PoLíSz 128. Kagylóval a tengert nyár. Aknay Tibor. PoLíSz NYÁR

Aknay Tibor

PoLíSz

Kagylóval a tengert Mostanában azon gondolkodom, miért is ír, fest, rajzol, énekel és táncol az ember. Miért ragad vésőt, rója teli a kottapapírt, metszi ki a valóságból a neki éppen tetsző szeletet, egy szóval: miért művész az, aki művész? Egyáltalán, mi haszna az egésznek? Miért csinálja az, aki csinálja? Mi köze ehhez a többinek: az olvasónak, a nézőnek, a hallgatónak? Mi mozdul meg bennem, aki létrehozom, és benned, aki olvasod, látod, vagy éppen hallgatod? Men�nyire változik a világ a művészet által, és hogyan befolyásolja a világ a művészetet? Egy verssor, egy kimerevült pillanat, egy hang, egy színházi este mennyit tesz hozzá a mindennapok egymásutánjához? Feltételezi-e egymást művészet és igazság, művészet és erkölcs? Létrejöhet-e művészet hazug, hamis céloktól ihletetten? Ha igen, hogyan viszonyuljunk hozzá? Ha a valóság önmagában igaz, hogyan lehet hamis az e valóság elemeiből összeállt mű? Ha csak az igaz megrendülést (katarzist) kiváltó dolgok tartoznak a művészet körébe, mi a helyzet azokkal, amelyek az éppen aktuális közízlést kívánják csak kiszolgálni? Mennyiben mágia, varázslat, ihlet, kegyelem dolga, ami születik és mennyiben az anyag, a biokémia, a neuronok, az izmok által „előállított” termék? Felelős vagyok-e a világért, számonkérhető vagyok-e a világ által? Tartozom-e írásaimmal, képeimmel a kisebb-nagyobb közösségnek, családnak, hazának, közeli és távoli őseimnek? Adok-e az enyémből vagy adósságot törlesztek? Művészet vagy mesterség, avagy művészet és mesterség? Tehetség és/vagy szorgalom szüli-e a sikert? Előbb vagyok-e magyar és csak azután művész, vagy éppen fordítva igaz a dolog? Egyetemleges vagy sajátos? Akkor vagyok-e egyetemes, ha mindenek előtt – itt és most vagyok az, aki vagyok? Ki tudom-e merni kagylóval a tengert, jobbá tudom-e tenni a világot?

A lap ára: 500 Ft

„A nap továbbadja a szót a másik napnak, az éj jelenti a hírt az éjnek. Nem beszéd ez, nem szó, hang nem hallható, a hír mégis terjed, szerte a világon, a szózat elhangzik a föld határáig.” (Zsolt 19,3–5)

GUTENBERG- ÉS E-GALAXIS: MUTÁCIÓ ÉS/VAGY FOLYTONOSSÁG? • CIVIL KURÁZSI – KULTURÁLT JÖVŐ 2009–2010. (KÖRKÉP ÉS ÁLLÁSFOGLALÁS) • Újra aktuális: angol költő szonettje a magyar nemzethez 1848ból • Aknay Tibor novellája az osztálytársról, aki besúgó lett • Lukáts János drámája Mátyás király haláláról • WASS ALBERT PARABOLÁI A KISEBBSÉGI SORS ÉVEIBŐL • Kaiser László Németh László magyar enciklopédiájáról • Basa Viktor: Olvassuk újra Toldalagi Pál verseit!

PoLíSz 128. – 2010 NYÁR

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig www.krater.hu

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja

2010 nyár

128. megjelenés

A PoLíSz a Szellem városa

A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA Juhász Gyula

Mátyás király Nézd Donatello márvány vésetét, A karvaly orrt, a dactól görbe ajkat, Mely gúnyt nyilazva sújt, bár csukva hallgat, Nézd a szemét, mely fényes és setét! Ez ő! Rőt múltunk ércizmú magyarja, Királyi holló, mely nyugatra tart, Mely fölgyújtja a bús magyar avart, Mely a jövendőt lángolón akarja!

Pusztára épül tündérpalotája, Plutárkot érti és Cézárt csodálja És elmereng olasz kéz remekén. De garaboncásként viskóba járva, Míg írt keres az árva pór bajára, Érezi, hogy mily magányos szegény! 1906

Lélekmetszetek 3 E számunk megjelenését az NCA Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma támogatta Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter • http://tp.krater.hu Fôszerkesztô-helyettes Kaiser László • [email protected] Szerkesztôségi titkár Szepessy Katalin • Telefon/fax/e-mail: 06/1/266-3153 • [email protected] Segédszerkesztô Hussein Evín • Telefon/e-mail: 06/26/325-321 • [email protected] Korrektor Borsody István Szerkesztôk Bay Ágota (próza) [email protected], Barcsa Dániel (történelem) [email protected], Bágyoni Szabó István (vers) [email protected], Lukáts János (esszé) [email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (mûfordítás) [email protected], Fômunkatársak Ferenczi László, Tóth Éva és V. Tóth László Szerkesztôségi cím 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – Kráter Könyvesház Lapunk megrendelhetô, 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön egy évre 45 euró Nyilvános szerkesztôségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (Budapest, V., Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu Tipográfiai tervezés, tördelés Berkes Dávid Nyomdai elôkészítés Eredeti Bt. Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja és az Osiris Kiadó Gondolat Könyvesházában, (1053 Bp., Károlyi M. u. 16.), valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik a Mondat Kft. gondozásában. Felelôs vezetô Nagy László

ISSN 0865-4182

Lélekmetszetek 2

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Gyimesi László: Meghívó, Kóstolgató (versek).................................................................................... 2 Civil kurázsi – Kulturált jövő Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010. – Összefoglaló . ............................................................ 4 A GUTENBERG- ÉS AZ E-GALAXIS ÚJ KIHÍVÁSAI . ...................................................... 7 A Gutenberg - és az e-galaxis új kihívásai – konferencia Pomázon (G. N.) ................................. 7 Újromantika az e-galaxis korában (V. K.) . ...................................................................................... 9 Turcsány Péter: Mutáció vagy folytonosság? – Vitaindító gondolatok .................................... 10 Fűzfa Balázs: „Mentés másként” – Az irodalomtanítás digitalizációja .................................... 12 Antal Zsuzsanna: Metszéspont ................................................................................................... 19 Varga Klára: Az utolsó dudás és a Velvet .................................................................................... 22 Szűts Zoltán: A világháló új jelenségei (tanulmány) ................................................................... 25 A Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum (KMEF) megalakulásáról és céljairól – Kolozsvári Nyilatkozat ............................................................ 34 Matyikó Sebestyén József: Rejtő Jenő emlékének, In memoriam Pilinszky János (versek) ............................................................................................ 37 WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXIV. RÉSZ Turcsány Péter: Novellák a felnőttkor nyitányán (Wass Albert a boldog szomorú ember II. című tervezett kötet részlete) ...................................... 38

VILÁGBESZÉD Bencze Mihály: Matthew Arnold és a magyarok . .......................................................................... 50 Matthew Arnold: Szonett a magyar nemzethez 1948, Kardos Pál fordítása ......................... 50

MERÍTETT SZAVAK Aknay Tibor: Osztálytársak (novella).................................................................................................. 51 Lukáts János: Holló helyett keselyűk (történelmi árnyjáték)............................................................. 62 Radnai István: Arctalan utódok, Domboldal füstben Esztergom felett (versek)............................ 73 Donkó László: növekvő idő, utcák, hetven éve taposom (versek)..................................................... 74 Adamik Zsolt: Kicsit sárga fénykép – az én falumban éssel kezdődnek a legszebb mondatok – (novella)........................................................................................................ 75 Kürti László: Árvák dala, Utolsó komp (versek)................................................................................. 79

TÁJOLÓ Kaiser László: Magyar enciklopédia – Németh László Alsóvárosi búcsú című regényének újrafelfedezése........................................................................... 80 Basa Viktor: A kortársak tévedése? – Elöljáró szavak Toldalagi Pál Hajnali versenyfutás című kötetének újraolvasásához....................................................................... 83 Kabdebó Lóránt: Az ifjúság maradéka – Bevezetés Pósa Zoltán szerzői estjén........................... 92 Madarász Imre: A József Attila-centenárium: mérleg kérdőjelekkel (kritika) ................................ 94 Bemutatjuk Pataki Tibor képzőművészt.............................................................................................. 96 (A borító belső oldalán Juhász Gyula: Mátyás király című költeménye, a hátoldalon pedig Aknay Tibor jegyzete olvasható. A borító első oldalán Turcsány Tormás: Digitális átalakítás című képe látható) E lapszámunkat Pataki Tibor képeivel illusztráltuk.

1

PoLíSz Gyimesi László

Meghívó Már megint üres papír Üres képernyő Megint a felkiáltójelek rejtett üzenete A láthatatlan jelenlevőké Már megint valami kötelesség Amit valaki rám mért Anélkül hogy egyezkedtünk volna Miről is Én már rég nem akarok verset írni Nem akarok prózát sem Legfeljebb meghívót Egy váratlan vacsorára Vagy levelet a szerelemről a rossz időről A repülőm késéséről Vagy arról miért nem készülök A kihagyhatatlan bemutatóra Ahol megismerhetem Mit is kit is Hát ez a baj az üres papírra verssorok feszülnek Tiltakozom mégis de hamar Kattogó betűkkel bekerülnek a Gépbe Piszkozatként ugye de már-már érvényesen Higgyétek el Nem jelentenek semmit Semmit sem jelentenek Jelentik a semmit Azaz A semmiről jelentenek Mint a titkosrendőrök Betlehemből A gyermekgyilkosság előtt Mégiscsak lenne valami Valami lappang az üres papír mögött A képernyővédő sivatagában Valami lappang homlokom fedezékében Torzszülött terrorista Győztes gladiátor Nem nem elkapart magzat a tündérilonáktól

2

A történelem faggatása

Már rég (az imént írtam) Nem akarom a verset A vers sem akar engem Hold ficánkol iszákomban Meg egy sikamlós csillag Vacsora lesz belőlük az ismeretlen házban Ahova máris invitállak Hozz paprikát sót És sok tüzet nekem

Kóstolgató A kimért perc már senkié, Elgurultak az órák. Tintafolt szív fölött az ingen, Csörögnek a túlsült metaforák. Nincs gödör, ha van is: másik, S az se jó már semmire. Abroncsolják a régi hordót, De új borunk nem fér bele.

Könyvtájak 103

3

PoLíSz Civil kurázsi – Kulturált jövő

Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010. A Kráter Műhely Egyesület 2009 őszétől 2010. májusáig lezajlott rendezvénysorozata a Kárpát-medencei magyar civil kezdeményezések fokozottabb együttműködését szolgálta. Az öt, filmvetítéssel egybekötött határon túli találkozón felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és bácskai-bánáti civil szervezetek képviselőivel folytatott kerekasztal-beszélgetést a KME delegációja. Turcsány Péter író, a KME elnöke a rendezvényeket bevezető előadásaiban a civil világ és az állam lehetséges új kapcsolatait vázolta fel. Minden esetben hangsúlyozta a szervezett formájú civil együttműködések, a közös fellépések és állásfoglalások jelentőségét. A felvidéki úton (érsekújvári és ipoly sági találkozó) a Kárpát-koszorú – Csángóföldtől Őrvidékig című, Csontos Jánossal közös kötetet jegyző Mihály Zoltán fotóművész is jelen volt. Diavetítéssel egybekötött előadását komoly beszélgetés követte. Emelte a hangulatot Elmer István a Lépcsők c. kötet szerzőjének felolvasással egybekötött előadása. A mindenkori keresztény értelmiség kálváriajárása példamutató lehet a felvidéki nemzetrész magyar kisebbsége számára is. Az ipolysági találkozón a résztvevők és a rendezők nagy örömére szolgált Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnöke problémafeltáró és közös civil cselekvésekre buzdító előadása. Példának hozta fel a komáromi székhelyű Szövetség a Közös Célokért (SZAKC) társulás tevékenységét, mely mára komoly közéleti és mozgósító erővel bír. Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke a magyar–magyar, magyar–szlovák, ill. a magyar és uniós kapcsolatok lehetőségeiről beszélt. A Kárpát-medencei civil körkép című film levetítése a résztvevők véleménye szerint – nemcsak itt, hanem a további fórumokon is – jelentős példával szolgál(t) a jövőben alakuló civil szervezetek számára is, és segíti a

Kárpát-medencei magyar nemzeti együttműködés programját. Rendezvénysorozatunk harmadik állomása alkalma szándékosan egy kárpátaljai kis magyar falu művelődési otthonába vezetett. Iskolások, fiatalok és turisztikai szakértők voltak a közönség soraiban. Az itteni összefogást jól tükrözi a helyi civil és a régiós turisztikai szervezetek együttműködése, melynek egyik motorja Szuhán András, Bene polgármestere. A régiós sajtó erőteljesen van jelen e többnemzetiségű táj civil közösségeinek hétköznapjaiban. A beszélgetés után a résztvevők kiemelték a civil szervezetek munkahelyteremtő és kultúramegtartó jelentőségét is. A negyedik út a patinás Kolozsváron, a Farkas utcai Református Kollégium dísztermébe vezetett. Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és Székely Árpád, a kollégium igazgatója fogadta az ide „tékozló fiúként” hazalátogató Kovács Attila Zoltánt, a Kráter főszerkesztőjét, és Turcsány Pétert, az ismert Wass Albert-kutatót. A filmvetítés kapcsán a szervezők megállapodtak abban, hogy október elején megismételt nagyszabású rendezvényre hívják össze az egyetemváros ifjúságát és civil szervezeteit. Külön öröm számunkra, hogy programunkkal szinte egy időben ülésezett és hozta meg határozatát a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum. Az alapító szervezetekhez a KME – mint aki másfél évtizede foglalkozik hasonló tevékenységekkel – örömmel csatlakozott.

4


Csak emlékeztetőül: 2007. szeptember 21-én több magyar civil szervezet tisztségviselőivel közösen a KME vezetése megállapodott a Kárpát-medencei Civil Együttműködési Lánc (KCEL) létrehozásában és működtetésében. Ezt a kezdeményezésünket sajnálatosan nem követte igazi megvalósulás; nem az aktivitás hiányzott, hanem a kellő pályázati feltételek biztosítása, melyek révén működtetni lehetett volna ezt a fórumot. A tervezett elektronikus portál kialakításáról természetesen a jövőben sem mondunk le. Zentai rendezvényünk társszervezője a „Ci-Fi” Civil Központ volt, mely Zsoldos Ferenc irányításával a tájegység legkiválóbb előadóit hívta meg fórumunkra: Dr. Hódi Sándor, a Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet igazgatója, Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Horváth László, a kishegyesi Dombos Fest főszervezője voltak az est vendégei. Ezen a beszélgetésen már előtérbe került az összegző zárókonferencia témája is. Az előadókat és az érdeklődő közönséget egyformán foglalkoztatta, vajon rombolja-e a személyiséget a névtelen kommentek világa, vagy éppen közösségteremtő hatásukat kellene-e kiemelni; mennyire veheti át az internet más adathordozók, hírközlők szerepét, milyen az internetes nyelv hatása az anyanyelvre, és milyen változást hozhat a műveltségben. Mindentudóvá lesz az internetező vagy elbutul? Hogyan segítheti az oktatást a világháló? Hajnal Jenő, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója hangsúlyozta a bácskai tanárgenerációk és fiatalok szép együttműködését és közös munkáját a délvidéki magyar folyóirat- és könyvkultúra elektronikus feldolgozása terén. Horváth László az épített kultúra további megmentését sürgette, a civil összefogás és civil lehetőségek megmutatásával.

Dr. Hódi Sándor nagyszabású előadásban, mintegy az e-galaxis kultúrájának „apostolaként” szólalt fel, mely különböző fordításportálok és -programok lehetőségével képes egyenrangúvá tenni magyar anyanyelvi kultúránkat a világ nagyobb lélekszámú nemzeteinek kultúráival. Gondként említette, hogy a kisebb települések sávszélesség-problémák miatt nehezen tudnak csatlakozni a világhálóra. Gruik Ibolya a zentai Magyar Szó munkatársa az e-galaxis oktatásban és tájékoztatásban betöltött szerepét nyomatékosította, hiszen nagy lehetőség, hogy a kultúrában is naprakész társai lehetünk a Kárpát-medencében többfelé szakítva, sőt egyes helyeken jelentős szórványban élő magyaroknak. Fórumsorozatunk Pomázon megrendezett zárókonferenciája kapta a legszélesebb körű nyilvánosságot, ezt kísérte a legnagyobb érdeklődés. A tanácskozás összefoglalóját és az elhangzott előadásokat külön írásokban tettük közzé. A Nemzeti Civil Alapprogram Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Integráció Kollégiuma által támogatott rendezvénysorozat betöltötte hivatását. Körútjaink és konferenciáink a civil szférában több, együtt megoldandó kérdésre hívták fel a figyelmet. Szerencsés volt az időpont választása is, mert a magyar Országgyűlés nemzetépítő és nemzetegyesítő szándéka párhuzamba került a civil világ fokozottabb közéleti jelenlétének és együttes fellépésének szándékával. A munka folytatódik: a PoLíSz-ban közzétett beszámolók és írások a jövőben is képesek az elindított folyamatot továbbgenerálni; erre a KME szervezőgárdája, honlapunk és társszervezeteink is készen állnak. A rendezvénysorozatról összesen 34 médiamegjelenés adott hírt, 35 különböző sajtóorgánumban. Ezek közül a legtöbb anyag az interneten látott napvilágot (29 db), ezt követte 2 televíziós, illetve 4 írott sajtóbeli megjelenés. Egy alkalommal a

5

PoLíSz Katolikus Rádió is beszámolt a rendezvényről, összegzéséről. Köszönettel tartozunk azoknak a civileknek és munkatársaknak, akik munkájukkal segítették a fórumsorozat megvalósulását:

Művelődés Egyesület (Kolozsvár) „Ci-Fi” Civil Központ (Szerbia) Pest Megyei Ifjúságért Egyesület (Pomáz) Hitünk szerint ma már nem kell „civil kurázsi” a civil együttműködéshez, de nemzetünk és társadalmunk gondjai egyként igénylik a civil leleményességet, az együttműködést, a közös kiállást – s ha kell, a közös kurázsit is.

Csemadok Érsekújvári Alapszervezete (Szlovákia) Honti Corvin Kör – Polgári Társulás (Szlovákia) Bene Alapítvány (Ukrajna) Diaszpóra Alapítvány (Kolozsvár)

Pomáz, 2010. május 31. (Kráter Press)

Holtág 2

6


A Gutenberg- és az e-galaxis új kihívásai

A Gutenberg- és az e-galaxis új kihívásai – konferencia Pomázon (A Civil kurázsi – Kulturált jövő 2009–2010. fórumsorozat záró rendezvénye) gondolkodásunk és szellemiségünk csupán a pénzéhes médiavilág hányadékának szemeteszacskójává válhat…) Ebben a korszakmutációban feldolgozhatók-e még a hagyományos irodalmi műfajaink és a 20. század új művészeti ágainak esztétikai értékei, illetve kultúra- és közösségteremtő formái? Újrahangolhatjuk-e létezésünk húrjaira a mindörökké egy Lét tapasztalatait?!” Dr. Fűzfa Balázs: „Minden egész eltörött (Ady), de minden részecske elérhető egy kattintással” – idézte fel előadása kezdetén a szerb származású irodalomtörtész, Milosevics Péter mondatát, majd azzal a kérdéssel folytatta, hogy vágyunk-e ezt a tudást strukturálni, összerendezni. Kétségtelen, hogy a kulturális átalakulás korát éljük. Minél többet át kell mentenünk az emberiség tudásából, a fiatalokat pedig „örömolvasás” révén az irodalom szeretete felé kell orientálni. Egy olyan korszakot élünk, ahol az irodalom gyenge pozícióban van, bár ezt látszólag nem így érzékeljük, hisz sok az író, költő. De az irodalom valódi hatása gyengülni látszik. A fiatalok érdeklődését igenis fel kel és fel lehet kelteni. A digitális irodalom itt toporog az ajtónkban! Abban a pillanatban, ha a papíralapú nyomtatással foglalkozók tőkéjüket a digitális technológiákba tudják konvertálni, azon nyomban lezajlik ez a folyamat. Ugyanígy zajlott ez le a fényképezés esetében is. Hidat szeretnék képezni, egy átjáró folyosót tankönyveimmel a lineáris tartalomszövés és a digitális online technika között. ” Antal Zsuzsanna: „A metszéspont mi vagyunk. Szeretném, ha mindenkihez eljutna ez a fontos üzenet. Nagyon fontos szemléletet változtatnunk. Az üdvös megoldás az, ha azt a nyelvezetet vesszük használatképp, ami az internetes

A Gutenberg- és az e-galaxis új kihívásai címmel konferenciát rendezett a Kráter Műhely Egyesület 2010. május 21-én, pénteken, a Teleki–Wattay-kastélyban Pomázon. A rendezvény fókuszában az elektronikus média robbanásszerű fejlődésének a tradicionális irodalmi értékekre, illetve az ifjúság olvasáskultúrájára gyakorolt hatása állt. Az előadók és a résztvevők egyetértettek abban, hogy az e-galaxis (az internethasználók naponként növekvő számával) nemcsak a kommunikácó, de a művészeti felhasználás, az önkifejezés számára is jelentős kihívást jelent. Kihívást még akkor is, ha esetleg ez a G-galaxis hagyományos értékrendjében és értékhierarchiáiban is változásokat jelent. Hangsúlyozták, hogy rajtunk múlik, mi az, amit az oktatás, a művészet felhasznál az elektronikus világ lehetőségeiből, és hogy ezt hogyan teszi. A bennünk élő humánum az, ami jövőt véd, értéket őriz, és új értéket teremt. A lehetőség számos dimenziója adott. Igényel-e újfajta gondolati struktúrát ennek kihasználása, és ha igen, hogyan lehet bevezetni, s mindez milyen hatással lesz a jövő nemzedékére, őriz-e majd magában a múltból, s építkezik-e belőle? A kérdésre minden előadó a saját ismeretei és invenciói segítségével kereste a megoldást és adott válaszokat. Turcsány Péter: „Erkölcsileg, antropológiailag nyitott-e még ez a korszak a MÚLT ÉRTÉKEI FELÉ? (Hogy van-e múlt, és az mennyiben hat gondolkodásunkra, vagy pedig csak a mi víziónkon át létező múltról beszélünk, ez jelen esetben inkább ismeretelméleti kérdés. A fő: élhetőek-e még öröklött és szokásbeli értékeink, vagy belvilágunk,

7

PoLíSz kultúra és a globalizáció nyelve is, természetesen a múlt jelrendszerét magába építve: amolyan metszéspontbeli új nyelv, kommunikáció kialakítása a cél. Mindennek az a veszélye, hogy manipuláljuk a közölt tartalmat. Egyszerre minden érzékszervünk működésben van ezzel a folyamattal. A szintézisben van a jövő. Mindehhez szemléletben és műfajilag is alkalmazkodnunk kell.” Varga Klára: „»Az először hallás« veszélyére hívnám fel elsősorban a figyelmet. Ilyen volt Pál István hagyományőrző népzenész bemutatása mostanában a médiában. Hihetetlenül gyors, kontrollálatlan információáramlás indulhat meg az interneten. Mindezek alkalmat adhatnak arra, hogy olyan hírek éljenek, melyeknek valóságtartalma megkérdőjelezhető. A mai internetes generáció olyan, hogy az azonnali válaszreakció lehetőségét igényli. Hatalmas csoportokat képes megmozgatni, illetve érdemi válaszokat kapunk egy interaktív közönségtől. A hallgatók egészséges immunrendszerről adtak tanúbizonyságot ezt a kérdéses ügyet illetően, ami arra enged következtetni, hogy a be-

fogadó, gondolkodó közönség, amely ezen a kommunikációs színtéren válaszreakcióra képes és igénye van rá. Az odaadásunkat is bele kell tennünk ebbe az új nyelvbe, a kultúra közvetítésébe.” Szűts Zoltán stílszerúen elektronikus módon kapcsolódott tanulmányával a témához. Írásában a G-kultúra és az e-galaxis rokon vonásait emelte ki, a kulturális folytathatóságot: ,,Az e-galaxis lényegét ma már a hálózatba kötött számítógép jelenti, és ezzel jelenik meg az első valódi many-to-many (tömeg a tömeghez) kommunikációs média. Ehhez fogható esemény csak a nyomdagép megjelenése volt, mely az első valódi one-to-many (egyén a tömeghez) kommunikációs média volt, és ezen a téren a hálózatba kötött számítógép megjelenéséig drasztikus változás nem történt. (…) Tény, hogy a nyomdagép nem találta fel a könyvet, csupán megváltoztatta, újraértelmezte. Ugyanígy, a világháló nem találta fel az írást, a képet, azonban a közeg ideális hordozójává vált.” (G. N.)

Könyvtájak 65

8


Újromantika az e-galaxis korában felé haladni. A költő a konferencián be is mutatta két számítógépes versét, melyeket a maga készítette tájfotó, illetve a fia által készített videó tett teljessé. Fűzfa Balázst, a Nyugat-magyarországi Egyetem tanárát, középiskolai irodalomtankönyvek szerzőjét az aggodalom inspirálta előbb az élményközpontú irodalomoktatás megteremtésére, később pedig arra, hogy olyan tankönyveket írjon, amelyek oldalai honlapokra hasonlítanak. Aggodalma az, hogy ha nem találjuk meg az irodalomoktatás hatékony módját, nagyon hamar eljöhet a nap, amikor az irodalom kikerül a fő tantárgyak közül, mondván, hogy nincs rá szükség. Szingapúrt hozta fel rémisztő példaként, ahol, bár magas az életszínvonal, irodalmat nem tanítanak az iskolákban. Tankönyvei rengeteg képet tartalmaznak, amelyek számos dimenzióból járják körbe a szöveggel egyenrangban az adott témát. Az irodalmi szövegek mellé gyakran más területről származó szöveg is kerül, vagy éppen utalás zenére, filmre, tévéműsorra, technikatörténeti érdekességre. A cél, hogy minél többféle impulzus érje a diákot, és minél inkább bevonódjon az irodalom világába. Mint mondta, jellemző eset, hogy olyan diák, aki hármasnál jobb fogalmazást sosem tudott írni, a technika által lehetővé tett komplex módon alkotott kompozíciójára „csillagos ötöst” kapott. Antal Zsuzsanna író, előadóművész Metszéspontok címmel tartott bemutatót készülő regényéből, amelyben a jó darabig folyamatosan olvasható szöveg többször is váratlanul dramatikus jelenetbe, kortárs zenébe, énekbe csap át. Mint mondta, a szöveg belső érzelmi és egyéb dimenzióváltásai indokolják a sajátos formát, amely az e-galaxis nélkül nem született volna meg, s nem lenne remény arra, hogy sok emberhez eljusson.

Pomázon, a Teleki–Wattay-kastélyban rendezett a hét végén konferenciát irodalomról, internetről, globalizációról, lokalitásról a Kráter Műhely Egyesület, feltéve a visszavisszatérő kérdést: véget ér-e a Gutenberggalaxis szerepköre, s átveszi-e helyét az e-galaxis, vagy a változás másféle természetű? Turcsány Péter költő, az egyesület elnöke vitaindítójában Maarten Doorman A romantikus rend című kötetére hivatkozva beszélt arról, hogy életünket ma a helyi és a globális fejlemények együtt határozzák meg. Turcsány korunk identitását, kiútkeresését illetően három évszámot köt össze: 1968-at mint egy sajátos újromantikus mozgalom kezdetét tekinti mérföldkőnek, amelyben ő maga is az előőrs szerepét játszotta fiatal aktivistaként. A hatvannyolcasok identitásukat, az állandó emberi értékeket keresve, mentve szembementek a II. világháború után keleten és nyugaton egyaránt jellemző eltömegesedéssel. A későbbi évtizedekben pedig a technokraták, kánonikus posztmodernek ellensúlyozására megkezdődtek a tradíciókeresések, ifjúsági etnokulturális folyamatok, amelyek Turcsány szerint a ’68-as hullámhoz hasonlóan a személyiség és a közösség megújítását kívánó romantikus életstratégiának köszönhetik eredményességüket. A ma emberét az foglalkoztatja, milyen lesz a jövő: győz-e, túlsúlyba kerül-e az újromantika személyiség- és társadalomképe, a nemzetek egyedi értékrendje vagy a tömegkultúrába fulladt, egydimenziós ember lesz a jövő jellegzetes figurája. Az e-galaxis maga mögött hagyja-e a Gutenberg-galaxist és vele a fogalmi gondolkodást, a linearitást? Kérdés az is, hogy az új korszak nyitott-e még a múlt értékei, erkölcsisége, műformái, szokásai, szellemisége felé. Turcsány úgy látja, a korszak alkalmazkodást, új formák, új nyelvezet megtanulását követeli meg azoktól, akik a múlt értékeit átmentve kívánnak a jelenben lenni és a jövő

(V. K. Magyar Nemzet Online)

9

PoLíSz Turcsány Péter

Mutáció vagy folytonosság? – Vitaindító gondolatok – „A mai világban helyi és globális fejlemények együttesen határozzák meg az életet, és – habár ez állandó vita tárgya – függetlenül attól, hogy ezeknek a fejleményeknek az előtörténete egyáltalán megérthető, megfogható-e, a gyakorlatban folyamatos orientális szerepet játszanak. ” Maarten Doorman* különleges értékrendje, netán a tömegkultúra- és a kommunikációhajhász egysíkúság, az egydimenzionalitás korszakává válik-e a jövő emberének élettapasztalatává? A Gutenberg-galaxis valóban bevégezte-e már a maga feladatát, hatalmas, könyvtárakká duzzadt „gömböccé” válva, porosodó aktáival, cd-adaptációival együtt? Ugyanakkor a tévéés film- és e-galaxis, elsősorban vizuális felerősödésének köszönhetően, előbb negyedik hatalmi ággá, majd – az újabb hozzáférési lehetőségeket tekintve – egy demokratizálódó közösségi kábítószerré degradálódott. A sajtó- és telekommunikáció perverz és egymásra utalt násztáncát ma már – a divat- és reklámvilág naponta erősödő diktatúrájának tetőpontján – mindnyájan megtapasztalhatjuk. A valós és a virtuális világban egyként. Élményeink valóságát már az új és új eszközökkel túlhatalmat élvező e-áradás, e-vízözönkor fenyegeti. A még létező kisközösségek, civil közösségek már-már megállíthatatlan kommunikációfertőzésnek vannak kitéve, ha nem képesek felismerni a saját élményszerű és közösségi válaszaikat mind az életben, mind éppen ebben az egyre hatalmasabb e-galaxisban. Erkölcsileg, antropológiailag nyitott-e még ez a korszak a MÚLT ÉRTÉKEI FELÉ? (Hogy van-e múlt, és az mennyiben hat gondolkodásunkra, vagy pedig csak a mi

1968 – 1990 – 2010. és tovább. Egy identitásában elbizonytalanodott korszak hatalmas kiútkeresése. Mindennek máig részesei voltunk, sőt vagyunk, és holnap, holnapután is részesei leszünk. (Pars pro toto.) Irodalmi, esztétikai, szociális, antropológiai, kommunikációs vonatkozásban hol visszahúzódni látszóan, rejtetten, olykor akár eltiltottan, hol pedig látványosan is reflektorfénybe helyezve, ma már inkább úgy mondhatjuk, képernyő- és internet közelbe jutva: 1968 óta egy speciális, netán újromantikus mozgalomnak lettünk aktivistái, megújítói, avagy a távolabbi jövőre vonatkoztatva: előőrsei. Minden esetben már a II. világháború befejezésétől elkezdődő általános átértékelődésnek lehetünk, illetve vagyunk a részesei. Mentalitásbeli átértékelődésnek. Az általános és tömegemberi értékrend 1968-as arculcsapása sem volt puszta lázadás, sőt a mai posztmodernek és a mai technokraták (technomániások) térnyerését egyensúlyozó tradíciókeresések és etnokulturális megújulási folyamatok is – feltevésem szerint – a személyiség és a közösség megújítását kívánó romantikus életstratégiának köszönhetik eredményességüket. Retro értelemben is foglalkoztatja a ma emberét, a közelmúlt kutatóit és az új meg új generációkat a jövőnknek is irányt szabó kérdés: a romantika személyiség- és társadalomképe, nemzetekben megnyilvánuló

* Maarten Doorman: A romantikus rend. Typotex, Budapest, 2006.

10


víziónkon át létező múltról beszélünk, ez jelen esetben inkább ismeretelméleti kérdés. A fő: élhetőek-e még öröklött és szokásbeli értékeink, vagy belvilágunk, gondolkodásunk és szellemiségünk csupán a pénzéhes médiavilág hányadékának szemeteszacskójává válhat…) Ebben a korszakmutációban feldolgozhatók-e még a hagyományos irodalmi műfajaink és a 20. század új művészeti ágainak esztétikai értékei, illetve kultúra- és közösségteremtő formái? Újrahangolhatjuk-e létezésünk húrjaira a mindörökké egy Lét tapasztalatait?! (Érthető lesz-e még a jövőben ez a közel háromezer éves ázsiai-európai kultúránkra történt utalás? Egyáltalában, érthető-e ma is még?) Művészeti ágak, irodalmi műfajok, közösségi és közművelődési szokásrendszerek, normák megújulása vagy elkorcsosulása elé néz-e a küszöbön álló és az utóbbi időben már ki is „gömböcösödő”, világhálóba gabalyodott e-galaktikánk? Az e-galaxis eszköztárának folyamatos technikai megújítása mindennapjaink része, talán már túlzottan is. A térhódítás megállíthatatlan, de az általunk még emberinek (és nemzetinek) tartott kultúrák és hagyományrendszerek

állóképesek tudnak-e maradni? Értékeinket megbecsülve és mégis egy újszerű alkalmazkodási készséget is elsajátítva. A kérdés megválaszolása nemcsak az általában vett kultúránk gordiuszi csomójának átvágását jelentheti, hanem hétköznapi személyes és pszichikai életünk neuralgikus pontjának feloldását is. Kinek-kinek személyes stratégiát és közösségi válaszkészséget kell kialakítani magánéletében, családjában, nemzetlétében azért, hogy az e-galaktika ne nyelhesse el emberi glóbuszunk értékeit. A technika kényszerfejlődésének álarcában egy alapvetően romantikus kérdéskör vár megválaszolásra: mi alakítjuk-e – humán értékeinkkel és valós emberi kapcsolataink minőségi megújításával – a jövőnket, vagy pedig egy kommunikációs és informatikai erőszak, stratégia, mondhatnánk, hogy e-stratégia áldozatai leszünk-e? Irodalmárok, népművelők, sajtósok, filozófusok és felelős politikusok, bloggerek, chatelők, és kamaszkorban újra és újra újra-éhes fiatalság: az elektronikus hullámsír virtuális tetszhalála vár-e rátok, vagy pedig egy megújult emberi valóság szárazföldjének partjára vezérel-e megfontolt tudásotok? Hajózni pedig kell!

Könyvtájak 60

11

PoLíSz Fűzfa Balázs

„Mentés másként” Az irodalomtanítás digitalizációja Az előadó mintegy évtizede foglalkozik a digitalizációnak az irodalomra és az irodalomtanításra gyakorolt hatásaival. Az Életünk című folyóiratban, illetve a Könyv és Nevelésben erről megjelent sorozata a 2000-es évek első felében komoly vitát váltott ki a szakemberek körében. 2005-ben könyvet írt Ottlik Géza Iskola a határon című regényének hipertextuális értelmezési lehetőségeiről, 2008-tól pedig az e szellemben összeállított középiskolai tankönyvsorozata lát napvilágot. Előadásában arról szól, hogy a jövő irodalomtanítása nem nélkülözheti az új, digitális műfajokat – sms, blog, chat, twitter stb. –, elsősorban azonban arról beszél, hogy radikális szemléletváltásra van szükség a magyartanításban. Ennek lényege pedig a szöveg teremtődésének és fogalmának új értelmezése, továbbá annak tudomásulvétele, hogy a jövőben az irodalomtanítás célja nem holt (irodalomtörténeti) tudásanyag közvetítése lesz, hanem az irodalomnak mint lehetséges (ön)megismerő módnak a megmutatása a diákság számára – hogy a ma és a jövő fiataljai könnyebben eligazodjanak és otthonosabban mozogjanak a világban. Az alábbiakban az előadás szerkesztett szövege olvasható. *** Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ebben az új korszakban, amelyről beszélünk, elsősorban az idősebb generációknak kell alkalmazkodniuk, idomulniuk a fiatalokhoz, mi több, tanulni tőlük, igen, elsősorban tanulnunk kell azoktól, akik azt a nyelvet, amely számunkra még idegennek tűnik – tudniillik a digitalizáció nyelvét –, anyanyelvként beszélik. Azt hiszem, meg kell fordítanunk az oktatás szokásos (t)rendjét, vagyis hogy a tanár kiáll, dirigál, ehelyett az oktatásban is mellérendelő viszonyokra van szükség. Nem is csak arra, hogy a tanár elsősorban moderátor legyen, s hogy diákok és pedagógusok együtt induljanak a tudáshoz és az önmegismeréshez vezető úton, hanem az oktatónak mintegy nyitott lélekkel kell a diák felé fordulni, és elfogadni nemcsak azt, hogy tanulhat ő is a diáktól, hanem általában azt, hogy a diák lelkéhez és lelkesedéséhez egy ilyen „visszavezető” út adhat „hozzáférés”-t. Egyszerűbben szólva, hogyha én megtanulom, hogy mi az a twitter és hogyan lehet sms-ben írni verset, akkor lehet, hogy ő el fogja olvasni a Háború és békét, vagy utánanéz az Idegen szavak szótárában, hogy mit jelent az, hogy „Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel”. A kultúrához vezető utak ugyanis nagyon sokfélék, és így az irodalomhoz vezető utak is nagyon sokfélék. Ez az új korszak, amelyben élünk, ezen utak és „utazási lehetőségek” egész tárházát nyújtja mindannyiunk számára, csak az a kérdés, hogy e lehetőségekkel miképpen gazdálkodunk, hogyan leszünk képesek sáfárkodni. Van-e igényünk arra, és ha van, akkor milyen minőségű igényünk abban a korszakban, amelyben „minden Egész eltörött, de valamen�nyi darab elérhető egy gombnyomás segítségével” – Milosevits Péter Ady-parafrázisát idézem –, azt a rengeteg tudást, azt a rengeteg ismeretet, amelyet az internet biztosít számunkra, valamiképpen – mert ez a kérdés – szeretnénk-e, szándékozunk-e strukturálni, összerendezni bizonyos kategóriák mentén, műveltségtartalmak, tantárgyak, oktatási tartalmak szintjén, hogy

12


az emberiség felhalmozott tudását valamiféle okos és hasznos elrendezettségben adjuk át a következő nemzedékeknek. Mert az irodalomtanítás sem más, mint a civilizáció és a kultúra egy szeletének bizonyos elvek, értékek szerinti rendezettségben való átadása. Ám míg korábban azt hittük, hogy a gyereknek el kell mondani, hogy ez az eposz, majd ő megtanulja, én meg visszakérdezem, és milyen jó, hogy nyolcvanéves korában is tudni fogja, álmából fölkeltve, hogy mi az eposz. Ma azonban a tudáshoz való eljutás útjai egészen mások – már nem azt kell megtanítani, hogy mi az eposz, hanem azt, hogy hogyan kell megtanulni, mi is az eposz, meg mi az a teljesen más dolog, amely tartozzon akár az irodalomhoz, tartozzon akár más műveltségterülethez, de az életünk, szellemi környezetünk része. Vagyis mindenekelőtt a tudáshoz való eljutás útjait kell megtanítani, azt, hogy ezeket a lehetőségeket, ezeket az utakat, horizontokat miképpen kell kinyitni, és hogyha sikerül őket kinyitni, akkor azt hiszem, hogy az a fajta zártság, amely a magyar oktatási rendszert idáig jellemezte, az a fajta nyomasztó zártság lesz kinyitható. S hogyha leszünk elég bátrak az elkövetkező években, évtizedekben, hogy a tudás és a kultúra átadását bizonyos értelemben újratervezzük, olyan értelemben, hogy az új struktúrákat mindenekelőtt a szabadság lehetőségei mentén, azok kiteljesítése mentén gondoljuk újra, akkor tettünk valamit az irodalom és az irodalomtanítás érdekében. Gordon György János kollégánk írja egyik tanulmányában, hogy van olyan ország a világban, ahol nincsen irodalomtanítás. Engem mindig ez a szörnyű vízió kényszerít cselekvésre. Mert ebből az látszik, kissé ironikusan szólva, hogy irodalomtanítás nélkül is lehet élni, netán lehet boldogan is élni, mert olyan ország(ok)ban nem tanítanak irodalmat, ahol viszonylag magas életszínvonalon élnek az emberek (Szingapúr az ő példája). Csak nehogy valakinek az eszébe jusson idehaza a hatalom szféráiban, hogy a kettő együtt járhat, és az irodalom megszüntetésével egyenes arányban nő az életszínvonal… Ezt persze csak viccből mondom. Ugyanakkor természetesen tudjuk, hogy az a fajta tudás- és képességhalmaz, amelyet az irodalom által elsajátíthatunk, a világban való létezés minimumszintjét tekintve teljesen fölösleges dolog. Karinthy Frigyes óta világos, hogy az irodalom nem más, mint iroda-lom, csak éppen az a kérdés, hogy ezt a „lomság”-ot vagy „lomszerűség”-et bizonyos hatalmi pozíciók, bizonyos kommunikációs pozíciók, bizonyos oktatásügyi döntések hogyan determinálják az éppen aktuális létezésben. Van, amikor ez a „lom” rettentő fontos tud lenni: 1840-es évek, 1848/49, Arany János kora, Nyugat-korszak és még sorolhatnám… A Nyugat például a maga nyolcszáz példányával az egész kultúrtörténeti korszak névadójává vált. Más korszakokban ez a lom nagyon gyenge pozícióba tud kerülni, s attól tartok, hogy most egy ilyesfajta korszakot élünk, amikor is az irodalom gyengülő helyzetben van. Látszatra nagyon sok például a folyóirat – az egy főre eső folyóiratok és az egy főre eső költők tekintetében Magyarország vezető helyet foglal el a világban régóta, mégis úgy tűnik, hogy az irodalom helyzete egészében és általában az oktatásból való kiszorulás, az oktatásban való egyre erőteljesebb marginalizálódás révén gyengülni látszik. A magyartanárok pozíciója egy adott tantestületen belül hasonlóképpen gyengül, a magyar érettségi tantárgypozíciója szintén. Az a kérdés, hogy ebben a helyzetben, amikor nagyon sok minden veszni látszik, amikor kétségtelenül a kulturális átalakulás korát éljük, s már egyáltalán nem az átalakulás ténye a kérdés, hanem az, hogy a régi kor kultúrájából minél kisebb veszteséggel minél többet mentsünk át a következő kor kultúrájába. György Péter gondolataira és írásaira utalok, amikor ezt a gondolatot idézem tőle, és ismétlem, nem az átalakulás ma már a kérdés, hanem az, hogy minél többet tudjunk átmenteni, hogy minél inkább bizonyosak lehessünk abban, hogy a gyerek egyszer majd elolvassa a Toldit, a Háború és békét s a többi remekművet, mert hogy olyasfajta olvasási készségeket tudunk kialakítani benne

13

PoLíSz a jelenben, amely a jövőben majd nem a kötelező, hanem az örömolvasás felé viszi, amelyben nem a vizsgajelleg, hanem az irodalom szeretete a meghatározó. Nos, ilyen gondolatok foglalkoztattak engem az elmúlt 10-15-20-25 évben, amióta középiskolában, főiskolán, egyetemen tanítok irodalmat, illetve irodalomtörténetet. Az 1990-es évek elején különböző pályázatokkal és programokkal indult el az élményközpontú irodalomtanítási program. Többféle diákcsoporttal foglalkoztam, míg az amatőr színjátszástól kezdve az Ottlik-kutatáson keresztül a 2000-es évek tájékán kollégáimmal együtt eljutottunk egy irodalomtankönyv-kutatásig. Mindezekkel nagyjából megalapozódott az a nézetrendszer, amelyet leginkább a Nyugaton nem ismeretlen élményközpontú pedagógiákhoz lehetett kapcsolni. Alapja volt tehát ennek a középiskolás korosztály, a tanítás, a színház, de volt például egy Kosztolányi-kutatócsoportunk is a diákokkal… – ezt nagyon szerettük, mert a Hajnali részegséget elemeztük egy féléven keresztül. Hajnali ötkor, később hatkor tartottuk az órákat, és a diákok igenis bejöttek reggel ötkor és hatkor órára, vagyis ha őket érdekli az a dolog, fontos nekik az, amit csinálnak, akkor még az is elképzelhető, hogy – főiskolások! – önként hajnalban járnak órára… A 2000-es évek elején kezdtem el komolyabban foglalkozni a digitalizációval, és 2002–2003ban jelentek meg az első, e témába vágó dolgozataim. Az Életünkben volt egy sorozatom – „A másik irodalom” címmel –, melyben olyasmiket írtam, hogy a digitális irodalom itt toporog az ajtóban… De – ezt önkritikusan kell megállapítanom – azóta sem nyitotta ki az ajtót. Jómagam akkor még azt gondoltam, hogy a „nagy digitális fordulat” kb. 2006–2008-ra, de mára mindenképpen lezajlik, tehát ma már nem lesz olyan diák Magyarországon, aki könyvvel a kezében menne iskolába és nem laptoppal… De meg fogják látni, most már tényleg csak két év van hátra! Abban a pillanatban ugyanis, amint a tankönyvkiadók és mindazok, akik a papír alapú kiadással foglalkoznak, a tőkéjüket konvertálni tudják az online oktatási tartalmak előállításába vagy kialakításába, akkor ez a folyamat igen rövid idő alatt lezajlik majd; nem felgyorsul, hanem szó szerint pillanatok alatt lezajlik. (Ahogyan ez például a fényképészet történetében megtörtént: másodpercek alatt áttértek a digitális technológiára azért, mert ott sokkal gyorsabban tudott mozdulni a tőke az egyik tevékenységrégióból a másikba. – Ez most ugyan nem a konferencia fő tárgya, bár erről is szól egy jelentős szépirodalmi korpusz, hogy mást ne, csak éppenséggel Balzacot említsem, az ő nagy nyomdászattörténeti, tőkekoncentrációs áttekintését az Elveszett illúziókból. Tehát talán nem is olyan periférikus az, amit mondok...) Amikor kutatásunk során megnéztük a magyarországi irodalomkönyveket, kiderült, hogy 90%-ban irodalomtörténet, illetve költők és írók életrajza van bennük, vagyis olyan elrettentő távlatot mutatnak a diákoknak, amely csakis unalmat, szürkeséget és ismétlődő tartalmakat társít az irodalom fogalmához mindenféle öröm helyett. Akkor megállapítottuk kollégáimmal, s írtunk is erről egy könyvet (Irodalomtankönyv ma, Bp., Pont, 2002), hogy ezt valahogy másképp kellene csinálni. Ezután következtek az említett, a „másik irodalom”-ról szóló tanulmányok, majd 2005-től kezdve a Krónika Nova Kiadó kérésére elkezdtem érettségire felkészítő segédkönyveket, majd tankönyveket írni. A 11–12-es már megjelent, a 10-es pedig egy-két hónapon belül napvilágot lát (visszafelé írom a sorozatot). Abban reménykedem, hogy ez a sorozat egyfajta „átmeneti termék” a szövegkultúra és a képkultúra, a Gutenberg-galaxis és ez e-galaxis között, tehát valamifajta közlekedési folyosó, csatorna, lehetőség, mert még nem online, de olyasféle, hasonlítani igyekszik arra. Már nem lineárisan szövi a tartalmat, és hozza létre az irodalomról való tudást. S nemcsak irodalmi leképeződést tart az irodalom részének, tehát nemcsak irodalmi művekről, hanem zenéről, filmről, képzőművészeti alkotásokról, sőt a természet esztétikumáról és hasonlókról is bőven

14


van szó ezekben a könyvekben. Nem gondolom, hogy ezek a tankönyvek Magyarországon pillanatok alatt elterjednek, és pár év múlva minden iskolában ezekből fognak tanítani. De érdekességképpen engedjék meg, hogy elmeséljem: az elmúlt másfél–két évben (2008 nyarán jelent meg a 12-es kötet) elég sok helyen jártam az országban és a határainkon túl is – és itt most „a határainkon túl”-on van a hangsúly, főleg Erdélyről –, ahol, úgy tűnik, érdekes módon egy ilyesfajta tankönyvre erőteljesebb, szellemileg mozgékonyabb igény mutatkozik. Nem véletlen, hogy ott már évekkel ezelőtt szakítottak az irodalomtörténeti elvű és központosított tantervű irodalomtanítással. Van továbbá egy Láng Gusztáv tanár úrtól vett alapelvem (aki szombathelyi korszaka előtt kolozsvári egyetem tanára volt), és az ő szelleme mintegy meghatározza ma is ez erdélyi irodalomtanítást. Szerinte – ő is írt középiskolai tankönyveket – csak „megtanulhatatlan tankönyv”-eket érdemes írni. Nos, én alapvetően megtanulhatatlan tankönyveket szerettem volna és szeretnék írni, hogy a mai diákokat ebben a nagy-nagy kultúraváltásban, nyelvhasználatváltásban, életmódváltásban, szemlélet- és filozófiaváltásban valamilyen módon eligazodni segítse az irodalom(könyv) a darabokra hulló, immár csakis általuk összerendezhető és újrarendezhető világban. „Mentés másként” címszóval illetem azt, amire most szükség van, ami most következik. A kifejezés azt jelenti, hogy új utakon kell elindulnunk az irodalom(tanítás) felé. Kányádi Sándort idézem, azért is, mert megkérdőjelezhetetlen tekintély mindannyiunk számára, s ha a 81 éves Kányádi Sándor azt mondja, hogy „az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető”, akkor eláll a lélegzete a diáknak és tanárnak egyaránt. Hogyha Kányádi Sándor ezt komolyan tudja venni és komolyan gondolja, akkor végre már illendő volna nekünk is elgondolkodnunk, és tanulnunk a diákjainktól… De vannak jó példák is. Az elmúlt tanév egyik legfontosabb tapasztalata számomra, hogy mesterszakos, 30-40-50 éves tanárok, tehát akik már rég a pályán vannak, azt írják nekem A digitális irodalom műfajai alcímű órán, melyet sikerült bevezetni egy-két éve – amikor erről még nem nagyon volt szó Magyarországon az irodalomtanár-képzésben –, hogy „Tanár úr, nagyon hálás vagyok, köszönöm, én még azt sem tudtam tegnapelőtt, hogy mi az a ppt, és most küldöm életem első dolgozatát Power Pointban” – vagy valamilyen más digitális formátumban, minimum pdf-ben. Tavaly az volt a feladatuk, hogy tankönyvoldalpárt készítsenek, és igazán meg voltam döbbenve, hogy mennyi tudás, mennyi öröm volt a munkáikban – tehát ha a tanár is olyan feladatot kap, amely érdekli és motiválja, akkor igazi gyönyörűségek jönnek létre. Példaképpen pedig egy olyan „iwiw-vers”-et szeretnék bemutatni, amelyet a diákok nagyon kedvelnek. A 11-es könyvben szerepel Jenei Gyula Kereső című költeménye. Azt szeretném a Jenei-verssel illusztrálni, hogy milyen az, amikor egy szöveg nem úgy beszél az internetről vagy valamilyen internetes műfajról, hogy elmondja, hogy az ilyen jó meg olyan jó, hanem ő maga lesz olyan, „mintha”. Mert akkor lesz valami remekművé, esztétikai értelemben jó, szép alkotássá, amikor a világról valamilyen hiteles mondandója van, abban a pillanatban, amikor elkezd úgy működni, mint a dolog, amelyről beszél. Tehát ha saját tárgya működésmódjának a lényegét hordozza, akkor érezzük, hogy fejbevág bennünket. Ebben a versben ezt érezhetjük például az olyan, igen erős, két szakasz közötti áthajlások kapcsán, mint a kép-ernyőről, a napfény stb. stb. stb., ugyanis az adott poétikai jelenség, az enjambement, az iwiw-nek az „együtt is vagyunk és nem is vagyunk együtt” érzését hordozza magában. Vagyis a vers a struktúrája és szövege, grammatikája magában rejti mondandójának a lényegét. Mellesleg ha az iwiw emblémáját vagy bármilyen erős vizuális effektet a 10–15 éves diákok meglátnak, akkor ők nem a szöveget nézik, ezt sose felejtsük el, hanem az emblémát, az ikont. Ezért is fontos, hogy ma egy irodalomtankönyvben sok kép legyen, mert ők fordítva gondol-

15

PoLíSz kodnak már, mint mi. Először is nem a részből jutnak el az egész felé, tehát nem analogikus, nem deduktív a gondolkodásuk, hanem visszafelé irányul, tehát az egészlegesség felől bontják fel a világot, és csak ha az egész érdekes, akkor kezdi el érdekelni őket a rész. Tehát akkor jutnak el egy metaforához vagy bármilyen részértékhez, ha először a látott kép egésze vonzó a számukra. Csak akkor lesznek hajlandók elolvasni a szöveget, és a szövegnek a részeivel már csak akkor foglalkoznak. Következésképp a mai diákot – hogy tovább foglalkozzon vele – egyetlen kattintással kell meggyőzni arról, hogy amit lát, az érvényesen és hitelesen beszél a világról. Mert nincs két kattintásnyi felesleges ideje senkinek, már nekünk sincs. Amikor azt mondjuk, hogy minden részecske elérhető egy kattintással, akkor tényleg és nagyon hangsúlyosan erről van szó, hogy egy kattintásra jöjjön az érdekesség, a motiváltság. A mai pedagógia ezen az egyetlen kattintáson múlik, és nem lehet összefűzni még kettőt sem, vagy nagyon ritkán – csak akkor, ha a motiváció rendben van, akkor jutnak el diákjaink a második, harmadik kattintásig. Ilyen például a Babi néni strandra megy című népmese-remix A kőleves című magyar népmeséből mixelve. A mai diákság jelentős részének gondolkodása ilyen; rettenetesen szeretik az efféle remix típusú, újraalkotott, újrakevert (lehet, hogy a diszkók világából indult el a műfaj?) tudást és élménytartalmakat. Megnézik például A kőleves című népmesét, melyre még emlékeznek is gyerekkorukból, majd leveszik a hangját, és rögtönöznek rá egy új hangot. Egy teljesen abszurd szöveg hangzik el a közismert képsor alatt olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyeket a mai diákok használnak. Nem csoda, hogy ezek aztán a Babi néni-film elkészülte óta kultuszszavakká, kultuszszintagmákká váltak. Innen jön például a „Cső, Babi néni, cső!” kifejezés, amellyel a gyerekek nap mint nap köszönnek az utcán… Ennek a remixnek már nyolcszázezer fölött van a letöltése a You Tube-on, ami azt jelenti, hogy talán minden magyar iskolás látta az alsó tagozatosoktól a felsőoktatásba járókig… Különösen örülök neki, hogy két egyetemista tanítványomat fel tudtam biztatni arra, hogy készítsen hasonlót „szorgalmi házi feladat”-ként, s ők megcsinálták A kis gömböcnek a remixét, egészében saját, kreatív szöveggel (már ez is megnézhető a You Tube-on). Jómagam is akkor döbbentem meg igazán egy hasonló esetben, amikor szembesültem azzal, hogy az egyik hallgatómat évekig tanítottam, s egyetlen szemináriumi dolgozatot nem tudott volna megírni hármasnál jobbra, viszont végül készített egy olyan kisfilmet, amelyre két ötöst kell adni. Vagyis joggal mondhatjuk el, hogy korlátok közé szorítjuk a gyerekeket középiskolában, s az irodalomtanítás során is különböző klisékbe erőltetjük a tevékenységüket, s nem engedjük őket másfelé és másképpen gondolkodni. Ezt is át kéne alakítanunk, s például egy ilyesfajta kreatív szöveg- és mozgóképalkotásnak a lehetőségét is biztosítani lehetne az iskolában úgy, hogy arra „rendes” jegyet is kaphassanak. Ám a Babi néni strandra megy szövege attól igazán érdekes a mi számunkra, hogy ugyanolyan, mint a posztmodern magyar költészet! Mert amikor Parti Nagy Lajos azt írja, hogy „hazám, hazám, te Mol, te Shell”, akkor ez poétikai értelemben hasonló nyelvi jelenség. Vagy amikor ekként fogalmaz: „mégiscsak egy nagy, ismeretlen / urna vendége voltam”. Tehát például a csonkolást, az arra való reflexiót, hogy a hiány miként idézi föl bennünk a Bánk bánnak vagy valamely más ismert szövegnek a jellegzetességeit, tartalmát, a gyerekek képesek megcsinálni zsigerből. Készségszinten bánnak úgy szövegekkel, ahogy mi sohasem, mert a mi szövegképzetünk arisztotelészi, az „eleje, közepe, vége” hármasság szent alapelvén nyugszik. A mai diákság szövegképzete azonban teljesen más, és mi pedig a régit akarjuk rájuk erőltetni („bevezetés–tárgyalás–befejezés” stb.). Nem számít ma még az oktatásban értékesnek más típusú szöveg, csak az, amelyiknek van eleje, közepe és vége. Hogy a szöveg belsejében mondjuk milyen mozgások mennek végbe, az már nem is érdekes. Azt például alig magyarázzuk meg az iskolában, hogy Arany János a saját

16


grammatikai hibáiból hogyan hoz létre poétikai értékeket, poétikai funkciókat. Például a Tengeri-hántásban azt írja, hogy „Puha lábán nem teve kárt a talló”, ami természetesen úgy lenne helyes, hogy „puha lábában”. Ez egy nyelv belsejében történő morfematikus változás, vonzattévesztésen alapuló grammatikai metafora. – Babits mondta, hogy Arany „[n]em magyarul írt, hanem aranyul”. (Babits egyébként a másik, aki a grammatikai hibát poétikai funkcióval látja el.) Nézetem szerint Arany, Babits és a mai gyerekek a nyelv „roncsolás”-át, a nyelv megváltoztatását hasonlóképpen tudják alkotó tartalomként beépíteni munkáikba, s készségszinten képesek részévé tenni tudásuknak és kreatív műveiknek. S így végül is eljutottunk a vitaindító kérdésekhez… A tudáshalmozás megszokott módja kétségtelenül a hipertextuálisan rendezett lexikon. Önmagában mint találmány, a lexikon éppen attól érdekes, hogy hipertextusokat tartalmaz. A pdf pedig a legbiztosabban küldhető formátum. S ne feledjük azt sem, hogy 2009 karácsonya volt az első, amikor – Amerikában – több elektronikus könyv fogyott, mint nyomtatott papírkönyv. Ezt érdemes történelmi dátumként megjegyezni (ugyanúgy, mint mondjuk a nyomdagép feltalálásának a dátumát). Valójában Gutenberg ugyebár nem is a nyomtatást találta fel, hanem – pontosabban szólva, egyben a Wikipédia szerint – „a mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatás”-t, tehát kereshetővé tette a nyomtatott formát. A könyv lényege ugyanis nem a nyomtatás, hanem az, hogy oda-vissza lehet keresni benne bizonyos tartalmakat, és valójában az, amit most csinálunk a digitalizációval, nem más, mint ennek a kereshetőséglehetőségnek a sokszorosára való felgyorsítása. De lépjünk tovább a „mentés másként”-gondolat kapcsán! A Szondi két apródjára minden jelenlévő emlékszik. Úgy szoktuk tanítani, hogy a hazafiság, a hazaszeretet balladája, melyben a török követ nem tudja meggyőzni az apródokat, hogy Alit dicsőítsék stb. stb., párhuzamos szerkesztés jellemzi, s talán még Petőfi is megjelenik benne a végén. Ez egy szigorúan leíró jellegű, meglehetősen pontos, klasszikus műértelmezési „algoritmus”. Hogy kell azonban másként menteni a Szondi két apródját? Csak arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy gondolja tovább a szöveget. Tehát, hogy a Szondi elsősorban az önmegőrzésről szól, arról, hogy az identitásától megfosztott én miképpen tárulkozik fel a másik számára, a világ számára, és hogyan menti meg önmagát, a másikat, a világot. Hogy mit jelent a hallgatással való közlés, milyen lehetőségei vannak a megértésnek, mit jelenthet az a mondat, hogy „a nézőpont- és idősíkváltásokkal kifejezett viszonylagosság poétikáját alkotja meg Arany”. Engem az utóbbi időben például ez érdekelt legjobban: amikor a 14. versszakban arról van szó, hogy teljesen összekeveredik minden eddigi szólam, és már nem is tudjuk elkülöníteni, hogy a török követ saját magát idézi, Alit idézi vagy Szondit, aki azt mondta, hogy… Tehát egy olyan bonyolult sűrítettségű narratív szöveghalmozás teremtődik meg, amelyet már-már nem tudunk visszabontani. Egy annyira sűrű gombolyag, amelyet nem lehet kigombolyítani, és ettől jön létre az emberben az az érzés, hogy itt valami egészen új minőség születik meg a magyar költészetben, a nyelv egy olyan különös elrendezettsége, amelyre addig még nem volt példa. De nemcsak a kifejezésmód egyediségével, hanem a vers tematizációjával is radikális újító Arany. „Lány-arcotok a nap meg nem süti nála; / Sátrában alusztok, a széltül is ó…” – mondja a szöveg, melyből nyilvánvaló, hogy a versben megjelenik a homoszexuális fenyegetettség is, tudniillik, hogy Ali a kiszolgáltatottjaivá, prostituáltjaivá szeretné tenni a két fiút. Ez a végső kérdés, hogy még a nemi identitásuktól, nemcsak a hazától, nemcsak az életüktől, hanem a nemi identitásuktól is meg akarják fosztani őket – akik éppen most válnak felnőtté és férfivá: egy nagy-nagy döntés meghozatalával, hogy nem adják el magukat, hanem életük árán is megírják, eldalolják Szondi példázatos történetét.

17

PoLíSz Ezért a Szondi mindenekelőtt ars poetica. A költő és az ember vállalásáról és hitvallásáról szól, arról, hogy bizonyos helyzetekben tud-e, mer-e igazán önmaga lenni, aki nem hátrál meg, aki az életét is feláldozza, ha szükséges stb. stb. De nagyon izgalmas itt az a kérdés is – további példaképpen –, hogy a Kapcsos könyv nyitó pozíciójában található Szondit a modern Arany-költészet emblémájaként is olvashatjuk; mint például Adytól a „Google és Magoogle fia vagyok én”-t… „Másként mentett Szondi” Kő Pál szarkofágja is Drégelypalánkon. Ennek figuráiban a művész pontosan képes megmutatni, hogy az egyes szám és a többes szám hogyan játszik egybe a magyar nyelvben (furcsa módon a két apródnak három lába van összesen, pontosabban nem tudjuk megmondani, hány lábuk van, illetve azt is látjuk, hogy egy lantjuk van… vagyis még azt sem tudjuk pontosan megmondani, ha hétköznapi logikával közeledünk a vershez, hogy egyáltalán hány lantról beszél a költő a versben…). A két ember eggyéválásának különleges módozata, költői, nyelvi bravúrja jelenik meg a versben (és a szoborban), amely párját ritkítja a magyar költészetben. Az a lényeg azonban, hogy ezt szavakkal meg tudja mutatni, elmondhatóvá teszi a költő, tudniillik azt, hogy ők ketten vannak és mégis egyek. A nyelvi jelek belső struktúrájában rejti el azt a tudást, tapasztalatot, hogy gondolhatjuk ketten akár ugyanazt is a világról, vagyis hogy az emberi létezés lehetséges nemcsak a gyűlölet, a nézeteltérések mentén, hanem az azonosságok mentén is. És ebből születik meg az a döntés a vers elbeszélt szituációjában, hogy mielőtt még felnőttünk volna, van annyi erőnk, hogy meghaljunk a hazánkért. A nyelv egy olyanfajta újraértelmezésének juthatunk a birtokába Arany segítségével, mely azt bizonyítja, hogy a mai diáknyelv jobban hasonlít a költői nyelvre, mint az, amelyet mi – az idősebb generációk – használunk. Az egy-két éves gyerek, akinek számára még nincsenek nyelvi korlátok, olyan gyönyörűeket mond, amikor elkezd beszélni, amilyeneket a költők sem tudnak írni. Tehát az „olvasás másként” azt jelenti, hogy örömolvasásra van szükség, gyorsolvasásra, nyitott olvasásra, s hogy épületeket és képeket is olvasni kell – mint mondja Gadamer –, hogy dinamikus olvasással az egész világot kell olvasnunk… stb., mert az olvasás nem más, mint világ- és egymásértés. Legalábbis ezeknek az esélyét adja a kezünkbe, ezért oly fontos az emberiség számára. Végül egy példát is szeretnék mondani arra, hogyan lehet másként olvasni, értékeket másként menteni. 2008. márciusában rendeztünk egy negyvennyolc órás felolvasást annak emlékére, hogy Széchenyi István Szombathelyen érettségizett 200 éve. Megdöbbentett bennünket, hogy a hangos, közösségi olvasás milyen hatással lehet az emberre. Elmentünk Döblingbe, ott ült a buszon negyvennyolc egyetemista – 18 óra 48 perckor kezdtük természetesen… –, és negyvennyolc órán keresztül folyamatosan olvastunk hangosan – felváltva, 2–3 percnyi részleteket, főleg reformkori magyar szövegekből. Sopronban és Kőszegen aludtunk, így érkeztünk Szombathelyre, ahol a városi ünnepség részei voltunk, végül pedig Széchenyi emléktáblájánál fejeztük be azzal, hogy felolvastuk a negyvennyolc tanár, kolléga és diák nevét, akik részt vettek ebben a gyönyörűségben. Katartikus élmény volt, szakmailag is rádöbbentett arra, hogy ez is egy úgymond „menekülési útvonal”, mert a kreatív íráson, a drámapedagógián keresztül a hangos közösségi olvasásig sok-sok menekülési útvonal lehetséges – ma még legalábbis – az irodalommal foglalkozók számára. Pomáz és Szombathely, 2010. május 21.–június 1.

18


Antal Zsuzsanna

Metszéspont legyen a kérdés, hogy nyitottak vagyunk-e a múlt értékei iránt, hanem emeljük ki a célt, azt hogy új formában tálalva, hogyan tudjuk elfogadhatóvá tenni a múlt értékeit a jövő megmentése érdekében a jelen pillanataiban. Egy olyan világban élünk, amely manipulációra épül, s a globális elit – nevezzük így – mindent megtesz azért, hogy ezek, s a hasonló termek üresen maradjanak. S amíg ezekben az üres termekben gondolkozunk, azokat a nyelvezeti eszközöket, jelképrendszereket használjuk, amelyeket csak mi értünk, vagy az a jóval kisebb réteg, aki mondjuk érti a szimbólumoknak azokat a régi rendszereit, addig nem jó úton haladunk. Az üdvös megoldás, hogy ha azt a nyelvezetet vesszük használatképp, eszközként, de nem célul – amely jelképrendszer egyben az értékek áramlásának gátló tényezője is –, s nem a régit akarjuk erővel visszakényszeríteni egy, a régit a régi formában befogadni nem tudó korszakra, hanem ráhangolódva az új nyelvezetre, magát a tömegkultúra nyelvét, szimbolikáját használva és felhasználva sugalljuk az értékeket, mutatunk utat. Hogyan is történhet mindez? Épp az e-galaxis túlkapásai miatt, azáltal, hogy rengeteg információ jut el hozzánk – bármennyire is igyekszenek egyes tartalmakat eltávolítani a világhálóról –, az ajtók és ablakok egyre gyorsabban nyílnak, egyre több fény áramlik a sötétség helyére. Ne feledjük, hogy ez a korszak – a sötétnek nevezett középkorral szemben – hiába néz, nem lát, hiába él, nem hall, s már alig mond valamit egy templom tájolása, a festmények, a szimbólumok, a szobrok, s mindenféle jelképek rejtve maradnak a kor embere előtt. Ez az új analfabetizmus: az egyiptomi hihetetlen gazdagsággal bíró jelképrendszer, vagy a már említett középkori

Nem egyszerű megszólalni a két előadás után, viszont azt gondolom, hogy ha ilyen tanárok állnak majd minden katedra mellett, nagyon sok minden meg fog változni. Adja az Ég, hogy ez a változás minél hamarabb bekövetkezzen! Én személy szerint is nagyon köszönöm ezt az előadást, mert számomra rendkívül sokat jelentett. Ami miatt itt állok Önök előtt, annak két oka van. Viszont mielőtt megmagyaráznám, engedjék meg, hogy alaphangként felolvassak egy szakaszt az egyik legfontosabb könyvből: „A nap továbbítja a szót a másik napnak, az éj jeleníti a hírt az éjnek, nem beszéd ez, nem szó, hang, nem hallható, a hit mégis terjed a világon, a szózat elhangzik a föld határáig.” Zsoltárok könyvéből való részlet. S hogy miért is metszéspont? A metszéspont az múlt és jövő közt a jelen, s ebben mi, magunk vagyunk, s mint a metszéspont maga, a választás lehetőségét, a továbbhaladás irányában való döntés kikényszerítését rejti még akkor is, ha mi nem látjuk. A zsoltár azt mondja: a szózat elhangzik a föld határáig; s akkor, amikor itt gyülekeztünk és elég szerény számban gyűltünk össze, arra gondoltam, hogy miért nem hangzik el a szó a másik utcáig. Miért nem hangzik el picit tovább, mint ahogyan mi egyébként szeretnénk, hogy elhangozzék. Be kell menni az égő házba ahhoz, hogy bárkit is kimentsünk! Gyönyörű érzés volt hallgatnom Fűzfa Balázs docens előadását, hiszen egy hétéves gyereket nevelve még jobban látom, hogy csak úgy tudok megszólítani valakit, ha az ő nyelvén, az ő házában szólok. Ám mindez szemléletváltást feltételez. S a vitaindítóban felvetődött a kérdés, vajon hat-e ránk a múlt? A múlt, minden értékével és hibájával együtt belénk van kódolva, ezért most ne az

19

PoLíSz ménye, amelyben a zene, a szöveg, a metszéspontból újraértelmezett idősíkok a mai kor nyelvére is lefordítódnak. Így a könyvben szereplő dalszövegek – melyek szerves részét képezik a regénynek – klippekké, az internetes világban könnyen elérhető tartalmakká válnak (egy anyag készült el eddig ebben a formában, a többi előkészítés alatt áll). Mert előtérbe kell hogy kerüljön az a szemléletváltás, hogy a hagyományos irodalmi, írott kultúrának másként kell leképeznie önmagát, s másképp kell saját lehetőségeit értelmeznie a facebook, az iwiw, a You Tube korában. S a metszéspont épp most látszik legjobban: hiszen, ha a hagyományos írott kultúrát a mai kor jelképrendszerét használva tálaljuk, akkor eléri közönségét, s ezáltal továbbhozható egy olyan felületre is, amelyre önmagától nem talált volna el. Ma már az emberek jó részének kevés az, ha csak lát, ha csak hall, tapasztal, egyszerre kell minden érzékszer vét bombázni. Első regényemet követően (amely most van kiadás alatt) most egy olyan új műfajú színházi programon dolgozom, amely mindezeknek a színházi nyelvre való lefordításából születik. S mivel – az elnevezésnél maradva – a „globális elit” elszámolta magát, lebecsülte az irányítottakat, s a beszámíthatatlanná, harcképtelenné tett manipuláltak kiestek a valódi gondolatokat, s ezáltal cselekvést generálók sorából, így végeredményben az arány – a mi oldalunk javára – folyamatosan javul. S erre már csak egy, s talán mindennél szebb hasonlatot tudnák hozni a legvitatottabb, s legtöbb rejtélyt magában hordó személyiség, Krisztus szavai nyomán: a Gondviselés úgy őrzi meg kincseit, s a hiteles információt, hogy ezer másik közé rejti. S induljunk, mert itt van a felfedezés, a lelki régészkedés ideje, amikor a félelemkeltés korában megtanulunk nem attól félni, hogy kihal a magyar nép (hiszen többen vagyunk a Kárpát-medencében, mint valaha), sem attól, hogy ha a vírusra nem kapunk oltást,

audiovizuális kultúra helyét egy silány képi és audiovizuálisnak nevezett műkultúra foglalta el. S mi ad mégis reményt egy ilyen helyzetben? Ahogy említettem, épp az e-galaxis saját kígyófarka fordul teremtője ellen, s túlkapásaival önmagát győzi le. Egy képletes példa: a századelőn készült fotó, s még évtizedeken át minden fénykép azt mutatta, amit valóban tartalmazott. S ma? A hazugsághálóban vergődő ember már nem hiheti el – és itt a reménysugár: már nem is hiszi el –, amit lát, s egyre kevésbé hiszi el, amit hall. Tehát ez nem korszakmutáció, hanem a tetőponton túlhaladva már a cilinder karimáján felkapaszkodva egyre többen akarnak mást is látni, mást hallani, mint amit a globális elit akar, hogy lássunk. Nem idealizmus ma már bíznom abban, hogy azáltal, hogy valaki elköteleződik úgymond a rossz utak mentén, kiesik a játszmából, elveszíti meghatározó szerepét a valódi gondolatokat és tetteket létrehozók közt. S bár számában még nyilván jóval kisebb arányban, mégis, a kiesők mellett egyre többen látják meg a megfelelő útvonalakat. A photoshoppal, H1N1-vírussal manipulált világban már a fiatalok sem hisznek el semmit, ezáltal kikényszerítődik valami más: az önálló gondolkodás. Ami megint nem az emberi agyakat a médián és az e-galaxison át irányító elitnek kedvez, hiszen, ha önállóan gondolkodik valaki, akkor kutat, ha kutat, akkor előbb-utóbb talál valamit. Nem biztos, hogy jót talál, de ha ilyen tanítási elméletek be tudnak férkőzni az oktatásba, s ha valóban életképesen ott lesznek a diákoknak a táskájában vagy a laptopjában a hasonló kötetek, akkor a folyamat még gyorsabb lesz. Ami miatt Turcsány Péter elnök úr megkért engem, hogy pár szóban én is szóljak Önökhöz, az az, hogy előzetes elmélkedés nélkül a gyakorlatba ültettem át azt, amelyről az előttem szóló docens úr beszélt. Míra szoknyája című montázs(szerű)-regényem egy új, intermediális, posztmodern képződ-

20


meghalunk, s még csak attól sem, hogy az e-galaxis mindent elnyel (épp az emeli ki a lényeget is), hanem a ránk kényszerített polaritásokat levetkőzve önálló gondolatokra képes, szerető emberi lényként kimentjük először magunkat, aztán másokat az égő házból. S ha szólhatok pár szót civil munkámról, a füredi Vaszary-villáról, az ismét csak az imént mondottakat támasztja alá. Mi jut eszébe egy általánosságokban gondolkodó embernek a múzeumról? Dohos, poros szagú vitrinek, s egy hely, ahol egy idő után a kijárat nyilat fürkészem a falakon… Persze a látogatók öt százaléka nem így gondolkodik, de nekünk nem ezt az öt százalékot kell megszólítani. A fennmaradó kilencvenöt százalékot kell megmenteni, s mint a part-

ról világító torony, utat mutatni. Ahogy az előző előadás nagyszerűen kifejezte: „mentés másként”. Jó érzés azokat a gyerekeket látni, s az ő valódi érdeklődésüket, akik nem a tettetett érdeklődéssel állnak egyegy kiállítóteremben, hanem valóban eléri őket az üzenet. S az interaktivitást ez esetben az enteriőr jellegű kiállítás segíti, míg a Vaszary-villában minden más, a programok, a művészetek találkozása. Ismét egy metszéspont. Mert valóban. Az egykor összekapcsolódó művészeti ágak, az összművészet itt újra összetartozik, ám ez megint a szemléletváltást feltételezi. Alkalmazkodnunk kell. Mert az ember, bármennyire is akarják, még ma sem csak egy személyi szám, hanem személyiség, akinek nem jogok és határozatok, hanem remény kell.

Betűvetés 105

21

PoLíSz Varga Klára

Az utolsó dudás és a Velvet társa, Dsupin Pál nem követeli, hogy igazítsák helyre a cikk hazugságait. Ugyanis Nógrádban nem ismerik a csujjogatást, azt sem mondják arrafelé, hogy „bévarrni”. Az írásművet olvasták a TV2-ből többen is, s annak hazugságai alapján fellépés ígéretével becsalták a Megasztár egyik elődöntőjébe Pista bácsit, aki egyébként a Magyar Kultúra lovagja, Madách Imre- és Artisjus díjas, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének megbecsült mestere. A „príma” terv az volt, hogy az azóta helyreigazított cikk alapján ,,szexuális” énekeket énekeltetnek Pista bácsival, majd a róla készült anyagot oda lehet tenni a ,,Bikicsunáj” mellé, hogy primitív és tájékozatlan emberek hetekig nevetgéljenek, élcelődjenek rajta. A terv azonban megbukott. Amikor a zsűri egyik tagja, Friderikusz Sándor megkérdezte Pista bácsit, énekelne-e effélét, az idős mester megmondta, hogy ő nem tud olyan éneket, és a tanítványait is tiltja az ilyesmiktől, és őt a szülei nem úgy nevelték, ahogy manapság sokakat, hanem úgy, hogy tiszteljék egymást idősek, fiatalok, majd kijött a teremből. A felvétel után a népzenészek levelekkel, telefonhívásokkal bombázták a csatornát. Végül sikerült elérniük, hogy a felvett anyagból csak az került adásba, amikor Pista bácsinak nem engedik, hogy összeszerelje a dudáját, nem engedik, hogy furulyázzon, huszárnótáját a felénél leállítják. Az erőfeszítések ellenére a felháborodáshoz nekem az is elég volt, amit május 8-án este láttam a Megasztárban. A népzenészek sem hagyták ennyiben a történteket, körbejáratták e-maileken a teljes történetet; hozzám hétfő estére jutott el a zeneművészeti egyetem népzene tanszék vezetőjének és másoknak a levele.

Sokszor panaszkodunk arra, mi, kultúraközvetítők, hogy a magaskultúra, a hagyomány értékeit nehéz eljuttatni a szélesebb közönséghez. Úgy gondolom, hogy nagyon sokszor az értékes kultúra háttérbe szorulásában mi magunk is ludasak vagyunk, mert nem keressük meg az összes lehetőséget, amelyen keresztül megismertethetjük, befogadhatóvá tehetjük a különféle tartalmakat. Hiányzik a nyitottság, a jó értelemben vett alkalmazkodás képessége, a mozgékonyság. Az sem nyilvánvaló sok botcsinálta kulturális piáros számára, hogy rengeteg energia, figyelem, utánkövetés kell ahhoz, hogy jelentős minőségi-mennyiségi ugrást érjünk el a közvetítés, megismertetés, egy-egy műfaj vagy produkció megszerettetése terén. A következőkben egy egyedi esetet mesélek majd el, egy hír, egy médiatartalom vándorlásának a történetét. Egy tévécsatorna negatív szándékából, a hagyomány negatív bemutatásából indulva, az előjeleket átfordítva, az internet lehetőségeinek bevonásával sikerült megismertetni sok ezer emberrel egy olyan nevet a népzene világából, amelyet érdemes mindenkinek ismerni. Sikerült a népzene iránt korábban nem érdeklődő embereket ráébreszteni arra, hogy bár nincsenek átfogó ismereteik erről a területről, a népi kultúra, a magyar népzene identitásuk meghatározó, érzékeny része volt mindig is, csak eddig nem tudatosult bennük. Az alaptörténet ez: A Bors című újságban március harmincadikán koholt cikk jelent meg a 91 esztendős Pál István bácsiról. A hír szerint a nógrádi palóc dudás erotikus CD-t akar kiadni. A cikkben székely csujjogatókat idéz a szerző: bizonyos G. V., aki ezek alapján akkor is lebukott volna a népzenészek előtt, ha István bácsi zenész-

22


beérkezett komenteket olvasni lehessen. Persze megtehették volna a Megasztár fórumára kattintók, hogy regisztrálnak, és akkor olvashatnak, kommentelhetnek, de minden bizonnyal homályos bizalmatlanságot éreztek a csatornával szemben, így inkább visszapattantak. Magukban tartották még egy ideig a kommentelhetnéket. Amikor azonban a Velveten a cikkel megnyílt az új lehetőség, átáramlott oda egy jelentős csoport, amely még nem tudta kiönteni máshol a dühét és a gondolatait. A Velveten kommentelők még az első estén megígérték, hogy a Facebookon a TV2-t bojkottáló csoportot hoznak létre. Létre is jött a csoport, amely számlált már 986 tagot is, most 900 fő körül tartanak. (A politikai és a leghalványabban is rasszistagyanús kommenteket folyamatosan és öntevékenyen kimoderálják, talán ez az egyik oka a számbeli hullámzásnak.) Nagyon fontosnak tartom, hogy egy kulturális értékeken alapuló csoportnak legyen immunrendszere, vagyis szükség esetén képes legyen akár egyszerre is azt mondani: nem. Én mégsem a bojkottot tartom a csoport legértékesebb vívmányának, hanem azt, hogy nagyon sokan néhány mondatban megfogalmazzák az üzenőfalon, mit jelent számukra Pál István bácsi, illetve sokan házi és egyéb videófelvételeket raktak fel, amelyeken Pista bácsi dudál, mesél, énekel. Látunk egy csoportképet is rengeteg különféle korú dudásról. A fotón a csoport középpontjában áll Pista bácsi, pont ott, ahol egy magas rendű szellemiséget, tradicionális, archaikus értékeket képviselő ember helye van. Pista bácsi ezt a helyet személyével, munkájával, tanításával, erkölcsiségével, egész életével kiérdemelte. Ma már, amikor nincsenek falusi közösségek, nagyon nehéz azt megérteni, hogy valaha minden falunak, minden közösségnek volt, kellett, hogy legyen egy Pista bácsija (vagy egy Páhi Emma nénije vagy egy Máté Imréje). Az ilyen közösség sokkal többre volt képes, és sokkal többet el is tudott viselni, mint a magára maradó, magára

Addigra a Megasztár fórumában és Karikásostor című blogján Szőke Péter népzenész már kipakolta a teljes történetet, a Chekpoint Charlie blogra is hamar felkerült az eset története. Engem mégis arra kért Pista bácsi egyik tanítványa, zenésztársa, Juhász Zoltán, hogy szőrmentén írjak a történtekről, nehogy valami kárt okozzak Pista bácsinak, aki nem is tudja pontosan, mit írt alá abban a szerződésben, amelyet a TV2-nél az orra alá dugtak. Szerdán (május 12.) jelent meg a Magyar Nemzetben Abcúg, Tv2! címmel a jegyzetem, mely néhány óra alatt felkerült a Folkrádió honlapjára, s késő délután már az Index Velvet rovatában meglepően hosszan, részletgazdagon jelent meg Pista bácsi esete képekkel, videókkal illusztrálva, sőt Pista bácsit megszólaltatva. Nagyon ritka az, hogy a Velveten egyáltalán egy nem kifejezetten tömegkulturális anyag megjelenik egy nem a tömegkultúrához sorolható előadóról, odavetett pletyka helyett becsülettel felsorolják az előadó díjait, címeit, igyekeznek megfogalmazni, érzékeltetni tényleges jelentőségét a magyar kultúrában. Nem is tudom, minek köszönhettük ezt. Azt viszont meg tudom tippelni, miként történhetett, hogy a Velveten ritkának nem mondható gyáva, ócska, színvonaltalan kommentek helyett száznál több olyan hozzászólás érkezett, amelyekben két-három figura kivételével mindenki ugyanazon a véleményen volt: felháborító, amit egy 91 éves emberrel, illetve a magyar népi kultúrával tett a csatorna és a zsűri. Az egyik ok az lehetett, hogy egy hos�szú, igényes cikket nem mindenki olvas végig az interneten, tehát az írás választóvízként működött, így azok kommenteltek, akik már egy gyorstalpalót megkaptak Pista bácsiból. Másrészt, miután a Megasztár fórumában valaki megemlítette, hogy aznap jelent meg a jegyzetem a Nemzetben, és érdemes elolvasni, valószínűleg záporozni kezdtek a nem túl pozitív tartalmú üzenetek a fórumba, ahol ezek után a regisztráció kötelezővé tételével akadályozták meg még azt is, hogy az addig

23

PoLíSz már azt írta, hogy a TV2 tulajdonképpen jó szolgálatot tett a népi kultúrának és Pál István bácsinak, sőt a kereskedelmi csatorna ezzel felzárkózott Ry Cooder és Wim Wenders mellé, akik Kubában idős népzenészeket fedeztek fel az egész világ számára. A csúsztatás nyilvánvaló, amiképpen az is, hogy az eredeti negatív szándék átfordítása nem valósulhatott volna meg, ha nincs Magyarországon egy nagyon erős, öntudatos, bátor és cseppet sem rest népzenész-néprajzos réteg, amely az első perctől kiállt mestere mellett, zárta a sorokat, ahol kellett, és nyitott, ahol kellett, és még egy jó hét után is képes arra, hogy napirenden tartsa Pál István alakját. A TV2 és az Index Velvet, Facebook szerepe így az lett, hogy Pál István bácsi mellett a népzenész-társadalom arcát is megmutatta olyanoknak, akikhez eddig nem jutottak el a fenti értékek. Most már az a feladat, hogy tovább üssük a vasat, szoktassunk rá minél több embert a tradicionális népzenére, és arra, hogy el tudja képzelni, hogy nincsen egyedül, ha értéket képvisel; vannak társai valahol, meg is tudja találni őket, akkor is, ha feláll a gép mellől. Azért sincs egyébként vége a történteknek, mert kiderült, hogy egy arany pávadíjas népdalkör majdnem ugyanúgy járt a TV2vel, mint István bácsi. A különbség annyi, hogy ők valóban jelentkeztek a versenyre, mivel a kiírásban idén a népzene mint kategória szerepelt. Nem gondolták, hogy csak nevetségre kell a gyönyörű népdalcsokor, melyet az internetes közönség is hamarosan megismerhet.

hagyatkozó ember, aki nevet a nép csácsogó énekén. Pista bácsinak megadatott, hogy máig van egy lelki-szellemi faluja, közössége népzenészekből, énekesekből, közeliekből és távoliakból, és aki elolvasgatja a „Bojkottálom…” csoport írásait, elnézegeti a képeket, meghallgatja a dudaszót, talán megérez a fentiekből valamit. Ahogyan az a 17 éves pásztorfiú is, akinek még csak két kecskéje van, Pista bácsit is csak most ismerte meg, de már az idős mester lett a példaképe. Az övé az egyik legmeghatóbb bejegyzés, amely Pista bácsi esete kapcsán keletkezett. Ez már a 21. század. Kecskepásztorunk tradicionális ruhát visel, kecskéket gondoz, furulyázik, és ő is internetezik. A Pista bácsiról és a TV2 viselt dolgairól írt cikkeknek, bejegyzéseknek további hozadéka is lett. A Hír Tv is meglátogatta stábjával az idős népzenészt, hallható volt Pista bácsi a Folkrádión is, május 14-re pedig a Kossuth Klubba volt hivatalos. Az ottani műsorról készült videó szintén megtekinthető a Bojkottálom csoport üzenőfalán. Egy kábeltévé is Pista bácsi műsorát sugározta hosszasan a napokban. A TV2 viszont semmiféle felkérés, felszólítás, jó szándékú rábeszélés, megmagyarázás, felháborodás ellenére sem kért bocsánatot a történtekért. De ennek talán már nincs is akkora jelentősége, sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy nem érdemelték meg azt a vélhető népszerűség-növekedést, amit egy tisztes főhajtás és bocsánatkérés hozott volna. A Pista bácsi kontra Megasztár-ügynek egyébként még nincs vége. A Mandiner.hu csütörtökön (május 20-án) közölt cikkében

24


Szűts Zoltán

A világháló új jelenségei A blog és a közösségi tartalom-létrehozás kontextualizációja a gutenbergi hagyományban A digitálisan rögzített szöveg, majd a világháló megjelenésével az irodalom-, nyelv- és kommunikációtudományi diskurzusokba beépültek az olyan új fogalmak, mint Gutenberg-galaxis, copy-paste, dokumentum, chat, blog, emotikon, hipertext, link, ikon, Web 2.0, tag. Ezzel egy időben a Gutenberg-galaxis recepció alapkérdéseivé váltak az olvasás kultúrájának átalakulása, maga a Gutenberg-galaxis pusztulása, a hipertext és nyomtatott szöveg ellentéte, a másodlagos írásbeliség megjelenése és ezzel együtt a nyelv romlása. Könnyen észrevehető, hogy ezen elméletek alaphipotézise valamilyen szembenállásból indult ki. A vitákban többnyire a hagyományos betűhordozó (a nyomtatott szöveg) pusztulásáról vagy esetleges továbbéléséről volt szó, és kismértékben a kultúra és tartalom (mint tudás) digitalizálásának, átmentésének kérdéseiről. A témával foglalkozó első meghatározó tanulmánykötet 1996-ban az Artpool füzetek1 sorozatban jelent meg, és ez a vékony kiadvány jelenleg is alapműnek számít. Tanulmányom, szemben a kezdeti recepcióval, igyekszik az új jelenségeket, kiemelt módon az e-mailt, a blogot és a közösségi tartalomlétrehozást egy 400 éves tradíció kontextusába helyezni, fölerősíteni a párhuzamokat, melyek a Gutenberg-galaxist és a világháló korát (vagy e-galaxist) jellemzik, ám közben rámutatni a változásból fakadó különbségekre is. A gondolatmenet elméleti alapjául Dewar 1998-ban publikált, The Information Age and the Printing Press: Looking Backward to See Ahead című tanulmánya szolgál.2 Munkám nem kíván appendix lenni, vagy kiegészíteni a kiindulópontként megjelölt Dewar-szöveget, szerepe lehet, hogy az azóta széles körben elterjedt és számos referenciával rendelkező jelenségeket; a már nem csupán személyes naplóként létező, hanem időközben mainstream kommunikációs felületté váló, az online sajtó felületére beépülő és számos más szerepet betöltő blogot és a közösségi tartalom-létrehozást a tradíció kontextusába illeszti be. Mielőtt erre kísérletet tennék, úgy gondolom, hogy némi definiálásra szorul a terminológia. Míg a Gutenberg-galaxis elnevezés általánosan elfogadott, és több tudomány fogalmi apparátusában is szerepel, addig az elektronikus média, és ezen belül is a világháló dominánssá válásával kezdődő kor esetében általánosan elfogadott elnevezésről teljes biztonsággal még nem beszélhetünk. Az oktatásban, médiában és a mindennapi társalgásban leggyakrabban az információs kor, digitális kor, a világháló vagy sebesség kora meghatározások hangzanak el. Bednanics Gábor és Bengi László az In rebus mediorum tanulmányukban3 a megnevezés problémájáról a következőket írják: „A »Gutenberg-galaxis«, a »globális falu«, a »másodlagos szóbeliség« vagy az »elektronikus vagy információs társadalom« kifejezéseket viszonylag sűrűn használjuk, megértésük sokunk számára nem okoz nehézséget. A mindennapi életben talán értelmetlen elvárni a széles körű magyarázatot - ezt az »elektronikus társadalom« gyorsasága amúgy sem teszi lehetővé, igaz, nem is igényli. Ez az elhanyagolás ugyanakkor jelentős terheket ró azokra, akik különös okokból makacsul ragaszkodnak az írásbeli kultúrához, és az intuitív jellegű megismerés helyett továbbra is a kategóriák, a meghatározások, az érvek

25

PoLíSz és az összefüggések iránt érdeklődnek, vagyis a megértésnek nem beleérzésre, érzéki azonosulásra épülő eszméjét vallják.” A bevezetésben már említett jelenségek kapcsán, bár maga a kor talán nem igényli a pontos definíciókat, referenciális szempontokból bevezetem az e-galaxis fogalmát. Ezen galaxis megjelenését nem tudjuk egy konkrét tudományos felfedezéshez kötni, mint ahogy a Gutenberg-galaxist a könyvnyomtatás felfedezéséhez lehetett. Az e-galaxis az új tömegkommunikációs eszközök (különösen a televízió), a számítástechnika, az információtechnológia fejlődésének és összjátékának következményeként jött létre, az elektronikus média robbanásszerű fejlődésével (ezt a forradalmat Manuel Castells McLuhan-galaxisnak nevezi) indult, amikor a háló világméretű, mindenki számára elérhető és demokratikus lett. Mivel a világháló és jelenségei folyamatosan változnak, az egyik domináns kérdés az, hogy az új írásbeliség megjelenése a Gutenberg-galaxis (lassú) megszűnését is jelenti, vagy az csak átalakul majd, és párhuzamosan él a két írásbeliség – tanulmányomban az utóbbi mellett török lándzsát. Az e-galaxis elnevezés aktualitását a jelenleg mind erőteljesebbé váló, a televízió, számítógép és telefon képernyőjét integráló médiakonvergencia4 is igazolja. A kor megnevezésének kísérlete után megvizsgálom Dewar The Information Age and the Printing Press: Looking Backward to See Ahead tanulmány ide vonatkozó állításait. Dewar, Elizabeth Eisenstein The Printing Press as an Agent of Change tanulmányára hivatkozva azt feltételezi, hogy az információs korban végbemenő változások épp olyan drámaiak lesznek, mint azok, melyek a középkori Európában zajlottak. A nyomdagépnek kétségtelenül szerepe volt a reformációban, a reneszánszban és a tudományos forradalomban, erőteljes változásokat indítva el bennük, ehhez hasonló, erőteljes változások indultak már el korunkban is. A kiindulásul vett tanulmány szerint az információ korának jövőjét a váratlan következmények – a mellékhatások – uralják majd. A reformáció és a protestantizmus terjedése, valamint az, hogy a Föld-központú univerzum helyére a Nap-központú lépett, mind a nyomdagép megjelenésének váratlan következményei. Korábban sem vonta senki kétségbe, hogy Gutenberg találmányának fontos szerepe volt a reformációban, a protestáns doktrína terjesztésében. Luther maga is a nyomtatást Isten ajándékának tartotta, melyet az egyházának adott. Ha azonban Luther nem férhetett volna hozzá a bibliai szövegek nyomtatott változataihoz, valamint a lehetőség nélkül, hogy saját tanait hatékonyan, német nyelven kellő sebességgel terjeszthesse, Eisenstein szerint nem is indította volna el a reformációt. Ha elfogadjuk, hogy a véletlennek valóban fontos szerepe van a nyomdagép és a világháló jelenségeinek elterjedésében, akkor röviden foglalkoznunk kell a káosz-elmélettel is: David Ruelle szerint: „A gazdaság, a pénzügyek vagy a történelem területén is azt látjuk, hogy igen kicsiny okoknak is lehet jelentős hatásuk. Például egy meteorológiai ingadozás okozhat szárazságot egy adott vidéken, éhínségre ítélve ezzel annak lakosságát. Különféle szabályozó mechanizmusok azonban talán kiküszöbölik az éhínség hatását, és a történelem folyik tovább a maga fenséges medrében. Talán, de nem biztosan… Valójában mindannyian egy globálisan instabil világban élünk: a közlekedés sebessége, az információk szinte azonnali elterjedése, a gazdaság globalizálódása – mindez talán javítja az emberi társadalom működését, ám instabilabbá is teszi ezt a társadalmat, méghozzá bolygónk egészén. Egy új vírusos betegség vagy egy informatikai vírus vagy egy pénzügyi válság mindenütt és azonnal érezteti a hatását. Tegnap csakúgy, mint ma, minden férfi és minden nő egyéni sorsa bizonytalan. Ám az is kétségtelen, hogy soha annyira globálisan nem érintette egész civilizációnkat

26


a jövő megjósolhatatlansága, mint ma”.5 A mindennapi diskurzushoz kötve a problémát, fontos megemlíteni, hogy a pillangóhatással először Henri Poincaré foglalkozott az 1908-ban megjelent könyvében, a Science et Méthode6 a véletlenről írott fejezetében: „Egy aprócska ok, amely elkerüli a figyelmünket, tekintélyes okozatot szül, amelyet nem lehet nem észrevennünk – ilyenkor mondjuk azt, hogy az okozat a véletlennek köszönhető.” Jelenleg is tanúi vagyunk már az e-galaxis váratlan következményeinek, melyek nagymértékben befolyásolják a változásokat, és okunk van azt hinni, hogy mind több ilyen jelenséggel találkozunk majd. Az e-mail megjelenése alátámasztja a véletlen szerepét korunkban. Egy – elsőre kevés jelentőséggel bíró – csupán tudományos adatok továbbítására szolgáló program fontos szerepet játszott a mai világháló kialakulásában. Mivel a kezdeti tudományos hálózat forgalmának legnagyobb részét az e-mailezés tette ki, az USA kormánya nem tartotta tovább fontosnak finanszírozni azt a rendszert, mely a posta szerepét vette át. Ezt az eddig kutatási-oktatási célokra használt hálózatot felfedezi az üzleti szféra is, mely a meggyengült állami ellenőrzés hatására be tud lépni az új közegbe. Ettől kezdve azonban a hálózat kutatási-oktatás jellege mindinkább háttérbe szorul, a forgalom legnagyobb részét a szórakoztatóipari tartalom teszi ki, aminek következményeként a hálózathoz való hozzáférés már nem csupán az elit privilégiuma volt, így csökkent az új eszközök ára, ahogy a könyvnyomtatás feltalálásával a könyvek ára is zuhant, és az oktatók-kutatók, ma már könnyebben, és nagy mennyiségű tartalomhoz férnek hozzá. Hasonlóan, a kezdetben személyes, netnaplóként induló blogok megjelenése váratlan következményként demokratizálódáshoz vezetett. A magán- és intézményes információk online szabadon megjelenhetnek. A tudományos diskurzusból átszivárogni látszik azon vélekedés, hogy a blog kifejezés ma már nem csak az interneten közzétett, személyes, egyéni naplókat, megfigyelések közlését jelenti. A tematikus vagy politikai blogok mind nagyobb szerephez jutnak, egyes bloggerek véleménye pedig olyan meghatározó lesz, hogy az online újságok főhelyen közlik bejegyzéseiket, vagy könyvek jelennek meg posztjaikból. A blogokról alkotott kép megváltozott, ez a webes médiaműfaj szinte valamennyi online felületre beépült, a printmédia online változatától a közösségi oldalak kezdőlapjáig. Bessenyei István szerint7: „Technikailag lehetségessé vált a kollektív tudás- és szórakoztató portálokat az egyéni tudásmenedzsment eszközeivé szervezni. A diákok együttműködő módon, a kortárs csoportok hálózatában alkothatnak és cserélhetnek tartalmakat. A naplók (blogok), fórumok, csevegési terek, wikik, hírcsoportok, ismerőshálózatok kereteiben hatalmas közösségi információtermelés és csere alakulhatott ki.” Figyelembe kell azonban venni, hogy több évtized telik el, mire az információs kor változásai végbemennek, és a rendszer egészének áttekintésére csak kísérletet tehetünk. Csupán száz évvel a nyomdagép megjelenése után körvonalazódtak a változások. Nem lehet elhamarkodott következtetéseket levonni annak ismeretéből, hogy a rádiónak mint tömegkommunikációs eszköznek 38 évébe tellett, hogy 50 millió hallgatót érjen el, a tv-nek 13 év kellett, hogy elérje ezt a nézőszámot, míg a világháló 4 év alatt vonzott 50 millió felhasználót magához. Az elmúlt évek során számtalan változásnak lehettünk tanúi, fejlődési irányok jelentek meg és tűntek el, közösségi és videómegosztó oldalak rövid idő alatt több mint százmillió felhasználót számlálnak, a docuverse, Xanadu vagy gopher pedig eltűntek a köztudatból. Úgy gondolom, annak ellenére, hogy folyamatosan szem előtt kell tartanunk, korunk egyik jellegzetessége a sebesség, évtizedekbe telik, amíg egyértelművé válik, hogy mi kanonizálódik, válik állandóvá, és mi tűnik el, törlődik ki. A világhálón létrejött új jelen-

27

PoLíSz ségek olyan változást indítottak el a művészetekben, valamint a tudományokban, amit csak úgy tudok szemléltetni, mintha egy papírlap helyett hirtelen a térbe tudnánk írni, hiszen a hipertextnek8 köszönve túllépte a linearitást, szekvenciális írást, kötöttséget, távolságot. Ezzel a tradíció létét és fontosságát szeretném hangsúlyozni, és rámutatni arra, hogy a számítógép (elektromos írógép) és a nyomdagép nem egymással ellentétes szerkezetek, hanem közös tradíciójuk van, így a Gutenberg-galaxis és az új írásbeliség is számos hasonlóságot mutat. Az e-galaxis lényegét ma már a hálózatba kötött számítógép jelenti, és ezzel jelenik meg az első valódi many-to-many (tömeg a tömeghez) kommunikációs média. Ehhez fogható esemény csak a nyomdagép megjelenése volt, mely az első valódi one-to-many (egyén a tömeghez) kommunikációs média volt, és ezen a téren a hálózatba kötött számítógép megjelenéséig drasztikus változás nem történt. Pár éve a világhálón közösségi tartalom-létrehozást ünnepeljük. Pintér Róbertet idézve9: „Már a korai internet egyik legnépszerűbb alkalmazását jelentették a kollektív tartalomhoz hozzáférést biztosító oldalak, amelyekhez a látogatók hozzá is tehettek, módosíthattak azok tartalmán. Fő hajtóerejük a felhasználók közlésvágya, a közösség igényei, illetve az exhibicionizmus. Előképük a népművészetben a közösségi alkotás, technikailag közvetített kommunikációban pedig például a rádióamatőr mozgalom – végeredményben egy régebb óta meglévő emberi igény új formában való kielégítését adják. Az ezredfordulón a személyes (nem professzionális) és közösségi tartalom-előállítást számos technológia segítette a világhálón és megannyi formában állt a felhasználók rendelkezésére. Ide sorolhatjuk a fórumokat, a vendégkönyveket, az e-mail listákat (és nyilvános archívumaikat), valamint a chat-ek leiratait, bár a jelenleg legforradalmibb és legdivatosabb megoldást kétségtelenül a blogok (webnaplók) és a WIKI-k10 jelentik napjainkban. A nem professzionális tartalom-előállítás tehát egyre több eszközzel rendelkezik, valamint népszerűsége is folyamatosan növekszik és várható, hogy ez a lendület a jövőben sem törik meg.” Hasonló változás történt már a Gutenberg-galaxis kezdetén is. Eisenstein szerint a nyomdagép megváltoztatta az addigi információgyűjtés, -tárolás, -feldolgozás, jegyzetekkel való ellátás, valamint nyilvánosságra hozás körülményeit. A könyvnyomtatás első százada még lényegesen nem formálta át az örökölt (kézírásos) könyvkultúrát, a változások ezután következtek be és gyorsultak fel. Az olvasni tudók hirtelen felfoghatatlan mennyiségű szóhoz, képhez, ábrához fértek hozzá. És ezzel együtt soha nem tapasztalt gazdagság, de egyben zavar jelent meg a kultúrában, tudományban, irodalomban. Egy tudós számára több korábbi szöveg vált egyszerre ismertté. Ettől kezdve az olvasók folyamatosan értesültek az új elméletekről, felfedezésekről. Valóság és valótlanság keveredett, ám immár egyik sem zavarta a másikat. Bár a reneszánszt gyakran úgy tárgyaljuk, mint az emberi szellem szabad játékát, Eisenstein sokkal földhözragadtabban közelíti meg: „nem pusztán csak arról van szó, hogy a dolgok nem kerültek a saját helyükre, mert képtelenek voltunk szétválogatni őket?” Ma is, az e-galaxisban mind több tudós, szerző problémaként említeni, hogy képtelen áttekinteni saját területének szakirodalmát, így mind kisebb szegmensekkel kénytelen foglalkozni. Egy fontos párhuzamra, és egyben véletlen következményre hívnám fel a figyelmet. Ehhez azonban segítségül kell hívnom Nyíri Kristóf gondolatmenetét11: „Minden kor emberét jellemzi a vágy, hogy a világot valamiféle teljes és egységes képben lássa. Ám csak a könyvnyomtatás teremtette meg annak elvi lehetőségét, hogy egyáltalán létrejöhessen az ismeretek egységes fogalmi kerete, a tudás összefüggő világa. Ez a világ a 16. és 17. században, egyetlen tovatűnő

28


történelmi pillanatig, valós eszmény volt. A nyomtatott anyagok tömegének roppant növekedésével, a tudás fokozódó komplexitásával azonban az egységes tudomány eszménye egyre csak halványult, s a 19. századra éppenséggel elenyészett. Ehhez képest az internet eleve egy új enciklopédizmus gondolatának jegyében áll.” Mindkét galaxisban éppen a tudományos ismeretek megszerzése iránti vágy nem teszi lehetővé a teljes tudás létrejöttét. Az e-galaxis egyik vizionáriusa, a hiperlink fogalmának megálmodója, Vannevar Bush célja az volt, hogy átláthatóvá tegye a Gutenberg-galaxis tudását, és úgy gondolta, hogy a digitalizációval ez lehetővé válik.12 „A probléma, úgy tűnik, még csak nem is az, hogy rosszul publikálunk, terjedelemben és témában a mindennapi érdekeket szem előtt tartva, hanem az, hogy a publikálás messze meghaladja azt a mértéket, amit képesek lennénk feldolgozni. Hihetetlen sebességgel gyarapodnak az ismereteink, de a fonál, mellyel a minket érdeklő információkat keressük az így keletkezett labirintusban, a keresztvitorlázatú hajók óta nem változik.” A világháló megjelenésével, majd a blogok és közösségi tartalom-létrehozás elterjedésével azonban nagyjából hasonló helyzet alakult ki. Az eddig létrehozott információmennyiség átláthatatlan, annyi különbséggel, hogy a másolás technikájának tökéletesítése még bonyolultabbá teszi a kérdéskört, megváltoztatva például az eredeti és a hamisítvány fogalmát, ez a problémakör azonban már nem jelen tanulmány tárgya. A hatalmas mennyiségű felhalmozott tudásnak és annak könnyű visszakereshetőségének köszönve pedig csak annyi változás történt az e-galaxisban, hogy bármely állítás, majd annak ellentétje is bizonyítható. Ha elfogadjuk Eisenstein feltételezését, akkor azt állíthatjuk, hogy a nyomdagép és a világháló megjelenése nagyon hasonló változásokat indított el az információ dimenziójában. A nyomdagép tudományos forradalomra (de a reformációra és a reneszánszra is) gyakorolt egyik legnagyobb hatása az, hogy megváltoztatta, átértékelte a múlthoz való viszonyulást. Mit is jelent ez? A kézírás kultúráját a középkorban azért „ünnepelték”, mert szerintük az állt legközelebb a romlatlan tudáshoz – vagyis a tudás a kézzel való másolás során romlatlan maradt. Flusser szerint13: „A nyomtatott kultúra lehetővé tette a tudás felhalmozását, így a múltat, a történelmet már kívülállóként lehetett szemlélni. Az írás feltalálása előtt semmi sem történt, minden csak megesett. Ám jött az írás, plusz az ezzel járó történelem, és kiteljesedett az a nyugati kultúra, amelynek ezúttal a végéhez értünk. Ami most jön: a digitalitás, a képek totálisan átjárható kultúrája.” A jóslat csak részben teljesedett be, az írás nem tűnt el végleg, ám a képek, a multimedialitás és végső soron a hipertext jelentősége megnőtt. Eisenstein szerint a nyomdagép megjelenése vezetett el ahhoz, hogy az ókori szerzők állításai megkérdőjelezhetővé váltak, így figyelembe lehetett venni az új elméleteket is, ami a humanizmushoz és reformációhoz vezetett. A tudományban a tudás felhalmozása és ezzel együtt a progresszív tudás megjelenése döntő fontosságú volt. A nyomtatással együtt jelent meg tehát a tudományos adatgyűjtés, és ezen adatok immár nem vesztek el. Nem épp a világháló az, mely gyakran arra készteti felhasználóját, minél több információt gyűjtsön be, tároljon el és publikáljon? Folytatva a gondolatmenetet, Dewar szerint a nyomdagép megváltoztatta a tudás kezelésének módszerét, ez a világháló korának is egyik tulajdonsága. A világháló valódi változást hozott a kommunikációban, ahogy a maga korában a nyomdagép is. Az előbbi a tömeg a tömeghez (közösségi oldalak, videómegosztó oldalak, Wikipédia és más wikik, blogok, mikroblogok), míg az utóbbi az egyén a tömeghez forradalmát hozta (egy szerző gondolatai széles körben válhattak ismertté a könyvek által). Ma már fel tudjuk mérni a nyomtatás megjelenése óta történt változásokat, ám világháló esetében ez még nem lehetséges, csak

29

PoLíSz az idáig történteket vizsgálhatjuk, azzal, hogy tisztában vagyunk, eredményeink rögtön publikálásuk után elavulnak. Dewar azt javasolja, hogy vizsgáljuk meg a tudás megőrzését, frissítését és terjesztését a kézírásos kortól a nyomtatás korán át az online könyvekig (az internet books kifejezést használja). Tény, hogy a nyomdagép nem találta fel a könyvet, csupán megváltoztatta, újraértelmezte. Ugyanígy, a világháló nem találta fel az írást, a képet, azonban a közeg ideális hordozójává vált. Mivel a kézírásos kultúrában a könyvek és kéziratok alkotása és másolása az íródeák vagy a másoló feladata volt, ezért minden egyes másolat különbözött az eredetitől és a többi másolattól is, hisz az újabb másolatok már tartalmazták az elődök hibáit, valamint immár újakat is stb. Ezen könyveket azonban kevesek olvashatták, és még kevesebben birtokolhatták, így a tudás terjedése nagyon lassú volt. A vándordeákok voltak a tudás és visszajelzések elsődleges forrásai. Ahogy elolvastak egy kéziratot, megjegyzéseiket, saját ötleteiket a margóra írták. Észre kell vennünk, hogy máig nem létezik olyan elterjedt szövegszerkesztő program, mely a rendszer szembetűnő lassítása nélkül erre képessé tenné az olvasót. A fejlesztések (véleményem szerint felismerhető szándék nélkül, tehát véletlenül) úgy történtek, hogy a megjegyzéseket, széljegyzeteket fórumokon, blogokon, közösségi oldalakon kommentek formájában készítik a felhasználók. A deákok vándorlásuk során magukkal vitték a tudást és átadták másoknak is. A kéziratok kis száma és a vándordeákok a tudás megőrzését bizonytalanná tették. A nyomdagép ezen a téren okozott változásai éppen olyan hatalmasak voltak, mint az e-galaxisban. Maga a technológia a tudás lejegyzését és továbbítását könnyítette meg, az eszenciáján még nem változtatott. 14 A tudás frissítésének, ellenőrzésének, újraírásának a problémája még a terjesztésnél és megőrzésnél is érdekesebb. Dewar Eric J. Leedet idézi, amikor azt mondja, a nyomtatott könyv a kézírásos könyvekkel szemben egy „sztenderd termék” volt, melyből több ezer másolat készült. Érdekes módon azonban a kiadók szokása volt az olvasói javításokat és hozzászólásokat begyűjteni az olvasóktól, oly módon, hogy azok maguk „küldték be” véleményüket. Ma ez a folyamat felgyorsult, a visszajelzés eszközei az e-mail, a blogok. Ez a visszajelzési rendszer megállította a lejegyzett tudás leépülését és a tudományos forradalomhoz vezetett, ahogy vezethet ma is. Fel szeretném azonban hívni a figyelmet a bevezetőben említett különbségekre is. Dewar különböző mozgási sebességet feltételez a kulturális változások és az őket előidéző új technológiák között. Míg a nyomdagép a korához képes hatalmas sebességgel terjedt, Gutenberg első, 1450-es mainzi gépének üzembe helyezése után csak 50 év telt el, és Európát meghódította az új technológia. Ez idő alatt annyi könyvet nyomtattak, mint amennyi kézirat született az azt megelőző millenniumban.15 A világháló korában pedig ez a men�nyiség nehezen becsülhető fel, két törvény azonban segítségünkre lehet: Moore törvénye szerint a feldolgozási kapacitás 18 havonta megduplázódik, Ruettgers törvénye szerint a tárolási kapacitás 12 havonta megduplázódik. Tekintsünk ki most egy pillanatra Dewar gondolatmenetéből. Véleményem szerint a visszajelzés ezen módja értelmezhető egyfajta több szerző – egy mű rendszernek, mely egy időre háttérbe vonult, mert az elektronikus kommunikációs csatornák megjelenésével az olvasó immár nagy sebességgel akart információt szerezni és visszajelezni, aktívan akart részt venni a vitában, nem akart lemaradni, ezért már nem rögzítette megjegyzéseit írásban (a kiadóknak gyakran pedig egyre kevésbé lett fontos az olvasó véleménye). A folyóiratokban megjelenő kritikák, recenziók is a visszajelzés (szubjektív) formái. A több szerző – egy mű rendszer azonban a világhálón jelenik meg újra a blogok esetében. Létezik néhány

30


olyan blogtípus, melyben az alkotás és kommunikáció teljes folyamatában mások is részt vehetnek, de a bejegyzést követő kommentek szövegmennyisége az eredeti poszt ezerszerese is lehet. Hasonló visszajelzési lehetőséget biztosítanak a közösségi oldalak bármilyen weboldalba egyszerűen beépíthető kiegészítői; az olvasók azonnal láthatják, kik szeretik ismerőseink közül az adott cikket, de ezzel a módszerrel ajánlásokhoz, hozzászólásokhoz is könnyen hozzáférhetnek. Dewar azt mondja, hogy a világháló lehetővé tette az azonnali visszajelzést, a tudás folyamatos frissítését, egyfajta térbeli (nem szépirodalmi) könyvet. Két fontos szempontra hívja fel a figyelmet. Az egyik a tudás frissítésével, a másik a tudás (szöveg) egymáshoz linkelésével (és terjedésével) kapcsolatos. Egy kiváló bibliográfiával rendelkező mű is csak a megjelenéséig ismert szakirodalomra hivatkozhat (véleményem szerint megkövesedik), elavul, bármennyi remek ötletet is tartalmazzon. A nyomtatott szöveg korában a modern és a posztmodern szerző másképp viszonyult a tudás frissítésének problémájához. A posztmodern szerző a modernnel szemben már tisztában van tévedhetőségével, s ez ellen csak egy olyan kényszerrel, rutinnal védekezhetne, hogy újra meg újra visszanyúl a múltba, a saját (vagy más) tradíciójához, és folyamatosan át- és továbbírja szövegeit, majd újraközli őket, hogy azok minden pillanatban up-to-date legyenek. Ennek legmegfelelőbb eszköze pedig a világháló, mely ideális tere a frissítésnek, felbukkanásnak és eltűnésnek, a folyamatos újraíráshoz a szerzőnek azonban őrültnek kellene lennie. (A nyomtatott szöveg frissítése, a már megjelent napilapok átírása és újrapublikálása talán legizgalmasabb módon az 1984-ben jelenik meg. Az elfogadott olvasat szerint egy diktatórikus rendszernek volt szüksége ilyen fokú frissítésre.) Az e-galaxis a visszajelzés azonnali formáját biztosítja. A hangsúly továbbra is a tartalmon marad; megfigyelhető, hogy egy ideig még azon szerzők blogbejegyzései számítanak nagy érdeklődésre, akik a nyomtatott szöveg rendszerében is szerepelnek az irodalmi kánonban. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy valaki az irodalmi blogok világából emelkedjen be a kánonba. A világhálón való publikálást megkönnyíti, hogy míg az irodalmi folyóiratok rendelkeznek különböző számokkal, be kell jegyezni őket, a blogokat nem. Míg az előbbiek esetében az átfutási idő több hónap, az utóbbiaknál ez gyakorlatilag azonnal megtörténik. Fontos különbség azonban, hogy az e-galaxisban a tudás frissítése, egy adott szöveg, kép vagy más információ törlése gyakorlatilag észrevétlenül történhet, ami természetesen a hitelesség, sőt a történetiség kérdését is felveti. Végezetül megállapíthatjuk, a Gutenberg-galaxis és az e-galaxis eltérő fejlődési sebességének és az időbeli távolságok ellenére párhuzamok figyelhetők meg a végbemenő változásokban, melyek mindkét kor esetében paradigmatikusak, és érintik a kommunikáció formáit, valamint az információk gyűjtésének, feldolgozásának, jegyzettel való ellátásának és publikálásának módját. A változásokban pedig fontos szerepet kapnak a váratlan következmények.

Jegyzetek: 1. Hipertext + Multimédia, szerkesztette és az utószót írta: Sugár János, ford.: Ivacs Ágnes és Bartha Gabriella, Budapest, Artpool, 1996. 2. Dewar, James A., The Information Age and the Printing Press: Looking Backward to See Ahead, RAND. http://www.rand.org/publications/P/P8014/

31

PoLíSz 3. Bednanics Gábor, Bengi László, In rebus mediorum, Bp., Prae, 2001/3–4. 4. Magyar Gábor szerint: „A médiakonvergencia első fázisa már valóság: az új médiatartalomkezelő rendszerek olyan médiafolyamokat (stream) és állományokat (file) állítanak elő, amelyek illeszkednek a – vezetékes és vezeték nélküli – infokommunikációs hálózatokhoz. Ily módon lineáris műsorközvetítés és kívánságalapú (on-demand) tartalomszolgáltatás egyaránt biztosítható. […] Ez azonban csak a kezdet. A hálózat számára a médiatartalom nagy adatmennyiségével, sávszélességigényével és forgalmi jellemzőivel is új kihívást jelent. A tartalom egyre számosabb ponton keletkezik a tartalomgyáraktól a háztartásokig (a felhasználói tartalomig – user generated content, például: interneten közzétett saját készítésű filmek, mint születésnapi videó, művészkedés; mások tartalmaihoz való „képi hozzászólás”, továbbszerkesztés stb.)” 5. David Ruelle, A káosz: előreláthatatlanság és véletlen, ford. Mihancsik Zsófia, Lettre, 2002 tél, 47. szám. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre47/ruelle.htm 6. Poincaré , Henri, Science and Hypothesis, 1905. http://www.brocku.ca/MeadProject/Poincare/Poincare_1905_toc.html 7. Bessenyei István, Tanulás és tanítás az információs társadalomban, Az információs társadalom Az elmélettől a politikai gyakorlatig, Gondolat – Új Mandátum, Budapest, 2007 8. A hipertext a mindennapi diskurzusban többnyire digitálisan létező, képernyőről olvasható, linkeket tartalmazó multimédiás szöveg, valamennyi online oldal (legyen szó újságról, intézményi honlapról vagy éppen webáruházról) ezen közös hordozóval rendelkezik. A hipertext a tudományos diskurzus szerint nonszekvenciális írás, vagyis nincs megszabva, hogy az egyes szakaszok az olvasás során hogyan követik egymást. Az A szövegrészt követheti a B vagy a C, a B-ből ugorhatunk a D-re és E-re stb. A hipertextben is létezhet követési sorrend, a szöveg azonban úgy szerteágazik, hogy az olvasó ezt nem veszi észre. 9. P intér Róbert, Tartalom-előállítás kollektív módszerei, IT3 Tanulmány, Második kötet, 2005. december. 10. Mind gyakrabban hivatkozunk a Wikipédiára, a Web 2.0 talán legismertebb formájára, egy olyan demokratikus lexikonra, melyet a közösség szerkeszt, s bár hitelessége gyakran megkérdőjelezhető, olyan fejlődési potenciállal rendelkezik, hogy a tudományos szöveg új formájává válhat. Rejt magában persze veszélyeket is, pl. a copy-paste kísértését. 11. Nyíri Kristóf, Enciklopédikus tudás a 21. században, http://www.mindentudas.hu/ nyiri/20031215nyiri.html 12. Bush, Vannevar, Út az új gondolkodás felé = Hypertext + multimédia, szerk. SUGÁR János, Budapest, Artpool, 1996. 13. Flusser, Vilém, Az írás, Van-e jövője az írásnak?, ford.: Tillmann J. A., Jósvai Lídia, Balassi Kiadó-BAE Tartóshullám-Intermedia, Budapest, 1997. 14. A hipertext, a nemlineáris írás adhat erre lehetőséget, a tudományos munkák nagy része azonban nem ezt a mintát követi. 15. Magyarországon Olaszország és Franciaország után, a többi európai országot megelőzve 1472ben alakul az első nyomda (Budán), majd Hess András 1473-ban közzé teszi első kiadványát, a Budai Krónikát. Fülöp Géza, A könyvkultúra a könyvnyomtatás kézműipari időszakában, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

Bibliográfia: Balázs Géza, Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón, Bp., A–Z Kiadó, 1998. Bednanics Gábor, Bengi László, In rebus mediorum, Bp., Prae, 2001/3–4. Bessenyei István, Tanulás és tanítás az információs társadalomban, Az információs társadalom, Az elmélettől a politikai gyakorlatig, Gondolat–Új Mandátum, Budapest, 2007

32


Castells, Manuel, The Rise of Network Society, Cambridge, Blackwell Publishers Inc., 1996. Dewar, James A., The Information Age and the Printing Press: Looking Backward to See Ahead, RAND. http://www.rand.org/publications/P/P8014/ Eisenstein, Elizabeth L., The Printing Press as an Agent of Change, New York, Cambridge University Press, 1979. Flusser, Vilém, Az írás, Van-e jövője az írásnak?, ford.: Tillmann J. A., Jósvai Lídia, Balassi KiadóBAE Tartóshullám-Intermedia, Budapest, 1997. Fülöp Géza, A könyvkultúra a könyvnyomtatás kézműipari időszakában, Bp., Nemzeti Tankönyv kiadó, 1998. Hipertext + Multimédia, szerkesztette és az utószót írta: Sugár János, ford.: Ivacs Ágnes és Bartha Gabriella, Budapest, Artpool, 1996. Leed, Eric J., Elizabeth Eisenstein’s The Printing Press as an Agent of Change and the Structure of Communications Revolutions, American Journal of Sociology, 1982., 88. szám Lisowski, Tomasz, The Beginning of the typographical era in Poland, Seoul, Hankuk University of Foreign Studies, East Europien Studies Journal, 2004. M agyar Gábor, Tartalomkezelés a médiakonvergenciában, Magyar Tudomány, 2007/07. McLuhan, Marshall, A Gutenberg-galaxis: A tipográfiai ember létrejötte, Bp., Trezor Kiadó, 2001. Nyíri Kristóf, Enciklopédikus tudás a 21. században, http://www.mindentudas.hu/nyiri/20031215nyiri.html Orlovszky Géza, Túl a szövegen?, Bp., Vigília, 2003/1. Pintér Róbert, Tartalom-előállítás kollektív módszerei, IT3 Tanulmány, Második kötet, 2005 december Ruelle , David, A káosz: előreláthatatlanság és véletlen, ford. M ihancsik Zsófia, Lettre, 2002 tél, 47. szám Varga Barbara, Manuel Castells és a McLuhan-galaxis halála. http://www.c3.hu/~jelkep/JK992/barbara/barbara.htm

Könyvtájak 81

33

PoLíSz

A Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum (KMEF) megalakulásáról és céljairól Kolozsvári Nyilatkozat Átmenet és civil szféra A közép-kelet-európai diktatúrák megdöntését követő két évtized alatt hatalmas változásokra került sor a térségben, s ezek természetesen meghatározzák a térség országaiban kialakult-visszaalakult civil szféra folyamatait is. A civil szférával kapcsolatos változások irányát kijelölik a közszektorban elindult folyamatok, és a szükségesnek tartott paradigmaváltás, amelynek lényege: A közszolgáltató rendszerek és szervezetek alapvető átalakítása, a hatékonyság, az eredményesség, az alkalmazkodóképesség és az innovációs kapacitások jelentős megnövelése. A közszolgáltató szervezetek átalakítása: a hierarchikus függőség oldása, az „alsó” szintek önállóságának növelése; a szervezeti irányítás egyszerűsítése a szervezet „ellaposításával”. Változások a közigazgatás, a magán- és a harmadik (nonprofit) szektor viszonyában (a határok elmosódnak, a vegyes működtetésű közszolgáltató hálózatok elterjednek, a verseny növekvő szerepe), elkezdődik a lakosság, a civil szféra bevonása a szolgáltatások nyújtásába. A fentiek értelmében a civil szféra, miközben a társadalom lelkiismerete kíván maradni, kilép az ellenzéki szerepkörből, szerepet kér és vállal a közpolitikai döntések előkészítésében és megvalósításában, ugyanis a döntések sikere jelentős mértékben függ a társadalmi tőke – szociális bizalom, értékek és normák – meglététől vagy hiányától. A civil szféra jelen kíván lenni az átalakulási folyamatokban: szolgáltatóként, lobbi erőként és a közösségi szolidaritás egyik letéteményeseként. Ennek megfelelően a viszony a politikaihatalmi intézmények és a civilek között partneri kell, hogy legyen – miként ez a magyarországi nonprofit szféra esetében elfogadott és megvalósulóban van. A kisebbségi civil szféra A kisebbségi civil szféra helyzete és szerepe a jelzettnél komplexebb. A kisebbségi nonprofit szervezeteknek nem csupán az átmenet struktúrákat érintő és paradigmaváltásával kapcsolatos kihívásoknak kell megfelelnie, hanem a kisebbségi közszolgálati szerepkör kialakulásának és letisztulásának a nehézségeivel is. Kisebbségi sorban – függetlenül attól, hogy tömb-, front- avagy szórványhelyzetről legyen szó – a civilek vállalnak át olyan közösségi szerepeket és feladatokat, amelyekre az állami intézményrendszer nem nyújt megoldást. Ezek a feladatkörök az etnikai identitás szempontjából meghatározó kulturális és oktatási-nevelési intézmények nem megfelelő volta, illetve nemléte miatt válnak kiemelten fontossá. Kisebbségi léthelyzetben az illető közösség történetének, értékeinek, hagyományainak a kutatása szinte teljes egészében civil feladatként fogalmazódik meg.

34


Szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy a kisebbségek léte, jövője szempontjából meghatározó fontosságúak és kiemelt figyelmet követelnek meg a következő kérdések: Az anyanyelvi oktatás helyzetének méltányos kezelése minden nemzetrész esetében; Az önálló magyar felsőoktatás kereteinek megerősítése, illetve esetenként kialakítása, különös tekintettel a fiatalok szülőföldjükön való maradására; Kiemelten fontos a fiatalok értékteremtő munkájának a támogatása; Közösségeink megmaradása, az asszimilációs folyamatokkal szembeni védelem záloga az autonómia különböző formáinak a megteremtése – ez mindannyiunk alapérdeke; Szorgalmazzuk a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok szélesítését az anyaország és a szomszédos országokban élő nemzetrészek között; Feladatunknak tekintjük a környezet- és természetvédelmet, kulturális örökségünk védelmét és ápolását; Tartós, partneri kapcsolatok kialakítása a helyi önkormányzatok, a települések intézményei és a civil szervezetek között; Térségünkben nemzetközileg is elfogadott az anyanemzet határon túli nemzettársai iránti felelősségvállalása, ezért elvárható, hogy a felelősségvállalással együtt járó döntéseket és folyamatokat illetően a kisebbségi civilek az anyaországi civil szférára érvényesnek tartott és vállalt elvek szerinti bánásmódban részesüljenek, a társadalmi feladatvállalást illető, ezt előkészítő és lehetővé tévő politika kialakításában és érvényre juttatásában partneri szerepet kapjanak. A kisebbségi civilek együttműködése Közép- és Közép-Kelet-Európa országaiban élő magyar őshonos nemzetrészek civil szervezetei között az alapcélokat és értékeket illetően nincs különbség, vannak közös céljaink és érdekeink: a térség demokratizálása; a civil szféra helyének és szerepének pontosítása és erősítése; a politika és a civilek közötti viszony partneri szellemben történő újrafogalmazása. A demokráciákra jellemző civil kontroll általában is feltételezi az együttműködést hasonló szerepet vállaló civil szervezetek között: ennek jegyében alakultak ki az elmúlt években Kárpát-medencei civil együttműködési formák több területen (pl. kultúra, oktatáspolitika, ifjúsági kérdések, családpolitika, terület- és vidékfejlesztési politika). Ezek fenntartása és erősítése célunk a továbbiakban is. Szükség van a civil tapasztalatok cseréjére, illetve az együttműködésre civilek között határokon átnyúló, a közös európai alapokra támaszkodó projektek és programok előkészítése és megvalósítása érdekében is. A kapcsolatok léte és milyensége segítséget jelent(het) a közéleti szerepvállalás és szerepmegosztás során olykor bekövetkező megtorpanások esetében. Forrásszegény idők esetén ez különösen fontossá válik. A kisebbségi civilek és a támogatáspolitika A térség országaiban a civilek társadalmi szerepét és lehetőségeit meghatározó jogi keret nem egységes, esetenként jelentős különbség tapasztalható. Ezért minden országban a civilek érdeke olyan jellegű belső törvénykezés elősegítése, amely lehetővé teszi a teljes értékű

35

PoLíSz civil szerepvállalást. Bár országainkban sajátos cél- és feladatrendszer fogalmazható meg, vannak általános értékek és elvek: kölcsönösen törekedni kell egymástól a pozitív példák és gyakorlat átvételére. Létezik egy külön a határon túli kisebbségeket érintő támogatáspolitika. A magyar állam alkotmányos felelőssége alapján támogatást nyújt a határon túli magyar közösségeknek. Ennek a támogatáspolitikának a megalapozása és szakintézmények általi megvalósítása olyan kérdések, amelyek a kisebbségi civil szférára is tartoznak és ezekben a kérdésekben a közös fellépés előnyös és szükséges is egyszerre. Erre a célra külön Kárpát-medencei civil együttműködési rendszer kialakítása stratégiai cél. A megfogalmazott szempontok és célok értelmében szükségesnek ítéljük: Egy Kárpát-medencei, fórum jellegű civil együttműködési hálózat kialakítását, amely a tapasztalatok átadását és a közös fellépést szolgálja – azokon a területeken, ahol a civilek szerepet és felelősséget vállalnak. Szükségesnek tartjuk és kezdeményezzük a kisebbségi magyar szervezeteket illető támogatáspolitika újragondolását és reformját, s ebben várjuk és elvárjuk, hogy a civil képviselet partneri szerepet kapjon. A civil szféra kisebbségi léthelyzetben szükséges közpolitikai szerepvállalása érdekében meg kell vizsgálni a korábbi időszak gyakorlatát – célok és eszközök, hatékonyság –, meghatározni a fontossági sorrendet, meg kell vizsgálni és értékelni a korábbi időszak gyakorlatát, milyen feladatok, területek és intézmények esetében van szükség normatív támogatásra. A kultúra és a tudomány vonatkozásában a megfelelő határon túli civil szervezetek és anyaországi intézmények között tartós stratégiai kapcsolat kialakítására kell törekedni. A helyi közösségek számára létfontosságúak a határokon átnyúló, testvértelepülési kapcsolatok. Ezek kisebbségi szempontból kiüresednek ott, ahol a kisebbségi magyarság önkormányzati jelenléte nem számottevő. Mivel éppen ilyen körülmények között értékelődik fel a testvértelepülési együttműködés, támogatáspolitikai feladat ezek részére olyan források biztosítása, amelyek révén a látszat helyett valóságos tartalommal töltődnek fel a kapcsolatok. Az együttműködő szervezetek a Kárpát-medencei Civil Egyeztető Fórum (KMEF) megszervezését és megalakítását az NCA–NK-09–C-0586 pályázati projekt keretében valósították meg. A jelen Közlemény ennek a munkának a közösen kialakított Záródokumentuma. Kolozsvár–Tordaszentlászló, 2010. május 8. Társaság a Kárpát-medencei Magyarságért (Budapest) Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége (Kolozsvár) CSEMADOK (Kassa) Nyitott Távlatok Egyesület (Szabadka) Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (Ungvár)

36


Matyikó Sebestyén József

Rejtő Jenő emlékének Varga Tamásnak A tóra hó hull, a néma vakolat Karinthy és Salamon Béla árnya ott sétál a Batthyány utcán s az emléktábla alatt üres virradóra Odébb a Hozbor-vendéglő ott vár a zöld-fehér tányér akár az örökkévaló-rabruha… itt lépek tovább a téli fényben

halálos csönd a megfagyott mező, haza… Itt fekszem holtra válva kék-fehér mágneses viharban amikor visszanéz az Isten emlékek nélküli koporsón évmilliók néma tengere – halott hamu üvegkoporsóban: Akár az anyaföld, szemembe néz az Isten!

In memoriam Pilinszky János János, amikor ott a Hajós utcában mondtad el verseidet, egy népbe mentett túlélő csodát a falu-végen, a bedeszkázott ablakú iskolát – a lélek barázdált árkainak csöndjét emelted föl űri árkain, a kisírt szemű évszakot: ki fejti meg a megszárnyalt időt a fák levelein e-mailbe rajzolt ablakot?! Őseink üzenetét? Fadobozba rejtett titkaink?! Ps: grünspann Mondd, az űr csöndjét ki tölti ki tekercsbe rejtve? A síró fűzfa leveleit s a néma szombat, bezárt ajtók Mózes kőtábláinak üzeneteit?

37

PoLíSz Wass Albert emlékezete LXIV. Rész Turcsány Péter

Novellák a felnőttkor nyitányán1 (Műfajteremtés, parabolák, költői és írói párhuzamok, narrációval álcázott vallomások) „És ha nagy a csend, akkor az olyan embernek ők mesélni kezdenek. Egy néma pojánáról. Vad havasi szagról. Locsogó patakról. Bükkerdőről, nehány fenyőről, egy-két égerfáról. Egy denevérről is mesélnek néha, s talán, ha nagyon rájuk súlyosodik egy homályos bánat, s valahol újra pattanni éreznek magukban valamit, akkor talán egy kicsike kis pillangóról is mesélnek, aki kék hegycsúcsok felé szeret szállani, és akit emberben és fában és mindenben úgy hívnak, hogy lélek, és csak nagyon-nagyon ritkán látható. Éppen-éppen, amikor döng a balta.” Wass Albert: A havasi fa „Valamilyen nagyon kezdetleges, örök párbeszéd, az én magánéletem örök párbeszéde a végzettel, s ezt a párbeszédet otthon tudtam csak elképzelni, magyarul.” Márai Sándor: Egy polgár vallomásai Wass Albertnek a kinti (külső) világgal kompromisszumot kellett kötnie (agresszív apai neveltetése, konfliktuskerülő gyermekkora miatt), ugyanakkor belső világában (belső harmóniaképzésében) a megkezdett „nagyapai úton” tovább kellett haladnia. Különös korrespondancia (egybejátszás) ez: Albi gróf megalkuvása eszköz a család gazdasági rendteremtésében, de ára ez ugyanakkor további önmegvalósításának is. A házassággal járó vagyoni háttér és a tapasztalatokat megtisztító alkotói szándék ad erőt a hosszú éjszakai ébrenléteknek, az elapadhatatlan írói áradásnak, egy társadalmi vaskorszakban a szellemi aranykor éberség-igényének, az írói hivatásvallás máig felénk csóvázó imáinak. Először a novellákban, a novellák által talál rá a próza széles országútjára. Novellák, megtalált és kimondott történetek, rejtőző, majd kimondott vallomások teszik kortársai között már fiatalon elismert mesterré, illetve mesterek társává. 1936-tól egyenrangú tagja az Erdélyi Helikonnak, tanította őt Áprily Lajos, Kuncz Aladár, becsüli őt Bánffy Miklós, Kós Károly, Reményik Sándor, barátjává fogadja Molter

38


Károly, Tamási Áron, Nyirő József és Dsida Jenő. A lapok rendszeresen közlik, a harmincas évek második felétől reprezentatív antológiák emlegetett darabjaivá válnak novellái. A legjobb erdélyi írókat képviseli az Erdélyi Köszöntő szerzőinek magyarországi körútján. Első regénye kettős kiadásban jelenik meg Kolozsvárott és Budapesten. A novellistát tartós és osztatlan elismerés fogadja. A Farkasverem előnyös kritikai fogadtatása mellett ez is közrejátszik a 1940-es Baumgarten-díj odaítélésében. Ő ekkor már, a harmincas évek közepétől, első prózaírói sikerei idejében, régen a belső feladatvállalás, a belső harmónia megteremtésének útját járja – ez tesz rendet a külső világ tevékenységei között is, a munka és a családi helytállás terén.

A szerző álomlátása a szarvaslátók „lélekvándorlásáról” Jelen munka szerzőjét egy különös és váratlan álomlátás ébresztette rá Wass Albertnek egy – ez idáig senki által nem emlegetett – szellemi elődjével való rokonságára. Az álom egy 20. század elején meghalt Nagy Táltosról szólt, kinek a lelke Juhász Gyula egyetemi segédtanárt jegyezte el magának 1904 őszén.2 Ma is hallom álmom táltosának titokismerő hangját: „Magatokban keressetek engem.” Az álomüzenet határozott időpont-meghatározása további kutatásra ösztönzött. Nem lehet véletlen ez a tolsztojánus utalás az álomban, mert a nagy orosz író időskori teológiai nézeteiben éppen az Isten-minőség személyesülése kapott döntő szerepet, következetesen védelmezve állításait egészen a megbélyegzettségig, a vállalt egyházi kitagadásig:„Keressétek Isten országát és igazságát, azt, mely bennetek van.”3 A Nagy Táltos átlényegülésének álmombeli természete az volt, hogy megsokszorozódások sorában örökítse tovább lelkiségét, szellemiségét. Juhász Gyula „általa” őrizte meg a Regös az udvarban és A szent szarvas című költeményekben megénekelt „regös eszményt”: a Szent László által (is) látott szarvast, eredetmítoszunk és nemzetszimbólumunk megtestesítőjét. Wass Albertnek az általam álomtapasztalatban felismert elhivatottsága éppen a harmincas évek második felében – éppen költőelődje halálát megelőző időkben – lett élete jellemző tulajdona. Előbb formálisan fogadta el a Református Egyház Széki Egyházkerületének főgondnoki tisztét, majd írásai és tettei tanúsága szerint is egyfajta életteljességre lépett a cselekedeteit folyamatosan ösztönző Istennel. Wass Albert maga is látomáslátó íróként mutatkozik be az 1934. februári megjelenésű, Az eltemetett ember című novellájában: Szent Szarvasunk valószerűtlen sérthetetlenségét vetíti elénk ez a példázatos írás, és a Krisztussal azonosuló ember tragikus magára hagyottságát hangsúlyozza.4 Juhász Gyula még ezt írta A szent szarvas című balladában: „Látta László, aki szent lett, Látta Géza s elmerengett, Látta Sólom, aki vesztett, Látta igric s könnye pergett.”

39

PoLíSz Wass Albert pedig így ír ugyanerről a jelenésről: „Ott állt, és gőgösen nézett a szemünkbe. Ezúttal nem fehér volt, hanem sárga: aranyból volt a csodaszarvas. Vérvörösen tűzött le rá a nap, dideregve bámulták a fák, a patakok hökkenve hallgatóztak. Soha ilyen királyi nem volt még csodaszarvas. Csak állt és nézte őket. Szeme se rebbent. Aztán megrázta koronás fejét, megfordult és vágtatni kezdett nyugat felé. (…) Az aranyszarvas egyre vágtatott. Gyorsan, hogy ne érjék utol. Lassan, hogy el se maradjanak. Döngve csapódtak le mögötte a kopják. Ő csak vágtatott. Süvöltve záporoztak körülötte a nyilak. Ő csak vágtatott. Sistergő kartácsok görögtek el a lábai alatt. Ő nem nézett vissza, csak vágtatott.” A folytatásban „a hit csodaszarvasa” eltűnik kereső szemeink elől. Már csak a háborút láttatja az író, és a világégésben egy embert, aki Krisztusként az elvesző emberi humanitással válik egyneművé, egyértékűvé: „Egy ember jött akkor a véresre beszennyezett földön, riadt, szomorú szemekkel és nem értette, hogy mi történik. Kalászt keresett a mezőn és búzavirágot: döglött lovat talált, véres roncscafatot és gránáttölcsért. Öt sebéből gyöngyözött a vér, megállt a tankok, ágyúk, gépfegyverek között és így szólt: – Békesség az embernek a földön és jóakarat. Nem hallották meg a szavát. Nem látták meg a vért, ami öt sebéből hullott: valamennyien véresek voltak. A véres földön megcsúszott a lába és belezuhant egy gránátgödörbe. Körös-körül visított, búgott, csattant, üvöltött a megbomlott világrend és gyilkos tűzcsóvákkal káromolta a szomorú eget. Mozdulni sem tudott: valami fájt. Tankok jöttek és rázuhantak. Ágyúk jöttek és rázuhantak.

40


Haldoklók hörögve rázuhantak, káromkodó sebesültek zuhantak és betemették az embert. Tankok fölé és ágyúk fölé, halottak és sebesültek fölé a gyűlölet feltűzte diadalmas vérszínű lobogóját. Kerekek és ágyúcsövek és csavarok zeg-zugai közt messze fent megcsillant az ég kékjéből egy picike darab. Azt nézte. Szomorú mosoly vonaglott át az arcán, szomorú és fáradt mosoly. Csendesen mondta: – Bizony, most már igazán meg fogok halni. Aztán lehunyta a szemét. Zsidóember volt. Krisztusnak hívták.” Ez a látomás a jövőbe „látó ember” tragikus érzéseit viseli, s képzelőerejének ezt az áldott terhét majd a II. világháború emberpróbáló gyalázatosságai közepette sem hagyja másra az író. Wass Albertet a személyes kegyelem védettsége kíséri életútján. Belső lelki tartalmai, hite biztonsággá szilárdulnak. A hit erejének dallama legelső kötetétől, a Virágtemetés nyitómeséjének szuggesztív látomásától a legutolsó befejezett kötetéig, az 1986-ban kiadott Hagyaték példázatáig mögötte van, benne van. Hivatásútja három nagy szakaszra bontható: az iskolásfiúként megtalált hitbizonyságtól kezdve a háború végéig Istenbe vetett „töretlen hit” irányítja tetteit, majd európai emigrációjában a szegénység és a számkivetettek („otthontalanok és hazátlanok”) megkülönböztető bélyegét viseli a homlokán, hogy végül amerikai kivándorlásától kezdve haláláig nemzet- és igazságszolgálata lehessen példaértékű. Tordafia Csanád száműzött táltosnak az Istenszéke alatt elhangzó záró imája életös�szegző jelentőségű, azaz Wass Albert lelki tartását már eszmélésétől meghatározó szavakat mond itt ki az író: „– Nap fiai, magyarok, áldjon meg benneteket az Úr, és őrizzen meg benneteket! Fordítsa az Úr az Ő orcáját tifelétek, és adjon tinéktek tudást, erőt, győzedelmet és hatalmat a gonoszság fölött! Szeressétek egymást, hogy méltók legyetek az Úr szeretetére! Segítsétek egymást, és az Úr is megsegít benneteket… védelmezzétek egymást, és az Úr is megvédelmez benneteket… ne féljetek, magyarok… és ne csüggedjetek… mert veletek van az Úr… aki megerősít… megsegít… és igazságának jobbjával támogat benneteket… minden küzdelmetekben… – Bízzatok Őbenne… s istentudó hitetek… hegyeket mozdít… országot szabadít… Magyarországot… Isten országát… az Ő dicsőségére… istentudó magyarok… jövendőjére…” Jól kell tudnunk, a szellem realizálódása elválik a világ realitásától. Wass Albert életének egymással korrespondáló motivációs szálai külső hivatáscélokban kapnak rendre és rendre feladatokat, amelyek véghezvitelében fegyelem, kitartás és helytállás jellemzi, ugyanakkor könnyű kirajzolnunk személyiségének belső útját is.

41

PoLíSz Minden belül (is) történik, de nem eltávolodva az élettapasztalás külső vonalától. Aláfestve, hangsúlyozva, kibontva a külső világ motivációit, de önútján haladva, belső látással, megvilágosulva és megvilágosítóan. Az írónak a kor tömegpszichózisával ellentétes lelki beállítottságát jól mutatja a Rongyos ember című novellája, amelyben egy indiai maharadzsa lányát szökteti meg az európai gyarmatosító. A fiatal író a bennszülöttek szemszögéből kiált bele a fontos és életmeghatározó igazságokra érzéketlen világba. Írói alkotásmódjára az is jellemző, hogy az 1930-as évekbeli kolozsvári olvasó magára és a magyarságra vonatkozva is érvényesnek érezhette a záró részt mint a jogfosztottság allegóriáját: „A pávák félnek az udvarra leszállni… a madarak, a kolibrik elmentek mind… pedig azok az én madaraim voltak… a tigriseknek is meg kellett halniok… pedig őket is úgy szerettem… kegyelmes úrnőm… te a hatalmas rádzsa lánya vagy… te gyere vissza… te ne menj el, úrnőm, mert akkor semmi se lesz már többet… A rádzsa lánya nevetett, és beszállt a csolnakba, a férfi utána lépett. – Hej, rádzsa, segítség, nem hagyom, hej…! – belemarkolt az idegen emberbe, annak az ökle az arcába vágódott, és ő végigzuhant a földön. Loccsantak az evezők, kint a tengeren lámpások égtek egy hajón, a hold arannyal hintette be a hullámokat, és a hullámokon egy csolnakot, mely vitte, mind távolabb vitte a parttól a lányt és a véres fejű, szép, bátor, halott tigriseket. Hajnalban arra ébredt a hatalmas rádzsa, hogy kint valaki kiabálva döngeti, rázza a kaput. – Hej, nagyúr, rádzsa, a tigrisek, a kolibrik, a lányod! Hej, rádzsa, ébredj! Az ablakhoz szaladt. A kapu előtt egy rongyos ember állt, az arca véres volt, és rázta, rázta a rácsot a kapun. – Mit kiabálsz itt tigrisekről, kolibrikről és a lányomról, mi? Mi történt velük?! A rongyos ember hörögve tépte fel a rácsot, könny és vér csorgott végig az arcán, és lihegve üvöltötte be a palota alvó csendjébe: – Nem a tigrisek, nem a kolibrik, nem a lányod, hej, rádzsa, rádzsa, ébredj: ellopták Indiát!5 A Szellem keskeny ösvényén: A „világügyelő” emberek fénynyalábként születnek a földre, a szentlélek küldöttei, szándékainak kinyilvánítói, korszakokon túli elrendelés szerint. Jelentőségük óriási. Tolsztoj zárta a 19. századiak sorát, és Rilke, Jung, Hamvas, Borges és mások világították meg a 20. századot. Fénynyalábként hatnak, élnek ma is. Külső szem számára utólag elrendezetten, a belső harmónia, az elküldöttség belső ereje és a belső dinamika megnyilvánulásai szerint. Érosz és agapé. Kinyilatkoztatás és szolgálat egységesülésében történik meg a külső és a belső út egymáshoz rendelése, egymásnak való meg feleltetése. Itt a földi sorban, a szellem ege és a létezés sárvilága egyesülésében ez a küldetése a Hit embereinek és Isten küldötteinek a megpróbáltatások esztendeiben. A művészet, az írás, az emberszentség maga a RÍTUS változó ember tekintete a változatlan létre, de ugyanakkor a változatlan lét aktualizálása a változó ember által. Aktualizálódásaink sora: a Lét történetisége, amely a létezőknek a létből való részesedésük szerinti folyamatábrája. Lelkiségünk és szellemiségünk története, amely világi eseményként időbeli csupán, de nem lehet az abszolút és határtalan szellemiségünk önmeghatározásában.

42


Időbeliségünk: Isten-fogalmunk kibontakozása. Időbeliségünk: emberfogalmunk Istenülése. Időbeliségünk: Istenülésünk emberszolgálata. Időbeliségünk: Krisztus örökkévalóságának bennünk kiformálódó korszaka. A bennünk élő Krisztus útmutatásait, eszményeit próbáljuk megvalósítani, ha megkapjuk a kegyelmet ezek felismerésére. A Megváltás művének folyamatos munkája végességünk tudatának végtelenségében: az antroposz abszolútuma. Isten nem a Lét. A Létből még Isten is részesedik a maga múlhatatlan végtelenségében, s éppen Istennek az időben történt megnyilatkozássora dokumentálja ezt a történést, amely őt magát az időbeli dimenziójában mégsem sérti meg, hanem beteljesíti a Divinum Abszolútumot. A 26 esztendős Wass A lbert felnőttsége: írásaiban ekkorra már a feladataihoz felnőtt férfi számvetése válik meghatározóvá, egyrészt az idő múlásával, másrészt a pusztulásába rohanó emberiséggel szemben. Wass Albert egyenletes irodalmi munkássága ennek a számvetésnek a mérföldköveivel szembesít, az erkölcsös és a hívő ember számára egyaránt járható Út kifinomult, művészi jelzéseivel. A fiatal író ebben az embert próbáló és sorsfordító időben növekvő számban publikál parabolákat, 1934–37-ig hatot számolhatunk, amelyeket filozofikus kérdésfelvetésekre adott válaszokként is értelmezhetünk. Az Aranysíneken című írás története egy természethű, hegyi asszonyt helyez középpontba, aki egy világias, tengerparti asszonnyal rivalizálva hozza létre az Ékszert.6 Az Ékszert, amellyel útjára indította a pénzvilág ellenállhatatlan Bálványát: „Az aranysínek pedig abroncsként fogják körül ma is a világot, az aranysíneken rohan tovább a bálvány, és rohanni fog mindaddig, amíg majd egyszer újra jön egy olyan csodálatosan babonás este.” Ugyanez az asszony, az okozott fájdalmakat látva, szimbolikusan „letépi nyakáról a gyöngysort”, s az írás folytatásában Wass Albert – A Temető megindul látomássorozatához kapcsolódva – ismét egy expresszionista képsorral, egy munchi látomássorral szembesít: „A nők ajkán vérző seb lesz a rúzs, és arcukon mérges fekély a púder. Tánc közben görcs fog el minden lábat, az esküdözők fogsora vacogva összeszorul, és széles e földön nem hangzik el egyetlen emberi szó. Azon az éjszakán minden ékszer belehasít az eleven húsba, és izzóvá változik minden pénzdarab. A harangok maguktól megszólalnak, minden templomnak kidől egy fala, és kisétálnak belőlük a kényelmesre szabott olcsó kis hitek, hogy a visszatérő Istennek helyet adjanak.”7 Az ókeresztényi megtisztulás… a savonarolai aszkézis megidézése. Az Aranysíneken szerelemtörténetbe ágyazott korszellemkritikája mintegy kiegészítő ellentéte Az eltemetett ember című látomásos allegóriának, amely a transzcendens érték 20. századi elveszettségét volt hivatott érzékeltetni. A parabolisztikus művek „rendszerét” kiegészíti „A rongyos ember” pusztába kiáltó fájdalmának leírása. S folytatva: a Havasi fa című tanköltemény-álcás Erdély-lírája sem más, mint a végzetként átélt egyéni sorsok közösségi hasznosulásának példázata: „Néha, napnyugta tájt, ahogy ott hevert a többi közt, s a csöndes és nyugalmas nagy kék eget nézte, egészen élesen látta maga előtt a hegyeket meg a pojánát, a csöndességen át a patakot hallotta, s érezte a messzi fenyves erdők nyers szagát. És néha éjszakánként viharról álmodott, és furcsa hangot adva belül

43

PoLíSz egy-egy idegszála megpattant ilyenkor, s ő tudta ott a nagy hodály sarkában, már tudta bizonysággal, hogy mindaz, ami volt, nem volt célja nélkül.” Véletlenül sem tudatlan beletörődéssel írta le ezeket a sorokat Wass Albert; bizalom ez, az író megszenvedett bizalma ez a Létre hagyatkozás nagy misztériumában. A parabolasorozat művészi jelentőségét és komolyságát erősíti A kenyér útja című novella8 és a sokak által rosszindulatúan félreértelmezett Patkányok honfoglalása című allegória.9 A kenyér útja móriczi mértékkel mérhető remekmű. A két gyerekkel magára maradt Andrisnak a teljes búzavetést kellett eladnia, hogy eltemethesse feleségét, s ráadásként, amikor a városba készült munkát keresni, még a maradék pár vékát is el kellett adnia a boltosnak. A helyzet tarthatatlanságát nyomatékosítja a megkettőzött narráció szokatlanul alkalmazott eljárása: a részvétteljes elbeszélő hang mellett maga a vetés, a búzatábla, a búza, majd átváltozása után a kenyér szorongó hangja festi meg a balladás nyomorúság mindennapi fájdalmait, a sanyarú élethelyzetek és a termésben megtestesülő búza parabolikus életútját. Az átélések és átérzések összjátéka kivételes izzású nyelvet eredményez: „Csak ott volt egy kis baj, mikor Andris három mázsát meg akart tartani magának. S még azt is kimondta, hogy hiszen a búza úgyis négyszáz lesz akkor, s Mendi úr csak háromszázat fizet. Úgy pattant föl a kis zsidó, mintha megcsiklandozták volna a becsületjit. – Hát maga mit gondol? Azt hiszi, jótékonysági intézmény vagyok én? Mit gondol, én miből élek? Gondolt Andris, amit gondolt, ki volt az írva ráncba gyűjtött homlokára, remegő szája szélire, ökölbe szorított két kezére. De nem mondta ki. Szegény asszony… ott fekszik kinyújtva… koporsója sincs, szemfedője sincs… szegény kicsi sovány asszony… – Nyolc vékát megtarthat vetőmagnak – mondotta hirtelen csöndes szóval a zsidó. Talán megérzett valamit a mellette elzúduló nagy emberi nyomorúság fergetegéből, s az Andrisra sújtó fekete sors az ő lelkében is vetett egy kicsike kis gyűrűt, mint eldugott tó, ha föveny hull belé. Szótlanul fizette ki a pénzt. Andris legyintett egyet a levegőbe, aztán megfordultak, s mentek szótlanul vissza a falu felé. A búzavetés szürkére döbbenve nézett Andris után, de az meg se fordult, hogy elbúcsúzzon tőle, csak ment, ment, lekókadt fejjel, s vonszolta magával a gondot. Attól kezdve csak ímmel-ámmal tengette életét a búza. Keserűséget szívtak gyökerei a földből. Hiábavalónak érzett már minden jóakaratot. Andrisnak akart segíteni, s helyette most már Mendi úrnak lesz segítségére, ha akar, ha nem.” Misztikus, Szent Ferenc-i líra lengi be a magvetőjének feltálalt kenyér utolsó antropomorfizált sóhajtását, e sorok csak imaszerű áhítattal olvashatók: „Összeszedte minden erejét. A földre gondolt, a jó fekete földre, ahová ez a kéz elvette, a napsugárra, ahogy ráragyogta meleg szeretetét. A dombok fölött tovafutó szellő édes jó szagára gondolt, langyos permetegre s a pacsirtára, ki nótába fonta a föld minden imádságát, s repeső szárnyakon, mámoros nagy jóindulattal vitte föl a Jóistennek. A Jóisten az ég szélén könyökölt, s mosolygott olyankor. Ahogy fogyott a kenyér, s a világ lassan-lassan sötétült előtte, utolsó vágyteli gondolatával még visszagondolt a bűvös szép nyári éjszakákra, mikor a tücskök citerázták vékonyka húron a csendet, s a vetések közt álmos pitypalatty szólt, és olyan meleg volt az egész világ és jóindulattal telve. Az égen úszott a hold, roppant ezüst tutaj, s a csillagok lehajolva a föld vágyait lesték… reájuk gondolt, s utolsó öntudatlan lelkesedésével megkérte még őket, segítenék Andrist…”

44


A történetnek a hazatalálás, a haza-visszaérkezés, a családhoz tartozás realitása adhat csak megnyugvást: „A utolsó falat is lement a torkán. Sóhajtott. – Szervusz – szólalt meg a másik, s poharát az övéhez kocogtatta. – Nagy ez a város, majd csak elférsz benne. – Már én soha! – lökte ki Andris a szót. – A rossz is eltelik. Szervusz no. Megkeményítette két inas öklét, s elterpeszkedett velük az asztalon. – Nem iszom – mondotta zordul. – Nem-e? – hökkent meg a másik, s újra koccintott –, szervusz no. Andris arca fenyegetővé torzult. – Nem iszom, hallod-e? – csapott öklével az asztalra, s úgy pattant fel, mintha rugóra járna – kicsi fiam vagyon otthon kettő, s két hold jó földem, meg házam. Hát nem iszom. Állt, a homályos, bűzös ivószobában. Derekát megfeszítette, szájában a könny, s a kenyér íze kavargott játékosan. A másik ült, nézte, ivott. – Haza mégy? – Épp ippeg oda. Azzal megfordult, lyukas kalapját a fejébe vágta, s szóköszönés nélkül kifordult a puha-fekete őszi éjszakába.”10 Más novelláiban realisztikusabban, nyomatékosabban történik meg a havasi és a mezőségi emberi élethelyzetek erkölcsi és morális szempontú műbe emelése, Vaddisznós Jákob, Mélység fölött, Kicsi Jóskán rontás esett stb. E novellák inkább az elkövetkező idők műfajai lesznek. Pszichikai összetevőikkel ábrázolt sorsszerű életképek, élethelyzetek remekei ezek a munkák. A psziché sallangtalan ábrázolásával emelkedik ki a szintén 1934-ben közreadott Anuca című novella is.11 Mélyen elrejtett személyes érintettséget vélhetünk ebben a munkában: a Füleki urasággal boldog szerelemben élő havasi nő, mikor megtudja szerelme csalárdságát, aki úgymond a gazdag birtokos, Bandi uraság lányát tervezi feleségül venni, életre szólóan válik sértetté. (Fileki uraság, Fileki Ferkó utóbb a Csaba főhőseként nyilvánvalóan lesz a szerző alteregója.) Ismét nem zárható ki, hogy valós szerelmi kapcsolat jeleneteit szövi munkájába az író, sőt – nem először munkássága során – írói igazságszolgáltatással elveszejti a szerelemben csalárdnak ítélt férfihőst. Szimbolikusan ez a novella szimbolikusan megöli írója hasonmását. Az írói dramaturgia remeklése, hogy a „történteket” havasi anekdotaként Kiss bácsival, a vadásztárssal mesélteti el… és nem másnak, mint a hallgatónak álcázott írónak… Így a havasi szerelmi négyszög valós szereplőit az olvasó számára teljes homály fedi. Noha még oda-oda is kacsint az elbeszélő ahhoz a néhány beavatotthoz, aki nevesíteni tudhatta volna a személyeket: „Hát, aztán tudja-e, hogy milyen ember volt az a Fileki úrfi? Éppen olyan volt, mint maga, csak egy kicsit derekabb. De az is csak az erdőket bújta folyvást. (…) S az úrfi vékony, inas legény. Helyben is hagyta őkelme úgy a pakurárt, hogy mire leért a Holtyerágból a bácshoz, száján, orrán, fülén jött a vér még mindig.”

45

PoLíSz A történet hová is vezethetné el az olvasót, ha nem a korábbi kedves helyre, a paradicsomi együttléteket megidéző Andrenyásza környékére: „– Na, aztán tudhassa maga is, hogy semmi sem tart örökkétig. Biza, szeptember tájban kezdett az úrfi ritkábban járni a Holtyerág felé, s kezdték beszélni, hogy a némai Bandi úr lányához szegődött volna. Na, sírt is szegény Anuca eleget. Hát még, amikor meghallotta, hogy fehérnép is van a dologban. De átkozódott keservesen, hogy így meg úgy, kerüljön csak a szeme elé az a másik leány. – Aztán, hogy ősz lett egészen, csak elcsöndesedett, s nem lehetett szavát se venni. Csak kiült a Nádaskút fölötti dombra, s elnézett naphosszat a Holtyerág felé, hallgatta az erdőt. Hogy nem szól-e valahol az úrfi kopója. – Szólt az, ahogy eljött az ideje. De másfelé. A Bandi úr erdejében. Ott szólt. Kiveri a pipát csöndesen, körülményesen. – Na hát egyszer csak jön a bácshoz egy gyerek a bálmosért, s az beszéli, hogy látta az úrfit amott a Csongorádon, jár valami nagy disznó után. S hogy ezt mondja, ott van Anuca is éppen. Hát csak felszökik a földről, s megindul futni. De futott is végig a Holtyerágon át, neki egyenest a Csongorádnak. Akár hiszi, akár nem: attól a naptól kezdve nem látta senki az úrfit. A gróf pásztora mondta, hogy még másnap hallott ugatni egy kutyát itt a Belovár alján, sokáig tartott egy nagy disznót, de aztán hazament. Keresték az úrfit, hetekig keresték. Csendőrök, urak, mindenféle népek. De azt már meg nem találhatták sehunt.” És jaj, hogy még az a fránya szeptemberi időzítés is benne van a novellában… Albi grófnak későbbi feleségével, a Siemmers unokahúggal való ismerkedésének idejére. A novella első megjelenésének dátuma: 1934. november. Utólag tekintve, a magánemberi habozás időszaka.12 S ami a legtárgyilagosabb filológus számára is elgondolkodtató kell hogy legyen: az oláh havasokban oly gyakori Anuca név első előfordulása Wass Albert életművében, a későbbi előfordulások erősebb nyomatékot és irodalomtörténeti jelentőséget is adnak a névnek: találkozunk vele a Csaba román tanítónőjeként mint a főhős első komoly szerelmével, és a háromrészes remekmű, A funtineli boszorkány hősnője is Anuca… Nuca… S ha ehhez hozzágondoljuk még az ifjonti szerelem magyarrá tett hegyi lányát, Anikót a Tavaszi szél című színműből, és az 1944-es búcsúnovellaként közzé tett Napsugár című novella13 mókuskönnyű emlékfutamait, akkor nem lehet kétséges: egy életre szóló kapcsolat lappang a háttérben, működteti az író lelkiismeretét és ösztönzi a psziché mélyét az érzések megvallására az ellenállhatatlanul feltörő történetekben, monológokban és látomásokban. Mint az álmokban: mind a gyötrő, mind a lélekemelő jelenetekkel szemben tehetetlen a lélek. Könnyű szerelmi epizód utórezgése? Romantika? Vagy inkább páratlanul keserű önkontroll éppen a házasság megtörténte, egy életre szóló lépés megtétele előtt! Ismételjük: az író ebben a novellájában megölte saját hasonmását. Két határozott írói intencionalitás kifejeződése mutatkozik meg a kolozsvári lapokban rendszeresen közölt kicsiny remekekben, amely irányok egész életművére hatással lesznek, s önálló írói alkotásmódra vallanak. Úgy mondhatnánk: 1. életteljességre igényt tartó példázatosság (antropomorfizált meseelemekkel vegyítve), 2. kiemelt történet a teljes dráma ábrázolása helyett (az életvégzet és életsors reális konfliktusait szimbolizálva). Magánéletének titkolni szükséges eseményeit és személyiségének értékelveit a történések mögött csak elrejtve, búvópatakszerűen mutatja meg, de az elbeszélő stílus hangsúlyo-

46


zott líraisága és expresszivitása nem hagy kétséget az írói értékítélet sarkalatos megnyilvánulásai felől, még ha ezek önsebzőek is. Mintha a Márai Sándor által éppen 1934-ben közreadott Egy polgár vallomásai világértelmezésével tartana több írása rokonságot. Márai önmetsző őszintesége Wassnál a részvét beleérző erejével fedi el magát. Mindketten a Nyugat-Európát megjárt emberek értékelni és önértékelni tudó hangján szólnak. S mindketten – visszavágyva hazájukba – az otthon, a haza középponti értékvilágában helyezik el magukat és szereplőiket. Wass Albert egy mezítlábas, tudatlan havasi lányka és Bumbu kutyája Németországba kerülésének apropóján mondja ki a saját nyugati tanulmányai során megtapasztalt ellenállhatatlan honvágyat: „Bumbu nyakszíjat kap és szájkosarat. Délutánonként sétálni viszik a sétatérre, a tó mellé, ahol sok ugyan az ember szintén, de legalább fák vannak, s a fák olyanok ott is, mint a Belováron. Egy nappal az elutazás előtt történik. A sétatéren járnak, Mundruska és Bumbu, ketten. Estefele van, langyos szellők simogatják a nyárfákat, s a bokrok halkan suhognak, beszélgetnek erdőnyelven. Megértik ezt a beszédet, s szomorúak lesznek tőle. Szegény Bumbu rángatja a pórázát, szeretne szaladgálni egy kicsit. Mundruska megsajnálja, leveszi róla a szájkosarat is, eloldja a szíjról, szegény kutya, hadd örvendjen egy kicsit a bokroknak. Kis nyári szél jön, a gyalui hegyek felől jön egyenesen, olyan jó friss erdőszaga van. Bumbu felveti a fejét, beleszimatol, halkan vinnyogni kezd, kicsit szaladgál körbe, idegesen szaglász, aztán csak behúzza a farkát, és elindul, elindul futva végig a széles úton, egyenesen kelet felé. (…) El-elmereng Mundruska a sárguló fákon, s messzire elmegy a víz mentén. Egyszerre riadtan megtorpan. Istenem, két óra elmúlt! És ki tudja, milyen messze van otthonról, hiszen sokat jöhetett nagyon! Látja őket, ott ülnek már az asztal körül, s várják. Az öregasszony szigorúan csücsörített szájjal s ráncolt homlokkal a vénember. Frigyes úr pedig idegesen dobol az asztalon. Várják. Úgy érzi, mintha a szíve akadozna a rémülettől. Reszket, úgy fél attól a három idegen embertől, akik szigorú csendben várnak rá. Nekidől egy fának és sír. Emberek mennek el mellette, nézik, vis�szafordulnak menetközben, és ő csak sír. És nem mozdul a fa mellől. Az idő telik, telik, a harangok kongatnak újra, három óra van már. És Mundruska nem mer hazamenni az Alte-Rabe strassei szigorú házba. És ahogy ott a fának támaszkodva áll, egyszerre csak eszébe jut a Bumbu. Ahogy felkapta a fejét, ahogy szimatolt, és ahogy elment. Egy szellő borzol bele a hajába, éppen olyan friss kezű szellő ez is, mint az volt, amitől a Bumbu megindult akkor. És már nem sír Mundruska többet. Ránéz a vadrucákra, akik ott úszkálnak behúzott nyakkal, közel hozzá. Nézi a sirályokat is, milyen szépen és könnyedén repülnek. Aztán egyszerű, ősi mozdulattal leül a fűre, lehúzza a cipőit, a harisnyát, aztán járni kezd mezítláb a gyepen, mosolyog, milyen jó így járni. Néhány ember bámulva megáll és nézi. Friss szélroham jön át a fák közt, nyirkos lombszagot hoz, s nyomában hulldogálni kezdenek a levelek. Mundruska beleszagol a szélbe, orrcimpái kitágulnak, aztán felemeli a fejét, megrázza, s elindul, elindul egyenest napkeletnek.” Wass átélt és szereplőibe beleélő lírája hasonlót közvetít ma számunkra, mint Márai szikár, fellebbezhetetlen vallomása: „Haza kellett mennem. Ez a ’kell’, ez a titokzatos imperativus nem indokolta önmagát. Az ember egész lényével engedelmeskedik a rejtelmes parancsnak, föltétel, alkudozás nélkül.”14

47

PoLíSz Két hang, egy akarat, egy vallomás! Több mint honvágy. Mindkettőjüknél egyszerre szociális vállalás és közösségi elkötelezettség is. Wass később visszaemlékezik Budapestről történt Erdélybe érkezésére: „S jóleső, kemény, harciasan szép érzés volt, amikor a vonat átjött a határon, s újra hallottam a román vámhivatalnokok rikácsolását. Éreztem, hogy visszatértem az idegen szabadságból, mely számomra rosszabb volt, mint a rabság, az otthon rabsága, melynek minden izomfeszítése egy tisztább és magyarabb szabadság felé mutat. S ahol a történelem nem kávéházi törzsasztalok mellett készült céltalan szellemességek és elvont viták, olcsó viccek és minden szépet bemocskoló cinizmus között: hanem valóban ott készült az életben, a harcban, ahova emberek kellettek, s nem kabaréfigurák.” 15 Márai így írja: „Hegyeshalmon, az állomáson fejkendős öregasszony süteményt árult, s mezítlábas gyerekek újságot és cigarettát. Rongyosak voltak és kopottak. Néztem őket a vonatablakból, és soha nem érzett részvét, rokonságérzés járt át. Ezekkel kell élnem, gondoltam. És ugyanakkor nagy megnyugvás fogott el, hogy ez jól van így. Csak annyit értettem minden következménnyel, hogy hazaérkeztem.”16 Tudjuk, 1934. év végére tetőződött a 20. század első gazdasági világválsága; megoldás, kiút aligha látszódott az emberek előtt, csak a háborúra történt készülődés lidérces nyomása ülte a lelkeket. Wass A lbert vívódva, lázadó szabadságérzettel , egy családon belüli kényszerházasság előérzetében, fájdalmasan és szomorúan éli át a „kisebbségi ember” sorshelyzeteinek láncolatát, de kiútkereső novelláit, példázatait megismerve nyugodtan jelenthetjük ki: „gyümölcseiről ismerszik meg a jó fa”. Az ő „felnőttségének” kezdete egy humánumra és közösségi értékekre nyitott alkotó nem hétköznapi munkabírásával és tehetségével teljes. Az irodalmi életben kivívott jelenlétéből és megfontolt magánemberi vállalásából párhuzamosan és „töretlenül” bontakozik ki a felelős emberré érett Wass Albert arca. Arcéle: ahogy a barát megrajzolta fegyelmezett vonásain keresztül látni véljük őt.

Jegyzetek: 1. A szerző Wass Albert a boldog szomorúember II. című tervezett kötetének Hivatás és családalapítás című részéből. 2. 1904. november 26. Juhász Gyula, segédtanárt kardlapozó rendőrök az egyetem épületében „a fején és a kezén összevagdalták, a templomba menekült, és onnan vitték a klinikára”. Péter László: Juhász Gyula, Argumentum 2002. 3. Tolstoj Leo: Eszméljetek, Schmitt Jenő fordítása, Sach Frigyes kiadása 1905. 4. Ek. Az eltemetett ember. Új keleti legenda, Ellenzék, 33. 1934. 5. Ek. A rongyos ember, Ellenzék, LII/215. 1931. szeptember 20. 6. Ek. Aranysineken. Mese az emberről, Ellenzék, LVI/11. 1935. január 13. 7. Kiemelés tőlem, T. P. 8. Ek. A kenyér útja, Erdélyi Helikon, X/9. 1937.

48


9. Ek. Ellenzék, 1936. 10. Erdélyi Helikon, 1937. 10. évfolyam 9. szám. 11. Erdélyi Helikon, VII/10. 1934. 12. Ld. korábbi idézeteinket a Kard és kasza című írásból. 13. Em. Ellenzék 1944 október. 14. MS-EPV, 467. old. 15. WAT, Levél É. M.-hez, Vasasszentgotthárd, 1943. jan. 10. 16. MS-EPV, 469. old.

Zsögödi Nagy Imre: Wass Albert az Íróarcképek-sorozatból

49

PoLíSz Bencze Mihály

Matthew Arnold és a magyarok Matthew Arnoldot a három nagy viktoriánus költők egyikeként szokták emlegetni, Alfred Tennyson és Robert Browning neve mellett. Arnold 1822. december 24-én született Lalehamben, ahol William Wordsworth családi barátságának támogatását élvezte. Arnold legjobb költeményeiben egyértelműen felfedezhető Wordsworth hatása, ahogy ezt ő maga is elismeri a kötetei előszavában. Középiskolásként egy esszépályázat nyertese, majd 1841-ben Oxfordban ösztöndíjas, és nemsokára az egyetem alkalmazottja, majd magántitkár, iskolafelügyelő. Felesége Frances Lucy, hat gyerekkel teszi teljessé családi életét. A vasút hiánya miatt, korábban még egyetlen angol író vagy költő sem utazhatott annyit, mint Arnold, aki így az angol irodalom utazó nagykövete lett. 1852-ben Empedocles on Etna, and Other Poems címen megjelent a második kötete, majd 1857-től a költészet tanára az Oxfordi Egyetemen, ahol elsőként azt a latin helyett angol nyelven tanítja. Iskolaellenőrként 1859-ben végigutazza Európát, hogy kivizsgálja és összehasonlítsa az európai oktatási gyakorlatokat. 1865-ben megjelentek az Essays in Criticism: First Series és Essays in Criticism: Second Series című könyvei, majd 1883 és 1884 között az Egyesült Államokban vendégszerepel. Sokan Arnoldot tekintik az angol romantika és modernizmus közötti irodalom megteremtőjének. Számára a költészet a görögökre jellemző stílus tisztasága, valamint Goethe és Wordsworth irodalmi világának a követése, továbbvitele. 1888. április 15-én lelkét visszaadta teremtőjének. Matthew Arnold az 1848-as magyar szabadságharc híve volt, majd ennek az oroszok és osztrákok általi vérbefojtása, és az ezt követő bosszú nagyon elszomorította. Ennek emlékére a következő verset írta az örökkévalóság falára:

Szonett a magyar nemzethez (1848) Nem a spanyol hosszas haláltusája, nem dús angol, ki görnyed, hogy kufár partját öntözze minden aranyár, nem franciák őrült hejehujája, a magas eget hasigassa bár, nem is a jenki mohó durvasága, s nem a német szószátyár butasága a hősi szép élet reménye már. Magyar! Te váltsd meg az emberiséget! Idézd föl lánctörő hősök korát, szülessen újjá ez a holt világ! Idézd az ősi görög hősiséget, mely Szalamisz fokán szent lángban égett szirtre sújtva Xerxész hajóhadát!

50

(Kardos Pál fordítása)

Merített szavak

Aknay Tibor

Osztálytársak Géza jókedvűen, könnyen ébredt, szinte lebegett a takaró felett. Úgy érezte, kamaszkori alvásrekordját is sikerült túlszárnyalnia. A nap már az öreg íróasztal zöld filcborítását kóstolgatta, ami azt jelezte, hamarosan itt az ebédes fiú, elő kell készíteni a csereételhordót. Felkelt, kiment a fürdőszobába. Borotválkozás közben eszébe jutott az előző esti beszélgetés. János járt nála, a hajdani osztálytárs, iskolás éveinek legjobb barátja. A gimnáziumi felvételi hozta őket össze. János egy osztatlan tanyasi iskolából, Géza a gyakorlóból jött. Véletlenül kerültek egy csoportba. A két fiú akár két világ jelképe is lehetett volna. A tegnap este különleges alkalomnak számított a találkozások sorában. Előtte évekig nem látták egymást. Most is a véletlenen múlt a dolog. Géza egy rádióműsorban figyelt fel az ismerős hangra: János beszélt mindennapjairól a riporternek. Géza így tudta meg, hogy rég nem látott barátja egy kisvárosban lakik, ahol nyugdíjazásáig magyar irodalmat tanított a helyi gimnáziumban. Igaz ugyan, hogy erről csak futólag esett szó, a – hangjáról ítélve – fiatalnak számítható rádiós a jeles helytörténészt vallatta kérdéseivel. Jánost hallgatva valamiféle elérzékenyüléshez hasonló hangulat fogta el. Alig lett vége az adásnak, hívta a tudakozót, majd kisvártatva Jánost, aki nem kevésbé volt meglepve, mint Budapestre került barátja. – János? Géza vagyok. Hallottam az interjúdat. A vonal túlsó végén pillanatnyi csendet követően megszólalt a hívott fél. – Géza? Milyen Géza? – Géza vagyok, az osztálytársad. A barátod… voltam. – Ismertem egy Gézát, aki valamikor a barátom volt, de már régen elveszítettem. A hang megakadt, mint hegymászó a Himalája felé. – Ezért hívtalak. Az elveszített barát miatt. Újabb hallgatás, ezúttal valamivel hosszabb ideig tartó. Majd – szinte tapinthatón, ahogyan a kétely egyszer csak örömre vált, mint amikor a célfotónál hirtelen győztes lesz az, aki már mindenről lemondott. – Ez valóban igaz? Te volnál az, Géza? Hol bujkáltál ilyen sokáig? – Valóban én vagyok, János. Kovács Géza, az osztálytársad. Pontosan fogalmaztál: bujkáltam, de főleg önmagam elől. Most is ezért kerestelek meg, mert beszélnünk kellene. Az életemről van szó. – Géza, ez nagyon komoly dolog, ne viccelj vele. Ha segíteni tudok, persze, segítek. Miről van szó? – János, tudom, hihetetlennek fogod tartani, hogy meghibbantam vagy ilyesmi. Miattam kerültél börtönbe annakidején. Géza évek óta várt erre a mondatra, hogy végre, ha csak telefonon is, de kimondhassa, elmondhassa valakinek, leginkább Jánosnak, hogy szembenézhessen magával, a múltjával, egykori barátjával. Az évek során magának, tükörbeli másának többször bevallotta már, sőt egyszer meg is gyónta, pedig nem volt különösebben vallásos. Most, igaz ugyan, nem szemtől szemben, de bevallotta a bűnt, lerakta terhét. János hallgatott. Géza szinte hallani vélte vérének lüktetését, ahogy a kagylót a füléhez szorítja.

51

PoLíSz – Mit akarsz? – Elmondani mindent, ahogyan történt. A teljes igazságot. – Hogy felmentselek a felelősség alól? – Nem, János. Azért, hogy megbocsásd. Pillanatnyi hallgatás után, szinte sóhajként tette hozzá: kérlek. A vonal túloldaláról eleinte csak a csend üzent. Sötét volt és súlyos, mint gyászoló öregas�szonyok kendője, akik kedves halottukat siratják. Géza úgy érezte, áthatolhatatlan fal épül a némaságból. Már éppen azon volt, hogy lerakja a kagylót, amikor elérte János hangja. – Holnap este, megfelel? Alig bírta kinyögni, kinyöszörögni az igent. *** Aznap kora délután jött meg a hó, szinte váratlanul. Reggel még a vénasszonyok nyarát idézte az idő. A lábadozó szél fel-felkapta ugyan a leveleket, de inkább csak játékos kedvében, hogy pár méterrel arrébb, egy másik helyen lerakja őket. Tizenegy tájban északnyugatról fémes-szürke kígyók kezdték felfalni az égi kéket, percről percre nagyobb részt foglalva el a látóhatárból. Az imént még cirógató meleg egy szempillantás alatt jeges leheletű szörnyeteggé változott. Géza emlékeibe belényilallt az a másik ősz, a bérházban szüleivel, sokadmagával. A lámpa meg-megremegett, az utcán vonuló tankok ősvilági robajától való félelmükben a gyerekek anyjuk öléhez kucorodtak, aki föléjük hajolt, hogy eleven pajzsként oltalmazza őket. A páncélosok egyre csak jöttek, oldalukban, védelmükben aszott-sárga, szúrós szemű katonák, némelyikük az arcáról hiányzó borostát tintaceruzával pótolta. A szomszéd falára tapasztott füllel hallgatott rádió híreiből Géza a maga kiskamasz tudatával egy dolgot rögzített magának: mindennek vége. A következő napokban, hetekben valódi és igaznak látszó hírek kavarogtak a különféle társaságokban, utóbb több cáfolhatatlannak tűnő bizonyosságról kiderült, nem több a kollektív vágyak manifesztálódásánál. Az iskolában újrakezdték a tanítást, igaz, félév végéig németóra volt az orosz helyett. A beígért cserkészet viszont elmaradt. Géza arra is felfigyelt, hogy a házból többen is hiányoznak. Amikor érdeklődött felőlük a házmesternénél – kotlósjárású, terebélyes asszony volt –, az titokzatosságot sejtetve, szinte suttogóra fogva hangját, csak annyit mondott: – Disszidáltak. Meg azt is: internálták. Géza az első szót nem értette, a másodikról az a képzete támadt – internátusról már hallott, olvasott valahol, hogy akit internálnak, azt internátusba küldik. Tehát afféle tanintézetbe. Tulajdonképpen nem járt messze az igazságtól. Sokaknak az internálás az élet iskoláját jelentette. Múltak a hónapok, egyik a másik után. Az iskolában lassan helyükre rázódtak a dolgok. Újból oroszt tanítottak német helyett, viszont nem volt kötelező reggeli csapatszemle zászlófelvonással és hasonló katonásdis játékokkal. Már a nyolcadikos év vége felé tartottak, amikor az osztályfőnökük a reggeli történelemórán letett egy újságlapot az első padra, majd az ablakhoz ment és kinézett az udvarra. A fiúk, az osztálytársak előbb döbbenten hallgattak, majd szinte egymás kezéből kapva ki az újságot olvasták az ítéleteket: kötél általi halál, először, másodszor, harmadszor. Senki sem hangoskodott. Érezték, tudták, valami rettenetes történt. Úgy ült a harmincegynéhány gyerek a teremben, mint akiktől legnagyobb, legféltettebb kincsüket rabolta volna el valaki. A jövőjüket, az álmaikat. Egyikőjük, talán éppen Géza megkérdezte:

52

Merített szavak

– Tanárnő kérem, akkor most mi lesz? – Nem tudom. De emlékezzetek erre a napra akkor is, amikor már mindenki elfelejtette. *** Géza az ablak mögött figyelt, félig a zöldessárga sötétítőfüggöny takarásában, amikor János szikár alakja felbukkant a szomszéd ház kerítése mentén. Sietősen jött, kissé előre hajolva, mint aki lendületből akarja megmászni az üveghegyet. Egyik kezével kalapjába kapaszkodott, a másikkal göcsörtös, sötétbarnára pácolódott botját markolta. Volt benne valami különleges: egyszerre hasonlított egy békászó szürkegémhez és egy Nobel-díjas agykutatóhoz. Néhány perc múlva a két férfi szemtől szemben állt, egymástól alig lélegzetvételnyi távolságban. Gézának kissé remegett a keze, ezt igyekezett az ízületeire fogni. Csak nézte Jánost, aki most itt van és csak reá vár, hogy nekifogjon, hogy végre beszélni kezdjen. De amikor olyan nehéz szólni, olyan nehéz megvallani, meggyónni a nyomorultságunkat, az aljasságunkat, a becstelenségünket. A kínos, egyre hosszabbra nyúló csendet János törte meg. – Hellyel kínálsz vagy állva töltjük a napot? Géza, mint akit hipnotikus álomból ébresztettek, zavartan megszólalt: – Igen, persze. Foglalj helyet, kérlek. Ide, a fotelbe, ez a legkényelmesebb darabom. Megkínálhatlak valamivel? – Egy pohár bort, azt elfogadnék, ha nincs, rád bízom a választást. – Vörösbor, saját termés. Máris hozom. Géza töltött. Előbb vendégének, utána magának. János megemelte a poharat, kicsit forgatta, kicsit lötyögtette, majd egy keveset ivott a sötét bordó, meggy- és fahéj illatemlékeket őrző borból. – Jó borod van. – Köszönöm. – De nem azért hívtál, hogy erről beszélgessünk. – Igaz. De nehéz elkezdeni. – Menni fog, hidd el. Ha akkor tudtál, most is tudsz. János hangja szelíd volt, de égetett, mint az oltott mész. *** Negyedikesek voltunk. Szolyvás, a földrajztanár odajött hozzám, hogy beszélni akar velem. Azzal kezdte, hogy értelmes fiúnak tart, akinek megvan a magához való esze. Még az intelligenciámat is dicsérte. Azt mondta, ha beváltom a hozzám fűzött reményeket, megalapozhatom a jövőmet. Mutatott egy darab papírt egy telefonszámmal, hogy memorizáljam és másnap hívjam fel, azután az öngyújtójával elégette. Ők ott – Szolyvás nem mondta, kikről van szó –, tudni fogják, hogy ki vagyok. Mit ne mondjak, nagyon is tudták. Egy parkban találkoztunk. Ketten jöttek, egy sunyi nézésű, zsíros fekete hajú, méterekre bűzlött a nikotintól és egy olyan kese, fehérbőrű. Arra kértek, segítsek megvédeni a hazámat. Megkérdeztem, miért pont rám esett a választás. Azt felelték, ha nagyon kíváncsi vagyok, előveszik apám ötvenhatos dossziéját és könnyűszerrel kitalálnak valami alkalmas büntetést a számára. Az öregem azokban a napokban nagyon aktív volt, egyszer még beszédet is mondott valahol. *** Géza a megbeszélt idő előtt érkezett a parkba. Egyenesen a régóta üzemen kívül levő szökőkúthoz ment. Körülnézett, nem látott senkit. A park tőle távolabb eső részén gyerekek

53

PoLíSz libikókáztak. A kora nyári délután csendjébe csak néha tolakodott bele egy-egy teherautó zaja, a közeli építkezésre vitték az anyagot. A fiú türelmesen várt, közben a fákon át a sétányra hulló napfényben fürdette az arcát. Már azon volt, hogy megfeledkezik az egészről, és hazáját majd másképpen fogja szolgálni, amikor szinte a semmiből két alak bukkant elő. Géza – utóbb rekonstruálva a helyzetet – arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg a közeli transzformátorház mögül figyelhették. – Kovács Géza? – Igen. Maguk kicsodák? – Fiatalember, itt csak mi kérdezünk. – Értem. A telefon miatt? Az egyik férfi alig észrevehetően biccentett. – Okos. Na, most eljön velünk, beszélgetünk egy kicsit. Géza pillanatra megfeledkezve az intelemről, ismét kérdezett. – Hová? – Mindig ilyen szószátyár? Hallgasson! A két férfi – az egyik sunyi nézésű, fekete, a másik kese fehér bőrű – mintha csak a park végében található nyári vendéglőbe indultak volna, közrefogta a fiút, és terelte az útszélen álló, lefüggönyözött autó irányába. Félórányi út következett. Géza időről időre úgy tett, mintha kérdezne valamit, de két oldalról közrefogottan azonnal le is tett szándékáról. A jármű egyszerre csak megállt. Szürke, egyemeletes épület magasodott előttük. A kísérők kitessékelték a fiút az autóból. A kapualjban fegyveres őr, a kesehajú halkan odaszólt valamit, mire az megnyomta a belső kaput nyitó gombot. Sietősen mentek fel a lépcsősoron, Géza érezte az olajfesték összetéveszthetetlen szagát. A falat derékmagasságig laktanyazöldre, felette halványsárgára kenték. A fiú úgy érezte, öklendeznie kellene és visszafordulnia, amíg nem késő, de tudta, már Szolyvásnál elkésett. A következő percben már egy közepes nagyságú teremben állt. Egyedül. Kísérői eltűntek mellőle. Vele szemben, a terem végében egy íróasztal mögött valaki felnézett, és alig észrevehetően intett a kezével. Miután Géza nem mozdult, megszólalt. – No, jöjjön közelebb fiatalember! Ne féljen, nem eszem meg. A fiú néhány bátortalan lépést tett az íróasztal irányába. Most látta csak a hang gazdáját – egy szürke öltönyös, negyven év körüli férfit, akinek az volt a különös ismertetőjele, hogy teljesen átlagos külsővel rendelkezett. Olyan volt, aki ha valaki mellécsapódik a tömegben, már nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Géza úgy látta, mintha az íróasztalon levő könyvkupac a férfi alakjában folytatódna. – Foglaljon helyet, fiam. Fújja ki magát. A kollégáim nagyon megijesztették? A fiú némileg felbátorodva, bólintott. – Ó, ezek a fiúk, ejnye, ejnye. Ők már csak ilyenek. Én meg menthetem a mundér becsületét. Tudja, egyáltalán, miért van itt? – A tanár úr azt mondta, a jövőm miatt. – Kíváló, egészen kíváló – mondta a férfi, hosszan nyújtva az első szótagot. – Mit tud még? A fiúnak eszébe jutott a zsíros hajú. – Azt mondták, segítsem megvédeni a hazámat. Meg, hogy az apám és az amnesztia. – Bámulatos. Fiatalember, maga tényleg bámulatos. Biztos vagyok abban, hogy jól, hogy azt nem mondjam, gyümölcsözően fogunk együttműködni.

54

Merített szavak

Az utolsó szót követően a férfi felnevetett. Nem nagyon, csak egy kicsit, inkább csak jelzésszerűen. Ahogyan felső ajkát fel- és némileg széthúzta, Géza észrevette nikotintól sárga fogait. – Kovács Géza? – Igen, kérem. – Maga jelentéseket fog nekünk írni. Mindenről, amit fontosnak tart és arról is, amit egyáltalán nem tart fontosnak. Mi elolvassuk, hogy megmondhassuk magának, fiam, mi az igazán fontos. Érti, amit mondok? – Azt hiszem. – Remek. Akkor a kollégák visszaviszik a parkba. Ja, maga meg örökre elfelejt engem. – De akkor, kinek írjam a… – Emiatt ne fájjon a feje. De majdnem elfelejtettem. Ez egy titkos megbízatás. A jelentéseket Krucsák elvtársnak címezze, az aláírása pedig Bugaci legyen. – De engem Kovács Gézának hívnak. – Általában. De nálunk Bugaci. És még valami. Ha bárkinek egy szót, egy iciri-piciri szótagocskát is elkotyog abból, ami itt történt, az apját visszavágjuk a sittre, ott aztán rohadhat élete végéig, maga meg legfeljebb vagont lapátolhat Rákosrendezőn, ha szerencséje van. Na, menjen már! *** – Ízlik a borod. – Köszönöm. Három éve szüreteltem, kezd felnőni. A két férfi ült a kancsó bor mellett. Lassan, ráérősen kortyolgattak. – Folytasd, Géza! Hamarabb látjuk a végét. A házigazda levette vastag, esztékákeretes szemüvegét, maga elé helyezte, a kancsó mellé. Most látszott csak, mennyire rossz a szeme. Ahogyan – erősen hunyorogva – Jánosra nézett, szemlátomást alig látott el az asztal másik oldaláig. Mintha egyfajta anonimitást keresett volna magának. – Minden rendben van? – János hangjában némi aggodalom volt felfedezhető. – Igen, persze. Mindjárt elkezdem. Odakint harangoztak. Gézának eszébe jutott, más a nyári és megint más a téli harangszó. Mintha az utóbbi tisztábban jelezné, minden kongással fordul az idő kereke. – Hazamentem. Útközben egyre csak az járt az eszemben, mire adtam a fejem. Féltem is cefetül, hogy talán mégis kellene szólnom apámnak, de eszembe jutott a szürke öltönyös pasas, és már nem voltam olyan bátor. Be voltam tojva rendesen, úgyhogy elkezdtem írni egy titkos füzetbe mindent, amit láttam, hallottam. Válogatás nélkül, ahogyan kérték. Úgy két hét múlva, Szolyvás elment mellettem a tanári előtti folyosón és csak annyit mondott: háromkor legyél a parkban a szökőkútnál. Azzal otthagyott. Pontosan érkeztem. A nagykabátom belső zsebében ott lapult a füzet, félig teleírva. Szóval ültem és vártam. Valamit néztem a földön, de az is lehet, hogy a semmit bámultam. Akkor megszólított valaki. *** – Géza? A fiú fölnézett, de elsőre nem látott senkit. Se a fekete, se a kese, akik számításba jöhettek volna. – Mondja, maga mindig ilyen vaksi vagy csak nekem nincs szerencsém? Géza most alaposabb volt. Fölállt a padról, megfordult és nem hitt a szemének. Mögötte egy fiatal nő állt, talán harminc, ha lehetett.

55

PoLíSz – Mást várt, fiatalember? Én leszek a postása. Gyöngébbeknek összekötőt szoktam mondani. – De maga, hiszen ez lehetetlen? Ki gondolná, hogy..? – Hogy a Hivatalnak dolgozom? Csak nem azt várta, hogy jelvényt tűzök magamra? Na, hol az a jelentés? A fiú elővette a belső zsebébe dugott irományt. – Ilyen sok? Ezt nem bírom ki szárazon. Üljünk be valahova! – Kérem, nekem nincs pénzem. És hogyan szólíthatom? – A cég vendége. Maga meg szólítson Rózának. De semmi elvtársnő. Csak Róza. A presszóban ilyen tájt kevesen voltak. A nő úgy nyitott be a helyiségbe, mint aki egészen otthon van. Apró biccentéssel jelzett a pincérnek, aki eléjük sietett. – Már rég volt nálunk, művésznő. Új lovagja van? – Mondjuk. Géza tiltakozni akart, de a nő olyan feddőn nézett rá, hogy jobbnak látta hallgatni. – Hozhatok valamit? – Örmény konyakjuk van? – Csak magának, művésznő. Mennyit? – Kétszer egy decit. Egyiket a kávémba, másikat kísérőnek. – És a fiatalembernek? – Szereti a konyakot? – Nem tudom, még nem ittam. – Itt az ideje. Neki is egy decit, de vizet is hozzon neki, hogy felmoshassam, ha baj lenne. A nő beleivott a konyakba, maga elé vette a füzetet, és belemélyedt. Géza megpróbált valamit, leginkább érzelmeket felfedezni az arcán, de nem járt sikerrel. Amíg a másik olvasott, sorra vette a bordó tapétás mennyezet peremén körülfutó mintázatot, óvatosan belekóstolt a konyakba, előbb csak nyelve hegyével érintve a vöröses, aranyba hajló színű ital felületét, majd nekibátorodva, egy kortyot le is nyelt belőle. Alig érhetett le a konyak, Gézát erős fuldokló-köhögő roham fogta el, egy pillanatra azt hitte, megmérgezték. A nő egy szemhunyásnyira fölnézett a füzetből. – Igyon rá még egyet! A fiú ivott, a nő olvasott. Egészen jól elvoltak. – Ki az a Jani? – Az osztálytársam. És a barátom. A legjobb barátom. Miért? A nő felemelte a füzetet, szemével a sorokat követve egyszer csak megállt. – Azt írja – ma Janinál voltam a koleszban. Azt mondta, menjünk ki az erdőre sétálni, mert ott tisztábbak a gondolatai. Én nem értettem, miért nem mindegy neki. Megkérdezte, tudom-e, mi a diktatúra? Azt feleltem, hogy az erőszakos hatalom. Igazat adott, de azt is mondta, nálunk is az van és ez rossz, mert ahol diktatúra van, ott csak hazudják a szabadságot és megnyomorítják az emberek lelkét. – Szóval, Géza, ki az a Jani? – Mondtam, hogy a barátom. – Na, akkor a barátját kell figyelnie. A legjobb barátját. Úgy tegye, hogy sejtése sem lehet róla. *** Géza egy időre abbahagyta a történetet. Maga elé húzta a kancsót, töltött, majd egyetlen hajtásra kiitta a poharat. Úgy érezte, nem tudja folytatni. Halántékáról vékony verejtékpatak

56

Merített szavak

indult el az álla felé, onnan az inge gallérjába. Aztán már a mellén, a szívtájékon érezte a nyirkos hideget. Egész testében remegett. Segélykérően Jánosra nézett, aki csak feje biccentésével jelezte: – Folytasd. – Utána hazamentem. Anyám ráérezhetett valamire, mert azt mondta apámnak: – Olyan sápadt ez a gyerek. – Aki éjfélig a könyvei felett gunnyaszt, annak már csak ilyen szín jut – így az öregem és lement a műhelybe bütykölni. Anyám megpróbálta kiszedni belőlem, de inkább bementem a fürdőszobába, hogy mindjárt hányok. Tényleg kellett, nem is erőlködtem hozzá. – Miről jelentettél? Milyen volt az első? János ezt úgy kérdezte, mintha a szüzesség elvesztéséről érdeklődött volna. – A szalagavatóra készültünk. Akkor volt, amikor a lányok, a testvérosztályból egy páran váratlanul megjelentek a tornateremben. Füzi Béla elővette a hegedűjét és játszani kezdett, ha jól emlékszem, csárdást. – Jól emlékszel. A Béla játszott, de senki sem merte elkezdeni a táncot. – Végül én kezdtem. Odamentem az egyik lányhoz és felkértem. Tánc közben egyre azt látom, hogy ki-kinéz a vállam felett. Olyan volt, mint akinek külön táncol a teste és külön a lelke. Éreztem, ebből baj lesz. Nem tudtam, mit mondjak neki. Egyszer csak azt hallom: – Szabad? – Még válaszolni sem volt időm. A lány kisiklott a karomból s már folytatta is. Veled. Semmi közöm nem volt többé a lányhoz, sem a kettőtök táncához. Egyszerűen elfogott az irigység, ahogy a szemem láttára forgattad, ahogy hajladozott, ahogy hullámzott a teste. Gyönyörű volt és rettenetes. – Féltékeny voltál arra a néhány percre. – Igen. – Julikának hívták. Hazakísértem. A kapujuk előtt – nem, pár házzal elébb, ahol nem égett a lámpa, megcsókolt. – Tudom. Láttam mindent. Követtelek, akár egy Sherlock Holmes. Utána már csak az járt az eszemben, hogyan tegyek keresztbe ennek a ti örömötöknek. Egy hétig csak erre járt az agyam. Végül rájöttem: hiszen nekem hatalmam van, bármit megtehetek, azaz leírhatok. Mire kimagyarázod magad, már mindenről lekéstél. Elegendő csak figyelni, mit mondasz, kinek mondod. Csak egy kis kombináció, egy kis fantázia, a többi jön magától. *** Géza a telefonfülke mögött állt, és maga volt az eleven szerencsétlenség. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Egy ideig várt, majd lassan, mint aki teljességgel véletlenül vetődik arra, elindult annak a háznak az irányába, amelynek kapujában János és a lány elbúcsúzott egymástól. A levélszekrény feletti csengőről leolvasta a nevet: Dr. Farkas Jenő. Megjegyezte a házszámot is, hátha még szüksége lesz rá valamikor. Már a hazafelé-úton beugrott neki, hogy akkor, október végén ugyanennek az embernek a nevét olvasta a mindössze három számot megélt Közakarat című hírlap fejlécén. Otthon – átmenve szülei lakrészén – elhadart egy csókolomot és bement a szobájába. Anyja nem tudta mire vélni ezt a viharszerű megjelenést, még utána is szólt, nincs-e valami baj, meg hogyan sikerült a próba, de fia akkorra már bezárkózott barlangjába. – Mit csinálsz, kisfiam? Nem vacsoráznál előbb?

57

PoLíSz – Igen, anya, mindjárt. Egy pillanat. Szüksége volt néhány percnyi, egy szusszanásnyi szünetre, hogy hihető indokot találjon. Mire a fürdőszobából a vacsorához terített asztalhoz ért, már kész történet volt a fejében. – Nekem kell a konferanszié szöveget megírnom, és össze kell szednem a gondolataimat. – Jól van fiam, örülök, ha csinálsz valamit – jegyezte meg apja, és elkezdték a vacsorát. Később az apa félrehúzódott a sarokban álló öreg Telefunken rádióhoz és megpróbálta befogni a sercegő, időnként értelmezhetetlen, hosszú füttyökkel kísért, erősen zavart rádióadást. Géza elgondolkozott. Ha mindenről és mindenkiről jelentenie kell, akkor a tulajdon apjáról is? Kezdte igen-igen rosszul érezni magát. *** A késő délutáni nap különös ábrákat rajzolt az ablakkal szemközti falra, mintha arany vízesés zuhogott volna alá, hogy megmártózzon saját, a kinyitható szárnyú toalett-tükörből visszacsillanó másában. A szekrény tetején sorakozó almák illata az elmúlt hónapokra emlékeztetett. A két férfi csöndesen ült, szemben egymással, az asztal hosszabbik oldalán. Géza – úgy tetszett – egyelőre nem tudta vagy nem akarta folytatni az elbeszélést, János meg nem erőltette. – Ennél valamit? Gondolom, a borra nem esne rosszul. – Bizony nem. Mivel kínálsz? – Csak afféle agglegénykoszt. Kolbász, szalonna, parasztkenyér. Jut eszembe, a fiam hozott a múltkor egy kis pálinkát. Sajátjából főzette. – Derék dolog. De hogyan vagy Te agglegény? – Hét éve meghalt az asszony. Azóta egyedül élek. – Nem tudtam, ne haragudj. Géza behozta az ételt és a pálinkát. Töltött, koccintottak. Azután ettek. – Talán folytathatnád. Kérésnek hangzott, de Géza tudta, nem térhet ki előle. *** Már legalább egy negyedórája ült a padon, átellenben a vöröstéglás trafóházzal. Belemélyedt a magával hozott könyvbe. A franciatanár – aki egyúttal a magyart is tanította – hívta fel a figyelmét Balzacra. Első lépésként a Szamárbőrt ajánlotta. Géza sokat és szívesen olvasott, igaz, többnyire illő távolságtartással élt a regényhősökkel szemben. Most azonban más volt a helyzet. Bizonyos előnyöket kapni azon az áron, hogy később mindent elveszítsünk? – Sokat várt? – Olvastam, hogy rövidebb legyen a várakozás. – Hozott valamit? A fiú odaadta a füzetet – nem azt, amelyikbe az előző alkalommal írt, mert az a magát Rózának nevező nőnél maradt. – Mit olvasott? Géza megmutatta a könyvet. – Aha, miről szól? Géza fejtegetni kezdte a lényeget, de a nő leintette. – Inkább sétáljunk. Ma nem vagyok vevő az ilyesmire.

58

Merített szavak

– Róza, miért szólította a pincér művésznőnek? Játszik valahol? Ne haragudjon, hogy megkérdeztem. – Nem haragszom. Színésznő vagyok, ez a másodállásom, vagy fordítva – ez az igazi. A nő felnevetett. – Kurva vagyok Géza, ez az igazság. Lelki prosti. És ne kérdezzen, mert úgysem válaszolok. Egy darabig hallgatagon lépkedtek egymás mellett. A mögöttük jövők andalgó fiatal párt láthattak volna bennük. Géza valamivel nyúlánkabb árnyékába bele-belehajolt a nő sziluettje. – A főnök megdicsérte magát a múltkori anyagért. Azt üzeni, csak így tovább. Valamint azt is, hogy várja a folytatást. Időközben visszaértek az eredeti padhoz. Róza belemélyedt a füzetbe. Géza jobbnak látta, ha Balzacnál marad. – Kitűnő, Géza, egészen zseniális! A maga barátja még nem követett el semmit, de már kapcsolatba hozható egy prominens ellenforradalmárral. Most már csak rá kell segíteni egy kicsit. És milyen a lány? – Milyen lány? – Tudja maga, az a – a nő belelapozott az írásba – az a Julika? – Gyönyörű. – Nem úgy értettem. – Másként meg nem tudom. Egyszer táncoltam vele, ennyi az egész. – Mostantól figyeli őket. Mind a kettőt. De csak finoman, nehogy gyanús legyen. Akkor jelentkezzen, ha a barátja kapcsolatba lép a lány apjával. Előbb vagy utóbb bekövetkezik. Az ilyesmit én előre megérzem. – Farkas Jenőre gondolt? – Ha úgy hívják, akkor őrá. – Hogyan jelentkezzem? Eddig a Szolyvás szólt. – Ilyen nevű kollegát nem ismerek. – A földrajztanár a gimiben. – Ja, így már igen. De nálunk mindenkinek művészneve van. Én is csak alkalmilag vagyok Róza. Mondok hat számot, tanulja meg. Nem írhatja fel. Ha felveszem, nekem mondja, ha nem engem hall, csak annyit, hogy Bugaci virágot küldene Rózának, de nem tudja, hol adhatja át. *** – Leeresztem a redőnyt, ne nézzenek be az utcáról. – Engem nem zavar. Inkább maradjon. Viszont jól esne egy kis friss levegő. Azt mondják, az emlékezetnek is használ. Géza szélesre tárta a kétszárnyú ablakot. A szoba hirtelen megtelt a kinti élet zajával. A falakon körben sunyi szél nyargalt, nekiütközött a cseresznyefa tálalószekrénynek – metszett üvegajtaja volt –, arról visszahőkölt, majd összeborzolva az asztali vázában levő szárazvirágot, távozott. A szél hátán néhány bronzszínű juharlevél érkezett és egy trombitaszó, utóbbi a zeneiskolából. – És Te, János, megnősültél? – Egyszer, majdnem. Már lánykérőbe készültem, amikor meggondoltam magamat. Nem igaz, ő mondta, hogy nem szeretné félelemben leélni az életét. – Hogy hívták a lányt? – Géza, most beszéltél róla!

59

PoLíSz – Csak nem a Juli, a Farkas Juli? János egy pillanatra körbenézett, mintha tartana valamitől vagy valakitől. – Igen, Farkas Juli. Életem első és utolsó igazi szerelme. Gyönyörű leveleket kaptam tőle, én voltam a legboldogabb politikai elítélt a Magyar Népköztársaságban. De három év nagy idő. Amikor kijöttem, egy ideig még együtt jártunk, aztán egy alkalommal közölte, valami fontosat szeretne mondani, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Persze, azt hittem, valami lírai vallomásban lesz részem – nagyon nyeregben éreztem magam –, de akkorát koppantam, hogy máig sajog a lelkem. Hogy ő nem hősnek, hanem hétköznapi embernek született, és nem tud mindennapos aggódásban élni, és ha elveszítene engem, azt nem élné túl. Lényeg a lényeg: azt mondta, inkább most hagyjuk abba, azt sem bánja, ha gyávának tartom. Egész éjjel egymás vállán sírtunk. Nem szégyellem, így volt. – Tudsz róla valamit? Férjhez ment valakihez? – Nem tudom. Röviddel ezután eladták a házukat, és elköltöztek. Azóta nem halottam felőlük. *** Géza belépett a fülkébe. Levette helyéről a kagylót, bedobta a pénzdarabot, tárcsázott. A negyedik búgás után a vonal túlsó végén megszólalt a nő. – Igen, hallgatom. – Róza? Géza vagyok, azaz Bugaci. Azt kérte, hívjam fel. Most mit csináljak? – Semmit. Menjen haza vagy moziba, esetleg szedjen fel egy lányt és menjen el vele. A nő letette. Géza megpróbálta újrahívni, de olyasféle jelzés érkezett hozzá, mintha az adott szám nem is létezne. Másnap reggel, úgy negyed kilenckor váratlanul megszólalt az iskolarádió. A párttitkár igazgatóhelyettes beszélt. Indulatosan, dühödten. Hogy mekkora szégyen érte az intézményt, a közösséget, és neki személy szerint milyen nagy csalódás, hogy éppen egy parasztgyerek, aki csak jót kapott a demokráciától, az fordul szembe a munkáshatalommal. A végén közölte, hogy Szabó Jánost, Janit az állambiztonsági szervek tetten érték, amikor az ismert ellenforradalmár érzelmű volt újságíró lakásán konspirációs céllal tartózkodott. Géza csöndesen ült a padban, egyfajta belső nézéssel jellemezhetően. Olyan érzése támadt, mintha víz alá nyomták volna. A lelke fuldoklott az áprilisi verőfényben. Egyre görcsösebben fogta a padot. Mintha abroncsot kalapáltak volna a fejére. Megpróbálta kitépni a legfelső inggombját a helyéről. Aztán kiszaladt fejéből a vér. A törzse oldalra csúszott. Még mondott valami értelmezhetetlent, és elveszítette az eszméletét. A kórházban tért magához. A lassan visszatérő valóságból először anyját vette észre. Mellette egy fehér köpenyes, kissé testes, szemüveges férfi, az osztályos orvos, mint később megtudta. – Szegény kisfiam, csakhogy magadnál vagy! Jaj, istenem! Mi történt veled? Nem vagy Te olyan, elájulós fajta. Géza megpróbált megszólalni, de csak igen-igen lassan tudta sorba fűzni a szavakat. – Nem tudom, anya. A helyettes diri beszélt valamit, arra emlékszem. – Asszonyom, csak röviden. Ne fárasszuk a beteget, nagyon kimerült. Holnap is lesz nap. A holnap vizsgálatot jelentett. Az osztályos doktor jött be hozzá – kétszemélyes kórteremben feküdt egyedül –, és faggatni kezdte. – Mondja, fiatalember, tudja, hogy miért van itt? – Azt hiszem. Ez egy kórház, és én beteg vagyok.

60

Merített szavak

– Nagyszerű. Elsőre jó a válasz. Igen ez egy kórház, méghozzá az idegosztály. – Megbolondultam, doktor úr? – Ugyan, szó nincs róla. Csak valami rendkívüli megrázkódtatás érhette, egy sokk, nem tudjuk, hogy mi, de majd kiderítjük. A szervezete amúgy teljesen egészséges, leszámítva azt a kisebb agyvérzést, amivel behozták. Amíg nem volt magánál, volt időnk vizsgálódni. – Agyvérzés? Nagyapámnak volt hetvenévesen. Nem értem. – Még én sem, de türelem. Rá fogunk jönni, mi ketten. Maga meg én. Mondja, Géza – ugye szólíthatom a keresztnevén? A fiú biccentett a fejével. – Tehát, Géza, történt mostanában valami rendkívüli magával, az életével? Iskolai kudarc, szerelmi csalódás vagy bármi, amit szeretne elmondani, ami nyomja a szívét. Nyugodtan beszélhet, senki nem tudja meg. – Mintha a papnak gyónnék? – Jó a hasonlat. Akkor kezdhetjük? – Doktor úr, kérem! Én a legutolsó senki, a leghitványabb gazember vagyok a világon. Elárultam a legjobb barátomat. – Ez súlyos dolog. Csak akkor folytassa, ha valóban akarja. – Akarom. Az úgy volt, hogy Szabó Jani a legjobb barátom és én juttattam börtönbe. Mert gyáva voltam, mert féltem. Az orvos kezével jelzett, mint a karmester, amikor beinti a szünetjelet. – Értem, legalább is azt hiszem, amit mond, de ez a maga baja akkor nem csupán orvosi probléma. Viszont ez azt is jelenti, hogy csak részben tudok magán segíteni. Az orvosi, a szakmai részt vállalom. A lelkiismeretével magának kell elszámolnia. *** Közben egészen beesteledett. A két férfi csak ült egymással szemben, a nagy asztal két oldalán, mintha lerombolt hídpillérek tornyosultak volna közéjük. Hallgattak. Géza is, János is. Végül az utóbbi törte meg a csendet. – Ennyi volt? – Ennyi. Most megvetsz, ugye? Gyűlölj, mert megérdemlem. János lassan ingatta a fejét, majd átnyúlva az asztal felett, jobbját Géza karjára tette. – Nem. Nem vetlek meg, és nem is gyűlöllek. Sajnállak. Neked volt rosszabb. Évtizedekig így élni, inkább az életfogytiglan. – És meg tudsz bocsájtani? – Igen, Géza. – Akkor minden rendben? A másik felállt az asztaltól, és az ajtóhoz lépett. – Isten veled, Géza. Próbálj megbékélni magaddal. – Isten veled, János. Köszönöm, hogy voltál. Néhány pillanat múltán Géza már az ablakból nézte, amint János szikár alakja egyre jobban beleolvad a kinti sötétségbe, hogy azután már csak a sejtés maradjon jelenlétének bizonyosságáról.

61

PoLíSz Lukáts János

Holló helyett keselyűk Történelmi árnyjáték Szereplők Mátyás, magyar király Beatrix, a királyné Korvin János, Mátyás fia Szapolyai István, főkapitány Báthory István, Mátyás tanácsadója Ráskai Balázs, budai várkapitány Mandragóra, udvari bolond Kincstartó Várszolga Étekfogó Barát Orvos Hírnök Udvaroncok, katonák

Első felvonás Első jelenet (A budai vár tanácskozó terme, 1490 tavaszán. Viharos este, az ablakon át a távolból villámok fénye látszik. Mennydörgés. Egyébként a terem sötét. Mandragóra egyedül) MANDRAGÓRA (Betántorog, jobbjában fáklya, bal kezével maga körül tapogat): Sötétség és vihar! Torkomra tette kezét a halál! (Bal kezével a torkához kap) Ne félj, te, bolond, nem te kellesz csontkéz úrnak! Téged csak arcon legyintett. Nagyobbat akar fojtani! Királyi zsákmányra vár! (Fáklyáját a magasba emeli. Nagy szögletes reneszánsz ajtó tűnik fel, az ajtó fölött, az egyik sarkon Mátyás király fehér márvány domborművű arcmása) Őt akarja! Öklével az ő márványarcába sújtana. Szilánkokra törné a legnagyobbat. (A földre borul, aztán föltápászkodik, a fáklyával meggyújtja a tanácskozó terem fáklyáit, fokozatosan kivilágosodik a terem. Az ajtó másik sarka fölött – Mátyás arcmásával szimmetrikusan – Beatrixé. Kettéosztott függöny mögött az ablak, a terem sarkában díszes csempéből rakott kályha. A csempék a trónon ülő Mátyás királyt ábrázolják, vörös, fekete és aranyló színekben. A földön súlyos, vasveretes láda) Gyermekkoromban anyám megétetett mandragórával, hogy látó ember legyek. Látó a világ és a jövendő dolgaiban. A mandragóra, a mindentudó gyökérember elvitte csontjaimból az erőt, tette, hogy bicegő nyomorult legyek, népek között bolond. De én király bolondja lettem, sorsok tudója, nem tagja ennek a földi bolynak,

62

Merített szavak

csak bajának ismerője. A gyermek megrémül, ha rám néz, de a villámcsapás kikerül. (Villámlás, dörgés) Nekem döröghetsz! (Nevet, aztán fáklyáját a király képe felé emeli) Ne vidd el őt még, dolga van a földön. (Hallgatózik) Mit beszélsz? Hogy meglátnom szabad a végzetet, de megítélni nem? És szembeszállni sem szabad vele? Micsoda élet az ilyen emberé? Mandragóra élet! (Meglátja a kályhán a király csempeképét) A király, térdre mind! (Ő maga letérdel, a fáklyát kitárt kezében tartja) Király! Te nem félsz semmitől… de óvakodj mindentől. Én, a bolond mondom neked, felség, vigyázz. Aki rád les, nagyobb úr még tenálad is. Megelégelte az ég a sorsodat, magához ránt… (Legyint és a kályhához lép. Hatalmas villámlás és mennydörgés. Mandragóra megérinti a kályhacsempét az ujja hegyével) Csak egy kályhacsempe. Hideg cserép. A király csak egy kályhacsempe. Egy kályhacsempe a király… Egy ónkupával összetörhető a király feje. A cserépjogar kezéből kicsavarható, és a szemétre vethető. (A fáklyával körbevilágít, meglátja a vasveretes, nagy ládát. Nem ismeri fel a sötétben. Rámutat) A trón. A király nem a trónon ül, a király a kályhán ül. Cserépkirálynak kályhán a helye. (Közelebb lép) Koporsó! Királynak való, vaskapcsos koporsó. A királyt koporsóba teszik, a kályhacserepet a szemétdombra. A látó bolondot vajon hová vetik majd, sose tudom meg. (Nevet. Most veszi észre, hogy láda, óvatosan belerúg) Láda, megvasalt pénzes láda. Ez nem hitvány cserép, ez aranyat hordoz. Gondűző aranyat, gyilkos aranyat. Vagy trón ez is? Ülj erre, felség, jobb ülés esik egy arannyal telt vasládán, mint egy bársony trónon, amelyet egy ripők kiránthat alólad. (Leül a ládára, aztán meggondolja magát és felugrik) Ne tedd, Mandragóra, még megszokod, bolond! Második jelenet (Ugyanott. Jobbról-balról, egyenként és együtt érkeznek a terembe, vidám nevetéssel és a mennydörgéstől riadozva. Katonák, udvaroncok fáklyákat, kézilámpákat hoznak. Korvin János, Szapolyai, Báthory, Ráskai, később Beatrix. Mandragóra az ajtó mellé húzódik) KORVIN (Ő jön legelöl): Csak erre, erre. Itt, a nyugati teremben látni legjobban a villámokat. Meg itt hallani legjobban a hangját is. Mintha nagy bikák dörömbölnének! (Az ablakhoz szalad, kihajol az éjszakába) MANDRAGÓRA (Fejcsóválva utánozva Korvint): Nagy bikák… és… dörömbölnének. SZAPOLYAI (Páncélosan, oldalán karddal, öntelten lépked): De összerezzentél, kisúr?! Talán bizony… KORVIN (Elugrik az ablaktól): Nem, nem félek én semmitől, főkapitány uram! SZAPOLYAI (Pimasz gúnnyal): És hogy a szél megcibálja a fürtjeidet, kisúr? BÁTHORY (Az ökle mögül súgja Szapolyainak): Ne hívja már kelmed kisúrnak, még a végén megérti! SZAPOLYAI: Ez? Soha! És hát nem kisúr a nagyúr mellett? És nincsenek cibálható fürtjei, Szép szőkék, akár egy… BÁTHORY: Hát, azok vannak a kisúrnak. (Összenevetnek) BEATRIX (Gyöngyös éjszakai ruhában, idegesen besiet. Korvinhoz, szemrehányóan): Jöjjön el az ablaktól, herceg! Ha meghűl, enyém lesz a felelősség. Királyi atyja mit szól majd… KORVIN: Királyi atyámtól nyugodtan szembenézhetek a viharral. (Ismét kihajol az ablakon) RÁSKAI (Korvin mellé lép, fojtott hangon): Ne hajoljon ki annyira, herceg, még valaki hozzásegíti, hogy felséged a villámok közé röpüljön.

63

PoLíSz SZAPOLYAI: No, csak nevelje a kisurat, várkapitány, ráfér az okos szó. (Ráskai válaszolni akar neki, de Szapolyai megvetően a hátát mutatja. Mandragórához): Hát te, bolondok királya?! Ide bújtál, urad márványképe alá? Megvéd, gondolod? Aztán, nehogy nyakad közé szakadjon ez a nagy márványszikla, és leüsse a púpodat! MANDRAGÓRA: Hiszem uram, hogy Mátyás király palotáját nem rendíti meg egy éjszakai kóbor villám, akármilyen kifent karddal is hadonászik. (Meghajol alázatosan, miközben látványosan visszahúzódik a király képmása alá) BEATRIX (Megáll a saját márvány képmása előtt): Ugye, urak, az én domborművem nem fog lezuhanni onnan? Kár volna érte, olyan jól mutatok rajta. BÁTHORY: Soha, felség, amíg csak él. (Észbe kap) És még azután se, sokáig… MANDRAGÓRA (Magában): Haláltánc, élők között haláltánc. Már csak a főtáncos hiányzik. BEATRIX: Ki táncolta halálra magát, bolond? SZAPOLYAI: Te kívánod talán magadnak az elmúlásnak ezt a szép nemét? No, csúf bakugrás lenne, mondhatom! Harmadik jelenet (Ugyanott. Mátyás király belép, és megáll a terem ajtajában. A királyt a kincstartó követi. Mandragóra földig hajol, kezeit széjjeltárja, majd bukfencet vet, ebből tudják meg a jelenlévők, hogy a király lépett a terembe. Mind Mátyás felé fordulnak) MÁTYÁS: Látom, híveim, a nagyszerű természet előtt hódoltok. Bölcs uralkodó a természet, csak ha fontos tennivalója van, akkor hallat magáról. (Egyik kezét Korvin János vállára teszi, a másikkal Beatrix kezét fogja meg) És amikor már elcsitul, minket egymás szeretetére biztat. RÁSKAI: Szavaiddal akár kibővíthetnénk a jó tollú Galeotto könyvét, felség. BEATRIX (Szemrehányással felsóhajt): Drága itáliai tollnokom! Őt is ti riasztottátok el Budáról. MÁTYÁS: Fiamnak írta könyvét. A fiú felnőtt, a költő új ligetbe ment, hogy más madarak szavát hallgassa. (A kincstartóhoz fordul, a vasládára mutat) Foglald el székedet, a trón után a legfontosabb ülőhely ez. De, hogy a trón valóban olyan tiszteletreméltó hely legyen, ennek a vasládának mindig itt kell állnia. KORVIN: És miért éppen itt? MÁTYÁS: Éppen itt: a trón hátterében. És megvasalva jól. A király pénzes ládája ez, ki ne tudná közületek. (Felhördülnek) Benne az ország adója. A ti véretek és zsírotok. (Feszengés) Meg a biztonságotok. Az a kard az oldaladon, vitéz, ettől fényesedik, az a mente rajtad, katona, ebből szövődik olyan díszesre, meg a paripa, amelyik hordoz, a hajó, amelyik parttól partig hurcolja az árudat, kereskedő. Ülj le rá, kincstartó. (A kincstartó leül, két kezével védően fogja a láda sarkait, és szigorúan körültekint) SZAPOLYAI: Le mer ülni a király jelenlétében, paraszt. MÁTYÁS (Meghallja): A kincstartó ültében munkálkodik, testével óvja az ország adóládáját. Ülj ott, és ne mozdulj róla el! KINCSTARTÓ: Ha lehet, felség, inkább eszemmel és nyelvemmel szolgálnálak, de ezt a másik részemet töri a láda vaspántja. (Nevetnek) VÁRSZOLGA (Megjelenik az ajtóban, majd tétován Ráskaihoz lép): Kapitány úr!

64

Merített szavak

RÁSKAI: Mi dolgod itt? Beszélj! VÁRSZOLGA: Az oroszlánok… MÁTYÁS (Meghallja, érdeklődve fordul a Várszolgához): A palota oroszlánjai? Jól érzik magukat vadaskertjükben? VÁRSZOLGA (Rettentő zavarban): Az oroszlánok, felséges király, egyszerre mind, hirtelen… megbetegedtek. MÁTYÁS (Aggódva): Szemem fénye, kedvenceim. A firenzei herceg ajándékai! VÁRSZOLGA: A szögletbe vonszolták magukat, vinnyognak, akár a macskák, nem esznek tegnap óta, csak egy nyulat sem. Fejük a porba húzza őket. És egyszerre mind… MÁTYÁS: Szavamra, ez különös! Egyszerre mind a hat? Hozzátok rendbe őket, bármibe is kerüljön. Büszkeségem és örömem a palota oroszlánjai. Az oroszlánok is… (Várszolga kihátrál) MANDRAGÓRA: Az oroszlánok is, felséges gazda! Az állatok és a bolondok éreznek valamit. Őrizkedjél, felség! MÁTYÁS: Sajnálod őket? Derék dolog, ha sajnáljuk a nemest. De, szavamra mondom, virgoncak lesznek nemsokára, vessetek nekik ízes vadhúst, és kapjanak friss forrásvizet. MANDRAGÓRA (Már inkább magának): Ne légy vak, királyom. A természet jelez neked, hát olvassál belőle. Előbb a királyi vadak, aztán maga a király… MÁTYÁS (Az egybegyűltekhez fordul): Holnap hajnalban Bécsbe indulunk. MANDRAGÓRA (A király lábához veti magát): Ne Bécsbe, felség, csak Bécsbe ne! BÁTHORY (Lábával eltaszítja a bolondot a király elől): Bele mersz szólni a király szavába?! Helyedre, a sarokba! MÁTYÁS: Ezt rajta kívül senki nem meri! Ha megteszi, oka van rá! A mandragóra szól belőle. Szólj bátran s most azonnal. MANDRAGÓRA: Csak Bécsbe ne, nagyúr! Bécsben a halál ül, neked még nem való hely az! MÁTYÁS: Olyan gyávának tartasz talán, hogy nem merek szembe nézni azzal az úrral? MANDRAGÓRA: Olyan bátornak tartalak, aki vele is szembe néz, de ő nem a szemedbe nézve vár. Alattomban kerülget, és álorcát ölt magára. MÁTYÁS (Körül mutat): Ezek az urak velem jönnek, és majd kiugrasztják a félhomályból halál urat, hogy a szemébe nézhessek. Ugye, így lesz, urak?! (A jelenlévők egyöntetűen helyeselnek) MANDRAGÓRA: A mandragóra beszél belőlem, király, ezért látom az embersorsokat. Bécsben meghalsz, nagyuram. Ott fogsz feküdni kiterítve, és nem fogy el addig kétszer a hold. MÁTYÁS: Ha Bécsbe elmegyek, elfogy az én holdam. Ha nem megyek el, talán az ország holdja fogy sarlóvá, te mandragóra szavú. Te megjövendölöd a sorsomat, én meg majd a szarvánál fogom. A te szavadat nem hiszik, én a sorsomat el nem kerülhetem. Ennyit ér az udvari mulattató, ennyit ér a király… Ha tévedtél és túlélem Bécset, elcsaplak a hivatalodból, ha igazán a halál vár rám Bécsben, megjutalmazlak, de már csak odaát. TÖBBEN (Nevetnek): Ez királyi beszéd! Ugyan, Bécs! Bolondtól bolond szó! MANDRAGÓRA: Csapjál el most, nagyúr, de te éljél tovább. MÁTYÁS: Dehogy csaplak el! Okos király nem csap el igazmondó bolondot. (Mindenkihez szól) Hajnalban indulunk, urak. Készüljetek hosszú tartózkodásra. Bécsbe megyünk, oda az igazság szólít bennünket, amelyet ki kell csikarni. (Indul, a kísérők utána mennek) MANDRAGÓRA: Oda az igazság… oda az igazság…

65

PoLíSz Második felvonás Első jelenet (Bécs, a királyi palota. Mátyás lakószobája, balra baldachinos ágy, középen asztal, mellette karosszék. A háttérben gótikus ablak. Mátyás, Korvin, Étekfogó) MÁTYÁS (Az Étekfogónak sorolja): Első fogásnak jérceleves legyen, sáfránnyal sárgára festve. Tépkedett tészta úszkáljon benne. Aztán apró fogoly, gombával, dióval töltve. A fácánt csak utána, és jól döfködjétek meg szalonnával, száraz ne maradjon! Naranccsal és áfonyával béleljétek, hogy a leve már éppen kicsorduljon. De, hiszen, tudjátok, minek beszélek! KORVIN: Király szakácsa ismeri a király ízlését. MÁTYÁS: Bölcsen mondod, fiam! (Az Étekfogóhoz) Hosszú lesz ma a tanácskozás, a sült addigra el ne süljön, a pecsenye hideg ne legyen. Éhében a király is haragos ember. ÉTEKFOGÓ: Ahogy kívánod, felség! (Kihátrál) MÁTYÁS: Vinnélek magammal, János, de unnád! A ceremónia hosszú lesz ma. Sok csak azért beszél, hogy elmondhassa: Mátyás király előtt fecsegett. Más meg azért, mert képtelen rendre fűzni a szavát, és akár ötször is újra kezdi. A király mit tehet: mosolyog és bólogat, a szólót pedig már régen pokolra kívánja. KORVIN: Ezt még látni is komikus lehet! MÁTYÁS: Látni igen, de hozzá bólogatni! (Korvint az ablakhoz vezeti, kimutat Bécs felé) Egyszer te ennek mind ura lész! Királya, és nem is akármilyen. Megvan benned az ész és az erő, hogy nagy királyok méltó társa légy. Megnyerő vagy külsődben, miközben lehet félni tőled. (Megöleli Jánost) No, ne félj, én azért nem félek tőled. De mások féljenek! És, tudjad jól, fiam, ész és erő, báj és félelem mindig kéznél legyen nálad, amennyi kell. Akkor nem vagy kiszolgáltatva ellenségednek, se tárgyalófelednek. A célt már jó előre tudd, mikor vitába szállasz. Vagy hódítani indulsz. Ne tétovázz, de hebehurgyán sose dönts! S ha mégis rossz volt a döntésed, legyen erőd, hiszen király leszel, legyen erőd változtatni rajta. Ha kell: visszalépni, bölcsebb utat keresni. És a célt, a legvégsőt, sose feledd, ha, míg megéred, tíz év telik is el. Te ifjú vagy, van többször tíz éved is. Örülj a céloknak, de ne pihenj sokáig náluk, mert megszokod. Türelemmel, tetterővel eléred célodat. KORVIN: Mi a nagy cél, atyám? Neked mi a nagy célod, felség? MÁTYÁS (Le-föl sétál a szobában): Adj kenyeret és szalonnát az éhes katonáknak, és közben aranykehellyel fizesd ki az uzsorást. De megjegyezd nevét a jövő érdekében! Úgy szedj adót, hogy az adófizetők örüljenek a védelemnek, ami az adószedés nyomában jár. Behívd, és jól tartsd a taljánt, a morvát, a dalmátot, hozza magával, amit tud. Etesd, itasd, és lesd el a titkát. Neveljen nálunk tanítványokat, aztán mehet Isten hírével. Hívjál tanárokat, és csinálj iskolát. Magadnak teszed, a városodnak, az országnak. Sose sajnáld a pénzt a tudástól. A tudóstól, a festményektől, a könyvektől, a díszes, szép kelyhektől, a bársony kardmarkolattól. Becsülete legyen a tanult embernek a köznép előtt. KORVIN: Én kolostort akarok építeni, apám. És belé olasz papokat… MÁTYÁS: Olasz papokat, aztán magyar papokat, akik bírják az írást, és olvassák a könyvet. Ők lesznek a te fehér sereged. De el ne feledd közben a fekete sereget sem, harcban edzett, kemény harcosaidat. Szánd rájuk az adód nagy részét. Gyenge ország mindenki kapcája, ostoba ország mindenki rongya! KORVIN: Apám, apám, hadd menjek ma veled!

66

Merített szavak

MÁTYÁS: Maradj itthon, János, és gondolkodj a holnapon! Én most már indulok, déltájra megérkezik Budáról a királyné is. Légy kedves hozzá, legyetek egymás társai, és ne ellenségei. Te légy az erő, és ő a segítő kéz. A két jó szándék dolgozzon egy irányba. SZAPOLYAI (Megjelenik az ajtóban): Felség, a hintó! MÁTYÁS: Bécs, az én Bécsem. Az én Jánosom! (Megöleli Korvint) Ne feledd a mai virágvasárnapot! (Szapolyaival elsietnek) Második jelenet (Ugyanott, aznap délután. Korvin János az ablak előtt ül, az ölében fatábla, a táblán papírlap, amelyre elmélyülten ír. Mátyás, Szapolyai, később az Étekfogó) MÁTYÁS (Haragosan betántorog, Szapolyai óvatosan támogatja): Ördög és pokol. Hat órán át meg nem szűntek papolni. Gazember Frigyes, álnok cselákok. És a nuncius… Szétrobban a fejem. (Palástját a földre ejti, maga a karosszékbe rogy. Feje hátracsuklik, majd az asztalra borul) SZAPOLYAI (A palástot felemeli a földről, és az asztalra teszi. Óvatosan Mátyás karjához ér): Felség! Ha orvost hívnék… MÁTYÁS: Pokolba velük! (Behunyt szemmel, összefüggéstelen szavakat mond) Budát akarom… friss vizet… lovat alám… kéretem a követeket… nyúlpecsenyét… SZAPOLYAI: Melyiket, felség? MÁTYÁS: Igazad van, István, semelyiket. SZAPOLYAI: Azért mégis, talán az orvost. (Elmenőben) Vagy még akár a papot is. KORVIN (Felugrik az ablaktól és Mátyáshoz szalad): Apám, nézd, mindent leírtam, amit beszéltél reggel. Alig győztem… közben Bécset néztem… Apám, rosszul vagy-é? (Letérdel Mátyás elé) MÁTYÁS: Jól vagyok, fiam, jó az Isten, majd rendbe tesz. Hívd elő inkább az étekfogót. KORVIN: Máris, máris! (Kiszalad) MÁTYÁS (Egyedül maradt a szobában. Föl akar állni a székből, de a földre zuhan): Ne még, Uram, ne vedd el szómat, ne vedd el eszemet, és hagyd meg szívemet! (Kínnal föltápászkodik, a karosszékig vonszolja magát, bele rogy. Korvin és az Étekfogó belép. Mátyás a kezével int) Nem ennék most, el innen. ÉTEKFOGÓ: Igen, uram, nem. (Tétován) Egy falatot mégis? MÁTYÁS: Nem, ha mondom… (Aztán utána szól) Egy marék fügét. Olasz fügét, velencei kristálykehelyből. ÉTEKFOGÓ: Hozom, felség. (El, majd hamarosan egy tál fügével vissza. Leteszi az asztalra, szó nélkül el. Mátyás a kezét-lábát nehézkesen mozgatja, Korvin dermedten nézi és hallgat) MÁTYÁS: Utálom a fügét. Ezek megmérgeznek. (Egy fügét kivesz és beleharap, majd eldobja) Poshadt füge. Pokol fügéje. (Öklendezni kezd. Korvin rémülten ismét Mátyás elé térdel) Ne térdelj egy poshadt füge előtt. (Fejét az asztalra ejti. Aztán kínnal fölemeli) Te király leszel! Ne térdelj egy megrokkant király előtt. KORVIN: Apám, az előbb még semmi bajod se volt. A füge…? MÁTYÁS: Hat órán át a császár, a pápa, a latin szóözön, a düh, amely forrt bennem évek óta ellenük, az utált mosoly, amelyet hordozni kellett arcomon, a türelem, amely már a szívemre égett, és az áruló gyomor, amely kijönni készül belőlem. (A földre dobott fügébe belerúg, de a mozdulattól megtántorodik. Korvin kapja el) Te erős vagy, fiam. Szükség lesz az erődre. Most én… itt hagylak téged.

67

PoLíSz KORVIN: Hová mennél, atyám, hiszen alig állsz a lábadon. MÁTYÁS: Ahová készülök, egy láb sem kell ahhoz. Most még szólhatok, János, de már romlásnak indult, érzem, az agyam. (Két kezével megszorítja a halántékát) A lábam két mankó, szemem csak tallóz a sötétben. KORVIN: A nap ragyog be az ablakon, apám. A bécsi nap… MÁTYÁS (A kezét nézi): Homály és árnyak, a tenyerembe ültek. (Az ágy felé tántorog) Fogadj be, ágy, most még csak a nyugalomért esengőt. (Arccal az ágyra zuhan. Korvin óvatosan mellé ül, ujjával Mátyás haját érinti) Apám… (Mátyás nem felel. A folyosó felől zaj, Korvin összerezzen. Bevonulnak: Szapolyai, Báthory, Ráskai. Egy barát, egy Orvos) SZAPOLYAI (Megriad a fekvő Mátyást látva): A király… BÁTHORY: Mátyás király… RÁSKAI: A király. Legyen velünk az Úr! BARÁT: Vele. (Tétován a király felé lépne, de az Orvos visszatartja) ORVOS: Majd én. (Tétován a király felé lépne, de a Barát visszatartja) BARÁT: Előbb a lelkét. ORVOS: Lélek csak élő testben élhet! BARÁT: A test csak üres zsákja a léleknek! ORVOS: Ostoba csuhás! BARÁT: Sunyi eretnek! SZAPOLYAI (A kardjára üt, a Barát és az Orvos hátrahúzódik): Csak kifáradt talán. Csak a gyenge test… RÁSKAI: A király erős, testénél csak a lelke erősebb. KORVIN: Apám, még semmit sem tudok, okosítsd meg fiadat. (Sírva Mátyásra borul) MÁTYÁS (Összerázkódik, kínnal felül, megkapaszkodik az ágy támlájában, feláll, és tántorogva az asztalhoz lép. Rátámaszkodik) Az idő sürget, mert itt hagy, urak! (A jelenlévők némán körülállják. Mátyás Korvin Jánosra mutat) A királyotok! SZAPOLYAI: A király te vagy, uram! MÁTYÁS: Egy roncs vagyok, ki még mozdul és beszél, de végét járja már. (Ismét Korvinra mutat) Ő itt, mondom, a királyotok! Hódoljatok neki. És ott kívül egy ország reszket, hogy egységben maradjon. Az ő kezében van, és a tietekben. Áldott legyen a kéz, amely az országért mozdul, és átkozott, amely ellene húz kardot. (Fejét lehorgasztja, és csak nehezen tér magához) Vagy nem húz kardot, ha üt a harc órája! (Kiegyenesedik, felkiált) Lássátok, vakok, körül a rengeteg ellenséget, aki mind belénk harapni készül. Foguk törjön belé, és hulljanak el megszégyenülve. A császár és Velence, a cseh és a moldvai. De leginkább Mohamed gyilkos kölykei. A végvárak… a végvárak… urak… fegyverben, vasban legyenek (Az asztalra rogy) …a végvárak… a vég. János, János a király! (Elhanyatlik, az urak az ágyhoz támogatják. Mátyás végigzuhan az ágyon. Zavartan körülállják, Korvin letérdel az ágy elé, Mátyás kezét csókolja. Az ajtóban megjelenik Beatrix) BEATRIX: A király? Hol a király? (Szótlanul utat nyitnak neki. Meglátja az ágyban fekvő Mátyást) Uram, királyom! (Félretaszítja Korvin Jánost, aki az ágyról a földre esik) Ki tette ezt? Ki ölte meg Mátyás királyt? RÁSKAI: A király él, asszonyom. BEATRIX: Ez lett a királyból? Ez a roncs? És ti ezt tűritek, magyar urak?! Milyen féreg falta fel a legnagyobb királyt? (Ő maga ül az ágy szélére, kezét Mátyás feje alá teszi) Nyisd rám szemedet, szólj hozzám, ami csak nekem szól. Király a királynéhoz. Beatrix vagyok, ismerjél meg, Mátyás. Térj vissza hozzám, nem eresztelek el, felséges férjem. Inkább veled halok!

68

Merített szavak

BÁTHORY (Félhangosan): Dehogy halsz vele! BEATRIX: Enyém vagy és enyém is maradsz, életedben és… óh, jaj nekem. Enyém a szerelmed, az életed, a koronád. SZAPOLYAI (Félhangosan): No, az talán mégse! (Elfordul, a kardjára üt) Mérsékelje ijedelmét, felséges asszony. Urunk megfáradt a délelőtt, háborgatták talján meg bajor követek. BEATRIX: Taljánok soha! Mindig szerette őket! BÁTHORY (Félhangosan): Hogy mit szeretett rajtuk?! SZAPOLYAI: Volt, akit szeretett, de ma elege volt mindenkiből. KORVIN (Beatrixhoz): Beszéljen hozzá, felséges anyámasszony. BÁTHORY: No, így se szólt még a nagyasszonyhoz a kisúr! MÁTYÁS (Gyengén fölemeli a két kezét): Beatrix és János fiam. (Megfogja a kezüket) Ti ketten álltatok mindig a szívemhez közel. Most már nektek kell összefogni, te, János király, és te, anyja Jánosomnak, hogy együtt… hogy az országot… soha a végeket… Budára, csak Budára fel. (Keze elernyed, lehull. Meghal Mátyás király. Beatrix és Korvin János a halottra borul, a többi jelenlévő letérdel) SZAPOLYAI (A Baráthoz): Fogd le a király szemét, barát! BARÁT: Hogy érinthetném meg a felséges urat! (Halkan imádkozni kezd, a jelenlévők vele mondják) Pater noster, qui es in coelis, santificetur nomen tuum…

Harmadik felvonás Első jelenet (A budai vár tanácskozó terme, mint ez Első felvonásban. Néhány nappal később. Mátyás fehér márvány domborművét fekete posztó takarja. Alatta, az ajtó sarkánál Mandragóra fekete bohócruhában, mozdulatlanul ül) MANDRAGÓRA: Átkozott légy, te mandragóra, aki suttogsz belőlem. És átkozott légy, szájam, amelyik kikiáltasz minden szörnyűséget. Pokolba az igazsággal, amelyet, ha elkiáltanak, beteljesedik. (Hallgat) Nem öltök többet tarka ruhát, nincs jogom sutba dobni a gyászt, amelyet én hoztam országra, palotára, saját fejemre. (Hallgat) És az oroszlánok! Az oroszlánok mind vele haltak… Pompás kísérete lesz az Egek Uránál! Második jelenet (Ugyanott, ugyanakkor. Különböző irányból lassan bejön Szapolyai, Báthory, Ráskai várkapitány. Mátyás feketébe vont domborművét, aztán egymást nézik) SZAPOLYAI: De hirtelen eltűnt a király márványképe ebből a teremből. BÁTHORY (A fejével Beatrix domborműve felé mutat): Más valakié ellenben fehéren világít. RÁSKAI: És milyen elégedett a képe. Sose láttam még ilyen öntelten mosolyogni. SZAPOLYAI: Mintha most kelne föl a napja. BÁTHORY: Tesz is érte eleget, hogy rásüssön a fölkelő nap. RÁSKAI: A király temetésére sem utazott el Alba Regiába. A fájdalom meggyötörte, mondja, kimozdulni se bír Budáról.

69

PoLíSz SZAPOLYAI: Ahhoz képest serényen szervezi a saját koronázását. Beszélik, hogy éjszaka megvesztegette a koronaőröket, hogy a fejére próbálhassa… RÁSKAI (Szörnyülködve): Mátyás koronáját? SZAPOLYAI: Hogy miként viselje koronázáskor majd a haját. (Bosszúsan nevetnek, és Beatrixot utánozzák) MANDRAGÓRA (Felsóhajt): Nagy magyar egyetértés a távollévők ellenében. SZAPOLYAI: Te nyöszörögtél, itt maradt bohóc? MANDRAGÓRA: Mindennap küldök egy fohászt királyunk után. RÁSKAI: János hercegnek nem ártana jobban résen lenni, nehogy ez a talján nőstény róka kiénekelje a sajtot a szájából! BÁTHORY (Nevet): Ameddig ezek ketten marakodnak, nem lehet nagyobb baj. RÁSKAI: Sőt, éppen hogy! Az ország adója rosszra ment, a zsoldra szánt pénz máris kevesebb. Pedig még alig aludtak el a gyászfáklyák királyunk fölött. SZAPOLYAI: Nagy bánat ez minékünk is, várkapitány. De hát volt mit nyelni eleget Mátyás alatt is! RÁSKAI: Mit nem beszél kegyelmed?! SZAPOLYAI: Azt mondom én, hogy meg kell védeni ezt az országot, de Mátyás nélkül. Olasz és cseh barátok nélkül, kalandorok nélkül, törvény szigora nélkül, talján csepűrágók és majomtáncoltatók nélkül. Vagyunk itt magyarok éppen elegen, akik tudjuk a dolgunkat. A királyt megsiratjuk, aztán kitöröljük a könnyet a szemünkből. MANDRAGÓRA: Mit könnyet, ő már a mosolyt igazítja. SZAPOLYAI: Ha még egy fohászt ugatsz, bolond, utána mész uradnak. BÁTHORY: Az adóláda úgy megkönnyűdött nagy hirtelen, hogy egy iskolásfiú is a hátára kapja. SZAPOLYAI: Azt még királyunk kezdte: szájakat betömni, szövetség útját simára gyalulni, követeknek juttatni, futárokat futtatni… Hajh, jó pénz ám a Mátyás király pénze, szívesen fogadja, bárkinek ígérik. RÁSKAI: Mátyás nem ígérte bárkinek. S ha ígérte, bölcsességgel ígérte. SZAPOLYAI: Ugyan-e? Mi talán fáról ráztuk a sok pénzt, várkapitány uram? RÁSKAI: Arról aligha. Kelmed sokat tett-e belé abba a ládába? Többet tett-e, mint amen�nyit kivett? SZAPOLYAI (A kardjához kap): Annyit tettem, amennyit tehettem, és kivettem, mikor kivenni kellett. De hogy mer ilyet kérdezni tőlem? RÁSKAI: Én Budavár parancsnoka vagyok, utolsó véremig az is maradok, Mátyás király kapitánya. Az én vagyonom a háromszáz vitézem kardjában van. És nem akarom, hogy annyi pénzre se teljen katonáimnak, hogy megfenhessék azt a kardot. SZAPOLYAI (Kelletlenül): A vitézei ne panaszkodjanak! Meg a kapitányuk se! BEATRIX (Gyászruhában, de gyémánt melltűvel megjelenik. Az ajtóban megáll) BÁTHORY: A királyné. (Félhangosan) Térdeljünk-e le? SZAPOLYAI: Kelmed bolondgombát evett? (Beatrixhoz) Fájdalmunk az országé, tiszteletünk az özvegyé. BÁTHORY (Súgva): Ezt jól megmondta nagyságod. BEATRIX: Tiszteletüket elfogadom, de jól esnék szeretetük is, uraim. Egymás segítségére szorultunk a mi nagy bajunkban. És csak együtt kerülhetjük el a még nagyobb bajt… RÁSKAI: A török veszedelmet. SZAPOLYAI: Az elszegényedést.

70

Merített szavak

BÁTHORY: Az anarchiát. BEATRIX (Nem ezt a választ várta): Hogy nincsen királyunk. De hiszen… (Felmutat a saját márvány domborművére. Kezét csókra nyújtja, de az urak elhúzódnak) De hiszen, minden arra vár körülöttünk, hogy a régi rendbe álljon. Érte kell csak nyújtani a kezünket. BÁTHORY: Minden itt vár, de minden összetörve. SZAPOLYAI: És ráütni a kézre, amely kéretlenül érte nyúl. BEATRIX: Ki ad nekem tanácsot bánatomban? Az özvegynek, az özvegy királynénak? SZAPOLYAI: Az özvegynek a csöndes megbékélést javaslom. RÁSKAI: A királynénak pedig, hogy a fiát megtámogassa. BEATRIX (Felszisszen): Ugyan, kire gondol, várkapitány uram? Arra, aki elhagyta Budát, aki göndör fürtjeire több figyelmet fordított, mint királyi atyja szavára? Talán lehet majd délvidéki bán, kap játékországot az országban, ahol bajt nem csinálhat. Aztán, ha tíz év múlva kitanul… SZAPOLYAI: Akkor egy zsoldossereggel a törökre küldjük, ugyebár? RÁSKAI: De, uraim! De felséges királyné! KORVIN (Belép): Urak! Anyámasszony! Derék, hogy így együtt vagyunk valamennyien. RÁSKAI: Az jó bizony! BÁTHORY: Így most már teljes a… SZAPOLYAI: Ki ne mondja kegyelmed! KORVIN: Királyi atyám már útra kelt a mennyek felé. Nekünk a föld jutott. (Letérdel Beatrix elé) Anyámasszony, hadd szólítsam végre így! Trónomnak, kérve kérem, legyen hű támasza! (Megcsókolja Beatrix kezét) SZAPOLYAI: No, tán bizony?! BÁTHORY: A színjáték új szereposztással megy. RÁSKAI (Haraggal elfordul): Mátyás király soha le nem térdelt volna senki előtt a trónjáért könyörögni. SZAPOLYAI: De hol van itt Mátyás király? BÁTHORY (A letakart domborműre mutat): Mátyás a gyászszínű posztó mögött, emitt meg ő. BEATRIX (Hosszas tépelődés után): Herceg, valóban a béke volna jó nekünk. (Kegyesen fölsegíti Jánost, és a kezét csókra nyújtja neki) SZAPOLYAI: Eh, komédiások! BÁTHORY: Még a végén egymásra borulnak! RÁSKAI: És mit szól ehhez Ulászló, a Jagelló-fi cseh király? SZAPOLYAI: Ki kíváncsi a Jagellóra? RÁSKAI: De ő ránk igen. Már útban van Buda felé. Ő azt mondja: kísérettel, én úgy tudom: sereggel. BÁTHORY: Majd hazamenesztjük… do Prahi! RÁSKAI: Aztán miféle haddal gondolja kelmed megfutamítani? SZAPOLYAI: Hát nem a budaiakkal! RÁSKAI: De nem ám! Őket halálig megőrzöm! BÁTHORY: Majd valami pártatlan zsoldos sereggel! RÁSKAI: Aztán ki fizeti annak a pártatlan hadnak a zsoldot? KORVIN (Beatrixhoz): Én mindent fölírtam és mindent tudok, amit apámtól tanultam. Úgy elvezetem ezt az országot, ahogy csak kell, meglássa, anyámasszony. Először kolostort építek, olasz papokkal. (Beatrix és az urak elfordulnak) Aztán pénzt veretek. Az mindig jó… SZAPOLYAI: Királyi hamispénzt. BÁTHORY (Félhangosan): Pénzt szórni se tudsz, nemhogy veretni!

71

PoLíSz KORVIN: És hadat indítok a törökre. Holnap elkezdem összegyűjteni a katonákat. Engem biztosan szeretni fognak. HÍRNÖK (Megjelenik, és az ajtóban meghajol): Felség! (Az urak figyelik, ki mozdul a szóra) KORVIN (Halkan): Nem ismer fel. BEATRIX (Ráförmed): Hát nem látsz, hírnök?! SZAPOLYAI: A hírnök jelentsen a budai várkapitánynak. (Ráskaira mutat) HÍRNÖK: Kapitány! Szendrő és Galambóc között a török hajóhidat ver. Vannak, mint a tenger. KORVIN (Közbeszól): Hát menjenek oda és rombolják le a hidat. (Körülnéz tétovázva) Vagy magam menjek egy hadtesttel? RÁSKAI: Maradjon, herceg, Budán. Majd a katonák. (A Hírnökhöz) Temesvárról és Szegedről küldünk segédhadat. (Hírnök el) KORVIN: Ugye, ez nem nagy baj? Csak egy hajóhíd, talán kereskedni akarnak? BEATRIX: Én most visszavonulok, ha bármi fontos ügy van, szobámban megtalálnak! (Megfogja Korvin kezét) János meg én a koronázásra készülünk. SZAPOLYAI (Félhangosan): Kiére, szent ég?! BEATRIX (Titokzatos mosollyal): Hát kiére? (Beatrix és Korvin kézen fogva el) MANDRAGÓRA (Felugrik, körbejár a jelenlévők között, mint aki keres valamit) SZAPOLYAI: Hát te, keresel talán valamit? MANDRAGÓRA: Urak! Amíg beszéltetek, itt köztetek, valahol… egy ország elveszett! SZAPOLYAI: Pusztulj, bolond! (Kardot ránt és agyonszúrja Mandragórát. Rémülten nézik) Az áskálódó bitang. Ő akart a mi lelkiismeretünk lenni?! (Odakintről kürtszó) RÁSKAI: Őrségváltás! Talán az utolsó… Gyűjtsük most egybe az erőt. (El) BÁTHORY: Mátyás lihegő kutyája. (Az ablakhoz lép. Lemutat a várudvarra) Nézd, főkapitány! Úgy tesznek, mintha értelme volna még őrséget váltani. Mintha értelme volna még akárminek! SZAPOLYAI: Ne légy ostoba, Báthory! Most lesz csak értelme a világnak. Gazdag és erős ország ez, amit jó lesz megörökölni. Hogy a gerince kiroppant belőle, ezt még egy negyed századig senki észre nem veszi. És… a király! Ti, Báthory, ti magyarok vagytok, nektek mindegy, kit tiszteltek. De én…! (Elhallgat) BÁTHORY: De te…? SZAPOLYAI: Ha a szerb-oláh Szibinyáni Jankó fiából jó magyar király lett, akkor miért ne lehetne az én fiamból is, ha megnő, magyar király? Legföljebb őt meg Tót Jankónak hívják majd a háta mögött. (Szapolyai nevet, Báthory nem nevet) Ugye, jól mondom, bohóc? (Belerúg Mandragóra földön fekvő testébe) Vége

2010. február

72

Merített szavak

Radnai István

Arctalan utódok (L. A. halálára)

A vonulások évszázados útján hernyótalp-mintásra fagyhat a sár, kiégett löveg áll a csorda kútján. Az ég lenéz, nem tudni, mire vár. Felhők feletti vetítőszobákban új nemzedékek hologramjai. A világ végleg kész: mindegy, hogy sár van, az utakon elindul valaki… (Lászlóffy Aladár: BÚCSÚJÁRÓK)

éles profillal csak a halottak farkasrétnél meredekebb a házsongárd gyülekeznek az egy sorsra jutottak akinek mohos sírját elbontják most törlik már a múltat a hithirdetők híveik elvonultak nyakunkon ül még száz eretnek

akik eszmét és ideát temetnek ideát és odaát nacionalista s neokon harsogja eljött petőfi a szabadság koponyát rúgdosnak a romokon bólyait s petőfit örökre eltörölni kushadni sírni ismét nem pörölni le hagyjuk fagyni népek tavaszát

Domboldal füstben Esztergom felett a lusta csipkerózsa szabálytalan gombjait kitűzi szúrós ruhája tépett kerületére kiterjed szegetlen rongyos tűz foga harapta pongyola vagy kusza csönd várja hogy meztelen testét a foszlott szélnek tárja és pelyhes tollú télnek

73

guggol a keménycsőrű madarak elé ha tenyere volna kínálná de önkéntelen potyognak leverik merev szárnyaikkal a domboldal foltja még piroslik felvillan olykor ágáról ködöt tépnek a könnyű dér szikrája pattan foszlott napján a kába délnek

PoLíSz Donkó László

növekvő idő

Hrúz Mária fiának ajánlom

Nagy ég: mily rövidek az árnyak – emlékét őrzik a koranyárnak cugos cipőben járt sok ember most már november van november

Megyek vissza a koranyárba. Mint a kanális a Tiszába Mint karámba gyepi tehénke – ahogy a háborúba megy a béke…

növekvő idő-fogyó napfény (hetven körül már csupa-agyrém) sráckor = szabadság sortanyákon az egész édes szirup mákony.

Már a háborús árnyas ősz jön Hol hosszú eső hull az égből Míg gyászfehér Jézus-lepelben a TÉL dörömböl.

utcák Utcák. (a mienken talán Vorosilov is kajtatott) melyik honnan jön = talány. de hova fut = nyílt titok. egy kovácsoltvas-kapuig: egy sírkertig a Dabiig hol a cementlapok alatt összefutnak a halott utak…

Utcák: az ott a Cédula (a sarkán egykor német Tigris állt) ott születtem – mint a dáliák – s kicsontozódni térek oda hisz az volt a makadám-világ: murva-kőút – most csupa gyászfehér laboda.

hetven éve taposom

hetven éve taposom dűlőútjai homokját hol a fogacsi szél oson – hol ma az ember romot lát: leomló vertfalakat poros-foszló nádtetőket hol gonddá nőtt az akarat hol minden kert egy sírkert

„Az egyik időm rohan, a másik csodálkozva megáll…” (Rába György) rozsdáll s ölig ér a gyep hol kidőlt-bedőlt a gémes s a portákon ganéhegyek. Anyát keresem: hol az édes? – de csak harapdosnak a zöld döglegyek.

74

Merített szavak

Adamik Zsolt

Kicsit sárga fénykép – az én falumban éssel kezdődnek a legszebb mondatok – a kormánykereke mögül, talán hümmentett is, bár ez már egyáltalában nem biztos – és mikor bekanyarodtunk a cukrászda elé, és mikor a fagyisember ijedten motyorva azt találta mondani, hogy: – Csoki, az nincs – na akkor valami nagyot dörrent, megrepedtek mind a poharak, merthogy az én Tatám csak a csokifagyit ette, a többi mind pocsolyába olvadt, ha rájuk vetette a tekintetét, s így lehetett az, hogy a Tatámat körbevevő hatvan méteres körzetben más fagyi, mint a csokis sohase meg nem termett. Egy lélegzetre pedig olyan lett akkor a világ, mint a fotók negatívja, de mondom, csak épphogy, aztán a Tatám felemelte az ujját, mint egy Mózes, mint aki valami igen komoly igazsággal rukkol elő éppen, és úgy dörmögte a fagyigép fölött: – De van. És volt. És azóta nyilvánvaló, hogy ha a Tatám azt mondja: van csokifagyi, akkor van; ha pedig közli a Múló Idővel: „Ne pofázzál, nem öregszek!”, akkor állhat a Múló Idő a feje tetejére akár, a Tatám a derekát csak azért sem adja be. És bizony ez így van rendjén!

1. A Tatám: feje búbja kopasz, arcán semmi szőr. Kerek, mint a Puskás öcsi. Szombat reggelente a konyhában borotválkozik, olyankor akkurátus. (Bár akkor még nem tudtam, hogy ez a szó vajon mit jelent.) A Tatám borzalmasat bír kapartatni a piros Zsigulival, ha nyulat lát keresztülhaladni a földúton. A Dögösre, ha pecázni mentünk, furvást menekült a zajec (a nyúl), sőt, a környékbeli gyerekzajecokat (az apróbb, naivabb, tapasztalatlanabb nyulakat) Csányi Vilmos etológus feljegyzései szerint úgy ijesztgették a napazajecok, amikor rosszak voltak, vagy rumlit hagytak az üregben, vagy nem akarták megenni a répát, hogy „HA (itt felkiáltójel) nem viselkedsz tisztességesen, meglásd, elvisz az Adamikmihály!” Kuss is lett ám egyből. Akkoriban persze a Tatám nagyobb volt nekem, mostanság meg valahogy kisebb, bár így is fel kell néznem rá nagyon – barom módjára egyre nöök és csak nöök, de úgy, olyan roppantul gyorsan, hogy közben még a vé is kifelejtődik néha. Tata ellenben majd bolond lesz megvénülni, de szó se róla, ő pont olyan, hogy még. Hogy jusztse. Egyszer, amikor még kézenfekvő volt, hogy ha nincs a Tatám, akkor csendben marad a kakas, értsd: reggel se lesz, meg semmise, na akkoriban fagyizni jártunk, a rozsdás Városba befelé. Minden rendben is ment, futottak a fák, azonban egy gyanús, füstszagú reggelen lobbot vetett az ég alja, sandaság támadt az összes emberekben, megállt minden, minden megállt. Nagyapám (Tata) kihunyorított kicsit a meggypiros Zsigulinak

2. Többek között a Tatám visszavert egyszer egy mercédeszes orvtámadást is. Fényképek bizonyítják, hogy egy nap a sátánszagú Sisere Mercédeszbe vágta magát, aztán döngetni kezdett: füstölt a gumi, menekültek a verebek, a bitangja meg pont az én Tatámék kerítését szemelte ki magának, mondván: – Én ezt most márpedig ripityomra verem szét!

75

PoLíSz Mert a Sisere olyan, a pékfaszán kívül senki nem látta szívesen a faluban. Úgy rombolt neki a csibész annak a kerítésnek, mintha bizony muszájból tenné. A Tatám meg épp egy kihajtható kempingszéken pucolta a krumplit, a szájában 1.0-ás tigrisszofi égett – a fel-felröppenő füstbodorokból persze felhő lett az égen –, csakhogy sutty, megszaladt a kés, és mikor a Tatám a szájához emelte a sebes ujját, hallja ám, hogy miket suttog a kifelé buggyanó, langymeleg vér: – Jön a Sisere! Jön a Sisere! Pattant ám a Tatám! Rohant ám a kapu felé! Tökön-paszulyon keresztül, pont, mint a Mercédesz kormánykereke mögött vicsorgó, krumplifejű Sisere: félúton találkoztak, a Sisere már általtört a kerítésen, de a disznajának még az sem volt elég. Vitte volna a körtefát, a műanyag kerti asztalt, még talán a petúniát is. – Na, az apád! – mormogta erre a Tatám, és a Mercédesz elé állt, és felfújta a hasát, a Mercédesz meg jött, a Sisere meg nézett, tátotta a száját, de rángathatta akkor már a kormányt, nyomhatta a féket! Nem volt ott mit tenni: repült az árokba visszafelé. Úgy pattant le a Tatám hasáról, mint egy buta sértés. A rendőrség (Police) szerint persze csak annyi történt, hogy valami borgőzös tatár belerohant a Tatámék kerítésébe, aztán jónapot. A Tatám se mondott mást, ült a zavarszínű kempingszékén, az ujján koszos sebtapaszt rongyolódott, mikor pedig a vontató kihúzgálta a kerítés roncsaiból a Sisere Mercédeszét, s mikor a Sisere az öklét rázva azt ordibálta a Tatám felé, hogy: – Meglásd, visszatérek én még, Adamikmihály! Akkor a Tatám csak somolygott magában, és mielőtt rágyújtott volna megint, még hallgatta kicsit, hogyan kotlik mellette, méhzümmöt pergetve, almán a nyár.

3. Egyébként úgy nagyjából, körvonalakban persze már kapizsgálom, mit is jelent az, hogy „akkurátus” (nanáhogy: a Tatámat, szombatonként, amikor előveszi a zsebtükröt, s beül a konyhába borotválkozni: habot kever, pemzlizik, valamint kapar, a napkorong meg közben a fejének búbját nyalogatja), és kezdem sejteni továbbá, hogy a Tatám mégsem az a bizonyos Kaporszakállú Jóisten, akit egyébként a Tatám oly sokszor emleget, főleg disznótor idején, pont mielőtt (természetesen jogos) sértettségében elvonulna az ólak mögé megetetni a tyúkjait. Pedig énszerintem jó pontból indultam ki. A Kaporszakállú Jóisten vasárnap reggel, mellében a Teremtés felett érzett büszkeség vajmeleg birizgájával felébred, a Földre rúgja a paplant, aztán lecsodálkozik (az Égből): – Nade, nade! Ez meg mi a frászkarika? Jézusom, hát ez a napfény! Azt az Árgyélusát, hát ez a madárcsicsere! Meg a friss, ződes illat! És ezt mind én hegesztettem egybe! Tyűha, ide nekem egy öblöstányér pacalpörköltet, ebben a minutában, vagy különben verekszek! Az angyalok meg szanaszét rebbennek, ki-ki a maga dolga után: abroszt hoznak, ecetes vízben pacalt forráznak, aztán vagy négy óra alatt kifőzik azt. Közben felteszik a hamvaspiros csülköt is, s ha félkészre főtt, hát kicsontozzák, de nem öntik ám ki a főzőlevet a világba, azt a jó fokhagymás, zsíros-borsos cundlit, amibe beleérett a hús! Pofont kap, aki megpróbálja, hát az lesz a szaftja, te tökkelütött! Közben persze már pattog a zsír, a sparhelten duruzsol a Szokol, valamelyik fehérszárnyas a vöröshagymát is felvágta, durvára ugye, a hájszín marhagyomor pedig szeletelve gőzölög egy előre odakészített, rózsamintás hokedlin. S mikor végre üvegesre pirul az a durvára szelt vörös, akkor mehet mellé a fokhagyma, vigyázzál, kevergessed, nohát; utána meg bele a disznólábat meg a pacalt is, paprikát neki,

76

Merített szavak

díszes. Ám ekkor történik meg a baj! Először csak a gombok pattognak szanaszét a Jóistennek csipásra gyűrött hálóingéről, aztán pedig az asztal kerül egyre és egyre távolabb. Gyarapodásnak indul a Mennyei Pocak, mint holmi pöfeteggomba az esőben, úgy lesz egyre terebélyesebb, s meg sem áll a növésben addig, amíg a Kaporszakállú Jóisten formája egy jóllakott traktoroséhoz nem válik hasonlatossá, akinek a koszfehér, lukacsos atlétatrikóból kifelé böngyörödő, kunkor szőreibe mellesleg beleragadott a Hold is, meg az összes csillagok. Ekként öltött hát a Jóisten olyan jófajta, mikszáthi formát. Így lett olyan, mint amilyen a Tatám. De mondom, végül pofán vert az igazság, miszerint a Jóisten meg a Tatám mégsem egyazon firmák, és pediglen azért, mert a Jóisten sosem lenne képes félkézzel megnyúzni a Dögösből lehorgászott törpeharcsákat egyetlen, rozsdás harapófogó segítségével.

csülöklével fölönt, bors, kömény, miegyéb. Kis rotyogtatás, aztán meg paradicsmot, paprikát, maradék fokhagymát pakolnak bele az angyalok, s mikor ez kész, vagy hat órát főzik még, had csirizelődjön egybe az a veres lé a Mindenséggel… Közben pihegnek kicsinyt, sört szisszentenek, meghallgatják a vízállásjelentést, a „Ki nyer ma? – játékos vetélkedő”-t öt percben, és már épp küldenének Pápára egy Szécsi Pált a volt osztályfőnöküknek, meg mindenkinek, aki szereti, amikor nagyot rikkant a Kaporszakállú Jóisten, hogy hát hol a rossebben van már az a pörkölt? Persze ekkora már fűszeres meg kellemesen zsírszagú minden: olyan illat dongja be a szférákat, hogy netovább, hogy attól még azok a ványadt, kákabélű vegetáriánusok is kancsalul kacsingatnának a tyúkól irányába. És nézik, és szaglásznak, és kóstolják, s bizony, mint az ostya, úgy ragad már az a csülöklével felkent, sűrű szaft, rohanvást terítenek hát az angyalok, a Kaporszakállú Jóisten meg közben kénytelen puha, paprikás kenyérkatonákat gyártani egy életlen bugylibicskával, mert olyan méla szemekkel, olyan nyálcsorgatva pislog kifelé az asztallap alól a Fiú meg a Szentlélek. Aztán ebéd. A mélytányérba mert pacal vörös, mint a harag, a tetejében bukéval teleírt pergamenbe húzódik a zsír – a Jóisten pedig nekilát, s az angyalok kíváncsian kuksolnak a szentséges lábánál, kivéve azt a szerencsétlent, amelyik a két kila savanyított káposztát kénytelen előcűgölni a spájzból. S az első kanálnyi csámcsogós csend után jóleső sóhaj szakad fel: – Hínnye, hát látám, hogy ez jó! – zengi hordóhangon a Jóisten, behörpöl egy kellemes nyelet pincehideg, szódával fejbevert olaszrizlinget, majd falni kezd… csak úgy, pusztakézzel lógatja abba a fenséges szájába a csokornyi savanyúkáposztákat, tele szájjal, helyeslően dörmög, s a patyolatfehér abrosz lassanként, akár a vér pettyelte, decemberi hó: hirtelenvirágzó, hájas pecsétekkel lesz

4. Legalábbis ennek nemhogy a Bibliában, de még a Mindenki Szakácskönyvében sem lelhető semmi nyoma. 5. Fénykép bizonyítja továbbá, hogy a Tatám egy ízben, mikor még nem volt piros Zsigulija, illetve talán még Zsiguli sem volt, egy egész faluközösséget húzott ki a slamasztikából. A fénykép a következőt ábrázolja: nagy a tömeg, de még nagyobb a tanácstalanság, a Tatám pedig fekete-fehér, és egy emelvényen felolvas. Háta mögött, magyar zászló, közepén búzakalász meg buta címer, előtte új kenyér, jobbra, kicsit hátrébb holmi huncut birkapörkölt gőze lebeg. Tatám stramm (akkurátus). Na most egyesek szerint ez akkor készült, amikor a tatám Pártember volt (vagy Pártá-

77

PoLíSz Mi következett volna? Zupában voltak a népek. Olyan másnaposság söpört végig a falun, hogy ahhoz képest a spanyolnátha kész kerti ünnepély. Valami különös forgószél kaphatta fel a férfiakat úgy éjféltájt, merthogy az egész díszes galeri egy tölgyfa alatt ébredt a nagyréten, a focipálya mellett: muslincák lepték körbe a traktorosokat, a kapásokat, a bölléreket, a velléreket, a három tűzoltót, a körzeti orvost, a szódást, a tehenészeket, meg Kálmán Ferenc trafikost, sőt, még a púposfejű korcsmárost is odaette a fene, mikor végül mégiscsak ráborult az a nagy vagyonnyi, visszaváltható pálinkás butélia. Csak lamentáltak ott, köpték a fehéret, meg jajgattak veszettül, észre sem vették, hogy az éjszaka folyamán egy színpad nőtt ki mellettük a földből. És a Tatám fenn állt a színpadon, előtte csupa reménnyel eltelt asszonyok, még a Nap is kibújt kicsit a felhők mögül leselkedni, a Tatám pedig végignézett a munkásruhába bújt, szedett-vetett kanbandán, majd dörgő hangon szónokolni kezdett. Elmondta, hogy ez így bizony nem mehet tovább, hogy berúgni jó, de másnaposnak lenni kutya dolog, hogy a másnapos ember nem ember, hogy a másnapos ember kapanyél sem lehet. És a Tatám ekkor hirdette ki az egypár-rendszert: mindenkinek asszonya legyen, egy párja, aki majd kigyógyítja az urát a másnaposság kínjaiból, és az asszonyok ki sem várták a végét, a doktoron meg Kálmán Imre trafikoson ugyan hajba kaptak kicsit, de végül kinek melyik tetszett, azt csípte fülön, s már cipelte is a saját portája felé. Az egyikük azonban ottmaradt a színpad előtt – a Nap pedig gyorsan visszabújt a felhők mögé szégyenében, olyan érett alma mosolya, olyan ezüst haja volt annak a lánynak. Ő lett az én Mamám. Boldogan éltek. És bizony ez így van rendjén!

ban volt? Vagy Pókember volt? Vagy mi), és augusztus 20-a alkalmából lelket kellett öntenie a nép szívébe. Na most én másképp tudom. A Rózsa kocsmában ugyanis, a fénykép elkészülte előtt egy nappal úgy beszoptak a traktorosok, a kapások, a böllérek, a vellérek, a három tűzoltó, a körzeti orvos, a szódás, a tehenészek, meg Kálmán Ferenc, a trafikos, hogy a korcsmárosmester ijedten pislogott a háta mögé, nehogy egy óvatlan mozdulat eredményeképp magára döntse fölébe tornyozott, üres szeszesüvegek halmait. Szépen fogyott minden, a sör, a bor, a féldecis, egymásba karoltak a falubéli férfiak, s mikor elpukkant az utolsó szilveszterről ottfelejtett pezsgő, mikor elhaltak az utolsó böffenések, ekképp szólott a körzeti orvos: – Emberek, erjesszünk pálinkát Bambi üdítőitalból! Mindenki helyeselte a gondolatot, valaki épp egy Szécsi Pált küldött hálából a doktor úr kedves édesanyjának a Szabadság utcába, ekkor toppant be a Tatám. És még szerencse, hogy senki sem volt vaníliából, mert amikor a Tatám végignézett azon a csupasz seggű kompánián, akkor bizony nemhogy a kocsmában, de a világon semerre sem volt csokoládéfagylalt fellelhető. – Na kérem – ennyit mondott csak, de ebből mindenki kihallhatta, hogy szépen vagyunk, szlopáltok itt, amennyi belétek fér, nem törődtök a világgal, felőletek aztán leéghet az egész (itt a három tűzoltó kicsit összébb húzta magát), azt sem tudjátok már, hogy kik vagytok, mik vagytok egyáltalán (itt meg a vellérek sunyultak el). S lobbot vetett az ég alja, megrepedtek mind a poharak, a Tatám pedig sarkon fordult, és bár nem látszott rajta, de azért gondban volt nagyon, mert hiszen tudta, hogy mi következik holnap.

78

Merített szavak

Kürti László

Árvák dala Megoldanám gombjaimat: ingen, nadrágon, ha kell. Mégis mikor érted szorít, egy gondot sem érek el. Meggondolnád, hogyha kérném? Tudd majd, mit csinál a kéz. Ki se látszom – megígérném –, bőrig ázott tengerész. Persze jól van, kigondollak –, lesz időm ma délután, amíg cérnával elbírod, addig én sem rántanám rajtad szét a vászoninget: takaros, ki meztelen. Vitorla sincs a szobámon, legyél színes gobelinem. Ring az ablak és beömlik, könnyek sótlan polcokon. Tört tábla, szilánk a testünk: nincs testvér, nincsen rokon. Hajópadlón pucér lábam, hullám a kezünkre csap. Gyűszűnyi már, fagyos tenger, s jaj, a horizont apad.

Utolsó komp Rád bízom most bajaim, veszítsd te, kérlek, el. Én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel. Hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán, gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután. Csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én: Miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény? Félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp. Szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp. Segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj. Közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng. Fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz. Egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos. Nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre. Számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

79

PoLíSz Kaiser László

Magyar enciklopédia Németh László Alsóvárosi búcsú című regényének újrafelfedezése Ennél a némileg elfelejtett, de semmiképpen sem kellően méltányolt és a szélesebb olvasóközönség által alig ismert regénynél, az Alsóvárosi búcsúnál az újraolvasás élménye és a csodálkozás ötvözetében szüli meg a fölismerést: milyen tékozló módon bánunk értékeinkkel. Miként lehet – merül föl –, hogy ez a könyv korábban sem került be igazán az irodalmi és olvasói köztudatba, s mára szinte az ismeretlenség homályából kellett elővenni és új kiadásába fogni, és megadni neki a fényre jutás vagyis az olvasói nekibuzdulás lehetőségét… S miként lehet – még egy gyötrő kérdés –, hogy az irodalomtörténet szinte nem, vagy ha igen, nem kellő súllyal és terjedelemben foglalkozott ezzel a művel: jószerivel alig írtak róla, elemzően szinte nem is. Menjünk sorjában, próbáljuk összeszálazni az okokat. Kezdjük talán azzal, hogy ez az 1938-ban megjelent regény egy hét részre tervezett és torzóban maradt, csupán négy részben megírt ciklusnak, az Utolsó kísérletnek a második darabja, amely egyébként az írói bravúr eredményeképpen önállóan is megállja a helyét. De hiába az írói bravúr: az olvasók (talán az irodalmárok is) jobban szeretik a kész, homogén alkotásokat, tehát a hiányérzet mégis megvolt, nehezebben mozdult, mozdulhatott az olvasó a könyvért, az irodalomtörténész az alaposabb elemzéshez. S ha mégis: nem a megszokott és megszeretett Németh László-i regénymodellt kapta, akár az Alsóvárosi búcsú előtt megismert Emberi színjátékra, a Gyászra és Bűnre gondolunk, akár az utána keletkezőkre: Iszony, Égető Eszter, Irgalom. Ez az eltérés persze viszonylagos, a jellegzetes, némethi prózaíró stílus itt is jelen van, ám – s ez a ciklus egészére vonatkozik – a főszereplő Jó Péter sorsának, útjának megrajzolása és fölmutatása mellett olyan gazdag társadalmi körképet, eszmeiséget, ugyanakkor kritikájában is szeretni való magyar „emberfaunát” és eszmeiséget örökít meg a szerző, amely burjánzásában, szövevényében, építkezésében nehezebben követhető s emészthető, mint más regényekben. Vagyis ez inkább egy balzaci enciklopédia, mint „mítoszi csóvájú” sorsmetafora. Ahogy éppen Németh megfogalmazta: „Míg más hőseim a világgal hadba bocsátkozva ellenfeleik torzabb világát kénytelenek megismerni… itt a hős lépteit akadályozó szereplők ugyanakkor egy Nemzeti Képeskönyv alakjai is – szinte platóni ideájuk védi őket a történetben játszott szerepük sugallata ellen.” S végül: az Alsóvárosi búcsú megírásának és kiadásának ideje sem volt a legkedvezőbb: a Tanúkorszak után nem sokkal, néhány hónappal a nagy vihart kavart Kisebbségben előtt, s aztán igen hos�szú időnek kellett eltelnie, mire megint könyvfedél közé került a regényciklus. De tágabban nézve: a megírt és megjelent Utolsó kísérlet (a tetralógia a tervezett hét kötetből) is a Németh László-életműnek – nem árt ismételni – árnyékban levő része. Méltatlanul! Az enciklopédikus mű, az „élő magyar lexikon” ötlete és terve 1936 nyarán született meg, ahogy a Bogárdi diófa című útirajzban, lírai visszaemlékezésben megfogalmazódik. Az író keserűen érkezett meg augusztusban szülei dunántúli földjére, Szilasra, aztán a bogárdi kertbe. Nem csupán a dunántúli gyerekkori emlékek tolultak föl, számvetést is végzett. Több mint tíz esztendős írói múlt van mögötte: az 1925-ös irodalmi berobbanástól – a Horváthné meghal című novellájával nyert díjat a Nyugat pályázatán – a folyamatos tevékenykedésen át a támadásokig. Ír, szerkeszt, szervez: művész és organizátor. Remek esszékben, tanulmányokban mutat rá értékekre és keresi a magyarság jobbító lehetőségeit, szépíróként jelentős műveket publikál: az Emberi színjáték, a Gyász és a Bűn című regényeket. Közösségben gondolkodik mindig, de érzékenysége, tisztessége, meg nem alkuvása olykor magányos utakra kényszeríti. Ilyen volt az általa írt Tanú folyóirat 1932 óta. Aztán reménykedik több kortársával együtt 1935-ben a felülről jött reformokban, éppen ő, aki elsősorban az egyén minőségi változásától – forradalmától – várja a nagyobb közösség, a nemzet javulását. Csalódott: a „hazai burleszk” és a „világtörténelem morgása” egyértelművé tette számára, hogy a magában és írótársai egy részében „kiérlelt eszmék”

80

Tájoló

nem érnek el eredményt. Hívei, rajongói, olvasói vannak, de támadásokban, olykor árulásokban is van része. Tanár, orvos, több gyermekes családapa: már akkor növéstervnek, az egyetlen helyes útnak tartja az életet és az életét, akkor is, ha sérülésekkel jár az építkezés. Ám érzi 1936-ban, hogy az eddigi irodalmi és ideológiai tevékenysége nehezen folytatható. „Vége az országszervezésnek” – döbben rá, s ebben a Tanú-korszak lezárását is érti: a szellem szervezésének is vége. S mi marad ilyenkor, mi maradhat Némethnek? A művészet, amelyet ő egyébként elsősorban atmoszférának tart. „A sebek, amelyeket pályámon és magánéletemben kaptam, egyre kívánatosabbá tették a szépirodalom tisztító öblítését.” Ez a feladata az elkövetkező időkben, ezzel tud legtöbbet használni. Megvan a terv, megvan a cél. A bogárdi kertben a csalódott múlt után összeáll a jövő. Ahogy ezt Németh oly szépen s drámaian megörökítette: „Én egy órjási regényre gondolok, amelybe életem és halálom közt néhány évre, ha kell, egy évtizedre beszövöm magam. Egyelőre semmi sincs belőle; de a kétféle mámor: az élete előtt álló kamaszé s az élete Óperenciájához ért férfié már összefutott.” Azon a nyáron tehát már megvolt a szándék az „óriás boltúnak elgondolt” regényciklus megírására. Az év elpergett, melyet még egy szívbetegség is nehezített, aztán következő esztendő tavasza a Tanú végét hozta: Németh egyszerűen megszüntette folyóiratát. Odahagyta a rádiós szerkesztői állását is. Kivonult – az írásba. Nem sokkal halála előtt egy interjúban így emlékezett: „A regény címe azt is kifejezi, amire készült… láttam, hogy a magyarságnak nem lesz többé módja jövőjét, ahogy terveztük, belülről a maga törvényei szerint alakítani… Ugyanakkor a magyar színek, értékek enciklopédiájának is szántam; Noé bárkájának, melyet a német özönvíz közeledtére ácsoltam.” A magyar erők panoptikumát akarja megteremteni tehát hét tömbből, melynek első része, a Kocsik szeptemberben 1937 karácsonyára már megjelent. A regényt meglehetősen langyos kritika fogadta, bár dicsérték a sok figurát és a társadalmi vonatkozások plasztikusságát. Nemigen vették észre, hogy nagy és jelentős mű született, melynek központi alakja Jó Péter, a dunántúli, református parasztgazda tehetséges fia, aki szinte mint egy mesehős küzd és harcol apja ellenében a gimnáziumba jutásért, s ehhez persze segítséget is kap a már emlegetett hihetetlenül gazdag emberfaunától. Nem ellenség az apa, csupán másként lát s őrizni akarja a falu, a beszédes nevű Sári ősrendjét, ráadásul féltésében igazság is van: a falut elhagyottak negatív példái, meg hát a közösség is kevesebb lehet, ha egy kiválasztott elmegy… Az 1938-as esztendő hozta meg az Alsóvárosi búcsú megírását és karácsony előtti megjelenését. A ciklus legterjedelmesebb, mintegy négyszáz oldalas részében a református Jó Péter már gimnazista egy katolikus, Felvidék-peremi püspöki város, Vajt piarista iskolájában. Az I. világháború előtti utolsó békeévben vagyunk a könyv elején, a bíró nagybátyja és annak családja veszi körül a különbözeti vizsgára készülő kamaszt. A kisváros és a katolicizmus számára megannyi érdekességet s újdonságot hozó, hol izgalmas, hol áporodott levegőjében ismeri meg a fiú ezt a világot és valóságot, s közben saját maga alkatát, igazságkereséseit is – ha kell, éppen azokkal szemben, akik őt formálni akarják. A kisváros megannyi figurája bukkan föl: polgárok, értelmiségiek, papok, kisemberek; ez tényleg egy századforduló utáni panoptikum, amely aztán az I. világháború éveiben mutatja meg igazán a maga arcát. Ez a regény – mint egyébként a ciklus minden darabja – önállóan is értelmezhető, izgalmas olvasmány a nagy boltozat többi tömbje nélkül, aki meg az egész Németh László-i vállalkozásra kíváncsi, vagyis a teljes, pontosabban a szándékhoz képest megvalósult részekre is, nagyobb ívben és életszakaszokban kísérheti Jó Péter sorsát. Most még a gimnáziumi években vagyunk, az Alsóvárosi búcsú négy fejezetben örökíti meg a kamaszkortól a felnőttkor küszöbéig ért ifjú ember hétköznapjait. Az első, egyben leghosszabb fejezet, amelynek amúgy Alsóvárosi búcsú a címe, valójában a kisvárosba került diák próbatételeinek rajza. Oldódik az idegenkedés az új és katolikus közegben, sikeres a beilleszkedés s az „osztályugrás”, fölfigyelnek képességeire. A következő rész, a Mária búcsúi már másfajta próbatételek elé állítja a fiút és a kisváros lakóit is, eltelt egy év: vége a békeidőknek, az I. világháború betolakodott a hétköznapokba. A férfiak egy része a fronton, van, aki fogságba kerül – mint Jó Péter nagybátyja is –, a nők közül sokan ápolónőnek állnak. Bizonytalanná vált sok minden, érzékeli a fiú, s megsejt valamit a férfi nélküli világ női drámáiból. Kapaszkodás számára a kultúra, fokozódó érdeklődéssel veti rá magát a könyvekre s keres hiteles személyeket. Jób Arzén, a nagy tudású paptanár lesz a példa, hogy aztán a szenzibilis ifjú lélek csalódjon benne… S mintegy előlegezve a következő rész, A szüzesség

81

PoLíSz hálójában című fejezetnek a témáját és főleg nagyon finoman erotikus s izgalmas légkörét – elvégre egy kamasz, már-már ifjú keresi önmagát, és az érzékiségben is meghatározó erős igazságérzetét szikráztatja össze a valósággal –, számos lányalak tűnik föl. Az okos, érdekes személyiségű, külsőre is vonzó Jó Péter az új részben tényleg vergődik a szüzesség hálójában: tart attól, amire vágyik, keres, halogat, megriad, sőt menekül: a lélek görcsbe rándul, hogy aztán a test is kövesse… Az utolsó néhány oldalas fejezet (Búcsú helyett) már a háború végének és a forradalomnak az ideje. Péter korábbi, a „díványon elbukott forradalma” a könyv végén mégis diadalmaskodik: a fiú kibuggyanó könnyei sejtetik azt, amit később a ciklus még két megjelenő darabja igazol: egy kivételesen érzékeny, tudásra vágyó férfi a nagy magyar panoptikumban, melynek középpontjában a magyar középosztály áll, inkább csak keresheti, mint megtalálhatja a helyes utat s önmaga lelki békéjét… Az Alsóvárosi búcsú fogadtatása jobb volt, mint a Kocsik szeptemberben kritikai visszhangja. Talán a fiatal Sőtér István fogalmazta meg legjobban – az egész ciklust vizsgálva – az író szándékot: „Ilyen balzaci vággyal és igénnyel talán még nem is vágott neki magyar író társadalmunk erdejének.” Találó megállapítás: a hiteles lélekrajzon túl a Németh László ideáit és kritikáit is megörökítő, nevelődési regénynek nevezhető mű, miként a ciklus egésze, ezt a balzaci teljességet hordozza, s ez a legnagyobb értéke. Jó Péternek „az igazságosabb jövőre orientált gondolkodása” a legfőbb sajátossága, szögezte le Rónay László. S ez mozgatja később az egyetemista, illetve felnőtt hőst, és ez okozza csalódásait is. Valójában a ciklus harmadik része készült el, Szerdai fogadónap (1939) címmel, ez két részből áll: Mester és tanítvány, valamint A másik mester (1941), mindehhez tartozik egy igen rövid, lezáró epizód Szerdai fogadónap címmel (így is jelent meg az 1969-es életműkiadásban). Érdekesség, de tény: A másik mestert önálló műként, az Utolsó kísérlet negyedik darabjaként szokás emlegetni (a szerző is ennek tartja), tehát így áll össze a tetralógia. Az a tetralógia, melynek második fele is fejlődési regény: Jó Péter a forradalom és az ellenforradalom után szellemi kalauzt talál Budapesten egyetemi tanárában, hogy aztán a tanítvány a mesterrel szemben érjen be. Ezt követi Németh László szavaival élve „az elvont eszmék biológiai beérése a nővel szemben”, a fiatal férfi és a szerelem mestere találkozása és házassága (A másik mestert egyébként Móricz Zsigmond igen nagyra tartotta), majd az egymásra lelt fiatalok elszakadása az előttük járóktól. Micsoda gazdag „emberfaunát” vonultat fel az író a húszas évek Magyarországán… A tervezett három kötet már csak terv maradt. Amit tudunk az írótól: sötét tónusú, csalódásokkal teli, családi tragédiát, kivonulást és halált is megörökítő regények lettek volna. A bukás helyzetjelentései. Talán a komorló harmincas évek végét, negyvenes évek elejét vetítette vissza az író Jó Péter szintúgy nem fényes korába. A lényeg: a szándék megvolt, de a történelem közbeszólt. Egész pontosan – ahogy Németh László indokolta – „a történelem helyi szélcsöndje, Móricz Zsigmond hívása (a Kelet Népéhez), módot adott, hogy a veszedelem ellen közvetlenül kubikus módjára harcolhassak.” S így a szépirodalomnak kellett háttérbe szorulnia, a kubikus mód most megint „országszervezést” jelentett: szervezést, utazást, előadásokat, a népfőiskola tervezését. „Az én munkásságom egy mű, s az egyes munkák csak fejezetei” – vallotta Németh 1969-ben. Egy nagy író jelentős regénye szakadt meg, hogy munkássága töretlen maradjon, így is bizonyítva az életmű (beleértve Németh László életét is) egységét. (Németh László: Alsóvárosi búcsú. Kráter, 2010)

82

Tájoló

Basa Viktor

A kortársak tévedése? Elöljáró szavak Toldalagi Pál Hajnali versenyfutás című kötetének újraolvasásához Toldalagi Pállal mostohán bánik az utókor. Kenyeres Zoltán némi sajnálattal jegyezte meg 2001ben, hogy Toldalagi „kiesőben van” nemzedéke kánonából.1 Kulcsár Szabó Ernő a költő nevét sem említette A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában. Ám Toldalagi mellőzése annyira régi tendencia, hogy ez ma nem róható föl senkinek. Ő maga már sokkal korábban, 1959 decemberében sem volt derűlátó saját költői pozícióját illetően. Egyik levelében ezt olvashatjuk: „az ember, aki operaénekesnek hiszi és mondja magát, de ugyanakkor sehol sem szerepel, olyan, mint egy torz lény: visszatetsző és nyomorult…”2 1962-ben aztán valósággá lett számára a baljós sejtelem: „tegnap kínos meglepetésben volt részem, ugyanis kezembe került a Kis magyar irodalomtörténet, s legnagyobb meglepetésemre egy szó se volt benne rólam”.3 Később persze írtak róla sokan és sokféleképpen.4 A hetvenes években ráadásul valóságos reneszánszát élte költészete.5 De mára valóban annyira néma, annyira visszhangtalan lírája6, mint egy hallgatásra kárhoztatott operaénekes. De vajon valóban nem áll érdekünkben dialógust kezdeményezni verseivel? E kérdést egy irodalomtörténeti előfeltevés azonnal megválaszolja: Toldalagi költészete sokak véleménye szerint valamiképpen előkészítője volt Pilinszky János lírájának. Tüskés Tibor szerint „Toldalagi Pál volt az, aki sok mindent megkezdett Pilinszky előtt abból, amit az utóbbi megvalósított”.7 Elsősorban Baán Tibor, Lengyel Balázs és Rónay László voltak azok, akik ezt a valamiképpent és ezt a sok mindent megpróbálták bővebben kifejteni.8 Mások csak rövid megjegyzésekre szorítkoztak. Példaként emeljük ki, hogy Határ Győző szerint a Baán Tibor által Toldalagitól felvonultatott költői példák Pilinszkyével „hátborzongatóan egyenértékűek”.9 Tandori Dezső pedig egyik versének intonációjában „Pilinszky-fél mesternek” nevezte Toldalagit.10 Sokakat idézhetnénk még, de ez most nem célunk. Elégséges itt a puszta tény, hogy a Pilinszkykutatás elősegítheti Toldalagi visszatérését az irodalomtörténeti kánonba. Hiszen a Pilinszky-életmű hagyományozásához – ami evidens filológiai feladat – szükség van a kontextus történeti rekonstrukciójára. Ha a filológiai kommentár figyelmét elkerülik a kontextus bizonyos összetevői – ez esetben Pilinszky és Toldalagi szövegei közti intertextuális, tipologikus vonatkozások –, az a történetírásnak és az interpretációnak is vesztesége lesz: „ha a kommentár az utalásokat nem ismeri fel, nem magyarázza, a referenciaszöveget nem nevezi meg, úgy nem csupán a kortárs vitaszövedéket vágja szét (…), hanem ott is az eredetiség látszatát teremti meg, ahol az egyáltalán nincs”.11 Határ Győző szerint Pilinszky szövegvilágának relációba állítása Toldalagiéval „nem kisebbíti, csupán besorolja Pilinszky költészetét, éspedig azoknak a pályatársaknak a versvilágába, akiket ilyen (ti. Pilinszkyéhez hasonló) aureólával nem ajándékozott meg a kor”.12 De maga Pilinszky János is azt írta róla 1971-ben, hogy „Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemzedékéből egyedül Weöres súlya mérhető az övéhez”.13 Nem engedhetjük meg magunknak tehát, hogy egyik klasszikusunkkal genetikus kapcsolatban lévő, vele dialógusban álló (inspiráló és reflektáló) életművet egyszerűen úgy kezeljünk, mintha soha nem is létezett volna. Rónay László sokat idézett véleménye szerint „csak a leggondosabb filológiai elemzés mutathatja ki, nem Toldalagi költészete volt-e az a híd, amelyen járva Pilinszky lett Pilinszkyből”.14 Ebből ma inverz módon az következik, hogy a Pilinszky-szöveg kommentálásának filológiai és hermeneutikai igénye irányítja figyelmünket a Toldalagi-lírára, és követeli meg újraolvasását.15 Ma Pilinszky a visszaút, ha úgy tetszik, a Toldalagi-költészet hozzánk vezető hídja, hogy újból jelen lehessen közöttünk élő szavaival. Ha nem létezne ez a – Lengyel Balázs szavával szólva – legendás viszony Pilinszky és Toldalagi szövegei közt, akkor is nehezen lenne magyarázható az a közöny, ami Toldalagit ma körülveszi. Hiszen

83

PoLíSz életében rendkívül sokra tartották költőtársai, méghozzá nem is a második vonalból valók. Soroljuk a legismertebb méltatóit (a teljesség igénye nélkül): Károlyi Amy16, Csukás István, Határ Győző, Rába György17, Rákos Sándor, Tandori Dezső, Tarbay Ede18, Tolnai Ottó, Tűz Tamás19. Kiemelném Rónay Györgyöt, aki kezdetektől fogva pártfogolta, figyelemmel kísérte Toldalagi pályafutását és mindvégéig a költő barátja maradt.20 De ne hagyjuk ki Füst Milánt se a sorból, akihez Toldalagi bejáratos volt a hatvanas években21, és aki élete végéig kitartott különös Toldalagi-rajongásában22, amit már egy 1939-es levele is bizonyít: „Végül az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni őket a sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szőlőhegyen«23 című verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Traklnak nincs, dinamikája”.24 Ejtsünk még pár szót Weöres Sándorról is. Ő 1976-ban Toldalaginak ítélte az egy évvel korábban alapított Füst Milán-díjat. Psychéje Toldalagi említésével zárul: „Hangja (ti. Lónyay Erzsébet) árnyalatai közt megvan még az a kislányos sikoltás is (Szedgyünk tsresnyét bor pirosat, chérie!), mely a fiú jelenlétében, de a fiút a játékból látszólag kihagyva hangzik – ahogy Toldalagi Pál kis remekműve, a Fiatal lány25 című medallion rögzíti ezt a röppenő tüneményt” – ezután idézi az egész költeményt!26 De reflektált Toldalagi költészetére egy hagyatékban maradt prózaversében is: [A bestiák meghozzák a kikeletet…]27 A szöveg Toldalaghyt – a ghy-os írásmód egész konkrétan visszautal az 1949 előtti időszakra28 – azon művészet közelében említi, ami átvezet az alvilág vizein. Vagyis ami megközelítette a csúcsot, de még nem érte el, mert nem eléggé unalmas.29 Kissé hosszadalmas bevezetésünk után, mely azt a célt szolgálta, hogy némileg képet kapjunk, kinek a költői indulásáról beszélünk, cikkünk szorosabban vett tárgyára térhetünk: Toldalagi a “long weekend”, vagyis a két háború közti békekorszak végén érkezett a magyar irodalomba. Költői indulásának első három évében, 1934–1936-ig tíz lapban kapott publikációs lehetőséget: az Erdélyi Helikonban, az Életben, a kolozsvári Hitelben30 , a Nyugatban, a Pásztortűzben, a Pesti Naplóban, a Tükörben, az aradi Vasárnapban, a Vasárnapi Újságban (a Budapesti Hírlap képes mellékletében) és az induló Vigíliában. 1934–1937-ig évente beválogatták egy-egy antológiába is: az Új Magyar Líra31, a Korunk32, a Fiatal Magyar Líra és az Új Magyar Költők II. egyaránt közölte. Első kötetének költeményeivel együtt 1934–1936-ig 77 verse jelent meg. Ezt a pályakezdést nem túlzás álomszerűnek nevezni. Tanulmányunk alábbi részében azt vizsgáljuk, vajon mit láttak verseiben kortársai, ami előlünk úgy tűnik, azóta ellepleződött!? Csak 22 éves volt, amikor 1936-ban megjelent első verseskötete, a Hajnali versenyfutás a Pázmány Péter Irodalmi Társaság kiadásában. Vékonyka alkotás volt ez, hiszen mindössze 27 verset tartalmazott 62 oldalon. Mélykék borítóját rózsaszínes felhők és a felkelő nap díszítették. Korábbi tervei szerint Hajh, ifjúság lett volna a címe, és a Szolgálat és Írás Munkatársaság kiadásában jelent volna meg.33 A változások okai valószínűleg anyagiak lehettek. A Hajnali versenyfutás hat verse már korábban is megjelent34: Haj ifjúság!, Fehér elefánt / Elefánt, Anyám nővére / Anyám nővére volt / Anyám fáradt nővére, Gyermekarckép, Akár a kis cselédek, Nevetsz!, 21 viszont a kötet megjelenésének évében látott napvilágot (ezek közül több folyóiratok lapjain is). Egyetlen olyan verset találunk benne, ami sem előtte, sem utána nem jelent meg máshol: ez az Anna egy hajnala című darab. Olyan vers, ami csak az 1948-as fordulat előtt jelent meg, összesen öt található a kötetben: Akár a kis cselédek, Anna arcképe, A jámborság verse, Kedvesem, ébredj! és a fentebb említett Anna egy hajnala. Az összes többi költeményről elmondható, hogy fölbukkannak Toldalagi egész további pályafutása során. A kötet tizenöt verse még 1948, illetve 1957 után is több alkalommal kiadásra került. Ebből a szempontból a Gyermekkorunk35 , a Hanyatló tél / A fák árnyéka, mint sötét36 és a Vidéki este37 a „csúcstartók”, hiszen mindegyikük hét különböző megjelenéssel büszkélkedhet, de további nyolc verset sorolhatnánk még, melyek ötször-hatszor is megjelentek. Mindezt azért tartjuk fontosnak leszögezni, mert kiderül belőle: Toldalagi kötetkompozíciói nem nevezhetők megbonthatatlan, zárt egységeknek. 1957 után úgy görgeti maga előtt életműve régi darabjait, mint hólabdát, amire új verseit „tapasztja”38. Ennek a hólabdának a Hajnali versenyfutás a magja, aztán erre rakódnak a későbbi kötetek rétegei. Az 1957-es Szitáló évek első fejezete például 16 verset tartalmaz, ebből 14 a Hajnali versenyfutásból való: Nagyváradi emlékek, Gyermekkorunk, Anyám nővére volt,

84

Tájoló

Egy régi tél / Hajnalban keltünk kint az ég, Versenyfutás hajnali misére / Daloltak vén harangjaink, Láz / A sárga kancsó árnya szőkén, Kaland a szőlőhegyen, Hajnali versenyfutás / Fütyölve jön a tejesember, Vidéki este, Antal Kristóf / Itt fekszel kis, fehér párnádon, Szeptemberi elégedettség39 / Szétkented színedet, Péterke, egy ifjú macska / Egy macska, Hanyatló tél / A fák árnyéka, mint sötét. De az 1971-es Igézet és valóság című kötet első fejezete is tartalmaz még 8 verset a Hajnali versenyfutásból, ahogy az 1976-os, Ámulattól a döbbenetig című kötetben szintén van 18 ilyen vers. Utóbbi azonban már nem Toldalagi műve, hiszen posztumusz kötetről van szó, melyet Parancs János szerkesztett.40 A Hajnali versenyfutás tehát fontos kötet Toldalagi életművében. Tizenkét méltatás jelent meg róla 1937 tavaszán. Ezek általában dicsérő, buzdító hangvételűek voltak, sokat ígérőnek tartották Toldalagi tehetségét.41 Több kritika együtt értékelte Rónay György és Thurzó Gábor egy-egy kötetével, amikkel egy időben, hasonló formátumban jelent meg.42 „Nemzedéki kiállásnak szánták új műveiket”43, ahogy 1943-ban az Ezüstkor című folyóiratot is44. Kozocsa Sándor könyvismertetését a Katholikus Szemle Új katolikus könyvsorozat címmel közölte. Ő főként Rónayról és Thurzóról írt: Toldalagit alig említette. A kritikus Kállay Miklós a Képes Krónikában írt a Pázmány Péter Irodalmi Társaság „könyvsorozatáról”. Kozocsával ellentétben mindhárom kötetet magas színvonalúnak, tehetségesnek értékelte. A szerzőket ő is „katolikus íróknak” titulálta. Maradandó észrevétele, hogy Toldalagi verseiben antropomorfizáló írói technikát fedezett föl, mely sajátosan alkalmas egyfajta személytelenség kifejezésére. Úgy fogalmaz, hogy a versekben beszélő én „önmagát oldja föl a mindenség harmóniájában”. Máthé Lajos a Magyar Kultúra lapjain szintén együtt írt a három szerzőről. Toldalagi verseit példátlan formatisztaságuk miatt méltatta. Viszont úgy érzékelte, hogy Toldalagi fiatalsága miatt híján van a mondanivalónak, és ezt olyan általános motívumok leírásával pótolja, mint a hajnal-komplexum. Kiemelte még az egyértelmű Kosztolányi-, illetve Tóth Árpád-hatást. A ferences paptanár, Szalóczi Pelbárt eredetiségük, illetve igazi költőiségük miatt dicsérte Toldalagi verseit az Új Kor lapjain.45 Az Élet című folyóirat szintén egy oldalon írt a három kötetről, viszont minden kötetet más kritikus értékelt. Toldalagi Nagy Médára jutott – és Nagy Méda írt róla a Napkelet februári számában is. A Toldalagihoz hasonlóan elfeledett írónő szintén publikált a Nyugatban. Két ismertetése intuitív és ihletett dialógus Toldalagi költészetével. A Toldalagi-versben szerinte az újszerű figyelem a legfontosabb: „ahogyan meglátja és elmondja a dolgokat: az tiszta művészet”. És valóban: a művészet Toldalagi értelmezésében szűz tekintettel, egy újszülött tekintetével szemlélt világ (ez a gondolat egyébként Pilinszky ars poeticájának is központi eleme).46 Nagy Méda megállapítása arra is vonatkozik, hogy valami egészen újszerűt, váratlant lehet érzékelni Toldalagi verseiben. Szerinte Toldalagi úgy ír, ahogy a szabadban alkotó, impresszionista festők festenek: „mintha minden versét kint írta volna”. Frissességének, lendületének és formai érettségének megállapítása után Nagy Méda sommásan így értékelt: „a fiatal Toldalagi lírája nemcsak ígéret, hanem beérkezés”. A Budapesti Hírlap 1937. március 28-i számában szintén egy csaknem tíz évvel idősebb költőnő írt ismertetést Toldalagiról. Temesváry Kriszta kortársa volt Toldalaginak, igaz csupán egyetlen kötete jelent meg.47 Ő volt az, aki elsőként beszélt Toldalagi költészete kapcsán a nyelvi kifejezés mitikus tendenciáiról. Az ifjúság megjelenítése szerinte ebben a költészetben pogány mítoszokat idéz. Toldalagi nem úgy ír az ifjúságról, mint személyes valóságról, hanem mint valami örök emberiről. A korabeli ismertetések közül egyedül Temesváry Kriszta állította, hogy Toldalagi költészete nem könnyű költészet. Újraolvasások sorozatában tárja fel igazi mivoltát. A Hajnali versenyfutás legnevesebb kritikusa Schöpflin Aladár volt, aki azonban anonim maradt. Toldalagi és a későbbi bibliográfiák egyértelműen neki tulajdonítják a cikket.48 Rendkívüli tömörséggel, hat mondatban írt a kötetről a Tükör 1937. márciusi számában – mint a korabeli líra egyik legrokonszenvesebb jelentkezéséről49. Toldalagi költészetét impresszionistának nevezte, és érdekes kettősségre hívta fel a figyelmet. A kötetben tökéletes mesterségbeli tudás, költői technika keveredik a gyermeki lelkülettel – üdeséggel, harmóniával és tisztasággal. A kötet egyediségét szerinte éppen ez a kettősség adja. Toldalagiról kortárs, fiatal költők is nyilatkoztak. Forgács Antal, aki nála csupán négy évvel volt idősebb, a Válasz márciusi számában közölte meglátásait. Ez az írás inkább laudáció volt, mint kritika.

85

PoLíSz Forgács szerint Toldalagi nemzedékének legegészségesebb tagja, verseiből árad a fiatalság érzete és a festőiség. Saját meglátása, hogy Toldalagi kitűnően intonál, áradó hangja elsodorja az olvasót. Beszél ugyan kevésbé jól sikerült versrészletekről, de ezek szerinte eltűnnek „a ragyogó áradatban”. Rónai Mihály András, a Pesti Napló május 30-i számában írt Toldalagiról. Ő a Hajnali versenyfutást nemes egyszerűséggel a legjobbak közé sorolta. Ahogy a föntebbiek mind, ő is megállapította, hogy Toldalagi zsenialitása az egészen eredeti és mesterkéletlen természetábrázolásban van: a versek mögött egy „speciálisan csiszolt szem” figyel. Egyébként Rónai is megnevezi a Kosztolányi- és Tóth Árpád-reminiszcenciát, de szerinte ez nem utánérzést, hanem költői rokonságot jelent. Rónay György, a hűséges barát, elsősorban a kötet atavisztikus egyszólamúságát emelte ki az aradi Vasárnap 1937. februári 14-i számában. A kötet hangütését a rokokó idillhez, és az anakreóni dalokhoz hasonlította. Toldalagi versei dúskálnak a szépségben, a könnyedségben, a vidámságban, a dallamosságban, gazdagok a nyelvi leleményben, a meglepő rímekben – Rónay szerint ezeknél „bájosabb” költeményeket nem nagyon lehet találni. Ugyanakkor felhívta a figyelmet a kötet veszélyére: az egyhangúságra. De ezt ellensúlyozza, hogy a versek bizonyos pontjain megjelenik a szenvedés balsejtelme. Ebben látja a továbbfejlődés lehetőségét. Az Erdélyi Helikon költő-szerkesztője, a szintén vele egykorú Kiss Jenő is papírra vetette véleményét Toldalagi első kötetéről.50 Az ő meglátásai hasonlítanak Rónayéra, ám élesebben fogalmaz. Szerinte Toldalagi költészete élményekből táplálkozik, de távol van a valóságtól. Mesterségesen előállított virág – szár, levelek és gyökér nélkül. Ezért nem is erős, könnyű „összeroppantani”. A költő tehetséges, de túlságosan gyerek még. Viszont Rónayhoz hasonlóan ő is lát néhány verset, melyek kiutat jelenthetnek ebből a túlzottan idilli gyermekvilágból. Miközben összegezzük ezeket a véleményeket, rádöbbenünk, hogy a Toldalagi-recepció 1937-ben is mai – vagy a mai recepció tulajdonképpen „1937-es”. A Toldalagiról szólók – bár csak elvétve léteznek ilyenek – többnyire ma is ezeket a terminusokat használják. Hallani festői, impresszionista nyelvhasználatáról (Nagy Méda51, Forgács Antal és Schöpflin Aladár nyomán), formai csiszoltságáról, tökéletes mesterségbeli tudásáról (amit szinte minden korabeli kritika említ, még Kiss Jenő is, aki egyébként mesterkéltnek találja költészetét52), a nagy nemzedék örökségéről (Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád hatásáról). Aztán beszélünk arról, hogy Toldalagi az intonáció mestere (Forgács Antal nyomán). És beszélünk a Toldalagi-líra egyedülállóan harmonikus, gyermeki világáról. Viszont Toldalagi kapcsán egyáltalán nem esik szó egy olyan korabeli felismerésről, mely ma – amikor a két világháború költészetének vizsgálata a rekanonizáció területe53 – talán a legfontosabbnak látszik: az elszemélytelenedés tendenciájára gondolok.54 Egyébként érthető, hogy ezt nehéz észrevenni, hiszen a Toldalagi-vers első látásra fölkínálja a költő életét mint referenciát. Mintha benne testesülne meg az utolsó magyar szubjektív lírikus vagy alanyi költő. Pedig ez csak a látszat. A korabeli kritikusok közül többen is fölfigyeltek az elszemélytelenedés tendenciájára. Kállay Miklós (és talán Nagy Méda is) fölfedezte, hogy a Toldalagi-versben beszélő én feloldódik a mindenség antropomorf harmóniájában. Temesváry Kriszta szerint Toldalagi mítoszokra emlékeztető kultuszban részesíti az ifjúságot, és valójában nem a saját ifjúságáról beszél, hanem valami elvontabb, egyetemesebb valóságról, ami minden ember sajátja. Valamiképpen erről beszél Rónay György is, amikor Toldalagi hangját atavisztikusnak nevezi, vagyis egyfajta archaikus költői hang fölbukkanását látja verseiben. És véleményem szerint ezt ragadja meg Forgács Antal, amikor azt írja, hogy Toldalagi minden alakja olyan, mintha jelmezbálba készülődne: vagyis személytelen (arche)típus. Fontos meglátnunk azt is, hogy mind meglepőnek találták Toldalagi líráját. Rónay György „különös metaforákról” és „mindig meglepő rímekről” beszél. Nagy Méda „váratlan asszociációkról” és egészen új „szemléleti módról”, mely a vers legapróbb részletét is bearanyozza, életre kelti. Rónai Mihály András pedig „speciálisan csiszolt” szemről beszél, mely úgy ábrázolja a világot, ami a magyar lírában „példa nélkül áll”. Ez a szemlélet „harsogó fiatalságból” (Forgács Antal), „lelki fiatalságból” (Máthé Lajos), „gyermeki fiatalságából” (Schöpflin Aladár) ered. Toldalagi költészete valóban a világ első megpillantásának gyermeki frissességét idézi. Valószínűleg ezért is írta Füst Milán föntebb idézett levelében, hogy Toldalagi „Szőlőhegyen című verse többet ér, mint az egész Trakl”.

86

Tájoló

De ide kívánkoznak Thurzó Gábor szavai is: „Milyenek voltak ezek az ifjúkori versek? Nem kell fellapoznom első vékonyka kötetét (…), hogy valami párás varázsban megjelenjenek előttem karcsú, áttetsző nyírfái, szökkenő őzei, törékeny bokájú lányai, rám ne lengjenek könnyű, illatos szellői, és ne töltsön el újra a frissességnek, pezsgő ifjonti mámornak, könnyű kis mélabúnak öröme. Csupa-csupa szín ezek a versek, különös, sosemvolt kékek, zöldek elsősorban, és egy-egy borongósabb múltbeli arcképet felidéző versben: borús barnák, megkopott aranyak. Úgy éreztem, ez az ifjú és ismeretlen költő megtalálta a maga Orplidját, a vágyott földet, melyet Mörike egy életen át keresett. S ez az Orplid a környező világ volt, nagyon is valóságos világ (…). Minden mindig nagyon valóságosan, és mégis átemelve, nem is annyira a költészet, hanem inkább a vágyak, álmok régióiba.”55 És a kulcsmondat, mely a nyelvhasználat újszerűsége felé mutat: „Azt hiszem, fogalma se volt, mit idéz fel verseivel.” Ez a mitikus szférákat megidéző, a személyes felől az általános felé mozgó líranyelv a két világháború közti magyar költészet tendenciáit figyelve két szempontból is érdekessé teheti őt a kutatás számára. Egyrészt beillesztheti a magyar költészetben zajló remitologizációs folyamatba56, és így vizsgálhatóvá teszi nyelvhasználatának archaikus vonatkozásait57. Másrészt újraolvasandó abból a szempontból is, hogyan járult hozzá a modern kései átalakulásához, ahhoz a paradigmaváltáshoz, mely sokak szerint58 éppen ekkor zajlott a magyar költészetben: vagyis olvasandók szövegei az eszközjellegű jelhasználat és a szubjektum válsága felől, a dialogikus poetológia retorikai alakzatai felől (többszólamúság, aversio, önmegszólítás), az „új klasszicizmus” alakcentrikus értelmezése59 felől. Toldalagi szövegeinek efféle újraolvasása meggyőződésem szerint új meglátásokhoz vezet, melyek segítenek rávilágítani, miképpen tudott Pilinszky Jánosra olyan hatást gyakorolni, amilyet előzetesen feltételeztünk – vagy olyat, amilyet fel se tételeztünk. Toldalagi első kötete kétségtelenül ma is hatással van ránk, ha másért nem, ezért is érdemes újraolvasni. Ezt ékesen bizonyítják Tolnai Ottó következő szavai: „Nagyon fontos számomra Toldalagi Pál. Költészetét illetően véleményem egyezik Pilinszkyével. A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még nincs elolvasva. A magyar költészet legtisztább tartománya tehát érintetlen.”60 Ezek a mondatok kihívást jelentenek a mai irodalomtudomány számára. Vidor Miklós 1998-as megállapítása ebből az aspektusból érvényesebb, mint valaha: Toldalagi életműve „afféle zárolt anyag, a jövőre vár, hogy fölnyissa”.61 Egy irodalomtudós pedig, ha nem is találhatja meg, mit idéz fel Toldalagi verseivel, arra keresheti a választ, hogyan idézi föl azt a valamit!? Jegyzetek: 1. Kenyeres, 2001: 192. 2. Hafner, 2000: 59–60. 3. Toldalagi Pál levele Czjzek Évának, 1962. július 7. (nyomtatásban nem jelent meg, Hafner Zoltán birtokában van). Az említett könyv: Klaniczay Tibor–Szabolcsi Miklós–Szauder József: Kis magyar irodalomtörténet. Budapest, Gondolat, 1961. 4. Válogatott bibliográfiát ld. Hafner, 2000: 184–187. 5. A durva számszerű leegyszerűsítés a legszemléletesebb: az 1949–1971-ig tartó időszakra évi 5 új vers írása volt jellemző. Ezt 1971–76 közt évi 45 vers váltotta föl. (A pontos részleteket készülő PhD értekezésemben tárgyalom.) 6. Rónay, 2001. 7. Tüskés, 1986: 75–76. 8. Baán, 1988, Lengyel, 1982: 80–82., Rónay, 1982: 436–437., Rónay, 2001, Rónay, 2002: 117–121. 9. Határ, 1991: 485. 10. Ptihon (Jó-e, ha nem?), Élet és Irodalom, 2000. augusztus 18. 11. Arndt, 535–536. 12. Határ, 1991: 485. 13. Pilinszky, 1993: 207.

87

PoLíSz 14. Rónay, 1976, 413. 15. „a kontextusok tisztázása gyakran figyelemre alig méltatott szerzőkre hívja fel a figyelmet, és esetleg a szövegkiadások iránt is felkelti az igényt” (Arndt, 536.) 16. Vö. Károlyi, 1984 és Károlyi Amy búcsúverse: Három sóhaj T. P.-ért (Magyar Nemzet, 1976. szeptember 12.) 17. Rába György Madarászok című kiváló költeményében Toldalagi Kálnoky László és Pilinszky János oldalán szerepel. (Rába, 1998: 134.) 18. Aki kötetet szerkesztett Toldalagi Vigíliában megjelent verseiből. (Toldalagi, 1995) 19. Az ő Mindennapos megsemmisülés című tanulmánya Toldalagiról kitűnik érzékeny és avatott meglátásaival. (Tűz, 1974: 99–104.) 20. Rónay György búcsúverse: Sarastro temetése (in: Rónay, 1997, 320.) – Kapcsolatukról bővebben szólok készülő PhD értekezésemben. 21. Tatár, 2004: 39. 22. Toldalagi írta róla 1962-ben: „Én vele kb. tíz éve nem vagyok jó viszonyban, de ez nem zavar meg minket abban, hogy kölcsönösen kimondjuk a jó véleményünket egymásról. Én őt a ritkán található becsületes írók közé sorolom, ő pedig, amikor Párizsban járt, azt ajánlotta a Gallimard-cégnek, hogy fordítsanak le a verseimből. A jelenleg élő költők közül senkit sem ismer el, csak engem, ami nyilvánvaló különcködés tőle.” (Toldalagi Pál levele Czjzek Évának, Budapest, 1962. márc. 13. – Hafner Zoltán birtokában van.) 23. Kérdés, hogy Füst Milán itt melyik Toldalagi-versre gondol: Szőlőhegyen címmel csak sokkal később, az Ámulattól a döbbenetig (Magvető, 1976, 19–20.) című kötetben szerepelt egy vers. Ez 1939 előtt kétszer is megjelent, igaz, más címmel: A gyümölcsszedő fiú (Vasárnapi Újság, 1936. április 12.) és kötetben, Gyümölcsszedő fiú címmel (Hajnali versenyfutás, Pázmány Péter Irodalmi Társulat, 1936, 26–27). Viszont van egy másik vers, melyet a Nyugat is közölt (1936/2, 31.), szerepelt a Hajnali versenyfutás kötetben (37–38.), és később még négy másik Toldalagi-verseskötetben. E vers címe: Kaland a szőlőhegyen. Utóbbi verset Füst Milán kétszer is kedvencei közé sorolta: egyszer Gara Lászlónak írt levelében, másodszor Menzer Dezsőnek írott levelében (mindkettő 1958-ra datált levél, Szilágyi, 2002: 748., ill. 778. old.). Később ezt vette be Gara László az Anthologie de la Poésie Hongroise du XIIe siècle à nos jours. (Paris, 1962, Seuil) című kötetébe, Aventure dans les vignes címmel, Michel Manoll fordításában. Erről egyébként Toldalagi így nyilatkozott: „Komolyan kétségbe vagyok esve. Egy ilyen fordítás disznóság.” (Hafner, 2000: 83.) 24. Füst Milán Komlós Aladárnak írt leveléből, 1939. október 11. (Szilágyi, 2002: 356.) 25. Az idézett vers Toldalagi Valamilyen éden felé című 1968-as kötetének 9. oldalán található. De hozza az Igézet és Valóságban is (1971), a 106. oldalon. 26. Weöres, 1980 27. Weöres, 1999: 72. 28. Eredeti neve Sperker Pál. Költőként, családi rokonság okán Toldalaghyra váltott, majd 1948-ban Toldalagira változtatta nevének írásmódját. Sőtér István azt írja 1948-as költészeti antológiájában, hogy Toldalagi nevét a megelőző 14 évben kivétel nélkül hibásan közölték. Sőtér, 1948: 339. 29. Az unalom szó itt pozitív értelemben szerepel. Bővebben nem fejthetjük ki, de Pilinszky János is így használja a Wilson-színházról szólva: „Unalmas. De úgy, mint a tenger vagy Csehov színházának tündökletes jövés-menése. Ahogy a nagy szertartások.” (Pilinszky, 1993: 198. és 200.) 30. E folyóirat 1935-ös számait az a Makkai László szerkesztette, aki 1937-ben az Új Magyar Költők antológiát is.1936-tól a Kolozsvárott kiadott Hitel nemzetpolitikai szemlévé alakult. (Záhony, 1991) 31. Vas István szerint ebben az antológiában mutatkozott meg Toldalagi igazi tehetsége. (Vas, 1981/1: 285.) 32. A Nyugat harmadik nemzedékének tudatos jelentkezése, 12 költővel. (Rónay, 1967: 54–55. és Vas, 1981/1: 284–287.) 33. Rónay: 1967: 52. 34. Mivel Toldalagi előszeretettel változtatta költeményeinek címét, ezért az alábbiakban minden címváltozatot közlök. A második változat, mely rendszerint 1948 után lépett érvénybe, általában a vers kezdősora.

88

Tájoló

35. Folyóiratok: Élet, 1935: 1052., Pásztortűz, 1935: 412., kötetek: Hajnali versenyfutás, 1936: 5–10., Szitáló évek, 1957: 10–13., Igézet és valóság, 1971: 7–10., Ámulattól a döbbenetig, 1976: 7–10., Oldott magány, 1995: 13–16. 36. Folyóirat: Vigília, 1935, 151., antológia: Új Magyar Költők II., 1937: 103–104., kötetek: Hajnali versenyfutás, 1936: 58–59., Szitáló évek, 1957: 37–38., Igézet és valóság, 1971: 25–26., Ámulattól a döbbenetig, 1976: 35–36., Oldott magány, 1995: 28–29. 37. Folyóirat: Élet, 1936, 1153., antológia: Új Magyar Költők II., 1937: 106., kötetek: Hajnali versenyfutás, 1936: 48–49., Szitáló évek, 1957: 26–27., Igézet és valóság, 1971: 19–20., Ámulattól a döbbenetig, 1976: 29–30., Oldott magány, 1995: 25–26. 38. Azért emelem ki az 1957-es évszámot, mert az elhallgattatás évei után ekkor jelentkezett először kötettel (Szitáló évek), ami viszont elsősorban összegző jellegű volt, 62 verséből csak 22 tartható újdonságnak korábbi köteteihez képest. 39. Az 1936-os kötetben így közölték a címét: Szeptemberi elégedetlenség (52–53.). Viszont minden más helyen (Élet, 1936: 1017., Új Magyar Költők II., 1937: 105.), sőt a Hajnali versenyfutás tartalomjegyzékében is a Szeptemberi elégedettség cím szerepel. A másik cím (Szétkented színedet, a sárgát) 1957-tól jelenik meg: Szitáló évek, 1957: 30–31., Igézet és valóság, 1971: 21–22., Oldott magány, 1995: 26–27. 40. Ezekről a kötetekről PhD értekezésemben szólok bővebben. 41. A továbbiakban a Toldalagi-kötetről szóló recenziók pontos lelőhelyei – ha külön nem közlöm – megtalálhatók: Hafner, 2000: 184. 42. Rónay György: Szűzek koszorúja (tanulmányok), Thurzó Gábor: Segítő Fortunátusz (novellák), Toldalaghy Pál: Hajnali versenyfutás (versek). 43. Rónay, 1967: 78. 44. Vö. Rónay György levele Takáts Gyulának, in: Takáts, 1984: 258. 45. P. Szalóczi Pelbárt: Érték és szépség, Új Kor, 1937. január 21. 46. Ebből a szempontból érdemes Toldalagi Gyermekarckép (Hajnali versenyfutás, 1936: 18.), Reggeli a kertben (Hajnali versenyfutás, 1936: 46.), Gyuri (Ím üdvözöllek, 1940: 19–20.) és Pilinszky János Senkiföldjén (1948) és Impromptu (1949) című verseinek összevetése (vö. Lator, 1993: 215. és Basa, 1999: 31–36.) 47. Temesváry Kriszta: Versek, Singer és Wolfner Rt, 1934. 48. Hafner, 2000: 83. és 184. 49. Hafner, 2000: 131. 50. Kiss Jenő: Toldalaghy Pál: Hajnali versenyfutás, Erdélyi Helikon, 1937/9, 703–704. 51. Nagy Méda szerint költészete olyan, mintha plein air lenne. 52. A mesterkéltség emlegetése egyébként jogos: hiszen a modern artificiel. 53. Bednanics–Bengi–Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák, 2003: 9. 54. Bókay Antal Hugo Friedrichre hivatkozva azt állítja, hogy e fogalom (Entpersönlichung) vizsgálata alapján meg lehetne írni a modernitás lírájának egész történetét. (vö. Bókay, 15–16. és Rácz–Bókay: 9–11.) 55. Thurzó, 1984: 514–515. 56. Thomka, 246. 57. Különösen abban az értelemben érdekes ezt vizsgálni, ahogyan Northrop Frye értelmezi a hieroglifikus, metaforikus, „költői” nyelvhasználatot. (Frye, 1996) 58. Bednanics–Bengi–Kulcsár Szabó–Szegedy-Maszák: 7–26., Kabdebó, 1996: 11–20., Kulcsár Szabó, 1996: 27–60., Kulcsár Szabó, 1998: 59–83., Németh G., 1982: 103–169. 59. Gondolok itt arra a megfogalmazásra, miszerint „a műalkotás mivolta az alak”, és amely szerint a forma konstituálja az alanyt és az értelmet. (Kulcsár Szabó, 1996: 46–49.) 60. Tolnai, 2004: 369. 61. Vidor, 1998

89

PoLíSz Felhasznált irodalom: Arndt, Andreas: A filológia filozófiája. (Történet-kritikai megjegyzések a szövegkiadások filozófiai megközelítéséhez), Helikon, 2000/4, 522–539. Baán Tibor: Pilinszky és Toldalagi. Újhold-Évkönyv, 1988/2, 343–356. Basa Viktor: Egy barátság margójára. (Toldalagi Pál és Pilinszky János kapcsolata a fennmaradt dokumentumok tükrében), Vigília, 2000, 491–504. Basa Viktor: Toldalagi Pál ébresztése. Szakdolgozat (ELTE BTK), 1999 Bednanics Gábor–Bengi László–Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. (Költészettörténeti kérdések a lírai modernségben). Budapest, Osiris, 2003 Bókay Antal: József Attila poétikái. Gondolat, Budapest, 2004 Frye, Northrop: Kettős tükör. (A Biblia és az irodalom), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996 Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, Budapest, 1984 Hafner Zoltán (szerk.): Az az egy dal. (Toldalagi Pál emléke), Budapest, Osiris Kiadó, 2000 Halász Gábor: Az értelem keresése. Franklin Társulat, Budapest, 1929 Határ Győző: Irodalomtörténet. Tevan Kiadó, 1991 Károlyi Amy: Castor és Pollux Rómában. in: Károlyi Amy–Moldován Domokos: Weöres Sándor és Ká rolyi Amy élete képekben, Magvető, 1984, 144–145. Kenyeres Zoltán: Etika és esztétizmus. Anonymus, 2001 Kabdebó Lóránt: Költészetbeli paradigmaváltás a húszas évek második felében. Literatura, 1991/3, 248–272. Kabdebó Lóránt: Vers és próza. (A modernség második hullámában), Argumentum, 1996 Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, Argumentum Kiadó, 1994 Kulcsár Szabó Ernő: Beszédmód és horizont. (Formációk az irodalmi modernségben), Argumentum, 1996 Kulcsár-Szabó Zoltán: Hagyomány és kontextus. Budapest, Universitas, 1998 Lator László: Szigettenger. Európa, 1993 Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre. (Líránk a hetvenes években), Budapest, Magvető Kiadó, 1982 Makkai László (szerk.): Új Magyar Költők II. (A tanítás problémái, 16. kötet), Budapest, 1937, Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. Pilinszky János: Toldalagi Pál: Igézet és valóság. in Pilinszky János: Tanulmányok, esszék, cikkek, Századvég, 1993, II/207–208. Pilinszky János: Új színház született. in Pilinszky János: Tanulmányok, esszék, cikkek, Századvég, 1993, II/198–201. Rába György: A vonakodó cethal. Nagyvilág, 1998 Rácz István–Bókay Antal (szerk.): Modern sorsok és késő modern poétikák. Budapest, Janus / Gondolat, 2002 Rónay György: Odysseus énekei. Új Ember, Budapest, 1997 Rónay László: A költészet Nemecsekje. (Toldalagi Pál), in: Rónay László: Hűséges sáfárok, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1975, 424–443. Rónay László: Az Ezüstkor nemzedéke. Budapest, Akadémiai, 1967 Rónay László: Egy költő ébresztése. Új Ember, 2001. december 23. (http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2001.12.23/2505.html) Rónay László: Isten nem halt meg. (A huszadik századi magyar spirituális líra), Budapest, Szent István Társulat, 2002 Rónay László: Magányos férfi virágcsokorral. (Toldalagi Pál költészete), in: Rónay László: Szabálytalan arcképek, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1982, 431–441. Rónay László: Sarastro magánya. Új Ember, 2005. december 18. (http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2005.12.18/0602.html) Rónay László (Síki): Versek – Pályák. Vigília, 1976, 413.

90

Tájoló

Szilágyi Judit (szerk.): Füst Milán összegyűjtött levelei. Budapest, Fekete Sas Kiadó, 2002 Sőtér István (szerk.): Négy nemzedék (Élő magyar költők). Parnasszus, 1948 Takáts Gyula: Helyét kereső nemzedék. Budapest, 1984 Tatár Albert: Emlékezés Toldalagi Pálra. Vigília, 2004: 36–40. Thomka Beáta: A húszas-harmincas évek költészetének domináns poétikai retorikai alakzatai. Literatura, 1991/3, 239–247. Thurzó Gábor: Napló helyett. Magvető, 1984, Toldalagi Pál: Ámulattól a döbbenetig. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976 Toldalagi Pál: Igézet és valóság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1971 Toldalagi Pál: Oldott magány. Szent István Társulat, 1995 Toldalagi Pál: Szitáló évek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1957 Toldalaghy Pál: Hajnali versenyfutás. Pázmány Péter Irod. Társ. Kiadása, 1936 Toldalaghy Pál: Ím, üdvözöllek. Genius, 1940 Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Pozsony, Kalligram, 2004 Tüskés Tibor: Pilinszky János. Szépirodalmi, 1986 Tűz Tamás: Angyal mondd ki csak félig. Oakville (Ontario), Sovereign Press, 1974 Vas István: Miért vijjog a saskeselyű? Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981/1–2 Vidor Miklós: A rejtőzködő költő. (Toldalagi Pál), Új Ember, 1998. március 15. Záhony Éva: Hitel (Kolozsvár 1935–1944). Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1991 Weöres Sándor: Psyché. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980 Weöres Sándor: Versek a hagyatékból. Saxum Kiadó, 1999

Lélektáj 1

91

PoLíSz Kabdebó Lóránt

Az ifjúság maradéka Bevezetés Pósa Zoltán szerzői estjén Pósa Zoltán az az ember, aki magánéletében és írói mivoltában egyként mindig beletenyerel valamibe. Az önsorsrontók nemzetségébe tartozna, ha nem élne benne valamilyen csodálatos küldetéstudat, mondjam úgy: égi szikra (Schiller–Beethoven kifejezésével: Götterfunken), ami mindig erőt ad számára, hogy a rontás ellenében a kiemelkedés, az önmegformálás, (Németh László szép kifejezésével:) az életreményre lobbanás példázatát mutathassa fel. Magánemberként és íróként egyszerre. Egyszerre, mert benne szétválaszthatatlanul egyesülve él személyes létezése, közösségi öntudatos hovatartozás tudata és írói lényege. Összeforrva. Példát mutatva. Ő az ellen-balek és az ellen-lúzer. Körötte minden összeesküszik pusztítására, letiprására – ő mégis kivágja magát, a maga naiv egyenességével szembeszáll minden pusztító erővel. És csodák csodájára: állva marad. Életben marad. Ember marad: magyarként és családapaként. És mindezt szakadozottan, dadogva leírja. Mint az amerikai minimal art mesterei, akik szintén a tudás és élet mélységeit megjárva a lehető legtermészetesebben számolnak be olvasóiknak: itt vagyunk, élünk ám, és van remény. Pósa Zoltán körül a mély diktatúra és a langymeleg tenyészés szellemi és erkölcsi leprája szövevényt alkotott. Ő mint naiv Parsifal átvágta magát a kísértések között. És amit ő nem mert tudni magánemberként, azt tudatosította íróként, költőként. Őszintén és hiábavalóan. Ugyanis ő csodálkozott legjobban azon, hogy egyetlen fórum sem közölte. Maradtak az írások asztalfiókjában. A korszak legértékesebb, mert kozmetikázatlan dokumentumaiként. Amikor megtisztelt az Aranykori tekercsek vaskos kötetével, kérdésemre (mennyi ideig írtad mindezt?) bölcs tömörséggel ennyit mondott: egy életen át. És volt ekkor már 60 éves. És ennél pontosabban megfogalmazni sem lehetne nemcsak ennek a könyvnek, de egész életművének a lényegét. Életműve: a múlt romhalmaza. Ő az a trójai túlélő, aki Szabó Magda A pillanat című regényében évtizedek múlva visszatér szétnézni Trója romjai közé. Mindketten, Magda is, Zoltán is: Trója pusztulását nem távozva-menekülve élték meg. Hanem bennük, magukban égett szét Trója, és bennük, magukban maradtak meg az üszkös romok. Pósa Zoltán prózája: valóságos leletmentés. Akkor vált felnőtté, amikor mindnyájan csodálva olvastuk Sartre műveit, de nálunk még csak kevesen tudták-sejtették (mint például Ferenczi László barátom), hogy mily csalfa példaképre vetettük tekintetünket. Ma már a történészek bizonyítják, hogy Sartre valójában a szellem árulója volt, és valahai barátja, utóbb ellenfele, az akkor hozzánk csak vitatva engedett Camus és a publicista Raymond Aron voltak azok, akik a szabadság szellemének megszenvedett bajnokai lehettek. Ebben a mi kis debreceni egyetemi világunkban kicsiben ugyanezt a belső harcot élte át Pósa Zoltán és a mellőle elhullott kis csapat. Pósa és Kulcsár Szabó Ernő maradtak életben ebből a szörnyű csapdából. A későbbi író és a tudós. Az egyik egy időre nyugatra menekült, Pósa meg az alkoholba. Regényfolyama többi szereplői meg is maradtak ebben a pusztulásformában. Megmaradtak önsorsrontóknak. Pósa csodával határos módon életben maradt. Camus lelki-szellemi erejével, erkölcsi bátorságával. És mert Istene hitt őbenne. És megadta neki a hit kegyelmét, és a goethei-bibliai-lóti szerencsét: találkozott az ewige Weiblichkeit, az örök nőiség ideájának életében és regényeiben megformált földi valóságával. Faust-Peer Gynt Gretchen-Solveigjét. Szövegeiben nevesítve: Barna Mártát. Ez az, amit költőként küzdött ki a maga számára. A prózaíró dokumentálta az elmúlt kegyetlen világot, és az abban életük értelmére rákérdező fiatalokat. Regényében benne szerepelnek – doku-

92

Tájoló

mentumokként – az akkor elhallgattatott versei is. Majd felszárnyal a vers, a lelket megformáló, a hitre rátaláló. Így, összeszerkesztve hitelesíti egymást az alkotó két fele: a költő és a prózateremtő. Legújabb prózája, Az ifjúság maradéka ennek a mélyből való felszállásnak a története. Annak a pillanatnak a dokumentálása Pósa módszerével, amikor úgy hírlett, rendszerváltozás történt, az őskori maradványok összeállhatnának nálunk nemzeti bibliává. Valóságos nép, valóságos történetévé. Hittük, reméltük. Ma már tudjuk, nem így történt. Ennek a nem így történtnek az eseményességét mondja el ez a könyv. A langymeleg protekcionalizmus hogyan fojtotta meg a jót akaró vágyakat. Emberek, sorsok végleges elsüllyedését mondja el egy vidéki újság körüli életlátszat bemutatásával. A főszereplő, Máté itt csak epizód figura – de ő a viszonyítási pont. Istene példáját követve ő harmadnapon feltámadott. Benne és általa megnyilatkozik egyfajta mérték. Hogyan, miként? Erről majd az elkövetkező évtizedekben vallhat az író. Itt csak annyit mutat be, hogy mégis, mindennek ellenére lehet magyar és keresztény feltámadás. És hogy ez a dokumentarista próza hiteles balzaci folyam, bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedek jelentős írói, kritikusai, újságírói kísérik figyelmükkel ezeknek a szövegeknek a megszületését. Ez adja ki a mostani második kötetet, a Pósa Zoltán breviáriumot. Élő és halott nagyságok elemzései, vallomásai, figyelmező írásai sorjáznak ebben a kötetben. És még egy: baráti jegyzetek. Azt a Pósa Zoltánt, akit ma már mint a magyar újságírás ifjú nagy öregjét, a Magyar Nemzet cikkíróját és a magyar próza mesterét tarthatjuk számon – írótársai és családi környezete emberi mivoltában is szeretreméltó társként köszöntik. A kötet emberi auráját szeretem leginkább, és ezt ajánlom olvasói figyelmébe is.

Lélektáj 2

93

PoLíSz Madarász Imre

A József Attila-centenárium: mérleg kérdőjelekkel Agárdi Péter József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája című, a Napvilág Kiadó gondozásában megjelent könyve áttekintését és elemzését nem szűkíti a költő születése centenáriumának, a 2005-ös József Attila-évnek eseményeire és eredményeire, hanem, saját szavait idézve, „2002 és 2008 közé” teszi „a hosszú József Attila-centenárium időszakát” mint olyan, „az ország, sőt, a – jóval tágabban értett – nemzet szinte egészét megmozgató gazdag kulturális aurájú nagy évfordulót”, amilyen „utoljára az [sic!] 1995–2001-ben volt hazánkban: a honfoglalás 1100. jubileumának és az államalapítás, a kereszténység felvétele millenniumának egymásba érő ünnepségsorozata”. A monográfia tehát szándékában több, mint egy évforduló kronológiája: számvetés akar lenni József Attila tudományos és kulturális jelenlétével napjainkban. Leginkább mégis mint adattár használható: habár bibliográfiai adatai korántsem teljesek (fontos publikációk kerülték el a kutató figyelmét), a kötet minden bizonnyal hasznos lesz annak, aki a jövőben a 20. század legnagyobb magyar költőjének utóéletét tanulmányozza a harmadik évezred kezdetén. Igaz, egy valóban teljes és pontos bibliográfiát nem pótolhat. Ahogyan az sem igazán kérdéses, hogy a filológiai adatgyűjtés még egy PhD-disszertációnak is inkább az alapjául szolgál, mint a lényegét adja. Az irodalomtörténész részint békítő szándékkal, részint talán óvatosságból meglehetősen visszafogottan bírálja a „poetológiai iskolát”, amely „valóban hegemón tudománypolitikai és felsőoktatási helyzetbe került az 1990-es évek dereka óta” és amely „antiideológikus önképében és ideológiájában, antireferenciális önképében is bölcseleti referenciáit ugyanúgy rá akarja kényszeríteni a verskorpusz nyelvi–retorikai elemzésére, ahogy korábban aktuálpolitikai–ideológiai tételek skatulyájába akarták beerőltetni a költői világképet”. Ám e viszonylagos békülékenység eltűnik, amikor a „kutatási eredmények – szakmai teljesítmények” területéről, „a tudományos értelmezés ütközőpontjai” témaköréből kilépve, a szépirodalom, a politika, a tömegkultúra és a média József Attila-képével foglalkozik a szerző. Itt érthetetlen hiányosságokkal és aránytalanságokkal döbbent meg: a József Attila által ihletett költők között sehol sem említi Baranyi Ferenc nevét, Asperján György Fogadj szívedbe című monumentális életregényéről pedig csupán röviden és lekezelően szól olykor. Sokkal bővebben, külön fejezetben taglalja Jelenczki István Eszmélet után című filmeposzát, melyről elismeri, hogy „valóban ez a film volt a József Attila-film az elmúlt évekből”, ám „a centenárium jelentős mediális alkotásaként, kultuszképző filmként” annál keményebben – és igazságtalanabbul – bírálja, támadja állítólagos „halálteológiája”, illetve amiatt, hogy, úgymond, „legalább a fele az Isten, a betegség és a halál körül forog”. Általában is elmondható, hogy Agárdi lelki szemei előtt egy marxista József Attila-vízió lebeg ideálképként, s aki ettől markánsan eltérő, vagy éppen ezzel ellentétes portrét fest a költőóriásról, azt nemcsak megbírálja, de meg is vádolja mint torzítót. Így ostorozza mindazon jobboldali közéleti személyiségeket, akik József Attila nevét vagy verssorait szájukra merték venni, és dicsőíti a Gyurcsány-kormány mellett „pajzzsal és dárdával” kiálló Fejtő Ferencet, magát Gyurcsány Ferencet valamint Hiller Istvánt, Szili Katalint és Bozóki Andrást némi dorgálásban csakis azért részesíti, mert e baloldali politikusok – Fejtővel ellentétben – nem voltak eléggé harciasak József Attila baloldaliságának hangsúlyozásában, hirdetésében. Agárdi Mórocz Zsolt József Attila-ellenes támadását is tendenciózusan úgy állítja be, mint valamiféle jobbos akciót. Azt a látszatot kelti, mintha a móroczi kultuszrombolásra egyedül Tverdota György válaszolt volna, elhallgatva e sorok írójának kritikai feleletét a Somogy folyóirat 2009/2. számában. S ha már a „személyes” vonatkozásoknál és „házunk táján” járunk: Agárdi „ízléskavalkádnak” minősíti, hogy folyóiratunk, a PoLíSz (amelynek nevét sosem sikerül hibátlanul leírnia) 2006. októberi

94

Tájoló

számában egymás mellett közölte le a jelen írás szerzőjének egy Valachi Anna József Attila-tanulmánykötetéről (is!) szóló recenzióját és a Wass Albert Mesesorozat rejtvénypályázat nyerteseinek névsorát. Wass Albert, tudniillik, Agárdi szemében is a „szélsőjobboldali” ősellenség, „kultusza” pedig a József Attila-kultusz negatív „ellenpólusa”. De még így sem érthető, egyáltalán nem értelmezhető a feddés. Kevesebb pártos elfogultsággal (és kevesebb stiláris, nyelvi és filológiai hibával) Agárdi Péter műve nemcsak József Attila és centenáriuma emlékének, de még önnön (szakmai) koncepciójának is jobb szolgálatot tett volna. (Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.)

Betűvetés 67

95

PoLíSz Képzőművészek a PoLíSz-ban

Bemutatjuk Pataki Tibor képzőművészt 1951. március 2-án született Budapesten. 1971–1977-ig a Képzőművészeti Főiskola festő szakára járt – mesterei Iván Szilárd, Bráda Tibor –, utána 1978–80 között az Iparművészeti Főiskola továbbképző tagozatát végezte el.

Díjai: 1996 – Ezüsgerely pályázat, Ezüstgerely díj, Sportmúzeum 2002 – Miskolc Város Önkormányzatának díja és a Westel különdíja, XXI. Miskolci Grafikai Biennálé – Magyar Grafikusművészek Szövetségének díja, II. Országos Papírművészeti Triennálé, Kaposvár 2005 – Dunapack díja, III. Országos Papírművészeti Triennálé, Kaposvár – Hungart ösztöndíj 2006 – MAOE díja, XXIII. Miskolci Grafikai Biennálé – MAOE ösztöndíj 2007 – NKA ösztöndíj 2008 – Erzsébeti Önkormányzat díja A kezembe vettem két könyvet, és egymás felé fordítva, laponként finoman összelapoztam őket. A két könyv ettől annyira eggyé vált, hogy szétszedni sem lehetett. Megdöbbentem, hogy nem lehetett széttépni. Ennek számomra erős szimbolikus jelentése volt, az emberi kapcsolatokról szólt. A csukott könyv titkokat rejt, képeket, történeteket, melyek nem csak úgy érhetők el, ha kinyitjuk…

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül májusban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Demény Domonkos és Zsombor, 2215 Káva Varga Borbála, 8640 Fonyód Harangozó Krisztina, 4080 Hajdúnánás Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

PoLíSz 128. Kagylóval a tengert nyár. Aknay Tibor. PoLíSz NYÁR

Recommend Documents