B csoport
Radics Anita: Kosztolányi
Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés történetében Kosztolányi nyelvszemlélete "Csodálatos ugyan, hogy a képek beszélnek, de még csodálatosabb - isteni csoda -, hogy az emberek is beszélnek." „A nyelv titok, szellem lélek, muzsika. Vibrál benne az élet, Természeti és társadalmi termék”. (…) A nyelv eredetére vonatkozó határozott tudományos válasz hiányában ő úgy véli, hogy az az ősidőkben megállapodás alapján jött létre; az indulat hevében, vad kiáltások formájában nyilatkozott meg először az ember. Ezt alátámasztva írja, hogy "a nyelv arcjáték vagy tagjáték, mely hangokban nyilvánul meg". Az ember elsődleges érzelmi. És gondolatkifejező formája szerinte nem a próza, hanem a vers volt, "mindannyiunk anyanyelve". A költő tehát visszakódolja az ősi, ösztönös formára a mondanivalót. A költészet, vers és próza viszonyáról a későbbiekben még lesz szó. Itt csak azt szeretném kiemelni, hogy szerintem Kosztolányi a versbeli közlést végső soron ahhoz a nemzetközi nyelvhez közelíti, melyet öntudatunk mélyén vél felfedezni. Minden nyelv elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy van emlékezete, "gyermekszobája": ez egyrészt történelmi, másrészt emberöltőnyi. Az első meghatározza nyelvrokonainkat, a második azt a "családot", melyben élünk. Család minden nép, mely egy nyelven beszél. (…) A nyelvet Humboldthoz hasonlóan szervezetként fogja fel, s ugyanúgy elválaszthatatlannak tartja a tudattól: a nyelv a tudat létezési formája; a nyelvi jelentés a használattal azonos. Abból a gondolatból pedig, hogy "a nyelv gondolkozik helyettem, s a szó jelentése a használatban rejlik, könnyen el lehet jutni ahhoz a meggyőződéshez, hogy a világkép örökség, 'öröklött háttér, mely szerint különbséget teszek igaz és nem igaz között' - ahogyan Wittgenstein mondja." (…) A nyelv szelleme egyfajta világszemléletet, "nemzetjellemet" jelent. Minden nyelvnek külön szelleme van, melyet az adott nép "lángelméje" talált ki. Korábban már volt szó a fogalomrendszerek másságáról; ez is ebből táplálkozik: a világ dolgainak népenként és nyelvenként való különböző feldolgozásából. Ez az a szellem, amelyhez minden nyelv ragaszkodik, ez az egyénisége. Ilyen értelemben lehet azt mondani róla, hogy "soviniszta", hiszen semelyik más nyelvvel nem törődve, csak saját keretei között tud élni. Ehhez minden nyelvnek joga is van, egyenrangúak. Kosztolányi mindegyiket egyformán csodálja: a szigetelőt, ragasztót éppúgy, mint a hajlítót. A nyelvek karakterében felfedezi a nép jellemét, s a nép jellemében a nyelvi gondolkodást. Bizonyos megfelelést lát a nyelv szerkezete és a nem nyelvi jellegű viselkedés között is. (…) A kétoldalú meghatározottságot eredendő beállítódásnak, speciális világnézetnek tartja. A nyelv természeti jelenség, ahogy az ember is. Kosztolányi úgy véli, hogy ha az ember gondolatait, érzelmeit, viselkedését a lélektan segítségével lehet megérteni, akkor ez a nyelvre is vonatkozik. Ezért képtelenség ez utóbbit a logika, az ésszerűség törvényeivel magyarázni. A nyelv hozzánk hasonlóan eleven, gyarló, következetlen. Mindennek ellenére azonban pontos is. Használatának célja, hogy "közöljük önmagunkat". Ez egyrészt gyakorlati, másrészt boldogság, öncél is. Kosztolányi elismeri, hogy egy-egy nyelvi elemnek csak akkor van helye
a rendszerben, ha funkciója is van, de a nyelvet nem célszerűségéért szereti. Ki is mondja: "az olyan nyelv, mely csakis a megértést szolgálja, voltaképp fölösleges is." "Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas lélek kifejezésére." (…) Azért tűnik érdekesnek, hogy utánajárjunk anyanyelvéről tett ilyen radikális kijelentéseinek, mert tudjuk róla, hogy sok nyelvet ismert. Gyakran épp az idegen nyelvek tükrében csodálta anyanyelvét, művészként viszonyult mindegyikhez. Az gondolta, hogy azért is vizsgálunk más nyelveket, hogy sajátunkat megértsük; de ez alapján nem állíthatunk fel "rosszabb", "jobb" kategóriákat, mert nincs közös összehasonlítási alapunk. (…) Anyanyelvének különleges, csak rá jellemző szellemét is más nyelvekkel szembeállítva írta le. A magyar nyelvről összegezésként a következőket mondja: nem elemző (mint a francia), hanem összefoglaló. "Mi az értelem elhanyagolásával a lélek forró mélyéből dobjuk oda látszólag hányaveti gyermekiességgel szavainkat, olyan módon, hogy sokszor szántszándékkal félrefogunk és kacsintunk, de úgy, hogy szavaink, melyek talán nem mindig födik a tárgyi valóságot, magukkal sodornák az érzelmi velejárót is, és hírt adnak a beszélő eleven mivoltáról, elfogultságáról, szenvedélyéről, világnézetéről." Nézete szerint az érzelem és az indulat a mi nyelvünk szervező ereje az értelem helyett. Ebből adódik, hogy jobban kedveljük a széttöredezett, mint a kicirkalmazott mondatokat. (Ez nála azonban nem kizárólagos szabály.) Kosztolányi anyanyelvünket nemcsak egészében, hanem függőleges és vízszintes tagoltságában is vizsgálta. Elkülönítette a tájnyelveket és a különösen szeretett, de sokat is bírált Budapest nyelvét, valamint az irodalmi nyelvet és a parasztnyelvet. A tájnyelveket és a parasztnyelvet gyakran egybemosta, célja nem is kategorizálásuk volt, hanem hogy értékeikre felhívja a figyelmet. A népitől azonban élesen elkülönítette a népieskedő nyelvet, mint ahogy a zsargonban különválasztotta a szaknyelveket és a főváros csibésznyelvét. (…) A nyelv az életé. A mi nyelvünk a mi életünkké. Ezért ne is vágyakozzunk rá, hogy más nyelveket megtanuljunk. Egyébként is, az anyanyelvet sem olyan könnyű elsajátítani, mint azt sokan gondolják. Hiszen születésünktől fogva öntudatlanul gyakorlati nyelvórákat veszünk környezetünktől. Tudásunk még így is viszonylagos, mert az élet változásával a nyelv is módosul. Ezt a szüntelen mozgást csak anyanyelvünkön tudjuk figyelemmel követni, csak ezen lehetünk "naprakészek". Ez kötelességünk is: felelősek vagyunk érte, mert örökül kaptuk elődeinktől, hogy "csorbítatlanul" hagyjuk utódainkra. Kosztolányi meg van róla győződve, hogy "aki igazi értelmi és érzelmi életet él, az csak egyetlenegy nyelvet bírhat többé-kevésbé tökéletesen, az anyanyelvét." Más nyelvet "szajkózás" segítségével csak bizonyos mértékig sajátíthatunk el. (Márpedig a nyelvtanulás "repülőgépét" még ma sem találták fel.) Kosztolányi ezt a megtorpanást a "lélek honvágyá"-nak nevezi az anyanyelv után. Ha idegen nyelven akarjuk gondolatainkat, leszállítjuk igényeinket (nyelvtudásunkhoz), s eszerint csökkentjük mondanivalónkat. Talán mondani sem kell, hogy legelőször az árnyalatok vesznek el, épp az a többlet, amit a mi lelkünk tudna a gondolathoz tenni. Kosztolányi a gyermekek különleges nyelvtanulási képességében sem hisz, "szellemi vakarcs"-oknak nevezi azokat, akikről azt mondják, hogy öt-hat nyelven tökéletesen tudnak. Ironikusan jegyzi meg, hogy ennyi erővel mindenki beszéli a világ összes nyelvét, csupán "néhány" esetben mondanivalója az adott nyelven nullával egyenlő. Nem hallgatja el megvetését azokkal szemben, akik egy nyelvet gyakorlati céllal
tanulnak, s nem önmagáért. Szerinte tudni már unalmas, csak tanulni érdemes, s azt is csak a játék kedvéért, szeretetből. Ugyanakkor elismeri az idegen nyelven való megnyilatkozás előnyeit is. Igaz, hogy ezen társalogva előbb-utóbb mindig kifáradunk (mert nem ösztönszerűen, hanem tudatunkkal formáljuk mondatainkat, ezért állandóan figyelni kell a szabályokra, "vigyázzban kell maradnom"), de bátrabban, egyenesebben fejezzük ki magunkat. (…) Vallomásaiból az derül ki, hogy anyanyelve mellett a franciát tisztelte, szerette leginkább. Azt a nyelvet, amelynek szelleme szöges ellentétben áll a magyaréval. Anyanyelvében az indulatot csodálta, itt a világosságot és egyenességet, vagyis azt, hogy ezen a nyelven nem lehet hazudni. (…) Ugyanakkor a francia szellemet az angollal összehasonlítva úgy látta, hogy az előbbi "rab és hideg", míg az utóbbi "szabad és meleg". Az angolban ezt a szabadságot, "ősi rendetlenséget" csodálta. Nem úgy a németet. Ezt kemény hangzása miatt kevésbé szerette. Az indogermán nyelvekről összefoglalóan az volt a véleménye, hogy soha nem "szervülhetnek" a magyarral. A mi nyelvi és szellemi rokonaink a finnek: "Hiszem, hogy hatalmasabb, szellemibb és lelkibb jogon vagyunk atyafiak a finnekkel, valamennyien, akik itt egy nyelv közösségében élünk, és annak idején magyarul kértünk tejet, s majdan, haldokló ágyunkon magyarul kérünk vizet." A magyar-török nyelvrokonság fel sem merül műveiben. A tízes évek közepéig még a latin szellemet érezte leginkább rokonnak a magyarral. Az újlatin francia nyelvhez hasonlóan ebben is a világosságot kedvelte leginkább. Ám a harmincas években megjelenő publikációiban már elzárkózott tőle. (…) Ezeket a népenként különböző óriási együtteseket másságukkal együtt fogadta el, szerette. Talán épp különbözőségükben rejlik létjoguk - más-más népek világszemléletének, sokszínű megnyilvánulásának látta őket. Ezt a sokféleséget törölné el egy közös, nemzetközi nyelv, s hozná létre helyette a tömegembert (Das Mannt). Kosztolányi ezt a '30-as években már minden lehetséges megvalósulási formájában elutasította. Álláspontja azonban nem volt egységes. 1905-ben és egy évvel később még lelkesen üdvözölte az eszperantót mint az "ember nyelvét". Ekkor még lehetségesnek tartotta, hogy ez a műnyelv váljon "édes mindnyájunknak kultúrnyelvévé". Ám már 1912-ben, egy színházi kritikájában megfogalmazta ellenvéleményét: "Az eszperantónak nincs emlékezte, egy szűz talaj, egy amerikai nyelvterület. Minden szót kitűnően értek, de fáj, hogy értem, ízetlen és sótalan, nincs a szavaknak tartalmuk. Hazugság minden szó, mert nincs múltjuk. (...) Lehet ezen a nyelven beszélni és komédiát játszani? Legfeljebb kereskedni, levelezni, falragaszokat, rendeleteket írni. (...) Alig hiszem, hogy az eszperantó valósítja meg valaha az egynyelvű világszínházat." (…)
"Rokonszenvvel tekintek minden kísérletezésre, mely az emberek nemzetközi megértését szolgálja (.), de nekem mint írónak szent a hitem, hogy nyelvet lombikban előállítani nem lehet. Nyelv csak gyerekszobában születhetik, ivadékok munkája által. Hogy az önök nyelve sok gyakorlati célt elér, abban nem kételkedem. De a nyelv célja - legalább az én szememben - nem gyakorlati: vallás a számomra."28 Egy 1930-ban Kiss Kálmánnak írt levelében azonban újra büszkén említette, hogy tud "esperantóul", s hogy már munkáiból is fordítottak néhányat erre a nyelvre. 1933-ban viszont a Basic English kapcsán nagyon kemény kritikát mondott a műnyelvekről: rajtuk "semmit sem lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat".29Igaz, itt az anyanyelvvel szembeállítva marasztalta el a műnyelveket. Egy kalap alá vette a több nyelv
"keverékéből" létrejövő eszperantót, és az egy nyelv redukciójából születő Basic Englisht. (…) Ha más nyelven... Ha más nyelven beszélek, mindig kissé elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul. Pesti Hírlap, 1927. március 20. Az anyanyelv édessége és végtelensége [...] Előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy az olyan nyelv, mely csakis a megértést és megértetést szolgálja, voltaképp fölösleges is. Egy félszázad óta, hogy Schleyer Márton (1879-ben) kiagyalta a volapüköt, egyre-másra keletkeznek a jobb és rosszabb műnyelvek. Nemes ábrándozók éjt-napot egybeöltve fáradoznak azon, hogy megszüntessék a bábeli nyelvzavart, mely sokszor bizony kellemetlen és ijesztő, de sokszor bizony izgató és édes is, akár maga az élet. Kétségtelenül megindító, hogy az emberiség a véges értelmével le akarja nyűgözni a végtelen lelket, a nyelvet. Ebben van valami égvívó elszántság. Az újítók némi eredménnyel is dicsekedhetnek. Ezeken a műnyelveken elmondhatjuk, hogy hol lakunk, mi a foglalkozásunk, mennyi a pénzünk, de azt már nemigen mondhatjuk el, hogy milyen nyilallást érzünk vékonyunkban, hogy milyen dajkadalt dúdolt fölöttünk az anyánk, és hogy milyen furcsa mosollyal nézett utánunk kedvesünk. Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk szájunkat. Újságnak sem újság az ilyen „világnyelv". Már az ősember is tudta. Süketnémajelekkel érintkezett azokkal, akikkel nem tudott beszélni. Ujjainkat a világ teremtése óta számológépül is használjuk, s a tenyérbe hajtott fej mindenütt azt jelenti, hogy álmosak vagyunk, és aludni szeretnénk. Ennél többet, árnyalatosabbat, elevenebbet ezeken a segédnyelveken se lehet közölni, legföljebb ugyanezt tüzetesebben, mert hiányzik belőlük az élet lüktető ereje és meghittsége. C. G. Ogden a kérdést meg akarja kerülni. Nem egy mesterséges nyelvet eszel ki a leendő világnyelvül: az angolt óhajtja azzá tenni úgy, hogy a végletekig egyszerűsíti. Az ő sarkalatos angol nyelvében (Basic English) mindössze hétszázötven szó van, mely nézete szerint untig elegendő minden fogalom, állapot megérzékeltetésére. Olvastam egy levelét, melyet a jeles tudós saját kezűleg írt egyik barátomhoz ezen a sarkalatos angol nyelven. Nem azt írta, hogy külföldön van. Ez a szó már nem szerepel szótárában. Azt írta, hogy kívül van Anglián. Nyomban megállapítottam, hogy a sarkalatos angol -legalább számomra - sokkal nehezebb, mint Shakespeare bármelyik szövege. Nem mondhatom, hogy fölmásztam a fára, mert a mászni szó is hiányzik belőle, csak azt mondhatom, hogy fölmentem a fára. Kötve hiszem, hogy ez a közlési mód bárkit is kielégítene. Nincs a földgolyón olyan ember, aki ennyire „egyszerű" volna. A nyelv nem lehet „egyszerű", mert az ember nem „egyszerű", aki beszéli. Az ember éppen azért beszél, mert nem egyszerű, mert bonyolult, és mindig fölöttébb bonyolult dolgot akar közölni. Egy kétéves gyermek semmisnek látszó, satnya nyelve is végtelenül bonyolult és gazdag. Talán sokkal előbb tudja azt a szót, hogy mászni,
kúszni, tipegni, topogni, baktatni, bóklászni, vagy vánszorogni, mint ezt: menni. Az angol tanár egyvonalúsága ellenkezik minden emberi lélekkel és minden nyelv fejlődéstörténetével. Ő nem egy halott nyelvet támasztott fel poraiból. Az ellenkezőt művelte. Megölt egy élő nyelvet. A nyelv az indulatok lázában született meg, nem ilyen jószándékú gondolatból. Nem erre a hétszázötven szóra vágyakozunk mi, nem is tízszer annyira, nem is Arisztophanész nábobi szókincsére. Anyanyelvünknek mind a száznegyvenenezer szavára vágyakozunk, melyet akár tudunk, akár nem, bármikor kitalálhatunk az ösztönünknél fogva, anyanyelvünknek e korlátlan lehetősége és bűvös szellemi légkörére van szükségünk, mely levegő gyanánt vesz körül bennünket, él és éltet. Itt kezdődik a nyelv, az anyanyelvnél, és itt is végződik. A többi nyelv, melyet megtanulunk, nem érdemli meg ezt a nagy nevet. Múltkor egy francia leánynak, aki régóta távol él hazájától, véletlenül azt mondtam valamilyen rossz ételre, hogy ratatouille. Ez afféle híg, pempős, elrontott kotyvalékot jelent, melynek se íze, se bűze. Elmosolyodott erre a szóra. Itt, az idegen környezetben már évtizedek óta nem hallotta. Úgy köszöntötte - az emlékezet boldog mosolyával -, mint valami gyermekkori ismerősét. Kérdésekkel ostromoltam, hogy tulajdonképpen micsoda az a ratatouille, hogy miféle étel lehet rata-touille az alakja és halmazállapota szerint, s ő, mint bármelyik francia, akiben létező valóság az anyanyelv, emlékei és érzései alapján, egy tömeg egyéni ösztön sugallatára, igennel és nemmel felelgetett. Csak néha tűnődött el, a határeseteknél, hogy például egy elázott húskolonc lehet-e ratatouille, vagy sem. Hasonló biztonsággal tudnék válaszolni én, s bármelyik magyar is arra a kérdésre, hogy micsoda lehet pempő és micsodagezemice. Ilyen ködfoltokból áll a nyelv. Ezeket a lelkünk világítja át esetről esetre. Minden megnyilatkozása, a legegyszerűbb is, a szövevények szövevénye, az árnyalatok árnyalata, az emlékek emléke. Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.
Halhatatlanságunk (…) Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni. mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely, kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezer vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, Ösztön és élet. Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket. (…) Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28. „Azok, akik a nyelvet pusztán gyakorlati eszköznek tekintik, melynek célja az, hogy környezetünkkel megértessük magunkat, végzetes tévedésben leledzenek. Kívülről szemlélnek egy működést, mely belső. Egyszerűnek tartanak olyasmit, mely bonyolult és szövevényes.” KOSZTOLÁNYI Dezső, A lélek beszéde, 1933.
Bengi László: Művelődés- és nemzetfogalom, tudományközi és nyelvi szemléletmód 1933-ra viszont mintha gyökeresen átalakulna a véleménye, már nem lelkesíti annyira az a jövő, amelyben a nemzeti nyelveket „az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni” (Az anyanyelv édessége és végtelensége, 202), sőt természetellenes, „emberietlen történés”-nek mondja (i. h.). A Pesti Hírlapba írt cikksorozatából kiderül, hogy tud róluk („egyre-másra születnek a jobb és rosszabb műnyelvek” [Az anyanyelv édessége és végtelensége,198]), elismeri, hogy „némi eredménnyel is dicsekedhetnek” (i. m. 199), de súlyos kritikával is illeti őket: „Vadonatújak és merevek, mint azok a gyári áruk, melyeket az imént szállítottak haza” (Műnyelvek, 194). „Az olyan nyelv, mely csakis a megértést és a megértetést szolgálja, voltaképpen felesleges is” – jelenti ki a Schleyher Márton által „kiagyalt” volapükről (Az anyanyelv édessége és végtelensége, 198). Talán még jobban bosszantja C. G. Ogden hétszázötven szóból összeállított „Basic English”-é, amellyel lényegében „megölt egy élő nyelvet” (i. m. 199). A műnyelvekkel kapcsolatos általános pálfordulás okát nagyészt a nyelvszem- léletében bekövetkező döntő változásban kell keresnünk: 1933-ban ellenérvei már biztos néplélektani alapokon nyugszanak: „A nyelv varázsa… éppen az, hogy telis-tele van emberi tartalommal… Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta beszélni, mert hasonlít hozzánk: éppoly eleven és gyarló, mint mi… a műnyelveknek nincs emlékezetük, se térben, se időben… A műnyelveknek nincs gyermekszobájuk” (Műnyelvek, 194). Noha a kommunikációs problémákat megoldó világnyelv gyakorlati hasznát látja (l. még A magyar nyelv helye a földgolyón, 88), de tart attól, hogy aláássa a nemzeti nyelveket, amelyekben „valamiképp még kifejezıdött a tömegek egyénisége s a tömegek halhatatlansága” (Halhatatlanságunk, 202); „Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne.” Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének” http://mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/Kosztolanyi_Bengi.pdf
Láncz Irén: Kosztolányi gondolatai a nyelvről* (…) Persze nem minden nyelvészeti olvasmánya töltötte el lelkesedéssel, nem mindennel és nem mindenkivel értett egyet. Sértették például Antoine Meillet megjegyzései, hogy "a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsének mindenféle külső hatás nyomait viseli, telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd népekre tartósabb hatást", "szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel, Magyarországon kívül teljesen ismeretlen", "Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt." Sorra cáfolja meg az értékítéleteket, s bizonyítja, mennyire nem helytállóak. Kosztolányi számára minden nyelv értékes, nem rangsorolja őket (mint tették a 19. században): "Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget. A csettintő hottentottára éppoly bámulattal tekintek, mint a görögre vagy a spanyolra", s azzal folytatja, hogy minden nyelv a maga természete szerint lehet szép és tiszteletreméltó. Egyik vitairatában még visszatér erre: vitapartnere "még mindig nem ismeri el, hogy a nyelvek között nincsen rangkülönbség, hogy nincsenek méltóságos és kegyelmes
nyelvek, mert mindegyik egyformán bámulatra méltó, mint a természet, s az emberi szellem alkotása, még azoknak a rézbőrű indiánoknak a nyelve is, melyet gúnyosan emleget". (…) (…) Később megváltozott a véleménye a nyelv lényegével kapcsolatban. A 19. század utolsó harmadára már elavult természettudományos szemlélettől eltérve, helyesebb álláspontra helyezkedik, amikor azt írja, hogy a nyelv közkincs, társadalmi tény. Egyébként Antoine Meillet-nek is nagy szerepe volt abban, hogy a nyelvről másként kezdtek gondolkodni a nyelvtudományban, ő francia nyelvész is hangsúlyozta, hogy a nyelv társadalmi intézmény, s nyelvelméletében a nyelv szociális jellegéből indult ki. (…) Véleménye szerint a nyelv iránt jobban kell érdeklődnie mindenkinek, mint eddig, ugyanis mindenkinek egyforma köze van hozzá. (…) * Elhangzott 2003 májusában a Kosztolányi http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/80/lancz.html
Dezső
Napok
tanácskozásán.
