Prologus. Köszönjük, hogy meséltek nekünk a gyermekkorukról, tanulmányaikról, családjukról, a nyugdíjas éveikről

Prologus A Verseghy Ferenc Gimnázium 183. tanévében arra a nemes feladatra vállalkoztunk, hogy Alma Materünk egykori neves tanárnőivel, tanár uraival életútinterjút készítünk. Fontosnak tartjuk, hogy megismerjük és megismertessük iskolánk kiváló oktatóinak pályáját, közösen őrizzük tovább emlékeiket, sikereiket. Szerettünk volna arról is többet tudni, milyen volt a közelmúltban és a régmúltban a középiskolánk élete. Köszönjük, hogy meséltek nekünk a gyermekkorukról, tanulmányaikról, családjukról, a nyugdíjas éveikről. Minden interjú az élőbeszéd, az élménymesélés elevenségét, eredetiségét adja vissza. Úgy érezzük, értékeket mentünk, és értékeket őrzünk ezzel a munkánkkal, melynek során számunkra is igazzá vált az a latin mondás, hogy mennyire fontos a jótól jót tanulni: Bonis bona discere. Hatalmas élményt jelentett nekünk a találkozás. Köszönet és hála érte!

Szolnok, 2014. április 25.

a Verseghy Ferenc Gimnázium 10. a és 10. b osztálya

1

Tartalom Prologus ................................................................................................................................................... 1 ÉLETÚTINTERJÚ ANDRÁSI LÁSZLÓNÉ TANÁRNŐVEL ............................................................................... 3 ÉLETÚTINTERJÚ BARTHA LÁSZLÓ TANÁR ÚRRAL .................................................................................... 9 ÉLETÚTINTERJÚ BÉRES JENŐ TANÁR ÚRRAL ......................................................................................... 18 ÉLETÚTINTERJÚ BOZSÓ JÁNOSNÉ TANÁRNŐVEL .................................................................................. 28 ÉLETÚTINTERJÚ DR. LUDÁNYINÉ BÉRES MÁRIA TANÁRNŐVEL............................................................. 33 ÉLETÚTINTERJÚ HOMONNAY GYÖRGYNÉ TANÁRNŐVEL...................................................................... 39 ÉLETÚTINTERJÚ PATAY ISTVÁN TANÁR ÚRRAL ..................................................................................... 44 ÉLETÚTINTERJÚ PETÁK KÁLMÁN TANÁR ÚRRAL ................................................................................... 50 ÉLETÚTINTERJÚ RATKAI LAJOSNÉ DR. TANÁRNŐVEL ............................................................................ 56 ÉLETÚTINTERJÚ SZALAY ÁGNES TANÁRNŐVEL ..................................................................................... 65 … és akiktől a mesterséget tanulhatták, … ............................................................................................ 70 … és akiktől a mesterek tanulhattak … .................................................................................................. 71

2

ÉLETÚTINTERJÚ ANDRÁSI LÁSZLÓNÉ TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Brezvai Vince Mochnács Fanni Timkó Titusz Szabó Gergely Lugosi Gusztáv Szeretnénk tanárnővel interjút készíteni… Andrási Lászlóné vagyok. A lánykori nevem: Ignácz Éva, ebben a gimnáziumban tanultam, majd egy idő után itt is tanítottam. 1968-ban érettségiztem, ki lehet számítani, hogy 64 éves vagyok, 1949-ben születtem. Béres tanár úr volt az én matektanárom. Iszonyú szigorú volt. Én c osztályba jártam, nem voltunk annyira matekosok, de nála megtanultuk a matekot, mert igen jól magyarázott. Nagyon jó osztályunk volt. Akkor nekünk a c osztály azt jelentette, hogy orosz tagozatosak voltunk. A hatvanas években mit is lehetett tanulni? Mi második nyelvként tanultunk németet is, azt pedig az akkori igazgató úr tanította, Marci bácsi, akinek a lánya osztálytársunk volt. Ennek az volt a következménye, hogy ha rosszak voltunk, akkor mindig bejött az igazgató, és elkezdett üvölteni, hogy: „Marianna álljon föl!” Ő pedig könyörgött, hogy jók legyetek már, mert apám mindig engem von felelősségre. Próbáltuk egy kicsikét visszafogni magunkat, de azért sikerült érettségi előtt egy rendes igazgatóit összeszednünk. Az egész osztály kapott. Az jó, mert ha mindenki kap, akkor nem nagy a súlya. Akkor van súlya, ha egy-egy ember kap. Miért érdemelte ki az osztály ezt a büntetést? Azért, mert április elseje volt, és – ugye - április elsején mindig szoktak valami vicceset csinálni a gyerekek, és hát én ötletmesterféle voltam az osztályban. Én képviseltem mindig a többieket. A történelemtanárunk hipochonder ember volt, mindig betegnek képzelte magát. Nem akartunk felelni, akkor mindig mondták a többiek, hogy: „Éva, csinálj már 3

valamit!” Általában azt mondtam: „Tanár úr, olyan rosszul érzem magam, úgy köhögök, itt szúr, ott szúr.” „Magának is? Éva, magának is? Képzelje el …” - és akkor az óra felét elmesélte, mi meg ültünk nagy boldogan, és nem volt felelés történelemből. Ilyeneket csináltunk. Az igazgatói meg úgy történt, hogy – mondom április elseje volt, csináljunk valamit. Olyan viccek előfordultak, hogy cseréljünk osztályt, meg háttal üljünk, de ezek már lejárt lemezek voltak. Akkor már jó idő volt, a Tisza-parton fagyizni is lehetett. Kimentünk, ott ültünk a Tisza-parton a jó, kellemes fűben. A jobb gyerekek mondták, vissza kellene menni, mi meg, rosszabbak, hogy dehogy megyünk vissza, abból semmi jó nem sül ki. Hát akkor mi legyen? Menjünk haza! Mondták: de hát a cuccunk… Egye meg a fene, holnap még ott lesz. Mentem haza, még élek nem felejtem el, szegény anyukám, aki régen meghalt már, akkor nagyon beteg volt. „Hát, te meg ilyen korán hazajöttél?” Azt mondtam: „Ebből zűr lesz, anyu, mert otthagytuk a sulit.” „Táskát?” „Azt is.” „Hát, kislányom, ebből biztos borzasztó nagy botrány lesz, de hát jól van, ti csináltátok.” Azzal úsztuk meg az egészet, hogy akik időben visszajöttek az osztályba, azokat már kereste a fizikatanárnő. Fizikaóránk volt, és nem szép ilyet mondani, de a fizikatanárnő borzasztóan tanított, fizikából nem tudtunk szinte semmit. A tanárnő behívta az igazgatót, hogy nincsenek itt a diákok. Aki véletlenül bejött, azt az igazgató borzasztóan letolta, az ellenőrzőt beszedte, elvitte. Nekünk meg annyi volt, hogy akik tényleg rosszak voltunk, meg kitaláltuk az egészet, meg vissza se jöttünk - hogy másnap mondták, hogy küldjük már be az ellenőrzőt az igazgatói irodába, és beírták az igazgatói figyelmeztetést. Senki egy rossz szót nem szólt hozzánk, így lehet, hogy a rossz gyerek hamarabb megúszta, mint a jó. Az érettségink nem került veszélybe. Mi nagyon jó osztály voltunk, irtó jó eredményeink voltak. Olyan osztálytársaim voltak, hogy egy csomó orvos lett, meg mérnök, műszaki emberek, szinte mindenkit rögtön fölvettek az egyetemre, pedig akkor még felvételi is volt. Azóta is ötévente mindig találkozunk. Fogyunk közben már, néhányan meghaltak a volt 4

osztálytársaim közül. Most halt meg a volt osztályfőnökünk. Talán hallottátok azt a nevet, hogy Valkó Mihály. Francia - magyar szakos tanár volt, ő volt az osztályfőnökünk. Mivel rosszak voltunk, miután leérettségiztünk, ott is hagyta az iskolát, és elment újságírónak a Néplaphoz. Francia szakos volt, felkarolták, és az UNICEF-fel kiküldték Afrikába. Ott volt jó néhány évig az arab részeken, ahol franciául beszélnek. Utána visszajött az iskolába, de már csak óraadóként tanított itt, idősebb emberként, és nem olyan régen halt meg szegény. Most az utolsó érettségi találkozón, ami épp ebben az évben volt, már nélküle zajlott. Én írogató ember voltam, és írtam is egy kis történetet róla, föl is olvastuk neki. Az írogatáshoz még annyit, hogy diákkorunkban a faliújságra folytatásos detektívregényt kezdtünk el írni. Egész évben ment, mindig valaki más folytatta, fogalmunk sem volt, hogy mi fog belőle kiderülni. Mert a detektívtörténet úgy kezdődött, hogy a nagy detektív rágyújtott a pipájára, és akkor valami történt; és minden héten vagy minden hónapban más volt, aki folytatta. Abszolút értelmetlenné vált az egész, de mi nagyon élveztük. Iskolarádió is működött, nem tudom, most van-e? Igen, van. Nagyon jó volt, szívesen csináltuk. Egy tanárra rábízták a felügyeletet. Ez abból állt, hogy néha ránk nézett, hogy itt vannak, dolgoznak. Teljesen ránk volt bízva, hogy mit csinálunk, és nagyon jó kis műsorokat készítettünk. Én ott is ötletember voltam, meg a szövegeket írogattam. Aki szépen tudott beszélni, az beolvasta, és volt egy technikához értő srác, aki fel tudta ezt venni, meg kezelte a magnót, mert akkor nem volt még CD, meg mobiltelefon. Szalagos magnóra vettük föl a szövegeket, és nem volt olyan egyszerű a technika, de ő tudta. Még filmezett is. Az egri diáknapokon aranyérmet nyertünk az iskolai rádióműsorral. Sok év után visszakerültem tanítani a Verseghybe.. Mit tanított tanárnő? Én magyar - német szakos voltam. Amikor végeztem, nem akartam a Verseghybe jönni tanítani. Nem azért, mert haragudtam volna az iskolára, de én nem szerettem a tanári pályát. Eszemben sem volt, hogy én tanár legyek. Mivel nagy választék azonban nem volt, és engem a humán dolgok érdekeltek, fölvettek a Kossuth Lajos Tudományegyetemre Debrecenbe, magyar - német szakra. Igaz, hogy orosz tagozaton végeztem, de az oroszt nem szerettem. Az orosztanár rá akart beszélni, hogy legyek orosz szakos, de én mondtam, hogy „danke schön”, azt mégse, így német szakra mentem, és magyar - német szakra jártam. Az is érdekes volt, mert a második évben közben férjhez mentem, meg kisbabám is született. Egyetemistaként egy évet halasztottam. Egy év után kiderült, hogy Debrecenben nem tudom ezt folytatni, akkor átkértem magam az ELTE-re, mert nagymamámék Pesten laktak. Szerencsére átvettek, és akkor ott diplomáztam magyar - német szakon 1974-ben. Utána kerültem vissza Szolnokra, mert a családom itt volt. Az anyukámék, a szüleim nagyon sokat segítettek, az anyósomék is, szóval, egy szavam se lehet. Így tudtam rendesen nappalin elvégezni az egyetemet. Akkor hazajöttem, de német szakos állás égen-földön nem volt, orosz szakos lett volna száz, de német szakos tanár, az ilyen nyugati elfajzott valaki, nehogy már idejöjjön. Szakmunkásképzőbe kerültem magyar szakos és könyvtáros tanárnak. A Petőfi utcán kezdtem. Előtte Pesten, az egyik legelegánsabb gimnáziumban gyakorlóztam, ahol 5

mindenkinek értelmiségi, soknak orvosprofesszor volt az apja. Borzasztó intelligensek voltak, és utána ellentétként bekerültem a szakmunkásképzőbe. Aranyosak voltak ott, meg jó gyerekek, nem volt azzal semmi baj, de gyenge tanulók voltak. Ők voltak 18-19 évesek, én meg olyan 23, és azért nem volt mindegy a kőműves legények előtt, hogy viseli magát az ember fiatalasszonyként. Sok mindent megtanultam, meg persze az alaptanításnak a fogásait is. Utána jó pár év múlva a Tiszapartiba kerültem, ahol most már gimnáziumban tanítottam a saját szakjaimat. Közben nagyon sokat tolmácsoltam, meg fordítottam. Akkor lett Szolnok testvérvárosa Reutlingen. Meghívtak három hónapra ösztöndíjjal dolgozni egy népfőiskolába. Ez olyan volt, mint Magyarországon a felnőttképzés. Teljesen váratlanul ért, hogy az igazgatóm nem akart elengedni, és akkor életem első nagy húzása az volt, hogy a sarkamra álltam, (ez eddig nem volt rám nagyon jellemző) és elmentem fizetés nélkülire. Utána pedig folytattam a tanítást. Azt sem tudtam, hogy mire megyek ki Németországba. A stuttgarti állomásra megérkezett a vonat éjfél előtt, és bemondta a hangosbeszélő, hogy Frau Andrásit keresik. Mondom, biztos rosszul hallom. Ez nem lehet. És tényleg ott várt egy férfi, és mondta, hogy itt a kocsi, szálljak be, és visz a lakásomba. Mondom, hova visz? Hát egy lakásba, ahol tele volt rakva a hűtő narancslétől kezdve mindenféle finomsággal. Kávé, minden összekészítve. Ott laktam három hónapig. Ez a régi épülete volt az iskolának, és a másik épületbe kellett átjárni tanítani. Itt nemzetközi csoportok voltak különböző országokból. Olyan embereket tanítottunk, akik be akartak települni Németországba. Nagyon jó volt, mert együtt dolgoztam egy francia származású kolléganővel. Azon nevettünk mindig magunkban, hogy szegény külföldiek, egy magyar, meg egy francia tanítja nekik a németet. De nagyon jól haladtunk. A többi csoportban német tanárok voltak, viszont mi jobban tudtuk, hogy mi a problémájuk, hiszen mi is valamikor úgy tanultuk a nyelvet és tudtuk, hogy körülbelül mire kell a hangsúlyt fektetni. Ha nem volt közvetítő nyelv, akkor mutogattunk. Ha azt akartam elmagyarázni, hogy szerintem nagyon meleg van, akkor odamentem, kinyitottam az ablakot, ha szerintem túl hideg van, akkor odamentem, és becsuktam az ablakot. Így elmondtuk a mondatokat, ők hallották és megtanulták, és legközelebb már tudták, hogy miről van szó. Tanítottam ukrán, görög, de még palesztin diákot is, aki Izraelből menekült. Megismertem Reutlingent, és ennek az lett a folyománya, hogy attól kezdve a városnak is, az iskolának is, sportszervezeteknek, cégeknek tolmácsolgattam, meg intéztem a levelezésüket. Nagyon jó volt, mert ez hozta tulajdonképpen nekem a pénzt. Valójában magyart szerettem tanítani, megélni meg a német nyelvből tudok, és ez máig is így van. Magyart sokkal jobb tanítani, csak nagyon nehéz, németet nem annyira, de abból lehet megélni. Ez így alakult. Azután elkerültem mégis a felnőttképzésbe. Úgy hívták ezt az intézményt, hogy TIT, és ott dolgoztam, nyelviskolát vezettem. Ezután kerültem 6

a Verseghybe, 2006-ig tanítottam itt magyart, németet. Osztályfőnök is voltam. Jó volt akkor már itt tanítani. Közben igazgatóváltás lett, és 2006-ban megint sarokba szorítottam az itteni igazgatót, mert a lányomnak megszületett a második kisfia. A családomat ne hagyjam ki! Van egy lányom meg egy fiam. A fiamnak egy kislánya, a lányomnak meg két fia van. Amikor a második fia született, felhívott engem: „Anya, nagy baj van, visszahívnak pár hónap múlva dolgozni, és én lennék a főnök. Pénz, meg minden előny, de nem veszik föl a gyereket a bölcsődébe!” Hogy tudnék segíteni? Igazgató úrral voltunk éppen kirándulni, ő volt az osztálykiránduláson a kísérőtanár. Mondtam neki, hogy nagy baj van. Én szeptembertől elmegyek nyugdíjba, mert vigyázni kell az unokámra. Akkor egy kicsit meglepődött, aztán nagyon rendes volt és elengedett. 2006 óta vagyok nyugdíjas. De dolgozom mellette. Ide is visszahívtak még egy időre dolgozni, meg nyelviskolában is tanítgatok. Tanárnőnek voltak osztályai? Két osztályom volt ebben az iskolában, de a Tiszapartiban is volt. Itt örököltem egy 11.-es osztályt. Nagyon jó csapat volt, sokat hadakoztam velük, de aztán jól kialakult a végén a kapcsolatunk. Utána is volt még egy osztályom, 9-10.-ben tanítottam őket. Nehéz volt megmondani nekik, hogy nyugdíjba megyek, nem is aludtam előtte. Milyen meghatározó személyiségeket tanított tanárnő? Az első osztályomban, akiket úgy vettem át 11.-ben, volt egy srác, most egyébként épp az UNICEF-nél van. Nagyon érdekes diák volt, végtelen tehetséges, meg aranyos. De szegény családból jött, korán meghalt az édesapja. Hárman voltak testvérek, és ő az iskola mellett már dolgozott. Mindig borzasztóan álmos volt órán, de én hagytam aludni. Többször elkezdte utána a főiskolát, egyetemet, de mindig otthagyta. Most már sínen van az élete, egy francia nőt vett feleségül, gyerekek is születtek, és közben megtanult rendesen franciául. Aztán meg volt egy lány, akinek a nagypapája tanított itt annak idején. Vele meg az történt, hogy érettségi előtt már pszichológia fölkészítőre járt Pestre. Ez mindig tanítási időben volt. De elengedtem úgy, hogy igazoltam, beírtam, mintha itt lett volna. De most ezt meg ne tudják, mert nem szabad ilyet csinálni. Tudtam, hogy ez a lány jól tanul, és tényleg kiválóan is érettségizett. Föl is vették pszichológia szakra. Ez az osztály minden iskolai rendezvényen fellépett, nagy sikerrel eltáncolták például az Apáca show-t. Az osztálykirándulásokat meg tudták szervezni egyedül. A történelem milyen szerepet játszott tanárnő életében? Én kislány voltam, első osztályos ’56-ban. Nem mentünk pár hónapig iskolába, mert féltek a szüleink, hogy megsérülhetünk. Ott laktunk az állomás környékén. Én legjobban az orosz tankokra emlékszem, amelyek a városon át órákon keresztül vonultak Budapest ellen. Szolnokon szerencsére nem volt lövöldözés.

7

Apukám a bútorgyárban dolgozott, és megválasztották a munkástanács helyettes vezetőjének. Amikor leverték a forradalmat, ezeket a vezető embereket összeszedték, megverték, esetleg becsukták, vagy elítélték. Én arra emlékszem, hogy beteg voltam, lázas, és akkor hallottam, hogy zörögnek. Anyu mondta, hogy apunak el kell utaznia, és elköszönt tőlem. Hiába voltam hét éves, tudtam, hogy nem nyaralni viszik, a fegyveres ott állt a szobaajtóban. Utána elég sok problémánk volt. A nagybácsimat elítélték. Az egész család meg volt bélyegezve. Ezután mégis elvégeztem a gimnáziumot. Matekból volt egyszer négyesem, egyébként mindig kitűnő voltam. Abban az időben, ebben az iskolában illett kitűnőnek lenni. Föl akartam magam vetetni az egyetemre. Akkor Valkó tanár úr, az osztályfőnökünk, behívatta apámékat és mondta, hogy Éva megérdemli, hogy egyetemre menjen, mert jól tanul, de nem fogják fölvenni, a család politikai háttere miatt. Nagyon jól sikerült a felvételim. Akkor 20 pont volt a maximum. 19 és fél ponttal felvételiztem, tehát egyszerűen nem dobhattak ki. Így sikerült bekerülnöm. Rettentő deprimáló dolog volt, hogy az írásbelire bejött egy ember, és azt mondta, hogy álljon föl az, akinek az apja munkásparaszt érdemrenddel rendelkezik. Páran fölálltak. „Maguk menjenek haza, föl vannak véve”mondta ez az ember. Mi meg akkor kezdtük írni a dolgozatot. Ez is nagy tapasztalat volt. Az embernek át kellett vészelnie a nehéz pillanatokat. Az egyetemet aztán sikeresen elvégeztem. Változatlanul azt látom, hogy aki tanul, az sok mindent el tud érni. Tanárnő mit szeretne még elmesélni, amire nem kérdeztünk rá? A Tiszapartiban kaptam életem legnagyobb kitüntetését. A diákok a legkedveltebb tanárnak választottak. Amíg élek, nem felejtem el. A Tiszapartiban van egy nagy galéria, ott álltak a diákok. Bemondták, hogy én kapom ezt a kitüntetést, és hatalmas kiabálás, meg tapsolás fogadott. Abban az időben ez még nem volt szokás. Azt hiszem, hogy a tanári pályámnak ez volt a csúcsa. Szerintem az a legfontosabb, amit a diákoktól kap a tanár. A tanításban az a legjobb, hogy az ember sok mindent megtud a másikról. Én mindig azt mondom, hogy én nemcsak tanítok, hanem tanulok is. Senkit nem tudok erőszakkal rávenni a tanulásra, de ha partner a munkában, az nagyon jó. Jó dolog diákokkal együtt lenni! Köszönjük szépen az interjút.

8

ÉLETÚTINTERJÚ BARTHA LÁSZLÓ TANÁR ÚRRAL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Bakondi Dóra Szekeres Rita Vincze Máté Hol született? Hol töltötte a gyerekkorát? Berettyóújfalun születtem, és a gyerekkoromat is ott töltöttem, 18 éves koromig ott éltem. Berettyóújfalu, ahogy Nadányi Zoltán, a város neves költője mondta: „faluváros”. A közigazgatási jogállása város, de a szélső részei nagy faluhoz hasonlítanak. Trianon után Csonka-Bihar vármegyének volt a megyeszékhelye. A két világháború között épült középületek széppé tették a városközpontot. Mivel foglalkoztak a szülei? Úgy szoktam mondani ezt, hogy félig paraszt, félig iparos családból származom. A nagyszülőkig kell visszamenni. Nagyapám egy apaállat-gondozó telepnek volt a vezetője, egy hatalmas majorság tartozott az irányítása alá. Nagyon sokat játszottunk ott gyerekkoromban. Édesapámék 8-an, édesanyámék 4-en voltak testvérek. A két lánynál abban az időben szóba se jöhetett, hogy tovább tanuljanak, a hat fiú közül pedig az egyik iparos, a másik paraszt lett. Apám volt a legfiatalabb a fiúgyermekek között, és ő értelemszerűen a földműves foglalkozás mellett maradt. Több mint 20 év korkülönbség volt a legidősebb testvére és közte, s a legidősebb unokatestvéreim majdnem egyidősek voltak édesapámmal. Ezt azért volt érdekes elmondani, mert a legidősebb unokatestvéreimtől nagyon sokat tanultam. Édesapám, amikor én születtem, katona volt a II. világháborúban, egy éves koromig nem is látott. Aztán a háború után, mint újonnan földhöz juttatott „törpebirtokos” (így volt beírva az első általános iskolai bizonyítványomba), elkezdett gazdálkodni azon a kevés földön, de az 1950-es évek elején abbahagyta. Leadta a földet és aztán tanult, közgazdasági technikumi tanulmányokat folytatott. KTSZ-ben dolgozott segédmunkásként, majd amikor a közgazdasági technikumi tanulmányokat folytatta, raktárosként. Édesanyám az 50-es években vendéglátóipari tanulmányokat folytatott, azután a vendéglátóiparban dolgozott, és onnan ment nyugdíjba. Vannak-e testvérei? 3-an voltunk testvérek, közülünk én a legidősebb, öcsém két és fél évvel fiatalabb volt nálam, de ő sajnos 16 évvel ezelőtt már meghalt, még 50 éves sem volt. Húgom 10 évvel fiatalabb nálam, ő nyugdíjasként most is szülővárosomban él. Hol járt általános iskolába? 9

Berettyóújfalun végeztem az általános iskolai tanulmányaimat, a gimnáziumi tanulmányaimat is. Érdekessége a mi korosztályunk életének, hogy 1949-ben, amikor elkezdtem az általános iskolai tanulmányokat, akkor még a református egyház fenntartásában volt az iskola, utána államosították az iskolákat. Ritkán visszajárok szülővárosomba. Most megint a református egyház tulajdonában van az iskola. És középiskolai tanulmányait …? A középiskolát Berettyóújfalun végeztem, az Arany János Gimnáziumban. Arany János a kedvenc költőm egyébként. Nagyszalonta Berettyóújfalutól légvonalban negyvenegynéhány kilométerre van. Tehát az a vidék az. Ott Berettyóújfalu és Nagyszalonta között van egy olyan kis település, amelyet Toldnak hívnak. Úgy gondolom, hogy a Toldi trilógiában köszön vissza ennek a kis településnek a neve. Gimnáziumunkat Arany Jánosról nevezték el. 1946-ban alakult ez a gimnázium, és a bihari országrésznek hosszú ideig egyetlen középiskolája volt. Több mint 30 településre terjedt ki a vonzáskörzete, és amikor én jártam középiskolába, akkor körülbelül 600 tanulója volt a gimnáziumnak. Kiváló osztályba jártam. Harmincan érettségiztünk és huszonnégyen tanultunk tovább a harmincból. Milyen eredménnyel? Jó tanuló voltam. A magatartásommal sem volt probléma, bár minden diákcsínyben részt vettem én is. Kitűnő tanuló voltam végig az általános és a középiskolában is. És kitűnően érettségiztem. Melyek voltak a legkedvesebb tantárgyai? Sok. A biológiát ugyanúgy szerettem, mint a történelmet. Nagyon kedveltem az idegen nyelveket. Nekünk akkor még kötelező volt orosz nyelvet tanulni. Mellette én a latint választottam, gondolkodván - 12-13 éves koromtól -, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Az orvosi, az állatorvosi pálya gondolata többször megfordult a fejemben. Emiatt a latint választottam. De a matematikának is voltak olyan részei, amelyeket nagyon kedveltem. Különösen a geometria. Talán a földrajz volt a legkedvesebb. Rengeteg útleírást olvastam. Akkor még nem volt televízió, mikor én gimnazista voltam. De azokból az útleírásokból, meg a mozifilmekből sok mindent lehetett látni a világból, illetve megszeretni. Azt hiszem, a földrajz volt a legkedvesebb tantárgyam. De mindegyiket szerettem. Azt mondtam én a pedagógus pályára kerülve tanítványaimnak, hogy nem muszáj mindenkinek kitűnő tanulónak lenni. Inkább foglalkozzanak többet azzal, ami jobban érdekli őket. Nem tudtam eldönteni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Biológia szakkörre is jártam. Aztán irodalmi színpadnak a tagja voltam. Szavalóversenyen is vettem részt, jó eredménnyel. Zenét tanultam, sportoltam mellette. Mindent csináltam, amit csak el lehet képzelni.

10

Kik voltak életében a legmeghatározóbb tanáregyéniségek? Többen. Általános iskolából is voltak néhányan. A matematika-fizika tanárnő, Daday Éva, aki szakfelügyelő volt abban az időben mind a két tantárgyból. Kiválóan tanította a matematikát és a fizikát. Erdélyi Gábor tanár úr szintén az általános iskolából, aki édesapámnak gyerekkori jó barátja volt, és ő irányítgatott általános iskolás koromban a zenei tanulmányok felé. Gimnazista koromból osztályfőnököm, Botos György tanár úr szintén matematika-fizika szakos tanár volt. Kőkemény következetességével és követelményrendszerével, de a lelke mélyén emberséggel nevelt és irányított bennünket. Magyart és oroszt tanított Nyirkos Tiborné Farkas Ibolya tanárnő, pszichológiát, logikát tanított a férje, Nyirkos Tibor. Őket is nagyon szerettük, tiszteltük és kedveltük. Fiatal tanárként kerültek oda. Ennek ellenére a tanárnő rendet tudott tartani az osztályban, tekintélye volt. Nyirkos Tibor tanár úrtól pedig az egész tanári mentalitást, habitust, ahogyan viselkedni kell, ahogyan mintát kell szolgáltatni, példát kell adni, ugyanakkor a széleskörű tájékozottságot és műveltséget, nyugodtságot valamint kiegyensúlyozottságot tanultunk tőle. Ő ott volt például az 50 éves érettségi találkozónkon is. De sorolhatnám tovább. Nagyon sok tanáromra szívesen emlékszem vissza, mindegyiktől kaptam valamit az élethez. Miért pont a tanári pályát tetszett választani? Már említettem, hogy minden tantárgyat szerettem, vagy sokirányú érdeklődésem volt, ezért volt olyan időszak, hogy állatorvosi, vagy orvosi egyetemre megyek. Volt olyan időszak, amikor megfordult a fejemben a színművészeti főiskolának a gondolata, de oda a szüleim nem engedtek. A földrajz miatt a tanári pálya is vonzott. Főleg a mintát adó tanáraim. Az hozzátartozik az egészhez, hogy a mi osztályunkból, a harmincból tizenketten lettünk pedagógusok. Ez egyértelműen annak tudható be, hogy olyan tanárok tanítottak bennünket, akik megmutatták az utat ebbe az irányba. Meg a tudásnak az átadása. Tanárként mindig azt mondtam, hogy ha én valamelyik tantárgyat tanítom, vagy a történelmet, vagy a földrajzot, a tantárgy kapcsán nemcsak a tantárgyat, hanem műveltséget is adok, és ez kitekintést jelent a tantárgyból. Meg emberséget is, az meg még szélesebb körű kitekintést jelent a világba, és elősegíti a társadalomba való beilleszkedést. Az egyetemet hol tetszett végezni? Debrecenbe jártam, akkor Kossuth Lajos Tudomány Egyetemnek hívták. Hivatalból a történelem-földrajz szak az a Bölcsészkarhoz tartozott, de tulajdonképpen ide is, oda is tartoztunk. A földrajz inkább a Természettudományi Karhoz illeszkedett. Miből készítette tanár úr a szakdolgozatát? Településföldrajzból. Berettyóújfalu település-földrajzából készítettem a szakdolgozatomat. Részt vettem már negyed és ötödéves koromban tudományos diákköri munkában, és ott a szakdolgozatomnak egy részét például egy országos tudományos diákköri konferencián előadtam. Utána ennek folyományaként, amikor államvizsgáztunk, professzorunk az 55 akkor végzős földrajz szakos közül négynek mondta azt, hogy szívesen látna bennünket az egyetemen. Csak akkor nem volt állás a Földrajzi Intézetben. 11

Melyik professzor volt, aki hívta az egyetemre? Kádár professzor úr, aki a Földrajzi Intézet vezetője volt. Ő természetföldrajzos volt. De én nem az ő általa művelt szakterület iránt érdeklődtem a legjobban, hanem a gazdaságföldrajz, azon belül a településföldrajz iránt. Enyedi György professzor úr, akadémikus. Ő volt rám a legnagyobb hatással. Hihetetlen tudásával, csodálatos előadásával, emberségével, és sok minden jót elmondhatunk még róla …. A másik pedig történelemből, Ránki György professzor úr, aki szintén nemcsak országos, hanem európai hírű, vagy Európa határain túl is neves, Kossuth-díjas történész volt. És milyen egyéb tanulmányokat tetszett folytatni? Az egyetem után? Például. Érdekes, és az életúthoz hozzátartozik, hogy elkezdtem írni a doktori disszertációmat, és 1973-ban hívtak vissza az egyetemre tanítani. Ez különböző okok miatt nem valósult meg. Akkor elkanyarodtam egy másik irányba. Iskolaigazgató lettem. 4 év iskolaigazgatóság után a Megyei Tanács Művelődési Osztályán középszintű vezetőként a munkakörrel, a beosztással kapcsolatos tanulmányokat kellett folytatni. A Munkaügyi Minisztérium, majd az Oktatási Minisztérium vezetőképző intézetében folytattam a vezetőbeosztáshoz szükséges kiegészítő tanulmányokat. A 80-as évek végén elkezdtem, de nem fejeztem be a pedagógia szakot. Legutoljára 2004-től 2006-ig, tehát 61 éves koromtól 63 éves koromig a szegedi egyetemen a négy féléves közoktatás-vezetői szakot végeztem el. Tanár úr hol kezdett el dolgozni? Szolnokon kezdtem a pedagógus pályámat, a Közgazdasági Szakközépiskolában. Feleségemmel már utolsó éves egyetemista korunkban összeházasodtunk, és itt volt állás kettőnknek. Én történelem-földrajz szakos tanárként. Feleségem egy évig a Közgazdasági Szakközépiskola kollégiumában dolgozott, utána pedig 40 éven keresztül a Varga Katalin Gimnáziumban tanított. Én 8 évig dolgoztam a Közgazdasági Szakközépiskolában, utolsó két évet igazgatóhelyettesként, és utána a Kereskedelmi Szakközép- és Szakmunkásképző Iskola igazgatója voltam 4 évig. Szép munka volt. Új iskolát építettünk, új tantestületet szerveztünk. Utána a Megyei Tanács Művelődési Osztályán dolgoztam 8 évig, közoktatási csoportvezetőként. Kilenc munkatársammal együtt, akik a közoktatási részterületekkel foglalkoztak. Nekem a fő feladatom volt a tervezés, akár az iskolafejlesztési programok tervezése, akár a szakmai fejlesztési programok kidolgozása és az összegzés. A szintetizálás és az értékelés elsősorban. A településekkel, a járásokkal, a városokkal, más megyékkel, a minisztériummal való kapcsolattartás is a feladatkörömbe tartozott. Ez is más jellegű munka volt. Sok-sok tapasztalatra tett szert ott is az ember. Elég messze kerültem a tudományos pályától. Ez nem azt jelentette, hogy nyugtalan természetű voltam. Mindegyik az oktatással, vagy az oktatásirányítással kapcsolatos munka új kihívást jelentett. Kipróbáltam, aztán igyekeztem neki megfelelni. Nyolc év államigazgatási munka után 3 évig a Megyei Pártbizottság Oktatási Igazgatóságán, a pedagógia tanszéken dolgoztam. Ez egy újabb kihívás 12

volt. Az államigazgatás már kezdett bürokráciája miatt unalmas lenni, és így tudtam kilépni belőle. Újra visszamenni a tanítás felé. Ott volt lehetőség rá. Pedagógiát, pszichológiát tanítottam, és felnőttnevelést tanítottunk az odajáró felnőtteknek. Készítettük a többi tanszék számára a pedagógiai programokat. Akkor kezdtem el a pedagógia szakot, de a rendszerváltozás lezárta ezt a szakaszát az életemnek. Utána visszamentem első munkahelyemre, a Közgazdasági Szakközépiskolába, újra 8 esztendeig. Tulajdonképpen pedagógus pályámnak az utolsó 12 esztendejét töltöttem a Verseghy Gimnáziumban. 54 éves koromban kerültem ide, és véglegesen 66 évesen mentem nyugdíjba. Szerintem a pedagógus pályámra ez az időszak tette fel a koronát. Szakmailag ekkor értem el a csúcsra. Van, aki hamarabb elér, én úgy 58-60 éves korom körül. Valaha titkos vágyam volt - mert ismertem én a Verseghy Gimnázium tanárait -, hogy „bárcsak egyszer én is köztetek lehetnék”, ahogy Arany János mondja. Aztán úgy adódott, hogy sikerült 1997-ben átjönni ide. Több évtizedes tapasztalattal és életbölcsességgel a hátam mögött a pedagógus pályám legszebb időszaka volt az a 12 esztendő, amit itt töltöttem. Hét évet tanárként, az utolsó éveket igazgatóhelyettesként. Milyen volt tanárnak lenni itt a Verseghyben? Nagyon szerettem itt lenni. Ennyi idős korában már nem a pályakezdők gondjaival küszködik az ember. Azért szerettem itt lenni, mert a fiatalok jelentős része azért jött ide, hogy tanuljon. Az utóbbi évtizedek divatja a nem tanulás. Itt azért még volt motiváló tényező. A legtöbben azért jöttek ide, hogy elvégezzék a középiskolát, kapjanak bizonyos alapokat, és utána továbbtanuljanak valamilyen felsőoktatási intézményben. Itt nem nagyon kellett biztatni a gyerekeket, hogy tanuljanak. Ez az egyik, a másik, hogy van ennek a több mint 180 éves iskolának olyan hagyományrendszere, amely nagybetűvel A Verseghyvé teszi ezt az iskolát. Az, hogy a diákok tisztelettudóbbak is talán az átlagnál, felnőttekkel és egymással szemben is normálisabban viselkednek ebben az eldurvuló, vagy éppenséggel furcsává váló világban. Nagyon szerettem a diákokat, kollegákkal is jól megvoltam, és most is rendszeresen visszajárok az iskolába. Kik voltak a legkedvesebb, vagy legtehetségesebb diákjai? Az én életutam nemcsak a Verseghy Gimnáziumot jelenti, úgyhogy az 1960-as évek végén és a 70-es évek elején a Közgazdasági Szakközépiskolából is vannak nagyon kedves tanítványaim, de a Verseghy Gimnáziumban készül ez az interjú, és elsősorban a Verseghy Gimnáziumra vagytok kíváncsiak. Itt nem tudnám felsorolni, mert legalább húszat, harmincat tudnék mondani, akik vagy ilyen, vagy olyan, vagy amolyan ok miatt kedves tanítványaim közé, vagy az átlagnál kedvesebb tanítványaim közé tartoztak. Kik azért, mert azon a területen, akár az én szaktárgyamról volt szó, akár más tantárgyról volt szó, kiváló teljesítményt nyújtottak és emellett még más is érdekelte őket. Vagy másokat azért, mert a gimnáziumi tanulmányok mellett olyan pluszt teljesítettek akár kultúrában, a zenében, a sportban, amelyik kőkemény külön munkát igényelt és ott is helyt tudtak állni. … Nem akarok név szerint kiemelni senkit, mert akkor a másik sértődne meg, vagy a harmadik, vagy a tizenkettedik. Tanár úr milyen tanulmányi sikereket ért el a diákjaival? 13

A legkiemelkedőbbeket mondjam … azok kint vannak az iskolai hirdetőtáblán is. Történelemből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen 2. helyezést ért el az egyik tanítványom, földrajzból pedig Nemzetközi Diákolimpián ezüstérmet nyert a másik. Ezek a legjobb eredmények. Ezen kívül még több országos középiskolai tanulmányi verseny döntőjébe jutott tanítványom, volt, aki mind a két tantárgyból. Különböző versenyeken, vetélkedőkön vettünk részt, és ott is eredményesen szerepeltek. A találkozó kezdetén igazgató úr mondta a bevezetőjében, én is örülök annak, hogy vannak olyan tanítványaim, akik többet tudnak, mint én. Tanár úr tartja a kapcsolatot a volt tanítványaival? A verseghys diákok korban távol vannak tőlem, közülük néhánnyal – az élet úgy hozta - hetente találkozunk. A hobbi tevékenység révén volt tanítványokkal is találkozok rendszeresen. Aztán, ha találkozunk, akkor szóba elegyedünk. Én életkoromnál fogva nem szeretem az internetes levelezést, inkább a személyes találkozásnak vagyok a híve. A hobbi tevékenység azt jelenti, hogy én rendszeresen járok most is énekkarba és ott vannak, akikkel együtt énekelek a tanítványok közül. Így találkozok rendszeresen velük. Érdekes dolog, hogy akik korban közelebb vannak hozzám, tehát a legelső tanítványaim, a legelső iskolámból, azokkal tartom inkább a kapcsolatot. Életkorban olyan közel vannak hozzám, hogy a legidősebbek alig 7-8 évvel fiatalabbak nálam. Mivel tölti tanár úr a szabadidejét? Én akkor is azzal töltöttem, amikor még dolgoztam, pedig elég sok elfoglaltságom volt, bármelyik munkaterületen dolgoztam, de hát a hobbim a zene, az ének. Hangszeres zenét tanultam, és jelenleg is énekelek két énekkarban, a szolnoki Kodály kórusban és a JászNagykun-Szolnok Megyei Karnagyok kórusában. Volt olyan időszak, amikor három énekkarban énekeltem. Ez a hobbim. Családi örökség egyébként, mert a nagybátyáim közül kettő és édesapám szintén zenélt. Ez szinte hagyomány volt a családban. Tudtuk, hogy nem az lesz a foglalkozásunk, de zenét tanultunk. Így vannak ezzel az én gyerekeim is. Tanár úrnak mit jelent a zene az életében? Kikapcsolódást, megnyugvást, feltöltődést. Aki nem hivatásszerűen műveli, annak feltétlenül. A mai viszonyok között az énektanárok nem sok sikerélménnyel rendelkeznek, amikor tanítanak. Belefáradnak az érdektelenségbe. Naponta azt tapasztalják. Nekem pedig hobbi, kikapcsolódás az egész napi munka után. Egyrészt, hogy műveli is az ember, 14

másrészt, hogy sokszor szoktam hallgatni. Nemcsak a komolyzenét. Elsősorban nyilván komolyzenét, de a könnyűzenék között is van olyan, ami jó és figyelemre méltó. Úgyhogy én a jó zenét szeretem. Tanár úr mit sportolt? Sportoltam rendszeresen. Általános iskolás koromban atletizáltam, kézilabdáztam, középiskolás koromban atletizáltam, futballoztam. Aztán középiskolás koromban ráestem a gerincemre és az egyik csigolyám odébb ment a többitől, és emiatt sportorvosi engedélyt nem kaptam. De utána is … tulajdonképpen 45-50 éves koromig mozogtam. Merre járt tanár úr Magyarországon kívül? Nagyon sok helyen. A világ tulajdonképpen a mi számunkra az 1970-es évektől nyílt meg, amikor már sűrűbben lehetett utazni az énekkarok révén elsősorban, de ezen kívül természetesen másképp is. Említettem, hogy volt olyan időszak, hogy három énekkarban énekeltem. A három énekkarral legalább harmincszor voltam külföldön, nem is tudom hirtelen összeszámolni. Finnországtól Portugáliáig, Angliától Görögországig, Izraeltől Japánig. Ennek révén, hála Istennek, beutazhattuk Európát, sőt Európán kívül is voltunk. A Közgazdasági Szakközépiskolában a ’90-es években indult az idegenforgalmi tagozat. Az jelentette az utazási lehetőséget, mivel ott tanítottam. Azon kívül oktatási minisztériumi delegációval, tantárgyfejlesztő program részeseként Ausztriától Németországig, vagy Hollandiától Angliáig. Néhány alkalommal egyéni turistaként is, de hát ez volt a legkevesebb. Megkérhetnénk tanár urat, hogy mutassa be a családját? Említettem már, hogy ötödéves egyetemisták voltunk, amikor összeházasodtunk. Ennek már több mint 47 éve. Idősebb lányom 44 éves múlt, közgazdász, Budapesten él. Fiatalabbik lányom 38 éves, ő tanár. A Széchenyi Gimnáziumban tanít, Szolnokon él. Unokák vannak. Mindenütt egy-egy unoka. Elég későn jöttek az unokák. 9 és 10 évesek. Azt is említettem már, hogy a feleségem 40 évig a Varga Katalin Gimnáziumban tanított. Ő a jó példa arra, hogy egy munkahelyen végig. Én meg arra, hogy több munkahelyen is helyt lehet állni. Tanár úr mivel foglalkozik most, szabadidejét mivel tölti? A két énekkar, a próbák, a fellépések. Aztán az unokák. Van, amikor segíteni kell, akár Szolnokon, akár Budapesten, feleségemnek, vagy nekem, vagy mindkettőnknek. Értük menni az iskolába, vagy vinni külön foglalkozásra őket. Hobbiból elkezdtem vallástörténettel, vallásfilozófiával foglalkozni, ehhez kapcsolódó tudományos értékű könyveket, műveket olvasok. Van most is érettségi elnöki igazolványom, 2017-ig érvényes. Az érettségi időszakban vizsgaelnökként foglalkoztatnak még mindig. Tudunk egy érdekességet tanár úr életéből, hogy tetszett indulni a Legyen ön is milliomos vetélkedőn. Ez milyen élmény volt?

15

Roppant érdekes élmény volt, de nem szeretek én ezzel foglalkozni, mert hivalkodásnak tűnik. Oda bekerülni, az több lépcsős kiválasztás volt. Aztán ott szerepelni, az is sok tényezőtől függ, sok összetevője van a dolognak. Lélekjelenlét, tudás, szerencse. Sikeresen szerepeltem. Annyi maradt meg ebből – hét évvel ezelőtti dolog – hogy 63 évesen sikerült jól szerepelni. Elárulom, hogy 3 millió forintig jutottam el a vetélkedőben. Élmény volt, mert egy kicsit náthásan, meg lázasan, meg még délelőtt első három órában tanítva az iskolában, úgy mentem a felvételre. Elkéstem a felvételről, úgyhogy nem akartak beengedni, de aztán csak beengedtek. Ott próbajátékok után sikerült odaülni Vágó Istvánnal szembe a székbe. 12 kérdéscsoport volt, abból én úgy éreztem, hogy 6-ban tájékozott vagyok, 3-ban úgy nagyjából, 3-ban meg úgy, hogy nem nagyon. De ott kér segítséget az ember. Mondom tudás is, szerencse is, főleg lélekjelenlét kérdése, hogy tud-e az ember ott az izzasztó kamerák kereszttüzében válaszolni ezekre a kérdésekre. Sokszor megállítottak utána az utcán. Ismerősök és ismeretlenek. Én nem tartottam annyira nagy dolognak, nem is szeretek ezzel dicsekedni. Tanár úr mire a legbüszkébb életében? Több dologra. Gimnáziumban, az osztálytermünk falára, üveglapra két jelmondat volt kiírva. Az egyik egy József Attila idézet, a másik egy Arany János idézet volt. Az egyik idézet így hangzik: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben.” Én azt hiszem, hogyha így tettétek fel a kérdést, hogy büszke vagyok-e rá, igen. Én úgy érzem, hogy ember tudtam maradni különböző élethelyzetekben. Aztán természetesen büszke vagyok gyermekeimre. Egyrészt, mert a hivatásukat, a szakmájukat jól, sőt mondhatom azt, hogy magas szinten tudják művelni. Nagyobbik lányom válogatott sportoló volt, de emellett zenélt is. Kisebbik lányom szintén a tanári pálya mellett zenélt, most is zenél. Aztán az unokáimra. Rájuk is büszke vagyok. Aranyos gyerekek, érdeklődő gyerekek, jól tanuló gyerekek és úgy érzem, hogy különösen az idősebbik unokám örökölte a zenei tehetséget is, a kisebbnek meg igen jó a mozgáskultúrája. Nem tudom még mi lesz belőlük, ha nagyok lesznek, de mindenképpen, ahogy a gyerekeimet, úgy az unokáimat is el fogja kísérni a zene szeretete. Az interjúnk végén szeretném megkérdezni, hogy ha tanár úr most lenne tizennyolc éves, a tanári hivatást választaná-e, illetve mi volt a legszebb és a legnehezebb ebben a hivatásban? 1961-ben, amikor érettségiztem, akkor ezt választottam. Ma nem biztos, hogy ezt választanám. Akkor nagyobb tekintélye volt a tanároknak. A pedagógus pályának valamivel nagyobb rangja is. Ma rengeteg bizonytalansági tényező van, amelyik befolyásolja a pedagógusok életét és munkáját. Nem tudom. Lehet, hogy azt választanám, lehet, hogy nem 16

azt választanám. 70 éves korán túl az ember már sok élettapasztalatot felhalmozott és azért mondja azt, hogy nem biztos, hogy ezt választanám. Nehéznek nem éreztem különösebben sohasem. Az első időkben, amikor elkezdtem a pályámat, akkor bizonyos órák megtartása nehéz volt, aztán pályakezdő tanárként el kellett telni egy-két esztendőnek, amíg a megfelelő hangot megtalálta az ember a hozzá életkorban viszonylag közel álló diákokkal. Aztán nem volt különösebben gond, én szót értettem, vagy szót tudtam érteni a tanítványokkal mindig. Aki nehéznek érzi, vagy nyűgnek érzi, az hagyja ott, vagy ne menjen pedagógusnak. A nehézség azért van, hogy fölmérjük, aztán megpróbáljunk túljutni rajta. Hogy mi a legkedvesebb, legszebb? Ez számtalan van. A tanítványok közül nem neveztem meg azokat, akik a legkedvesebbek, mert sokan vannak. Az élményeim közül is legalább százat fel tudnék sorolni, amelyik széppé tette az én pedagógus pályámat. A tanítási órák sikere, amikor odafigyelnek az emberre. Aztán a tanítványok sikerei. Elvégzik az egyetemet, aztán egyetemen tanító tanárok lesznek, vagy államtitkár lesz belőlük. A tanítványok sikerei is örömmel, büszkeséggel töltik el az embert. A tanulmányi kirándulások nagyon sok szép élménye. Jó érzés a volt tanítványok által visszasugárzott megbecsülés, tisztelet és szeretet. Köszönjük szépen az interjút, és további jó egészséget kívánunk tanár úrnak! Köszönöm szépen én is a beszélgetést.

17

ÉLETÚTINTERJÚ BÉRES JENŐ TANÁR ÚRRAL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Mádi Szabolcs Palcsó Dávid Tóth Katalin

Először Tanár úr gyermekkorára lennénk kíváncsiak. Hol tetszett születni, hol telt a gyerekkora és hogyan? 1941-ben születtem, ez azt jelenti, hogy 73. évemben járok. Zala megyei Tófej községben születtem, az ottani osztatlan általános iskolába jártam, majd a zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnáziumban érettségiztem és onnan kerültem egyetemre. Hál’ istennek nem kellett évet kihagynom egyik iskolaváltáskor sem, tehát, úgymond folyamatos volt a diploma megszerzéséig az út. Hogyha a gyerekkorra kérdeztetek, akkor egy kicsit arról a korszakról, hogy főleg Zala megyében a mi községünk tájékán, környékén, milyen dolgot kellett megélnünk. Nem nagyon tudjátok, mert történelem órákon se foglalkoztok vele, a lényeg az, hogy a jugoszláv határ menti részen úgynevezett határsáv feküdt. Ezt úgy kell érteni, hogy gyakorlatilag Soprontól kezdődően az osztrák határ, majd a jugoszláv határ mentén, Szegedig húzódott a határsáv. A mi falunk ebben a határsávban volt. Ebből a sávból nagyon sok embert deportáltak. Érdekes módon az itteni Jász-Nagykun-Szolnok megyei emberek nem tudják, mennyi rengeteg embert hoztak ide, és birka hodályokban helyeztek el, munkatáborokban voltak kénytelenek dolgozni. Az ottani emberek pedig nagyon féltek. Pontosan azért, mert bármikor éjszaka rájuk törhetett az ÁVO, és néhány dolgot összeszedve, ott kellett hagyniuk mindent. Emlékszem, gyerekkoromból, amikor a régi Zalaegerszeg vonalon szállították ezeket az embereket. Akkor 101 marhavagonba préselték be őket, két mozdony alig bírta elhúzni ezt a szerelvényt. Most is borzong a hátam, ha belegondolok, hogy ezek az emberek hogyan éltek és miként sikoltoztak a vagonokban. Ha valamikor lesz alkalmatok, amikor az 56-os forradalomról hallotok valami előadást vagy szöveget, akkor mindig gondoljatok arra, hogy sajnos még a mai napig is úgy kezdődnek ezek, hogy az egyetemisták tüntetnek. Ott kéne kezdeni, az 50-es évek elejétől, amikor ezektől a szerencsétlen falusi emberektől elvitték a megtermelt javakat. Hozzáteszem, hogy a zalai településrendszer olyan, hogy kis falvak vannak, nem voltak nagy gazdaságok, nem voltak nagy birodalmak, és nem voltak nagyon gazdag emberek. Mind gyakorlatilag a saját maga által megtermelt javakból élt. Igazából gulág rendszert honosítottak meg. Az összes olyan embert, aki egy faluban meghatározó személyiség volt, úgymond tudott írni, olvasni és kitekintett a környezetéből, arra az ÁVO bizony nagyon figyelt. Jellemző dolgot 18

szeretnék most mondani, az apámtól hallottam. Valahol egy embert elvittek, mert letette az egyik ÁVO-s a fegyverét valahova és utána ment a másik, hogy fegyvert rejteget, és jól megverték, tsz-be kényszerítették és így tovább. Az én apámnak is hasonló esetben volt része. Hozzáteszem, nekünk nagyon szép lovaink voltak, és én is nagyon szerettem őket. Egy este, éppen elláttuk a jószágot, hozzánk is jött két ÁVO-s. A lovak között volt az elválasztó karám, ami egy oszlopban végződött. Ahogyan odaértek, az egyik lecsatolta a derékszíjat és felakasztotta erre az oszlopra, a fegyverrel együtt. Szerencsére apám látta mindezt, vasvilla a kezében, és megfenyegette, hogy vegye le azt onnan. Akkor elhajtottak és valószínű, hogy ezt a dolgot ugyanúgy vele is el akarták játszani. Amikor a tsz-be való bekényszerítés volt, hogy akkor éppenséggel mi volt a trükk, talán fizikailag is bántalmazták, akkoriban nagyon sok ilyen volt. Körülbelül ilyen viszonyok voltak akkor ott. Amikor Nagy Imre először lett miniszterelnök, kicsit felszabadította az embereket, a beszolgáltatásokon picit enyhített, akkor kezdődött el a falunak viszonylagos normális élete. Viszont 1956 után Kádárék bekényszerítették 1959-ben a tsz-be az embereket. Túrkeve volt az első olyan város, ahol megalakították a tsz-eket, még az 50-es évek legelején. Felénk csak 1956 után, csak a Kádárék alatt. Akkor most arra kérném tanár urat, hogy meséljen picit a családjáról! Voltak-e testvérei? Az első testvérem, a bátyám, 11 éves korában meghalt. Volt három nővérem, közülük még egy nővérem él, és én voltam a családban a legfiatalabb. Ők a szomszéd faluban mentek férjhez, vagy ott helyben házasodtak meg. Nekik is szép családjuk van, bár sajnos már csak egy nővérem él, a másik nővérem gyerekei a szülőfalumban laknak. A szülői ház már elkelt. Egy évben egy alkalommal elmegyünk a szülőfalumba, úgy általában mindenszentek tájékán, de hát csak sírokhoz. Tanár úr hogyan került a Zrínyi Miklós Gimnáziumba? Nem akartam tovább tanulni. Mondtam már az előbb, hogy nagyon szép lovaink voltak, és én nagyon szerettem őket, de pontosan azért, mert valahogyan az én apám látta, hogy igazából semmi értelme nincs az ilyen tevékenységnek. Amikor el kellett menni az iskolába, én nem akartam elmenni. Azt mondta, hogy rendben van, akkor nem mész el, de akkor odamész anyád mellé a sparhelt elé és ott főzöl, mert te itt kinn nem dolgozhatsz. Akkor én azt mondtam, hogy elmegyek. A Zrínyi Miklós Gimnáziumban tanultam, nagyon príma gimnázium volt, nagyon príma tanáraink voltak. A matematikát és a fizikát rögtön megszerettették velem. Hogy őszinte legyek, egészen addig, míg egyetemre kerültem, nem kellett ezeket különösebben tanulnom. Azt hiszem, hogy ez valahogyan a technikához való érzékemből, meg az érdeklődési körömből is adódik, hogy a működéseket sokkal jobban éreztem és átláttam és ebből származik, hogy nem volt probléma. A nagyobb probléma a nyelvtanulással volt. A mi osztatlan általános iskolánkban nem tanítottak oroszt. Orosz volt akkor a kötelező idegen nyelv, ott még nem tanultunk. Amikor bekerültünk a Zrínyibe, akkor az akkori első osztályosok egyik része tanult oroszt, a másik része nem. Hát ugye ez a bekerülés 1954-ben volt, igen ’54 őszén, nem igaz, ’55 őszén, mivel, mikor kitört az 56-os forradalom, másodikos voltam. A dolog lényege; akkor egy félévig, azokat a gyerekeket, akik 19

nem tanultak oroszt, beterelték egy hatalmas nagy rajzterembe, ahol a betűvetést kezdtük el tanulni. Félév után szétszórtak minket olyan gyerekek mellé, akik már régebben tanultak oroszt. Mi az első két évben csak szenvedtünk oroszból, sőt! Mondhatnám azt is, hogy végig. Tudniillik 56-ban lehetőség volt választani, hogy oroszt tanulunk vagy mást. Hát természetesen nem oroszt tanultunk, hanem németet kezdtünk el tanulni. Ezt talán három vagy négy hónapig lehetett csinálni, utána újra az orosz lett a kötelező. Tehát gyakorlatilag harmadikosok voltunk már, mikor újra elkezdtük tanulni a nyelvet. Egyetemen is ezt kellett tanulni, sőt államvizsgázni kellett oroszból. Mai napig nem értem, hogyan sikerült. Ez a dolog, sajnos az egész életem során végigkísért. Amikor már az egyetemen is végeztünk, a feleségem az Eötvösön tanult, ő hozott el Szolnokra, Zalából. Tehát mindjárt családalapítással indult az élet, 1100 forintos kezdő fizetéssel. Mindent meg kellett fontolni, anyagilag is, hogy mit csinálunk, rendkívül sok többletmunkát vállaltunk mindketten, így tudtunk boldogulni. Tehát nem nagyon jutott arra idő és energia, hogy pótoljam a nyelvi hiányosságaimat, ezt nagyon sajnálom. Tanár úr, annak idején, miért pont a tanári pályát választotta? Mondtam már, hogy nagyon jó tanáraim voltak, az osztályfőnököm matek-fizika szakos tanár volt, szerintem az ő példája volt az, ami vezérelt minket. Három osztálytársammal együtt jöttünk az Eötvös Egyetemre, mind a hárman jól csináltuk a dolgokat. A kollégiumban szobatársak voltunk. Ha tőlük kérdezitek ezt, akkor biztos, hogy az osztályfőnökünket mondják ők is. Én nagyon el tudtam volna képzelni magamat más területeken is, pl. a Műegyetemen is, mert nagyon szerettem ezeket a bütykölési dolgokat is. Biztos vagyok benne, hogy ott is eredményes lettem volna. Azt mondanám, hogy a véletlen, de inkább az osztályfőnököm hatására. Hogy hívták az osztályfőnököt? Koller Nándornak hívták, sajnos nagyon fiatalon elhunyt. Eddig minden érettségi találkozót megtartottuk, és kimentünk a sírjához. Tanár Úrnak volt valamilyen hobbija a tanítás mellett, vagy az ideje nem engedte meg? Nem tudom, hogy hobbinak lehet-e nevezni, hogy megcsináltam minden olyan dolgot, amely a ház körül adódott, de ezt nem sorolnám a hobbik közé. Mi, hogy megteremtettük azt az anyagi bázist, ami most is megvan, kettőnk nagyon kemény munkájával sikerült elérni, és ilyen hobbi ügyeim nem voltak. Amit eddig valaha csináltam, kényszerből is, meg saját magam miatt is csináltam. Tanár úr mikor jött a Verseghybe? 1964-ben jöttem ide, 40 évi munka után, 2004-ben mentem el. Itt kezdtem a tanári munkát, és innen is mentem nyugdíjba. Ez volt Tanár úrnak az első és az utolsó iskolája is? Igen, egyben az utolsó is. 20

És mettől meddig tetszett a Verseghy igazgatója lenni? 1993-tól 2004-ig voltam a gimnázium igazgatója. Tanár úrnak voltak sikeres tanítványai? Több ilyen tanítványom is volt, de nem szeretnék ilyeneket sorolni, mert lehet, hogy valakit kihagynék, akit szerettem volna mondani, sértésnek számítana, de például a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinikájának igazgatója az én tanítványom volt, a Közgáz egyik egyetemi tanára az én tanítványom volt, de a megyei kórház számos orvosa, úgy kb. 8 orvosa az én tanítványom volt. A diákokkal tanár úr tartja valamilyen szinten a kapcsolatot? Az érettségi találkozókra mindig eljövök, és így találkozok velük. Tanár úrnak hány osztálya volt? Ha az örökölt osztályokat is számolom, márpedig számolom, akkor 7 osztálynak voltam osztályfőnöke. Amíg megyei matematika szakfelügyelő voltam, nem volt osztályom, de még meg nem választottak igazgatónak, minden évben osztályfőnök voltam. Tanár úr kapott-e kitüntetést? Szakmai elismerést kaptam, több alaklommal is. Egyik pártnak sem voltam soha a tagja, tehát mondhatom azt, hogy nem pártszervezet jelzésére kaptam ezeket a kitüntetéseket. Ezek szerint nem befolyásolta tanár úr munkásságát a politika. Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Néha a feleségemnek mondom, hogy sajnos mi is felelősek vagyunk azért, hogy a mostani fiatalok elsumákolják a történelem egy jelentős részét, amit pedig mindig nagyon tanulni kellene. A Trianon utáni történést igazából korrektül nem tanítják. Sőt, nagyon sokáig éppen a Tanácsköztársaság éltetésével, meg a nagy októberi szocialista forradalom minden tanulságával irtották a fiatalokból azt a fajta nézetet, ami az igazsághoz egy kicsit közelebb visz. Manapság is, ha megfigyelitek a Horthy tevékenységét, micsoda indulatok kísérik. Nem tudom, erre felfigyeltetek-e? Nem nagyon. És hogy miért nem? Szerintem a mostani tanároknak a bűne és a mi bűnünk is. Igazából tisztességgel a gyerekeknek a szemét nem nyitottuk ki. Az első igazgatóm Erdélyből áttelepült ember volt. Látszólag nagyon rendszerhű ember volt – mondták. A Hazafias Népfrontban tevékenykedett. A pártnak volt oszlopos embere. Kevesen tudták, hogy mindezt nem meggyőződésből tette. Amikor fiatal tanár voltam, a velem egykorúak közül nagyon sokat beszerveztek a pártba. Olyanokat is, akik nem akartak belépni, és mégis beléptek. Engem is kényszerítettek. Éppen ennek az igazgató úrnak volt a feladata, hogy beszéljen velem. Ő javasolni fogja, hogy legyek a pártszervezetnek tagja. Indokoltam, hogy miért nem szeretném ezt. Szerencsémre megértette. Mázlista vagyok abban, hogy nem lettem párttag. De nem biztos, hogy más szituációban nem ijedek meg, és nem leszek párttag. 800 000 ember volt a párt tagja a rendszerváltás időszakában. Most alig van 21

néhány tízezer. Ez azt jelenti, hogy mindenütt az országban ez így működött. Például a pártszervezetnek az lett a feladata, hogy a tanulók köréből szervezzenek tagokat. Két osztályomban is egy-egy tanuló kikérte a véleményemet. Az egyiknek azt mondtam, hogy kérje ki a szülei véleményét, és utána döntünk. A szülei azt javasolták, hogy lépjen be, és be is lépett. A következő osztályomban két kislány jött hasonló problémával és megkérdezték, hogy lesz-e nekem abból bajom, ha ők azt mondják, hogy nem lépnek be a pártba. Megmondtam nekik, hogy nem lesz nekem bajom ebből, és meg foglak benneteket védeni. Az akkori párttitkárral elég jó emberi viszonyban voltam. Mindezt azzal kapcsolatban mondom el, hogy érezzétek, volt az emberekben egy természetes értékrend, amit félelemből, vagy nagyon sok ember érdekéből felrúgott, és azt mondta, hogy igen, én beállok a sorba. Mi lett volna, ha az akkori igazgató nem érti meg tanár úr indokait? Nézd, akkor, amikor az embernek családja van? Meg az igazság az, hogy nekünk elég hamar sikerült felépítenünk egy családi házat. Idekötött minden, ehhez a városhoz. Akkor meggondolja az ember, hogy hogyan cselekedjen. Nem merem azt mondani, hogy nemet mondtam volna. Lehet, hogy gyávaság, de én így gondolom. Melyek voltak azok a legnagyobb kitüntetések, amiket kapott tanár úr? Nézd, egyik pártnak sem voltam a tagja, ennek ellenére megkaptam a Graphisoft Alapítvány a Magyar Matematika Oktatásáért díját. Országos díj, évente két ember kaphatja meg. Illetőleg nem tudom, most hogy van. Amikor nyugdíjba készültem, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kaptam meg. A város, a megye Pedagógiai Díját is megkaptam. A vállalkozók javaslatára megyei Príma Díjat kaptam. Én ezért nagyon hálás vagyok az itteni embereknek, mert ezt tényleg az ő javaslatuk alapján kaptam. A szakmai díjak meg nyilván egy szűkebb kör döntéséből származnak, s így lehet, hogy kevésbé értékesek. Még úgy is, hogy a Köztársasági Érdemkereszt nagyon nagy kitüntetésnek számít. Tanár úrral tartják a kapcsolatot a diákjai? Nagyon sok diákommal találkozunk, beszélgetünk. Vannak, akik meglátogatnak minket. De azt ne kérdezzétek, hogy ki a kedvencem, mert ilyen nincs. Minden osztályom nagyon kedves volt nekem. Voltak ezek között egészen jó osztályok. Nem tudom, hogy tudjátok-e, az iskolákat rangsorolják a felvételi teljesítmények alapján, mostanában más egyéb szempontok alapján is. Régebben csak az egyetemi felvételi eredmények alapján rangsoroltak. Az én Zrínyi iskolám mindig az elsők között volt. A Verseghy Gimnázium általában az első húszban benne volt. Amikor én szakfelügyelő voltam, akkor olyan feladványt kaptunk egy alkalommal, hogy föl kellett mérni az érettségiző diákok és a felvételiző diákok számát. A számadatok következőképpen alakultak: 150 000 érettségizett. 28 000-en kerültek be. Tavaly 22

85 000 érettségizett és 95 000-et akartak felvenni. Nyilván ez azt jelenti, hogy ennyi hely vagy kimaradt, vagy a korábban érettségizőkből vettek fel embereket. Ebben az időszakban, ha egy iskola egy ilyen 45-56 százalék közötti eredményt ért el a felvett diákok terén, az nagyon jónak számított. Ma dicsekszenek a 95 százalékkal. Ha összehasonlítjátok az előbbi adatokat, akkor gyakorlatilag csak az átlagot teljesíti a 95%. Nem mérvadó most már ez a fajta számadat. Abban az időszakban, amikor kemény felvételi vizsgákkal lehetett bekerülni, volt olyan osztályom, hogy 32-en érettségiztek, és 4-en nem kerültek be. Sokan csodálkoztak, hogyan csináltam én ezt. Mostanában ez nem egy olyan túlzottan nagy érdem. Most volt az első osztályomnak a 45. érettségi találkozója. Ők, amikor indultak, nagyon szerény képességűek voltak. Nagyon sok gyerek került be akkor. Délután tanítottunk. Szombaton délután. Nagyon sokan kibuktak, de éppen most, ahogy újra jöttek, nem merném azt mondani, hogy ők a kedvesebbek, vagy azok, akik olyan nagy eredményeket értek el. Mert alapjában véve az emberi tartás és az emberekhez való viszonyulás legalább olyan fontos, mint a teljesítmény. Milyen volt abban az időben a diákélet? Igazából azt mondom, hogy a mostani szemmel nézve nem volt semmi. Az akkori diákok sokkal inkább mutattak affinitást arra, hogy délutáni szakkörökre járjanak, hogy énekkarra járjanak, hogy sportoljanak. Színjátszó körre jártak. Akkor inkább azok az elfoglaltságok domináltak, amik valahogy az ismeretszerzéshez és tudásgyarapításhoz kapcsolódtak. Tapasztaltam, hogy már nagyon régóta az énekkarba szinte úgy kell bekényszeríti a gyerekeket, nem szívesen mennek. Nem tudom, hogy a sporttal hogy van. Elkezdődött el a kézilabda, kosárlabda, torna, mint délutáni elfoglaltság. Amit most csináltok, az a kormányzati döntésnek a következménye. A közösségi szolgálat nem rossz gondolat. Meg az sem rossz, ha például az előrehozott érettségit megszüntetik. Kicsit próbálnak rendet tartani. Az igazság az, hogy nagyon elszabadult a korábbi húsz-harminc évben, gyakorlatilag a 90-es évek elejétől az oktatás. Ekkor váltak az iskolák meglehetősen gyengévé. Néhány iskola az országban tudja tartani a színvonalat, de azt kell, hogy mondjam, hogy ott is, ezeknél az iskoláknál is csökkent. Nagyon sok mindenre visszavezethető, de többek között arra, hogy nagyon sok diák úgy kerül be a középiskolába, hogy a szöveget nem érti. Például a szöveges egyenlet megoldása milyen nehézkesen megy. Talán még nálatok is. Miért? Mert igazából azt a tartalmat, amit az a feladat közöl, nem érti meg. Vagy egy kombinatorikai feladat megoldása micsoda nehézségeket okoz. A megértése. Ebből következik az is, hogy megoldás sincs. Tanár úr tud példát hozni arra, hogy minek a következménye ez? Az én idősebb fiam ’65-ben született. A fiatalabb ’69-ben. Amikor az idősebbik elsős volt, tanították őket írásra, megfelelő kis akármiket kellett gyakorolni, hogy tudják leírni a szavakat. Nagy csomó olyan fajta feladat volt, hogy négyzet meg három egyenlő kilenc. Vagy ha úgy tetszik, egyenletmegoldás. Mert itt kezdődnek az alapok. Amikor ő az általános iskolába bekerült, nagyon alaposan begyakoroltatták, és a megfelelő készség kialakult. Megindult az általános iskolában az a fajta szemlélet, hogy olyat kezdtek el tanítani, amit később is ráértek volna. Nyolcadikban már középiskolás anyagot akartak volna tanítani. Nem értek meg a gyerekek erre, ez nyilván azt jelentette, hogy egy felületes tudásanyaggal 23

fölvértezve jönnek ide, mennek a főiskolákra, egyetemekre. Meg ott is ugyanígy panaszkodnak. Az alatt a négy év alatt, ami a két gyerek beiskolázási időpontja között történt, indult el a lazulás folyamata. Tehát a ’72 és ’76 közötti időszakban az általános iskolában, ami most tovább gyűrűzik. Mikor a mostani politikusok elkezdenek dumálni arról, hogy például egy felmérésben a magyar diákok miért ott kullognak, ahol kullognak, és azt meri megfogalmazni, hogy mindez a mostani hároméves kormányzásnak az eredménye. A fenét! Az, hogy ezek most azt teljesítik amit, ez azt jelenti, hogy a 15 éves korosztályt mértek, tehát a probléma legalább 8 évvel korábbi. De hát ezek mindig ezt csinálják? Hát persze, mint mindig. Egymásra mutogatnak, pedig ahhoz, hogy komolyan történjen az iskolában szemléletváltás, annak nagyon hosszú a kifutása. Gondold meg, csak a középiskola végéig, érettségiig terjedőig, normálisan felépítenek egy iskolarendszert, egy tananyagot, az azt jelenti, hogy 12 évre kell megtervezni. 12 év kifutása után van tapasztalat. Akkor illik még 1 vagy 2 kontrollt beiktatni. Tehát ha 15 évig nem stabil egy rendszer, akkor nem lehet következtetést levonni egy rendszer működéséről, jóságáról. Ezek pedig állandóan kapkodnak, függetlenül attól, hogy melyik oldalhoz tartozik, mindig akar valamit csinálni. Hozzáteszem, hogy az én korábbi tapasztalataim, meggyőződéseim alapján, a mostani váltás nagyon sok értékes dolgot tartalmaz – tartalmaz butaságot is - nem szabadna ezt az ellentétet szítani. Nem politizálok tovább. Hogyan lett igazgató? Nem akartam igazgató lenni. Gyakorlatilag azt mondom, hogy én voltam az első igazgató ebben az iskolában, akit a tanárok, a szülők, a tanulók javaslata alapján neveztek ki. Én nem akartam igazgató lenni. Én nagyon szerettem tanítani. Ez is legalább egy olyan elismerés, mintha egy díjat kapott volna. Akkor, amikor egy kollégának azt kell mondani, hogy nem, ezt nem lehet csinálni, az nagyon nehéz helyzet. Akkor már ferdén néznek rám, és nagyon sok ilyet meg kell tenni. Hozzáteszem, hogy egy nagyon rossz állapotban lévő iskolát vettem át. Az összes bútorzatot ki kellett cserélni az alatt az időszak alatt, amikor én igazgató voltam. Az összes parkettát újra kellett rakatni. A tetőszerkezetet meg kellett csináltatni. A könyvtár akkor alakult ki. Ebédlő első részét akkor csináltuk meg. Gyakorlatilag az összes bútorzat, ami ebben az iskolában pillanatnyilag megvan, azt nekem kell, hogy betudják. Az ajtók, ablakok olyan állapotban voltak, hogy ha valaki nekidőlt, az gyakorlatilag szétjött. Itt a teremmel szemben szokták az érettségi vizsgákat tartani, és amikor első évben, ’94-ben az érettségin, mint igazgató ott voltam, akkor ugye nyilván más szemmel néztem mindent itt, látom, hogy az ablak tokja borul ki. Tehát gyakorlatilag az egész északi oldalon ki kellett cserélni az összes ablakot. Mivel műemlék jellegű épületről van szó, a műemlékesek előírták, hogyan kell csinálni. Az ablaknál volt egy kis mütyür, akkor azt úgy kellett megcsinálni, hogy az a mütyür ott legyen. Lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de azt mondom, hogy abban a szituációban talán én voltam alkalmas, hogy egyrészt megfelelő keménységgel tudtam az akkor meglévő nagyon sok fonákságot kiirtani. Aztán a tanulmányi versenyeken elért eredmények elég szépek. Ez az én 24

időszakomban kezdett kialakulni, most is – úgy látom legalábbis – ez szépen működik. Tehát még egyszer, nem akartam igazgató lenni, nagyon nem akartam. Mégis fölvállaltam. Tanár úr hozta létre a Szegő Gábor Matematikaversenyt és a Tarján Imre Fizikaversenyt. Ez milyen okból történt? Annak idején, mikor igazgató lettem, a régi anyakönyveket nagyon alaposan átolvasgattam. Többek között Szegő Gábor neve is előkerült, ő kunhegyesi gyerek volt, 1912ben érettségizett itt, ebben az iskolában. Zsidó származású ember, és ugye Hitler hatalomra jutása után az országból nagyon sok zsidó származású matematikus, fizikus elment különböző országokba. Aztán valamennyien az Egyesült Államokban kötöttek ki. Tehát ’12-ben érettségizett és kunhegyesi gyerek volt. Az akkori kunhegyesi gimnázium igazgatójával egyszer beszélgettünk, és mondja, hogy Szegő születése 100. évfordulójára és halálának 5. évfordulójára próbáljunk meg (Kunhegyes város és a mi iskolánk) valami ügyes dolgot csinálni. Akkor szerveztünk többek között ott is, meg itt is matematika konferenciákat, meg akkor jött az ötlet, hogy rendezzünk matematika versenyt Szegő tiszteletére. Január 20. a halálának napja, és mi úgy terveztük, hogy mindig január 20-a körül fogjuk ezt az eseményt megrendezni. Tehát nem csak az én ötletem volt ez, hanem az akkori kunhegyesi igazgató is beszállt ebbe. Tarjánnal meg gyakorlatilag ugyanez volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy egy alkalommal megkeresett Radnai Gyula, nem a Tarján verseny zsűri elnöke, hanem Tarján Imre osztálytársa. Egyedüli élő osztálytárs. Egyesült Államokba emigrált szintén, hogy próbáljunk Tarján Imrének emléktáblát állítani. Ő finanszírozza. Tényleg finanszírozta is, megtörtént a dolog, és akkor azt mondtam, hogy miért is ne csinálnánk a Szegő Matematika versenyhez hasonlót Tarjánról elnevezve. És Pécsi tanár úr mindjárt kapható volt rá, hogy jó, akkor szervezzük meg. Hogy viselte, hogy le kellett adnia igazgatósága idején az osztályokat? Egy tanár osztályfőnökként egy osztályhoz ugyan kötődik. Én úgy gondoltam, hogy igazgatóként meg mindegyikhez kötődtem, tehát hozzájuk is. Nem gondoltam azt, hogy aztán most minden kapcsolat megszakad. Nyilván azokat a diákokat, akiket tanítottam, jobban megismertem, nevüket jobban tudtam, mai napig tudom. Nagyon sokan rám köszönnek most is a piacon, nagyon sokról tudnom kellene, hogy kicsoda, de hát nyilván régen voltam igazgató, már nem tudom a nevét. Főleg kínos, mikor középkorú nők az ember orra alá köszönnek. Olyan furcsa, nagyon rossz dolog. Szoktam kérdezni a feleségemtől, te tudod ki ez? Mondja, hogy ő honnan tudja. Tanár úr feleségének mi volt a foglalkozása? Szintén matematika és fizika szakos tanár, évfolyamtársak voltunk, ő szolnoki születésű, én zalai voltam, és ide jöttünk. Tanár úr felesége is ebben az iskolában tanított? Nem, ő az akkor megalapított Tiszaparti Gimnáziumba került, és ott matematikátfizikát tanított.

25

Tanár úr hol tanított még? Amikor a Szolnoki Főiskola indult, akkor Földes tanár úrral ketten kezdtük el ott a tanítást. Közepes képességű emberek vártak ott. Itt vagy matematika-fizika tagozatosokat, vagy később fizika tagozatosokat tanítottam, majd a specmatosokat. Sokkal értelmesebb gyerekekkel kellett foglalkoznom. Amikor arról volt szó, hogy át fogok menni, akkor azt mondtam, hogy én a Verseghyben sokkal jobb gyerekekkel foglalkozom, tehát nagyon elriadtam az ottani munkától. Ez a fajta gyengesége a Szolnoki Főiskolának azóta megvan. De nem csak a szolnokinak. Amikor mi egyetemisták voltunk, Pesten létezett a Közgazdasági, a Műszaki meg az Eötvös Egyetem. Később a Kertészeti. Voltak még egyetemek Pécsett, Szegeden, Debrecenben. Meg még néhány főiskola működött. Hát ezért volt akkoriban olyan kevés a hallgatói létszám. Nem voltak akkoriban főiskolák, egyetemek. Aztán többek között az iskolarendszernek ez is egy őrült nagy hibája, hogy egy idő után boldog-boldogtalant felvettek. Igaz, hogy kiszórták utána, de az egyetemi képzés is nagyon béka feneke alá került. Tehát, hogy úgy mondjam, nem volt számunkra főiskola. Nem hívták tanár urat tanítani más főiskolára, egyetemre? Nem. Ide voltunk kötve anyagilag, nem mehettünk el innét. Az iskola pedig, hála Istennek, matematika-fizika vonatkozásban mindig jó volt. Nagyon kevés az olyan iskola, ahol olyan tanárok vannak, mint Pécsi István tanár úr, Veres Dénes tanár úr, Lapu Béla tanár úr. Amikor ők olyan korúak lesznek, hogy nyugdíjba mennek, akkor lesz tragédia az egész országban, mert egyszerűen az ő utánpótlásuk nincs meg. Volt olyan idő, amikor a Debreceni Egyetem fizika szakára 5, azaz öt tanulót tudtak felvenni. Most gondoljatok bele, hogy mit jelent ez. Tanár úrnak jelenleg mi a hobbija? Nyilván több ideje van, mint amikor elkezdett tanítani. Van egy kertünk, ott ügyködök. Nem mondom, hogy hobbim. Sok mindent szeretek csinálni. Tanár úrnak igazából a munka a hobbija? Valószínű, hogy igaz. Tanár úr nem bánta meg, hogy tanári pályát választotta magának? Nem. Nem bántam meg. Nem, mert nézzétek, az igazság az, hogy végeredményben olyan iskolában kezdtem el tanítani, amiben jó tanárok voltak, megtanítottak bennünket tanítani. Volt a munkánknak eredménye, meg végső soron igaz, hogy nagyon sok plusz munkával, de hála Istennek, sikerült megteremteni azt az anyagi hátteret, amivel nem kellett nélkülöznünk, vagy másfele kacsintgatnunk. Ha tanár úr most kerülne pályaválasztás elé, a tanári pályát választaná? Nem valószínű, nem tudom. Az akkori szituáció döntené el, feltéve, hogy ugyanolyan gondolkodású lennék, mint akkor voltam. 26

Mire a legbüszkébb az életében? Nem nagyon tudok válaszolni erre. Szerintem nincs ilyen. Több olyan dolog van, amire szívesen gondolok, de büszkeségről nincsen szó. Köszönjük szépen az interjút.

Én is köszönöm.

27

ÉLETÚTINTERJÚ BOZSÓ JÁNOSNÉ TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Fekete Eszter Mendler Dorottya Rimóczi Sára Somodi Miriam Vásár Dominika

Hol született tanárnő? Békésen, ami Békés megyében található. Gyermekkorát is ott töltötte? Nem, csak a felmenőim éltek ott, mi Orosházán laktunk, és ott is nőttem fel. Mivel foglalkoztak a szülei? Édesapám műszerészként dolgozott, leginkább rádióműszerészként. Édesanyám háztartásbeli volt, hiszen akkoriban a nők elsődleges feladatát a család ellátása jelentette. Tanárnőnek vannak testvérei? Igen, van egy bátyám, aki a családjával Miskolcon él. Ő nem a tanári hivatást választotta, hanem a MÁV-nál volt elismert főintéző. Nyugdíjas, ma már a felesége, a gyermeke és az unokája a legfontosabb a számára. Hol kezdte tanulmányait? Miután Orosházán laktunk, az általános iskolát és a gimnáziumot is ott végeztem. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? Nagyon izgalmas gyermekkorom volt. A háború előtt csendes, nyugodt, békés életet éltünk. Édesapám dolgozott, a bátyám már óvodás volt. Sokat játszottunk, szaladgáltunk, rendetlenkedtünk együtt, mint ahogy a testvéreknél ez általában szokás. A szomszéd gyerekek is hozzánk jártak játszani. Aztán jött a háború, és nehéz évek következtek. Édesapámat behívták katonának, mint minden magyar férfit abban az időben. A frontra vitték, majd

28

hadifogságba esett. Mi itthon nagyon nehezen éltünk, de nemcsak mi, hanem az egész ország is, azokban a háborús években. Milyen tanuló volt tanárnő? Hát… őszinte leszek. Általános iskolában végig kitűnő vagy jeles tanuló voltam, középiskolában már nem, ott már voltak négyeseim. Ennek oka az volt, hogy édesanyám fiatalon nagyon beteg lett, ezért az egész háztartást nekem kellett ellátnom. Így sokkal kevesebb időm maradt tanulni, mint az átlag gyerekeknek. Melyek voltak tanárnő kedvenc tantárgyai? Elsősorban a humán tárgyakat szerettem, mert orosz tagozatos voltam, így a magyart és az oroszt tanultam legszívesebben. Tanárnő életében voltak meghatározó tanáregyéniségek? Ez az iskola, ahova én jártam, valamikor egyházi iskola volt, így nagyon kemény, szigorú tanári kara volt. Teljesen más volt az akkori tanár-diák kapcsolat, mint manapság. A kémiatanárom, akit Budapestről helyeztek át az 50-es években, egy nagyon szigorú, de roppant okos ember volt. Az osztályfőnökömet nagyon szerettem, aki biológia-földrajz szakos tanár volt, és emberileg nagyon megértő, az egész osztály nagyon szerette őt. Az orosztanáraim változatosak voltak, mivel többen is tanítottak minket, de én őket szerettem, akármilyenek is voltak, hiszen az orosz nyelv volt a kedvencem. A pályaválasztásban mennyire befolyásolták tanárnőt ezek a tanárok? Igazából nem is a tanárok miatt választottam ezt a pályát, hanem, mivel orosz tagozatos voltam, és nekem nagyon könnyedén ment az orosz nyelv, úgy gondoltam, miért ne lennék én orosztanár? Gyermekkori álmom persze nekem is volt, tizenéves koromban arra vágytam, hogy vegyészmérnök legyek, korábban pilóta szerettem volna lenni, de a gimnáziumban rájöttem, hogy reálisan kell nézni a dolgokat, és így választottam a tanári pályát. Melyik egyetemre járt tanárnő? Debrecenbe jártam egyetemre, akkor Kossuth Lajos Tudományegyetemnek nevezték. Az egyetem melyik karára jelentkezett? Az orosz mellett egy másik szakot is kellett választani. Én szerettem volna, ha ez a német lesz, de mivel az én koromban nyugati nyelvet nem tanítottak a gimnáziumban, csak rendkívüli tantárgyként, kevéske volt a német nyelvtudásom ahhoz, hogy német szakot végezzek, de kötelező volt kettő szakot fölvenni, és így választottam a történelmet. A mai napig fáj a szívem, amiért nem két nyelvszakos tanár lettem. Miről írta tanárnő a szakdolgozatát?

29

A szakdolgozatom a történelemhez és az oroszhoz is kapcsolódott, a magyarországi szláv ajkú népek történetével foglalkoztam. Melyik professzor gyakorolta tanárnő munkásságára a legnagyobb hatást? Az orosz nyelvi tanszéken, az a professzor, aki az orosz nyelvészetet tanította, gyönyörűen beszélt oroszul, szigorú volt, de ugyanakkor nagyon emberséges. Hangulatosak voltak az órái, nagyon szerettem. Egyetem után folytatott más tanulmányokat? A mi korunkban nem volt szokás a diplomákat halmozni, és ilyen lehetőség nem is igazán volt. Elvégeztük az egyetemet, kaptunk egy állást és tanítottunk. Hol kezdett el dolgozni először? Először itt, Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban. 1962-ben kezdtem itt tanítani, és 1994-ben mentem nyugdíjba. Óraadó tanárként 15 évig tanítottam orosz nyelvet a Szolnoki Főiskolán is. Milyen volt akkor a Verseghyben tanítani? Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen jó nevű, jó hírű iskolában lehettem tanár. Kiváló diákjaim voltak, és öröm volt őket tanítani. Kik voltak tanárnőnek a legkedvesebb, legtehetségesebb, illetve legérdekesebb tanítványai? Voltak olyan diákjaim, akik oroszból nagyon szépen szerepeltek, OKTV-n nagyok sok szép eredményünk volt. De rengeteg kiváló diákom volt, akik közül van, aki már a Szegedi Tudományegyetem fizika professzora, többen lettek egyetemen, főiskolán tanárok, orvosok, nagyon sokan jogászok, mérnökök vagy orosztanárok. Mindenki nagyon tisztességes, becsületes emberré vált. Olimpiai bajnok is van a tanítványaim között. Milyen tanulmányi sikert tetszett elérni a diákokkal? Orosz nyelvből volt országos első, több nyolcadik, tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik, huszonkettedik OKTV-s helyezettem. Tanárnő hogy emlékszik vissza, milyen volt a diákélet akkoriban itt? Összehasonlíthatatlanul más, mint az én koromban volt. Az én iskolámban iszonyú rendet és fegyelmet tartottak. Elrettentésképpen el szoktam mesélni a gyerekeknek, hogy nálunk például a szünetek úgy zajlottak, hogy minden osztály kijött a folyosóra, kettesével sorba álltunk, és egész szünetben köröztünk a folyosón. Osztálykirándulás, testvérosztály, klubdélutánok teljesen elképzelhetetlenek voltak. Ma a diákélet sokkal színesebb, kötetlenebb. Mások a kapcsolatok tanár és diák között. A mai iskola nagyon gyerekközpontú, mindig a gyerekek körül forog minden.

30

Tanárnőre ez a gimnáziumi fegyelem pozitív hatással volt? Sokan mondták, hogy szigorú vagyok, de szerintem ez nem baj, legalább rendet tartottam az osztályban, és megtanultak a gyerekek mindent. Én ezt nem tartom rossz dolognak, legfeljebb nem mondhatom el azt, amit ti, hogy az évek során rengeteg bulit csináltunk, jártunk kirándulni. Tartja még tanárnő a kapcsolatot a volt tanítványokkal? Az osztálytalálkozókat mindig megszervezzük, van olyan diákom, aki gyakran meglátogat, vagy csak utcán beszélgetünk, megnézem a kisbabáját, van, akinek már unokája is van, és visszaemlékezünk a régi szép időkre. A történelmi események milyen hatással voltak tanárnő pályájára? A háború hatalmas nincstelensége borzalmas volt. Ha 1956-ra gondolunk, mint történelmi eseményre, Orosháza igen kis város volt, tehát nem csináltunk semmiféle felkelést vagy tüntetést. Igaz, egyszer végigvonultunk a városon, de teljesen hangtalanul, némán. Egy ilyen kis városban nem úgy zajlottak az események, mint például Budapesten. Tanárnő a tanításon kívül mivel töltötte a szabadidejét, illetve mi volt a hobbija? A hobbim a mai napig is az olvasás, gyermekkorom óta szenvedélyes olvasó vagyok. A mi korunkban a sportolás nem volt divat, és lehetőség sem volt igazán rá, így ez kimaradt az életemből. Emellett, amikor az időm engedi szeretek színházba, moziba járni, sokat kirándultunk a szomszédos országokba. Ha tanárnő most lenne 18 éves, újra a tanári hivatást választaná? Igen!! Azt mondom, az menjen tanárnak, aki ésszerűen tudja tanítani a gyerekeket, szereti a tantárgyát, és tudja a tantárgyát, mert anélkül nem lehet tanítani egy gimnáziumban. Emellett a nyári szünet nagyon csábító a tanároknak is, különösen a családosoknak, ahol gyerekek vannak. Mi volt a tanári munkában a legszebb, illetve a legnehezebb? Nehéz volt az első évben szigorúnak lenni. Az ember még nem egy negyvenéves tapasztalt, tehát az, hogy mindig komoly és szigorú legyek, az volt nehéz, de ezt egy év alatt meg lehetett tanulni. Hamar megtanultam, mese nincs, itt keményen kell állni az osztály előtt, aztán később ilyen probléma nem volt. Lehet, hogy átestem a másik végletbe, és túl szigorú voltam, de hát az még mindig jobb, mintha egy ember nem tart rendet az osztályban. Ami szép volt, az nekem főleg az eredményeim, a sikereim, amikor orosz tagozatos tanulók vagy akár általános tagozatú tanulók is eredményt értek el oroszból. Az jó érzés volt az embernek. Jó volt a gyerekekkel együtt lenni egy-egy klubdélutánon, még testvérosztályt szerveztem nekik. Például az egyik osztálynak szerveztem, ami tiszta lány osztály volt, és mindig elkeseredtek, hogy nekik nem lehet klubdélutánt csinálni, mert nincsenek fiúk. Szerveztem nekik egy fiú osztályt, a lányok nagyon örültek, lett is belőle két házasság. Így aztán nagyon kedves emlékek is kapcsolódnak az iskolához. 31

Szeretnénk, ha tanárnő bemutatná a családját! 1967-ben mentem férjhez. A férjemmel úgy ismerkedtem meg, hogy kolléga volt ő is itt egy darabig, biológiát és földrajzot tanított. 1968-ban született a nagyobbik fiunk, Zoltán és 1971-ben a kisebbik fiunk, Balázs. Ezután a férjem elment az iskolából, elhívták az ÁNTSZhez biológusnak. Nagyon szerette a biológiát és ott tudományos munkát is lehetett végezni, osztályvezetőként ment végül nyugdíjba. Az egyik fiunk Budapesten él, nős és három gyerekük van. A másik fiunk Szolnokon él, ő is nős és négy gyerekük van, így aztán van hét unokánk, és ha összeülünk, akkor tizenhárman vagyunk az asztalnál. Szép, nagy család. Mivel foglalkozik most, tanárnő, illetve mivel tölti a napjait? Unatkozni nem szoktam, előre mondom. A délelőtt az azzal megy el, hogy minden reggel hétkor felkelek, utána elmegyek, bevásárolok, megfőzöm az ebédet, összetakarítok. Aztán délután elmegyek egy egészségügyi sétára. Emellett elvégzem a házimunkát, a takarítást, a mosást, a vasalást, meg egyebeket. Aztán olvasgatok, tévézek vagy jön hozzánk valaki. A gyerekeink gyakran bejönnek hozzánk, az unokáink előttünk járnak el az általános iskolába, és hazafelé menet mindig be szoktak ugrani egy kis pótebédre, beszélgetésre. Tanárnőnek a fiai is tanárok lettek? Nem, egyik sem lett tanár. Az egyik mérnök lett, a másiknak nyelviskolája van itt Szolnokon. A felesége, a menyem, ő pedig tanárként dolgozik ott, tanít. Tanárnő mire legbüszkébb az életében? Jó érzéssel gondolok arra, hogy tanár voltam, eredményeim voltak a pályámon. Hét osztálynak voltam az osztályfőnöke. Örülök a fiaim sikerének, eredményeinek. Örülök, hogy tisztességes, rendes ember lett belőlük. Bármikor segítenek nekünk, ha szükség van. A családi háttér az nagyon fontos. Tanárnő mit szeretne még elmesélni, amire nem kérdeztünk rá? Talán azt, hogy megszerettem Szolnokot. Mikor ideköltöztem, teljesen idegen volt a város, ismerőseim nem voltak, csak a tantestület és a kollegák, akikkel együtt tanítottam. Aztán fokozatosan megszerettem a várost. Nagyon szeretem a folyókat, mert sem Orosházán, sem Debrecenben nincs folyó, itt pedig nagyon kellemes sétálóhelyként szolgál a Zagyva- és a Tisza-part. Már teljes mértékben szolnokinak érzem magam, miután a fiaim is itt születtek. Tanári munkám alatt kétszer kaptam meg a „Kiváló munkáért” kitüntetést. 2012. októberében megkaptam az „Aranydiplomát” a Debreceni Egyetemen. Köszönjük szépen az interjút.

32

ÉLETÚTINTERJÚ DR. LUDÁNYINÉ BÉRES MÁRIA TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Ábrahám Zsófia Bérczi Blanka Rezes Dániel Seres Réka Szabolcsi Csenge

Tanárnő hol született, hol töltötte a gyerekkorát? 1950. február 24-én születtem Debrecenben, és ott is nőttem fel. Ott kezdtem az iskolát, ott jártam középiskolába, majd egyetemre is. Azután az első munkahelyem is ott volt. Milyen emlékei vannak a gyerekkoráról? Szép emlékeim vannak. Idős szüleim nagy-nagy szeretettel neveltek fel. Egészen tizenhét éves koromig a klinikán laktunk – ahol az apukám dolgozott -, és aki ismeri a debreceni klinikát, ez a Nagyerdőn olyan volt, mintha valami gyönyörű üdülőhelyen éltünk volna. Az iskolás évekről milyen emlékei maradtak? Az első emlékem: 1956. Én ugyanis akkor kezdtem iskolába járni, és éppen hogy belekóstoltunk a tanulásba, amikor egyik nap a tanító néni izgatottan fogadott bennünket és azt mondta: „Azonnal menjetek haza!” Igaz, már iskolába menet a Kossuth Egyetemnél vonuló tankokat és orosz katonákat láttunk, közöttük mentünk át a közeli iskolába, de ők ránk se hederítettek. Körbevették az egyetem épületét, ahol a diákforradalmárok tartózkodtak. Szóval hazamentünk, és egy pár napig nem volt tanítás. Aztán, amikor újraindult az élet, már nem volt hittanóra az iskolában. Nekem ennyi volt az ’56. Tanárnő milyen tanuló volt, szeretett iskolába járni? Szorgalmas, jó tanuló voltam, és szerettem iskolába járni. Az általános iskola ötödik osztályától a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában tanultam, az egykori református Dóczy Leánygimnáziumból (Szabó Magda Abigéljének iskolája volt ez) a háború után koedukált állami intézménnyé vált iskolában. Ez afféle nyolcosztályos gimnázium volt akkoriban. Ahogyan most nevezik, a 9. osztályban változott ugyan az osztály összetétele, mert voltak, akik elmentek más középiskolákba, és jöttek új osztálytársak is, de a 33

legfontosabb, hogy a tanárok nyolc éven át az érettségiig ugyanazok maradtak. Ez nagyon jó volt! A másik jó dolog, hogy gyakorlóiskola lévén, nálunk állandóan sok volt az óralátogató tanárjelölt. Így aztán megszoktuk az idegenek jelenlétét, a szereplést. A tanáraink pedig nagyon felkészült, szakmaszerető, kiváló pedagógusok voltak. Tiszteltük is őket, és felnéztünk rájuk. Hiszen nagyszerű dolgot, nagy értéket kaptunk tőlük: tudást és jó példát. Tőlük tanultuk azt is, amit József Attila így fogalmaz meg: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ezek a sorok, osztályfőnökünk gyöngybetűivel írva évekig díszítették tantermünk falát. Szóval, bennünket ilyen szellemben neveltek. Én otthon a szüleimtől is mindig ezt hallottam és láttam. Aztán tanáraink rengeteget foglalkoztak velünk tanórán kívül is. Jártam én is mindenféle szakkörre. Például matematika szakkörre. Imádtam a matekot, a matek feladatok agyat megmozgató erejét. Jártam orosz és angolszakkörre, szavalókörös is voltam. Rengeteg verset tanultunk és szavaltunk iskolai ünnepségeken és városi rendezvényeken. Közben atletizáltam is, futottam. Rövidtávon voltam jó. Istenem, de sok váltót futottunk Debrecen főutcáján! Volt színházbérletünk, megnéztünk minden előadást. Miért választotta a tanári pályát? Először is, az osztályfőnökünk igen nagy hatással volt rám. Nem csak a magyarórákon tanultunk tőle a nyolc év alatt sokat, hanem az osztályfőnöki órákon is. Rettentő nagyra becsültem őt, annak ellenére, hogy vele konfliktusom is volt. Mert annak ellenére, hogy jó tanuló és példás magatartású diák voltam, kétszer is kaptam osztályfőnöki büntetést. Igen. Ezt a diákjaimnak is el szoktam mesélni. Ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor az igazgatóhelyettes egyik reggel iskolába menet ülni látott a villamoson. Igaz, mentségemre az ölemben volt úgy négy-öt gyerektársam nehéz aktatáskája is, mert aznap reggel én voltam a soros „teherviselő”, de a fejemen ott volt az árulkodó Bocskai-sapka, az iskola jelvényével. Egy kossuthos diák akkoriban nem ülhetett a villamoson, amikor a nála idősebbek álltak. Így aztán osztályfőnöki figyelmeztetést kaptam. A második alkalommal pedig azért kaptam beírást, mert „az osztályfőnök utasítását nem hajtottam végre”, azaz amikor az osztályból senki sem jelentkezett kémia OKTV-re, az osztályfőnök nagyon feldühödött, és bár ő magyarszakos volt, kijelölt három diákot, köztük engem is, hogy délután jelenjünk meg a versenyen. Szörnyű volt az a délután. Lelkiismeret-furdalásom volt, de nem mentem el, hiszen nem voltam én olyan jó kémiából, és lebőgni sem akartam. Különben is én nem orvosnak készültem, mint a másik két osztálytársam. Ezért aztán intőt kaptam, egyből intőt! Hiszen hatodikból már volt egy figyelmeztetésem. Ami azt illeti, ezt a második büntetést, az osztályfőnök eljárását ma, tanár fejjel sem tartom helyesnek. Igazságtalan volt. Ami ezt számomra még fájóbbá tette, hogy mindez úgy anyák napja tájékára esett, és én verset írtam anyukámnak, azzal készültem a szeretetemet kifejezni. Erre egy osztályfőnökit kellett 34

hazavinnem. Persze, hozzá kell tennem, hogy ennek ellenére ő, mint magyartanár, nagyon jó tanár volt. Ezt mindenki elismeri. Visszatérve a pályaválasztásra, az osztályfőnököm és a többi tanárom példája nekem azt mutatta, én úgy éreztem, hogy az egy csodálatos dolog, hogy valaki a tudását másoknak, a tudatlannak átadja. Mindig is szerettem a kisebbekkel foglalkozni. Mint mondtam, a klinikán laktunk, és a bennfekvő betegeknek hol verses estet, hol vidám előadást rendeztünk. Egyszer még bábokat is készítettünk, és szereposztásban megtanultuk kívülről az egész János vitézt, hogy eljátszhassuk. Az volt a legsikeresebb „előadásunk”. Szóval, a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, tanár szerettem volna lenni. Angolmatek szakos. Volt akkor már egy angol levelezőpartnerem, egy angol hölgy, akitől postán rengeteg angol nyelvű magazint kaptam, amiket olvasgattam, és nagyon megtetszett az angol nyelv, az idegen nyelven való olvasás, kommunikálás. Szinte szerelmese lettem a nyelvnek. A matektanár is biztatott. De angol-matematika szak akkor az egyetemen nem volt. Választanom kellett hát. Így, maradva a nyelvszaknál, lettem angol-orosz szakos. Hol végezte az egyetemet? Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Két nyelv szép szak, elit szaknak számított. Mindemellett a debreceni Angol Tanszék volt az országban a legerősebb, a legjobb. Sajnos, az akkori időkben angol nyelvterületre diákként eljutni nem lehetett – ahogy elutasított kérelmemre nekem akkor a rendőrség Útlevélosztályán mondták, még az egyetemi KISZ titkár sem utazhatott Angliába. Azonban lektorunk Angliából mindig volt. Tőlük tanultuk a nyelvet, az angol kultúrát, meg a kötelező olvasmányokból, a teljes klasszikus angol és amerikai irodalomból, aminek a szószedetéből még vizsgáztunk is. Az orosz más volt. A Szláv Filológiai Tanszéknek több szovjet egyetemmel is volt kapcsolata. Így vettem részt az ötödik félévben egyhónapos részképzésen a kijevi Sevcsenko Egyetemen, majd a tizedik félévben öt hónapot Moszkvában, a Lenin Pedagógiai Főiskolán. Aki szerencsésebb volt, az első félévben jutott ki, a többiek, mint én is csak a második félévben. Előtte leadtam a kész szakdolgozatomat, amit angol nyelvészetből írtam, és február 2-án már ültünk is vonatra, és indultunk Moszkvába a mínusz 22 fokba. Ott aztán még jobban megtanultuk a nyelvet, folyékonyan beszéltünk oroszul, és megismerhettük az orosz kultúra számos vetületét. Hozzá kell tennem, hogy ez a moszkvai félév más szempontból is jó lecke volt. Akkor még nem volt internet, e-mail, meg mobiltelefon. Öt hónapig a családdal csak levél útján tudtunk kapcsolatot tartani. A posta meg rettenetesen lassú volt. Aztán meg kellett szoknunk, hogy ott egy teljesen más világ volt. Mások voltak az elfogadott normák, szokások. Aztán meg a kollégium, ahol laktunk, a világ minden tájáról jött hallgatóktól olyan volt, akár az amerikai olvasztótégely. Megtanultuk azt, hogy ahány kultúra, annyiféle. Mind más. De mindnek megvannak a maga erényei. Megtanultuk ezt elfogadni. Ez a baj ma az emberekkel, hogy nem tudják a másikat elfogadni. Pedig mindenütt van jó és kevésbé jó ember. Csak az egyes emberek nem egyformák. Itthon június 16-án kezdődtek az államvizsgák, de mi csak 17-től utazhattunk haza. Ez egyértelművé tette, hogy mi csak az augusztus végi államvizsgákon vehettünk részt. Ez aztán 35

meghatározott több dolgot is. Elrontotta az utolsó nyarunkat, mert tanulni kellett. Ami még nehezebb volt, állást keresni, miután az itthon lévők az üres helyeket már betöltötték. Ráadásul a legfájdalmasabb az egészben aztán az volt, hogy amikor leállamvizsgáztunk, a kitöltött oklevelünket a Tanulmányi Osztályon a titkárnőtől kérhettük el, aki még azt se mondta: „Gratulálok!” Szóval, nekünk nem volt ünnepélyes diplomaosztás, ami egyébként egy csodálatosan szép ünnepség. Nagy boldogság mindenkinek, amikor a nagy nyilvánosság előtt átveheti azt a diplomát, amelyért keményen megdolgozott. A szüleidnek is nagy boldogság látni azt, hogy „Íme, jövőt adtunk a gyermekünk kezébe. Amiért ugyan ő dolgozott meg, de mi segítettük hozzá.” Szóval, az ünnepség hiányzott. Hol kezdett el dolgozni? Mint elmondtam, nyáron már nehéz volt tanári állást találni, főleg Debrecenben. Így hát, ahol ismerős voltam, az Orvostudományi Egyetemen kerestem. Elmentem a rektorhoz, és megkérdeztem, hogy tudna-e nekem valamilyen állást adni. Így kerültem előbb az egyetem központi könyvtárába, mint angol nyelvi témafigyelő szakreferens, majd átadása után az Új Elméleti Tömbbe, mint angol nyelvi fordító. Biokémia, biológia, biofizika, kórélettan, mikrobiológia, stb. témakörökben fordítottam a kutatók neves brit, amerikai, holland és japán szakfolyóiratoknak írt közleményeit vagy konferenciákra készített előadásait. Tizenhárom évig dolgoztam a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Emellett a munka mellett két évig angol és orosz nyelvű idegenvezetést is végeztem. Debrecenben és a Hortobágyon vezettem Pestről érkezett nemzetközi szakmai kongresszusok résztvevőit, de kísértem egyéni vendégeket is. Köztük a legemlékezetesebb az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete volt, akivel az őt megillető minden protokoll mellett, a Református Nagykollégiumot látogattuk meg. Közös aláírásunk ma is ott olvasható a Kollégium Nagykönyvtára emlékkönyvében. A DOTE-n végzett munkám mellett 1979-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen angol fordító és tolmács oklevelet is szereztem. Ekkor találkoztam pályám második meghatározó személyiségével, a számos díjjal és elismeréssel kitüntetett műfordítóval és szerkesztővel, Karig Sárával. Általa kapcsolatba kerültem az Európa Kiadóval. Ekkor készítettem el a megújuló afrikai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, a nigériai író, Chinua Achebe regényének fordítását Széthulló világ címmel. Előtte már jelentek meg afrikai állatmese-fordításaim a Hajdú-Bihari Naplóban. A regény egyik részlete, az ELTE-n írt vizsgafordításom előbb 1980-ban a Magyar Rádió Kilátó – Világirodalmi magazin című műsorában hangzott el, majd 1983-ban az Európa Kiadó gondozásában megjelent a teljes regény is. Mellesleg, az írónak ezt a regényét ma már a világirodalom 100 legfontosabb könyve közt tartják számon!

36

Ugyanebben az időszakban történt, hogy a világhírű magyar tudós, Szent-Györgyi Albert itthon járt Magyarországon. Főnököm ötletére kezdtünk levelezésbe a professzorral, egy emlékkönyv kiadásáról. Így kerültem kapcsolatba a Gondolat Kiadóval, és részt vehettem a két kiadást is megért Szent-Györgyi Albert: Válogatott tanulmányok fordításában. Mi miatt döntött úgy, hogy Szolnokra költözik? Az igaz, hogy az életünket mi magunk alakítjuk, de mindig a körülmények figyelembe vételével. Így történt, hogy szüleim elvesztése után, férjemet követve, 1986-ban a kisfiammal én is Szolnokra költöztem. A férjem, aki szintén debreceni születésű, az akkor még Kilián György Repülőműszaki Főiskola mérnök-tanára volt. Később Nemzetvédelmi Egyetem, ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem kihelyezett kara ez, ahol a férjem még ma is óraadó egyetemi docens. Milyen munkát vállalt Szolnokon? Szolnok számomra teljesen ismeretlen volt. Tévés tanulmányi vetélkedőkben láttam ugyan a két nagy gimnázium, a Verseghy és a Varga tanulóit szerepelni, és igen jól szerepeltek! De új munkahelyet a helyi újságban feladott hirdetésem útján kerestem. Tanári állást csak egy iskola, a Pálfy János Műszeripari és Vegyipari Szakközépiskola kínált, amit el is fogadtam. Az angol nyelvi képzés feltételeinek megteremtése és beindítása volt a feladatom. A tankönyvhöz férjemmel szemléltető eszközöket, faliképeket rajzoltunk, aztán mindenféle hang és videó anyagokat gyűjtöttem, az angol nyelvterületet, kultúrát bemutató vitrin-kiállításokat rendeztem, az angol hagyományok jegyében angol nyelvű műsoros karácsonyi esteket rendeztünk angol tejes teával és pudinggal. Diákjaimmal rendszeresen indultunk a 10. osztályosok megyei angol nyelvi versenyén, ahol számos jó eredményt értünk el és sok díjat hoztunk el. Közben osztályfőnök is lettem, a tanári munka ezen oldalát is megtapasztalhattam. Majd 1992-ben eljött az a rég áhított pillanat is, hogy angol szakosként végre eljutottam Angliába. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium és a British Council által közösen meghirdetett ösztöndíját pályáztam meg, és részvételt nyertem egy háromhetes nyári továbbképzésre a Brightoni Egyetemen, ahonnan aztán rengeteg élménnyel és hasznos anyaggal megrakodva érkeztem haza. A tizenkét évnyi szakközépiskolai munkámra visszatekintve, a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy az évek során három tanítványom módosított pályát, és ment érettségi után angol nyelvtanár szakra. Mettől meddig tanított a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, és milyen volt tanárnak lenni nálunk? Melyek a legkedvesebb emlékei? 1998-ban adódott a lehetőség, hogy a Verseghyben, az ország egyik jó hírű gimnáziumában taníthassak. Kicsit szorongva kezdtem bele a munkába, de a jó képességű „diákanyag” az embernek lendületet ad. Gimnáziumban nyelvet tanítani jó, mert a diák nyelvvizsgázni akar, ezért szorgalmas. A mai világban már nagyon fontos az idegennyelvismeret. A nyelvvizsgát pedig még középiskolás korban meg kell csinálni, hogy az egyetemen a választott szak tanulására koncentrálhass. Szóval, jó volt az itteni diákokkal dolgozni, 37

akiknek jó része ezt meg is értette. Szerettem a kezdőket is, akiknél az alapokat a saját módszerem szerint tudtam jól begyakorolni. Aztán igazán jó volt dolgozni a haladókkal, akikkel már a harmadik-negyedik évben a nyelvvizsga felé kacsintgattunk. De szakmai szempontból a legeslegjobb a specesekkel volt. A heti magas óraszám lehetővé tette az intenzív haladást és a nyelvtant, a tematikát tekintve érdekesebb dolgok is előkerültek. A haladókkal és a specesekkel aztán szép eredményeket lehetett elérni a 10. osztályosok megyei versenyén. De a Varga Katalin Gimnázium által évente szervezett angol nyelvű diákszimpóziumon is számos igazán színvonalas, mondhatnám „profi” előadással hoztuk el a pálmát. Sajnos, angol OKTV-re, a második fordulóba csak egy kislánnyal jutottunk el. Ő is csak hobbiból, nyelvszeretetből érte el azt, amit elért, nem készült nyelvszakra. Közgazdász lett. A tanítás mellett a Verseghyben is kaptam osztályfőnöki feladatot. Már az első évben egyik kolléganőt kellett betegsége idején helyettesítenem néhány hónapig. Aztán kaptam saját osztályt is, egy angol-német nyelvi speceset. Nagyon jó osztály volt! Szorgalmasan tanuló, értelmes, sokoldalú társaság. Mind a harmincheten továbbtanultak és ma már diplomás közgazdászok, mérnökök, gyógytornászok, orvosok, nyelvtanárok, vagy az ismertség útján elindult művészek! Büszke vagyok rájuk. Mivel foglalkozik most, mivel tölti szabadidejét? A Verseghyben tizenegy évet töltöttem. Ötvenhét évesen, 2007. február 25-én váltam nyugdíjra jogosulttá. Az iskolától csak a 2007-2008-as tanév végén búcsúztam el. Mint „főállású nyugdíjas” rengeteg szabadidővel gazdagodtam. De tétlenkedni nem tudok. Az elhagyhatatlan magánórák mellett családkutatással foglalkozom, talán lesz belőle egy monográfiaszerű emlékkönyv. Újra fordítok, és kiadót keresek, vagy a rengeteg érdekes dolgot rejtő afrikai kultúrát kutatom. Épp most kaptam kézhez az egyetlen, Afrikával foglalkozó magyar szaklap, az Afrika Tanulmányok legújabb számát, amelyben immáron az ötödik tanulmányomat publikálták. Mit vár a jövőtől? Hogy mit hoz a jövő, és meddig tart, az nagy titok. De azt tudom, hogy e rövid földi lét utolsó pillanatáig érdemes megőrizni a kíváncsiságot, a jóba vetett hitet, szeretni a szépet, nem lealacsonyodni a gonoszhoz, s legfőképp embernek lenni minden körülmény között. Pál apostol szavait idézve: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád majd az Úr.” Köszönjük szépen az interjút. Én is köszönöm.

38

ÉLETÚTINTERJÚ HOMONNAY GYÖRGYNÉ TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Józsa Piroska Hargitai Tamás Szécsi Tamás Sipos Bence Emődi Gergő

Hol született, hol töltötte a gyerekkorát, hogyan emlékszik vissza rá tanárnő? 1942. november 18-án, Debrecenben születtem. Szüleim, nagyszüleim, mindenki szolnoki volt, csak édesapám éppen Debrecenben dolgozott. Utána 1946-ban visszakerültünk Szolnokra, és itt a Zagyva partján nőttem fel. A Kassai úti Általános Iskolába jártam. Koromból következik, hogy mi még voltunk úttörők, és én nagyon szerettem úttörő lenni. Meg aztán voltam ifivezető is. Az egész úttörőmozgalom nekem szép dolog volt. Lehet, hogy jó iskolába jártam, de nekünk politikamentes volt az úttörőélet. Mint ifivezető, megtanultam birkát nyúzni, sátort verni, diákújságot szerkeszteni. Itt érettségiztem a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, amire nagyon büszke voltam, mivel édesapám is idejárt. Később pedig a lányom is itt tanult. Nekem a Verseghy Ferenc Gimnázium a mindenem, kiváló 4 évet töltöttem itt, nagyszerű tanáraink voltak. Az akkori diákéletről ...? Ahol ti fogadtatok most bennünket, a könyvtárban, a tánciskola színhelye volt. Az öltözködés is egy picit szolidabb volt, persze ti így is gyönyörűek vagytok. Voltak osztálykirándulások, színjátszó körök. Nyolcadikos voltam, amikor a Verseghy Ferenc Gimnázium tanulói előadták a Bánk bánt. A barátnőmmel elmentünk megnézni, nagyon tetszett. Amikor idekerültem, első osztályban bemutattuk Gogoltól a Revizort. Szerintem nagy sikerünk volt. Harmadik osztályban idekerült Papp Alice tanárnő, ő is bekapcsolódott a színjátszói életbe. Akkor még nem volt ennyi középiskola Szolnokon, volt a Varga meg a Verseghy. Az iskolában nem tanultam angolt, édesapám tanított. Akkor a nyugati nyelvek még háttérbe voltak szorítva. 1961-ben érettségiztem, majd 1966-ig a szülővárosomban tanultam. Ott végeztem az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetemnek a magyar-angol szakán, az is nagyon szép volt. Nem tudnék különbséget tenni, hol éreztem magamat jobban, hisz mindkettő más volt. A gimnáziumban a tanulás mellett jött a színjátszás, majd az egyetemen jött a munka, meg a szerelem. Szóval minden iskolának megvolt a maga szépsége. Amikor ’66-ban sikerült visszakerülnöm a volt iskolámba, akkor madarat lehetett volna velem fogatni. Olyan érdekes 39

volt, hogy az ember kollégája lett azoknak, akik tanították. Sajnos sok tanár addigra nyugdíjba ment, de azért maradt olyan tanár, aki korábban tanított engem. Nagyon nagy szeretettel, segítőkészen fogadtak. Magyar-angol szakos vagyok, 5 vagy 6 osztályom volt. Nagyon szerettem osztályfőnöknek lenni. Próbáltam a tanítványaimnak anyjuk helyett anyjuk lenni, problémájukat meghallgatni. Voltam tanárelvtársnő, így jelentett a hetes. Később tanárúrnő lettem, ilyen is volt. Aztán tanárnő. Olyan osztályom is volt, ahol Zsuzsa néni voltam. Sosem kötöttem ki, hogy engem hogyan tessék szólítani, de szerintem mindig megkaptam a kellő tiszteletet. Ekkoriban kötelező volt a családlátogatás. Többször voltam C osztály osztályfőnöke. Nagyon sok vidéki gyerek volt az osztályomban. Voltam Abonyban, Cegléden, Cibakházán, Mezőtúron. Ismerkedtem a megyével. Más oldalról is megismertem a tanítványaimat, mi a hobbijuk, miben jók. Volt társadalmi munka is. Paradicsomot, cukorrépát szedtünk. Egy hétre elvonultunk osztályostul, mindenestül vidékre. Többször adtam a mezőgazdasági munkáért osztályfőnöki dicséretet. Milyen további sikereket ért el a tanítványaival tanárnő? Magyart és angolt kezdettől fogva tanítottam, nem tudnék választani a két nyelv között. A magyar órákon közelebb kerülhettem a diákokhoz, hiszen angolul nehezebben fejezi ki magát a gyerek. Sokat tudtam a gyerekekről, életükről, mindent elmondtak nekem. Több magyar szakos, jogász, ügyvéd került ki az osztályaimból. Volt egy tanítványom, aki olyan csodálatos pályázatot írt Arany Jánosról, de átlépte a megadott terjedelmet, ezért el se olvasták a művét. Ez nagyon mellbe vágta őt is, meg engem is. Ma egyetemi oktató. Angolos csoportom két részre oszlott, voltak a haladók és a kezdők. Viszont érettségire nem volt szabad észrevenni, a kezdő és a haladó csoport között a különbséget. Egy tanítványom országos 10. helyezett lett. Sokan külföldön futottak be karriert. Mindig azt szoktam mondani, hogy a diákon sok múlik, hiszen a tanár kiteheti a lelkét, ha a diáknál nincs befogadás. Mivel töltötte tanárnő a szabadidejét, mi volt a hobbija? Szerettem olvasni, de ez egyben a kötelességem is volt. Tanultam franciául, szerettem színházba, moziba járni, ezeket a mai napig is őrzöm. Szerettem túrázni, utazni, új embereket megismerni. Sokat tudok beszélni, beszélgettem a vonaton az útitársaimmal, hiszen mindenkitől lehet tanulni különböző dolgokat. A verseket is szerettem, főleg középiskolás koromban. Nemcsak olvasni, hanem előadni is. Ha tanárnő újra 18 éves lenne, a tanári pályát választaná? Biztosan. Ugyan menet közben néhány osztályban kicsit elbizonytalanodtam, hogy érdemes volt-e ezt a pályát választani, de ezeken kívül minden tökéletes volt. Ha lett volna hangom, lehet, hogy óvónő lettem volna, vagy játékboltban eladó. Szeretem a játékokat, most is gyűjtöm a játékokat az unokáimnak. Vannak olyan szép, kedves emlékei tanárnőnek, amelyek a Verseghy Ferenc Gimnáziumhoz kötődnek? Van, persze. Az első szerelem, bár nagyobb voltam már, mint most ti. Iskolai matematikaversenyt nyertem, amire nagyon büszke voltam. Egyszer, egy iskolai dolgozatban 40

egy egyenletet rosszul rendeztem. Azt mondta a matematika tanárnőm, biztos, hogy tudom ötösre az anyagot, de ezt nem tudja megbocsájtani. Azt mondta, ha hetente bemutatok 20 feladatot, akkor lehetek ötös év végén. Ennek köszönhettem az ötösömet és a verseny megnyerését. Nagyon rendes tanáraim voltak. Amikor később C osztályban tanítottam, a gyerekek mindig húzták a szájukat, hogy úúúúú matematika, de mondtam nekik, hogy meg lehet tanulni, csak akarni kell. Volt egy olimpiai ezüstérmes diszkoszvető diákom. Amikor meghívták őt egy beszélgetésre, és hozhatott egy vendéget, engem hívott meg, nagyon jól esett. Pedig én csak magyart és angolt tanítottam neki. Sok diák énekelt nekem angolórán, főleg mikor a névnapom volt, belőlük színészek lettek. Sok szép emlékem van. A tanári kirándulások is nagyszerűek voltak. Graz, Bécs, Pozsony, Kassa ... Tartja tanárnő a diákjaival a kapcsolatot? Igen. Telefonon, levélben, osztálytalálkozókon. Mindig el szoktam ezekre menni, ha színházbérletem megvolt, akkor is elmentem a találkozóra. Utcán megállok, beszélgetünk. Amikor megszületik a gyerekük, megcsodálom őket. Főleg akkor találkozom velük, amikor 5 évenként osztálytalálkozót szerveznek. Szeretnénk, ha tanárnő bemutatná a családját! A férjem, Homonnay György, magyar-német szakos tanár. Az egyetemen ismerkedtünk meg. Két gyermekünk van, két lány. A nagyobbik idejárt a Verseghybe, angol tagozatra, OKTV-n 8. helyezett lett orosz nyelvből. Közgazdasági egyetemre járt, majd elment tanítani szakmai angolt. Neki van egy kisfia, Petike, ő 14 éves, és nagyon jó matematikában. Nagyon büszke vagyok rá. A kisebbik lányom a Tiszapartiban érettségizett. Neki két gyereke van, 4 éves Ádámka, meg egy 8 hónapos kislánya. A férjemmel együtt szeretünk utazni, túrázni, úszni. A szüleim sajnos már nem élnek, testvérem pedig nincs. Tanárnő szülei mivel foglalkoztak? Édesapám végzettsége szerint jogász volt, de soha nem praktizált. Vasutas lett. Debrecenben kezdte a pályáját, utána voltak kis zökkenők az életében, erről most nem kívánok beszélni. Volt alkalmi munkás a cukorgyárban, dolgozott a szolnoki bútorgyárban. Végül is a vasúttól jött el nyugdíjba. Több nyelven beszélt. Tanított angolt, németet, franciát, olaszt, spanyolt. Spanyolul úgy tanult meg, hogy felkereste egy diák, hogy spanyolul szeretne tanulni. Ekkor még édesapám nem tudott spanyolul. Apukám két leckével járt mindig előbb, mint a fiú, és így együtt mentek nyelvvizsgázni, mindkettőjüknek sikerült. Édesapámnak négy nyelvből felsőfokú vizsgája volt, míg spanyolból középfokú. Édesanyám háztartásbeli volt. Gyönyörűen varrt, kötött, jól főzött, és sokat segített nekem a gyerekek nevelésében. Édesapámék kilencen, édesanyámék öten voltak testvérek. Most mivel tölti tanárnő a szabadidejét, mivel foglalkozik? Az unokákkal. Van három kis unokám. A két kisebbik édesapja vidéken dolgozik, pénteken jön haza, tehát kell a segítség. Sokat vigyázok rájuk, nagyon szeretek velük lenni. A színházszeretet megmaradt, és szeretek úszni. Volt olyan időszak, amikor mindennap lejártam

41

az uszodába, manapság már egyre ritkábban. Utazom, olvasgatok. Sütni, főzni csak hétvégén szoktam. Mire a legbüszkébb tanárnő az életében? A családomra. A gyerekeimre, unokáimra, férjemre. Meg arra, hogy verseghys voltam. Van még valami, amire nem kérdeztünk rá, de tanárnő mindenképpen el szeretné mondani nekünk? Gondolkozom ... Tanárnő szeretett iskolába járni? Nagyon. Szép élményeim vannak az osztálykirándulásokról. Az olimpiai diákom sosem tudott eljönni kirándulni, de negyedikben eljött velünk. Amikor odaértünk, megkérdezte tőlem, hogy berúghatja-e az ajtót? Elvesztette a szobakulcsot. Mindenki kereste. Fél 1-ig kerestük a kulcsot a kemping területén. Aztán kiderült, hogy a kulcs a gyerek zsebében volt. Akkor leesett a tantusz, hogy jól átvágtak engem, a többiek jót szórakoztak. Kik voltak tanárnő szerint a legmeghatározóbb tanáregyéniségek? Magyarból sok tanárt elemésztett az osztályunk, de mind kiváló volt, a matektanáraim közül Rédl tanár úr, ő a leggyengébbeket is igyekezett megtanítani. Kollégáim közül Béres tanár úr, Bozsóné tanárnő. Nagyon sokan. Nem igazán tudok egyet kiemelni. Egyetemen Egri Péter, Papp István. Tanárnő a Verseghyben kezdett tanítani? Itt kezdtem ’66-ban, ’99-ig itt dolgoztam. Harminchárom év után elmentem nyugdíjba, 57 évesen. Azért mentem el, hogy édesanyámat gondozzam, mert nagyon beteg volt. Egy évig ápoltam, miután ő eltávozott, visszajöttem ide óraadónak. Magyart tanítottam, a másik évben angolt. Változtak a kötelező olvasmányok: Az arany virágcserép, Sárga rózsa... Nyugdíjas fejjel új dolgokat kellett tanítanom nyelvtan órákon. A pedagógus pályától egy magángimnáziumban búcsúztam el. Nagyon jól éreztem ott is magam, de azért a Verseghy az Verseghy. Azt is el kell mondanom, hogy tanítottam az iskolán kívül is. Felnőtteket, néha kisebb gyerekeket is. A pályám végén egy idős kolléganőmet támogattam, aki elvesztette a látását, meghallgattam az életét, mindent elmesélt nekem. Nem látott, de engem mindig kávéval várt, hogy hogyan főzte meg, el se tudom képzelni. Rá felnéztem és csodáltam. Ő mindenki számára Alice néni volt. Mi a legszebb, illetve a legnehezebb a tanításban? Mindenkinek más. Nekem a legszebbek a szép feleletek és dolgozatok voltak. Rendszerint feleltettünk, és amikor szép, hibátlan feleletet hallottam, vagy amikor érettségin egy fiú úgy felelt, hogy az érettségi elnök kérte, hogy mondja tovább, mert olyan ritkaság ilyen szép feleletet hallani. Nagyon sok szép, csodás dolgozatot olvashattam. Amit nem nagyon szerettem, osztályozni, illetve a dolgozatokat kijavítani időre, nem is sokszor sikerült. 42

Voltak megrázó pillanatok, amikor tanítványaim szülei meghaltak, és mentünk a temetésükre ... vagy amikor tanítvány ment el. Mentem be órára, és égett a gyertya a második padban, közlekedési baleset. Sajnos voltak ilyenek. De sokkal több volt a szép és jó emlék. Valahogyan vidáman fejezzük be ... Nem tudom, hogy a ti tanáraitoknak van-e ragadvány nevük. Egyszer megkérdeztem az osztályt, nekem van-e ragadvány nevem? Nem akarták elárulni. Mondtam, nem fogok megharagudni. Azt mondták, Mrs. Etna. Megkérdeztem miért? Azt mondták ki-ki tetszik néha törni. Jó volt itt tanítani, és nagyon jó volt, hogy visszajöhettem, és feleleveníthettem az emlékeimet. Köszönöm szépen a meghívásotokat! Köszönjük szépen az interjút. Minden jót és jó egészséget kívánunk!

43

ÉLETÚTINTERJÚ PATAY ISTVÁN TANÁR ÚRRAL Időpont: 2013. december 6. Hely: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Csábi Eszter Sticz Mátyás Papp Orsolya Vidra Eszter

Tanár úr hol született, hol töltötte a gyerekkorát? Dombóváron születtem, de négyéves koromban Szolnokra költöztünk. Édesapám mozdonyvezető volt, oda nevezték ki. 1944-ben Szolnok bombázása idején jöttünk vissza. Vasutas gyerek voltam, ennek élveztem előnyét is, mivel Debrecenből én minden héten hazajártam, mert nem kellett a vonaton fizetni. A másik, hogy 1965-ben, amikor már lehetett Magyarországról 70 dollárral nyugatra utazni, én ezt megigényeltem. Volt egy igazi jó tüdőgyulladásom, olyan 6 hetes. Mikor megjött a BM-engedély, én másnap meggyógyultam, olyan jó hatással volt rám. Ugye a mi időnkben nem mehettünk nagyon külföldre. 1940-ben születtem, tehát a Rákosi-rendszerre tökéletesen emlékszem. Magyar levelező társaim voltak többfelé a környező országokban, akik Trianon miatt elkerültek az országtól. Egy eszperanto újságban voltak levelezési címek. Én írtam néhánynak, és kettőtől jött is válasz. Egy finntől, meg egy lengyeltől. 1965-ben élveztem igazán a vonatjegy ingyenességét, ugyanis én bejártam Ausztriát, Nyugat-Németországot, Dániát, Koppenhágát, Svédországot, Finnországot, Lappföldet. Én Rovaniemiben is voltam, Lappföld fővárosában, túl van a Sarkkörön. Az NDK-n és Csehszlovákián keresztül jöttem haza Magyarországra. 33 napig voltam távol. Megúsztam, pedig nagyon nem tetszett nekik, hogy csak 30 napra szólt a kiutazási engedély. De hát sok idő ám onnan Lappföldről vissza vonattal, meg időközben hajóval. Ingyen utaztam 8000 km-t, és ez nekem akkor csak 8000 forintomba került összesen. Ebben benne volt a 70 dollár, ami akkor csak 14 forint volt. Vittem ajándékokat, mert Ausztriába is levelezőtárshoz mentem, meg Finnországba is. Ott 3 hétig voltam: 1 hétig Helsinkiben, aztán meg Rovaniemiben 2 hétig. Édesapja mozdonyvezető volt. Édesanyja mivel foglalkozott? Ő háztartásbeli volt. Vannak tanár úrnak testvérei?

44

Egy szem gyerek voltam, ami, hát nem biztos, hogy jó. Feleségem sokgyermekes családban nőtt fel. Nyilván az más. Egymás segítése, nekem meg nincs, aki segítsen ... Hol járt általános iskolába? Négy általános iskolába jártam. Amiből három külön épület volt, a negyedik az ugyanaz volt, csak időközben másként hívták. Elsőbe és másodikba, 1946-47-ben a Konstantin Általános Iskolába jártam, ami később Vízügyi Szakközépiskola lett. Aztán államosították az iskolákat, attól kezdve körzetesítették is, ami annyit jelentett, hogy abba kellett járni, ami a legközelebb van a lakóhelyedtől. Így kerültem én az Abonyi úti Általános Iskolába. Odajártam harmadik, negyedik, ötödik, hatodikba. Aztán megint módosítás történt, hogy ott, az Abonyiban megszűnt a felső tagozat, mivel tele lett alsó tagozatosokkal. A legközelebbi iskola a Rákóczi úti Iskola volt. Odajártam egy évig, hetedikes koromban. Nyolcadikos koromra csináltak egy mintaosztályt. Összeszedték a jó tanulókat a város különböző iskoláiból, így kerültem vissza az egykori Konstantin úti Iskolába, amit akkor már Baross úti Általános Iskolának neveztek. Hol végezte a középiskolai tanulmányait tanár úr? 1954-től 58-ig itt koptattam a padot a Verseghyben. Úgy 52-en kezdtük, de többen valamilyen úton-módon elmentek. 41-en lettünk anyakönyvezve. Osztálytársam volt Bergendy István is, az öccse, Péter, ugyancsak ide járt, egy évvel alattunk. Ebben a tanteremben kezdtünk, mindenféle rossz gyerek, köztük én is. Igen eleven voltam. Az első osztályfőnöknőnket Nagy Ibolyának hívták, hívják, ő még mindig él. A Szovjetunióban végzett biológia, kémia szakos tanárként. A növények nevét jobban tudta oroszul, mint magyarul. Mi meg ugye elvetemült gyerekek voltunk, hát nem bírt velünk. Világos, hiszen ő volt huszonhárom éves, mi meg tizennégy, nem volt nagy a különbség. Odáig fajult a dolog, hogy leváltották. Akkor került ide Valkó tanár úr, ő is pályakezdő volt, de hát mégis csak egy férfi. Megszenvedett velünk, de ő győzött, mi megszelídültünk. Volt hármas magatartásom, nem szégyellem; csak fölnőttem, meg nem is lettem rossz ember. Milyenek voltak az osztálytársai? Voltak nagyon fogékonyak a magyar irodalom, meg egyáltalán maga az irodalom iránt, olyannyira, hogy már akkor ketten verseket írtak, ketten pedig magyartanárok lettek, sőt 45

magyar-francia szakosok, mivel tanár úr is francia szakos volt. ’56 után mi „kettészakadtunk”. Én németet tanultam, a másik fele meg franciát. Egyik közülük egyetemi tanár is lett, verstant tanított, ami egy ágazata az irodalomnak. Hol végezte az egyetemet? Leérettségiztünk, és akkor Debrecenbe jelentkeztem történelem-földrajz szakra, fölvettek. ’58-63-ig én Debrecenbe jártam. Elvégeztem, hát akkor ugye állás... Hol kezdett el tanár úr dolgozni? Hívtak, hogy menjek Encsre, ami BAZ-megyében van, Borsod-Abaúj-Zemplén, de úgy rövidebb. Nem mentem. A Megyei Tanácsnál azt mondták, ha matekot, fizikát, vagy testnevelést tanítanék a Szandaszőlősi Általános Iskolában, akkor jöhetek Szolnokra. Hát mondtam, hogy nekem matekból első negyedévben még itt a Verseghy Gimnáziumban intőm is volt, de a fizikát meg imádtam. Mondtam, nem probléma, a sportot meg úgyis szeretem. Így kerültem én Szolnokra tanítani. Mettől meddig tanított a Verseghy Ferenc Gimnáziumban? Előttünk végzett Debrecenben egy ugyancsak történelem-földrajz szakos tanár, ő volt a KISZ-tanácsadó tanár, mert akkor még ilyen is volt. Olyan ez, mint most Tóth Lajos tanár úr, tehát az ifjúsággal foglalkozó nevelő. Ő úgy döntött, hogy elmegy Szolnokról. Akkor értesítettek, hogy mégiscsak jöhetek a Verseghybe, ha elvállalom a KISZ-tanácsadó állását. Hát hogy ne vállaltam volna el? Úgyhogy három évig én KISZ-tanácsadó tanár is voltam. Így kerültem én ide vissza. 40 évet itt töltöttem. Így aztán én a 183 évből 40+4 évet itt töltöttem az Alma Materben. Történelmet és földrajzot tanítottam, 30 éven keresztül levelezőket is, addig, amíg itt működött a tagozat. Úgyhogy 4 ezer felett van, ahány gyereket, tanulót és felnőttet tanítottam. 2002-ben megkaptam a „Pedagógus szolgálati emlékérmet”. Szeretett-e itt tanítani? Én úgy érzem, ez a találkozókon is kiderül, hogy akiket tanítottam, azoknak a 90%-a szeretett. Lehet, csak elfogadott, de inkább szeretett, az a 10% meg, hát istenem … Tudok róla, hogy volt, aki nem szeretett. De én is nagyon szerettem itt tanítani, ezért lett igazából a 39 év helyett 40 év. Már nyugdíjas voltam, de volt egy negyedikes osztályom, akiket 3 évig történelemből én tanítottam, és a tisztesség is azt kívánta, hogy le is érettségiztessem őket. Huncut társaság volt, többségük lány. Aztán rájöttek, hogy én is elég huncut tudok lenni. Én magamról tudom, hogy ahol lehetett, én puskáztam. Ugye a fogoly joga a szökés. A diák joga a puskázás. Kész. Mivel én magam is csináltam ezt, viszonylag magas szinten, az ellenszerei is kialakultak. Rájöttek, hogy nem is vagyok annyira szigorú, és többet érnek vele, ha becsülettel csinálják. Szorgalmasan jegyzeteltek. Tisztességgel felkészültek a dolgozatokra, jó eredménnyel. Milyen szakmai sikerei voltak? 46

25 éven keresztül jártam Kaposvárra, a Lóczy Lajos Országos Földrajzi Versenyre zsűrizni. Ennek az a története, hogy mi is elindultunk, el is jutottunk odáig. Mentem a folyosón a kislánnyal, akivel voltam, és egy kollégiumi társam, aki 2-3 évvel járt fölöttünk Debrecenben, belém karol és mondja, hogy gyere, mert valaki lemondta a zsűrizést, így lettem zsűritag. Mondta, hogy a kislány majd megy a többiekkel. Ettől kezdve 24 alkalommal voltam még ott zsűritag. Hát ez számomra, én úgy ítélem meg, szakmai siker. Mert mindig újra hívtak, küldték a levelet, nem én jelentkeztem. Milyen tanulmányi sikereket ért el a tanítványaival? Volt, amikor történelmet és volt, amikor földrajzot tanítottam többet. Amikor földrajzot tanítottam többet, ’75-ben az OKTV-n egy Fekete Éva nevű tanítványom bejutott a döntőbe, és 7. helyezést ért el. Számtalan alkalommal második fordulóba kerültek. Akkoriban az első 10-nek nem kellett felvételizni. Mint fiatal, kezdő pedagógus fotószakkört is csináltam. Milyen osztályai voltak? Osztályaimmal mindig kirándultam, de meghívott tanárként is sok osztállyal voltam. Mindig volt gyalogtúrás nap, meg gyárakat, üzemeket látogattunk, még bányában is voltunk. Manapság ez ismeretlen, nagyon sajnálom. Első osztályommal a Kékestetőn voltunk. Nagyon szerettem kirándulni, jól éreztük magunkat, mivel egy kissé kötetlenebb, mint amikor ott a katedrán állva szemben vagyunk egymással, ott meg egymás mellett lehettünk. Ha tisztességes a társaság, akkor nincs baj, nagyon jó a hangulat. Volt, hogy megérkeztünk, és egy lány úgy berúgott, hogy nem tudott magáról, és azt mondta, hogy romlott volt az ananász konzerv. Ez azóta is minden találkozón előjön, és jó nagyot röhögünk. Mondtam, hogy holnap hazamegyünk. És hazamentünk. Jövőre, kérdeztem, akarnak-e kirándulni, hát persze, bólogattak. De mondom, ha a buszban megérzem a romlott ananász szagot, már jövünk is haza. Nem is volt többet gond. Külföldön is jártam már osztályommal. Csallóközben voltunk, kétszer is vezettem Székelyföldre kirándulást, Csíkszereda környékére. Meg a Fekete-tenger partjára, Romániába, ott már felnőttek is voltak. Azt azóta is emlegetik. Török Krisztina tanárnőtök akkor várta a kisbabáját, ott volt a férjével együtt. Nagyon jól éreztük magunkat. A képeken sportol is. Milyen élményei vannak ezzel kapcsolatban tanár úrnak? Elvégeztem a gimit, már akkor sportoltam. Ugyanis az én életem három részre osztható: a munka, ugye a szakma, a család és a sport. ’55-ben egészen véletlenül találkoztam iskolatársaimmal, akik kosaraztak. „Nem jössz?” „De jövök.” Hát elmentem, így kosarassá váltam, de magasugró is voltam. Ugyanis akkoriban a sport volt az egyedüli olyan lehetőség, ami olyan lazább dolog volt. Az ’50-es éveket írjuk ám, és ’56 előtt vagyunk.

47

Aztán elmentem Debrecenbe … ott nem kosaraztam. Ugyanis három dolgot nem lehet csinálni eredményesen: tanulni, ugye ez a legfontosabb, szórakozni, mert hát egyszer fiatal az ember, meg sportolni. A sport ott elmaradt. Elvégeztem az egyetemet, visszakerültem, és az ’50-es évek végén alakult az Olajbányász, és tag lettem. Megyei Bajnokságban játszottunk, megnyertük. Az osztályozót egyszer elbuktuk, a következő évben bejutottunk NB2-be, de megint kiestünk. Készültünk a

következő megmérettetésre. Edzés közben olyan szerencsétlenül estem el, hogy a büntetővonaltól az alapvonalig, olyan 3,5 métert repültem. És csak a ’80-as években derült ki, hogy nekem el volt törve egy csigolyám. Akkor még az orvos nem látta, csak fájdogált. Este lefeküdtem, reggelre úgy fájt, majd’ megőrültem. És ez így ment nap mint nap, így aztán abbahagytam magát a játékot, de elkezdtem a játékvezetést.

48

Ott is sokat kell szaladni ugyan, de mégsem olyan, mint maga a játék. 1997-től országos minősítésű játékvezető voltam, ami azt jelenti, hogy NB1-et, NB2-t vezethettem. Összesen 3847 meccset vezettem, ami nem kevés, 1968-tól 2004. május 22-ig. 1997. augusztus 20-án a „Magyar Sportért” kitüntetést kaptam. 1992-ben Bécsben pedig ezüstérmet szereztünk az öregfiúk tornán. A családjáról mesélne valamit tanár úr? Van két lányom. Az egyik 1970-ben, a húga 1972-ben született. Nagyobbik lányom Szombathelyen él, ott van egy unokám Levente, ő 2000-ben született. Holnap megyek, megy a Mikulás hozzájuk. Ő kereskedelmi főiskolát végzett munka mellett. Szombathelyen dolgozott, és egy fillérjébe nem került, mert kitaníttatta a cég. Kisebbik lányom itt érettségizett. Orosz-angol tagozatos volt az osztálya, és ő oroszt tanult. Elvégezte, jelentkezett Szegedre. Felvették, oroszból nem volt semmi gond, csak a némettel voltak gondok, mivel csak heti 2-3 órája volt a gimnáziumban. Ma ennek ellenére itt a főiskolán, a német tanszéken tanít. Ez annak köszönhető, hogy egyszer egy hónapig volt Németországban. Aztán megint pályázott, és a Goethe Intézettől elnyert egy egyéves szemesztert, szintén Németországban. Mi is voltunk kint meglátogatni. 8 évig volt egy magyar apától, NDK-s anyától származó német barátja, ez is rengeteget jelentett abban, hogy szinte anyanyelvi szinten beszéli a nyelvet. Milyen céljai vannak még az életben? Meg kell érni, hogy elteljen 50 év az egyetem elvégzése után. Sajnos, volt egy olyan évfolyamtársunk, aki még jelentkezett az Aranydiplomáért február környékén, de május 7-én ott voltam a temetésén. Ő már nem élte meg. De én megkaptam az Aranydiplomát, Debrecenben voltunk egy kétnapos kiránduláson. Jó volt nosztalgiázni. Szeretném a Gyémántdiplomát is megkapni, ahhoz viszont még 10 évet kellene élni. Szeretném, mert ugye a gyerekeinket segítjük. Pedig régen úgy volt, hogy a szülők felnevelték a gyereket, utána, mikor a szülők megöregedtek, a gyerekek tartották el. Most nem így van. Hanem felneveltük őket, és amennyire tudjuk, még mi segítjük őket. De hát jól van ez így. Örömmel tesszük. Na ezért is szeretnék még legalább 10 évig élni. Ha úgy adódik, akkor a Vasdiplomáért is elmennék. Az viszont mától 15 év. És még van Gránitdiploma is, képzeljétek el! A Vasdiplomától az már nem olyan sok idő, de addig is élni kell, és megélni kell. Kívánjuk tanár úrnak, hogy megkapja az összes diplomát! És jó egészséget! Köszönjük az interjút. 49

ÉLETÚTINTERJÚ PETÁK KÁLMÁN TANÁR ÚRRAL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Csepcsényi Dénes Kolozsvári Gábor Kovács Daniella

Hol született, hol töltötte gyermekkorát? Amikor készültem erre az interjúra, eszembe jutott, hogy dédnagyapám pléhész volt, vagyis lemezgyárban dolgozott. Két nagyapám mozdonyvető volt, egy helyen dolgoztak Ózdon, szüleim így ismerkedtek meg. Édesapám kántortanító volt, mindig kereste a jobb helyet. Én Miskolcon születtem, de Sajókazán laktunk. Borsod megyeinek vallom magam, két testvérem van, egy fiú és egy lány. Laktam Tornaszentjakabon, a szlovák határhoz közel, aztán Ózdra kerültem, amíg az egyetemet el nem végeztem, addig ózdi voltam. Gyermekkorában is szeretett már túrázni? Édesapám tanított első elemiben, amikor félév volt, és írta a félévi jegyeimet, édesanyám ott állt mögötte és nézte, hogy milyen jegyeket ír be. Mindenből egyest kaptam akkor még az volt a jó jegy - kivéve testnevelésből. Édesanyám megkérdezte, hogy csúfíthatod el így a gyereked bizonyítványát? „Hát, mit csináljak, hogyha ügyetlenebb, mint a többi?” Tehát nem voltam olyan ügyes kiskoromban, bár sokat rohangáltunk, szaladgáltunk mezítláb a tarlón, fára másztunk a barátaimmal. Tulajdonképpen nem sportoltam. Mikor kezdett el sportolni? 42 éves koromban, a moszkvai olimpia előtt meghirdetett mozgalom során kezdtem el edzeni. Ekkor minden nap a gáton, körülbelül 6 kilométert futottam, hogy a 28 kilométert le tudjam futni, még ebben az évben körbe futottam a Velencei-tavat. Ez volt az egyik próba, a másik az volt, hogy Füredről Tihanyba kellett úszni, 72 kilométert eveztünk a Dunán, és 100 km-t kerékpároztunk. Ezt az olimpiai ötpróbát még 2000-ben is teljesítettem, ekkor már 63 éves voltam. Mióta nyugdíjba mentem, nagyon sokat biciklizek és gyalogolok. 1998-ban felültem a kerékpárra, elmentem Ózdra, ami 155 km, onnan elmentem a határhoz, és ennek mentén megkerültem Magyarországot. 25 nap alatt mentem 2630 km-t. Ez volt a legnagyobb túrám. 50

Mikor kezdett ebben az iskolában tanítani? 1959-ben. Ekkor még nem voltam 22 éves. Egyfolytában itt tanítottam, egészen a nyugdíjazásomig. Egy évet rádolgoztam, mert volt két negyedikes osztályom, őket még leérettségiztettem. Mit tetszett tanítani? Matematika - ábrázoló geometria szakos tanár vagyok. Főleg matematikát, a két reálosztályban heti két órában ábrázoló geometriát tanítottam. Ezen kívül egy fél évig tanítottam testnevelést is. Milyen volt itt tanárnak lenni? Nem tudom, hogy melyik évben, volt egy fizika tagozatos osztály, tehát válogatott társaság. Feljöttem szünetben, és mondtam az igazgatónak, hogy ilyen gyerekeket fél fizetésért is érdemes lenne tanítani. Csillogott a gyerekek szeme a problémamegoldás láttán. A gyerekek is élvezték az órát és én is. Nyilván nem mindig voltak ilyen jó órák. Ki volt a legkedvesebb diákja? Nagyon sok jó diákom volt, nagyon sokan sokra vitték. Sokan lettek egyetemi tanárok, az egyik dékán is volt az egyetemen. Tartja még a kapcsolatot régi diákjaival? Nemrég volt egy 50 éves évfordulós érettségi találkozóm, és a 26 diákból még 17 él, és mindegyik eljött. Ez egy különleges dolog, mert én ilyen találkozón nem voltam még. Hogyha lenne lehetősége választani, újra a tanári szakmát választaná? Igen, ezt választanám. Amikor pályaválasztás előtt voltam, akkor nézegettem az egyetemek által kiküldött kis füzetet, akkor láttam, hogy van ábrázoló - matematika szak. Ú, mondom, ezt nekem találták ki! Bölcsész szakok nem érdekeltek. Adott volt, hogy matematikával kell foglalkoznom. Mivel töltötte szabadidejét? Amikor tanár voltam, nem volt nagyon szabadidőm. Dolgozatot kellett javítani, másnapra készülni, vagy éppen pihenni. Mikor jöttek előadást tartani, például rendőrök, 3-4 óra után már alig bírtak járni. A tanároknak is nagyon fárasztó az óra. Mi nyilván nagyon hozzászoktunk. Egy nagyon jó órát megtartani nagyon sok energiát emészt fel. Elég fiatalon elcsábítottak sakkozni, de hétköznap a délutáni sakk nem volt ínyemre. De a sakkszeretetem megmaradt, most sakkbíró vagyok. Mit csinál egy sakkbíró? Röviden; arra kell figyelni, hogy a sakkozók betartsák a szabályokat. Előfordul, hogy csalnak? 51

Nem igazán, már maga a sakkbíró jelenléte is segít. Néha figyelmeztetni kell, hogy ne beszélgessenek. Nem szabad egymással beszélgetni, nehogy a jobbik súgjon a másiknak. Régebben azt tanították a kezdő sakkozóknak: gondold meg a lépést, írd be, aztán még egyszer gondold meg, és azután lépj. Ma már nem szabad előre beírni a lépést, és ezt az idősebbek nehezen szokták meg. Adódtak ebből konfliktusok. Tehát néha menet közben figyelmeztetni kell a játékosokat a szabályokra. Én ültetem le a csapatot, az órákat nekem kell beállítani. Meg van szabva, hogy negyven lépést meg kell tenni két óra alatt, ha nem tette meg, nekem kell intézkedni, vesztett. Esetleg az órában is lehet hiba, ilyenkor a bírónak kell tevékenykedni. Az eredményeket is én küldöm tovább a sakkozók világszervezetének. Ezen kívül van hobbiföldem, ott rengeteg munkám van. Itt lakik Szolnokon? Szolnokon lakom. Annak idején még az egyetemen megnősültem. Polgári házasságot kötöttünk Debrecenben, de a templomi esküvőre pár hónappal később, Pesten került sor. Tudna mesélni a családjáról? Ez nem egy jó kérdés nekem. Egy fiam és egy lányom született. A lányom hárfás lett, zeneiskolába járt, itt Szolnokon zongorát tanult. Szolfézstanár akart lenni. Végül beadtuk Debrecenbe, zenei szakközépiskolába. A zongora helyett hárfát választott. Felvették a főiskolára, 3 év után felvételizett az akadémiára. Ott is tanult 3 évet, de eközben már az Operaházban is játszott. A diploma után az Operaháznál maradt, azóta is ott hárfázik, illetve pár éve már ő is tanít a Zeneművészeti Egyetemen. A fiam idejárt a Verseghybe. A matematikát és a fizikát nagyon jól tudta. A Középiskolai Matematikai Lapokban szerepelt az első tízben többször is. Mondhatnánk, könnyű helyzetben volt, hiszen a feleségem is matematikatanár. De visszaemlékezve, KöMaL ügyében egyszer segítettem neki, megmagyaráztam az abszolútértéket. Számítástechnikus lett, de sajnos, 8 éve meghalt. A mostani verseghys tanárokat mennyire ismeri? Főleg a matematika tanárok közül a Pécsi házaspárt, ők itt kezdték pályafutásukat, ebben segítettem nekik. Mikor ők jöttek, én munkaközösség vezető voltam. Részben én vezettem be őket, hogy megy egy tanári lét. Nyugdíjba menetelem előtt kaptam tőlük egy kis könyvecskét, és azt mondták, én voltam nekik az igazi tanár. Itt van Ratkai tanárnő, őt tanítottam, és egyben kollégám is volt. Tóth Lajos tanár úrral jó haverságban vagyunk. Ő szokott engem cukkolni, hogy mit keresek már itt az iskolában. Én meg visszacukkolom, hogy „Téged még nem rúgtak ki?” Csak úgy elviccelődünk. Mire büszke még az életében? Erre nehéz válaszolni. Valamikor még pályafutásom során úgy gondoltam, minden embert meg lehet tanítani a matematikára, aztán egy kicsit lejjebb adtam. Én legalábbis nem tudtam minden embert megtanítani, de sokszor ráfogtam arra, hogy már régebben elrontották a gyereket. Ha a tanár néni rosszul használja a négyzet, téglalap fogalmát, azt már nehéz 52

kijavítani. Nos, mikor elmondok egy bizonyítást, a diákok közül megértik páran, elmondom másodjára, addigra még többen megértik, esetleg harmadjára, de utána már nincs időm, hogy újra elmondjam azoknak, akik még mindig nem értik. Én azt szerettem volna elérni, hogy a gyerekek ne féljenek a matematikától, ne legyen az egy mumus tantárgy. Például, ha a házi feladat nem volt kész, én nem adtam egyest nekik. Csak annak adtam egyest, aki másolta. És mit csináltak a gyerekek? Másolták, hiszen ezt szokták meg az általános iskolából. Igazából ezzel is azt akartam elérni, ne féljen, nem kap egyest. Sok visszajelzést is kaptam, hogy „Tanár úr, olyan jó volt, nem féltünk a matematikától!” Azt bevallom, feleltetni nem szerettem. Nem tartottam túl igazságosnak. Dolgozatot írattam, mindenkinek ugyanazzal a kérdéssel, olykor könnyebbeket, nehezebbeket. Szóval én úgy gondolom, nagyon sok gyerek nem félt a matematikától, amire valamennyire büszke lehetek. Mit gondol, mennyire volt szigorú? Ez kétoldalú dolog, én azt gondoltam, nem vagyok nagyon szigorú, de azért sokan annak tartottak. Az egyik volt diákom, aki matematikatanár lett, nemrég az egyik találkozón azt mondta, én neki sosem adtam ötöst, csak az érettségin. Kicsit neheztelt rám, hogy mindig találtam valami kifogást, így mindig csak négyest kapott. Mikor én elkezdtem tanítani, egy vegyes osztályban azt kérdezték a diákok, miért kell a tanáraiknak előre köszönni, végül egy idősebb tanár megmagyarázta. Ugyanabban az osztályban a lányok átlaga pontosan egy egésszel volt jobb, mint a fiúké. Én akkor voltam 22-23 éves, most mondhatná valaki, már házas voltam, ennek ellenére a lányoknak kedveztem. Ekkor elvittek katonának 5 hónapra, addig egy másik tanár helyettesített. De mikor visszajöttem, nem kaptam meg ezt az osztályt, hanem egy másikat, senki nem mondta meg, miért. Rosszul esett, gondoltam, hogy azért, mert a fiúk panaszkodhattak. Egy idős kolléga volt, aki itt helyettesített. Harmadik osztályban volt összefoglaló óra, itt két tanár volt jelen, így engem is beküldtek. Megnézhettem, hogy mit produkál az osztály. Végig lapoztam a naplót, kiszámoltam az átlagot, a lányoké 0,9-del volt jobb, mint a fiúké. Ez az idős kolléga, akinek a lányok már nem sokat jelenthettek, szinte ugyanazokat a jegyeket adta. Aztán negyedikben újra én tanítottam őket. Tehát úgy érzem, nem kivételeztem. Volt egy társaság, ahol feltűnt 6 tanulónál, hogy puskáztak. Azt nem lehet eldönteni, ki kiéről írta, így mindre ráírtam az elégtelent. Ezután minden későbbi diákomnak elmondtam, hogy nem bánom, ha segítetek egymásnak, csak én ne vegyem észre. Később már nemigen kellett ilyenért elégtelent adnom. Tanár úr szerint, hogy változott az évek során a Verseghy színvonala? Amikor idekerültem, volt 4 osztály. A reál-osztályokba csak fiúk jártak, és azok nagyon gyengék voltak. A humán osztályok kétharmada lány volt, azok általában jobb osztályok voltak. Később jött a fizika, majd a matematika tagozatos osztály. Ezek válogatott társaságok voltak. Most már azt hiszem, kevesebb a választék, és úgy hallottam, hogy kevésbé jók azok is. Olyat is hallottam, hogy matematikából csökkentek a követelmények, már nem nagyon kérik a bizonyításokat, levezetéseket. Régen ezek érettségi követelmények voltak, azt hiszem ilyen fokú elméleti kérdés már nincs. Ezért a tanárok általában - tisztelet a kivételnekcsak elmondják a tételt, és nem vezetik le. Úgy gondolom, a bizonyítás a legjobb eszköz arra, hogy gondolkodni tanítsa a gyereket, ha megmondom, hogy szól a tétel, és utána számítsák ki 53

ezt, számítsák ki azt, az már csak mechanikus dolog. Ez a követelménycsökkenés mindenképp negatív, de úgy gondolom, hogy a Verseghy színvonala még mindig jó. Relatív és abszolút értelemben is. Arról a túráról, mikor körbebiciklizte az országot, tudna mesélni? Kerékpárral, esőben indultam neki. Volt esőköpenyem, gázfőzőm, lábasom. Váltóruhát is kellett vinni, de zoknit, fehérneműt mosogattam. Nagyon kevés pénzből megúsztam. Este mindig megterveztem, másnap merre kell mennem, mit kell megnézni, és hogy meddig jussak. Lehetőleg olyan városba mentem, ahol van kollégium. Odamentem általában, hogy nyugdíjas pedagógus vagyok, szállást keresek. Ha ilyen helyre mentem, mindig kaptam szállást. Biharkeresztesre megérkeztem egy gyönyörű, új kollégiumba, mely két éve épült. Mondtam a portásnak, hogy szállást keresek. „Meg van beszélve?” Nem volt megbeszélve, felhívta a gondnokot, mondta, hogy van szállás: 600 Ft, adjam oda a portásnak. Egy gyönyörű vendégszobát kaptam. Másnap reggel pakolok fel a kerékpárra, látok egy nyakkendős embert, gondoltam ő az igazgató, és jó lenne bemutatkozni, hogy itt aludtam. Odamentem, üdvözölt, majd megkérdezte, kifizettem-e már a szállást. Mondtam, még az este befizettem, majd kérdezte: „Marika, bekönyveltétek már a 600 Ft-ot?” „Nem még.” „Akkor adjátok vissza!” Úgyhogy visszakaptam a 600 Ft-ot, és meghívtak reggelizni is. Bundászsömle volt, meg tea. Battonyán is voltam. Koromsötét volt mire odaértem, bemutatkoztam, hogy nyugdíjas pedagógus vagyok. Megmutatták a szobát, majd kérdezték, megfelel-e. Gyönyörű vendégszoba volt. Megkérdeztem mennyibe kerül, hiszen annyira elegáns volt. Gondoltam, ha sokba kerül, nem vállalom. ”Kollégának ingyen van.” Dél környékén bementem egy iskolába és megkérdeztem, kaphat-e egy messziről jött vándor ebédet. Akkoriban 260Ft volt egy vendégebéd. Nagyon sokszor ebédeltem iskolában. Egy-két helyen még fizetnem sem kellett. 25 nap alatt tettem meg 2600 km-t, tehát több mint 100 km-t bicikliztem naponta. De volt olyan nap, hogy csak 80 km-t mentem, mert délig zuhogott az eső, és akkor nem akartam elindulni, nehogy elázzak. Egyszer elázott a cipőm északon, az kellemetlen volt. Zacskót húzhattam volna rá, de ez akkor eszembe se jutott. Defekt nélkül megúsztam. Akkor vettem a kerékpárt. Mohácson, a kompon keltem át, és meg kellett emelnem, mikor kiszálltam, mert volt ott egy perem. Mikor megemeltem az első kerekem majdnem kiesett. Azt mondta, akitől vettem, hogy nem kell vele semmit se csinálni, de a kerekeket meg kellett húzni. Kőszegen pedig csikorgott valami, ahogy hajtottam. Bementem egy kerékpárüzletbe és mondtam, hogy nézzék meg, mert nyikorog valami. Mondták, hogy meg kéne kenni a láncot. Ilyen problémák voltak. Kérdezték, hogy nem félek-e. Volt, hogy a Mura vidékén az utam erdőbe vezetett. Volt, amikor magányos, erdei úton mentem. Olyankor, mikor a szürkületben egy-egy madár vijjogva fölreppen, az ember összeborzong. De ez nem azt jelenti, hogy féltem, csak megijedtem. Egyszer, mikor Debrecenből a román határ felé mentem, rőzse volt az úton 54

keresztbe rakva. Gondoltam, itt valakit meg akarnak állítani, úgyhogy nagyon figyeltem, hogy el akar-e valaki kapni, de mellette el tudtam menni. Nem jött utánam senki, de ott félő volt, hogy lehet, valamit akarnak. Egyszer, mikor érdeklődtem, hogy merre kell menni Piricsibe, meghallotta egy cigányember, azt mondta: „Piricsibe ne menjen, mert megverik a cigányok!” A túra előtt vettem egy sebességmérőt, és minden este kiírtam az adatokat: mennyi utat tettem meg; mekkora volt az átlagsebesség. Az átlagsebesség csak 16-17 km/h volt, mert volt, hogy toltam a kerékpárt. Minden túráról írok túrajelentő lapot. A Gördögök nevű egyesület tagja vagyok. A jelentéseket ott összesítik és minősítik. Van már bronz, ezüst, arany jelvényem, érdemes és kiváló természetjáró minősítésem. Ha gyalogolok, minden km 2 pontot ér, kerékpárral 0,5 pontot. Az érdemes minősítéshez 14 ezer pontot kellett gyűjteni. Amikor körbe kerékpároztam Magyarországot a határ mentén, többen azt mondták: „Szerencséd, hogy volt Trianon.” Van még valami érdekesség, amit szívesen elmondana? Régen, mikor érettségiztettem, egyik lánynak egyes volt a matematika dolgozata. Négyest kapott év végén, de szokatlan volt, hogy egy négyes tanuló egyes dolgozatot írjon. Akkor még mindenkinek kellett szóbelizni. Lefelelt, este osztályoztunk. A szaktanár mondja, hogy ezt a tételt húzta, négyesre felelt, ennyit javaslok. Majd az elnök is hozzászólt. Mondtam, hogy négyesre felelt a lány. Azt mondta az elnök, aki orosz szakos volt: „Szépen felelt a gyerek, adhatunk neki ötöst.” Mondtam: „Nem tudott mindent, legyen csak négyes”. De az elnök megint elkezdte, majd szóltam, ha azt akarják mondani, hogy az apjára való tekintettel - az apja a pártbizottságon dolgozott - adjunk neki jobb jegyet, akkor arról beszéljünk, vagy az marad, amit én mondtam. Az maradt. Volt olyan, hogy jött a gyerek tételt húzni valamelyik nyelvből. A tanár kinyitotta a füzetet, a tételek szépen hosszában voltak, csak egy volt keresztbe, azt húzta a tanuló. Jött a következő gyerek, és ugyanígy csak egy csík volt keresztben. Tehát minden gyerek tudta, hogy miből fog felelni. Köszönjük szépen az interjút.

55

ÉLETÚTINTERJÚ RATKAI LAJOSNÉ DR. TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették: Buczkó Emma Kelemen Patrik Pogány Regina Polónyi Gabriella Staud Fanni

Hol született, hol töltötte a gyerekkorát? Én szolnoki vagyok, tősgyökeres szolnoki, és meglehetősen régen, a háború után születtem, 1946-ban. Itt Szolnokon töltöttem szinte az egész életemet. Illetve édesapám orvos volt, és abban az időben, a háború után nagyon nehéz volt itt a városban megélni. Biztos hallottátok történelemből, hogy valaki megkapta a fizetését, és egy gyufát tudott volna megvenni rajta. Akkor édesapám kiment vidékre, Tiszapüspökibe. Utána Nagykörűbe mentünk, ő ott a megélhetés lehetőségeit biztosította. Én eddig tartózkodtam vidéken, de akkor még nagyon kicsi voltam. Utána újra visszakerültünk, és aztán itt Szolnokon éltem, a Koltói Általános Iskolába jártam, ami most már Belvárosiként ismert, de nekem akkor is Koltói marad, ugyanis ez életem meghatározója volt. Szegeden végeztem, a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán, de azóta az is megváltozott. Tehát nekem a szolnoki kötődésem ilyen, Szolnok a szívem csücske, aztán Szeged. Mivel foglalkoztak a szülei, vannak-e testvérei, ők is ezt a hivatást választották? Édesapám, ahogy említettem orvos volt, édesanyám sokáig otthon, háztartásbeli volt. Abban az időben ez teljesen természetesnek számított. Ez nekünk jó is volt, mentem haza az iskolából, édesanyám otthon várt. Szorgalmas gyerek voltam. Testvérem másfél évvel fiatalabb, aki szintén a Verseghy Ferenc Gimnázium diákja volt, ugyanúgy, mint én. Én 19601964 között jártam ide a gimnáziumba. Édesanyám pedig időközben itt a Verseghy Gimnáziumban iskolatitkár lett. Úgy adódott, hogy neki is el kellett mennie dolgozni. 1980ban ment nyugdíjba. Hál’ Istennek még most is él, nyolcvannyolc éves, pozitív gondolkodású, Isten adja, hogy ez sokáig így legyen! Az öcsém három évet járt az Orvostudományi 56

Egyetemre, de ő mindig építész szeretett volna lenni, és végül építész is lett. Most megy nyugdíjba, jelenleg Németországban él. Most volt itthon éppen pár héttel ezelőtt. Külföldön, több országban, még Amerikában is van olyan épület, amit ő tervezett, és fel is építették. Olaszországban, Franciaországban, Németországban, meg még nagyon sok helyen. Végül is ő abban találta meg mindazt, amit szeretett. Én annak idején orvosnak készültem, de a ’60-as években nem szerették azt, ha orvos gyereke orvos lesz. Ezért aztán nem jelentkeztem oda, hanem a biológia és a kémia felé vettem az irányt. Nem bántam meg, hogy pedagógus lettem, mert életem meghatározója volt, és nem csak egy kis részét taníthattam a biológiának, hanem az összes csínját-bínját. Rengeteg ágát megtanultam, így sokkal szélesebb volt ez a kör. Amikor az egyetemet elvégeztem, akkor a szakdolgozatomat kérték, hogy folytassam tovább az egyetemen, és így tudományos munkát végeztem, a palinológiával foglalkoztam, abból doktoráltam. Akkor még a pollenekről nagyon keveset tudtak, ma már lépten-nyomon halljuk, hogy ilyen és olyan pollenérzékenység. Akkor engem hívtak az egyetemre, aztán végül is az egyetemen nem a növénytani tanszéken maradtam, hanem a tanítás volt számomra a minden. Úgy alakult, hogy Jászladányon kezdtem el tanítani. Az egyetem utolsó évében kimentem, mert akkor szüksége volt egy biológia - kémia szakos tanárra az ottani gimnáziumnak. Ott tanítottam két évig, aztán két évig gyesen voltam, mert az élet úgy hozta, hogy huszonhárom éves koromban férjhez mentem, és megszületett a nagyobbik fiam. Miközben gyesen voltam, üresedett meg itt a Verseghy Ferenc Gimnáziumban egy hely, adódott egy álláslehetőség, és én 1972 óta itt tanítottam a Verseghyben, 2008-ig. Az utolsó években már csak óraadóként tanítottam. 1968-tól egészen 2008-ig, ez negyven év. Ez csodálatos volt számomra, nagyon sok kedves diákkal mai napig tartjuk a kapcsolatot. Hova járt általános iskolába? Mint említettem, a Belvárosi Általános Iskolába jártam, akkor még Koltói volt. Nagyszerű tanáraim voltak, főleg biológiából és földrajzból. Azt például, hogy szeretek utazni, annak köszönhetem, hogy remek földrajztanárom volt. Mint a spongya, szívtam be az információkat. Atlaszokat lapozgattam, és meg is adta a sors, hogy többfelé eljutottam Európában. Sportoltam, az atlétikán belül négytusáztam, kézilabdáztam, kosaraztam, balettoztam, kilenc évig zongoráztam. Tanárpéldaképem is volt, aki sajnos most ment el örökre, pár héttel ezelőtt. Bertalan Imréné testnevelő. A Bertalan házaspár volt az, akik a pedagóguspályám egyik meghatározói voltak. Nagyon szerettem őket, és tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Nagyszerű tanáraim voltak itt a Verseghyben is, például Papp Alice osztályfőnök, magyar, Pásztor Géza, Zádor Béla biológia, Peták Kálmán matematika, Hagymási Imre földrajz, Kovács Gyula kémia, Porkoláb Benjámin fizika, Valkó Mihály francia. Mi volt gyerekkora legkedvesebb emléke? Én nagyon szerencsés voltam az életben, illetve vagyok, mert egy olyan családba születtem, ahol végtelen harmóniában és szeretetben nőhettem fel. Nyitott lehettem, soha nem kellett mást mondanom, mint a valóság. Ezt el is várom a mai napig mindenkitől, mert én így nevelkedtem és így éltünk. Ez a szeretet, az egymásra figyelés, a harmónia meghatározó volt egész életemben. Rengeteget jártunk kirándulni, a hegyekbe például. A természet, az 57

orvostudomány és a biológia szeretete, úgy gondolom, hogy a családból is ered. Nagyon sok szép emlékem van, összességében mi nagyon harmonikusan éltünk. A nagyszüleimmel is nagyon jó volt a kapcsolatom, csak hát az élet az elég rövid, jó lenne, ha még találkozhatnánk velük néha. Lényegében nem tudok mit kiemelni, mert a gyermekkorom nagyon tartalmas, színes volt. Színházakba, hangversenyekre jártunk, a mai napig járok is. Megkaptam mindent mindenben, amit tudni szerettem volna, segítettek. Édesapám sajnos 1997-ben eltávozott közülünk, édesanyámmal pedig a mai napig olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk, félszavakból értjük egymást. Ő is ilyen modern gondolkodású a korához képest, jön-megy, és mindent meg tudunk beszélni. Ez mindig is egy csodálatos dolog volt, soha nem kellett úgy elmennem például randevúra, hogy mást mondjak. Ilyen szempontból ez nem is biztos, hogy olyan nagyon jó, hogy így nevelkedtem, mert én ezt is várom el másoktól. Sokszor azt mondják, hogy naiv vagyok, mert hiszek az emberekben. Egész életemben hinni fogok az emberekben, mert én hiszem, hogy mindenkiben van valami jó. Abban is hiszek, hogy ha én nem adok okot arra, hogy engem bántsanak, akkor nem is nagyon fognak. Az életben tényleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan diák van, akivel afférom volt. Pedig az a negyven év az nagyon soknak számít. Szeretett-e iskolába járni, milyen tanuló volt? Én ide nem csak járni szerettem, hanem tanulni is nagyon szerettem. Szenzációs tanáraim voltak és remek osztályom. Nagyon jó társaság volt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot és osztálytalálkozókat szervezünk. Jövőre ötven éves érettségi találkozónk lesz. Húzta ugyan az osztály egymást, de emberileg nagyon szerettük egymást. Ebből is látszik, hogy ötven év után is szívesen találkozunk. Szerettem tanulni, szerettem tudni, és most is vannak tanítványaim, akiket biológiából otthon felkészítek a biológia felvételire, és mindig mondom nekik, hogy „Ugye milyen jó, hogy tudod, milyen jó tudni?” Úgy gondolom, hogy minél többet tudsz, annál jobban érzed magad, és nyilvánvalóan nem csak azért járunk iskolába, hogy melegedjünk, hanem azért is, hogy a tudásunk meglegyen. A továbbtanulásra is kell gondolni, és akkor már nem lesz elég, hogy az ember csak tanulgat. Az embernek meg is kell majd tudni állni a helyét. Orosz tagozatos voltam a középiskolában, németet magánúton tanultam, és még franciát tanultunk itt. Mind a három nyelvben csak valamennyire vagyok jártas, a németben talán a legjobban, a franciát gyorsabban elfelejtettem, de amikor rákapcsolok a televízióban, akkor sok mindent megértek. Diákjaimnak az utolsó órán megígértem, hogy megtanulok angolul, el is kezdtem, de egyedül nem tudom megtanulni. Valamennyit tudok belőle, úgyhogy sajnos ezt nem tudtam behozni, de még az élet előttem van! Pozitívan gondolkozom és remélem, hogy ennél azért még többet fogok tudni. Milyen eredményei voltak az iskolában? Általános iskolában kitűnő voltam. Középiskolában az első évben volt még négyesem egy-két tantárgyból, aztán egyre jobban megtanultam tanulni. Harmadikban, negyedikben pedig már kitűnő voltam. Hál’ Istennek, megtanultam tanulni, mert az általános iskola és a középiskola között azért már nagy a különbség. Az egyetem meg már megint más, amikor száz oldalakat kell megtanulni egyik napról a másikra. Az egyetemen az első évek nehezek voltak, de ötödikben megint kitűnő lettem. Volt olyan vizsgám, amin egy képlet miatt 58

kirúgtak biokémiából, de nem csak engem, hanem a csoport nagy részét. Aztán elmentünk a következő vizsgára és akkor sikerült. A jó tanulók közé tartoztam és akartam is, hogy oda tartozzak, igyekeztem mindig. Mi volt pályaválasztásának legmeghatározóbb eleme? Az otthoni légkör, biztos vagyok benne, hogy sok mindenkinek meghatározó. Nem volt kényszer, a középiskolában dőlt el, hogy hova szeretnék jelentkezni. Meg is volt az alap, amit itt kaptam. Mindenképpen szerettem volna elvégezni az egyetemet. Vagy gyermekorvos szerettem volna lenni, vagy pedagógus. Kicsi koromtól kezdve a babáimat tanítottam otthon, illetve testvérem osztálynévsora alapján írtam a naplót. A pedagóguspálya tehát már rég bennem volt. Először tanító néni, aztán tanárnő, tudjátok, hogy van ez… Milyen szakon tanult az egyetemen? Biológia-kémia szakon, a természettudományi karon. Két szakot végeztünk akkor egyszerre. Mivel foglalkozott az egyetem mellett? Kézilabdáztam és kosaraztam. Olyannyira, hogy még a gólyabajnokságon is részt vettem. Kézilabdában hátvéd voltam, de valahogy sikerült gólt is lőnöm. Az ottani SZEAC edző jött ki, és nézte meg, hogy az új felhozatal hogyan teljesít. Tehát a SZEAC-ban kezdtem el játszani, voltam is lent edzéseken, de a lányok, a csapattársaim hozzáállása nem tetszett, ezért abbahagytam. Utána magunk kedvére persze elkosarazgattunk, de versenyszerűen nem. A mai napig minden áldott nap tornázom, mert muszáj, hogy az ember kordában tartsa magát fizikálisan és mentálisan is természetesen. Mikor kérdezik tőlem, hogy hogy vagyok, akkor azt válaszolom, hogy „úgy vagyok, hogy jól legyek”. Pozitívan gondolkozom, és nem rágódom olyan dolgokon, amin már úgy sem tudok változtatni, amin meg igen, ott hallatom a hangomat, meg mondom a magamét. Ennek például, hogy kinézek az ablakon, és süt a nap, úgy tudok örülni. Én amondó vagyok, hogy találjuk meg mindenben a szépet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érintenek meg a rossz és nehéz dolgok. Persze ez természetes, de nem ültetem át másra. Nem vagyok hajlandó másokkal együtt szidni valakit. Miért? Nem kell, nem megyek ilyen dolgokba bele. A pedagógiai ars poeticám Newton gondolata, hogy „Állj a vállamra, és nézzél messzebb, mint ahogy én néztem”. Nekem mindig is ez volt a szándékom. Igen, én örülök neki, ha a diákjaim többet tudnak, mint én. Ez teljesen természetes, mert én adok nekik egy alapot, a vállamra állítom őket, de nekik már messzebbre kell elnézni, hogy eredményesek legyenek. Örülök, hogy ezt a gondolatot valaki egyszer leírta, illetve, hogy Newton leírta, mert ennél szebben szerintem nem is mondhatná el az ember. Becsülöm is a diákjaimat, akik többet tudnak, mint én. Mindig voltak versenyző diákjaim is. Volt az egyetemen olyan professzora, aki nagy hatással volt tanárnőre? Igen, a legelső professzorom, Koch Sándor professzor, az ásványtani tanszék vezetője volt. Úgy hívott bennünket, hogy „delnők és daliák”. Egy csodálatos, igazi úriember kinézetű tanár volt. Mindenki imádta, fantasztikus volt. Ő volt az egyik, akivel legelőször találkoztam, és a legelső vizsgám is nála volt, soha nem fogom elfelejteni. A másik, a csoportvezető 59

tanárunk volt, Gulyás Sándor tanár úr, ő a növénytani tanszék adjunktsa volt, azonban a doktorit nem nála írtam. Rajta kívül is voltak még meghatározó személyiségek, például Dr. Kedves Miklós professzor is, akinél a szakdolgozatomat írtam, és a doktorit is nála szereztem meg. Szenzációs tanárok voltak, de rajtuk kívül még nagyon sok mindenki. Mindenkitől lehetett tanulni valamit. Én órára bejárós voltam, tehát nem csak azért, mert katalógust olvastak (névsort olvastak) az egyetemen. Hanem azért is, hogy halljam az előadásaikat, mindenkitől lehetett valamit tanulni, például a mezőgazdaságtanban is, pedig az egy kis egy szemeszteres (egy féléves) tantárgy volt. Mindenből lehet tanulni. Én a diákjaimnak is mindig azt mondtam, hogy „Olyan emberekkel vedd körül magad, akiktől tanulni tudsz”. Én próbáltam is élni a lehetőségekkel, és később is az életben próbáltam olyan emberek közé kerülni, akiktől tanulni tudok. Szívesen vagyok nagyon intelligens, okos emberek között és okos diákok között. Olyan jó okos diákokkal találkozni, velük is szakmai dolgokról is beszélni. Tisztelem, becsülöm a tanítványaimat, még azokat is, akikkel annak idején afférom volt. Mint ahogy Tanárnő említette, a biológia és a kémia volt számára a legfőbb tanulmányi ág. Folytatott egyéb tanulmányokat is ez idő alatt? Németet tanultam még külön. Inkább csak azokat a tantárgyakat tanultuk, amik a szakunkhoz kapcsolódtak, hiszen ott az egyetemen rengeteg tantárgyat tanultunk. Például fizikai kémia, politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus és a filozófia. De külön foglalkoztunk sejtbiológiával, mikrobiológiával, állattani élettannal, és az anatómiai részt is teljesen külön tantárgyként tanultuk. Ezeken túl viszont nagyon sokat jártunk terepgyakorlatra. A biológiában szükség volt, hogy terepgyakorlatra menjünk, az ökológiai rész és a növények, állatok felismerése miatt is. Ott tanultam meg azt, hogy ha én valamit nem tudok és a diákok kérdeznek, óhatatlan, hogy mindenre tudjon az ember válaszolni. Én felvállaltam azt, hogy majd én utána fogok nézni, ha nem tudom. Az egyik terepgyakorlaton mondta a tanárunk, hogy megtörtént egy hallgatóval, hogy a gyermek kérdezte, milyen bogár az, amit talált. Fogalma sem volt a tanárjelöltnek, hogy mi az, de ő úgy gondolta, hogy akkor fogja a tiszteletet megkapni, ha mond valamit. Ezért megkérdezte a diákot, hogy „Hol találtad kisfiam?”, a diák válaszolta, hogy „a síneken”. A hallgató rávágta, hogy „Ja, hát persze, sínen futó vasonc”. Nem létezik ilyen vasonc. Én ezt sosem tartottam korrektnek. Ha nem tudok valamit, akkor kinyitjuk a könyvet és megnézzük, utánajárunk. Nyilvánvaló, hogy polihisztorok mi már nem lehetünk, de ilyeneket nem szabad csinálni. Ezt egy életre megtanultam, és ez úgy bennem is maradt. Milyen volt tanárnak lenni itt, a Verseghyben? Nagyszerű. Eszméletlen jó, és most is fáj a szívem, hogy vége. Mikor bejöttem a terembe, és láttalak benneteket, illetve mikor látom, hogy itt ülnek a diákok… jaj Istenem, 60

akkor a szívem gyorsabban ver. Nagyon szerettem, nekem ez volt az életem. És tényleg így van, hogy mikor bejövök az iskolába, akkor nekem napok kellenek, hogy a lelkemet helyrepakoljam. Hiányzik nagyon, nagyon szerettem. Jó volt a kapcsolatom is a diákjaimmal, egyetlen egy osztályom, a legutolsó osztályom elvette az energiámat rendesen, de megoldottuk a dolgokat. Nagyon szerettem, és mai napig a találkozókon vissza-visszaidézzük ezeket. Igyekeztem mindig is humorral tanítani. Török Krisztina tanárnővel, volt tanítványommal emlegettük épp, hogy volt a falon egy plakát, amelyre az aranyköpéseket írták. Többek között az enyém is ott volt, emlékszem ronda idő volt, esett az eső, sötét volt, és azt mondtam a gyerekeknek, hogy „Úgy utálom ezt az időt, veletek együtt”. Ez persze azóta is legendás, aztán magyarázkodhattam, hogy „Nem veletek együtt, hanem ti is utáljátok ezt.” Szóval ez az óta is megmaradt, és tanárnővel most is emlegettük ezt. Ti is írjátok biztos az ilyen aranyköpéseket. A humor, nagyon kell, hogy megmaradjon egy tanárban. Kik voltak a legérdekesebb és legtehetségesebb diákjai? Sok érdekes tanítványom volt, pl. 1996-ban volt Borosné Szlávik Mária tanárnővel együtt egy biológiai OKTV második helyezettünk, Lipták Péter. Az eredményhirdetés nagyon izgalmas volt Budapesten, mert ott visszafelé kezdik sorolni a helyezetteket, és Petit még mindig nem mondták, még mindig nem mondták, aztán pedig nagy boldogság volt. Ő volt, aki a legjobb eredményt érte el. Veszprémi Tamás, ő is tanítványom volt, osztályomba is járt, vele pedig kémiából Irinyi versenyre, Győrbe jutottunk el. De sokan voltak, akik eljutottak a második fordulóig OKTV-n, vagy az érettségin csodálatosan teljesítettek. Volt olyan osztály - Oláhné tanárnő osztálya - például, hogy huszonvalahányan jelentkeztek biológiából érettségizni. Úgy gondolom, hogy biztosan meghatározó az is, hogy milyen kapcsolatban van a tanárral az osztály. Ők például szenzációsan érettségiztek, rájuk is nagy szeretettel emlékezem vissza, de tulajdonképpen mindenkire. Milyen volt a Verseghy Ferenc Gimnáziumban a diákélet? Épp egyik nyugdíjas tanárnőnek mondtam, hogy emlékszik-e, mikor a mostani könyvtár volt a díszterem, és akkoriban ott táncos klubdélutánokat tartottak. Az én diákéveim alatt még nem betonos volt az udvar, hanem salakos. Télen mindig fel volt öntve, és korcsolyapályát alakítottak ki. Rengeteget jártunk kirándulni. Csodálatos volt, hogy tanárként is végig tudtuk járni az országot. Volt olyan osztályom, akiknél mindig Nagyné Matolcsi Éva tanárnő volt a kísérő tanár, és gyakorlatilag körbejártuk az országot, és ez majdnem minden osztályommal sikerült. Először Szeged környékét, utána fent Aggtelek környékét, majd 61

Sopronig mentünk. Voltak ezeken kívül más iskolákkal testvérkapcsolatok, és amikor jött a Mikulás, akkor tartottunk bulikat, évente egyszer-kétszer biztos, hogy voltak ilyenek. Zenéltek, táncoltak a gyerekek, szendvicseket csináltunk. Jártunk fel Pestre, diákkoromban Alice nénivel. Papp Alice tanárnő volt az osztályfőnököm. Imádtam. Az olvasást ő szerettette meg velünk igazán. Szerettem én általános iskolában is olvasni, de középiskolában különösen. Vele tehát nagyon sokat jártunk Operába, vagy a régi Nemzeti Színházba. Ezeken túl tanulmányi versenyeken indultam középiskolás koromban művészettörténetből és biológiából. Művészettörténetből Baranyó tanár úr volt a tanárom, a festő. Tátott szájjal hallgattuk. A verseny döntője a múzeumban volt, és azóta is tudom, hogy hogyan, milyen távolról kell nézni a képeket. Sok élményem volt. A pedagógiai és diákéveimből is. Jó volt verseghysnek lenni. Legyetek rá büszkék, hogy verseghysek vagytok! Bárhol a világon, ha kiderül, hogy magyarok vagytok, és megkérdezik, hogy hova jártál, a Verseghynek nagy híre van. Ez nagyszerű dolog. Ha most lenne tizennyolc éves, akkor is a tanári hivatást választaná? Igen, most már egészen biztos, hogy csak pedagógus lennék. Egészen biztos. Volt benne olyan nehéz időszak, ami elbizonytalanította tanárnőt? Elbizonytalanítani nem, mert akkor már olyan régóta tanítottam. Az egyik osztályom az azért próbára tette az embert, de én úgy vagyok vele, hogy minden, ami próbára tesz, az megerősít. Sok mindent megtanul az ember. Lehet, hogy hálás is lehetek, hogy ilyenek voltak. Megoldottuk a dolgokat, de sok álmatlan éjszakám volt. Az szörnyű érzés, mikor raportra vagyok hívatva az igazgatói irodába, nem azért, mert én csináltam rosszat, hanem mert a tanítványom. Ki a felelős érte? Mindenért az osztályfőnök a felelős. Akárhogy vesszük, én embereket nem is akartam soha megváltoztatni, de azért annyira igen, hogy tudja, hogyan kell viselkedni. Tehát az etikai és viselkedési szabályokat elvárja az ember. Az utóbbi időben mondják, hogy nagyon szigorú tanár voltam. Éreztem is azt, hogy igen következetes voltam, de azt megpróbáltam emberséggel. Ne az legyen, hogy gyomorfekéllyel jöjjenek iskolába. Volt olyan osztály, ahol tíz egyest adtam egy órán, mert meg kellett volna nekik tanulni a szerves kémiát. Azért kell a szerves kémiát megtanulni, mert akkor a biokémia sokkal könnyebb lesz. Bizony, én követeltem, de ugyanakkor meg azt is mondják volt tanítványaim, hogy ez volt a jó. Én hiszek benne, hogy nem az a tanár a jó, aki szabadjára enged mindent, hanem az, aki követel, mert akkor fogtok tudni. Becsüljétek is meg az olyan tanárokat, és szerencsétek is van, mert itt olyan tanárok vannak, akik adnak, így nagyon sokat tudtok kapni tőlük. Most ugrunk egy nagyot a témában, szeretnénk, ha bemutatná a családját tanárnő! 1969-ben mentem férjhez Ratkai Lajoshoz, aki a kőolaj vállalatnál technikusként dolgozott, nagyon jó műszaki érzéke volt mindenhez. Két gyermekem született, Tibor fiam negyvenhárom éves már, tőle két unokám van. A menyem a Belvárosi Általános Iskolában tanít, aki technika-biológia szakos, egyébként a gyógytestnevelést is megtanulta, és mindezek mellett kosáredző. Ragyogó kapcsolatban vagyunk, tényleg hálás vagyok a sorsnak. Az unokám, Bonita a Belvárosiba jár, most nyolcadikos, a kisebbik Szabolcs, ő tizenegy éves, ő 62

is a Belvárosiba jár, mindketten kosaraznak. A fiatalabbik fiam, Lajos, a Néplapnál dolgozik, hirdetésszervező, önállóan éli az életét, sportol, síelni jár. Még önálló, de vannak barátai és barátnői, de ő még nem kötelezte el magát. Így éljük az életünket, és igyekszünk mindezt harmóniában. Sokat segítek az unokáknak, avagy az unokák körül, mikor kicsik voltak még többet, de most már egyre nagyobbak ők is és önállóbbak. Bonitát Boncsinak hívjuk, ő most már szeret egyedül lenni. Ha kell, akkor kémiázni, biológiázni átjön, és segítek neki. Annak örülök nagyon, hogy a kémiára jól ráérez, a biológiát meg alapból szereti. Nagyon szerettem, mikor a diákoknak felcsillant a szeme. Rám néz valaki és látom, hogy kattog az agya. Ha nem érti, akkor mindig mondom, hogy „Kérdezz! Ha kell, tízszer kérdezz, és akkor elmondom tizenegyedszer is”. Így van együtt a család, utaztunk már együtt, és nem volt gond, hogy az anyós meg a meny együtt utazik. Először mindenki nézte, hogy igen? Ez elég ritkaság. Szeretünk együtt lenni, és reméljük, ez továbbra is így lesz. Unokámnál most van az a dilemma, hogy hova menjen továbbtanulni. Nála meghatározó az is, hogy hányan mennek az osztályából és hova. Én nem szólok bele, az ő döntése, de örülnék neki, ha ide jönne. Mivel tölti a szabadidejét és mi a hobbija? Nos, én rengeteg mindent csinálok. Sokan mondják, hogy a nyugdíjasok nem érnek rá. Kötetlenek vagyunk. Nem kell fél nyolcra bejönni az iskolába, és semmilyen követelmények nincsenek. Torna nélkül viszont nem indulhat a reggel. Mert így hetvenhez közel tartania kell az embernek magát, és fontos, hogy a napi mozgása meglegyen. Nagyon szeretek színházba járni, elég sokat utazom, Szegedre és Budapestre is a rokonokhoz. Egyéb más előadásokra is szoktam menni, például hangversenyekre, Csillagfény előadásokra. Imádok utazni, tényleg sokfelé eljutottam Európában. Skandináviában voltam a nyáron, hatalmas élmény volt. Talán az is benne van a pakliban, hogy később még utazgassak. Nagyon szeretek olvasni. Csak a szemem bírja! Megtanítottam Boncsit sakkozni, horgolni, kötni. Valamikor kosztümöket kötöttem. Nyitva van még mai napig is a varrógépem, mert bármikor odajöhetnek, hogy „Mami, ezt varrd össze, hajtsd fel”, vagy Szabinak, mivel fiú, valamije kilyukad, akkor azt megcsinálom. Ezek a dolgok nem fognak ki rajtam. Síelni is nagyon szerettem. Úgy aktívan már nem sportolok. Kimentem a Zagyva-gátra futni a múltkor, és egyik ismerősöm megkérdezte, hogy hova szaladok. Hát, „néztem rá, mint Rozi a moziban”. Mi az, hogy hova szaladok? Hát futok … Ezt így végighallgatva, úgy gondolom, hogy mindenre büszke lehet tanárnő. De van-e olyan, amire az eddigiek során a legbüszkébb lehet? Ez sztereotípiának tűnik, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy van két nagyfiam. Megpróbáltam úgy felnevelni őket, hogy emberek maradjanak. Hogy mennyire leszek példa az életükben, azt nem tudom. Azt szeretném, hogy ezekből az unokáim is tanuljanak, és miután már nem leszek, akkor el tudják mondani, hogy „Igen, ezt a mamitól tanultam”. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a pályafutásom alatt pozitívak a visszajelzések. Itt van az, amire szakmai szemmel nagyon büszke vagyok, hogy Pedagógiai - díjat kaptam 2004-ben. Soha nem fogom elfelejteni azt a tapsot, amit a város közönségétől kaptam, amikor álltam a színpadon. Az nagyon jól esett, nagyon nagy meglepetés volt, nem számítottam rá, hogy én azt valaha megkapom. Gyakorlatilag szakmailag, emberileg elértem mindent, amíg 63

véglegesen nyugdíjba mentem. Tanítani a mai napig szeretek. Jó ez az élet, és kívánom, hogy maradjon így sokáig! Van-e, amit még esetleg meg szeretne osztani velünk, esetleg el szeretne mesélni? Talán még annyit, hogy voltak a tanítás mellett is egyéb pedagógiai munkáim. Például 1986-tól a Megyei Pedagógiai Intézet szaktanácsadójaként pedagógiai tanácsadó voltam. Tizenhat éven át segítettem a megye gimnáziumaiban és szakközépiskoláiban az osztályfőnöki és nevelési teendőket. Nagyszerű munka volt. Most jut eszembe, hogy éveken át érettségi elnökként is betekintést nyerhettem a középiskolák munkájába. Rengeteget tanultam belőle. Emellett az „Önismeret, kommunikáció, konfliktuskezelés” témakörben a megye és az ország különböző településein élő pedagógusainak éveken keresztül tartottam előadásokat és tréningeket, melyek rám is nagy hatással voltak. 2002-től 2006-ig pedig e témaköröket felhasználva tanítottam Jászberényben a Szent István Egyetem szociálpedagógiai

tanszékén, az „iskolai ártalmak” tantárgyat. Ez is érdekes, és mindenekelőtt tanulságos időszak volt. Ennyi minden jutott most hirtelen az eszembe, de úgy gondolom, hogy hálás lehetek a sorsnak, hogy ennyi mindent sikerült elérnem az életben. Ez mind nagyon csodálatos, és remek dolog hallani mindezt. Nagyon szépen köszönjük, hogy elfogadta a meghívást! Minden jót és jó egészséget kívánunk! Én köszönöm a meghívást! Jó tanulást és sok örömöt kívánok!

64

ÉLETÚTINTERJÚ SZALAY ÁGNES TANÁRNŐVEL Időpont: 2013. december 6. Helyszín: Szolnok, Verseghy Ferenc Gimnázium Készítették:

Gyöngy Levente Valyon Emil Tóth Béla Vámos Bence Subicz Mátyás Csúri Gergő Papp Albert Bálint

Jó napot kívánok, mi a 10.a osztály tanulói vagyunk, szeretnénk interjút készíteni tanárnővel. Sziasztok, Szalay Ágnes vagyok. Először ejtsünk pár szót a gyermekkoráról! Mikor és hol született tanárnő? 1951-ben, Szolnokon. Hol töltötte a gyermekkorát? Tősgyökeres szolnokiként Szolnokon. Itt jártam általánosba is, az úgynevezett Belóba a Gólyánál. Vannak-e testvérei, tanárnő? Egy húgom van, ő is verseghys volt. Ő is a tanári pályát választotta? Nem, ő orvos lett. A szülei mivel foglalkoztak? Az én szüleim nem végeztek felsőfokon, édesapám szintén a Verseghybe járt. Érettségi után esztergályos lett, majd gépésztechnikus. Másfél évet tanított a Gépipari Technikumban. Utána önállóan dolgozott egy műhelyben, és az ipari tanulókat oktatta. Szakmájában országos hírű újítása is volt. Édesanyám könyvelőként dolgozott. Tanárnő szeretett iskolába járni? 65

Jó a kérdés. Én tényleg szerettem iskolába járni. Ez ritka manapság. Ez azon múlik, milyen egy iskola és milyen az osztályközösség. Szigorú általános iskolába jártam, nyelvi tagozatra, akkoriban kötelező volt oroszul tanulni, de nekem a nyelv tetszett, illetve az azt oktató tanárnőt is kedveltem, mert aranyos és közkedvelt volt. Valószínűleg ezt a nyelvi irányultságot neki köszönhetem. Még egy országos versenyre is eljutottam oroszból. A Verseghybe is szerettem járni, itt is orosz tagozatra jöttem. Nálunk vezették be először a két idegen nyelvet,1965ben. Az osztályt két csoportra osztották, francia és német csoportra. Az igazgató úr tanított nekünk fizikát, Sebestyén tanár úr pedig matekot. A tanár úr első osztálya voltunk, akiket érettségiztetett. Egyedül matematikából kaptam dicséretet. Oroszból érettségiztem, mint a többiek, németből pedig csak az egyetemre felvételiztem. A kellemes iskolai élményekről, a vidám kirándulásokról a képek is tanúskodnak. Balatonbogláron voltunk például 1968 nyarán, tanítási időn kívül, majd itt végeztünk őszi munkát. A képen éppen szüretelünk (1.). Itt középen az osztályfőnökünk is, őt Jakatits Árpádnak hívják, magyar-orosz szakos. Volt úgynevezett bolondballagásunk (2.), ahol mi óvodásnak öltöztünk. Itt van a ballagás (3.). A kitűnő tanulóknak járó kitüntetést itt kapom meg. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen végeztem, orosz-német szakra jártam. 1974-ben diplomáztam. Először elmentem nyelvet tanulni, Jászberényben, a Hűtőgépgyárban vállaltam állást tolmácsként. Németből alkalmaztak Jászberényben, annak idején az NDK-ba kísértem röplabdacsapatot, és akármilyen delegáció jött, vagy ment ki, én tolmácsoltam. Nekem jól jöttek ezek az utazások, mert az élő nyelv hatására fejlődött a nyelvhasználatom. A fordításokkal viszont nem igazán, mert gépkönyveket fordítottam. Majd eljöttem Jászberényből. Aztán állást kezdtem keresni Szolnokon, szolnoki lakosként. 1976. szeptember 17-én lett is. Elköltözött a Dunántúlra egy magyar- német szakos tanár, és akkor jöhettem, és taníthattam mind a két nyelvet a Kereskedelmi Szakközépiskolában. Bartha László, az 66

iskola igazgatója, személyesen utazott ki értem Jászberénybe. Akkor kaptam először osztályfőnökséget. Az akkori diákjaimmal hosszú idő után sikerült csak találkoznunk, de azóta évente tartunk összejöveteleket. Mert együtt látni és hallani őket még mindig ugyanaz a régi élmény. Ott viszont nem tanítottam sokáig, hiszen a szakmunkásképzőben igen kemény feladat volt, hogy egyáltalán elfogadjanak az álmos, hajnalban beutazó tanulók. Később, az időközben megalakult Szolnoki Főiskola első igazgatónője volt nálunk érettségi elnök. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott tanítani, mert szükség volt nyelvtanárokra. Én azt válaszoltam, hogy először megszülöm a fiamat, persze akkor még nem tudtam, hogy fiú lesz. 1978-ban mentem férjhez Dombóvári Mátyás tanárhoz, fiunk 1979-ben született. 1981-től az Ady Endre út 9.-ben tanítottam. Ott németre vettek föl, mert mindenki egy nyelvet tanított, és legtöbben az oroszt választották, ezért letettem az oroszt, és a németet választottam. Egyébként ötösre diplomáztam. 1981-ben mentem a főiskolára, és 1993-ig tanítottam ott, kezdetben tanársegédként, utána adjunktusként. Önkéntes választás volt számomra, hogy elhagyjam a felsőoktatást. Részben annak köszönhetően, hogy az egész átkerült a Tiszaligetbe. Majd szóltak, hogy jöhetek a Verseghybe. Örömmel tettem. A tanév elején munkába álltam. Az itt eltöltött idő 16 évig tartott. Utána előnyugdíjba mentem 2009-ben. Az igazgató úr még két tanévre hívott, én elvállaltam, de csak maximum 9-10 órát kértem, hogy tudjam teljesíteni, hiszen sok egyéb elfoglaltságom is volt. Tetszett mondani, hogy a Verseghyben tanult, és milyen érzés volt tanárként visszajönni? Nagyon érdekes érzés volt. Akkoriban még a volt tanáraim közül is volt, aki tanított, például Decsi Margit tanárnő. Nagyon nagy szeretettel fogadtak. Itt a diákok is jobbak, mint a főiskolán, ha szabad ezt mondanom. Itt ugyanis nem volt fizikai megpróbáltatás tanítani, és a diákok is jobban akartak nyelvet tanulni. Milyen tanulmányi sikereket tetszett elérni a diákjaival? Németből három alkalommal sikerült OKTV-n bejutni az előfordulóba, elég nehéz volt. Nyelvből nem olyan könnyű, legalábbis németből nem. Sokkal komolyabb felkészülés szükséges, mint a nyelvvizsgára. Összehasonlítva az akkori és a mostani diákéletet, van valami lényeges különbség? Van. Sokkal bátrabbak, nyitottabbak a mostaniak, könnyebben megnyilatkoznak. Akkoriban nem volt internet, beültünk a könyvtárba, ha versenyre készültünk, vagy ha házi dolgozatot kellett írni. A tanításon kívül mivel tetszett foglalkozni? Tolmácsolásokat vállaltam, szívesen szerveztem kirándulásokat, négyszer vettem részt verseghys diákokkal a reutlingeni csereprogramban. Ha tanárnő most lenne a pályaválasztás előtt, akkor is a tanári hivatást választaná? Biztos. Egyik találkozón az osztályfőnökünk felteszi a kérdést nekünk, hogy mindenki emlékszik-e arra, hogy mi akart lenni 10.-ben? Persze, hogyne, válaszoltuk mi. Akkor kezdi a névsort. Alig-alig stimmelt. A legnagyobb röhögés nálam volt. Amikor mondja a nevemet, mondom: 67

szerintem már akkor tanár akartam lenni. Nem, mondja, hanem fogorvos. De nem bántam meg, hogy tanár lettem. Ha most lehetne választani, akkor is a németet választaná, vagy most már a franciát? A németet. Franciát tanultam egy évig, hogy el tudjam dönteni, hogy verseghysként melyik nyelvet tanuljam. De a kiejtés nehéz volt. Melyik volt a legszebb hely, ahol már járt? Ez jó kérdés. A maga nemében mindegyik páratlan. De az USA-ba nem vágyódom. Nem azért, mert félek repülőn utazni, hanem mert annyi minden van még itt Európában, amit még nem láttam. Tanárnő hogy viszonyult a sporthoz? Nem túl jól. De mindent megcsináltam becsülettel, úgyhogy megkaptam mindig az ötöst. A mindenkori történelem milyen hatással volt az életére? 1951-ben születtem. Nem emlékszem semmire 1956-ból, csak arra, hogy be volt redőnyözve mind a két szobánk. Drukkoltunk, hogy apukámat be ne hívják katonának, szerencsére megúszta, mert akkor született a húgom (1955). Egy rövid ideig bent volt, de Szolnokon. Tehát nem vitték el. Aztán apukám megörökölte nagyapám esztergályos műhelyét és abban munkálkodott. Én egyéb kategóriás lettem. Ez azt jelenti, hogy nem a legjobb ajánlólevél a származás miatt a továbbtanuláshoz. Ezt sehol sem érzékeltették velem. De azt tudtam, hogy nekem majdnem, hogy a maximálisat kell teljesítenem, hogy bent maradhassak. Meg egyáltalán, hogy bejussak. 10 pontot 68

kellett vinni az egyetemre, másik 10-et a felvételin szerezni. Innen vittem a 10 pontot, ezért matekoztam éjjel-nappal. A felvételin 9 és fél pontot szereztem. Mire a legbüszkébb az életében? Arra, hogy kétszeresen is verseghys lehettem, meg büszke vagyok a fiamra, Gáborra, aki villamosmérnök. Ő is a Verseghybe járt? Nem. Ő a Vargába járt. Hobbi szinten mit csinál tanárnő? Szeretek varrni és virágokat ültetni. Járok úszni, tornázni. Amire azelőtt nem volt időm. Melyek a legkedvesebb iskolai emlékei? A reutlingeni utak, a közös kirándulások. Volt olyan tantárgy, amit nem szeretett? Mivel kitűnő tanuló voltam, megtanultam azt is, ami nem volt a szívem csücske. Talán a földrajz, a tanárnak sosem volt jó kedve, és nagyon szárazon adta le az anyagot. Kik Tanárnő számára a nagy verseghys tanáregyéniségek? Sebestyén tanár úr, aki matematikát tanított, rendkívül humoros és kedves volt. Ezzel lazította a félelmünket matekórán. Papp Alice német szakos tanárnő, szintén kedves, nagy tudású volt. Tanárként mi volt a legnehezebb? Egy-két csoportban a fegyelmezés. De ezt én nem ordibálással rendeztem. Rémuralmat nem alakítottam ki, de fenntartottam a fegyelmet. Ennél is nehezebb volt, hogy rávegyem őket arra, hogy tanuljanak. Később mind belátták, hogy ez hasznukra válik, és utólag is megköszönték. Köszönjük az interjút tanárnő.

69

… és akiktől a mesterséget tanulhatták, …

70

… és akiktől a mesterek tanulhattak …

71

…

…

72