Prólógus
Az ágyúk dörrenései megrengették a kis hajó oldalait. Az ég haragosan morajlott, és ingerült villámok szelték keresztül a fekete égboltot. A háborgó tenger ide-oda dobálta hullámain a kisebb hajót, és a hozzá rögzített kalózhajót is, ez utóbbi mégis valahogy stabilabbnak tűnt. A hatalmas monstrum mellett csupán egy csónaknak tűnt a másik. Danielle és nővére, Avery Lynn a hajó egyik kabinjába menekült a vihar elől, és most rémülten hallgatták a váratlanul kitört csata hangjait. Mindkettejüknek átfutott a gondolatai között, vajon jó ötlet volt-e elindulni egy jobb élet reményében. Édesanyjuk Danielle szülésébe halt bele, édesapjuk nevelte őket, de néhány hónapja követte feleségét, temérdek adósságot hagyva lányaira örökségül. Az egyetlen, aki mellettük maradt a gardedámjuk, Mrs. Doots, aki a fiatalabb lányt, Danielle-t a fiának, Cedricnek szánta feleségül. A jog, amiért igényt tarthat a lányra nem más, minthogy az édesapjuk adósságának tetemes része tőle származik. Mrs. Doots nem vette figyelembe, hogy Danielle-nek esze ágában sincs férjhez menni az ő minden hájjal megkent, elkényeztetett fiacskájához. Mrs. Doots tisztában volt vele, hogy a Montgomery nővéreknek szükségük van rá, hisz mihez is kezdhetne két fiatal lány kísérő nélkül. Avery Lynn a jegyesét hagyta maga mögött, akit még apjuk jelölt ki a számára. Avery Lynn beleegyezett a jegyességbe akkor az apja kedvéért, viszont amikor meghalt, és kiderült a rengeteg adósság, rájött, hogy csupán érdekházasság lett volna belőle. A jegyese, Keith LaBaurth elől teljes titokban szökött el, mert tudta, hogy a férfi minden bizonnyal nem engedné elmenni. A lány nem csak, hogy nem szerelmes belé, de a büszkesége nem engedné, hogy vőlegénye fizesse a tartozását. Mrs. Doots nem tartott igényt Avery Lynnre, túlságosan zabolátlannak ítélte az ő Cedricjéhez. Azonban ő velük tartott, hogy féltő gondoskodással vigyázzon húgára. Nem bízott a gardedámban, és nem akarta, hogy egy kövér kéjenchez kerüljön. Tervei között szerepelt, hogy rég nem látott anyai nagybátyjukat keresse fel az új helyen, ahová érkeznek. Pontosabban érkeztek volna, ha a kalózok a cél előtt egy nappal útjukat nem állják. Hangos kiáltások, pengék fémes csattanásai és egy újabb dörrenés törte meg a vihar hangos morajlását. Danielle rémülten húzta össze magát, tengerkék szemeiben félelem csillant. Avery Lynn húgához lépett, és bátorítóan átkarolta a vállát. Ibolyakék szemei haragosan összeszűkültek, ahogy az egyre rémültebb kiáltásokat hallgatta. – Nem lesz semmi baj! – ígérte húgának, aki egész testében remegett a félelemtől. Danielle bólintott. Elhitte neki, ahogy mindent, amit nővére mondott. Mellette biztonságban érezte magát, és tudta, hogy Avery Lynn akár az életét is feláldozná, csak hogy őt megóvja. A fedélzetről leszűrődő hangok azonban nem kecsegtettek túl sok megnyugvással. Az apró kabin ajtaja váratlanul kivágódott, és az ajtót teljes szélességében elállta egy magas, kövér asszonyság. Sötétkék ruhát viselt, alakjához nem illő dekoltázzsal, és a fűzője ellentmondva a fizika törvényeinek szorosan tartotta egyébként rengő háját.
– Mit akar, vén satrafa? – támadt az asszonynak Avery Lynn, és azonnal húga elé állt védelmezően. Mrs. Doots, a hölgyek gardedámjaként került a hajóra. Széles békaarcán keskeny vonalként húzódott az ajka, mely fölött széles krumpliorra és beesett szemei ültek. Ahogy Avery Lynnre nézett ajkát megvetően lebiggyesztette. – Tőled semmit! – jelentette ki férfiasan mély hangján. – A lányért jöttem, hogy kimenekítsem a hajóról, míg lehet. Danielle riadtan húzódott nővére háta mögé, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy úrrá legyen remegésén. Avery Lynn dacosan felszegte a fejét, és állta Mrs. Doots megvető pillantását. – Azt hittem, nem kell elhagynunk a hajót – vetette ellen, mire a nő hangosan felhorkantott. – A kalózok már a kapitányt is elfogták, te ostoba! Ha nem sietünk, mi is itt ragadunk, és nem hiszem, hogy meg akarod tudni, mit tesznek a nőkkel ezek a gazemberek! – Hát, magának azért nincs mitől tartania ez ügyben! – vágta oda csípősen Avery Lynn. – Ilyen ronda boszorkány még a tengeri kutyáknak sem kell! Mrs. Doots békaarca ellilult haragjában, felemelte a pálcáját, amit eddig a jobb kezében szorongatott, de mielőtt suhinthatott volna akár egyet is, Avery Lynn felkapta az asztalra készített kardot. Egyetlen fürge mozdulattal a kövér nő előtt termett, és a nemesen megmunkált pengét hájas tokájához szorította. – Már megmondtam magnak, Mrs. Doots! – sziszegte fenyegetően. – Sem engem, sem a húgomat nem bánthatja soha többé! Próbálja csak meg! A kard éle kellemetlenül szúrta a nő bőrét, de csupán egy őrült pillanatig tűnt úgy, mintha megfontolná a támadás gondolatát. Végül megvetően felhorkantott, és sarkon fordulva elbillegett a keskeny folyosón. Tompa dörrenések jelezték, hogy felfelé mászik a fedélzetre vezető lépcsőn. – Alynn! – szólította meg nővérét a kedvenc becenevén Danielle. – Talán mégis mennünk kellene. Avery Lynn mélyet sóhajtott, és igyekezett higgadtabb kifejezést ölteni az arcára, mielőtt húga felé fordult volna. Ahogy lenézett a sarokban kuporgó Danielle-re összeszorult a szíve. Szégyellte magát, amiért ilyen helyzetbe hozta őt, amiért képtelen volt megélhetést biztosítani a maguk számára, ráadásul Mrs. Dootstól sem tudta megszabadítani. – Persze, hogy megyünk – fordult húgához megnyugtató mosollyal. – De nem egy ilyen banyával, hanem Montgomery módra! Danielle-re kacsintott, akinek röpke mosoly suhant végig bájos vonásain. Tizenhét éves volt, de mindenki idősebbnek nézte az érettsége miatt. A kalózok bizonyára nem foglalkoznának a ténnyel, miszerint szinte még gyerek. Persze az ő korában lévő lányok már mind anyák voltak, Avery Lynn pedig már egyenesen vénkisasszony sorba ment.
Újabb robbanás rázta meg a hajót, mire Alynn intett húgának, hogy kövesse. Kardját határozottan maga előtt tartva, másik kezével Danielle kezét szorongatva húzta maga után, és óvatosan, de céltudatosan haladtak a fedélzet felé. A lépcsőnél egy pillanatra megtorpantak, Alynn szorosabbra fogta a kardja markolatát. Ahogy a fedélzetre léptek mellbe vágta őket a zűrzavar. A hajójuk lángolt, az emberek azonban mit sem törődtek ezzel. A forróság mögött érzékelték, ahogy a vihar tombolva próbálja lenyugtatni a kedélyeket. Az égett hús és a sós tengervíz illata hányingerkeltően keveredett a levegőben, a fedélzeten egymást érték a felnyársalt holttestek. Alynn próbálta kizárni a látványt, a szagokat, és lehetőleg kerülve minden feltűnést a hajó oldalához lapulva húzta magával a húgát a mentőcsónakok felé. Az összes csónak le volt eresztve, de csak egy volt, amelyiknek a hágcsója még épségben ott lógott a hajó oldalán. – Menj, siess! – parancsolt a húgára, és a hágcsó felé lökte, míg ő védelmezőn hátat fordítva neki figyelte, nehogy valaki rájuk támadjon. Danielle már átlendítette egyik lábát, amikor a sötétben egy villám segítette a látását, és megpillantotta, ki vár rá a csónakban. Mrs. Doots elégedett, gúnyos vigyorral békaarcán ült lenn, és várta, hogy a lány csatlakozzon hozzá. Jobban már nem is alakulhatott volna. – Alynn? – nézett vissza kérdőn a nővérére. – Menj már, mire vársz még? – Hová olyan sietősen, hölgyeim? – csendült fel mögöttük egy halk, rekedtes hang, mire mindkét lány arrafelé kapta a fejét. A lángok a fedélzeten az idegen mögött csaptak a magasba, így nem láthatták a vonásait. Annyi bizonyos volt, hogy a kezében hatalmas szablyaszerű kardot tart, és fenyegetően tornyosul föléjük. Danielle rémülten nézett a nővérére, tőle várva a kiút választását. Az egyik oldalon Mrs. Doots, a másikon minden valószínűség szerint egy kalóz. – Menj! – kiáltott végül húgára, aki szó nélkül engedelmeskedett,és átlendítette a másik lábát is a hajó oldalán. A nehéz alsószoknyák és a hatalmas ruha nem könnyítették meg a lépcsőfokokkal való vívódását. –Ne olyan hevesen! Mindketten itt maradnak! – jelentette ki higgadtan a kalóz, és a magasba emelte szablyáját. Alynnek még reagálni sem volt ideje, a szablya élesen belevágódott a hágcsó kötelébe. Danielle felsikoltott, és elvesztette az egyensúlyát. Lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy igyekezett megtartani magát a kötéllétra megmaradt darabján. Alynn kétségbeesetten kapott húga után, de képtelenség volt megtartania őt, miközben a másik kezével magasra tartott karddal sakkban tartotta a kalózt. Legalábbis ő így gondolta. – Alynn! – nyöszörögte Danielle rémülten.
– Engedd el! Ugorj, majd jövök utánad! – kiáltotta le Alynn, és bár tisztában voltak az ígéret valótlanságával, tudták, hogy csak így menekülhet meg az egyikük. – Nem! – mondta Danielle, és még erősebben kapaszkodott a kötélbe. A két lány tekintete összekapcsolódott, az egyikükében rémült elszántság, a másikéban bosszús aggódás csillogott. Végül Alynn elengedte a kötelet, hátralépett és rácsapott a hágcsó megmaradt darabjára. Danielle velőtrázóan felsikoltott, és belezuhant a csónakba, amely azonnal távolodni kezdett a lángoló hajótól. Danielle beütötte a fejét, és nem volt ereje küzdeni a fáradtság és a fájdalom ellen, mely lassan körbeölelte és sötétségbe burkolta. Már nem láthatta, ahogy a nővére kitartóan küzd az előtte magasodó férfival, aki végül megunva a tusakodást egyszerűen leütötte Alynnt. Néhány pillanatig a férfi töprengve figyelte az őrült amazon módjára harcoló lányt, majd fogta, és a vállára vetve könnyedén átlibbent a saját hajójára.
1. A sziget
Lassan tértem magamhoz. Az álmom fekete volt, és üres. Minden fájdalmat kizárt. A fülem tompán lüktetett, mintha víz alatt lebegtem volna. A bokámban élesen belenyilallt a fájdalom, ahogy megmozdítottam a lábam. Döbbenet hasított a tudatomba: nem csak olyan volt mintha, valóban víz alatt voltam! Kinyitottam a szemeimet, de semmit nem láttam. Minden oldalról körülvett a sötétség, sehol nem láttam a kiutat. Kinyitottam a számat, hogy kielégítsem friss oxigénért kiáltó tüdőmet, de csupán a sós tengervíz folyt végig erőszakosan a torkomon. Köhögni akartam, fuldokolni, hogy kitisztítsam magamból az oda nem való vizet, de ehelyett csak még többet nyeltem. A pánik végigszáguldott a gerincemen, és felkapcsolta a vészvillogómat. A létfenntartó ösztönöm kissé megkésve lépett működésbe, rémülten próbáltam kapálózva a felszínre jutni. Az alsószoknyáim, és a nehéz ruha nem könnyítette meg a dolgomat, és ahelyett, hogy fölfelé haladtam volna, egyre fáradtabb tempóban kezdtem süllyedni. Kiáltásom egyre kisebb méretű buborékok formájában sietett a felszín felé, már a sötétséget sem láttam a rengeteg színes karika miatt, ami a szemem előtt lebegett. Végül magába fogadott, és bekebelezett a végtelen feketeség. Megkönnyebbülten sóhajtottam – vége a szenvedéseimnek.
***
– Ébresztő, te átkozott! Térjél már magadhoz! – rikácsolt egy hang a fejem fölött.
Erőteljes ütéseket éreztem a bordáim magasságában, ahogy a hasamon feküdtem a homokos parton. Az eső kicsit megnyugodva, de kitartóan ostromolta egyébként is teljesen átnedvesedett ruhámat, és apró szúrásokként csapódtak az arcomba. Beletelt néhány fájdalmas másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy Mrs. Doots méretes lábaival rugdossa az oldalam. A harag feltámadt bennem, a megaláztatás pedig új erőt adott, így arrébb tudtam hengeredni a következő ébresztő elől. – Na, végre! – horkantott fel megvetően Mrs. Doots, én pedig leküzdöttem az ingert, hogy apróra összekucorodjak előtte félelmemben. – Szedd össze magad! Keresnem kell magamnak egy biztonságos helyet, ami védve van az esőtől. Tápászkodj fel! Felnéztem és láttam, ahogy elindul a homokos partról a fák felé. Négykézlábra emelkedtem, és csak akkor álltam fel, amikor már biztosan éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban. Amikor azonban elindultam Mrs. Doots nyomában, éles nyilallás jelezte a bokámban, hogy valamilyen sérülést mégis sikerült összeszednem. Hangosan feljajdultam, mire a termetes asszonyság bosszankodva megtorpant és ingerülten fordult felém. Ijedten hátráltam egy lépést. Nem akartam, hogy itt az esőben használja rajtam a pálcáját. – Mi bajod van? – mordult rám ellenségesen. – A bokám. Azt hiszem megrándult... – motyogtam éppen csak annyira hallhatóan, hogy az eső ne nyomja el a hangomat. Mrs. Doots szenvtelenül figyelte, ahogy sántikálva próbálok közelebb jutni hozzá. – Kutya bajod, csak be kell járatni – vakkantotta, aztán békaarcán ülő apró szemei az erdős rész melletti sziklákat vizslatták. – Arra menjünk. Ott mintha látnék egy barlangot. Nagy léptekkel indult a jelzett irányba, mély nyomokat hagyva maga után az iszapos homokban. Összeszorítottam a fogaimat, és igyekeztem magamba fojtani a feltörni készülő sikolyokat, ahogy utána bicegtem. A jobb bokám iszonyatosan fájt, bár egyben azért igaza volt Mrs. Dootsnak. Ahogy haladtam előre, a bokámat már olyan mértékű zsibbadás fogta körbe, hogy a fájdalmat már alig éreztem. A felhők a viharral együtt, mintha egy kört írtak volna le a környéken. Biztos voltam benne, hogy az égszakadás erőszakosabb része hamarosan visszakanyarodik felénk. Szemeimmel a tengert pásztáztam, hátha megpillantom a mi hajónk lángoló romjait, vagy a másikat, amelyik elragadta Alynnt. Még a nevét sem tudtam megfigyelni. A legszívesebben azonnal nekiláttam volna egy csónak építésének, hogy utánuk indulhassak, mielőtt túl késő lenne. A kalózokról nem sok jót hallottam, mert bár akadnak olyanok, akik csak kifosztják az áldozatukká vált hajót, valamint az utasokat, és nem bántják a legénységet, azért biztos voltam benne, hogy egy olyan szépségnek, mint a nővérem képtelenek lennének ellenállni. És Alynn! Édes istenem, az ő szabad szájával biztosan bajba keveredik, még ha kegyesek is akarnak lenni hozzá. Sosem tudta, mikor kell bölcsen hallgatni, folyton a saját elméleteivel traktált másokat. Az ő akarata szent volt, határozott és sérthetetlen. Ezt mindig csodáltam benne, és ezért szerettem annyira. Hogy nem olyan szerencsétlenül gyáva, mint én. Mindig mondtam neki, hogy kettőnk bátorsága szorult belé. Könnyek homályosították el a látásomat, mire elfordultam a feketén hullámzó tengertől, és tovább bicegtem Mrs. Doots nyomában. Legalább húsz métert gyalogoltunk, mire elértük a
keresett barlangot, amiről kiderült, hogy nem több egy méretes hasadéknál. Ketten semmiképp sem fértünk volna el benne, de úgy tűnt, hogy Mrs. Doots szándékaiban egyébként sem szerepeltem. – Na, eredj, és derítsd ki, hogy merre vagyunk most. Biztosan van egy falu vagy farm ezen a földrészen is – legyintett felém húsos karjával, mire elhűlve néztem rá. – Menjek, és fedezzem fel egyedül, hogy hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen zuhog az eső... – Ne szemtelenkedj velem, te! – emelte meg fenyegetően a pálcáját. Mélységesen megvetettem magam, amiért rémülten hátráltam egy lépést. – Ha találtál valakit, mutasd meg neki, hol vagyok! És nem hiszem, hogy képes leszek a további gyaloglásra, tehát tegyél róla, hogy megfelelő utazási alkalmatossággal jöjjenek értem. Na, eredj már, mit tátod még itt a szádat? – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Mrs. Doots! – jegyeztem meg visszakozó megfontoltsággal, és óvatos pillantást vetettem a fák sötét sora felé. – Nem tudhatjuk, miféle veszély leselkedik ránk. Nem lenne okos dolog kettéválnunk. Talán, ha lecsillapodik a vihar... – Miféle vihar, te ostoba? – szakított félbe dühösen, és arcának egyre liluló árnyalata biztosított, hogy talán mégis a félelmetes ismeretlent kellene választanom a szűkös hasadék helyett. – Már alig szemerkél. Menj, és csináld, amit mondtam! Nem ellenkeztem tovább. Beláttam, lehetetlen a józan eszére hatni, meg aztán ki tudja, talán mégis sikerül menedéket találnom, mielőtt visszatérne a vihar. Mrs. Doots ügyet sem vetett rám a továbbiakban. Beljebb húzódott a hasadékban, és kényelmesen elhelyezkedett. Bizonyra fázott, de közel sem annyira, mint én. A szél egyre erősebben tépte a ruhámat, és egyre erőszakosabban kapaszkodott a hajamba, mely még az út elején csinos kontyba volt összetűzve a tarkómon. Alynn csinálta, ahogy mindig mindent, hiszen egymás szobalányai voltunk. Mostanra a hajam csupán egy ragacsos, elázott hajkupac lett, ami engedett a szél erejének, és kócosan tapadt a hátamra. Az egyébként is csuromvizes ruhám, mintha jéggé dermedt volna rajtam az újabb és újabb szélrohamnak köszönhetően. Fázósan fontam magam köré a karjaimat, miközben kitartóan gyalogoltam az erdő felé. Azt terveztem, hogy keresztülvágok rajta. Reméltem, hogy így eljuthatok egy síkabb részre, ahol találok egy belakott települést. Bíztam benne, hogy az indiánok, rabszolgák és egyéb ijesztő teremtmények nem lakói ennek a területnek. Az erdőbe érve sokkal kellemesebb időjárás fogadott. A szél nem tudott mindenhol áthatolni a sűrű fatörzsek miatt, és a lombkoronájuk megvédett az esőtől. Viszont az árnyak sokkal ijesztőbbek voltak. Szedd össze magad! – parancsoltam magamra, és Alynnre gondoltam, aki most átkarolná a vállamat, és valami bolondos tréfával feledtetné velem a félelmeimet. Óráknak tűnt, míg az erdőben gyalogoltam. A bokám helyén már csak egy nagyobb ólomdarabot éreztem, és tisztában voltam vele, hogy ma még semmi nem látszik, holnapra viszont a duplájára fog dagadni. Tétován megtorpantam. Fölöttem a lombkoronán ütemes táncot lejtett az eső, és hallottam a szél kétségbeesett sikoltását, mintha megőrjítené a gondolat, hogy nem férhet hozzám. Azonban volt még valami, amit hallottam. Az avar susogását, pedig egy helyben álltam, és a gallyak reccsenését, pedig egyedül voltam.
Körülnéztem. Többször is körbefordultam a tengelyem körül, de csak nagy sokára vettem észre a távolban a sötét alakot. Hatalmas fekete árny, mely nem mozdult, csak a távolból figyelt engem. Magasabb volt, mint egy ember, ebben teljesen biztos voltam, mégsem tudtam volna megállapítani, hogy milyen állat lehetett. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, zihálva kapkodtam a levegőt, mely fehér párafelhőként hagyta el ajkaimat. Az agyam rémülten kattogott, mitévő legyek? Nem tudtam, miféle szárazföldre vetődtünk, és Mrs. Doots előszeretettel mesélt nomád népek kannibál szokásairól. Nem igazán hittem a szavaiban, de a részletesség, ahogy bemutatta őket mégiscsak hatásosnak mutatkozott, ha egyszer ilyen veszedelmes pillanatban ez bukkant elő az elmémből. Az árny megmozdult, magamon éreztem a tekintetét. Próbáltam a feje felé nézni, hátha megpillantom a szemeit, de csak a nagy feketeséget láttam. Valamiért mégis azt gondoltam, hogy éppen farkasszemet nézek vele. Még egyet mozdult felém, mire észbe kaptam, és sarkon fordulva futásnak eredtem. Nem is futottam, leginkább sántikálva siettem. A jobb lábamat nehéznek és zsibbadtnak érzékeltem, ami sehogy sem akart engedelmeskedni a menekülés parancsnak. A szoknyám, mintha az árnnyal szőtt volna összeesküvést, annyira lelassította a lépteimet. Nehéz volt mindenem, nedves és hideg. Dörömbölést hallottam, mely egyre csak erősödött. Először azt hittem, hogy a saját szívverésem, mely a fülemben vert visszhangot, de hamar rájöttem, hogy egy ló patáját hallom. Belém hasított a felismerés, hogy az üldözőm nem valamiféle mitikus lény, akivel Mrs. Doots ijesztgetett, hanem egy hús vér ember, aki lóháton eredt a nyomomba. Rettegtem a gondolattól, hogy mit akarhat tőlem. Talán egyszerűen tőrt döf belém, de lehet, hogy megkínoz, mielőtt kivégez, vagy talán még rosszabb... Megborzongtam, ahogy végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de hiába próbáltam gyorsabb ütemre sarkallni a lábaimat. Reménytelen vállalkozás volt elrohannom a hatalmas négylábú elől. Hirtelen elhatározástól vezérelve irányt váltottam. Éppen időben ahhoz, hogy kitérjek az üldözőm elől. Éreztem a hűvös fuvallatot a hátamon, ahogy elhaladt mellettem. Halk szitkozódás törte meg az éjszaka csendjét, összekeveredve fáradt lihegésemmel. A szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy sikerül időben visszaérnem a farönkhöz, ami előtt már egyszer elhaladtam. Nem volt sok időm, csak míg megfordítja a lovát, hogy az új irányba vágtázzon velem. Mennyi idő lehetett ez? Talán öt másodperc? Esetleg három? Nem volt időm filozofálgatásra. Megpillantottam az avarral benőtt kidőlt fatörzset, és ugrottan. Ahogy a hasamra estem, rögtön éreztem, hogy ez nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, és bekúsztam a fatörzs belsejébe. Már hallottam a ló patáinak ütemes dörömbölését, amikor észrevettem, hogy a jobb lábamat nem húztam be. Ott virított az avarban az élénk, égszínkék ruhámban. Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam a lovat közvetlenül a fatörzs fölött dobbantani. Lassan, és reméltem, hogy észrevétlenül beljebb húztam a lábamat. A hidegtől elgémberedett ujjaimmal összefogtam a ruhámat, és behúztam a kis nyíláson. A ló és lovasa nem mozdult a fejem fölül. Vajon meglátott? Sikoly fojtogatta a torkomat, beleharaptam a kézfejembe, nehogy feltörjön idő előtt. Némán zokogtam, és átkoztam mindenkit, aki csak eszembe jutott: Mrs. Dootsot, az együgyű fiacskáját,
Cedricet, akinek ajándékba visz, mintha rabszolga volnék. Átkoztam a napot, a földet, és a vihart. Apámat, amiért ilyen lehetetlen helyzetben hagyott magunkra, és Alynnt, amiért elvágta a kötelet a hajón. Ha nem teszi, talán még most is együtt lehetnénk. És végül, de nem legutolsó sorban, önmagamat átkoztam a félénkségemért, a gyávaságomért, mert itt kucorogtam ebben a lyukban ahelyett, hogy szemtől szemben kiálltam volna önmagamért. Újabb szitoközön hagyta el a lovas száját, amiből már meg tudtam állapítani, hogy férfi az illető. Nem vett észre, ezért volt mérges. Elvesztette a nyomomat, így nem kerülök a kardja élére. Néhány hosszúnak tűnő percig még ott poroszkált körülöttem, míg én igyekeztem úrrá lenni a remegésemen. Arra nem vágytam, hogy éppen a fogaim hangos összekoccanása miatt váljak egy gyilkos prédájává. Kis idő elteltével hallottam, ahogy ingerült parancsszóval elindítja a lovát. Az állat elégedetlenül horkantott, mint aki nem ehhez az agresszív bánásmódhoz szokott. A legnagyobb csendben figyeltem, és néhány másodperc múlva fellélegeztem, ahogy meghallottam távolodó lépteit. Füleltem, és még levegőt venni is alig mertem. Hallgattam a szél egyre erőszakosabb zúgását, az esőcseppek koppanásait a lombokon, valamint a saját szívverésemet. Hosszú idő telt el, mire meg mertem mozdulni. Kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, aztán kimásztam a fatörzs belsejének túlsó végén. Semmit nem láttam. A sötétség nagyobb volt, mint eddig, és csak ekkor döbbentem rá, hogy leszállt az éj. Már nem vágytam másra, csak, hogy megtaláljam a visszafelé vezető utat. Még Mrs. Doots örökké elégedetlen társasága is meleg ölelésnek tűnt ebben az ítéletidőben. Lesimítottam a ruhámat, igyekeztem kifeszíteni a mély kivágású felső mídert, mely a sok víz miatt második bőrként tapadt hozzám. Ujjaimmal kifésültem az arcomból teljesen átnedvesedett hajamat, és elindultam abba az irányba, amelyet helyesnek véltem. Vajon Alynn most mit tenne a helyemben? – elmélkedtem nehézkes gyalogtúrám közepette. Pontosan el tudta képzelni, ahogy éppolyan csatakosan néz ki, mint én. Csakhogy az ő barna fürtjei elegáns csigákba pöndörödnének, ellenben az én egyenes szálú sötétszőke hajammal, amely rátapadt a hátamra. Őt biztosan nem zavarná ennyire a dekoltázsához szoruló ruha, és az, hogy kiemeli a domborulatait. Sőt, kifejezetten büszke lenne természetes szépségére, méghozzá teljes joggal. Biztos voltam benne, hogy ebben a képtelen helyzetben is meg tudná keresni a jót, ahogy mindig. Annyira pozitív volt, és energikus, hogy gyakran csupán az árnyékának éreztem magam. Még apánk is furcsállotta, de nekem ezzel nem volt semmi problémám. Ilyennek szerettem őt. Nem kedveltem a rivaldafényt, jobban tetszett, ha csöndben meghúzhattam magam. Mrs. Doots gondoskodott róla, hogy a hangomat is alig merjem hallatni. Senkitől nem féltem még annyira, mint a rám erőszakolt kísérőmtől. Talán fél órát menetelhettem, amikor észrevettem, mintha ritkulna az aljnövényzet, és a fákat sem kellett már olyan sűrűn kerülgetni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb kiérjek a sűrűből. Ilyen hamar rátaláltam volna a településre? Lehetetlen... Hangosan felnyögtem, amikor megpillantottam az erdők sűrűje mögött rejtőző hosszan elnyúló tájat. Tengerpart volt. Éppen olyan, mint ahonnan elindultam, csak egy másik része a földdarabnak. De hát ez lehetetlen, valóban az! – jajdultam fel hangtalanul magamban, de ahogy
jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nagyon is lehetséges. Persze, ha egy szigetre vetődtem, ami olyan kicsi, hogy néhány órás gyaloglás után át lehet sétálni rajta. Kétségbeesetten térdre rogytam, és tehetetlenségemben az iszapos homokba markoltam. Az eget hatalmas mennydörgés rázta meg, majd egy villám hasította ketté. Az esőcseppek újabb támadást indítottak egyébként is átázott öltözékem és csatakos hajam irányába. Hirtelen széllökések kényszerítettek arra, hogy újra lábra álljak, és elinduljak visszafelé. A fák legalább némi védelmet nyújtottak a hideg fuvallatok ellen. Kitartóan gyalogoltam. Az agyam folyamatosan osztogatta a parancsot a lábaimnak, hogy egymást követve vigyenek előre, bármerre is legyen az. Hallottam a természet hangjait felerősödni, a szél már olyan hévvel tombolt, hogy egyre inkább odaférkőzött hozzám, lehűtve a testem melegét. Fáradtan fontam a karjaimat a magam köré, és imádkoztam, nehogy a lovas útjába sodorjon a balsorsom. Túl sokáig gyalogoltam. A hideg már eggyé vált velem. Úgy éreztem, nem vagyok más, csupán egy fagyossá dermedt vacogó, reszkető jégszobor. Mind többször elestem, mert a hosszú ruhám, az alsószoknyákkal együtt már túl nehezek voltak nekem. A gallyak belekapaszkodtak a ruhámba, egy alkalommal pedig a felső vállrészembe. Nem vettem észre csak akkor, amikor már a reccsenést meghallottam, és a vállam a dekoltázsommal együtt szabaddá vált. Kétségbeesetten próbáltam összefogni az anyagot – a nedves ruha is jobb, mint a semmi –, de nem sikerült. Már csaknem feladtam. Le akartam feküdni a földre, és engedni, hogy a természet kimenekítsen a szenvedéseimből. Aludni akartam, és véget vetni az egész őrületnek. Megfordult a fejemben, hogy lefekszem, míg a vihar elvonul, de szinte magam előtt láttam a nővéremet, Ahogy karcsú kezeit keskeny csípőjére helyezi, és ibolyakék szeme helytelenítően megcsillan. Továbbindultam. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, mindenesetre végtelennek tűnő órákat követően újra ritkulni éreztem az aljnövényzetet. Ezúttal azonban fokozatosan lett vége a farengetegnek, nem olyan hirtelen, mint a parton. Bár teljesen sötét volt, a sűrű villámlás miatt mégis tisztán láttam a tisztást. Szabálytalan alakban húzódott végig hosszan előttem, mintha az erdő féltőn körbeölelte volna. A következő villámlásnál azt hittem, káprázik a szemem. Délibáb talán, a képzeletem csúfolódása velem. Vártam még egy villámot, aztán egy újabbat, és így tovább. Legalább a tízedik fényvillanásnál jártam, mire végre rá tudtam venni magam, hogy elinduljak a kunyhó felé. A szemeim idegesen jártak körbe. Attól tartottam, hogy bármelyik árny, amit valóban árnynak véltem megmozdult, és a lovas ott terem előttem. Azonban semmi nem történt. A szél boldogan cibálta a ruhámat, és régi ismerősként tépte a hajamat, míg az esőcseppek már-már sikamlósan vizessé tettek, ahogy kitartóan zuhogtak rám. Egyre ijesztőbb volt a szabad ég alatt lennem, ezért boldogan markoltam meg a kis fakunyhó kilincsét. Egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha a látszat ellenére lakik itt valaki? Hátrébb léptem, és amennyire az erőmből futotta bekopogtam. A kunyhó tökéletes némaságba burkolózott, de azért biztosra mentem, és még kétszer próbálkoztam. Amikor végre meggyőződtem afelől, hogy senki nincs odabenn, elfordítottam a kilincset – imádkoztam, hogy ne legyen kulcsra zárva. Az ajtó engedett, én pedig megkönnyebbülten léptem be az isten küldte menedékembe, ahol még sötétebb volt, mint odakinn. A szél nem akart ereszteni, de nem hagytam magam.
Nekifeszültem az ajtónak, és bár nehezen, de sikerült becsuknom. Kitapintottam a reteszt, rákattintottam, aztán megfordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a menedékemet. Ahogy léptem egyet előre, valami hegyes egyenesen a nyakamnak szúródott. Elakadt a lélegzetem és teljesen mozdulatlanná merevedtem. Hirtelen visszakívánkoztam a tomboló vihar kellős közepébe, csak ne itt legyek, ebben a csalóka kunyhóban. – Örülök, hogy újra találkozunk! – csendült fel egy hang előttem, mintha maga a sötétség szólt volna hozzám. Megszédültem, mire észbe kaptam, és újra elkezdtem levegőt venni. Ziháltam, de mozdulni nem mertem. Éreztem a férfi kardját, ahogy a pengéje a nyakamat nyomja. Még egy apró mozdulat és kiserken a vérem. Sercegő hangot hallottam, majd fény gyulladt, ahogy a férfi meggyújtotta a hatalmas gyertyát. A kunyhót meleg ragyogás árasztotta el, viszont az idegen úgy helyezte, hogy ő láthasson engem, az ő arcvonásai viszont rejtve maradtak előlem. Az asztalnál ült, melybe, ha a sötétben még egyet lépek, egész biztosan beleütközöm. Könyökével rátámaszkodott, úgy tartotta a magasba a kardját, melynek végét, ahogy éreztem a nyakamnak szegezte. – Ki maga? – kérdezte csöndesen, ám annál fenyegetőbben. Az agyam leblokkolt, képtelen voltam akár egy hangot is kinyögni. Minden energiám arra ment el, hogy a remegésemet leküzdjem, nehogy emiatt vágja meg a bőrömet a kard éle. Átsuhant az agyamon, hogy szerencsésnek mondhatom magam, ha a csak a bőröm sérül. – Az öcsém küldte kémkedni? – próbálkozott újra fojtott ingerültséggel, majd amikor ismét nem válaszoltam dühödten felpattant a helyéről. – Szólaljon meg, vagy esküszöm, keresztüldöföm! Hatalmas termete volt, legalább két fejjel volt magasabb nálam. A vállai szélesek, hosszú haja nedvesen tapadt a hátára. Nem láttam a vonásait, de ahogy felnéztem rá, hirtelen egy másik kép villant be még a hajóról. A férfi, aki elragadta Alynnt éppen így nézett ki a lángokkal a háta mögött. Elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem a nagyon is valóságosan nyakamnak szoruló pengére összpontosítani. A férfi kiabálására valódi, mélyről fakadó halálfélelem lett úrrá rajtam. Rémülten hátráltam előle, míg a bereteszelt ajtónak nem ütköztem, ő azonban végig jött utánam. A kardját egy pillanatra sem engedte lejjebb, csupán néhány centiméterrel távolabb tartotta tőlem. – Mi a neve? – kérdezte megenyhülve. Lassan, jól tagoltan kiejtve a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne. Elgondolkodtam, mikor járok rosszabbul, és az iménti haragját látva úgy döntöttem, jobban teszem, ha válaszolok a kérdéseire. Addig jó, míg kérdez, de nem cselekszik. – Danielle – suttogtam vacogva. Meglepett csend telepedett a kunyhóra. Magamon éreztem a férfi kutakodó tekintetét, és ha meg mertem volna mozdulni, biztosan összefonom a karjaim magam előtt, vagy legalábbis összefogom a szakadást, hogy elrejtsem előle a meztelen vállamat. Gyáva módon azonban szoborrá dermedtem, és vártam, hogy mit fog tenni. – Danielle – ízlelgette csöndesen, majd egyik lábáról a másikra helyezkedve, gyanakvással a hangjában kérdezett újra. – Mit keres a kunyhómban, Danielle?
Zavarba jöttem, az arcom a hideg ellenére lángba borult a kétértelmű kérdés hallatán. Csak nem képzeli, hogy azért lopóztam be, mert tudtam, hogy itt van? A gondolatra akaratlanul feljebb emeltem a fejemet, és büszkén előreszegtem az államat. – Segítségért indultam, csak útközben eltévedtem... Aztán jött a vihar, és megláttam ezt a kunyhót. – Nem értettem magamat. Minden érvelésem gyönge mentegetőzésnek hangzott. Valami arra késztetett, hogy megmagyarázzam, mi is történt valójában, a büszkeségem azonban nem engedett tovább beszélni. – Hogy került a szárazföldre? – érdeklődött újból a férfi, miközben továbbra is kitartóan vizslatott árnyékba vetődött tekintetével. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit gondol rólam. Egy kalóz szeretője, akit néhány kellemes együtttöltött óra után kitettek a legközelebbi parton. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcomat újabb hőhullám önti el. Harag lobbant lángra bennem. Kinek képzeli magát ez az alak? Ha nem lett volna kard a kezében, és ha legalább két fejjel alacsonyabban magasodott volna előttem, akkor biztosan megmondom neki a magamét. Így azonban nem bírtam úrrá lenni a remegésemen, és éreztem ahogy a félelem átveszi fölöttem az irányítást. – A hajót, amin utaztunk kalózok támadták meg. Nekem sikerült elmenekülnöm a mentőcsónakkal, de aztán jött a vihar... – tétován elhallgattam. A többit már magától is ki tudta találni. Legalábbis bíztam benne, hogy nem kell részletes beszámolót tartanom. A kard továbbra is fenyegetőn ott lebegett kettőnk között, csak ez tartott vissza, hogy sarkon forduljak, és elrohanjak. Hosszú karjával stabilan tartotta a hatalmas fémet, amit én minden bizonnyal még két kézzel sem bírtam volna felemelni. – Nézze... – kezdtem bizonytalanul elhalkult hangon. – Nem tudtam, hogy itt tartózkodik. Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban megzavarni a pihenését. Ha leengedné a kardját, visszamehetnék a kísérőmhöz, aki a parton vár rám. – A kísérője? – horkant fel bosszúsan a férfi, de a kardot továbbra is felém emelve tartotta. – Mrs. Doots, a gardedámom. – Értem. Nos, akárhol is hagyta a matrónát, ezen az éjjelen ott is fog maradni, mivel a vihar addig bizonyosan nem fog megszűnni – magyarázta a férfi szórakozottan, majd hirtelen éberséggel nézett le rám. – Egész biztosan nem Guy Ferrers küldte? Megrezzentem a rideg hangtól. – Nem ismerek semmiféle Guy Ferrerst! És, ha most megbocsájt, visszamegyek a partra, hogy ne foglaljam el a kunyhóját, és tudjon nyugodtan pihenni – jelentettem ki, és elszántan fordultam az ajtó felé. A kezem már a záron volt, amikor léptek kemény dörrenését hallottam, majd baljós csendet. Nem mozdult senki, mégis éreztem, hogy közvetlenül a hátam mögött áll. – Teljesen mindegy, hová megy, a nyugalmamat mindaddig zavarni fogja, míg hajóra nem száll – jegyezte meg csöndesen, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a ruhából elővillanó csupasz vállamat csiklandozta. – És ebben az ítéletidőben nem sétálgatnék szabadon. Váratlanul hátrébb lépett, és az asztalra dobta a kardját, ami hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant tovább. Az ég elégedetlenül morajlott, és a kunyhót a gyönge gyertyafény mellett a sűrű villámlás is megvilágította egy rövid pillanatra.
Amikor rájöttem, hogy a férfi ellépett mögülem, csodálkozva fordultam hátra. Egészen felpaprikázott az arrogáns stílusa, ahogy számon kért, és az önelégültsége, amivel kijelentette a dolgokat. – Egyáltalán, mi köze hozzá? – kérdeztem fogcsikorgatva, miközben figyeltem, ahogy a kis helyiség távolabbi sarkához lép, majd leguggol. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy tüzet rak. A falba épített kandallóban hamarosan csábítóan meleg lángok csaptak a magasba. Már a látványtól elgyöngültem, pedig a kellemesebb hőmérsékletet nem is éreztem. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem a forró nyalábokról, így jobb híján a berendezést vettem szemügyre. Talán favágó lehet, gondoltam. Az egész kunyhó egyetlen szoba volt. A tűzhelytől nem messze helyezkedett el az asztal, mely mögött egy nagyobb méretű, mívesen faragott tetejű láda volt. A szobában csupán ennyi berendezés volt, valamint egy hatalmas méretű baldachinos ágy, mely uralkodóan terült el a helyiség nagyobb részében. A hosszúra nyúlt csönd késztetett arra, hogy a férfira nézzek. Végre megpillanthattam az arcát a tűzhely és a gyertya halovány fényénél. Az első, ami feltűnt, hogy nem volt szakálla, szögletes arcélét nem fedte semmi, mint a legtöbb úriembernek, akiket ismertem. Ennek ellenére nem voltak kisfiús vonásai, sőt, kifejezetten férfias benyomást keltett. Az esőtől nedvesen csillogó hajával, és keskeny ajkával, mely épp gúnyos mosolyra húzódott, bosszantóan jóképűnek jellemeztem volna más körülmények között. Szemei sötéten ragyogtak, ahogy rám nézett. – Elnézést az udvariatlanságom miatt, Milady! – kezdte vontatottan, én pedig ijedtemben az ajtóhoz lapultam. – De tudja, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a kalóz testvérem küldte-e kémkedni, vagy valóban igazat mond. A felháborodástól alig kaptam levegőt. – Mégis mit képzel magáról? Hogy merészel ilyesmivel gyanúsítani? – Már elnézést, de nem én állok félig lemeztelenítve egy idegen kunyhóban – gúnyolódott a férfi, és a szemei elkeskenyedtek, ahogy csúfondáros mosoly terült szét az arcán. Egy pillanatig megütközve bámultam rá, aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan összefogtam a szakadást, hogy ne látszódjon ki a bőröm sehol. – Elestem néhányszor... – magyaráztam zavartan. – Hát persze – vigyorgott kitartóan a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi. Megalázó helyzetemből csak egyetlen kiutat láttam. – Akkor, ha megbocsájt... – célzatos pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és egy mozdulattal félretoltam a reteszt. – Várjon! – kiáltott rám, és hallottam döngő lépteit, de már késő volt. Alig fordítottam el a kilincset, amikor egy erős szélrohamnak engedve az ajtó kivágódott, félretaszítva engem az útjából. Egészen biztos voltam benne, hogy hanyatt vágódom, azonban ehelyett a férfi kőkemény mellkasának ütköztem. Visszapattantam, mint egy rongybaba, és ha el nem kap, a padlón végzem összetörve magam. Bosszúsan villant rám a barna szempár, ahogy a karjában tartva könnyedén visszazárta az
ajtótáblát, és rátolta a reteszt. Már kezdett rajtam úrrá lenni a pánik, ám váratlanul hátrébb lépett, és elengedett, csupán az egyik kezemet tartotta hatalmas markába zárva. – A nevem Lord Caden Gaskell. A sziget, melyen ez a kunyhó áll az én tulajdonomat képezi, így Ön és a gardedámja behatolók. Legalábbis addig, míg én másként nem határozok – magyarázta fülbemászóan csöndesen a férfi, és a kezemet lágyan az ajkához emelte. Mintha tüzes vassal égettek volna meg, úgy rántottam ki a kezemet az övéből. – Nem vagyunk behatolók, csupán hajótöröttek, Mylord – mutattam rá fogvacogva. – Ezt mondja Ön, de miért is kellene hinnem magának? – kérdezte, majd könnyed eleganciával az asztal mögötti láda fölé hajolt. – Egyébként Caden a nevem. A kötelező udvariasságtól ebben a helyzetben nyugodtan eltekinthetünk. – Mert igazat mondok – jelentettem ki határozottan. A hangomnak erőt adott az igazság, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a kijelentését a nevére vonatkozóan. Mégis hogy nézne ki, ha ilyen bizalmasan szólítanám meg? Mr. Doots egész biztos szélütést kapna, ha meghallaná. Lord Gaskell felállt, egy hófehér inget tartott a kezében, és fürkésző pillantással végigmért. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan bámult, és akaratlanul is újra az ajtóra esett a pillantásom. Másodjára biztosan sikerülne, gondoltam, de a hideg szélroham szinte rám dermesztette a ruhámat. Semmi kedvem nem volt visszatérni a fagyba. – Ha öngyilkos akar lenni, nyugodtan megpróbálhatja – jegyezte meg gúnyos mosollyal, kitalálva a gondolataimat, majd felém nyújtotta az inget. – Vegye fel! Ebben kényelmesebb lesz, mint az elázott ruháiban. Elképedve néztem rá. A kis kunyhó falait őrjöngve támadta a szél, míg az eső hangos dörömböléssel ütközött a tetőnek. Riasztó volt, és túl hangos, hogy ki merjek lépni a kis helyiségből. – Nem tölthetjük egy fedél alatt az éjszakát, Mylord! A férfi megvonta széles vállát. – Nem nagyon látok más lehetőséget – mondta, majd szemtelen pillantással végigmért. – Ha az erénye miatt aggódik, biztosíthatom, hogy az érettebb nők inkább tűzbe hoznak. Bár ilyen öltözékkel kétlem, hogy lenne még olyan kincse, amit ne osztott volna meg a kalóz cimboráival. Éreztem, ahogy az arcom átforrósodik, és haragomban a legszívesebben azonnal képen töröltem volna a férfit. Azonban nem mertem. Túlságosan féltem, hogy ellenem használja az erejét, jobbnak láttam nem felbosszantani. Legalább kétszer akkora volt, mint én, könnyedén legyűrhetett volna, míg én megszakadok az erőlködéstől. – Hogy döntött? – kérdezte türelmetlenül a lord, miközben az inget továbbra is felém nyújtotta. Bizonytalanul megráztam a fejemet. – Ha nincs ellenére, itt maradnék, míg elmúlik a vihar. De inkább a saját ruhámban – tettem hozzá nyomatékosan. Féltem, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. A férfi azonban hanyagul vállat vont, majd az asztalra hajította az inget. Csak ennél a mozdulatánál vettem észre, hogy az ő ingje bár be van tűrve a nadrágjába, mégis a köldökéig ki van gombolva, felfedve izmos felsőtestét. Zavartan elkaptam róla a pillantásomat, és a tűz közelében kerestem egy helyet, ahol meghúzhattam volna
magam. A lord látszólag nem foglalkozott velem a továbbiakban. Az asztalon heverő üvegből töltött magának az egyetlen fa pohárba, majd nagyot kortyolt belőle. Továbbra sem mertem megmozdulni, és némiképp megnyugtatott, hogy nem valami faragatlan bugrissal hozott össze a jósorom, hanem egy nemesemberrel. Egy sziget! Egy egész földrész az ő tulajdona, míg nekem egy zsebkendőnyi vagyonom sincsen. Szánalmas! Alynn el lett volna ragadtatva. A fejébe vette, hogy ha találnánk munkát, amiért fizetséget kapunk, nem kellene feleségül mennem Cedrichez. Hiába hajtogattam neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Amit a fejébe vett azt azonnal véghez is akarta vinni, és jaj annak, aki az útjába áll. Álmodozásomból a lord riasztott fel, ahogy poharát erősen az asztalra csapta. Összerezzenve próbáltam egészen kicsire összehúzni magam, de ezzel csak még jobban magamra vontam a figyelmét. Barna szemei vadul megvillantak, ahogy rám nézett. – Egész éjjel ott fog ácsorogni, Danielle? – fordult hozzám kérdőn felvonva hosszú szemöldökét. – Jó itt nekem, Mylord – feleltem csöndesen, de a fogaim összekoccantak, ahogy beszéltem. A lord bosszúsan összevonta a szemöldökét, és a fogai között szitkozódott. Rémülten a falhoz lapultam. – Ez már tényleg nevetséges! – vetette oda nekem, majd fejével a tűz felé intett. – Menjen legalább közelebb a meleghez, és ha még egyszer meghallom összekoccanni a fogait, biztos lehet benne, hogy én fogom magára adni a száraz inget. Rémülten tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán erősen összeszorítottam a számat, és nagy ívben kikerülve a férfit a tűzhöz iszkoltam. Leguggoltam, és a forró lángok fölé tartottam a kezeimet, és egy pillanatra elfeledkeztem a férfiról. Engedtem, hogy a meleg felolvassza a kezeimből a dermedtséget, de továbbra sem bírtam úrrá lenni a remegésemen. Csábító gondolat volt, hogy elfogadjam a felkínált száraz inget, és a nedves ruháimtól megválva könnyedén átmelegszem, azonban mielőtt befészkelhette volna magát a fejembe ez a sóvárgás, gyorsan szabadjára bocsátottam. A fogaimat kényszeresen szorítottam össze, és fohászkodtam a tűzhöz, hogy mielőbb szárítsa meg csuromvizes öltözékemet. Micsoda képtelen helyzet, gondoltam magamban. Összezárva egy idegen férfival egész éjszakára... Mély levegőt vettem, és lassan hideg, de már nem fagyos ujjaimra sóhajtottam. Azonban ekkor elkövettem egy hibát. A remegésemet nem tudtam abbahagyni, az állkapcsom önálló életre kelve vacogott tovább, és a fogaim koccanása olyan hangosnak hatott a hirtelen beállt csöndbe, mintha az ég mennydörgött volna. A lélegzetem is elállt rémületemben, ahogy meghallottam a cifra káromkodást, majd a döngő lépteket, melyek felém közeledtek. Riadtan álltam fel, és a falhoz lapultam, de már késő volt. A lord fenyegetően magasodott előttem, árnyékot vetve apró termetemre, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül áthajolt fölöttem. Egyik kezében ott virított a fehér ing, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megragadja a ruhámat hátul, és egyetlen rántással kettészakítsa a gombok mentén. Mire felocsúdtam, már előrerántotta, és a bokámhoz tolta a ruhámat, így már csupán egy ingben álltam előtte, mely a nedvességtől a testemre tapadt. Reszketve, a félelemtől teljesen ledermedve vártam, mi fog következni. Elhatároztam, hogy ha
erőszakot akar tenni rajtam, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Egész testemben remegtem, és olyan sokáig nem csinált semmit, hogy kénytelen voltam felnézni rá. A pillantásától elakadt a lélegzetem. Nem tudtam megfejteni, miféle sötét fény csillog barna szemeiben, de valahol mélyen megborzongtam tőle. – Úgy tűnik, tévedtem, Danielle – mormolta a lord, és tekintetével szemtelenül bebarangolta a testemet. – Talán mégsem csak az érettebb nők hozhatnak tűzbe... Elsápadtam. Rettegtem, mi lesz a következő lépése, a torkomat sírás fojtogatta, és hogy valamennyire takarni tudjam magam, a karjaimat összefontam a melleim előtt. – Mylord, kérem... – könyörögtem, de nem tudtam, mit mondhatnék. A reszketésem nem akart szűnőbe lenni, és úgy tűnt, ez volt az, ami a férfit megállította. Arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült, és a hangja ridegen csengett, amikor újra megszólalt. – Ha nem akarja tovább kísérteni a szerencséjét, felveszi magától ezt az inget. – Felém nyújtotta a kérdéses darabot, és kérdő pillantást vetett rám. Teketóriázás nélkül kikaptam a kezéből, majd célzatosan az asztal felé néztem. Felsóhajtott, de értette, mire akarok kilyukadni, mert hátat fordított nekem, és az asztalhoz lépve újabb pohár italt töltött magának. Kapkodó mozdulatokkal hámoztam ki magam a nedves ingből, hogy gyorsan felvegyem helyette a szárazat. Annyira féltem, hogy csak annyi időm van, míg felhajtja az italát, hogy nem is néztem felé, csak gyorsan belebújtam a tiszta anyagba, és valamennyire eligazítottam magamon. Sehogyan nem sikerült illedelmes külsőt kisajtolnom magamból. Férfiing volt, így csupán combközépig ért, ráadásul hiába gomboltam be, és fűztem össze a gallérját, mégis túlságosan mély dekoltázst hagyott szabadon. Elégedetlenül fújtam egyet, majd hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy éreztem, mintha figyelnének. A lord szótlanul állt az asztalnál felém fordulva. – Mióta figyel? – vontam kérdőre feldúltan, és az egyik kezemmel összefogtam a nyakamnál az inget. – Épp elég régen ahhoz, hogy rájöjjek, hosszú éjszakánk lesz – felelte a lord vontatottan, mire értetlenül néztem rá. – Ezt meg, hogy érti? A férfi keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott, de a szemei komolyak maradtak. – Szerintem pontosan tudja. Pimasz, arcátlan kéjenc, gondoltam magamban, de semmit nem szóltam, csupán fülig vörösödtem. A lord csöndesen felnevetett, majd kezével az ágy felé intett. – A takarók alatt felmelegedhet – javasolta csúfondárosan vigyorogva. – Nem alszom önnel egy ágyban, Mylord! – jelentettem ki, és dacosan felszegtem az államat. Harciasságomat azonnal meg is bántam, amikor láttam a férfi szemében felvillanni a haragot. Hátráltam egy lépést, amikor elindult felém, de megint csak a falba ütköztem. – Ha nem akarja, hogy én tegyem ágyba, akkor bemászik önként – fenyegetőzött, majd
ingerülten folytatta. – Határozott szándékom, hogy békén hagyjam magát, de ha mindenképpen ragaszkodik a testi érintkezéshez, hát ez esetben nem állok jót magamért! Kétségbeesetten néztem rá. Megtenné? Eddig nem úgy viselkedett, de ki tudja, mire képes, ha gazán feldühítem...
2. Üss és fuss!
Fogvacogva másztam be a takarók közé. Természetesen nem mertem kockáztatni a férfi haragját, így egy szörnyen hosszúra nyúlt perc után engedelmeskedtem a parancsának. Szánalmas vagy! – korholtam magam gondolatban, és állig magamra húztam az egyik takarót. Az ágy legtávolabbi pontján helyezkedtem el félig ülve, félig fekve, és egészen apróra próbáltam összehúzni magam. Lord Caden mindössze a csizmáját rúgta le a lábáról, majd elfújta a gyertyát, és végigvetette magát mellettem az ágyon. Biztos voltam benne, hogy egy szobor sem lehetne nálam dermedtebb, olyan feszesen tartottam tőle távol magam. – Aludjon, Danielle! – utasított a férfi, mire összerezzentem. – Majd reggel mindent megbeszélünk. Mennyire lehetetlen helyzet. Micsoda képtelenség! Egy idegennel egy ágyban tölteni az éjszakát lenge öltözékben. Azt hiszem, ez még a szabad természetű Alynnek is kimerítette volna az erkölcstelen fogalmát. Bíztam a viszontlátásban, hogy elmesélhessem neki ezeket az őrült kalandokat. Mrs. Doots egyenesen agyonverne, ha meglátna ebben a pillanatban. Próbáltam a veréseire gondolni, így kevésbé bántott a gondolat, hogy egy hasadékban tölti az éjszakát. Tovább dideregtem, vacogtam. Éreztem, ahogy a hideg dermesztő ölelése bezárul körülöttem. Mrs. Doots váratlanul ott termett a semmiből. Kiabált és ordítozott, hogy miért nem vittem neki meleg, száraz ruhát, és segítséget. A lehetetlennél is jobban összehúztam magam, de ő elkapta a jobb lábamat, és jeges vízbe mártotta büntetésből. Fájdalmamban felsikoltottam, de ő nem törődött vele. Inkább hangosan felnevetett, mert tetszett neki a szenvedésem. A bokám eszelősen sajgott, mintha ezernyi tűvel szurkálnák. Éreztem a csontomat, éles jégdarab volt csupán, mely minden mozdulatomra egy újabb ideget vágott ketté. Mrs. Doots hirtelen fölém hajolt, megragadta a karomat, és olyan erővel rázott meg, hogy a fogaim ezúttal nem a hidegtől koccantak össze. – Danielle, ébredjen! – Nem Mrs. Doots hangja volt. Erőteljes férfihang volt, mely bosszúsan csengett a hirtelen beállt csöndben. Rémülten tágra nyitottam a szemeimet. Mrs. Doots eltűnt. Ott sem volt. Nem otthon voltam, hanem a kunyhóban a mindig haragos lorddal, aki ebben a pillanatban is villámló barna szemekkel nézett le rám. Zihálva kapkodtam levegő után, ahogy rájöttem, elszundítottam, a lorddal pedig egy ágyban fekszünk, és ő erősen markolja a karomat. Fölém hajolt, az arca vészesen közel került az enyémhez, ahogy a félhomályban lenézett rám.
– Mi az ördög baja van? – vont kérdőre bosszankodva, de továbbra sem eresztett el. A kezeimet a mellkasára helyeztem, és próbáltam eltolni magamtól. Zavarba ejtő volt a közelsége. – Eresszen már el! Ez fáj! – szóltam rá bizonytalanul, mire a szorítás enyhült, de továbbra is szorosan tartott. A testünket csupán a takaró választotta el egymástól, és hálát adtam a sötétségért, mely eltakarta az arcomba toluló vért. – Rosszat álmodott? – tudakolózott tovább a férfi. – Mi köze hozzá? – csattantam fel ingerülten. – Nagyon is sok, mivel ez az én házam az én szigetemen, és maga az én álmomat zavarta meg a kiabálásával! – Bár nem lehettem benne biztos, mivel az arcát nem láttam tisztán, mégis úgy tűnt, mintha mulatna rajtam. De azért kötötte az ebet a karóhoz. – Tehát? Rossz álom? Felsóhajtottam. Tudtam, hogy igaza van, és hálásnak kell lennem, amiért nem a viharban vagyok kénytelen tölteni az éjszakát. Meg aztán arra semmiképpen nem vágytam, hogy ráébredjen, mennyire illetlenül közel fekszik hozzám. – Igen, mert nagyon fáj a lábam. – Már megint magyarázkodtam. Nem akartam mentegetni magam a lord előtt, mégis úgy intézte, hogy állandóan így alakuljon a helyzet. – Megsérült? – kérdezte, és hátrébb húzódott. Fellélegeztem, de a következő pillanatban elakadt a lélegzetem, mert a lord lerántotta rólam a takarót. Ijedten fogtam össze a mellkasomon az inget, és próbáltam eltakarni csupasz lábaimat... Mindhiába. A lord megunta, hogy igyekszem magamon tartani a takarót, ezért megragadta, és egy íves mozdulattal a földre hajította. – Kérem... Erre semmi szükség... – siránkoztam, és mindkét lábamat felhúztam magamhoz. A férfi kérdőn nézett rám, majd a sötétben is tisztán látszott, ahogy gúnyosan elmosolyodik, fehér fogai szinte világítottak. Aztán hirtelen felpattant, a mozgása ruganyos volt, és könnyed, pedig hatalmasnak tűnt a számomra. Azt hinné az ember, hogy ekkora izmokat mozgatni nem olyan könnyű, és belassítja kicsit, de a lord láthatóan könnyedebben mozgott, mint sok nála vékonyabb férfi. A kandallóban már csak parázslott a tűz. Lord Gaskell odalépett, gyújtóst dobott rá, majd még két nagyobb hasábot. Mire visszatért, a tűz fellángolt, én pedig élvezettel húzódtam közelebb az ágy széléhez. Megint dideregtem, jó lett volna a takaró melegébe bújni, de féltem, hogy felbosszantom a lordot az arcátlanságommal. Összefontam a karjaimat, és gyanakodva figyeltem, mit csinál. Az ágy melletti szekrényben kotorászott, nem mertem javasolni, hogy esetleg gyertyát gyújthatna, így elkerülve a vakoskodást. Hátrasimítottam a hajamat, és a lábaimat magam alá húzva vékony ingemmel takartam be magam. Bár rövid volt, de elég széles, így kényelmesen elfértem benne. – Mutassa a lábát! – utasított a férfi nyersen. Próbáltam leplezni a rémületem, de a karjaim elárultak, ahogy önkéntelenül átkarolták felhúzott lábaimat. Nem tudtam, mit mondani. Biztos voltam benne, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha engedem, hogy megérintsen. Üss és fuss! Ez volt Alynn egyik jelszava, ha goromba fiatalemberek kezei közé keveredtünk. Azzal azonban még én is tisztában voltam, hogy a lord nem holmi közönséges ficsúr, aki elől csak úgy el tudnék futni.
– Ne idegeskedjen már annyit! Csak be akarom kenni ezzel. – Felemelte a kezét, és a tűz haragosan lobogó lángjai megvilágították hosszú ujjai között az apró tégelyt. Kétkedő pillantásomra magyarázatot fűzött hozzá. – Egy kedves barátom hozta Keletről, ahol köztudottan nagyon jók a gyógyításban. Tétován összeszorítottam az ajkaimat. Egyrészt, hogy ne vágjak vissza semmiféle csípős megjegyzést, amit az elhangzása után azonnal megbánnék, másrészt pedig, hogy ne visszhangozzanak a fogaim hangos koccanásai a türelmetlen csendben. – Én is be tudom kenni – jelentettem ki, de legnagyobb bosszúságomra a hangom nem tükrözött elegendő határozottságot. – Ne legyen nevetséges! – vágta rá a lord, és felém nyúlt. Idegesen sikkantottam, amikor megéreztem hosszú, erős ujjait, ahogy a lábszáramra kulcsolódnak. Hiába ellenkeztem, könnyedén magához húzta, és végigsimított a bokámon. Az érintésére ismeretlen borzongás futott végig a gerincemen, ujjai pedig ijesztően égették a bőrömet. – Kutya baja! – A hangja vádlón csengett, és kérdőn nézett rám. Zavaromban ismét fülig vörösödtem. Rá volt írva az arcára, hogy nem hisz nekem. – Nem az a lábam fáj, de maga nem engedte, hogy elmondjam... Meg sem várta, hogy befejezzem, máris nyúlt a másik lábamért. Ezúttal a bokámat ragadta meg. Biztos volt benne, hogy hazudok, fel sem merült benne, hogy valóban fájhat bármelyik testrészem. Azonban ahogy hozzáért a lábfejemhez, szinte azonnal el is engedte, mert a torkomból fájdalmas sikoly szakadt fel. Mintha jeges tömb lett volna a bőröm alatt, és a lábam helyén egy hatalmas sziklát éreztem. – Elnézést – mormolta a lord, a megbánás legkisebb jele nélkül. – Ha nem ellenkezne, könnyebben boldogulnék! – Ha engedné, hogy én dörzsöljem be a balzsamját... – kezdtem, de ismét a szavamba vágott. – Ez az én balzsamom, az én ágyam, és magán az én ingem van. Amennyiben szeretné, hogy továbbra is magán maradjon, azt ajánlom ne ficeregjen! Nem volt választásom. Túlságosan fáradt, és rémült voltam a további vitához. Felültem, és engedtem, hogy magához húzza a lábamat. Csak ekkor vettem észre, hogy enyhén be van dagadva, de szerencsére nem volt olyan vészes, mint amilyennek éreztem. Egy éjszakányi pihenés és máris lelohad a duzzanat. Lord Gaskell magabiztos mozdulattal a térdére fektette a lábamat, és míg egyik kezében tartotta a tégelyt, a másikkal merített belőle. Hosszú, erős ujjaival elkezdte bedörzsölni a fájdalmasan megduzzadt területet. Az orromat erős menta és eukaliptusz illat csapta meg. Először felszisszentem, de ahogy a szer hatni kezdett, a lord ujjai nyomán veszedelmes ernyedtség lett úrrá rajtam. A szívem egyre hevesebben vert, és koncentrálnom kellett, hogy egyenletesen szedjem a levegőt. Teljesen ellazultam, és átengedtem magam az érzésnek. A masszírozás abbamaradt, de továbbra is éreztem a lord érintését. Felnéztem, és elakadt a lélegzetem attól, amit a szemeiben láttam megcsillanni. Sötét tekintete a nyakamra tévedt, melynek gödrében éreztem őrülten lüktetni a pulzusomat. Aztán a pillantása lejjebb tévedt, és a
levegő elnehezedett körülöttünk. – Danielle... – lehelte rekedtes hangon, mire követtem a pillantását. Elsápadva vettem észre, hogy az ingem középen szétnyílva engedte a melleimet buján elővillanni. Sosem volt különösebb problémám a külsőmmel. Elfogadtam magam olyannak, amilyennek teremttettem, most mégis hirtelen túl teltnek éreztem magam. Az ingem nyakrészéhez kaptam, és összefogtam az anyagot, hogy minden más rejtve maradjon a lord kíváncsisága előtt. Ahogy felnéztem, azonnal tudtam, hogy késő. A barna szempár enyhén összeszűkült, én pedig beleremegtem a pillantásába. Üss és fuss! Zakatolt az agyamban a nővérem intése, mégsem voltam képes megmozdulni. A lord mintha észrevette volna pillanatnyi megingásomat, lassan, de határozottan hajolt előre, és mielőtt igazán észbe kaphattam volna, ajkát az enyémre tapasztotta. Ösztönösen el akartam kapni a fejemet. Ez nem helyes! – villant át az agyamon, de a lord gyorsabb volt, és egyik hatalmas kezét a tarkómra csúsztatta. Az ajka forró volt és kemény, a keze erősen tartotta a fejemet, miközben forró lávaként vonult végig rajtam a borzongás. Soha életemben nem éreztem ehhez foghatót. Soha nem csókoltak még meg. A legtöbb, amit egy fiatalember meg merészelt engedni magának, hogy megérintette a kezemet, azonban Mrs. Doots akkor is szinte azonnal ott termett. Elejét vette minden további próbálkozásnak, és én nem kételkedtem benne soha, hogy ezzel ártana nekem. Nem helyes! – kiáltotta a fejemben egy vészjelző hang, mire kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a fejem a férfi csókjából. – Mylord, kérem! – sóhajtottam. – Caden – súgta a nyakamba szenvedélyesen parancsolva, mire szégyenkezve vettem észre, hogy újabb borzongás fut végig rajtam. – Danielle, a nevem Caden! Ajkai végigcsúsztak a halántékomon lángoló ösvényt hagyva maguk után. Alig kaptam levegőt, a nyakamon szaporán lüktető ér fölött éreztem a férfi csókjait, míg ujjai a tarkómat cirógatták. – Kérem... Ezt nem szabad... – könyörögtem, és legnagyobb szégyenemre elcsuklott a hangom. A kulcscsontomnál szaggatottan érzékeltem a levegőt, ahogy felnevetett. – Ki szerint? Ez az én szigetem, az én törvényeim vannak érvényben. És, Danielle, szerintem ezt nagyon is szabad! – Halk hangja, és forró csókjai a bőrömön elvették az energiámat, hogy tiltakozzam, pedig hallottam az agyam kétségbeesett parancsait. Caden váratlanul átkarolta a derekamat a szabad kezével, és míg a tarkómnál is erősen megtartott, hanyatt döntött a párnákra. Elakadt a lélegzetem, a sikolyom a torkomban rekedt, ahogy megéreztem a kezeit a testemen. Az érzékeimet komoly támadás érte, én mégis mozdulatlanul tűrtem. Teljesen leblokkoltam. – Mylord, kérem... Caden... Ez nem helyes... – próbálkoztam újra, és kezeimet csupasz mellkasának feszítettem. – Hmm... – mormolta helyeslően, de ügyet sem vetett rám. Minden ellenkezésemet könnyedén félresöpörve szorított magához, ajkai a kulcscsontom és a
fülem között ingázott, szinte észre sem vette az őt taszító kezeimet. Ujjaival könnyedén kibontotta az ingen megkötött szalagokat, és birtoklón markolta meg a mellemet. Érzéki forróság áradt szét az ereimben. Soha nem tapasztalt érzések öntöttek el, és hirtelen tudatára ébredtem, mit teszek. Meg kell állítanom. Azonnal véget kell vetnem ennek az egésznek, mielőtt túl késő lenne. Caden a mellbimbómat kezdte simogatni, és a szájával egyre közelebb haladt. Nyelvével végigsimított a nyakszirtemen, a kulcscsontomon, egyre tovább lejjebb, mire végül képes voltam elszánni magam. Az egész túlságosan ijesztő volt ahhoz, hogy engedjem tovább haladni. Összeszedtem minden erőmet, és hirtelen felrántottam a bal térdemet. Caden oldalát érte a rúgásom, mire fájdalmasan felnyögött a váratlan támadástól, és arrébb hengeredett. Felültem és igyekeztem gyorsan összehúzni a dekoltázsomon a szalagokat, ő azonban hamar összeszedte magát. Hosszú haja ziláltan lógott az arcába, és barna szemeiben harag villant, ahogy rám nézett. – Ez nem helyes! – mondtam neki makacsul. – Mi nem vagyunk házasok! Nekünk nem szabad... Caden öblös nevetése betöltötte a kis teret. – Danielle, nem mondta neked senki, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges házassági kötelék? – kérdezte gúnyosan, miközben lassan végigsimította hüvelykujját duzzadt ajkamon. Mérgesen elkaptam a fejem, megrökönyödve néztem rá, de gyorsan észbe kaptam, és lassan az ágy széle felé kezdtem araszolni. – Én nem vagyok szajha! – Nos, az iménti alakításod után egyáltalán nem vagyok biztos benne – vetette oda kétkedő gúnnyal, én pedig nem gondolkodtam. A kezem meglendült, és a pofon a lord arcán csattant. Még a sötétben is tisztán lehetett látni az ujjaim nyomát, ahogy először elfehéredtek, majd hosszú vörös csíkokként ékesítették tovább a férfi arcát. Elsápadtam, és a félelem elemi erővel tört rám. Mit tettem! Rémült sikkantással leugrottam az ágyról, és a bejárat felé akartam rohanni. Bármi jobb, mint amit ezek után tehet velem! Még az ágy végéig sem jutottam el, amikor megéreztem hosszú erős karjait a derekam köré fonódni. Tehetetlenül rúgkapálva zuhantam vissza az ágyba a hátammal egyenesen a lordra. Meg akartam fordulni, hogy nekieshessek. Könnyebben ki tudtam volna szabadulni, ha szemben vagyunk egymással, de neki kényelmesebb volt ez a felállás. Egyik lábát átvetette az enyémen, és szorosan köré fonta, így rúgni már nem tudtam. Egyik kezével átnyúlt a karjaim alatt, és így tartott erősen. Én pedig legyőzve, megalázva, kifeszítve feküdtem rajta. – Ez hiba volt! – suttogta a fülembe megremegtetve a hajamat, mire mozdulatlanná merevedtem. Remegtem a félelemtől, és ami még ijesztőbb volt, hogy ezzel ő is tisztában volt. Nem értettem, hogyan tud ennyire erősen fogni, ráadásul az egyik keze szabadon maradt. Sírás fojtogatta a torkomat, a gyomromban nehéz kő gyűlt össze. – Eresszen el, kérem! – könyörögtem szinte hangtalanul. – Nem kellene – suttogta kegyetlenül. Szabad kezével végigsimított a combomon, míg elérte az ingemet. Egy pillanatra megállt, majd alányúlt, és tovább siklott a bőrömön. Futólag érintette a szeméremdombomat, mire összerándultam. Csöndes, rekedtes nevetést hallatott, majd ujjaival továbbsimított a hasamon, mely árulón
megremegett az érintésére. Fogalmam sem volt, hogy vagyok képes az izgalomtól és a félelemtől egyszerre remegni. – Be kellene fejeznem, amit elkezdtem – fenyegetőzött tovább. Éreztem, ahogy kezét szorosan rátapasztja a bőrömre, és egyre feljebb csúszik, maga előtt tolva az ingemet. A testemet ívben hátrafeszítettem, de ez nem akadályozta abban, amit akart. A csípőmnél éreztem kemény férfiasságát, és forróság cikázott végig rajtam, amikor a kezébe vette a másik mellemet. – Kérem... – ziháltam erőtlenül, mire a keze átsiklott a másik mellemre. Érzékek kavalkádja tombolt bennem. Teljesen lecsupaszítva feküdtem rajta, a szememet a megalázottság könnyei égették. Megvetettem magam, amiért engedtem, hogy lángra lobbantson az érintésével. – Mire kér, Danielle? – tette fel a költői kérdést, nekem pedig hangtalan zokogás tört fel a torkomból. A könnyeimnek azonban nem volt idejük kicsordulni, mert Caden simogatásai, és a fülemnél forró lehelete elterelte a figyelmemet. Már én sem tudtam, mit akarok. Az, amit elindított bennem egyre csak fokozódott, hajtott valami felé, amit még csak hallomásból sem ismertem. Halálra rémültem tőle, mégis vágytam rá. Aztán a simogatások váratlanul abbamaradtak, és Caden egyetlen mozdulattal visszaigazította az inget rajtam. A döbbenettől elakadt a lélegzetem. Meg akartam mozdulni, de továbbra sem eresztett. – Most jól figyelj rám, és azt ajánlom, vedd komolyan, amit mondok, mert szavatartó ember vagyok! Amit mondok, úgy is lesz! – Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem, ami elhagyta a száját. Minden mondata maga volt a megtestesült fenyegetés. – Reggel elmegyünk oda, ahol a kísérődet hagytad. Bólintottam. Caden váratlanul lazított a szorításán, mire el akartam húzódni, de csak annyira engedett, hogy meg tudjak fordulni, és lehengeredni róla. Így a fejem a karján pihent, a lábunk pedig összegabalyodva. Megragadta az államat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Ha nem lesz ott senki, Danielle, esküszöm, ott helyben fogom befejezni, amit most elkezdtünk! Megértetted? Barna szemeiben az ígéret csillogott, semmi kétséget nem hagyott, hogy valóra váltja a szavát. Reggel kiderül, hogy közönséges utcalány vagyok-e, vagy tisztességes úrilány. – Mrs. Doots a hasadéknál lesz – mondtam határozottan. Biztos voltam benne, hogy az asszony nem megy el a helyéről. Ott várja, míg én megérkezem a tisztességes segítséggel. – Majd meglátjuk – felelte Caden, aztán lenyúlt a földre a takaróért, és mindkettőnkre ráterítette. Elégedett mosollyal merültem álomba, mert teljesen biztos voltam magamban.
***
A reggel hamarabb elérkezett, mint szerettem volna. Úgy éreztem, mintha csak alig néhány
perce merültem volna álomba a lord karján. Hirtelen végigperegtek előttem az éjjel történtek, mire a szemeim azonnal tágra nyíltak. Fellélegeztem, ahogy észrevettem, hogy teljesen egyedül feküdtem az ágyban. Felültem, és körülnéztem. A nappali fénynél sem tűnt sokkal nagyobbnak a kis kunyhó, viszont sokkal barátságosabb volt. A falai éjjel sötétnek és ridegnek tűntek, most azonban láttam, hogy kellemes világosbarnák. A tűz melegen ropogott a kandallóban, de nem tudtam eldönteni, vajon a lord egész éjjel ügyelt rá, vagy csak hajnalban rakta meg újra. A ruhámat és az alsószoknyáimat egy kupacban találtam a szoba sarkában. Felpattantam, és odarohantam, hogy mielőtt a lord visszajön, még fel tudjam magamra ölteni. Alig léptem kettőt, máris éreztem a bokámba nyilalló fájdalmat. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam, és csalódottan konstatáltam, hogy továbbra is meg van duzzadva, ráadásul lilásan elszíneződött. Legyintettem, aztán levettem a férfi ingjét, majd az alsószoknyák nélkül magamra rángattam hidegen nedves ruhámat. Elfojtottam a borzongást, és összeszorítottam az ajkaim, nehogy megint vacogásba kezdjenek. A hátam szabadon maradt, mert segítő nélkül képtelen voltam összehúzni a szalagokat. Vállat vontam, aztán a tégelyért kutatva körülkémleltem a szobában. Nem emlékeztem, hogy visszatette volna a fiókba, de mivel sehol nem találtam, gondoltam, biztosan nem bánná, ha újra használnám. És inkább én, mint ő, mert a végén ugyanúgy történik mindent, mint tegnap. Emlékeztetnem kellett magam, hogy Caden szajhának tart engem, akit az öccse valami gyűlöletes oknál fogva kémkedni küldött hozzá. Még hogy szajha! Még a feltételezés is sértő volt. Dühösen bicegtem a szekrényéhez, majd előrehajoltam, és kihúztam a fiókot. Nehéz, régi darab volt, csak harmadik próbálkozásra sikerült kinyitnom. Sok apró kacat volt benne, és két nagyobb. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de a tégely melletti másik nagyobb tárgyra is kíváncsi lettem. Aranylón fényes volt, és hosszú láncon függött, bár tisztán látszott, hogy nem viselték soha. Mindkét kezemmel a fiókba nyúltam, és egyikkel kivettem a balzsamos tégelyt, a másikkal pedig a finoman megmunkált medált. Ahogy megfordítottam a tenyeremben, egy nő arcképének a miniatűrje tárult kíváncsi szemeim elé. Az első, ami feltűnt, hogy gyönyörű, bár a kép eléggé megviselt állapotban volt, mintha elázott volna, de a nő szépsége még így is látható volt. Lángvörös haja, és macskaszerű szemei voltak, melyek zölden világítottak. Gúnyosan mosolygott rám... Az ajtó hirtelen kivágódott, mire fagyos légáramlat suhant be, és lebegtette meg még nedves ruhámat. Rémülten perdültem meg, és a hátam mögé rejtettem a kezeimet. Elakadt a lélegzetem, és égett az arcom, ahogy a lord sötéten csillogó szemeibe néztem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy elcsent az esti süteményből. – Jó reggelt, Danielle! – üdvözölt rezignáltan a lord, aztán meglendítette az ajtót, mely hangos nyekkenéssel zárult be mögötte. Lassan, fenyegetőn indult felém, én pedig a legszívesebben hátráltam volna, de tudtam, nincs hová, mert csak az ágy volt mögöttem. – Mi van a kezedben? Nem tudtam, mit felelhetnék. Az, hogy melyikben talán nem lett volna ildomos. – Oh, én sajnálom, Mylord... Gondoltam, nem bánja, ha megint használom a balzsamját... – elhallgattam, mert odaért hozzám. A medál szinte égette a bőrömet, mint árulásom nyilvánvaló jele. – Talán még nem említettem – kezdte vontatottan –, de nem szeretem, ha hülyének néznek – mondta, és mögém nyúlva egyetlen mozdulattal előrerántotta mindkét karomat. Az arca egészen
elsötétült, ahogy észrevette a kezemben a nő medálját. – Azt viszont már többször is említettem, hogy a nevem Caden. – Annyira sajnálom... Tényleg a balzsamot kerestem, és ez véletlenül akadt a kezembe... és... – És engedve a kíváncsiságának alaposan szemügyre vetted – fejezte be a mondatot helyettem. Kivette a kezemből a medált, visszatette a fiókba, majd egy erőteljes mozdulattal betolta a helyére. – Kend be a lábad, utána indulunk! Parancsoló hangneme sértette a büszkeségemet, de azért engedelmeskedtem neki. Leültem az ágy szélére, és felhúztam a sérült lábamat. A ruhám útban volt, alig fértem hozzá a bokámhoz. Összerezzentem, amikor a lord cifra káromkodását meghallottam. – Ha így folytatod, újabb éjszakát leszünk kénytelenek itt tölteni – vetette oda foghegyről, aztán határozottan kivette a kezemből a tégelyt, majd türelmetlen pillantást vetett rám. – Persze, ha ez a szándékod, akkor... Bosszankodva fújtattam, de azért odanyújtottam neki sérült bokámat. Alig ért hozzám, csupán engedte, hogy a térdén pihentessem a lábamat, míg ő bedörzsölte a duzzadt részt, mégis hatott rám. Bizsergető érzés kerített a hatalmába, a szívem egyre gyorsabb iramban vert. Gyorsabban vége lett, mint szerettem volna. Caden félretolta a lábam, mintha zavarná, hogy meg kell érintenie, majd felállt és az asztalhoz lépett. – Indulhatunk? – kérdezte, és összerezzentem a gúnyos élre a hangjában. Nem tudtam, hogy figyel-e vagy sem, de azért bólintottam lesütött szemekkel. Felálltam, de tétován megtorpantam, ahogy megéreztem, hogy a hátam még mindig szabadon van. Futó, ideges pillantást vetettem a lordra, és zavaromban elpirultam. – Mi a baj? – kérdezte, és ártatlanságot színlelve csúfondárosan elvigyorodott. A szívem hevesen megdobbant. Bosszantóan jóképű volt, és a mosoly túlságosan jól állt neki. Elkaptam róla a pillantásomat, majd mélyet lélegezve újra ránéztem. – Volna szíves rögzíteni a ruhámat hátul? Egyedül képtelen vagyok megcsinálni. – Igyekeztem méltóságteljesen közölni vele a kérésemet, ezért felszegtem az államat, és kihúztam a derekam. – Ilyen szívélyes kérésnek lehetetlen ellenállni – jegyezte meg a lord, majd intett a fejével. – Fordulj meg! A parancsoló hangnak azonnal engedelmeskedtem, de a lelkem lázadva kiáltott a rideg, igazságtalan bánásmód miatt. Összepréseltem az ajkaimat, és hátat fordítottam a férfinak. Nem láttam, de éreztem, ahogy mögém lépett. Összefogtam a hajamat, mely kócosan omlott a hátamra, és előrehúztam a mézszőke hajtömeget, hogy a lord megköthesse a pántokat. A férfi azonban egy hosszú pillanatig még nem nyúlt hozzám. Csak állt mögöttem szótlanul, lehelete csupasz vállam bőrét bizsergette, mire akaratlanul is megborzongtam. Aztán egyik kezének ujjaival végigsimított a gerincemen, lassan, végtelen gyöngédséggel, mire veszélyes gyöngeség lett úrrá rajtam. A vállamtól egész a keresztcsontomig simított, ahol megtorpanva ott tartotta az ujjait. Már épp figyelmeztetni akartam, amikor hirtelen rántást éreztem – a lord elkezdte összehúzni a szalagokat. Míg a ruhámmal bíbelődött, volt alkalmam összeszedni magam. Ijesztő volt, amilyen érzéseket felébresztett bennem. Nem tudtam, mit kezdjek vele, fogalmam sem volt, hogy
miért érzem ezeket a felkavaróan rémisztő dolgokat. Képtelen voltam feldolgozni, és elhatároztam, hogy nem fogom engedni még egyszer. Önmagamat meghazudtolva borzongás futott végig a gerincemen, amikor valami nehezet rám terített, és a kezét a vállamon felejtette mintegy mellékesen. Továbbra is féltem tőle. Az ereje, az ígéretei, a kétértelmű megjegyzései egyetlen nyugodt pillanatot sem engedélyeztek számomra a közelében. – Most kiderül, igazat mondtál-e – jegyezte meg, mire mérgesen megfordultam. – Biztosíthatom, Mylord, hogy minden, amit elmondtam megfelel a valóságnak! – vágtam vissza neki felpaprikázott hangulatban, de azonnal megbántam a hevességemet. Lord Gaskell barna szemei veszedelmesen megvillantak, ahogy közelebb lépett felém. Hátráltam, de a hely túl szűk volt, így csakhamar a fal mellett találtam magam megint. A lord egészen közel lépett, míg már csak halovány árnyéka voltam önmagamnak. – Utoljára figyelmeztetlek, a nevem Caden! – dörrent rám fenyegetően. – Ha még egyszer más néven szólítasz, keservesen megbánod, teljesen mindegy, hogy szajha, vagy úrilány vagy! Megértettél? Reszkettem, mint a nyárfalevél. Nem is annyira a veréstől, mint inkább az érintésétől tartottam. Bólintottam, amiért újabb megvetést érdemeltem ki önmagamtól. Alynn nem hagyná magát. Ő küzdene a végsőkig, és nem hunyászkodna meg pusztán a félelem miatt, vagy, mert egy barna szempár éppen megdobogtatja a szívét. – Akkor indulhatunk – jelentette ki egyszerűen a lord, majd fájdalmasan megragadta a könyökömet, és húzni kezdett maga után az ajtó felé. Mentem volna én. Eszem ágában sem volt még tovább gerjeszteni az indulatait az irányomba, de a lábamba nyilalló fájdalom ellentmondott az akaratának. Összeszorítottam az ajkaim, nehogy jobban bosszantsam, de a harmadik lépés után halk sikoly tört ki árulón a torkomból. A lord meglepetten nézett rám, mintha elfeledkezett volna a sérülésemről. – Sajnálom... – motyogtam bűntudatosan, de belül korholtam magamat a gyávaságomért. A férfi összeszorította a száját, aztán egy türelmetlen mozdulattal a karjaiba emelt, és kivonult velem a kunyhóból. Hunyorítanom kellett, mert bár a nappali fények nem voltak túl erősek a sűrű felhőréteg miatt, mégis élesebbnek hatott a kunyhó félhomályához szokott szemeimnek. A lord könnyedén tartott magához szorítva, éreztem minden egyes izmának a feszülését, és egészen közelről láttam nemes vonású, karakán arcán, melyre egynapos borosta növekedett erre a reggelre. Épp azon tűnődtem, vajon a hasadékig az ölében akar-e cipelni, amikor hirtelen nyerítést hallottam. Ahogy felnéztem, elakadt a lélegzetem. Ugyanazt a csillogó szőrű fekete lovat pillantottam meg idegesen dobolni a patájával, amely elől az előző nap elmenekültem. Rémülten kapaszkodtam a lord nyakába. – Ez... ez az... – hebegtem, de képtelen voltam értelmesen elmagyarázni, mennyire megrémít ez az állat. Caden Gaskell összevont szemöldökkel nézett rám, keskeny ajkainak szegletében gúnyos mosoly táncolt. – Igen, ez ugyanaz az állat. Ha már akkor megállsz és bemutatkozol, megspóroltál volna
nekem egy órányi keresgélést a viharban – mutatott rá ironikusan, aztán minden tiltakozásom ellenére a hatalmas állat nyergébe emelt. Soha nem lovagoltam. Túlságosan tartottam ezektől a hatalmas, kiszámíthatatlan állatoktól. Önállóan mozgott alattam, éreztem a belőle áradó erőt, a türelmetlenségét, hogy mielőbb szabadjára engedhesse magát, én pedig képtelen vagyok irányítani. A halálfélelem kegyetlenül átjárta a testem, de némiképp megnyugodtam, hogy a lord is azonnal mögém ült. Egyetlen csípőmozdulattal elindította a lovat, és bár nekem fogalmam sem volt, merre megyünk, úgy tűnt, ő nagyon is tisztában van vele. Igyekeztem nem hozzáérni, de amikor gyorsabb vágtára ösztökélte az állatot, már annyira pattogtam, hogy félő volt, menet közben lezuhanok. A lord egy türelmetlen sóhaj kíséretében megragadta a derekamat, és erősen magához szorított. Hiába próbáltam megfeledkezni a kezéről a derekamon, képtelen voltam rá, ezért inkább a környékre koncentráltam. A tisztásról, ahol a kunyhó állt, hamar eljutottunk a sűrű erdőig, melyben órákig kószáltam. Utána sűrű aljnövényzettel benőtt terület, és cserjés következett, melyet a sík, homokos tengerpart követett. Meglepődtem, milyen hamar odaértünk, már messziről észre lehetett venni a hatalmasnak tűnő, de szűkös hasadékot. Amikor már csak néhány méternyire lehettünk tőle a lord szorítása fájdalmassá erősödött a derekamon. – Danielle, itt nincs senki! – jelentette ki fogcsikorgatva, én pedig halálra rémültem a fojtott hangtól. – De igen! – makacskodtam, és ahogy megállította a lovat, kisiklottam a szorításából, és lehuppantam a homokba. Puhábbra számítottam, de így a fájdalmam és a föld keménysége miatt térdre estem. Hallottam, ahogy a férfi követ, de semmit nem mondott. Halvány derengés próbálta velem eszembe juttatni az előző éjjel elhangzott ígéretét, de nem akartam tudomást venni róla. Nagy nehezen feltápászkodtam, és bicegni kezdtem a hasadék bejárata felé. – Mrs. Doots! – kiabáltam, de már én is láttam, hogy hiába. A sötét barlang teljesen üres volt. – Elegem van a színjátékodból! Mondtam már, hogy nem szeretem, ha hülyének néznek – csattant fel mögöttem ingerülten a férfi hangja. Eddig csöndben volt, és hirtelen azt kívántam, hogy bár megmaradt volna a fenyegető némaságban. – Kérem, Mylord! Hinnie kell nekem! Bizonyára elindult megkeresni engem – próbálkoztam, és már nem kerestem Mrs. Doots-ot, hanem menekültem. A lord barna szemeiben öngúny és vádolás égett. Könyörögve néztem rá, de éreztem, hogy hiába. A rémület őrült vészcsengő módjára kezdett kalimpálni az agyamban. Hangosan és riasztóan kiabálta: Menekülj! Hová futhatnék? Miért kellene elfutnom? Hiszen az igazat mondtam. Nemes ember ilyet nem tenne! Átkoztam a lordot, és átkoztam Mrs. Dootsot, mert ez egyszer nem kellett volna megtagadnia önmagát, és itt kellett volna maradnia, ahol hagytam. Azonban ahogy kiejtettem a szavaimat, rájöttem, hogy újabb hibát követtem el. A férfi ma reggeli figyelmeztetése hirtelen hullámzó örvényként feszült közöttünk. – Caden, ne! – sikoltottam, és megfordultam, hogy elrohanjak. A hasadék felé futottam, mit sem törődve a bokámat szaggató fájdalommal, de épphogy elértem a bejáratát, amikor erős karok fonódtak a derekam köré.
– Késő, Danielle! Már túl késő! – lehelte tántoríthatatlan elszántsággal a fülembe, miközben éreztem a gerincemen végigkúszni a kezét. A következő pillanatban elengedett, de mielőtt tovább menekülhettem volna a ruhámat kettétépte a szalagok mentén egész a bokámig. Az anyag hangos sikollyal adta meg magát a hatalmas erőnek, mire mozdulatlanná merevedtem. Mivel az ingjét levettem még a kunyhóban, így hátulról teljesen lecsupaszítva álltam előtte. Hirtelen észbe kaptam, és a férfi felé fordultam. Zihálva szedtem a levegőt, ahogy hátráltam előle. Próbáltam leküzdeni a pánikot, és ahogy belenéztem a sötét szempárba, rádöbbentem, mekkora veszélyben is voltam egész éjjel. – Nagyon hosszú, álmatlan éjszakát okoztál nekem, Danielle! Ráadásul teljesen hiába, mert mégis az vagy, akinek elsőre gondoltalak. – Szavaiból a szinte állatias vágyat elnyomva sütött a megvetés, és a maró gúny, mely mindkettőnket ostorozta. Megtorpantam, ahogy rálépett fényes csizmájával a ruhámra. – Az öcsém kémje vagy, és ezért most kamatostul meg fogsz fizetni! Elhatároztam magam. Nem fogom megadni neki, amire vágyik. Nem adom könnyen magam. Kibújtam a ruhámból, és teljes meztelenségemben kezdtem rohanni az ellenkező irányba. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ez zsákutca, mivel a hasadéknak csupán egy kijárata van, amit történetesen elállt Caden Gaskell hatalmas termete. – Kérem, én nem hazudok! – könyörögtem, de rám se hederített. – Nem ismerem a testvérét. Megpróbáltam elsiklani mellette, de könnyűszerrel elkapott és a karjába emelt. Vadul küzdöttem, karmoltam, és haraptam, ahol csak értem, ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és hátraesett. Egy pillanatra beszorult a levegője, ahogy rázuhantam, mire gyorsan kihasználtam gyenge pillanatát. Lecsúsztam, így a szorításából kikerültem, azonban ahogy menekülni kezdtem volna, éreztem, ahogy a hajam visszaránt. Idő sem volt átgondolni, máris rám rontott, és ezúttal úgy zuhantunk a hasadék homokos talajára, hogy én kerültem alulra. Caden hátrasimította összekuszálódott hajamat, egyik kezemet a fejem mellett rögzítette erős szorításával, a másik karomat pedig hátrafeszítette a testem alá, így a saját rabom lettem. A lábaimat az övével fogta le, miközben szabad kezével az érzékeimet ostromolta. – Ne, kérem... – könyörögtem kétségbeesetten. Ez nem lehetséges! Ez nem történhet meg velem! Ajkaimra tapasztotta az övét, így elkerülte a további tiltakozásomat. Csókja szenvedélyes volt, és éreztem, ahogy a lehetetlen helyzet ellenére hatott rám. Nem akartam, hogy a veszélyes gyönyörkeltő ernyedtség úrrá legyen rajtam. Nem akartam megadni magam az akaratának. Hátrafeszítettem a testemet, de meg sem érezte az ellenkezésemet. Még az ingjét sem vette le, csupán a nadrágjától és a csizmájától szabadult meg. Egy pillanatra sem eresztett, éppen csak addig távolodott el kicsit, míg megszabadult fölöslegessé vált öltözékétől. Ajkai közben tüzes ösvényt vágtak a nyakamtól a mellemig. Mellbimbóim megmerevedtek a bizalmas érintésre, és őrjítő forróság áradt szét a testemben. A lord mélyen magába szívta az illatom, ahogy nyelvével nedves mintákat rajzolva bebarangolta a felsőtestemet, közben kezei egyre lejjebb simogattak. Forróság járt át, mintha a bőröm alatt olvadt láva terjedt volna szét, aminek csak Caden érintése szabhat gátat. Ismeretlen érzések voltak, alig ismertem rá a saját reakcióimra. Könnyedén
elengedtem volna magam, hogy átadjam a testem a lord minden óhajának, és viszonozzam a simogatásokat, de mégsem hagytam. Szabadulni akartam, közben kétségbeesetten küzdöttem a kellemes érzések ellen, amiket az érintésével váltott ki belőlem. Az agyam és a testem, életemben először nem hallgattak egymásra. Amikor Caden keze a hasamról még lejjebb csúszott, úgy éreztem elveszek az érzékek forgatagában. Érthetetlen, vágytól fűtött szavakat mormolt, miközben combjaim belső részét simogatta, én pedig tehetetlenül a gyönyörűség és a megaláztatás között vergődve dobáltam magam a karjaiban. A szívem majd kiugrott a helyéről, zihálva szedtem a levegőt. Megemeltem a csípőmet, hátha sikerül megszabadulnom a férfitól. Egy pillanatra sikerült, nem éreztem magamon a testét, azonban a következő pillanatban rémülten felsikoltottam. A karom csaknem kiszakadt a helyéből, annyira próbáltam kiszabadulni reménytelen helyzetemből. Valami keményet és forrót éreztem a combjaimon. A lord minden erőlködés nélkül szétfeszítette a lábaimat, majd egyetlen határozott mozdulattal belém hatolt. Velőtrázó üvöltés hagyta el a torkomat, úgy éreztem, menten kettészakadok. Caden teljesen mozdulatlanná merevedett, és arcpirító szitokáradat hagyta el a száját. A fájdalom felemésztett és magába temetett, elfeledtette velem az imént érzett éhes gyönyörömet. Mintha megmutatta volna az utat, de fölém tonyosulva fájdalmasan elvágta volna az odavezető ösvényt. Nem vágytam másra, csak hogy magamra hagyjon és kisírhassam magam. A lord azonban az első döbbenet után már nem állt meg. A fülembe suttogott, de nem értettem, mit mond, és lecsókolta arcomról a könnyeimet. Csípőjével egyre gyorsabban mozgott, minden egyes mozdulatával fájdalmat okozva nekem. Már nem védekeztem, csak elkeseredetten zokogtam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne már. Valami azonban kezdett megváltozni. A fájdalom szűnőben volt, és Caden csókjai újra lángra lobbantották az érzékeimet. Kitartóan mozgott, a kezeimet elengedte, mire hevesen és vádlón végigszántottam a körmeimmel a vállain és a mellkasán. Éreztem, ahogy a vére kiserken, de nem foglalkozott vele. Ütöttem és küzdöttem, ahogy bírtam, de könnyedén hárította minden támadásomat, amelyek pedig célt értek, figyelembe sem vette. Ajkaival tovább ingerelte a melleimet, aztán kezével megtámasztotta magát mellettem, és a lökései egyre erőteljesebbek lettek. A távolban apró ragyogás tűnt fel, egy apró szikra lobbant lángra, és már vágytam rá, hogy elérjem. Vágytam az ismeretlen élményre, és belekapaszkodtam Caden széles vállába, mert tudtam, hogy ő segíthet eljutnom oda. Olyan kicsit hiányzott, legbelül váratlanul kellemes lávafolyam öntött el, de Caden egy elnyújtott sóhajtás után abbahagyta a mozgást. A szikra kihunyt, nem maradt más, csak a végtelen fájdalom. Könnyek homályosították el a látásomat, de azt tisztán láttam, ahogy szenvedélytől sötét tekintete gyöngéd és értetlen pillantással néz le rám. Soha nem éreztem még magam ennyire igazságtalanul megbántottnak. Szabadulni akartam, de Caden teste fogva tartott. Ekkor hangos csoszogást, majd fújtatást hallottunk a hasadék bejárata felől. A hang irányba kaptuk a fejünket, ahol Mrs. Doots termetes alakja betöltötte a nyílást. Békaarca természetellenes lilába váltott, ahogy figyelt bennünket.
3. A Gaskell birtok
Azt kívántam, bár megnyílna a föld, és temetne magába mélyen engem. Bármit elviseltem volna, de nem ezt a megaláztatást. Újból elfogott a remegés, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Caden Gaskelltől vagy Mrs. Dootstól félek jobban. Mindketten haragosan méregettek. – Mi az ördögöt művelsz te itt? – sipákolta Mrs. Doots, amikor az első döbbenet után visszanyerte a hangját. Szerettem volna visszavenni a ruhámat, felkelni, vagy valamit tenni, de nem úgy tűnt, mintha a lord is hasonlóképpen érezne. Rajtam feküdt, testével takarta az enyémet. Minden porcikánk érintkezett egymással, de nem mertem ránézni. Lehunytam a szemeimet, és az öklömet a halántékomra szorítottam. Ki akartam zárni őket. Bár tűnnének el mindketten. – Szerintem ez teljesen nyilvánvaló, asszonyom! – szólalt meg végül Caden, és miközben magamon éreztem fürkésző pillantását, lassan lehengeredett rólam. A szemeim felpattantak, amikor tudatára ébredtem a meztelenségemnek, és jobb híján a ruhám maradékával próbáltam eltakarni magam mindkettőjük előtt. A lord azonban nem engedte, hogy ruhafoszlányaimba meneküljek. Ahogy felállt, megragadta a csuklómat, és magával húzott. Megrettenve néztem fel rá – az arca mintha megdermedt volna, semmit nem lehetett leolvasni róla. Mrs. Doots bosszankodva fordult el, még az ő természetének is sok volt a hatalmas férfi látványa. Caden nem zavartatta magát. Azt hittem, a nadrágjáért nyúl, hogy mielőbb eltakarja meztelenségét, mivel hófehér ingje csupán az ágyékáig ért, de ő kicsit sem feszélyezte magát emiatt. Felemelte a köpönyegét, majd elém lépett, és a vállamra borította. Kifejtette görcsös ujjaim szorításából a ruhám maradványait, majd elől rögzítette a köpenyt. Értetlenül néztem fel rá. Mitől ez a hirtelen gyöngédség? Vagy csak egy újabb csel? Teljesen összezavarodtam, és továbbra is ugyanúgy tartottam mindkettejüktől. Nem tudtam, hogy a lordtól mire számíthatok, abban azonban teljesen biztos voltam, hogy a gardedámom nem fogja tűrni ezt a viselkedést tőlem. Az pedig, hogy én mennyiben vagyok vétkes a dologban, nem számított a szemében. Összefogtam magamon a köpenyt, és a hasadék belsejébe húzódtam. Caden épp a nadrágját húzta magára, mire zavartan elpirultam és elkaptam róla a tekintetemet. Hallottam Mrs. Doots elégedetlenkedését, mégis úgy éreztem, ez a vihar előtti csend. Isten óvjon attól, hogy kettesben maradjak vele. Másik rémálmom maga a lord volt. Bizonyára rájött, mekkora tévedés történt, és baklövést követett el. Alynn kikaparná a szemét... Ki fogja kaparni a szemét, ha egyszer találkoznak, ebben egészen bizonyos voltam. Azonban hirtelen eszembe jutott, hogy ha én egy nemes grófnak a szigetén így jártam, akkor mi történhetett a nővéremmel egy kalózhajón egy kalózkapitánnyal. – Gyere! – hangzott a lord parancsa, mire a sírást egyetlen fájdalmas gombóccá gyűrtem a torkomba.
Féltem, mint soha addigi életem során, de dühös is voltam, és ez némi erőt adott. – Nem megyek magával sehova! – jelentettem ki, és szorosabbra húztam magam körül a köpenyt. Kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki. A hangunk csöndes volt és fojtott, Mrs. Doots pedig épp elég távol állt, hogy ne hallja a suttogásunkat. Caden egy pillanatig csak nézett rám, az egyetlen, ami egy kis érzelem megnyilvánulás volt a részéről, ahogy egy ideg makacsul megfeszült az állkapcsán. Sötét szemei megfejthetetlen fénnyel csillogtak, ahogy közelebb lépett, és megállt közvetlenül előttem széles árnyékot vetve rám. – Mivel az öltözéked hiányos, és a gardedámod idegzetei úgy látom, nincsenek kötélből, így csak egy rövid szabadkozásra van időnk – kezdte, mintha csupán egyszerű megállapításokat közölne. Éreztem, ahogy a harag forró lángjai egyre magasabbra hágnak bennem. Caden komoly tekintetét az enyémbe fúrta. – Tévedtem. Nem szoktam beismerni, mert sosem fordult még elő velem, de a te esetedben úgy tűnik, igazán tévedés történt. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem vagy az öcsém kémje, de ami az ártatlanságodat illeti... Nem gondolkodtam, csak szabadjára engedtem a haragomat. Ökölbe szorítottam a kezemet, és teljes erőmből meglódítottam a lord arca felé. Az első pillanat megfagyott, a levegő jéggé dermedt körülöttünk, én pedig megrettentem saját vakmerőségemtől. Úgy tűnt, a lordnak meg sem kottyan az ütésem, ellenben az öklömmel, ami égetően sajgott az ütés ereje miatt. Caden némán állt előttem, a nyakán ijesztően kidagadtak az erek, és a száját olyan szorosan szorította össze, hogy egyetlen vonallá préselődtek össze. Egy pillanatig azt hittem, visszakézből én is kapok egyet, de nem bántott. Amikor ismét rám nézett, az arcára visszakerült a maszk, mely nem engedte tükröződni az érzelmeit, a hangja viszont fojtott ingerültségről árulkodott. – Úgy vélem, ezt megérdemeltem – jegyezte meg némi iróniával. – De esküszöm, ha még egyszer megütsz, nem fogom vissza magam, és visszakapod! Értjük egymást? Nem feleltem. Makacsul lesütöttem a szemeimet, és a nyelvembe haraptam, nehogy a szavak, melyek bennem kavarogtak feltörjenek. Caden azonban nem hagyta magát lerázni, nem érte be a hallgatásommal. Az állam alá nyúlt és határozott, ám gyöngéd mozdulattal kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Haragudtam magamra, amiért engedtem, hogy meglássa a könnyeket a szememben. És haragudtam, mert az érintésére kellemes borzongás futott végig a gerincemen. – Megértetted? – kérdezte valamivel lágyabban, de a szemei keményen villantak rám. – Igen, Mylord! – suttogtam beletörődötten. – Caden – javított ki. Nem volt kedvem ellenkezni, de fejet sem nagyon akartam hajtani, ezért újra inkább csöndben maradtam. Caden arcára egy pillanatra kiült a szánalom, mire mérgesen kitéptem magam a kezei közül. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára. Olyan távol húzódtam tőle a kis hasadékban, amennyire csak bírtam. – Menjünk! A házamban megbeszélünk mindent, amint rendbe szedtük magunkat. A legszívesebben toppantottam volna a lábammal, hogy nem, nem és nem! Nem akarok vele
menni sehová! Össze akartam kucorodni, és engedni, hogy a testemben lüktető fájdalom szép lassan felemésszen. A lord, mintha olvasott volna a gondolataimban, vállat vont és hátat fordított nekem. – De, ha jól érzed magad ruhátlanul, piszkosan, akkor maradhatsz is tőlem – mondta, és kilépett a szabadba, majd olyan nagyot füttyentett, hogy szinte visszhangzott a partszakaszon. Lassan, bizonytalan léptekkel tipegtem utána, közben a hasadék falába kapaszkodtam, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Éreztem a bokámban a fájdalmat, ami elnyomott minden mást, de nem mutattam. Nem volt szükségem még több szánalomra a lordtól. A távolban feltűnt a hatalmas, fekete állat, és őrült sebességgel vágtázott gazdája hívására, majd néhány méternyire tőlünk megállt, és idegesen dobbantott mellső lábával. Továbbra is félelemmel tekintettem csakúgy a lóra, mint a gazdájára, ezért igyekeztem a háttérben meghúzni magam. Mrs. Doots nem bírt tovább várni a kifakadásával. – Magyarázattal tartozik, uram! Hogy képzelték mindezt? A lány ártatlanságát őrzöm már egy éve a fiamnak. Éppen az én Cedricemhez tartottunk, amikor történt az a dolog a hajóval, és szerencsétlenségünkre éppen erre a szárazföldre vezényelt a balsorsunk... – Kérem, Mrs. Doots! – szakítottam félbe a nő monológját. Mégsem engedhettem, hogy az egész életemet kiteregesse ennek az alaknak. – Az úr, lord Caden Gaskell, ennek a szigetnek a birtokosa. Történt... Előrébb bicegtem, mert tudtam, hogy a hallása időnként nem olyan tökéletes. Azonnal rájöttem a hibámra. Mrs. Doots szeme elkeskenyedett, a magasba emelte húsos karját, és felém lendítette. Biztosan kibírtam volna más körülmények között, de már így is alig álltam a lábamon, így a fájdalmas ütésnek köszönhetően elterültem a földön. – Nem adtam meg neked a szót! – brekegte az asszony, majd a szétcsúszott köntösömre bökött, amely láttatni engedte csupasz testemet. – Takard el magad, te szajha! Már így is túl sokat mutogattad! Zavart megalázottságomban összehúztam magamon a lord köpenyét, és a szemeimet lesütve azt kívántam, bárcsak ott teremne a semmiből Avery Lynn. Kihúzná magát, hátradobná sötét, enyhén hullámos haját, és keményen megvetett lábakkal szállna szembe a világ összes sárkányával értem. Tán még egy kard is volna a kezében... – Kelj fel a földről, mihaszna! Ha ő tényleg uraság, ahogy állítod, akkor segíthetne rajtunk! Haragosan villantottam a szemeimet Mrs. Doots felé. – Már éppen eleget segített! – csattantam fel, de alighogy kimondtam, az asszony keze újra a magasba lendült. Összeszorított szemmel, és behúzott nyakkal vártam az újabb ütést, de nem történt semmi. Csodálkozva néztem föl, és döbbenten néztem, ahogy a férfi elkapja a gardedámom vastag karját, és könnyedén hárítja az ütést. – Ha még egyszer kezet emel a lányra, gondoskodom róla, hogy a többszörösét kapja vissza! Érthetően fejeztem ki magam? – fenyegetőzött a lord, majd mikor Mrs. Doots bólintott, a férfi a fejével felém intett. – Nem mintha magára tartozna, de a lány teljesen vétlen a dologban. Egy félreértés áldozata lett...
– Teljesen vétlen, mi? – visszhangozta hitetlenkedve, arcán mély megvetéssel Mrs. Doots. – Azért kapaszkodott olyan izgalommal a vállába, amikor ideértem, ugye? – döbbent csend ereszkedett közénk, de az asszony még korántsem végzett, teljes mértékű megaláztatást akart véghezvinni felettem. – Talán kérette magát, Mylord, de onnan ahol én álltam, nagyon úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot, ahogy Ön fogalmazott. Égett az arcom, biztos voltam benne, hogy másodperceken belül lángra gyulladok. A józan ész parancsának ellentmondva néztem fel a grófra, és elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, hogy engem figyel. Keskeny ajkának sarkában gúnyos mosoly játszott, de a szeme mélységesen komoly maradt. Csupán a pillantására forróság járta át a testem. Végül a gróf visszafordult Mrs. Doots felé, és fenyegető pillantást vetett rá. – Akárhogy is van, nem magára tartozik, és míg a szigetemen tartózkodnak, addig Danielle a védelmemet élvezi. – Nincs szükségem magától semmire! – makacskodtam, mert már igazán bosszantott, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék. Ügyet se vetettek rám. – A lány a fiam jegyese! – kiabálta az asszonyság vörösre gyúlt képével. – Inkább az adósrabszolgája – dünnyögtem az orrom alatt, de ahhoz elég hangosan, hogy mindketten meghallják. – Adósság? – kérdezte Caden, mire zavartan legyintettem. – Nem tartozik magára – jelentettem ki, majd hogy legalább a büszkeségem ne sérüljön tovább, megpróbáltam lábra állni. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Caden félrelöki magától Mrs. Doots karját, majd ruganyos léptekkel a lovához sétál. Az állat élénken üdvözölte a férfit, és elégedett nyerítéssel nyugtázta, amikor gazdája egyetlen mozdulattal felrántotta magát a nyeregbe. Az erdő melletti keskeny ösvény felől egyre erősödő zajra lettünk figyelmesek. Ahogy odakaptam a fejem, láttam, ahogy egy kis szekér bukkan elő, ami elé egy szürke öszvért fogtak be. A bakon egy magas, hórihorgas férfi ült, és élénk érdeklődéssel figyelte a különös csoportosulásunkat. Caden, mint valami hatalmas görög istenség odagaloppozott hozzá, és beszélgetésbe keveredtek. A hórihorgas férfi sajnálkozva tárta szét a kezét, és buzgón mutogatott a szekerének a hátsó része felé. Mrs. Doots kíváncsian figyelte őket. Valószínűleg arra próbált rájönni, hogy lord Gaskell valóban akkora úr-e, mint amilyennek beállítottam. Nem számított. Nekem már nem. Megváltozott minden. Tudtam, hogy túlélem – túl kell élnem, Alynn miatt –, de már semmi nem lesz a régi. Sosem akartam a lordtól semmit, ő mégis – akarva akaratlanul – az életem szerves részévé vált. Azt, amit a saját akaratomból a férjemnek tartogattam, ő erőszakkal vette el tőlem. Mégis Mrs. Doots szavai visszhangoztak a fejemben, és hiába is próbáltam tagadni, tudtam, hogy igaza van. Ha csak egy kicsi is, de igazság volt a szavaiban... A lord lovának döngő lépteire lettem figyelmes, miközben próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy ne kelljen a sérült bokámra támaszkodnom. – Mondja, maga tényleg ennek az egész földrésznek a kizárólagos ura? – szegezte neki a
kérdést Mrs. Doots, mire a férfi egyik szemöldöke gúnyosan a homlokába szaladt. Nem válaszolt tisztességesen. Úgy, ahogy az ő helyzetében ezt elvárná az ember, fennhéjázón és arrogánsan, inkább csak egy kurtát biccentett Mrs. Doots felé. láttam az asszonyon, hogy valami őrület fogant meg a fejében, de nem is akartam tudni. Hátat fordítottam nekik, az óceán csak néhány lépésnyire volt tőlem. Addig még talán el bírok bicegni – szerettem volna lemosni az arcomat egy kicsit, de elszámítottam magam. Az első lépés még viszonylag könnyen ment, de a másodiknál nem figyeltem eléggé, és a testsúlyomat a lábujjaim helyett a bokámra helyeztem, mely azonnal kibicsaklott alólam, én pedig hasra vágódtam a homokos talajon. Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, majd dühösen felkiáltottam tehetetlenségemben, és mérgemben az öklömet a homokba vágtam. Szánalmas látványt nyújthattam, de nem mertem hátranézni, hogy megbizonyosodjam. Csöndes szitkozódást hallottam, majd egy dobbantást közvetlenül mögöttem. Rémülten kaptam fel a fejemet, de még felocsúdni sem volt időm, máris Caden karjaiban találtam magam. – Oh, tegyen le! Tegyen már le! Nincs szükségem magára! – ellenkeztem, de nem foglalkozott velem. Egy mozdulattal felhajított a hatalmas állat nyergébe, aztán legnagyobb rémületemre ő is felkapaszkodott mögém. Nem is a gyönyörű ló ijesztett halálra, még csak nem is a lord, hanem maga az, ahogy a testem reagált a közelségére. Érintésének nyomán forróság áradt szét a tagjaimban, és bevillantak képek, amikor a testünk szorosan egymáshoz tapadt. – A bokádat el kell látnunk, és úgy tűnik, hogy Herculesen kívül csak a szekér az egyetlen utazóeszköz, hacsak nem akarsz gyalogolni – jegyezte meg gúnyosan, majd megrántotta a gyeplőt, és a ló visszafordult Mrs. Doots felé. – Köszönöm, Mylord! Akkor inkább a szekeret választom – vágtam vissza epésen. – Sejtem, az öreg Finesser is örülne, ha egy szekéren utazhatna egy ilyen nimfával, mint te – kezdte, és miközben a másik két alak felé léptette Herculest, szabad karját a derekam köré fonta, majd közelebb húzott magához. – Én azonban nem tartom jó ötletnek, mivel az öltözéked nem mindennapi. És a bokád sürgős ellátásra szorul. – De én akkor is... – kezdtem volna, de ekkor megéreztem a férfi érintését a hasamon, meleg tenyere égette a bőrömet. Elakadt a lélegzetem, és a szívem hirtelen olyan szaporán vert, hogy félő volt, menten kiugrik a helyéről. – Igazán, Danielle? Igazán szívesebben utaznál Finesserrel? – súgta a fülembe Caden, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a fülemet csiklandozta. A pillantásom az említett férfira siklott. Finesser magas, vékony alak volt, hatalmas kidülledő szürke szemekkel, hórihorgas orral és hegyesen előrenyomuló állkapoccsal. undorodva megborzongtam, ahogy közelebb érve a férfi tekintete végigsiklott rajtam, majd tekintete mohón megvillant csupasz lábaim látványára, amelyek kikandikáltak a köpeny alól. Összébb húztam magam, és bár így hozzá kellett bújnom a lordhoz, a lábaim immár rejtve maradtak a kíváncsi szemek elől. Caden nem válaszolt, de izmos mellkasa megremegett az elfojtott nevetéstől. – Semmi szükség rá, hogy engem patronáljon! – makacskodtam, de már nem volt alkalma reagálni, mert odaértünk a szekérhez, mely eltörpült Hercules termete mellett.
– Tegye csak hátra a kisasszon't, Mylord! Vigyázok maj' rá, míg bemenünk a kastélyba – hadarta rosszul artikulálva Finesser, majd rávillantotta foghíjas vigyorát a gazdájára. – Nincs rá szükség, Finesser! A kisasszony úgy határozott, velem tart – intett a kezével Caden, majd Mrs. Doots felé fordult. – Magának kell a szekéren mennie. Addig előreviszem Danielle-t, hogy a házvezetőnőm, Eloise elláthassa a lábát. Mrs. Doots arcára volt írva a véleménye. – Nem kell kényeztetni azt a lányt. Tegnap is úgy futott, mint a nyúl az eső elől – magyarázta bosszankodva a gardedámom, de aztán gondolt egyet, és mielőtt bárki rendre inthette volna, folytatta. – Na, de nem bánom. Majd utolérjük magukat ezzel az öszvérrel, Mylord. Csodálkozva néztem le a nőre, de nem mertem sem ellenkezni, sem megszólalni. A kedvessége nem csak, hogy nem volt jellemző rá, de határozottan ellentmondott mindannak, aki valójában volt. Caden nem válaszolt, egy erőteljes csípőmozdulattal az erdő felé indította a lovat, majd rövid séta után galoppba hajtotta. Pattogtam volna, mint egy labda, ha nem tart szorosan a saját testéhez préselve, így értünk keresztül az erdőn. Azt hittem, hogy a kunyhónál fogunk kilyukadni, de ehelyett egy hatalmas sík területen kötöttünk ki. A mező enyhén lejtett, és a túlsó végében egy hatalmas kastély emelkedett ki a földből. Vörös kőből rakott falai inkább várra, mint kastélyra emlékeztettek, ahogy szélesen elterült a vadvirágos mező végében. Két torony magasodott a kapu két oldalán, és még egy harmadik valahol magasabban a hátulsó részéből. Fenséges látványt nyújtott, és bár igazán szemkápráztató volt, félelmet ébresztett bennem. – Ez gyönyörű – suttogtam álmélkodva, mielőtt még észbe kaphattam volna. Szerencsére Caden hallgatásba burkolózott, semmilyen módon nem reagált sem rám, sem pedig arra, amit kikotyogtam, de magamon éreztem fürkésző pillantását. Tudtam, hogy nem bízik bennem, de nem érdekelt. Nem számított nekem annyira, hogy bántónak érezzem a bizalmatlanságát. – Üdvözöllek a Gaskell-birtokon, Danielle! – mormolta a gróf, amikor belovagoltunk a kastély előtti tágas udvara, melynek közepén kör alakban rózsaágyás virított. Hercules patái ütemes ritmust vertek a kövezett úton, és visszhangozva jutottak vissza a fülünkbe. A hatalmas mahagóni bejárati ajtó előtt egy magas, telt nő várakozott, kreol arcán csodálkozás, meleg tekintete a kék és a szürke keveredésében villantak rám. Láttam, hogy azonnal felméri, nincs a köpenyen kívül más öltözékem, mire azonnal éreztem, ahogy a vérem forrón elönti az arcomat. – Mylord! – köszöntötte a gazdáját mosolyogva, majd egy pukedlivel kísérve elénk sietett. – Nem tudtam, hogy látogatója van. – Én sem számítottam rá, Eloise! – vetette oda mogorván a nőnek, majd egy rántással megállította Herculest, és leugrott a földre. – Hajótörötteket kaptunk. – Te jó isten! – sikkantott fel Eloise, és egyik kezét ijedten ziháló telt keblére helyezte. – Átkozott viharok. Mindig mondtam, hogy a legbiztonságosabb a szárazföldön! – Hát, Eloise, nem hiszem, hogy a vendégünk ebben maradéktalanul egyetértene veled – jegyezte meg gunyorosan Caden.
– Jajj, hallgasson már, és inkább segítsen leszállni! – törtem ki indignáltan, de zavaromban fülig vörösödtem. A célozgatás miatt reszketett a kezem. Hogy képzelte, hogy az első szolgálójával közli, mit művelt velem? Eloise csodálkozva vonta fel kissé dús szemöldökét, de egyéb tanújelét nem adta, hogy tisztában lenne a különös társalgás tartalmával. Caden kifürkészhetetlen tekintettel nézett fel rám, majd hosszú karjait felém nyújtva biccentett. A szívem a torkomban dobogott, ahogy remegő kezeimmel megtámaszkodtam izmos karjain, majd engedtem, hogy lecsúsztasson a hatalmas állat hátáról. Ölelése lágy volt, pedig éreztem duzzadó izmait a vékony pamuting alatt. Forró ölelésében szinte eltűntem. Egy pillanatra magához szorított, sötét tekintete magába szippantotta az enyémet, lehelete az ajkaimat érintette, és egy pillanatra megállt az idő. Nem létezett a harag, sem a bosszú, vagy a tévedés. Csak ő volt, és a karjai, melyek biztonságot nyújtó acélpántokként fonódtak a testem köré. – Jöjjön, Mylord, vigye a kisasszonyt a vendégszobába – törte meg a csendet Eloise, mire akaratlanul is összerezzentem. Caden gúnyosan elmosolyodott, majd a karjaiban eligazgatott, egyik karjával a térdeim alá nyúlva felemelt, és elindult velem a házba. A kastélyba. Szűk, keskeny folyosókra, és poros, pókhálós sarkokra számítottam, de pompázatos előtérben találtam magam, ahogy beléptünk az ajtón. A szemem sarkából láttam, ahogy Herculest egy a semmiből előkerült lovászfiú elvezeti. Caden, mintha csupán egy gyermek súlyát cipelné, úgy vonult végig a hatalmas előcsarnokon, majd a középen két mívesre faragott oszlop között fölfelé vonuló lépcsőn felsietett velem. A lépcső tetején balra fordult, majd egy keskeny folyosó után jobbra, aztán az első ajtót belökte a vállával, és egy kicsi, ám annál barátságosabb szobában találtam magam. – Biztosan ezt a szobát óhajtja, Mylord? – kérdezte Eloise közvetlenül mögöttünk. Csak ekkor kaptam észbe, hogy végig szorosan a nyomunkban volt, és biztosan rájött, hogy volt közöttünk intim viszony a gazdájával. Mi is tartottunk otthon rabszolgát, de soha nem bántunk velük kegyetlenül. Azt meghagytuk Mrs. Dootsnak, aki előszeretettel használta a pálcáját a feketék hátán, ahogy ő fogalmazott. Eloise más volt, mint bármelyik rabszolga, akit valaha ismertem. Vastag derekát kihúzta, telt melleit szégyenkezés nélkül előrenyomta, fejét pedig olyan büszkén felszegte, hogy kreol bőre ellenére inkább néztem volna űrnőnek, mint rabszolgának. Caden óvatosan helyezett a tiszta ágy közepére, de alighogy elengedett, mint egy rugó felültem, és a padlóra csúsztam. Felszisszentem, mert épp a rossz lábamra érkeztem. – Mit csinálsz? – támadt nekem azonnal, bosszúsan összeráncolva a szemöldökét. Idegesen néztem rá. Nem akartam felbosszantani. Végül Eloise ijedt kiáltása segített rajtam. – Te jó isten! A kisasszony megsérült! Úgy bedagadt a bokája, mintha már egy hete nem kezelné senki! – Ne sipákolj, Eloise, nem méltó hozzád! – korholta Caden, mire mélyen együtt éreztem a nővel. – Miért nem fekszel le? Mindjárt behozzák a fürdődet. Eloise majd mindenben segít. A szám szélét harapdáltam ijedtemben. – Danielle! – dörrent rám türelmét vesztve a gróf.
– Sajnálom, Mylord! Igazán nem akartam kellemetlenséget okozni, és tudom, hogy kicsit indiszponált vagyok, de annyira azért nem, hogy ilyen mocskosan feküdjek a tiszta ágyba – hebegtem idegesen, és már szinte vártam, ahogy leordítja a fejemet, de semmi ilyesmi nem történt. Amikor vettem a bátorságot, és felnéztem rá, barna szemeiben meleg fény táncolt, de arcán merev maszk ült eltántoríthatatlanul. Végül Eloise-hoz intézte a szavait. – Gondoskodj róla! – Igen, Mylord! – somolygott Eloise mindent tudóan. Caden még egy pillantást vetett rám, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak sarkon fordult, és csöndes kattanással bezárta maga mögött az ajtót. Különös üresség áradt szét bennem...
4. A Gaskell-birtok (2.)
A későbbiekben nem maradt időm gondolkodni. Eloise kezelésbe vette meggyötört testemet, és alaposan lecsutakolt tetőtől talpig a szoba közepére állított kádban, két másik szolgálólány, Gerthrud és Ignis segítségével. Gerthrud nagyon ügyes volt, de Ignis mindent kiejtett a kezéből. Eleinte csodálkozva néztem, de egy idő után már csak együtt nevettem velük. A női társaság és a gondoskodás gyógyír volt megsebzett lelkemnek. Egyikük a hajamat mosta, a másik a hátamat dörzsölte be illatos szappannal, míg Eloise egyfolytában szóval tartott. Csak beszélt és beszélt, mindenről kivéve a lordot. Ha véletlenül túl közel merészkedtem a témához, azonnal visszavette a beszélgetés vezérfonalát, és máris más irányba folytatta. Amikor végeztek a fürdetésemmel, szárazra dörzsöltek, felöltöztettek, és még véletlenül sem engedték, hogy bármit is csináljak. Hálóinget kaptam olyan fehéret, amilyet még soha nem viselhettem, és olyan selymes tapintásút, amilyet mindeddig soha nem érinthettem. Aztán Eloise gondjaiba vette a lábamat is. Bedörzsölte a büdös balzsammal, aztán vizes borogatással bekötözte. – Később majd kerítünk magának ruhákat is a faluban, de a házban nincs senki, aki ilyen apró termetű lenne – magyarázkodott a házvezetőnő, én pedig biztosítottam, hogy ez a hálóing különb mind közül, amiket eddig viseltem. – Igazán gyönyörű lett, kisasszony! – Lépett hátra elégedetten Eloise, mire zavaromban elpirultam. – Ha már ennyi mindent megtett értem, megkérhetem, hogy Danielle-nek szólítson, és szakítsuk meg ezt a hivatalos megszólítást? – kérdeztem bizonytalanul, mire barátságos ölelést kaptam válaszul. Ha mást nem is egy szövetségest már találtam az idegen szigeten.
Néhány órával később már teljesen tisztán, tökéletesen szárazra dörzsölve illatoztam, mint egy virágoskert. Fenekemig érő mézszőke hajamat is megszárították, és óvatosan kifésülték, míg selymes zuhatagként nem omlott a hátamra. Zavarba hozott ez a sok figyelmesség, és az eltelt napok eseményei hirtelen kirobbantak belőlem. Eloise éppen forró gyógyteát hozott nekem, amikor legnagyobb megdöbbenésére sírva fakadtam. – Annyira sajnálom – szabadkoztam, és buzgón törölgettem szűnni nem akaró könnyeimet. – Olyan kedves vagy, és mindenki... Azt hiszem, hogy még életemben nem volt ennyi kényeztetésben részem. Eloise nem sokat teketóriázott, azonnal mellém ült az ágy szélére, és vigasztalón átkarolta a vállamat. – Szegény kicsikém! Nem sok jóban lehetett részed eddig – mormolta, miközben a hajamat simogatta. Mély, jellegzetes hangja nyugtatóan hatott rám, és egyébként sem akartam, hogy rosszat feltételezzen rólam, ezért igyekeztem letörölni a könnyeimet, és befejezni a kényeskedést. – Hát nem akadt senki, aki vigyázott volna rád? – A nővérem, Alynn – vágtam rá azonnal, és kibontakoztam a kedves ölelésből. A nővérem említésére mosoly terült szét az arcomon, ahogy felnéztem Eloise szürkés szemeibe. – Alynn? – Igen. Avery Lynn Montgomery a teljes neve, de nem szereti, mert túl hosszú, és azt mondja, hogy nem neki való egy ilyen elegáns név. Ezért csak Alynnek hívom. – Na, és a matróna, aki veled vetődött a partra? – érdeklődött tántoríthatatlan kedvességgel Eloise. A mosolyt mintha letörölték volna a képemről. – Mrs. Doots? – Igen. Szeretnél találkozni vele? Idehívhatom. Rémülten megráztam a fejemet. Eloise értetlenül meredt rám, de nem állt szándékomban felvilágosítani a tényekről, miszerint a gardedámom az egyetlen, akitől igazán félteni kellene. – Semmi baj – paskolta meg mindentudón a kezemet Eloise, és vastag ajkai megnyugtató mosolyra húzódtak. – Ezen a szinten csak három szobát találsz. A folyosó túlsó végén van Caden szobája. A tied melletti üres, mert volt egy tűz, ami még mindig szörnyen égett szagot hagyott maga után, és ez. Mrs. Doots-ot a földszinti vendégszobák egyikében helyeztük kényelembe. Bólintottam, és nem tudtam leplezni a megkönnyebbülésemet. – Az úrnak hol van a felesége? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés. – Miből gondolod, hogy van neki? – Hát, gondoltam, egy ilyen hatalmas kastélynak már van úrnője – magyarázkodtam zavartan, de közben arra gondoltam, elmesélhetem-e ennek a kedves nőnek a kunyhóban talált miniatűr történetét. Végül úgy döntöttem, nem. Még nem...
– Nem jól gondoltad – mosolyodott el Eloise kedvesen. – Ez a Gaskellek birtoka, kizárólag az uraság, Lord Caden tulajdona. Nem túl nagy múltú, ám annál nemesebb család. A király kedvencei. És ennek a grófnak esze ágában sincs megnősülni. – Igen, már tényleg említette – mormoltam, majd gyorsan tovább faggatóztam, nehogy Eloisenak is eszébe jusson néhány megválaszolatlan kérdés. – És a testvérének? Eloise kedves mosolya az arcára fagyott, egész testében megmerevedett. – Sajnálom, ha túl messzire merészkedtem – visszakoztam azonnal, de a nő gyorsan összeszedte magát, és újra tudott mosolyogni. – Semmi baj. A testvére Devon. Neki sem áll elsődleges teendői között a nősülés – nyögte ki, és látszott, hogy kényes számára ez a téma. Hosszúra nyúlt a csend, melyet végül Eloise tört meg csevegő hangnemben. – És a te testvéred? Ő ott maradt az angol kisvárosban? Ezúttal rajtam volt a kényelmetlen hallgatás sora. – Nem. Együtt utaztunk. Mielőtt kitört a vihar, a hajónkat kalózok támadták meg. – Talán rosszul láttam, ahogy Eloise szürke szemeiben érdeklődés csillant. – Nekem sikerült Mrs. Dootsszal a mentőcsónakba menekülnöm, de Alynnt elkapta az egyik gazember – meséltem megtörten suttogva, és legnagyobb szégyenemre könnyek gyűltek a szemembe ismét. – Beütöttem a fejemet, nem tudtam neki segíteni. – Hát persze, hogy nem – suttogta halálra váltan Eloise, miközben vigasztalóan megragadta a kezemet. Hosszú ujjai között egészen eltörpült az enyém. – Mondd csak, Danielle, nem emlékszel véletlenül a kalózhajó nevére? Megráztam a fejemet. – Túl sötét volt, én pedig elveszítettem az eszméletemet. – Jól van. Persze. Semmi baj, kicsikém! Most feküdj le szépen, én pedig megyek, beszélek Lord Gaskellel. Szót fogadtam. Engedelmesen süppedtem a puha párnák közé, és olyan hamar merültem el az álmok hűs tengerében, hogy már azt sem hallottam, mikor hagyta el Eloise a szobát. A saját sikoltásomra ébredtem, először azt sem tudtam, hol vagyok. Beletelt néhány másodpercbe, míg eszembe jutottak a nap eseményei. A napkorong épp a látóhatár mögé bukott, vöröslő fénnyel árasztva el a virágokkal borított mezőt, és a kis szobát, mely a saját lakrészem volt. Legalábbis egyelőre. Kíváncsi lettem volna, mit tervez most a gróf. Felültet bennünket Mrs. Dootsszal az első hajóra, hogy soha többé ne kelljen szembesülnie tettének kellemetlen következményével? Nem. Most nem hagyhatom el a szigetet, és végképp nem a gardedámommal együtt, akiről továbbra sem tudtam, mit tervez. Előbb meg kellene találnom a hajót, ki kell derítenem, ki rabolta el a nővéremet. Hangos csattanás rázta meg a kastélyt, összerezzentem a váratlan zajra. A lélegzetemet is visszafojtottam, de már nem hallottam semmit. Megmozgattam a sérült bokámat, kicsomagoltam Eloise lohasztó pakolásából, és legnagyobb ámulatomra a duzzanat máris szépen visszahúzódott. Boldog mosollyal az arcomon lecsúsztam az ágyról, de azonnal felszisszentem, mert enyhén lüktető fájdalom hasított a lábamba. Nem tökéletes, gondoltam a fejemet csóválva, de legalább könnyebben tudok járni, nem kell ugrálnom.
Az ajtóhoz botorkáltam, és kinyitottam a hatalmas réz kilinccsel. Már azon gondolkodtam, hogy gyertyát gyújtok, amikor a teljes sötétségbe borult folyosó végén nyílt egy ajtó és egy élénksárga fénycsík jelent meg. – Ha csapdosod az ajtódat, Caden, attól a problémád nem fog megoldódni – hallottam felcsendülni Eloise kellemes orgánumát, ahogy az ajtóhoz lépett. Nem zárta be, csak behajtotta. Éppen annyira, hogy eltompítsa a beszélgetés zajait, de annyira nem, hogy ne halljam őket. Nem volt szokásom a hallgatózás, de tartottam attól, velem egyébként sem lennének őszinték, ha nyíltan rákérdeznék, miről beszélgetnének. Bizonytalanul az ajkamba haraptam, majd elhatároztam magam, kiléptem az ajtón, és nesztelenül a folyosó végére osontam. A hangok erősödtek, de nem eléggé, egészen az ajtóig kellett lopakodnom, hogy tisztán értsem, mit beszélnek. Igyekeztem úgy állni, hogy az ajtófélfának támaszkodjak, nehogy a szobából kiszűrődő fénycsíkra árnyékot vessek. A lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam a hatalmas ajtó takarásában. – Caden... egy ártatlan lány... Nem kém, csupán egy félreértés áldozata – hangzott a nő szemrehányása, majd a lord elkeseredett sóhaja. – Elég már, Eloise! Meddig akarod még hajtogatni? Ami történt, megtörtént. Nem csinálhatom vissza, bármennyire is szeretném! Azt hittem, Devon küldte – magyarázta bosszúsan. Szinte láttam a szemeim előtt, ahogy mérgesen beletúr hosszú, sötét hajába. – Devon? Miért küldött volna egy ilyen kislányt hozzád kémkedni? – Hidd el, Eloise, ez a kislány nem tűnt olyan ártatlannak... – kezdte a kirohanását Caden, mire akaratlanul is elpirultam. – Érett nő benyomását keltette, aki igenis jártas... bizonyos dolgokban. Eloise azonban nem fogadott el semmiféle magyarázatot. – Talán nem hallottad, ahogy tiltakozik? Az ártatlanságának a bizonyítéka ott hever a hasadék homokjában! Azokat a vércseppeket már soha nem tudod lemosni a becsületedről! – Eloise csöndben beszélt, nem kiabált, mégis úgy éreztem, mintha itt állna mellettem, és beleordítana a fülembe. – Mit teszel? Mihez kezdesz, ha a gyermekedet hordja a szíve alatt? Megmerevedtem, és a kezeimet a szám elé kaptam, nehogy a sikoly feltörjön belőlem. Egy gyermek. Persze, tudtam, milyen következményei vannak, ha egy férfi és egy nő intim körülmények között együtt van, de valahogy eddig nem jutott eszembe, hogy velem is megeshetett. Lélegzetvisszafojtva vártam a gróf válaszát. – Ennek igen kicsi a valószínűsége – morogta Caden, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Több mint nagy a valószínűsége, ezt te is pontosan tudod! – csattant fel kicsit ingerültebben Eloise. – Ez volt az első alkalom neki – ellenkezett tovább a gróf, és hallottam, ahogy feszeng a téma miatt. – Nem hiszem, hogy azonnal teherbe esett volna. – Talán igazad van – jegyezte meg hosszúra nyúlt hallgatás után Eloise. – Mrs. Doots azt mondta, hogy a fia még így is hajlandó elvenni... – Csak azért, mert fennáll a nem várt terhesség, még nem jelenti azt, hogy hozzáengedem bárkihez is! – süvöltötte Caden, mire összerezzentem ijedtemben. Apróra húztam össze magam, nehogy észrevegye, hogy ott vagyok.
– Miért, mit akarsz csinálni? – értetlenkedett Eloise. – Nem tarthatod egy életen át a szigeten. – Miért ne? – Nem te vagy a Mindenható! Az a lány épp elég megpróbáltatáson ment már keresztül így is. – Eloise kicsit lenyugodva sóhajtott egyet, majd néhány rövid pillanatig semmit nem lehetett hallani a szobából. Már kezdtem megijedni, hogy mindjárt kinyitják az ajtót, és lelepleződöm, de akkor a házvezetőnő folytatta a megkezdett társalgást egész más irányban, mint ahol félbeszakadt. – Mesélte neked, hogy a nővére egy kalózhajóra került a vihar kitörése előtt? – Mi? – Nem emlékszik a hajóra, vagy a nevére, de Caden... – tétova hallgatása már nem csak a férfit kergette az őrületbe. – Mondd már, Eloise! – Guy Ferrers hajója az öbölben vetett horgonyt ma délután. Újabb őrülten elhúzódó néma csönd. Éreztem, hogy van összefüggés. Mintha előttem lett volna az összes információ, mégsem akarózott összeállni tisztességesen látható rendbe az egész kép. – Akkor ideje meglátogatnom – szólalt meg végül komoran Caden, majd újabb hosszú szünet következett, amit ismét ő tört meg. – A lány a szigeten marad, míg meg nem bizonyosodom felőle, hogy valóban nem terhes. – Caden, az még legalább egy hónap. – Nem akarok erről többet hallani! Döntöttem, és az lesz, amit én akarok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ahogy mindig – kontrázott rá Eloise is. Éreztem, ez az én végszavam. Óvatosan hátráltam egy lépést, de szerencsétlenségemre meghajolt a súlyom alatt a hajópadló egyik deszkája, csöndes reccsenéssel jelezve a jelenlétemet. Megfagyott bennem a levegő, majd hirtelen magamhoz tértem, sarkon fordultam, és nesztelenül, akár egy macska a saját ajtómhoz rohantam. Már majdnem elértem, amikor döngő lépteket hallottam a szobából kiszűrődni. Nem néztem hátra, csak berontottam a szobámba, és hangtalanul becsuktam az ajtómat. Zihálva szedtem a levegőt, miközben lassan kezdtem észhez térni. A gróf el akarja hagyni a szigetet. Nem engedhetem. Nem hagyhat magamra a halál torkában, amikor éppen miatta kerültem oda. Megfordultam, és felrántottam a hatalmas tölgyfaajtót, hogy visszarohanjak, és leleplezve önmagam esedezzek, ne hagyjanak meghalni. Azonban nem kellett magam lelepleznem. Ahogy kinyílt az ajtó, a küszöbön ott állt Caden. Széles vállai kitöltötték az ajtót, ahogy fölém magasodva az ajtófélfának támaszkodott. Biztos voltam benne, hogy meghallott az imént a folyosón. – Nem tudsz aludni, Danielle? – kérdezte, és bár az arcát homály fedte, a hanghordozásából ítélve bosszús volt, és gúnyos. Tudta, villant az agyamba. Tudta, hogy hallgatóztam. Vajon mit akar tenni? Megbüntet? Joga van hozzá, ez az ő birtoka. Mégis... Nem teheti. Nincs joga hozzá, hiszen többet vett el tőlem, mint amennyit adott. Kihúztam magam, és bátran néztem a szemébe.
– Elmegy a szigetről? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva a faggatózását. – Hallgatóztál? – Mennyi időre megy el? – vontam kérdőre, és továbbra is kitartóan tartottam magam. – Muszáj a kérdéseimre kérdéssel felelned? – Egyértelműek a válaszaim, ezért fölöslegesnek tartom, hogy elmondjam. Nagyon jól tudja, hogy ott voltam, és hallottam, amit Eloise-szal beszéltek – hadartam türelmetlenül, majd mélyet sóhajtva nyugalmat erőltettem magamra. – Muszáj elmennie? Döbbent csend. Mielőtt a lord válaszolhatott volna, halovány derengés látszódott a háta mögött. A fény mozgott, remegő árnyékokat festve a falra. – Caden? – hallatszott a férfi háta mögül Eloise hangja, mire kelletlenül félreállt az ajtóból. – Danielle, miért nem maradtál az ágyban? – Sajnálom, én csak zajt hallottam, és... – tétován félbehagytam a mondatot, nem tudtam, mit mondhatnék. Caden persze szíves örömest kisegített. – És úgy gondoltad, jogod van kihallgatni egy bizalmas beszélgetést az éjszaka közepén. Elpirultam a megfogalmazása miatt. Sokkal rosszabb színben tűntette fel, mint amilyen horderejű volt valójában. – Miért ne? Ha egyszer rólam is szó esett, nem lehet elég bizalmas, ha én nem vagyok jelen – vágtam vissza dacosan, de azonnal elhallgattam, ahogy a pillantásom Caden fenyegető arcára esett. Hátráltam egy lépést, és felszisszentem, amikor a sérült bokámra léptem. Úgy látszott, a futkorászás nem tett kifejezetten jót neki. Csöndes szitkozódás törte meg a hirtelen beállt csendet, és még feleszmélni sem maradt időm, máris erős karok ölelése emelt a magasba. Rémülten kapaszkodtam a lord vállába, éreztem a tenyerem alatt izmainak a feszülését, és mélyen elpirultam. – Tudok én járni – jelentettem ki, amikor Caden visszatett a puha takarók közé. – Semmi kétségem. Alig néhány perce, hogy láttam, milyen fürge vagy – mutatott rá némi iróniával, majd betakargatott, mint egy gyereket, és hátrált egy lépést az ágyamtól. – Mégis jobb szeretném, ha pihennél, míg a lábad teljesen rendbe nem jön. – Vagy míg ki nem derül, bennem van-e a gyereke? – tudakoltam kihívóan. – Nagyon késő van. Azt hiszem, én megyek lefeküdni – szólt gyorsan közbe Eloise, és bár a gyertya csak halovány fényt vetett az arcára, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. – Aludj jól, Danielle, reggel találkozunk. Caden? – Jó éjt, Eloise! – A férfi hangja ostorként csattant, nem a szokásos távozó üdvözlet vagy jókívánság volt, inkább utasítás, felszólítás a mielőbbi távozásra. Eloise biccentett, majd csöndesen kisurrant a szobámból, kettesben maradtam a lorddal. A félelem összeszorította a torkomat, ahogy a fölém magasodó férfira néztem. Mire készülhet? Megint azt akarja tenni velem? A gondolatra kiszáradt a szám, és remegni kezdtem. A félelem bennem volt, de valami más is: érthetetlen, teljesen irreális várakozás. – Nem félsz, Danielle? – törte meg a csendet Caden. Azt hittem, gúnyos lesz, fennhéjázó, de a hangja kedvesen csendült, bár az arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült. Azt kívántam, bár nagyobb
fény lenne, hogy tisztábban láthassam a vonásait. – Muszáj elmennie? – kérdeztem vissza, és igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. A körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy a lord meglássa, mennyire rettegek. – Miért ragaszkodsz ennyire a jelenlétemhez? – horkant fel ingerülten a férfi. – Azt hittem, a történtek után boldog leszel, ha nem kell egy fedél alatt lenned velem. Csapdába estem. Vergődtem, mint valami szerencsétlenül járt őz. Mégis tudtam, hogy biztonságosabb ez a veszély, mint a másik, amitől rettegtem. – Vannak rosszabb dolgok, mint amit maga tett velem. És annál többet, amit eddig ártott nekem, fájdalmasabbat nemigen tudna már okozni – magyaráztam, és meglepődtem, hogy milyen higgadt közönnyel, szinte már fásultan csengett a hangom. A lelkemben dúló vihart ügyesebben lepleztem, mint gondoltam. Caden is meglepettnek tűnt. – Talán mégis a matrónádnak volt igaza, és a végén már élvezted is... – Muszáj elmennie a hajóra? – szakítottam félbe idegesen, mert éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság. Egy pillanatig csak nézett rám. A pillantása perzselte a bőrömet, sötét tekintete kíváncsiságról árulkodott, de közben olyan fény villant fel benne, amitől zavartan félrekaptam a pillantásomat. Ép lábamat felhúztam, és összefontam a karjaimat a melleim előtt. Nem tudtam, miért, de egyfolytában olyan érzésem volt, mintha meztelen lennék. – Guy Ferrers hajója kikötött az öbölben ma délután, de gondolom, ezt már te is hallottad – jegyezte meg enyhén szarkasztikusan, mire mélyen elpirultam. A gróf csöndesen felnevetett, hangjára mintha ezernyi pillangó kelt volna vibráló táncba a gyomromban. – Sejtettem. Tehát azt gyanítjuk, hogy a nővéred az ő hajóján van. Alynn! Teljesen megfeledkeztem róla a nagy igyekezetemben, hogy a kisebbik rossz fedezékébe menekülve elkerüljem a nagyobbikat. – Honnan tudja? – Más kalózhajó nem merészkedne a szigetem közelébe – vont vállat magától értetődően Caden. – Guy Ferrers – ízlelgettem a nevet, majd gyanakodva néztem fel a férfira. – Ismeri? Caden felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem érinti kellemesen a téma, vagy, mert továbbra sem bízik bennem. – Régi... ismerősöm – bökte ki végül kelletlenül. – És ha itt van az öbölben, annak nyomós oka van. Beszélnem kell vele. – Tud segíteni a nővéremen? Ide tudja hozni? – Hirtelen izgatott lettem, de Caden porig rombolta éledező reményeimet. – Attól függ, hogy mi a célja vele. Ha pénzt kér érte cserébe, akkor semmi gond, de ha mást, aminek eszmei értéke lehet, akkor... – Félbehagyta a mondatot, és tehetetlenül megcsóválta a fejét. Az agyam lázasan kattogott, a legjobb megoldásra volt szükségem anélkül, hogy teljesen kitárulkoznék előtte.
– Magával mehetnék... – Túl veszélyes lenne – vágott a szavamba higgadtan. – Félő, hogy vagy megsérülnél, vagy ott ragadnál te is a hajón. – Vállalom a kockázatot! – makacskodtam. – Én viszont nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mi van itta birtokon, amitől jobban rettegsz, mint én? – Nem félek magától – hazudtam kitérően, mire Caden egyik szemöldöke kérdőn a homlokába szaladt. – És mitől igen? Mély lélegzetet vettem, majd lassan kifújtam. Nem mondhatom el neki. Olyan rosszul jönne ki az egész, és talán nem is hinne nekem. – Vannak rosszabb dolgok is magánál. Csak arra kérem, hogy emlékezzen, mit mondott Mrs. Doots-nak – suttogtam megszégyenülten. Gyűlöltem, hogy nekem kell eszébe juttatnom, éppen neki. Ezen kellene járnia a gondolatainak, hogy ne legyen egy nyugodt perce sem, ehelyett én emlékeztetem az ígéretre, amit magától adott. – Arra gondolsz, hogy a védelmem alatt állsz? – kérdezte Caden olyan gyöngédséggel a hangjában, hogy képtelen voltam nem ránézni. Közelebb lépett hozzám, és leguggolt az ágyam mellé, így a szemünk egy vonalba került. A tekintetéből melegség sugárzott, mire a szívem heves vágtába kezdett. Caden keskeny ajkain kedves mosoly jelent meg, amitől eltűnt a mogorva maszk az arcáról, és egészen megfiatalodott, éppúgy, mint a kunyhóban. Több mint jóképű volt, markáns arcát nagyon is vonzónak találtam. – Vigyázok rád, Danielle. Nem fog senki ártani neked, megígérem! Belenéztem a szemeibe, és elvesztem a mélységükben. – Még Ön sem, Mylord? – A kérdésem alig volt több egy sóhajtásnál, mégis láttam, ahogy Caden egész teste megfeszül. Ajkait összeszorította, és bár az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, a szemei bűnbánóan lángoltak, egész a szívemig hatoltak. – Nem. Én sem. Soha többé, erre megesküszöm – fogadkozott, és egészen őszintének látszott. Alaposan szemügyre vettem, gyanakodva méregettem. Az ajkait, de még a szépen ívelt sarkokban sem láttam a gúnyos mosoly egy szikráját sem, a szemeit, de ennél komolyabban már nem is csilloghattak volna. Először fordult meg a fejemben, hogy tényleg nem akart ártani nekem. Hogy igazán azt hitte, az a szajha vagyok, akit a testvére küldött kémkedni. Nem bírtam elviselni a tekintetét, gyorsan lesütöttem a szemeimet. Hosszú időre hagytuk, hogy a csend közénk telepedjen, közben végig éreztem, hogy engem figyel. Félretettem ezeket a gondolataimat, mert eszembe jutott, hogy miért is akartam könyörögni a férfinak. Ez a problémám eltörpült a másik mellett. – És ha elmegy? Caden keserűen felsóhajtott. – Nem vihetlek magammal, Danielle. Senki nem bántana téged, még akkor sem, ha nem
vagyok itt – győzködött, de ezt már nem hittem el neki. – Eloise majd figyel rád. Nem tudta, mitől rettegek. Nem értette. Nem mertem felvilágosítani. Nem bíztam benne, képtelen voltam rá. De hinni akartam neki. Nem kérte, mégis éreztem, ahogy könyörög a megbocsájtásomért. Bármit megtett volna ezért. – Ne menjen... – Muszáj. Reggelre talán már fel is szedik a horgonyt. Mielőtt felkel a nap, máris visszatérek – ígérte, mire lelkesebben néztem rá. – Hajnalban már itt is lesz? – Igen – mosolyodott el Caden. – Így már rendben lesz? – Ha visszatér, mielőtt a palotájának a lakói felébrednek, akkor igen. – Nem akkora ez a ház, hogy palotának hívd. És visszatérek időben, megígérem – mondta Caden, és felemelkedett az ágy szélétől. – Most pedig megyek, nehogy máris megszegjem a szavam. Túlságosan csábító látványt nyújtasz... Megrendülten néztem rá, és magamra húztam a takarót. Caden pillantása levette rólam a vékony hálóinget is. Lassan hátrált az ajtó, felé, majd kinyitotta, és a küszöbről visszafordult. – Bár ez még korai, de remélem, egyszer elnyerhetem a bizalmadat, Danielle! Komolyan viszonoztam a pillantását. – Tartsa meg, amit ígért! Caden elgondolkodva bólintott, aztán bezárta maga mögött az ajtómat. Magamra hagyott a kavargó érzelmeimmel, és az irracionális gondolataimmal. Szinte azonnal mély álomba merültem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy talán mire felébredek, már Caden is visszatér. Akkor nem kellene rettegnem attól, ami sokkal rosszabb, mint az érzelmi kavalkád, melyet a gróf keltett bennem. Ez ellen tudok védekezni, de a másikkal szemben tehetetlen vagyok. Hangos dörömbölésre riadtam fel. Felültem az ágyban, és a következő pillanatban kivágódott a szobám ajtaja. Éreztem, ahogy minden izmom merev görcsbe rándul a félelemtől, amikor megpillantottam az ajtót széltében betöltő Mrs. Dootsot. Elég volt az arcára pillantanom, hogy tudjam: végem. – Ne... – leheltem kétségbeesetten, és kiszökkentem az ágyból. A szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, onnan figyeltem az asszonyt, akinek a hangja egészen eltorzult, mintha eszét vesztette volna. – Csalódtam benned, Danielle! – brekegte az ajtóból. Fémes suhintást hallottam, és ahogy odakaptam a pillantásomat, megláttam a kezében a hosszú pálcát. Sétapálcának használta. Mindenki elhitte, hogy hatalmas mérete miatt szüksége van rá. Egyedül én tudtam, mire használja valójában. Körülnéztem, hátha meglátom a menekülés útját, de az ablakok be voltak zárva, az ajtóban pedig ott terpeszkedett ő maga. Sírás fojtogatta a torkomat, és valódi, minden mást elsöprő halálfélelem kerített a hatalmába. – Azt hittem, jobb vagy, mint a nagyvilági, szajha nővéred – folytatta Mrs. Doots, és beljebb
lépett a szobába. Újabb suhintás jelezte, ahogy meglendítette a pálcát, mintha máris gyakorolna. – Éppen ezért választottalak téged helyette. Cedricnek nem való egy olyan asszony, akinek akkora szája van, mint egy útszéli ribancnak. Engedelmes feleség kell az én Cedricemnek. – Egy megfélemlített feleség tudja őt csak elviselni – vágtam vissza ingerülten, de nem tudtam visszafogni a hangom remegését. – Talán. Egyre megy. De te elárultál! – kiáltotta hirtelen, és a hangja elcsuklott a rengeteg harag miatt. – Széttetted a lábad az első férfinak, mihelyst magadra hagytalak! – Nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem én akartam! Caden! Igen, Caden megígérte, hogy időben visszatér, és nem engedi, hogy bántódásom essen - villant az agyamba, miközben pillantásom az ablakon túli tájra esett. A hajnal pírja már megcsípte a hatalmas mezőt, mely körülvette a házat. A szolgák hamarosan mozgolódni kezdenek, de a ház ura egyelőre nincs sehol. Ide kellett volna érnie időben, gondoltam, de most már késő. Jajj, Alynn! Miért is nem maradtunk ott, ahol voltunk? – kérdeztem magamtól, de a választ pontosan tudtam, hiszen ott állt a küszöbömön. Ugyanez lett volna a vége. Mindig is ott lebegett a fejem felett Damoklész kardja, most pedig már éreztem is, ahogy lesújt rám. Miért is hittem annak az átkozott erőszaktevőnek? Mrs. Doots még beljebb lépett, és a gonosz boszorkány pontosan úgy helyezkedett, hogy ne tudjak kisurranni mellette. Egészen a falig hátráltam tőle. Éreztem, ahogy a hátamba nyomódnak a fal mintázatai. – Most megtanítalak, hogy mekkora hiba volt másnak adni az ártatlanságodat – vicsorogta az asszony, és legnagyobb rémületemre máris ott állt előttem. A sírás a torkomban ragadt, és szinte belepréseltem magam a falba. Váratlanul kattanást hallottam, és a testem megugrott, mintha egy ajtónak támaszkodtam volna, amely a nagy erőlködésemnek engedve kitárult előttem. A meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Hátrafordultam, és láttam a falon egy apró, kerek gombot, aminek nekitámaszkodtam. Benyomódott, és a fal megnyílt mögöttem. Nem gondolkoztam, de hálát adtam a kastély építőinek ezért az életmentő nyílásért. Nem gondoltam át, merre vezethet, sarkon fordultam, és magára hagyva az elképedt gardedámomat berohantam az átjáróba. – Nem szökhetsz meg, Danielle! Nincs hová menned! – rikácsolta utánam a nő, de nem tudott utánam jönni. A járat túl keskeny volt neki, hogy bepréselje magát. Diadalmas örömmámor járta át a testemet, amely valahogy jól megfért a félelem mellett. Mrs. Doots bezárta mögöttem az ajtót, és csak egy irányba mehettem. Tökéletes feketeség uralkodott. Sem egy gyertya, sem egy ablak nem adott enyhülést a sötétségből. Botorkálva gyalogoltam, de nem túl sokáig, amikor egy falnak ütköztem. Korábbi örömöm hirtelen elpárolgott. Rémülten tapogattam az ajtó körüli falat, de gyökeret vert a sejtés a gondolataimban, hogy talán csak kívülről lehet kinyitni. Az ajtónál nem találtam semmit, amivel kinyithatnám az ajtót, ezért kétségbeesetten simítottam végig körülötte a falakat. Már csaknem feladtam, a sok pók és a még több pókháló mind a kezemre tapadva próbáltak gátolni, mintha Mrs. Doots bérelte volna fel őket, hogy engem akadályozzanak a menekülésben.
A kezem csaknem lehanyatlott, amikor váratlanul egy apró kerek gombot érintettem. Gondolkodás nélkül megnyomtam, és újra hallottam a kattanást, ahogy megnyílt előttem a fal. Kiléptem gyorsan, de igyekeztem nagyon csendesen. Egy szobába jutottam, ahol hidegebbnek éreztem a levegőt, mint az enyémben, és legalább kétszer akkora volt. Kétség sem férhetett hozzá, kié a szoba. Minden sarkából a határozottság és a hatalom sugárzott. Viszont meglepett a tisztasága, ami nem volt jellemző egy férfira sem, akit ismertem akár csak hallomásból is. Nem nézelődtem tovább, bár szívesen maradtam volna a szoba biztonságot nyújtó védelmében. Az ajtóhoz osontam, és hangtalanul elfordítottam a hatalmas rézkilincset. Sötét volt még a folyosón, de halovány fényt adott a hajnal. Nem láttam mozgást, fogalmam sem volt, hány óra lehetett, valószínűleg elég korán ahhoz, hogy a szolgák még ne kezdjenek mozgolódni. Az adrenalin a fülemben lüktetett, így azt sem hallottam volna meg, ha valaki zajt csapott volna, azt sem hallottam volna meg. Annyira féltem. Tudtam, ha a kezei közé kaparint, addig fog verni, amíg életet lát bennem. Végigosontam a folyosón, bátorságot adott, hogy senki nem csípett fülön. Talán megunta a várakozást és visszament aludni a szobájába. A lépcsőnél megálltam és a korlátba kapaszkodva körülkémleltem a földszintet. – Talán készülsz valahová? – csendült fel mögöttem Mrs. Doots hangja. Halálra váltan fordultam meg, a vér jéggé fagyott bennem. Mintha magával a rettegett kaszással találkoztam volna. – Miért nem hagy már békén? – kérdeztem, de hiába is próbáltam leplezni a félelmemet, egész testemben reszkettem. – Már nem otthon vagyunk. Lord Gaskell védelmét élvezem... – Oh, igen, a gróf! – köpte gúnyosan Mrs. Doots. – A szeretőd nincs itthon, igaz? – Bármelyik pillanatban megjöhet – dacoskodtam. – Akkor jobb lesz, ha sietek, nem igaz? A nő megindult felém, húsos karját, amiben a pálcát tartotta a magasba emelte. Időben észbe kaptam, megfordultam és lefelé iramodtam a lépcsőn. Nem néztem hátra. Tompa csattanás, és Mrs. Doots nőhöz nem méltó káromkodása, aztán erőteljes döngések. Tudtam, hogy lefelé tart a lépcsőn. Rohantam, hogy elérjem a bejárati ajtót, de valamin megcsúsztam. Mintha zsírral kenték volna be a márványozott padlót, a papucsom nem tapadt meg sehol, és teljes lendületemmel hanyatt vágódtam. A fejem nagyot koppant a hideg márványon, és küzdenem kellett, hogy a sötétség ne boruljon fölém fekete lepelként. Négykézlábra emelkedtem, és szinte kúszva jutottam el az ajtóig. Mrs. Doots gyors volt, gyorsabb, mint eddig bármikor, de aztán rájöttem, hogy ő pontosan tudta hol nincs bekenve a talaj. A nem csúszós részeken végigtrappolva egyre közeledett hozzám, hallottam megerőltetett lihegését, és a rettegés egészen a hatalmába kerített. Már majdnem elértem a kilincset, amikor lesújtott rám. Hatalmasat ütött, a pálca égő suhintásként landolt a hátamon. Azonnal átszakította a hálóingem vékony anyagát, én pedig feljajdultam a fájdalomtól. Hiába, hogy szünetet tartott, mégis a bőrömön éreztem a pálca kemény anyagát. Caden elkésett.
Végem lesz. Nem engedi, hogy túléljem. Nem engedi, hogy szabad legyek. Könnyek égették a szememet, ahogy a hátamat szinte marta a pálca nyoma. A fájdalom nem szűnt, és tisztában voltam vele, hogy ennek csak két oka lehet. Az egyik, hogy két ütés között mindig szünetet tartott, mondván, hogy az új fájdalomnak nem volt szabad azonnal tompítania a régit. A másik, hogy a pálcáját alaposan bedörzsölte sóval, mielőtt használatba vette. Avery Lynn volt, aki rájött erre, amikor egy nap kilovagolt, és kettesben hagyott Mrs. Dootsszal. Az asszony akkor is megvert, mert szerinte illetlenül közel engedtem magamhoz az egyik fiatalembert, aki a nővéremhez jött udvarolni. Alynn iszonyú mérges volt, el akarta bocsájtani Mrs. Doots-ot, aki ekkor állt elő a fenyegetésével, miszerint vagy hozzámegyek a fiához, vagy betettet az adósok börtönébe. Most, ahogy tehetetlenül görnyedtem előtte, nem voltam biztos benne, hogy a számomra jobbik utat választottam. Alynn kitekerné a nyakát ennek a boszorkánynak, és rám parancsolna, nehogy fel merjem adni. – Megmutatom, milyen bánásmód jár egy szajhának – sziszegte az asszony, mire tiltakozva felnyögtem. Minden erőmet összeszedve feltérdeltem, és belekapaszkodtam a hatalmas kilincsbe. Amikor sikerült kinyitnom, akkor érkezett a következő csapás, én pedig kizuhantam a küszöbre. A második mindig jobban fáj, emlékeztettem magam, azonban semmi nem segített, annyira mart, mintha savat locsoltak volna a bőrömre. Észre sem vettem, hogy könnyek peregnek végig az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy a fájdalom vagy a halálfélelem miatt. A távolban őrült dübörgés hangzott fel, mire arra gondoltam, hogy az ég is háborog az igazságtalan gyötrelem miatt. Tudtam, hogy az egész a só hibája, és a sérüléseim néhány nap alatt begyógyulnak. Erre Mrs. Doots különös gondot fordított, csakhogy nem hittem, hogy ez alkalommal is fontos neki a túlélésem. Nem engedhetem. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön, hiszen már nem otthon vagyunk. Akár máshogy is alakíthatom a sorsomat, és inkább legyek halott, mint Cedric adósrabszolga-felesége. Összeszedtem minden erőmet, és felemelkedtem a földről. Halványan érzékeltem, hogy a dübörgés erősödik, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam. Keresztülvágtam a kikövezett udvaron, és egyenesen a virágzó mező felé vettem az irányt. Fáradtnak éreztem magam, és eszelősen sajgott a hátam. Egy kő vagy üreg volt, amiben elbotlottam, és hasra vágódtam. Még feltérdelni sem volt időm, amikor újabb ütést éreztem, ezúttal a csípőmön, és nem olyan intenzíven, mint az első kettőt. – Átkozott! – sipította Mrs. Doots, és ahogy megfordultam láttam, ahogy az arcát még jobban eltorzítja őrült haragja. Lihegést hallottam, morgást és dübörgést, mind egyre erőteljesebben, de nem bírtam elszakítani a tekintetem a végzetemtől, hogy megnézzem, mi lehet az. Az asszony széles arca kegyetlen fintort vágott, ahogy újra a magasba emelte a pálcát tartó karját, ám ekkor valami hatalmas keresztülsuhant fölöttem, és ledöntötte a lábáról a termetes asszonyt. Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszméljek, hogy ami a hangot szolgáltatta nem más volt, mint egy kutya. Amennyit ebben az átkozott pillanatban láttam belőle, hogy hatalmas volt, szögletes felépítésű, a szőre vörösesbarna volt orrtükrei feketéllettek, hosszú farkán és mancsain
fehér foltokkal. Esze ágában nem volt elereszteni hatalmas fogai közül Mrs. Doots karját, a pálca pedig mozdulatlanul hevert a földön. Az imént hallott lihegés és morgás egyértelműen tőle eredt. Csak ekkor tűnt fel, hogy a dübörgés is abbamaradt. Kába voltam, reszkettem, és pokolian sajgott a hátam. – Erebosz! Ereszd el! – harsant a parancsszó, mely kettéhasította a hajnal nyugodt csöndjét, és hevesen megdobogtatta a szívemet. Visszajött! Mégis visszajött! Caden fölém hajolt, és megtámasztotta a fejemet, hogy könnyebben tudjam tartani a súlyomat. Hálát adtam, amiért nem a hátamat fogta meg, mert abba biztosan belehalok nyomban. – Danielle? – Jól hallottam az aggódást kicsendülni a hangjából? Kábán néztem fel rá, és ő káromkodott, tudtam, értem. – Elkésett – leheltem minden vádolástól mentesen, és mosolyogva néztem fel rá. Caden barna szemei keményen villantak rám. – Sajnálom! Igazán sajnálom! – súgta a fülembe, majd elsötétülő tekintettel Mrs. Doots-hoz fordult. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a fenevadtól vagy a gazdájától kellene jobban tartania az asszonynak.
5. A szökés
Danielle
Kábán ültem a fűben, előttem a kutya vérmesen morgott abba az irányba, ahol Mrs. Doots hevert. A kutyát mintha igazán bosszantotta volna, hogy nem cincálhatta darabokra az
asszonyságot. Erebosz. Milyen különös név egy kutyának. Szerettem volna megkérdezni Cadent, miért épp a sötétség istenéről nevezte el a házi kedvencét, de rájöttem, ostobaság lenne, hiszen a válasz egyértelmű. Az állat még így, ültömben is magasabb volt nálam, és reméltem, hogy a haragja továbbra is abba az egy irányba orientálódik. – Álljon fel, átkozott nőszemély! – harsogta Caden. Mrs. Doots sietve próbálta teljesíteni a parancsát, de hatalmas méretei miatt kétszer is visszazuhant az ülepére. Cadennek esze ágában sem volt akár a kisujját is nyújtani neki. Terpeszbe vetett lábakkal, izmos karjait keskeny csípőjén pihentette, és sajnálatos módon mindezt háttal nekem, pedig szívesen megnéztem volna az arcát. A hangjából ítélve mérgesnek tűnt, legalább olyan ingerültnek, mint a kutyája. – Mi a fene ütött magába? – szegezte az asszonynak a kérdést, amikor végre sikerült megállnia a lábán. Mrs. Doots megmaradt méltóságának utolsó, hajszálvékony szálaiba kapaszkodva kihúzta a derekát, és zilált kontyát igazgatva nézett fel a férfira. Jól ismertem ezt a pillantást. Amikor meg akart regulázni valakit, éppen ilyen lenéző, önmagát mindenek fölé helyező pillantással nézett, és többségében be is vált. Caden azonban a füle botját sem mozdította, továbbra is válaszra várt. – Belém mi ütött? Hiszen maga uszította rám azt a fenevadat! Erebosz, mintha pontosan tudná, hogy róla van szó, felborzolta hátán a szőrét, és továbbra is előttem magasodva morgolódott. Ha nem sajgott volna a hátam annyira, azt hihettem volna, hogy engem védelmez. Micsoda képtelenség. – Én voltam, aki visszahívta, nehogy kitépje a torkát, és megegye reggelire – mutatott rá epésen Caden. – Talán hagynom kellett volna... – Nem volt semmi joga, hogy beleavatkozzon – rikácsolta Mrs. Doots, mire megütközve néztem rá. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen haragjában még tovább kellene bosszantania a férfit. – A lány megérdemelte a büntetést, amiért szétrakta magának a lábát. Éreztem, ahogy elvörösödök. Akaratlanul is bevillant, amikor Caden ajka végigszántott a bőrömön a nyakszirtemtől a mellemig, ahogy bennem volt, és ahogy mozgott engem is magával sodorva valami felé, amiről aztán fogalmam sem lehetett, milyen érzés. Ha az első lökés nem lett volna annyira fájdalmas, Mrs. Dootsnak még igaza is lett volna, hogy élveztem. Gyorsan visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. A lordnak soha nem fogom elárulni. Tudtam, láttam a szemében, hogy gyötri miattam a bűntudat. Azért is volt ennyire haragos ebben a pillanatban is. Bizonyára úgy gondolja – teljesen jogosan –, hogy szenvedtem már eleget miatta, nincs szükség újabb megtorlásra. – Magának teljesen elment az esze. – Ez már nem is kérdés volt. Caden ingerülten túrt a hajába. – A lány teljesen ártatlan, semmiről nem tehetett, ahogy ezt már közöltem is magával, míg ő lábadozott. Elmagyaráztam mindent, hát semmit nem fogott fel azzal a csökött agyával? Csaknem felnevettem Mrs. Doots megrökönyödött arckifejezésén. Soha nem hallottam még senkit így beszélni vele. Ezt a hangnemet még a saját fiacskájának sem engedte meg, nemhogy egy idegen férfinak, aki tönkretette az ajándékát az ő Cedricjének. – Hogy merészel így beszélni velem? – hebegett az asszony, és békaarca új színt öltött paprikapiros árnyalatban.
Caden ingerült mozdulattal túrt a hajába. – Örülhet, hogy nem tépem apró darabokra, eszement asszonyság! – vicsorogta, mire Mrs. Doots holtsápadt színt öltött magára. Örömmel hallgattam volna még, ahogy a férfi a porig alázza életem megrontóját, de éreztem, hogy az egyik sebemnél felszakadt a bőr, és a só kegyetlenül marta. Tudtam, ha nem tisztítjuk ki azonnal, ez is maradandó nyomot hagy maga után. Nem voltak túl csúnya hegeim, de akadt néhány forradás, amit a szakácsnőnk, Mrs. Sorwick nem tudott nyomtalanul kezelni. Felhorzsolódott tenyeremre támaszkodva próbáltam felállni, de a hátamon az egyik seb húzódva felmaródott, mire csöndes, fájdalmas nyögéssel estem vissza a földre. – Caden... – suttogtam halkan, mert tudtam, semmi értelme a további vitának. Mrs. Doots soha nem fogja belátni, hogy igaza van, soha nem fog megváltozni, nekem meg semmi kedvem nem volt megadni neki azt az örömet, hogy lásson a fájdalomtól fetrengeni. Ahogy kimondtam a nevét, a férfi egész testében megmerevedett. Mrs. Doots meg sem hallotta, de tudtam, hogy Caden igen. A keze ökölbe szorult, fejét kicsit félrebillentette, hogy a szeme sarkából megláthasson. Tudtam, hogy azonnal a karjaiba kapna, hogy biztonságba helyezzen, de nem akarta ezt az ügyet elvarratlanul hagyni. Amikor végül megszólalt, hangja maga volt a megtestesült fenyegetés. – Most pedig jól figyeljen rám! Úgy látszik, nem értette meg, Danielle hozzám tartozik, míg a szigeten van. A védelmem alatt áll, míg ő másképpen nem határoz, és elhagyja a szigetet. Maga az első hajóval elmegy, ahová csak akar... – Mégis kinek képzeli magát, hogy csak úgy parancsolgathat? – szakította félbe az asszony. – Ennek a szigetnek kizárólag én vagyok a tulajdonosa, és önmagában ez feljogosít arra, hogy azt tűrjem meg rajta, akit akarok – magyarázta higgadtan a férfi, de fojtott hangja elárulta a felszín alatt fortyogó indulatait. Caden hátrafordult és kezével a hátam mögé mutatott. – Tayshaun majd elkíséri a szobájába, hogy minél előbb összepakolhasson, aztán elviszi a kikötőbe. Csodálkozva néztem hátra, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Egy férfi állt mögöttem, éppoly hatalmas termettel, mint Cadené. Széles vállai éppoly tömör izmokat sugalltak, acélszürke szemei pedig éppannyi veszedelmet, mint a lordé. A férfi az ötvenes évei végén járhatott, mégis csupán rövidre nyírt, sötétbarna hajába vegyülő ősz hajszálak utaltak a korára. Caden hatalmas fekete lova, és egy másik hasonló méretű deres kantárját markolta. Bólintott, amikor Caden kiadta a parancsot, és észrevettem, hogy valami különös fény ragyogott szürke szemeiben. Mintha büszkeség lett volna? Ah, már képzelődöm is. Tayshaun pillantása rám esett, és az együttérzése nyilvánvaló volt. Örültem, hogy nem ítélkezik felettem, bár úgy tűnt, részletesen ismeri a történetemet. Szerettem volna felállni, hogy tisztességesebben fessek, de próbálkozásom kudarcba fulladt. Hálát adtam az égnek, amiért Eloise pakolása legalább a lábamat helyrehozta, így az nem sajgott annyira, mint a hátam. – Nem fogom itt hagyni a lányt. Tartozik nekem! – Tayshaunnal majd megbeszélik az anyagiakat is, most pedig tűnjön el végre, míg vissza bírom fogni magam! Caden hátat fordított a döbbent Mrs. Dootsnak, majd egyenesen hozzám indult. Mielőtt
minden figyelme rám irányult volna, észrevettem, hogy egy hosszú pillantást váltanak Tayshaunnal. Egészen olyan volt, mintha némán, hangtalanul, egymás gondolataiban beszélgettek volna, majd a végén Tayshaun bólintott, és öles léptekkel a hajdani gardedámom felé indult. A két lovat közben könnyedén vezette maga mellett. Mrs. Doots egy pillanatig még hezitált, de a pénz csábító ígérete és Tayshaun félelmetes megjelenése végül eldöntötte a dolgot, és magasra emelt fejjel indult vissza a kastélyba. – Hogy érzed magad? – kérdezte Caden, miközben leguggolt mellém. Fekete, elegáns szövetkabátja alól elővillant hófehér ingje, mely körbeölelte napbarnított nyakát. Nadrágja szorosan simult izmos combjára, barna csizmája pedig éppoly erőt és eleganciát sugárzott, mint maga a férfi. – Mint, akit megvertek – feleltem maró gúnnyal, majd elégedett gonoszsággal hozzátettem. – Elkésett. Nem is értettem, miért vagyok vele ilyen ellenséges, de egyszerűen ez tört ki belőlem. Valahogy muszáj volt megtorolnom mindazt, ami történt velem, amióta erre az átkozott szigetre vetődtem. A férfi szemében különös fény lobogott, ajkait egyetlen vonallá préselte össze, de nem reagált semmit. Nem tudtam kizökkenteni az irányomba tanúsított végtelen türelmet árasztó viselkedéséből. – Gyere, segítek bemenni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és felém nyújtotta finom kezeit. – Nem tartotta be, amit ígért – makacskodtam, és egyelőre nem fogadtam el a segédkezet. Caden sóhajtott, majd a térdére támasztotta karjait. Merőn nézett a szemeimbe, én pedig bosszúsan vettem tudomásul, hogy a szívverésem hirtelen az egekbe szökken a barna szempárra. – Igazság szerint még később érkeztem volna, mert lett volna még megbeszélni valóm Ferrarsszal. Valami közbejött azonban, ezért tudtam ilyen hamar visszatérni. – Mi az, ami közbejött? – kérdeztem kíváncsian, mire a férfi elmosolyodott. – Pontosabban ki. – Értetlen pillantásomat látva végigsimított bal állkapcsán, miközben elgondolkozva nézett el mellettem, valószínűleg a kikötő irányába. – Tudtad, hogy mekkora ereje van a nővéred jobbegyenesének? Ahogy lassan felfogtam a szavai értelmét, szemeim tágra nyíltak a döbbenettől. – Találkozott Alynnel? – Caden bólintott, mire a szívem a torkomba ugrott. Alig bírtam megszólalni. – Életben van! Jól van? A kalózhajón van? Nem fogják bántani? Elengedik? Ide tudja hozni hozzám? Zihálva szedtem a levegőt, miközben a legszívesebben galléron ragadtam volna a lordot, hogy bökje már ki, mi a helyzet a testvéremmel. Caden töprengve nézett rám. – Válaszolok egy kérdésedre, te pedig bejössz a házba, válaszolok még egyre, te pedig engeded Eloise-nak, hogy ellássa a hátad – javasolta vontatottan, mire dühösen néztem rá. Alkudozik. Végre megtudhatnék valami biztosat a nővéremről, ő meg alkudozik a vacak sebeim miatt. Kit érdekel most a sérülésem? Ördög vinné el ezt a lordot! Már ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, betartja a szavát, és egyébként sem akartam
odáig süllyedni, hogy duzzogni lásson, ezért lassan bólintottam. – Rendben. – Akkor kérdezz egyet! – Jól van ott a hajón? – vágtam rá a számomra legfontosabb kérést, aminek következtében máris tudtam, mit fogok feltenni legközelebb. – Igen – felelte legalább ilyen gyorsan a férfi, majd fölényes győzelmi csillogással barna szemeiben felém nyújtotta a kezeit. Vonakodva bár, de elfogadtam. Ahogy az ujjaink összeértek, mintha villám csapott volna belém. Vissza akartam rántani a kezeim, de az ujjai erősen tartották, ahogy lágyan húzott fel a földről. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig csak álltunk egymással szemben, olyan közel, hogy a ruháink szinte összeértek. A szívem majd kiugrott a helyéről, és akaratlanul is eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor a teste beborította az enyémet. Elvörösödtem, és már épp hátrálni akartam egy lépést, amikor oldalra fordult, az egyik kezemet elengedte, de csak annyi időre, hogy a hátam mögött átkarolva a másik oldalon újra megfogja. Ezúttal a könyökömnél támasztott meg úgy, hogy a sebzett hátamhoz ne érjen hozzá. Tiltakozni akartam, de féltem, hogy akkor még tovább tartana kifaggatni a testvérem hogyléte felől. Nyeltem egyet, aztán óvatos mozdulatokkal elindultam a bejárat felé. – Jó kislány! – mormolta a férfi, mire éreztem, ahogy a harag szikrája fellobban bennem, mielőtt azonban szabadjára engedtem volna, újra megszólalt. – Következő kérdés? Beleharaptam a nyelvembe, nehogy az szaladjon ki a számon, amit eredetileg elterveztem a férfinak. Minden lépésnél a vállam Cadennek ütődött. Úgy tűnt, ez az apró mozdulat őt egyáltalán nem izgatja, rajtam mégis minden alkalommal erőteljes impulzusok szaladtak végig a testemen. A legszívesebben megállítottam volna, hogy önként vessem magam a karjaiba. Megbotránkoztam saját magamon, és igyekeztem a fontosabb dolgokra koncentrálni. – Bántotta őt valaki? – A hangom alig tűnt többnek suttogásnál, mégis éreztem, ahogy a mellettem haladó férfi egész testében megmerevedik. A levegő fagyos lett, mintha saját sértéseként értékelné a kérdésemet. Én azonban képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy esetleg Alynn még sanyarúbb sorsra jutott, mint én. A kalózok nem épp a finomságukról híresek, és ha egy gróf így reagált egy nőre... – Alynn teljes, ép, és egész. Senki nem bántotta, semmilyen komolyabb sérülése nincs. Megtorpantam. – Hogy érti azt, hogy komolyabb? Caden komolyan nézett le rám. – A többi kérdésre akkor válaszolok, ha látom, hogy Eloise kezeli a hátadat. Bosszankodva fújtattam, miközben engedtem, hogy besegítsen az ajtón. Már indult volna tovább, de belekapaszkodtam a karjába. – Várjon! Erre – mutattam a fal mellé, mire kétkedőn nézett rám. – Mrs. Doots valamit kiöntött. Csúszik az egész padló. Caden leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse az előtér padlózatát, majd csöndes,
fojtott szitokáradat hagyta el a száját. Amikor felállt, úgy láttam, éppoly dühös, mint mielőtt visszanyerte az önuralmát. – Ezért nem tudtál elmenekülni? – kérdezte felém fordulva. – Elestem – bólintottam. – Így utol tudott érni. Akkor ütött először. – Először? – A barna szempár veszedelmesen megvillant. – Amit maga láthatott, az volt a harmadik azt hiszem. – Az ördög vinné el azt a hárpiát! – káromkodott újra Caden, én pedig igyekeztem elrejteni az elragadtatásomat. Miattam ilyen dühös. Azért, mert valaki bántott. Még soha senkit nem érdekelt, hogy a gardedámom megvert-e vagy sem, kivéve Alynnt. A lordot viszont még sosem láttam ilyen dühösnek, pedig amióta csak megismertem szinte egyfolytában haragos állapotban láttam. Lesütöttem a szemeim, nehogy meglássa az izgatott csillogást bennük, majd igyekeztem a tőlem telhető leghűvösebben megjegyezni. – Nem olyan nagy ügy. – Tessék? – Caden elképedten nézett le rám. Megvontam a vállam. – Nem először fordul elő, bizonyára nem is utoljára. – Mire akarsz ezzel kilyukadni? Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe, s türelmesen, higgadtan magyaráztam neki az esélyeimet a jövőre nézve. Pontosan tudtam, mire számíthatok, hisz előző este mindent alaposan átgondoltam, miután ő távozott. – Mrs. Doots a gardedámom volt. Feleségül kellett volna mennem a fiához, hogy ne kelljen kifizetnünk az apánk által hátrahagyott tartozásokat. Maga, illetve a nagydarab valaki, akit Tayshaunnak nevezett most kifizeti helyettem, de ettől egy árnyalatnyival sem rózsásabb a helyzetem. – Fejtsd ki! – hangzott a parancs, és bár egyre képtelenebbnek tűnt, hogy a csúszós folyosón ácsorogva adjam elő a hátralévő életem történetét, azért szó nélkül engedelmeskedtem. – Két lehetőség lesz. Az első, hogy a maga adósa leszek, így aztán úgy rendelkezik velem, ahogy akar, és lássa be, nem sokkal jobb, mint Mrs. Doots – Figyelmen kívül hagytam elkomoruló tekintetét, és bár belülről remegtem, mint egy jól felrázott kocsonya, igyekeztem minden higgadtságomat latba vetni, és úgy beszélni tovább. – A második, hogy a vétkéért cserébe nem kéri, hogy fizessem meg az összeget, amit az asszony kérni fog, és higgye el, a háromszorosát fogja mondani a valós összegnek. Ez esetben, amennyiben nem vagyok terhes, elenged a szigetéről, és mehetek a nagyvilágba teljesen egyedül, hozomány és a megkövetelt erkölcsi normák nélkül. Ha az éhezés nem végez velem, akkor valószínűleg... – Elég legyen már ebből az ostobaságból! – csattant fel a férfi, hangja visszhangzott a tágas előtérben. – Felviszlek a szobádba. – És hogy akarja megoldani? Bár nem fáj annyira a hátam, de ha hozzáérne... Halk sikkantás szakadt fel belőlem a meglepettségtől, amikor Caden váratlanul lehajolt, megragadta a combjaimat, és átvetett a vállán, mint valami krumpliszsákot. Nem kerülte ki a
csúszós részt, egyenesen keresztülgázolt rajta velem. Már éppen szólni akartam, mekkorát zuhanhatunk így együtt, de mire kinyithattam volna a számat, már a lépcsőn caplatott felfelé. – Eloise! – ordította, és biztos voltam benne, hogy nem kell még egyszer szólnia, a hangja elért a kastély minden szegletébe. A szobámba érve úgy helyezett az ágyra, mintha attól félne, menten elporladok az első erősebb mozdulatra. A távolból már hallottam Eloise szapora lépteit, de nem vártam meg, hogy bejöjjön, megfordultam, és hason elterültem az ágyon. Legnagyobb döbbenetemre hatalmas, erős mancsokat éreztem a vállamon, ahogy letolják rólam a hálóingem maradványát. – Mit...? – Nyugalom! Nem láthatok semmi újat, nem igaz? – súgta csöndesen a lord, mintha a kígyó szólt volna megigézett áldozatához, és lehelete a vállamat csiklandozta. Végül is... Mégis miért éreztem helytelennek, hogy a keze végigsimítja a vállamat, le egészen a derekamig mindkét oldalon. Hallottam, ahogy a gróf légzése reszelőssé válik, ujjai a csípőmnél megtorpannak, mintha tétovázna. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. A bőröm égett, parázslott, ahol Caden ujjai érintettek, szerettem volna, ha a karjaiba zár, és biztosít róla, hogy nem csak a gyerek lehetséges mivolta miatt érint meg így újra. Elakadt a lélegzetem, ahogy Caden lejjebb tolta a ruhámat úgy, hogy közben végigsimította a bőrömet a csípőmön, a combomon, a vádlimon, végül a bokámon. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább a szemem sarkából lássam, mi történik. – Caden...? Hosszúra nyúlt, de egy percnél tovább nem tartó csöndet követően Caden fogta a takarómat, és lágyan rám terítette, hogy a csípőmig legalább elfedjen. Aztán az ágyam mellé guggolt, hogy belenézhessek mélybarna szemeibe, melyben meghatározatlan fény csillogott. – Ígérj meg nekem valamit, Danielle! – szólalt meg rekedtes mély hangon, amitől a szívem őrült vitustáncba kezdett. Várakozón néztem rá, fejemet a kezeimre támasztottam. – Soha ne érezd úgy, hogy bele kell törődnöd a bántalmazásokba! Küzdj ellene, míg az erődből kitelik! Bárki is akarjon bántani, soha ne könnyítsd meg a dolgát! Szomorúan viszonoztam a pillantását. – Eddig is küzdöttem – leheltem csöndesen, és láttam, ahogy a barna szempár megtörik. – Magával is küzdöttem, Mrs. Doots-szal is... Apám erre azt mondaná, hogy Alynn életre való, én pedig az életre alkalmatlan teremtés vagyok. Ez mindig is így volt, és azt hiszem, már így is marad. Caden lassan felemelte az egyik kezét, és olyan végtelen gyöngédséggel simított végig a halántékomon, hogy könnyek gyűltek a szemembe. – Nálad életre valóbbat még nem láttam, és az, hogy törékeny vagy, csak még különlegesebbé tesz a szememben. Eddig olyan nőket ismertem, akik megálltak a lábukon önállóan, és a női fortélyaikkal bármit elértek, amire vágytak – mormolta csöndesen Caden, és hangjába annyi keserűég vegyült, hogy a kíváncsiságom feléledt bennem. Vajon ki miatt vannak ennyire keserű tapasztalatai a nőkről? Talán a nő a minitűrön? – Talán nem a megfelelő nőkkel került kapcsolatba – célozgattam óvatosan. Féltem, hogy
feltámasztom a haragját, de ő csak egy minden örömöt nélkülöző mosollyal ajándékozott meg. – Talán igazad lehet. Viszont, ha te nem tudsz vigyázni magadra, kénytelen leszek magamra vállalni ezt a feladatot. – Legalábbis az elkövetkezendő egy hónapra – szúrtam közbe jelentőségteljes pillantást vetve rá. – Egyelőre – hagyta rám, és szemeiben pajkos fény villant. – És mi lesz aztán? – kötöttem az ebet a karóhoz. Mélyen ülő barna szemei rabul ejtették az enyémet. Érintése a halántékomon parázsló ösvény hagyott maga után, ahogy visszahúzta a kezét. A bőröm nemhogy nyugodni akart volna, még többre áhítozott. Bevillant előttem a kép, amikor a nyakamtól csúszott végig ez az egzaltált érintés a melleimet érintve egész addig a pontig, ahol a férfi előtt még senki nem járt. – Aztán majd igyekszünk úgy cselekedni, nehogy éhhalál legyen a sorsod – felelte végül Caden, és olyan szemtelen mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem is egy pillanatra. Mielőtt válaszolhattam volna, Eloise rontott be kopogás nélkül. Oda sem kellett néznem, hallottam ahogy elakad a lélegzete a látványtól. El tudtam képzelni, mire gondolhatott, amikor meglátott engem lemeztelenítve, sebes háttal, Caden pedig az ágyam mellett térdel... Hát mindenesetre nem mondhatni, hogy unatkozom ezen a szigeten. – Caden?! – Eloise hangjában egyszerre volt jelen a ki nem mondott vád és a kétségbeesett kérdés. Caden cinkosan rám kacsintott, mielőtt felállt volna, hogy megnyugtassa a házvezetőnőjét. Nem értettem, mi ez a bizalmas hangulat hirtelen kettőnk között, mégis éreztem, hogy valami megváltozott. – Ne nézz rám ilyen megrökönyödve, Eloise! – kérte a férfi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Esküszöm, csak annyira nyúltam hozzám, amennyire feltétlenül szükséges volt! A sérüléseit Mrs. Doots okozta azért, amit én tettem. – A gardedámja verte? – döbbent meg Eloise, és a matrac megemelkedett, amikor az ágyra ült. Megéreztem a balzsam már-már megszokott orrfacsaró szagát, és a szemhéjaim egyre elnehezültek. Kimerített a menekülés, a fájdalom, de leginkább az, ahogy Caden iránt érzek. Beszélgetésük lassan a háttérbe tolódott, és kellemes zsongássá olvadt össze, míg én azon tanakodva, mit is jelent nekem a gróf, elmerültem az álmok hűsítő tengerében. Csöndes kopogásra ébredtem mély, megnyugtató alvásból, az álmok messzire elkerültek. – Danielle, felébredtél már? – hallatszott a folyosóról Eloise mélyebben csengő, kedves hangja. – Gyere be! – szóltam ki neki, és felültem az ágyban. Ekkor döbbentem rá, hogy a hátamon aludtam. A pálcaveréstől sebes hátamon! Elképedtem. Máskor egy ilyen verés után napokig alig bírtam mozogni, nemhogy felülni. Nyílt az ajtó, és Eloise mosolygós, kerek arca jelent meg. Terebélyes alakja lágyan ringott, ahogy telt karjaival egy tálcát egyensúlyozott. – Jobban nézel ki – jegyezte meg, de arcán nem láttam nyomát megnyugvásnak, helyette
mélységes idegességet. – Jobban is érzem magam. Mennyit aludtam? – Mindjárt nyolc óra. – Máris este van? – döbbentem meg, és zavartan félresimítottam az arcomba hulló tincsemet. – nem csoda, ha ilyen kipihentnek érzem magam. A gróf nem haragudott, hogy ilyen sokáig aludtam? Eloise megütközve nézett rám. – Caden? Ugyan már. Örülhet, hogy ilyen szerencsésen megúsztad, különben magam láttam volna el a baját – zsörtölődött az asszony, miközben a tálcát a vacsorámmal az ágy lábánál elhelyezkedő asztalkára helyezte. – Régóta vagy a Gaskelleknél? Eloise mosolya olyan mindentudó volt, hogy már önmagában válasz volt a kérésemre. – Itt születtem, és itt nőttem fel a Gaskell fivérekkel, míg el nem küldte őket az apjuk tanulni. Oda már nem mehettem velük, bár Devon megesküdött, ha beférnék a poggyászába, magával vinne, mint házi kedvencet – nevetett a nő a szemeit forgatva, és én is elmosolyodtam a kedves emléken. Mindenesetre világossá vált számomra, hogy Eloise nem csupán egy rabszolga, aki kivételezett helyzetben él, hanem családtag. Az élete szorosan összefonódik a fivérekével. irigylésre méltó, hogy így kötődik valakihez, akik nem is a vér szerinti rokonai. Ebben a pillanatban hirtelen jobban hiányzott a nővérem, mint bármikor. – Szerinted a gróf haragudna, ha sétálnék egyet a birtokán? – fordultam Eloise-hoz, aki újfent meglepetten nézett rám. – Nem értem, miért kérdezel ilyeneket! – mondta őszintén. – Caden bármit megtenne neked. Ha kérnéd a csillagokat, azokat is lehozná az égből, hogy jóvátegye, amit elkövetett ellened. Tudom, hogy nem hiszed, de igazán bánja azt a félreértést. – Igazán? Persze tudtam, hisz maga Caden mondta, elismerte ott és akkor, hogy hibázott, mégis hihetőbbnek tűnt valaki kívülálló szájából hallani ugyanezt. Elgondolkodva meredtem magam elé. – Hát persze! Azt csinálsz és akkor, amit akarsz. olyan szabad vagy, mint a madár... – Eloise hangja elhalkult a mondat végére, ahogy maga is rájött, nem teljesen igazak a szavai. Keserűen elmosolyodtam. – Bármit megtehetek a szigeten belül. Tudom, Eloise, ne idegeskedj emiatt! – Eltelik hamar az egy hónap, és utána... – újra elhallgatott. Csaknem elnevettem magam, ahogy Eloise zavarában vastag ajkait rágcsálta. – Jobb, ha magadra hagylak. Úgy látszik, amint kinyitom a számat, mindig valami butaság csusszan ki rajta. Csak szólj, ha szükséged van bármire. Egy ruhát készítettem a szekrénybe. Kicsit nagy lesz, de egyelőre nincs más. Idegesen ment még két kört a szobámban, hátha akad még valami tennivalója, és csak akkor volt hajlandó távozni, amikor megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Amikor az ajtó becsukódott, lecsúsztam az ágyról, és meglepődve tapasztaltam, hogy bár még kicsit fájdalmasan
húzódik, de nem sajog elviselhetetlenül a három seb a hátamon. A bokám is pp annyira fájt, hogy jelezze, még mindig nem tökéletes. A vacsoratálcámhoz bicegtem, és már épp rá akartam vetni magam, amikor a szemem sarkába feltűnt egy apró, fehér valami az asztal lábánál. Kíváncsian hajoltam le érte, és egy apró borítékot ismertem fel. legnagyobb megdöbbenésemre az én nevem állt a borítékon, ráadásul Alynn kézírásával: Danielle Montgomery. Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrült iramban kezdett rohanni valami olyan cél felé, melyet sosem érhet el. A kezem annyira remegett, amikor kibontottam a borítékot, hogy elsőre el sem bírtam olvasni a levélke tartalmát. Második nekifutásra sikeredett:
"Drága Danielle! Ma, pontosan éjfélkor találkozzunk a parton! Csak remélhetem, hogy megbocsátasz nekem, amiért magadra hagytalak. Nagyon szeretlek! Alynn"
Még háromszor olvastam el a levélkét, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban az van leírva, mint amit az agyam képes volt feldolgozni, gondosan összehajtogattam, és visszahelyeztem a borítékba. Ma éjfél! Képtelenség... Még, ha ki is tudnék surranni úgy, hogy senki nem vesz észre, fogalmam sincs, merre van a part. De még ha tudnám is, hogy a csudába jutnék el sérülten? Jhajj, Alynn, attól tartok, ez a találkánk nem fog összejönni... Hacsak... Hirtelen Eloise szavai jutottak eszembe: " Caden bármit megtenne neked." Ezt mondta alig néhány perce, aztán ezt a levélkét találtam az asztalom mellett. Kétség sem férhetett hozzá, ki kézbesítette a nővérem üzenetét. Később bizonyosan meg is fogom hálálni neki valami útonmódon, de most ki kellett találnom, hogy mitévő legyek. Mégsem kérhetem meg Cadent, hogy vigyen el egy titkos találkára, ahová minden valószínűség szerint Alynn is szökve érkezik. istenkém, csak nehogy valami baj érje közben, fohászkodtam, miközben magamra rángattam a szekrényben talált sötétzöld selyemruhát. habár nem voltam elhanyagolható méretekkel megáldva mell tájékon, ez a ruha akkora volt, hogy bőven túltett rajtam valamikori viselője. Igyekeztem nem gondolni rá, ki lehetett az illető, és milyen kapcsolat fűzi Cadenhez. Kényelmesen megvacsoráztam, eloltottam a szobámban a lámpát, majd az erkélyre vezető ajtón keresztül elhagytam a hálószobámat. Ha a fene fenét eszik, akkor sem kérem meg Lord Gaskellt, hogy segítsen. Amennyire lehetséges volt kihúztam a derekam, és bicegve elindultam az istállók irányába.
Caden
Dühös voltam! Éktelenül dühös! Mégis hogy képzeli? Lovagolni akar az éjszaka kellős közepén? Hiszen lovagolni sem tud... Ebben azóta voltam teljesen biztos, hogy több ízben is ültünk ugyanazon a lovon. – Erebosz! – szóltam a kutyára, amikor a kezemet akarta nyaldosni, hogy enyhítsen a hangulatomon. Átvágtam a ház mögötti kerten, így biztosan tudtam, hogy előbb odaérek az istállóba, mint Danielle. Ördög vinné el ezt a lányt. Teljesen összezavart, mióta a szigetre vetődött. Először a kunyhóban... Istenem, azt az éjszakát sosem felejtem el. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, míg ő édesen, ártatlanul szántotta az igazak álmát. Gyönyörű volt, ahogy rengeteg haja szétterült a párnán, ajkai szétnyíltak, ahogy az ingem, amit viselt szintén, így láttatni engedte igencsak buja idomait. Életemben nem kívántam még nőt annyira, mint őt azon az éjszakán... és azóta egyfolytában. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ártatlan. Másnap a hasadéknál úgy tűnt, beigazolódott az állításom, miszerint a lány csupán egy szajha. Sehol egy gardedám, csak a lány, és megtépázott ruhája, amely még mindig túl sokat engedett láttatni. Nincs mentségem, elvesztettem a fejem. Danielle-hez fogható szépséget soha nem láttam, és bár próbáltam türelmes lenni, mégis magával ragadtak az ösztöneim. A haja, az illata teljesen elvették az eszem, amikor pedig észrevettem az igazságot, már késő volt. Késő volt megbánni, késő volt abbahagyni. Édes forróság – hacsak rágondolok azóta is eláraszt az érzés. Szegény lány. Épp egy ilyen kiéhezett férfihez vezérelte a balsorsa. Még Eloise is neheztel rám, mióta megtudta, mi történt. Tayshaun pedig szinte állandóan röhögő görcsöt kap, ahányszor eszébe jut, milyen képet vágtam, amikor elmeséltem neki. Akkor bezzeg nem nevetett, amikor Devon fel sem akart engedni a hajójára. Az az idióta még tárgyalni sem volt hajlandó Danielle nővéréről. Nem hittem, hogy bármit is jelent neki, inkább engem akart bosszantani. Tayshaun is ezen a véleményen volt, ezért is nem avatkozott közbe, amikor a lány nekem rontott. Szerintem Alynn észre sem vette, mert az ajtó mögött állt, ami kívül esett a lány látószögén. Mindenesetre tanulságos éjszaka volt. Először nem értettem Alynn célozgatását. ugyan miért ne hagyhatnám Danielle-t a saját gardedámjának a társaságában. Valami miatt azonban hallgattam rá. Devon vadállat volt, és leütötte a szerencsétlent, aztán beláttam, hogy éppoly makacs bolond amilyen volt, ezért önként távoztam a hajóról. Tayshaunt és engem is letaglózott, amit már messziről láttunk. Danielle sérült lábán, minden erejét megfeszítve botladozott, nyomában a gardedámja egy pálcával. Majd szétvetett a méreg,
ahogy megláttam lesújtani a törékeny lányra. Azonnal ráuszítottam a kutyát, aki mintha tudta volna, mi történik rárontott a vénasszonyra. Hagynom kellett volna, hogy széttépje. Szemérmetlenül nagy összeget volt pofája elkérni, de amikor Tayshaun megemlítette az ügyvédeinket, azonnal beérte feleakkora összeggel. Még így is jobban járt, én pedig verhetem a fejem a falba, ahogy Tayshaun találóan megjegyezte: "mert a farkam után mentem, és nem gondolkoztam." Tüsszentés kavarta fel az éjszaka sűrű csendjét. Magamban káromkodtam, a lánynak még egy köpenye sincs. Nekitámaszkodtam az istálló ajtajának, és figyeltem, ahogy Danielle besántikál az épületbe. A ruha, amit viselt visszaköszönt a régmúltból, mégis más volt. Olyan hosszú volt, hogy kétszer is megbotlott benne, és a dekoltázsánál akkora rést hagyott, hogy egyfolytában igazgatnia kellett. Erebosz a lábamnál lihegett, mintha ő is arra várna, melyik lovat válassza a lány. Néhány perc tétova töprengést követően az egyik kanca mellett voksolt. A szemeim forgattam. Rosszabbat nem is választhatott volna. Cickány az egyik legvadabb lovunk volt az állományból. Előléptem a sötét rejtekemből, és hagytam, hogy megvilágítson a fáklyájának a fénye. – Nem is tudtam, hogy tudsz lovagolni. Halálra rémülten fordult felém. Mélykék szemeiben rémület tükröződött, apró kezeivel próbálta magához igazítani a hatalmas ruhát – sikertelenül. Fejét felszegte, ahogy viszonozta a pillantásomat. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tökéletesen hűvösnek mutatkozzam, de szépsége elkápráztatott, és forrongó láva közepében éreztem magam tőle. – Nem is tudok – válaszolta hetykén. – De muszáj elmennem. – Ugyan, mi lehet olyan fontos, hogy félbeszakítsd a lábadozásodat? – kérdeztem gúnyosan felvonva egyik szemöldököm. Tétovázott, mintha az esélyeit latolgatná. Keskeny arca, érzékien telt ajkai, és gyönyörű kék szemei voltak, melyek ha épp nem a rémülettől kerekedtek tágra, akkor állandó kíváncsiság csillogott bennük. Elbűvölő volt. Danielle az ajkait rágcsálta, és összevonta szép ívű szemöldökét. A legszívesebben ráordítottam volna, hogy mondja el, miért akar elszökni tőlem, de tudtam, óriási hiba lenne. Nem akartam így elbagatellizálni lassan kinyílóban lévő bizalmát. Azt hittem, már sosem fogom megtudni, mire készült, amikor lassan a ruhájának óriási zsebébe nyúlt és egy apró gyűrött borítékot húzott elő. Ahogy felém nyújtotta, kerülte a pillantásom, de láttam a szemeiben megbúvó könnyeket. – Segíthetne... – a mondat további része elfúlt, ő pedig csak állt előttem, védtelenül, kiszolgáltatottan. Kíváncsian futottam át az üzenetet, és éreztem, ahogy a haragom újult erővel lángra kap. Nem megszökni akart, csupán elszökni. Őrület! Inkább nekivág egy öngyilkos vállalkozásnak, ahelyett, hogy a segítségemet kérné. Nem válaszoltam semmit, csak megragadtam a kezét, és egyenesen Hercules bokszához vezettem. A ló még fel volt nyergelve a délutáni kilovaglásom után, ezért kivezettem, és Danielle-t a nyeregbe ültettem. Mikor felültem mögé reszkető vállára kanyarítottam a köpönyegem, átkaroltam karcsú derekát, és megsarkantyúztam az állatot.
Nagyjából sejtettem, hogy az a tenyérbe mászó Ben fogja a lányt segíteni, ezért pontosan tudtam, hogy melyik részéről beszélt a partnak. Ötpercnyi csöndes ügetés után értünk oda, ahol leemeltem Danielle-t a nyeregből. Amíg én kikötöttem az állatot, ő előrébb sétált, és a sötétséget kémlelte. Hallottam a gally reccsenését, és hallottam a fojtott, felszabadult, megkönnyebbült sikkantásokat. Csak ezután néztem oda, és ajkaimon ironikus mosollyal figyeltem, ahogy a két nővér zokogva borul egymás karjaiba.
6. Inkább vele, mint nélküle
Caden Mióta Danielle a szigetemre vetődött, úgy gondoltam rá, mint egy angyalra. Egy érzéki angyalra, akit az égiek az én szenvedésem miatt küldtek. Formás fenekéig érő aranyszínű tincsei ingerlően göndörödtek, és ártatlanul csillogó szemeiben el lehetett veszni akár egy egész életre. És ha Danielle valóban angyal volt, akkor a nővére leginkább csábító amazonra emlékeztetett. Barna fürtjei a háta közepéig értek, most ziláltan hullottak a vállára. Magasabb volt a húgánál legalább egy fejjel, de még így is jóval alacsonyabb nálam vagy a fivéremnél. Halkan suttogott csitító szavakat húga fülébe, de közben sötét szemeivel vadul pásztázta a környéket, készen arra, hogy bármelyik pillanatban valaki torkának ugorjon. Alighanem én lettem volna az a valaki. Együtt térdeltek a homokban, nem törődve a ruhájukkal, mint más úri kisasszonyok tették volna. Egyszerűek voltak, de szenvedélyesek, ahogy minden érzelmeiket kiterítették a tengerpartra. Alynn úgy látszott megfojtani készül a testvérét, olyan szorosan vonta mellkasára a fejét. Már épp szólni akartam, hogy szép dolog a viszontlátás, de néha friss levegőre is szükség lehet, amikor végre enyhített a szorításán. Ahogy arcát Danielle selymes hajába fúrta, fájdalom nyilallt a mellkasomba. Emlékeztem az érzésre, emlékeztem az illatára, és hirtelen émelyítő féltékenységet éreztem, amiért az a nő megtehette azt, amire én áhítoztam. Minden bizalma, amit kinyilvánított a nővére felé, minden ölelése és elejtett könnycseppje, mindent akartam magamnak. Azt akartam, hogy Danielle nekem könyörögjön, hogy maradjak vele, hogy értem zokogjon, és én temethessem bele magam illatos hajzuhatagába. Megrázkódtam, de nem az éjszaka hűs levegője miatt. Közelebb léptem hozzájuk, de nem fedtem fel a jelenlétemet Alynn előtt. Nem láttam szükségét, hogy belerondítsak egy olyan meghitt találkozásba, amilyet az öcsém és én soha nem fogunk átélni már. Kívülállóként szemléltem az eseményeket, és keserű szájízzel döbbentem rá, hogy valóban az voltam.
Kívülálló... Alynn kitartóan csitította Danielle görcsös zokogását. Amikor végre elapadtak a könnyei, az álla alá nyúlt, és ismerős mozdulattal kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Végre megvagy! – suttogta megindultan, miközben lágy puszit nyomott a húga arcára. Nem láttam Danielle arcát, mert nekem háttal helyezkedett el, Alynn viszont nyitott könyv volt előttem. Komolyan nézett a mélykék szempárba. – Szeretlek, Danielle! Különösnek találtam ezt a vallomást, mégis, ahogy visszaemlékeztem a lány meséire a múltjáról valahogy értelmet nyert. Ez a két lány az elmúlt években szinte teljesen elszakítva élt egymástól, és mikor végre normális élethez kezdtek volna, jött Devon és az ostoba kalózjátékai. Úgy tűnt, Danielle az eltelt napok minden keserűségét és bánatát erre a pillanatra tartogatta. Vékony vállai megrázkódtak, ahogy próbálta visszafojtani a sírásást, én pedig bosszúsa káromkodtam, amikor láttam, hogy képtelen rá. Nem lett volna szabad idekerülnie. Talán még azzal a piperkőccel is boldogabb lehetett volna, mint itt, rám fanyarodva. Tudtam, hogy el kéne engednem, de nem akartam. Magam mellett akartam tudni, amíg... Meddig is? Amíg be nem bizonyítom neki, hogy nem vagyok szörnyeteg! Legalább addig. És ez a babatéma kitűnő indok volt a jogaimat illetően. – Figyelj rám, kicsim! Együtt ebből a helyzetből is kikerülünk, ne aggódj! És mostantól a közeledben leszek, és nem engedem, hogy bárki is bántson – fogadkozott Alynn, és mintha a saját szavaimat hallottam volna visszhangozni. Nekem kellett volna ezeket mondani, legalább ekkora szenvedéllyel, és akkor talán Danielle is bizalommal fordult volna hozzám, amikor ide akart szökni. Alynn kihagyott néhány évet a húga életéből, és úgy tűnt, minden erejével azon van, hogy pótolja nővéri kötelességeit. Biztos voltam benne, hogy kínozta a gondolat, hogy Danielle-t annyi időre magára hagyta a vén satrafával. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnyugtatom, nem tudhatta, így nem is az ő hibája, ami történt. Danielle pedig mostantól az én védelmemet élvezi, és sokkal nagyobb figyelemmel fogom őrizni, mint eddig. Ahogy figyeltem az idősebb nővért, ahogy védelmezőn magához húzza a húgát, biztos voltam benne, hogy magasról tenne rá, miket hordok össze neki éppen én, a szűzgyalázó. Gondolkodás nélkül nekem rontana úgy, ahogy a legutóbb tette. Danielle fájdalmas szisszenése azonnal visszarángatott a gondolataimból. Alynn is azonnal reagált. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszant vagy tetszik, hogy ugyanúgy reagál, mint én, ha a húgáról volt szó. – Hol sérültél meg? És mi történt? – szegezte neki a kérdést Alynn, de Danielle csak hallgatott. Látszott, hogy nem akarja éppen ezzel a történettel elütni azt a kevés idejüket, ami megadatott neki. Alynn megenyhülve folytatta. – Csak tudni szeretném, kinek a nyakát kell elvágnom, amiért bántani merészelt! Mosolyt csalt az arcomra a harciassága. Tovatűnő volt, akárcsak az érzés, hogy hangosan felnevessek. A következő mondatnál lelohadt az arcomról. – Ismét Caden nyúlt hozzád? A szégyen és a harag elemi erővel söpört végig rajtam. Szerettem volna már csak a feltételezés miatt belemarkolni barna hajába, és alaposan megleckéztetni a szemtelen fruskát. Mi a fenét
képzel, mi vagyok én? Legszívesebben a mellettem gonoszul vicsorgó fába vertem volna a fejemet. Mert igaza volt. Teljesen logikus, hogy éppen rám gondolt, hisz miért is ne tenném meg akár többször is, ha már egyszer sikerült... Azon kaptam magam, hogy lélegzetvisszafojtva várom Danielle reakcióját. A lány hevesen megragadta nővére kezét, és idegesen szorongatni kezdte, miközben magyarázkodni kezdett. – Nem, nem, szó sincs erről. Azóta nem ért hozzám úgy, amióta… – tétován elhallgatott, én pedig tobzódtam a megvetésben önmagam iránt. – Akkor hibát követett el, és ezzel ő is tisztában van. Elhiszem neki, hogyha képes lenne meg nem történtté tenni az eseményeket, akkor mindent elkövetne ez ügyben. Nem rossz ember ő. Megvédett, amikor szükségem volt rá, és mellettem állt. És vállalni fogja tetteinek esetleges következményeit. Hát ettől azt hinné az ember, hogy menten jobban érzem magam, de ehelyett csak még mélyebbre süllyedtem az önutálat posvány mocsarában. Alynn gyanakodva méregette a húgát, mintha azt latolgatná, mikor is ment el teljesen az esze. Danielle mondhatni hevesen védelmezett, nehogy a lány rosszat gondoljon rólam, és ez olyan szívmelengető érzéssel töltött el, hogy ott helyben engednem kellett volna a kísértésnek, a karjaimba emelni, és visszavinni a biztonságos, meleg kastélyba. Megmutattam volna neki, hogy mit és hogy kell csinálni normális esetben. De mégsem tettem. Csak álltam, és engedtem, hogy tovább sutyorogjanak, kiélvezzék egymás társaságát. Ugyan nem tudtam, mennyire fontos az öcsémnek a lány, de emlékeztem, hogy a birtoklási ösztön csaknem olyan erős benne is, mint bennem. Tehát vagy Ben jelenik meg hamarosan, hogy visszavigye Alynnt a hajóra, mielőtt a gazdája észrevenné – amit nem bántam volna, mert jó lett volna látni újra a vén lókötőt –, vagy pedig ő maga jelenik meg. – Ha nem a lord bántalmazott, akkor csak az az átkozott boszorkány lehetett. Látni szeretném a sebedet! – nem kérés volt, leginkább parancsnak hangzott. Danielle engedelmesen megfordult, és kiengedte a ruháját, hogy a nővére láthassa a hátán a sérüléseket. Annyira összeszorítottam az állkapcsom, hogy félő volt, kitöröm a saját fogamat. Arrébb mozdultam, és igyekeztem csak a haragomat mutatni, ami önmagam ellen szólt, de ezt senki nem tudhatta. Danielle a sötétbe nézett vakon, mégis biztos voltam benne, hogy látta, merre vagyok. Mintha egyenesen a szemeimbe nézett volna, vádlón, és ez egész a szívemig hatolt. – Merre van most? – kérdezte Alynn, és úgy nézett körül, mintha azt remélné, hogy a satrafát felfedezheti bármelyik pillanatban. – Caden közbelépett azon az éjjelen, amikor … Mrs. Doots rám támadt… kifizette neki a tartozásunkat és utána elzavarta a birtokról. – Danielle hangja lágy volt és csöndes, mint a selyem, amelyet a legfinomabb testre öltenek. Igazság szerint Mrs. Potzel csak másnap hajnalban hagyja el a szigetet a terveim szerint. Tayhsaun fogja kikísérni a sziget másik felében lévő kicsi, de hasznos és népes kikötőbe, ahonnan indul két kereskedelmi hajó a kontinensre. Mindkét szkúner kapitányát régről ismerem, ezért nem okozott problémát, hogy elvigyenek magukkal egy fiatal lányt bántalmazó vénasszonyt. Mrs. Doots épségben el fog jutni az úti célja végállomásához, de annyi
kényelemben lesz része, mint egy halnak a sivatag közepén. - Ezek szerint akkor most másnak tartozunk – sóhajtotta Alynn, és úgy tűnt, cseppet sincs ínyére ez a tény. Egyre jobban frusztrált a negatív vélemény, ami kialakult a Montgomery lányokban irántam, és ezzel párhuzamosan erősödött az érzés, hogy tegyek ellene. – Rendben. Akkor most mitévők is legyünk? Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kérdést önmagának intézte, vagy Danielle-nek, mindenesetre utóbbi reagált rá a gyorsabban. – Gyere velem vissza a birtokra – kérte, de Alynn sajnálkozó pillantást vetett rá, és tagadóan ingatta a fejét. Nem láttam Danielle arcát, mégis biztos voltam benne, hogy őszinte csalódottságot lehetne leolvasni róla. Amikor megszólalt, hangja egészen elhalkult. – De azt ígérted, hogy mellettem maradsz! Nélküled nem bírnám ki. Szavait újabb tőrdöfésként mártotta belém, én pedig biztos voltam benne, hogy már elfeledkezett a jelenlétemről. Alynn a tenyerébe fogta törékeny arcát, homlokát az övének támasztotta, és lehunyt szemmel, bűntudatos magyarázatba kezdett. – Van még egy kis elintéznivalóm, de ígérem, hogy két napon belül eljövök érted – ígérte Alynn, majd határozottabban folytatta. – Csak addig kell kitartanod, érted? Nem hagylak itt! Mi az, hogy nem hagyja itt? Magával akarja vinni? El innen? Tőlem? A közelemből? A harag már mindent megsemmisítve tombolt bennem. Visszafogtam magam. Nem bánthatom, ő a testvére... ráadásul nő. Törékeny nő, aki olyat üt, mintha téglát rejtegetne az öklében. – De én nem mehetek el innen, amíg… – kezdte Danielle csöndesen, mire átvillant az agyamon, hogy meg kell tanítanom neki erélyesebben fellépni. Alynn bezzeg hangosan harsogott az éjszakai csöndbe, és cseppet sem zavartatta magát. Fogalmam sem volt, hogy bírja az öcsém egyáltalán elviselni ezt a nagyhangú nőt. Megvolt a maga egzotikus vonzereje, de Danielle angyali szépségével nem ért fel. Arra gondoltam, hogy Devon bizonyára valami hasonlót érezhetett Alynnel kapcsolatban. Érdekes... – Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyünk! – jelentette ki szenvedélyesen Alynn. Danielle ernyedten megrázta a fejét, de továbbra is hallgatott, míg nővére szenvedélyesen folytatta. – Ha távozni akarunk, nem tartóztathatnak fel. Nem bírtam tovább. Ha kell, móresre tanítom ezt a nőt, de Danielle-t nem eresztem el, míg be nem váltom az önmagamnak tett fogadalmam. Kiléptem a sötétség rejtekéből, és feléjük indultam. Belegondoltam, milyen lenne, ha a lány ebben a pillanatban, vagy két nappal később tűnne el az életünkből, és beleborzongtam. Az önutálat hihetetlen mértékeket öltene. A gondolat a torkomba szorult, majd túlfeszítve a lehetőségeit kitört belőle. Hiába fojtotta vissza, mégis morgásnak hatott. Rámorogtam Alynnre, aki erre felpattant, magával húzta Danielle-t is, és maga mögé tolta. Tőlem védelmezte, és ez csak olaj volt a tűzre, csak még jobban felbőszített vele. – Danielle nem megy innen sehová. – jelentettem ki legalább olyan dühösen, mint ő az imént, majd nyomatékosan hozzátettem. – Nem engedem. Alynn szóra nyitotta a száját, de már nem rájuk figyeltem. Ha eddig dühös voltam, akkor
abban a pillanatban, ahogy megláttam a sötét alakot közeledni, egyenesen tomboltam. Azok után, amit tett ide merészelte dugni a képét. Az árulása veszett méregként száguldott az ereimben, és ahogy annyi kihagyott idő után újra a szigeten láttam őt, felszította a rég eltemetett tüzeket és a fájdalmat. – Ne merj hozzá nyúlni! – Devon hangja maga volt a fenyegetés, de nem törődtem vele. Az agyamra lassan vörös köd ereszkedett. Nem elég, hogy ideengedi a nőjét, aki el akarja tőlem vinni Danielle-t, ráadásként még parancsokat is osztogat. Rá akartam ordítani, hogy nem az átkozott hajóján van, kalóz csürhe társaságában, de újra sikerült visszafognom magam. - Nem akar még valaki csatlakozni hozzánk? Milyen jó, hogy elméletileg ez egy titkos találkozó – szúrta közbe ingerülten, ironikusan Alynn, de senki nem nevetett. A hangulat megfagyott, és pattanásig feszült. Figyeltem a testvérem minden mozdulatát, az első hirtelenkedésre kész voltam kardot rántani, de azért imádkoztam, nehogy így történjen. Nem azért, mert rosszabb vívó volna. Épp ellenkezőleg, annál ő sokkal fürgébb. – Mit keresel a birtokomon, Devon? – próbálkoztam a higgadt, civilizált csevegéssel. – Milyen kellemes üdvözlés, bátyám! – gúnyolódott Devon, mire éreztem, ahogy a kezeim ökölbe szorultak.
- Csak amilyet megérdemelsz, testvér! – Összeszűkült a szemem, ahogy ránéztem, és végül leesett. Csak az időt akarja húzni, ehhez mindig is nagyon értett. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt, az én birtokomon? Devon hanyagul megvonta széles vállát. – Csak vigyázok arra, ami az enyém. Alynn ingerülten felcsattant. –Én nem vagyok senkié, legkevésbé a magáé – harciaskodott, mire a gondolataimba befészkelte magát, hogy Alynnel bizony jól ki fogunk jönni attól a pillanattól kezdve, hogy nem próbálja meg elszakítani tőlem. Most azonban... – Ne szóljon ebbe bele, ez nem az Ön dolga, kisasszony! Alynn nem válaszolt, de biztos voltam benne, hogy a következő jobbegyenesét a fivérem fogja kapni, ott ahol egyedül lehetnek, és ahonnan nincs visszaút. Reméltem, hogy így lesz, de addig is szerettem volna én is megtorolni azt, amit akkor tett. A haragomat azóta is táplálta az elárultság, és a csalódás, így nem volt nehéz undorral a hangomban megszólalni. – Rendben, akkor fogd ezt a kis némbert, és takarodj a szigetemről! Már semmit sem láttam, és bár a szakálltól nem láthattam tisztán az arcát, biztos voltam benne, hogy a barna szempár a haragtól csillog annyira elmélyülten. – Ne merj róla így beszélni! – morogta Devon, és végre kitört. Egyszerre rántottunk kardot, és ugyanazzal a mozdulattal, amit még egymással gyakoroltunk, és fejlesztettünk tökéletesre, lecsaptunk a másikra. Hallottam Danielle fojtott, rémült sikolyát, és átkoztam magam, amiért mindezt előtte csinálom. A szemem sarkából odasandítottam, és láttam, ahogy riadtan kapaszkodik Alynn karjába. Mindketten sápadtnak tűntek. Nem figyeltem eléggé, későn vettem észre a farönköt, és hanyatt vágtam magam a nedves tengerparton. A homok felfogta az esést, de azért egy pillanatra le kellett hunynom a szemem,
hogy stabilan tudjak hárítani, és felállni a földről. Bíztam benne, hogy a férfiúi büszkeségem nem szenvedett komolyabb sérülést, aztán újabb és újabb csapásokkal és hárításokkal küzdöttem a fivérem ellen. Most, hogy itt minden rendben volt, a haragom múlóban volt, a vörös köd felszállt, én pedig innentől kezdve csak hárítottam Devon egyre haragosabb támadásait. Halántékomon verejtékcseppek gyöngyöztek, amikor újra Danielle felé pillantottam, és megállt bennem az ütő. – Devon, állj! – Lehetett valami a hangomban, vagy az arcomon, mert az öcsém azonnal engedelmeskedett. Mindketten abba az irányba meresztettük a szemünket, ahol a legutóbb a Montgomerynővérek álltak, de most nem láttunk senkit. A lányok egyszerűen eltűntek az éjszakában.
7. Testvérpárharc – 2. rész
gondolatok: "Nem azért, mert kedvelem; nem, mert olyan megindítóan csillognak mélykék szemei; és nem azért, mert jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik nőhöz, akit eddig ismertem. Csak a terhesség feltételezése miatt..." – Caden "Koloncként, kényszeresen, mindegy, de biztonságosabb a gróf mellett maradnom. Mintha egy vulkán közepébe ültem volna az éhes medve társaságában." – Danielle "Némán szemlélve a Gaskellek harcát. Távolból segítve mindkettőt, reménykedve, hogy egy nap boldogok lehetnek... Talán... De még túl nagy a szakadék, és a híd, amelyen dolgozom, túlságosan lassan épül." – Tayshaun Cavon
Danielle – Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem Alynnt, miután maga után vonszolt az erdős részbe. Legalább tíz perce gyalogoltunk már, és szerettem volna leülni végre pihenni. Alynn azonban kitartóan haladt előre az orra után, valószínűleg ő maga sem tudta, merre tart, de ez nem gátolta
semmiben. Felbosszantotta őt éppúgy, mint engem a harcoló testvérpár látványa. Istenem! Képesek lettek volna kárt tenni egymásban! Hát mit szólna az édesanyjuk, ha látná, hogy az ikerfiai így viselkednek egymással.? Valószínűleg azonnal szélütést kapna és belehalna. – Jól vagy? – felelt a kérdésemre kérdéssel a nővérem, amit tudta, hogy nem állhatok. – Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szeretném végre a lord ölelő karjainak melegében érezni magam. Fejeztem be magamban a mondatot. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan is elismételjem, de Alynn éles szeme épp résnyire szűkült a gyanakvástól, így fennhangon ennyit hozzátettem. – ...Szeretném, ha végre megállnánk pihenni. – Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett – magyarázta, majd félrehúzott egy lehajló ágat az útból, és intett, hogy bújjak át alatta. Vonakodva bár, de megtettem, ahogy mindig mindent megtettem neki, mióta visszatért hozzám a szárazföldre. Míg apánkkal utazgatott nem csak, hogy végtelenül hiányzott, hanem szinte egyfolytában aggódtam érte, nehogy baja essen a rengeteg hajóút és az egzotikus tájak miatt. Apánk halála után, amikor rádöbbent, hogy mit tett velem Mrs. Doots, velem maradt, és minden erejével ellenállt a tenger hívó szavának. Mintha csak tengerész lett volna, aki nősülésre adta a fejét. Néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen nyugodtan, de az adósságaink és a miattam érzett felelőssége nem engedte szabadon élni. – Nah, végre! – nyögött fel győzedelmesen, amikor meglátta a tengerpart egy másik részét. – Sík terület... Kézen fogott és maga után húzott a sós víz felé. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kacagott fel, majd karjait szélesre tárta, és mélyet szippantott az éjszaka sós levegőjéből. A Hold fénye megvilágította ovális arcát, mely sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Alynn hátrasöpörte hosszú, barna fürtjeit, melyet a tengeri szellő sodort minduntalan az arcába. Magasabb volt nálam egy fejjel, így tökéletes női ideál alakja volt. A combjai hosszúak és karcsúak, az ujjai kecsesek, és volt bennük erő, amellyel a hatalmas kardokat meg tudta tartani a küzdelem során. Dereka karcsú, melleiért pedig bármely férfi eladta volna a lelkét is. A nővérem volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppolyan volt, mint ahogy az irodalom ábrázolta a női görög isteneket. Hullámos barna haja lélegzetelállítóan keretezte napbarnított arcát. Telt ajkai pedig mindig csábos mosolyt villantottak az ember lányára, ha ránézett. A szívem megtelt az iránta érzett szeretettel, ahogy figyeltem, amint körbetáncolja a tengerpartnak ezt a kis szegletét. – Nem bántott téged? – kérdeztem csöndesen, óvatosan, nehogy felzaklassam. Barna szemei rám villantak, mozdulatlanná merevedett. Azonnal megláttam, hogy tudta, velem mi történt. A szégyen pírja festette vörösre az arcomat, és hálát adtam a félhomályért, mely eltakart előle.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra – mutatott rá jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemeimet. – Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – fakadt ki felháborodva, szavaiból olyan mértékű gúny áradt, amit nem tudtam mire vélni. Alynn megvédi előttem a kalóz becsületét? Különös... – Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondtam őszintén. Alynn a holdra nézett, mélyet sóhajtott, majd megfogta a kezemet, és maga mellé húzott a homokba. Láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét, ahogy Caden köpenyét magam köré húzom. Nem azért, mert annyira fáztam, hanem mert egyszerűen szükségem volt rá, hogy érezzem a biztonságot. És Caden volt a biztonság, bármennyire is képtelenül hangzott ez a gondolat. – Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – vonta meg a vállát. – A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem. Felhúztam a térdeimet magam alá, államat a lábamra támasztottam, beburkoltam magam a köpenybe, és a sarkába kuncogtam. – Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted? – Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel – heveskedett Alynn, és kis kabátjában ingerülten gesztikulálva támasztotta alá a szavait. – Mi tartott vissza? – kérdeztem kíváncsian, mire megütközve nézett rám. Mintha olyasmit kérdeztem volna, amiről nem akar beszélni. – Egy nálam nagyobb hatalom – felelte titokzatosan elhalkulva, és bár nem láttam tisztán az arcát, úgy éreztem ő is örül a félhomálynak. Mielőtt kifaggathattam volna erről a hatalomról, átvette a beszélgetés vezérfonalát, és nekem szegezte azt a bizonyos kérdést. – Fájt nagyon? Nem akartam erről beszélni vele... – Honnan tudod, mi történt? – Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf. – Ferrars? – Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok – magyarázta Alynn, és lassacskán visszatért a hangja. – Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló. – Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi – folytatta a gondolatmenetet Alynn. Töprengő kifejezés telepedett az arcára, ahogy törökülésben maga elé meredt. – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... Bölcsen hallgatásba burkolóztam. Volt egy érzésem, hogy a mogorva kalóz és Alynn nem döntötték el mit akarnak egymástól. Vagy eldöntötték, de még nem tudják kivitelezni. Elpirultam, és gondolatban megfedtem magam, amiért ilyen dolgokon jártatom az agyam.
– Szóval? Fájt? – Ragaszkodsz ehhez, ugye? – Persze, hogy fájt, ne haragudj! – ölelte át a vállamat vigasztalón, én pedig a világ szajhájának éreztem magam. – Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el egy pillanatra, aztán kibontakoztam az öleléséből, és megragadtam a kezét. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem. Az éjszaka mintha visszhangot vert volna a szavaimmal. Saját nyomorúságom erőszakkal tért vissza az elmémbe, a fájdalom pedig újult erővel tört rám. Alynn mondani akart valamit, de megszorítottam a kezét, így kértem hallgatásra. Mélyet lélegeztem, a hűvös levegő kitisztította a fejemet, de ahogy összébb vontam magamon Caden köpenyét, a férfi illata beszivárgott a tudatomba. – Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt. – Elmúlt? – kérdezte Alynn, és ártatlan kíváncsiság csillogott a szemeiben. Ekkor tudatosult bennem, hogy valamiben tapasztaltabb lettem nála. – És milyen volt utána? Úgy éreztem, az arcom annyira lángolt, hogy bárki jelzőtűznek vélhetné néhány mérföldes körzetben. Eszembe jutottak Caden csókjai, az érintések, melyek lángra lobbantották a testemet. Normális esetben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyja abba. – Jó volt. Jó lett volna, de... – De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – csattant fel türelmetlenül Alynn. – Féltem – leheltem szinte hangtalanul. – Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem. – Én kinyírom ezt a fickót! – állt fel hevesen a nővérem, de számítottam rá, és a kezénél fogva visszahúztam. Persze nem lett volna erőm hozzá, de engedte magát visszarángatni a földre. – Nem akarom, hogy bántsd! – jelentettem ki. – Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá. – Ez nem mentség! – vágott vissza szenvedélyesen Alynn, és felemelte szabad kezét, hogy mutatóujját felém szegezve nyomatékosítsa a szavait. – Danielle, erre nincs mentség! – Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani. – Ostoba vagy! – sziszegte Alynn, és már igazán dühösnek tűnt. Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg neki. Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Hogyan értethetném meg a nővéremmel ezt a kuszaságot, amikor még én magam sem látom át a helyzetemet. – Csak aggódom érted – sóhajtott megenyhülve Alynn, és egyszerre szorítottuk meg egymás kezét. – Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Magyarázkodtam, mintha számítana bármit is. Pedig nem számított. Nem mi döntöttünk a sorsunk felől. Illetve én biztosan nem. Halkan reményteli pillantással hozzátettem. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
– Vonzódsz hozzá – állapította meg a nővérem, majd résnyire szűkült szemmel, mindent tudóan hozzátette. – Szereted is? – Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? Tudtam, hogy ez nem éppen kielégítő magyarázat, és nem válasz a kérdésére, mégis úgy nézett rám, mintha megkapta volna, amit akart. Nem akartam, hogy tovább lovagoljon ezen a témán, ezért próbáltam másfelé terelni. Tudtam, hogy ha feldobom neki a megfelelő témát, akkor ráharap, és ejteni fogja a szerelmi életemet. – És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. Alynn hallgatott. Úgy tűnt, mintha ő is most gondolná át, mit is gondol a férfiról, aki két napja foglyul ejtette. – Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá. – Sós? Alynn csöndesen kuncogott mellettem. Mennyire jó volt hallani a nevetését. Ha ilyen témában képes volt megmosolyogni a fogva tartóját, akkor bizonyára nem kellett vasra verve lézengenie a hajón. – Dehogy – felelte, majd sötét szemeit a távolba engedte, mintha megjelent volna előtte az említett férfi. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – Simogató? – akadtam fenn a szón. – Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – vágott a szavamba hirtelen, és egyértelműen azt a stratégiát követte, amit én. – Fogalmam sincs – feleltem a valóságnak megfelelően. – A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – magyarázta bölcsen Alynn. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Szerintem itt valami másról van szó. – Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – kis szünetet tartott, rám nézett és egyszerre mondtuk ki. – Nők. – Pontosabban – vitte tovább a gondolatmenetet Alynn. – Egyetlen nő. – Ebben lehet valami – mélázta félhangosan, aztán nővérem kérdő pillantására hozzátettem. – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve. – Hol találtad? Újra elvörösödtem, megköszörültem a torkomat, aztán legyintettem. – Nem érdekes. De az a nő igazán gyönyörű volt. – Téged semmi nem múlhat felül – jelentette ki Alynn, mire elmosolyodtam. – Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Utálom, amikor ilyen kishitű vagy – jegyezte meg, és felém mutató ujjával a vállamba
bökött. Csöndesen összenevettünk, de megdermedtünk a mögöttünk felhangzó váratlan hangra. – Kivételesen egyetértünk. Azonnal felismertem Caden hangját. Fel akartam pattanni, ahogy Alynn, de a bokám már jó ideje jelezte, hogy a duzzanat visszatérőben van. Lemondóan huppantam vissza a homokba, de azért hátrafordultam, hogy lássam a két Gaskellt. Nem voltak jókedvükben, ezért kifejezetten hálás voltam a nővéremnek a tervéért. – Hölgyeim – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi, akinek szakáll fedte orcájának nagy részét. Szemei viszont éppolyan gunyorosan csillantak meg, mint Cadennek, és ezt még sötétben is látni lehetett. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt.. Alynn keze ökölbe szorult, és amikor megszólalt, hangjából olyan gúny sütött, amit soha nem hallottam tőle. – Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! A kalóz elégedetlenül horkantott, majd figyelmen kívül hagyva bennünket a bátyjához fordult. – Látod, mit kell elszenvednem. Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. – Azért erre nem vennék mérget a helyedben – felelte ellenségesen Caden, és a testvérét éppoly bizalmatlan pillantással méregette, mint bennünket. – Talán... – kezdte a kalóz, és ajkain hátborzongató mosoly táncolt. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk! – csattant fel ingerülten Alynn, és úgy láttam, a legszívesebben megfojtaná a férfit. Caden legalább annyira ellene volt az ötletnek, bár az indokai Alynnével ellentétben rejtve maradtak előttem. – Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem – jelentette ki fenyegetően, mire a testvére hangosan felkacagott. Öblös nevetése visszhangot vert az éjszakában, és mintha Alynn ebben a pillanatban borzongott volna meg. – Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – a szavak mögöttes tartalmára vágytam, csak emiatt maradtam csöndben. Úgy láttam, Alynnek is hasonló dilemmái vannak. A sűrű bozótból a férfiak háta mögül hangos reccsenés hallatszott. Megdermedtem, ahogy láttam, amint a bokor levelei árulkodón megrezzennek. Sosem kedveltem különösebben a szabadban az éjszakázást, ezért gyakran kimaradtam az efféle mókázásokból. Éreztem, ahogy a szívem hirtelen tempósabb ütemre vált, és szorosabbra vontam össze a gróf köpenyét. – Caden? – akaratlanul is őt hívtam. Tudtam, hogy bármi is lapuljon a bokorban vagy mögötte, ő majd segít elüldözni. Nem fogja engedni, hogy bajom essen, mert tudta, hogy már éppen eleget szenvedtem éppen miatta. A bizalmam teljesen irreális volt, mégis létezett irányában. Caden engem figyelt a sötétben, arcára kifürkészhetetlen kifejezés költözött, miközben
válaszolt a testvérének, szemkontaktusunkat.
de
közben
egy
pillanatra
sem
engedte
megszakítani
a
– Soha többé, Devon! Soha többé! – Helyes! – vágta rá a kalóz, miközben szemtelen vigyort villantott Cadenre. Lassan hátrált a tenger felé, ahonnan egyre erősödő, ütemes csobbanás hallatszott, míg a bokrok felől mintha valaki felénk trappolt volna. Devon Gaskell megemelte láthatatlan kalapját a testvére felé, majd Alynn felé nézett. – Velem tart, Mylady? – Alynn? – Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – nyögött fel elkeseredetten Alynn, majd hozzám guggolt, és a kezeimet szorongatta. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele. Mielőtt válaszolhattam volna a parttól nem messze egy sötét foltot vettem észre mozogni. A csobbanó hangok onnan jöttek, de hunyorgatnom kellett, hogy ki tudjam venni a csónak körvonalait, amiben egy magas, tagbaszakadt férfi ült. Nem tudtam rendesen megnézni magamnak, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a fickó van olyan magas, mint Caden, és legalább kétszer olyan széles. Mackósnak tűnt minden mozdulata, ahogy az evezővel hajtotta a part felé a csónakot. Devon már bokáig gázolt a vízben, amikor Alynn rászánta magát, és elengedte a kezemet. Segített felállni a földről, közben megállta, hogy a szétnyíló köpönyeg alatt viselt ruhámra egy megjegyzést sem tett. Még utoljára megöleltük egymást, és kaptam egy puszit a homlokomra. – Vigyázz magadra! – súgtam neki, mire haragosan, nőhöz nem méltóan felhorkantott. – Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – jelentette ki, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy a kalóz a szemét forgatja úgy, hogy Alynn ne láthassa meg. A nővérem ekkor Cadenre nézett, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából! – Alynn! – kiáltottam fel meglepetten, és elvörösödve néztem Cadenre, vajon, hogyan reagál a fenyegetésre. A gróf rezzenéstelen arccal, szemeiben lángoló gúnnyal nézett a nővéremre. – Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni – jegyezte meg. Alynn valamivel vissza akart vágni, de Devon megelőzte azzal, hogy derékon ragadta és beültette a csónakba, akár egy gyereket. A nővérem tett egy mogorva megjegyzést, hogy ő is be tudott volna szállni anélkül, hogy körbetapogatta volna a mocskos mancsával, de utána csöndben maradt. Talán engem figyelt a sötétségen keresztül, ahogy én is próbáltam megpillantani a könnyeimen és az éjszaka függönyén keresztül, de hiába. Szinte azonnal belevesztek a sötétségbe. Csak akkor vettem észre, hogy zokogok, amikor a gróf lágyan a karjaiba emelt, majd velem együtt felült a hatalmas ló nyergébe. Először mereven tartottam magam, igyekeztem elfojtani a sírást, de Caden karjai gyöngéden fontak körbe, én pedig megkönnyebbülten engedtem szabadjára az érzelmeimet. – Nem kell félned! A nővéred jó kezekben van – mormolta a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen. Még a sírást is abbahagytam, annyira megdöbbentem a szavain. Felnéztem rá, miközben
letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem láttam belőle sokat, a hold fénye az egyre sűrűbb felhőzet mögül bukkant elő néhol, hol fenyegető árnyakat fessen a lord vonásaira. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Maga sem bízik benne, akkor én hogy tehetném? Caden megvonta széles vállát, de nem válaszolt. Hosszú ideig csak Hercules lassú lépteinek zaját hallottuk. Zaklatottságom múlóban volt, és beletörődtem, hogy a következő hónapban ezen a különös szigeten fogok élni, ennek a különös családnak az életébe furakodva. – Szívesebben mentél volna a hajóra? – kérdezte váratlanul a gróf, amikor kiértünk az erőből, és a távolban megpillantottuk a kastélyt. Alaposan mérlegeltem a választ, végül megráztam a fejem. – Nem. – Nem? – visszhangozta döbbenten Caden, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. – Miért? Hangosan felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. Hűvös volt az éjszaka, de a férfi karjaiba és a köpeny melegségébe képtelen volt behatolni. Élveztem ezt a pillanatot, azt kívántam, bárcsak tovább tarthatna. – Alynn nagyon határozott személyiség, nem olyan, mint én. Pontosan tudja, mit miért csinál. Ahogy a szavaiból kivettem, valami terve lehet a kalózzal... Úgy értem a testvérével... Illetve Ferrarsszal... – hebegtem idegesen, de egy idő után megunta, és legyintett. – Értem, kire célzol. – És nem könnyítené meg a dolgom azzal, hogy elárulja, hogyan nevezzem? Hezitáló csönd, végül kelletlenül közölte. – Devon Gaskell. A néhány évvel ezelőtti csúfos vitánk óta Guy Ferrars – mondta, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a vita forrását, de megelőzött. – Eszemben sincs elárulni, és örülnék, ha nem kérdezősködnél erről. – Rendben, Mylord! – bólintottam, majd folytattam az elméletem megosztását vele. – Tehát az egyik lehetőség, hogy Devonnal megállapodott valamiben, aminek a végrehajtásában csak láb alatt lennék, ezért nem vitt magával. – Nem hiszem, hogy a nővérednek bármikor is láb alatt lennél – mutatott rá a gróf, majd csöndesebben hozzátette. – Ez az egyetlen szimpatikus vonása van. Bölcsen hallgattam, de jóleső érzéssel töltöttek el a szavai. Amikor rájött, hogy nem válaszolok, megkérdezte. – Mi a másik lehetőség? – Ugyanez, csak épp hozzátéve, hogy azt a valamit, amit terveznek, halálos veszedelem fogja övezni, ezért hagyott itt engem. – Miért lennének veszélyes tervei a nővérednek? – Fogalmam sincs. De nekem már a víz is halálos – feleltem, és éreztem, ahogy a szemhéjaim lassan ólomsúlyként nehezednek a szemeimre. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azt még így is láttam, hogy a gróf hitetlenkedve néz le rám. Láttam a pillantásán, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem. – Nem tudok úszni.
– Akkor hogy élted túl a hajótörést? – hangzott a gyanakvó kérdés. Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam. – Gondolom némi szerencsével. – Éreztem, ahogy a férfi egész testében megmerevedik, de nem tudtam mire vélni a haragját. – Sajnálom, ha untatom, de Ön kérdezte. Alynnt apánk megtanította, de én otthon maradtam, így nem látta értelmét. A lovaglást pedig Mrs. Doots tiltotta meg, mert oda nem tudott volna elkísérni. – És mi az, amihez értesz? – kérdezte a lord gúnyosan. Félig lehunyt pillákkal, keserűen csóváltam a fejemet. – Semmihez. Teljesen haszontalan vagyok – motyogtam, aztán mentegetőzésképpen hozzátettem. – Viszont imádok olvasni. Ha elmegyek innen, nevelőnőnek talán felvesznek valahová. Nem fűzött hozzá semmit, én pedig engedtem, hogy az ütem egyhangúsága magával ragadjon. Bíztam benne, hogy a gróf lelkiismerete biztosítja számomra azt a fajta biztonságot, amire ebben a pillanatban olyan nagy szükségem volt. És nem tévedtem...
Fülsiketítő némaságra riadtam. Különös volt a csöndre ébredni a többhetes égi háború után. Amióta Alynn és a kalóz elhagyták a szigetet, szinte egyfolytában zuhogott. Ennek már több mint három hete. Ha nem esett, akkor csak szimplán borongós idő volt, és a sár miatt lehetetlen volt kimozdulni a házból. A bezártságot megszoktam, mindig is szerettem a házban időzni, de ez már nekem is sok volt. Napjaim nagy részét Eloise-szel töltöttem. A nő elárulta, hogy a nagydarab mackós, evezős férfi a férje volt, és közösen határoztak úgy, hogy míg egyikük Devonnál, a másik Cadennél marad szolgálatban. Amikor elhaladtak a sziget mellett, mindig üzentek egymásnak, sőt, Devon gyakran kölcsönadta az egyik csónakot Bennek, hogy néhány órát nyerjenek együtt a feleségével. Bármi is okozta a nézeteltérést a két fivér között, előttem tökéletesen rejtve maradt, és a szolgák kitartását leszámítva semmi nem utalt közelgő békülésre. Bámulatra méltónak találtam Eloise és Ben hűségét, főleg amikor megtudtam, hogy ők ketten nem rabszolgák, hanem fizetett dolgozók, akik ha úgy döntenek, bármikor felmondhatnak a szolgálatból a Gaskelleknél. Erre azonban egyikük sem volt hajlandó. Tayshaun Cavon ragaszkodása még ennél is megrendítőbb volt. A férfi a nap huszonnégy óráját arra tette fel, hogy Caden parancsait várta, teljesítette. Akármilyen apróságról volt szó, az élete derekán járó Tayshaun mindig kéznél volt, és gyakran teljesítette a kimondatlan parancsokat is. Sehogy nem értettem ezt a ragaszkodást, de elfogadtam, és mivel láttam, hogy kényelmetlenül érinti, így nem is faggatóztam. Sikerült szinte mindenkivel barátságot kötnöm. A szakácsné egy nagydarab asszonyság volt, mogorva tekintettel, akitől először rettegtem. Miss Hastingsnek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak Giselle-nek nevezzem. Vénlány volt, mert félelmetes ábrázata elriasztotta a kérőit, vagy soha nem is akadtak – udvarias neveltetésem révén efelől nem faggatóztam. Giselle eleinte tartózkodóan viselkedett velem, én is kerültem a társaságát, mígnem egy nap arra lettem figyelmes, hogy állandóan tüsszög, az orra legalább olyan vörös, mint a szeme, és
láthatóan nagyon szenvedett. Bemerészkedtem a felségterületére, főztem neki egy teakeveréket különböző anyagokból, amiket még otthon tanultam a házvezetőnőnktől. Amikor odanyújtottam Giselle-nek a teát, a nő undorodva eltolta magától, és kijelentette, hogy bizonyára meg akarom mérgezni. – Akkor csak szenvedjen még legalább egy hétig – vontam meg a vállamat, majd letettem a teát az asztalra, vállat vontam, és kisétáltam a helyiségből. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt ezek után, de másnapra Giselle orrfolyása elmúlt, és hálásan mosolyogva üdvözölt. A konyha személyzetét általa nyertem meg magamnak. A gróffal ritkán találkoztam, mintha szándékosan kerülné a társaságomat. Leginkább bezárkózott a könyvtárba, vagy a dolgozószobájába, és ezeket a helyeket én is gondosan kerültem. Ha azonban véletlenül mégis összetalálkoztunk, rövid, udvarias társalgást követően mentünk a magunk útján. Soha nem érintkeztünk, ami a közös lovaglásunk után közel sem volt olyan kellemes érzés, mint hittem volna. Magamnak is alig mertem bevallani, de hiányzott Caden biztonságot nyújtó ölelése. A második héten végre elállt az eső, és a harmadik hét elejére megszikkadt annyira a talaj, hogy vegyem a bátorságot, és kimerészkedjek a szabadba. Mivel már régóta készültem rá, úgy döntöttem, hogy megpróbálok összebarátkozni Herculessel, a gróf hatalmas lovával. Fogtam a reggeliző tálcámról egy almát, és a ruhám zsebébe rejtettem. A ruháim ugyan jócskán hagytak kivetnivalót maguk után, mégis inkább viseltem Nicky, a duci konyhalány bő, szinte zsákszerű ruháit, semmint azokat, amelyeket a kastélyban találtunk. Valamiért idegenkedtem azoktól a ruháktól. Igaz, hogy olyan minőségi anyagokból készültek, amiket még soha nem viseltem, mégis úgy éreztem, mintha Cadennek és úgy általában véve az egész személyzetnek kellemetlen pillanatokat okozhatna a látványa. – Hová igyekszel ilyen izgatottan? – ért utol a hatalmas előtérben Eloise hangja, mire bűntudatosan fordultam felé. A kerolbőrű nő hatalmas kupac ruhát egyensúlyozott gömbölyű csípőjén, és látszott, hogy alig bírja a súlyt. – Csak sétálni akarok egyet – ismertem el, és már indultam is felé, hogy segítsem a cipekedésben. – Ki akarom használni, hogy nem esik. – Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel őszinte mosollyal Eloise, de tudtam, hogy csak udvariasságból teszi. A fekete nő imádta a munkáját a kastélyban, és időpocsékolásnak tartotta volna a sétálgatást a kertben, vagy hatalmas, életveszélyes lovak etetését apró almával. – Nem, köszönöm. És te akarod, hogy segítsek a mosásban? – Azt hiszem, Caden egész biztosan szíjat hasítana a hátamból, ha engedném, hogy akár egyet is kisúrolj ezekből – nevetett fel a saját szellemességén Eloise, és szavaira mélyen elpirultam. Igaz volt ugyan, hogy a gróf kerülte a társaságomat, de mindenkivel megérttette a birtokon, ha nem az egész szigeten, hogy úgy vigyázzanak rám, mintha legalábbis porcelánból lennék. Soha ennyien nem figyeltek és vigyáztak, mint ezekben az időkben. – A gróf merre van? – kérdeztem félszegen, szemlesütve, nehogy Eloise észrevegye, olyasmire készülök, amit helytelenítene.
– Még nem ébredt fel. Na, menj csak nyugodtan, mielőtt újra rákezdi – engedett utamra Eloise, nekem pedig nem kellett kétszer mondani. Egyenesen az istálló felé vettem az utamat, és reménykedtem benne, hogy az istállófiú, Max nem fog a környéken tartózkodni. Egyszer már megpróbáltam bejutni Herculeshez, de Caden rajtakapott. Éktelenül dühös lett, amikor rájött, hogy egyedül akartam a lovak közelébe menni, és alaposan lehordta szegény Maxot, amiért engedte. Körülnéztem, de a birtok csöndes gyönyörűséggel sóhajtozott a napsütésben. Minden annyira békés volt, és eldöntöttem, hogy ha itt végeztem, valóban sétálok egyet a mezőn. Beléptem az istállóba, és a túlsó oldal felé indultam. Tudtam, hogy az utolsó boksz a gróf lováé. Félelem kerített a hatalmába, mielőtt még odaértem volna, és megtorpantam. – Csak odaadom neki, és megyek – motyogtam, és már indultam volna tovább újonnan merített bátorságommal, amikor váratlanul valami megbökte a hátamat. Riadtan ugrottam egyet, de ahogy megfordultam, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak Erebosz az. A hatalmas bestiáról már az első napokban kiderült, hogy valóban vérszomjas, ha valami gonosszal van dolga, de egyébként kezes bárány. Az első estéimen egyedül voltam éjjelente, mert a kutya el nem mozdult volna a gróf mellől, de az első hét végére, mint akire ráparancsoltak, a szobám elé költözött. Nem értettem a hirtelen átpártolását, mindenesetre örültem a társaságának. Ahogy most, az istállóban is. – Üdvözlöm lordságod! – vakargattam meg mosolyogva az állat hatalmas fejét, mely így ülő helyzetében is felért a mellkasomig. – Kicsit későn kelt ma, nem gondolja? Erebosz bölcsen nézett rám aranyszínű szemeivel, vörös bundáján megcsillantak az épület falának résein át beszűrődő nap sugarai. Néha elgondolkodtam, hogy több bátorság szorult ebbe a hatalmas kutyába, mint belém. De ha ez a kutya nem bánt, akkor talán Hercules is megkönyörül rajtam végre. Magam sem értettem, miért akarok annyira a barátja lenni, de valami hajtott felé, és én meg sem próbáltam ellenállni a késztetésnek. Mintha csak a gazdájáról lenne szó. Gyakran eszembe jutott, hogy azért folytatom ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet a fekete ménnel, hogy a gazdájához vezető utat is meglássam magam előtt. Gyorsan elhessegettem magamtól a buta gondolataimat, és lenéztem Ereboszra. – Vigyázol rám, ugye? – motyogtam bizonytalanul, mire a kutya boldogan elődugta hatalmas pofájából a nyelvét, és beleegyezően lihegett. Még egyszer megpaskoltam a fejét, majd elindultam az utolsó boksz felé, ahonnan hangos, elégedetlen prüszkölés hallatszott. Amikor megpillantottam Herculest újra elfogott a félelem, de erőt vettem magamon, és az ajtajához léptem. – Szia – cincogtam megszeppenten, mire az állat dobolt kettőt a mellső lábával. Felé nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de elhátrált előlem. – Emlékszel rám, igaz? Hercules ingatta méretes fejét előre-hátra, mintha csak azon volna, hogy figyelmeztessen, jobb, ha menekülök. Hátráltam egy lépést, kezemet a zsebembe süllyesztettem, és körbetapintottam az alma sima gömbölyűségét. Könnyebb lenne elmenekülni... Nem! Soha többé nem akartam meghátrálni félelemből. Bizonytalanul felemeltem a zárat, és
résnyire nyitottam az ajtaját. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, így már nem választott el semmi az óriási állattól, aki egyre idegesebben vette tudomásul a jelenlétemet. Kivettem az almát a zsebemből, és a ló felé nyújtottam, miközben egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá. – Nézd csak, ezt neked hoztam! Hercules nem díjazta a bátorságomat, éjfekete szemeivel ellenségesen figyelt, miközben egyre gyakrabban, egyre ingerültebben emelgette a mellső lábát. Amikor egy újabb lépést tettem felé, váratlanul a hátsó két lábára emelkedett, és felágaskodott előttem, mint valami megtestesült fenyegetés. Riadtan hátráltam el tőle, de legnagyobb meglepetésemre valami keménybe ütköztem. Egy erős kar fonódott a derekam köré, és amikor meg akartam fordulni, megakadályozta. Tudtam, hogy Ő az. Más nem lehetett. Más nem váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és még csak meg sem kellett szólalnia. Hercules továbbra is idegesen toporgott, de a helyén maradt a boksz távolabbi sarkában. Már épp meg akartam kérdezni a grófot, hogy ezek után mik a szándékai, amikor szabad kezét lassan az enyém alá támasztotta, és lágyan kényszerített, hogy újra a ló felé nyújtsam az almát. – Beszélj hozzá! – súgta Caden, a hajamban éreztem forró leheletét, és akaratom ellenére borzongás futott végig a gerincemen, mint valami lágy simítás. – De mit mondjak? – értetlenkedtem, és a bal kezemmel a férfi derekamra kulcsolódó kezébe kapaszkodtam görcsösen. Úgy tűnt, nem bánja, mert nem húzódott el, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mennyire jó érzés újra a közelében lenni. – Néha nem az a fontos, mit mondasz. Néha az a lényeg, milyen hangsúlyt használsz – magyarázta Caden fojtott hangon, és közben magamon éreztem átható pillantását. – Csak beszélj hozzá, hogy érezze a bátorságod és a nyugalmad! – Talán jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert sem nyugodt, sem bátor nem vagyok ebben a pillanatban – világosítottam fel a grófot, mire éreztem a mellkasát összerándulni az elfojtott nevetés miatt. – Hiszen Erebosz is veled van, aki ugye vigyáz rád. Ugyan, mi bajod eshetne? – vallatott gúnyosan a férfi, mire megmerevedtem a karjaiban. Hallgatózott! Az ördög vinné el ezt az alakot! El akartam húzódni, feladni az egészet, de szorosan tartott, sőt, lábát az enyém mögé tolva kényszerített egy újabb lépéssel előre. – Ha már idáig eljutottál, nem akarhatod feladni. Hercules türelmetlennek és bosszúsnak tűnt, füleit figyelmeztetően hátracsapta, ahogy elégedetlenül figyelte a tétovázásomat. Biztos voltam benne, hogy ha a gróf nem lett volna velem, már régen agyontaposott volna. – Gyerünk, Danielle! Hiszen én is itt vagyok veled – búgta a gróf, és tudtam, hogy előrehajolt, mert ezúttal a fülemnél éreztem a leheletét. Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán csöndesen beszélni kezdtem. Utólag már nem emlékeztem pontosan, miket mondtam, csupa ostobaságot az almáról, hogy milyen finom, lédús minden cseppje, meg mennyire boldoggá tenne, ha elfogadná tőlem. Azt vártam, hogy a gróf gúnyosan rám förmed, amiért ilyen ostobaságokkal traktálom ezt a szegény óriást, de Caden végig csöndben volt. Szinte biztosra vettem, hogy mélyre ható, fenyegető pillantását végig a lován tartja.
Akármit is csinált, hálás voltam neki, mert végül Hercules megkönyörült rajtam, és úgy döntött, méltónak talál ahhoz, hogy a tenyeremből elfogadja a gyümölcsöt. Olyan hirtelen hajolt közel, hogy hátrahőköltem, és vissza akartam rántani a kezemet, de Caden ott magasodott mögöttem, és nem engedett elmozdulnom. Erős kezével megtartotta a csuklómat, így a tenyeremből evett a hatalmas állat. Hercules szája puha volt, és hosszú szőrszálak csiklandozták a bőrömet, amíg elkapta tőlem az almát. Csöndesen felnevettem, de mosolyom az arcomra fagyott, amikor Caden elengedte a derekamat, és megragadva a másik kezemet a ló feje felé irányította. – Caden, én nem hiszem, hogy... – Sss... Csak érezd, ne gondolkodj! – utasított gyöngéden, miközben egyik kezemet a ló pofájára irányította, a másikat pedig puha orrára. – Simogasd meg! Remegő kézzel tettem eleget a parancsnak. Hercules szőre sima volt és selymes. Ahogy végigfuttattam az ujjaimat nemes vonású orrán, elégedetten sóhajtott. Az almát két ropogtatással elintézte, és sötét szemeiben hálás fényt láttam felvillanni. Úgy döntöttem, mára éppen eleget kockáztattam az életemet, ezért lassan visszahúztam a kezeimet, és engedtem, hogy Caden kihátráljon velem a bokszból. Csak akkor engedett el, amikor visszazárta az ajtót. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nekitámaszkodott, és amikor felém fordult azt kívántam, bárcsak a hatalmas ló patáival néznék szembe. – Teljesen elment az eszed? – rontott nekem a férfi, mire ijedten hátráltam egy lépést. Ezért a lépésemért mélyen megvetettem, és a világ gyávájának tituláltam magam. – Én csak... – Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem vagyok itt? Meg akarsz halni? – Caden a végére már kiabált, én pedig egyre riadtabban figyeltem villámokat szóró barna szemeit, melyek mintha haragjában még sötétebb árnyalatot öltöttek volna. – Csak szerettem volna összebarátkozni vele – mentegetőztem, miközben arra gondoltam, ennél szánalmasabb érvet nem is találhattam volna ki. – Barátkozni? Az istenért, Danielle, ha barátkozni akarsz egy náladnál tízszer akkora fenevaddal, leszel szíves előtte figyelmeztetni, rendben? – Caden tombolt, én pedig a legszívesebben elrohantam volna. Meg is tettem volna, de a rémületem csupán annyira vitt rá, hogy egész a falig hátráljak. A gróf pedig velem együtt mozgott, mígnem újra ott magasodott előttem. Férfiasságának minden részletét érzékeltem, az illata beszivárgott az orromba, fekete ingje be volt tűrve hasonló színű nadrágjába. Csizmája a térdéig ért, az oldalán pedig egy lovaglópálca függött. Ingjének felső három gombja nem volt begombolva, így láttatni engedte izmos mellkasát. Haja szabadon omlott a vállára, és arcán olyan mértékű indulatok váltakoztak, amit nem értettem. – De sikerült. Elfogadta tőlem az almát. – Ha nem lettem volna itt, elfogyasztott volna reggelire – vágott vissza a férfi azonnal, és hangja keményen csattant, ahogy folytatta. – Nem biztos, hogy csak magadra kell vigyáznod, erre nem gondoltál? Nem lehetsz ennyire felelőtlen! A szavai hideg zuhanyként értek, és valamiért rosszabbul érintettek, mint szerettem volna. Vissza akartam vágni, valahogy megsebezni, ahogy ő tette velem. Sosem tudtam hitelesen
hazudni, ezért igyekeztem latba vetni minden színésznői képességem, amikor újra megszólaltam. – Amiatt már nem kell aggódnia. – Hogy érted ezt? – hüledezett. – Nem hiszem, hogy ezt olyan sokféle módon lehetne értelmezni – feleltem maró gúnnyal a hangomban. Caden jóképű arcára kiült a döbbenet. Már megtörtem volna, hogy elmondjam az igazságot, de nem akartam. Ostobaság lett volna a részemről egy olyan férfit magam mellé láncolni, aki annyira szabadulni próbál tőlem, hogy hetekig kerülte a társaságomat. Megacéloztam az akaratomat, és vártam, hogy reagáljon valamit. – És mióta nem kell aggódnunk emiatt? – érdeklődött cinikus gyanakvással, mire idegesen nyeltem egyet. – Csupán két napja – motyogtam, és bizakodtam, hogy nem kér bizonyítékot a havi bajomra. Hogy eltereljem a figyelmét hozzátettem. – Most már nyugodtan utamra engedhet a nagyvilágban, Mylord. Nem kell félnie, hogy a tette komolyabb következményekkel járt. Caden arcára kiült az a kifürkészhetetlen kifejezés, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mielőtt válaszolhatott volna, Eloise lépett be az istállóba. Szemeiben riadalom, és meglepettség csillogott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy még karamellkrém bőrén is átütött. – Caden, vendéged érkezett – nyögte ki nehezen, amikor mindketten kérdőn fordultunk hozzá. A gróf ajkáról hangos sóhaj szakadt fel. Megkönnyebbülés, neheztelés...? Nem tudtam megállapítani, mit érzett, de feltűnt, hogy nem javított ki, amikor nem a nevén szólítottam. Valamiért úgy gondoltam azonban, hogy nem felejtette el, csupán félretette későbbre. – És ki az? – kérdezte mintegy mellékesen, és közben le nem vette rólam a szemét. Pillantása a lelkem mélyéig hatolt. Eloise olyan sokáig nem felelt, hogy Caden megunta a dolgot, és ingerülten rámordult. – Ki jött, Eloise? – Naomi – suttogta hosszú szünet után a nő, szavai mégis mintha sziklaomlásként hatottak volna a fagyos csöndbe. A levegő megfagyott körülöttünk, Caden halálra váltan nézett Eloise-re. Beletelt egy percbe is, mire össze bírta szedni magát. Bárki volt is ez a Naomi, cseppet sem irigyeltem. Ahogy Caden a ház felé indult, az arcán olyan mértékű haragot láttam, amit soha nem szerettem volna megtapasztalni. – Ki az a Naomi? – kérdeztem Eloise-t, amikor a gróf elviharzott a kastély felé. Úgy tűnt, mintha az időjárás az indulatait tükrözték volna, mert egy vakító villanást követően a környéket éles mennydörgés rázta meg. – Elmondtad neki? – kérdezett vissza Eloise, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet. A nő tudta! Fogalmam sem volt, honnan, mert én nem észleltem magamon semmi változást. Nem firtattam, a lényegen nem változtatott. – El kellett volna, kislány – sóhajtott lemondóan Eloise. – Nagyon el kellett volna. Figyeltem Cadent, ahogy eltűnik a kastély ódon falai között, és azon tűnődtem, min változtatna az igazság? Feleségül venne, és élhetnénk egymás mellett úgy, ahogy az elmúlt három
hétben? Kirázott a hideg a gondolatra. Nem! Lord Gaskell soha nem fogja megtudni. A menstruációm másfél hete késett...
8. Búcsú
gondolatok:
"A pióca és az angyal... Ne gyűlölj, Angyalom! Ne ítélkezz fölöttem! Engedd, hogy beléd feledkezzem!" – Caden "Ne gondolkozz! Ölelj! Szeress! Végül ints búcsút, ha elérkezik a reggel! Távozz csöndes méltósággal..." – Danielle "Boldogságuk megrontója végre egy fedél alatt velem. Édes bosszú! Ébresztő!" – Tayshaun Cavon
Danielle Miss Naomi LaFaurguae érkezése nagyjából egy téli, fagyos hóviharral volt azonos szinten, ami a fogadtatást illeti. Az eső újra rákezdett, és ezúttal látványos égi háború is kísérte. A Gaskell házban mindenki azon volt, hogy minél előbb lángoljon az összes kandalló és kályha a kastély falain belül. A hangulatot azonban még a forró lángnyelvek sem tudták felmelegíteni, de még enyhíteni sem a fagyosságán. Eloise egyfolytában úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban össze akarna roppanni. Giselle és a konyhalányok olyan nagy serénységgel tüsténkedtek, mintha legalábbis maga a királyné főméltósága látogatott volna el hozzánk. Egyedül Tayshaun maradt olyan, amilyen volt. Hangtalan kőszoborhoz hasonlított a leginkább, de valahogy én mégis megkedveltem. Nem értettem, miért, de úgy éreztem, a férfi olyan horderejű dolgot titkol, ami még az enyémet is meghaladta. Ritkán beszélgettem vele, mert szinte soha nem beszélt, de ha tudott, mindig a segítségemre volt. És ami miatt végképp a szívembe zártam a marcona óriást az volt, hogy mindig Caden
érdekeit tartotta szem előtt. Tudtam, ha Tayshaun nem kedveli a hölgyet, aki vendégségbe érkezett, akkor az illető nem lehet jó hatással Cadenre. Bárki is volt az illető, nem engedtek a közelébe. Az eső miatt újra a kastély foglya lettem, ezért úgy határoztam, hogy olvasok egy kicsit, ahogy szoktam, vacsora előtt. Azonban abban a pillanatban, ahogy megközelítettem a könyvtárat a kastély nyugati szárnyában, abban a pillanatban ott termett szinte a semmiből Tayshaun és közölte, hogy most nem mehetek be oda. Nem sokkal később a konyhánál is hasonlóképpen jártam. Giselle azt mondta, hogy nem mehetek be, mert a hajam átvenné az ételszagot. Hiába biztosítottam, hogy engem nem zavarna, az asszony nem engedett. Végül már csak egyetlen hely volt, ahol meghúzhattam magam, míg a kastély népe úgy nem dönt, hogy elviselik a társaságomat: Caden dolgozószobája. Tudtam, hogy a férfinak is akadnak olyan témájú könyvei, amik lekötnének. A földszinten a legutolsó szoba volt az övé. Hatalmas mahagóni ajtó akkora rézkilinccsel, amit alig bírtam lenyomni. Szerettem ezt a szobát. Nyers volt, és egyszerű, de minden szegletéből sugárzott a gróf egyénisége. Plafonig nyúló széles ablakok engedték a szürke fénynek, hogy behatoljanak a félhomályba, a fal mellett magas szekrényeken sorakoztak a tudományos, mellettük egy kisebb polcos szekrényen a földrajzi és történelmi könyvek. Az egyik óriási ablak előtt egy széles, elegáns íróasztal, melyen katonás rendben sorakoztak az iratok, tintatartók, pennák. A másik oldalon egy kandalló, vele szembe fordítva pedig egy hatalmas karosszék volt. Bizonyára ide szokott a gróf lepihenni, ha túlságosan beletemetkezik a munkájába. Eszembe jutott, hogy talán már nem is olyan sok időm van, mielőtt újra azt mondják, hogy rossz helyen tartózkodom, ezért fürgén odaosontam a történelmi könyveket felvonultató polc felé. Találomra kivettem egyet, belelapoztam, és elmerültem volna benne, ám ekkor váratlanul csöndes köhintés riasztott fel. A könyv kiesett a kezemből és hangosan csapódott a dolgozószoba hajópadlóján. Rémülten pördültem meg a tengelyem körül, és döbbenten bámultam az idegenre, aki az ajtóban várakozott. Nem volt olyan magas, mint Caden, de így is elég megtermettnek tűnt. Rövidre nyírt haja, és divatosra vágott, kackiás bajusza volt a lehető legszőkébb árnyalatban. Szemei macskaszerűek voltak, és olyan kéken csillogtak, mint nyári napsütésben a tenger egy tökéletesen tiszta öbölben. Testalkata vékonyabb volt, mint a grófé, de látszott, hogy erős. Nem szűk nadrágot hordott, mint Caden és Tayshaun szokott, hanem világos, krémszínű harisnyát, amelyhez a legdivatosabb cipellőt viselte. Fodros, hófehér ingje és keményített kézelője kétséget sem hagyott afelől, hogy az illető nem más, mint egy piperkőc. Ahogy engem figyelt, hófehér kesztyűs kezével becsukta maga mögött az ajtót, miközben vékony ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak. Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Volt valami az egész emberben, ami taszítóan hatott rám. Lassan lehajoltam és felemeltem a könyvet, hogy időt nyerjek, mielőtt udvarias társalgásba kellene bonyolódnom. – Hát ide rejtett előlünk – szólalt meg a férfi csöndesen, mintha csak magában beszélne. A hangja sokkal mélyebb volt, de kétségtelenül benne volt a kiejtésében a piperkőcökre jellemző kényeskedő affektálás, amitől a hideg futkosott a hátamon. – Hogyan kérem? – kérdeztem vissza értetlenül, és magamhoz szorítottam a könyvet, aminek
hirtelen még a címét is elfelejtettem. Szabadulni! Szabadulni akartam a helyiségből minél előbb. Egyelőre azonban az idegen teljes vállszélességgel elállta az utamat, így megpróbáltam tökéletesen higgadtnak látszani. – Cadent keresi? – kérdeztem, amikor az idegen hosszú ideig nem válaszolt. A férfi némán mustrálgatott, és lassan egy lépést tett felém. Minden izmomat megfeszítve kényszerítettem magam, hogy ne rohanjak el mellette sikoltozva. – Caden? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, egyik tökéletesen ívelt szemöldöke pedig kérdőn a homlokába szaladt. – Tehát nem Lord Gaskell, vagy Mylord, vagy ehhez hasonló udvarias formaságok. Erre viszont én nem feleltem. A szívem a torkomban zakatolt, ahogy próbáltam kiutat találni, mielőtt kitörne a vihar, de ezúttal nem odakinn a szabadban. A könyvet gyorsan visszatettem a helyére, aztán az ajtó felé indultam. – Ha gondolja, megkereshetem magának. Addig nyugodtan várakozzon... – Nem akarom, hogy megkeresd azt az idiótát – csattant fel a férfi ingerülten, de szinte azonnal mély sóhajjal nyugtatta le magát. Amikor újra rám nézett, már csak kék szemeiben lángolt az agresszió, szinte tapintani lehetett a levegőben. A pánik a torkomat fojtogatta, idegességemben pukedliztem, és újra megpróbáltam elsétálni mellette, de a férfi hirtelen kinyújtotta a karját, és nekitámaszkodott a falnak éppen előttem. – Ha nem bánja, inkább mégis megkeresném – mondtam, de a félelemtől megremegett a hangom. A férfi gúnyos mosolya elárulta, hogy ő is észrevette. Volt valami a tekintetében, ami miatt hátrálni kezdtem. Ő azonban velem együtt mozgott, közben felemelte az egyik hajtincsemet a vállamról, és úgy nézegette, mintha még soha nem látott volna olyat. – Szőke – állapította meg fitymálóan, majd szemtelenül végigmérte Nicky túlzottan bő öltözékét rajtam. – Szolgáló vagy? – Majd szinte azonnal meg is válaszolt saját magának, mielőtt megszólalhattam volna. – Nem. Nem hiszem, hogy az vagy, még ha az öltözéked arról is árulkodik. Akkor más nem lehetsz, csak a szeretője. Igazam van? Úgy tűnt, a férfi lefolytatja saját magával a párbeszédet, én nem is kellek hozzá. Távozni akartam, de oldalra lépett, és nem engedte, sőt, egy lépéssel közelebb került hozzám. – Engedjen elmenni! – követeltem olyan határozottsággal, amit csak képes voltam kipréselni magamból. A férfi még közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de úgy éreztem a könyvespolcot, mintha beépült volna a hátamba. – És áruld már el, miért engedelmeskednék! – búgta bizalmasan, mire félő volt, hogy a gyomrom tartalma a tökéletes ruházatán fog landolni. – Mert, ha nem teszed, eltöröm a karodat, Nado! – hangzott fel a férfi mögött a gróf csöndes, ám erélyes hangja. A férfi meglepetten fordult hátra, majd arrébb lépett tőlem, így már szabadon elmehettem volna. Én azonban a kandalló előtt magasodó Cadenhez futottam, és boldog voltam, amiért
engedte, hogy hozzábújjak. Egész testemben remegtem a megkönnyebbüléstől, és hogy felindultságomat elrejtsem az idegen elől, Caden mellkasába fúrtam az arcomat. Magamba szívtam férfias illatát, és megkönnyebbülten éreztem, ahogy egyik karját körém fonja védelmezőn. – Hát itt vagy, Gaskell! – affektált az idegen, majd csúfondáros mosollyal ajkain a fejével felém intett. – Rátaláltam a rejtett virágszáladra. Nem túl készséges, de kétségtelenül különleges virág. Felnéztem Cadenre, és a szívem hevesen megdobbant, ahogy észrevettem, engem figyel. A pillantása mélyre ható volt, és bár az arca keménységet tükrözött, láttam a barna szempárban a csodálkozó gyöngédséget. – A nővéred már keres egy ideje – szólalt meg a férfihoz intézve szavait, miközben felé fordult. – Valóban? – kérdezte amaz gúnyosan, majd fölényes ábrázatot öltve magára folytatta. – Mindvégig tudtam, hogy rejtegetsz valamit előttünk. Te és a személyzet állandóan kerülgettetek minket, nekem is alig sikerült leráznom azt a behemótot a könyvtárnál. Azonban éreztem a levegőben, hogy itt valami különös dolog lappang. És igazam lett! A férfi rám mutatott a két kezével, mire borzongás futott rajtam keresztül. Caden nem adta különösebb jelét, hogy felbosszantaná az idegen viselkedése. Ellépett a kandallótól, közelebb került a férfihoz, és közben mintegy mellékesen a háta mögé tolt. – Nem szokásom titkolózni a saját házamban, Nado! De figyelmeztetlek! – Kis szünetet tartott, és megvárta, amíg a férfi hideg kék szemeit rólam átvándoroltatta hozzá. – Soha ne merj közelebb lépni hozzá, mint ahol most állsz! A férfi hirtelen diadalmas kiabálást hallatott. – Aha, tehát mégis különleges! Ettől csak még érdekesebb – morfondírozott, majd társalgási hangnemben folytatta. – Mivel néhány napra össze leszünk zárva, nem mutatnál be a hölgynek? – látva Caden fenyegető testtartását, biztos voltam benne, hogy az arckifejezése még ijesztőbben festhetett. A férfi sietve hozzátette. – Csupán azért, hogy el tudjon küldeni a pokolba, ha inzultálni merészelném. Caden háta mögött álltam közvetlenül, de nem értem hozzá. Nem tudtam, hogy tudatában vane a közelségemnek, de engem kifejezetten megnyugtatott. Azóta nem éreztem ilyet, mióta hazafelé tartottunk az Alynnel való találkámról, és én elszenderedtem a karjaiban lóháton. – Danielle, ha ez az úr három lépésnél közelebb merészkedik hozzád, míg itt tartózkodnak, akkor sikíts olyan hangosan, ahogy a torkodon kifér! – hangzott az utasítás Cadentől, és a férfi vele szemben olyan döbbent arcot vágott, mintha legalábbis gyomorszájon vágták volna. A következő pillanatban azonban összeszedte magát, és közelebb lépve felém nyújtotta az egyik kesztyűs kezét. – Modortalan Gaskellek! Kedves Danielle, engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Válaszra sem várva elegánsan meghajolt. – A nevem Philippe Nado, és bármikor örömmel állok rendelkezésére, ha elege lesz ebből az őstulokból! A modora olyan simulékony volt, mint a vajba mártott kés, mégis libabőrös lettem tőle. Félig Caden háta mögött álltam, úgy tűnt, mintha ő is a válaszomra várna. Belenéztem Philippe rideg, jégkék szemeibe, és meggondolatlanul kiböktem az igazságot.
– Inkább vonulok az éhes medve barlangjába önként, semmint egy kígyót melengessek a keblemen. Philippe szemei haragosan felvillantak. – Szolgáló létedre felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg, és észre sem vette, hogy úgy beszélt hozzám, mintha Caden ott sem lenne. – De ezt már megbeszéltük, nem igaz? Nem vagy szolgáló, hanem... – Csak még egy szó, Nado! – szakította félbe fenyegetően Caden a férfit. – Csak egyetlen szó, és úsznod kell a következő szárazföldig. Megadhatnád nekem ezt az örömet! – Őrült vagy! – affektálta Philippe, de arcáról lehervadt a fölényes mosoly, miközben idegesen nyelt egyet. – Lehet, de ez akkor is az én szigetem – vonta meg a vállát Caden hanyagul. – Megengedhetem magamnak. Téged viszont, ahogy már mondtam, keres a nővéred. Nado bólintott. Elvesztette a csatát, a pillantása azonban elárulta, hogy a háborút még nem adta fel. – Rendben. Megyek, és megkeresem – mondta, majd elsétált Caden mellett. Mikor mellém ért, megtorpant egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyintett, és szó nélkül kisétált a szobából. Csöndes meghittségben álltunk a szoba közepén, Caden nekem háttal. Egyfolytában, gyors egymásutánban peregtek a fejemben az eltelt néhány perc mozgalmas eseményei, és a szívem csak nagy nehezen akart helyreállni a normális ritmusba. – Éhes medve? – fordult felém lassan, és teljesen megdöbbentő látványt nyújtott mosolygós arcával és gyöngéd pillantásával. Éreztem, ahogy a zavartól pír önti el az arcomat, és csak hogy csináljak valamit, az ujjaimat összefontam magam előtt. – És én sikítsak, ahogy a torkomon kifér? – próbáltam visszavágni, mert ez legalább olyan butaságnak tűnt a számomra, mint az én hasonlatom. A mosoly azonban eltűnt Caden arcáról, helyére szenvedő kifejezés került. Megragadta a karomat, és megrázott. – Az teljesen komoly volt, Danielle! – jelentette ki szenvedélyesen. – Ez a piperkőc igazán veszélyes. Soha ne maradj a közelében! Soha ne maradj vele kettesben, de ha mégis, akkor sikíts, hogy meghallja bárki! Nem feleltem, csak néztem fel rá némán, és nem értettem, hogy képes az erejével ennyire elkápráztatni engem. Barna szemeiben annyi érzelem lángolt, olyan hévvel, amiről soha nem hittem volna, hogy létezhet. Azonban ahogy viszonozta a pillantásomat, írisze alig észrevehetően elsötétedett, az arca pedig elkomorodott. – Tudom, mire gondolsz – folytatta a gondolatmenetet, hangját egészen elhalkítva, hogy alig hallottam. Elengedte a karomat, és zsebre dugta a kezeit, mintha így akarná önmagát gátolni, nehogy újra megérintsen. – Tudom, de higgy nekem, Danielle! Amit én tettem veled, semmi ahhoz képest, amire Nado képes! Lehajtotta a fejét, így már nem láthattam a tekintetét.
– Van fogalmad róla, milyen érzés volt a karjai közt látni téged? – szólalt meg újra, és hirtelen olyan meggyötörtnek tűnt, hogy a legszívesebben vigasztalón átkaroltam volna. – Milyen? – kérdeztem ehelyett, de hiába reméltem, nem nézett rám újra. Hosszú ideig maradtunk így tökéletes némaságba burkolózva. Már azt gondoltam, nem is válaszol, amikor hirtelen kiegyenesedett, és hátrált egy lépést. – Menj vissza a szobádba, Danielle! – váltott vissza a mélységesen komoly hangulatból udvariasan társalgóvá. – A vacsorádat ott fogyaszd el, míg a vendégeink itt tartózkodnak. Holnapra elmúlik a vihar, akkor két hajó is érkezik a kikötőbe. Egy délelőtt, egy délután. Az egyikre felteszem őket mindenképpen. – Miért engedi nekik, hogy itt legyenek, ha egyszer ennyire nem szívleli a társaságukat? Caden szomorkás pillantást vetett rám. Előhúzta kezeit a zsebéből, és a hatalmas karosszék karfájára támaszkodott, így egy magasságba került a tekintetünk. Annyira könnyű volt elveszni a szemeiben... – Akármilyen szörnyetegnek is tartasz, még a legnagyobb ellenségeimet sem tenném ki az időjárás viszontagságainak – mondta, majd fanyar mosollyal hozzátette. – De azért rajtuk tartom a szemem, így a vacsorán részt veszek. – Miért nem akarja, hogy én is... – Elég, ha az egyikünk szenved, nem igaz? Neked már így is éppen elég bajt okoztam – mutatott rá egyre halkuló hangon. – Ha holnap hajó érkezik, az egyikkel én is elmehetnék... – kezdtem, de újra félbeszakított: – Nem! – Miért nem? Hiszen azért tartott itt, mert fennállt a lehetősége, hogy az örökösét hordom a szívem alatt – kíméletlenül folytattam. Ha csak egy szikráját láttam volna, hogy nem csak a gyerekének kihordóját látja bennem, azonnal színt vallottam volna. – És ez a lehetőség ugyebár elveszett – fejezte be a gondolatmenetemet a gróf, majd morfondírozva megkérdezte. – Hány napja is? Megköszörültem a torkomat, hogy időt nyerjek, mert hirtelen kiment a fejemből, mennyit mondtam neki az istállóban. Caden barna szemei mindentudón villantak rám, de semmi jelét nem mutatta, hogy rájött volna a titkomra. – Két napja – böktem ki végül, és elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt. – Megértem, amiért el akarsz menekülni, de örülnék, ha várnál a távozásoddal még egy hetet. Tayshaun is akkor megy a szárazföldre, és elkísérne téged. – Igazán nem akarok neki ilyen kellemetlenséget okozni – szabadkoztam, mire a gróf pillantása valahová mögém vándorolt. – Kellemetlenséget okoz neked elkísérni Danielle-t? Megfordultam, hogy lássam, de már tudtam, hogy Tayshaun megtermett alakját fogom magam előtt látni. A férfi rám mosolygott az ajtóból, vastag karjait összefonta széles mellkasa előtt. – Nem probléma – jelentette ki szűkszavúan, mire a szemeimet forgattam. Mind tisztában voltunk vele, hogy ha Caden azt mondja neki, hozzon a karjaiban több mázsa forró lávakövet, azt is ugyanilyen pléhpofával megteszi. Ebben az esetben azonban úgy tűnt,
leszavaztak, ezért jobbnak láttam visszavonulni. – Rendben. Látom, a saját sorsomról éppen elegen döntenek helyettem, ezért ha nem bánják, valóban visszavonulok az aranykalitkámba – búcsúztam a férfiaktól könnyed gúnnyal, mert ennyit azért magaménak éreztem, majd felemeltem a szoknyám elejét, és kihúzott derékkal kivonultam a szobából. Csupán az első lépcsőfordulóig jutottam, amikor rájöttem, hogy a lépéseim nem csak a magas falak miatt visszhangoznak. Hátrafordultam, és a folyosó túlsó végén Tayshaunt láttam, amint árnyékként követi a mozdulataimat. A férfi szabadkozva vonta meg széles vállait, majd biztatón rám mosolygott, és biccentett a fejével. A szobámba lépve elgondolkodtam. Nem voltam teljesen ostoba. Tisztán láttam, hogy a házban senki nem fogadta kitörő örömmel a vendégeket. Bár a nővel még nem volt szerencsém találkozni, Nadotól határozottan végigfutott rajtam a hideg. Volt a férfiban valami hidegség, ami halálra rémített. Nem lesz nehéz Caden parancsát teljesíteni, ami a sikolyt illeti. Ami pedig a többit... Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mégsem éreztem megkönnyebbülést. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és elgondolkodva néztem ki az ablakomon. A környék még ilyen borongós hangulatában is álomba illő volt. Szerencsés lesz az a nő, aki majd egy nap Caden oldalán állva kijelentheti, ő Gaskell úrnője. Lenyeltem a könnyeimet tudván, hogy soha nem lehetek az a nő. Nem akartam sem egy örökös, sem a vágy kedvéért mellette maradni. Az eltelt időszakot végiggondolva rádöbbentem, hogy végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem a grófba. Emiatt nem maradhatok a szeretőjeként, de nem maradok a gyermeke anyjaként sem egy kényszerházasságban. A szerelem olyan büszkeséggel vértezett fel, melyről korábban nem is álmodtam. Ha nem maradhatok a szerelmeként, akkor nincs értelme a további tartózkodásomnak a szigeten. Holnap két hajó indul. Könnyedén eltűnhetek, csupán rosszullétet színlelek. Biztos voltam benne, hogy a korábbi hajóra a gróf felteszi a vendégeit, így nekem a délután maradt. Mielőtt azonban elmennék még volt egy teljes napom. Ki akartam használni minden pillanatot, amit a gróffal tölthetek. Sebtében kapkodtam le magamról a ruhát, és előkotortam azt, amelyet az elutazásom napjára tartogattam. Halvány levendulaszínű ruha, fehér csipkeszegéllyel. Egyszerű, bár a dekoltázsban kissé merész. A célomnak éppen megfelelő. Tudtam, hogy ha mást nem is, Caden legalább vonzódik hozzám. Ezt már az első szigeten töltött éjszakám után egyértelműen a tudomásomra hozta. A bekövetkezett másnapi sajnálatos esemény óta ugyan visszafogta magát, és a társaságomban mindig tökéletes úriember módjára viselkedett, mégis éreztem minden mozdulatában, hozzám intézett szavaiban a lappangó szenvedélyt. Akkor az istállóban is éreztem. Ahogy megérintett, ahogy a szavait hozzám intézte. Biztos voltam benne, hogy mint nő nagyon is beindítom, ám ami ennél is meglepőbb volt a felismerés, miszerint ő is ilyen hatással van rám. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az a férfi lobbantja lángra a testemet és a lelkemet, aki erőszakkal vette el egyetlen kincsemet. A hajamat hátrafésültem, oldalt feltűztem, és engedtem, hogy lazán a hátamra omoljon. A ruha szabadon hagyta a vállaimat, és mély bepillantást engedett a dekoltázsomba, de nem olyan mélyet, mintha valamelyik szomszédos szobában lévő ruhát vettem volna fel. Nicky ruhái közül egyik sem volt megfelelő, ezt Eloise szerezte a faluból állítólag.
Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, majd félszegen kiléptem a szobából. Fuldokló köhögés hangzott fel az egyik oszlop árnyékából. Tayshaun lépkedett felém bizonytalanul, ugyanakkor határozottan kedélyes mosollyal az arcán. Amikor odaért, felém nyújtotta a karját, mire incselkedve néztem fel rá. – Hogyhogy nem mögöttem jön, mint az árnyékom? – Nem engedhetek egy angyalt a viperafészekbe erős támaszték nélkül – felelte a férfi, én pedig mosolyogva elfogadtam felém nyújtott karját. Ahogy lépkedtünk lefelé a lépcsőn egyre idegesebb lettem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Végül is ez csak az én számomra az utolsó este, mindenki más úgy tudja, hogy szokványos, csak egy a sok közül, még legalább egy hétig, míg itt tartózkodom. – Egészen elkomorult, Milady. Van valami probléma? Pillanatig hezitáltam, megosszam-e ezzel a hatalmas férfival a maroknyi gondomat, végül úgy döntöttem, bizalmamba fogadom. – Mi van, ha nem örül nekem? Ha mérges lesz, amiért a határozott utasítása ellenére csatlakozok hozzájuk? Talán egyedül akar maradni a vendégeivel. Talán... – folytattam a sorolást, minden aggodalmamat megosztottam az öreggel, aki egész a lépcső aljáig türelmesen hallgatott. Ott aztán megállt, és vele együtt én is. Ahogy felnéztem rá, szürke szemeiben annyi meleg fény csillogott, hogy könnybe lábadt a szemem. – Abban a pillanatban, ahogy kegyed belép azon az ajtón – intett a fejével az ebédlő felé, ahonnan vészterhes csönd hallatszott ki –, az ő éjsötét egén, mint fénylő napsugár fog felragyogni, Danielle. – Azt hiszem, Ön túloz, drága Tayshaun! – nevettem fel csöndesen, bár a nevetésem kissé hisztérikusan csengett. Megpaskoltam az öreg karját. – Köszönöm! – Felkészült? Bólintottam, és elindultunk a végzetem felé. Mielőtt beléptünk, egy gondolat ötlött az eszembe, és befészkelte magát a fejembe. Az utolsó estém. Az utolsó pillanataim Cadennel, mielőtt végleg elválnának az útjaink. Nem engedhetem, hogy bármi elrontsa. Azt akartam, hogy így emlékezzen rám. Kihúztam magam, és felemeltem a fejemet, ahogy átléptük a küszöböt. Már mindenki a vacsoraasztalnál ült. Az asztalfőn Caden foglalt helyet, tőle balra egy feltűnően mutatós, vörös hajú nő, akit azonnal beazonosítottam az apró képen látható szépséggel a kunyhóban. Az asztal túlsó végén Philippe Nado helyezkedett el, tökéletesen kikészített arccal, szépségpöttyel az ajka fölött, de meglepő módon a szokásostól eltérően paróka nélkül. Ezt úri körökben is csak a legjobb baráti körön belül engedte meg magának egy hozzá hasonló piperkőc. – Szóval ő az. Igazad volt, Philippe, valóban mutatós madárka – szólalt meg a vörös hajú nő, és vörösre kent ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. – Én megmondtam, Naomi – vont vállat a férfi, miközben mindketten tetőtől talpig alaposan végigmértek. Kezdtem magam kínosan érezni, mintha legalábbis rabszolgavásáron lettünk volna. A harag lángra lobbant bennem, és még mielőtt átgondolhattam volna, kicsúsztak a számon a gondolataim.
– Óhajtják, hogy a fogaimat is megmutassam, vagy megelégednek a felszíni látvánnyal? A szám elé akartam kapni a kezemet, megdöbbenve a saját merészségemen, de Tayshaun, mintha kitalálta volna a gondolataimat, szorosan megmarkolta az ujjaimat. Lassan az asztalhoz vezetett, és Naomi legnagyobb bosszússágára a Caden jobbjára eső széket húzta ki nekem. Először néztem a grófra, mióta beléptem a helyiségbe. A férfi merev testtartással felállt, míg én leültem, de az arca kifürkészhetetlen maradt. A felszólalásomra sem reagált semmit, annál inkább Nado, aki hangosan felnevetett. – Mondtam, hogy éles a nyelve. – Valamivel ellensúlyoznia kell az egyszerű származását, amit tökéletesen tükröz a megjelenése – jegyezte meg maró gúnnyal a nő, mire összerezzentem. Cadenre néztem, hátha a segítségemre siet, de ő elmélyülten tanulmányozta a ruhám dekoltázsát. esze ágában sem volt válaszolni, vagy a védelmemre sietni. Igyekeztem elfojtani a csalódottságomat, és minden figyelmemet a felszolgált vacsorára összpontosítottam. – Tehát Caden, drágám. Mielőtt megzavartak bennünket – lesújtó pillantást vetett rám –, ott tartottunk, hogy átengednéd-e nekem az egyik melléképületedet, míg itt tartózkodom. Meglepetten néztem fel, amit a nő is észrevett. Apró, kecses kis kezét Caden karjára helyezte, aki legnagyobb bánatomra meg sem próbálta lezárni magáról. Naomi bizalmas közelségbe hajolt a férfihoz, és az enyémnél sokkal mélyebben kivágott dekoltázsa szinte semmit nem hagyott a képzelőerőre. – Persze, ha úgy akarod, akár közelebb is maradhatok, hogy elérhető legyek, ha úgy kívánod – búgta a nő selymes hangján. Bár halkan beszélt, mindenki tisztán értette a szavait. Elkaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy a keblei súrolják Caden felhajtóját. – Kedves Danielle! Mondja csak, mióta ismeri a legidősebb Gaskellt? – váltott csevegőre Philippe, mire zavartan néztem fel rá. – Kicsivel több, mint egy hónapja – feleltem csöndesen, közben átkoztam magam az ostobaságom miatt, amiért csatlakoztam hozzájuk. – Ahhoz képest meglehetősen otthon érzi magát a kastélyban. A szobámban kellett volna maradnom, hogy egyedül elköltsem a vacsorámat. Milyen bolond voltam, amikor azt gondoltam, hogy Cadent akár egy szemernyit is érdekli, ott vagyok-e vagy sem. A vacsora további része némaságba burkolózva telt. Minden figyelmemet a tányéromon gusztusosan feltálalt fácánragu felé irányítottam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban visszaköszönhet az egész, ezért csöndesen félretettem a villámat, és szemlesütve vártam, hogy a többiek is befejezzék. – Mennyi ideig tervezi, hogy itt marad, Danielle? – érdeklődött Naomi, miközben átsétáltunk a szalonba. A nő fennhéjázó mosollyal nyújtotta a kezét Cadennek, aki azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta. A gróf hozzám lépett, és ellentmondást nem tűrően ragadott meg a könyökömnél fogva, és szabályosan áttuszkolt egyik helyiségből a másikba. Bár meglehetősen nyers volt, érintésére mégis villám cikázott keresztül a testemen. – A hajóm jövő héten indul.
– Valóban? Hogyhogy olyan hosszú ideig marad még a szigeten? – feszegette tovább a témát a nő, én pedig lassan éreztem, hogy az arcom olyan szín ölt magára, mint amilyen Naomi haja. – Danielle távozása nem olyan égető a számomra, mint a tietek – vetette közbe Caden. Hangos horkantás hallatszott az ajtó felől, és nem mertem odanézni, mert biztos voltam benne, hogy Tayshaun röhög a markában, és én sem bírtam volna visszafogni magam. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csattant fel kényeskedő hangon Naomi, és szépség ide vagy oda, de ebben a pillanatban inkább tűnt toporzékoló pelenkásnak, mint előkelő dámának. Caden megvonta a vállát. – Ti beszéltetek. Én már elmondtam az álláspontomat. – A jegyességünk még nincs felbontva – kiabálta magából kikelve Naomi, én pedig éreztem, ahogy a döbbenetem az arcomra fagy. Jegyesek! Atyaisten! Mi a csudát képzeltem? Úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel, ahogy halálra váltan, lassan araszolok az ajtó felé. Caden arca egészen elvörösödött a haragtól. Bárhogy is volt, valamiért nagyon haragudott a mennyasszonyára. – A jegyességünk abban a pillanatban felbontatott, amikor először csaltál meg más férfival. És akkor vált soha meg nem történtté, amikor elszöktél az öcsémmel. A szavai mennydörgésként hatottak a hirtelen beállt csendbe. Meg sem próbáltam megemészteni a hallottakat. Lassan tovább hátráltam, míg azok ketten tovább folytatták elcsépelt szócsatájukat. Valaminek nekiütköztem még az ajtó előtt. Riadtan fordultam meg, és Tayshaun sajnálkozó tekintetével találtam szemben magam. Nem bírtam elviselni az együttérzését. A könnyeim maguktól peregtek végig az arcomon, de ezt már senki nem láthatta, mert Tayshaun mellett kisiettem a szalonból. Már a lépcső tetején jártam, amikor odalenn kivágódott az ajtó. – Danielle! Az erélyes parancshangnemre azonnal megálltam, és igyekeztem összeszedni magam. Hallottam Caden határozott lépteit, de nem fordultam meg, hogy lássam, valóban ő közeledik. – Caden! Hová a fenébe mész? Azt hittem, még beszélgetünk lefekvés előtt! – hallottam Naomi bosszankodását, és összerezzentem, amikor váratlan közelségből hallottam a gróf válaszát. – Akkor hát maradj, és beszélgess, Naomi! A kényszert soha nem helyeztem az élvezet elé – vetette oda Caden, majd meg sem várva a választ, megragadta a karomat, és maga előtt tolva haladtunk a hálószobák felé. Amikor meg akartam állni az enyém előtt, Caden még szorosabban fonta erős ujjait a karom köré. Néhány lépés után döbbentem csak rá, hogy nem az én, hanem az ő hálószobájába tartunk. A szívem már eddig is őrült iramot diktált, a felfedezésemre azonban össze-vissza kezdett kalimpálni. A tudatom felháborodott, mert odalenn mindenki a szemtanúja volt, hogy nem a saját szobámba vonultam vissza, hanem a gróffal a sajátjába. A véleményüket el is könyvelhettem
magamban, és csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben soha nem fogok találkozni velük. Ha mégis, úgy bizonyosan megbélyegzett nőként kell majd leélnem az életemet. – Talán megszállt maga az ördög, hogy lejöttél ma vacsorázni, vagy van valami jobb magyarázatod! – támadt nekem a férfi rögtön azt követően, hogy bezárta mögöttünk az ajtót. Idegesen léptem a kandalló elé, amiben vidám tűz lobogott, megvilágítva lágy fényével a szobát. A különbség nem sok volt az enyémhez képest. A színeket leszámítva csupán egy hatalmas karosszék és egy íróasztal volt, amiből arra következtettem, hogy ezt használhatja dolgozószobának alkalmanként. – Arra gondoltam, talán örülne a társaságomnak, Mylord – feleltem bizonytalanul, és szembe fordultam vele. Nem engedtem, hogy a haragja összezavarjon, bár remegtem, mint a nyárfalevél. Közelebb léptem hozzá, de ő nem mozdult. Csak állt az ajtónak támaszkodva, kezeit a zsebébe süllyesztve, most már pontosan tudtam, miért. – Elment az eszed! – csattant fel továbbra is haragtól fojtott hangon, de lényegesen csendesebben a gróf. – Szétszedtek volna, ha egy perccel is tovább maradunk. Egy pillanatra megtorpantam, majd magamban vállat vontam, és még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Nem akartam a jegyességére gondolni. Nem akartam a jövőre gondolni. Egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit szeretni, mielőtt örökre elhagyom. Még egy lépés, és már előtte álltam szorosan. A ruhám alja és az ő csizmába bujtatott nadrágos lába összeért. Lehajtotta a fejét, hogy egészen a szívem mélyére hatoljon a pillantásával. – Mit akartál ezzel elérni? – kérdezte őszinte értetlenséggel az arcán. Gyönyörűnek láttam. Markáns arca, vonzó, karakteres álla, szigorú szemöldöke, és alatta a szigorú barna szempár. Minden annyira tökéletes volt a szememben, és annyira más, mint a testvére. Külsőleg talán hasonlóak voltak, én mégis megláttam az alapvető dolgot, amiben eltértek egymástól. Én beleláttam a szívébe. Sajnos azonban még ez is kevésnek bizonyult, mert a lord viszont olyan vak volt, hogy nem látott csak a legközelebbi ágyig. Magamban újabb vállvonogatás következett. Nem tehet már bennem semmilyen kárt. Nem vehet el semmit, ami ne lenne már az övé. Ezzel a gondolattal lábujjhegyre emelkedtem. – Ezt – leheltem, kezeimet a tarkója mögé csúsztattam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és óvatos csókot nyomtam kemény ajkaira. Meg sem moccant, mintha szobrot csókoltam volna, de nem adtam fel. Még lejjebb húztam a fejét, ő pedig engedelmesen hajolt le hozzám, míg végre rendesen hozzáférhettem a szájához. Végigcsókoltam merev ajkának minden szegletét, közben félve felpillantottam rá. A látvány egészen megbabonázott. Caden lehunyt pillákkal tűrte a zaklatásomat, kezeit a zsebében tartotta, és arcán a kábulat és a fájdalom összeegyeztethetetlen érzelmei váltakoztak. Végül hátrarántotta a fejét, így már nem értem el, hisz legalább három fejjel magasabb volt nálam. – Menj innen, Danielle! – parancsolta, de kihallottam a hangjából a könyörgést.
Remegtem és féltem a jövőtől, de hirtelen nem számított semmi, csak ő. Annyira elveszett volt, és átláttam rémisztő haragján, amivel sikerült mindenkit elmarnia maga mellől. És megláttam mennyire végtelenül magányos. Összeszorult a szívem, ha csak rágondoltam, miken mehetett keresztül a földszinten tartózkodó vipera miatt. – Nem – mondtam fékezhetetlen vigasztalási vágyamban. A lord szemei felszikráztak a haragtól. – Menj innen most! Egyébként is nehéz türtőztetnem magam a közeledben. Tudhatod, milyen hatással vagy rám – ismerte be, és szemei egész elsötétültek a féktelen érzelmek hatására. Előrehajolt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Felvetted ezt az alig takaró ruhát, Nadonak majd kiesett a szeme. Mintha engedném, hogy egy ujjal is megérintsen... Menj el! – Nem – leheltem alig hallhatóan, mire Caden úgy összeszorította az állkapcsát, hogy félő volt, kitörik az összes foga. – Ha itt maradsz, megint bánthatlak – fenyegetőzött. Belenéztem a szemeibe, és azt akartam, hogy lássa a bizalmat az enyéimben. – Nem fog bántani soha többé. Megígérte nekem. – Danielle, ez az utolsó lehetőséged! Menj el, mert képtelen vagyok tovább ellenállni neked. – Akkor ne tegye! – suttogtam. Karjaimat összefontam a tarkóján, és magam felé húztam. Nem sikerült volna, ha nem teszi, amit szeretnék. Ajkaimat az övére tapasztottam, a testemmel pedig amennyire csak bírtam hozzá simultam. Félig lehunyt pilláim alól láttam, hogy küzd magával, küzd mindazzal, amit tett velem ez idáig, és bíztam benne. Tudtam, hogy soha nem bántana szándékosan, és mára már biztos voltam benne, hogy véletlenül sem. A hasamnál éreztem irántam tanúsított vágyának ékesen meredező bizonyítékát, és tökéletesen elvesztettem a fejemet. Azt akartam, hogy ő is így tegyen. Szétnyitottam az ajkaimat, és a nyelvemet előrenyújtva megízleltem őt. A következő pillanatban megtört, és meggyötörve nyögött egyet. Egyik kezével megragadta a tarkómat, és szorosan tartotta, míg nyelvével mélyen, minden előzetes bevezető nélkül, mélyen behatolt a számba. Szinte felfalt, és én tobzódtam az érzésben. Másik keze a fenekemre csúszott, és szorosan magához vont. Az ölelése szenvedélyes volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy elvesztem benne. Lángra akartam lobbantani, de vele együtt égtem én is. A szám minden egyes részét végigsimította, majd nyelve kéjesen finom mozgásba kezdett az enyémmel. Akaratlanul is viszonoztam, lehetetlen volt neki ellenállni. Végül elfordítottam a fejemet, hogy levegőhöz jussak, amire úgy tűnt, neki egyáltalán nincs olyan nagy szüksége, mert ajka egy pillanatra sem vált el a bőrömtől. A ruhám kifejezetten bosszantotta, és amikor már harmadszorra sem sikerült a kapcsokat szépen, sorban szétszednie, egyszerűen kettétépte. A puszta kezével széttépte azt az erős anyagot, éppen úgy, ahogy akkor a kunyhóban, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Az ereje lenyűgözött, a szenvedélye annyira nyers volt, magával ragadott. Láttam, ahogy csodálkozva, megbűvölten meredt teljesen lemeztelenített testemre, és
rádöbbentem, hogy még alsóing sincs rajtam. A ruha szabása nem tette lehetővé, hogy viseljem. Néhány percbe telt, mire kihámozta magát a szűk nadrágból, és a fehér ingből. Mindent szanaszét dobált, pedig tudtam róla, hogy egyébként a precíz mindenben. – Tökéletes vagy... – lehelte a nyakamba, amikor újra a karjaiba zárt. Szinte fuldoklottam az érzéstől, amit csupasz testünk érintkezése okozott. Szorosabban préseltem magam hozzá, de még így is úgy éreztem, mintha még mélyebben akarnék benne lenni. Caden is zihálva szedte a levegőt, és amikor hatalmas markába zárta a mellemet, mindketten egyszerre nyögtünk fel. Forrongó bizsergés futott végig a gerincemen, amit ívben hátrahajlítottam, felkínálva magam a férfinak. Caden a hüvelyk és mutatóujja közé fogta a mellbimbómat, én pedig felszisszentem a gyönyörtől. Kihúztam a haját összefogó szalagot, és beletúrtam selymes tincseibe. Egyik kezével megtartott a derekamnál fogva úgy, hogy a hátamat egészen hátrafeszítette. A fejét lehajtotta, és ujjait a szájával váltotta fel. Elakadt a lélegzetem, a vérem forrón száguldott a testemben, és abban a pontban keltett fájó ürességet, amerre Caden szabad keze tartott. – Megmutatom, amit a legutóbb elmulasztottam – sóhajtotta a mellbimbómnak, amely a nedvességnek és hűvös leheletének köszönhetően már-már fájóan meredezett előre, szinte könyörögve az érintéséért. Ujjai rátaláltak arra a pontra, ahol előtte senki nem járt. Éreztem, hogy a vágyam miatt érzi a nedvességemet. Zavarba jöttem, el akartam húzódni, de felmordult, a szorítása erősebbé vált, és olyan hévvel csapott le a melleimre, hogy eksztatikus sikoly szakadt fel belőlem. Erős ujjai végtelen finomsággal köröztek a nőiességemben, és kis idő múlva már csak homályos tekintettel tudtam követni mozdulatait. Biztos voltam benne, hogy a látásom soha nem lesz a régi. Közeledtem valami felé, épp, mint akkor a homokban, de akkor túl hamar vége szakadt. – Caden... – könyörögtem magam sem tudtam, miért. Caden felmordult, ajka elengedte a mellbimbómat, és az ajkaimat vette birtokba. Hajunk csapzottan összekavarodott, és lihegésünk hangjai betöltötték a szobát, én pedig úgy éreztem, nem is lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban. – Caden! Kérlek... – nyöszörögtem, amikor végre szabadon engedte az ajkaimat. Falta a testemet. Mohón és nyersen, mégis vigyázva, nehogy kárt tegyen bennem. Ajkai és ujjai fáradhatatlanul mozogtak a melleimen, a nőiességem különböző pontjain. Úgy éreztem, mintha egész a szakadék szélére sodortak volna, ahol várom a veszélyes orkánt, mely végre felkap, és enyhíti a szenvedélyes ürességet az ágyékomban. – Nem bírom – hörögte Caden, és éreztem, ahogy forró merevedését a hasamhoz dörgöli. Megkínzottan felnyögött. – Nem bírom, Danielle! Muszáj... muszáj éreznem téged. A tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. Szemeiben egy pillanatra azt a szerelmet láttam tükröződni, amit én éreztem. – Akkor érezz! Caden kezei a fenekemre csúsztak, és óvatosan megemelt. A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor a hátamat a falnak támasztotta, és a szeméremrésemnél megéreztem vastag, kemény férfiasságát. Kezeim a vállára csúsztak, amikor rájöttem, hogy mire készül, és csak reménykedtem, hogy nem lesz akkora a fájdalom, mint először.
A tekintetünk egymásba fonódott, így ha lehet még erotikusabb lett a pillanat, amikor egyetlen erőteljes mozdulattal belém hatolt. Kéjes, rekedtes nyögés hallatszott, de nem voltam biztos benne, melyikünkké. Talán mindkettőnkké. Nem számított. Semmi nem számított, mert a várt fájdalom helyett bizsergető szikrafény gyúlt a mélyemben. Caden széles, izmoktól duzzadó vállaiba kapaszkodtam, míg ő alattam mozogva, engem biztosan megtartva kezdett mozogni. Egy ideig még képes voltam tartani a szemkontaktust, de az érzés egyre nőtt bennem, mintha egy fehér fény közeledett volna felém. A fejemet hátrahajtottam, és felvettem Caden ritmusát, mire hallottam, hogy felmordult. Egészen vad, állatias morgásnak hangzott, ami egészen felborzolta pattanásig kifeszített idegeimet. Caden egyre gyorsabban mozgott, kezei belemarkoltak a fenekembe, míg ajkai nyaldosták, csókolták arca előtt emelkedő és süllyedő melleimet. – Caden, én mindjárt... – Nem tudtam! Nem tudtam, mi fog következni, de biztos voltam benne, hogy már nem sok idő kell hozzá. Még néhány heves csípőmozdulat... – Danielle! – kiabálta a férfi, és a mozdulatai már olyan gyorsak voltak, hogy tűz lobbant közöttünk. A szikrák egyetlen egésszé olvadtak össze, és kirobbantak a testemben. Az ágyékomból indult, de az utolsó zsigeremig eljutott, a mellbimbómig, melyet Caden az utolsó pillanatban engedett szabadjára. Csaknem kihunyt a fényem, hogy megkönnyebbülten pihenhessem ki az átélt eksztázist a karjaiban, de Caden tovább mozgott. Rájöttem, hogy félretette későbbre a saját örömét, hogy előbb megmutassa nekem. Az első orgazmusom még el sem múlt teljesen, amikor Caden lassan olyan kemény lett bennem, mint egy acélrúd. Érzékeny voltam ott alul, talán emiatt, de újra éreztem, ahogy elönt a forróság. Aztán Caden egyetlen kemény mozdulattal belém hatolt, úgy maradt egy hosszú másodpercig, és éreztem, ahogy belém lövelli sugárzó forróságát. Ebben a pillanatban megnyalta a mellbimbómat, majd mélyen a szájába vette, és megszívta, én pedig éreztem, ahogy érzékeim nem tudnak ellenállni a kettős támadásnak. Másodjára is végigsöpört rajtam a bizsergető lávatenger, és lángoló hullámaitól még sokáig rángott a testem. Pihegve omlottam a vállára, és attól féltem, hogy összerogyunk ott helyben a földre, mert képtelenség, hogy ezek után talpon bír maradni velem a karjában. Tévedtem. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után újra megerősödött a szorítása, aztán úgy, ahogy volt bennem, odasétált az ágyához, és végignyúlt rajta. A hűvös ágynemű kellemes érzés volt átforrósodott testemnek, de azért szorosan Cadenhez bújtam, mielőtt engedtem az álom ellenállhatatlan kísértésének. Az utolsó gondolatom az volt, mennyire kár, hogy el kell hagynom őt holnap. A hajnal első sugaraival ébredtem, és a lehetőségekhez mérten próbáltam észrevétlenül kibújni az ágyból. Caden mélyen aludt, meg sem rezzent, amikor egyedül maradt. Figyeltem az arcán, melyről minden gond eltűnt alvás közben. Gyönyörű volt, belesajdult a szívem, annyira szerettem. Lágy csókot leheltem az ajkaira, aztán a testem köré tekert lepedőbe burkolózva kisétáltam a szobájából... A kastélyából...
Az életéből...
9. Epilógus – Edward és Avery Gaskell
Gondolatok: "Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted!" – Caden Gaskell "Mégsem engedtél el. Nem csak a puszta vágy hajt hozzám, és nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok. Én is szeretlek." – Danielle Montgomery Gaskell "Egyik fiam révbe ért. Ideje a másikat is átsegítenem a nehézségeken." – Tayshaun Cavon Gaskell
Danielle Az utazásra szánt ruhám elszakadt, ezért kerestem a szobámban egy hasonlót az ajándékba kapott holmik közül. Sajnos egyik sem passzolt teljesen, de volt egy, amelyik kicsit szűk volt, így a mellemet feljebb nyomta, de más lehetőség nem lévén, ezt választottam. Legalább nem lógott rajtam. Semmit nem vettem magamhoz, hisz semmi nem volt az enyém. Még Caden szíve sem, amire pedig a leginkább vágytam. Lenyeltem feltörni kívánkozó könnyeimet, és kiosontam az udvarra. A hajnal első sugarai épphogy áttörték a vékony felhőréteget, hogy félresöpörjék az éjszaka utolsó rétegfoszlányát is. Az istálló felé vettem az utamat, amikor tompa lépteket hallottam magam mögött. Megfagyott
bennem az ütő, és egy pillanatra azt hittem, Caden leplezett le. Aztán rájöttem, hogy Caden léptei bár hasonlóak, de sokkal könnyedebbek. Megtorpantam és megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Tayshaun. Ahogy megfordultam, a lehető legvádolóbb és csalódottabb szempárral találtam szemben magam. – Hová megy, Mylady? – kérdezte a férfi, és összefonta karjait a mellkasa előtt, ahogy mindig is szokta. Elmosolyodtam a megszólításra, amit minden jog nélkül használt velem. – Annyira vagyok mylady, mint Nicky, és ezt ön éppoly jól tudja, mint én. – Miért nem mondja el neki? Meglepetten néztem fel a férfira, de hamar összeszedtem magam, és visszavágtam. – Maga miért nem mondja el? – Én nem vagyok állapotos senki gyerekével, különösen nem lord Cadenével. Figyelmen kívül hagytam a tréfálkozását, bár éreztem, hogy egy pillanatra megingok, és megrándult a szám széle. – Tudja, miről beszélek! – Tudnom kéne? – érdeklődött gúnyosan Tayshaun, majd kihívó pillantást vetett rám. – Ha annyi mindennel tisztában van, miért nem mondja el ön? Szúrós pillantást vetett rám, de álltam a tekintetét. – Nem én vagyok a Gaskell fivérek apja – jelentettem ki, mire a férfi döbbenten nézett rám. Továbbindultam az istálló felé, és közben a szavaimat Tayshaunhoz intéztem. Tudtam, hogy ezek után már biztosan segíteni fog nekem. – Nem mondhatom el neki. Azonnal feleségül venne. – Oh, ezt a borzalmat! – gúnyolódott Tayshaunk, miközben kitárta előttem az istálló ajtaját. – Rémes lenne házasságban élnie azzal, akit szeret. – Igazán rémes lenne, hogy rám nézve azt látná, hogy a fivére küldött kémkedni, vagy épp az ágyamba csábítottam, mert a vagyona és a rangja vonzott. – Ön is tudja, Mylady, hogy Caden nem olyan. Mélységesen megbánta, amit Ön ellen elkövetett. – Tudom – bólintottam, és az elmúlt éjszaka jutott az eszembe. A mai reggelre már biztos voltam benne, hogy csak képzeltem azokat a pillantásokat. Caden csak a vágynak engedelmeskedve tartott a karjaiban, hiszen elcsábítottam. Ez lenne a sorsom, ha itt maradnék. Ágyas, de semmiképp nem tisztességes kapcsolatban élő feleség. Egyrészt igen vonzó lett volna engedni a csábításnak, másrészt, ha a méhemben növekvő gyermekre gondoltam, felettébb felháborító. Tayshaun elővezetett egy krémszínű lovat, melynek fekete volt a sörénye és a farka is. Az állat nyugodtnak tűnt, szelídnek, amiben tökéletes ellentéte volt Herculesnek. Tayshaun megpaskolta az állat oldalát, miközben felnyergelte. – Biztos abban, amit csinál? – fordult hozzám, amikor végzett.
– Nem – feleltem csöndesen. – De akkor is így kell tennem. Tayshaun sóhajtott, majd lemondóan a nyeregbe emelt, és felült mögém. Tisztességesebb lett volna, ha befogatok a kocsiba, de féltem, hogy túl nagy zajt csapnánk vele. A férfi megbökte az állat oldalát, és a távoli fenyves felé vette az útját. Már kiértünk a mezőre, amikor vad csaholásra lettem figyelmes. Ügetésben haladtunk, hátrafordultam és kikukucskáltam Tayshaun oldalánál. Erebosz száguldott mögöttünk néhány méterrel lemaradva. – Álljon meg! Várjuk meg, különben visszamegy és felébreszti Cadent! Tayshaun nem felelt, és ahelyett, hogy lassított volna, még gyorsabb ügetésre, majd vágtára sarkallta a lovat. Hátrapillantva láttam, hogy Erebosz csalódott pillantást vetett ránk, majd megtorpant, hogy kifújja magát. Hatalmas nyelve kilógott a szájából, terjedelmes nyáltócsát folyatva a harmatos fűre. Egy ideig még nézett bennünket, majd elindult a kastély felé...
Caden Kellemetlen ürességre ébredtem, amit borzalmas, fülsértő hang kísért. Az előző éjszaka eseményei lassan, fokozatosan kúsztak vissza ébredező tudatomba. Danielle. Megbűvölt és elcsábított, mint egy szirén – képtelen voltam ellenállni csábító énekének. Először azt hittem, kárt tettem benne. A hév magával ragadott, és lehetetlen volt illendő tempóban haladni, ahogy azt megérdemelte volna. De ő nem panaszkodott, sőt, inkább alkalmazkodott és elfogadott. Egész éjjel szeretkeztünk, hol keményebben, gyorsan, hol pedig óvatosan, gyöngéden. Életem legerotikusabb éjszakáját köszönhetem neki. Hajnal volt, mire magával ragadott a fáradtság, és az elégedett kimerültség. Idegesítő ez a zaj. Semmi kedvem nem volt felébredni, és utána járni, hogy mi lehet az. Danielle illatát éreztem magamon, a párnán, mindenhol. Elveszem feleségül. Ez nem kérdés. Az elejétől kezdve ez volt a tervem, csak még magamnak sem akarózott elismernem. Első pillantásra rabul ejtett testestől-lelkestől. A gyerek is csak egy indok volt, hogy a szigeten marasztaljam, Tayshaun egy héttel későbbi elutazása szintén. Szerencsére az öreg gyorsan kapcsolt, amikor rákérdeztem. Mi az ördög lehet ez a vinnyogás? Kénytelen kelletlen kinyitottam a szemem. Automatikusan az apró, karcsú, ám annál nőiesebb testet kerestem magam mellett, de csak az üres ágytakarót tapintottam. Kihűlve. Azonnal ébren voltam. Kipattantam az ágyból, és beengedtem az ajtót kaparászó Ereboszt. Elég volt egy pillantást vetnem türelmetlen, mélabús pofájára, hogy tudjam, mi történt. Az átkozott kis boszorkány! Mi az ördög ütött belé, hogy képes elcsípni a korábbi hajót? Talán mégis fájdalmat okoztam neki az éjjel... –Eloise! – ordítottam. Félelem szorította össze a mellkasomat. Olyan félelem, amit eddig soha nem ismertem, senki
iránt nem éreztem. Ha nem sietek, örökre elveszítem. Hiába van nemesi címem, hiába a vagyon és a birtok, ha ő nem lehet az enyém. Az őrület határán voltam, kétségbeesetten küzdöttem, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik. Sietve kapkodtam magamra a nadrágomat, ráhúztam térdig érő csizmámat. Már az ingemet gomboltam, amikor nyílt a szobám ajtaja. – Láttam őket ellovagolni reggel – szólalt meg köszönés helyett Naomi, és reméltem, hogy sikerült eléggé metsző pillantást vetnem rá. – Kivel? – Tayshaunnal természetesen. Azóta ólálkodik a lány körül, mióta idekerültünk. – Nem tetszik, amire célozgatsz – jegyeztem meg ridegen. – Nem tetszik, hogy be akarod mocskolni a két legnagyszerűbb ember nevét a találgatásaiddal. Nem tetszik, hogy a szobámban vagy, holott nem is hívtalak. És, ha már itt tartunk, te sem tetszel. Naomi levegő után kapkodott, de nem akartam megvárni, míg magához tér. Fogtam a kabátom, és kirohantam. – Nem beszélhetsz így velem, a jegyesed vagyok – kiáltott utánam. A lépcső felénél jártam, de a szavaira megtorpantam, és felé fordultam. – Nem vagy a jegyesem, már megmondtam. Éppen ezért beszélhetek veled úgy, ahogy véleményem szerint megérdemled, mert nem csak engem, de a testvéremet is tönkretetted a játszadozásaiddal. Számomra egy senki vagy – közöltem, és már indultam, amikor váratlanul eszembe jutott valami. – És egyáltalán mit keresel még itt? A hajód fél órán belül indul. – Azt gondoltam, talán meggondoltad magad. Nem választhatsz egy ilyen egyszerű kislányt helyettem – fakadt ki hisztérikusan Naomi, mire meleg mosoly terült szét az arcomon. – De igen, megtehetem. Még hálás is lehetek, amiért elhagytál, így van esélyem Danielle-lel – vetettem oda, majd sarkon fordultam, és lerohantam a lépcsőn. Néhány perccel később már Hercules nyergében vágtáztam a kikötő felé. csak ekkor mertem befejezni a félbehagyott mondatot: – Ha ő is úgy akarja.
Danielle A szél belekapott a hajamba, ahogy egyre jobban felgyorsult a hajó. Az óceán széljárása diktálta a tempót, a gondolataim áramlása pedig a könnyeim mennyiségét. Már meg sem próbálkoztam, hogy letöröljem őket, egyszerűen csak hagytam végigfolyni az arcomon. A szívem sajgott, mintha kést döftek volna belé, és ott felejtették volna, hogy minden mozdulatra újra felszakadjon a seb. Végül lenyeltem a keserűségemet, és előkotortam a ruhám rejtett zsebéből a puha zsebkendőt, amit még Tayshaun adott nekem indulás előtt. Úgy döntött, egyelőre nem utazhat el a szigetről, míg olyan viperafélék tartózkodnak ott, mint Naomi és Philippe Nado. Letöröltem könnyeimet a zsebkendővel, és már éppen vissza akartam tenni a zsebembe,
amikor a szél egy erőteljes lökéssel kicsavarta a kezemből. Utánakaptam, de hiába, mert a fehér anyagot magával rántotta a légáramlat, és néhány levegőben történő fordulás után elvesztettem a szemem elől. Elkeseredetten néztem utána, majd visszafordultam a korláthoz, és a tenyerembe támasztottam az államat. A hullámokat figyeltem, ahogy a sötét mélység tetején táncoló, fehér habtakaróként fodrozódtak. – Tudod, ha már egyszer úgy döntöttél, hogy elhagysz engem, igazán megtehetted volna, hogy valamikor a délutáni órára halasztod – szólalt meg közvetlenül mögöttem egy mély férfihang. Riadtan fordultam meg a tengelyem körül, és Cadennel találtam magam szemben, amint komor pillantással mér végig. – Ugyanis meglehetősen mozgalmas éjszakám volt, amit szerettem volna a délelőtt kipihenni, hogy ma éjjel újra ki tudjak merülni. – Mylord... – leheltem tétován. Caden továbbra is fenntartotta komor ábrázatát, de közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta az imént elvesztett zsebkendőmet. – Mikor lettem ismét mylord? Az éjjel úgy hívtál, Caden – súgta egészen halkan, és éreztem, ahogy egészen forróvá válik az arcom. – Emlékszel az éjszakára, Danielle? Én emlékszem. Nagyon is tisztán. Emlékszem a sóhajaidra, a sikolyaidra... – Elég már! – csattantam fel, és átkoztam magam, amiért megborzongtam, és a szívem hevesen lüktetett a puszta jelenléte miatt. – Mit keres Ön itt? – Hajókázom, nem nyilvánvaló? – felelte, és odalépett mellém a korláthoz. Hitetlenkedő pillantásomra sóhajtott egyet. – Természetesen utánad jöttem. Miért mentél el? Zavartan lesütöttem a szemeimet. – Úgy éreztem, nem maradhatok. – Nem maradhatsz, mert...? – Hiába próbálta nyomatékosítani, képtelen voltam bármilyen magyarázattal szolgálni. Túl sokáig haboztam, ezért ő hozott fel lehetséges alternatívákat, hangjában annyi gúnnyal, hogy összerezzentem tőle. – Mert annyira gyűlölsz a szigeten lakni. Mert megerőszakoltalak. Mert kényszerítettelek, hogy itt maradj, míg ki nem derül, hogy terhes vagy. Vagy, mert az éjjel megint elcsábítottalak... – El kellett jönnöm, mert nem akarok kitartott nőként élni – szakítottam félbe a monológját, öklömmel pedig a korlátra csaptam. – Nem jöhet csak így utánam, hogy a szememre vesse, hisz minden, amit mondott megtörtént. – Miért mész el, Danielle? – kérdezte lehiggadva, elkomolyodva a férfi, mire tekintetemmel az óceánt pásztáztam. Nem akartam, hogy itt legyen, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, mert tudtam, hogy képtelen leszek ellenállni neki. Fölém magasodott, a kezeit a zsebébe süllyesztette, ahogy mindig, amikor meg akarta gátolni önmagát, hogy hozzám érjen. A haja szabadon omlott a vállára, bizonyára nem volt ideje összefogni a sietős indulás miatt. – Tetszett a ló? – kérdezte váratlanul, én meg kábán bólintottam. – A tied. Gondoltam alkalmas lenne, míg megtanulsz rendesen lovagolni. – Ezt én nem értem – jegyeztem meg összezavarodva. – Azt mondta, egy hét múlva indulok Tayshaunnal...
Sanda pillantással nézett rám, de a tekintete továbbra is határozott maradt. – Hazudtam. – És, ha letelt volna az egy hét? – Megint megtettem volna. – Mivel magyarázta volna? Megvonta széles vállát. – Valamit kitaláltam volna, hogy húzzam az időt – komolyan nézett a szemembe, ahogy folytatta. – Aztán újra, és újra, és újra, mígnem rádöbbensz, hogy a te helyed itt van, vagy bárhol a világon, de mellettem. Mert én bizony így vagyok vele. – Miket beszél, Mylord? – Esküszöm, ha még egyszer így nevezel, itt helyben letépem a ruhádat, és addig csókolom a tested minden porcikáját, míg bele nem vésem abba a makacs koponyádba a nevemet – fogadkozott angyali, szívdöglesztő mosollyal. Annyira előrehajolt, hogy a leheletét éreztem az ajkaimon, és amikor újra megszólalt halálos komolysággal tette. – Ivott valamit? Egész biztosan félrebeszél. Én nem vagyok Naomi. A pillantása elkomorodott, de ugyanolyan meleg fénnyel ragyogott rám, mint eddig még soha. – Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted! – suttogta, miközben kezei a derekamról felkúsztak végig a gerincemen, mígnem tenyerébe zárta az arcomat. – Nem tudom elhinni – mondtam, de a mondat felénél elcsuklott a hangom. – Hiszen úgy tudja, nem is vagyok terhes. – Nem számít, még lehetsz. Az elmúlt éjszakánk után talán már több mint valószínű – vágta rá azonnal, majd hirtelen észbe kapva döbbenten nézett rám. – Hogy érted azt, hogy én úgy tudom? Figyelmen kívül hagytam a kérdést. – Mégsem engedtél el... – leheltem meghatottan. – Ilyen dekoltázzsal? Danielle, van fogalmad róla, mit jelentesz nekem? – Nem csak a puszta vágy hajt hozzám... – folytattam könnyektől elhomályosuló látással. Caden a hüvelykujjával végigsimított a járomcsontomon, melytől csupán néhány centiméterre volt az övé. – Ha akarod, hozzád sem érek, csak a távolból imádlak, és csókolgatom a gyönyörű lábaid nyomát. Sírós nevetés tört fel belőlem, majd folytattam a megkezdett gondolatomat. – És nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok – suttogtam elcsukló hangon. Éreztem, hogy a kezei megmerevednek, de nem féltem tőle. Többé már nem, hisz utánam jött annak ellenére, hogy úgy tudta, nem vagyok állapotos. Tenyeremet az arcomon felejtett hatalmas kezeire csúsztattam, és felmosolyogtam rá. – Én is szeretlek. Caden mintha révületből tért volna magához, a szavaimra olyan hirtelen kapott a karjaiba,
hogy meglepettségemben felsikoltottam. A szuszt is kiszorította belőlem, míg arcát a nyakam hajlatába temette. – Caden... Nem kapok levegőt. A szorítás enyhült, de a lábam továbbra sem érintette a földet. Hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Tisztára bolond vagy, hogy elhagytál gyerekkel a hasadban. Ha belegondolok, hogy én majdnem elengedtelek... – megkínzottan hunyta le a szemeit egy pillanatra, és mikor újra rám nézett annyi szerelem és szenvedély lángolt benne, amitől elakadt a lélegzetem. – Soha többé. Életed hátralévő részében nem mehetsz távolabb tőlem öt lépésnél. – Miért éppen öt? – értetlenkedtem. Hanyagul megvonta a vállát, de a szemeiben huncut fény csillogott. – Öt lépés van nagyjából a hálószobám falai és az ágyam között. Csöndesen felnevettem. – Tehát a hálószobádban szabadon mozoghatok? – incselkedtem, majd elkomolyodva hozzátettem. – Tudod, ez a legkülönösebb lánykérés, amit valaha hallottam. Caden elmélyülten merült el a szemeimben. Úgy nézett rám, mintha legalábbis valami csoda lennék. A legfontosabb teremtés a világon az ő számára. És ez tetszett. Nagyon is. – Szó sincs lánykérésről – jelentette ki, és éreztem, hogy a karjai megint szorosabban fonódnak körém. – Még a végén nemet mondanál valami ostoba indokkal, ami csak a te fejedben létezik. Az enyém vagy. Senki más nem csodálhatja gyönyörű tested látványát, csak én. Senki másra nem nézhetsz olyan izgatóan szerelmesen, mint ebben a pillanatban énrám. Szeretlek, Danielle, és eszem ágában sincs többé elengedni téged. – Oh, Caden. Nagyon helyes, mert nem áll szándékomban ezek után elhagyni – mondtam végül, és legnagyobb bosszúságomra újra könnyekben törtem ki. – Örülök, hogy végre sikerült megtanulnod a nevemet – mormolta, majd ajkával követelőző szenvedéllyel vette birtokba az enyémet. Az ajkaim szétnyíltak, így a nyelve akadálytalanul siklott be, hogy erőteljesen végigsimítsa a szám belső rejtekeit. Karjai a derekamra fonódtak, és lassan helyezett a földre, de továbbra is szorosan tartott. – Tayshaun megmondta, hogy így érzel – mondtam csöndesen, amikor végre elváltunk. Caden felhorkantott. – Ugyan, mit tudhat az a vén csataló a szerelemről? – nevetett ironikusan, én pedig megborzongtam hangjának mély rezgésétől. – Arról nem tudom, de rólad és a testvéredről mindent tud, ebben biztos vagyok – jegyeztem meg sejtelmesen mosolyogva, mire Caden csodálkozó értetlen pillantást vetett rám. – Nem értem, mire célozgatsz. – Csak arra, hogy nem is értem, miért nem vette észre senki a hasonlóságot – végigsimítottam az arcán, nemes vonású orrán, végül az ajkain. Éreztem a leheletét, mielőtt elkapta volna az ujjaimat, hogy finoman végigcsókolja mindet egyesével. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy be tudjam fejezni. – Mindenetek hasonlít. Az orrotok, a szátok, a szemetek, bár az övé szürke, a
tiétek pedig barna. – Danielle, mit akarsz mondani? – Caden, Tayshaun az édesapád. A döbbenettől tágra nyílt a szeme, a légzése szakadozott, én pedig elbizonytalanodtam, talán nem is volt olyan jó ötlet elárulni neki. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy Tayshaun soha nem mondta volna el magától a titkát, így nem is adott esélyt, hogy a fiai megbocsássanak neki, amiért valamikor régen elhagyta őket. – Évek óta szolgál. Soha nem kért semmit, és mindig is sejtettem, hogy valamit titkol, de soha nem gondoltam volna. Az apám – sóhajtotta, majd hirtelen felkapta a fejét. – Devon tudja? – Én... én... Nem tudom. Fogalmam sincs – hebegtem zavartan. – De miért csinálta? Úgy láttam, mintha Caden nem is nekem beszélne, hanem magának Tayshaunnak. Engem elengedett és a korlátra támaszkodva lehajtotta a fejét. – Azt hiszem – kezdtem felvázolni az elméletemet. –, hogy vezekelt. Meg akarta szolgálni a bizalmadat, vagy kiérdemelni a megbocsájtásodat. Igazán nem tudom, csak találgatok. Caden nem felelt. Időre van szüksége, hogy megeméssze, gondoltam. Tétován sétálgatni kezdtem mögötte a hajó fedélzetén. A szél az arcomba sodorta a hajamat, ezért nem láttam, csak hallottam nehéz lépteit, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítását. Olyan volt, mintha mindenhol megérintett volna, nem csak kívül, de belül a szívemben is. – Ez már majdnem öt lépés volt, Danielle – súgta, miközben félresimította a hajamat. – Megmondtam, nem engedlek el messzebbre soha többé. Mielőtt felelhettem volna, ajkaival rátalált az enyémre. Ez a csók más volt, mint az előző. Vad volt és birtokló, a kéj ígéretét hordozta magában. Szorosan tartott a derekamnál és a tarkómnál, míg szinte falta az ajkaimat. Amikor végül elengedett, szemeiben a vágy izzasztó lángja lobogott. – A kapitány igen jó barátom – mondta rekedtes hangon. – Mit gondolsz? Nincs kedved úgy kifulladni velem, mint az éjjel? Elpirultam az emlékek, az ajánlat szemérmetlenül nyílt üzenetén, és a hangom teljesen elfúlt. – Igen – feleltem végül. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem csak erre az ajánlatra mondtam igent, hanem mindenre, amit felkínált nekem. A házasságra, a közös jövőre, a szerelemre.
Néhány hónappal később kés bb Caden Egy sikoly hasította ketté az éjszaka fagyott csöndjét.
– Biztosan valami baj van! – ordítottam. Egy poharat nyomtak a kezembe, aminek a tartalmát azonnal felhajtottam. Az ital lángoló vízként marta végig a torkomat, de nem hozott enyhülést a fejemre. Újabb sikoly, fájdalmas, gyötrelmes, mintha könyörögne, hogy menjek és segítsek rajta. – Nem tehetsz semmit, testvér – szólalt meg az öcsém a nappali kandalló párkányának támaszkodva. – Csak hagynod kell, hogy a természet elvégezze a dolgát. – Majd eszedbe juttatom ezeket a szavakat, amikor te hallgatod Alynn sikoltozását, rendben? – morogtam ellenségesen. Devon azonnal elhallgatott, kicsit talán el is sápadt a szakálla alatt. – Nyugalom, fiúk! – avatkozott közbe Tayshaun is, aki az íróasztalnál ült, és legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. – Hallgassátok! Most már minden rendben lesz. Danielle sikolyai elhaltak, helyette mérges vékony hangocska verte fel a csöndet. A gyermekem. – Hihetetlen – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Már-már engedtem a megkönnyebbülésnek, hogy elernyessze feszült izmaimat, amikor újabb, velőtrázó kiáltás hallatszott odafentről. Dermedten kaptam fel a fejemet, és idegesen pillantottam hol a bátyámra, hol az apánkra. Reméltem, hogy magyarázatot tudnak adni a történtekre, de éppoly tanácstalanul néztek egymásra, mint én. Danielle újabb sikoltása a szívemig hatolt, képtelen voltam tovább várni. Felpattantam, és mit sem törődve az utamba kerülőkkel, félrelöktem őket és elindultam a hálószobánk felé. Az ajtó épp bezáródott, és Eloise egy apró csomaggal a karján sétált végig a folyosón. Meg sem lepődött, amikor meglátott, az arcán ideges kifejezés, szemeiben talán félelem...? – Mi a baj? – Nézd, Caden! Lányod született. Pillantásra sem méltattam a gyereket. Ő ráér később is. Egész életében gyönyörködni fogok benne, és a tenyeremen fogom hordani ebben biztos voltam. Most a legfontosabb Danielle volt, aki továbbra is hol nyöszörgött, hol kiabált. – Mi baja? Miért kiabál még mindig? Miért nem csináltok valamit? – Caden! Két baba van! – Micsoda? – néztem rá megrökönyödve. Két baba. Danielle apró volt, gyönge, és már az elsővel is két napja vajúdott. Lehetetlen, hogy még egyet... Eloise-t is ugyanez a gondolat foglalkoztatta, csak neki volt bátorsága szavakba önteni. – Nem tudom, mi lesz, Caden. Már így is nagyon vérzik. Túlságosan törékeny ő két ekkora gyerekhez... Nem hallgattam tovább. Elléptem mellette, berontottam a szobába, majd mit sem törődve az orvossal az ágyhoz léptem. Alynn az ágy túlsó végénél ült, arcán kétségbeesés tükröződött, és könnyek folytak végig patakokban. Danielle középen feküdt az ágyon, a haja ziláltan terült szét a párnán, az egész teste izzadtságban úszott, a lábai között pedig rengetegnek tűnő vér volt.
Rátámaszkodtam az ágy szélére, és fölé hajoltam. Megcsókoltam a szemeit, melyek lehunyva pihentek, az ajkait, az orcáját. Még így is gyönyörűnek láttam. Kisimítottam a homlokába tapadt hajszálakat, mire kinyitotta a szemét és rám nézett. – Caden? Mit keresel te itt? – Már így is túl sokáig voltam távolabb az ötméteres körzetemen, nem igaz? – feleltem könnyedséget színlelve, pedig a lelkem nehéz volt akár az ólom. Bármit megadtam volna, csak ne lássam őt így. Minden fájdalmát magamra vállaltam volna, csak újra mosolyogni lássam. – Két baba van, Caden – suttogta erőtlenül. Alynn megszorította a másik kezét. – Ne beszélj, hugi! Pihenj, mielőtt... Danielle sikolya szakította félbe. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy még mindig hatalmas hasát összerántja egy újabb fájás, arcát pedig eltorzítja a mérhetetlen fájdalom. Alynn kezeit éppúgy szorította, ahogy az enyémet, és bár fogalmam sem volt, hogy hallja-e, de azért kitartóan beszéltem hozzá.
Danielle A fájdalom nagyobb volt, mint az első bébi után. Halványan érzékeltem, hogy az egyik oldalon Alynn kezét, a másikon pedig Cadenét próbálom eltörni akaratlanul. Hihetetlenül jó érzés volt őket magam mellett tudni ebben a pillanatban. A kislányomat Eloise odatartotta hozzám. Míg megcsókoltam maszatos kis arcát, jött a következő fájás, és mindenki halálra rémült. Én is. Az elsőt is nehéz volt világra hozni, gyötrelmes, de nem bántam, mert annyira gyönyörű volt. – Alynn! – kiáltottam. – Itt vagyok, hugi! – hallottam elcsukló hangját, de már nem láttam az arcát. Minden annyira homályos volt körülöttem. – A kislányom... – Eloise elvitte. Ne félj, visszakapod, ha készen leszel. – Azt akarom, hogy Avery legyen a neve. Valamit válaszolt, de már nem értettem, mert egy újabb fájás miatt hangos sikoly szakadt fel a torkomból. Éreztem a nyomást, a fájdalmat a derekamnál, a hasamban és a combjaimnál. Minden erőmet beleadtam, csak Caden folyamatosan búgó hangjára koncentráltam, és nyomtam. Fájdalmas feszülést követően végre eljött a megkönnyebbülés, a hirtelen beállt nyugtalan csendet megkönnyebbült sóhajok követték, amikor meghallottam a második kisbabám felháborodott zokogását is. Már nem tudtam megvárni, míg odatartják nekem megmutatni, elvesztem a fáradtságban. Fájdalmas, elégedett álomba merültem, de még éreztem a nővérem szorítását a kezemen, és Caden feszült ajkait az enyémeken. Hiába telt el már egy nap, még mindig sajgott a testem és kicsit kábult voltam. Tiszta
ágynemű, és hálóing vett körül, a hajam frissen mosott volt, ajkamon puha érintés nyugtatgatott. Kinyitottam a szemem, és Caden mély aggodalomról árulkodó pillantásával találtam magam szemben. – A babák? – kérdeztem azonnal. – Jól vannak. Eloise és a nővéred egyetlen percre sem hajlandóak megválni tőlük – mosolyodott el, amire a szívem hevesen megdobbant. – Édesapád elnevezte végre a fiunkat? – kíváncsiskodtam bágyadt mosollyal. – Edward lett a neve, anyám édesapja után. – Édesanyádnak írtál levelet? Biztos sajnálta, hogy nem tudott ideérni időben. – Minden rendben, mindenki egyben van, de nagyon aggódnak miattad – váltott témát Caden, mire felemeltem a kezemet és megsimogattam aggodalmas arcát. – Jól vagyok. Illetve jól leszek. – Annyira féltem, Danielle! – ismerte el hosszú szünet után, nekem pedig belesajdult a szívem a gyöngédségbe és a szerelembe. Caden belecsókolt a tenyerembe. – Rettegtem, hogy elveszítelek. Soha többé nem akarom ezt érezni. Nem akarlak látni ennyire szenvedni. – Minden rendben – nyugtattam meg lágyan. – Szeretlek! – Én is szeretlek! – vallotta meg szenvedélyesen. – El sem tudod képzelni, mennyire! – Akkor gyorsan csókolj meg, és hozd ide a gyermekeinket, hogy megcsodálhassam a szenvedéseim gyümölcsét! – parancsoltam tréfásan. Caden viszont tökéletesen komoly ábrázattal, szerelemtől csillogó szemekkel hajolt fölém. Ajka olya végtelen gyöngédséggel vette birtokba az enyémet, hogy könnyek csordultak végig az arcomon. Végül sajnálkozva elengedett, és behozta az ikreket. Avery és Edward éppolyan gyönyörűek voltak, mint az apukájuk. Tökéletes kis kezecskéik, bájos pofijuk, és selymesen rózsaszín bőrük volt. Tökéletes Gaskellek voltak, és amikor ezt hangosan is kimondtam, egyszerre hárman bólintottak rá a szavaimra.
Tayshaun Két gyermek. Danielle valóban nagyszerű teremtés. Már akkor a szívembe zártam, amikor először megpillantottam szerencsétlenül a fűben heverve, véresre vert háttal. És most megajándékozott két unokával. Sok vért veszített, csaknem halálosan kimerült. Caden cölibátust fogadott neki, ami végül csak a kötelező hat hétre volt érvényes, de nem úgy tűnt, hogy Danielle-
nek ellenére lenne a dolog. Boldog vagyok. Mindkét fiam megtalálta a boldogságot, és békét kötöttek egymással. Nemes lelküknek és nagyszerű feleségeiknek köszönhetően nekem is megbocsátottak. Reménykedem, hogy hamarosan talán Alynn is megajándékoz legalább egy unokával. A másodszorra született gyermek fiú lett, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy nevet adjak neki. A fiúk anyai nagyapja után az Edward nevet kapta, amiről eszembe jutott, hogy még van valaki, akivel rendeznem kell zavaros kapcsolatomat. Ideje felkeresnem a fiaim édesanyját, Margaret Bishomp Gaskellt...
vége
