Prohászka Gyôr 20 év vendégségben 2 Prohászka Gyôr 2014 év vendégségben

Prohászka | Gyôr

20 év vendégségben

Prohászka | Gyôr | 2014

1726 |

2

1993

év vendégségben

Gyôri prohászkás füzetek 2. A

-nak, a Prohászka Ottokár Orsolyita Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda

lapjának periodikája. Felelôs kiadó: Németh József igazgató. A kiadványt támogató alapítvány: Prohászka Ottokár Közoktatási Központért Alapítvány. Adószáma: 18985139-1-08. Szerkesztôség: 9022 Gyôr, Újkapu utca 2—4. Telefon: +36 96/510-380. Fax: +36 36/510-381. Honlap: www.prohaszka.gyor.hu. E-mail: [email protected]. Képszerkesztô: Bodor Tibor és Czéhné Zilahi-Szabó Judit. Korrektor: Fekete Katalin. Szerkesztô: Jakab Gábor. Arculat, nyomdai elôkészítés: Konrád Kiadványszerkesztô Kft. Nyomtatás: Palatia Nyomda és Kiadó Kft.

Tartalom Találkozások Alexay Zoltán | fotómûvész .............................. 13 Andrássy Péter | szaktanácsadó | túravezetô...... 15 Barsi Balázs | ferences szerzetes .................... 19 Bíró László | püspök ..........................................21 Blandina | missziós nõvér ..................................25 Böjte Csaba | ferences szerzetes ......................27 Eperjes Károly | színmûvész ......................29 | 35 Hegyi Norbert | amatôr csillagász......................37 Horváth András | fizikus ....................................41 Horváth István | képzômûvész ..........................45 Isa Mariann | textilrestaurátor ............................47 Jókai Anna | író ..................................................49 Kaláka együttes ..................................................53 Kerényi Lajos | piarista szerzetes ......................55 Kopátsy Sándor | közgazdász ..........................57 Korzenszky Richárd | bencés szerzetes........59 | 61 Kövér László | politikus ......................................65 Kozma Imre | a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetôje ..................................73 Lánczi Ágnes | a Magyar Rádió Gordiusz mûhelyének vezetôje ..........................................79

Lévai Anikó | gondolatok Udvardi Erzsébet kiállításának megnyitójára ..................................81 M. Kiss Sándor | történész ................................83 Makovecz Imre | építész ....................................87 Móser Zoltán | fotómûvész ................................91 Nagy Gáspár | költô ..........................................93 Németh György | történész ................................97 Papp Lajos | szívsebész ..................................101 Pápai Lajos | gyôri megyéspüspök..................105 Pozsgay Imre | politikus ..................................109 Simon Róbert Balázs | politikus ......................113 Somogyi Gyôzô | grafikus- és festômûvész ........115 Szigethy Gábor | irodalomtörténész ................117 Szijjártó Péter | politikus ........................123 | 127 Szokolay Sándor | zeneszerzô ........................131 Szörényi László | irodalomtörténész ................133 Tímár Ildikó | népmûvész ................................137 Tringer László | pszichiáter ..............................139 Udvardi Erzsébet | festômûvész ............143 | 145 Veres András | püspök ....................................147 Vizi E. Szilveszter | MTA korábbi elnöke ..........147

Visszaemlékezések Ács Veronika......................................................154 Barth Júlia..........................................................158 Cseke Orsolya ..................................................159 Dörner Eszter ....................................................160 Éles Mária..........................................................161 Fehér András ....................................................163 Hegedüs Hajnalka ............................................168 Horváth-Hutás Rita............................................169 Horváth Orsolya ................................................172 Huszár Petra......................................................173 Kánai Szandra ..................................................176 Nagy Balázs ......................................................177 Nemes Zoltán Adrián ........................................178 Németh István ..................................................179 Pálfay Zsófia......................................................180 Pulai Sarolta ......................................................181 Rácz Gergely ....................................................182 Rákász Dániel....................................................184 Szabó Lilla ........................................................194 Varga Zsófia ......................................................197 Vizy Cecília ........................................................199

Nagy Gáspár |

„Diákdal”

A Káptalandomb s az ôsi bástya még múltján mereng, de jövôbe néz, mert diák-idônk emlék-palástja lelkünkre száll, ha szívünk nehéz.

Szállunk... és jön velünk egy dallam, mint a Duna fölé lobbanó sirály, így óvják a lelkünk szakadatlan imáikkal az orsolyiták.

Évszázadok lángoló hitével Újítunk már megint követ s rögöt; tudás és a példa útunkon kísérhet: Legyünk „mint liliom tövisek között!”

(A vers a gyôri Prohászka Ottokár Orsolyita Közoktatási Központ újraindulásának 10. évfordulója alkalmából, Szokolay Sándor zenéjére született.)

Ajánlás 20 évvel ezelôtt sikerült elindítani ezt az iskolát, és a nagy püspöknek, Magyarország tanítómesterének, Prohászka Ottokárnak a nevét adtuk neki. Prohászka Ottokár (18581927) mikor Rómában befejezte tanulmányait és hazatért, szembesült az akkori magyarországi Egyház helyzetével. Látva a szellemi zûrzavart, a szociális problémák megoldatlanságát, az értelmiség hitbeli közönyét, a sajtó és a kultúra irányítóinak egyházellenességét, az Egyháznak — a problémákat még csak fel sem ismerô — tehetetlenségét, úgy érezte, hogy az a feladata, hogy „felébressze az alvó pimaszt”, követ dobjon a magyar egyház állóvizébe. „A Diadalmas Világnézet” c. könyvét így kezdte: „Lehet- e a keresztény világnézetet beleállítani a mai kultúrvilágba? Ez az én problémám.” (Diadalmas Világnézet. Székesfehérvár 1925. III. lap.) Majd ezt írta: „Én beszélni akarok a modern emberrel; de értem- e érzését és nyelvét? Értem-

e befejezetlen lelkének botránkozásait és vádjait?” (I. m. III. lap.) A kortársak felfigyeltek az új hangra, ahogy tisztelô „tanítványa” Sík Sándor írta róla: «A véres sár üvöltô tengerében Egetkérô kolosszus módon állsz. A századnak kiáltó Jele vagy, Fáklyája te az evangéliumnak, Amelyet Isten élô ujja gyújtott, Hogy lomhanyíltú, kishitû szemünk A titkok Arcát lássa mély tüzednél.» (A hatvanéves Prohászkának. 1918. okt. 10.) A mai szellemi-erkölcsi- szociális zûrzavarban a mi feladatunk is ez, és ezt szeretné a Prohászka Ottokár Iskola is szolgálni: irányt adni a fiataloknak: a hit,tudás,- elkötelezettség-élet, egységbe olvadó fáklyáját felmutatni. Prohászka írta: «A név diadalmas harcot is föltételez, s bizonyára van sok harc az életben; de a „diadal” már békét, harmóniát mond! Tiszta, ôszinte, egyenes léleké ez a béke, olyané,

mely kristálypatak akar lenni a „nyolc boldogság hegyérôl”.» (Prohászka saját írásával dedikálta könyvét így valakinek.) Az iskola vezetôsége ebben a szellemben hívta meg a magyar szellemi élet jeles képviselôit, a kultúra, tudomány, mûvészet, politika kiválóságait, hogy diákjainkban ezt a „katolikus” (kat holon=teljes szerinti, egész szerinti) látást segítsék kialakítani. Ezekbôl az elôadásokból nyújt ez a könyv válogatást, Prohászka szellemében: «Ó Krisztus arc! (…) Halljuk a zûrzavarok éjjelében a lüktetô, tüntetô Géniuszok harci kiáltásait, mely azt üvölti: keressük a jobbat! De mi azt feleljük: éljen a legjobb, s leborulunk elôtted s imádunk Téged!» (Prohászka: i. m. 141. lap.) Isten áldása legyen e könyv íróin és olvasóin! Dr. Pápai Lajos gyôri püspök

Elôszó Kedves Barátaink! Húsz éves lett iskolánk, a Prohászka. Arra gondoltunk, hogy sok más rendezvény mellett egy könyvvel is megünnepeljük a jubileumot. Vendégségben címet adtuk neki. A kötet elsô pillérét az elmúlt években iskolánkba látogató vendégeinkkel készített beszélgetések alkotja. Ezek szerencsére folyamatában készültek. Köszönet érte Tôke Péter Miklósnak,

a Mustármag címû iskolaújság és az évkönyvek megálmodójának és Csorba Jánosnak, ki sokáig volt gondos gazdája ezeknek a kiadványoknak. Köszönet az akkori diákoknak és kollégáknak a beszélgetésekért. A szerzôk nevét és a megjelenés évszámát mindenhol jeleztük. Ahol nincs szerzô, azokat a beszélgetéseket én készítettem. A könyv másik pillérét a visszaemlékezések képezik. Örülünk, hogy volt diákjaink közül sokan megtiszteltek minket

írásaikkal, melyekben itt töltött éveikrôl, itt szerzett, majd megélt és továbbgondolt tudásukról, tapasztalataikról írtak a kötetbe. Nevük mögött az évszám érettségiük évét jelzi. Néhány évig vendégek voltunk egymás életében. Remélem, örömet okoz ennek írásos lenyomatát egy kötetben látni. Örömmel szerkesztettem: Jakab Gábor

Találkozások

12

Alexay Zoltán | fotómûvész | 2004 Mikor határozta el, hogy fotózni szeretne? 1968-ban. Ugye milyen pontosan tudom? Fotóztam elôtte is, diplomamunkához, meg tudományos diákköri elôadáshoz. Amit kellett megtettem, de rendszeresen 1968. óta fotózom a saját gépemmel. Tudjuk, hogy fôképpen a természet szépségeit fotózza, foglalkozik-e más témákkal is? Szeretem a néprajzi témákat is, ez egy kicsit a természetfotóval is összefügg. A természet, tehát a táj, az élôvilág és az ember valamikor szorosan összekapcsolódtak. A táj élôvilága határozta

meg azt, hogy a területen élô ember mibôl tud élni, milyen mesterségei alakultak ki. Azt is, hogy milyen szellemi kultúra volt jellemzô a népre; mert hát nyilván szoros kölcsönhatásban, harmóniában éltek akkor az emberek, nem úgy, mint most. Amikor megkérdezte a tanító néni a kis alsósokat, hogy mi borítja a csirke testét (ez valóban elôfordult!), és a gyerek azt mondta, hogy fólia. Mert még soha életében nem látott élô csirkét. Régen azért ez nem így volt. A természetfotóhoz valahogyan hozzátartozik egy kicsit a néprajzi fotó is. Aztán szoktam portrézni is... Ezek azok a területek, ahol kalandozom.

Kedvenc évszaka, amikor különösen szeret fényképezni? Mindegyik évszak szép, a legkedvesebb, legszebb, legváltozatosabb a május, június. Még nem sült ki semmi. Most virágzik a legtöbb növény, most repülnek ki a madárgyerekek a fészekbôl, most születnek meg az ôzgidák. Ez a legváltozatosabb. Van-e valamilyen kedvenc képe? Több is van. Az egyik legkedvencebb, a legemlékezetesebb és most a legkedvesebb képemet idén készítettem. Minden

14

évben fotóz az ember olyat, amit addig még nem, és kedves a szívének. Végre valahára harmincvalahány év után el tudtam csípni azt, hogy egy szitakötôlárvából hogyan lesz rovar. Ezt több mint harminc évig kerestem és most sikerült. Milyen könyvei jelentek meg eddig? Eddig négy könyvem jelent meg, amely mind Szigetközrôl szólt. Tervezgetünk egy újat, az évszakok bontásában, esetleg egy-egy természeti érdekességrôl, érdekes növényrôl, állatról képben megjelení-

tett történetet. Nem tudom, hogy aztán majd sikerül-e kiadni vagy nem. Szeretném megkérdezni, mibôl doktorált? 1984-ben Szigetközbôl doktoráltam. Eddigi életem a Szigetközhöz kapcsolódik. A fotózás a hivatása vagy ezt kedvtelésbôl végzi? Tanár vagyok, ez a hivatásom. A fotózás a hobbim... Göcsei Georgina

Andrássy Péter | szaktanácsadó, túravezetô | 2005 Az ország mely részéhez kötôdik legjobban? Ilyenkor mindig zavarban vagyok. Nem tudom egy vagy akár két helyhez sem kötni az életemet. Nyírbátoron születtem. Ott másfél éves koromig éltünk. Édesapám telekkönyv vezetô volt, aki ezután álláspályázattal Bicskére költözött. A 30’-as években itt kezdtem járni a Római Katolikus Elemi iskolába. 1943-ban lettem gimnazista Tatán a piaristáknál. Négy osztályt jártam, de azt hiszem, sok szempontból duplán számított. Egyrészt tényleg sokat kaptam az iskolától, másrészt viszont borzalmas évek voltak. Mindenünk elpusztult. Kétszer-háromszor is gazdát cserélt Bicske az ost-

rom alatt. Miután államosították Tatán a piarista gimnáziumot, egy állami iskolában érettségiztem, de nevem mellett már az osztályidegen bejegyzés szerepelt. Így nem vettek fel az orvosi egyetemre. Hogyan zajlott akkor egy felvételi? Akkor nem volt felvételi vizsga, csak elbeszélgetések voltak. Én az orvosira jelentkeztem 1951-ben, de csak szeptemberben hívtak beszélgetésre. Az orvosit elutasították, de Debrecenbe felvettek biológia-kémia tanári szakra. Majd egy év után sikerült visszakerülnöm Pestre és így Bicskérôl bejáró voltam. 1955ben végeztem.

Hova kapott tanári kinevezést? Abban az idôben a megyei tanácson adták át a diplomákat és irányították az embereket különbözô iskolákba. Engem Salgótarjánba küldtek, ahol rögtön osztályfônök is lettem, de a tablón már csak külön engedéllyel szerepeltem, mert mint mondták, „népgazdasági érdekbôl” 1957-ben áthelyeztek egy általános iskolába, négy társammal együtt. Ötünk közül máig szeretettel emlékezem Hajnal Imrére, a gödöllôi premontrei gimnázium igazgatójára, aki késôbb Szentendrén dolgozott. Hova került Salgótarján után? Meghívtak Nagybátonyba. Innentôl úgy alakult az életem, hogy mindig hívtak a

16

következô helyemre. Itt Nagybátonyban sokan voltunk olyan tanárok, akiket valahonnan eltanácsoltak, ide meg szeretettel hívtak. Itt kezdôdött számomra a természettel való szoros kapcsolat. 1959-tôl az iskola az egri tanárképzô kihelyezett tagozataként mûködött, fôiskolások jártak ki hozzánk gyakorlatra. 1961-tôl megyei szakfelügyelô 1968-tól pedig tanulmányi felügyelô lettem Salgótarjánban. 1971-tôl országos szakfelügyelô is volt… Ez nagyon jó tanulás volt. Éveken keresztül ültem a hátsó padokban az összes szakközépiskolában, ahol biológiát tanítottak. Tényleg sokat tanultam, mert vagy

küzdöttem, hogy el ne aludjak, de inkább sok értékes és jó tanáccsal ismerkedtem meg. Közben megjelent az elsô tanári kézikönyvem. Balogh János akadémikussal egy bizottságban dolgoztuk ki a környezeti nevelésrôl szóló terveket. Valamennyi egészségügyi szakközépiskolai pedagógiai könyv lektora voltam. De azért hadd mondjam, a Fóti Gyerekváros cselédszobájából jártam be a minisztériumba dolgozni. Mikor le akartunk feküdni, az egy szem asztalunkat a folyosóra vittük ki. Most Sopronban beszélgetünk… Igen, Budapesten nem kaptam lakást és a minisztérium segített, hogy újra megyei

szakfelügyelô legyek. Gyôr-Moson-Sopron megye meghívását elfogadva kerültem Sopronba, ahol egy lakótelepen élek. 1977-tôl a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumban voltam nyugdíjazásomig tanár ás emellett megyei szakfelügyelô, majd a rendszerváltozás után regionális szaktanácsadó. Mire a legbüszkébb szaktanácsadói munkájából? Idekerülésemkor három iskola versenye volt a Kiteilber Pálról elnevezett biológia tanulmányi verseny. Néhány év alatt országos, sôt ma már Kárpát-medencei tanulmányi verseny lett. A munka során ismerkedtem meg Csapody Istvánnal,

aki évekig nagy segítségemre volt. A verseny feladatait az ÉS és a a Természetbúvár címû folyóiratok segítségével lehet megoldani. feladatai egyben. Tehát a készülô versenyzô folyóiratokat olvas, sôt maga végez megfigyelést, és az alapján készít dolgozatot. Magam is a Természetbúvár szerkesztôje vagyok. Több mint 230 publikációval a hátam mögött. Itt Sopronban viszont el kellett szenvednem, hogy szinte minden mozdulatomat, leveleimet, kézirataimat megfigyelték, gyakran elôbb olvasták, mint én magam. Útlevelemet többször elvették, soha nem dokumentálva. Többször behívattak a tanácsra, hogy

valamit mondtam a Szovjetunióról, próbálkoztak azzal is, hogy a családomat dúlják szét névtelen levelekkel. Remélem, ezeken túljutottunk már! A rendszerváltozás után több állami kitüntetésben részesült. Igen, de számomra még mindig a legnagyobb kitûntetés az, hogy 35 évvel ezelôtt tanítottam egy gyereket, és karácsonykor, újévkor mindig jelentkezik, megkérdezi, hogy vagyok. Vagy amikor a nagy, nehéz mûtétem volt, akkor napokon keresztül olyanok, akiknek a nevét én már elfeledtem, de ôk engem nem, jelentkeztek.

Legendás a természetszeretete. Kirándulásvezetései sokunk kedves emlékei közé tartoznak. Érzékeltem azt, hogy a gyerekek elmennek valahová és nem tudják, hogy hol voltak, miért voltak ott. Csak olyasmire emlékeznek, hogy ott fagylalt volt, ezt vettek, azt vettek... Ezt látva azt találtam ki, hogy a kirándulásokat elôkészítem úgy, hogy mindenki tudja, hogy miért megy oda, ô is készüljön arra, hogy mit fog látni. Érdekes, hogy ennyi elég, hogy a kirándulások után megfogalmazódjék, hogy a kirándulás alatt mindenki barát volt, olyan is, akit három napja láttak elôször, és 40 évvel idôsebb. Talán ennek is köszönhetô, hogy

18

2000-ben mindkét nagy természetvédelmi egyesület, a Természet- és Környezetvédô Tanárok Egyesülete és a Magyar Környezetvédelmi Egyesület is nekem ítélte azt az egy-egy díjat, amit ôk évente adnak ki, a Juhász Nagy Pál-díjat és a Szalai-Marzsóné Emôke nevét viselô díjat. Vallásosságához mit szóltak idekerülésekor? Amikor idekerültem, azt kérdezte az igazgatóm, hogy ugye nem igaz a hír rólad, amit hallunk, hogy templomba járó ember vagy. Nem tudtam neki megígérni, hogy nem lát a templomban. Aztán többször figyelmeztettek, hogy ne legyenek barátaim

bencések vagy mások. Hát nem így választ az ember barátokat. Sokat segített ez aztán késôbb, amikor súlyos beteg lettem, nehéz mûtéten estem át. Mikor az intenzív osztályon az ápolónôvel, akit feleségem tanított, az orvossal, akit meg én tanítottam elénekeltük, hogy elôtted Jézusom leborulok, éreztem, hogy még élnem kell. Ez is biztos, hogy segített abban, hogy három hónap múlva már újra a hegyekben voltam, és most azzal az orvos tanítványommal, aki szó szerint belém látott, készülök a Magas-Tátrába. Talán ez van egy életben. Család, barátok, ismerôsök, tanítványok. Így most válaszolva elsô kérdésére, hogy hova kötôdöm: ehhez az országhoz.

Barsi Balázs | ferences szerzetes | 2012 Hogyan segítheti egy bélyeg az adventi, karácsonyi felkészülésünket? Úgy, ahogy egy kép vagy képeslap. Ha úgy küldjük el, hogy nekünk is mond valamit. Udvardi Erzsébet karácsonyi bélyegén látható kép eredetileg Sümegcsehiben, a Boldog John Henry Newman templomban van. Az igazi karácsonyról beszél. Karácsony nem a szeretet ünnepe. Ez nagy tévedés. Karácsony Mi Urunk Jézus Krisztus test szerinti születésének az ünnepe. Ez van a misekönyvben. Tehát nem akármilyen szeretetnek, hanem „annak” a szeretetnek az ünnepe a karácsony, ami abba az erôtérbe befér. Udvardi Erzsébet bélyege sugározza, hogy az örök Ige, az Isten lett emberré. Ennek komolyan vétele a karácsonyra való felkészülés.

Elôbb atya említette, hogy a kép Sümegcsehiben, a Boldog John Henry Newman templomban található. Miért tartotta fontosnak, hogy Newman bíborosnak templomot építsen? A XIX. században élt. Eredetileg anglikán pap volt, majd katolizált. Egyetemeket alapított. Óriási gondolkodó volt. Nagyon sokat foglalkozott azzal, hogy mi a lelkiismeret. Freud azt mondja, hogy egy felettes én, belénk nevelt értékrend, ami diktál és uralkodik a fejünk fölött. Newman azt mondja, „nekem senki nem fogja bebizonyítani, hogy a lelkiismeret az én hangom”, az szerinte valaki másnak, az Istennek a hangja. Így viszont nem kell hozzá vallásosnak lenni, hogy Istennel azonnal

kapcsolatba kerüljek. Ha egész nap hazudtam magamnak, hazudtam a családomnak, környezetemnek, az éjszakai csöndben valaki — de ki az? — mondja —, de nem szavakkal — tudod, hogy hazudtál. Erre mondja Viktor Frankl, az 1997-ben meghalt bécsi pszichiáter, lélekgyógyász, hogy a lelkiismeret az olyan képzôdmény a pszichén, mint a köldök a testünkön. Valakivel való kapcsolat maradványa. A kereszténység úgy tudja, hogy a lelkiismeret hangja és Krisztus evangéliumi hangja összecseng. Persze el lehet rontani azt a kis készüléket, amely fogja ezt a hangot olyan életmóddal, melyben nem gondolkodunk el arról, hogy kik vagyunk, mi az ember. Az emberi szétszórtság

20

termeli ki a bûnöket. Newman arra figyelmeztet, hogy az embernek újra figyelnie kell, erre a belsô hangra.

nel. Vagy ha úgy tudja, hogy nincs — Blaise Pascallal élve —, istenvákuumot hordoz a szívében.

Mi az igazi mûvészet? Mit fejez ki, mi a célja? Aquinoi Szent Tamás szerint a szépség a valóság felragyogása. De a mûvészetet nem lehet megúszni szépséggel. A mûvészetet nem lehet megúszni mûvészettel. A mûvészet az emberrôl mond el olyan dolgokat, ami elmondhatatlan szavakkal. Vagyis azt, hogy az ember nyitott a végtelenre. Ebbe belefér minden. Belefér az emberi bûn, a gyalázat, a szenvedés, a halál, de ezt úgy mondja el, mint annak az embernek a szenvedését, halálát, aki nyitott a végtelenre, akinek kapcsolata van Isten-

Régóta dolgozik együtt Udvardi Erzsébet mûvésznôvel. Hogyan jellemezné festményit? Templomba illôk. Udvardi Erzsébet nem csak azt festi meg, amit ô fel tud fogni a kereszténységbôl, hanem az egész keresztény hitet festi meg. Sensus Catholicus, Sensus Liturgicus érzés van Erzsébetben, tudja, hogy a templomba az egész hitet kell kifejezni. Erre alkalmas az aranynak és az ezüstnek olyan együttes kezelése, amit egyedül ô fedezett fel. Nem fémfelületet csinál, nem aranyoz, hanem egy mozgalmas hátteret.

Bíró László | püspök | 2014 Tulajdonképpen mi a feladata egy tábori püspöknek? A Magyar Honvédségben a tábori püspökségnek két ága van, a protestáns és a katolikus. Én a katolikus ág vezetôje vagyok. A feladatom hasonló a többi püspökéhez, de a különbség az, hogy míg az egyházmegyés püspök helyhez kötött, én személyeknek vagyok a püspöke, tehát sokkal mobilisabb vagyok. Feladatom a tábori papok összefogása, és a katonák lelki vezetése. Tulajdonképpen a papjaim és a minisztérium, a papjaim és a világegyház között vagyok összekötô.

Püspök úr, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke. Hogyan látja a mai családok helyzetét? Jelenleg a családok polarizált helyzetben vannak. Azt fontos látnunk, hogy nagyon sok egészséges házasság és jól mûködô család van. Azonban sajnos nagyon sok ember elengedi a hagyományos eszméket, modern házassági eszméket követve élettársi viszonyban él egymással. Világosan kell látnunk, hogy a házasság lényege a családalapítás, és az egészséges házasság a társadalomra is jó hatással

van, ezért nem szabad eltérni a keresztény házassági eszméktôl! A mai világban nincs könnyû helyzete a fiataloknak. Miben tud nekik segíteni egy katolikus hátterû család? Ami a legfontosabb, hogy az egészséges házasságból érkezô fiataloknak van egy mintájuk, míg az elvált szülôk gyermekei azt láthatják, hogy ha nehézségbe ütköznek, akkor a kapcsolat helyrehozhatatlan. Holott sokszor az a kapcsolat még megmenthetô lenne erôfeszítéssel és igyekezettel. Az elvált szülôk gyermekei sokszor

22

bizonytalanabbak, nincs jövôképük, máshogy állnak a családalapítás kérdéséhez. Az egészséges család viszont ösztönzi a fiatalokat, hogy merjék megvalósítani az álmodott jövôjüket. Sok helyen tart elôadást. Mi ezeknek a célja? A cél ugyanaz, mint az egész püspöki feladatomnak is, hogy a lét egy másik dimenziójára próbálom figyelmeztetni az embereket. Hogy van itt egy láthatatlan világ is, mely mindenkit hív és vár, és ez az isteni világ örök.

Mit gondol a sokat hangoztatott gazdasági válságról? Valóban ez a legnagyobb probléma? Ez a gazdasági rendszer téves filozófián nyugszik. Ebben a rendszerben az alap a teljesítmény fokozása, a profit fokozása. Azt gondolták a megalkotói, hogy ha fokozzuk a termelést, akkor eltûnik a szegénység, a profit növekedésével a boldogság is megszületik. Két dolgot kevert össze ez a gondolkodás: a hasznot és a boldogságot. A haszonnál az ember úgy viselkedik, mint egy termelési eszköz, ami létrehoz egy produktumot.

Tárgy a tárggyal viszonyul. A boldogságban mindig a személy áll szemben a személlyel. Tehát a boldogság igazi alapja mindig a kapcsolat. Ennek a fajta gondolkodásnak a mintája éppen a középkori szerzetesség, ami létrehozta Európát. Minden kolostor egy gazdasági egység volt. Az elsô, amire mindig figyeltek, az a kapcsolat volt. Vertikálisan és horizontálisan is: Isten felé, és egymás felé. Ez az ôsi jelszó: „Isten tisztelete elé semmit ne tegyél.” A fölfelé való kapcsolatot nem elhanyagolni, és az egymással való kapcsolatot sem. Egy

szerzetes közösségben élte az életét, és világos volt a célkitûzés is. A közjó volt a kolostor középpontjában. Ha kitûztek egy célt, például hogy ispotályt építenek, akkor minden energiájuk arra ment, közben az egyes ember, a szerzetes megkapta azt, ami neki járt: ruhát, élelmet, betegségében gondozást, majd méltósággal eltemették. Tehát ami a jövôt mutatja, az a kapcsolat. A téves filozófia a kapcsolatot teljesen elhanyagolta, nem vett róla tudomást. Pedig a társadalom mindig a családi kapcsolatokból él. A család

szocializálja az embert, a család az, ami hordozza a jövôt. Ha a kapcsolatokra nem vigyázunk, akkor a jövôt áldozzuk fel. Egy társadalom annyiban életképes, amennyiben egészséges kapcsolatokon, egészséges házasságokon nyugszik. Hogyan hat a gazdaság a családok helyzetére? Az emberek sokszor tényleg küszködnek a megélhetéssel. El szeretném mesélni a gyerekkoromat. Én a Rákosirendszerben voltam kisgyerek.

Megboldogult apám megtermelte a gabonát, ami bôséggel elég lett volna a családnak, de azt le kellett adni, és meg kellett venni a család szükségletére való gabonát. Nagy nyomorúság volt. De a szüleimet mégis boldog embernek ismertem, a rokonságunkat is, valahogy ott volt kimondottan, ki nem mondottan, hogy amíg nekem lesz, neked is lesz. Nem volt ez leírva, de mindenki tudta, hogy a másikra számíthat. A kapcsolat erôssége volt az, ami gyógyította a gazdasági nehézséget, amit akkor mesterségesen szítottak.

24

Ha szilárdak a kapcsolataink, akkor valahogy egy lelki biztonságot ôrzünk. Hozzátenném, elsôként az Istennel való kapcsolatunkat. A fiataloknak milyen tanácsot adna, mire figyeljenek? Hogyan tervezzék a jövôjüket? A házasságra való készülés a kapcsolat építése. Lelki és szellemi síkon is. Ha lelki, szellemi síkon mûködik egy kapcsolat, akkor testi síkon is mûködni fog. Sajnos a nehézkedési erô elviszi a kapcsolatokat a testiség irányába, és nem

épül fel lelkileg, szellemileg. Ebbôl egy nagy bizonytalanság jön ki, ami szinte beteggé teszi az embert. Elsôdleges dolog a kapcsolat! Manapság már a szeretet is én-központúvá vált. Jézus egy másfajta szeretetet hirdet, ahol a másik ember a fontos. A boldogság tulajdonképpen abból fakad, ha ezt a jézusi szeretetet gyakoroljuk. Tehát merjenek ajándékká lenni a másik számára, és váljanak megajándékozottakká! Simon Orsolya és Jakab Gábor

Blandina | missziós nõvér | 2011 Az elsõ, amit észrevettem, hogy gyönyörûen beszél magyarul, fõképp, mivel tudomásom szerint még csak három éve él az országban. Hogy sikerült ilyen hamar ezen a szinten elsajátítani a nyelvet? Igazából én még nem három éve vagyok itt Magyarországon, csak két és fél éve. Hát… Nagyon nehéz volt megtanulni, de megszerettem a magyar nyelvet, gyönyörû szép nyelv, szerintem gyönyörûbb, mint az angol, bár az már könnyebben megy nekem. De a magyarok nagyon segítõkészek. Más or szá gok ban is vég zett már mis sziós munkát? Igen. Kelet-Timorban voltam két évig, ott árva gyerekekkel foglalkoztam, ez volt

2000-tõl 2002-ig. 2003-tól 2008-ig Ausztráliában voltam, ott pedig a hajléktalanokkal dolgoztam. Mikor érett meg Önben az elhatározás, hogy belép egy rendbe? Elõfordult-e, hogy megingott a döntésében? Ez nagyon érdekes kérdés. Amikor kicsi voltam, ott, ahol születtem, Timor szigetén, sok nõvér volt Németországból, Ausztriából, Amerikából, Lengyelországból, és hatalmas kórházakat, iskolákat tartottak fenn. Kicsi voltam, amikor ott tanultam, két tanárom volt, két nõvér, és nagyon-nagyon szerettem õket. Mindig mondtam: „Olyanok, mint az angyalok! Mindig mosolygósak!”

Mindig jól éreztem magamat velük. A rendházban, mindig otthon éreztem magam. 1997-ben beléptem a rendbe. Anyukám mindig azt mondja, hogy gyere vissza hozzánk, bármikor. Nehéz volt nekem is, hisz ott egy kicsit más az élet, mint otthon, de soha nem gondoltam, hogy haza akarok menni, soha. Mert úgy éreztem, hogy ott a hivatásom. Missziós nõvér akartam lenni. Az egész életem a misszióért van. Mi a véleménye a magyar fiatalokról, mit üzenne nekik? Nagy öröm számomra, hogy ideérkeztem Magyarországra. Táborban sokszor talán háromszor vagy négyszer voltam már fiatalokkal, és mindig nyitottak voltak. A fiatalok mindig nyitottak, mindig vidámak,

26

tényleg szeretem. Nem annyira rossz, mint ahogy otthon gondoltam. Szerintem Magyarország Egyházának van jövõje. Magyarország társadalmának van jövõje. Azt szeretném mondani a magyar fiataloknak: „Ne szégyelljétek hirdetni az örömhírt! Ne féljetek keresztényként élni! Ne féljetek, hogyha papok vagy nõvérek szeretnétek lenni!” Végezetül még egy utolsó kérdés: egy pillanatra sem láttam, hogy ne lett volna meg a mosoly az arcán, a jókedv a szemében. Honnét ez a sok boldogság? Ez az élet... Ez Istené és nem az enyém, én csak egy kis porszem vagyok. Boldog vagyok, hogy itt vagyok most Magyarországon. Élek, Istenért.

Milyennek találta a gyõri prohászkás diákokat? Ez hatalmas nagy öröm. Tegnap óta itt voltam egész nap és ma is — egy kicsit fáradt vagyok, igen —, de ez nagy öröm. Mert nem mondhatom, hogy nem vallásosak. Vannak olyanok, akiknek vannak nehézségeik, az életükben, de szerintem borzasztó jó volt itt. Nagyon szeretem ezt az iskolát, nagyon szép. Szeretem a diákokat. Éreztem, hogy kíváncsiak voltak. Igen, én azt hiszem, hogy sokan már ismertek, és nekem is jó, hogy több ismerõsöm van itt. Köszönöm szépen, hogy itt lehettem.

Ács Veronika

Böjte Csaba | ferences szerzetes | 2012 Mit gondol mi karácsony üzenete a mai ember számára? Isten szeret bennünket, és azt gondolom, hogy ennél szebben, mint amikor valaki feláll, eljön hozzánk, bekopogtat hozzánk, ennél jobban nem lehet kifejezni, azt hogy te fontos vagy számomra, én bízom benned, én örömmel vagyok veled. Maga az a tény, hogy a védtelen kisgyermekként a kezünkbe adja Isten magát, azt jelenti, hogy ô meg van gyôzôdve arról, hogy az emberiség jó, hogy mi jók vagyunk, hogy képesek vagyunk a gyermekre gondot viselni, hogy „itt vagyok, ha tisztába raktok tiszta leszek, ha ennem adtok jóllakok” — ez az isteni bizalom nekem nagyon-nagyon sokat jelent.

Hogyan határoznák meg a mûvészet lényegét? Minden mûvészt nagyon nagyra tartok. Úgy van, hogy egy-egy vidéken, ahol azt gondolom több mûvész is élt, vagy költô, Angliában vagy Németországban vagy máshol — az ember sétál az úton és azt látja, hogy még a házak is szinte egymásra rímelnek, mint a költészetben a szavak. Összeállnak, egészet alkotnak. A mi vidékeinken ugye azt látjuk, hogy az egyik ház az ilyen, a másik olyan, aztán amolyan, tehát hogy nincs harmónia abban a tájban, nincs harmónia abban az utcában. Az emberek öltözetében is ugyanezt érezni, a gondolataiban, a cselekedeteiben, hogy nincs költészet. Én azt hiszem, hogy nagyon-nagyon fontos lenne, hogy hiteles mûvészeink sokkal bátrabban álljanak ki.

28

Eperjes Károly | színmûvész | 2011 Hallottam, hogy Önt a szülei papnak szánták. Illetve futballozott, és mûszerész a szakmája. Igen. Akkor mégis hogy lett színész? Valóban papnak szántak, mert a szüleimnek az elsô szülött fia voltam, vagy vagyok. Az elsô szülött fiút, katolikus családban illik papnak felajánlani. Szép hagyomány, szokás, megtették. De aztán láttam, hogy megvizsgálva létemet a családi élet mellett kell döntenem. Ha görög katolikus lettem volna, lehet, hogy papnak megyek, mert ott lehet nôsülni is. Valójában sokáig nem tudtam, mi legyek. Kerestem magamat, futballoztam, leginkább olimpiai bajnok szerettem volna lenni, aztán apám még a matematika, fizika, földrajz tanár szakmát akarta nekem. Elmentem számítástechnikát tanulni, meg

mûszerészetet Fehérvárra. Azt el is végeztem. Fél évet dolgoztam, de aztán egyre jobban érdekelt a mûvészet. Bárhol indultam versmondó versenyen, az élen végeztem. Gyôrben is a megyei Ki Mit Tud?-ot megnyertem. Amatôr csoportot csináltam, és ott is az élen végeztünk a csoporttal, a rendezéssel. Játszottam is benne. Erre önszántából ment, vagy esetleg a tanárai ösztönözték? Mindig mondták, hogy efelé menjek, de nem hittem el. Egy falusi, hegykôi, fertôparti gyereknek ez olyan távolinak tûnt, hogy engem fölvesznek színésznek, vagy rendezônek, hogy mindig elhessegettem. Tehát sokan mondták, hogy valami ilyesmi lesz belôlem, de mindig elhessegettem. Vajúdtam, aztán a hegyek kivajúdták ezt a kövecskét. Találkoztam Montágh Imrével, a nagy logopédussal és ô ajánlotta nekem,

hogy jelentkezzem a fôiskolán. Tehát anynyira nem volt önbizalmam hozzá, hogy elsôre nem gondoltam, hogy a színészetre gondol, és beadtam a jelentkezésemet a Gyógypedagógiai Fôiskolára. Késôbb aztán ezt tisztáztuk, és beadtam a Színmûvészeti Fôiskolára hová fölvettek. Így lettem Thália papja. Lehet, hogy a jó Isten ezt a felajánlást, ilyen humorral fogadta el, hogy engem papnak küldtek, vagy ajánlottak. Ha nem is római katolikus papnak, de Thália papjának elfogadott, és ennek igyekszem megfelelni. A szüleitôl mindehhez kapott támogatást? Édesanyám nagyon megijedt, édesapám azonnal beállt az utcámba. Apám rögtön látta, hogy itt valami nagyon mély elhatározás van bennem, és ô végig támogatott. Különben elôször apám darabjában léptem fel kiskoromban. Ô otthon Hegykôn

rendezett is. Egy idôben kultúrotthon vezetô is volt. Biztos vagyok benne, hogy édesapám kitûnô színész lett volna. Két filmben az én öregkoromat játszotta is. Amikor a pályára kerültem, azt hiszem ô rádöbbent, hogy neki valószínûleg szintén színésznek kellett volna mennie annak idején. A Színmûvészeti Egyetemre, vagyis hát Fôiskolára (akkor az volt), hogyan tudott készülni, mivel készült? Akkor az volt, most nem tudom, de szerintem most is ugyan az van nagyjából. Tizennégy vers 4-5 monológ, pár novella, ének, stb. Ezzel kellett készülni ez volt az alap. Hogy tudott erre készülni, mert ha jól tudom, a katonaságnál volt ez idô alatt? A katonaságnál minden szabadidômet erre fordítottam. De hát már addig is na-

gyon sok mindent tudtam az amatôr létbôl, versmondó versenyekrôl. Persze úgy nem lehet készülni, hogy az utolsó héten készülök föl a Színmûvészeti Fôiskolára. Az hosszú idôt vesz igénybe. Tehát olyan anyagot kell vinni oda, ami már jól megérett. Tehát új anyagot nem is nagyon vittem. Talán egyet vagy kettôt. Összes többi hozzám közelálló versek voltak. Hiszen arra kíváncsiak, a választásból is, hogy ki mit képzel magáról. Legalábbis akkor így volt. Ott fontos az, hogy változatos legyen a felvételizô repertoárja? Vagy csak arra kíváncsiak, hogy milyen az a személy valójában? Az a legfontosabb, hogy az ember azt mutassa magáról, ami a legjobb. De nem baj, ha van humora, visz humoros verset. Ha nincs humora, akkor nem muszáj vinni.

Tehát ez, ki kell hogy derüljön. Én igyekeztem széleset vinni, de az anyagból azt kérték, amit ôk is rólam elsô látásra inkább gondoltak. Tehát ôk, mármint a felvételiztetô tanárok. De mindig az a kérdés, hogy az ember semmiképpen ne vigyen olyat, ami az ô egyéniségével nem egyezik. Azt nem kell vinni a Fôiskolára. Tehát arra is kíváncsiak, hogy mennyire van tisztába magával. Aztán, hogy az majd szélesedik a Színmûvészetin, vagy nem, az egy másik kérdés. De hogy milyen állapotban van, ahhoz kell keresnie mûvet. Van egy úgynevezett „fiókrendszer”, amikor az ember elraktározza az adott szituációban érzett érzelmet, amit késôbb a színpadon felidéz magának és könnyebben hozza azt az érzelmet. Ön ezt alkalmazza? Szokták mondani, hogy figura lesre

megy az ember, megnéz bizonyos szituációkat. De itt ezen van a lényeg, hogy szituációt kell elraktározni. Érzelmet nem lehet elraktározni. Ha az érzelmet el lehetne raktározni, akkor belehalnánk az életbe. Mert apánk, anyánk elvesztését nem bírnánk ki. Az emlékezetnek vannak szituációs emlékei. Tehát amikor valakit elvesztettem, akkor sírtam, vagy megrendültem. De az szituáció, tehát ilyen módon, azt gondolom, hogy túl leegyszerûsített. Természetesen föl lehet szítani szituáción keresztül érzelmeket, de magát csak érzelmet elrakni nem lehet. Szerintem. Önnek vannak tévés szereplései, filmjei és színházban is játszik. Melyiket szereti jobban? Ezt mindig megkérdezik tôlem, erre azt szoktam mondani, kit szeret jobban az

ember az édesapját vagy az édesanyját? Vagy melyik gyermekét szereti jobban? 100%-kal igyekszik szeretni, de a gyerekét úgy szereti 100%-kal, az édesapját, édesanyját úgy szereti. Én így vagyok ezekkel a mûfajokkal. Úgyhogy igyekszem ôket 100%-kal szeretni. Aztán remélem, hogy ôk sem vetnek ki engem. Hogyan szokott felkészülni egy szerepre? Utána jártam és hallottam, hogy a Hídembernél két és fél évet készült a fôszerep eljátszására. Ez mibôl állt? Minden szerepnél elôször meg kell vizsgálni az adott feladatot, hogy mi a helyem az egész mûben. Amikor megtaláltam az egész mûhez a feladatot, akkor a feladatnak meg kell nézni, hogy mi a szellemi, lelki és testi lehetôsége. Azokból fel kell készülni. Az egyszerû szerepeknél, egyszerûbb módon lehet erre

felkészülni. A Hídembernél, azért volt ez ilyen hosszú folyamat, mert ugyan a Színmûvészeti Fôiskolán tanultunk lovagolni, de itt nagyon- nagyon jól kellett lovagolni, tehát másfél évig nagyon komoly lovas edzéseken vettem részt. Több lovon öttusa pályán is hibátlanul lovagoltam, tehát nagyon meg kellett tanulni jól lovagolni, hogy az hiteles legyen. Aztán a szerep hosszúsága miatt, hogy fiatalkorától öregkoráig kellett játszanom, nagyon le kellett fogynom, hogy a fiatalkori jelenetekben az ember hihetôen fiatal legyen. Mert én ott akkor már 40 pár éves voltam. Egy 28 éves embert kellett eljátszani. Tehát ahhoz minôségi állapotban kellett lenni. Szellemileg meg lelkileg meg kellett keresnem azokat a fogódzókat, hogy hol voltak Széchenyinek azok a pillanatai az életében amikor, így vagy úgy, vagy amúgy viselkedett, és az mitôl volt.

A Széchenyi család bárónôi Önnek levelet írtak, hogy biztosak benne, hogy Ön tökéletesen fogja eljátszani Széchenyi gróf szerepét, hogy nem fog ferdíteni a dédnagyapjuk emlékén. Ez a megkeresés, milyen érzelmeket váltott ki Önbôl? Nagyon pozitív hatással volt rám. Azt mondják, hogy jó kezekbe került a dédpapájuknak a megformálása. Úgyhogy nagy erôt adott, és azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyok velük. És az egész Széchenyi családdal. Ezzel a szereppel kapcsolatosan szeretném kérdezni, mit érez magáénak Széchenyi alakjából? Gondolom, minden szerepben talál valamit az ember, amit saját magában is felfedez. Valami egyezést. Persze. Talán azért sikerült kellô hitelességgel eljátszanom, mert Széchenyinek

is volt egy nagy problémája, ami az én magán életemnek is egy nagy problémája, hogy szangvinikus alkat volt. Ha nem is így, hogy szangvinikus, de roppant széles volt az érzelmi skálája. Nagyon gyorsan tudott szellemileg és lelkileg nagyokat váltani. Megvizsgálva létemet én magam is egy ilyen nagy amplitúdójú ember vagyok. Ezért nagy élvezettel bontottam ki ezt a szálat. Azt tapasztaltam, hogy ez az egyik legnagyobb pozitívum volt számomra. Azon kívül neki is volt az életében egy nagy lelki szellemi fordulat. Más korban, másként, de nekem is volt és ez meggyôzôdésem, hogy ha egy ilyen szellemi, lelki fordulaton én nem megyek át, akkor nem tudtam volna megcsinálni azt a részét a filmnek ezen a szinten. Lehet, hogy valaki jobban megcsinálja, de én nem tudtam volna.

Amikor a színpadra lép, van még Önben valami izgalom, vagy egy kis félelem? Félelem nem, de izgalom igen. Szoktam errôl beszélgetni orvos barátaimmal, Csókai Bandival, Papp Lajossal vagy Kellermayer Miklóssal, akik fantasztikus komoly keresztény nagy orvosok. Ôk is azt mondják, hogy mûtét elôtt ôk is izgulnak. Az a tanár, az az orvos, az a mûvész, aki mûtett/feladat elôtt nem izgul, az nem való a pályára. Ezek szerint, akkor ez egy normális érzés. Ez egy normális állapot, mert az azt jelenti, hogy felelôsséggel megy neki a feladatnak. Az is igaz, hogy mûtét közben nem lehet izgulni. Sem a színpadon, mert ott kikapcsol az ember. Tehát, amikor elkezdôdik a tanítás, elkezdôdik a mûtét, akkor a koncentráció egy olyan fokára kell lépni, ami kikapcsolja az izgalmat. Ki kell, hogy

kapcsolja. Ha nem kapcsolja ki, akkor nagy baj van. Akkor abba kell hagyni azt a pályát, akkor azt nem kell csinálni. Úgy nem lehet játszani, hogy közben izgul valaki. Úgy nem lehet mûteni, hogy remeg a keze, mert izgul. Úgy is van egy természetes mozgása a kéznek. Úgy nem lehet tanítani, hogy a tanáron érzi a gyerek, hogy bizonytalan. A családot és a színészetet hogyan lehet összeegyeztetni? Sok helyen lehet látni, hogy az ember este ott ragad a színházban. Kérem szépen, egyre nehezebben tudom ajánlani ezt a pályát. Mert mindenhol egyre csinosabb az ördög. Úgy látom, hogy most nagy morális válságban van nemcsak a Színmûvészeti Egyetem, de talán az a legjobban. Nagyon nagy morális válságban van. Magam is azt

kértem a gyerekeimtôl, hogy ne menjenek oda. Ha színészek akarnak lenni, akkor egy más diplomát szerezzenek és azzal a diplomával, menjenek a pályára, ha akarnak. Latinovits Zoltántól kezdve mondhatni sok embert, aki más diplomával lett színész. Most nem látom azt a minôséget, ami miatt jó szívvel oda engedném a gyerekeimet. Persze ha valaki oda akar menni, hát menjen. De attól tartok, hogy akkora sérüléseket szenved, hogy nem biztos, hogy jól jön ki belôle. De azt kell mondanom, hogy minden lehet az Isten dicsôségére, az emberek javára, és a lelkek üdvére. Én mindig elvállalok minden munkát. Még ha meztelenre kell vetkôzni, vagy káromkodni is, ha a mû egésze az igazságra irányul. Nem boldogan teszi az ember, de megéri, hogy ezt megértsük. Az az orvos, aki vág az még nem biztos, hogy gyilkos. Ha

azért vág, hogy a genny megfakadjon, vagy hogy kivegye a rossz daganatot, akkor evangelizátor. De ha azért vág, hogy abortáljon, vagy eutanáziához segítse a beteget, akkor az gyilkos. Ugyan így, hogy ezt megértsük: a Passió ha azzal fejezôdik be, hogy Jézus meghalt a kereszten és nincs tovább, én abban nem vehetek részt, mert az a való világ, az nem mûvészet, az reménytelen cselekvés bemutatás. Ha a Passió azzal fejezôdik be, hogy Krisztus feltámad, akkor nem csak a két pozitívot, Jézust, vagy Máriát kell eljátszanom, hanem el kell játszanom Pilátust, Júdást, vagy Pétert, vagy bárki mást. Akkor boldogan eljátszom, mert a mû egésze az igazságra irányul. Ha a mû egésze nem az igazságra irányul, akkor nincs katarzisa. 2000 éve tudjuk. Ha nincs feltámadása, abban nem lehet részt venni. Pontosabban le-

het, csak nem szabad. Tehát mindig meg kell vizsgálni, hogy milyen lehetôséget nyit a pálya. És ha a pálya teljesen bezár, akkor azt abba kell hagyni. Az idôsség fontosabb, a magam és a másoké fontosabb annál, hogy én egy mesterséget bármilyen szinten gyakoroljak. Persze kell, csak ha az a kárhozat felé megy, akkor nem kell gyakorolni. Én épp ezért, van úgy, hogy visszautasítok filmet, vagy színházat, mert abban nem vehetek részt. Még egyszer mondom, negatív és pozitív szerepet is elvállalok, ha kell. És sokan megbotránkoztak, hogy hát az Eperjes a Széchenyiben meztelenre vetkôzött. De hát kellett ábrázolni az ô meztelenségét, pernahajder életét. És ha én Jézust játszanám a Passióban, akkor megfosztják ruháitól, akkor meztelennek kéne lennem. De ha ott van vége a Passiónak, hogy Jézus meghal a kereszten,

akkor én abban nem vehetek részt, mert az blöff. De ha Jézus feltámad, akkor azon belül még a meztelen Jézust is ábrázolhatom, hogyha azt ruháitól megfosztják, mert például akkor, észrevennénk, hogy hogyan kerül rá mégis valami ruha. Mert Mária levette fejérôl a kendôt és eltakarta fia szemérmét. Mert fontosabb volt Máriának, hogy a fia szemérmetlensége megszûnjön — amit nem ô okozott, hanem az emberek okoztak — mint az, hogy zsidó nô létére födetlenül legyen. Azért kerül az a Mária M betû oda föl a tetejére a feltámadás utáni lepelre. Ezek szép szimbólumok. Mi az üzenete a fiatalok számára, nekünk? Legyenek jók mindhalálig! Belágyi Hanna

Eperjes Károly | színmûvész | 2013 Húsvéti idôben beszélgetünk. Ilyenkor sokszor elhangzik az a mondat, hogy Krisztus feltámadása ad értelmet az emberi élet szenvedéseinek. Nyilván meghallgatjuk, elfogadjuk, elhisszük ezt a mondatot, de kérem, segítsen megélni ezt az igazságot! Ha Krisztus fel nem támad, akkor hiába való a mi hitünk, ahogy olvassuk a Bibliába. A hit, ennek elfogadása. Az igaznak, a szépnek és a jónak az elfogadása. Fájdalommal, örömmel, küzdéssel együtt jár ez, de van értelme. Ha Krisztus feltámadt, akkor mindennek van értelme. Ezért mi Katolikusok — Egyetemesek, ezt ünnepeljük. Jó lenne, ha mindenki ünnepelné, de mindenkinek szabad akarata van, ki mikor akar, csatlakozhat hozzánk.

Emberi tragédiáinkat vagy euforikus sikereinket, hogyan értelmezi át a feltámadás? A feltámadásban kapnak értelmet magánéleti kihívásaink. A feltámadás tükrében látszik, hogy az a kihívás kegyelem vagy kísértés. Mindent meg kell vizsgálnunk. Saját példám: Tavaly nagyhétfôn halt meg az édesanyám. Ez engem nagyon kiborított. Szégyelltem magam, hogy katolikusként nem tudom jól elengedni. Meg is kellett gyónnom. Egészen a pszichiátriáig jutottam, persze ebben benn volt más, a környezetemben, különösen a kulturális életben tapasztalható probléma is, de elsô számú ok édesanyám halála volt. Nem voltam bölcs a mamám halálos ágyánál,

az elkísérésben. Jobban kellett volna beosztanom az idômet, hogy ne merüljek ki annyira. De a Jóisten innen is kienged! Már nem szedek gyógyszert sem. Úgyhogy Krisztus feltámadt! S most ünnepeltük a mamám egyéves mennyei születésnapját Hegykôn. A bölcsesség hogy vezethetô el a szeretethez? A bölcsesség — a lelki vezetôm szerint — a biztos kapu a szeretet felé. A bölcsesség az isteni morálra épülô jó döntés. Ha a szívemben megvizsgálom valamirôl, hogy az kísértés-e vagy kegyelem, s erre egy jó döntést hozok az

36

eszemmel, akkor a kettôt harmonizálni tudom, s talán már tudok jól szeretni. A szeretet nem egy mázas, negédes valami, hanem az isteni morálra épülô bölcseleti döntés. Tehát nem szeretet, ha a gyerekemnek megengedem, hogy rosszat csináljon. Van határozott szeretet is. Mindent az Isten dicsôségére, az emberek javára, s a lelkek üdvére kell tenni. Van, amikor ez nehézségekbe ütközik, akkor az a fájdalmas szeretet útja. Gyôr jelentôs Mária-kegyhely. Mit gondol, hogyan segíthetnek minket a kegyhelyek az üdvösséghez?

Nekem nagyon fontosak. II. János Pál pápa mondta, hogy az Istenhez vezetô legbiztosabb út Márián keresztül vezet. Sokféle Szûzanyát tisztelünk. A segítô, a fogolykiváltó, a betegek gyógyítója, pátriárkák királynôje, magyarok nagyasszonya. Nagyon sok nemes cselekedetet fölvállal a küzdésünkben. Minket az Úr Jézus az Ô szeplôtelen szívébe ajánlott a kereszten. Ennek a hivatásának maradéktalanul eleget tesz, még akkor is, ha van olyan testvérünk, aki azt mondta, hogy Mária levette rólunk a kezét. Ez volt a mélypont ünnepe. Annál mélyebbre már nem csúszhat Magyarország. Innentôl már felállás van!

Hegyi Norbert | amatôr csillagász | 2012 Mondanál pár mondatot magadról? Hegyi Norbert vagyok, körmendi amatôr csillagász, gépészmérnök hallgató a Széchenyi Egyetemen. A Hegyháti Csillagvizsgáló Alapítvány és a zalaegerszegi Vega Csillagászati Egyesület tagja, valamint én voltam a Vega Magaslégköri Ballon Projekt vezetôje. Honnan jött a projekt ötlete? A Vega Csillagászati Egyesület alapított egy virtuális csillagászati klubot. Havonta vannak elôadások, és mivel Berlinben és Franciaországban is vannak tagok, a baráti beszélgetések Skype-on történnek. Természetesen vannak fizikai, valódi öszszejöveteleink is. 2010. december 2-án az

egyik tagtársam említette, hogy a világon mindenütt vannak magaslégköri projektek, mi lenne, ha mi is csinálnánk egyet. Innentôl kezdve elkezdtem ezen gondolkozni és dolgozni. December 27-én az egyesület elnökségi gyûlésén tartottam elôadást arról, hogy mit tud egy ilyen szonda. És mit tud? Fényképeket vagy akár videókat készít „odafent”, ami például a felhôzet tudományos bemutatására alkalmas. Az elnökség elfogadta az ötletet, és megbízott, hogy legyek a projekt vezetôje és szervezzek egy csapatot a megvalósításhoz. Ebben egyesületi tagok, amatôr rádiósok és csillagászok vettek részt.

Mi jött ezután? Az elôkészítés pár hónapig tartott. Ez alatt megterveztük, és megépítettük a szondát. A ballont Kínából rendeltük, de voltak alkatrészek Németországból, Amerikából is, tehát nemzetközi levelezéseket kellett folytatnom. Leveleztem a Magyar Közlekedési Hatósággal is, ugyanis a jogszabály szerint a szonda bejelentés köteles. Akár már nyáron felbocsáthattuk volna a szondát, de még vártunk, addig is finomítgattunk rajta. Végül 2010. október 31-én bocsátottuk fel. Mibôl állt a szonda? Tartalmazott egy GPS helymeghatározó

38

egységet, ami rádiójeleket közvetített rádiós vevôtornyoknak, így amatôr rádiósok is követhették az útját. Mi interneten követtük, az aprs.fi honlapon. Ezenkívül a szondában volt egy fényképezôgép, egy mini HD kamera és egy VLF hullámhoszszon érzékelô mûszer, aminek a rögzítôje a landoláskor elázott, így kiégett a memóriája. Viszont tudomásunk szerint az egész világon nem volt még rá példa, hogy efféle mûszert építsenek egy ilyen szondába. Az elektronikai komponensek körülbelül 1,4 kg-ot nyomtak, az egész szonda pedig 1,5 kg volt. Egy ejtôernyôn függött, ami rá volt kötve a ballonra. A hidrogén töltôgázzal felfújt ballon 2 m átmérôjûre tágult, és 30 km-es magasság-

ban, mielôtt kidurrant, elérte a 11—12 m átmérôt. A szondát a Vega Csillagászati Egyesület, a bajai Astrotech Kkt. és magánszemélyek finanszírozták. A projekt teljes költségvetése kb. 300 000 Ft volt. És mi történt október 31-én? Délelôtt 11.58-kor indítottuk el a szondát a Vas megyei Hegyhátsál településen, a Hegyháti Csillagvizsgáló mellôl. 13.30 körül érte el maximális repülési magasságát, 32,5 ± 0,5 km-t. 14.13-kor ért „vizet”, Balatonberény partjától 450 méterre. Milyen fényképeket készített a szonda? Jó, hogy feltetted ezt a kérdést. 840 képet készített a teljes üzemelése alatt. Az elsô

képek a körmendi kistérségrôl készültek, magasabban már Zala megyei tájakat is mutatott. Másfél kilométeres magasságban látszott a Borostyánkôút, három kilométer felett pedig Ausztria, az Alpok vonulatai és Burgenland. Készített képet a Balatonról, Szlovéniáról, Horvátországról, az Adriai tengerpartról és egy felvételen látszik Olaszország is. Látható még a Fertôtó, a Duna, Rába folyók, sôt, Szlovákia felett egy atomerômû hûtôtornyai által kibocsátott gôzfelhô is. Szintén nagyon látványos a világûr sötétjérôl, vagy a Föld görbületérôl készült fotó. Abszolút egyedi, hogy a Holdról 32 km-es magasságban készült kép. A szonda háromszor magasabbra jutott, mint az utasszállítógépek,

tehát a repülôgépek kétszer annyival repültek a szonda alatt, mint a föld felett.

dorhatta volna a szondát, de szerencsére nem kapta el túl gyorsan.

Hová esett a szonda? A Balatonba. Besötétedett mire megtaláltuk. Egy nagyon jóindulatú ladikos horgász bácsi segített nekünk, még pénzt sem volt hajlandó elfogadni. Vele nem sikerült megtalálni, a keszthelyi vöröskeresztes vízimentôkkel viszont sikerrel jártunk. Csapatunkból ketten beültünk velük a motorcsónakba és megkerestük a szondánkat.

Van még valami érdekesség a projekttel kapcsolatban? Magyarország területérôl indított eszközzel elôször sikerült elérni a közeli világûrt (tudományosan: Föld atmoszférájának 20 és 100 km magasság között lévô rétegét). A légkör tömegének 90%-a egyébként 30 km-es magasság alatt van. A projektrôl még annyit, hogy a Georgiai Egyetem egy professzora felhasználta könyvében a szonda által készített egyik képet.

Szilvi néni kérésére rákérdezek a futóáramlásokra… Ó, ez csak egy kis földrajz. Egy futóáramlás több száz km/órás sebességgel elso-

Szemethy Kitti, Varga Viola Veronika

40

Horváth András | fizikus | 2007 Összefoglalná röviden a betlehemi csillag kilétét, történetét? Erre nehéz ilyen terjedelemben válaszolni. A lényeget megpróbálom elmondani. Ebben gyengébb minôségû mozgóképek vannak, mint az élô változatban, de Isten többször használt fel természeti jelenséget, hogy valami fontosra hívja fel az emberek figyelmét. Gondoljunk pl. a földrengésre Jézus halálakor. Ezért nem hihetetlen, hogy a betlehemi csillag, amirôl Máté evangélista ír, természeti jelenség, mely az Istenre figyelô emberek számára jellé válik. Az elôadásban azt vettem sorra, milyen égi jelenségek azok, amelyek a betlehemi

csillag történetéhez a legközelebb állnak. Úgy tûnik, egy különlegesen ritka JupiterSzaturnusz „bolygótalálkozó” sok szempontból megfelel a Bibliában leírtaknak. Ennek részleteit tárgyalja az elôadás. Természetesen nem lehetünk biztosak, hogy a betlehemi csillag valóban egy csillagászati jelenség lett volna. Biztos, hogy a napkeleti bölcsek pusztán csillagászati megfigyelésekkel nem találták volna meg Jézust, hanem szükség volt a hitükre is. Ezért ha a Mennyországban megkérdezem majd Jézust, hogy mi is volt az a csillag valójában, és azt mondja, hogy nagy szamárságokat hordtam össze a prohászkás gyerekeknek a csillagról, akkor nem

leszek nagyon meglepve. Abban biztos vagyok, hogy a leglényegesebbet jól mondtam: figyelve a jelekre is, leginkább arra figyeljünk, mit mond nekünk Isten, és akkor megtaláljuk a leglényegesebbet, Jézust. Mióta foglalkozik csillagászattal? Hogy került erre a pályára? Már általános iskolás koromban érdekelt a természettudományok több területe, többek között a csillagászat. Jól emlékszem, hogy hetedikes koromban a Planetáriumban voltunk egy osztálykiránduláson és ott határoztam el: csillagász le-

42

szek, mert ez érdekel a legjobban minden közül. Akkortól kezdve több könyvet olvastam errôl a témáról, középiskolás koromtól (mai nyelven kilencediktôl kezdve) pedig eljártam az akkori vagongyári csillagász szakkörbe, ahol megfigyeléseket is végeztünk, majd az egyetemen a fizikus szak mellé felvettem a csillagászatot is. Mesélne magáról valamit? Gyôrben, pontosabban Kismegyeren élek családommal. Feleségem középiskolai tanár, három gyermekünkbôl kettô már iskolás. (A Prohászkába járnak.)

A Széchenyi István Egyetemen tanítok, a Fizika és Kémia Tanszék vezetôje és a Mûszaki Tudományi Kar dékánhelyettese vagyok. Sokféle munkámból legjobban a tanítást szeretem: mindig örömet okoz, ha figyelô hallgatóságnak magyarázhatok el valamit, ami annak idején engem is meglepett, elcsodálkoztatott. A Prohászkában tartott elôadásaimat is élveztem, mert nagyon fegyelmezett és figyelmes hallgatóságom volt. A csillagászattal csak hobbi szintjén foglalkozom mostanában, mert munkám inkább a fizikusként szerzett tudásomat igényli. Tudományos tevékenységem fô témája különféle áramló anya-

gok számítógépes modellezése, mint például a Diesel-motorokon belüli levegôáramlás számolása, és ez alapján jobb berendezések tervezése. Hívô keresztény vagyok, a természet szépségeiben is meglátom Istent és igyekszem másokkal is megláttatni. Mi motiválta arra, hogy a betlehemi csillagot tanulmányozza? Többféle társaságban megtörtént, hogy amikor megtudták, hogy keresztény is vagyok meg csillagász is, elkezdtek kérdezgetni például errôl a témáról. Ezért utána olvastam, és összeállítottam egy elôadást a betlehemi csillagról. Kiderült, hogy sokakat érdekel a téma, ezért 5-6 helyen

elôadtam már ezt, egy kicsit mindig az aktuális hallgatósághoz igazítva pár dolgot.

lyek igen látványos, térbeli megjelenítést lehetôvé tevô szoftverek.

Mennyi ideig dolgozott ezen az elôadáson? Nehéz összeszámolni. Legelôször, több évvel ezelôtt, kb. 3-4 munkanapom ment el az elôadás összeállítására. Minden elôadás elôtt felfrissítem a témát, javítgatok valamit, szebbé teszem a mozgóképeket, ami 4-5 munkaórát jelent alkalmanként.

Ezekhez a programokhoz hogyan lehet hozzájutni, egyáltalán elérhetôek-e? Mindkettô ingyenes program, letölthetôk a www.shatters.net/celestia/ illetve www.stellarium.org/ címekrôl. Hol tart még elôadásokat a témával kapcsolatban? Ahol szívesen látnak. Nincs rendszerük ezeknek az elôadásoknak: tartottam már ezt templomban, ifjúsági házban, katolikus iskolában.

Milyen programok segítették az elôadás létrejöttét, szemléltetését? A szokásos bemutató-készítô és rajzoló programokon kívül a „Celestia” és a „Stellarium” programokat használtam fel, me-

Bucsuházy Enikô

44

Horváth István | képzômûvész | 2011 Már a régi keresztényekben is elevenen élt a vágy, hogy Jézus szenvedésének történelmi helyén járják végig passiójának állomásait. Ám a nagy távolság, a háborúk, az anyagi nehézségek és más okok miatt ezt csak kevesen tehették meg, s tehetik meg ma is. Mégis szeretnénk érzékeinkkel, szívünkkel ráhangolódni Krisztus emberi gyötrelmeire. Mert nincs igazuk azoknak, akik a vallást csak racionálisan, érzelmektôl mentesen, elméletben akarják gyakorolni. Szeretni nem lehet csak elméletben, azonosulni a másikkal nem lehet virtuálisan. Szükséges a külsô, tettekben megnyilvánuló megvallás. Ezért készít a keresztény ember évszázadok óta ke-

resztutakat, s járja végig azokat, így téve jelenvalóvá és élôvé a maga számára egy idôben és térben oly távoli eseményt. Mert Jézus kínszenvedése és kereszthalála nem pusztán régmúlt történelmi tény, hanem ma is élô valóság, hiszen „idôrôl idôre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky). Hiába tagadják, próbálják elfedni, jelen van a világban, áldozata folyamatosan történik az emberiség történelmében és a saját éle tünkben. Ezért a keresztútra nemcsak emlékezünk, hanem átélve azt, magunk is bekapcsolódunk Jézus örök misztériumaiba. Ebben segít bennünket Horváth István újonnan elkészült alkotása. A mûvész

arcok és kezek ábrázolásával ragadja meg a passió egyes állomásait. Jézus mélyre ható tekintete, szenvedésben szépült emberarca, amely a megdicsôülés beteljesedése felé tekint, majd a megdicsôülésben, az Atya szemlélésében behunyja földi szemét; Mária gyötrelemben is hitét sugárzó tekintete; Veronika és a síró asszonyok arca; a ruhát letépô durva emberkéz; Mária halott gyermekét tartó gyöngéd karja; a sírban nyugvó Krisztus kendôvel letakart feje — mind egy-egy elmélkedés. Horváth István lírai realizmusban megfogalmazott, átgondolt, kipróbált, elmélkedése; a keresztet Jézussal Cirenei Simonként együtthordozó szeretetébôl fakadó com-

46

passiója. Elôbb-utóbb mindenkinek el kell készítenie a maga keresztútját. Hiteles passiót csak az alkothat, aki azonosulni tud a Fájdalmak Férfiával, aki maga is tudja, mi a szenvedés. Aki nemcsak a test, hanem a lélek anatómiáját is ismeri. Nem elég a technikai tudás, kell az érteni tudás is, az alázat, az élet és halál titkainak bölcs leszüremkedése. Tudatos felvállalása a szenvedésnek, amely nélkül nincs megdicsôülés, tudatos felvállalása a halálnak, amely fájdalommal vajúdik bennünket az életre. Horváth István évek óta türelemmel várta, hogy elhatározása megérjen az alkotásra. A keresztút egy mûvész életében szükségszerûen összegzés, mint ahogy

Jézus passiójában is ott van — mintegy sûrítve —, egész földi élete. Mindenki úgy szenved és úgy hal meg, ahogy élt. Mindenki úgy alkot képet a szenvedésrôl, ahogy él. Horváth István minden mesterségbeli tudása, és a teljesség felé haladó élete van ott az õ Jézusának keresztútjában, s az õ Jézusa most már mindannyiunké, és mindnyájunknak ugyanazt tanítja: hogy a kereszt lesújt és fölemel, összetör és megtisztít. S aki olyan szeretettel tudja magához ölelni keresztjét, mint Horváth István Jézusa, azt a Mennyei Atya is magához öleli az Ô végtelen szeretetében. Lukácsi Zoltán

Isa Mariann | textilrestaurátor | 2004 Mondana nekünk valamit a zászló létrejöttérôl? A tervezést is Ön végezte, vagy csupán a kivitelezést? Az igazgató atya felkért, hogy készítsek egy új iskolazászlót. Már régóta ismerem az atyát, és örömmel elfogadtam a megbízást. Megkaptam a szöveget és a címerpajzsot, de egyebekben mindent rám bíztak. Én számoltam ki a zászló arányait is... Elég sok zászlót restauráltam már, ezért pontosan tudtam, mik az

elvárások egy zászlónál: gyakorlatilag a címerpajzs köré kellett komponálnom az ornamentális szöveget, hogy arányos legyen. Olyanra terveztem, mint a régi zászlók: kétlapos, egyoldalas; a mostaniak többnyire csak egyetlen lapból állnak. Ez végül azért lett egyoldalas, mert csak az egyik oldalára került szöveg. A zászlószalag is a régi zászlók példájára készült. A szalagon van az írás, a masni pedig külön darab.

Körülbelül mennyi ideig tartott ez a munka? Nagyjából három hónapig, a tervezéssel együtt... Persze, ez nem azt jelenti, hogy közben mást sem csináltam... Elôfordult, hogy hozzá sem nyúltam egy darabig; máskor pedig egész éjjel a zászlón dolgoztam; az alkotómunka olyankor eredményes igazán, ha ihlete van az embernek.

48

A régi iskolazászlónk jóval könnyebb volt, mint az új... A régi zászló csupán egyetlen lapból állt. Én viszont olyan zászlót terveztem, amely mindenben megfelel a zászlókészítés hagyományainak. Végül egy gyakorlati kérdés: hogyan kell szakszerûen tárolni a zászlót? Vannak bizonyos rendszabályok, amiket be

kell tartanunk a használatával kapcsolatban? Természetesen vigyázni kell rá, a felvonulások alkalmával, de egyebekben nem igényel tisztítást. Az anyagot készítés elôtt beavattam, azzal nem lehet baj, és ha vitrinben tartják, akkor nem száll rá a por sem... Tôke Péter Miklós

Jókai Anna | író | 2013 Anna, többször úgy nyilatkozott a „Ne féljetek” címû kötet után, hogy nem lesz több regény. Akkor mégis hogyan és miként született az „Éhes élet”? Amikor a Ne féljetek-et írtam, annak olyan mély nyomai voltak az irodalmi életben is és az olvasók között is, hogy úgy éreztem, azzal, amit nagy epikában el tudok mondani, azt elmondtam. Azután jött még egy szakasz az életemben, amikor egy olyan regényt írtam, ami tulajdonképpen könyvdráma, vagy esszéregény, ez volt a „Godot megjött”. Az után, hogy készülôdtem a ke-

rek születésnapomra, elôtte egy, másfél évvel megkísértett az a gondolat, hogy valami olyasmi mégis maradt a tarsolyomban, amit elmondanék, s ami talán aktuális lenne. Így váratlan eseményként bejött az életembe, és örülök neki, hogy megírtam. Említette, a „Godot megjött” címû kötetét. Abban visszanyúl a misztériumdrámákhoz. Miért elevenítette fel ezt a mûfajt? Úgy gondoltam, hogy olyan a színházi világunk, egyáltalában a színházi élet, hogy fél minden spirituális megnyilvánulástól.

Igazában dráma formájában lehetne „Az ember tragédiájának” mintájára megírni azt az élethelyzetet, amiben most a világ vergôdik. Tehát ez voltaképpen egy bölcseleti, filozófiai dráma is, amiben nemcsak Európára, de az egész világra érvényesen, szerettem volna vitába szállni az általam nagyon tisztelt, de pesszimistának tartott „Godot-ra várva” címû Beckett mûvel. Mert ott az emberiség arra várakozik, aki valójában nincsen. Tehát téblábolnak a szerencsétlen szereplôk, csetlenekbotlanak, mindig várnak valakire, aki az-

50

után nem érkezik meg. Az én hitrendszeremben, az én tudásom szerint, a megváltás megtörtént, megérkezett. Az más kérdés, hogy a mai elmaterializálódott ember, nem tudja beengedni az élete kapuján, hiába dörömböl esetenként. Tehát a „Godot megjött” a mi emberi butaságunkról, tétovaságunkról szól, a csôlátásunkról, hogy miért nem tudjuk beengedni az életünkbe. Ugyanakkor nem reménytelen a szituáció, mert segítséget mindig kapunk. Ebben a drámában is ott van a hajléktalan Jézus gyermek, de ott van az a

meggyôzôdésem is, hogy a kilincset csak az ember nyomhatja le. Isten mindent megtesz értünk, de semmit sem helyettünk. Tehát, az Isten akkor jön be, ha kinyitjuk számára az ajtót. Ez egy furcsa bölcseleti dráma, amirôl úgy gondolom, hogy ma nem igen van színház, amelyik ennek az elôadására úgy tudna vállalkozni, hogy maradéktalanul meg is valósítja, elrontani pedig nem szeretném. Spirituális realizmusnak nevezi a stílusát. Pontosan mit fed ez a fogalom?

Ezt nem én találtam ki, valójában valahol elkezdtem látni, felfedezni, hogy néhány értô kritikusom így emlegette. Én azt hiszem, amit helyesen megélt életében minden ember is megtapasztalhat, hogy nagyon két lábbal itt kell állni ebben a valóságban, a példákat, a mintákat, a mindennapi történeteket a megszenvedett tapasztalatból kell meríteni, de az okokat és célokat mindig egy magasabb spirituális valóságból. Mindenki átélheti a spirituális realizmust, amikor életének vannak olyan ihletett percei, hogy kiül a kertecskéjébe egy szép ôszi napon,

elmélázik, és Isten közelében érzi magát. Megoldást, válaszokat talál életének kínzó kérdéseire, együtt van a szellemi valósággal. Aztán hirtelen beledöbben valami, egyszerûen csak annyi, hogy éhes: Akkor arra gondol, hogy vissza kell menni, meg kell enni a délrôl ott maradt mákos tésztát, fel kell hívni a gyerekeket, ki kell vasalni valamit, meg kell bütykölni a kocsit, visszajutottunk a reális életbe. Ez egy ilyen út, a Földön megszerzett tapasztalatokkal kellene egyre magasabbra emelkedni azon a bizonyos Jákob lajtorjáján.

Még egy mûfaji kérdést szeretnék feltenni. Virágvasárnap alkonya címû kötetének a mûfajához azt írta oda, hogy versimák. Miért nem vers szimplán, vagy ima? Mit jelent ez így összekötve? Én a verset nagyon-nagyon tisztelem. Azt gondolom, hogy verset írni úgy érdemes, hogy az formailag is tényleg valami újat hoz a világba. Amennyire meg vagyok róla gyôzôdve — talán nem önhittség —, ezt prózában meg tudtam csinálni. Arra sohasem gondoltam, hogy a poézist meg tudnám újítani. Tehát nem szeretném erre azt

mondani, hogy ez vers. Az ima pedig magában véve nem fejezi ki azt sem, hogy tulajdonképpen mondókaszerûen jönnek a gondolatok és érzések a szívemre. Ez egy ilyen különös mûfaj. Így valami „jókaiannás” keletkezik. Érthetô hát, hogy csak egy kötet versem van, nem is akarok többet írni. (Bár fogadalmat nem teszek erre.) Ez a kötet sajátos lélekállapotban keletkezett, amikor az országunk is olyan helyzetben volt, hogy úgy tetszett, ebben tudom legjobban és legszenvedélyesebben kifejezni magamat.

52

A „Ne féljetek” és az új könyv, az „Éhes élet” is a kimondott és kimondatlan szavaknak, gondolatoknak a feszültségére épül. Miért tartja ezt fontosnak? Azt gondolom, de ezt már Gárdonyi Géza is tudta, hogy az ember valójában láthatatlan. Amit látunk magunkból, az a húsvilág, a csonton megképzôdött matéria. Az, amit kimondunk, nem mindig azonos azzal, ami a legbensôbb valónkban zajlik. Holott a történés, hogy úgy mondjam a fejlôdés, az Isten közelségnek az állapota, a bensô világban jön

létre. Mi emberek pedig nem vagyunk jók és tökéletesek és ezt szavainkkal sem tudjuk kifejezni. Mi gondolatainkkal és szavainkkal nagyon sokszor rombolunk is. Azt hiszem, és hogy úgy mondjam, ebben van egy isteni utópiám, hogy egyszer olyan lesz az emberiség a földön, hogy a kimondott gondolataival nem tud ártani többé, s teljesen azonos lesz azzal, amit gondol. De ehhez az kell, hogy meg tudjuk tisztítani a gondolkodásunkat, amire már most is kísérletet kell tennünk.

Kaláka együttes | 2012 Hogy látják, az énekelt vers szerepe a mai világunkban milyen helyen van, milyen szinten helyezkedik el? Gryllus Dániel: Azt hiszem, nagyon fontos. Az írásbeliség visszaszorul. Vannak olyan országok, ahol már nem is tanítanak kézírást; vagy ha azt mondják, hogy leírok valamit, sokaknak az azt jelenti, hogy bepötyögik a telefonba vagy a gépbe; az olvasás-kultúra is, nem azt mondom, hogy teljesen visszaszorul, de a versolvasás egész biztos, hogy mostanában sokkal kevésbé általános, mint ezelôtt száz évvel. Viszont a hangzó vers szól, ahogy Kányádi Sándor bácsi mondta egyszer rólunk, amit nagy büszkén idézünk, hogy visszahelyezzük homéroszi jogaiba a Guttenberg óta szívnémaságra született verseket. Mert ugye régebben a költészet egy hangzó mûfaj volt, a szavak, a hangok teste nagyon fontos a költészet szempontjából. Ha magunkban olvasunk, akkor az egy másik faj-

ta költészet. Nem véletlen, hogy új mûfajok, új stílusok keletkeztek, amik nem is apellálnak, vagy nem gondolnak arra, hogy hangosan mondják. Inkább olvassák, képversek. De a költészet szempontjából az énekelt vers nagyon fontos. Radványi Balázs: Én tudom magamról! Amikor édesanyám elszavalta, nem egyszer — még nem is voltam szinte magamnál — : „lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét, aludj el szépen kisbalázs” — véletlenül Balázsnak hívnak — vagy talán nem is véletlenül — Emlékszem az érzésre. Ez is a költészet ereje. A mindennapokban látom, ha találós kérdések vannak az ilyen-olyan tévévetélkedôn, vannak versidézetek, és ha a megfejtô járt mondjuk Kaláka koncerten vagy valami más ilyen irodalmi eseményen, ahol a versé a fôszerep, akkor onnan tud idézetet meríteni. De

egyébként, ha azt mondanám, hogy a világot járva azt látjuk, hogy a távolba szakadt magyarság, vagy a már ott születettek, vagy akik dolgozni mennek ki, milyen fogódzkodót jelent nekik az a memoriter, amit megtanultak versben, magukkal vittek, továbbadják. Ez a mi feladatunk is, hogy továbbvigyük, továbbadjuk. A vers erején kívül, még van egy titkos fegyverünk, a zene ereje. A kettô összeadódva talán egy kicsit jobban hat, üt. Bencze Gábor: Jó dolog együtt énekelni. Mi is otthon, ha éppen nem dolgozunk, mindig a család leül, mindig együtt gyertyát gyújtunk és elôkerülnek — nálunk vannak katolikus, református családtagok — és akkor ott énekelgetünk az advent vasárnapok estéjén. Karácsony elôtt beszélgetünk. Melyik a kedvenc dala, amit énekelnek? Ha ilyen személyes kérdést fel lehet tenni.

Gryllus Dániel: Sokféle karácsonyi ének van, vannak intimebbek, vannak ujjongóbbak, talán ami a szívemhez legközelebb áll, amit a karácsonyi kislemezünkön — nem azon a régin, hanem az újon — Ím jászlad mellett térdelek címû Bach dallam, amit egy elôtte 80 évvel élt költô, pap versére írt. Nagyon szeretem. Ezt nem is egyházi éneknek szánta, hanem egy dalgyûjteményben — Vallásos dalok ez volt a címe — jelent meg és mi énekeljük a verset és mindig megérint, bár hányszor elôjön, hogy „tedd jászladdá a szívedet” ahogy a dalban van. Karácsonyhoz teljes mértékben hozzátartozik az énekszó? Bencze Gábor: Nekünk van 25-én egy klubunk és ott szenteste utáni nap egymásnak is csinálunk meglepetést a Kalákán belül, mindenki készül valamivel. Most nekem is, az egyik gyerek, aki képzett zenész csinált egy nagyon szép verset, még a Ka-

láka sem tudja, még én sem ismerem, de majd fogok benne bôgôzni. Radványi Balázs: Vissza kell mindig a családhoz menni. Tavaly volt a család esztendeje, most a hit esztendeje van. Ugye a karácsonyi áhítathoz hozzátartozik a gyertyagyújtás, a csillagszóró fényének bámulása, az ajándékokra való csodálkozás. Még elmélyültebb, hogyha ahhoz olyan útravaló dalok vannak, ha még nem is értjük a szövegét pontosan. Rólam mesélték a szüleim, hogy „Hol Betlehembe síelve mentem” énekeltem. Ott nem nagyon volt hó, de a síelésrôl meg hallottam — hát mekkora voltam, kicsi. Tehát a családnál kezdôdik, aztán majd megint a családnál végzôdik, hiszen a mi gyermekeink is, nemcsak a karácsonyfánál, de iskolai ünnepélyeken vagy közösségekbe magukkal viszik a dalt, és az advent alatt énekelve ünnepelnek.

Kerényi Lajos | piarista szerzetes | 2011 Mi ösztönözte Önt, hogy pap legyen? Eredetileg is az szeretett volna lenni? Ifjú korukban sok mindent megfontolnak az emberek, hogy mozdonyvezetôk vagy hajóskapitányok legyenek. Nos, ez nálam is így volt. Kilenc éves koromban Almásfüzitôn vártuk az atyát már ministránsruhában. Nekem nem a pap jött be, hanem Jézus, és azt mondta: „Te fogsz nekem ministrálni!” Emiatt választottam a papi hivatást. Most a család évében sokakban felmerül a kérdés, a papok hogyan bírják család nélkül? Gondolt egykor családalapításra?

„Ha vállaltad, akkor ne nyivogj, hanem tedd és csináld!” — Így szól a piaristák jelmondata. Nem lehet meghátrálni. Ha mégis erre gondolnánk, egy nagyobb erô segítségét kell kérnünk, mégpedig Jézus Krisztusét. Minden keresztény embernek missziós küldetése van. A papok hivatásukká teszik ezt a feladatot. Ön hogyan valósítja ezt meg? Piarista vagyok, tehát mindenképpen a fiatalság, ifjúság gondozásával. Ezen kívül betegekhez járok. Jelenleg kilenc kórházba, ez azért lehet, mert, mint a lelkigyakorlaton mondtam, majdnem orvos lettem. „A megtört embereknek viszek reményt,

hogy értelmes legyen a szenvedésük.” Könyveket is írok és a rádióban is sokat szerepelek. A nagymarosi ifjúsági találkozókon nagy népszerûségnek örvend. Ön szerint, miért fogékonyak a fiatalok elmélkedéseire? Mindig megpróbálok együtt lélegezni az ifjúsággal, színesen, életszerû példákkal, amikben benne van a mosoly és a derû. A kormánypárt kötelezôvé szeretné tenni, az önkéntességet az érettségihez Önnek mi a véleménye errôl? Helyes, okos dolog. Mi ezt a piaristáknál, már több éve, évtizede csináljuk.

56

Mikor megyek a kórházba, néha viszek magammal gyerekeket is. Ôk zenélnek, együtt imádkoznak, Bibliát olvasnak a betegeknek. Mert, ahogy Ady írja: „Gyógyítanunk kell, vigasztalni, mert beteg a világ, nagy beteg.” Úgy hallottam az atya szokott ördögöt ûzni. Hogy lehet a tisztátalan lelket elûzni az emberek testébôl? A papokat mikor felszentelik, akkor erre is feladatot kapunk. Ha megszállott embert látok, akkor mindig imádkozom érte és ezt mondom: „Sátán takarodj, Jézus, Mária nevében!” A plébániámon, pedig minden mi-

se után imádkozunk Szent Mihály fôangyalhoz. Hogy látszik egy emberen, ha a gonosz lélek kerítette hatalmába? — Olyan, mint amilyennek a Biblia írja? : „… felordít, az meg, marcangolja, úgyhogy habzik a szája…” A megszállott ember nem mindig olyan, mint a Bibliában. Négy szóval lehet jellemezni ôket: Függô, gonosz, hazug, gyilkos. Valamint a gonosz nem gyógyít, hanem fölkavar.

Nyári Ákos

Kopátsy Sándor | közgazdász | 2014 Édesanyja iskolánkba, az orsolyita nôvérek iskolájába járt. Milyen volt az az iskola, mire készítette fel diákjait? Édesanyám 116 éve iratkozott be az Orsolya nôvérek iskolájába. Aztán ennek az iskolának a másik elôdjében lett tanítónô. Ezért állt az elsô naptól olyan közel a szívemhez ez az iskola. Sokat köszönhetek neki. Boldogság számomra, hogy ezt megérhettem, az iskolátokhoz tartozónak érezhetem magam. Mit gondol, a történelem mennyire jelentôs egy ember életében? Alakítható-e a történelem vagy a történelem alakít minket? Az életem egyik alakítója lett a történelem. Az érettségi elôtt még történelemtanár sze-

rettem volna lenni. A nagyobb szellemi és anyagi lehetôségek csábítottak el a szívem szerinti pályámról, de talán ennek köszönhetôen maradhattam életem végéig ennek a szakmának a javítgatója. Most jelent meg harmincadik könyvem a Történelemszemléletem címmel. Közgazdász és mérnök létemre másként látom a történelmünket. Történelem személetemet köszönhetem, hogy más pályákon értem el sikereket. Engem változtatott a történelem. A történelem nem matematika, a történészek lehetnek elfogultak. Ez pedig nagyon leértékelheti a hatását. A magyar történelemírásra nagyon ráül a hazaszeretet. Ennek kárát is valljuk. A magunkkal szembeni tárgyilagosságot nagyon fontos erénynek tartom.

Milyen emlékeket ôriz Nagy Imrérôl? Milyen közös munkájuk volt? Életem egyik nagy ajándékának tartom, hogy Nagy Imre egyik legközelebbi munkatársa lehettem. Sokat köszönhetünk neki. A nehéz pillanatban, mint a legnagyobb hôseinket, ôt is elragadta a hazaszeretet. Túllépett a reális lehetôségeken. A tárgyilagosság a politikai hatalom birtokosainak nagyon fontos erénye, amit éppen a legjobbak nem képesek megôrizni. A mi forradalmainkat a szép célok idealista szolgálata jellemzi. Nagy Imre is ennek volt nagy alakja. Miért fontos a közgazdaságtan? A közgazdaságtan azért fontos, mert minden más célnak gazdasági alapot kell te-

58

remteni. Az egyének között is ritka, aki szegényen is boldog. Ezek a szentek. Az országok között nincs kivétel, az ország nem lehet szent, annak elôbb gazdagnak kell lenni. A pénz vagy a szellemi érték befolyása nagyobb a világ eseményeire? Az elôbbi kérdésre adott válaszom, hogy társadalom boldogságához elôbb gazdagnak kell lenni. Szerencsénkre, mi már olyan világban élünk, amiben csak azok a népek lehetnek gazdagok, amelyek szellemükben azok. Csak az a pénz jelenthet gazdagságot, amiért megdolgozunk. Az a nép, amelyik alamizsnából, bánya- vagy földjáradékból gazdag szükségszerûen szegény lesz.

Csak a munkával szerzett pénz gazdagíthat. Milyen tanácsokat adna egy mai diáknak? Mire figyeljen? Milyen értékekre építse életét? Ti már szerencsés korban éltek. Bárki független és boldog lehet, aki olyan szakmát választ, amiben a kiválók közé kerülhet. A szakmájuk legjobbjai lehetnek szakmunkások, iparosok, kisvállalkozók, pedagógusok, orvosok, muzsikusok, sportolók, ha a szakma legjobbjai függetlenebbek, sôt többet is kereshetnek, mint a miniszterek. Aki független és boldog akar lenni, az olyan szakmát válasszon, amiben a képessége alapján a legjobbak között lehet.

Korzenszky Richárd | bencés szerzetes | 2002 „Richárd atya egyéniség — mondotta egyebek közt —, oszthatatlan személyiség... Az alkotó kivételesen termékeny, pillanat tömörítôs ürítôereje érzôdik a képeken..." Majd a perjel egyik könyvébôl hallhattunk idézetet: „Tudjuk, milyen a diapozitív. Hogy tiszta képet lássunk, fényforrás sugárzó fénye kell, különben csak jellegtelen foltokat látunk az anyagon. (...) Csak az rajzolódik ki rajtunk, az jön csak elô belôlünk, amit ránk exponált az iskolai munka, a szorgalom, a sokféle erôfeszítés... Hogy valóban színes kép legyen a diapozitívon, át kell világítani. Újra és újra bele kell állítani magunkat a Fénybe, a Szentlélek sugarába, hogy ne hiába exponált és elôhívott nyersanyag maradjunk, hanem a Lélek fényében ragyogó, Istennek tetszô kép legyen az életünk.”

KORZENSZKY RICHARD atyát egy villáminterjú erejéig sikerült lefoglalnom, a kiállítás megnyitója, és a hivatásos média megpróbáltatásai után. Az interjú tehát rövid, s mint ilyen rendkívül velôs is: szigorúan a lényegre szorítkozó. Mármint arra a lényegre, amirôl szó esett, nevezetesen a fényképészetrôl, Richárd atya fényképészetérôl. Mikor és hogyan kapott kedvet a fotózáshoz? Elsôs gimnazista koromban kaptam egy Zorkij fényképezôgépet, és azzal fényképeztem elôször. Két dioptriás nagyító üvegekbôl elôtétlencsét is készítettem, és így jutottam az elsô makro fotókhoz, közeli képekhez. Madzagot kötöttem a tokra, negyven centiméteren csomót a madzagra,

és a csomót odahúztam a fényképezendô tárgyhoz. Sajnos az még nem volt tüköraknás gép, így be kellett kalkulálnom a parallaxis hibát, az eltérést az általam, és a fényképezôgép lencséje által látott — tehát a filmre kerülô — kép között. Milyen géppel dolgozik most? Ez sem a legmodernebb. Egy öreg Exacta RTL-1000; használtan kaptam a diákjaimtól, 1973-ban. Eleinte fekete-fehér képeket készítettem, és azokat magam hívtam elô és nagyítottam. 1999-tôl már csak színes diára dolgozom, s azokat laborban hívják elô. így természetesen szó sem lehet utólagos képmódosításról. A képeken minden olyan, mint a helyszínen volt... A kép elhagyás, leszûkített világ. A jó fotó lényege, hogy nincsen sok rajta. Nem lehet csonka dolog...

60

Néhány éve mi, prohászkás tanárok is megcsodálhattuk Tihanyban egy diaporamas elôadását... Még gyôri bencés tanárként, 1967-ben készítettem elsô diameditációs sorozatomat. A diaporamas elôadásokon arcokat, kezeket, embereket is bemutatok. Újabban pedig digitális fotózással is foglalkozom, multimédia show létrehozása érdekében. A fényképezésnek, mint mûvészi tevékenységnek, van-e köze ahhoz, hogy a papi hivatás útjára lépett? Valahol összefonódott bennem minden. Nem lehet szétválasztani ezeket a dolgokat. Mindig arra törekedtem, hogy teljesen kész legyen a kompozíció, de már papként vettem észre, hogy milyen jól el tu-

dom mondani gondolataimat képek segítségével is. A saját érzéseihez, gondolataihoz keresi a megfelelô fotótémát, vagy az elébe táruló látvány készteti a benne rejlô isteni tartalom megörökítésére? Jön minden, magától... Több könyvet is írt Alkotó papként minden mûvével Istent szolgálja. Melyiket kedveli jobban: az írást vagy a fényképezést? Nem tudom szétválasztani, rangsorba állítani a két tevékenységet... A legjobban azt szeretném, ha készülne a képeimbôl egy olyan meditációs album, amelyhez én írnám a szöveget is. Tôke Péter Miklós

Korzenszky Richárd | bencés szerzetes | 2005 Évek óta készít Udvardi Erzsébet festômûvésznôvel könyveket. A „Maradj velünk”, „A te szavadra...”, „Uram, hogy lássak!” vagy a „Keresztút” címû könyveik egyszerre üzennek a szöveg és a kép nyelvén. Hogyan születnek a közös mûvek, hogyan szólalhat meg azonos hangon nyelv és kép? Udvardi Erzsébetéket több, mint tíz évvel ezelôtt ismertem meg. Férje, Tamás István biztos értékítéletû író volt. A tihanyi templomban szentmiséken hálaadásként — áldozás után — elmondott imádságaim

gyûjteményét elvittem egyszer hozzájuk. Tamás István véleménye volt, hogy ebbôl az anyagból könyvet kell csinálni. Nem illusztrációk készültek hozzá, hanem azonos forrásból fakadó mûalkotások, képek. Minden mûvészet — ha igazán az — a véges és a végtelen kapcsolatának megjelenítése. Az imádságnak is ez a lényege: a véges ember oda fordul a végtelen Istenhez. Közös az emberi alapélmény: végességünk megtapasztalása. S ugyanaz a vágy is: odafordulni a Végtelenhez. Az evangéliumok jelentik a forrást. Így készült

el a „Maradj velünk” címû imakönyv, majd a meditációs könyv, címe: „A te szavadra...” Harmadikként az útszélen Jézushoz kiáltó vak koldust idézô „Uram, hogy lássak!” A könyvek kiadója, Szemenkár Mátyás a most már Fertôdön látható Keresztút-sorozatot is könyvvé óhajtotta formálni. Megkért, írjak szöveget hozzá. Brazíliában, Sao Paulo-ban egy kiállításon látott kerámia-keresztút élménye nyomán született meg a tömör keresztút. Egy éjszaka írtam, fölébredtem s a számítógéphez ültem. S gyötrôdve írtam a rövid mondato-

62

kat: „Elítélik. Elítélem. Elítélnek.” A kérdésre a válasz: csak a meggyôzôdésbôl fakadó mû lehet igazi. S a közös: a vívódás és a meggyôzôdés. „Légy áldott…” címû igehirdetéseit, évnyitó, évzáró, ballagásra, találkozókra írt beszédeit összegyûjtô könyvében írja: „Nekünk, akik Pannonhalma tanítványai akarunk lenni, Krisztusból kell kapnunk az életet.” Mire tanít Pannonhalma? Mit veszítónk, ha nem figyelünk eléggé tanítására?

Meghatározta életemet Pannonhalma. A diákévek, majd a több évtizeden keresztül tartó pannonhalmi szerzetesélet. Pannonhalma arra tanít, amit a könyvecske borítóján látható fénykép is jelez: ha nem a magunk erejébôl akarunk fényleni, hanem ha az Igazi Fény sugaraiba kerülünk, akkor mi magunk is igazodási ponttá válhatunk. S küldetést, felelôsséget vállalni csak így lehet. A „Szóünet nélkül” címû, Egyházról, iskoláról összegyûjtött írásait tartalmazó

kötet bevezetôjébôl tudjuk, hogy ezek az írások egyrészt az elmúlt évtized kemény küzdelmeire figyelmeztetnek, de szólnak azokhoz is, kiknek meggyôzôdése, hogy az iskola kérdése mindanynyiunk jövôjének kérdése. Hogyan látja egyházi iskoláink jelenét? A „Szünet nélkül” címû tanulmánykötetben ott van az egyházi iskolákért való küzdelem élménye és emléke. Az egyházi iskola — sokszor és sok helyen elmondtam és leírtam — önmagában még nem jobb, mint egy másik iskola. De na-

gyobb lehetôség, nagyobb kihívás. Olyan hely, ahol a teljes ember formálódhat a krisztusi eszmények szerint. Sokan „kárognak”: nem igazi elit-iskolák ezek… Tévednek. Nem az a cél, hogy elit-iskolák legyenek. Az emberi minôség a cél, keresztény meggyôzôdéssel. Ugyanakkor „veszélyes üzem” is az egyházi iskola. Nyitottabban, nagyobb elvárásokkal közelít az egyházi iskolához szülô is, diák is. A keresztény értékek nem hiteles képviselete egy életre kárt okozhat a felnövekvô gyermekekben.

Nagyszerû, hogy vannak egyházi iskolák ismét. Bíznunk kell, hogy a jó szándékú pedagógusok felnônek, megérnek a feladatra. S abban is bíznunk kell, hogy a társadalom sem támaszt irreális elvárásokat. Család és iskola és egyházi közösség együtt formálja az embert. A döntéshozóknak ezért mérhetetlen nagy a felelôssége: a társadalmat elárasztó kultúrszemét és a sok csatornán áradó lélekmérgezés ellen az egyházi iskola nem jelent egyedül üdvözítô ellenszert. De igazodási pontot igen.

A „Páternoszter” napló-dokumentum egyik értô olvasója, Cs. Varga István figyelmeztet, a napló minden mondata elé oda kell értenünk: „Így láttam”. Manapság nem mindenki olyan ôszinte, hogy naplóját nyilvánosságra hozza… A „Páternoszter” megjelenésén sokan csodálkoztak. Örülök, hogy megírtam, s örülök, hogy sokan elolvasták. Apró, látszólag jelentéktelen eseményekbôl, történésekbôl, küzdelmekbôl, gyötrôdésekbôl áll össze az, amit úgy hívunk, hogy „történelem”. Történelmi idôknek és fel-

64

adatoknak lehettem közvetlen tanúja. Azt tapasztalom, s egyre inkább erôsödik bennem a meggyôzôdés, hogy a személyes és ôszinte írásoknak van erejük. S adott pillanatban igenis el kell mondani, mi történt. Oly hamar feledésbe megy minden! Most is írok néhány sort minden nap. Ha megjelenik tihanyi éveim naplója, a címe ez lesz: „Egymásba érnek az évek.” A Tihanyban készült „Fény és víz” címû fotósorozat az ország egyre több pontján látható kiállításokon. Diner Tamás

fotómûvész írja róluk: látni tanitanak. Mit jelent az igazi látás? A fotó — ha komolyan veszi az ember — látni tanít. Magamat tanít elsôsorban, aki fotót — nem egyszerûen emlékképet — szeretnék készíteni. Észrevenni a mindig változó világban azt, ami állandó: észrevenni a fényt, az árnyékot. S észrevenni a látszólag ugyanolyan világban az állandó változás, amit úgy hívnak, hogy élet. Az állandóan változónak tûnô életben pedig jelen van a soha el nem múló Fény, az igazi Élet.

Kövér László | politikus | 2012 Fôtisztelendô Püspök Úr! Tisztelt Emlékezô Iskolaközösség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Fiatal Barátaim! Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm mindannyiukat ezen a csodálatos ünnepen, és köszönöm, hogy meghívtak maguk közé, hogy együtt emlékezzünk. A múltat jelenné tenni, ünnepelni jöttünk ma ide. Felidézni azt, amikor a hosszan elhúzódó tél után az élet végre utat tört magának. Amikor a hótakaró, a jégpáncél alatt már gyûlni kezdett az életerô, hogy az elsô meleg nap, az elsô napsütés hatására a vékony kis hajtás egyszer csak áttörje az ôt látszólag reménytelenül elfojtó leplet, és kibomoljon, virágba szökkenjen.

Hét nemzedéknyi idô. Ennyi választ el bennünket a leghíresebb március 15-énktôl, a sorsfordító áprilisi törvényeinktôl és a császár olmützi alkotmányától. Hét nemzedéknyi idô telt el a tavaszi hadjáratban kivívott gyôzelem és a Világosnál elszenvedett vereség, Buda dicsôséges visszavívása és Komárom várának reményvesztett feladása óta. És hét nemzedéknyi idô a debreceni Nagytemplom falai között kimondott függetlenség és az aradi sáncok árnyékában ránk nehezedô alávetettség óta. A hét különleges szám nekünk, magyaroknak: nem véletlenül beszél a magyar történetírás hét törzsrôl és hét honfoglaló vezérrôl, hétmagyarról. Az sem véletlen,

hogy a népmeséink alapszáma is a hét. Gondoljunk csak a hétfejû sárkányra, hétmérföldes csizmára, hetedik határra, hetedik mennyországra, hét fivérre, hét nôvérre, hétpecsétes titokra vagy hetedhét országra szóló lakodalomra. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a régi magyarok hite szerint a hetedik gyermek a legtehetségesebb és a legszerencsésebb: minden hetedik évben kincset talál. De vajon mit üzen nekünk, az 1848/49-es forradalom hetedik nemzedékének, a „hetedik gyermekeknek” a magyar szabadságharc története? Milyen kincset rejteget a számunkra? Mit láthatunk magunk mögé, a múltunkra pillantva több mint százhatvan esztendô távolából?

66

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Diákok! A szabadságharc a romantika kora, a heves érzelmeké, ezért 1848-49 története sem véletlenül a végletek története: gyôzelem és vereség, dicsôség és megaláztatás, függetlenség és rabság. És mindez öt hónap leforgása alatt. Igen, ez alatt az öt hónap alatt megjártuk a mennyet és a poklot, a húsz hét alatt részünk volt az üdvösségben és a kárhozatban, a száznegyven nap alatt felemeltettünk, hogy annál nagyobbnak érezzük az alávettetést. Talán vannak, akik a magyar sors tragédiáját olvassák ki ezekbôl a számokból. Azt, hogy nekünk, magyaroknak végül semmi sem sikerült. Mert hiába küzdöttünk meg

hôsiesen a gyôzelemért, végül csak vereséget szenvedtünk. Hiába vívtuk vissza az országot magunknak, végül csak elvették tôlünk azt. Hiába szereztük vissza a szabadságunkat, végül csak rabság lett belôle. Igen, hangzik — a gondolatsor végén — a következtetés: vesztes nép vagyunk. A hiábavalóság nemzete. Mert minden tettünk, minden cselekedetünk, minden diadalunk, amire büszkék lehetnénk, hiábavaló volt. De vajon így van-e mindez? Vajon igaza van-e azoknak, akik a történelem nagy pillanataitól is — csakúgy, mint a hétköznapok küzdelmeiben — egyedül a látványos és azonnali sikert fogadják el eredménynek? Nem csupán arról van-e szó, hogy

olyasmit kérünk számon a múltunkon, ami korunk egyik jellegzetes problémája: a gyorsan megtérülô és látványos hasznot? Hiszen, ami nem hoz azonnali és kézzelfogható profitot, az ma mindenestül hiábavalónak tûnik. Tisztelt Ünneplô Egybegyûltek! Valljuk be, hogy a történelmünk nem szemlélhetô úgy — bármennyire is szeretnék egyesek ilyennek láttatni —, mint egy gazdasági vállalkozás, amelyrôl világos képet ad a bevételek és a kiadások egyenlege. Gondoljunk csak bele: hol lennénk mi, magyarok, ha 1849-ben, a világosi fegyverletétel után az elôttünk járó nemzedékek úgy zárták volna le a nemze-

ti történelmünk fôkönyvét, hogy most már nem éri meg magyarnak lenni? Mi lenne velünk ma, ha azzal a tapasztalattal tértek volna haza a honvédek, hogy bizony ráfizetés ragaszkodni a magyarságunkhoz, hiszen túl nagy kockázatot vállaltunk, belebuktunk, ezért jobb mihamarabb túladni a veszteséges bolton? Nem, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves diákok, a történelem, 1849 története nem a számokból, adatokból kiolvasható, kiszámítható és matematikai mûveletekkel kifejezhetô logikára oktat. Hanem arra, hogy a történelem szabálytalan, mert az érzô, álmodó, álmaiért áldozatot is vállaló, és önmagát, emberi mivoltát meghaladni is képes ember alkotása.

Arra oktat, hogy az életünkben vannak olyan kapcsolataink — és azt gondolom, ezek vannak, ezek kellenek, hogy többségben legyenek —, amelyek nem a haszonelvû mentalitáson alapulnak, ezért nem lecserélhetôek, ha ez a partnerség éppen nem nekünk kamatozik. Ilyen a hitünk, a családunk és ilyen a nemzeti hovatartozásunk. És arra oktat, hogy — szemben az üzlet világával, ahol egy csôdbe ment vállalkozás nyomtalanul képes eltûnni és örök feledésbe merülni — a történelemben még a legkeserûbb bukásnak is következménye van, a legreménytelenebb idôszakok hasztalannak tûnô kitartása is egyszer eredményt, gyakran fényes gyôzelmet hozhat.

Ha nem így lenne, akkor nem kényszerült volna az udvar alig két évtizeddel a bukás után kiegyezésre. Ha nem így lenne, akkor 1956. november 4-ét, a forradalom eltiprását nem követte volna 1990 áprilisa, az elsô szabad választások. És ha nem így lenne, akkor a mostani erôfeszítéseink is hiábavalóak lennének. Bármilyen furcsán hangzik, éppen az 1848-49-es szabadságharc katonai sikereiben láthatjuk igazán, hogy mi mindent köszönhetünk a hideg számítást, megfontolást nélkülözô emberi tulajdonságoknak: az elsô pillantásra ésszerûtlennek tûnô bátorságnak, a lehetetlenséget célzó vállalkozó szellemnek, a tétovázást nem ismerô önfeláldozásnak.

68

A Guyon Richárdoknak, akik a kiúttalan helyzetbôl is megtalálták a kivezetô ösvényt: mi lett volna a honvédsereggel branyiszkói-áttörés nélkül? Az olyan névtelen hôsöknek, mint a szolnoki diadal egyik dobosa, aki visszakiáltott a támadást leállítani szándékozó parancsnoknak: „én nem retirálom, én verem a sturmot.” Így, ennek a makacs, engedetlen dobosnak köszönhetôen rohanta meg szembôl és foglalta el az ágyúkat a zászlóalj. A Leiningen-Westerburg Károlyoknak, akik a halál közelségében is elég bátrak voltak ahhoz, hogy ne féljenek. „Sohasem éreztem oly mélyen, hogy sorsunk Isten kezében van — írja a magyar szabadság aradi

vértanúja a gyôztes tápióbicskei csatáról: „ezen a napon nem törôdtem a golyók süvöltésével és zúgásával, úgy éreztem, hogy nem történhet semmi bajom.” Ezt üzeni nekünk a múltunk, erre tanít bennünket 1848-49 története. Ahogy kiváló költônk, Illyés Gyula fogalmaz: „A magyarság magatartása ésszel föl nem fogható, kívül esik a józan, az érdekeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. Létét vakmerô harcainak köszönheti.” Majd így folytatja: „A higgadtságáról, szemléletérôl híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végzôdhet, s mégis újra és újra nekiugrik Góliátnak. Történelmünk nem logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos,

hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás.” Tisztelt Ünneplôk! De vajon a bátorság, a merészség és az ideákhoz való ragaszkodás önmagában véve elegendô lenne-e ahhoz, hogy idôvel a vereséget gyôzelembe, a bukást diadalba, az elnyomást szabadságba fordítsuk? Aligha. Kell, hogy legyen a Góliátnak esô bátorságon, a következményeket figyelmen kívül hagyó vakmerôségen túl még egy titok, ami miatt annyi vitázó történelem-boncolás mellett ezt az ünnepünket olyan nagy egyetértéssel szeretjük, amiért vele ilyen szoros kapcsolatot ápolunk,

amiért hozzá ennyi érzelem, ennyi történet kötôdik, és végül — de nem utolsó sorban — amiért ma is minden pontját, célkitûzését vállaljuk. „Velünk van Isten és az igazság!” — írta Kossuth a Jellasicsot üldözôbe vevô magyar katonáknak szóló, buzdító kiáltványában. És hét nemzedék óta mindenki így is érzi: nálunk volt az igazság. Igen, kedves diákok, velünk volt Isten és nálunk az igazság, mert a mi forradalmunk nem felfordulást, rombolást, nem tömeggyilkosságokat jelentett, mint a francia jakobinusok terrorja, akik úgy hitték, csak a társadalom és intézményeinek teljes lerombolásával, emberek ezreinek kiirtásával lehet új világot teremteni.

1848 márciusa nem rombolt porig semmit, változást követelô indulataival, sebészi pontossággal csak addig ment el, amíg bevégezte küldetését, s máris hozzáfogott az építkezéshez, az új élet kialakításához. 1848. március 17-én az egyik pesti újság publicistája azt találta írni, hogy a két nappal korábbi Magyarországot valójában egy teljes évszázad választja el új énjétôl. A változás valóban elsöprô volt és szinte azonnal végbement. Hiszen nem egészen egy hónappal a márciusi események után már szentesítve készen álltak az alkotmánnyal is felérô áprilisi törvények, amelyek évszázados zsibbasztó kötelektôl szabadították fel az országot. Modernizálták

és függetlenítették annak jogrendjét és államszervezetét, a feudális, rendi világból nagyot léptek egy korszerû, polgári világ felé. Kedves Ünneplôk! Jól tudjuk: a nagy teljesítményekhez a legtöbbször rendkívüli képesség, különleges tudás és fôképp tehetség kell. Feltalálni valamit, sportsikert elérni, egy jó regényt megírni csak tehetséggel lehet. Az igazság az, hogy a forradalmakhoz nincs szükség különösebb tehetségre. Nem kell rendkívülinek lenni, természetfeletti erôvel bírni. A forradalomhoz pusztán elszánás kell. A kormányzás viszont teljesen más. A forradalmakat dühös emberek robbantják

70

ki, egy ország irányításához azonban higgadt államférfiak vezénylete kell. Ezt már nem lehet dühbôl intézni. Ahhoz nem elég a harag, nem elegendôek a hangzatos szavak, és bizony nem elég a szebb jövôbe vetett hit sem. Oda szaktudás, és a tudásban tehetség és tapasztalat kell, mely a lelkesedés élére áll. 1848 áprilisában — a Gondviselésnek hála — nem hôzöngô, gyûlölködô, bosszúért lihegô, hanem felelôs, dolgozni, építeni akaró, és változtatni képes emberek álltak az ország élére. Férfiak, akik tudták, hogy nincsen elôre elkészített út, csak olyan, amelynek köveit személyesen rakják le. Vezetôk, akik nem mindössze a nyugati minta másolásába fogtak, hanem az or-

szág saját pályáját keresték. Nem válságot kezeltek. Nem a régi kabátot foltozgatták, hanem új ruhát szabtak. Nem hivatkoztak a nehézségekre, nem keresték a kifogást, nem menekültek a munka elôl. Azonnal cselekedtek. Jót s jól. Magyarország a 48-as tavasz forradalmi eseményei után egyetlen nyár alatt erôs, jó törvényekkel megalapozott, korszerû állam alapjait rakta le. Ilyen rövid idôn belül sikerült gyökeresen új és minden korábbinál jobb irányba kormányozni az ország szekerét! Még a háborúskodás sem fojthatta el a kibontakozást, az új rend születését. Ugyanezen rövid idô állt rendelkezésre, hogy az ország ütôképes hadsereget állítson

ki. És ez is sikerült. A magyar hadsereg minden nehézség és ármány ellenére sokáig sikerrel védte a szabadságot. Nagy tudású, erôs-lelkû tisztikarral, s a honvédek és nemzetôrök áldozatával. Minden esélye megvolt a gyôzelemre. Legyûréséhez az egyik nagyhatalomnak segítségül kellett hívnia a másikat. Kedves Fiatal Barátaim! Az emlékezôket gyakran éri az a vád, hogy bûnös módon „aktualizálnak”. Már miért ne tennék? Az ünnepek mégiscsak kikristályosítanak egy erényt, egy lenyûgözô pillanatot, s amióta világ a világ, az emlékezôk e kitûntetett pontokhoz mérik a jelent.

Lássuk, hogyan állunk ma 1848 eszményeihez képest? Nos, tagadhatatlan: ma az áldozatvállalást bizony sokan megmosolyogják. Pedig az 1848-ról ôrzött emlékeink mind arról mesélnek: mennyien és hányféle körülményben tekintették „rongynak” saját életüket a „haza becsületéhez” képest. A nemzetôrök nemzedékeket lelkesítô honvéd-erényeit ma nehéz megtalálni; de legalábbis nagyon kell keresni. Ma a közhangulat nem az „itt élned, halnod kell” jegyében bátorít, hanem a „ne maradj itthon, fuss el messzire” jegyében fojtogat. Ma csak azt halljuk, hogy sokfélék vagyunk, de hogy mire lelkesülhetnénk együtt, arról csak keveset. Pedig a közös hitet nem zártuk múzeumi tárlókba.

Én azt mondom, kedves fiatalok, nézzünk bele a hôsök, nézzünk Batthyány, Petôfi, Széchenyi, Kossuth, Vécsey vagy Damjanich tekintetébe, és merjünk tisztán látni! A szkeptikusok, az örök kétkedôk, a kicsinyhitûek azt mondják: ôk egy letûnt kor lázas arcai. Mi azonban tudjuk, hogy ezek mi vagyunk. Mi vagyunk, amikor épp a helyes úton, a magunk útján jártunk. Egy francia fônemes intette egyszer a gyermekét azzal: fiam, „ne dicsekedj a famíliáddal, mert a családunk olyan, mint a krumpli — ami jó benne az a föld alatt van!” Én hiszem, hogy ez Magyarországra nem igaz, mi, mai magyarok sem vagyunk kevesebbek a régieknél. Magyarországnak ma egyetlen ellensége

van: saját kishitûsége. Jó, ha tudjuk a beletörôdésrôl és a reménytelenségrôl, hogy az nem a magyarok szívében termett! Ez egy ocsmány fertôzés, ami eltorzította az életünket, s amit a nemzet ezennel kivet a testébôl! Ettôl látjuk fásultnak, meggyötörtnek, becstelennek és javíthatatlannak a világot, ami körülvesz. De ez nem mi vagyunk! A mi hazánk egy tehetséges ország. A magyaroknak tehetsége van. Nem elsôsorban a nagy, világrengetô újításokhoz, a zenéhez, vagy a sorsfordító találmányokhoz, mert ahhoz közöttünk is csak keveseknek van. A magyaroknak a legnagyobb tehetsége az élethez van! Ne az ügyeskedôket, a kiskaput keresôket, a tülekedôket lássuk! Nézzük csak meg, hogyan ünnepel, hogyan szurkol,

72

hogyan arat és szüretel, hogyan dolgozik, hogyan leleményes a magyar! Magyarországnak tehetsége van az értelmes, szép és becsületes munkához. Tehetsége van a sikerhez. Ne tévesszen meg minket, ha a mögöttünk hagyott évtizedekben nem ilyennek láttuk. Mert nem a saját útját járta. A zsákutca ködös fény- és közviszonyai, az ismeretlenben való kapkodás, a tanácstalanság zavara torzíthatta el. Zsákutcában jártunk, ahová a magyarhoz méltatlan, tehetségtelen kormányzás vitt miket. Azonban minden tévútról vissza lehet fordulni! Változni csak akkor tudunk, ha nem félünk az alattunk tátongó, elnyelni kész mélységtôl, hanem visszakapaszkodunk a lejtôrôl. Már meg is vetettük a lábunkat, az

elöl állóknak pedig húzni kell a többieket, mert egész Magyarország ebbe a kötélbe kapaszkodik! Vinni kell a beletörôdötteket, a kesergôket, a bizalmatlanokat, a reményteleneket is, mert belôlük lesznek a ráébredôk, a megerôsödôk, a megnyílók, s az erônk velük is megsokszorozódik! S nem csak belôlük, hanem a ma még csak készülôdô generációk tagjaiból — belôletek is, kedves fiatal barátaim! Legyetek büszkék hazátokra, múltunkra, ôseinkre, szüleitekre, nagyszüleitekre, akik megtartották ezt az országot. Legyetek jó emberek és jó magyarok! És akkor Magyarország — Kossuth szavaival — ismét olyan lesz, hogy „a pokol kapui erôt nem vesznek azon”. Szép ünnepet kívánunk mindannyiunknak!

Kozma Imre | a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetôje | 2005 Hogyan, milyen módon kötôdik a gyôri egyházmegyéhez? Nagyon érdekes volt az indulásom. Gyôrzámolyban nôttem fel. A plébánosom tudta, hogy pap szeretnék lenni, de egyetlen lépést sem tett azért, hogy a gyôri bencés gimnáziumba kerülhessek. Pedig nagyon bensôséges kapcsolatunk volt. Ezek után én egyéni késztetésre a Révai Gimnáziumba jelentkeztem. A bencéseknél akkor már évekkel elôre foglaltak voltak a helyek, így meg sem próbáltam. Mentem beiratkozni a Révai Gimnáziumba, mikor édesanyám azt mondja: Fiam, én elmegyek veled. A Széchenyi téren édesanyám azt mondja: Légy szíves, menj be

a templomba kicsit imádkozni. Mindjárt jövök. Mamám pár perc múlva jött vissza. Azt mondta: Légy szíves, gyere velem, mert a bencés gimnáziumban fogsz tanulni. Édesanyám a következôt csinálta: elvette a bizonyítványomat, fölment a bencések dísztermébe a beiratkozás napján, ahol egy hosszú asztal mögött ült Hollenda Barnabás igazgató és 8-10 tanár. Odaállt az igazgató elé, odatette a bizonyítványomat és azt mondta: Igazgató úr, nagyon szeretném, ha a fiúnk itt tanulhatna ebben a gimnáziumban. Állítólag az igazgató úr kinyitotta a bizonyítványomat, majd becsukta és azt mondta: A fia itt fog tanulni nálunk. Anyám lejött értem, légy

szíves gyere velem, felmentünk, akkor találkoztam elôször a tanárokkal. Kicsit remegve néztem körül a díszteremben, ahol Hollenda Barnabás igazgató úr közölte velem: Fiam, nálunk fogsz tanulni. Tehát csodával határos módon kerültem a bencés gimnáziumba és nagyon hálás vagyok. Nyugodt lélekkel mondhatom, életépítkezésem itt kezdôdött el. Nagyon jó osztályfônökünk volt, Lénert tanár úr, egy kiváló osztályközösségünk, ahol nagyon jól éreztem magam, befogadtak, mindenkivel jó kapcsolatom volt. Az életem ezalatt a négy év alatt alapozódott meg, raktuk le a fundamentumot. Csak hálával tartozom nekik. Soha nem fizettem tandíjat —

74

pedig akkor kötelezô volt —, s minden év végén még jutalmat is kaptam. Negyedikes koromban mondtam az igazgató úrnak meg az osztályfônök úrnak, énrám csak ráfizetett az iskola. Soha nem felejtem el Hollenda Barnabás igazgató válaszát: Fiam, egyszer még ebbôl haszna lesz a kereszténységnek. Egyenes út vezetett a szemináriumba? Igen, de a gimnáziumban soha nem fedtem fel, hogy pap szeretnék lenni. Csak az érettségi után, mikor megvolt a vizsga, akkor szóltam Csizmadia Gerônek, a hitoktatómnak, hogy én szemináriumba szeretnék menni. Hatalmasra nyílt a szeme. A

lelki atyám, Iréneusz atya tudta a szándékomat, de ôt megeskedtem, hogy nem mondja el senkinek. De aztán érettségi után jelentkeztem a szemináriumba, gyôrzámolyi lévén Esztergomba. Milyen volt az új környezet? Azt azért tudni kell, hogy a Szigetközben ragyogó papok barátságát élveztem, mint fiatalember, gimnazista. Azt is tudjuk, hogy az esztergomi egyházmegyének Szigetköz volt az internáló helye. Az összes nagyszerû pap az esztergomi egyházmegyébôl itt volt, vagy börtönbôl jöttek, vagy börtönbe készültek. Amikor én jelentkeztem a szemináriumba, körülbelül azzal a belsô tudattal

mentem, hogy nagy valószínûség szerint nekem is ez lesz az utam. Az esztergomi hat évet életem legszebb évei között tartom számon. Még akkor is, ha az utolsó szigorlat elôtt kirúgtak az egyetemrôl, államérdekkel ellenkezett, hogy doktori címet szerezzek. Ekkor határoztam el, hogy a szegények szolgálatába állítom az életemet. Kezdetnek két évet töltöttem Dorog bányán a legkegyetlenebb körülmények között, következett két év Zugliget, majd tíz év a pesti ferenceseknél — talán ez volt életem legszebb tíz esztendeje lelkipásztori szempontból —, ahol az egyetemi fiatalság részére elindítottam konferenciabeszédeket, majd tíz év

után Zugligetbe kerültem plébánosnak. Isteni csoda folytán én lettem az elsô budapesti plébános, aki nem volt békepap. A helyezés elôtt három hónappal közölte velem Lékai bíboros úr, hogy civil munkát kell vállalnom, mert az állam nem ad mûködési engedélyt a részemre. Három hónap múlva Zugligetben lettem plébános. Ezek a programok biztos, hogy valahol fölül készülnek. Zugligetben húsz esztendôt töltöttem. Itt éltem meg a kelet-német menekültekkel való találkozást, azok befogadását, a romániai forradalmat, a délvidéki háborút, de akkor már mint a máltai szervezet vezetôje. 1997 - ben pedig Irgalmas rendi szer-

zetes lettem, hogy egy újabb területen próbálkozzunk, az egészségügy területén. A döntésemben alapvetôen az motivált, hogy az Irgalmas rendet talpra állítsuk, a kórházaikból amit lehet, visszaszerezzük. Mára három kórházunk van Budapesten, Vácon és részben Pécsen. Többre nem is gondolunk. Hat év alatt négy taggal gyarapodtunk, hárman külföldön tanulnak, még hárman szintén ausztriai tanulmányukra készülnek. Úgy tûnik, valami elindult, építkezik a rend is. Budapesten húsz évig volt plébános. Mit gondol, mi egy nagyvárosi plébánia feladata?

Ez egy sajátos helyzet volt. Azért mehettem Zugligetbe plébánosnak, mert az akkor egy haldokló plébánia volt. Elsô vasárnap 100-150 ember volt a templomban, most mikor eljöttem, vasárnaponként 3500 ember járt misére. Magam képeztem ki 32 hitoktatómat. Minden hittan csoportnak saját hitoktatója volt, teológiailag képzett, de önkéntes emberek. Zugligeten teljesedett ki az a kezdeményezés, ami miatt a pesti ferencesektôl mennem kellett, a házasokkal való foglalatoskodás. A közösségünkhöz 2800 házaspár tartozott, 20 év alatt 2800 házasságból 3 válás volt, családonként 4,3 gyerek született. Egy csodálatos világ jött létre, de sajnos ez

76

unikum. Nekem az volt a célom, hogy arra az idôre készüljünk fel, mikor a papok száma kevés lesz, így olyan laikusok készüljenek fel szellemileg és lelkileg, akikre rá lehet bízni a közösségek életét. Ez sok egyházközségben meg is valósult az országban, de Magyarországon élünk, nem a magyar modellt vették át, hanem a spanyol házas hétvége kezdeményezést. Egy másik szempont, hogy a nagy városokban több templom van, a hívek tudnak válogatni. Ez azt eredményezi, hogy igen komoly felkészülésre van szüksége egy papnak ahhoz, hogy eredményesen tudjon dolgozni. A nagyvárosi tömegbôl létrejön egy igényes mag. Ôk csak oda

mennek, ahol igényesen osztják a lelki táplálékot. Ez nagyon nagy feladat a papok számára, aki ezt nem oldja meg, az elsüllyed, magára marad. A papi élet része a magas felkészültség és a kegyetlen sok munka. Rutinból szinte semmit nem szabad tenni. Említette az igényesen végzett liturgiát. Mások is mondják, hogy ez vonzza az embereket. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Három kórusa volt a templomnak, de soha nem voltak gitáros misék. Én a liturgiában ezt a zenei kultúrát nem tartom elfogathatónak. Ezzel nem akarom leértékelni a gitáros

muzsikát. Helye lehet találkozókon, összejöveteleken, külsô programokon, kirándulások alkalmával, szabadtéri programokon. A szentmisét, a katolikus keresztény liturgiát úgy ítélem meg, hogy higítja. Érzelmileg, hangulatilag biztos, hogy megérinti az emberek egy részét, de ezt ne keverjük össze a lelkiség mélyítésével. Nálunk nagyon jól megszervezett liturgia volt. Úgy mondhatnám, minden szentmisének koreográfiája volt. Sajátos szerepe volt az elôénekeseknek, sajátos szerepe volt a ministránsoknak, sajátos szerepe volt az egyik kórusnak, sajátos szerepe volt a másik kórusnak. Egészen sajátos feladatot kaptak a misén belül a

férfiak. Egy felépített, színes, ünnepélyes liturgia volt. Méltóságteljes volt, roppant egyszerû, de erôt mutató. Kifejezte, hogy ünnepelni jöttünk össze. Az igehirdetésben pedig soha nem a lelki elaltatásra törekedtem, hanem a felelôsségükrôl beszéltem, az ebben a világban elkötelezett helytállásról volt szó, ami mindig kemény elvárásokat fogalmazott meg. De azt gondolom, az emberek ezt is várják. Azt tapasztalom, hogy a kereszténységünkben az egyik legnagyobb probléma, hogy leszállított áron árusítjuk az értékeket. Így nem megy! Az emberek csak oda csatlakoznak, ahol feladatok vannak, amik teljesítéséhez az embernek

be kell vetni magát, meg kell feszítenie magát. Persze nyilvánvalóan látni kell, hogy ez értelmes. Konkrét feladatokat kell adni. Nem véletlen, hogy az egész Magyar Máltai Szeretetszolgálat ebbôl a közösségbôl nôtt ki. Ebben a közösségben 700 - 800 egyetemista volt, ôk alkották az egész Magyar Máltai Szeretetszolgálat magját. Egész közösségi és liturgikus életünk lényege ez volt: Nincs kereszténység karitatív tevékenység nélkül. Tehát összefoglalva: voltak a nagyon bensôséges, impresszionáló ünneplések és ugyanakkor ez folytatódott a hét folyamán egészen konkrét szociális feladatokkal.

Mielôtt találkoztunk, katolikus középiskolásoknak tartott lelkigyakorlatot. Mit mondott nekik? Nekik és tanáraiknak miben áll a felelôsségük? Azt próbáltam elmondani, hogy sajátos helyzetben vannak. Szekularizált világban élnek, ahol az ember lelkileg beteg. Ez a betegség abban áll, hogy világunkban az Istennek nincs helye. Így az ember lelkileg elszegényedik, hiszen az Isten a lélek. Az Istennel való kapcsolat gyógyítja meg az embert, így szûnik meg betegsége. Arról is beszéltem, hogy olyan világban élnek fiataljaink, hol a cél a jólét elérése, nem a "jóllét". Harmadszor pedig egy olyan világban élnek,

78

ahol a legnagyobb érték az önmegvalósítás, nem a közösség szolgálata. A kérdés adta magát: Egy így jellemezhetô világban mi a küldetése egy katolikus iskolának, egy diákcsoportnak? Szerintem ugyanaz, mint az Egyháznak, hiszen ôk sajátosan, specifikusan jelenítik meg az Egyházat, az egyházi közösséget. Márpedig az Egyház azoknak a közössége, akiket az önzés világából, pontosan az elôbb jellemzett világból mentenek ki. Az Egyház a kimentettek, kihalászottak, kifogottak közössége. Ez a közösség pedig ebben a világban a keresztény értékeket jeleníti meg, keresztény küldetéstudattal. Ez egyszerûen azt jelenti, hogy nem a sötétség fiai, hanem a világosság fiai va-

gyunk, nem magunknak élünk, hanem szolgálunk, hiszen az élet lényege a szolgálat. Krisztustól tanultuk, hogy egyikünk sem élhet önmagának. Amilyen mértékben ezt az ember magáévá teszi, olyan mértékben lesz élô tagja a közösségnek, olyan mértékben lesz ez a közösség valóban látható, jelzô közösség. Ha ez így mûködik egy katolikus iskolában, akkor arra az iskolára ennek a világnak polgárai, emberei fel kell, hogy figyeljenek. Lehetetlen, hogy ne vegyék ezt észre. Ezért nagy lehetôség, de nagy felelôsség is a katolikus iskola, ezért nagy a felelôsségük az iskolák tanárainak, diákjainak. Ezért nagy a felelôssége minden kereszténynek, az Egyháznak.

Lánczi Ágnes | a Magyar Rádió Gordiusz mûhelyének vezetôje | 2005 Tisztelt Hölgyeim! Tisztelt Uraim! Kedves Gyerekek! Drága Tanár Úr! Ezeket a fotókat nézegetve egy kép jelent meg elôttem. Kapaszkodunk felfelé a szerpentinen Javorinától a Kopa-hágó felé. Rekkenô a hôség, ritkaság ez a Tátrában július elején. Árnyék szinte semmi a kopár hegyoldalban és az út csak kanyarog fölfelé. Melegünk volt, de nagyon. Ennek ellenére kicsi csapatunk botanikailag mûvelt többsége pihenés nélkül, nagy izgalommal araszolt egyre feljebb és feljebb. A tét nem volt akármi. Ki pillantja meg elôször a turbánliliomot. Le voltam nyûgözve. Olyan emberekkel jártam tavaly nyáron a hegyekben, akik a gombostûfej nagyságú növényeket is meglátták a lábuk elôtt, mi több a nevüket is tudták és ismerôsként üdvözölték ôket.

És mekkora volt a csalódás, ha már elvirágzott a következô tisztás látványossága, az a szép sárga, sajnos a nevére én már nem emlékszem. Láttam a Tanár úr arcát, tettetett bosszankodását, ha valaki tétovázott egy egyébként mákszemnyi virágú, félig elszáradt növényke meghatározásán, de bujkáló mosolyát is, miközben a 17 éves Tamás a hegyi zergék életének rejtelmeit tárta fel elôttünk a Zöld tónál, vagy meghatottságát egy gyönyörû vers hallatán. Elkaptam, — vagy, hogy stílusos legyek lekaptam ezeket a pillanatokat, mert ezek az én fotóim itt bent, errôl a túráról, ahol mindenki — beleértve a nagycsoportos óvódás Ivánt is — nálam sokkal jobban ismerte a növényeket. Én „csak” szeretem és gyönyörködöm bennük. A kertemben próbálok életben tartani egy-egy

vadon élô, nekem kedves virágot. Hát mit mondjak, van amikor sikerül és van mikor nem. Meg kellene fogadnom Tanár úr szeretett barátjának Csapody Istvánnak hasznos tanácsát, amit a „Védett növényeink” címû könyve elôszavában oszt meg velünk: „Ásó helyett fényképezôgép legyen a fegyverünk!” Élt a múlt század elején egy angol író, D.H. Lawrence, aki azt írta valamelyik mûvében a természetrôl, hogy „a modern ember azt hiszi, az a virág akkor lesz az övé, ha letépi. Holott a természet csak akkor lesz a miénk, ha kellô távolsággal szemléljük. Mert a természet hatalmas és legyôzhetetlen.” A fényképezés a természetnek olyan megközelítése, amikor úgy szerezzük meg azt, hogy abban nem teszünk kárt.

80

A fotó azonban egy celluloid szalag vagy egy papírdarab és csak láttat. Nincsenek illatok, neszek, nem érezzük a levél bársonyosságát. De a látás egy nagyon furcsa, talán úgy is mondhatnám, bonyolult dolog. Kicsit pótolni vagy inkább helyettesíteni tudja a többi érzékszervünket is. Ezeket a képeket nézve, olyan mintha éreznénk az illatot, a szellô simogatását, a harmat hûvösségét, a madarak trillázását. Olyan mintha mi is ott lennénk. Térdelnénk, hasalnánk hosszú percekig a leánykökörcsin vagy a havasigyopár elôtt, keresve a legjobb szöget, a kedvezô fényeket, a megfelelô pillanatot. Pedig a fényképezés ezen a professzionális szinten egy magányos tevékenység. Úgy képzelem el, hogy Andrássy Péter elôször fejben készíti el ezeket a fotókat. Hiszen fontos, hogy mit akar megmutatni

közönségének, nekünk — a tájról, az állatokról és növényekrôl. A TERMÉSZETRÔL. Mert mindenrôl van mondanivalója, minden korosztálynak. De arra is mindig kíváncsi, mi mit tudunk és mit gondolunk a természetrôl. Ti gyerekek, minden nap látni fogjátok ezeket a képeket. Nagyon irigyellek Titeket, mert a Tanár úr fotóit ki kell ám érdemelni. Vetélkedôin a nyertesek jutalma egy-egy kép az Andrássy „kollekcióból”. Ti most elôlegbe kaptátok. Arra kérlek Benneteket, hogy írjátok le, mit gondoltok, mi jut eszetekbe ezekrôl a képekrôl. Írhattok arról is, merre kirándultok szüleitekkel, tanáraitokkal és ott mi mindent láttatok, melyik a kedvenc virágotok és melyik állatot szeretitek legjobban. Ha elkülditek nekem a Magyar Rádióba, ígérem a legjobbakat felolvassuk majd.

Lévai Anikó | gondolatok Udvardi Erzsébet kiállításának megnyitójára | 2011 Amikor a mestert megkérdezte egy gyáros, hogy mi a foglalkozása, a következõt válaszolta: — Az emberiparban dolgozom. — Az meg, könyörgök, ugyan meg micsoda — kérdezte a gyáros megrökönyödve. — Gondolj magadra — felelte a Mester. A te erõfeszítéseid jobb eszközöket produkálnak, az enyémek jobb embereket. Tisztelt Mûvésznõ, Kedves Erzsébet! Kedves Egybegyûltek! Nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöm Önöket, és köszönöm, hogy meghívtak ide maguk közé. Köszönöm, hogy — Antony de Mello jezsuita szerzetes kifejésével — az emberipar szorgos munkásai, az emberipar szolgái között lehetek a mai nap.

Az emberipar szolgái között, akik mindig alkotnak, sohasem rombolnak, mindig hozzáadnak, sohasem elvesznek, mindig áldozatok, sohasem paraziták. Mindig a bennünk lakozó jót szólítják meg. Az embereket jobbá tenni, szolgálni sokféleképp lehet: jócselekedetekkel, lehet felemelõ szavakkal, és lehet mûvészettel, némán. Akárcsak Udvardi Erzsébet. A festészet ugyanis, tisztelt hölgyeim és uraim, a néma gesztusok mûvészete. Másképp fogalmazva: szenvedélyes vágy a közlésre az elszánt hallgatás eszközeivel. Valaki így fogalmazta meg a festészet kvintesszenciáját. Festeni annyit tesz, mint vállalni a néma szolgálatot. Ám ez a némaság a legkevésbé sem lemondás és fogyatékosság.

Azért van rá szükség, mert éppen azokat a dolgokat kívánja kifejezni, amelyeket a nyelv önmagában soha sem mondhatna el: a kimondhatatlannal kíván adni. A nyelv tudniillik azt az erényét, hogy nagyon is világos és kijelentõ kommunikáció, csak súlyos megkötések árán érheti el: csupán az általános közlésekre kénytelen hagyatkozni. Hiszen gondoljunk csak bele: már egy szín meghatározott árnyalata is kimondhatatlan! A fény, a teremtõ energia, a transzcendens leírása pedig szinte kivitelezhetetlen feladat. A festészet, a szolgáló mûvészet tehát ott kezdõdik, ahol a nyelv végzõdik: saját alázatos némasága húzza össze, mint egy rugót, hogy azután a kimondhatatlan dolgok sugallatán keljen

82

szárnyra és emelkedjen a magasba. Akárcsak egy angyal. Semmi helyénvalót nem érthetünk meg tehát egy festménybõl, nem részesülhetünk az adományban, ha nem azzal kezdjük, hogy lelkesen tiszteljük eredendõ némaságát. Ne várjuk tehát egy képtõl, hogy magától értetõdõen, a mi megértésére irányuló erõfeszítésünk nélkül kijelentse szándékait. Nekünk is közelednünk kell, másképp fogalmazva: el kell fogadnunk néma szolgálatát. A festészet gyönyörûsége, hogy örökös hieroglifa számunkra: megállás nélkül értelmezzük a látottakat és az azok mögött megbúvó titkot. A festménybõl tehát folyamatosan áradnak, buzognak a jelek felénk: igen, a néma alkotás állandóan beszél hozzánk.

Tisztelt Egybegyûltek! Huxley, a „Szép új világ” szerzõje kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szûkül. Már nincs messze az az idõ, mondta, amikor a csend a Földrõl tökéletesen eltûnik, és boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. Nos, nem tudjuk, hogy a jeles szerzõ mire is alapozta a számítását, és azt sem, hogy ezek alapján a csend köre vajon meddig is terjed, de az biztos, hogy itt megõriztek nekünk, valamennyi betérõ zarándok számára egy szigetnyi csendes, néma áhítatot. Csak az angyal beszél hozzánk ragyogó színeivel, tiszta fényeivel és mindenekelõtt nemes, lélekemelõ céljával. Köszönet érte!

M. Kiss Sándor | történész | 2008 Tanár Úr, kérem, ismertesse a gyôri népmozgalom elsô eseményeit és körülményeit! A forradalom 1956. október 24-én és 25-én terjedt át vidékre, amellett, hogy az elsô lövések nem Budapesten, a Rádió épületénél, hanem Debrecenben dördültek el október 23-án este 6 óra tájban. Gyôrött október 25-én csütörtökön délután hatalmas tüntetés kezdôdött: diákok, munkásfiatalok, üzemi dolgozók, hivatalnokok nemzeti színû lobogók alatt vonultak fel a város fôútvonalain. A tüntetés célja a Nagy Imre-kormány támogatása, a szovjet csapatok kivonulásának és a pártapparátus meg-

tisztításának követelése, a nemzeti függetlenség visszaállítása és a politikai foglyok kiszabadítása volt. A Vagongyár felôl érkezô tömeg elôtt a Bisinger sétányon — az 1957. december 31-én ártatlanul kivégzett — Tihanyi Árpád tanár elszavalta a Nemzeti Dalt és a Szózatot, majd a Városházáról levették a vörös csillagot. A szovjet emlékmûrôl ugyanekkor távolították el a gyûlölt rendszer jelképét. A tömeg egy része a megyei pártbizottság székháza elé vonult, ahol Földes Gábor, a gyôri Nemzeti Színház rendezôje szavalta el Petôfi költeményét. Az emberek másik fele a börtön elé ment, hogy a rabokat kiszabadítsa.

Itt dördült el a sortûz… Mit árulnak el az iratok az eseményrôl? Kik áldozták életüket? Az emberáradat fegyvertelenül érkezett a börtön elé. A sokaságtól megrémülve a börtön ÁVH-s parancsnoka tárgyalásba kezdett a felkelôk küldötteivel, és ennek eredményeként megindult a fogolyszabadítás. A tömeg örömmámorban fogadta a rabokat. Dokumentumokkal bizonyítható, hogy ekkor telefonértesítésre a megyei fôosztályról belsô karhatalmisták indultak el gépkocsival, hogy a börtön elôtt tömeget oszlassanak. A Baross-hídról a börtön épületének utcájába fordulva a gépkocsi nem tudott áttörni a tömegen. Ekkor a levegôbe adtak le egy sortüzet,

84

miközben az egyik karhatalmista még a börtön épülete elôtt közvetlen közelrôl tarkón lôtte a 18 éves Halász Ödönt. A ávósok a börtön elôtt hagyták a tehergépkocsit, platóján fegyverekkel. A 20 éves Máté Mária felugrott a lôszerekért a kocsira, és ekkor egy célzott lövés halálra sebezte. Ezt követôen a tömeg — az ávós teherautóról szerzett — gránátokat dobálta az épületre. Ekkor dördült el a börtön ablakaiból a sortûz, amely a 27 esztendôs Szabó Béla halálát okozta. Ki oldotta meg a feszültséget? A börtön védôi nem hívtak segítséget sem magukhoz, sem a sebesültekhez. A pártbizottság sem tett semmit a helyzet meg-

oldásáért. Egyedül Földes Gábor jött az épülethez és közvetített. További politikai foglyok szabadítását intézte, majd csillapította a tömeget. Mindkét oldalról sok ember köszönheti neki az életét. Másnap, október 26-án ugyanezt a békítô, közvetítô szerepet vállalta el a közismerten tragikus mosonmagyaróvári sortûz után is. „Jutalma” 1958. január 15-én kötél lett. Hogyan lett Gyôr a szabadságharc egyik vidéki központja? Október 26-án délelôtt újabb tüntetés kezdôdött a Városháza elôtt, ahonnan a tömeg a Baross-hídon át a Rákóczi- (közismertebb nevén a Frigyes-) laktanya érintésével Nádorvárosba, a ÁVH megyei szék-

háza elé vonult. Szerencsére véres konfliktus nélkül sikerült az épületet elfoglalni, és az ôrséget lefegyverezni. A pártbizottság vezetôi Csehszlovákiába menekültek. Aznap délben Szigethy Attila vezetésével megalakult az Ideiglenes Nemzeti Tanács, mellyel Gyôrött egy új, a fôvárosi döntési helyektôl független hatalmi központ jött létre. Ennek kompetenciáját látszólag mindenki elfogadta. A város üzemeiben sorra szervezôdtek a munkástanácsok. Október 30-án Gyôrött a Dunántúl nemzeti tanácsaiból, valamint Borsod megye, Bács-Kiskun megye és a Csepeli Nemzeti Tanácsok küldötteibôl — szintén Szigethy vezetésével — megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács.

Hány sortûz dördült el országosan? Miért lényeges a vidék forradalma? Kutatásaink szerint hazánkban 1956. október 23-a és 29-e között hatvannál több sortûz dördült el. Az elsô napokban fôleg objektumvédô és tömegoszlató sortüzek voltak, addig az utolsó két napon az elrettentés és a bosszú dominált a hatalom részérôl. A vidéki megmozdulásokon hatalmas tömegek biztosították támogatásukról a Budapesten fegyverrel is harcoló felkelôket. Emellett a kommunista párt és az állam vezetôi számára egyre világosabbá vált, hogy szó sincs itt néhány ellenforradalmár randalírozásáról, hanem országos tömegmozgalom bontakozott ki, amely éppen fegyelme-

zettsége és mértékletessége következtében öltött mind félelmetesebb méreteket. A vidék nem vált az állandó fegyveres konfliktusok színhelyévé, ezért az általános követelésekbôl inkább lehetett következtetni a nép politikai akaratára és céljaira, mint a harcoló fôvárosban. Ennek ismeretében döbbenetes az ÁVH és egyes politikusok viselkedése: ôk a felelôsek azért, hogy a fegyvertelen, békés tömegdemonstrációk az ország jó néhány városában és falvában vérfürdôvé változtak. A forradalom leverésének kezdete, november 4-e utáni sortüzek már más összefüggésben vizsgálandók. Medgyesy-Schmikli Norbert

86

Makovecz Imre | építész | 2003 Mikor döntötte el, hogy építész lesz? Sose döntöttem el; az apám döntötte el az egészet. Azt mondta, hogy menjek építésznek, az legalább nem lesz szegény, mintha valami mûvészfélének mennék. Nincs túl késôn, például a gimnáziumban dönteni errôl? Szerintem semmi nincs késôn, mert azt nem lehet tudni, hogy az embert a hajlama, sorsa, hova viszi. Mi hatott leginkább a stílusa kialakulására: a magyar népi építészet, vagy korábbi mesterek mûvei, például Kós Károly?

Egyik sem. Se Kós Károly, se a népi faépítészet nem hatott rám. Az, hogy az ember milyen stílust, milyen formavilágot alakít ki a maga számára, elsôsorban hajlam kérdése. Másodsorban pedig az a kérdés, van-e benne erôs szándék arra, hogy példaképet válaszszon magának. És az élô példakép az igazi! Tehát nem a történelembôl elôszedett személy, hanem olyan, akit utánozni tud.; mert az ember az utánzásból lesz. Egész kis korától fogva, élete végéig igyekszik utánozni valamit, ami elérhetô vagy sem. Az én számomra

néhány tanár, szülôk, a táj együttes hatásának eredményeképpen teszem egy életen keresztül, amit teszek. Hogyan fogadta a magyar közvélemény a stílusát? Akinek dolgoztam, annak mindig nagyon tetszett a munkám... A „magyar közvélemény” pedig összetett dolog. Vannak, akik utálják a munkásságomat — fôleg a képzett, hogy úgy mondjam: „belvárosi értelmiségiek”, akik inkább egy internacionális, a helyhez semmivel nem kötôdô világban hisznek; ôk nem szeretnek. De

88

azok az emberek, akiknek dolgoztam, azok igen. Külföldön hogyan vélekednek a munkáiról? A 70-es évek vége óta ismeri ôket az építészeti közélet. Úgy vélik, hogy a szerves, vagy organikus építészet, amit már nem csak én, hanem mások is mûvelnek, a kor kérdéseire az egyik olyan választ adja, amely lehet, hogy a jövendôt jelenti; tehát egy alternatíva a sok változat között. Számon tartják a munkánkat, benne vagyunk egy ilyen szellemi körforgásban.

Néhány épületét, sajnos, felgyújtották. Vannak haragosai vagy irigyei? Nem tudok róla. Az égetések szinte kizárólag biztosítási csalásról szólnak. Sehogy, mert egyik napról a másikra döntött úgy a kormány, hogy minket bíz meg vele. Két hét állt rendelkezésünkre a vázlatterv elkészítéséhez. Ilyenkor nem készülôdik az ember, hanem dolgozik, mint a bolond, hogy az eszébe jusson valami. Milyen új tervei vannak?

Most a legfontosabb, hogy Romániában épül egy templom, és még sokféle más munkát is végzünk. A romániai épületek szépen növekednek, noha szégyenszemre az anyaország egy fillért sem adott hozzá, hanem Bukarest adja a pénzt a szeredai templomhoz és máshoz. Van olyan épület, amelyet nehezen fogadtak el? Van, de az már a múlté, mert a kommunista világban nem volt szabad olyan épületeket tervezni, amilyeneket én szerettem. Az Aczél-féle kultúrpoliti-

ka, és a Bondor József-féle politika ezeket számûzte. De nagyon kacskaringós utakat kellett bejárni ahhoz, hogy az ember végig tudja vinni, amit akar. Én az állásomat is elvesztettem a sárospataki mûvelôdési ház miatt, de nem volt semmi baj, mert befogadott a Pilisi Állami Parkerdô Gazdaság. Itt, az országban elôször, létrehoztunk egy olyan kis üzemet, ahol ragasztott faszerkezeteket gyártottak. Úgy kerültem vissza az épülethez, mint az egyik alvállalkozó embere... Ki lehetett játszani a kommunistákat, mert azért közöttük

is akadt olyan, akivel együtt lehetett mûködni. Melyik a legkedvesebb épülete? Nincs ilyen. Most talán a legfontosabb a számomra egy Alexandria melletti, keresztény templom, amit meg is rajzoltam, és el is küldtem már; hamarosan a kopt pápa elé kerül, és valószínûleg elfogadják. Errôl annyit érdemes tudni, hogy a Kr. u. 2. század óta Egyiptomban létezik egy keresztény egyház, amelynek önálló világa alakult ki. Bizonyos okoknál fogva sem a nyugati, sem a keleti egyházak nem

fogadták be. A kopt egyház nagyrészt Tamás evangéliumára épül, és a gnosztikusok bizonyos gondolatait, amelyek átfedésben vannak az egyiptomi beavatás bizonyos formáival, a nyugati kereszténység kilökte magából. Ez a kopt egyház Kr. u. 600 óta él az iszlám tengerben... Jártam ezekben a sivatagi kolostorokban, és van, amelyikben csak kettô, de olyan is, amelyikben 140 szerzetes él — Édent teremtve a falakon belül, gyógyítva az ara-

90

bokat, és ördögöt ûzve... Nos, ezeknek az embereknek terveztem a templomot, és a szerzeteseknek a cellákat, egy körülkerített Ízisz szentély közepén. Meglehetôsen pikáns feladat ez nekem, európai, hívô katolikusnak... Most egy istentelen, ostoba, globalizációs diktatúrába megyünk bele, amelyben kihúzzák alólunk a szellemiség talaját, és soha még olyan aktuális nem volt ez a fohász, amely valahogyan kiiktatódott a szentmisébôl: „Szent Mihály ark-

angyal védelmezz minket a küzdelemben, a Sátán gonosz kísértése ellen, légy oltalmazónk, esedezve kérünk, parancsoljon neki az Isten..." Szükségünk lenne erre a fohászra, mert a démonizált, áruló angyalok körüljárnak a világban, igyekeznek megrontani minket, és Isten erejével kell visszataszítani ôket a kárhozat helyére, mert különben baj lesz... Kinczer Ágnes

Móser Zoltán | fotómûvész | 2005 Mondottam ember... Képek Madáchhoz Móser Zoltán fotómûvész állandó kiállítása látható iskolánkban Madách Imre: Az ember tragédiája címû mûvének ihletésében. A kiállításon 36 fotó látható — 12 férfi, 12 asszony, 12 angyal — 36 Madách- mondattal kisérve. A 36 mondat és a 36 fotó ars poétika, mûvészi hitvallás az emberrôl, a tragédia mûfajról. 12 mondat Évától, 12 mondat Ádámtól, tehát 24 mondat az embertôl, nem feledve, hogy az ember antroposz, felfeletekintô. Felfeletekintô, aki álmodik, tervez, jövôbe néz, lelki, szellemi értékeket ke-

res és ezekbôl építkezik. Sajnos, ma már nagy érdem, hogy ez a kiállítás nem tagadja az ember transzcendenciára figyelését, ellentétben a budapesti Nemzeti Színház most játszott elôadásával, melynek szövegébôl minden erre utaló mondatot kihúztak (mint azt Jelenits István kimutatta A Tragédia halála? címû tanulmányában. Vigília, 2002/7.). A további 12 mondat természetesen Lucifertôl való, de korántsem természetesen angyal ábrázolásokkal párosítva. Ami mégis alátámasztja az Angyal-Lucifer párhuzamot,

az Móser Zoltán emberrôl és tragédiáról alkotott képe. Móser nagyon jól tudja, hogy nem igaz a felvilágosodás által elterjesztett blöff: az ember jónak születik. Nem, nem születik jónak, nem a társadalom teszi rosszá, hanem születésénél fogva hordozza a jóra, de a rosszra való hajlamot is. Hiába akar jó lenni, elôbb-utóbb elkövet valami bûnt, hiába él tisztán, valamikor szembetalálkozik a rosszal. Ez a realitás, ez az áteredô bûn üzenete. Erre az emberképre lehet stratégiát építeni. Felké-

92

szülve a gonosszal való találkozásra, hogy ne akkor essünk kétségbe, amikor utolér, hanem ha jön, önérzetesen fel tudjuk venni vele a harcot. Erre figyelmeztet Lucifer, errôl hoz hírt. A hírhozó pedig angyal. Ez az angyali hír persze arról szól, hogy önmagunkat nem tudjuk legyôzni, de küzdenünk kell és bízni. Hiszen ez e küzdelmes bizalom nyithat csak perspektívát, csak a gondviselésbe vetett bizalom pótolhatja az emberi természet rosszra való hajlamát. A tragédia mûfaj csak a

transzcendenciára figyelve értelmezhetô, hiszen a katarzis soha nem az anyagiság, hanem a lélek világában születik. Hogy akár többször is megszülethessék, a kiállítás anyagából — Jelenits István kísérô tanulmányával — igényes album készült. Ezt lapozgatva újra elmondhatjuk Ádámmal: „e kebelben / A lélek él, — e kínos, szent örökség. / Mit az egekbôl nyert a dôre ember — , / Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni, / S csatára kél a renyhe élvezettel.”

Nagy Gáspár | költô | 2005 A rendszerváltás idején 1989-ben megjelent kötete elôszavában olvasható, hogy amikor 1968-ban a Varsói Szerzôdés csapatai — köztük a magyar hadsereg — bevonult Csehszlovákiába „elfoglal Közép-Európa”. Azóta is úgy tûnik, hogy költészetének fókuszában ez a történés áll. Mit jelent ez pontosan? Ennek a tájéknak a népei hasonló cipôben jártak a szovjet megszállás idején. Azóta pedig a szabadság dzsungelében egyformán kaszaboljuk egymást kívül is, belül is, de fôleg belül. A magyar nemzet történelmével, sorsával kapcsolatban pedig azt mondhatom, hogy az mindig meg kellett hogy érintse a költôket Balassitól kezdve napjainkig. Azokról a gondokról

nem lehet nem beszélni, amelyek a magyarságot érintették. A Trianon óta eltelt esztendôk pedig olyan terhet rótak ránk, mely elôl magyar költô nem térhet ki. Az elmúlt 14 év, amelynek sok szempontból örülünk, de legalább annyi keservünk is van vele, azt igazolja, hogy Közép-Európa továbbra is elfoglal. Ugyan ezekkel a gondokkal küzdenek a lengyelek, a csehek, a szlovákok, az un. Duna menti népek, akiket Németh László tejtestvéreknek nevezett. A Szabadrabok címû kötete 1999-ben jelent meg, mely összegyûjtött verseket tartalmaz. Ekkor fontosnak érezte, hogy a címlapon szereplô betûtípus megfeleljen a Petôfiék által használt 1848-as

betûtípusnak. Mit jelent manapság Petôfihez kötôdni, csatlakozni? A kötet borítójának tervezôje Orosz István barátom találta meg a Nemzeti dal betûit, melyet annak idején a Heckenast nyomdában használtak. Valóban úgy gondoltam, hogy abban a harminc évben, mikor az én költészetem született, mi egy különös, szabad rabságban éltünk. Mûvész emberként talán valamivel többet érzékelhettem, láthattam a világból, több bajt vettem észre s ezt próbáltam kimondani. Ugyan ekkor a koordinátákat is pontosan láttam, hogy hogyan mérték be nekem, s a falak hol vannak. Ezekbôl próbáltunk kiszedni téglákat, döngetni, ahogy lehetett. Megfelelô következményei voltak ennek.

94

Errôl a tevékeny idôszakról érzem úgy, hogy a szabad rabság idôszaka volt. Petôfi úgy tette még fel a kérdést, hogy rabok legyünk vagy szabadok. Mi ezt a kérdést nem tudtuk feltenni 1968 után, hanem a „szabadrabság” különös egyvelegét éltük. Ezt mások a legkedvesebb barakknak hívják, de tudjuk, hogy nem volt az egy cseppet sem kedves. Erkölcsileg málasztotta az embert. Mûvész embert, egyszerû embert, mindenkit. 2002-ben összegyûjtötte 1956-hoz kapcsolódó verseit. Nyíltan beszélünk már ’56-ról? Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból pedig elég nagy szomorú-

ságom, hogy mégsem. 1956-ra még mindig különös gyanú vetül. Akár a visszaemlékezôk tudatában, akár azokéban, akik öreg emberek acsarkodásának látják ezt a történetet. Egyre több objektív munkának kell megszületni 1956-ról, hogy a fiaink, unokáink tisztán lássanak. De gondoljunk bele, a XX. században ez a 13 nap volt a magyar nemzetnek a legszebb hôsi felemelkedése, amihez bizonyos szempontból 1989-ben is tudtunk csatlakozni. A világban sokkal nagyobb híre volt ennek. Néha csak füstje és nem lángja, mert segítség alig érkezett. De azért a legjobbak — egy Albert Camus vagy mások — tudták, hogy ez a kis nép mit cseleke-

dett. Büszke vagyok a nemzetemre, hogy a XIX. században — 1848/49-re gondolva — és a XX. században — 1956ban — megcselekedtük, amit kellett, volt energiánk és véráldozatunk, hogy megtegyük. Azt hiszem, errôl méltósággal, tisztességgel kell szólni. Nem összekeverve a barikád két oldalán álló embereket. Az igazságot kell mondani. Sajnos tudni kell, mindig voltak ilyen magyarok és olyan magyarok. A kettô nem keverhetô össze. 2002 karácsonyán jelent meg „Amíg fölragyog a jászol” címû karácsonyi kötete. Nehéz lehet minden évben újat mondani karácsonyról.

Nem is egy év alatt mondtam ezeket a verseket. Amikor Keresztes Dóra grafikusmûvész gyönyörû képeihez öszszeszedtük a verseimet, született meg a könyv. Én adventet, karácsonyt a családi és magánéletben is a legmeghittebb ünnepkörnek tartom. Azt gondolom, errôl a legkisebbeknek, nagyobbaknak vagy öregeknek mindig lehet valami újat mondani. Mindig úgy készülök adventra és karácsonyra, hogy az életemen tudok valamit jó irányba változtatni. Azt hiszem, hogy mindenkiben az egy elemi emberi vágy, hogy közelebb kerüljünk a jósághoz, az igazmondáshoz, a jászolhoz. Ha így van, talán el is jutunk a jászolig.

Ön a Hitel folyóirat egyik szerkesztôje. Sokan ezt a lapot tartják/tartották a rendszerváltás folyóiratának. Ez a rendszerváltás folyóirata volt valóban. 1988. november 2-án Illyés Gyula születésnapján indultunk több éves kérelem után. Egészen 1991-ig, míg igazán kialakult a pártstruktúra, a Hitel minden egyes demokratikus pártnak helyt adott. Aztán jöttek más folyóiratok, napilapok s mi 1992-ben kimondottan szépirodalmi periodika lettünk. 2003-ban a 15. évfordulónkat ünnepeltük egy szép, vastag, jubileumi számmal. Nagy csoda, hogy ezekben a viharos esztendôkben egy folyóirat megél 15 évet. Büszkén mondom, hogy a Hitel van, s talán még az olvasóinknál is van hitelünk.

Az elmúlt 20 év legfontosabb pillanatai

Az elsô tanévnyitó | 1993. augusztus 27.

Takács István, iskolánk igazgatója | 1996. február 1-tôl Az elsô gimnáziumi osztályok

II. János Pál pápa látogatása Gyôrben | 1996. szeptember 7.

Elsô szalagavató iskolánkban | 2000. január 21.

Elsô ballagás iskolánkban | 2000. május 12.

Németh József atya bemutatása | 2001. április 2.

Veni Sancte | 2001. augusztus 29.

Óvodánk indulása | 2001. szeptember 13.

A gimnázium épülete | 2003. augusztus 26.

Költözés | 2003. augusztus 26.

A gimnázium épületének felszentelése | 2003. október 3.

10 éves jubileum | 2004. április 23.

Mádl Dalma | 2004. április 23.

Szokolay Sándor és iskolánk énekkara | 2004. április 23.

Színházi elôadás | 2004. április 23.

Nagy Gáspár | Diákdal írója | 2004. április 23.

Prohászka-kép avatása | 2004. október 15.

Kápolnaszentelô | 2010. április 23.

Kápolnánk napjainkban | 2014

10 éves iskolánk énekkara | 2010. május 29.

Comenius projekt

Udvardi kiállítás megnyitója | 2010. december 3.

Karácsonyi bélyeg | 2010. október 28.

Karácsonyi bélyeg | 2012. november 5.

Vendégeink voltak a POLITIKA világából

Kövér László

Orbán Viktor

Pokorni Zoltán

Szijjártó Péter

Pozsgai Imre

Rogán Antal

Vendégeink voltak a TUDOMÁNY világából

Adamik Tamás

M. Kiss Sándor

Szigethy Gábor

Maróth Miklós

Papp Lajos

Németh György

Vendégeink voltak a MÛVÉSZETEK világából

Eperjes Károly

Udvardi Erzsébet

Makovecz Imre

Szokolay Sándor

Jókai Anna

Kányádi Sándor

Vendégeink voltak a HITÉLET világából

Lipp László

Kozma Imre

Bíró László

Barsi Balázs

Legeza József

Korzenszky Richárd

96

Németh György | történész | 2014 Professzor úr, alapkérdéseket szeretnék érinteni: miért sötétbôrû az egyik király, miért lett szerecsen, miért vannak ôk hárman és miért királyok? Talán kezdjük az elsôvel! Hogy lett az egyikbôl szerecsen? Tényleg az volt-e? Eredetileg csak annyi szerepel az Újszövetségben, hogy mágusok jöttek keletrôl, nem derült ki az, hogy hányan vannak, nem derül ki az, hogy királyok, sôt kifejezetten bölcsekrôl van szó. A nevük meg végképp nem ismert a bibliai hagyományban. Ez tehát késôbbi, középkori eredetû, az is, hogy neveket találnak, az is, hogy

hárman vannak, és tulajdonképpen, ami a legkorábban jelenik meg, az az, hogy valamilyen módon királyok. Ez lépcsôzetesen, fokozatosan alakul ki a hagyományban, tehát nem úgy van, hogy valaki egyszer csak leírja, hogy ôk királyok. Az Újszövetség mindig az Ószövetség által értelmezôdik. Origenész, az egyházatya volt az, aki elôször utal arra, hogy három király jelenik meg az Ószövetségben, és akkor ezek tulajdonképpen misztikus értelemben valamilyen módon jelképezhetik azokat, akik eljönnek a kis Jézushoz. Mert hiszen azt mondja az egyik zsoltár, hogy királyok

fognak szolgálni a majd megszületendô Messiásnak. A pásztorok, akik összegyûlnek a kis Jézus elôtt, ôk nem felelnek meg a királyoknak, de három napkeleti bölcs az már megfelelhet. A szír hagyományban már teljesen egyértelmûen név szerint megmondják, melyikük melyik országnak a királya volt. A szír hagyományban jelenik meg legelôször, az egyikük sötét bôrû, mert emlékezzünk Sába királynôjére, hát ô is sötét bôrû volt. Ezt itt Európában a nyugati kereszténység nem tudta, ôk azért tekintették az egyiküket sötét bôrûnek, mert sábai volt. A nyugati hagyományban a

98

bôrszín az egyrészt azért jelenik meg, mert Beda, Venerábilis a 8. században azt írja, hogy misztikus értelemben a három bölcs a három kontinensnek felel meg. Akkor csak három kontinenst ismertek. Európát, Ázsiát és Afrikát. Ebbe már beszivároghat az, hogy aki Afrikát képviseli, az ne legyen fehér bôrû. De ô nem mondja, hogy Afrikából érkezett a király, hiszen a Bibliában az szerepel, hogy keletrôl érkezett, és hát Afrika nem keletre van Betlehemtôl. Viszont egy másik szerzô ugyancsak a 8. században leírja, hogy tulajdonképpen három életkornak felel meg. Tehát az egyik fi-

atal volt, a másik középkorú, a harmadik öreg. De ô ezt nem így írja le, hanem, hogy az egyikük fehér hajú, fehér szakállú ember volt. A másikuk meg szakáltalan ifjú, kicsit vöröses hajú, a harmadiknak barna haja, barna szakálla volt. Csakhogy a szerzô nem tudott jól latinul, ezért a barna szót lehet úgy érteni, hogy a szakállnak a jelzôje, de lehet úgy is, hogy az egész embernek, vagyis vagy egy szakállas néger vagy egy barna szakállú ember. Ez egy félreérthetô megfogalmazás volt, és amit félre lehet érteni, azt félre is értik egy idô után.

Albertus Magnus, a kölni egyetem alapítója mit mondott a történetrôl? Albertus Magnus Kölnben látta a háromkirályok szarkofágját. A háromkirályoknak az ereklyéit még Nagy Konstantinusnak az édesanyja ásta ki és hozta el akkor Konstantinápolyba, onnan Milánóba került, majd Kölnbe megérkeztek ezek a koponyák. A mai napig ott vannak az ereklyetartó szarkofágban. Annak a közepén volt egy csodálatos kámea, egy faragott féldrágakô, amelyen Albertus Magnus szerint a háromkirályok voltak ábrázolva. Kettô fehér

volt, a harmadik meg fekete. Valóban azon a csodálatos faragott kövön volt egy barna szakállú, barna bôrû alak, mint egy sisakdísz. Tehát ô nem harmadik alak volt, és ma már tudjuk, hogy ez a kô, amit egyébként elloptak Kölnbôl és most a bécsi múzeumban ôrzik, ez a kô valójában II. Ptolemaiosz egyiptomi királyt és a feleségét, II. Arsenét ábrázolja, és a királynak a sisakján díszként szerepel egyébként ez egy Ammón isten alak, de valóban a sisak az barna, így Ammón is barna, nemcsak a szakálla, hanem a bôre is.

Hogyan alakult a bölcs, a mágus, a király megnevezés története? A mágus, az a bibliai hagyomány. A médeknek, tehát a perzsákkal rokon népnél, a papi kasztot hívták mágoszoknak. A mai mágus szó inkább bûvészt jelent, de valójában ezek bölcs papok voltak. A görögök oldaláról nézve olyan bölcsességgel rendelkeztek, amely a görögök számára felfoghatatlan volt, egyszerûen azért, mert a médek nem hittek ember alakú istenekben, és nem tudták, a görög meg tudta, hogy lehet csinálni szobrot Aphroditéról vagy lehet egy szobrot

csinálni Apollónról, de milyen az, amit nem lehet ábrázolni. Ennél még az egyiptomi is jobb, mondták, mert az egyiptominak lehet, hogy állatfeje van, de legalább meg tudom fogni, viszont ez megfoghatatlan. Így a görög nyelvben fokozatosan kialakul, hogy ez már nem méd papot jelent, hanem általában bölcset. A király legelôször képi ábrázoláson a 970-es években egy bizánci kódexben jelenik meg. A kölni kultusz hogy alakult ki? A kölni kultusz az egy nagyon érdekes dolog. Ennek még építészettörténeti következménye is van. Miután megérkezett a

100

11., 12. században ez az ereklyecsoport, olyan tömegû zarándok lepte el Köln városát, hogy egyszerre nem fértek el az amúgy nem kisméretû dómban. Ezért kezdték el építeni a ma látható hatalmas gótikus katedrálist. Nagyon érdekes, hogy elôször az apszis, tehát az a félkör alakú hátsó része készült el, hiszen közben a templom további részében, tehát a régi templom további részében folytak a szertartások. Oda állították be ezt a szarkofágot, amely az 1200-as évekre készült el. Akkor beállították a 13. században arra a helyre és a mai napig ott van. Valóban benne van a három koponya és az a textil,

amibe ezek bele vannak normálisan csavarva. Nem lehet látni, mert az ereklyetartó eltakarja, van egy fedele, amit nagy ünnepeken lehajtanak és olyankor lehet látni a három koponyát. A textil, amibe bele vannak csavarva, az valóban 4. század eleji, tehát az az idôszak, amikor Nagy Konstantinusnak az édesanyja megtalálta ôket. Jött a sok-sok zarándok. Amikor elkészült a szarkofág, akkor az idegenvezetôk mutatták, a helyi szerzetesek elmagyarázták, hogy az ott középen, azt megmondta Albertus Magnus, hogy az a három királyt ábrázolja és ettôl kezdve mindenki látta, hogy a harmadik király, az néger.

Papp Lajos | szívsebész | 2013 Hogyan gondolkodik Papp Lajos a szívrôl? Elmesélte, hogy sok ezer emberszívet tartott már a kezében, de sosem volt biztos benne, hogy ez jogában áll-e. Hiszen a szív a fogantatás harmadik hetétôl dobog, egészen a halálig. Ô pedig leállította azt, majd megpróbálta újraindítani. De van-e joga ezt megtenni, ha nem teljességgel biztos benne, hogy ismét el tudja-e indítani? — kérdezte magától. Hiszen bármennyit is tanult, ez mindig csak emberi tudás lesz, és hiába volt az a célja, hogy halál nélkül operáljon, tudása — és senki tudása — nem közelítheti meg Istenét. Ennek megfelelôen nem is volt képes mindenkit megmenteni. Azt is elmesélte, hogy

hogyan zajlottak az általa végzett operációk. Elsôként lehûtötték a szívet, majd ebben az állapotban végezték el rajta a mûtétet. Ekkor következett a szív újraindítása, felmelegítése. A doktor úr elmondta, hogy ô mindig a saját kezével melegítette fel a beteg szívét, és minden alkalommal a Teremtô segítségét kérte. Ezután elgondolkozott azokon a kérdéseken, hogy vajon hol lakik a lélek, vagy egyáltalán mi is az a lélek? Valamint azt is elmondta, hogy ezekre kérdésekre mi nem fogunk itt választ találni, hiszen csak a racionális világot ismerjük, a metafizikai világot nem. Ezen — véleménye szerint — egyedül a mûvészek képesek csatornát képezni.

Hogyan viselhetô el, hogy emberek haltak meg a keze alatt? „Sehogy”, válaszolta azonnal a doktor úr. Ezután elmesélte, hogy amikor egy valakit elveszített, soha nem számított, hogy egyébként hányakat mentett meg, és hogy amikor valaki meghalt a kezei között, ô maga is meghalt. Azt is elmondta, hogy mindig azért küzdött, hogy ne történjen meg, és a saját életét is szívesen Istennek ajánlotta fel a betegéért cserébe. Azt is megosztotta velünk, hogy ô már 2008 óta nem operál, mert nem akar több halálért felelôssé válni. „Nem ártani”, mondta, kiemelve, hogy ez az orvos legfontosabb feladata, hiszen menteni Isten fog. „A beteg üdve a legfontosabb”, tette még hozzá. Ezután a Ne

102

ölj! parancsról beszélt. Nincs alóla kivétel vagy mentség, így ô maga sem tudja, hová kerül majd halála után. Ennek kapcsán kitért az eutanáziára is: elmondta, hogy ez egész egyszerûen nem elfogadható, mert az orvos a halálhoz nem adhat segédkezet. Itt azt is elmondta, hogy akinek van miért élnie, akinek van hite, az élni fog, nem fogja kérni a halált. A szándék a fontos, mondta, hiszen Isten is ez alapján fog majd ítélni felettünk. A jó és a rossz igenis megkülönböztethetô tehát. És maga a gyógyítás is csak akkor sikeres, ha az orvos ismeri és betartja Isten és a természet törvényeit. Egy utolsó gondolatként, tanácsként itt azt is megjegyezte, hogy igyekezzünk — az egészségünk érdekében — otthon ter-

melt táplálékot fogyasztani, hiszen arról tudjuk, hogy mi van benne, és nincs megmérgezve különféle vegyszerekkel. Miért nem költözött ki külföldre? Az elsô probléma — kezdte — az volt, hogy nehéz lett volna kiköltözni. Azonban még akkor is, amikor 1984-ben meghívták a Harvardra kutatónak, közel elnöki fizetést ígérve neki, visszautasította az ajánlatot. Hiszen ô egy magyar ember, ôt a magyar nép tanította. Ô egy gyógyító, és ezt csak magyarul tudja csinálni. Hogy miért? Mert az orvos operálja a testet, empátiát érez a lélekkel szemben (ez a segítség kulcsa) és kommunikál a szellemmel. Ezen felül szereti is a magyar nyelvet, mert szerinte fantasztikus és egyedi.

Elmondta azt is, hogy ô tudja, hogy Isten döntött úgy, hogy ô magyar legyen, ezért kötelessége magyarként élni. Gazdag itthon is lehetett volna, de neki nem kell több pénz vagy extrább autó, nem ezért dolgozott. Egész egyszerûen itt a helye, nem tud és nem is akar elmenni. Még el is akarták küldeni élete során, de nem sikerült. A tudás hazahozatala az egyetlen ok, amiért külföldre kell utazni, mondta még a kérdésre válaszolva. Mit gondol a mai ifjúságról, annak helyzetérôl? A doktor úr megosztotta velünk, hogy ô a mai napig tanít, és azt gondolja: a mostani ifjúság ugyanolyan, mint ôk voltak. A különbséget a huszonegyedik századi fia-

talok helyzetében látta: véleménye szerint esetünkben jelentôsen nehezedett, hiszen a Sátánnak most több lehetôsége van, mint akkor volt. Elmondta, hogy a tanárok, egyetemi professzorok irányt adhatnak a fiataloknak. Ezen a ponton azt is megjegyezte, hogy a középkorban csak onnantól számított egy oktatási intézmény egyetemnek, hogy tanítottak benne bölcseletet, asztrológiát és teológiát. A vallást fontosnak emelte ki: ez segít behatárolni számunkra, hogy hova is tartozunk. Papp Lajos doktor úr itt egy kis, ám annál tanulságosabb történetet mesélt el saját gyermekkorából. Elmondta, hogy amikor kisgyerek volt, egy boltos, akihez rendszeresen járt, mindig tört neki egy kis darab krumplicukrot. Ezzel ô nem elégedett

meg, többet szeretett volna, ezért egy alkalommal petróleumot kért, amirôl tudta, hogy hátul tartják az udvarban. Amíg a boltos kint járt, ô megfogott egy nagyobb darab cukrot, és zsebre tette. Ahogyan azonban hazafelé haladt, minden lépésnél úgy érezte, egyre jobban húzza a zsebét a lopott édesség. Végül annyira megundorodott attól, hogy egy jótevôjét lopta meg, hogy el is dobta a krumplicukrot az útszélen. Soha többé nem tudta elfogadni az ajándékot. A történet kapcsán az „ingyen kegyelem” fogalmáról kezdett beszélni, amire tökéletes példának Victor Hugo: Nyomorultak címû regényét állította. Ebbôl azt a részt emelte ki, amikor a jótevôjét meglopó bûnöst a pap megvédte az ôt

lopás gyanújával visszahurcoló csendôrökkel szemben, sôt, még az eredetileg ellopott tárgyak mellé odaadott neki két gyertyatartót is. Mi a célja az elôadásaival, könyveivel? Isten mindenkitt jó tételére küldött ide, mondta. Nem az a lényeg, hogy kapjunk valamit a tetteinkért cserébe, és ô azt is meg akarja mutatni, hogy csak egyetlen Papp Lajos van. A szívsebész és a közszereplô egy és ugyanaz az ember. Elment Irakba a háború idején. Miért? Elmondta, hogy akkor ô volt az egyetlen

104

magyar ott, így ô mondta el a magyar nép üzenetét, méghozzá élô adásban, Huszein második emberének. Azt mondták neki, hogy a legnagyobb kárt a magyar nép fogja szenvedni, hiszen szétrabolnak Irakban lévô négy-ötezer éves magyar emlékeket. Ô pedig azt felelte, hogy a magyar nép békeszeretô, alapelvünk: „a hazát védeni szent kötelesség, idegen országban ölni bûn”. Hozzátette azt is, hogy Isten lesz az, aki majd számon kér minket. Miért lett szívsebész? A Teremtô valamire mindenkit meghív, mondta. Az ô szívsebészetre való meghí-

vása 1976-ban volt, és egy teljes éven keresztül gyötrôdött, hogy elfogadja-e. Végül a szívére hallgatva döntött, így elfogadta hivatásának a szívsebészetet. Ez már az elôadás vége volt, így itt még két dolgot említett meg zárásképpen: az egyik, hogy jegyezzük meg, az ölelésnek hatalmas ereje van, nagyon sokat tehetünk vele egy másik emberért, a másik pedig a következô: „Mindenki képes a vágyait elérni (…), csak nem szabad feladni. Semmi sem lehetetlen a Teremtô segítségével.” Ács Veronika

Pápai Lajos | gyôri megyéspüspök | 2013 Püspök úr, 50 éve szentelték pappá. Hogy emlékszik vissza a szentelésre? Szentelésem Veszprémben volt 1963. június 21-én, Jézus Szíve péntekén. Dr. Szabó Imre esztergomi segédpüspök szentelt, hiszen a veszprémi püspök internálótáborban volt. Klempa Károly apostoli kormányzó ott ült a papok között, majd elsônek jött a kézfeltételre. Milyen kilátásai voltak, milyen megítélése volt az akkori idôben egy frissen szentelt papnak? Az emberek körében azt hiszem, pozitív megítélésünk volt, a társadalom azonban hivatalosan nem vett rólunk tudomást. Egy példa ennek érzékeltetésére: újmisémet nem mondhattam Keszthelyen, mivel

édesanyám tanárnô volt, hiszen akkor ôt kitették volna az állásából. De mi ezzel akkor nem nagyon foglalkoztunk, inkább annak örültünk, hogy eljuthattunk a szentelésig, s vártuk, hogy szeptembertôl megkezdhessük szolgálatunkat. Miképp emlékszik vissza hivatása kialakulására? Keszthelyre jártam templomi hittanra és ministrálni, s akkor került oda fiatal káplánként Földi Elemér atya, aki sokat foglalkozott velünk, s azt hiszem, az ô példája indított arra elsôként, hogy ezt én is szívesen csinálnám. Ecker Béla és Krasznai József atya szintén sokat adott hivatásom alakulásához. II. János Pál pápa mondta, hogy minden hivatás mögött ott van egy

vagy több pap jó példája. Ezt én is meg tudom erôsíteni. S miután püspök lett, számtalan papot szentelt. A „másik oldalon állva” mire gondol olyankor, amikor új papok kerülnek az egyházba? Mindig örülök annak, ha valaki elkötelezetten erre az útra lép, és elfogadja Krisztus hívását, hiszen ez nem egy „foglalkozás”, amit részidôben lehet csinálni. A papság a személyt, a létet foglalja le, és nem jár le a munkaidô — Szent Pált sem tudnám elképzelni nyugdíjasként. A teljes odaadottság a legfontosabb, és azért imádkozom, hogy akiket szentelek, teljes odaadottsággal induljanak a szolgálatnak.

106

Szentelését követôen tíz évig káplánként dolgozott különbözô helyeken. Hogy emlékszik vissza ezekre az idôkre? Nagykapornakon, majd Kiskomáromban, Nagykanizsán, Siófokon és Balatonfüreden szolgáltam, s máig tartom a kapcsolatot néhányakkal mindegyik plébániámról. Szép idôszak volt. Ezután kerültem ki két évre Franciaországba, amely szintén nagy élmény volt számomra. Hazatérésem után elôször Szegeden tanítottam a szemináriumban, majd nyolc évig a budapesti papneveldében voltam tanár és spirituális. Tíz éves papnevelôi tapasztalata alapján mit tart fontos a papjelöltek képzésében?

A megtanulható dolgok mellett legalább olyan fontos, hogy a papjelöltek egyfajta elkötelezettséget tanuljanak meg. Azt gondolom, ez csak olyanok életpéldájából fakadhat, akik maguk is elkötelezettek. 1991 óta gyôri püspök, feleleve nítené néhány fontos állomását szolgálatának? Szerencsés idôpontban, a rendszerváltást követôen kerültem ide. Már Veszprémben, a Regina Mundi-templom plébánosaként részt vettem egy iskola átvételben, érzékelve annak minden nehézségét, problémáját. Idekerülve tudatosan kezdtem az iskolarendszert kiépíteni. Óvodák, általános iskolák, gimnáziumok, középiskolai kollégiumok,

egyetemi szakkollégiumok álltak fel az évek során. A templom felújítások, építések is jelentôs munkát jelentettek. Kiépült sok minden olyan, mi korábban nem volt lehetséges: a Karitász, a fiatalokkal való foglalkozás, továbbképzések vagy az egyházmegye sajtóval való kapcsolatának rendezése — Hitvallás címmel egyházmegyei havilapot adunk ki, Credo címmel havi tévémûsorunk van Gyôrben, mely megújult honlapunkon is követhetô. A legfontosabbnak a szemináriumi képzés megújítását tartom. Ebben nagy lépés volt a római Lateráni Egyetemmel történt affiliáció. Ez egyrészt minden kispapot arra ösztönöz, hogy valamely témával külön is foglalkozzon, másrészt a tanári kar is

megfiatalodott, komoly, külföldön szerzett végzettségekkel tanítanak nálunk. Hogy sikerült elérni, hogy 1996-ban II. János Pál pápa eljöjjön Gyôrbe? Bevallom, mi elsôsorban Apor püspök úr boldoggá-avatására készültünk, melyet Ternyák érsek úr titkárként, majd rektorként mozgatott. A Szentatya látogatása talán kicsit véletlenszerûen alakult, hiszen 1991-ben Gyôr kimaradt a programból, majd Pannonhalma ezeréves évfordulójára hívták meg a Szentatyát, s mivel ô szeretett volna az ország híveivel is találkozni, lehetôségként adódott Gyôr. Az ipari parkban megtartott szentmise nagy lendületet adott egyházmegyénk hitéletének.

Az utóbbi években látványosan megerôsödött Apor Vilmos és a Könnyezô Szûzanya kegyképének kultusza… Mindszenty bíborossal ellentétben Apor Vilmosról sokáig nem lehetett beszélni, ezért amikor Apor-évet hirdettünk az egyházmegyében, kiderült, hogy bizony sokan még csak nem is hallottak róla. Most már szerencsére elterjedt az ô vértanúságának híre, s az azóta rendszeresen érkezô imameghallgatásokból, Apor-zarándoklatokból, és szentmisékbôl kitûnik, hogy a hívek szívesen imádkoznak a szentté avatásért. A kegykép könnyezésének 300. évfordulóját 1997-ben szép ünnep keretében ültük meg, s a búcsún mind egyre többen zarándokolnak hozzánk. Idén a clonferti

püspök is velünk ünnepelt Gyôrben, amelyet nyáron mi is viszonzunk egy írországi látogatással. A kölcsönös kapcsolat nagy kincse az egyházmegyének. A következô tanévtôl bevezetik az órarendi erkölcs- és hittanoktatást. Hogy látja püspök úr ezt a kérdést? Az MKPK iskolabizottságának elnökeként úgy látom, ebben az ügyben még sok kérdôjel van, amit nem látunk világosan, ám pozitív fejlemény, hogy 50%-nál nagyobb a hit- és erkölcstant választók aránya, holott eddig hitoktatásra országosan a diákok kb. 30%-a jelentkezett. A gyakorlati kivitelezésben minden bizonnyal lesz egykét zökkenô, de ettôl nem szabad meg-

108

ijedni. Felnôtt már egy olyan generáció, amelynek nemhogy a szülei, de a nagyszülei sem kaptak rendszeres vallásos nevelést, s ilyenkor könnyen egyfajta közömbösség és a „mindegy, hova jár, csak jót halljon!” szemlélete válik uralkodóvá. Szorgalmas munkával, helytállással és jelenléttel mindezt jóra is lehet fordítani. Befejezésül egy fiktív kérdés: mit gondol püspök úr, hogy ha a frissen szentelt atyák 50 év múlva elmondják aranymiséjüket, ôk milyen egyház tagjai lesznek? Hogy fog kinézni a katolicizmus Európában és a világon? Nem mernék jósolni, de egy biztos: fel kell készülnünk arra, hogy egyházunk egyfajta

diaszpóra-egyházzá válik. Ez bizonyos szempontból negatív, ha megszokta valaki, hogy egy faluban mindenki templomba jár, keresztény nevelést kap, de ez az állapot már elmúlt Viszont ebbôl kialakulhat egy tartásában komolyabb, hitében erôsebben kitartó hívô-közösség. A kommunizmus idején Gál Ferenc professzor úrtól kérdezték, hogyan alakul majd az ökumenikus mozgalom. Azt válaszolta: mindegyikünk hirdetni fogja az evangéliumot, és a gondolkodó, útjukat keresô fiatalok oda fognak menni, ahol találnak valamit. A mi felelôsségünk is tehát, hogy olyan papjaink és híveink legyenek, akik hitelesen tudják hirdetni azt a „valamit”, aki nem „valami”, hanem valaki: Krisztus.

Pozsgay Imre | politikus | 2012 Mikor csatlakozott a kommunista párthoz? És milyen belsô késztetésre döntött a politizálás mellett? Nagyon korán ifjú koromban. Én egy nádtetôs földpadlós falusi házból indultam, paraszt környezetbôl. Szülôföldem itt van a Rábaközben, de aztán a nevelôtájam a Balaton körül volt, apám halála után. A lényeg az, hogy ebbôl a környezetbôl egy mozzanat emelt ki: 48-ban a polgári iskola befejezése után, kertészeti középiskolába kerülhettem Fertôdre — akkor még Eszterházának hívták —, és én a nádtetôs, földpadlós házból egyszer csak egy hercegi kastélyban találtam magam. Ezt olyan emelkedésnek vettem, amelynek honoráriuma, hogy csatlakozni azokhoz, akik ezt lehetôvé tették számomra, ez volt a kiindulópont.

Azt hittem szárnyalok, pedig csak a talajt vesztettem el a lábam alól! Így aztán eléggé aktívan politizálni kezdtem, és nagyon fiatalon, 17 éves koromban az akkor uralkodó, MDP párt tagja lettem. Hosszú idôn át elfogadtam annak a rendszernek az alapelveit és magyarázatát is. De ‘69-ben én már kritikusan egy olyan kandidátusi diszszertációt írtam, melyben az egész rendszer felülvizsgálatát követeltem! Azonnal be is tiltották ezt a disszertációt. Elmentem az ellenzékkel találkozni a rakpartra, ‘85 márciusában, a választási elôkészületek idején, és azzal zártam a mondanivalómat, hogy: „Ha ez a rendszer így folytatja, akkor megdôl, egy rossz emlékû kísérlet lesz, amely aztán soha nem térhet vissza!” Hát így álltam az Úr színe elôtt akkoriban.

Hogy emlékszik vissza az ‘56-os forradalomra, valamint az azt követô idôszakban, az MSZMP-én belüli légkörre? Kádár megtévesztô politikával kezdte, és én ezt nem fogadtam el! Mert ugye már november 4-én hajnalban az úgynevezett, „Szolnoki kiáltványban” majdnem minden programját átvette a forradalomnak, és azt ígérte, hogy azt ô fogja kezelni. Rá egy hónapra, már teljes fordulat. A megtorlás ideje következik. Olyannyira, hogy hazug ígéretekkel az országot elhagyó emigránsokat is visszacsábítgatta, azzal, hogy teljes amnesztiában részesülnek, és közülük jó néhányat fölakasztatott, még ‘58 Februárjában is. Ugyanakkor elindított egy TSZ szervezési mozgalmat, és ‘59 és

110

‘65 között, 7 év alatt sikerült neki az, ami 10 év alatt nem sikerült Rákosinak, az összes paraszt belépett a TSZ-be. Nagy Imre újratemetését többféleképpen értelmezik... például Pongrátz Gergely így vélekedik: „A temetés elôtt lejött hozzám Arizónába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, gyôzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök.” Ön, mint Nagy Imre koporsójának egyik ôrzôje, hogy ítéli meg a temetést? Hát elôször is az ‘56-osok közötti viszályról: Ez minden levert forradalom után megtörténik.

A belsô viszályokat Pongrátz Gergelytôl, Király Béláig terjedô sávban tapasztaltam meg, én ‘82-ben egy hónapig az amerikai kormány vendége voltam, találkoztam a magyar emigrációval. Ami pedig Pongrátz Gergelynek a véleményét illeti: Tudjuk jól, hogy ô a Korvin-közieknél volt, Maléter pedig az Üllôi úton a Kilián laktanyában, ma Mária Terézia laktanyának hívják. Pongrátz Gergely, mint a felkelés leverôjét akarta bemutatni Maléter Pált, Nagy Imrét pedig mélyen megvetette, kommunista múltja meg egyebek miatt. Én erre azt mondtam egy alkalommal, mikor a Grósz is feketíteni akarta a temetés elôtt Nagy Imrét — Moszkvából szerzett egy információt, és váratlanul a Központi Bizottság elé terjesztette. Én erre azonnal szót kértem,

egyrészt kikértem magunknak, hogy ô (Grósz) a hátunk mögött információkat gyûjtöget Moszkvából, a másik pedig, ismerem azt a forrást, ahonnan szerezte ezt az információt. Ott ipari módon bármenynyit tudnak ilyet elôállítani. De ha netalántán igaz lenne is, akkor is érvénytelen, mert Nagy Imre a saját vérével mosta tisztára magát! Én aztán ezen a gondolaton mentem tovább, és vállaltam el a díszôrségben való részvételt. Nekem az a véleményem, hogy az ‘56-os mártírok, illetve, az ‘58ban kivégzett mártírtársaik újratemetése az nem csak kegyeleti esemény volt, hanem egy nagy jelentôségû politikai esemény. Ez volt az a pillanat, amikor az amúgy korábban, a forradalmi helyzetre

nem jellemzô ország, átfordult a rendszerváltás oldalára. Ön szerint, mikor kezdôdött a rendszerváltás? Szerintem, ‘88-ban a „Demokrácia csomagterv” bejelentésével. Novemberben terjesztettem elô, akkor rám bízták, hogy folytassam, és januárban már mind a három területen el is fogadták. A Nemzeti Kerekasztalnál — amely geometriai képtelenség, mert háromoldalú volt — egy politikai egyeztetô tárgyalás zajlott le. Mert, hogy nem törvényhozó testület volt, s itt jön a különlegessége az egésznek: minden tárgyalópartner tudomásul vette, hogy a Kádár-rendszer intézményei fogják jóváhagyni az új rendszer törvényeit. A 81-

ben választott országgyûlés hagyta jóvá az Alkotmánymódosítást, az említett alaptörvényeket, és az összes többi lényegeset. Az alkotmánybíróságot még az alkotta meg. Mi vezette önt arra, hogy az 56-os forradalmat, amit addig csak, mint ellenforradalmat emlegettek, ön „népfelkelésnek” nevezze? Túl azon, hogy az igazságot akartam követni, ebben vannak viták, hogy forradalomnak kellett volna-e nevezni vagy népfelkelésnek. A népfelkelés az biztos, hogy tévedhetetlen, mert az megtörtént, aztán, hogy mennyire volt forradalmi jellegû, az a történészekre vár. Én is azt mondom ma már, hogy forradalom volt, természetesen.

Ami indított az pedig éppen az, hogy akik ellenforradalomnak nevezték, azok inogjanak meg és azok meghasonlottsággal utasítsák el a saját hazugságukat. Hát ez sikerült, hála Istennek! Meg kellett várnom, míg Grósz eltávozik az országból, mert akkor én már olyan helyzetben voltam, hogy egyedül ô volt, aki cenzúrázhatott volna, ezért nehogy leállítsák az interjúmat, megvártam míg elment a Világgazdasági értekezletre. Dühöngve jött haza természetesen. Délután kettôkor bementem a hivatalába, felém csap egy nagy dossziét: „Nézd meg, hogy mit csináltál, miket üzennek!” Telex táviratok, akkor nem volt még se e-mail, se internet. Gyûlölködô

112

szövegek. Mondom: „Karcsi ez nem a közvélemény, ez a Telex tulajdonosok közvéleménye!” — a megyei pártbizottságok, meg tanácsok voltak ezek. Amúgy pedig, a népre figyeljél! Ön is részt vett Magyarország új alaptörvényének megalkotásában. Mi a véleménye Sólyom László az alkotmányról szóló nyilatkozatáról? „Van azonban egy olyan változás, ami menthetetlen. Az alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkítása gyógyíthatatlan seb. Azt merem állítani, hogy nem alkotmányos a rendszer, amelynek van egy olyan része — tudniillik a költségvetést, az adókat és járulékokat

érintô törvények, vagyis a kormányzati cselekvés igen széles és lényeges része —, amely fölött nincs alkotmányos kontroll. Itt bármi megtehetô, mert itt gyakorlatilag nem érvényes, azaz nem érvényesíthetô az alkotmány, nem lehet alkotmánybírósági határozattal kikényszeríteni megtartását.” Ez nem jogi nyilatkozat, ez egy távozó, megsértett, volt államelnök politikai nyilatkozata. Arról nem beszélve, hogy az Európai Unió tagországainak több mint felében nincs alkotmánybíróság. És ez se igaz, hogy nincs az új alaptörvény fölött kontroll, hiszen az országgyûlés a kontroll. Nyári Ákos

Simon Róbert Balázs | politikus | 2014 Püspök Úr, Igazgató Úr! Kedves Pedagógusok és Diákok! Tisztelt ünneplôk! Köszönöm a meghívást. Örülök, hogy együtt vagyunk, és együtt ünnepelünk. Tudjuk, hogy 1848. március 15-én esett az esô, de ez a szép ünnep mégis minden magyar szívében napfényes, vidám, lelkesítô napként él. Mert március 15-ét mindig tiszta szívvel, fenntartások nélkül lehet ünnepelni. Ezen a napon az érzelmek, a hazaszeretet, a hazafiság megvallása szép és helyénvaló. Ez a nap, a forradalom tiszta, ifjú lendülete, ez a tavaszi szabadság ünnepe, amely nemzedékek nevelôje volt, és az is marad.

Ez az a nap, amelyre minden magyar, határon innen és túl, büszke. Büszke is lehet, mert a márciusi ifjak példaértékû cselekedetet hajtottak végre, amikor szembeszálltak az elnyomó hatalommal. Az irántuk érzett tisztelet kifejezéseképpen minden évben kokárdát tûzünk a szívünkhöz, újra elszavaljuk a Nemzeti dalt, büszkén emlékezünk Táncsics Mihály kiszabadítására, és a Pilvax kávéházban történtekre. Petôfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál kitüntetett szerepét méltatjuk, emlékeinkbe véssük, és hangosan szavaljuk a Tizenkét pontot.

166 évvel ezelôtt egy maroknyi fiatal elindított egy lavinát, amely megváltoztatta a nép életét. Legyünk tehát büszkék azokra a magyarokra, akik kinyilvánították akaratukat 1848-ban, és egy emberként álltak a szabadság elnyeréséért az elnyomással szemben. Kedves Diákok, Hölgyeim és Uraim! Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc — túlzás nélkül mondhatjuk — az európai történelem egyik legfényesebb, legkiválóbb pillanata. Nemzeti ünnepeink sorában elsô helyen említjük, hiszen számos, ma is példaértékû üzenetet hagyott ránk.

114

A hôsök tisztelete és a szabadságharc emlékének tovább adása azért fontos, hogy a felnövekvô nemzedék is megértse a forradalom eszméit. Már 166 év választ el bennünket 1848 hôseitôl, de a szabadságvágy melletti határozott kiállásunk semmit sem változott. Ebben rejlik 48’ legfontosabb üzenete: a szabadság, amely mindennek az alapja. Tisztelt Ünneplôk! Egy nemzeti ünnepet nem lehet csak államilag elrendelni. Be lehet tiltani, feketére lehet cserélni a piros betût a naptárban. Lehet akadályokat gördíteni az ünneplés útjába. Mindezt lehet — de a nemzeti ün-

nepet a szívekbôl semmilyen külsô hatalom nem tudja kitörölni. Éppen ezért csakis mi ôrizhetjük meg az ünnep fényét, és csakis mi adhatjuk tovább az ünnep melegét gyermekeinknek. Március 15-e éppúgy ránk van bízva, mint a magyarságunk. Amíg tehát szívbôl ünnepeljük március 15ét, addig meglesz a magunk 1848-as emléke, és ápolni fogjuk azt. 1848/49 forradalmának és szabadságharcának hazaszeretete emlékeztessen bennünket a nagy tettek mellett arra is, hogy a történelem menetét a hétköznapi emberi cselekedetei viszik elôrébb. Adja Isten, hogy így legyen! Köszönöm, hogy meghallgattak!

Somogyi Gyôzô | grafikus- és festômûvész | 2005 A katonasághoz elsôsorban az erôszak fogalmát társítjuk. Mennyire van ez másként, ha a huszárokról beszélünk? A huszár nem erôszakos volt, hanem erôs és fôleg ügyes. A huszár alapgondolata, hogy gyorsasággal leleményességgel, helyenként szemtelen ravaszsággal fölényben lévô ellenséget is le lehet gyôzni. A régi magyarok lovas taktikája is az volt, hogy látszólag menekülést színlelnek, és amikor a túlerôben lévô ellenség üldözés közben elbízza magát, sorai szétzilálód-

nak, akkor a legváratlanabb helyen újra rácsapnak, bekerítik és visszavonulásra kényszerítik. Ez a huszár taktika, ami szerintem a civil életben, a békés életben is használható gondolat. Valahol hungaricumnak nevezte a huszárokat. Mit értet ezen? Ezt a csodálatosan színes katonai egyenruhát, de ezt az embertípust is, ami a huszár a magyarság hozta létre. Maga a szó is magyar, sôt a huszársághoz kapcsolódó többi

szó mint a tarsoly, dolmány, mente, csákó, szablya ezek mind-mind a magyarból kerültek át a világ összes nyelvébe, mint ahogy a magyar huszár viseletet, ezt a gombos, zsinóros, szûknadrágos, lobogó mentés, daliás férfi viseletet is a világ összes katonasága a magyaroktól vette át, sôt az elsô ezredeket mindenhol magyarok szervezték a Rákóczi szabadságharc után. Két évszázad — a XVIII. És XIX. — a huszárság világdivatjának az évszázada. A csataterektôl a fôúri

116

bálokig, sôt a királyi udvarokig mindenki huszár viseletben járt. Ennek a nyomai még ma is érezhetôk az európai divaton, azonban ma már kevesen tudják, hogy mindez a magyar szellemnek a terméke. Milyen összefüggésbe állítaná a következô szavakat: erô, erôszak és kereszténység? Igazán annak a szelídsége hatásos, aki erôt képvisel. Ha a nyuszi szelíd, az ter-

mészetes, de ha az oroszlán szelíd az elgondolkodtató. Aki ismeri a saját erejét és ismeri a saját korlátjait, az tud igazán erôszakmentes lenni. A bûnözôk, a nagy gonosztettek elkövetôik, mindig gyenge, belül félénk és bizonytalan személyiségek. Tehát ép testben, ép lélek, a lelki erô mellé testi épség és testi erô is ajánlatos, hogy igazán szelíd és békés lehessen az ember. Ez is a huszárok üzenete a mai kor számára.

Szigethy Gábor | irodalomtörténész, író, rendezô | 2013 Ön, nem mint kívülálló, hanem mint keresztény ember mit gondol Jézus Krisztus szenvedésérôl és feltámadásáról? Máté evangéliuma szerint Jézus Krisztus utolsó szavai kereszthalála elôtt: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” Isten fia földi emberként szenved és retteg az elmúlástól. Ember, aki földi élete utolsó pillanatában úgy érzi: magára maradt; ember, aki tudja: boldog-szomorú életét maga mögött kell hagynia, már nincs visszaút, és el kell indulnia az ismeretlen felé. Lukács evangéliuma szerint Jézus Krisztus utolsó szavai kereszthalála elôtt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Jézus hívô emberként, életáldozatával köszöni meg földi életét az Úrnak, égi atyjának. János evangéliuma szerint Jézus Krisztus utolsó szavai kereszthalála elôtt: „Beteljesedett!” (Consummatum est: Elvégeztetett!) Jézus Krisztus földi útja végéhez ért: „Atyám, eljött az óra. Dicsôítsd meg Fia-

dat, hogy Fiad is megdicsôítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsôítettelek téged a földön. A mûvet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem.” Jézus Krisztus helyettünk, földi létünkben tévelyegve bolyongó emberek helyett szenvedett kínhalált, értünk halt meg a keresztfán. Jézus Krisztus kínhalála elôtti utolsó szavai — gyerekkorom óta lelki, szellemi útitársam, ma már mindennapi olvasmányom a Szentírás — azt jelentik: a halálom elôtti utolsó pillanatot majd akkor tudom boldogan, bölcsen, szenvedve, de megnyugodva megélni, ha tiszta lelkiismerettel elmondhatom: Elvégeztetett! Másokért éltem, másokat szeretve éltem és így beteljesedett az életem. És mint a zsoltáros rettegve és örülve költözöm az ismeretlenbe.

A mai politika sokat foglalkozik a kisebbségek ügyével, nem csupán vallási szempontból. Ön mit gondol, milyen érzelmek vonulhattak át a napjainkban többször támadott zsidó népen, ami egy rabbi (Jézus) halálra adását okozhatta? Nem vagyok sem politikus, sem teológus. Feleségem felmenôi között van magyar, német, zsidó származású, apai nagyanyám szlovák, nagyapám magyar nemesi eredetû, anyai nagyanyám dédapja arab, nagyapám dédapja horvát. Evangélikus vagyok, feleségem katolikus. Mindketten magyarok vagyunk. A nyolcvanas években, amikor a Gondolkodó magyarok sorozatot szerkesztettem, természetesnek tartottam, hogy írásaimban rendszeresen idézzem a Szentírást, mint az emberi bölcsesség évezredes kincsestárát. Pannonhalmán katolikus misén veszek részt, Sárospatakon református istentiszteleten, Kiskôrösön vasárnap dél-

elôtt az evangélikus templomban imádkozom. Boldog vagyok, ha Telenkó Miklós sárospataki görögkatolikus parókussal beszélgethetek, ha a Tihanyi Apátságban bencés szerzetesekkel, Domonkos atyával, Adalbert atyával elmélkedhetem a világ dolgairól, ha Virágh Sándor református tiszteletessel vitatkozom. Amikor 1982-ben Apáczai Csere János írását jelentettem meg, a zsidó hitközségben kerestem fel Schôner Alfréd rabbit, segítsen a magyar szövegbe ékelt héber mondatot pontosan lefordítani. Nemrégiben óra hosszat beszélgettem a budai moszlim mecsetben a templom egyházi vezetôjével. Tanulságos beszélgetés volt. Kifejtette, hogy ôk, a moszlim hitûek tisztelik Mózest és Jézus Krisztust, mint Isten, azaz Allah korai prófétáit. Az ô munkájukat teljesítette be Mohamed, az igazi, az utolsó próféta. Amikor jó pár évtizede a Koránt olvastam, ôszintén meglepett az ószövetségi történetek sajátosan átalakított szö-

vege. De az Újszövetség is újrafogalmazta és újraértelmezte az ószövetségi próféták szavait, jóslatait. Nem vagyok teológus (ôszintén bevallom: nem igazán érdekel a teológia), olvasó, gondolkodó emberként értem, miért érezte az egyistenhívô zsidó nép — évezredekkel ezelôtt! —, hogy a zsidóság Isten kiválasztott népe. De számomra Jézus Krisztus élete és halála, az Újszövetség épp azt jelenti: nincs Istennek kiválasztott népe, Jézus Krisztus minden emberért, az emberiség megváltásáért halt kereszthalált. Bölcs zsidók, bölcs keresztények, bölcs moszlimok ezt tudják. Az elvakultak, az ostoba percemberek ezt képtelenek felfogni, megérteni. Sajnálom azokat a keresztényeket, akik az Ószövetséget, sajnálom azokat a zsidókat, akik az Újszövetséget nem veszik a kezükbe. Szegények maradnak. És soha nem lesz övék a mennyek országa.

Ahogy egy zenész többet hall egy szimfóniában, mint egy átlagember, úgy Ön is többet olvas ki a Biblia soraiból íróként, történészként, mint bármely más Szentírás olvasó? Az elôbb úgy fogalmaztam: a Szentírás az emberi bölcsesség évezredes kincsestára. Kimeríthetetlen kincsestár; rajtunk múlik, hogy e szellemi birodalomban bolyongva mit értünk meg, mit élünk át az isteni üzenetbôl. Reggelente, ha nem kényszerít rohanásra az élet, amíg teázunk, feleségemnek felolvasok a Bibliából. Mostanság Izaiás próféta könyvét. Néha néhány oldalt, néha csak néhány verset. Mert megállunk, hangosan gondolkodunk, visszalapozunk, újra olvasunk egy-egy korábbi szakaszt, töprengünk a szavak értelmén, beszélgetünk. Amikor a 43. rész elsô verséhez értünk — „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy.” —, letettem a könyvet, és sokáig hallgattunk: együtt töl-

tött boldog harminc évünk után megkötött egyházi esküvônkön e két sort kaptuk útravalóul esketô papunktól. A Szentírás kincsestár: mindennapi erôforrás. Úgy érzékeltem többször is, hogy nagyon mélyen ismeri a Bibliát. Melyik életszakaszában kezdte ezt a tudást elsajátítani? Hétéves koromban egy évig a hûvösvölgyi evangélikus árvaházban éltem. Édesapámtól rám maradt Károli Bibliámból olvastam minden este az imaórán közösen átélt szöveget. Akkor lett örökre társam e mára már megkopott, újrakötött, ceruzajelzésekkel zsúfolt Biblia. Úgy emlékszem, akkor (lehet, hogy késôbb, de ez nem fontos) vésôdött belém az édesapám által aláhúzott néhány sor Máté evangéliumából: „Ki mindvégig megáll, az megtartatik.” Életem nehéz pillanataiban az édesapám hitébôl öröklött evangéliumi szavakból próbáltam erôt meríteni.

Milyen hatások érték a Szentírással kapcsolatban az életben? Kitôl tanulta a Szentírás szeretetét, tiszteletét? Az evangélikus árvaházban 1949-1950ben Zsuzsanna nôvér vigyázott ránk. Két könyvem volt, apám Bibliája és Edmondo de Amicis Szív címû „gyerekkori” naplóregénye. Esténként, elalvás elôtt Zsuzsanna nôvér nekem mindig fölolvasott egy fejezetet a regénybôl, és a szokványos, kötelezô esti ima helyett nekem kellett egy-két verset fölolvasni a Bibliából. Természetesen arra már nem emlékszem, hogy mit olvastam, de lelkemben elevenen él mint képpé szilárdult élmény: Zsuzsanna nôvér ül az ágyam szélén, én — kezemben a Biblia — hangosan olvasok néhány verset, aztán Zsuzsanna nôvér leoltja az ágyam fölötti lámpát és a sötétben édesanyám helyett megsimogatja az arcomat. A Biblia és a regény mindig a párnám alatt aludt — velem együtt.

Milyen alapon választotta ki a képeket, amelyek iskolánk auláját díszítik? Történetünk Kárpáti Tamással régen kezdôdött, lassan harminc éve. Elôször, és hosszú idôre, utoljára 1985-ben találkoztam Kárpáti Tamással a Magyar Televízió stúdiójában. A Szó, kép, zene címû mûsor vendége Ruttkai Éva volt, aki barátait hívta maga köré vendégkoszorúnak: Fodor Tamás színész-rendezôt, Fazekas István színészt, Szoboszlay Sándor színészt, Perényi Miklós gordonkamûvészt, Kárpáti Tamás festômûvészt és mint íróféle embert — és családtagot — engem. Korábban többször említette Kárpáti Tamás nevét Éva, dicsérte csodálatos képeit, de többet a festôrôl nem tudtam, munkáit nem ismertem. A stúdió falait Kárpáti Tamás festményei díszítették: megbûvölten bámultam képkeretek közé kordázott sejtelmes álomvilágát. Éva hamar halála 1986-ban eltörte dédelgetett álmát, s aztán feleségemmel mi is

csak álmodoztunk arról, hogy egyszer majd otthonunk falán Kárpáti Tamás festmény ékeskedik. Múltak az évek. Erre-arra kacskaringózott a világ, kettônk élete is közös boldogságban, közös gondban hullámzott hol fent, hol lent. 2011 szeszélyes tavaszán Gyôrben egy színházi munkám befejezetlenül félbeszakadt, hirtelen sok lett körülöttem a baj, betegség, a laposodó pénztárca, és épp ezt a pillanatot éreztük asszonyommal alkalmasnak arra — „Emeljük fel lelkeinket!” —, hogy huszonöt év után telefonon felhívjam Kárpáti Tamást és emlékeztessem negyedszázaddal korábbi találkozásunkra. Kértem, mondja meg, mikor látogathatjuk meg mûtermében, mert feleségemmel szeretnénk képet vásárolni. Nem, nem vagyunk gyûjtôk — dadogtam —, csak szeretnénk, ha otthonunkban minden reggel egy Kárpáti Tamás festményen villanna meg elôször a napfény — és a tekintetünk.

Idôpontot egyeztettünk, és néhány nap múlva kikocsiztunk Szentendrére, barátságos remetelakába. Rakosgatta elénk a képeket. Gyors egymásutánban végignéztünk vagy húsz festményt, tíz perc múltán döntöttem — és hallgattam. Tamás a már látott képeket most újra szép komótosan az állványra helyezte, feleségem járkált, nézelôdött, töprengett, egyik-másik képet újra és újra az állványra rakatta. Néha besütött a nap. Boldog szemlélôdéssel telt el majd két óra. Tamás mesélt, magyarázott, a lámpákat igazgatta; feleségem hosszan gondolkodott; én boldogan hallgattam. Aztán a második óra vége felé asszonyom rám nézett és rámutatott az állványon fénylô festményre. — Ezt szeretném! Azt választotta ki, amelyiket lélekben én már két órája hazavittem.

— A címe — mondta Tamás — Szelíd sebek. — Szerintem Angyali üdvözlet — replikáztam. — Ôrzô angyal — döntötte el a kérdést feleségem. Már csak a vásárlás formális része volt hátra. A festmény ára után érdeklôdtem, Tamás mondott egy összeget, elfogadtam. — Természetesen — kezdtem magyarázkodni — most nincs nálunk ennyi pénz, és csak két hónap múlva tudjuk megvenni a festményt, de kérjük, ôrizze addig, komoly vevôk vagyunk, május végén jelentkezünk. — Jó, persze, nem gond — mondta halkan, magától értetôdôen Tamás —, vigyék el nyugodtan most, majd májusban kifizetik. Így kezdôdött barátságunk Kárpáti Tamással, akit negyedszázaddal korábban ismertem meg és akinek második találkozásunk után örökre adósa maradtam. Nem pénzzel, természetesen. A festményt boldogan hazavittük, 18. századi gyönyörû parasztbarokk pohárszé-

künk fölött azonnal megtalálta a helyét, s ha délutánonként karosszékeinkben üldögélve teázunk, mindig meghatottan pillantunk fel Ôrzô angyalunkra. Sötétszürke gomolygásban felsejlô titokzatos angyalarc — mint fehér füst dereng körülötte a végtelen: Angyali üdvözlet. Elmúlt egy év. Boldogan válogattam Tamás mûtermében a képeket, készültem a gyôri kiállításra. Semmi elôzetes elképzelésem nem volt. Tamás rakosgatta elém a képeket. Ez igen, ez nem — amely kép elsô látásra megérintett, azt választottam ki, tizenhét festményt. Amikor a kiállítás megnyitása elôtti napon a helyszínen kicsomagoltuk a képeket, arra gondoltam: fénysorrendbe állítom Tamás keretezett álmait. Két alapvetô tónus uralkodik Tamás képein: szürkén-feketén-barnán gomolygó köd és narancssárga-vörös izzású fénycsóva. A hosszú fal elé támasztottam a képeket, az elsô a legsötétebb, az utolsó a

legfényesebb; tizennégy kép. Akkor már tudtam: ez a tizennégy stáció. A szemben lévô rövid falra került még két kép. Egy kép „visszamaradt”. Fölkerültek a képek a falra, és este kezdtem sorrendben papírra vetni a képek Tamás adta címeit. Van csoda: a címek — anélkül, hogy erre egy pillanatig is gondoltam volna — szép sorrendben kiadták a stációk szimbolikus címeit. Csak a tizenharmadik festménnyel volt gondom. Eredeti, Tamás adta címe: Zsálya. Nem tudom, milyen a zsálya, Tamás azt mondta: e szó hangulatát érezte rokonnak a képpel. Feleségem szerint a kép címe: Kalapos hölgy egy útszéli kereszt elôtt. Számomra ez a kép akkor és ott az utolsó elôtti stációt jelentette: A hatodik óra. Ideiglenesen ez lett a festmény címe. Aztán örökre: a kép — állandósult boldogság — egy éve már otthonunk falán hirdeti minden nap a feltámadás bizonyosságát.

A feltámadás stációja két képet is kapott. Van ennek valami szimbolikus jelentése? Nincs. Két gyönyörû kép. A feltámadás élményét sokféleképpen élhetjük át. Ha az a keresztfal hosszabb lett volna, és Tamás több festményt hozott volna… Olyan sokrétû mûveltséget érzek a szavai mögött. Honnan, hogyan sikerült ilyen szintû tudásra, ismeretre szert tenni? Öreg vagyok. Sokat olvastam. És nagyon sokat dolgoztam. Olvasmányélményeimbôl az rögzült bennem mélyebben, alaposabban, amit munka közben, munkámhoz olvastam. Az emberrel hosszú élete során sok minden történik, és sok mindent elfelejt. Amit alkotás — írás, rendezés, tanítás

122

— közben olvas, az az ismeret mélyebben gyökeresül az emlékezetben. Kárpáti Tamás festményeinek szellemi üzenetét sem fogom már e kiállítás megrendezése után elfelejteni. Melyik mûvészet áll a legközelebb Önhöz és miért? A velencei Teatro Fenicében a színház, a Magyar Állami Operaházban az opera, a firenzei Uffiziben a festészet, New York utcáin az építészet, a bécsi Musikverein csodás nagytermében a muzsika, könyvtárszobámban az irodalom; minden, ami megérinti az eszemet és a szívemet. Van példaképe? Nincs. Nem is volt. Mindenki arra érdemestôl tanulni, senkit nem utánozni — ifjúkorom

óta így gondolom. De nagyon sok jeles szellem van, akit tisztelek, becsülök, szeretek. Múltkóstoló és Fôhajtás címû esszéköteteimben sokukról írtam. És sokan vannak, akikrôl még szeretnék írni: megköszönni nekik a szellemi útravalót, amit kaptam tôlük. Az idei Húsvét után milyen gondolatokkal van megtelve a lelke? Tamás, a hitetlen kételkedik. Nem hiszi, hogy Jézus feltámadt. S amikor Jézus neki sebeit mutatja, térdre borulva csak ennyit mond: „Én uram, én Istenem!” Jézus válasza számomra Húsvét örök tanulsága: „Azért hiszel (Tamás), mert látsz engem? Boldog aki nem lát, és mégis hisz.” Aki az eszével érzi és a szívével érti ezt az isteni kinyilatkoztatást, az érti Húsvét szent titkát. Szeretném hinni, hogy értem.

Szijjártó Péter | politikus | 2002 1978. október 30-án születtem Komáromban, 1981 óta élek Gyôrött. A Gárdonyi Géza Általános Iskolába jártam, majd 1993-ban felvettek a bencésekhez. Az ott eltöltött idô meghatározó az életemben; valószínûleg egyetlen állami iskolában sem kaptak olyan nevelést és gondoskodást a diákok, mint mi, ott. Ráadásul pont ebben az idôszakban volt csúcspontján az intézmény. Egy kiváló igazgató, Lôrinc atya vezetésével két egymást követô évben elsô helyen végeztünk a középiskolák országos összevetésében, és külön büszkeség számomra, hogy 1997-ben ennek tevékeny részese lehettem. Közben 199596-ban az Egyesült Államokban, közelebbrôl Ohióban tanultam, ami eddigi éle-

tem egyik legnagyobb élménye volt. Jelenleg a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen tanulok, diplomácia és sportmenedzsment szakokon. A sportokról annyit, hogy iszonyatosan szeretek kosarazni és focizni. Milyen tisztségeket látsz el Gyôrben és a régióban? 1998-ban, napra pontosan 20 évesen, lettem önkormányzati képviselô Gyôrött. A testület legfiatalabb tagjaként az Oktatási, Kulturális és Sportbizottság alelnöki, valamint a Sport Albizottság elnöki funkcióját töltöm be, és egy ideig tagja voltam a Pénzügyi Bizottságnak is. 1999 ôszén vezetésemmel alakult meg a Fidelitas

Gyôri Csoportja, melynek azóta is elnöke vagyok, és 2001 márciusában országos alelnöknek is megválasztottak. 2000. áprilisi megalakulása óta az ISM NyugatDunántúli Regionális Ifjúsági Tanácsának elnöke is vagyok, mely az ifjúsági témájú pályázatok kiírásával és elbírálásával foglalkozik. Ezen pályázatokon a Prohászka rendre nagy esélyekkel indul, és általában nyer is. A médiában egyre több szó esik a Fidelitasról... A Fidelitas a Fidesz ifjúsági társszervezete, de jellegében nem a politikai, hanem sokkal inkább az ifjúsági szervezeti jelleg dominál. A lényeg, hogy a fiatalok

124

értelmesen, jó hangulatban és jó társaságban tölthessék idejüket, barátokat szerezzenek, sportoljanak, szórakozzanak, híres emberekkel találkozzanak. Nyári és téli táborainkon sok fiatal vesz részt, szoros kapcsolatot tartunk fenn a határon túli magyar fiatalokkal, gyakran látogatjuk egymást. Angolul, németül tudó tagjaink elôtt pedig nyitott a lehetôség külföldre utazni konferenciákra, kongresszusokra. Itthon gyakran szervezünk konferenciákat érdekes témákban, ilyenkor rendszerint neves politikusok, közéleti személyiségek, sportolók, színészek a vendégeink, akikkel alkalmanként lehetôség nyílik a személyes találkozásra is.

Minden évben van sportnapunk, kosárés focicsapataink pedig az ország különbözô pontjain tûnnek fel bajnokságokon. Helyi csoportjaink is sokat és általában jól mozgolódnak. A választások közeledtével milyennek látod a Fidesz esélyeit? A választási esélyeink és kilátásaink most egész jók, szerintem, de elkényelmesedni semmiképp sem szabad. Úgy tûnik, sikerült integrálni a teljes jobboldalt, de a szocialisták megállás nélküli gátlástalan támadásait vissza kell vernünk. A Fidelitasnak milyen szerep jut a kampányban?

A választásokon a Fidesz is számít ránk, és itt nem csak plakátozásról, kopogtatócédula gyûjtésrôl lesz szó, hanem néhány jelöltünket komolyan figyelembe veszi a párt, ami kifejezésre jutott az országos listán nekünk juttatott helyekben is. (Azóta megszületett a döntés: Szijjártó Péter a 30. a Fidesz országos listáján.) Fô feladatunk a fiatalok megszólítása, hiszen a 1829 évesek nagy része mellettünk áll, ami nem is meglepô (diákhitel, lakástámogatások, ösztöndíjak, Széchenyi terv stb.), de csak kis részük fog elmenni szavazni, ami NAGYON nem jó. Ôket kell rábírni arra, hogy vegyék kezükbe a sorsukat, mert nem csak a jövô a fiataloké, hanem a jelen is.

Még nagyon fiatal vagy. Nem sajnálod, hogy a politika minden idôdet felemészti? Nekem most már így, a politikával teljes az életem, sôt — talán meglepô — még barátokat is szereztem; többet is, de két nevet szerették kiemelni. Egyrészt Gyôrött Dézsi Csaba Andrással nagyon sokat dolgoztam, dolgozok együtt, és nemcsak úgymond szakmailag, hanem emberileg is közel kerültünk egymáshoz, igaz, ebben korábbi ismeretségünk is nyilván nagy szerepet játszott. A Fidelitasban Gyürk Andrással, a szervezet elnökével is baráti a viszonyunk (ebben lehet, hogy a kosárlabda játszik nagy szerepet). Szeretnék a politikai pályán maradni, persze mindez döntôen a választópolgárok bölcs belátásán múlik. Akár Budapestre kerülök,

akár Gyôrött maradok, a tudásom legjavát fogom nyújtani, és megpróbálok végigmenni azon az úton, amit elkezdtem. Milyen szálak fûznek iskolánkhoz? A sulitokhoz immáron több szállal kötôdöm, lévén kedvenc csoporttitkárom (neve: Kánai Anett. A szerk) is itt koptatja a padokat, és életemben elôször e patinás intézmény falai közt szembesültem a pedagógia örömeivel; lásd rendhagyó töri óra a végzôs osztályokban. Szintén nagyon fontos a három atya személye - az ô érkezésük hatalmas nyereséget jelent az iskola számára, és ráadásul ôk nekem emberileg is nagyon sokat jelentenek. Kánai Anett

126

Szijjártó Péter | politikus | 2011 Milyenek voltak a diákéveid? A gyôri bencésekhez jártam egy fél éves amerikai ösztöndíjat leszámítva, de az életembôl legszívesebben arra a 3 és fél évre emlékszem vissza, amit ott töltöttem. Ennél jobb iskolát magam sem tudtam volna elképzelni, mind az oktatás színvonalát, mind az egész intézmény hangulatát illetôen. Szerintem az egy nagyon fontos dolog, hogy egy iskolában figyeljenek oda arra, hogy a diákok a tanórán kívül is az iskola diákjaként viselkedjenek. Minket folyamatosan vittek focizni, kirándulni. Folyamatosan voltak programok, amikkel a tanórán kívül is egy közösséget maradhattunk. Abban az idôben ráadásul a bencés gimnázium az országos középiskolai rangsorban elsô helyen végzett. Tanulmá-

nyilag és szakmailag is egy kiváló intézmény volt. Lelkileg én mind a mai napig élek azokból az emlékekbôl és az élményekbôl, amiket ott szereztem. Mi fordított a politika irányába? Egyrészt az a találkozás, ami a bencéseknek köszönhetôen jött létre Orbán Viktorral 1996-ban. 1996. október 23-án Orbán Viktor mondta az ünnepi beszédet az iskola ünnepségén. Utána volt lehetôségünk diákoknak együtt maradni vele, hosszasan beszélt az elképzeléseirôl, a politikai hitvallásáról. Az engem nagyon megfogott. Egy másik ember is mozdított a politikai pályára. Gyôrben négy éven keresztül alpolgármester volt, a város egyik legismertebb

közéleti személyisége, Dézsi Csaba András, aki nekünk jó barátunk, szomszédunk. Ô volt az, aki engem elvitt 20 évesen a Fideszbe, és akkor be is léptem a pártba. Akkor adódott egy lehetôség, hogy 1998-ban itt önkormányzati képviselôként induljak. Elindultam, vesztettem, listáról viszont bekerültem. Napra pontosan 20 évesen 1998.október 30-án lettem önkormányzati képviselô és ezután jött a Fidelitas. Ami azért úgy általában a Fideszeseknek az egyik legjobb utánpótlás képzôje. A Fidelitas volt nekem a második közösség az életemben a bencés gimnázium után, ami a lehetô legtöbbet adta nekem. Milyen volt akkor fiatalnak lenni?

128

Most így öregen, nézd, azt tudom neked mondani, hogy a bencéseknél való négy év adott egy iszonyatos biztonságot nekünk. Sokan ezt úgy mondják, hogy burokban nevelkedtünk, de én ezt nem így gondolom. Úgy gondolom, hogy egy iszonyatos nyitottságot tanultunk a világra, de iszonyatos biztonságos körülmények között. Néhány évvel azután hogy végeztem az önkormányzat Oktatási Bizottságának alelnökeként jártam néhány önkormányzati iskolába is, s ott azt láttam, hogy tele vannak firkálva, vésve a padok, meg lerugdosva a fal, meg összefirkálva a WC. Az ilyenek nálunk elképzelhetetlenek voltak. Viszonylag hamar belekerültem abba az életbe, ami a felnôtt életet jelentette. Gya-

korlatilag gyorsan érettségi után önkormányzati képviselô lettem. Elkezdtem készülni a komolyabb politikai pályára. Fiatalabb koromból az a klasszikus fiatalság kimaradt. Nem sajnálom, mert azt gondolom, hogy a befektetés megérte, az akkori tudatos készülôdés a késôbbiekben eredménnyel járt. Milyennek látod a Fidelitast most? A megalakulás óta mennyit változott? Nagyon sokat. Emlékszem rá, amikor 1999-ben beléptem. Most 2011-ben a teljes banda kicserélôdött, ugye ez egy korosztályos szervezetnél nem csoda. Azt látom, hogy az utánunk jövök, már egy egészen más világban élnek. Megint csak természetes, mert a világ fejlôdik meg alakul.

Egészen más lehetôségeik, körülményeik, s innentôl kezdve egészen más problémáik, kérdéseik vannak, mint voltak nekünk annyi idôsen, mint most ôk. Mostani 30-as éveik elején lévô generáció meg a 20-as éveinek elején lévô generáció között a 10 év a világ rohanó fejlôdése miatt, nagyon sokat jelent. Egészen más kihívások vannak. Én ezért is mondom, hogy a 30 éves kora fölött egy politikusnak a korosztályos politikából már lassan távoznia kell. A Fidelitas egy dologban viszont nem változott, továbbra is legerôsebb a politikai ifjúsági szervezetek között. Ez jól látszik, sôt most már mondhatnám azt is, hogy az egyetlen igazán létezô politikai ifjúsági szervezet, néhány kisebb kivételtôl eltekintve. A mai

magyar politikában vezetô szerepet játszó fiatalok közül a legtöbb a Fidelitasból került ki, és ez mutatja a szervezetnek az elért eredményét. Mi a véleményed a közelmúlt diszkó tragédiája után nem kellene elgondolkodni azon, hogy egyre kevesebb fiatal kap vallásos nevelést? A kettôt azért szétválasztanám egymástól. Ha a diszkó tragédiát önmagában vizsgáljuk, látszik, hogy iszonyatos profit hajszolás és a törvények kijátszása vezetett odáig, hogy ilyen egyáltalán megtörténhetett. Ezért aztán meg kell nézni, mik azok a szabályok, amiknek a szigorítására, átalakítására van szükség, hogy ilyen többet ne történhessen meg. Ami a vallásos

nevelést, életet illeti, azt gondolom, hogy az egyházi iskoláknak itt nagyon nagy szerepük kell, hogy legyen. Az ország erkölcsileg is jön ki abból a gödörbôl, amibe az elmúlt nyolc év beletaszította. Ebben az egyházi intézményeknek, iskoláknak nagy szerepük van. Fontos volna, hogy az egyházi intézmények, minél nagyobb szerepet vállaljanak a fiatalok nevelésébôl. Minél erôsebben van jelen az egyház a társadalom életében, egy annál egészségesebb lelki társadalom tud létrejönni. Mai fiatalok mire készüljenek fel az életben? Hogy látod, ez a generáció milyen lesz 10 év múlva? Nagy kihívások vannak, mert a világ gyors változása önmagában egy nagy

kihívás. Mindig új körülmények, versenyfeltételek vannak, amiknek valahogy meg kell felelni. Ez nem könnyû, sôt ez nagyon nehéz. Azt gondolom, hogy a fiatalok tanuljanak nyelvet, minél többet. Azt látom, hogy az iszonyatos versenyelôny. Vegyék komolyan az iskolai éveket, mert az késôbb csak kamatozik elég rendesen és sportoljanak sokat . Nagyon fontos, hogy minél többet és minél többen sportolnak, annál egészségesebben és jókedvûbben tudják szemlélni a mindennapokat. Az edzôi vizsgát is letetted, amikor nálunk edzôsködtél. Mennyi idôd jut mostanában az egyik kedvenc sportodra, a kosárlabdára?

130

Méltatlanul és érdemtelenül kevés. Nálam a sport nagyon fontos szerepet játszik az életemben. Minden nap mozgok és edzek annak érdekében, hogy bírjam azt a terhelést, amit a munka rak rám. A kosárlabdától viszont sajnos ebbôl a szempontból eltávolodtam, mert se edzô, se klubvezetôként, se szövetségi alelnökként, elnökségi tagként most már nincsen lehetôségem részt venni a munkában. Az a munka, amit én végzek, az teljes embert kíván, emellett mondjuk egy csapatért felelôsséget vállalni, egy klubért vagy egy sportágért pláne, az szintén egész embert igényel és ez a kettô nem megy, ezt nem lehet részmunkaidôben megoldani. Úgy, hogy távolról szorítok a csapatnak, de a leglel-

kesebb szurkoló titulust, azt kisajátítottam magamnak. És végezetül mit üzennél az iskola diákjainak….. Azt, hogy becsüljék meg magukat, mert ilyen igazgatója kevés intézménynek van, mint ennek. Büszkén és bátran mondhatom egyrészt. Másrészt meg azt, hogy vigyék hírül, ennek az intézménynek a jó hírnevét. Az itt dolgozó, tanító tanárok és az igazgató által átadott tudás és tapasztalat, majd az életben nagyon komoly és kemény fogódzót fog jelenteni. Tehát az rang, ha valaki a Prohászkában érettségizik, innen kerül ki. Ezt mindig vállalják büszkén. Tóth Tabita Georgina

Szokolay Sándor | zeneszerzô | 2011 Volt valaki a családjában, aki zenélt, zenével foglalkozott? Mikor kezdett érdeklôdni a zene iránt? A nagyapám öt-hat hangszeren magától, tanár nélkül nagyon jól megtanult. De én ezt nem éreztem magamban. Már gimnazista voltam Orosházán, mikor édesapám — aki hegedûmûvésznek készült, de nem tudta elvégezni, mert megszülettünk, az élet bonyolultabb lett — elvitt a békéstarhosi Kodály iskolába, és ott ismertem meg a magyar zenei és mûvészeti élet nagyjait. Ott végeztem. Egy hét alatt megismerkedtem a zongora ABC elsô köteteivel, és egy pár hónap alatt meg is tanultam. Mivel nem volt könyvtárunk — mert új iskola volt —, azt mondták, írjak ujjgyakorlatokat, etûdöket, amíg Pestrôl kottát kérnek. Írtam különbözô gyerekdarabokat: „Nyitott templomajtó”, „Betlehemi csillagzene”…

Ezeket utána eljátszottam hangversenyeken, közben szavaltam is. Én úgy érzem, hogy valami égi jelet kaptam. Nagyon jó hallásom volt, azt tudtam. Bármilyen dalt, slágert hallottam, még most is el tudnám énekelni. Tulajdonképpen nagyon boldog lettem ettôl, mert ezt tényleg szeretem csinálni. Milyen képességekre van szüksége valakinek, hogy zeneszerzô lehessen? Ezeket mennyire lehet tanulni? Zeneszerzést tanulni csak úgy lehet, ha valaki tud muzsikálni. Tehát nagyon jól kell zongorázni, és fantázia szükséges. Kocsis Zoltán zeneszerzô, hangszerelô írta: a zeneszerzéshez eredetiség kell. Én nagyon boldog vagyok, mikor azt mondják, nem tudták, hogy a rádióban megy egy darabom, de pár taktus után hallották, hogy én írtam.

A Magyar Rádió zenei lektoraként milyen feladatot látott el? Meg kellett hallgatni az új mûveket, amiket írtak. Ez nagyon hasznos volt. Fontos, hogy az ember, olyat tanuljon, amitôl a saját szakmájában több lesz. De én inkább a zeneszerzést választottam, és mellette tanár lettem. Milyen hatással van hite a mûveire? Kételkedés nélküli hitben éltem le az életemet. Édesanyám minden vasárnap kézen fogott, úgy mentünk a templomba. Sokáig magánügynek tartottam, hogy miben hiszek, de ebben a világban nem szabad hallgatni. Legboldogabb akkor vagyok, ha templomi zenét írhatok.

132

Honnan merít ötletet? Kiknek a verseit dolgozza fel, zenésíti meg? Körülbelül 36-40 között van a költôk száma, akiktôl magyarul megzenésítettem. Berzsenyi Dániel nagyon nagy hatással volt rám. Kölcsey Ferenc, Petôfi Sándor, Arany János, Ady Endre. A kortársak közül: Illyés Gyula, aki a Vérnász operámat fordította; Németh László, a Sámson opera szövegírója. Megrendelésre írja mûveit? Nem nagyon szeretek a fióknak írni. Ha írok valamit, valakikre gondolok, hogy kik adják elô. Én a megrendeléseket szeretem, de nem azt írom meg, amit kérnek, hanem rábeszélem ôket, hogy amit én gondoltam, azt rendeljék meg. Nagyon fontosnak tar-

tom, hogy a zeneszerzô azt az egyéniségét, amit az égbôl kapott, azt mûvelje ki. Nem az a lényeg, hogy tapsoljanak, az áhítat a fontos; ha nem csak szórakoztató a zene, hanem meríteni lehet belôle. Milyen tanácsot tudna adni az ifjúságnak? Én nagyon nem szeretem azt a kifejezést, hogy önmegvalósítás. Nem önmagát kell az embernek megvalósítania. Nem szabad ellustulni. Egyik mûvészet sem hobbi, azoknak mélyebb értelme van, és nem véletlen, hogy kapjuk a tehetséget. Ez kötelez. Nagy László szavait kölcsönvéve azt üzenem: „Ha lesz emberi arcuk, csókoltatom ôket.” Hegedüs Hajnalka

Szörényi László | irodalomtörténész | 2011 Akár ez az Ilosvai Toldijából kivett részlet is lehetne címe írásom Toldira vonatkozó részének, melyet Szörényi László profeszszor úrral való beszélgetésem alapján készítettem. Elõször is néhány paramétert szeretnék megadni Szörényi professzor úr életébõl, munkásságából. 1945-ben született március 22-én, Budapesten. 1968ban az ELTE-n szerzett latin-görög-perzsa szakon oklevelet, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lett. 1973-tól a JATE adjunktusa, ’83-tól docense, ’97-tõl professzora. 1980-81-ben, Firenzében a Harvard egyetem Reneszánsz Intézetének ösztöndíjasa. 1986ban a Columbia egyetem ösztöndíjasa

New Yorkban. 1991-95-ig római és máltai magyar nagykövet, 1997-tõl az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója. Kutatási területe a magyarországi humanizmus korától a 17-18. századi magyar és európai újlatin költészet alkotásain keresztül a 20. századi és a kortárs magyar irodalomig terjed. A nyolcvanas évektõl szépprózai munkái jelennek meg. Szörényi László elõadásának témája Arany Toldi trilógiája volt. A professzor úr azért választotta Aranyt és e mûvét, mert Aranyt tartja az egyik legfontosabb magyar írónak, költõnek. Beszélgetésünk során megkérdeztem a professzor urat, hogy ki az a három magyar író,költõ, akiket a legfontosabbak

közé sorol. Azt válaszolta, hogy Zrínyi, Arany, Krúdy. Ennek a három igen nagy alkotónak minden mûvét, minden sorát, minden jegyzetét fontosnak tart.

hogy csak a legnagyobbakat említsem. A Tanár úr kérem címû mû Reggel hétkor címû fejezetében azt állítják, hogy Magyarország és Szerbia határosak egymással.

Az elõadás után rövid interjút készítettem a profeszszor úrral. A beszélgetés középpontjába a professzor úr Delfinárium címû mûvét helyeztem. A kommunista idõkben „óvták” a magyar olvasókat a helytelen eszméktõl, gondolatoktól. Sok magyar író, költõ mûve kés alá került ebben a korszakban. Még a korábbi alkotók munkáit is, akiknek semmi köze sem volt az akkori történelem alakulásában. Átfogalmazás alá kerültek Mikszáth, Ady, Krúdy, Karinthy,

„Az irodalom önmagában olyan mûvészeti termék, mûalkotások együttese, amelynek ha bármely részét megsemmisítik, akkor eltorzul az egésznek a jelentése”. Azt hiszem a professzor úr e mondata önmagáért beszél. Móricz Boldog ember címû mûvébõl is szintén kivágtak, szintén nem sokat, de megváltozott az egész mû értelme. Verseknél a kivágás még kínosabb. Egyik Babits versnek a címét hagyták le, így a vers elvesztette érthetõségét. A kommuniz-

134

mus korában nemcsak az irodalmat ollózták meg, hanem a történelem is kés alá került. Szörényi Delfinárium címû munkájában fontosnak találta, hogy az igazság a felszínre kerüljön, mert régen cinkosukká próbálták tenni a klasszikusokat is. Bartók Béla oroszországi hangversenykörútjának idejébõl származó leveleit breviáriumából kivágták. A Szovjet Birodalomban J.S.Bach passióit is álcím alatt lehetett csak elõadni, például szenvedélyek címen, holott mindenki tudta a mûvek eredeti címét. Kosztolányi a húszas évek végén Olaszországban járt, ahol Gorkij fogadta õt egy rövid interjú erejéig. A beszélgetés során Kosztolányi megkérdezte Gorkijt, hogy mi a véleménye

Leninrõl. Furcsa mosollyal Gorkij azt válaszolta, hogy nagy bolsevik volt. Ezt elismerte Kosztolányi is, de ez a kijelentés annyit ért, mint ha azt mondanánk nyáron, hogy meleg van, télen pedig, hogy esik a hó. Az is információ, hogy nem akar mondani Gorkij Leninrõl semmit. Kosztolányi mûveibõl késõbb az egész Gorkijjal készített interjút kihagyták. Az Istenkáromlással volt azonos a Szovjet Birodalomról bármit is mondani. Aki ezt megszegte, csendes, de kegyetlen büntetésben volt része. Így hangzik a korabeli szocialista jelmondat: „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba”. Azt hiszem ez a mondás teljes képet fest a korról. A Delfinárium címû mû megjelenése

után megnyílt a terep. Ez amolyan felszabadító mû. 2010-ben a Helikon Kiadó új, bõvített kötetet adott ki, de a megcsonkított mûvek száma végtelen, mindet leleplezni lehetetlen. Szerb Antalt is átírták. Gúnyos megjegyzést tett Világirodalom történet címû mûvében egy orosz Hamlet elõadásra. Nemcsak ezt a megjegyzést, hanem a szovjet irodalomra vonatkozó részeket is eltûntették a mûbõl. Találkozásunk további részében arról kérdeztem a professzor urat, mi a véleménye arról, hogy ma a diákok életébõl szó szerint kiesett a könyv, az olvasás. Erre ezt a választ kaptam: „Egész életében ki lesz

szolgáltatva mindennek. Az ember azért olvas, hogy értékrendje teljes legyen. Az olvasmány beépül az ember ismeretébe, a döntõképességét is szabályozza” Egyszóval az egyén egészére fontos hatású az olvasás. Az nem ismer semmit, aki csak a tévémûsorok által látja a világot. Az iskola szabaddá tesz (Studio humanitatis), a szabad emberhez hozzátartozik a tudás. Az utolsó kérdésem a professzor úrtól a diplomamunkájára vonatkozott. Diplomáját Zamakhshari (1070—1143) Muqaddimat-al-adab, XI. századi arab— perzsa szótárból írta. Rideg Béla

136

Tímár Ildikó | népmûvész | 2011 Mikorra nyúlik vissza az a pillanat, mikor megfogalmazódott benned, hogy kézmûvességgel illetve képzõmûvészettel akarsz foglalkozni? A kézmûvességbe beleszülettem, hiszen édesanyám hímzéseket készített, édesapám rendszeresen subázott, így a textillel, fonalakkal hamar barátságot kötöttem. Megtanultam a gobelinszövést, de az túl kötött mûfaj volt számomra, így abbahagytam. Ugyanakkor középiskolás korom óta a képzõmûvészet közelében mozgok, már akkor rajzórákra, kiállításokra jártam. A gyermekeim születése után elvégeztem a mûvelõdésszervezõ szakot,

így kezdtem el elõbb kiállításokat, majd gyerekeknek tartott bemutatókat, kézmûves foglalkozásokat szervezni. Végül pedig már én tartottam a foglalkozásokat. Ez az út vezetett a mûvészet és a kézmûvesség szeretetéhez. Hogyan kerültél kapcsolatba a gyapjúval, nemezzel? Mikor készítettél elõször képet és mi volt az? A gyapjúba, a nemezbe egy beretytyóújfalui alkotótáborban szerelmesedtem bele, onnan úgy jöttem haza, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Az elsõ képemet még abban az évben elkészítettem. Egy

fõnixmadarat ábrázolt, és egy kedves ismerõsöm lakásának dísze lett, aki rajong érte. Mindkettõnknek a folyton-folyvást való újjászületést, megújulni tudást, optimizmust jelenti (neki sajnos egy súlyos betegsége van). Hogyan készül el egy nemezkép? Röviden ennyi: a nemez készítése során a meleg víz, súrlódás hatására a gyapjúszálakon lévõ pikkelyek felnyílnak, majd dörzsölés, csapkodás, gyúrás, gördítés hatására a szálak egyre jobban egymás közé csúsznak, a pikkelyek összeakadnak és bonthatatlan gu-

138

banc keletkezik. Ez az összetömörödött anyag a nemez (...) Van-e legkedvesebb alkotásod? Nincs legkedvesebb, mindet egyformán szeretem, hiszen mindegyikhez más-más lélekállapot, más-más élmény fûz. Mik a terveid a jövõben? Terveim? Én szeretnék lenni a világ leghíresebb és legjobb nemezkészítõ mûvésze! A viccet félretéve: most készült el a Krisztus a kereszttel címû kép a szegedi püspöknek, húsvétra pedig készítek

neki egy Feltámadást. Szeretném a gyõri kiállítás anyagát továbbvinni, máshol is bemutatni, ezt folyamatosan szervezzük. Új témán is gondolkodok, de ez még titkos. Nagyon örülnék neki, ha ez az õsi technika minél több emberhez eljuthatna akár a képeim, akár a nemezelõ foglalkozások által, hogy érezzék, milyen jó ezzel az anyaggal együtt élni. Engem nagyon nagy fegyelemre, a gyapjú iránti tiszteletre és felszabadult alkotásra tanított és tanít mind a mai napig a nemezzel való foglalkozás. Katona-Kerekes Réka

Tringer László | pszichiáter | 2014 Mik okozhatnak konfliktust a fiatalok életében? Specifikuma a fiataloknak nincs, a megjelenési formája a konfliktusnak persze más, mint a felnôttek körében; de ha a konfliktusok mélyére hatolunk, akkor ugyanazok az alapvetô problémák bukkannak elô, mint a felnôttkori konfliktusoknál. Mindjárt egy problémával kezdem: ez a szeretet-kapcsolatok kérdése. A lélektanban mi gyakran használjuk az empátia fogalmát, a másik ember megértését, az ô helyzetébe való beleélési képességünket, és azt, hogy el tudjuk a másikat fogadni

annak, amilyen. Erre különbözô szakkifejezések vannak, mert a lélekgyógyászatban alapvetô szerepet játszik. De ha még mélyebbre megyünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ezekben a fogalmakban lényegében semmi új nincsen. A zsidó, és döntôen a keresztény hagyomány szeretet-fogalma, melyet Szent Pál fogalmaz meg gyönyörûen az ún. szeretet-himnuszában, lényegében azonos azzal, amit tudományosan mi a másik személy feltétel nélküli elfogadásának, más néven empátiás kommunikációnak nevezünk. Ennek a hiánya — az elfogadás hiánya, a másik személy tiszteletének hiánya —

vezethet konfliktusokra. Persze a másik személy elfogadása, feltétel nélküli tisztelete korántsem azt jelenti, hogy egyetértek minden konkrét megnyilvánulásával. Mennyire fontos lenne, hogy akár felnôtt, akár serdülô, külön tudná választani a személyhez fûzôdô viszonyát és a személynek egy konkrét cselekedetével kapcsolatos véleményét. Utóbbi természetesen lehet elitélendô, kritizálandó, számomra elfogadhatatlan, mindamellett a személy elfogadása nem sérül ennek értelmében. Ez volna az egyik alapelv, hogy tudjuk a személyközi kapcsolatban a sze-

140

mély tiszteletét, elfogadását különválasztani a cselekedeteitôl. A gyakorlatban minduntalan összekeverjük, mind a gyerekek egymás között, a felnôttek egymás között, mind a szülôk a gyerekekkel való kapcsolatukban. Mi a tapasztalata: a bûn megfogalmazása, a bûntudat a fiatal gyerekeket hogyan érinti? Elfogadják vagy rosszul közelítünk hozzájuk? A bûn kategóriájáról háromféle módon is beszélhetünk. A bûnnek van egy lélektani háttere, amikor is bûnnek tartom azt a

cselekedetemet, amelyet magam is elítélek, amely eltér attól, amit önmagamtól elvárnék. Szaknyelven azt mondjuk, hogy az én-ideál és a valós én-élmény közötti diszkrepancia minél nagyobb, annál nagyobb a bûntudat. Ez azonban lélektani jelenség, nem elsôsorban erkölcsi. Van a bûnnek egy jogi, illetve erkölcsi vonatkozása, ezt részben írott, részben íratlan szabályok szabályozzák, amelytôl való eltérés ugyancsak bûnnek minôsül. Hogy azután az egyén ezt szubjektíve is bûnnek tartja-e vagy sem, ez már függ az ô neveltetésétôl, alapál-

lásától. S ezután van a bûnnek egy teológiai vonatkozása, amihez én szívesen idézném az 50. zsoltárt, amely úgy szól, hogy „Teellened vétkeztem egyedül, és gonoszat elôtted cselekedtem” — mondja ezt a zsoltárszerzô az Úristennek. Vagyis a teológiai értelemben vett bûn föltételez egy istenkapcsolatot is, ennek a keretében jelenik meg, és ez a hitélet területére tartozik. Nyilvánvaló, hogy ilyen élesen nem lehet ezeket különválasztani: egy konkrét személynél, egy konkrét esetben a dolognak mindhárom eleme megjelenhet.

A gyerekek fejlôdése, változása szemünk elôtt zajlik. Mi a helyzet a felnôttekkel? A serdülô 12-13 éves korától 18-ig vagy akár 20-ig egy olyan folyamaton esik át, amely a lelki életnek, sôt, az idegrendszernek a normál fejlôdésével jár együtt, tehát azt mondhatnám, részben genetikailag adott program szerint zajlik, természetesen környezeti hatások alatt. Ami kevésbé természetes vagy látványos, az az a kívánatos jelenség, hogy ezzel párhuzamosan a szülô is változzék. Változzék a 12 éves gyerek szülôje egy 18 éves gyerek szülô-

jévé. Ez a folyamat ugyanúgy egy érési folyamat, amely különösen akkor bonyolult, hogy ha több, különbözô életkorú gyermek is van. Azonban mégis, a szülô viszonyulási rendszere is kell, hogy változzék. Különösen fájdalmas szokott ez lenni olyan szülôknél, akik ezt a fejlôdést nem tudják megfelelôen követni. Amikor érzékelik, hogy pl. megsimogatnám a gyermekemet, de az elhúzódik, és nem akarja a testi kontaktust velem, és ez fájdalmas visszautasításnak tûnik. Pedig csak arról van szó, hogy ez a simogatósdi a 12 éves kisgyereknek szóló magatartás, de a 17

éves ezt már más formában igényli, nem úgy. A szülô viszont ezt a fejlôdést sokszor nem tudja követni, és ebbôl számtalan konfliktus adódik. A keresztény családi élet hogyan tudja tompítani ezeket a konfliktusokat? Azt kell mondanom, hogy a keresztény, az erkölcsi és vallási elvek figyelembevételével nagy általánosságban jobb esélyekkel indul ebben a folyamatban, mint mondjuk egy vallásilag nem tájékozott és nem hívô család. Azonban az illúzióktól én szívesen óvnám magunkat. Önmagában a kereszténység meg a vallás nem terápia, nem is

142

lélektani tréning, még akkor sem, ha tudom, hogy nagyon gyakran ilyen jellegû keveredés van a fejekben, hanem a hit területére tartozik. A lélektani folyamatok ugyanúgy zajlanak le hívôk és nem hívôk esetében is, legfeljebb a verbális, szóbeli megjelenítése különbözik sokszor. Nem egyszer — azt kell mondanom — akár negatívan is, mert pl. amikor a szülô ahelyett, hogy kommunikálna, a mondjuk nem egészen beilleszkedni akaró serdülôvel valláserkölcsi parancsokra hivatkozik, mint egy személytelen elvre, melyet a gyermek nyilván így nem tud hasznosítani, sôt, inkább élezôdik a konfliktus.

Akkor az elsôdleges megoldás a beszélgetés? Az elsôdleges megoldás a kommunikatív kapcsolat fönntartása a gyermekkel, és hangsúlyoznám, korántsem valami lélektani beszélgetésekrôl vagy lelkizésrôl volna szó, egyszerûen normál emberi kommunikációról az élet adott helyzeteirôl, amely éppen adva van. Nem azon kell fölmérni a beszélgetés sikerét, hogy most sikerült-e valami bonyolult lélektani helyzetet megoldani, hanem hogy jól éreztem-e magam én is meg a gyermekem is a beszélgetésben.

Udvardi Erzsébet | festômûvész | 2010 Az oltár az áldozat bemutatásának a helye, fölötte az oltárkép valamely különleges istenélményre emlékeztetô jel. Hogyan és mikor kezdett oltárképeket festeni? A legnehezebb idôben végeztem el a fôiskolát 1948 — 53 között. Ott annyit tanultunk az egyházmûvészetrôl, amennyit a reneszánsz és a barokk kor mûvészettörténeti bemutatása megkövetelt. Ilyen jellegû gyakorlati képzést nem kaptunk. Amikor évek múltán idekerültem a Balaton mellé, Lékai László késôbbi bíboros úr volt Badacsonytomaj plébánosa. Ô hamar rájött arra, hogy a hívek között van egy festô. Egyik délután meglátogatott bennünket és megkérdezte, hogy nem festenék-e a badacsonyôrsi Szent Antal kápolnába a régi, vízfoltos olajnyomat helyett egy új oltárképet.. Megtisztelve éreztem magam, megígértem, kicsit féltem is a feladattól, gondoltam majd elfelejti. De többször rákérdezett, így elkezdtem a festést és 1976-ra elkészült a Szent Antal a halak-

nak prédikál címû kép, mely késôbb kiegészült a Háromkirályok illetve a Betlehem címû festményekkel. Ezt követte a badacsonytomaji templom... Igen, és több más munka. Óriási nagy lehetôséget kaptam a Gondviseléstôl, hogy azokban az években, amikor egy festô nagyobb feladatként csak politikai témájú megbízásokat kapott — azok is agyongyötört közfeladatokká váltak — , én teljes szabadságban dolgoztam. Az egyházi vezetôk sokkal magasabb szellemi színvonalon voltak, mint a világiak, így tudták, hogy a festménybe nem kell beleszólni, megbíztak bennem. Persze megbeszéltük a vázlatokat, de egy olyan fajta szabadság volt a kezemben, ami nagy szó volt azokban az években, és persze feladat, és fal, és munka. Az Egyház sem bízik meg akárkiben… Minden alkotás megköveteli, hogy létrehozójának élménye legyen a témáról. Én egy hívô szellemiségû családban nôttem

fel, ahol a belsô tartalom mindig jelen volt. Szüleim sem és a Kalocsai Iskolanôvérek sem látszat vallásosságra neveltek, benne éltem, éltünk az ünnepkörökben. Így nem volt idegen, amivel megbíztak, igazából egy tartalomnak, mely nagyon meghatározó erejû volt számomra találtam formát az oltárképekben, biblikus képekben.

hogy a természetben nincsenek mértani idomok, szögletek, egyenesek, hanem csodálatos harmónia van. A biblikus képeknél óriási lehetôség az arany és az ezüst. Ez az anyag ki tudja fejezni a transzcendenciát, a matérián túli világot. A festônek láthatóvá kell tenni a láthatatlant. Az örömet, a fényt, a tisztaságot, a megváltást.

Ennek a formának alapja az arany és az ezüst szín használata… Színként kezelem ôket, nem, mint az ikonokon, ahol „csak” hátteret jelentenek. Kitágítom a színskálát; a fehérnél van még fehérebb, még fénylôbb, még világosabb. Persze ezt sem kitaláltam — én nem vagyok egy kitalálós festô - , én ezt láttam, ezt látom. A világ látványa gazdagabb, mint a mi fantáziánk. Az ember csak a meggyôzôdését festheti, a formai meggyôzôdését, a formai igazságát, amit ô lát. Én azt látom,

Hogyan ismerte meg az eszterházai (fertôdi) templomépítôt Koloszár György atyát? Éppen a badacsonytomaji templomban festettem az Utolsó vacsorát, amikor a nyitott ajtón bejött az akkori fertôdi — bár én jobban szeretném, ha Eszterháza lenne már régen —, plébános, Koloszár György. Neki nagyon tetszett az akkor készülô munka, és amikor építeni kezdte a Szent Kereszt felmagasztalása templomot, felkeresett, vállalnám-e az oltárkép megfestését. Így kezdôdött.

Kérem, mondjon pár szót a templomban látható képekrôl! A templom titulusa a Szent Kereszt felmagasztalása, errôl kellett beszélni. Ezért a triptichon középsô képe a Golgota. Ugyanakkor a vastetô szerkezet is drámai hatást kelt. Ezt kellett feloldani a két fél-fél oltárszárnnyal, egyiken a születés, a Három királyok, a karácsony, a másikon a feltámadás, Szent Tamás leborulásával. Ebben az évben került a keresztút a templomba… A templomépítô plébános, Koloszár atya sajnos korán, aktív korában meghalt. Utóda, Szuchentrunk József nagy szeretettel és hozzáértéssel vette át a templomot. Így most az ô idejében került a keresztút a templomba. Nagyon örülök neki, a templom így egységes képet mutat. Életem legszebb feladata volt.

Udvardi Erzsébet | festômûvész | 2010 Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festômûvész a születést fénybe foglaló oltár képét, Hefter László üvegmûvész a teremtést megfogalmazó ablakait Horváth István Munkácsy-díjas belsôépítész álmodta eggyé. A gimnázium épületében újra megszentelt hely várja a gyerekeket. Ezt a teret 1940-ben kápolnának alakították ki az orsolyita nôvérek. 1948-tól — az egyházi iskolák államosításától — a közelmúltig könyvtárként és raktárként hasznosították. A gondviselés útjai azonban csak számunkra kiszámíthatatlanok. Mert Isten

ura az idônek, a térnek és az emberi szíveknek is. Ahogy ebbôl a térbôl is próbálták elûzni, emlékét kitörölni, szentjeit lefesteni, de most visszatért ide, s hisszük: elôbb-utóbb így veszi birtokba az egész világot, és Ô lesz mindenben minden. 62 esztendô elteltével újra dicsôségének ragyogásába vonta ezt a kápolnát — fogalmazott Németh József atya, az intézmény igazgatója a szentelésen. Külön érdekesség, hogy a hajdani kápolna liturgikus terének fehérre meszelt oszlopai szentek ábrázolását rejtették. A

levéltárból elôkerültek a tervek, s így Pfilf Éva mûvésznô restaurálni tudta ôket. Hefter László alkotta a kápolna üvegablakait. A hat bejárati ajtószárny képeivel a teremtés csodájának részesévé teszi a betérôt, színeinek világa pedig megsejteti a teremtô Isten szeretetét. S így, ide érkezik meg Udvardi Erzsébet oltárképén az idôk teljességében az Isten

146

Fia. A képet azóta a Magyar Posta is kiválasztotta. 2010 karácsonyán ez lesz látható Magyarország hivatalos karácsonyi bélyegén. Itt, a Prohászkában lesz a bélyeg bemutatója is. Advent idején Udvardi Erzsébet kiállításával gazdagodik a tér, a kiállítást Lévai Anikó nyitja meg. A kápolna gondos gazdája, Horváth István már készíti a keresztutat, hogy nagyböjtben arra tekintve imádkozhassanak a diákok. Ad-

dig is osztálymisék, az ajtók kitárásával, az aulával egybenyitva iskolamisék, ünnepek és hálaadások otthona a kápolna, ahogy a szentelésen elhangzó Nagy Gáspár- és Paul Claudel-versek szellemisége is biztatja az ide belépôt. Él a remény, hogy a diákkápolnájukba betérô prohászkások élete igazi fénybe kerülhet e megszentelt hely kegyelmébôl.

Veres András | püspök | 2006 Püspök Úr! Mi jellemzi a mai keresztényeket? A mai keresztényeket ugyanaz jellemzi, ami minden kor keresztényeit. Mindig voltak köztük olyanok, akik nagyon öntudatosan, következetesen igyekeztek a hitük szerint élni, de olyanok is, akik lazábban kapcsolódtak a keresztény közösséghez. Sajnos nem sok keresztény van, aki elkötelezetten, társadalmi szinten is föl tudja vállalni a hitét. Pedig egy olyan világban, ahol nagyon sok a keresô, és az olyan ember, aki kevés vagy torz információkkal rendelkezik Jézus Krisztusról, Egyházról, nagyon nagy jelentôsége van az elkötelezett, tanúságtevô keresztény életnek. Jézus azt mondta: „Ti vagytok a föld sója”, „Ti vagytok a világ világossága”. Hogyan kell megélnünk keresztény mivoltunkat a hétköznapokban ahhoz, hogy ennek megfeleljünk?

Ezzel kapcsolatban elôször is szeretném azt a logikai összefüggést megvilágítani, hogy amikor Jézus azt mondta, „Ti vagytok a világ világossága”, „Ti vagytok a föld sója”, „Legyetek kovász”, akkor ezzel szinte burkoltan azt jelezte, hogy bizony az idôk végéig sosem lesz olyan állapot, amikor a többségben lesznek az elkötelezett keresztények. Ez a közösség mindig kisebbségben marad. Ezért az ô feladatuk az, hogy Jézus példáját követve, a Lélek vezetése alatt és a Lélek indítására tegyenek tanúságot családban, munkahelyen, baráti környezetben, az életközösségükben, illetve a társadalom legkülönbözôbb területein. Ez az egyedüli módja annak, hogy a keresztény ember valóban a krisztusi tanítás, buzdítás értelmében tudjon helytállni. Ezzel másokat is gazdagíthat, hiszen az elkötelezett keresztények élete másokban érdeklôdést válthat ki. Talán, ahogy az apostol mondja, még kérdezni

is fognak, hogy mi az örömüknek, mi a reményüknek az oka. A vallás így nem lehet magánügy, de igénylik-e a mai emberek, hogy a keresztények társadalmi közösségeikkel részt vegyenek a világ dolgaiban? Ez attól függ, hol élünk. A világ egyes részein nagyon nagy jelentôséget tulajdonítanak neki, de az az érzésem, hogy a mai magyar társadalmunkban nem ez a helyzet. Ellenkezôleg, nagyon sokan cinikusan, egyenesen elutasítóan viseltetnek a keresztény emberekkel, az egyházakkal szemben. Számomra örökös probléma, hogy ha valóban demokráciában élünk, hogyan lehetséges az, hogy a szabadságjogok hangoztatói éppen azok, akik a hívô embereknek a jogait megtépázzák. Ez számomra fölfoghatatlan és elfogadhatatlan, de számolnunk kell ezzel a valósággal. Ezért gondolom azt, hogy a keresztény

embereknek sokkal határozottabban, sokkal tudatosabban kell föllépniük az alkotmányos, emberi jogaik védelmében. Ez azt jelenti, hogy a politikában is részt kell vennie az Egyháznak? Feltétlenül. Nem is értelmezhetô az a probléma, hogy politizálhat-e az Egyház vagy sem, hiszen az Egyház a keresztény emberek közössége. A Magyar Alkotmány kimondja, hogy minden magyar állampolgárnak joga és kötelessége a társadalmi élet alakításában részt venni. Ezt éppen a keresztényektôl vonnák el? Ehhez senkinek sincs joga. Lépjük át Magyarország határait, hiszen az Európai Unióhoz csatlakoztunk. Hogyan viszonyul az Unió a kereszténységhez? Bizonyára mindenki elôtt ismeretes, hogy az Európai Unió megálmodói nagyon elkötelezetten, mélyen hívô, napi szentmisé-

re járó keresztények voltak. Ôk tehát egyértelmûen keresztény közösségben gondolkodtak. Ezért mondta Schuhmann, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy anarchiába süllyed. Sajnos meg kell állapítanunk, hogy az Európai Unió mai vezetése, a mai mentalitás nagyon szekularizált. A keresztény érték sokszor háttérbe szorul, intézményes formában is, ha az alkotmány tervezetére gondolunk. Mindezek ellenére hiszem, hogy igaza van annak a filozófusnak, aki azt mondja, minden közösséget az alkotó kisebbség gazdagíthat és formálhat. A keresztényeknek ilyen alkotó kisebbségként kell jelen lenniük a világban. Hiszem, hogy ezzel nemcsak maguknak keresztényeknek tesznek jót, hanem a nem hívôknek is. A szeretet törvénye, az igazságosság, szolidaritás érvényesítése minden ember javát szolgálja. Z. Szabó Judit

Vizi E. Szilveszter | MTA korábbi elnöke | 2014 Professzor úr, az elôadása elején mondott egy számomra érdekes mondatot: az iszlám még úgy tartja, hogy a tudomány beavatkozás az Isten létébe, a kereszténység pedig megnyitotta a kaput a természettudományos kutatás elôtt. Mondana errôl néhány gondolatot? Igen. A kereszténység tulajdonképpen — éppen a Genezis-történet figyelembevételével — az embert feljogosítja, hogy feltárja a világ titkait, a természet sajátosságait. Az, hogy ember szabad akarattal rendelkezik — mind az Ószövetség, mind az Újszövetség szerint —, igazából lehetôvé teszi mindenki számára, hogy az érdeklôdésének megfelelôen megpróbálja megoldani a számára

ismeretlent, igaz, annak tudomásulvételével, hogy mindig csak — így jár a tudós is — részigazságokat tud feltárni. Az, hogy a veritatis diakonia, az igazság szolgálata a tudós (és érdekes módon az Egyház) feladata, fontos szerepet játszik abban, hogy a tudós ember, a modern kor kutatója fel akarja tárni, hogy milyen is a világ. Természetszerûleg ehhez nagyon fontos, hogy a világ, a környezet szépségét is feltárjuk, de ez már a mûvészet feladata. Mindig azt szoktam mondani, hogy az „igaz” megtalálása a tudós feladata, a „szépségé” pedig a mûvészé, a filoszé. Ami igaz, az csak szép lehet, s ami szép, az csak igaz lehet. Ilyen a mi teremtett világunk.

Hogyan kapcsolódik ehhez az erkölcs kérdése? Az emberiség fejlôdésének következménye, hogy Francis Bacon még azt mondta, hogy a hatalom egyenlô a tudással. Scientia sapientia est. Azonban a XX— XXI. századra egyértelmûvé vált, hogy ez a képlet megváltozott. Az információs forradalom adott egy olyan lehetôséget az ember kezébe, hogy most már azt hiszi az ember, hogy a hatalom teljes birtokosa. Mert mit mondunk? A hatalom egyenlô tudás plusz információ. Ezért van szükség oktatásra, hogy megszerezzük a tudást, s az információs forradalom eszközeinek segítségével fel tudjuk

150

használni mások tudását is. Azonban ebbôl valami hiányzik, és ez a mi évszázadunk legnagyobb problémája: ez az erkölcs. Ennek az erkölcsnek a hiányossága okozhat tragédiákat, mint ahogy a XX. században is tragédiákat okozott: a nácizmust és a sztálinizmust. Ugyanígy a XXI. században is szembe kell néznünk azzal, hogy ha nem lesz erkölcs; ha az ember, a tudós cselekedeteit nem az erkölcsi normák szabályozzák, akkor tragédia lesz. Az ember — éppen a tudomány rendkívül gyors, exponenciális fejlôdésének eredményeképpen — tönkre tudja tenni saját földjét, ahol él: a teremtett világot.

A tudomány és a hit hogyan kapcsolódhat egymáshoz? Még mindig ellentétben vannak, vagy soha nem voltak ellentétben? Nem, nincsenek ellentétben, hiszen XIII. Leó 1879-ben az enciklikájában már a neotomizmus, vagyis Aquinói Szent Tamás tanainak felélesztésével egymás mellé helyezi a hitet és a tudást, II. János Pál Fides et Ratio enciklikájában pedig azt mondja, hogy az igazság eléréséhez két szárny van: az egyik a hit, a másik a tudás. De ez a kettô egymást kiegészíti és segíti. Hit nélkül nincs tudás, tudás nélkül nincs hit. E kettô segítségével tudunk elérni az igazsághoz. Százötven éven keresztül

azt próbálták tanítani, hogy vagy hit, vagy tudás: a kettô összeférhetetlen. Nem igaz: két szárny kell ahhoz, hogy elérjünk az igazsághoz. Elôadásában úgy fogalmazott, hogy a XX. század a gyermekek évszázada volt, a XXI. század pedig az öregek évszázada lesz. Ezen mit értett? Az I. és a II. világháború után hatalmas gyarapodása következett be a Földnek az emberiség létszámában, és most már elértük a hétmilliárdot. De van egy nagyon lényeges változás: az átlagos életkor majdnem megduplázódott, tehát a XXI. század az öregek évszázada lesz.

Az orvostudomány, a biológia, a fizika, a matematika, a kémia fejlôdésének eredményeképpen lényegesen tovább tudunk élni; lényegesen tovább fogunk rászorulni mások segítségére, szeretetére. A szeretet, amely az Újszövetségnek egy fantasztikus ajándéka az emberiség számára, mint filozófiai alap, dominánssá kell, hogy váljon, különben olyan öregek leszünk, akik magukra maradottak, akik a szeretetet nem élvezhetik, tehát tulajdonképpen kirekesztettek lesznek. A XXI. században jelentôs mértékben meg fog növekedni azoknak az aránya, akik eltartásra szorulnak a társadalom és szeretteik részérôl.

Egy iskolában, egy oktatási intézményben beszélgetünk. Milyennek tartja az optimális oktatást, nevelést? Nagy szeretettel jöttem Lôrinc atya meghívására ide — úgy is, mint egykori bencés diák —, és hadd mondjam meg: azt, amit itt tapasztalok, azokat a világra nyíló, mosolygós szemeket lenyûgözött. Amikor elôadást tartottam, láttam, hogy a diákok szívják magukba a tudást, hogy kell nekik, hogy ez számukra manna, hogy ez számukra valami olyasmit jelent, amit érdemesnek tartanak elsajátítani. Akkor éreztem meg ennek az iskolában a szellemiségét: tudást ad szeretet mellett, és felkészít az életre.

Visszaemlékezések

Ács Veronika | 2014 A 2011-2012-es és a 2012-2013-as tanévekben lezajlott Comenius program egy résztvevô diákjaként azt mondhatom, hogy örök élménnyel gazdagodtam a két év alatt. Amikor elôször szóba került a hat nemzet (lengyel, portugál, magyar, észt, olasz és spanyol) sztereotípiák eltörlésére irányuló programja, és jelentkeztünk rá az osztálytársaimmal, még nem gondoltam, hogy egy olyan hatalmas élményt fogok szerezni, amit valószínûleg soha nem felejtek majd el. Minden helyszínre négy diák utazhatott el, kísérô tanárainkkal, Botosné Mészáros Krisztina tanárnôvel (aki a program magyar koordinátora volt) valamint Császári Ildikó tanárnôvel. Mivel én csak a magyarországi és a spanyolországi találkozón vettem részt, csak nagy vonalakban tudok beszámolni a többi útról. Azonban minden alkalomra komoly felkészülés folyt itthon, hiszen minden országban prezentá-

ciókat tartottunk adott témakörökben, valamint a találkozások után diáktársaink rendszeresen fotókkal illusztrált beszámolókat tartottak nekünk. Az elsô utazás, amin már diákok is részt vehettek, Portugáliát, Maia városát vette célba, ahol 2012. március közepén tölthettek néhány napot a többiek. Az itteni prezentációk országaink kultúrájáról, történelmérôl és hagyományairól szóltak. Az ott töltött hat nap alatt — amelybôl egy az oda, egy pedig a visszautazásról szólt — megismerkedhettek a nemzetek tradicionális ételeivel, találkozhattak a város polgármesterével, Portóba utazva megtudhatták a Portói bor készítésének titkait, valamint körbejárhatták a belvárost, az iskolában külföldi diáktársaikkal együtt kenyeret süthettek és csempét festhettek, és kipróbálhatták a Comenius társasjátékot, több portugál játékkal együtt. Utolsó ott töltött napjuk során pedig eljutottak Fati-

mába is, ahol imádsággal és keresztúttal tisztelték meg a látnokok emlékét. Alig több mint egy hónappal késôbb, április közepén már teljes lázban vártuk itthon vendégeink érkezését, mivel a második találkozónak kis hazánk adott otthont. Az elsô napot Gyôrben töltöttük: elôször a Megyei Könyvtárba mentünk, ahol megnyitásra került a találkozó, majd bemutattuk az erre az alkalomra készült prezentációkat. Témánk ezúttal egy, korábban kitöltött kérdôívre alapult, amelyben volt egy feladat, ahol az adott országokhoz kellett asszociációkat írni. Ezeket az asszociációkat dolgoztuk fel tehát. Ez után a városházára mentünk, ahol Somogyi Tivadar alpolgármester úr köszöntötte vendégeinket, és tartott tájékoztatót Gyôr városáról. Ez után idegenvezetés volt a belvárosban, aminek keretében megmutattuk a Baross utat, a Karmelita templomot, a Káptalandombot és a Széchenyi teret. A nap hátra-

lévô részére szabaprogramot hirdettek, amit vendégeink a befogadó családokkal töltöttek, aminek során mi Anát, az én spanyol cserediákomat a Hajó Étterembe vittük egy kiadós vacsorára. A második napon meglátogattuk Budapestet, és azok alapján, amit a többiektôl hallottam, a külföldi diákok ezt a programot tartották a legélvezetesebbnek, nagyon tetszett nekik a fôváros, fôként az elsôként megtekintett Parlament. Miután anyanyelvi idegenvezetéssel mindenki megnézhette a Parlamentet, a Hôsök terére mentünk, ahonnan busszal érkeztünk az Operaház épületéhez, majd továbbsétáltunk a Szent István Bazilikához, ahol Szent István királyunk „Szent Jobb” ereklyéjét is megtekinthettük. Ezek után a budai várnegyedben töltött szabad délután következett, a napot pedig a Citadella megmászása koronázta meg. A harmadik napon délelôtt Pannonhalmára látogattunk el, ahol megismerkedhettünk az

apátsággal, majd sétát tehettünk az arborétumban. Ebédre visszatértünk az iskolába, majd kézmûves foglalkozás kezdôdött, nekünk azonban hamar dolgunk akadt: el kellett foglalnunk a helyeinket a külföldi diákoknak összeállított kincskeresésen. A diákok az állomásokat vegyes nemzetiségi csoportokban végigjárva végül Napóleonnak öltözött osztálytársunkra és a projekt logójával díszített baseball sapkákra bukkanhattak. A nap végül egy karaoke-bulival zárult a Vigadó pubban, ahol minden nemzet diákjai énekeltek egy dalt az anyanyelvükön, majd angol zenékkel folytattuk az estét. Összességében hatalmas élmény volt tehát vendégül látni egy hétig a külföldieket, és látni, mennyire élvezik a mi hazánkban való tartózkodást. Ana távozása után néhány nappal pedig még egy utolsó meglepetést is kaptunk: spanyol diáktársam láthatóan nagyon jól érezte magát, hiszen édesanyja az ô tolmácsolásával egy bá-

jos köszönôlevelet írt anyáéknak, amiért ilyen jó szívvel látták ôt vendégül. Eltelt a nyár, s az iskolába visszatérve mi azonnal munkába kezdtünk, hiszen nyakunkon volt az észt találkozó. Az itteni téma a bevándorlás volt, amihez mi Magyarországra bevándorolt emberekkel készítettünk interjúkat. A találkozóra 2012. október közepén került sor. Diáktársaink leginkább Tallinnal, az észt fôvárossal ismerkedtek meg, az elsô napi programban rögtön egy városnézés keretei között. A második nap a megnyitó ünnepségre került sor az észt iskola kórusainak részvételével, majd a tallinni Szabadtéri Múzeumban a diákok bemutatták a prezentációkat, valamint megismerkedtek az észt építészettel és kultúrával, miután a Tengerészeti Múzeum következett a látnivalók között. Harmadik nap bejárták a Kiek in de Kök bástya alagútrendszerét, a tallini tvtoronyból megcsodálták a város panorámáját, majd kézmûves foglalkozáson

vettek részt. Az utolsó nap ellátogattak a tallinni Dalosmezôre, valamint a különleges színû Jägala-vízeséshez, tettek egy utat a Lahemaa-i Nemzeti Parkban és eljutottak a Sagadi udvarházba is. 2013. márciusa volt a következô idôpont, méghozzá az olasz utazás idôpontja. Ennek helyszíne Soverato volt, a prezentációk pedig a résztvevô országok hasonlóságairól készültek. Ezeket elsô nap mutatták be az iskolában, utána pedig városnézésre indultak. Második nap Reggio di Calabriába (ahol megtekintették a Riacei bronzszobrokat, a székesegyházat, és volt némi szabadprogramjuk a tengerparti sétányon, amelyet Rabarama szobrai, paloták, valamint egy római fürdô és várfal maradványai tarkítanak), valamint Tropeába (ahol a város fôutcáját nézték meg) utaztak. Harmadik nap óralátogatásra volt lehetôségük a partneriskolában, valamint köszöntötte ôket az idegenforgalomért felelôs polgármester he-

lyettes. A negyedik napon Squillace-ba látogattak, felkeresve egy fazekasmûhelyt, majd tovább haladtak a Scolacium Régészeti Parkba, ahol egy régészeti kiállítást, egy normann katedrálist és villanyárammal mûködô olívaprést tekinthettek meg, majd sétát tehettek az ókori amfiteátrum romjai között. A találkozó végül Soverato egyik éttermében zárult, ahol olasz barátaink pizzával, karaokéval, népzenével és tánccal búcsúztatták vendégeiket. Ezek után egy utolsó, várakozással teli hónap következett, fôleg nekünk, akik utolsóként utaztunk. Voltaképpen végig az a tény tartott minket távol az irigykedéstôl, hogy tudtuk: mi vagyunk az egyetlenek, akik végig azért dolgozunk, hogy aztán eljussunk Spanyolországba. Erre az alkalomra már nem prezentációk készültek, hanem diáktársaink, szüleink beszámolói, véleményei a projektrôl, egy mondatos kis tanulságok, élmények, amiket mi fogalmaztunk meg, va-

lamint nevezések egy fotópályázatra, amelynek az eredményhirdetése szintén a spanyol tartózkodásunk során derült ki. A találkozóra április közepén, L’Hospitaletben került sor. Elsô nap Barcelona belvárosát fedezhettük fel: végigsétáltunk a gótikus negyeden, megnéztük a Santa Maria del Mar Bazilikát, ahol egy esküvô elôkészületeit is megfigyelhettük, valamint osztályunk védôszentjének, Bosco Szent Jánosnak mozaiküveg képével is összefutottunk, elsétáltunk a Picasso Múzeum mellett, majd lementünk a partra, ahol elfogyasztottuk az ebédünket. Továbbhaladva bejártuk az olimpiai kikötôt, majd buszra szálltunk, és így nézhettük végig Barcelona legszebb részeit. A következô látnivaló a Sagrada Família volt, amelyet Gaudí tervezett, és a mai napig építés alatt áll, majd egy másik mûvét, a Güell Parkot látogattuk meg, ahonnan Montjuïc dombra felsétálva csodás kilátásunk nyílt Barcelona városára. A következô nap vasárnap volt, ennek megfe-

lelôen tehát szabadnapot kaptunk, amelynek keretében közös megegyezéssel vendéglátóink levittek minket a tengerpartra, ahol az egész napot töltöttük napozással, labdázással, kártyázással és beszélgetéssel. Hétfôn azonban már kezdôdött a munka: a partneriskolába látogatva, mûhelymunka keretein belül, vegyes nemzetiségi csoportokban újságokat készítettünk a diákok, szülôk, tanárok beszámolóiból és fényképeibôl, majd papírból kivágott faleveleket díszítettünk ki, amelyekre rákerültek az egy mondatos összefoglalások a programról. Ezeket aztán az iskola aulájában lévô „fára” ragasztgattunk fel. Egy gyors ebéd után visszatértünk a belvárosba, az oktatásért felelôs polgármester helyettes köszöntött minket, majd megtekinthettük a La Padrera házat, amelyet szintén Gaudí tervezett, és amelyben — elsô ránézésre — egyetlen egyenes felület sem található: mivel a mûvész a természetbôl vett motívumokkal dolgozott: minden korlát és falfelület hullá-

mos volt — persze a szándék és a tudatosság minden máson is meglátszott a házban. A negyedik nap, Szent György ünnepén megismerkedhettünk az emberi toronyépítés hagyományával. A toronyépítôkrôl (castellers) megtekinthettünk egy videót, majd kezdetét vette az igazán izgalmas rész: mi magunk is megtanulhattuk az emberekbôl álló torony felépítésének alapjait, késôbb pedig megtekinthettük a helyi általános iskola Szent György-napi bemutatóját, amelyet dobbal és pirotechnikával kísértek. Egy rövid búcsúparti, fotóverseny eredményhirdetés és az iskolai énekkar elôadása után szétszéledtünk, hogy felkészüljünk az esti búcsú bulira, amelyet egy szórakozóhelyen töltöttünk. Másnap reggel elköszöntünk vendéglátóinktól, ezzel könnyek között lezárva a két éves projektet saját utunkra indultunk, aminek elsô állomása az El Camp Nou volt, az FC Barcelona hatalmas stadionja, ahol megtekinthettünk egy kiállítást, valamint magát a stadiont, amely

valóban számunkra elképesztô méreteket öltött. Ez után mi, diákok a világ egyik legnagyobb akváriumának felfedezésére indultunk, megismerkedve a tenger lényeivel. Sajnos azonban ennek is vége lett, és ideje volt felszállni a repülôre, hogy hazatérjünk. Meglehetôsen hihetetlen volt az érzés, hogy az a sok készülôdés, ez a sok élmény és izgalom, amit átéltünk most a végére ért. Mint már cikkem elején is említettem, óriási élmény volt számomra, hogy részt vehettem egy nemzetközi projektben, és biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, diáktársaimnak és mindenkinek, aki lehetôvé tette, hogy mindezt úgy éljem meg, ahogyan megéltem, akikkel együtt dolgoztunk ezekért az emlékekért, és szorítok az utánunk következô diákoknak, hogy nekik is legyen akkora szerencséjük, mint nekem, hogy bekerülhessenek egy ehhez hasonló programba.

Barth Júlia | 2008 12 évig voltam az iskola diákja, ami nem rövid idô, mégis csak úgy röpültek ezek az évek. Ha jó közösségben van az ember, észre sem veszi, hogy lassan véget érnek az iskolás évek. Sok szép emléket ôrzök ezekbôl az idôkbôl, a teljesség igénye nélkül említenék most meg néhányat, röviden. Számomra mindig nagy élményt jelentettek

158

például a reggeli osztálymisék, melyeken sokszor különféle hangszereken játszva osztályunk is aktívan részt vett. Sosem fogom elfelejteni azt a hangulatot, elmélyedést, amit ezen alkalmakkor, még kisgyermekként éreztem. Mosollyal az arcomon emlékszem továbbá a jó hangulatú tanórákra, ahol nem csak új ismeretekkel gya-

rapodtunk, de közösséget alkotva sok vidám percet is eltölthettünk egymás társaságában. Idô közben felcseperedtünk, elérkezett a búcsú ideje, ami mindig fájdalmas. Azonban örömömre szolgál, hogy a búcsú nem volt végleges, hiszen a barátságok megmaradtak, és azóta is emlékeztetnek, honnan indultunk utunkra.

Cseke Orsolya | 2000 Minden szempontból az elsôk voltunk. A Prohászka életében is: elsô gimnazista osztály, és önmagunk számára is: amenynyire ezt egy egészségesen fejlôdô 14-15 éves Ön- és Éntudat diktálja. Négy év alatt sok emlék gyûlt össze, mégis vannak nevek,amik számomra egybeforrtak a Prohászkával: Takács István, az akkori Igazgató Úr, vagy ahogy mi hívtuk a „Diri” , fizika és matematika órái, a szigorúságba oltott apró de biztató mosoly, miközben éppen egy soron következô mûtétjérôl visszatérve, gyógyult varratain magyarázta el nekünk a párhuzamos szelôk tételét. Ahogy Ô tényleg nem értette azt, hogy nekem miért jó, hogy egyik nap fekete, másik nap sárga a hajam, ugyanakkor soha nem általánosított: soha nem ez alapján kaptam a jegyeimet tôle.

Imi atya, utolsó két évünk osztályfônöke, aki alapjaiban változtatta meg véleményünket a katolikus pap sztereotípiájáról. Megérkezett közénk, elôkapta a reverendából a Blackberry-t, és megmutatta nekünk a hit egy teljesen mai, életigenlô, nyitott mégis mély arcát is. Ahogy késôbb bevallotta nekünk, mi új, és elsôre igen ijesztô feladat voltunk a számára, ô pedig a mi életünkben egy olyan irány, ami elfogadhatóvá, élôvé tudja tenni a hitet még egy erôsen kamasz, szárnyait nem mindig legmegfelelôbb módon bontogató érettségizô osztály számára is, mint amilyenek mi voltunk. Az intézményt a benne dolgozó emberek formálják, a Prohászka a Tanárainktól lett olyan közeg, ahonnan jó volt nekiindulni az életnek. Akkor és ott nem is, de késôbb számomra is egyértelmûvé vált: gerincet, tartást és kereteket adott nekem ez az Iskola. Jó volt ide járni, köszönettel tartozom a az irá-

nyért, a korlátokért és ritkán a meg nem értésért is. Tizenöt év távlatából egészen máshogy látom azt a szellemiséget amit a Prohászka jelent, de abban biztos vagyok, hogy jobb ember lettem azáltal, hogy vallásos emberek között, katolikus iskolában végeztem. Azért pedig különösen szerencsésnek tartom magam, hogy nem csak vallásos, hanem igazi hittel rendelkezô emberek terelgettek minket egy olyan irányba, amit a családomban, mindennapi életemben a mai napig viszek tovább. Amit kaptam ezek között a falak között meghatározó volt, s jelenleg is meghatározó számomra. S hogy mindez mennyire él bennem a mai napig, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Balázs fiam szeptemberben beül azokba a padokba, azok közé a falak közé ahova én is jártam. Igen, többgenerációs Prohászkások leszünk, s ha valami, akkor ez bizonyítja egy intézmény szerethetôségét.

Dörner Eszter | 2009 Egyike vagyok azoknak a diákoknak, akik az elsô osztálytól kezdve az utolsóig a Prohászkába járhatott. Az én idômben még nem volt óvodai részlege az iskolánknak, így csak 12 évnyi emléket kellett átgondolnom mielôtt nekiálltam megírni ezt a kis fogalmazást. Remélem sikerül mindenkinek visszaadnom ezzel a rövidke írással azt, amit érzek az Iskolánkkal kapcsolatban! Emlékszem még, milyen volt a legelsô iskolai napom, és jól emlékszem, milyen volt a legutolsó is. Mindegyik nap elôtt picit sírtam. Elsôs koromban azért, mert hiányzott az óvoda és még féltem az iskolától. Ballagásnál meg éreztem, hogy egy korszak zárult le az életemben és tudtam,

160

hogy soha nem leszek otthon egy iskolában sem, mint itt a Prohászkában. Nagyon sok szép emléket és igaz barátokat köszönhetek az iskolának! Lassan öt éve, hogy elballagtam, de nem telik el úgy egy hét, hogy ne gondoljak vissza valamiért az én egyetlen iskolámra. Egyetlen, mert hiába ballagtam el, én még mindig úgy nevezem, hogy „az iskolám”. Már a fôiskolán is többen megjegyezték, hogy ne jelen idôben beszéljek a volt iskolámról, mert már nem oda járok, de ôk nem tudják, hogy milyen szoros kapcsolat fûz engem az Újkapu utcában álló jó öreg iskolához, ami az évek alatt egyre csak növekedett és szépült. Nagy szerencséjük van a mostani diákoknak, mert, ha lelki békére vágynak, nem kell túl messzire menniük,

mert ott van a gimnáziumi épületben egy csodálatos kápolna. Már elballagtam, mire teljesen befejezték az építést, így mi már nem tudtuk használni a kápolnát osztálymisékre. Ám évekkel késôbb, olyan megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem két olyan szertartáson is, amit a kis kápolnában tartottak, így még szorosabb lett az iskolával a kapcsolatom. Az itt eltöltött évekre mindig szívesen gondolok és örülök, hogy itt tanulhattam. Nem csak a kötelezô anyagot tanították meg nekünk a tanáraink, hanem mindenki a maga sajátos módszerével magára az életre is próbált felkészíteni minket. Minden tanáromnak köszönöm, hogy a diákja lehettem!

Éles Mária | 2009 Furcsa érzés arról írni, hogy milyen is volt a Prohászkában töltött négy évem, olyan hamar elillant az a pár év. Most pedig már el sem hiszem, hogy 5 éve elhagytam a gimnázium biztonságot adó falait. Még most is bennem van az érzés, amikor elôször léptem át az iskola küszöbét, és a kis falumból minden nap beutaztam a nagyvárosba. Úgy éreztem, az általános iskola után kiszakadok a nyugodt, ismert környezetbôl, és valami ismeretlen vár, amitôl féltem. De nem így történt, már az évnyitón kedves és barátságos arcokra találtam, és éreztem, hogy itt a helyem. Az egész iskola miliôje és hangulata egy vezetô kézként kísért engem, de mégis ami számomra nagyon meghatározó volt, az a pillanat volt, amikor bekerültem az iskola kórusába. Remegô hanggal énekeltem a dalt János bácsinak, megszeppenve, holott nagyon szerettem énekelni, és kimondhatatlan boldogság fogott el, ami-

kor az óra végén János bácsi felsorolt néhány nevet, akiket szívesen látna a kórusba, és én is köztük voltam. Nem tudtam, mi vár rám, de éreztem, hogy ez valami jó, és nagyon sok boldog perc vár még rám. Még most is a fülemben cseng, ahogy az elsô alkalommal részt vehettem a próbán, és akik már régóta tagok voltak, elénekeltek néhány darabot, amit a nyári kórustáborban tanultak meg. Alig vártam, hogy én is megtanulhassam, és részesévé váljak a csapatnak. Aztán gyorsan telt-múlt az idô, jöttek az iskolamisék, koncertek, kórustalálkozók, mindig volt mire gyakorolni, illetve új darabokat tanulni. Kemény munka volt, sokat próbáltunk, de megérte, mert meglett a gyümölcse. Számomra a latin darabok, miserészek tetszettek nagyon, igazából itt éreztem meg, hogy mennyire kifejezôen és lelkiséggel átitatottan kell énekelni a darabokat. Egy-egy Kyrie, Glória, Sanctus,

Agnus Dei, még most is a fülemben cseng. Nagy élmény volt ez számomra, és ha belegondolok, hogy sokszor egyegy sort hányszor elénekeltünk, hogy tökéletes legyen... fárasztó volt, de megérte. Egy tanév gyorsan elrepült, már ott is volt a Te Deum, és én már izgalommal számoltam vissza a napokat, hogy mikor indulunk a kórustáborba. Nekem ez volt az elsô táborom, mert én egészen eddig, még soha nem táboroztam, így még nagyobb izgalommal vártam a napot. Na, de elég volt az elsô eltöltött nap ahhoz a táborban, hogy tudjam, jövôre is itt szeretnék lenni. „Munka után, édes a pihenés” tartja a mondás és így volt ez nálunk is, délelôttönként keményen dolgoztunk, így ebéd után birtokba vehettük a szepezdi strandot. Volt itt pancsikolás, napfürdôzés, talán még a „pancsoló kislányt” is elénekeltük, de egy biztos, úgy

éreztük, hogy itt a nyár, és boldogan merültünk el a Balaton frissítô habjaiban. Emlékszem, az elsô táboromban pont a „könnyed” stílusú, ám sokszor annál kifejezôbb Gospel-dalokat tanultunk, például: Apáca-showból, Oh happy day. Ezek a dalok nagyon fülbemászóak voltak, így könnyen tanultuk ôket. Nagyon élveztem a tábor minden percét, és sajnos szomorúan tapasztaltam, hogy milyen gyorsan eltelik egy hét. Hát hiába, remek idôtöltéssel, és barátokkal repül az idô.

igenis érzékeny részt foglal el a szívemben, és számomra ez az, ami kikapcsol, felüdít, és fontos számomra. Úgy érzem mindezt az iskolának, és a tanároknak köszönhetem, de legfôképpen János bácsinak, aki észrevette bennem, ott kilencedikben a zene iránti szeretetet, bekerülhettem a kórusba, és ez által kibontakoztathattam magam. Ennek köszönhetôen vágyat éreztem arra, hogy pluszban, szabadidômben is foglalkozzak a zenével, így a kántorképzônek is nekifogtam.

Azt hiszem, így visszarévedve pár év távlatából kimondhatom, hogy itt a kórus által kötöttem életre szóló barátságokat, amelyek máig elkísérnek. Nagyon hálás vagyok, ezért az Úrnak!

Egy szó, mint száz, sok-sok élményt írhatnék még, de egyik sem tudná teljes mértékig kifejezni azt, amit a szívemben érzek. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy bekerülhettem ebbe az iskolába, és nem engedte, hogy a gimnáziumi évek alatt elvesszek, és eltávolodjak a hittôl, hanem erôsített és példaértékû tanárokat adott mellém, akik nemcsak tudásukat adták át, hanem bármikor készek voltak segíteni lelki problémák

Nagyon élveztem évközben is az énekkari próbákat, már hét elején alig vártam, hogy szerda legyen, és menjünk próbára. A gimis évek alatt éreztem meg, hogy a zene

megoldásában is. Ennek köszönhetôen megerôsödtem, és tényleg, mondhatni „készen” léptem ki az érettségi után az iskola falai közül, tovább vinni magamban azt a lelkületet, és törôdést, amit kaptam. Köszönöm, az itt eltöltött négy évet, de különösen a kórusban eltöltött idôt. Soha nem felejtem el azokat a nyári táborokat, próbákat, és a fellépéseket, amikkel gazdagodtam és életem végéig elkísérnek az emlékei. Olyan jó visszaemlékezni rá! Sok-sok lehetôség tárult elém, és szerencsére még a visszaemlékezésben ma is segítenek azok a cd-felvételek, aminek részese lehettem. Nagy hála van a szívemben, és sokszor adok hálát a Jóistennek, hogy nem engedte el a kezem, hanem életem elôre haladásával egyre jobban segít, és magához húz, egyengeti utamat. De mindez ma nem így lenne, ha nem vezetett volna ebbe az intézménybe. Hála és dicsôség az Úrnak, hogy részese lehettem!

Fehér András | 2013 „Légy olyan, mint a madár, Mely alól, ha kivágják a fát, Nem zuhan le, hanem Még magasabbra repül.” (Prohászka Ottokár) Diákéveim a Prohászkában Az iskola definíciója a Magyar Nyelv Szótára szerint: ... A hellén nyelvben a scein (tartani) szótól származtatva, mely a tudományokra fordíttatik; 1) tartós foglalkodás, különösen tanulmányozás; 2) tanulás helye... Kétségkívül a tanulmányok színtere az iskola. Elsajátítjuk a gondolkodás, az értelmes beszéd képességét. Megtanulunk tanulni, és összetett problémákat megoldani. „Harcolunk a pun háborúban, repülünk a passzátszéllel, Toldit pedig elkísérjük élete nagy kalandjára”. Megannyi élmény, megannyi bifláznivaló. Nyilvánvalóan

többrôl van szó néhány poros könyvnél. Én úgy gondolom, hogy az iskolában szerzett tapasztalataink és élményeink kovácsolnak azzá, akik leszünk. Egy közösségben, amelyet az osztálytársak nyújtanak számunkra, kifejlôdnek az ott betöltött szerepeink. Valaki örök visszahúzódó lesz, és teljesen kizárja a közösséget, van, aki már túlzottan is belefolyik, és persze a szokásos gruppok, melyeket nemcsak a filmekben, de néha saját bôrünkön is tapasztalhatunk. A szokásos menô-arcok, stréberek, különcök… azt hiszem, nem kell ecsetelnem. Az iskolás éveink alatt megtanuljuk érzékelni a valóságot és „felvenni azzal a küzdelmet”. Az elsô rossz és jó tapasztalataink az életrôl, nagy valószínûséggel itt történnek meg. Amikor rájövünk, hogyha az autókázást választjuk a tanulás helyett, fekete pontot kapunk. Nem pottyan semmi sem az ölünkbe, mindenért keményen meg kell dolgoz-

nunk. Amennyiben viszont vesszük a fáradságot, egy nagy „csillogó” piros pont a jutalmunk. Aztán ezeket a sokat jelentô pöttyöket felváltják a jegyek. Amikért bizony még többet kell magolni... Én második osztálytól járok ebbe az iskolába. Átlagon felüli módon kerültem ide. Kisiskolás koromban sok gond volt a magatartásommal. Ezért elsô osztályból távoznom kellett, késôbb rájöttünk nem csak mi voltunk a hibásak. Egy elsô osztályból elküldött gyermek? Nincsenek jó kilátásai. Lényegében az összes rossz magatartású nebuló, a Kossuth Lajos szakiskolába kerül. Hál Istennek, aki megszánt minket és övéi közé hívott. Már nem tudom, hogyan, de Dr. Szabó Ákosné közbenjárásának köszönhetôen az iskola szárnyai alá vett a testvéremmel együtt. Hegedüsné Bankó Marika néni

osztályába kerültem. Szegény, biztos kinôtt egy-két ôsz hajszála, mire felsô tagozatosok lettünk. Nagyszájú, rosszcsont osztály voltunk. Már megint a „B-sek”. Hangzott millió tanár szájából. Ámde ô alázatosan tûrte terhet és belénk sulykolta a szorzótáblát és az abc-t, többek között. Kedvessége határtalan volt, hisz én magam is sokszor kerülhettem volna az igazgató elé, de ô mindig megbeszélte velem, miben hibáztam és azt, hogy tudnám ezt helyrehozni. Napközis „strázsának” Hernádi Lászlónét (Marika nénit) kaptuk, ô azóta már nyugdíjba ment, gyerekek százai hálásak neki, köztük én is. Mivel ô nem tanított minket tantárgyakból, egykettôre nagy barátság alakult ki közte és a napközisek között. Kevés napközis csemete volt, aki nem szerette. Persze ô is nevelt minket, segített a háziban, elmagyarázta, amit nem értettünk

meg órán, nevelt és óvott bennünket. Marika nénire aztán nem lehet azt mondani, hogy nem nyújtotta a maximumot. Késôbb kiderült, nem ô volt az egyetlen az isiben, aki ilyen odaadó. A többi napközis néni is bele adott apait-anyait. Különbözô háziversenyek, kvízjátékok, ki-mit-tud, szavalóverseny és még sorolhatnám mindazt, amikért azon fáradoztak, hogy délutánonként ne úgy érezzük, hogy börtönben és feleslegesen vagyunk itt. Alsós diákéveim alatt megtanultam a közösségbe tartozás jelentôségét, és elkezdtem szocializálódni. Istenben akkoriban nem hittem, nem volt rá indíttatásom. Alsóban bejártam misékre, hallgattam és figyeltem, de egy kötelezô dolognak tartottam, amit az iskola írt elô. Valamilyen öregúrhoz kellett imádkozni, aki cserébe segített minket. Micsoda humbug! Egyszer történt azonban, hogy nagyon beteg volt

az egyik diáktársam, akivel „tízórai pajtások” voltunk. Lényegében ez azt jelentette, hogy tízórai szünetben sutyiban találkoztunk, és ha jobban tetszett egymás szendvicse, akkor cseréltünk. Tehát fontos ember volt... Egy misét ajánlottak fel a gyógyulására. Hát igen, mindenki meglepôdött az ismerôseim közül, hogy ilyen is van a suliban? Valakiért misét ajánlanak fel? Hmm, nem is rossz ez az iskola, mi is a neve? Apor?... Emlékszem, hogy a misén nagyon imádkoztam és arra kértem Istent segítse meg. És néhány hónap múlva visszatért. Egy hihetetlenül nagy dolognak éreztem. Úgy látszik nem csalfaság ez az egész. Nem „tértem meg” azonnal természetesen, de elindultam az Isten felé vezetô úton, melyrôl a mai napig nem tértem le.

Ég veletek Marika nénik! Jött a felsô tagozat. Új tanárok. Istenem segíts! Egy szemüveges matektanár, aki a Hany Istók, a láp fia címû könyvet írta és nagyon okos. (Tôke Péter Miklós) Egy hittantanárnô? Ô írta a könyvet, amibôl tanulunk? (Ôrfy Mária) Egy félelmetes természetismeret tanár, akirôl az hír járta, hogy lepaktált az ördöggel. (Makó Zsolt) És a nyelvtantanárnô? Tekintete állítólag, mint a végzet lángjai. (Török Zsuzsanna) Megannyi gonosz diákpletyka és história a tanárokról. Akik mint félelmetes, árnyékot vetô szobrok magasodtak fölénk. Marek Péter tanár úr lett az osztályfônökünk. Tôle nem csak izzadságcseppeket, hanem erkölcsi okítást is kapunk. Gyakran egy-egy rossz cselekedetünkért jobban fájt az, amikor csalódott szemmel nézett, mintha 20 fekvôtámaszt kellett volna csinálnunk. A tanárokról magunk is tapaszta-

latokat szereztünk és a zord idegenek kedves, bölcs emberekké váltak szemünkben, akik azért voltak, hogy tanítsanak bennünket és persze bemutassák, mi történik, ha nem teljesítjük kötelességeinket. Tôke Péter védjegyévé vált büntetésére még a mai napig emlékszem: — 500 római szám leírva holnapra! Ezt akkor kellett elszenvednünk, ha nem volt kész a házi feladat. Késôbb aztán feje tetejére állt a suli. Új tanárok, nagyobb diákok egy másik épület. Ugyanis a mellettünk lévô Rejtô szakiskola bevégezte feladatát, így átadta magát a Prohászka Ottokár Iskola oltalmazó kezeinek. Ennek köszönhetôen Közoktatási Központ lettünk: Óvoda, Általános iskola és Gimnázium. Talán kevesen tudják a mostani ifjak közül, de régen az általános iskola nem ért véget a porta felôl bal irányban. Sokáig lehetett

ott még elôre menni, ahol, legalább még 20 terem volt fent és lent. Én is itt kezdtem a másodikat, egy ottani teremben. A tanintézet régi elôdje egy rendi intézmény volt, ahol orsolyita nôvérek fiatal nôket és leányokat tanítottak, így saját épületszárnyukat is az iskolának ajándékozták. Ám számuk tragikus módon lecsökkent, így nem tudtak már tanítani, de a folyosóikat még használhattuk. A gimnázium érkezésével visszakapták a létesítményüket teljes egészében. A közlekedôt befalazták és mára egy nagy festmény pecsételi le a régmúltat. Az iskolában az ember nem csak a tanárokkal, de ha szerencséje van, akkor a „személyzettel” is szoros barátságot köthet. A portások, a takarító nénik, gondnokok... stb. Sokszor kellett rá emlékeztetni

minket, hogy ôk nem szolgák, nem alacsonyabb rendûek nálunk, ugyanúgy tisztelnünk kell ôket. Én ezt tettem, és nagyon jó kapcsolatom lett egy konyhás nénivel, ami nemcsak a repetáért volt elônyös, hanem például megmutatta az unokái képeit, és megtudtam néhány dolgot az életérôl is. A karbantartók mindig is készséggel által rendelkezésünkre és nyitottak voltak egy jó beszélgetésre. Idôközben javultak a jegyeim is, és megtaláltam Istent. Az itteni nevelés merôben eltért a többi intézménybôl, talán a megfelelô szigor és a vallás egyvelege tetté ilyen szerethetôvé és rendessé ezt a helyet. A programok egymást érték, gyereknap, farsangok, koncertek és számomra talán a legemlékezetesebb az volt, amikor a városban körbevittek minket egy október 23-i akadályverseny keretében.

Iskolás életem legjobb évei a gimnáziumban teltek. Már önmagammal is tisztába voltam, a világot is átláttam, többnyire. A magolást felváltotta a megértés. Az oktatók úgy beszéltek hozzánk, mint a felnôtt emberekhez, és ôk azért voltak, hogy egy tudományt együtt fedezzünk fel, nem azért hogy parancssorozat mellett megtanítsák, hogy ôk a Tanárok mi meg csak diákok vagyunk. Mindegyikük élt-halt a tantárgyáért és szenvedélyesen tanított. Az egy másik kérdés, hogy a diákoknak mihez volt affinitása. Az osztályfônökünk Török Zsuzsa néni lett. Vajon mit tudhat egy ilyen „régi motoros” ? Mormogtuk az elsô középiskolás Veni Sancte szentmisén. Mint késôbb kiderült elég sokat. Drága Zsuzsa néni! Bármennyire is hidegnek és keménynek tûnt kívülrôl, nagyon önfeláldozóan vezetett, és vigyázott ránk. Cinikus humora, mindenkit nevetésre bírt. Aki megis-

merte belülrôl, rájött, hogy jobb embert nem is kaphatott osztályfônöknek. Összetûzés mindig akad, ez vele sem volt kivétel, de nem ezek határoznak meg egy emberi kapcsolatot, szerintem. Ahogy én nôttem úgy nôtt és virágzott velem az iskola is. A betonnal lefedett udvar renoválásra került és focipályát kaptak a kicsik. Parkosítás, egy kisebb játszótér. Az iskolánk belseje is megújult. Ott voltam, amikor átadták az általános iskolának a Magyar Huszár Öltözetek képsorozatát. Részt vettem a gimnázium bejáratánál kihelyezett Prohászka Ottokár Portré felavatásán. Új aula, benne állandó kép tárlat kiállítás. Egy kápolna, benne felbecsülhetetlen értékû Udvardi Erzsébet kép, amelyet volt alkalmam látni, amikor személyesen átadta az iskolánknak. Sok volt a változás, de az iskola „szelleme” megmaradt.

A kisgimnázium után jött a „rendes” gimnáziumi élet. Új osztálytársak érkeznek, a régiek elmennek. Sok újdonság. A kisgimis osztályt „H-nak” a gimiseket „N-nek” nevezik. Ám túl kevesen voltunk, így belôlünk csak egy osztály indult. „N-sek” lettünk. Nagy volt a vita, hogy mi, a Császárok meg vagyunk alázva azzal, hogy ilyen földi halandókkal vegyülünk. Késôbb a két osztály összeszokott és végül is az elônyünkre vált az egy osztályos évfolyam. Az idô múlásával azonban már nem jelentett semmit az az n vagy h betû. Zsuzsa néni idôközben nyugalmazott lett, ezért új osztályfônököt is kaptunk Hofer Eszter tanárnô személyében. Ugyan már, biztos nem leszünk vele olyan jóban, hisz matek tanár. Mondanom sem kell, hogy megint meg lettünk cáfolva. Eszti nénivel nagyon jó barátságot kötött az osztály. Új lendületet hozott az életünkbe. A farsang is az ô kezei alatt került megrendezésre. Sohasem tudtuk meg, hogy milyen

részvényekbe fektetethetett bele, de sohasem voltunk még ilyen gazdagok, mint amikor ô kezelte az osztálypénzt. :) Minden középiskolás életében eljön az az idô, amikor a toppon van. Ismer mindenkit, minden tanárt, diákot, minden zeg-zugot. Mindenkirôl tud mindent. Mi velünk ez 10.-ben volt így. Az iskola sûrûjében éreztük magunkat. Ám minél nagyobbak lettünk, annál több arc maradt mozdulatlan a tablókon és elfogytak az osztályok „felettünk”. A legtetején „állva” már sok volt az ismeretlen alak. Mire 12.-es lesz az ember, olyan sok mindenen megy keresztül, hogy talán elmondani sem lehet. Az emberek, akikkel kezdetben ismeretlenekként ültél le egy padban, a családod lesznek. Mindenkit legalább egyszer látsz majd nagyon szomorúnak is és nagyon vidámnak. A pedagógusokkal is jóban leszel, megismered ôket, nevetsz rajtuk vagy velük…

Kedveltem tanári karunkat, nyitottak voltak Isten felé és hozzánk is. Példamutató életet éltek, melybôl csak tanulni lehet. Szinte mindegyikük családos ember és csak egyszer házasodott, ami ma már ritkaság. Nem lehetett rájuk azt mondani, hogy „vizet prédikálnak és bort isznak”. Az ô szájukból szavahihetôbb volt Isten tanításai, amiket nevelésünk érdekében hangoztattak oly gyakran. Az idézet amelyet találtam, pontos leírást ad az iskoláról és arról, hogy mit is képvisel. Sohasem arra törekedtek az itteni pedagógusok, hogy valamit jól magoljak be, ötös aztán mehetek haza. Mindig azon voltak, hogy alkalmazzam a tudásomat az életben és értsem meg, akárcsak Isten igéit és az szerint éljek. Hogyha majd elmegyek az iskolából, ne zuhanjak a tudatlanság mély bugyraiba, hanem határozott tudásommal kelljek szárnyra az élet fellegén…

Hegedüs Hajnalka | 2012 „A zene láthatatlan szálakkal köt össze bennünket egymással” (Pam Brown) Amikor János bácsi megkért, hogy írjak néhány gondolatot arról, milyen volt a Prohászkában énekkarosnak lenni, hirtelen nem tudtam mit is írhatnék. Nem mintha semmitmondó, lényegtelen lett volna az a bizonyos négy év, éppen ellenkezôleg. Csak már eltelt néhány év, és annyi minden történt azóta… Aztán szépen lassan feltörtek bennem az érzések, élmények, amik közül csak néhányat próbálok megragadni. Például amikor elôször mentünk próbára: Izgatottan, kicsit fáradtan estünk be

168

(úszásról jöttünk). A „nagyok” elöl ültek, minden hely foglalt volt. Már csak a falhoz tolt padokon jutott hely nekünk. Így aztán csak kapkodtuk a fejünket és ámultunk, milyen ügyesek, és arra gondoltunk, vajon mi is leszünk ilyen ügyesek egyszer? Remek érzés volt együtt lenni, kibontakozhattunk, kizökkenhettünk kicsit a mindennapokból. Eszembe jutottak a nyári táborok, a gimnáziumi évek talán legfelejthetetlenebb részei. Amikor a napok nagy részét próbával töltöttük, hogy megalapozzuk a következô évet, mégis vidámak voltak, és nem volt hiány játékból, Balatonból, nevetésbôl sem.

Felemelô érzés volt a szerda reggeli osztálymiséken Istent szolgálni, másoknak örömet okozni, és megtapasztalni a mondást, ami valahogy így szól: Aki énekel, kétszeresen imádkozik… Sok izgalmas, sikeres koncertben is részünk volt, és egy CD felvételben is. És nem hagyhatom ki a felsorolásból a „csiberuhát” sem, ami ugyan nem aratott osztatlan sikert, mégis megerôsítette, és a külsô szemlélôknek is egyértelmûvé tette összetartozásunkat. Úgy érzem — és talán mások nevében is mondhatom — hogy az énekkar és fôleg János bácsi nélkül nem lett volna igazi és teljes a gimnázium: sok érzéssel, élménynyel és tudással lennénk szegényebbek.

Horváth-Hutás Rita Találkozásom Lendvai Annával Lendvai Annát — nekem Panka marad már örökre — hatodik osztályos korában ismertem meg a Prohászkában. Németet tanítottam abban a csoportban, elsô találkozásunk akkor történt. Annyit tudtam elôször Róla, hogy gyakran fog hiányozni a tanítási órákról egészségügyi problémák miatt. Nem tudtam akkor még, hogy Panka naponta folytat küzdelmet az elviselhetô életminôségért, hogy naponta inhalál, hogy ezért mindig hajnalban kel, hogy valójában naponta hôs …, hogy egy veleszületett betegségben, az úgynevezett cisztás fibrózisban szenved. Én csak azt láttam, hogy mindig mosolyog, csillog a szeme, sugárzik Belôle a szeretet, hogy igyekszik, mindent pótolni

szeretne, ha esetleg lemaradt, hogy szeretik, s hogy szereti az életet. Kicsi törékeny kis alakja, madárka arca egyszerûen ezt sugározta felém… Aztán nagy örömömre a következô tanévben a hatosztályos gimnazisták között találtam Pankát. Elôször németet, aztán magyart tanítottam az osztályában. Gyakran találkoztam Vele, egyre gyakrabban. Emlékszem, a második emeleten volt a termük, a lépcsôvel szemben. Reggelente úgy érkezett az iskolába, hogy gyöngécske tüdejével elôször „hegyet mászott”, de csengetés elôtt mindig célba ért. Sokat idézgetem azt az idôt, Vele is emlegettük már többször is, amikor az volt a nagy álma, hogy igazi fekete bakancsa legyen. Mivel Pankának a kilók nem voltak jóbará-

tai — sokszor komoly küzdelmet kellett folytatnia azért, hogy a minimális testsúlyt tartani tudja —, így bölcs és leleményes Szülei a kilókhoz kötötték az álmot. Míg élek, nem felejtem el, amikor egy reggel a vékonyka lábakat igazi fekete bakancsok hozták az iskolába. Egy tanév végén aztán meghívást kaptam a születésnapjára. Akkor ismertem meg a Családot. Hû, hát az is egy életre szóló találkozás volt! Szülôk, nagyszülôk, testvérek és Panka. Szép szeretet fogadott, szövetséget éreztem a levegôben is… És ez a szeretet-szövetség, melyet lelki és testi kínok, könnyek és nevetések fontak egygyé, befogadott engem is. Születésnapot ünnepelt a család, mely több volt és hálateltebb, mint bármelyik… Együtt örvendezhettem Velük, köszönve az Úrnak az

életet, az elmúlt évet, Pankát, kérve az erôt, a hitet a következôhöz… Volt, hogy Panka lelkileg is nagy fájdalmakat cipelt. Talán ezek még súlyosabb terhek voltak, mint a testiek. Sokszor beszélgettünk, olyankor is „találkoztunk”… Idôrôl idôre el kellett veszítenie embereket, barátokat, betegtársakat, akik hasonló korúak voltak, s ugyanebben a betegségben szenvedtek. Volt olyan, akit azért, azért olyan hirtelen és gyorsan, mert feladta…, valamiért nem bírta vinni a keresztet. Ilyenkor mélységesen megrendült, fiatal értelme és nyiladozó szíve kutatta a választ a miértekre… De teltek az évek, sok aggodalommal és örömmel, naponta kijelölt pontos célokkal, szigorú napirenddel és sok szeretettel. Ez

170

lehetett a recept a túlélésre: orvosok, gyógyszerek, idôben felállított jó diagnózisok, na meg a család és Panka hite, türelme, kitartása és Isten-szeretete. Aztán elérkezett az érettségi vizsgák ideje. Volt, hogy tanultunk együtt is, olyankor is találkoztunk. Érdekelték a témakörök, sokszor valódi lázas izgalommal készült, és sikerült! Lendvai Anna leérettségizett! Megjegyzem, ez a tény szorgalma és tehetsége mellett a folyton emlékeztetô betegség árnyékában lett igazán nagy teljesítmény. Éreztem, mindketten tudtuk, hogy a szövetség, melybe természetesen rajtam kívül sokakat befogadott Panka és Családja, az érettségi elmúltával, a gimis évek befejeztével sem lazulhat, sôt… Így

is lett. Tudtunk egymásról, s néha találkoztunk. Volt, hogy a kórházban, volt, hogy nálunk. Lassan Panka — találkozásaink által — része lett az életemnek, s rajtam keresztül a családom életének is. Valamiféle viszonyítási pontot adott nekünk, amellett persze, hogy szerettük, és vártuk az újabb találkozást, szinte idôn és téren kívül is. Közben Pankáról el kell mesélnem, hogy szerelmes lett. Annyit tudtam, hogy Fefének hívják a fiatalembert, és Ô Panka párja. Nekem nem kellett több, hogy Ôt is szeressem. És Fefe azóta is Panka párja, közben Jegyespárja lett…Két éve karácsonykor már ketten jöttek el, és mesélték az eljegyzést, a terveiket, az életüket… Olyan szép tudatossággal és józansággal, meg fiatalos lendülettel, hogy

szinte szárnyalt a képzelet itt a kisbetlehemünk felett. Szóval tudtunk egymásról, és kimondatlanul, sokáig csak titokban viseltük tudatunkban és szívünkben is egymás elôtt azt a tényt, hogy egyszer Panka tüdeje nem bírja már, s hogy egyedül a tüdô-transzplantáció segíthet meghosszabbítani az életét. Találkozásaink sorában a következô fontos állomás az idei tanév ôszén volt. Most én látogattam el Hozzájuk, a betegség újabb támadást indított, rövidülni látszott az idô, meg kellett szülessen a döntés, hogy Panka a bécsi klinika transzplantációs listájára kerüljön. Nagyon készültem erre a találkozásra. Sokat imádkoztam. Megint életre szóló órá-

kat tölthettem Vele és Szüleivel, újra tanultunk, tanított minket az Úr. Tudtuk a búcsúzásnál, hogy találkozunk. Ôrzöm azóta is az ölelést. A várakozás nehéz ideje alatt találkozásaink rövid telefonbeszélgetésekre szûkültek, de mindenki tudja, hogy ez a mûfaj nem kilóban mérendô. Találkozásaink másik formája az ima lett. Szeptember 2. napjától kezdve — hála kedves és hûséges munkatársaimnak, pár diáknak és lányaimnak — rózsafûzért imádkoztunk, imádkozunk Pankáért a gimnázium kápolnájában. Még Édesmamámtól tanultam, hogy a közös ima ereje megsokszorozódik, a szándék pedig biztosan eljut az Úristenhez. Jelentem: eljutott!!!

Mikor e sorokat írom, Panka túlvan a tüdôátültetésen, és felépülése napról napra tetten érhetô. Panka új lehetôséget kapott. S hogy az Atyaisten milyen leleményes a találkozásokat illetôen is, s milyen csodásan hangol össze idôt és teret, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a mûtétre Hamvazószerdán hajnalban került sor, s még tartott akkor, mikor a Prohászka iskola diákjai és tanárai a böjti idô elsô napján, a reggeli szentmisén egy szívvel imádkozhattak Pankáért. Egy találkozásunkkor az angyalokról is beszélgettem Vele. Késôbb egy karácsonyra egy gömböt kaptam Tôle angyallal a közepén. Ha megrázom, hópihék szállnak körülötte. Akkor sem, azóta sem tudom, hogy Pankában, a Vele való találkozásban kit is kaptam én ajándékba… Azt hiszem, hogy angyallal találkoztam akkor.

Horváth Orsolya | 2010 Ma is élénken emlékszem a ballagásomat megelôzô napokra, amikor szememmel megsimogattam az iskola falait és azért imádkoztam, hogy mindazt a sok jót, amit a négy év alatt kaptam, el ne felejtsem megôrizni és tovább adni. Most, amikor munkám során, nap mint nap megtapasztalom, milyen óriási akadályokba ütköznek azok a fiatalok, akik tele jóindulattal és lendülettel, nem tudnak eligazodni az értékek és lehetôségek

172

viharaiban, még nagyobb kincsnek tartom régi iskolámat. Prohászkás éveim alatt ugyanis nem csak tudásom gazdagodott, de a világról, Istenrôl, emberekrôl alkotott képem is változott. Az otthonról hozott értékek ebben az iskolában formálódtak saját világom alapjaivá. A mai napig hálás vagyok ezért. Hálás vagyok a sok lehetôségért, amit kaptam. Hálás vagyok, hogy tudásomat gyarapíthattam, hogy fejlôdhettem a hitemben, hogy megtanulhattam felismerni az igazi

mûvészi értékeket. Hálát adok a közösségért, ami megtartott, ahol idôtálló barátokra találtam, ahol szívünkön viseltük egymás életének alakulását. Egyszóval, hálás vagyok a négy évért, amit itt eltölthettem. Nem állítom, hogy annak idején minden napomat kegyelmi pillanatként éltem meg, de azt igen, hogy örömmel jártam ebbe az iskolába, és amit itt kaptam, azt ma is a szívemben ôrzöm.

Huszár Petra | 2009 Esik az esô! — még ez is. Ez vajon egy jel? Jól fogok mutatni ünneplôs ruhába és esôkabátban — mérgelôdtem magamban, és közben felhúztam a fekete nadrágom. Az ágyra kikészített fehér ingemet néztem, és a kék egyennyakkendôt. Hogy kell ezt felkötni? Felcsomóztam a nyakamba, kissé csálé, de nem hiszem hogy látszani fog. Így fázni fogok. Vajon a többiek is ilyen bénán néznek ki ebben a ruhában? Anya már kijárt az autóval, és már csak én szöszmötölök a tükör elôtt. Egy utolsó simítás a hajon, és nyugtázom, hogy az ünneplôs felszerelésemhez abszolút nem megy a dzsekim... de már nincs mit tenni. Még van több mint másfél órám míg oda érünk, de már most izgulok. Biztos, hogy jó ötlet ez? Alig jártam Gyôrbe, nem is ismerem a várost, és csupa idegen vesz

majd körül,senkit se ismerek... — és nézem az elmosódó vízcseppeket a kocsi üvegén, közben pedig pörög az agyam, és több forgatókönyvet is végigjátszok magamban az elkövetkezô órákra. Aztán emlékek csúsznak elô, milyen megnyugtatóan beszélt az atya a nyílt napon. Fel alá járkált, fekete, földig érô reverendájában — nem is olyan ijesztô ez a katolikus iskola, nyugtatom magamat. Csak nem fogunk egész nap egyenes háttal, imára öszszekulcsolt kézzel ülni?! (csak nem?!) Egyre jobban esik az esô, a szélvédô törlô alig bírja. Már nem vagyunk messze. Hogy a torkomba szökkenô szívverést lenyugtassam, felidézem magamba a felvételit, ahogy ott álltunk az iskola elôcsarnokában a szüleinkkel. Páran ismerhették egymást, mert önfeledten viccelôdtek, egy magas szôke fiú, meg egy másik

szemüveges... és akkor a nevemet mondták, engem szólítottak. Egy lány végigvezetett egy hosszú folyosón. Ô ide járhat? Ha igen, nem tûnik olyannak aki egész nap egyenes háttal ül, összekulcsolt kézzel. Nyelek eggyet. Mutatja a termet hova kell bemennem és már nyílik is az ajtó. Két mosolygós tanárnô vár bent a tanári asztal mögött ülve... Leparkolunk, de az esô nem akar elállni. Négyen, egy esernyô alatt vágunk neki a macskaköves útnak. Csúszik a kô, és a cipôm sarka be-be esik közéjük. Ennél szerencsétlenebbnek már nem is tûnhetek — bosszankodom magamban. Felértünk a bazilikához, de az ernyôt akár össze is csukhatnánk mert már csurom vizes vagyok ahogy a ponyváról a vállamra folyt a víz.

Körbenézek, hátha látok ismerôs arcokat, akiktôl megkérdezhetem egyáltalán hova kell menni. De az ernyôk és a csukják alá nem látok be. Ez az esô már megôrjít, miért nincs olyan verôfényes napsütés, mint amikor a diákigazolvány igénylô lapot hoztuk be az iskolába? Elvileg az osztályfônök ült ott és vette át a papíromat. Biztatóan mosolygott. Férfi osztályfônök? Jó lesz az? Nem lesz szigorú? — biggyesztettem erre a számat. Majd meglátjuk. De egyenlôre ôt se látom. Sokan csoportokba verôdve gyülekeznek, ôk már biztos ismerôsek és már torkomba is szökken a szivem, és az agyam vadul kiabálja, hogy ez nem jó döntés, nagyon nem jó, nem akarok ide járni, elvesztem! Biztos ezért esik az esô. Anya húzza a kezem, hogy menjünk beljebb.

Akkor észrevesszük, hogy a tömegtôl külön áll egy lány. Az ernyôjuk alá húzódva áll az anyukájával. Ünneplôs cipô, fekete nadrák, dzseki. Pont mint én. Ôk is elég elveszettnek tûnnek. Odamegyünk hozzájuk és kiderül ô is 7/H-s lesz. Úgy néz ki osztálytársak leszünk, de jó, végre valaki. Megbeszéljük, hogy egymás mellé ülünk. Az utolsó pillantban, loholva befut az osztályfônök, és már terel is minket a tömeg után. Lopott pillantás anyára, majd az idegenre nézek, összemosolygunk, és követjük a tömeget. Belépünk a csarnokba, fény és melegség árad. Színes freskók néznek le a plafonról, hatalmas, csillógó oltár elôttünk és nagy márványoszlopok. Gyönyörû, még sosem jártam itt. Annyira bámulok, hogy észre sem veszem hogy az osztályfônök leültet minket. Gyorsan követem újdonsült barátnômet a padba, és szorossan mellé ülök. Már nem a berendezést nézem, hanem az arcokat.

Mindenki vidám. Nagy nyüzsgés közepette foglalják el a helyüket, és még gyorsan utolsó mondatváltások, kivel mi történt a nyáron. Ráncolom a szemöldököm, ez a sok diák nem úgy tûnik mint akik egész nap mereven ülnek imára kulcsolt kézzel. Majd a körülöttem ülôkre tekintek, ôk lesznek az osztálytársaim hat évig. Nem sok a fiú, de itt van a szôke, és a szemüveges is — mosolgok — és azt nézem hogy élcelôdnek egymással, biztos, hogy régóta ismerik egymást. Felmorajlik az orgona és kezdôdik az évnyitó szentmise... Most pedig vissza a jelenbe. Mosolygok magamon, saját soraimat vissza olvasva, hogy mennyire bizonytalan voltam. Pedig ha felidézem magamban, hogy jó volt, nagyon jó volt, és hogy mennyi mindent történt az évek során.

Elôször is tudni kell, hogy az évnyitón felszedett idegen a legjobb barátnôm és a padtársam lett egészen az iskola végéig, és nem gondolom, hogy szerencse vagy a véletlen mûve lett volna. A sûrû esôfelhôk közül, azért le tudott nézni a Jó Öreg és végig kísérte az éveinket. Adott egy jó osztályt, csupa érdekes karakterrel, ahol megtaláltuk a magunkhoz illô embereket még is egységet alkottunk. Nekünk adta a legjobb osztályfônököt, aki tanított, és nevelt minket. Tanította a leckét, és mindig csempészett az óráiba egy kis 'jó tanácsot' az életre. Kirándulásain összekovácsolódtunk, és közelebb hozta a Jó Öreget is, egy templom, egy stáció formájában. És a Jó Öreg adott még sok sok jó tanárt, akik felkészítettek minket az évek

során az utolsó, rettegett nagy vizsgára, és észre se vettük, hogy az óráikon keresztül a nagybetûs életre is a tanításaik szolgáltak alpul. Ezt már nyugodtan bevallhatjuk maguknak! És köztünk volt Ô is a lelkigyakorlatokon, az osztálymiséken, az iskolamiséken, az osztálykirándulásokon, a farsangokon, a hangversenyeken itt volt velünk az iskola falain bellül. Bár biztos ráncolta a szemöldökét amikor tinédzserként harcoltunk a tanárainkkal, szüleinkkel, egymással és magunkkal. De tudta, hogy ezek között a falak között jó helyen vagyunk, akkor is, ha ezt akkor mi nem éreztük. Kilépve a biztonságot nyújtó falak közül, már tudjuk hogy az élet nem fenékig tejfel, még is azok akik ezek közül a falak közül léptek ki, tarisznyájukban a pogácsa és a

fillérek mellett még egy plusz dolog is megbújik: a hit. Mindegy, hogy mindek nevezzük, hogy a hit magunban, vagy a hit másokban, vagy a hit Ôbenne. Ez a jolly jokerünk, akkor is ha ezt nem mindegyikünk ismeri be. Mosolyra húzom a számat, és csóválom a fejemet. A nagy szavak mellé még annyit, hogy nem, nem kellett egyenes háttal ülnünk imára kulcsolt kézzel. Bár ha jobban belegondolok, a történelem órák elég szigorúan indultak, volt egyenes háttal ülés meg hátra tett kéz, és mindenki „fiam” megszólításra hallgatott eleinte. De megenyhült az évek során a drága „csatamama” is. — Nagy sóhaj, amolyan, de kár hogy elmúltak azok az évek, és lecsukott szemmel emlékezem. Ha jobban belegondolok csak az elsô évnyitón szakadt az esô, utána egyiken sem...

Kánai Szandra | 2009 Vendégségben. Hét éves koromban szüleim fontos döntés elôtt álltak. Egy olyan iskolába szerettek volna beiratni, amely nemcsak hogy biztos elméleti tudást ad, de fel is készít az élet kihívásaira, segít megállni a saját lábamon és megtanítja, hogy mik az igazi értékek az életben. Tökéletes döntést hoztak, amely nem is volt nehéz, hiszen nôvérem ekkor már hét éve az iskola tagja volt. Életem egyik legfontosabb idôszaka a Prohászkában eltöltött 12 év, amelynek legmeghatározóbb pillére

176

számomra a tanárjaimmal eltöltött személyes beszélgetések, a tôlük kapott életreszóló tanácsok voltak. A Prohászkában diákként nemcsak vendég, hanem családtag is voltam. Az iskolában eltöltött idô alatt életreszóló baratságok születtek diáktársaimmal, és néhány tanárommal is, akikkel máig ôszinte és szeretetteljes a kapcsolatunk. Jólesô érzéssel tölt el, hogy még ma is számíthatok támogatásukra és barátságukra. Az érettségi után, kalandot és kihívást keresve, külföldön folytattam

tanulmányaim. A „nagyvilágban” eltöltött elmúlt 5 év és elért sikerek nem jöttek volna létre a Prohászkában kapott biztos alapok és tanult értékek nélkül. Mindig örömmel gondolok vissza az ott eltöltött idôszakra, a szép emlékekre, osztálykirándulásokra, a nagy izgalomra érettségi elôtt, és a ballagás csodás és egyben szomorú pillanataira, amikor közösen intettünk búcsút a diákéveknek. Habár útjaink szét is váltak, a Prohászka örökre összeköt minket és vendégként bármikor visszatérhetünk.

Nagy Balázs | 2007 A Prohi az iskolánk Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a Prohászka Ottokár Orsolyita Gimnázium, Általános Iskola és Óvoda számos ember egykori tanodája. Ha mérnökként, tôlem elvárható módon, számokban szeretném kifejezni a fent említett oktatási intézmény és saját életem közös metszetét, akkor a teljesség igénye nélkül a következô mérôszámokkal tehetném ezt: 12 év, 3 osztályfônök, 2 osztály, 2 épület, 9022, Újkapu utca 2-4., megannyi osztálytárs és tanár. A dolog persze korántsem ennyire egyszerû. Ha röviden le kellene írnom, mit is jelent az, hogy Prohi, ezernyi apró élmény szivárog fel a felszínre emlékeim

mély tengerébôl: a kisiskolás fogócskák az iskolaudvaron, hógolyózások a suli melletti közben, a tanítónéni nevelô szigora, a tesiórák kidobósozásai, az élménydús osztálykirándulások, a csengô megszólalásáig eltelt végeláthatatlanul lassan pergô percek, a közös osztály- és iskolamisék az Orsolyitáknál, illetve a Bazilikában, a várakozással teljes izgalom, amit egy-egy új osztálytárs megjelenése jelentett, a nyomasztó reggeli buszozás az iskoláig, a félelemmel keveredô bizsergô várakozás, amit a felelésre várva töltöttünk, a szünetek alatt zsibongó folyosók, egy-egy tanár fülembe máig viszszacsengô szavajárása, a napot kezdô és záró fohász, az osztály védôszentje, az énekkari próbák, a tesiórák a „Batyi-

ban”, a közös hazamenetelek, a lyukas órák, az iskolaudvaron rohangáló óvodások, a lelkigyakorlatok, az érettségire készülés, a ballagás. A feladat bonyolultsága jelzi, hogy a Prohi nem egyszerûen csak az iskolánk volt. Ennél sokkal többet jelentett. A tanuláson túl számomra a nevelésrôl és az értékek átadásáról is szólt az ott eltöltött 12 év. A Prohi egy közösség. Egy közösség, aminek a kapcsolódási pontját az biztosítja, hogy mindannyian egy „igényes iskola igényes tanulói” lehettünk. Azt hiszem rosszul fogtam meg a dolgot. Nem jó a felütés. Kezdjük inkább így: a Prohi egy fogalom. A többi maradhat.

Nemes Zoltán Adrián | 2011 Diákként az ember mindig úgy gondolja, hogy vannak dolgok, amiket feleslegesen tanultunk, illetve nem értünk mindent. Viszont ezeket, elôbb utóbb tudjuk majd értékelni. Számomra az évek, amit a Prohászkában töltöttem, nem kötelezettség, iskola vagy kényszer volt, hanem betekintést nyer-

178

hettem, milyen egy nagy család, közösség és egy egység részese lenni. Mind azt a törôdést és elfogadást köszönök a Tanáraimnak, amit számunkra nyújtottak, hisz ôk nem csak a tanítóink, hanem a szüleink is voltak egyben. Ugyanígy szeretném megköszönni, a diáktársaimnak az együtt töltött

pillanatokat, bolondságokat, kalandokat amiben társak lehettünk. Úgy vélem, ha újraélhetném a diákéveimet, nem csinálnám másképp, mert az itt töltött évek tettek azzá, aki vagyok. Ha pár szóban kéne jellemezni az iskolát, akkor a következôk lennének azok: öröm, boldogság, kitartás!

Németh István | 2000 Tizedik osztályos voltam. Félév, január vége. Takács István igazgató úr iskolaváltás kapcsán elbeszélgetett velem, majd felvett. Beteg lettem azokban a napokban, valószínûleg megfáztam. Leendô osztálytársammal, Karikás Szilviával együtt ministráltunk a Szent Imre templomban, tôle tudom, hogy a leendô padomra sapkából, kesztyûbôl és talán iskolatáskákból bábut készített az osztály. Ezek szerint vártak. Jól esett. Ez a barátság aztán elkísért az érettségiig, sôt, azóta is sokszor eszembe jut. Életem egyik legszebb két és fél évét töltöt-

tem a Prohászkában a zöld csempés folyosók nem túl színvonalas látványa ellenére. Nem ez volt a fontos. Emberi kapcsolatok, életre szóló barátságok köttettek, akár diáktársak, akár tanáraim részérôl. Felejthetetlen volt Kálmán Imi atya társaságában lenni, egy-egy kedves szót váltani az orsolyita nôvérekkel, igazi, karakteres, hitüket és hivatásukat bátran, büszkén vállaló tanáregyéniségeket felfedezni. Persze, ezeket késôbb gondolja végig az ember, ugyanakkor nem hiszem, hogy az idô színezte volna ki. Jó lenne több idôt tölteni egymással, az

itt született barátságokkal, ám leggyakrabban néhány pillanat erejéig van idô visszatekinteni. Talán nem is az emlékezés a fontos. Voltak poénok, bulis osztálykirándulások, szalagavató, bankett... A lényeg azonban az, hogy a Prohászkában eltöltött évek is nagyban hozzájárultak világnézetem, hitem, élethivatásom alakulásához. Büszke vagyok arra, hogy a gimnázium elsô ballagó osztályából elsô felszentelt papja lehetek az iskolának. Mindenkinek, aki ezért bármit tett, hála és köszönet! Isten áldása legyen a következô húsz esztendôn is!

Pálfay Zsófia | 2003 Szeretném megmutatni, hogy miért volt jó gimnazistának lenni 1997 és 2003 között a Prohászkában. Hat évet kellene számba vennem, 6 munkás, dolgos, de ugyanakkor nagyon szép, és értékes élményekben gazdag esztendôt. A gimnazista éveimet. Nem a megszokott módon indult. Az elsô évben rögtön 2 osztályfônököt is sikerült „elfogyasztanunk” — Kalmárné Bakó Gizella, és Adorján Éva tanárnôk személyében. A következô 5 évben Jakab Gábor tanár úr osztálya lettünk, aki egy-egy vers, regény, vagy novella elemzése, értelmezése közben a legmagasabb rendû értékeket mutat-

180

ta meg nekünk: az Istenbe vetett hitet, és az ebbôl fakadó szeretetet, s ennek megnyilvánulási formáit a mindennapi életben, az emberi kapcsolatokban. Emberhez méltó értékrenddel ismertetett meg minket. Osztályfônökeinken kívül szaktanáraink is segítettek minket, hogy egyre jobban megismerhessük a körülöttünk lévô világot, és akik a tananyag oktatásán kívül életükkel is hiteles példát adtak arra, hogy hogyan lehet, és kell keresztényként élni. Azt hiszem bátran fogalmazhatok mind a húszunk nevében: olyan útravalót kaptunk az ÉLETre, amely mindig segít megtalálni a helyes utat Isten, és egymás felé. Köszönet érte.

Nem csak értékeket, hanem emlékeket is kaptunk szép számmal. Így maradandó élmény volt például a pécsi összkomfortosnak csak nagy jóindulattal nevezhetô kirándulás, vagy említhetném a néha-néha „elactivityzett” matekórákat. Ezek az emlékek csak azzal a 20 emberrel közösek, akikkel 6 éven át nap mint nap együtt töltöttük életünk jelentôs részét. Ezért egymásnak lehetünk hálásak, és az Úrnak, aki egy közösségbe terelt minket. Remélem, azok, akik most tanulnak az iskola falai között, késôbb szintén hasonló gondolatokat tudnak majd megfogalmazni, és ôk is büszkén mondhatják majd el magukról, hogy a Prohászka iskolába jártak.

Pulai Sarolta | 2013 Nem gondoltam volna, hogy ebben az iskolában fogom eltölteni kamaszkorom legfontosabb éveit. Én is, mint velem egykorú társaim lázadtam a világ, a szülôk, az iskola, egyszóval minden ellen. Fôleg az ellen, hogy Én egy katolikus iskolába járjak. Jóformán az elképzelésem az volt, hogy „papnevelde” vagy „apácazárda” vagy hogy mit fognak gondolni rólam a többiek, ha én egy ilyen iskolába fogok járni. Hogy fognak viszonyulni hozzám a többi diák akik másmás iskolába fognak járni?!

Utólag visszanézve egy nagy utazás kezdôdött el ezekben az években, de leginkább akkor amikor beléptem az iskola kapuján. Olyan utazás volt, amit akkor még senki nem látott s nem láthatott elôre. Sôt valószínüleg még most sem tudjuk igazán, hogy mit jelentett nekünk az a pár év amit ennek az iskolának a falain belül. Egy biztonságot és védelmet nyújtó második otthont. Egy helyet ahol törôdést kapunk, ahol segítséget kaphattunk ha problémánk volt.

Ilyen elôítéletekkel vágtam neki a középiskolának. Volt benne egyfajta félelem, hogy hogyan fogok beilleszkedni egy olyan helyre, amit egy nagyon erôs kapcsolat, a HIT, tart össze. De volt bennem egy egyfajta kíváncsiság is, hogy vajon tényleg olyan-e az iskola mint amilyennek mondják.

Olyan hely ahol tanárainkhoz olyan bizalommal fordulhattunk, mint saját szüleinkhez. A tanáraink akik nem csak a tananyagot verték a fejünkbe, hanem figyelmeztettek, és felkészítettek minket arra ami várni fog ránk, úgymond felkészítettek minket a nagybetûs ÉLETre. Ôk akik egy

mozdulatból, egy furcsa szóból, nézésbôl már tudták, hogy bajunk van s rögtön próbáltak segíteni. Itt voltunk valakik, s nem csak egyek a sok közül, nem csak egy név a évsorból. Ismertek, szerettek s törôdtek velünk. Ettôl más ez az iskola, Ettôl más a Prohászka. A tartalmas és kimeríthetetlen elmélkedések, amivel százszor többet kaptunk mint más velünk egykorú diák. Összegezve. Sokkal több tudást kaptunk, mint amit más iskolákban valaha is adhatnak. Az évek alatt sok mindent megtanultam, de fôleg azt hogy ne ítéljek hallás után. S talán a legfontosabbat, hogy ne szégyelljük a hitünket, hanem merjük bátran és ôszintén felvállalni.

Rácz Gergely | 2001 A Vackor osztály (szubjektív lépésszámláló a felnôttség felé) Igen kedves medvebocs volt, de nagy bibi volt vele: állandóan csavargáson járt a nagy mackóesze. Ezért otthon fülön kapták, egy szép napon fülön csípték, azzal iskolába adták.

geket, megtalálta elsôre a középutat: nem lett sem versenyistálló, sem egy gimnáziumi rangot meg nem érdemlô intézmény.

Vackor 1: Vidékrôl városba kerülni mindig izgalmas élmény egy fiatalnak, tele szabadsággal a levegô, lehet csatangolni a tanítás után, és a tanulószoba elôtt.

Vackor 4: Biztosan nehéz lehetett bennünket fegyelmezni, kordában tartani, mert jó néhányan rendszeresen felrúgtuk a szabályokat, és kihátráltunk a vállalásaink mögül.

Vackor 7: A legnagyobb tombolás közepette virradt fel a felnôttkor. Az új osztályfônök olyan szelíden sétált be az életünkbe, hogy az erôsnek hitt pozíciónk összeomlani látszott, és a nagy derû tanácstalan egymásra nézésre váltott. Addig nem volt szövetségesünk az erôsebbik oldalról, ô pedig olyan hatalomként lépett közénk, aki velünk is volt, de ezért cserébe a segítségünket kérte.

Vackor 2: Egy viszonylag frissen indult gimnáziumba kockázatos beiratkozni, mert vagy túl könnyû, vagy túl nehéz lesz. A Prohászka el tudta kerülni a szélsôsé-

Vackor 5: Azt hiszem a keresztényi elfogadás és tolerancia volt az, ami mégis öszszetartott minket, bár lemorzsolódások mindkét részrôl voltak.

Vackor 8: Ettôl a kéréstôl kezdtünk felnôtté válni; ráéreztünk a felelôsségre, és ez volt az a pont, amin elôbb-utóbb, több-kevesebb sikerrel mindannyian átléptünk.

182

Vackor3: A gólyatábor során kiderült, hogy nem leszünk egy egyszerû osztály, már ott elszaladt velünk a ló. Az iskola feladata betörni a fiatal csikókat és mi bizonyára elég nagy pedagógiai kihívás lehettünk.

Vackor 6: Boldogan, ész nélkül viccelôdtünk; ilyen felszabadult és minden külsô tényezôtôl független csak a gyermekkor végéig tud lenni az ember.

Egymás feladatai lettünk, elkezdtünk figyelni magunkra, egymásra, és amin semmiféle hatalom nem tudott felülkerekedni, egy egyszerû kérés megoldott.

ba, magunk mögött hagyva a gyermekkor felhôtlen, de felelôtlen korszakát.

Vackor 9: Már nem a tanári gárda feladata volt a rendteremtés, hanem — elsôsorban a lányok vezetésével — belsô magánügygyé vált. Tanáraink el tudtak kezdeni tanítani, talán ettôl kezdve nekik is egy kicsit jobb lett a kedvük, és szívesebben jöttek az osztályunkba.

Az osztályunk nevében kijelenthetem, hogy hálásak vagyunk azon tanároknak, akik nem adták fel a velünk való foglalkozást. Az érettségi után ennyi évvel már kimondhatjuk, hogy mindannyian valakik lettünk, de elsôsorban személyiségek, amihez az itt töltött évek nagyban hozzájárultak. A jó példáknak hála, többünkbôl tanító és tanár lett.

Vackor 10: Az érettségire mindannyian úgy értünk oda, hogy tudatosan, vagy tudatlanul, de az egyik legfontosabb lépést együtt tettük meg: megtanultunk felelôsséget vállalni a tetteinkért, egymásért. Mindannyian át tudtunk lépni a felnôttkor-

Sok mindenrôl nem volt itt most szó, sok lépés kimaradt. Mi tudjuk, hogy a huszonvalahány féle Vackorral végig lehetett sétálni a Baross úton, de az egy másfajta boldogság volt. Az, hogy nekünk mi is volt ez a sokféle Vackor pedig hadd maradjon

jótékony homályban. Aki ott volt úgyis tudja, aki nem, hát, ôk nyilván máshogyan (voltak) boldogok. Záró gondolatként engedtessék meg egy már tényleg szubjektív, utolsó lépés: Volt egy Medve vezetéknevû tanárom az egyetemen. Ô brummogva jött be az elsô órára. Utána értettem meg, hogy sok mindenbôl lehet viccet csinálni, a nevünkbôl, önmagunkból is, úgy, hogy mégsem leszünk nevetség tárgyává. Nem rajta nevettünk, hanem vele. Tartása volt, ami, úgy hiszem, a mi sajátunk is lett. Használt neki, mondhatom, használt az a fényességes, kacsalábon pergô-forgó, gyönggyel ékes iskola igen-nagyon!

Rákász Dániel | 2003 Tizenegy év. Ennyi telt el azóta, hogy egymás életének, mindennapjainak részei voltunk a 12/H-val. Hat, sôt volt, akikkel kilenc éven át. Az már majdnem 20 év, hogy egyegy arc vagy emlék ott él bennünk. Egy derék emberöltô, egyes történelmi korszakokban a várható élettartam akár fele is. Mégis akkoriban, aligha tudtam becsülni ennek eljövendô értékét; a közösségét, amely egybeolvaszt, ami meghatároz, ahova tartozunk, amire emlékezünk. 16 évet töltöttem tanulással. Ebbôl 11 évet az Apáca utcában. Emlékszem, diákként, gyerekként nagyon sok részlet a hétköznapokban lehetett volna „jobb”, vagy valahogy „más”. Gondolataim gyakran elkalandoztak, miközben az idô oly lassan csordogált elôre az iskolapadban. Mára szinte egyik év esik ki a naptárból a másik után. Anno vártam, hogy felnôtt legyek, hogy függetlenül, a nagybetûs élet ka-

landjaiba vethessem magam, és „túl legyek” az iskola kötelezettségein. A korai kelésen, a hajnali miséken, és a házi-feladaton. Ma azonban visszatekintve az akkori sokszínû részletek, ma már homályba veszô, együttes ereje hozta létre azt az embert, aki ma vagyok és azt az életpályát, amit bejártam. Egyesek szerint sikeres vagy talán kivételes, mások szerint talán említésre sem méltó, mindenesetre az enyém — szerintem egyébként teljesen normális — a maga fény- és árnyoldalaival. Visszagondolva egészen az érettségiig nem tudtam, mi az a hivatás vagy út, ami egyértelmûen rám vár és a jövôm lehetne. A mai napig csodálattal tekintek azokra az emberekre, akik pici gyerekkoruktól fogva, tudják, hogy „mik akarnak lenni”, én nem ilyen voltam. Mi anno tizenkét osztály kijártával, az ezredforduló után egy kicsivel elkezdtük felfedez-

ni az életet, és megtanultunk önmagunk lenni — megoldani az életünk kihívásait. Úgy is mondhatnám, megismerni a valódi és korlátokkal aligha feszélyezett önmagunkat. Érezni a döntéseink valódi súlyát. Az érzés, hogy fiatalon önállóvá kell válni és döntéseket kell hozni — életre szóló döntéseket (mint például a továbbtanulás) —, meglehetôsen nyomasztott. „Merre is van igazán az elôre?” Honnan is tudhatnám?! Ma már ott van a kezekben az okos-telefon, és vele a világ kapuja, is. Az információ szinte határtalan mennyiségben elérhetô a világ bármely témájáról, így pedig már aligha van kontroll, ami a lehetôségeket vagy a testi-lelki veszélyeket illeti. Elôbb-utóbb biztosan felmerülnek fontos kérdések, dilemmák és döntéshelyzetek. Kritikus, hogy fiatalon kivel osztja meg az ember ügyes-bajos dolgait, gondolatait,

álmait, vágyait. Ki, és mikor van ott, hogy felkarolja a felkarolandót, és jó útra terelje az útját tévesztôt?! Milyen a közeg, ahol az ember-palánta felcseperedhet. Áldom azon kezdeményezéseket, hogy fiatalon az ember a világ minél több oldalával ismerkedjen meg: zene, színház, nyelvek, kultúrák stb., hogy megtalálhassa, mi az a terület, ahol képességeit és érdeklôdését megelevenedni látja. Határozottan ösztönzöm a korai tehetséggondozást és bátorítom azokat, akik a sokszínûséget nem letagadják, hanem tisztelik, nem erôltetik, hanem felismerik, és felkarolják. Hiszen az élet és a tudomány is a sokszínûségbôl, a változatosságból merít újabb és újabb ihletet a problémák megoldására. Mindeközben aggódom a tetemes és sokszor szûretlen információtömegtôl, ami manapság elborítja életünket, sokszor irreleváns témákról, vagy inkom-

petens forrásokból, az áramlás zajával elnyomva a valóban fontos mondanivaló hangját. Hiszem, hogy fiatalon (is) kell egy bölcs mentor, aki utat mutat, és távol tartja a járhatatlan utak zaját. Aki határozottan kiáll azért, hogy mi az amit „nekünk szabad, illik, és amit tilos!” Anno sokat gondolkodtam, mi lett volna, ha elit-iskolába jártam volna, vagy dolgok másképp alakultak volna, mi lett volna ha, anno bizonytalan lépéseimet esetleg bátrabban tehetem meg? Vagy ha kizárólag csodálatos vezetôk és mesterek szegélyezik utamat. Ha esetleg többet szabad, vagy többet lehet. Azt hiszem, ez minden emberben a valahol máshol talán jobb dilemmája. (A kerítésen túl a fû mindig zöldebb?!) De hiszem, hogy így is minden a lehetô legjobban alakult! —Visszatekintve tisztán látom, mindannyian csak halandó emberek voltunk, eré-

nyeinkkel és hibáinkkal, és a legjobb tudásunk szerint éltünk együtt egymás életében és tettük a kötelességünket. Minden pofon, testi és lelki egyaránt, azzá tett, aki ma vagyok, és nem cserélném el ma semmire, még akkor sem, ha megtehetném. Pedig jó pár dolog volt anno, ami akkor fájt, vagy igazságtalannak tûnt. A hétköznapok látszólag mágikus csoda nélkül teltek, nem jöttek az ufók, és a világ sem ért véget… de így visszanézve, valahogy mégis ott leng-dereng az aranypor ezen kor fölött az emlékeimben. És egy kis csoda mégis csak megszületett az évek távlatából: a dolgok végül is úgy rendezôdtek, hogy én ma boldog embernek vallhatom magam. Boldogság — sokan és sokféleképpen leírták már a kék madár valódiságának titkait. Gyerekként biztos, hogy boldog és gazdag akartam lenni.

Lehet, hogy ezt manapság már nem csak a gyerekek akarják?!... Én azt hiszem, én attól vagyok boldog, hogy azt tehetem, amihez a Talentumomat kaptam. Apropó, mi is az a Talentum? Emlékszem, a történetre a gazdáról és a szolgáiról, akik talentumaikkal különkülön másképp jártak el és nyerték el jutalmukat. Ez legalább annyira inspirált fiatalon, mint a hazatérô (tékozló) fiú esete, akit apja tárt karokkal fogadott haza, elvándorlása, és eltévedése ellenére, mert rájött, hogy hova tartozik. Mindkét esetben a szerencse-próbálás és a vállalkozó szellem nem büntetéssel, hanem jutalommal jár együtt — a világ megismerése, a félelem legyôzése és a kaland-vágy nem tiltott, hanem ösztönzött dolog. Hosszú idôbe telt, mire én is megértettem, hogy mi is az igazság a kolbászból szôtt kerítésrôl, vagy a túloldalon növô zöldebbnek

látszó fûrôl, és mi a boldogság valódi mértéke. (Köszönet itt a szellemi örökségért családomnak, és iskolámnak.) Akkoriban mindig is arra vártam, hogy egy nap érezzem, tudjam: „ez az, amivel foglalkoznom kell!” „Ide tartozom, itt a helyem!” Talán egy külsô forrás szavára vártam, hogy elrendezze szerény kis életem fontos kérdéseit. Nem tudom. Évekbe telt, míg megértettem, hogy mi is az Talentum valójában (ami, mily meglepô, a világnyelvi angolban tehetséget jelent). Akkoriban hiányzott az érzés: „Jó helyen és jó úton vagyok!” Nem tudtam pontosan, hogy hogyan, merre van az egy és tökéletes út, és éppen miért arra? Hanem az életem talán annak függvényében alakult, amit éppen meg kellett tenni, el kellett érni: dolgozat, érettségi, felvételi, szigorlatok, diploma, stb. — a következô lépést keresve. Számomra valahogy, sosem volt nyilvánvaló, hogy tûzoltó szeretnék lenni, vagy vada-

kat terelô juhász, de egyet tudtam, meg akarom ismerni a világot, és azt szeretném tenni, ami boldoggá tesz! Egyik kedvenc mondásom: „Nincs azon kapitánynak kedvezô széljárás, aki nem tudja melyik kikötôbe tart a hajója.” Én anno valóban nem láttam a célt. Az érettségi óta eltelt 11 év kacskaringós útnak bizonyult, de úgy érzem, egy célt már elértem. — Boldog vagyok! — Ezért megtett kilométerek százezreivel, és rengeteg tapasztalattal fizettem — így e szóláshoz hozzátenném: Nincs határozott cél a rajtvonal ismerete nélkül sem. Kell egy egyértelmû kezdôpont, egy viszonyítási pont. Hogy honnan is jövünk? Mert ez roppant mód befolyásolja, hogy ahova eljutunk, az vajon jobb-e, mint az ahonnan elindultunk, de ne szaladjunk ilyen messzire… Ha már út, akkor egy szó erejéig: A köztes út talán nem is annyira csak véletlenek sorozata, sokkal inkább a szabad akaratunk, és a vele

hozott döntéseink sorozata. Felelôsség — ez a téma mindig is misztikus eredetû volt a számomra, de mindig is hittem, van ennél több is, van még valami más is: hiszen ki adta a szabad akaratot... és ki csinálta az ôsrobbanást? És aki az egészért felelôs, az miért csinált mennyet és poklot, és még purgatóriumot is, és hol vannak ezek? —csak néhány a gimnazista éveimben a fejemben kavargó kérdések közül. És mindezen dolgok valóban a végtelenbe nyúlnak? Hogy mûködik akkor a megbocsátás, vagy a megváltás??? A teremtô és gondviselô Isten gondolata biztos menedék volt mindig is számomra, aki jobban tudja, hogy mit csinál velem, mint én magammal, és akinek úgyis van egy jó terve, tehát engem nem is terhel talán annyi felelôsség — gyermeki gondolat, nemde? A tény, hogy tudtam róla, hogy van egy isten, és hogy róla mit tanítanak, már önmagában egy szellemi kincs, ami nem nyilvánvaló minden ember életében. Ma már

látom, hogy sokan videó klipeken és computer játékokon törik az agyukat, amikor gyerekként éppen nincs jobb dolguk, és ez maradandó nyomot, afféle ûrt hagy a lelkükben — noha senki felett nem áll szándékomban ítélkezni. Mindenesetre ma már látom, sokszor a próbatétel néma, és fanfár vagy angyali sereg nélkül érkezik, és az elbírálás is gyakran késik egy kicsit — de mindig jön! Mindenesetre az út, amin elindultam, biztosan a Jóisten akaratából a tehetség és az öröm irányában bontakozott ki. Pofonok és könnyek itt is voltak, sôt szinte minden egyes fordulóban ott volt a kísértés is, hogy a könnyebb/egyszerûbb, talán gyorsabb, de egyben helytelen út formájában érjek el világi célokat, vagy éppen egy teljesen más útra térjek rá ami talán nem olyan nehéz, de valahogy mindig a jó és a helyes út kerekedett felül, amiért azt hiszem, a Gondviselésnek tartozom hálával.

Az élet folyamának megfoghatatlan érzése jut eszembe, amelynek részletei átláthatatlanok, sûrû szôttesében mégis ott vannak az okok és okozatok, véletlenszerûnek látszó, mégis egyértelmû mintázattal elôttem — hétköznapi csodák, és érthetetlen egybeesések formájában. „Jókor jó helyen, sorsszerû találkozások, stb.” Emlékszem, hogy ezt az univerzális érzetet már az irodalom órákon is néha megéreztem. Amikor nagy szerzôk nagy mûveit elemeztük hosszasan. Ma már jobban látom, hogy az irodalom kultúránk azon titkainak hordozója, ami a mi nyelvünkön, a mi ôseink hangján beszél az élet ciklikus, szép és szomorú pillanatiról. Régen ezt sem értettem annyira. A verseket megtanulni kellett, nem pedig megérteni a mögöttük megbúvó életérzetet. A történelem pedig, egyfajta lenyomata a sorsok és döntések sorozatának, amelyet ôseink hoztak meg, az ô „hétköznapi

életükben”. Érzelmek túlcsordulása, szerelem és háború harca — anno a magyar és az ahhoz szorosan kapcsolódó történelem csak két tantárgy volt az ellenôrzômben. Nem is tudtam, egészen mostanáig, hogy miért a legelsô sorban. A környezet jó volt, amiben nevelkedhettem. Máig hálás vagyok az Iskolának ama szellemiségéért, amely nem egy kompetitív harcban, él-tanulói klikkek formájában, és már fiatal korban megterhelô stresszel állította elém az életet és annak feladatait, hanem szellemiségében mindig ott volt az Isten, a gondviselés, a helyes és a kerülendô, valamint a morál és a jó erkölcs is, akárcsak a tudományok és a nyelvek. (Több ismerôsöm, akik nem ilyen iskolákba jártak, ma talán dúskálnak anyagi javakban, mégis a „Burn-Out” garantált várományosai!) Olyan könnyû elveszíteni, hogy mi is a követendô cél az életben.

Valóban a gazdagság volna az? — Önmagában nem hiszem. A pénz önmagában nem boldogít — ezt már tudom. Fiatalon, afféle kozmikus háttér-sugárzás formájában folyamatosan része volt az életünknek egy olyasfajta jelenlét, amely nem e világról szólt. Nem állítom, hogy ez másutt nem fellelhetô, mégis azt hiszem, nekünk pont a megfelelô dózis jutott emberségbôl és tudományból, hitbôl és alázatból, fegyelembôl és jó hangulatból. — Te jó ég, és ehhez még mennyit nevettünk! (Például fizika órán, amikor egyszerûen feladtuk a megértéssel folytatott harcot délután három körül) — És milyen jó volt ez így! Valahogy a dolgokat nem vettük túl komolyan. Az akkor alkalmasint kevésre értékelt lexikális tudás egy része bevallom, számomra valóban nem bizonyult létfontosságúnak, de egyes részéirôl ma azt kívánom, hogy bár csak emlékezhetnék minden részletre, hogy jobban

értsem a körülöttem lévô világot és annak történéseit, összefüggéseit. Sok mindent meg lehet tudni a természetes csatornákról is, de vajon mi lett volna, ha fiatalon magamba szívom 2000-3000 év tudását?! — Már ha ez egyáltalán emberileg lehetséges. Csodálom azokat az embereket, akik korszakokat átívelôen látnak rá a világ eseményeire. Szívesen hallgatom az ilyen emberek minden szavát — hiszen „a jó pap is holtig tanul”! Külön szeretettel gondolok azon atyákra és apácákra, akik mély bölcsességükkel és élet-példájuk egyedi értékével mutattak rá az élet egyéb színeire és lehetôségeire is, amit szintén egészen fiatalon inkább kuriózumként láttunk, és kevéssé fogtunk fel. Remélem, hogy hazánkban is és iskolánkban is egyre több ilyen ember nevelkedik. A világjárásom alatt megfigyeltem, hogy az anyanyelvünk és a gondolkodásunk kihatással van jellemünkre, tetteinkre.

Talán nem véletlen, hogy ez a nemzet számos felfedezôt és tehetséget adott már a világnak. Hiszen nyelvünk egyedi, más, szokatlan és végtelen fordulatra képes. Mint afféle burjánzó ôserdô, ôserô. Ha visszamehetnék az idôben — kétszer annyira tanulnék és írnám a házi feladatom, mint anno — hiszen „a megszerzett tudás hatalom”, sôt kincs. A gondolkodni tudás a valódi gazdagság záloga. Minden mást el lehet venni, de a tudást nagyon nehezen. Sajnos elbutítani lehet, amely ellen minden harcot üdvözlök, kezdeményezést bátorítok. Éberséggel, és érdeklôdéssel minden sötét kételyt el lehet oszlatni, problémákat pedig meg lehet oldani. A tudatosság pedig olyan kincs, amelyet nem lehet elég korán megszerezni. Gondolkodni tudni olyasvalami, ami kiemel és felemel, ne becsüljük hát le a tanulás fontosságát, mely bölcsôje minden gondolatnak!

Eme világnézetem hajnala talán a leginkább köszönhetô hôn szeretett magyar/irodalom és történelem tanáromnak, Jakab Gábor tanár úrnak, akinek óráira mindig örömmel készültem, hiszen, bár sokszor úgy éreztem, én vagyok a notórius kérdezô, a kákán is csomót keresô, neki mindig volt egy válasza, ami egy távolabbi perspektívába helyezte az aktuális problémát. Legyen a kérdés filozófiai vagy erkölcsi, kérdezni mindig szabad volt. Óráin mindig a téma és a megértés élvezett prioritást és nem a kategorizálás vagy a bigott rendszerkövetés. A felvetett kérdések pedig mindig érdemi mélységben kerültek megválaszolásra, függetlenül a néha komplex moralitástól. (Ha pedig tézisek megkérdôjelezésérôl kell beszélni, elég, ha megemlítem a matematikai axiomákat — biztosan néhányan emlékeznek, hogy alkalom adtán milyen elhivatottsággal próbáltam megingatni a matematika fellegvárait, néhány egyszerû „miért”-tel? )

A dialógus a görögök óta nagy erény, sôt létszükséglet. Ez nem csak az irodalomban, hanem világban is egy elengedhetetlen képesség: Más szemszögbôl is megvizsgálni a dolgokat. És néha elfogadni a megértés hiányában is. Legyen az tudomány, politika, gazdaság, mûvészet vagy akár hit. A vaskalaposság, úgy tapasztaltam a legtöbb esetben inkább vaskalitka, akárcsak a legjobb páncél is bár védelem, de börtön is egyben. Ebbôl is láttam példát. Egy biztos, se be-, se kijutni onnan nem egyszerû. Természetesen a vékony csemetét meg kell védeni a vihartól vagy a fagytól, de nem szabad megfojtani a védelem burkában. A bezártság adta meleg és biztonság sosincs ingyen, és néha csak túl késôn venni észre, hogy az oxigénhiány agykárosodást okozott — (mi mindent megtanul az ember, biológiából is a másik kedvenc tantárgyam volt).

A szemfelnyitásra fiatalon nagyon is szükség van. A valódi idill nagy ritkaság. Problémamentes életet még sehol sem láttam. A testi —lelki (önámított) kényelemnek pedig igen sokszor nagy ára van. Megszokjuk, talán el is várjuk, hogy valaki a közelünkben majd megmondja, mi a helyes és mi a helytelen, csak nekünk ne kelljen jelentkezni erre a feladatra. Sokszor balgán követjük azt, aki a leghangosabban kiabál, hiszen ô biztosan tudja, hogy miért kiabál! Sokszor belekényelmesedünk a szokásokba, vagy a „mi így szoktuk” címû fotelbe, csak hogy ne kelljen felelôsséget vállalni a véleményünkért, vagy a gondolatainkért. Falkaszellemben és státusz-marathonban kergetjük a hétköznapokat, akár fogyasztókként, akár „elfogyasztott polgárokként”. Pedig van ellenszer: a tájékozódás, a vita ösztönzése, a konstruktív kritika kultúrája, és a dolgok mélyére látásra való törek-

vés. Globális perspektíva és nem (a valóvilággá) torzított valóság. Nem is szokás manapság állást foglalni, mert valahogy a vélemény, az identitás, ne adj isten a konfliktus nyílt felvállalása kevéssé divatos. Pedig szükség volna határozottságra, véleményre és dialógusra. Empirikus érvekre és érdemi vitára nem szabad sajnálni az idôt. A közösség érdekében, annak jobbá tételére, gazdagítására, de nem az ego védelme érdekében. Emlékszem, a tanár úr határozottságára bizonyos témákat illetôen, ami aztán sarokkôként épült be érzelmi kincstárunkba. A sokszínûség érték, a néma szürkeség posvány, a harsogó kakofónia viszont káosz. Mindezekhez azonban tudás es gondolkodni tudás is kell. Ritka kincs, amit még fiatalon aligha tudunk értékelni, vagy elvárni, hogy megtanítsák. Hiszen hány mai felnôtt (és társadalom) nem tud

érdemben gondolkozni, csak megy a trendek után vagy menekül a félelmei elôl, vagy lohol a vágyai után? Nekünk sikerült egy szeletet elsajátítani ebbôl az iskolapadban... És minél elôbb hull le a lepel, hogy a felnôtté válás az nem más, mint a tetteinkért való felelôsség vállalása, annál hamarabb talál rá a fiatal lélek önmagára, nem keres bûnbakokat vagy külsô felelôsöket, és saját kezébe veszi a sorsát. Ekkor indul el a belsô hang által sugallt út irányába, melyet hiszem, hogy az isteni Gondviselés mindenkinek és minden frekvencián sugároz, — individuálisan, és a legjobb érdeke szerint. Megtanultam, jobb ha nem várok empirikus külsô jelekre döntéseim meghozatalára, az az én felelôsségem. Legfeljebb a megérzéseimre és a lelkiismeretemre támaszkodhatok, amikor döntést kell hozzak az életben fontos kérdésekben.

A korlátok és támaszok elengedése nélkül pedig nem lehet elrugaszkodni. A szülôi házat el kell hagyni, a talentumot el kell költeni — és bízni kell, hogy meg lesz a jutalom. Ez a lépés sosem volt egyszerû — leginkább akkor nem, amikor valami nagy dologra vállalkoztam, ami kívül esett a komfort zónámon. De éreztem, hogy ez a helyes és a gyávaságot megbüntetné a sors. Felemelkedni, szárnyalni pedig a szellem alapvetô akarata mindenkiben — úgy hiszem. A boldogsághoz vezetô út, kreativitással, alkotni tudással és szabadsággal van kikövezve — mernünk kell azzá válni, amivé lelkünk lenni szeretne —, hiszen azt mondjuk, az Úr mindenkit a maga képére formált, és az teremtô szikra mindenkiben ott él. Az elsô elrugaszkodáshoz, felelôsség vállaláshoz bátorság kell, akárcsak azt mondani manapság: „én katolikus iskolába jártam.” Ez a tény lehet stigma, ha az ember fél a

megbélyegzéstôl, vagy lehet kitüntetés is, ha az ember tisztában van az értékeivel, amiket onnan örökölt. Én büszke vagyok rá, hogy egy 2000 éves kultúra és egy 1000 éves ország szellemiségében nevelkedhettem és gyökereket kaptam, amikre mindig támaszkodhatok. A gyermekkori erkölcsi védelem és útmutatás hasznos volt, sôt kérdéseket és gondolatokat szült. Mi anno szabadok voltunk, hogy gyerekek legyünk, de nem voltunk elhagyva. Hogy milyen kereteket kapunk, az határozottan az élet és a nevelôink kezében van. Szüleinken, tanárainkon, mentorainkon, és olvasmányainkon, vagy a felkeresett weboldalainkon áll vagy bukik — és legalább 50%-ban a saját hozzáállásunkon — hogy mivé leszünk, ha nagyok leszünk! Használjuk hát ezt a védett kort arra, hogy a legszebb, leggyümölcsözôbb kalász nôhessen az elvetett magból. A ter-

môföld biztos, hogy áldott. Késôbb az utunkat úgyis nekünk kell bejárni, és akkor már hiába mutogatunk hátra, hogy valaki más a hibás, vagy keressük a puskát a helyes válaszért, túl késô lesz: a döntéseinkért mi felelünk, az elszámoltatás pedig egyszer minket is utolér, még itt a földön vagy késôbb a „mennyekben.” Azt hiszem, az eredetileg egy oldalra tervezett esszém, kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem, de eközben magam is rájöttem: ez a gondolatvilág lehetôséget, illetve felelôsséget ad a kezünkbe azért, hogy elgondolkozzunk, kik vagyunk és mi fontos az életünkben. Én mindig is jó ember akartam lenni. Nem szent, de egy jó ember — pedig jajj, mennyi hibám, és mulasztásom volt, van és lesz. De ma már látom, hogy a jóság, és a vele járó egymás iránti szeretet egy védendô érték, amit ezen intézmény falai között kaptunk, kaptam.

Utópisztikusnak, soha vissza nem térônek tûnik az egykor együtt eltöltött idô öröme és vidámsága, valahányszor visszagondolok rá. Sokszor eszembe jut, milyen sokat nevettünk — bugyuta dolgokon; talán azóta sem nevettem annyit. Az akkori hétköznapok ma nosztalgiával aranyozódnak be. Hiányoznak a közös élmények és az együtt eltöltött idô — a fix bázis, ami „minden nap ott van, ahol tegnap hagytuk” — fiatalon az ember még nem látja a múlandóságot. Sokat utazva a világban egyre értékesebb számomra a közeg, ahol az ember feloldódik, és nem magányosan, hanem jó társaságban és örömben élheti mindennapjait. Tehetségével a közösséget szolgálhatja és megbecsülését élvezheti. A világhírnév, vagy a gazdagság önmagában semmit nem ér, ha nincs kivel megosztani, jót és rosszat. És valóban megosztani az élményeket, ünnepeket, és nem csak virtuálisan feltöltve azt. Ez is

egy olyan érték, melyet gyerekként még aligha ért az ember. Tudatosan emlékeznünk kell, hogy vannak gyökereink, amihez visszatérhetünk, ha baj van, egy templom, ahova betérhetünk, ha 5 perc csöndre vágyunk. Egy közösség, ami a miénk, ami nem az óperenciás tengeren, vagy a határon túl, hanem az otthonunkban, Gyôrben és az Apáca / Bástya utcában is van. A közösség, ahonnan jöttünk érték, a hovatartozásunk érték. Személyiségünk része. Egy olyan kollektív kincs és örökség, amelyet nekünk becsülnünk és védenünk kell. Azok vagyunk, akikre majd a 22. század úgy emlékezik, mint a 20. század polgáraira. Aggodalmas perceinkben azokra az értékekre támaszkodnunk, amiket ebbôl a korból hozunk magunkkal — a ‘90-es évek vége, az új millenium eleje! Az, ami 11 éve még tavaszi napsütés és testnevelés óra

volt, az ma az idilli múlt, a könnyed élet emlékképe. Egy átlagos kedd délután. Egymás életei akkor és ma azok a végtelenbe tartó lineárisok, amelyeken anno matematika órán sosem számoltunk ki, de ma mindig figyelünk rájuk, és általuk is keressük a saját helyünket a világban. Az egyikünk itt él, a másikunk ott, nekem ez van, neked az. A világ egyre nagyobb, a távolságok egyre kisebbek, az információ egyre több, a kihívások és a verseny szüntelen áramlatai pedig nem hagynak elcsendesedni minket, pedig csakis a csendben merül fel a kérdés: Ki is vagyok én? Honnan jöttem? Hová tartok? Elcsendesedni pedig jó. És hallgatni, hogy mi szólal meg a csendben. Az a generáció, aki ma felnô, nem más, mint a jövônk döntéshozóinak sokasága. Az, amit ma (velük) teszünk, nekik adunk és a fejekben elültetünk, az határozza

meg a holnapot. Tegyünk hát valamit ma azért, hogy most, ma és holnap a világ egy „méltóbb és igazságosabb” hely legyen körülöttünk. Ne sajnáljuk az idôt arra, aki ma csetlô-botló, kérdezni akar, vagy valamit nem ért. Ne forduljunk el attól, aki nem trendi ruhában, vagy a legújabb okostelefonnal jön az iskolába. Egymást tanítani, egymás életébôl inspirációt meríteni és jóságra törekedni az egyik legjobb dolog az életben. Tanítani talán a legfontosabb hivatás, kicsiben és nagyban egyaránt. Szellemi túlélésünk, virágzásunk kulcsa. A ma bukdácsolói és meg nem értett flótásai lehetnek akár a jövô Albert Einsteinjei. Vigyázzunk rájuk is! Bizton állíthatom, hogy amíg az iskolapadban és egymás életében, tudatosan, ôszintén, bátran és nyílt szívvel veszünk részt, az Úr áldásával baj nem érhet sohasem. Mindig lesz egy szerencsés fordulat és egy remek lehetôség a jobbra, a

sikerre, a gazdagságra. („Ha Isten velem, ki ellenem?!”) Szeretettel kívánom mindazoknak, akik eme iskola falai között élik mindennapjaikat: Figyeljenek az elmúlt évszázadok embereinek bölcsességeire, de a mai korok hétköznapi csodáira is! Bízzanak a gondolataik és ötleteik erejében, mert az jó kezekben megváltoztathatja a világot! Hiszen minden lehetséges, ha az ember hite elég erôs. Ezt megtanultam kalandjaim során. Figyeljék, hogy az élet miként bontakozik a maga szépségében, és sokszor lesújtó valóságában is, és értékeljék a békét és a harmóniát, és éljenek a lehetôségekkel, még ma! Figyeljenek a világ rezdüléseire, és sose kételkedjenek abban, hogy nincsenek egyedül. Az iskola, mely évek múlva kinyújtja karját az ott végzettek felé és haza hív — megkérdezi, hogy is vagyunk mi? Az onnan világra kelt

egykori hétköznapi lelkek? Vajh mivé lettünk? — ez olyan törôdés, amit meg kell becsülni. Az egyedüllét talán az ember egyik legszomorúbb állapota. Életünk csak egymással, egymásban teljes! Sem pénz, hatalom, vagy hírnév nem pótolhatja azt! Ünnepeljük hát meg, hogy tartozunk valahova, hogy valahol emlékeznek ránk! Hogy valahol fontos az, hogy mit mondunk. (Lehet, hogy nem ma, hanem majd 10 év múlva) Gyökerek nélkül egy kisebb széllökés is elsöpörheti az embert, mint az ôszi falevelet a tél elsô fuvallata. Otthon, haza és múlt, mindenkinek csak egy van, kár is volna elfelejtkezni róla. Én már tudom, mindenhol jó, de legjobb otthon. Ott a hon, ahova az ember tartozik, ahova nem kell se vízum, se útlevél — és ahova haza várják. Aki nem hiszi el, járja be a világot. ☺

Szabó Lilla | 2013 2013-ban érettségizett volt diákként szeretném bemutatni az iskolánkban mûködô Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét és a hozzá közvetlenül kapcsolódó lehetôségeket, programokat, de fôként azokat, amelyek engemet személyesen érintettek és érintenek, mivel nagy hatást gyakoroltak és gyakorolnak az életemre a mai napig az ehhez fûzôdô emlékek. A szeretetszolgálattal a gimnázium 9. évfolyamában ismerkedtem meg közelebbrôl, az azóta is mûködô „Máltais osztály” keretében, amikor idôsotthonokba jártunk heti rendszerességgel és ilyen módon közremûködhettünk a szervezet munkájában. Egyébként nagyszerû lehetôségnek tartom ezt, azóta is. Az ember talán viszolyog is egy kicsit, amikor meghallja, hogy idôsotthon-

194

ba kell járnia. Mert egyrészt mi közöm van nekem az öregekhez, pont nekem, aki éppen ifjúságom legszebb idejét élem és egyenlôre el sem tudom képzelni, hogy én valaha is megöregszem. Másrészt meg egyáltalán nem is menô ilyesmit csinálni, a haverjaim sem járnak ilyen helyekre stb… Az év után azonban az ember már kicsit másképp áll hozzá a világhoz és az idôsekhez, megváltozik a látásmódja az életrôl, és a végén már nem is azért megy oda, mert kötelezô. Hanem azért, mert szeret ott lenni. A Szeretetszolgálatnak vannak persze más programjai is az iskolában. A szórólapozástól kezdve az árvíz sújtotta területeknél való segédkezésig. Nem is mennék

ebbe most bele részletesebben, csak annyit mondanék, hogy nem szabad sajnálni az idôt ilyen dolgokra, mert különleges élményt adnak az összefogás megtapasztalásáról és egyáltalán az érzésrôl, hogy szükség van az ember segítségére. Most pedig rátérnék a lényegre. Végzôs diák voltam, amikor hallottam az iskolánkban az egy éves külföldi önkéntes munkáról szóló pályázatról. A pályázatban az állt, hogy lehetôség van fiatalok számára Német-, ill. Franciaországban való egy éves szolgálatra, ami elsôsorban fogyatékkal élôkkel való foglalkozást jelent. A Máltai Szeretetszolgálatnak a szerepe ebben az, hogy meghirdeti a lehetôséget, valamint elbírálja a pályázókat

és innen tovább adja az önkénteseket egy másik, jelen esetben német szervezetnek. Ez a szervezet a késôbbiekben tovább kíséri az önkénteseket és munkájukat. Be is nyújtottam a jelentkezésemet és egy hónap után személyes beszélgetésre is behívtak. Az elbírálás után már minden simán ment. Augusztus elején utaztam ki Drezdába, és egy hónapos felkészítô után kerültem a szolgálati helyemre, azóta dolgozom önkéntesként egy Stuttgart közelében levô fogyatékos gyermekek számára fenntartott iskolában, mint kisegítô. Németországban ugyanis minden 18 év alatti gyermek iskolaköteles, és ez alól a fogyatékkal élô gyermekek sem kivételek. A szolgálati helyemen lévô iskolában az oktatás in-

tegráltan, vegyes, általában 5-6 fôs osztályokban zajlik. Az önkéntes szolgálat végzéséhez ellátást kapunk, lakhatással és zsebpénzzel együtt. Az intézmény területén mintegy 100 önkéntes tevékenykedik, többségük német fiatalokból áll. Természetesen mindenkinek valamiféle célja van az önkéntes év elôtt, amit meg szeretne valósítani. Mondjuk például a legegyszerûbbet, a nyelvtanulást. Ez már így magában is jól hangzik. Viszont emellett még rengeteg mindennel gazdagodhat az ember. Amellett hogy megismer egy másik kultúrát és csodálatos emberekkel találkozik, élet-, és munkatapasztalatot is szerez, ami a késôbbi munkavállalásnál is igencsak jól jöhet. Önállóbbá válik, megta-

nul gazdálkodni az anyagiakkal, beosztani az idejét, vállalni a felelôsséget magáért és a tetteiért. Nekem is megvoltak a céljaim, hogy mégis mit várok az évtôl. Gyógypedagógia szakra adtam be a jelentkezésemet, de nem volt e téren még tapasztalatom és gondoltam mielôtt nekivágok az egyetemnek, jó lenne megnézni, hogy egyáltalán mirôl is szól ez az egész. Tetszik-e és, hogy tudnám-e ezt egy egész életen keresztül csinálni. Mert ha nem, még idôben vagyok, hogy változtassak, ha meg igen, akkor van már egy éves külföldi munkatapasztalatom, aminek nagy hasznát tudom venni a jövôbeni munkakeresésnél. Csak megsúgom, hogy eddig még nem sikerült elvennie a kedvemet az eredeti tervemtôl, sôt magam sem

gondoltam volna, hogy ennyire meg tudom majd szeretni a beteg gyerekeket, hogy ennyi örömöt tudnak okozni,és ,hogy ilyen hamar hozzá tudnak nôni az ember szívéhez. Már most tudom, hogy milyen nehéz lesz itt hagynom ôket az évem lejárta után. De tegyük fel, még ha valakinek esze ágában sincs másokon segíteni, pláne mondjuk egy fogyatékos otthonban dolgozni, csak szeretne egy évet külföldön tölteni, még akkor is rengeteget kaphat ettôl az évtôl. Ha viszont megvan a lelkülete az embernek az efféle szolgálathoz és konkrét céljai is vannak, akkor ne lepôdjön meg, ha hatványozottan kap vissza minden jót, azoktól az emberektôl, akiktôl nem is várná, akiken ô maga próbál segíteni, azok lesznek végül a legnagyobb jótevôi.

196

Az élet persze nem mindig habos torta. A meleg családi fészekbôl hirtelen kikerülve nem mondom, hogy minden problémamentes volt, fôleg a legelején. A kisebb gondokat megtanuljuk magunk megoldani, de soha nem vagyunk magunkra hagyva a nagyobb problémákkal. Még így is határozottan mondom, hogy nagyon szeretem a szolgálati helyemet és mindent, amit ez magával hoz. Magyarországról egyébként mintegy húsz önkéntes került ki külföldre a tavalyi évben. Külföldrôl, többek között Németországból, Oroszországból, Spanyolországból, Ukrajnából, Lengyelországból, Romániából, illetve Brazíliából és Kubából is. Rengeteg jó ember, akikkel a felkészítôkön megismerkedhettem. Nagyon sok ember

van, akik jót akarnak tenni, csak néha nem tudunk egymásról, és egy önkéntes év össze tudja hozni a fiatalokat, ha kell a világ minden tájáról. Köszönetet szeretnék mondani volt tanáraimnak, akiktôl hallottam errôl a lehetôségrôl, és akiktôl bíztatást kaptam. Az iskola olyan szilárd alapot adott, amire bátran építkezhetem, s ezért hálával tartozom az iskolának és tanáraimnak. Egyúttal szeretnék mindenkit lelkesíteni és bíztatni, hogy ne sokat törje a fejét, ha egy ilyen lehetôségrôl hall! Soha ne szégyelljünk jót tenni, hiszen maga Jézus mondta: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25: 40)

Varga Zsófia | 2008 2000 és 2008 között tanultam a Prohászkában. Az általános iskola 5-6. osztálya után átmentem a hatosztályos gimnáziumba.  Az általános iskolából az egyik legszebb emlékem, amikor történelem órán versenyeket rendeztünk az ôskorból. Még egyszemélyes padokban ültünk, 4-5 pad volt egymás elôtt. Leghátulról indult a két versenyzô, a Tanárnô feltett egy kérdést és aki helyesen és gyorsabban válaszolt rá, az elôbbre mehetett egy padot. Természetesen az gyôzött, aki elôbb elôre ért. Szuper élmény volt! 

Gimnáziumban, nyolcadikban költöztettek át minket a volt Rejtô iskola épületébe. Hetedik-nyolcadikban számomra a kémia volt a meghatározó tantárgy, amibôl versenyekre is készültünk: volt, hogy nulladik órában, volt, hogy 7. órában! Az osztályunk nagyon összekovácsolódott a hat év alatt. Jó helyekre mentünk osztálykirándulásra, például Balatonfüred vagy Eger. Az osztálymisék, iskolamisék hangulata nagyon meghatározó volt az évek során. Gimnáziumban az egyik legjobb az volt szerintem, hogy az érettségi elôtti években tanultunk egyháztörténetet. Egyrészt nagyon érdekes volt,

hogy nem csak a hitélettel kapcsolatos tudnivalók jutottak el hozzánk, hanem az egyház mint intézmény történetével is megismerkedhettünk, másrészt a továbbtanulásomban is sokat segített: az egyetemen történelem-angol szakot végeztem. A nyelvtudás a mai világban különösen fontos, a Prohászkában olyan angoltudást kaptam, amibôl azóta is rengeteget tudok profitálni!  Szólni kell még a kirándulásokról, amiket a Prohászka iskolának köszönhetek: A leghatalmasabb élmény egyértelmûen a római biciklitúra volt  2004-ben! Igazgató

Úr szervezésében két hétig bicikliztünk, nagyjából 1200 km-t megtéve; a dél-magyarországi Csörötnek nevû faluból indulva, Ausztrián és Olaszországon keresztül, hosszú síkságokon és meredek, 6 km-es szerpentineken keresztül. Minden nap máshol aludtunk, voltunk például tornateremben, egy régi óvoda épületében vagy épp tágas diákszállóban. Útközben is láttunk sok híres helyet, többek között a greccio-i ferences kolostort, a ravennai mozaikokat, Riminit, Udinét, Tarvisiot. Az erôfeszítéseink eredményeként egy hetet

198

eltölthettünk Rómában, a Circus Maximustól nem messze levô szállásban: abban az épületben, amit Nagy Szent Gergely pápa háza fölé építettek. Közel volt a Colosseum, a Császárok fóruma, diadalívek és a többi felbecsülhetetlen emlék. Egy egész életre szóló élmény ez a kirándulás! Igazgató Úr szervezett külön a mi osztályunknak is egy biciklitúrát nyolcadikas korunkban az Ôrségbe. Egy hétig tartott, egy Csesztreg nevû faluban voltunk el-

szállásolva, csillagtúraszerûen jártuk be a környéket két keréken.  Amit még mindenképpen szeretnék megemlíteni, az angliai utazás volt 2005-ben. Angol cserediákoknál töltöttünk el Londonban öt napot! Megismerhettük az angol fôvárost, híres múzeumait (pl. Madame Tussauds; Természettudományi Múzeum, Victoria & Albert múzeum), templomait (Szent Pál katedrális, Westminster apátság), kastélyait (Hampton Court), és egyéb látványosságokat (Covent Garden, London Eye, Tower, stb.)

Vizy Cecília | 2009 Hat évig voltam vendégségben, ahova magas daliás lovon vágtatva érkeztem, tele az önmegvalósítás és sikerorientáltság érzésével. Kezdetben furcsa volt a vendéglátás, nehéz volt megszokni, de aztán

egyre inkább vált ez a vendégség otthonossá, jöttek a barátok, a példaképek, tanulságok, hitvallások, nagy döntések és életre szóló emlékek, majd a felnôtté válás, amikor a vendégség véget ér és el-

döntheted, hogy a díszes paripán haladsz tovább az utadon, vagy esetleg a szerényebb, lassabban de biztos útvonalon haladó szamár hátán.

Prohászka | Gyôr

20 év vendégségben

Prohászka | Gyôr | 2014

1726 |

2

1993

év vendégségben