Pincér! Pincér! Philadelphiában még mindig a kávéházi kultúrára várunk1 Benjamin B. Olshin
„Pincér! Pincér! Beniamino, borzalmas itt a kiszolgálás...” – mondja. Ekkor hívom fel olasz barátom figyelmét arra, hogy ebben a Starbucks „kávéházban” nincs is pincér. Oda kell menned a pulthoz és kapsz egy kávét papírpohárban. Rosella mond valami csúnyát szicíliai dialektusban, majd azt kérdi tőlem, mi a fene az a grande? Tudod, Olaszországban – ahol igazi kávéházak vannak – nincs olyan, hogy grande. Néhány fajta kávé közül választhatsz és ennyi – ami rendjén is való, mivel a kávé kiváló. Miért nincsenek igazi kávéházak Philadelphiában? – és miért fontos ez? Mint a legtöbb dolog, a kávéházi kultúra – vagy annak hiánya – is valójában valami másról szól. Az európaiak, különösen a franciák és az olaszok, imádnak metaforákban beszélni. Így hát ezt a hagyományt fogom én is követni a kávéház nagy metaforájának értelmezése közben - a kávéházét, tiszta fehér inget és élre vasalt fekete nadrágot viselő pincéreivel, akik nem sugároznak túl sok türelmet, szívdöglesztő életuntságot viszont annál inkább.
1
Az eredeti szöveg forrása: http://www.s2r.biz/s2rpapers/papers-Waiter_Waiter.pdf. Fordította: Nemes László
1
Igen, amerikai vagyok. Ám több mint egy évtizedet az óceán túlpartján töltöttem, és hogy őszinte legyek, sok kávéházban lógtam, filozófiáról beszélgetve és menő módon próbálva viselkedni, úgy, mint azok az európaiak, akiket magam körül láttam. A Williams College-ben volt egy elnevezésünk azokra a diákokra, akik külföldre mentek, hogy ott töltsék első évüket, majd úgy is jöttek vissza: euró-szemeteknek hívtuk őket. Hát igen, ez lett belőlem is. Sok időt töltöttem Rómában, Firenzében, Lisszabonban, Madridban, Barcelonában, Párizsban, Isztambulban, egyéb városokban, és valamennyi helyen sok boldog órát töltöttem a helyi kávéházakban. Egy lágy espresso ízét élveztem Olaszországban, egy erős bicát Portugáliában, egy csésze színtiszta csokoládéba mártott finom churrost Spanyolországban, egy rendes café au lait-t Párizsban és a tulipán formájú üvegpohárban felszolgált illatos ҫ ayt Törökországban. Ne legyen kétségünk, eszpresszót Amerikában is kaphatunk, de néhány igazán elfuserált italnak is ki vagyunk téve a Starbucks jóvoltából. Igaz, az óriáscégnek hatalmas sikere van európainak hangzó italok (grande latte és a többi) kínálatából, ám ezek épp annyira európaiak, mint a hot dog. A kávéházak e nagyvállalati másolatainál a kávé rettenetes. Azt olvastam, hogy a Starbucks a legjobb kávébabot vásárolja fel, de a kávéjuk tényleg nem jó. Vannak jobb amerikai márkák is, mint a Pete’s Coffee és a Seattle’s Best Coffee, de ha egy igazán európai stílusú kávéról van szó, olyanra nem könnyen akadunk. Az ahhoz legközelebbi, amivel találkoztam, Toronto olaszok és portugálok lakta részeinek kávéja volt. Persze nem a kávé, hanem a kávéházi kultúra az, amiről itt beszélek. Európa tele van valódi kávéházakkal, ahová betérhetsz, eltölthetsz egy délutánt, ihatsz kávét vagy valami keményebbet, ehetsz valamit, olvasgathatsz, beszélgethetsz, vitatkozhatsz vagy bámulhatod a járókelőket. A pincérek csaknem mindig férfiak és csaknem mindig kapkodnak, de profik – olyan emberek, akik megélhetésükért szolgálják a fogyasztókat, egész életük során. Lehetnek nyersek vagy sznobok, de legalább igaziak. Amerikában nincsenek profi pincérek – csak diákok, színészek és mások, akik pincérként dolgoznak, egy „jobb” kilátás felé tekintgetve. Párizsban és Rómában kávéházakat találunk mindenütt. Miből tartják fenn magukat? Ennek része az, hogy Európában még mindig vannak kis üzleti vállalkozások. Amerikában még a kávéházak is nagyvállalati versengéssel néznek szembe. Az európai kávéház-tulajdonosok megelégszenek a tisztes megélhetéssel a függetlenség és annak öröme érdekében, hogy kiszolgálhatják fogyasztóikat – üzletembereket, diákokat, turistákat, nyugdíjasokat, akiknek semmi dolguk azon kívül, hogy iszogassák kávéjukat 2
és elolvassák az újságokat. Felejtsd el a kábel nélküli hozzáférést; az európaiaknak nincs szükségük indokra ahhoz, hogy a kávéházban ejtőzzenek. Ejtőzés. Ez olyan valami, amit – úgy tűnik - ebben az országban csak a kocsinkban végzünk. Nyilván időzünk bárokban, de az amerikai bárok gyakran sötét, csaknem rejtett helyek, ahová inkább elvonulunk a világtól, semmint hogy bekapcsolódnánk annak zajlásába, ahogy azt egy kávéházi teraszon tennénk. A probléma összefügg az osztállyal is. Egy igazi európai kávéházban mindenféle embert találunk: a felvágós öreg hölgyet ölebével az oldalán, amint kifinomultan iszogatja csésze teáját, a kánikulában napi munkája után hideg sörét élvező mogorva munkást, a cingár filozófushallgatót az Université de Paris-ról. Dacára annak, amit az amerikai társadalom egyenlőségelvűségéről mondunk, nincs túl sok olyan hely, ahol az osztályok így keverednének. A Starbucksba ideges külvárosiak járnak, Philadelphia olyan flancos részeinek (mint a Rittenhouse Square) utcai kávéházai pedig tele vannak... nos, igen, flancos emberekkel – vagy legalábbis flancos pozőrökkel. Egy másik tényező a lakások mérete. Európában és a világ legtöbb erősen városiasodott részén az embereknek egyszerűen nincs nagy életterük. Rómában, Párizsban vagy Lisszabonban és egy féltucatnyi hasonló városban a középosztálybeli emberek teljesen modern, ám meglehetősen zsúfolt körülmények között élnek. Bármilyen hátránnyal járjon is ez, ennek a fajta életstílusnak van egy nagyon pozitív hatása: kiviszi az embereket a lakásból. Ott van még az idő – vagy annak hiánya. Az amerikaiakról azt mondják, hogy több időt töltenek a munkájukkal, mint bármely más kultúra tagjai. Ez vagy azt jelenti, hogy túl keményen dolgozunk ahhoz, hogy ott tartsunk, ahol szocioökonómilag tartunk, vagy azt, hogy nem dolgozunk hatékonyan. Nevetünk az európaiakon rövidebb munkaheteik és hosszabb szabadságuk miatt. Amikor Európában dolgoztam, bevett gyakorlat volt leállni a munkával a délelőtt folyamán és kiugrani egy kávéházba egy kis beszélgetésre és egy eszpresszóra. Az európai cégek termelnek és szolgáltatásokat nyújtanak anélkül, hogy alkalmazottaikat túlórára kényszerítenék. Akar egy kávét? Megkaphatja az irodájában, így aztán rögtön vissza is térhet a munkához. Minden amerikai irodában van egy kávézó rész – vagy egy teljes mini-konyha, sőt akár egy helyszíni étkezde. Az iroda egy kis szünetre való tényleges elhagyásának puszta ötlete is tabu. Délután dettó. Az amerikaiaknak már az is gondot okoz, hogy egy kávéházban üldögéljenek, és ne csináljanak semmit. Az amerikaiak számára az idő becses árucikk, amit 3
arra kell fordítani, hogy valamit csináljanak – munka, hobbi, lakásfelújítás vagy tornatermi tevékenység. Ezzel szemben, még Ázsiában is, ahol a munkamorál legendás, azt vettem észre, hogy a tajvaniak munkanapjaik délutánjának nagy részét azzal töltik, hogy csak üldögélnek, teáznak és eszegetnek valamit. Még Japánban is sok kávéházat találunk, ahova az emberek átmennek az irodájukból, hogy tartsanak egy szünetet, megigyanak valamit és átfussák az újságokat. Az európai, afrikai és ázsiai kultúrák a beszélgetést magát értékelik, amihez az igazi kávéházi kultúra tökéletes környezetet kínál. Azt, hogy az amerikaiaknak eltűnt az arra való képességük, hogy belebocsátkozzanak egy beszélgetésbe és élvezzék azt, olyan megfigyelők ismerték fel, mint Stephen Miller (Conversation: A History of a Declining Art) és Robert Putnam (’Bowling alone: America’s declining Social Capital’). Philadelphia bizonyos értelemben tökéletes helynek látszik egy igazi kávéházi kultúra kifejlődéséhez. Gyönyörű kis utcáink vannak nagyszerű építészettel és széles, francia jellegű sugárutakkal. Mind több étterem kínál szabadtéri étkezési lehetőséget a Pine utcától a Walnut utcáig és azon túl is. A legfőbb összetevő azonban továbbra is hiányzik. Nincs olyan kultúránk, ami valóban alkalmas lenne arra, hogy egy kicsit ellazuljunk, hogy összekeverje a társadalmi osztályokat, hogy egyszerű beszélgetésekbe vonjon be minket egy jó kávé mellett. Túlságosan el vagyunk kápráztatva az óriási méretű Starbucks italoktól, miközben rohanunk vissza az irodába vagy városi terepjárónkba. A kávéházi kultúra megteremtése nem egyszerűen „Ha megépíted őket, itt lesznek” kérdése. Ehelyett: „Lassíts és a kávéházi kultúra kibontakozik”. Amíg nem kezdünk el másként élni, továbbra is Európába kell mennünk ezért a fennkölt varázslatért.
4
