacsípi őket! Ha termésaranyat találnak, azt apró darabkákra tördelik, a nyelvük alá dugják, a fülükbe, egyebüvé, feltéve, hogy a felügyelő nem eléggé szemfüles. Mert az ügyes felügyelő mindent lát, mindent észrevesz, rögtön magához veszi az aranyat, és beszolgáltatja - miután lecsípte belőle a maga zsákmányát; teheti, őt nem motozzák meg. Nem motozzák meg a procurator aurariarumot sem, úgyhogy mire az arany a jól megvasalt és fortélyosan lezárt pénzszekrénybe, vagyis ládába került, már alaposan megsoványodott... - És mégis óriási az aranytermés! Úgyszólván Dácia aranya adja a birodalom aranytermésének nagyobbik részét - jegyeztem meg. - Ez csak azért van, ezredes uram, mert többet már a legjobb akarattal sem tudnak lopni. Mégiscsak ér valamit az ellenőrzés. - No, majd a körmükre nézünk itt a tolvajoknak. Jó, hogy ismered a furfangjaikat. - Sajnos, sok mindent nem ismerek én sem. Sokan lenyelik a sima vagy gömbölyű aranydarabkákat, s volt már olyan is, aki fölhasította a karját, bőre alá dugta az aranyat, és az ingéből lehasított ronggyal bekötözte a sebet; mikor erre rájöttem, már nemcsak a kötést téptem le a bitangról, hanem a bőrét is lehasítottam. De sokkal nehezebb a helyzet az aranymosó parasztokkal meg rabszolgákkal. - Aranymosók? - Hogyne! Itt Alburnusban a porrá tört kőzetből a műhelyekben mossák, szitálják, szűrik az aranyat, szigorú felügyelet alatt, azonban fent a hegyekben majdnem minden hegyipatak szinte ontja az aranyport. A hegy lábánál vannak a torlaszok, amelyekben a víz fennakad: teknők vagy hosszú szőrű báránybőrök. A gyapjúszálakban megakadnak az aranyszemcsék, a teknők sűrű szitaszűrőin lefolyik a víz, de fennmarad az arany. - No és az aranymosók hogy lopnak?

134

- A rabszolgák a kásájukat arannyal „sózzák”, úgy nyelik le az aranyszemcséket. Az aranymosó parasztoknak feleségük hozza ki az ételt, együtt ebédelnek, s ilyenkor az asszony viszi haza a hasában az aranyat. - És ha rajtacsípik őket? - Az aranylopásért a legkegyetlenebb büntetés jár, ugyanis az arany az állam tulajdona. Azt merném mondani, hogy ha egyet-egyet rajtacsíptünk, majdnem minden esetben keresztre feszíttettük. - És mégis? - És mégis! - hagyta helyben kérdésemet a százados, vállat vont, és széttárta karját... Apulumban azonnal jelentkeztem a légió parancsnokánál, Lucius Marius legátusnál.106 Tudtam róla, hogy valamikor igen ügyes és divatos fodrász volt Rómában, de egyszer csak kedve kerekedett a katonasághoz, belépett a hadseregbe, sokat tanult, és meglehetősen gyorsan haladt előre a ranglétrán. Íme, negyvenéves, és már a XIII. légió Gemina parancsnoka. Gondoltam magamban: fodrász volt, bizonyosan bőbeszédű, fecsegő, kedélyeskedő ember, de mennyire meglepődtem, mikor egy kemény, erélyes, kevés szavú parancsnokkal találtam magam szemközt! Átnyújtottam a tábornoknak a császár titkos parancsát. Átvette a lepecsételt tekercset, s mi addig, én is, Bassus is, feszes vigyázzban álltunk. Marius tábornok olvasott, az arca egyre jobban kipirosodott, aztán kitüzesedett, a szeme villámokat szórt, tisztelettel letette az asztalra a császári pergament, s helyette fölkapta a márványlapon hallgató ezüstcsengőt, és megrázta. Mind a két keze ökölbe szorult, úgy nézett az ajtó felé. - Vinicius - mondta a belépő szárnysegédnek -, jegyezd. Vinicius ezredes gyorsan elővette összehajtogatott triptychonját és stílusát, és várakozón nézett tábornokára. - Tábornoki parancs valamennyi dáciai helyőrségnek. - ...helyőrségnek - visszhangozta Vinicius. - Minthogy őfelsége parancsára, a gótokkal kötött megegyezés értelmében Dáciát kiürítjük, parancsolom: az apulumi és a potaissai légió előkészíti és két hét múlva rendben végrehajtja a kivonulást; valamennyi kikülönített osztagával, századával és zászlóaljával együtt. Irány: Dél, Moesia Inferior,107 kijelölt állomás: Ratiaria.108 Decius Mucianus főkormányzó értesítendő, hogy rendben gondoskodjék a polgári lakosság és az állami hivatalok és irattárak elköltöztetéséről. Aláírás. - Igenis! - harsogta Vinicius, és távozott. - Őfelsége a császár géniuszára esküszöm: életem legszomorúbb napja - sóhajtott Marius. - Birodalmi érdek bizonyosan - jegyeztem meg félénken.

106

legátus - a légió parancsnoka; ma: tábornok

107

Moesia Inferior - Alsó-Moesia, a mai Bulgária

108

Ratiaria - Akcsar

135

- Természetesen! - pattogott a tábornok. - Aurelianus tudja, mit cselekszik. Csak az a szomorú, hogy nincs már elég erőnk tartani a dáciai határsáncot! Pedig azt hittük, hogy Porolissum109 erődrendszere bevehetetlen. - Csak az a megnyugtató - merészkedtem bele a politikába -, hogy a gótok a szövetségeseink... - No, köszönöm az ilyen szövetségeseket - legyintett a tábornok. - Mindenféle szedett-vedett rablónéppel meg a vad gepidákkal együtt vonulnak be ide... Valljuk meg férfiasan - tette hozzá némi töprengés után - Dáciát elvesztettük. Ebben a pillanatban felcsapódott az ajtó, beviharzott Vinicius ezredes, tisztelegni is elfelejtett, és lihegve jelentette: - Kegyelmes uram, lovas gyorsfutár érkezett Porolissumból ezzel a sürgős jelentéssel. Marius izgatottan tépte fel a triptychon pecsétjét, és lázasan olvasta a viasztáblára írt üzenetet. Mikor a végére ért, leejtette a karját, és elsápadt. De pillanatok alatt erőt vett magán. - Egyik kémünk jelenti, hogy a gótok és szövetségeseik fölkerekedtek a Borysthenes110 mellől, és gyors iramban közelednek Dácia északi limese felé... Megdöbbentünk. Ezek a gyalázatos barbárok mindig megszegik a megállapodásokat! De a tábornok máris összeszedte magát, és rendelkezett: - Elment a parancs, Vinicius? - fordult a szárnysegédhez. - Éppen most pecsételik, kegyelmes uram. - Tárgytalan! Új parancs megy. - Az ezredes előkapta jegyzőkönyvét. - Porolissum csapatai azonnal délnek vonulnak, a gyorsfutár lóhalálában vissza! Külön futár Napocába111 és Potaissába, ugyanezzel a paranccsal. A harmadik futár a főkormányzóhoz... - Egy pillanatig elgondolkozott, aztán erélyes mozdulattal rám mutatott: - Raevius, rád bízom a legnehezebb feladatot, Ampelum, Alburnus és a többi bányatelep kiürítését. Ampelum ide 25 mérföld, onnan ugyanannyi Alburnus. Estére Ampelumban vagytok. Csak semmi feltűnést! Két nap alatt szekerekre az állam kincsét: aranyport, aranyrudakat, fölszerelést, a fontos iratokat és számadásokat. Alburnusban szekérre az aranyat, utoljára a pirustákat és barudistákat,112 a közönséges rabszolgák ott rohadjanak meg, a lakosságból is csak a római polgárokat és tisztviselőket kell megmenteni. A kő -, vas -, sóbányákkal ne törődj. Vinicius, nyílt parancsot Raevius ezredesnek és Bassus századosnak! Félóra múlva embertelen iramban vágtatott velünk a kocsi Ampelum felé. Ott aztán alkalmam volt megmutatni lendületemet és szervezőképességemet: megmentettem a fontos iratokat és okmányokat és természetesen a szentséges állami aranyat! A páncélszekrényeket, vagyis ládákat erős katonai fedezettel útnak indítottam Ulpia Traiana felé, hogy onnan Sirmiumba szállítsák. Oda se hallgattam Marcus Ulpius Hermias őméltóságára, aki reggeltől estig jajgatott és sopánkodott, hogy itt kell hagynia pompás villáját, műkincseit, bútorait, szőlejét, földjeit, amelyeket mint procurator aurariarum nyilván a megtakarított fizetéséből vásárolgatott össze. Mindössze ennyit mondtam neki:

109

Porolissum - Dácia északi védőrendszere a Meszes-hegységben, Zilah mellett

110

Borysthenes - Dnyepr

111

Napoca - Kolozsvár

112

pirusták, barudisták - Albánia területéről Dáciába telepitett igen ügyes bányász-rabszolgák

136

- Ha kedved tartja, itt maradhatsz. A dagadt Hermias azonban nem óhajtott találkozni a barbárokkal, és inkább saját költségén bérelt ötven szekeret, úgy szállította el „a legszükségesebb holmiját”, amint siránkozva mondotta. Persze a kísérő katonaosztag parancsnokával küldött jelentésemben „különös figyelmébe” ajánlottam Hermias urat Decius Mucianus főkormányzónak. Alburnusban kezdődött csak az igazi haddelhadd! Mire odaértünk, már az egész telep tudott a kiürítésről, valahogy neszét vették a dolognak. A bányatelep nyüzsgött, mint a hangyaboly: Fortuna Salutaris113 oltárán reggeltől estig füstöltek az áldozatok, a rabszolgákat csak a felügyelők korbácsa tudta a bányákban tartani. Azonnal intézkedtem: katonaság vette körül a munkahelyeket, kegyetlen ellenőrzés következett, az aranyszállítmányokat erős katonai fedezet kísérte, a fontos okmányokat is vasládákban szállíttattam, de sok fölszerelés, szerszám, gép, irat nem fért föl a szekerekre; ezeknek rejtekhelyet kerestem a bányákban. No, ez a bányabejárás életem legszomorúbb sétája marad: találtunk olyan rejtett fülkét, amelyben egész halom régi viasztábla hevert: adásvételi szerződések, kötelezvények, számlák, számadások, levelek. Ezeket a bérlők és kereskedők rejtették oda, mikor száz évvel ezelőtt fejvesztetten menekültek a betörő barbárok elől. - Bassus - adtam ki a parancsot segédtisztemnek -, tűrhetetlen ez a fejvesztett tolongás. Verd szét a csűrhet, dolgozzanak a rabszolgafelügyelők korbácsai! Csak a pirusták és barudisták szállhatnak kocsira, a többi meneküljön, ahogy tud! Éppen a legmélyebb tárnában jártunk, négy emeletnyi mélységben a föld alatt. Itt sikerült olyan rejtekhelyet találnunk, hogy a legértékesebb iratokat, szerszámokat és gépeket elrejthettük. A rejtett fülkét a végén befalaztattam. Amint kifelé haladtunk, egyszerre csak halvány világosságot pillantottam meg az egyik oldaltárnában. Lehajoltam, hogy benézzek az alig gyermek magasságú alagútba. A mécs derengő fényében megbilincselt bányászt pillantottam meg: keze-lába odavasalva a sziklafalhoz. Görnyedten dolgozott, súlyos kalapácsát irtózatos erőfeszítéssel tudta csak ütésre emelni, dőlt róla az izzadság, de gépiesen robotolt: nem tudott megfordulni, nem láthatta, hogy a felügyelője már rég nincs mögötte. A csöndet sem hallotta meg. A csontvázzá aszott, bozontos hajú és tüskés szakállú rabszolga ebben a pillanatban jobbra fordította fejét, és megpillantotta egyenruhámat. Megismert. - Raevius ezredes - hörögte alig hallhatóan -, irgalom... Az izgalomtól elájult, és összerogyott volna, de bilincsei nem engedték a földre zuhanni: félig a levegőben lógott. A vaspántok mélyen bevésődtek húsába, peremükön vér serkent. Most ismertem meg. - Herkulesre! - kiáltottam fel -, akárki legyek, ha ez nem Zabdibol! - Az a bizonyos... - nézett rám kérdőn Bassus. - ... Uppia Ursula? - Az - mordultam rá minden különösebb ok nélkül, s már meg is indultam a kijárat felé. Vacsora közben egyszer csak azt kérdi tőlem Caius Curtius, az alburnusi procurator helyettese:

113

Fortuna Salutaris - Üdvözítő Szerencse: a bányászok védőistennője

137

- Ezredes uram, van odalent a bányákban öt megbilincselt rabszolga. Mi történjék velük? - Semmi - feleltem nyugodtan. - Maradnak. És jóízűt haraptam a ropogósra sült malacpecsenyéből. Odakint fölcsendült a vidám katonainduló: a potaissai V. légió Macedonica vonult be a városba éjjeli szállásra. Lucius Marius futárai gyorsan jártak, parancsait gyorsan végrehajtották. 1600 évvel későbben kezén-lábán megláncolt csontvázat találtak a tudós régészek a verespataki római aranybánya egyik vájatában. Zabdibol volt.

138

HAZA PANNÓNIÁBA Hát gyönyörű volt a búcsúünnepség a testőrkaszárnyában, Quintus Aradius Rufinus, a főpolgármester igazán derék ember és jó barát! Olyan elérzékenyült hangon mondta el búcsúbeszédét, hogy Polluxra! majdnem elpityeredtem. No, de sikerült megemberelnem magamat, kemény léptekkel végigjártam a díszszázad arcvonalát, s aztán lóra! Az ezredparancsnok, a főpolgármester, a tábornoki kar, a császári főhadsegéd s a díszszázad kíséretében, csattogó zene ütemére átvágtunk a régi utcákon Augustus mauzóleumáig, s neki a Porta Flaminiának! Itt várt rám a nagy utazókocsi, rajta a poggyász és négy fegyveres tisztiszolgám, s itt állt feszes vigyázzban segédtisztem, Oppius Bassus százados. Mert bizony, sajnos, vége a szép római életnek: Constantinus császár parancsára sürgős és bizalmas rendeletekkel haza kell sietnem Pannóniába. Itt a közelben, a Pons Milvius mellett verte meg a császár tavaly, október utolsó előtti napján Maxentiust, a birodalom egyik részének urát, s beszélik, hogy a győzelmet a keresztények imádságának s valami furcsa álomlátásnak köszönheti: látta az égen Krisztusnak, a keresztények istenének jelét, a keresztet, s fölötte ezeket a szavakat: E jelben győzni fogsz! Én persze tudom, s velem együtt minden értelmes és művelt ember tudja, hogy szó sincs látomásról és égi jelmondatról: az egész legendát Constantinus bizalmas barátja, Hosius találta ki; ez a ravasz és nagyhangú pap, a hispániai Corduba114 püspöke, valósággal ránehezedik a császárra, és elhiteti vele, hogy a keresztény babona azonos az ő Nap-vallásával, vagyis Helios napisten tiszteletével. Ettől az állítólagos égi jelenéstől aztán nemcsak a császár kótyagosodott meg, hanem vele együtt sok százezer jóhiszemű ember. A furfangos spanyol pap jól számított. De ne szólj szám, nem fáj fejem, s főleg addig ne fájjon, ameddig a nyakamon van. Mert Constantinus nem riad vissza egy kis vértől: ha rájön, vadállati módra kegyetlenkedik, megölette fiát, feleségét... de csitt, ő a győztes, és én nem bírálhatom, csak magasztalhatom őt. Fél esztendeje a ragyogó diadalnak, s éppen most, május végén érkezik a hír, hogy Licinius, a társcsászár, keleten tönkreverte Maximinust, az utolsó trónkövetelőt. Történelmi események sodrában élünk, s én cseppet sem csodálkozom, hogy Constantinus sürgősen biztosítani akarja a pannóniai légiók hűségét. És bár nemsokára Mediolanumba115 indul, hogy találkozzék a győzelmes Liciniusszal, fogadni mernék, hogy hamarosan ezt is félretolja az útjából. Mindegy, nem akarok jósolni, de hogy átlátok a szitán, Polluxra, azt igazán nem bírom elhallgatni. Itt hagyom hát Róma minden kényelmét és ragyogását, a tündöklő új diadalívet, a császár keresztes szobrát, az udvart, a páratlan szórakozásokat, és indulok a fagyos északra, a sárga Danuvius partjaira. 800 mérföld az út, s valóban a világ végére vezet: a Danuvius túlsó partján már barbár gepidák, juthungusok, boiusok és jazigok tanyáznak. 800 mérföld! Gondolatnak is elviselhetetlen volna, ha nem állna itt pompás hálókocsim, a carruca dormitoria, a római kocsigyártó ipar remeke: valóságos hálószoba. Benne felcsapható íróasztal, két kényelmes ülés, kétoldalt egy-egy ablak; ha félrehúzom a függönyt, nappali világosság önti el a kocsit, úgyhogy útközben vígan diktálhatok a segédtisztemnek: mellesleg

114

Corduba - Cordova

115

Mediolanum - Milano

139

kitűnő gyorsíró. Éjjelre aztán kihúzzuk a két ülést, lecsapjuk az asztal lapját, s készen van a két pompás ágy. Már előre élvezem a kocsi ringatását, a kellemes alvást és a szép álmokat. Efféle kocsija már Maecenasnak is volt, Horatiusnak is, a félbolond Claudius császár játékasztalt szereltetett a kocsijába, és útközben is kockázott, az öreg Plinius tengernagy pedig, aki a Vesuvius kitörésekor116 pusztult el, útközben is mindig diktált a kocsiban a gyorsírójának. Az én hálókocsim legnagyobb büszkesége az útmérő, a hodométer, ez a furfangos szerkezet, az Augustus császár korában élt Vitruvius császári mérnök találmánya; a szellemes szerkezet a kerekek forgása segítségével minden mérföld után egy-egy golyót ejt le az oldalt felszerelt dobba; a végén csak a golyókat kell összeszámlálni, hogy az ember megtudja: hány mérföldet tett meg. - Hej, de sokára koppan itt a nyolcszázadik golyó - sóhajtom oda Oppius Bassusnak. - Nono, ezredes uram - vigasztal a segédtiszt -, hiszen Ravennától Altinumig talán hajón megyünk, s hát már a hétszázhuszadik golyó Aquincumban koppan! - Úgy, úgy, Bassus - adtam meg magamat -, de azért egyetlen mérfölddel se rövidül meg az út. - Majd csak kibírjuk, ezredes uram - mosolygott Bassus -, ha a Milvius-híd melletti csatát kibírtuk. - Főképpen, ha olyan változatos lesz az út, amilyen a csata volt - fejeztem be hirtelen a beszélgetést, mert a tiszti küldöttség élén éppen most lépett elém Annianus, a testőrparancsnok, hogy átadja a császári diplomát, vagyis nyílt parancsot. Ez az értékes irat feljogosított, hogy a nap és éj bármely órájában lovakat válthassak bármelyik császári postaállomáson. A postaigazgatók már napokkal ezelőtt megkapták a rendeletet, s így remélem, hogyha nappal hat s éjjel is hat órát kocsizunk, akkor hét nap alatt Aquincumban lehetünk. Szédületes az állami posta gyorsasága: minden 25 mérföldön lovakat váltunk, úgyhogy óránkint kilenc mérföldet is megtehetünk, ami már valóságos repülés; így naponta száz mérföldet rohanunk, s ha útközben nem ér baj, egy hét múlva minden pannóniai helyőrség megkapja a császári rendeleteket. Hát igazán nagyon megörültem a nyílt parancsnak. Még egy utolsó kézszorítás, vezényszó harsan, fegyverek csörrennek, meglengenek a kék lovassági zászlók, és recsegnek az ezredtrombiták. Beszállunk, a lovak vad vágtában nekiiramodnak, a hangok, színek és szívek belevesznek a messzeségbe; most robogunk át a történelmi nevezetességű Pons Milviuson, balra az erdők friss zöldje, jobbra a Tiberis kanyargó szalagja kísér, túl a folyón Fidenae házai vakítanak a májusi napsütésben, és itt az útelágazásnál fölmered előttünk a Vöröskő, a Saxa Rubra: innen zúdult le a folyó völgyébe Constantinus serege, a labarumokkal, a keresztes lobogókkal! Kocsink szinte repül az ötszázéves Via Flaminia sima kövezetén, mintha a nap tüzes lovai száguldanának vele; ijedten térnek ki előlünk az utasok, egymás után suhannak el mellettünk a mérföldkövek. Felcsapom az asztalt, felállítom rajta a mi kis mérföldkövünket; csakhogy ez nem igazi mérföldkő, hanem henger alakú ezüst ivópohár! Az ötvösmester rávéste és rádomborította az utakat és az állomásokat, így azután ez az ivópohár valóságos térkép, állomásról állomásra ellenőrizhetjük rajta utunkat. - Bassus, kérlek - szólok oda a segédtisztnek -, vedd ki csak a bőrtáskából a Baedekeremet - és mivel értelmetlenül bámul rám, azonnal észbe kapok, és kijavítom magamat: - Az itinerariumot

116

a Vesuvius kitörése - i. sz. 79

140

gondolom, az Antonius-féle útikönyvet. - S még mentegetődzésül hozzáteszem: - Herkulesre! Bosszantó, hogy nem tudok megszabadulni ezektől a barbár szavaktól! Bassus kiveszi a tekercset, s kiterítjük az asztalra. Csodakönyv ez, valóságos menetrend: megvan benne a birodalom minden útja, a váltóállomások, a vendégfogadók, az állomások pontos távolsága egymástól s néhol egy-egy rövid mondat az illető hely nevezetességéről. Mint valami háló, úgy pántolja keresztül-kasul a hatalmas birodalmat a roppant úthálózat, s mind benne van, minden állomás, minden távolság! Micsoda remekmű! Meg nem állhatom, hogy oda ne szóljak Bassusnak: - Hát mondd, nem tökéletes a mi korunk? Igazán, ennél nagyobb kényelmet el sem lehet képzelni. Volt nekem már sok útikönyvem, de ilyen tökéletes, mint az Antoniusitinerariumnak ez a legújabb kiadása, még egy se. Valóban örvendetes, hogy korunk szédületes technikai fejlődésével mindig lépést tart a szellem is. Így utazni valóságos élvezet. - Ezredesem - jegyezte meg Bassus -, ma már igazán nincsenek távolságok, s ezért mostanában mindenki utazik; persze nem olyan kényelmesen, mint mi - tette hozzá mosolyogva. - Utaznak a filozófusok, az orvosok, a színészek, az atléták, a versenykocsisok, a táncosok, a bohócok, a bűvészek s főképpen a kereskedők. Talán éppen ezek a legbátrabb utazók, hiszen mindennél hatalmasabb erő: az arany éhsége hajtja őket. - Megállj csak - vágtam a szavába -, a múltkor olvastam az újságban, hogy a Frígiai Hierapolisban meghalt Flavius Zeuxis, a híres nagykereskedő, akit Rómában is jól ismertek üzleti körökben, s végrendelete értelmében rávésték a sírkövére, hogy életében hetvenkétszer volt Rómában. Hetvenkétszer! Pedig ez legalább hat hét oda, hat hét vissza! Bámulatos! - Hathetes út ma már meg se kottyan valamirevaló kereskedőnek. Indiába és vissza hat hónapig tart az út - magyarázta Bassus -, és elképedtem, mikor megtudtam, hogy a vörös-tengeri Myoshormosból 120 hajó jár rendszeresen a kincses Indiába, s mindig zsúfolva vannak áruval és utassal. De bizony elmerészkednek kereskedőink Kínába is, mert a kínai selymet arannyal fizetik Rómában! - No, ezt legalább nem mulasztottam el - szóltam közbe -, a poggyászkocsin, a legnagyobb bőrládában hatféle kínai selymet viszek hű feleségemnek. Azt hiszem, meg fogja bocsátani több mint négyszázéves római csatangolásomat. - Tessék? - riadt fel Bassus. - Csak úgy tréfából mondtam a négyszáz évet - szabadkoztam -, mert hát igazán sokáig elcsavarogtunk hazulról, csak valld be férfiasan. - Azt hiszem, ezredes uram, mégiscsak helyesen mondtad a négyszáz évet - nyugtatott meg Bassus -, mert bizonyos, hogy ennyi kínai selyemért akármelyik asszony elengedné négyszáz évre az urát, feltéve, hogy ő maga azalatt nem öregednék egy évet sem. Bassus segédtiszti udvariassággal nevetett ócska szellemességén, magam is elmosolyodtam kegyesen. Hohó, Raevius, korholtam magamat, elfecseged az időt, ahelyett, hogy hozzáfognál a jelentésed diktálásához. Tessék, telik-múlik az idő, a felhőkbe ágaskodó Soracte havas teteje is a hátunk mögött már, most balra felbukkan Falerii, az ős etruszk város, félóra múlva a gerincen túl már Umbria földjén vágtatunk. Egyszerre csak megtorpannak a lovak, a kocsi megáll, valaki fölcsapja az ajtót, kiszállunk. - Ezredes uram - jelentkezik az állomásparancsnok őrmester -, Ocriculum, váltóállomás. Parancsaidat várom.

141

- Ebédet! - adtam ki a szigorú hadparancsot. Közben a lovakat kifogták, szolgáim is leszálltak a poggyászkocsiról, a kocsimat a színbe vontatták, s már üres is volt az országút. Hej, ha nem Raevius ezredes, hanem Nero császár utazott volna erre, akkor bizonyára órákig sem ember, sem kocsi nem moccanhatott volna a Via Flaminián: őfelsége mindig ezer kocsival utazott, ezüstszerszámos öszvérek húzták a kocsikat, előttük vörös ruhás fullajtárok nyargaltak, s a kocsikon ott pompázott a császár egész bonyolult udvartartása. De felesége, Poppaea Sabina császárné sem hagyta magát: aranypatkós lovak húzták a kocsiját, és ötszáz kancaszamár ügetett nyomában, hogy a császárné mindennap friss szamártejben fürödhessen. No, elég ebből a sok furcsaságból: gyerünk ebédelni! Az altiszt elvezet a fogadóba: kapuja fölött kőbe faragott kakas. „Vendégfogadó a kakashoz.” Az ebéd, mégpedig ezredesi ebéd, már ott párolog az asztalon. - Derék kocsmáros ez - mondom Bassusnak a rántott csirke ropogtatása közben. - Hiszen tudod, hogy az útszéli kocsmárosokra kígyót-békát kiáltanak, s ez, íme, becsületet hoz a fajtájára. - Csakugyan beszélik - kapott a szón Bassus -, hogy ezek mind csalnak, vizezik a bort, és emberhúst tálalnak a gyanútlan utasoknak, a feleségük meg boszorkány. - Ez az utóbbi lehetséges - jegyeztem meg, és fél szemmel odacsippentettem a tenyeres-talpas kocsmárosné felé. Bassus fizetett, aztán hajrá, a Nar-folyó mentén nekivágtunk Umbriának. Egymás után suhant el mellettünk Narnia, Interamma, Spoletium s a hegyi falvak és városok festői sora. Délután csak úgy ülve szundítottunk egy verset, estig diktáltam, este Cale állomáson rigópecsenyét vacsoráztunk, utána megvetettük a kocsiban az ágyainkat, és annak rendje-módja szerint elaludtunk. Koromsötét volt, mikor Bassus hirtelen megrángatta a karomat: - Ezredes uram, gyorsan, azt hiszem rablók támadtak ránk. Akkor már odakint ordítás verte fel az országút csöndjét. Kaptuk a kardunkat (szerencsére a két kardot ott tartottuk a két ágy közt), hirtelen felrántottuk a kocsi ajtaját, a lovak abban a pillanatban toporzékolva megálltak, s mi kiugrottunk. Akkor már mind a négy szolgánk javában viaskodott négy-öt sötét alakkal. A sötétben nem hallatszott más, csak néhány elfojtott káromkodás meg a kardok csattogása. Az árokparton viaskodtak, a mieink keményen állták a sarat, de a vakmerő rablók valóságos óriások voltak, és nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb legyűrik a mi fáradt legényeinket. Ekkor a kocsisnak pompás ötlete támadt. Odakiáltott a legényeknek, hogy ugorjának félre, s abban a pillanatban belehajtotta a kocsit a rablók kellős közepébe: a kocsi a parton felborult, három rablót agyonlapított, mire a másik kettő kereket akart oldani. - Hohó, nem addig van az - rikkantotta el magát Bassus, és nekiiramodott. Percek alatt utolérte a két banditát, de már akkor én is mellette voltam, s hamarosan ott állt körülöttünk a négy legényünk is. Mit tehettek a szerencsétlenek? Megadták magukat. Megkötöztük őket, s visszavittük a tetthelyre. Akkorra már a másik hármat is kihúzták a kocsi alól; egyikben sem volt élet. - No, ti bitangok - ordítottam rá a két rablóra -, pórul jártatok, mi? Éppen egy császári ezredest kellett megtámadni? Húzzátok fel őket! - adtam ki a parancsot a legényeknek. Ezt is elintéztük, s vágtattunk tovább. Azt mondhatná valaki, hogy túlságosan irgalmatlanul bántam el a rablókkal, de Herkulesre! nem tehettem másképpen. A szolgálati szabályzat megparancsolja, hogy a kézre került rablót azonnal ki kell végeztetni. Ebben az időben a 142

birodalomban még mindig javában garázdálkodtak a rablók, és a szenátus attól tartott, hogy újra visszatér a lázadó Félix Bulla kora. Persze Bullát is rablóvezérnek nevezgették, a római uraknak könnyen rájárt a szájuk a „rabló” szóra: aki az ő rendjük ellen lázadt vagy harcolt, az megkapta a „rablóvezér” címet és rangot. Pedig Bulla, a sentinumi lázadó paraszt, a parasztokért harcolt, földet akart szerezni nekik, s emberi életet biztosítani. Talán éppen most száz éve, hogy 600 főnyi sereget szervezett, kirabolta a gazdagokat, segítette a szegényeket, úgyhogy valóságos legendakör szövődött körülötte, annál inkább, mert semmiféle emberi erővel nem tudták elfogni, de még csak megközelíteni sem. Végre Septimius Severus császár egy egész ezredet küldött ki elfogatására, s még ennek is csak úgy sikerült kézre kerítenie, hogy elárulták. A lázadót vadállatokkal tépették széjjel, mire serege elszéledt. De a császárok történetében olvastam, hogy bizonyos Proculus nevű rabszolgavezérnek 2000 emberből álló hadserege garázdálkodott Etruria északi csücskében, s a dologban a legmulatságosabb, hogy ezt a kemény legényt nemcsak nem fogták el, hanem sikerült neki 43 évvel ezelőtt néhány légiót magához csábítania, s ezeknek élén aztán trónkövetelőként lépett fel. Mondanom sem kell, hogy csúnya véget ért. Hát ezért jó, ha az ember a kardjával alszik. Őszintén szólván, fellélegzettünk, mikor kocsink jobb oldalán elfogyott a Metaurus-folyó, mivelhogy belezúdult az Adriába, s mi magunk Fanum Fortunae állomáson végre ugyancsak kiértünk a végtelen és nyugalmas víz partjára, megálltunk a messze földön híres Fortunatemplom márványoszlopos előcsarnokában, és sokáig némán s meghatottan bámultuk a roppant kék vizet, a dagadó vitorlákkal sikló hajókat, a part szelíd hajlású dombjait s rajtuk a piros tetejű, fehér falú villák mosolygó füzérét. Innen Pisaurnumig már csak egy ugrás, Ariminiumig mondjuk három ugrás, és mindig a sugárzó tengerparton! Ariminiumban elbúcsúztunk a Via Flaminiától, bementünk a városba, remekül felüdültünk a pompás gőzfürdőben, s alkonyattájt nekivágtunk a Via Aemiliának. Alig félóra múlva áthaladtunk a híres Rubiconfolyón, illő tisztelettel és hibátlan történelmi érzékkel Caesarra gondoltunk, s mire feljöttek a csillagok, berobogtunk a ravennai váltóállomásra. Még fel sem villant a világítótorony lámpájának bujdosó fénye, Oppius Bassus máris gyanúsan fészkelődni kezdett. Hamarosan megtudtam tőle, hogy bizonyos gyöngéd érzelmek fűzik ehhez a városhoz. Észrevettem, hogy szeretne mondani valamit, hát megelőztem: - Hallod-e, Bassus, nekem holnap délelőtt úgyis dolgom van a városparancsnoknál, hát neked ezennel szabadságot engedélyezek. Százados létére majdnem elérzékenyült a fiatalember, de máris repült, mintha maga lett volna a szárnyas Mercurius. Nem várt másnap reggelig: azonnal megkezdte a szabadságát. Másnap délelőtt elintéztem hivatalos ügyeimet, közben láttam a fórumon Bassust, amint óriási virágcsokorral és nagy üveg finom indiai parfőmmel loholt a vár egyik kis utcáján. Hamarosan eltűnt egy ház kapualjában; megismertem: Plotinus tábornok háza volt. Délben aztán találkoztunk: a kapitány sugárzott a boldogságtól. Mikor a kikötőbe lementünk, hogy a hadihajóraj tisztjeinél hivatalos látogatást tegyünk, még azt hittük, hogy egy óra múlva újra a hálókocsiban robogunk tovább Patavium117 és Aquileia felé. Hát tévedtünk: egy óra múlva a hálókocsi velünk együtt repült Altona felé a háromsorevezős büszke hadihajó fedélzetén, az Adria kék vizén. A 80 mérföldes tengeri út páratlan élvezet volt: a hajó a lagunák miatt nagy kanyarodóval kikerült a nyílt tengerre, és csak 117

Patavium - Padova

143

Altinum közelében vágott neki újra a partnak. Forrón tűzött a nap, és a híres tengeri fürdő zsúfolva volt: drága fürdőruhák selymei csillogtak a kék víz fölött, tarka vitorlás csónakok röpködtek mint színes pillangók a tengeren, s alighogy hajónk horgonyt vetett, a többi tiszttel együtt mi is rohantunk a fürdőpartra. Altinumban már megkezdődött a fürdőidény. Észak-Itália minden előkelősége együtt volt itt, a divatos és drága fürdőhelyen. A parton elcsigázott rabszolgák húzták a hajók kötelét, és toprongyos halászok hordták a nagy kövér halakat a gazdag halászbárka-tulajdonosoknak, aztán letelepedtek, hogy elfogyasszák nyomorúságos ebédjüket, a két-három bűzös, szálkás kis keszeget. De az úri társaság ügyet sem vetett rájuk. - Ezredes uram - lelkesedett Bassus -, Jupiterre mondom, ez különb, mint Baiae! - Nono, Bassus - csillapítottam -, hátrább az agarakkal! Baiae a fürdők gyöngye, a világ nem tudom hányadik csodája! - Ez viszont nem csoda, hanem mese - makacskodott Bassus -, meglátod, hamarosan ez lesz a világ leghíresebb fürdője. - Főleg, mivelhogy közel van Ravennához - böktem ki ártatlan képpel, mire a százados menten elpirult. Ma már, kétezeréves fejemmel tudom, hogy Bassusnak igaza volt: Altinum helyén ragyog az új világ híres és gyönyörű tengeri fürdője, a Lidó. S mögötte Aquileia utóda, a tenger csipkés menyasszonya, Venezia. Este aztán következett újra a robogás, állomásról állomásra, mi azonban egészen reggelig az igazak álmát aludtuk. Aquileiában éppen csak hogy kiugrottunk a kocsiból egy korsó hóban hűtött sörre, aztán hajrá, neki az erdőknek, hegyeknek! Kezdődik a kapaszkodás, a lovak prüszkölnek, pedig a hegymászás a mesterségük, mi meg közben az útikönyvet tanulmányozzuk, s mire megtaláljuk benne Itália és Noricum118 határát, már meg is áll a kocsi a határállomáson. Atrans, olvassuk az állomás nevét a márványtáblán. A lovakat kifogják, s mi azt hisszük, hogy percek múlva indulunk tovább. De ezredes tervez, vámos végez! Két vámőr közeledik a kocsihoz merev, hivatalos ábrázattal, és ridegen megkérdik, van-e valami elvámolni valónk. Bassus tanácstalanul néz rám, s nyilván a selyemre gondol. A vámosok már a poggyászkocsi ellen intézik a rohamot, s javában turkálnak, mikor kiszállok, és odalépek hozzájuk. Egyszerre szinte kővé merednek: ezredesi egyenruhám láttára visszahúzódnak, és savanyú ábrázattal lemondanak a két és fél százalék vámról. A törvény értelmében katonák semmiféle vámot nem fizetnek. Fent járunk az Alpes Juliae tetején, 140 mérföldet hagytunk magunk mögött Altinum óta, s berobogtunk Emona állomásra. Ez már a provincia, a jó vidék, itt minden kicsinyesebb, kezdetlegesebb, lassanként hozzá kell szoknunk a kisebb méretekhez. Átvágunk Noricum tartomány csücskén, aztán Celeia119 után Pannónia földjére lépünk, s ezt valóságosan is megtesszük: kiszállunk a kocsiból, nagyot nyújtózkodunk az éjszaka után, és fölségesen megreggelizünk. A csöndes kisváros megmozdul érkezésünk hírére, kíváncsian bámulják taxaméteres, azazhogy hodométeres hálókocsimat, s mi némi mélabúval beszélgetünk Rómáról, Altinumról, Ravennáról, Aquileia kavargó forgalmáról, aranybányáiról, zsúfolt kikötőjéről. De hát mindenféle majálisnak vége szokott lenni: gyerünk!

118

Noricum - nagyjából a mai Ausztria

119

Celeia - Cilli

144

Betűzgetjük az útikönyvet, és szinte fel sem nézünk belőle, olyan jól ismerjük már ezeket a helyeket. Poetovio120 után merészen ívelő hídra kapaszkodunk, aztán hajrá, lefelé! Alicanum, Salle, s mikor a 92. számú mérföldkövet megpillantjuk: Savaria! A polgármester fogad, átveszi a császári rendeletet, izgatottan érdeklődik a császár tervei felől: észreveszem, hogy keresztény. Be is megyünk a városba, megnézzük a keresztény bazilikát, megebédelünk a polgármesternél, és este nekivágunk az új aquincumi útnak. Kora délelőtt érjük el a Peiso121 tavat, a szőlővel borított hegyeket, a várakozás izgalmában hagyjuk el Osones122 és Florianae123 váltóállomásokat, még 30 mérföld, és délután hat óra tájt berobogunk Aquincumba! A táborváros határában a vitéz és hűséges II. tartalék légió, az Ulpia Pannoniorum zászlóalj és a szíriai íjász zászlóalj tiszti küldöttsége fogad. Díszszázad, tisztelgés, üdvözlő beszédek, zenekar, ruganyos léptek és amit akartok. Fő, hogy itthon vagyunk. Palotám előtt hű feleségem mint a sas csapott le a poggyászkocsira, és mintha az a magasságos Minerva ihlette volna meg: nyomban ráhibázott a selyemre, s megtalálta a bőrláda fenekén az arábiai illatos vizet is. Gyönyörűségében fölsikoltott, mint a boldog madár: - Aquincum gyöngye, isten hozott! Most már nem kell az útikönyv: tudom, hogy itthon vagyok! .oOo.

120

Poetovio - Ptuj

121

Peiso - Balaton

122

Osones - Hajmáskér

123

Florianae - Csákvár

145