Pusztai Ferenc Hagyomány és újítás a magyar szóalkotásban

SZARVAS GÁBOR NYELVMŰVELŐ NAPOK - 2009

Pusztai Ferenc Hagyomány és újítás a magyar szóalkotásban A nyelvtörténet mindig történik. Ebben a tételben nemcsak az fejeződik ki, hogy bármely élő, használatában eleven nyelv csak megszakíthatatlan folyamat lehet, hanem az is, hogy a nyelv a változó körülményekhez, igényekhez változásokkal igazodik. Mondhatjuk így is: a nyelvtörténet mindig történik alaptételben a mindig a megszakíthatatlan folyamat, a történik pedig a folyamatos változás kifejezője. A bevezető nyelvtörténeti órákon gyakran hangsúlyoztam a tanítványaimnak, hogy a nyelv történetében nincs kimerevített vagy megmerevített állapot, ezért a vizsgálandó nyelvállapot leírása csak mozgóképes pillanatfelvétel lehet. Valami éppen történik, valami éppen ritkulóban vagy gyengülőben, gyarapodóban vagy erősödőben van. Érzékelhetően vagy lappangóan, de állandóan. Kétszer ugyanabba a nyelvi folyóba sem léphetünk bele. A napjainkban zajló számos nyelvi elmozdulás, átrendeződés közül a szóalkotás néhány példáját választottam ki. Döntésem oka aligha igényel bővebb magyarázatot: a nyelvtörténetben mindig a szókészleti változások a legérzékelhetőbbek, a legfeltűnőbbek. Ezért gyorsan terjednek, de gyorsabban váltanak ki ellenkezést is. A magyar szókészlet is fölgyorsult ütemben bővült az elmúlt század fordulaterejű tudományos, informatikai, életmódbeli újdonságainak hatására. Ebből a gazdag példatárból ezúttal csak a szóalkotás köré63


re korlátozom mondandómat, sőt ezen belül is csupán a szóképzés és a szóösszetétel néhány jelenségét villantom fel, kitérve az idegen szavak új vonására is. Közismert, hogy a „magyar szókincsben viszonylag nagy számban találhatók az ún. »világos« (azaz motivált) szavak. Ez nem véletlen, hanem abból következik, hogy nyelvi gondolkodásunk (nyelvünk finnugor jellegének, ragozó-ragasztó, vagyis ún. agglutináló voltának következtében) erősen szóelemző” (FÁBIÁN PÁL: Nyelvművelésünk évszázadai. Gondolat Könyvkiadó. Budapest, 1984. 30–1). A mai magyar nyelvhasználat legfeltűnőbb szóképzésbeli újdonsága kétségtelenül a kicsinyítő képzős szavak elburjánzása, sőt megbokrosodása, az ún. édi nyelv. Ezeknek a származékszavaknak a hagyománya messze nyúló és tartósan erős. Egyrészt a kicsinyítőbecéző származékok bizonyos korszakokban (főként a középmagyarban) jóval gyakoribbak voltak, illetőleg egy-egy nyelvjárásban (különösen a csángóban) ma is ilyenek. Például aligha képzelhető el egy kortárs könyvajánlóban az 1780. évi Magyar Hírmondó szóhasználata: „Mólnár János […] könyvetskéje […] osztogattatott […] nagyotska is”. A jól ismert tücsök lakodalmának csángó szövege meg így végződik: „Elvennélek, te legyecske, | Ha kicsid ne vónál. | El es mennék, te prücskecske, | Ha görbe ne vónál” (Új guzsalyam mellett. Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta KALLÓS ZOLTÁN. Bukarest, 1973. 116). Másrészt a magyar becézésnek régi, ma is eleven eszköze például az -i vagy a -csi : Mari  Marcsi, Jani  Jancsi, öcsi, hugi; sőt mára köznyelvi értelmező szótá64


rainkba is bekerült az újabb (jórészt gyermek- vagy diáknyelvi eredetű) csoki, diri, doki, fagyi, ovi, suli vagy a dumcsi, fincsi, pulcsi. A legutóbbi évtizedekben azonban nagyon megnőtt a gyakoriságuk, s egyre mélyebben nyomultak be a felnőtt korosztályok nyelvhasználatába és a legkülönbözőbb beszédhelyzetekbe. Popper Péter pszichológus így idéz fel egy efféle esetet: „így szólnak hozzám [a rendelőben], ősz szakállú tisztes közíróhoz, és nagyapához: »Adja ide az ujjacskáját, kap egy kis szurikát!« A szájacskámhoz kapok, nehogy valami csúnya kicsússzon belőle. Hiszen csak kedves akart lenni hozzám…” (168 óra, 1997. október 21, 28). Ennek a szóképzési típusnak a viharos terjedési sebességét érzékeltetendő saját példámmal is szolgálhatok. 1998-ban még úgy véltem az Értelmező kéziszótár átdolgozásának adattárát építgetve, hogy „Számos jele van annak is, hogy a becéző-gügyögő szóképzés kezdi elveszteni korosztályi jellegét” (Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest, 1998. 470). Egy évtized múltán azonban már határozottan az a véleményem, hogy ami sok, az sok. Ennek a túlhabzásnak az lett a következménye, hogy mértéktelen, mintegy nyelvváltozatként való használata éppen a fiatal korosztályokra lett jellemző, rájuk korlátozódott. Felnőttek folyamatos édi nyelven legfeljebb a kabarékban vagy az újmódi dumaszínházakban szólnak csak. A minta nyomása azonban kétségtelenül erős. Sajtópéldákkal érzékeltetve: a büntetés bünti (Heti Válasz 2008. július 24, 35), a lom, hulladék lomi (Napló [Veszprém megye] 2009. február 18, 6) (a szócsaládjában él már a lomizik, lomizás is), a 65


transzvesztita travi (Magyar Nemzet 2008. június 28,7), az uborkasaláta meg ubisali (uo. 2008. szeptember 9, 5). Egyelőre nyitott kérdés, hogy a közeljövőben miként, milyen tempóban változik ez a funkciójában, szóhangulatában és korosztályi kötődésében is ingadozó képzésmód. Mindenesetre nekem ez a dumcsi se nem fincsi, se nem szupi, hanem uncsi, sőt bünti. A nem kicsinyítő-becéző szerepű -i képzőhöz egy olyan nevezetes tudománytörténeti esemény kapcsolódik, amelynek máig vannak szókészleti nyomai, többékevésbé felismerhető emlékei. Bugát Pál szerint Széchenyi István kezdeményezésére (vö. FÁBIÁN PÁL: i. m. 58) ezt a képzőt ragos névszóhoz illesztve igyekeztek elkerülni a terjedelmesebb megoldást, a való, levő alkalmazását, például a Pestre való szállítás helyett a tömörebb pestrei szállítás szerkezetet kezdeményezve. Miként a Pesti Hirlap 1843. június 29-i számában egy kerületi gyűlés tudósításában olvasható: „az országgyülésnek pestrei szállitása kapcsolatba ne hozassék a’ még csak épitendő országház elkészülésével”. A javasolt változat kétségtelenül tagolható szóelemekből áll, ennyiben tehát motivált, de a rag után kapcsolt képzővel nyilvánvalóan megsérti a magyar toldalékolás egyik sajátosságát, a magyar rag szóalakzáró szerepét. A több évtizeden át föl-fölbukkanó adatokra egyre több tréfás, sőt ingerült megjegyzés záporozott. Arany János jellemző, Divattudósítás című verskarikatúrájában így gúnyolódott: „Oh, te kedves divathozi ragaszkodás! Gyönyörű szép nyelvünktőli rugaszkodás” (LŐRINCZE LAJOS: Nyelvőrségen. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1968. 344). Ezután hamaro66


san eltűntek ezek az alakulatok. De nem nyomtalanul. Óhatatlanul felmerül a kérdés: miként értelmezzük ebben az esetben a hagyományt? A győztes meg (mutatóban) a vesztes alakot is hagyományoztuk? Korántsem. A mai alakok motiváltsága nem ragos főnevek képzésén alapul (mint a pestrei, a divathozi meg a nyelvünktőli), hanem vagy névutók (mint az alatt, előtt, után) vagy határozószók (mint az egykor, közel, néha) i képzős szerkesztésén. Másként megfogalmazva: a mai beszélők tudatában már nem él az, hogy az után az út főnév helyhatározó ragos alakja. Kettős tanulságot ismerhetünk fel. Egyrészt azt, hogy a szóalkotásban nemcsak a motiváltság, de a motiváltság változása, elhomályosulása is ható tényező; másrészt pedig azt, hogy egy helytelennek mutatkozó, törlésre ítélt szóalkotási mód valamely nyelvi változással (ezúttal a szófajváltással) megtarthatónak bizonyulhat. – A teljes képhez hozzátartozik, hogy még arra is van – igaz, kivételes (!) – példa, hogy ez a helytelen szerkesztésűnek ítélt szóalak nyelvi változás nélkül is részese lehet szókészletünknek: nagybani (piac), újbóli (felszólítás). Ezek a nagyon ritka (!) változatok azonban a szóalakutánzásnak (azaz az analógiának) a szóalkotásban is megmutatkozó hatását, vonzását igazolják. (Vö. Nyelvművelő kéziszótár. Szerkesztette Grétsy László és Kemény Gábor. Tinta Könyvkiadó. Második, javított és bővített kiadás. Budapest, 2005. 390, 581). Az idegen szavak magyar szövegbe, illetve gyakran a magyar szókészletbe illesztésének közismert jele a képzősítésük. Például elautomatáz (Dragomán György: A fehér király. Budapest, 2008. 22), informatizál (168 67


óra 2008. október 9, 10), infúzióz (Népszabadság 2008. szeptember 5, 3), konformizálás (Popper Péter: Napidő. Budapest, 2006. 175). Újabban azonban az elvonással rövidített idegen szavak tövéhez is hozzákapcsolnak képzőket: kopiz ’kopíroz’ (168 óra 2008. szeptember 18, 12), szolidarít [valakivel] (Napló [Veszprém megye] 2008. december 19, 16). Terjedőben vannak az egyértelműen tréfás-gúnyos indítékú, szóhangulatú, végződésükkel idegen szavasított magyar szavak is: kádáriánus (Magyar Hírlap 2008. július 11, 9), rangsorológia [az egyetemisták körében] (Népszabadság 2008. október 30, 22), rárontológus (Magyar Nemzet 2008. június 28, 7). Ezek a típusok (köztük a bizalmas nyelvváltozat közismert kitaláció szava is) nyilvánvalóan a latin–magyar kevert nyelvűség korszakát, Bethlen Miklós kifejezésével a féldeákfélmagyar nyelvhasználatot idézik fel. Bethlen többször tréfálkozott ezzel a szóalkotási móddal: „ha Tordai Malmom napon||ként való Vámia nem seghittene bizony koplalátio nelkül nem lénne az nyari takarodásom” (Bethlen Miklós levelei. Budapest, 1987. 238–9); vagy „aki nem színből, udvarice, világice, hanem igazán alázatoson menti magát, az olyan, ha hibázik is valamit […] bocsánatot érdemel” (Bethlen Miklós önéletírása, Budapest, 1955. I, 44). Az összetett szavak csoportjainak még felsorolását is mellőzve, csak a legfeltűnőbb típusú és legnagyobb mértékben gyarapodó változatot emelem ki: az elvonással alakított nem mellérendelő igei összetételeket. Ismeretes, hogy néhány alanyos összetételt kivéve (mint a mennydörög) igei összetételek csak melléren68


delő viszonyban éltek a nyelvi múltban (csurrancseppen, dúl-fúl, jár-kel, jön-megy). Fehér holló azért ezúttal is akad: a 16. század eleji gondviselő és gondviselés származékokból már 1782-ben elvontak egy gondvisel igét, a ma is eleven képvisel pedig a 18. századi képviselő és képviselés származékszavakból 1835ben vonódott el. Hasonló típusú mai, sajtónyelvi példák: „Látta már valaki Honeckert tetőfedni?”; „Rendőrkocsi kék lámpája hangulatvilágít”; „Ercsiben kellett tényfeltárnom” (PUSZTAI FERENC: Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntő könyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest, 1998. 471). Új típusú szóalkotási módoknál nem meglepő módon kezdetben ezek az összetételek tréfás, ironikus szóhangulatúak voltak, azonban terjedésük hatására, illetőleg a terjedés növekvő mértékét is kifejezve egyre jobban elveszítették ezt a jelentésjegyüket. Meggyökeresedésüknek fontos bizonyítéka másodlagos hatásuk, szóalkotási mintaértékük. Megszaporodtak ugyanis a nem elvonással alakult, nem mellérendelő igei összetételek is, a névszói, azaz főnévi összetett szavaknak igeképzővel való továbbképzésével. Például munkaebéd  munkaebédel (Popper Péter: Napidő. Budapest, 2006. 118), sajtóhiba  sajtóhibázik (168 óra 2008. október 9, 55), sárkánydeszka ’a siklóernyő és a vízisí társítása; kiteboard’  sárkánydeszkázik (Népszava 2009. szeptember 14, 16), tápoldat  tápoldatoz (Népszabadság – Lakástrend 2008. november: 18), teherfuvar  teherfuvarozik (Magyar Hírlap 2008. június 9, 9), ülősztrájk  ülősztrájkol (Dragomán György: A fehér király. Budapest, 2008. 17). 69


Befejezésül olyan példát választottam, ami arra döbbent rá bennünket, hogy nemegyszer rejtve maradnak előttünk anyanyelvünk törvényszerűségei. A szóalkotásban is. Forrásom Kossa János „Magyarul, magyarán” (Újvidék, 1968.) című gyűjteményes kötetének a nyelv belső logikájáról szóló cikke. Tisztelettel megvallom, hogy a kötetcímet pár évvel ezelőtt, egy szikrázó vitába sodródván átvettem tőle, mindössze úgy módosítva, hogy a vessző helyett és-t írtam. Idézem a Kossa János cikkének egy részletét: „Miért mondjuk mi télen-nyáron? Nincs ennek semmi más elfogadható oka, csak bizonyos hangrendi szabály. Ugyanaz a szabály vagy szokás, amely azt mondatja velünk: celecula, csetepaté, dirib-darab, gyimgyom, hébe-hóba, ímmelámmal, licslocs, rissz-rossz, tipeg-topog, zenebona. Kinek jutna eszébe fordítva mondani: culacele, gyomgyim, locs-lics, bonazene? Elöl a magas hang, hátul a mély. | Ezért mondja a magyar télen-nyáron, nem pedig nyáron-télen, mint a szerb és ezenkívül, tudtommal, minden indoeurópai nép [az évszakok rendjét követve, teszem hozzá én]” (15). Kossa János összegzése pedig figyelmünkre igazán méltó mondanivalót hordoz: „Mindent persze nem lehet egy kaptafára húzni, vannak kivételek is jócskán. A nyelv nem holt kövület, hanem élő, gyakran megmagyarázhatatlan belső logikájú szervezet. Szabályoknál, törvényeknél erősebb a nyelvszokás” (16). Szabályoknál, törvényeknél erősebb a nyelvszokás. Szabályok, törvények villogása idején úgy, ahogy a címbe betoldottam a magam szavát, megteszem most ezzel a mondattal is: Szabályoknál, törvényeknél legyen erősebb a nyelvszokás. 70

Pusztai Ferenc Hagyomány és újítás a magyar szóalkotásban

Recommend Documents