Poós Zoltán HÁZI ÁLDÁS. Részlet

75

Poós Zoltán

HÁZI ÁLDÁS Részlet 1964. szeptember 23. 1 Ahogy 1944-ben is, észrevétlenül jött meg az ôsz. Ami szeptember elején történt, nem elôjel volt, hanem maga az esemény. Célegyenesbe ért a válóperem. Fél hatkor ébredtem. Licsákné, a szomszéd épp kerékpárját tolta be az udvarába. Hallottam, ahogy két kanna koccant a járdáján. A tejcsarnokban volt, friss tejet hozott, és szerda lévén, kenyeret is. Akit csak ismerek, hétfôn, szerdán és pénteken vesz kenyeret. Kedden és csütörtökön senki nem eszik friss pékárut? A mi utcánkban legalábbis nem. Hallottam, ahogy májszínû vizslája a kannát kaparássza, majd hallottam azt is, ahogy Licsákné azt mondja a kutyájának: – Eriggy már, mer’ a sintérnek adlak! Ezekre a hangokra ébredek minden reggel. Most, hogy szinte üres a ház, élesebb lett a hallásom. Reggel kilenc órára idéztek be a bíróságra. Szabadnapot vettem ki, ma mondják ki a válásomat. Három éve várok erre a napra, legalább három éve. Feleségem hat hónapja a fogorvoshoz költözött, ami csöppet sem zavart. Tudtam, ez számomra elônyös lesz majd a bontópernél. Ô hagyott el, de lélekben én már három éve magára hagytam. Talán meglepô, de alig emlékszem a házasságban eltöltött idôre, pedig tíz évet voltunk együtt. Viszont az esküvôm elôtti korszakból szinte minden pillanatot megôriztem magamban. Bizonyos emlékek egy életen át lekötik lényünket, de azután, hogy a nyugalom és a béke öblébe hajóztunk, összefolytak a napok. Nemcsak azt felejtettem el, hogy mit kaptam tavaly karácsonyra, de azt is, hogy melyik filmet láttuk a moziban, és melyiket nem. És ennél csak az unalom volt borzalmasabb. Pedig azt hittem, hogy a szerelem segítségével kibírjuk a kegyetlen vasárnap délutánokat, melyek a maguk lassúságával nem múló sebeket ütöttek rajtunk. Üres a ház. Olyan hatalmasnak tûnik, mint gyerekkoromban a kastélyunk. Pedig a melléképülettel együtt nem több kilencven négyzetméternél. Amióta egyedül élek, olyan, mintha újra gyerek volnék, és hatalmas kastélyunkban bolyonganék. Kimentem a kertbe, hogy hozzak be paradicsomot, mert úgy döntöttem, sült szalonnát reggelizem paradicsommal. Ahogy az üres ház mellett végigmentem, le egészen a kertkapuig, olyan érzés kerített hatalmába a reggeli fénnyel végigöntött járdán, mintha az egykori birtokunk környékén volnék. Még nem érezni a nap erejét, igaz, már szeptember vége van. Amikor elért a kukoricagóré és a szín közti öböl hideg légárama, libabôrös lett a karom. Ez itt az udvar legtávolabbi földfoka, ahol megbújik a kivágott fákon és léceken nôtt gombák sötét illata. Innen, a górétól kezdôdik a szilva- és meggyfákkal teli kert. A szilvafák egymástól távol esô csoportokban nôttek. A mentaillatú csalán, kutyatej, repce és püffedô lapulevelek borította terep növényzetét langyos levegô járta át, különbözô éghajlati zónákra osztva a kertet. Mintha az ôszi fényben fürdô területen az

76 • Poós Zoltán: Házi áldás

éghajlat felügyelet nélkül maradt volna, így akadály nélkül áramlottak az álmok. Olyan képzelgések, melyek visszasírták a promenádos térzenét és a kristálytálas rakott pudingot, melyet 1944 óta nem ettem. Tudtam, hogy soha nem fogom újra érezni a mandulás habcsókból, málnából, piskótából tornyozott édesség ízét. Pénzünk sem volt ilyesmire. Már az esküvôi asztalunkon sem volt ilyen finomság. Akkor a hájas kiflinek és a Rigó Jancsinak is örültünk. 1954-et írtak. Megpróbáltuk egy életre elfelejteni a csónak alakú porcelántálon pihenô, mézzel környékezett mazsolás kalácsot. Épp túl voltunk az 1952-es és ’53-as faggyal és aszállyal sújtotta idôszakon, tökéletesen megfelelt a gölödin, a bodag és a puliszka is. Nem gondoltam süteményekre, boldogsággal töltött el, amikor a sparheltre rakott, kissé átsült, felhólyagzott levestésztát rágcsáltam. Húsz évvel ezelôtt teljesen megváltozott az életünk. Nagyapa temetésével eltemettük addigi életünket is. Hívtak Bécsbe költözött rokonaink, mi mégis maradtunk. Nem ez volt a legnagyobb tévedésünk. Hittünk abban, hogy ha az ember annyi mindent átvészel, amennyit mi, akkor bármit kibír. A kastélyban még egy évet maradhattunk, utána megkaptuk a végzést, hogy az épületbôl gyermekotthon lesz. Viszont megtarthatjuk a Táncsics utcai négyszobás, száraz udvaros gazdaházunkat. Hiába adtunk be föllebbezést, elutasították. Szó volt róla, hogy mégsem államosítják a kastélyt, mert apám sokat tett a helyi mezôgazdaság fejlôdéséért, közismert németellenességét azzal hálálják meg, hogy csak a gazdaházat veszik el. Bár úgynevezett kulákok voltunk, nem szállt ránk a megyei Népújság, nem lettünk kuvik kulákok, tokás halálmadarak, akiknek savanyú a kulákszôlô. Aztán szárnyra kapott az is, hogy a kastélyból lónevelô telep, határôrlaktanya, növényvédô állomás, illetve az erdészet szolgálati lakása lesz. Katinka az idegösszeomlás határán volt, hogy miatta veszítjük el a kastélyt, hisz ahol ô megjelenik, ott felüti fejét a tragédia. Már születése pillanatában is megölt valakit: az édesanyját. Az oroszok nem tettek helyrehozhatatlanul nagy kárt a kastélyban. Igaz ugyan, hogy az egyik górét véletlenül felgyújtották, amikor a kukoricahéjba feküdve dohányoztak, illetve a nagyobbat elbontották, mert kellett nekik a tüzelô, igaz, hogy elvittek egy 1653-ban Antwerpenben készült misekönyvet, melynek vereteit korall, lazúrkô és ametiszt díszítette. (Véletlenül benne maradt egy íróasztal fiókjában.) Igaz, hogy szétlôttek néhány gipszstukkót az épület homlokzatán, de a kastély nem kapott bombatalálatot, elkerülték a harci események. A stukkók mintái fenn voltak a padláson, ki tudtuk volna javíttatni a sérült díszeket, de aztán erre már nem került sor. A városban sem tettek különösebben nagy kárt, bár a templom tornya megsérült. A gyors átvonulásra a mindent elborító lócitromokon és a folyóban úszkáló köztéri padokon kívül nem sok minden utalt. A kilôtt tankoknak kalapácsokkal estek neki a környékbeli gyerekek. A lánctalpak részeit hazavitték, a mai napig nehezéknek használják a boronákhoz. Nem vagyok jó kertész, a paradicsomok idén is satnyák lettek, amit apám személyes sértésként fogott fel, hisz Pestrôl hozatta a magokat, és maga nevelte tejfölösdobozokban a palántákat. Való igaz, sosem érdekelt igazán a kertészet. Növények helyett emberekkel szerettem volna foglalkozni, ezért is jelentkeztem orvosi egyetemre, ahová annak ellenére fölvettek, hogy kuláknak számítottam. Hat évig jártam Debrecenbe. Nem szerettem a várost, alig vártam, hogy hétvégenként hazautazzak. De legalább bújhattam a jegyzeteket. Mikor az elsô héten megtudtam, hogy felfoghatatlanul sokat kell tanulnom, lemondtam az egyetemi életrôl. Különben sem történt semmi a városban, a klubélet sem akart beindulni, néha vetítettek egy-egy mûvészfilmet az egyetem menzájában. A Rákosi-korszak a diákéletre is rányomta a bélyegét, néha hallani lehetett a

Poós Zoltán: Házi áldás • 77

villamosból, hogy részeg diákok éjjel a Nagyerdôn horthysta dalokat énekelnek, de aztán már részeg egyetemistákat sem láttam. Olyan szélesek és kihaltak voltak az utcák, hogy egy idô után nem volt kedvem sétálni sem. Ha levegôzni akartam, akkor is csak a Nagyerdôn tettem egy-egy kiadósabb sétát. Hogy miért nem a SOTE-t próbáltam meg? Mert nem az volt a beiskolázási körzetem. Meglepôdtem, hogy milyen sokat kell tanulnom a kórélettan- és a funkcionálisanatómia-vizsgák elôtt. Ez már nem a gimnázium, ahol becsöngetés elôtt átolvasom a leckét, és jelesre felelek. Furcsa volt, hogy egy olyan városban élek, ahol senki nem ismer, ahol senkit nem ismerek. Fél év elteltével már otthonosabban éreztem magam, de sosem szoktam meg a várost. Amikor kézbe vettem a diplomámat, már semmit nem éreztem. Annyit tanultam, annyit kínlódtam a latin magolásával, hogy idôbe tellett, míg áteresztettem magamon az örömet. Alig volt négyesem, tanáraim büszkék voltak rám. Nem voltam stréber, de egyszerûen nem lehetett belôni azt a tudásszintet, mellyel az ember éppen hogy átmegy a vizsgán. Tanulni kellett, nem volt mese. Teljesült az álmom, teljesült szüleim álma: orvos lettem. Aztán orvosi diploma ide vagy oda, most mégis a gimnázium buszát vezetem, illetve szállítom az ételt a Fényes étterembôl a gimnázium menzájára. Hogyan lettem kegyvesztett? Hogyan fosztottak meg állásomtól? Mindent el fogok mesélni. Nem sietek, ráérôsen, nyugodtan nézek elôre és hátra. Mint amikor az ember kimegy a kertjébe. Elôre is bámul, hogy ott van-e még a szôlôtôkén hagyott metszôolló, és hátra is néz, hogy becsukta-e a kertajtót. Ilyenkor óvatosabbak vagyunk, szétnézünk, hogy nincs-e kinn valamelyik szomszéd, nem szökött-e ki egy-egy gyöngyi. Független férfi leszek. Ez annyira boldog érzés, hogy szeretném minél inkább kiélvezni, minél többet idôzni a boldogság tetôfokán. Mióta az eszemet tudom, sosem voltam független. Hogy találok-e olyan érzéki nôt, amilyen Katinka volt? Nos, ebben nem vagyok biztos, de abban igen, hogy mást találok majd. Katinka olyan mohón sóvárgott mindenre, ami az érzékekkel volt kapcsolatos, ami feldúlja a lélek nyugalmát, hogy már kamaszkorában a legcsekélyebb kihívás is a bûn jegyeit véste az arcára. Emlékszem, a Debrecenbe utazásom elôtti nap, egy szombat éjjel beosont a szobámba, és azt mondta, hogy valamit adni akar, amit nem felejtek el, míg távol leszek tôle. Úgy éreztem, megérdemlem a jutalmat, elvégre felvettek az ország egyik legjobb egyetemére, annak ellenére, hogy kuláknak számítottam. Amikor benyitott, csak annyit mondott, hogy én vagyok, és tudtam, mi fog történni. Már csak azért is, mert néhányszor már megtörtént. Fôleg a Gulya gyepet szerettük. A szélén erdôsáv magasodott, nem messze voltak a téglagyári tavak, amelyekben meztelenül fürödtünk, és szedret szedtünk a vízparton. A kovácsházi út túloldalán voltak a régi vizek, melyeket erdô ölelt körül, itt nyugodtan fürödhettünk, a téglavetô munkások erre már nem jártak. Katinka csak az elsô alkalommal keltette romantikus lány benyomását. Amikor vizes testtel, remegô lila ajakkal, meztelenül a világoskék kacsás plédre feküdt, arcához emelte finom kezét, mintha egy emlékhez akarná igazítani a kifejezését. Majd megtörtént az, ami megtörtént aznap este is, amikor olyan széppé akarta tenni számomra a búcsúzást. – Én vagyok – mondta a szokásos bizalmaskodó hangsúlyokkal, majd befeküdt az ágyamba.


A szüleim szobája messze volt, csak akkor kellett elhalkulnunk, ha apám vagy anyám vécére ment, de azt rögtön észrevettük, mert felkapcsolták a folyosón a villanyt. Nem tudom, sejtették-e, hogy mi történik közöttünk. Ahogy mellém feküdt és megcsókolt, olyan erôsen markolta meg a fenekem, hogy kénytelen voltam lazítani az egyik kezén. Amikor a pizsamám sliccében járt a keze, rászóltam: – Lassabban! Túl gyorsan csinálod – mondtam neki, miközben a haját simogattam. – Tudod, hogy a gyorsaság az egyik specialitásom. Csináljuk gyorsan! – mondta. Ezúttal nem adott semmi esélyt a kezdeményezésre. Rám vetette magát. Elôbb összetapadt a szánk, majd fogsoromat végigsimította vastag, puha nyelvével, majd vadul döfködni kezdte a számat. – Annyira hûvös voltál velem ma, hogy teljesen felizgultam – zihálta. – Csak mert durcás voltál egész nap, és nem segítettél anyámnak hájas kiflit csinálni, pedig pár napja még te mondtad, hogy milyen rég ettél hájas kiflit... – Csssssss – mondta, majd közben a számra tette a kezét, fölém térdelt, visszanyomott az ágyra, és meglovagolta a derekamat. Közben a félig begombolt fehér ingébôl – melyet apám adott neki, mert rá már kicsi volt – kibuggyant duzzadt melle. Szopni kezdtem a bal bimbóját, majd az arcába bámultam. – Te benyakaltad a maradék vermutot, mi? – kérdeztem hûvösséget mímelve. Félrehúztam a bugyiját, és könnyedén belédugtam két, majd három ujjamat, végül mind az öt ujjamat benyomtam, miközben ô a csiklóját dörzsölte. Hátravetette a fejét, az ajkát nyalogatta. Könnyedén a hátára fordítottam, és szétfeszítettem a lábát, így elém tárult a húsos szeméremtest. Szopni kezdtem a csiklóját, miközben ô a fenekemet markolászta. Nedves ujjaimat lejjebb csúsztattam, míg el nem értem a segge lyukát, amit elôbb finoman, késôbb egyre határozottabban masszírozni kezdtem. Reszketett, és még erôsebben nyögdécselt. A szájára tettem a kezem, majd fölhúzott a mellére. Hergelni kezdett, hogy most légy nagyfiú, majd lecselédeztem, és azt nyögtem a fülébe, hogy bárhogy teszi is szét a lábát, akkor is csak cseléd marad. Ezt a játékot ô vezette be, mondanom sem kell, én is belejöttem. Lihegve megfogta a farkamat, miközben mohón faltuk és szívtuk egymás száját, majd egyszer csak megállította a dolgot. Szájába vett, majd kivette a faszt, megvizsgálta, szorongatta, aztán megnyalta azt a részt, ahol a makk találkozik a nyéllel, majd ujjazni kezdte magát a félhomályban. Pár perc múlva a megduzzadt csiklóját és a szeméremajkait dörzsölni kezdte a makkommal. – Húzd fel az ingedet, te elegáns úrifiú, hadd lássam, ahogy dolgozik a tested! – nyögdécselte. Hadd lássam, milyen az, amikor a szép szemû úrifiú dolgozik a kis fehércseléden. – A vasárnapi kimenôdön hány baka markolt a fenekedbe? – Csak három! De így sem voltak elegen! – Mert valami igazán nagyra vágytál, igaz? – Igen, akkorára, mint a méltóságos úré! – Most magázol vagy tegezel? Ennyit se tudsz eldönteni? Milyen ajánlólevelet adott neked a korábbi urad és parancsolód? – A legjobbat! Mindent csinálok annak, akitôl a havi járandóságomat megkapom!


– Akkor csiszold fényesre az összes edényt, különösen a rézmozsarat! A végén aranylóan csillogjon ám, mint a méz! – Csillogni fog! – Kezdj hozzá! Mire vársz? Azt akarod, hogy kivigyelek a summások közé?! Ekkor nevetésben törtünk ki, de nem sokkal ezután vadul verni kezdte a farkamat, olyan erôvel, hogy le kellett állítanom. Majd döftem rajta egy erôset, és máris benne voltam. Keményen ugrálni kezdett rajtam. Vele együtt mozogtam, és láttam, hogy vörösen ragyogó arca egyre jobban eltorzul. Amikor észrevette, hogy méregetem közben, az arcomba nyomta még hatalmasabbra duzzadt, kemény mellét. Egyszerre élveztünk el, illetve a második vagy a harmadik orgazmusánál utolértem. A szerelmesek ereje sosem egyenlô, az egyik mindig árnyékba borítja a másikat, elfojtja a növekedését. Aki árnyékban van, azt szüntelenül gyötri a vágy, hogy szabadon növekedhessen. Leszedtem néhány paradicsomot, megmostam a kerti kútnál, majd beletettem a góré melletti szitába, hogy csöpögjön le róla a víz. Kivártam, volt idôm. Csak kilencre kell mennem, addig semmi dolgom. Azt hiszem, ebben a szitában vitték szüleim az esküvôi tortát az egykori legényegylet épületébe, amit most mûvelôdési háznak hívnak. József Attila Mûvelôdési Ház. Itt van a szomszédban, alig pár száz méterre Fô utcai házamtól. Míg paradicsomjaim sütkéreztek, elsétáltam a kert végébe, mely a Kály kisvendéglô melléképületénél ért véget. A kertben hagytam tegnap a répakést, gondoltam, visszahozom, ne rozsdásodjon a földbe szúrva. A kifôzde most nyugdíjasklub, de nem csak idôsek járnak ide kártyázni, jönnek a Dózsa és a Május Tsz-bôl is egy kis ultizásra. A Kály kisvendéglô hátsó udvarát magas ölfarakás választja el orgonás kertjétôl. Jobbra kuglipálya terül el az ölnyi magas gazban, balra szódásládák sorakoznak akácok és ecetfák árnyékában. A tavaszt nekem a gyorsuló surrogás jelentette, majd a csattanás hangja, ahogy a golyó a bábuk között szétütött – s végül, mikor nagy lendülettel felszaladt az öblös-hosszú deszkafalon, és belegurult a keskeny vályúba. A másik kertszomszédom a mûvelôdési ház volt, illetve az udvarának végében található zeneiskola épülete. Amikor három éve úgy döntöttem, hogy felhagyok a disznó tenyésztésével, elvitettem a ringlófám melletti szalmás trágyakupacot. Miközben vasvillával dobálták kocsira a trágyát, a zeneiskolában valaki az Egy kiállítás képeit zongorázta. Látszólag semmi nem változott a városban, de mindenki tudja, hogy semmi sem az, ami régen volt. Annak ellenére, hogy az itt élôk úgy viselkednek, mintha nem történt volna meg 1944 vagy 1956. Sokáig állt az 1896-ban, a millennium évében épült, kétoldalt karzatos zsinagóga, amit három éve bontottak le. 1961-re már minden mozdíthatót elloptak az épületbôl. Volt, aki a díszes villanykapcsolóját tyúkóljába szerelte be, mások a cserepet hordták el, hogy befedjék a górét. Lassan életveszélyessé vált az épület, így a jegyzô a bontás mellett döntött. A városba 1945 nyarán visszatérô zsidó családok egy része jobbnak látta, ha Budapestre költözik. A hitközség 1949-ben 59 fôt számlált, a közösség az ötvenes évek közepére megszûnt. Durschlang rabbi 1945-ben Budapestre költözött, a Hunyadi téri körzet fôrabbijaként tevékenykedik. Mondják, már Dér István néven kell keresni. A Posta címerét 1946-ban leszedték, az új címerben már nincs benne a királyi szó. A sínek, amelyek Pécskára vittek, tavaly még a helyükön voltak. A két határállomás ugyanúgy ezer-ezer métert szedett fel, és a pályafenntartási színben raktározta, hogy bármikor össze lehessen ôket illeszteni. Pedig mindenki tudja, hogy örökre elvágták a


két ikerállomást, melyeket a megszólalásig ugyanolyannak terveztek, le egészen Aradig. Az Alföldi Elsô Gazdasági Vasút szerelvényeit, melyeken az AEGV-felirat volt olvasható, a kommunisták összefirkálták. Betûsablonnal rápingálták: Apád Ezelôtt Gazember Volt. Minden irányból hazugsággal mérgezték az országot. Araddal már csak annyi kapcsolatunk volt, hogy szidtuk a várost a bôrgyára miatt. Szennyezett vizét a Szárazérbe eresztette, így a folyóból kipusztult a csuka, a lápi póc, az aranykárász és a szélhajtó küsz is. Még az iszapköpeny alatt élô csigák is kihaltak. Mederszélein mégis ott ülnek a horgászó gyerekek, és úgy csinálnak, mintha tényleg lehetne valamit fogni, pedig már évek óta nem fogott itt halat senki. A fûfoltos part hínárszegélye sárgásbarnára szikkadt, olyan volt a környék, mint a szégyentelen züllés vidéke, cukorrépás zsákokból kikandikáló dögökkel, gyerekek készítette szétesett tutajokkal. Az országban a legmagasabb fokon dúl az aljasság. Ezek hatalmuk birtokában megsemmisítették tájainkat és városainkat, tönkretették a nép jellemét. Nyíltságnak nyoma sincs, mindenütt elvetemültség tapasztalható. Azt hittük, hogy a szocializmus átmeneti idegbaj lesz, valójában maga a lassú halál. A sérelmek újabb sérelmeket forgattak ki a mélybôl, de ezeknek 1956-ig nem mertünk hangot adni. Voltak, akik nálunk sokkal rosszabbul jártak. 1945-ben Purgly Emillel, Horthy Miklós sógorával, Csanád megye leggazdagabb földbirtokosával felsöpörtették a köpködôt, azt a teret, ahol annak idején napszámosok gyülekeztek. Mindenét elvették, csak egy kis cselédházat hagytak neki. Ha tudná anyám, hogy olyasmiket írok le, amelyekért börtönt kapnék, nyilván kitépné a kezembôl a füzetet, pedig annak idején még el sem érte Pestet a front, amikor ingerülten azt mondta, hogy fiam, a kommunisták nem tanultak meg késsel-villával enni, és nem is fognak. Túl mohóak ahhoz. 1944 novemberének egyik reggelén, amikor leesett a hó, lakonikusan megjegyezte, hogy amíg háború van, semmi szükség arra, hogy parádézzon, hogy magára öltse a bundáját. Azóta pedig semmi oka nem volt, hogy felvegye legszebb ruháit, ráadásul gardróbja egy részét eladta a piacon. Arcáról eltûnt a társasági ember mosolya, feszült, aggodalmas lett. Más birtokosokkal ellentétben – akik szívbôl lenézték a napszámosokat – mi többékevésbé tisztelettel bántunk velük. Ennek ellenére kiköltözésünk után egy héttel már szivárogni kezdtek a hírek, melyek szerint a környékbeliek nekiestek a házunknak, kiszedték az ajtókat és az ablaktokokat. Pár hét alatt az utolsó tégláig elhordták a kastélyt, csak a vasbeton marhaistállót nem bírták lerombolni – ezt tavaly télen az ott gyakorlatozó munkásôrök robbantották fel. Amikor 1945 novemberében beköltöztünk Táncsics utcai gazdaházunkba, felszereltünk néhány könnyebb csillárt, melyek elbírták a vályogmennyezetet. Mogorván csilingeltek, amikor valaki átkelt a szobák szürke esthomályán, jelezvén méltatlan körülményeiket. Kegyvesztett bútorainknak – melyek fogyatékosságai nem voltak szembetûnôek – külön színt kellett építenünk az ólak mögött, mert a házban nem fértek el. Apám – aki a helyzethez képest jól viselte a sorscsapásokat – megjegyezte, hogy örülhetünk, hogy nem vették el négyszobás, száraz udvaros gazdaházunkat is. Ha azt mondták neki valamirôl, hogy szükséges, ahhoz igazodott, és igyekezett elfogadni mindent, amit megköveteltek tôle, hisz így került a legkisebb fáradságba, ráadásul értelmetlen-


nek gondolta, hogy bármit tegyen a beszolgáltatások és a tagosítás ellen. Ugyanakkor otthon számtalanszor kifakadt. – Elvettétek a szôlôimet, legelôimet, a magtáramat, a szerszámaimat, a jószágaimat. Legalább a parkomat hagytátok volna! Csak ne vágtátok volna ki a fáimat, gazemberek! A feltüzelt parasztok kiszedték a fasorokat, végül csak a térképészetileg fontos fákat hagyták meg – pártutasításra. Pedig a földet sokan nem akarták elfogadni ’45-ben, agitátorok kapuról kapura jártak: – Ne féljél, nem jön vissza az uraság. Itt a földed, jár tenéked. Kié lenne, ha nem a tiéd, aki beleölted már a fél életed. A hasznát meg sose láttad, csak a pelyvát és az ocsút kaptad. A parasztok ’45 nyarán alig mertek földért jelentkezni, viszont a fosztogatás nem esett nehezükre. Vászika mondta is az ángyának: – Az úrnak van, a cselédnek nincsen, az Isten se rendelte másképpen, majd meglátod, ahogy ’19-ben, úgy most is visszajön az uraság! De aztán nem jöttek vissza még ’56-ban sem. Apámat 1951-ben kis híján börtönbe csukták, mert azt terjesztették róla, hogy fitymálja a parasztpolitikát, elszabotálja alkalmazottai OTI-biztosítását, és hogy zsizsikes ocsúval akarta tönkretenni a vetômagot. Amikor az orosházi bíróságon a csodával határos módon sikerült tisztáznia magát, vacsora közben, amikor anyám épp a tányérváltással és az elsô fogás maradványainak összeszedésével volt elfoglalva, ezt mondta: – Elmehetnek a kommunisták a picsába! Az ô rendszerük sem tart örökké! 1960-ban annyira megnyirbálták a maradék birtokunkat, hogy már képtelenség volt rajta gazdálkodni, apám – legalábbis ô így élte meg – borsot tört a Május Tsz párttitkárának orra alá. Miután államosították a maradék birtokot is, átnézte a birtokívet, és észrevette, hogy három telekrész nincs kipipálva. Azzal a három telekkel be is lépett a téeszbe. Kap majd nyugdíjat és évente hetven mázsa szenet. Nem tehetett mást, mindenki a két szemével láthatta, hogy a februári fagyban az agitátorok a jeges Szárazérbe állították azokat a gazdákat, akik nem akarták aláírni a belépési nyilatkozatot a téeszbe. Csak akkor engedték ki ôket a vízbôl, amikor megígérték, hogy aláírják a belépési ívet. Anyám sokat idézett mondatát – mely szerint a nagyvilági befolyás olyan tôke, amelylyel takarékoskodni kell, különben elfogy – elfelejthettük, illetve a nagyvilágit kijavíthattuk volna elvtársi befolyásra, de szerencsére semmi olyat nem tettünk, amit szégyellnünk kellene. Apám megpróbált tudomást sem venni róluk, úgy akart élni, mint régen. Közben minden összezsugorodott körülötte, és maga is összement. Engem 1957. január 15-én börtönbe zártak – öt és fél hónapig voltam elôzetes letartóztatásban –, majd kiengedtek. Azóta nem praktizálhatok, mert olyan felelôs társadalmi pozíciót, mint amilyen az orvosi hivatás, nem gyakorolhat reakciós. Ezt is elmesélem.’56 októbere fenekestül fordította fel az életemet. És persze mindenkiét. 2 Amikor a kora reggeli csendben a répakést tisztogattam, egy pillanatra azt hittem, hogy szirénáznak. A tûzoltózenekar hangolt a zenés ébresztôhöz. A mûvelôdési ház udvaráról indultak. Átkukkantottam a kerítésen. A megszokott színes bandérium helyett a honvédség egyenruhájában feszítettek.


A negyvenes évek végéig pünkösd vasárnapjának reggelén fúvós banda ébresztette a várost. Felismertem több muzsikust is, még annak idején a gyászindulót játszották nagyapám temetésén. Abban az idôben szinte folyamatosan zúgott a harang, megtanultam, hogy férfi halott esetén három, nô esetén kettô, gyermek esetében egy verset húznak. Apám a háborúra való hivatkozással lebeszélte anyámat, hogy nagypapának pompaharangot rendeljünk. Nagyapán a ravatalozóba szállítás idején is rajta hagyták az állát felkötô fehér kendôt, és ettôl olyan volt, mintha élne, csak a foga fájna. Október 25-én, amikor a temetés volt, már valamennyire megnyugodott a város, az orosz katonák nagy része reggel továbbvonult Mezôhegyes, illetve Mezôkovácsháza irányába. Már a pap érkezése elôtt kitártuk a nagykaput, hogy a gyásznép és a gyászkocsi bemehessen az udvarra. Mikor a templomban megszólalt a csöndítô harang, és a pap a kántorral együtt elindult hozzánk, a kastély a régi fényében pompázott, amikor végigmentem a folyosón, olyan érzésem volt, mint amikor az utolsó napot töltöttük Lillafüreden, a kastélyszállóban. A falikarok sorfala ugyanúgy csillogott, mint nyáron, ugyanúgy sütött a nap. Még utoljára igazi nyáridô volt. A bútorok is visszakerültek régi helyükre, visszaraktuk a sárgaréz kampókra a képeket, az asztalokra a csipkéket. A széttördelt fogpiszkálókat – melyek szürkék voltak a katonák ujjnyomaitól – kidobtuk, a csikkel megperzselt szônyegek rojtjait egyenesre vágtuk. Ez a nap volt úri korszakunk utolsó nagy eseménye, az utolsó felvonás. Mikor a halottas hintó – mely nagy és pompás hintó volt, mintha csak császárok és királyok temetéséhez használták volna korábban – megjelent az udvarban, olyan érzésem volt, mintha máris a Mennyországba vinnék az öreget. Az udvarban a gyászolók nemek szerint külön-külön csoportokban gyülekeztek, csak a közeli rokonok maradtak együtt. Ekkorra már megegyezett apám Katinka keresztanyjával, hogy amíg a városban vannak az oroszok, és minden bizonytalan, a lány nálunk marad, utána újratárgyalják az elhelyezését. A közös imádság és kántorének után beszentelték a koporsókat, majd a halottas hintóra helyezték azokat. A hintó üvegablakán ujjlenyomatok, gyertyaviaszfoltok és egyéb szennyezôdések voltak, ezektôl eltekintve teljes volt a halotti pompa. Elöl ministráns gyerekek vitték a sekrestyébôl kihozott keresztet, amit annyit bámultam hittanórákon. Mögöttük a fejfavivô fiú bandukolt, utánuk a pap, a kántor, a halottvivôk, a család, a rokonság és az ismerôsök. Amerre a folyamatos harangzúgás közepette a menet elhaladt, a kapukban állók levették a kalapjukat. Volt, aki keresztet vetett. Olyan érzésem volt, mintha ez az egész néhány évvel a születésem elôtt történne, mintha titokban volnék itt. A szüleim között bandukoltam, Katinka mögöttem jött a nagynénjével. Miközben a földig kopott füvön lépdeltünk – mert járda nem volt, csak a letaposott fûbôl következtettünk az útvonalra – egyetlenegyszer sem néztem hátra, pedig többször futott át az agyamon, hogy Katinka helyett egy szellemalak lépdel fejét leszegve. Illetve nem is lépdel, hanem lebeg. Nem hallottam a lépteit, sem a ruhája suhogását, arra viszont élesen emlékszem, hogy néhány kisebb gally, melyeket felkapott a szél, finoman karistolta a homokot. Mintha nem is lett volna ott, mintha elhagyta volna a testét. Lassan többet gondoltam rá, mint magamra, a fejével kezdtem gondolkodni, kettôs tudatom lett: ha ettem, eszembe jutott, hogy vajon neki ugyanúgy ízlik-e a menza grízes tésztája. Neki is a szájpadlására ragadt-e a gríz, mint nekem? Az idô végtelennek tetszett. Amikor a pap beszentelte a göröngyöt és a koporsóra dobta, arra gondoltam, hogy én biztos nem fogok meghalni, ahogy nem hal meg Katinka sem. Elképzelhetetlen-


nek tûnt, hogy elérem a harmincadik évemet, mert örökké fiatalnak tételeztem magam, örök állandóságban tudtam elképzelni csak az életemet. És a szüleim sem öregszenek meg, apám mindig negyvennégy éves marad, édesanyám pedig harminchét. Persze, amikor vadkacsacsapat húzott el a temetô fölött, a bányatavak felé tartva, azon gondolkodtam, hogy az én sírom lehetne a Gödrösök közvetlen közelében, mert arra nem jár senki. Olyan helyen legyen a nyughelyem, ahol senki nem zavarná békémet. Ha mégis meghalnék, akkor úgy haljak meg, hogy vissza tudjak menni az élôk világába. Mivel közel a határ, átjárnék Romániába. Nem okoznék zavart, hisz ott senki nem ismerne. Csak sétálnék, egy kocsmában meginnék valamit. Pusztán kíváncsiságból jönnék vissza, néha tennék egy-egy nagy sétát, ambíciók nélkül, messzirôl figyelném a zajló életet, tisztáznék magamban ezt-azt, ahogy a szél tisztogatja az eget, figyelném, ahogy néhány fiatal évekig elkerüli egymást, és egyszer csak találkoznak. Most is ilyen idegen vagyok a szülôvárosomban. Tudom, hogy amit ideiglenesnek gondolok, az életem végéig tart. Mi, egykori földbirtokosok, megtûrtek vagyunk itt. Amikor visszaértünk a temetésekrôl, a kastély összes ajtaja és ablaka nyitva volt. Az ôszi legyek ki-be cikáztak az épületben, még világos volt, a nap átvilágította a port. Ennyi idô alatt nyilván eltávozott a halott szelleme, és az ott ólálkodó gonosz szellemlények is elhagyták a kastélyt. Katinka nem jött velünk a halotti torra, nagynénjével elmentek a Herter tanyára egy szekérrel, hogy megetessék az állatokat. Az összes holmija befért két bôröndbe és nagyapja komenciós ládájába. A ládát elvitték a nagynénihez, a bôröndöket másnap magával hozta a kastélyba. Addigra mi is elôkészítettünk neki egy szobát az udvari konyha mellett. Ô ragaszkodott ehhez, azt mondta, egyébként nem jön el. Mivel láttuk, hogy milyen elragadtatva és zavaros tekintettel mondta, hogy nem költözik a kastélyba, szüleim rábeszélték, hogy kvártélyozza be magát az udvari konyha melletti cselédszobába. Nem sokkal azután, hogy elkezdôdött a tor, esni kezdett az esô. Boldog moraj hullámzott végig a rokonságon, hogy a koszorúk kapnak vizet. A víz fekete nyelvként kúszott a padlódeszkák görbületén, s szivárgott le a pincébe, míg végül a ház alapja és a keményre döngölt föld is átázott. Vajon mennyi idô alatt fut le a víz nagyapa koporsójáig. Már majdnem megkérdeztem apámtól, de aztán láttam, hogy jókedvet színlelve a gyászoló vendégekkel van elfoglalva, és csak tölti és tölti a vegyes pálinkákat, fél szemmel a bejárati ajtó elôtt álló kézmosó edényt és a törülközôt bámulva. Miközben együtt imádkoztunk, nagyapának is szedtek a birkapörköltbôl. Megfordult a fejemben, hogy vajon mi történne velem, ha mégis megennék egy darab birkahúst a tányérjából. Lehet, hogy a torkomon akadna, és megfulladnék? Anyám fél óra múlva tûzre dobta nagyapa pörköltjét. Amikor a kandallóban sercegô, égett hús szagára fintorogni kezdtem, Nenád nagynéném a fülembe súgta, hogy ne csodálkozzak, mert ez így szokás. Nenád néninek akkor még nem jött haza a férje a frontról. Feltûnt, hogy milyen furcsán viselkedik. Simogatta a fejem, furcsán nézett a szemembe, mintha médium lennék, aki kapcsolatba tud kerülni az urával. Férjének, Misi bácsinak a százada ’45 januárjában Ipolyságnál letette a fegyvert. A nagy felfordulásban a katonák egy részét elvágták a parancsnokságuktól. Pár napi bujkálás után úgy ítélték meg a helyzetet, hogy legjobb, ha egyszerûen hazamennek. A környék orosz fennhatóság alá került. A bakák bemerészkedtek egy tanyára, ahol azt mondták az asszonynak, hogy ássa el az uniformisukat, és adjon nekik civil ruhát. Aznap még ott


aludtak, majd másnap gyalog indultak haza. Útközben bementek más tanyákra is, megaludtak az istállókban. Negyven napig gyalogoltak. Mikor végre hazaértek, és már a vasút melletti dohánybeváltónál jártak, Nenád bácsit leszólították. – Honnan jönnek, jóemberek? Az én uramat nem látták? – Hát ki a maga ura? – kérdezett vissza a piszkos, szakállat növesztett, elgyötört férfi. – Nenád Mihály. Tetszik-e kendnek ismerni? A férfi szégyenlôsen, elcsukló hangon kérdezett vissza: – Hát nem ismersz meg, Teca? Én vagyok az. Nekik a felszabadulás ünnepe nem szeptember 23., még csak nem is április 4. Számukra január 1., újév napja az igazi ünnep. Miközben egy sültcsirke-szárnnyal bíbelôdtem, eszembe jutott Katinka. Vajon jól fogja magát érezni nálunk? Olyan valószerûtlen volt, hogy nálunk él majd, hogy nem is hittem el. Egészen addig, míg másnap tényleg megjelent két bôrönddel az udvarunkon. Ahogy ránéztem, teljesen összeegyeztethetetlen azzal, ahogy most néznék rá. Két másik emberrôl van szó. Ô már nem az a Katinka. A válás után már nem tudom, hogy fogom hívni. Talán úgy, ahogy újabban hívatja magát: Kata. Néhány nyiszlett paradicsommal a zsebemben visszamentem a konyhába, hogy végre megreggelizzem. 3 Diónyi zsírt raktam a serpenyôbe, majd amikor gyöngyözni kezdett, beletettem két alaposan bevagdosott szalonnacsíkot. Ahogy bekapcsoltam a rádiót, a konyhaablak függönyérôl felröppent egy fáradt ôszi légy. Újabban a luxemburgi állomást hallgattam. Bár nem vagyok már kamasz, mégis felfedeztem magamnak a bitliszeket – a rádióból hallottam, hogy nemrég jelent meg az Egy nehéz nap éjszakája címû lemezük. A jazzt is kedveltem, fôleg Nat King Cole-t és Duke Ellingtont. Katinkával annak idején sokat rokiztunk a konyhában. Táncra perdültem egy alumíniumkanállal a kezemben, melybe még ’52-ben szívet karcoltam bele és Katinka monogramját. Örömömben belehajlítottam a zománcos vödörbe, melyben piszkos, krumplihéjjal és papírhulladékkal teli mosogatólé volt. Még az ötvenes évek elején is jórészt porcelánok és ezüstök kerültek a vacsoraasztalra, de az utóbbi években egyre több lett az alumínium is. A konyhai étkészletek nagy részét tíz éve eladtuk. Miközben az I’m Happy Just To Dance With You-t hallgattam, újra tinédzsernek érzem magam. Még gyerekként megtanultam angolul, majd nyelvkönyvekbôl továbbképeztem magam, így a forradalom idején inkább az angol nyelvû adásokat hallgattam. Többé-kevésbé pontos képem volt az 1956-os forradalomról, a pesti eseményekrôl. Amikor 1945 novemberében kiköltöztünk a kastélyból, nem fogtam fel igazán életünk nagy tragédiáját, de fél év múlva, amikor a kastély hûlt helye körül bicikliztem, rádöbbentem, hogy legyalulták egykori életünket. Csak a lépcsô maradt meg az épületbôl, amelyen már 1944-ben is egy lyuk éktelenkedett, ugyanis a kastélyparkba bejárt nagyapám kedvenc japán tyúkja, Pipi, és csôrével kivájta a lépcsô egyik fokát. Világossá vált: szüleim nem tudnak majd minden fenyegetéstôl megvédeni. Mintha új testbe költöztem volna. Az a fiú, aki a Beliczey-kastélyban élt egykoron, talán kiment Bécsbe még 1945-ben, amikor édesanyja rokonai invitálták a családot. Sokáig nem vallottam be magamnak, hogy hiányzik a gesztenyével töltött kacsasült, melyet zöldborsóval tálalt Vászika, és a konyakos puding, amit bérmálásomkor, tizen-


két éves koromban ettem utoljára. Majdnem elhittem, hogy mi azt nem érdemeltük meg. A kastélyos világot már a romok közt kóborló macskák sem ôrizték, annak idején Vászika etette a környék tanyáiról elkóborló jószágokat, de már elvadultak, pockokat, madarakat esznek. A fenyôket kivágták, így az aradi útról nem is látszott, hol állt a kastély. A parasztok összetörték a tükröket, széttépték a függönyöket, elhordták azokat a csillárokat, melyeket nem tudtunk elvinni. De elhordták a sérült asztalokat, székeket, apró zsámolyokat, hímzôkosarakat. Minden fosztogató jóllakatta a szeszélyét, a csorba porcelánokat összetörték a kovácsüllôn. A gyümölcsösben elburjánzott a gaz, elszaporodtak a nyulak és az ôzek. Miután széthordták a kastélyt, a gyümölcsös két évig érintetlen maradt. A nyilvánvaló rombolás ellenére is afféle paradicsomi ôsállapot uralkodott itt. Az akácok – melyeket izgatottan cibált a szél – szertelenül nagyra nôttek, a fasorokban moha ütött ki, mindent elborítottak a tövises szederindák. A fûben szoborromok málladoztak, a pavilonból csak a kidöntött ajtó maradt meg. A talajvizes földekbe – az egykori birtokunk földjébe is – drén csöveket fektettek, hogy elvezessék a felgyûlt vizet. A meliorizáció jelszavával szétszabdalták a megmaradt nagybirtokok maradékait is, három méter mély, nyolc méter széles csatornákkal vágták szét az ôsi földünket. Elkezdôdött a tagosítás, ún. gettóba vitték a szerintük selejt lovakat, nekünk csak Jázmint és Hókát hagyták meg. Nem mutattam semmit a fájdalmamból, igyekeztem meggyôzni magam, hogy ’45 elôtt túl nagy volt a társadalmi egyenlôtlenség, és nem járt nekünk akkora ház, de azt mégsem hagyhattam, hogy elvegyék a múltam. Persze, amikor osztálytársaimnál felfedeztem elárverezett bútorainkat – melyeket valójában egymás között osztottak szét a pártfunkcionáriusok –, nos, még akkor sem árultam el az érzelmeimet. Szuggeráltam magamba, hogy nekem ugyanúgy megfelel a sült szalonna paradicsommal, mint a baconös, fôtt tojásos, narancslekváros reggeli. – Mikrofonpróba, 1, 2, 3... A városháza tûzoltótornyában a VB-titkár beolvasta a mai programot. A torony erkélyére szerelt hangszórók recsegtek-szûköltek-visszhangoztak. Közel laktam a fôtérhez, így ki tudtam venni, hogy tíztôl koszorúzás lesz a templom mellett, a szovjet hôsök sírkertjében, beszédet mond az elnöki tanács elnöke, a földmûvelésügyi miniszter, a tanácselnök, a megyei elsô titkár, hogy orosz népdalokat énekel az orosházi gyerekkórus, lesz népi tánc, táncdalparádé – fellép az Illényi zenekar, a Hollók és Mesterek kisegyüttes, lesz tombola is. A fôdíj egy Pannónia motorkerékpár, de lehet nyerni kotyogó kávéfôzôt és Orion rádiót is. Tíz óra harminckor felavatják a felszabadulási emlékmûvet – már mindenki tudta, hogy egy börtönébôl kiszabadult darumadarat ábrázol. Már egy hete felállították, de csak tegnap takarták le fehér vászonnal. A válóperem záróakkordja kilenc órakor kezdôdik, lehet, hogy az ünnepség kellôs közepén ér véget. Persze, illene elmennem, meg kéne innom egy Kôbányait a mezôgazdasági miniszterrel, aki helyi gazdálkodó, majd az elmúlt években apám cimborája. Apám számos találmányába avatta be. Sokak szerint az egykori nyomdászinas, mostani mezôgazdasági miniszter több cséplô bandát is feltüzelt 1945-ben, hogy verjék szét a kastélyokat.

Poós Zoltán HÁZI ÁLDÁS. Részlet

Recommend Documents