Politikai-hatalmi változások az első világháborútól a másodikig

Politikai-hatalmi változások az első világháborútól a másodikig

31


Az első világháborút követő események Az első világháború politikai, katonai és gazdasági következményei Európa, az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül pedig a Mátyusföld számára sorsdöntő változást jelentettek. A háború kitörésével véget ért egy viszonylag boldog és hosszú ideig tartó békekorszak, amely lehetővé tette a térség dinamikus és folyamatos fejlődését. A háború idején a szemben álló felek háborús céljaiknak megfelelően konkrét politikai elképzeléseket, terveket dolgoztak ki, amelyek – reményeik szerint – a győzelem utáni politikai elrendezés alapelveit tartalmazták. Az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjével kapcsolatban különböző nézetek láttak napvilágot, és 1916-tól már egyre inkább elfogadták azt a gondolatot, hogy a Monarchiát szét kell rombolni, a helyén pedig új, nemzeti államokat kell létrehozni. 1918 májusában Anglia, Franciaország és Amerika úgy értelmezte, hogy a Monarchia egyre inkább Németország politikai befolyása alá kerül, így Közép- és Délkelet-Európában elveszíti azt a politikai-hatalmi kiegyensúlyozó szerepet, amelyre sok nagyhatalom még 1917/18-ban is alkalmasnak találta. A háború utolsó éve 1918 nagy megpróbáltatásokat hozott a civil lakosságnak is. Térségünkben kiéleződött a belpolitikai helyzet. Sok mátyusföldi településen forradalmi hangulat alakult ki, így például Alsószeliben, Nádszegen és Zsigárdon a fosztogaló tömeg szembefordult az államhatalmat képviselő személyekkel. Galántán és Szeredben a társadalom alsó rétegeiben zsidóellenes érzelmek törtek a felszínre. A kialakuló fosztogatások ellen karhatalmi alakulatok léptek fel. A politikai változások hatása a régióra Az Európában 1918 őszén bekövetkező politikai változások jelentős hatással voltak a térségre is, de Mátyusföld lakossága ebből keveset sejtett. 1918. október 23-án Budapesten megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amelynek vezetője gr. Károlyi Mihály volt. 1918. október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. Budapesten ezután 1918. október 30-31-én győzött az őszirózsás forradalom, végül 1918 novemberében kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. A budapesti események hatására a Felvidék nagy részén helyi nemzeti tanácsok alakultak, amelyek célja, hogy befolyásolják a helyi közigazgatást. Így például november 3-án Vágsellyén, november 4-én Galántán és Taksonyon jött létre a helyi nemzeti tanács. A térségben élő szlovákság is létrehozta saját nemzeti tanácsait. 1918 őszére nyilvánvaló lett, hogy a Monarchia elvesztette a háborút. Ennek következtében, amikor 1918. november 3-án a Monarchia képviselői I. világháborús emlékmű Taksonyon aláírták a fegyverszünetet, ez az államalakulat gyakorlatilag már megszűnt. Az antanthatalmak és a Károlyi-kormány képviselői 1918. november 13-án aláírták a belgrádi fegyverszüneti egyezményt, amely a történelmi Magyarország délkeleti határain megállapította a demarkációs vonalat. Ez az egyezmény nem foglalkozott az északi határokkal, a területeket a békekonferencia döntéséig magyar kézen hagyta, de az antant nem adott garanciát a nemzetiségi területek idegen megszállásának megakadályozásában, ami az elkövetkező hónapok sarkalatos problémáját okozta. A csehszlovák kormány francia támogatással megkezdte a Felvidék katonai megszállását, így akarta kész tények elé állítani a magyar kormányt és a nagyhatalmakat is, még a béketárgyalások megkezdése előtt. A prágai kormány azonban nem rendelkezett megfelelő fegyveres erővel, hadianyaggal, így a mai Szlovákia cseh megszállása inkább ösztönös volt, nélkülözött minden hadászati előkészületet. A mai Szlovákia katonai megszállását egy kisebb katonai csoport kezdte meg Holics térségében 1918. November 1-jén; november 4-én elfoglalták Malackát, majd november 8-án átmenetileg a Mátyusföld északi részén található Nagyszombatot is. A szlovák nemzetiségi törekvések a Mátyusföldön 1918 utolsó hónapjaiban Szered kivételével nem éreztették a hatásukat. A közrend fenntartása érdekében fegyveres polgárőrségek alakultak november elején, elsősorban a frontról hazatért tartalékos katonatisztekből, a Mátyusföld több településén is: Nagymácsédon, Nagyfödémesen, Diószegen, Galántán, Taksonyon, Vágsellyén, Tornócon,

32


Deákiban, Pereden, Farkasdon, stb. Az antant támogatásával 1919 decemberében folytatódott a Felvidék megszállása a cseh és szlovák katonaság, valamint a csendőrség részéről, elfoglalták Nyitrát majd Kassát is. 1918. december 6-án Budapesten Csehszlovákia és Magyarország aláírta a Bartha-Hodža féle megállapodást. Ez szerint megvalósult a magyar egységek kivonása az országból, és a fegyveres erők nagyrészt az etnikai határt figyelembe véve foglalták el új pozícióikat. Valószínű, hogy Milan Hodža szlovák politikus a megegyezést taktikai indokkal írta alá. Az volt a célja, hogy a csehszlovák kormány időt nyerjen, és így megakadályozza egy esetleges népszavazás lehetőségét a Felvidékkel kapcsolatban. A magyar csapatok Galántától északra, a Nagymácséd-Gány-Vága vonalon építették ki állásaikat. A térségben 1918. december 11-én fegyveres összetűzésre került sor, amikor az előrenyomuló csehszlovák legionáriusokat a nagymácsédi nemzetőrök és a honvédek állították meg. December elején Magyardiószeg határában került sor kisebb katonai összetűzésre. A megyei önkormányzat törvényhatósági bizottsága csak 1918. december 16-án utasította el Csehszlovákia megalakulását kimondó törvényt és csatlakozott a Magyar Nemzeti Tanácshoz. A háború győztes hatalmai 1918. december 23-án adták át a Károlyi-kormánynak az ún. Vix-jegyzéket, amelyben meghatározták a demarkációs vonal végső formáját. Ez a vonal a Hodža-Bartha-féle egyezménynek Clemenceau utasítására létrejött módosításával jött létre, mely nem az etnikai határt, de a Duna és az Ipoly folyók vonalát követte. Ezzel a csehszlovák egységek szabad utat kaptak a Mátyusföldre való bevonuláshoz. Pozsonyt a csehszlovák egységek 1919. január 1-jén foglalták el. Mátyusföld katonai megszállása a csehszlovák egységek által 1918 decembere és 1919 januárja között történt. Mátyusföld területét Pozsony és Nyitra térségéből közelítették meg. Voltak települések, ahol a község vezetése megtiltotta a legionáriusokkal szembeni fegyveres ellenállást, és olyan is, ahol dobszóval hívták fegyverbe a fegyverviselt helyieket. Csehszlovák és olasz legionáriusok 1919. január 6-án elfoglalták Diószeget, majd bevonultak a járási székhelyre, Galántára is. Pereden, Tornócon, Vágfarkasdon, Nagymácsédon csatározásokra is sor került, Felsőszelit 1919. január 7-én foglalták el. 1919 januárjában Nagymácséd lakosai harcoltak a csehszlovák katonasággal, a vágaiak pedig csak január végén tették le a fegyvert. Fegyveres összecsapások voltak Vágsellye térségében, amit 1919. január 7-én foglaltak el és Deákin is. A Galántától délre eső falvakat is január 7-én szállták meg. A katonai megszállás után a térségben a közrend fokozatosan helyreállt. A mátyusföldi magyarok nagy része a kialakult helyzetet békésen fogadta, a trianoni békeszerződésig átmenetinek tekintette, és nem gondolt arra, hogy a katonai megszállás majd országváltást is eredményez. 1919. június 2-án, amikor a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege elfoglalta Érsekújvárt, átmenetileg a Mátyusföldön is hatalmi vákuum jött létre. Felsőszeliben a tömeg lefegyverezte a járőröző katonákat, Vágán pedig a lakosok tüntetéssel fejezték ki nemtetszésüket a csehszlovák katonai megszállással szemben. A párizsi békekonferenciát követő események Az I. világháborút lezáró párizsi békekonferencia 1919. június 12-én döntött a végleges csehszlovák-magyar határról, majd az 1920. június 4én aláírt trianoni békeszerződés jogilag is rögzítette a történelmi Magyarország felbomlását. Ezzel végleg eldőlt, hogy Mátyusföld az utódállam, Csehszlovákia része lesz. A békeszerződést a magyar közvélemény, a politikai elit hatalmas tragédiaként, borzalmas igazságtalanságként élte meg, amit nem tudott elfogadni, annak felülbírálására törekedett. Csehszlovákia soknemzetiségű ország volt, belpolitikáját nagyrészt a csehszlovakizmus ideológiája határozta meg, ami szerint csak csehszlovák nemzet létezik, a szlovák pedig nem önálló nemzet, hanem a csehszlovák nemzet része. Ez az elmélet az ország A bélyegeken Masaryk, „szláv“ jellegét próbálta kihangsúlyozni és erősíteni, a fő cél az Beneš és Štefánik asszimiláció volt. Gazdasági téren ez volt a célja a földreformnak is. arcképei láthatók 1919. április 16-án elfogadták az ún. lefoglalási (kisajátítási) törvényt. Ennek értelmében, az országban négymillió hektárnyi földterületet foglaltak le a földreform céljaira. A kisajátított területek 78–80% -át főleg cseh, szlovák vagy egyéb szláv telepesek kapták azzal a


33

céllal, hogy így megváltozzon a Felvidék magyarlakta területeinek etnikai jellege. Itt belső telepítésről volt szó, a földterületek nagy részét cseh és szlovák telepesek (kolonisták, legionisták) kapták. Magyar nemzetiségű személyek a kisajátított mezőgazdasági földterületek alig 21% -át kapták. A magyar nemzetiségű földbirtokosok kezében az előző tulajdonuk alig 20% -a maradt, és a kiosztott földekből a magyarságnak csak 7,4% -a részesült. Az adott korszak gazdasági rendeleteinek az volt a célja, hogy a Felvidéken szétverjék a létező és működő gazdasági szerkezetet, a gazdaság ne maradjon magyar kézben, hanem azt a csehek vagy a szlovákok vegyék át. A kolonizáció keretén belül 1929-ig az országban 51 kolónia létesült, 1319 gazdasággal. A csehszlovák állam asszimilációs törekvéseivel kapcsolatban meg kell említeni a Slovenská liga tevékenységét, amelynek alapszabályzatát 1920-ban fogadták el. Fő célja a szlovák iskolahálózat kiépítése a Felvidéken, hogy ezáltal északról lefelé, déli irányba fokozatosan leszorítsák az etnikai és nyelvi határt, majd a kolonisták, a telepesek segítségével megtörjék a magyarság etnikai egységét. 1938 novemberében, az első bécsi döntéskor a mai Dél-Szlovákia területén 277 szlovák kisebbségi iskola működött. A Slovenská liga hivatalosan 1945-ben fejezte be tevékenységét, hogy szerepét majd az állam vegye át. Szlovenszkói magyar pártok A Csehszlovák Köztársaság soknemzetiségű állam volt, jelentős számú magyar kisebbséggel, 1920-ra itt kialakult a két legjelentősebb magyar párt: az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és az Országos Magyar Kisgazda és Földműves Párt (1925-től Magyar Nemzeti Párt - MNP), rajtuk kívül még voltak kisebb magyar pártok is. Az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) 1919-ben alakult meg. Elnöke először Lelley Jenő volt, majd 1925-től Szüllő Géza, 1932-től gróf Esterházy János lett. Az OKP politikájában a csehszlovák államisággal szemben negativista álláspontot képviselt. Jellemző volt a magyar katolikus klérus befolyása a pártban, amely politikájában a katolikus lakosságra támaszkodott. A két világháború közötti második legjelentősebb szlovákiai magyar párt a Magyar Nemzeti Párt volt. Programjában szerepelt a földreform végrehajtása. Hasonlóan, mint az Országos Keresztényszocialista Párt, ez a párt is határozottan fellépett a szlovák nemzetiségű lakosság Dél-Szlovákiába való telepítése ellen. Szavazóbázisát a főleg protestáns vallású lakosság alkotta. Az MNP elnöke 1920-tól Szent-Ivány József, 1933-tól Jaross Andor volt. A különböző pártok az 1920-as években létrehozták községi, járási, megyei alapszervezeteiket, így a mátyusföldi településeken is létrejöttek a különböző pártok alapszervezetei. Általánosságban elmondható, hogy a felvidéki magyar pártok a két világháború közötti időszakban a különböző választásokon jól szerepeltek, a magyarlakta falvakban ők domináltak. 1932-ben az OKP elnökségének ótátrafüredi ülésén gróf Esterházy Jánost választották a párt elnökévé. Az OKP és MNP egyesülésére az 1936. június 21-én az érsekújvári tanácskozáson került sor. A párt az Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt (röviden: Egyesült Magyar Párt) nevet vette fel, ügyvezető elnöke gróf Esterházy János lett. Az új párt erélyesebb nemzeti politikát folytatott, követelte a szlovákiai magyarság önrendelkezését. Az első bécsi döntésnek köszönhetően, amit 1938. november 2-án írtak alá, Dél-Szlovákia nagy része Magyarországhoz került, ezután az Egyesült Magyar Párt feloszlott, 1940-ben a visszacsatolt területeken egyesült a Magyar Élet Pártjával. Az 1939. március14-én létrejött első szlovák államban pedig a Szlovenszkói Magyar Párt néven tevékenykedett tovább. A baloldali pártok közül a szociáldemokrata pártnak, majd felbomlása után Csehszlovákia Kommunista Pártjának volt viszonylag nagy támogatottsága. A Köztársasági Magyar Földműves Párt a Hodža-féle agrárpárt magyar tagozatának számított. Gróf Esterházy János A müncheni egyezmény és az első bécsi döntés politikai következményei a Mátyusföldön Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések láncolata, a versailles-i békerendszer nagymértékben megváltoztatta Európa politikai térképét. A soknemzetiségű birodalmak, mint például az Osztrák-Magyar Monarchia is, megszűntek. Területén utódállamok jöttek létre, ezek egyike volt Csehszlovákia. A trianoni békeszerződés következtében felbomlott a történelmi Magyarország, amelynek jelentős területeket kellett átadnia a szomszédos államoknak, ahová ezáltal jelentős számú magyar is került.

34


Magyarország így a térség egyik leghomogénebb nemzetállamává vált, míg Csehszlovákia soknemzetiségű ország lett. A háború vesztesei nem fogadták el az általuk igazságtalannak ítélt békeszerződéseket, hanem azok felülbírálására, revíziójára törekedtek. A revíziós törekvések főleg Németországra, de Magyarországra is jellemzőek voltak. Miután Németországban 1933-ban Hitler hatalomra került, fokozatosan megváltozott a német külpolitika, agresszívabb lett. Hitler fő célja, hogy felszámolja a versailles-i békerendszer Németországot korlátozó rendelkezéseit, megtörje Franciaország nagyhatalmi helyzetét, és egy birodalomban egyesítse az Európában elő németeket. Ennek érdekében területi követelései voltak a környező államokkal, főleg Csehszlovákiával szemben. A problematikus német és szlovák nemzeti követeléseken kívül 1938-tól egyre nagyobb figyelem összpontosult a szlovákiai magyarság helyzetére is. A magyar diplomácia egyrészt arra törekedett, hogy Csehszlovákiától békés úton szerezze meg az etnikailag magyarlakta területeket, amit optimális esetben a nyugati nagyhatalmak is elismernének. Másrészt nem mondott le a területi, teljes revízióról sem, ami Szlovákia és Kárpátalja visszacsatolását jelentette volna. 1938 márciusában megvalósult az Anschluss, Ausztriát Hitler Németországhoz csatolta. Ez az esemény Csehszlovákiában jelentősen kiélezte a belpolitikai helyzetet, 1938. május 21-én elrendelték a részleges mozgósítást. Ebben a feszült politikai helyzetben zajlottak az országban az utolsó községi választások június elején. Itt az Egyesült Magyar Párt (EMP, Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt) a Mátyusföld községeiben rendkívül jó eredményt ért el, ugyanis 30%-kal több szavazatot kapott, mint az 1935-ös képviselő-választáson. A választások után, 1938 nyarán minden járásban életbe lépett az a védelmi előírás, ami a közrend felbomlása esetén volt érvényes. Ennek értelmében a járásban található középületek és fontos objektumok védelmét a csendőrség, a rendőrség, a sorkatonaság és a társadalmi szervezetek látták el. A társadalmi szervezetek közül többen fegyveres feladatokat láttak el, ilyen volt például a Sokol, amely Galántán, Szeredben és Szencen tevékenykedett, a Nemzeti Gárda Galántán, az Orol pedig Szeredben. A közrend és a fegyveres szolgálat biztosításában részt vettek továbbá azok a szlovák telepesek (kolonisták) is, akik a földreform során kerültek a járásba. A nyugati nagyhatalmakat, főleg Angliát és Franciaországot ebben az időben az ún. megbékéltetési politika jellemezte Németországgal szemben. Ennek alapján a német követeléseket bizonyos mértékig megalapozottnak tekintették. Így, a kiélezett csehnémet probléma megoldására több javaslatot is megfogalmaztak, amit azonban Németország rendszeresen elutasított, ez tovább élezte a politikai helyzetet. 1938 őszén a csehszlovák állam a rendkívüli állapotra hivatkozva szigorú biztonsági lépéseket tett. Ezek szerint a Galántai járásban például 341 személyt tartottak megfigyelés alatt, akiknek kb. 95%-a magyar többségű, vagy színmagyar községekből származott. Az egyes politikai pártok különbözőképpen reagáltak a kialakult bel- és külpolitikai helyzetre. A szlovák autonomisták Vágsellyén szervezett gyűlésükön és Szeredben követelték a szlovák nemzet önrendelkezését. Az Egyesült Magyar Párt eleinte kiváró álláspontra helyezkedett, majd 1938. szeptember 17-én hivatalos határozatban követelte a magyar kisebbség számára az önrendelkezési jogot. A kiélezett külpolitikai helyzetben végül Olaszország vezetője, Mussolini lépett fel közvetítőként. Az ő javaslatára 1938. szeptember 29-én négyhatalmi konferencia ült össze Münchenben, ahol Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselői döntöttek Csehszlovákia sorsáról. Hitler megkapta az általa követelt Szudéta-vidéket. Ez a döntés hatalmas megrázkódtatást jelentett a cseh politikai elit és a közvélemény számára is. A müncheni egyezmény kitért a szlovákiai magyar kisebbség kérdésének a rendezésére is, előírta, hogy Magyarország kétoldalú tárgyalásokon rendezze vitáját a prágai kormánnyal. Ellenkező esetben a négy nagyhatalom fog majd dönteni ebben a kérdésben. Erre végül is nem került sor, mert az angol és a francia kormány nem vett részt a maradék Csehszlovákia további szétdarabolásában, mivel kinyilvánították érdektelenségüket ebben a kédésben. A döntés jogát később átengedték Németországnak és Olaszországnak. A müncheni döntés után a csehszlovák hatóságok még szigorúbb biztonsági intézkedéseket hoztak, és a közrend fenntartása érdekében újabb katonai erősítések jöttek erre a területre. A járás magyar falvaiba és Vágsellyére katonák és csendőrök érkeztek, hasonló volt a helyzet a Galántai járásban is. Október elején a magyar települések jelentős része békés tüntetéseken követelte Mátyusföld visszacsatolását Magyarországhoz. Sok helyen ezek spontán megmozdulások voltak, de többször az Egyesült Magyar Párt helyi vezetőinek is fontos szerepük volt az eseményekben. Október elején tüntetések voltak Szencen, amit a karhatalom feloszlatott. A következő napokban a nagyobb településeken a tömegek


35

követelték a békés revíziót. Nagyfödémesen, 1938. október 4-én a tüntetés során a csendőrök erőszakot alkalmaztak, majd egy incidens után a tömegbe lőttek, aminek két sebesült lett az eredménye. Az október elején folyó mátyusföldi megmozdulásokra az országban eluralkodó csehellenes hangulat volt jellemző, főleg a cseh és a morva telepesekkel szemben. Szlovákellenes magatartással csak kevés helyen lehetett találkozni. 1938. október 6-án Zsolnán a szlovák pártok bejelentették Szlovákia autonómiáját, így létrejött a szlovák kormány, amelynek elnöke Jozef Tiso lett. 1938. október 9-én Komáromban megkezdődtek a csehszlovák – magyar tárgyalások. Itt Csehszlovákiát a területileg érdekelt, autonóm Tiso-kormány képviselte. Mivel néhány fontos részletben nem tudtak megegyezni, például a szlovák fél nem volt hajlandó Andrej Hlinka Jozef Tiso figyelembe venni a valós etnikai helyzetet, ezért német-olasz döntőbíráskodásra került sor. 1938. november 2-án Bécsben a két ország külügyminisztere, Ribbentrop és Ciano döntöttek arról, hogy az új határok kijelölésénél figyelembe veszik az etnikai elvet. Ennek köszönhetően a Mátyusföld 53 települése visszakerült Magyarországhoz. Galántára november 10-én érkeztek meg a magyar katonák. A visszacsatolás tényét a térség lakossága örömmel fogadta, a döntőbíróság határozatát Trianon korrekciójaként fogta fel. Az euforikus közhangulat azonban 1939 tavaszára fokozatosan csökkent, megjelentek a problémák is. A Csehszlovákiához képest elmaradottabb társadalmi és gazdasági viszonyok sok gondot okoztak. 1939. Horthy Miklós március 14-én létrejött a Szlovák Állam. Fokozódott a nemzetközi feszültség, ami végül elvezetett a második világháborúhoz (1939–1945). A második világháborúval kapcsolatos történések a régióban A mátyusföldi zsidóság megpróbáltatásai A második világháború során Németország és szövetségesei megsemmisítették az európai zsidóság nagy részét. A Holocaustnak (németek Endlösung szóval jelölték, ami végső megoldást jelent) Európában közel 6 millió zsidó áldozata volt. A Szlovák Állam (1939–1944) területéhez tartozó Szered katonai létesítményeiben 1941 szeptemberében zsidó gyűjtőtábort hoztak létre, amely 1942-ben koncentrációs központtá alakult. Ebbe a táborba a Szlovák Állam nyugati részéből deportálták a zsidókat. Kapacitása 1200 fő volt, de voltak időszakok, amikor 4000 embert is besűrítettek a táborba. Eredetileg munkatáborként jött létre asztalos, textil, kalapos és bőrfeldolgozó műhelyekkel rendelkezett, de gyermekek számára játékokat is gyártottak. 1942 és 1944 között ebből a táborból 13 500 személyt deportáltak vonatszerelvényeken Auschwitzba, Sachsenhausenbe, Ravensbrückbe és Terezínbe, ahol közülük több mint 10 ezren pusztultak el. Az utolsó szerelvény 1945-ben hagyta el a várost, egy nappal a szovjet csapatok bevonulása előtt. A gyűjtőtábor egykori területe ma a pozsonyi székhelyű Zsidó Kultúra Múzeum tulajdona. Magyarországon a német megszállás után, 1944 tavaszán kicsúcsosodtak a zsidóság elleni atrocitások, melyek a zsidóság elkülönítésével, a gettósítással kezdődtek. Egyes városokban a gettót a zsidónegyedben hozták létre, vagy megfelelő vasúti eszközökkel rendelkező központokban gyűjtötték össze a zsidókat, hogy a bevagonírozás és az elszállítás könnyen megoldható legyen. A galántai gettóban, amelyet a zsinagógában és környékén rendeztek be, kb. 1100 helyi és 600 környékbeli zsidót különítettek el, akiket az újvári gyűjtőtáborba vittek. A leventeintézmény Magyarországnak a trianoni békeszerződés után nem engedélyezték a hadkötelezettségen alapuló hadsereget. Ezért hozták létre a levente-

36


intézményt, amely az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartása helyett katonai előképzés volt. A leventeképzés kezdetben a testedzésre helyezte a hangsúlyt, de kialakította a tudatos nemzeti érzést is. 1944-ben a nyilasok céljaik szolgálatába állították a leventéket, katonai munkaszázadokba szervezték őket. Ők képezték az újonnan létrehozott nemzetőrség alapját. A német hadvezetés végül saját céljaira használta fel a leventéket, tízezrével vitték ki őket az országból. A fiatal leventék nagy része a nyugati hatalmak, illetve orosz hadifogságba került, és csak a háború után térhettek vissza szülőföldjükre, de a háborús eseményekben közülük sokan életüket vesztették. Emlékükre 2009. december 7-én a Budai Várban emléktáblát avattak. A térség számára a második világháború sok borzalmat okozott, nagy áldozatokkal járt, de a háború befejezése még nem vetett véget a mátyusföldi magyarság szenvedéseinek. Politikai-hatalmi változások a Mátyusföldön 1945 után A felvidéki magyarság második világháború utáni sorsát tragikusan befolyásolta az a tény, hogy a Németország ellen harcoló nagyhatalmak elfogadták a londoni emigrációban működő csehszlovák kormány politikai elképzeléseit, ami szerint Csehszlovákiát a müncheni egyezmény előtti határaiban újítják fel, elutasítván így nemcsak a müncheni egyezményt, hanem az I. bécsi döntést is. Az újjáalakuló Csehszlovákia bel- és külpolitikáját nagymértékben a régi-új elnök, Eduard Beneš határozta meg. Politikája a müncheni egyezmény jóvátételének a politikájaként is értelmezhető, fő célja annak érvénytelenítése. Elképzelésének egyik alapelve egy egységes szláv nemzetállam, a csehek és a szlovákok államának a létrehozása, amelyben nem volnának kisebbségek. Így alakult ki a kisebbségek kitelepítésének az eszméje. Ennek keretében a csehszlovák politika csaknem négymillió lakost, németeket és magyarokat szándékozott kitelepíteni. Ez a terv tragikusan érintette a Szudéta-vidéken élő németeket, és nemcsak a mátyusföldi, hanem az egész felvidéki magyarságot is. 1945. április 5-én a csehszlovák kormány Kassán elfogadta azt a kormányprogramot, amely az új köztársaság meghatározó dokumentuma lett. A német és a magyar kisebbségnek azonban rengeteg szenvedést okozott, ugyanis háborús bűnösökké nyilvánította őket. A Kassai Kormányprogram kimondta, hogy csak az igazoltan antifasiszta német és magyar személyek kaphatnak állampolgárságot. A többi magyar és német személytől megvonták az állampolgárságot és az állampolgári jogokat, a magyar és a német tulajdonban lévő földek állami tulajdonba mentek át. A kormányprogram elrendelte a német és magyar iskolák azonnali bezárását. 1945 nyarán, a potsdami konferencián a második világháború győztes nagyhatalmai támogatták azokat a csehszlovák kérelmeket, amelyek a németek kitelepítését szorgalmazták. Ezzel egyidőben a nyugati nagyhatalmak elutasították a magyarok eltávolítását az országból, ezt az elképzelést a Szovjetúnió viszont támogatta. A csehszlovák politikai elit a nyugati hatalmak támogatása nélkül, saját maga kezdte meg a magyarkérdés megoldását. Ezeknek a nacionalista céloknak a megvalósítását az elkövetkező időszakokban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények szolgálták. A felvidéki, így a mátyusföldi magyarság számára a Beneš elnök által 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétumnak katasztrofális következményei voltak. Megfosztották őket állampolgárságuktól, az állami alkalmazottakat elbocsátották, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, stb. A rendeletek szinte az élet minden területén rendkívül hátrányosan érintették a magyarságot. A Beneš-dekrétumok szellemében a szláv nemzetállam létrehozását több lépésben akarták megvalósítani. Az első módszer a magyarok csehországi közmunkákra való hurcolása, deportálása volt. Szlovákia délnyugati területeiről már 1945 őszén több mint kilencezer magyart vittek mezőgazdasági munkákra. A szudétanémetek kitelepítését követően ismét megkezdődtek a deportálások, amelyek 1946. november 19től tartottak 1947. február 25-ig. Ebben az időszakban 44 ezer felvidéki magyart deportáltak, férfiakat, öregeket, gyerekeket, nőket egyaránt. Az akció megvalósítását a hadsereg segítette. A második módszer a lakosságcsere volt. A csehszlovák vezetésben ez az ötlet azután merült fel, miután a potsdami konferencia elutasította a magyarok kitelepítését. A Szovjetunió támogatásával rábírta a


37

magyar kormányt arra, hogy 1946. február 27-én aláírja a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Ennek értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött a mátyusföldi magyarok és a dél-alföldi szlovákok kicserélésével, és 1949 januárjáig tartott. A rendelkezésünkre álló adatok szerint 76 616 magyarnak kellett elhagynia hazáját, míg Szlovákiába 60 257 szlovák települt át. A lényeges különbség abban volt, hogy a Magyarországra kitelepítettek arányát a szlovák hatóságok határozták meg, és általában a módosabb gazdákat jelölték ki, addig szlovák részről az áttelepülés önkéntes volt. A harmadik módszer a reszlovakizáció volt, ami 1946. júniusában kezdődött. A deportálások és az áttelepülések miatt megrémült magyarságot ezzel akarták végleg megtörni. A reszlovakizáció „visszaszlovákosítást“ jelent, ez szerint az előző századokban „elmagyarosodott“ szlovákoknak lehetőséget adtak arra, hogy visszatérhessenek az „anyanemzethez“. Az elv nem volt új, már 1918 után kigondolták, de csak a második világháború után Komlószedésen a kitelepítettek alkalmazták széles körben. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, vagyonukat, földjeiket, és így elkerülték a deportálást és a kitelepítést. A reszlovakizáció során 719 településről 423 264 személy kérte a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 236 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár ez tekinhető a nacionalisták legsikerültebb akciójának, ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben, mert a szlovákságot felvállaló tömegek érzéseikben magyarok maradtak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak Szlovákiában. A Központi Reszlovakizációs Bizottság 1948 szeptemberéig folytatta tevékenységét. A csehszlovák kormány 1954. április 8-án a reszlovakizációt érvénytelennek nyilvánította. A megtorló intézkedések jelentős mértékben kihatottak a Mátyusföld magyarságára is. A háború befejezésével fokozatosan sor került az államhatalmi szervek kiépítésére a Galántai járásban is, létrejöttek az ún. nemzeti bizottságok, amelyeknek 1945-1948 között feladatai közé tartozott többek között a felvidéki magyarság csehországi kitelepítése, deportálása és a csehszlovák-magyar lakosságcsere. A deportálások első szakasza a Galántai járást csak részben érintette. A járás egyes falvainak krónikái, vagy a történetüket feldolgozó kiadványok csak Nádszeget, Tallóst, Alsó- és Felsőszelit említik, ahonnan a háború után közmunkára vitték el a falu lakosságát. Nádszegen 1945. szeptember 19-én fegyveres összetűzésre került sor a nagymegyeri helyőrség három katonája és a békés lakosság között. A tallósi krónika szerint 1945 szeptemberében 30 férfit vittek Csehországba. Alsószeliből 1945 őszén 30 személyt vittek el, Felsőszeliből 1946 augusztusában 25 férfit vittek kényszermunkára. A deportálások második szakasza, 1946 októbere és 1947 februárja között már jóval nagyobb mértékben érintette a mátyusföldi magyarságot. A mai DélSzlovákia 393 településéről 43 546 személyt vittek csehországi kényszermunkára, a deportálások végrehajtására speciális katonai és rendőri parancsnokságokat szerveztek Galántán és Vágsellyén is. A Galántai járás a deportáltak rangsorában kiemelt helyen állt, innen a levéltári adatok alapján 3550 személyt vittek el, míg a Vágsellyei járásból 2774 személyt deportáltak. A Szlovákiából deportált gazdasági egységek 14,98%-át, és a személyek 14,52%-át a Galántai járás magyarsága tette ki. A kitelepítettek többsége a Podbořany-i járásba került

38


Vadkerty Katalin és további szerzők úttörő munkásságának köszönhetően tárgyilagos áttekintést kaphatunk erről a korszakról. A levéltári adatok szerint a hatóságok egy-egy falu körbezárásánál 200-300 tagú katonai és rendőri alakulatokat vetettek be. Például, Vezekény és Tallós esetében 1947. február 11-én a katonai és rendőri egységek zárták körül a két falut. A deportálásokra kijelölt személyeket a galántai vasútállomásra szállították, majd a vezekényieket innen indították útnak február 13-án, a tallósiakat pedig február 15-én. A szerelvények tehervagonokból álltak, és minden szerelvényhez egy vagy két személyvagont is kapcsoltak. Ezekben helyezték el a gyerekeket, betegeket, illetve a kismamákat. Ezekben a vagonokban a legtöbb esetben volt fűtés, de a szerelvények minden vagonját fűteni kellett volna, mert 1947-ben rendkívül hideg tél volt, és ilyen körülmények között indították őket Csehországba. Rendkívül kegyetlen állapotok voltak ezek, mert sokszor előfordult, hogy azokat a teherautókat, amelyek a deportáltakat a vasútállomásokra szállították, befújta a hó, és csak úgy tudták ezeket az embereket kiszabadítani, hogy a környező falvak férfi lakosságát a karhatalom kivezényelte a közutak megtisztítására. 1947. február 7-én és 8-án Vízkelet, Kosút és Hidaskürt falvakból zajlott a kitelepítés. A vízkeletieket szállító teherautók is elakadtak a hóban, és ezután rendőri segítséggel 120 férfit hajtottak ki a GalántaVízkelet közötti szakaszra, hogy kiszabadítsák az embereket, miközben Vezekény és Tallós községben is folyt a deportálás. A nádszegieket és a királyrévieket szállító teherautók 1947. február 19-én megrekedtek Királyrév és Alsószeli között a nagy hófúvásban, és csak február 20-án sikerült kiszabadítani a hó fogságából az embereket, akik majdnem halálra fagytak. A Galántáról és Vágsellyéről indított transzportok első állomása Břeclav volt, a cseh-szlovák határon. Itt a rendőrök minden vagont ellenőriztek, s a szállítás közben megfagyott emberek, főleg a kisgyermekek holttestét elszállították. A felvidéki magyarok Csehországba való telepítésével párhuzamosan Szlovákiában megvalósult a belső telepítés, kolonizáció, amikor a kitelepített magyarok helyébe szlovák telepesek érkeztek, főleg Közép-Szlovákiából. Ezen kívül, a magyarlakta járásokba ún. bizalmiakat küldtek, akiket a magyaroktól elkobzott vagyon kezelésével bíztak meg. A Galántai járás területén már 1946 novemberében megjelentek a közép-szlovákiai települések képviselői, hogy Vágkirályfán, Sókon és Szelőcén tanulmányozzák a letelepedés lehetőségeit. Az eredeti tervek szerint a Galántai járásba Miaváról és környékéről, a Vágsellyei járásba pedig Trencsénből és környékéről terveztek szlovák lakosságot betelepíteni. A Galántai járás 11 községébe 242 bizalmi érkezett, ebből 25 távozott. Ugyanez volt a helyzet a Vágsellyei járásban is, 7 község 204 bizalmit kapott, közülük 110 önként távozott. 1947 februárjában megszűntek a deportálások, és megkezdődött Csehszlovákia magyartalanításának következő változata, a lakosságcsere. Megszervezésében fontos szerepe volt a pozsonyi székhelyű Szlovák Telepítési Hivatalnak, amely megszervezte a neki alárendelt kisebb hivatali egységeket, a Körzeti Telepítési Hivatalt Galántán, Vágsellyén, Dunaszerdahelyen, stb. Feladatuk a lakosságcsere megszervezése Csehszlovákia és Magyarország között, a kitelepített lakosság vagyonának a kezelése, az országba betelepülők elhelyezése és birtokhoz juttatása. A lakosságcsere Szlovákiában, így a Galántai és a Vágsellyei járásban is két szakaszban történt. Az első szakaszban 1947. április 12. és 1948. június 12. között 68 407 személyt hurcoltak el erőszakosan, és 6000 magyar települt önként Magyarországra. A második szakasz 1948. szeptember 1. és 1948. december 20. között zajlott le. A Galántai járásból országosan is az első vonatszerelvény 1947. április 12-én indult a diószegi vasútállomásról Magyarországra, az utolsó pedig 1947. december 8-án a vágsellyei, negyedi és a farkasdi vasútállomásról. Ebben az időszakban a Galántai járás területéről 209 szerelvényben 9667 személyt telepítettek ki. Összegzésként elmondható, hogy a felvidéki magyarság deportálása, majd a lakosságcsere hozzájárult a Dél-Szlovákiávban élő magyarság jelentős etnikai meggyengítéséhez, és a korabeli csehszlovák politikai vezetők a reszlovakizációval folytatták ezt a politikát. Mátyusföldön, pontosabban a Galántai járásban 25 244 személy, a Vágsellyeiben pedig 11 490 személy nyújtotta be reszlovakizációs kérelmét. A reszlovakizáltak nagy része az 1950. évi népszámáláskor még szlováknak vallotta magát, de később többen visszatértek magyar nemzetiségükhöz. A mátyusföldi településeken lezajlott néhány meghatározó esemény 1914 és 1948 között Az első és a második világháború rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a Mátyusföld gazdasági, társadalmi fejlődését. Az első világháborúban a falvakban besorozták a katonaköteles férfiak nagy részét, akik hősiesen harcoltak a frontokon (Doberdónál, az Isonzó és a Piave folyók mentén). Közülük sokan


39

estek el a háborúban, özvegyeket, árvákat hagyva maguk után, vagy rokkantakká váltak. A lakosság a harcokban elesettek emlékét megőrizendő, szinte minden faluban I. világháborús emléket állított. A világháborút követő békeszerződések, politikai mozgalmak, földreformok, majd a gazdasági válság jelentősen megváltoztatta nemcsak a közéletet, de az emberek mindennapi életét is. A 20. század harmincas évei a fasizmus eszméinek hatását tükrözték. Az országhatárok módosulása, a háborúra való készülődés, a második világégés borzalmai, majd a háborút követően a magyar nemzetiségűeket ért megpróbáltatások mind-mind rendkívüli mértékben kihatottak a régió lakosságára. A továbbiakban ezeknek az eseményeknek lecsapódását mutatjuk be néhány település példáján keresztül. A peredi világháborús emlékmű

Felsőszeli Az I. világháború (1914-1918) harcterein 87-en vesztették életüket a községből. 1918 decemberére hazatértek a frontokról a túlélő katonák, és december 20-án a faluban zendülés tört ki. A falubeli szegények, hazatért hadifoglyok és katonák fellázadtak a helyi hatalom képviselői ellen, a lázongások pedig fosztogatásokhoz vezettek. Ezeket a zavargásokat a faluba bevonuló cseh katonaság fékezte meg, 1919. január 7-én. Az I. világháború után a falu Csehszlovákia része lett. Az I. bécsi döntés után a községet visszacsatolták Magyarországhoz, a katonai átadás 1938. november 10-én valósult meg. A falu lakosai számára a II.világháború rengeteg szenvedést hozott, sokan elestek a fronton. 1944 májusában Németországba hurcolták az itt élő zsidókat, a 43 családot Galántán bevagonírozták, innen vitték őket a haláltáborokba. A háború után a 193 deportált közül csak 26-an tértek vissza, a többiek elpusztultak. A visszatértek kivándoroltak Izraelbe, zsinagógájukat és iskolájukat később lebontották. 1944 őszén Magyarországon a németek támogatásával a magyar fasiszták vezetője, Szálasi Ferenc került hatalomra, aki elrendelte a hadkötelezettség kiterjesztését 14 éves kortól 60 éves korig. Így a lakosság nagyon fiatal rétegét is mozgósították. 1944 decemberében, majd 1945 januárjában Németországba hurcoltak 220-230 felsőszeli leventét. Közülük heten nem tértek vissza, ott vesztették életüket. A község teljes embervesztesége a háború alatt 282 személy volt. 1947 január 23-25-én az ostromzárral körülvett faluból összesen 1007 személyt deportáltak a csehországi Podbořanyba. A deportáltak helyére Rózsahegy környékéről, Lúčkyból érkeztek szlovákok. A községhez tartozó Körtvélyes majorba a Trencsén melletti Nová Lehotáról jöttek telepesek, akik itt új kolóniát hoztak létre. 1947. április 27-én megkezdődött a kitelepítés Magyarországra. Ennek során 309 családot, 1145 személyt telepítettek ki Magyarországra, többségüket Baranyába, kisebb részüket Tótkomlós és környékére vitték. Az áttelepítettek helyére Tótkomlós és környékéről jöttek magyarországi szlovákok, első csoportjuk 1947. május 10-én érkezett meg, a betelepülésük 1949 tavaszáig tartott. Ez alatt az időszak alatt 324 szlovák család érkezett, mely 950 személyt tett ki. A betelepülések következtében megváltozott a község nemzetiségi összetétele, a magyarság számára kedvezőtlenül. Nagymácséd A község az I. világháború után szintén a létrejövő Csehszlovák Köztársaság része lett. A térségből kivonuló magyar katonaság 1918. december 12-én Nagymácséd mellett megütközött a csehszlovák fegyveres alakulatok egységeivel. A falu csak 1919 januárjában adta meg magát a csehszlovák katonaságnak. Vága Miután a Magyar Tanácsköztársaság egységei 1919. június 3-án visszafoglalták Érsekújvárt, a faluban június 4-én a cseh csendőrség a tüntető tömegbe lőtt. A sortűznek három, más források szerint négy halálos áldozata volt. Az I. bécsi döntés után, 1938 novemberében Vága továbbra is Csehszlovákia része maradt. Magyarország és Csehszlovákia között tárgyalások folytak a határkiigazításról. Ennek eredményeként, 1939. március 14-én a Szlovákiához került Cseklész, Gány és Barakony ellenében Nagycétényt és Vágát Magyarországhoz csatolták.

A vágai világháborús emlékmű

40


Taksony Az első bécsi döntéssel, 1938 novemberében a Felvidék magyarlakta területeinek nagy részét visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar honvédség 1938. november 10-én vonult be a faluba. 1939-ben a Szentháromság téren elkészült az Országzászló emlékműve a magyar címerrel és a Szózat kezdő sorával. Az országzászlót a község a Pest megyei Taksonytól kapta ajándékba. Az ünnepi istentisztelet keretében felszentelték a Hősök szobrát, melyet 1928-ban a csehszlovák hatóságok nem engedélyeztek a talapzatra Országzászló-avatás Taksonyfalván felállítani. 1944. december 6-án az angolok a galántai kastély udvarán üzemelő tankjavítót akarták lebombázni. Miközben légicsatába kerültek a német vadászrepülőkkel, igyekeztek terhüktől megszabadulni. Több mint száz bomba és légi akna hullott a falura. A háborús eseménynek hét halálos áldozata lett. Többen a szilánkoktól sérültek meg, házak, gazdasági épületek mentek tönkre, állatok pusztultak el. Tallós A községből 1945 októberében kb. 50 embert vittek kényszermunkára a csehországi Benešovba. 1947 februárjában 199 személyt deportáltak Csehországba, és 1947 novemberében 201 személyt Magyarországra telepítettek át. Magyarországról, Tótkomlósról és környékéről 150 ember érkezett, Bytča vidékéről pedig 41 szlovákot telepítettek a faluba. Vágfarkasd A helyi zsidó lakosságot, 111 személyt, 1944 májusában hurcolták el, közülük később 46 személy tért vissza a németországi koncentrációs táborokból. A vágfarkasdi I. világháborús emlékmű

Néhány település adatai a világháborúk, a deportálások és a telepítések időszakából:

Politikai-hatalmi változások az első világháborútól a másodikig

Recommend Documents