Prof. Dr. Szita Szabolcs DSc.: Munkaszolgálatosok a Donnál Az előadás a doni áttörés 70. évfordulójára rendezett konferencián hangzott el, 2013. január 15-én, az MTA Kongresszusi termében.
A második világháború idején a honvédségi kisegítő munkaszolgálat a Horthy-rendszer egyik különleges produktuma volt. A korábban meghozott zsidótörvények következményeként – hivatalosan „a nagytömegű munkaerő feszesebb összefogása, gazdaságos kihasználása” jegyében -, jogilag és katonailag példátlan rendszabályokat hoztak. A sorköteles zsidó férfiakat fizikai munkával teljesített honvédelmi szolgálatra kötelezték. Kezdetben Magyarország területén dolgoztak, ám 1941 nyarától kiképzés nélkül, front- vagy hadműveleti területre, fegyver nélküli szolgálatra vezényelték őket. A munkaszolgálat a hadsereg keretében fokozatosan a politika eszközévé vált: jó eszköz volt arra, hogy egyéni behívással a belügyi hatóság által megfigyelt zsidó értelmiségiektől, ellenzéki személyektől „hivatalosan” megszabaduljanak. A munkaszolgálat rendszerét folyamatosan szigorították. Az intézkedések kihatottak elöljáróikra is.
Höcker Vilmos tart. zászlós, a 130. közepes tehergépkocsi oszlop
parancsnoka 1941 júliusától – feljelentésre - két hónap fogságot ült le a budapesti Margit körúti katonai fogházban. Az I. honvéd hadtest parancsokság bírósága jogerősen elítélte, mert Nagybányán, Huszton és Munkácson a fennálló tilalom ellenére a zsidófajú legénységi egyéneknek kedvezett, amikor számukra rövid szabadságot engedélyezett. Az 1942:XIV.
tc. szövegében kimondták, hogy „a munkaszolgálat sem magyar
emberhez, sem keresztény gondolkodásban felnőtt fiatalokhoz nem méltó”, s a zsidók vagy a törvényileg zsidónak minősült személyek honvédelmi kötelezettségüknek kisegítő szolgálat teljesítésében tesznek eleget. A munkaszolgálatosok egyenruha helyett civil ruhájukon kötelezően sárga vagy fehér karszalagot hordtak, a továbbiakban a szolgálathoz sapkarózsa nélküli honvéd sapkát és használt bakancsot, valamint ún. dögcédulát kaptak. A területi visszacsatolások egyik következményeként a munkaszolgálatos rendszer elérte az együtt élő, ab ovo megbízhatatlannak tartott nemzetiségieket. A honvédség a behívott szerbek, vendek, románok, ruszinok és rutének munkaszázadait állította fel. Főként hadműveleti területen, esetenként az arcvonalban szállításnál és rakodásnál, utak és hidak, máskor bunkerek építésén, sokféle más, a magyar utászok által lenézett munkán, polgári ruhában, saját felszerelésükben, - a legtöbbször pihenőnap nélkül - robotoltak. A zsidó munkaszázadok tagjaira nehéz műszaki feladatokat róttak, azzal az indokkal, hogy „tanuljanak meg dolgozni”.
A terepen akadályépítést és sokféle más utász - és
árkászmunkát végeztek. Mindezért legtöbbször megvetést, gyakran verést, leírhatatlan
1
szidalmakat,
minimális
és
silány
élelmezést
kaptak.
Igaztalanul
megbélyegzetten,
kirekesztve és védtelenül szenvedték meg az öldöklést olyan körülmények között, amikor leginkább a páncélzat, a fegyver űrmérete és a lőszer mennyisége döntött. 1942-ben doni munkaszolgálatra küldték a KLGS, azaz „különleges” századokat is. Ezekben baloldali mozgalmak résztvevői: szakszervezeti tisztségviselők, „egyenetlenséget szító” értelmiségiek, politikailag vagy egyéb okból kényelmetlennek számító, titkos nyilvántartásban szereplő személyek – keresztények, zsidók – indultak végzetes útjukra, amely gyakran halált hozott rájuk. Az elsőként kiküldött 17 000 munkaszolgálatos sorsára nagyban kihatott, hogy a századaikhoz őrzésre, a szüntelen robot felügyeletére kirendelt őrséget, az ún. keretet (még az indulás előtt) kíméletlen bánásmódra szólították fel. A folytatás - kevés kivétellel – nem maradt el. A keret tagjai, az ostoba előítéletekkel, zsidóellenes propagandával fertőzött korábbi kisegzisztenciák a munkaszolgálatosok felett szinte korlátlan hatalomhoz jutottak. Soltész Pál - Pihurik Judit által feldolgozott – háborús feljegyzése az egykori sztereotípiát, a többség véleményét rögzítette: „Hadd dolgozzanak, úgysem csináltak odahaza semmit, csak a magyar munkás emberek verejtékéből éltek.” Később arról írt: „Helyesen cselekszik a hadvezetőség,
amikor
a
bolsevistákkal
cimboráló
orosz
zsidóság
pusztításainak
helyrehozatalára kihozatja a kézi munkától irtózó magyar zsidókat”. Szomorú tény, hogy bizonyos utalások következtében több századparancsnok és kerettag úgy gondolta, hogy a rájuk bízott munkásszázad mielőbbi pusztulása, kiirtása gyors hazatérésük feltétele. A munkaszolgálatosokat hadműveleti területen közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljak, ill. műszaki vezetési törzsek kötelékébe sorolták. Megbízhatatlannak minősültek, Egy munkásszázadba 250 munkaszolgálatos, öt tiszt és tiszthelyettes, valamint 35 főnyi keretlegénység tartozott. Az ilyen munkákban legtöbbször gyakorlatlan „muszosokat” építési anyagok kitermelésén, utak, hidak, vasutak építésén és javításán, a szállításnál, szerelvények rakodási munkáinál, az ellátó szolgálatban dolgoztatták szakadatlan. Az arcvonalban árkokat készítettek, akadályokat emeltek, védőállásokat, erődöket és bunkerokat építettek- akár tüzérségi tűzben is. Szögesdróttal spanyollovasokat készítettek és szállítottak, máskor az elesett magyar vagy szovjet katonákat temettették el velük. Voltak, akik aknákat telepítettek vagy szedtek. Előfordult, hogy a robbanótesteket puszta kézzel kellett felszedniük vagy szuronnyal kellett kitapogatniuk. Nemeskéri Kiss Miklós tartalékos zászlós Tim előtt látta, hogy a zsidó munkásszázadok aknazárat szedtek fel. „Érteni kell hozzá, persze nem értették, átlag minden huszadik felrobbant és pár zsidó ottmaradt. Szörnyű beijedt képük volt” (…) Ezzel az aknaszedéssel mindenesetre kettős célt értünk el: egyrészt fogyott a zsidó, másrészt magyar utászok életét mentettük meg. A németek maguk is sokszor irigykedve mondták, hogy erre bizony ők nem gondoltak!” Ebben mi jobban jártunk el.”
2
A 2. magyar hadsereg a Don menti hídfőcsatákban 26 000 - 27 000 főt vesztett el. 1942. október elsejéig a munkaszolgálatosok vesztesége alacsonyabb volt, hat százalékuk esett ki. A doni áttörésig 1796 halott, 236 eltűnt és 46 fogságba esett munkaszolgálatosról vannak adatok. Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka szeptember 24-én a Honvéd Vezérkar Főnökétől a soros műszaki munkák és a védelem érdekében annyi zsidó munkásszázadot kért a Donhoz, „amennyit csak ki tudunk állítani”. Szabó Péter hadtörténész kutatásai szerint a kiegészítések és pótlások következtében 1942 késő őszén a 2. hadseregnél és a megszálló erőknél szolgálatot teljesítő tábori munkásszázadokban a zsidó munkaszolgálatosok száma 28 000 - 30 000-et tett ki. A harcoló csapatoknál a műszaki munkák hiányai, a védőállások kiépítésének „a munkaszolgálatosok dolgaként” való felfogása, silány elvégzése 1942 telén ütött vissza. 1943. január derekán a szovjet offenzívakor hozzájárult a felszerelési hiányoktól sújtott harcoló
csapatok
–
folyamatosan
növekvő
-
kiszolgáltatottságához,
nagyarányú
veszteségeihez, a pergőtűzben és a gyötrelmes visszavonulásban való védtelenségéhez. A Don menti hadműveleti területre kiküldött munkaszolgálatosokat – ellentétben a honvédekkel – nem váltották fel. Csákányos, lapátos seregük 39 000 főről a kellő felszerelés hiánya, az embertelen bánásmód, a németek kegyetlenkedése, az ellátatlan sebesülések miatt gyorsan csökkent. Márkus László továbbszolgáló századosnak, a 22. gyalogezred parancsnokának 1942. december végi jelentésében olvasható, hogy „a zsidó kisegítő munkaszolgálatosok erőállapota egyenesen siralmas (…) A halálozás napirenden volt, úgy, hogy körülbelül 200 fő halálozott el testi leromlás (végelgyengülés) következtében”. A január 13-án indult szovjet offenzíva és a visszavonulás körükben is nagy veszteségekkel járt. Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka látta a súlyos fagyásokat, a mindennapi szenvedést. „Ruha alig van rajtuk, és a lábbeli is rettenetes állapotban van. A honvédségtől nem kapnak ruhapótlást (…) Így nem lehet 15-20 fokos hidegben komoly munkát követelni tőlük. Tiszta emberkínzás ami itten folyik, inkább fel kellene robbantani őket, vagy agyonlőni, mit így lassan kínozni.” Tudott arról, hogy a munkaszolgálatosok hozzátartozói küldtek ki ruhapótlást, de „azok úgy látszik, a kiegészítő lazasága miatt sohasem érkeznek ide ki”. Történelmi távlatból is megdöbbentő, hogy az értékes munkára képes és kész zsidó honfitársainkat olyan tevékenységre kárhoztatták, amelyhez alig vagy nem értettek. Amikor valamennyire elsajátították, éhező, leromlott, fagyott kezű - lábú emberroncsként sokszor képtelenek voltak a megfelelő teljesítmény elérésére. 1943 első két hónapjában a tábori munkaszolgálatosok 21 000 főnyi veszteséget szenvedtek el. Túlnyomó többségüket az eltűntek közé sorolták.
3
A tábori munkaszolgálat számos neves, származása miatt kiküldött értelmiségi életét követelte. Mérhetetlen nyomorúságban vesztette ezrek között életét Bálint György, Benczés Tibor publicista, Berkó Sándor költő, Csánk Endre, Donáth György újságíró, Földes Ferenc, Rejtő Jenő, Salamon Ernő, Szirtes Andor publicista, Ukrajnában Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívó, újságíró, Harmath Imre zeneszerző. Áldozatok ezreit követelte a szerbiai, bori munkaszolgálat. Radnóti Miklós mellett 1945 elején kényszermunkán hullottak az enyészetbe a magyar irodalom kiválóságai, Szerb Antal, Sárközi György és Halász Gábor. A vereséget szenvedett hadsereg újjászervezésére Jány vezérezredes 1943. január 24-én drámai hangú hadseregparancsot adott ki. A magyar egységek menekülése, gyors visszavonulása közben azt észlelte, „hogy a zsidó munkásszázadok zárkózottan és rendben meneteltek, míg az úgynevezett csapat legénység szétszóródott”. A rend további helyreállításáért elrendelte, hogy a nemzetiségiekből munkásszázadokat kell alakítani, a századokkal szállítást, a harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkát kell végeztetni. Az utak takarítására fel kell használni a fagyásos embereket is - tette hozzá. Négy évtizede Nemeskürty István Requiem egy hadseregért c. kötetében késői siratóként idézte fel az ún. „harctéri segédszolgálatot”. A munkásszázadok helyzetét „katonailag képtelennek
és
példátlannak”
minősítette.
„Megbízhatatlannak
minősített
férfiakat
fegyvertelenül a harctérre küldeni, hogy ott nemcsak veszélyes, de felelős és bizalmi jellegű műszaki munkát végezzenek: nem csupán kegyetlenség és embertelenség, hanem a hadsereg
szempontjából
ostobaság
is.
Ha
ugyanis
ezek
az
emberek
valóban
megbízhatatlanok, nem szabad rájuk felelős munkát bízni; ha viszont ilyen munka az első vonalban rájuk bízható, nem megbízhatatlanok.” Nemeskürty határozottan leszögezte a korábbi évtizedekben elhallgatott, szinte ködbe veszett tényt, hogy „a magyar zsidóság a honvédség 1848-as hősi megszületése óta vérrel írta be nevét a magyar honvédség történetébe”. Tisztelettel emlékeztetett az első világháború zsidó katonáira és tisztjeire, „akik arany és ezüst vitézségi érmekkel tértek vissza a frontról”. A magyarországi zsidóüldözések törvényesítését, a munkaszolgálat – helyenként gyilkos - gyakorlatát elítélve szigorú katonai - szakmai tényként kezelte, mivel „a hadsereg ezzel az ostoba meghatározással rengeteg kiváló szakembert vesztett”. A lényegre mutatott, mikor megállapította, hogy a kisegítő munkaszolgálatban "rettenetes megaláztatás volt az állandó megkülönböztetettség, emberi és katona mivoltukból való kirekesztettségük tudata.” A honvédség teremtett kivételeket is. Kiemelkedő helyet foglalt el Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akiben a hazafiság és a humanizmus sohasem került ellentmondásba. 1942 szeptemberében indult minisztersége idején határozottan fellépett a munkaszolgálatosok szemben tapasztalt atrocitások ellen. Az abszurd helyzetről írta: „A nagyobb harcok idején sok sebesült magyar azért nem juthatott idejekorán megfelelő ápoláshoz és orvosi
4
segítséghez, azért kellett jelentéktelen sebesülésekből kifolyóan meghalnia, mert a szakképzett, kitűnő orvosok követ törtek, árkot ástak, erdőt irtottak, gerendát hordtak, vasúti töltésen kubikoltak – vagy aknát szedtek messze a vonalak előtt”. A szélsőjobboldali sajtó által zsidóbérencnek bélyegzett miniszter sokat tett az önkényeskedések ellen. Személyes fellépéssel, rendeletekkel kísérelte meg felszámolni a muszosok gyötrését és gyorsított elhalálozását. (Megjegyezzük, hogy ezen a téren a honvédvezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc is többször kudarcot vallott.) A szélsőjobboldal nyomására Nagy Vilmos kilenc hónap után lemondásra kényszerült. Az üldözöttek védelmében betöltött szerepéért 1965-ben - az első magyarok között Jeruzsálemben a Világ Népeinek Igaza címmel tüntették ki. Emléke előtt máig tisztelettel adózunk. Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő – „Magyarország megmentését” célzó törekvései szerves részeként – visszatérően szót emelt a munkaszolgálatosok érdekében. (A cinikus összejátszások ellenében többet alig tehetett.) Mégis, az alkotmányos jogrend védelmében felháborodva írta: „Magyarország nem pusztulhat el néhány száz vagy ezer szadista gazember miatt”. Akadtak
emberséges
századparancsnokok,
a
meggyötört,
szenvedő
munkaszolgálatosokkal együtt érző tisztesek, katonák is. Simon István tartalékos hadnagy 1942. december 17-én jegyezte be harctéri naplójába: „Szerencsétlen zsidók pedig fagynak meg. Az emberi sors legszörnyűbb tragédiáját élik. Nem hiába mondja az írás, hogy hányatott nemzet!” Másnap, a mínusz 34 fokos éjjeli fagy után ismét róluk írt: „Fantasztikus és leírhatatlan az a nyomorúság, melyben halálukat várják. Egykedvűen megyünk el mellettük. Hol van most a szentírás szelleme? Minden ember testvérünk!” Az ilyen gondolkodású, erkölcsiségű katonák cselekedtek is. Titokban jó szóval, levélközvetítéssel, élelmiszerrel, fedett helyre juttatással segítettek. Többen voltak, – mint Ukrajnában Király Béla vezérkari százados – akik a munkaszolgálatos század számára emberi körülményeket teremtettek, gondoskodtak az élelmezésről, a betegekről, a megfelelő szállításról. Nem feledhető a 43. számú gyalogsági zászlóalj tisztikarában Szabó Imre őrnagy bátor segítő magatartása. Nagybányán Reviczky Imre alezredes parancsnoksága alatt Gombay Jenő főtörzsőrmester ezreket segítő, igen kockázatos, atrocitásoktól mentő akciósorozata. Akárcsak 1944-ben Ozoray Imre ny. ezredesnek, Horváth Kálmán századosnak a 7. honvéd hadtest munkaszolgálatos előadójának, valamint a nemes családokból származó Thassy Jenő és Görgey Guidó főhadnagy csoportos embermentése. Valamennyien erkölcsös magyar hazafiak voltak, akik jogosan nyerték el a Világ Népeinek Igazai címet. A hadtörténelem tudós művelői megállapították, hogy a 2. magyar hadsereg doni tragédiájának számtalan összetevője van. Állományának nagy része a 2500 kilométerre
5
távol a szülőföldtől, idegen vagy közvetett célokért harcolva és szenvedve áldozta életét. A korábbi és döntő súlyú német csatavesztések egyik következménye volt, hogy a saját földjét védő, szinte minden tekintetben fölényben küzdő ellenfél 1943 januári offenzívája a Magyar Honvédségre katasztrofális vereséget hozott. A hősi halált halt, fogságba esett vagy megsebesült honvédek és munkaszolgálatosok száma megközelítőleg 120 000 főre tehető. Horthy Miklós kormányzó 1943. április 16-án Klessheimben Hitlerrel tárgyalt. A Führer hangos
szemrehányásaival
és
vádjaival
szemben
a
szövetségesi
hűség
egyik
bizonyítékaként a magyarok háborús áldozatvállalását hangsúlyozta. A honvédség addigi veszteségét 146 000 halottban és 30 000 sebesültben határozta meg, egyben kijelentette, hogy „beszámítandó még a zsidó munkaszolgálatos zászlóaljak harminchatezer főnyi összvesztesége” is. A kisegítő munkaszolgálatban halálba hajszolt, sokszor jeltelen gödrökbe elkapart honfitársaink áldozata és vesztesége, családjaik fájdalma az égbe kiált. Hét évtized után is figyelmeztetés a gyűlölet, a kirekesztés és az üldözés minden megnyilvánulása ellen.
6
