photo by Jože Suhadolnik
BILIÁRD A DOBRAY SZÁLLÓBAN (regényrészlet) Ritkán fordult elő, hogy a kislány vasárnaponként magára maradt volna a házban. Rosszullétre és az esőre hivatkozott, mert nem volt kedve elmenni az istentiszteletre. Anyja ugyan korholta, hogy nem való egyedül maradnia, de apja csodamód határozottan a lánya pártjára kelt, kétségei és félelme ellenére, mintha először kellett volna átesnie mindenen. Persze nem talált magyarázatot, még kevésbé tudott választ adni a feleségének, aki új és új kérdésekkel állt elő még a templomkertben is. Azután is rágódott rajta, amikor megszólalt a helyi kórus, azon a vasárnapon teljesen hamisak voltak, bizonyosan hallotta az orgonista is, aki játék közben egyszerűen fölemelte a kezét és énekelni kezdett a gyülekezettel. A sípok zengése egy pillanatig még ott lebegett a templomhajóban, akár a mindenek felett virrasztó láthatatlan szem. Azután csak a hang maradt, a boltozatok között, a kórus alatt és a tövissel megkoronázott király képe meg a felé forduló fejek fölött, a hamis ének, egyetlen nagy fájdalom, panasz és fájdalom. Géza, a szabómester kitapogatta felesége kezét, az asszony olyan halkan énekelt, mint aki hangosan veszi a lélegzetet, és erősen megszorította. Érezték, itt a kérdés, amit talán sohasem tudnak majd föltenni, akármilyen is legyen, most legalább egy pillanatra nem volt bennük semmi kétség, hogy valahol megvan a válasz is, habár örökre rejtve marad. Akit néztek, talán nem hiába volt tövissel megkoronázva. A leányka az alacsony keresztablakot bámulta az ágyából. Feküdt, ahogy megígérte, pedig nem volt hozzá semmi kedve. Érezte a szívét, hallotta, ahogyan ver a mellében. Valahová kifelé húzta valami, járkálnia kellett volna, hogy összeszedje mindegyre elillanó gondolatait. Mégsem tudta magát összekapni, hogy fölkeljen, de hova is mehetett volna, amikor a város tele volt az ellenséges hadsereg katonáival. Legszívesebben elrejtőzött, bebújt volna a paplan alá, hogy ott várja ki a hosszú, nehéz napok elmúlását. Talán el kellett volna mennie a szüleivel az istentiszteletre, az emberek közé, hogy a hideg falak között az ének és a szavak csillapítsák a testét újra meg újra elöntő forróságot. Igazából persze ehhez sem volt semmi kedve, igazából most egészen más zenére gondolt. Újra kiszámolta, hány nap van hátra a kávéházi koncertig. »Hétfő,« kezdte némán és belebámult a város fölött függő és egy láthatatlan ujj által fölébe nyomott égboltra, »kedd«, mintha a felhők is kifáradtak volna, lassan hullottak a még mindig csupasz és hideg csendes föld felé, »szerda«, amit a madarak is elhagytak, mintha elmenekültek volna, hogy ne legyenek szem előtt. Ott látta lebegni, lassan megnyílni az eget az ablakban, magasan az ablak keresztje felett. Edina gyakran elrévedezett a felhőket bámulva. Bárányokat látott, medvéket számlált és belehunyorgott a napba, megcsodálta a sötét alkonyi ködökből feltornyosuló, a vörös naptól átizzított hegyeket is a síkság fölött, annál inkább, mivel még sohasem látott igazi hegyeket. Most azonban minden más volt. Persze nem félt többé a fekete zivatarfelhőktől,
a mennydörgést és a villámlást is értette, de most a teljesen kivehető alakot felvevő szemre pillantva szorongás fogta el, mintha már látta volna. Mind mélyebbre húzta és hívta maga felé. A fény, amellyel a szem figyelte őt, egyre szebbnek, teljesebbnek és felkavaróbbnak tűnt, akárcsak Izak muzsikája azon a napon a kertben, igen, egyedül a zenéhez hasonlíthatta csak a mindent eluraló érzést, ugyanakkor minél közelebb ért a képhez, az mintha lebegett, átúszott volna az ablakfélfán, érezte, hogy elenyészik, a zene csendbe halkult, a szavak monotóniába olvadtak, ez egyetlen hatalmas szomorúság volt, de nem a halál, az elragadtatás, nem is az ujjongás. Talán a szerelem, de ezt nem volt képes kimondani. Az istentisztelet végén, amikor az emberek már felálltak és a templomot suttogás töltötte meg elegyesen a fapadok nyikorgásával, a léptek kopogásával, a leégett gyertyák szagával, a szabó még mindig a felesége kezét szorongatta. Ülve maradtak és a semmibe bámultak, mintha még mindig az ige szavai zengtek volna bennük: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.« A férfiak már föltették a kalapjukat, a gyerekek alig bírták türtőztetni magukat, hogy ki ne rohanjanak a kapun, a templomkertbe, ahol fogócskát és bújócskát szoktak játszani, míg össze nem szedték őket a fölöslegesen aggodalmaskodó szülők, »nem illik« mondták »itt hangoskodni«. A nők lehajtott fejjel, alázatosan és látszólag áhítattal vonultak, mintha még az elhangzott énekekre figyelnének, és kézitáskájukban kutattak zsebkendő és főként gyertyára, misére, jó szándékra és az oltárra szánt új hímzett terítőre való aprópénz után. A világháborúra, a halottakra, sebesültekre és eltűntekre furcsa módon senki sem gondolt, mintha még mindig valahol messze volna mindez, egy más világban, vagy egyszerűen senki sem mert arra gondolni, hogy olyasmi vár rájuk, ami elől többé sehová sem tudnak elbújni. Vagy pedig még mindig bennük visszhangzott: »Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.« A sor, kicsik és nagyok, büszkék és alázatosak, összezsúfolódott az ajtó előtt, amely csukva volt. Eleinte senki sem panaszkodott, nem emelte fel a hangját vagy a tekintetét a földről, mintha a várakozást, a türelmet és az alázatosságot hordozták volna magukban. Csak hullámzottak. Topogtak, tébláboltak egy helyben, háttal a hatalmas aranyozott képnek, amelyről az nézett le rájuk, akit valaha megkoronáztak majd elhagytak. »Nyissák ki, nyissák ki az ajtót, ki akarunk menni,« szólalt meg valaki kis idő múlva. A hang bizonyosan elhalt volna a tömegben, a kijárat felé igyekvő testek között, ha nem kiáltott volna fel valaki ugyanígy a sor végén is. A szabó és a felesége még mindig a padban ült. Utolsók voltak. Most a nyilván szájról szájra terjedő, a helyiséget vízárként betöltő nyugtalankodó hangok és a méltatlankodás hallatán férj és feleség egymásra nézett. Nem értették mindjárt, hisz bennük még csend volt. »Én vagyok az ajtó,« hallatszott ezután egy gyerek hangja, aki tréfából beakasztotta az ajtót. A templomot jóindulatú nevetés töltötte be, mintha mindenki elértette volna a tréfát.
»Attól a naptól fogva egyetértettek abban, hogy megölik őt,« állt az írásban és ezt rebesgetve kitódultak a kapun, majd vízárként zúdultak le a lépcsőn. »De,« gondolta talán valaki, »volt-e valaha is igazán megbocsátás?« Most, hogy mégis kiléptek, férj és feleség, kézen fogva, a világosságra, és az utolsók után csak az üresség maradt, újból megálltak, mint amikor először álltak ott ketten a legfelső lépcsőfokon, ugyanebben a sötét ruhában és kalapban a férfi és fátyolban a nő. Ugyanilyen ködös áprilisi nap volt, 1931-ben, vagyis tizenhárom évvel ezelőtt. Nevettek, pedig szinte teljesen magukban voltak, akárcsak ma. Fiatalok voltak, és hamarosan jött a gyerek is, már ott rugdalózott az anyja hasában. A férfi karjaiba vette az asszonyt és levitte a lépcsőn. Bátran nekivágtak a ködnek, hogy utána mi történt, szinte már elfelejtették. Habár a kapuban ugyanolyan áthatolhatatlan és lassan gomolygó, mindent magába nyelő köd fogadta őket, mint akkor, érezték, hogy most másképp van minden. Mintha a távolban mozgó és eltűnő körvonalak és árnyak, de főként az érthetetlen szavak valami baljóslatú, titokzatos, sejtelmes tartalmat hordoztak volna. Onnan, de talán máshonnan sem lehetett látni még kevésbé megérteni semmit. Az egyenesen a park felé vezető útról, és tovább a várhoz vezető fasorból léptek dübörögtek, menetoszlop léptei verték, csapkodták a földet. Minden egyéb még a város felett lebegő szem elől is rejtve maradó fehér, tejszerű látomás volt. Kimentek az utcára, és belefutottak a templomkert kapujában álldogáló, trécselő csoportba. Az volt a szokás, hogy istentisztelet után együtt tértek be egy pohár borra vagy egy kávéra a lutheránus templom közelében lévő valamelyik kávéházba, többnyire a Dobrayba. Habár Šiftarné megpróbált kitérni, mondván, hogy sietnek haza, valójában kettesben akartak beülni egy korsó sörre a Sočič-kávéházba, és aztán valóban igyekeztek volna haza, mivel várta őket Edina, és vasárnap ide vagy oda, a Schwartz-fiú öltönyét is ki akarta vasalni a mester még ebéd előtt. Délután ugyanis ígéretéhez híven házhoz akarta szállítani és ott még egyszer felpróbálni a megrendelt öltönyt. De mihaszna, ha egyszer a Barbarič és a Kárász-házaspár, főként a mindig szomjas férjek nem engedték őket. Ritkán tartottak velük, de most csak összefutottak. A köd valóban beterítette azt a vasárnapot. »Szépen beszélt ma a lelkészünk, hanem látták, hogy a felesége micsoda bundában volt,« kezdett rá Barbaričné szokás szerint a megjegyzéseire, amelyek senkit sem kíméltek. Főleg mióta a férjét előléptették a városházán. »Persze hogy láttam, hogyne láttam volna, ha egyszer annyira fázott szegényke, hogy folyton, még a prédikáció alatt is a prémet simogatta«, tódította Kárászné. »Különben a te férjed is elmehetne a Bergerhez, hogy válassz egy szép szőrmebundát. Biztosan tart olyat a boltjában a zsidó, ami jól állna neked.« »Barbarič, hallottad, mit mondott Mariska?! Látják, mi van minálunk, én semmit sem számítok, énrám senki sem hallgat, mintha itt se lennék.« »Ugyan már, most hogy a férjed bekerült a telekkönyvhöz, biztosan kapsz tőle valamit.«
»Ha erre várok, előbb zárják be az összes zsidó boltot, és ő ezt is megússza,« tette hozzá harsány nevetéssel. »Legalább végre rend lesz Muraszombatban, akárcsak szerte a világon,« emelte fel a hangját Barbarič, a telekkönyv új jegyzője. »A németek tudják, mit csinálnak, és nem mintha kifogásom volna a magyarok ellen, de ezek nem tudták móresre tanítani a zsidó uzsorásokat. A városházán mind azt mondják, hogy a város mégiscsak város. Nem nyithat akárki boltot Muraszombatban, ahogyan neki tetszik. Elég volt ebből. Majd meglátják, mi lesz itt.« »A mi igazgatónk, Benkő úr azt mondta, békén kell hagyni a zsidókat. Habár mi sokat dolgozunk német vágóhidakkal is, az igazgatónk szerint nem igazán helyes a német politika. Meg kell a zsidókkal egyezni, mégiscsak erősek, szükségünk van a kapcsolataikra és a boltjaikra, kiknek fogunk nagyban eladni, ha nem nekik – szólalt meg Kárász, a Benkőmészárszék kereskedelmi utazója. »Ez már politika, nagypolitika. Most itt a lehetőség, hogy megmutassuk, kik vagyunk! Mi a városházán úgy intézzük a dolgokat, hogy jónak látjuk!« Snájder Géza és felesége karon fogva álltak és főként hallgattak, mint akinek semmi mondanivalója, hozzáfűzni valója e furcsa csevejhez, amely talán egyedül a ködöt érintette. Lépésről lépésre jobban érezték, hogy valahogy ki kellene térniük, félre kellene vonulniuk ettől a társaságtól, mielőtt még a kávéházhoz érnek és beülnek egy borra, amint az várható volt. »Eljönnek a szerdai koncertre?« kérdezte a szabó felesége, hogy változtasson a társalgás menetén. »Milyen koncertre?« csodálkoztak egy emberként. »Schwartzék fiának lesz a bemutatkozó koncertje a Dobray Szállóban! Géza még öltönyt is varrt neki, biztosan csodálatos lesz. Meg vagyunk híva, Edina nagyon örül, rég voltunk már hangversenyen, nem is tudom, mikor voltunk utoljára.« Egy pillanatra csend lett, talán elgondolkodtak, talán nem hallották a kérdést, vagy csak zavar keletkezett, félreértés, érthetetlen kínos érzés, akármi is volt, a csend ezúttal többet mondott minden szónál. Valahová a távolba néztek, az üres útra, a ködbe borult városra. A Dobray Szálló kávéháza tele volt vendéggel, istentisztelet után ide tértek be egy pohárkára, a férfiak erős lendvai bort rendeltek és ásványvízzel keverték, asszonyaik és a hölgytársaságok édes regedei traminit fogyasztottak. A korábbi vendégek, akik már kora reggel óta itt üldögéltek a kávé meg a kötelező pálinka mellett, és nyugodt lélekkel elmulasztották az istentiszteletet, mert szívesebben morfondíroztak a híreken vagy az illusztrált német lapokat nézegették, most már a gulyást várták, amit hamarosan kihoznak majd a pincérek. Snájder Géza és a felesége látva a tömeget, és hogy nemcsak a nagy ablakok mellett, hanem másutt sincs egy szabad asztal, amelynél a legszívesebben elüldögéltek volna ebben az órában, meggondolták magukat és összenéztek, hogy most aztán nyugodtan elbúcsúzhatnak a kellemetlen társaságtól és elhúzódhatnak valahová, ahol kettesben lehetnek. Többé nem kívánták a sört, még kevésbé a túlfűtött, ám üres fecsegést, és a szalonpolitizálásban sem voltak igazán otthonosak, ezért sem jártak túl gyakran ide. Hiszen a Dobray Szálló elsősorban
a muraszombati urak törzshelyeként volt ismeretes, de vasárnaponként idejártak a diákok és a tanárok, a kereskedők, az újságírók meg a városháza hivatalnokai és nem utolsó sorban a gyorsan alakuló gyárak munkásai: Benkő mészárosai, Cvetič meg Šiftar szabászai, a Hartnerfűrészmalom emberei vagyis itt volt mindenki, aki szavával, panaszaival, hallgatásával és örömével hozzátett valamit ehhez a sokak számára felfoghatatlan kávéházi légkörhöz. Ezek az emberek, ezek a lendületes emberek, akik itt folytatták végtelen vitáikat újra meg újra, verték a blattot és töprengtek a fekete-fehér táblák fölött, talán halászokhoz hasonlítottak leginkább, elhagyatott állomások utasaihoz, sőt költőkhöz, akik mintha valami nagy dolgot várva a soha vissza nem térő ihlet sugallatát érezték volna. Néha azonban valaki elszólta magát, azután hogy már rég leszállt az éjszaka, és az asztalok között már játszani kezdtek a cigányok, és a fejek megint üresek és némák voltak, mintha halk suttogás fészkelt volna beléjük és szólalt volna meg. Akkor a már régóta itt üldögélők azt gondolták, hogy még valami titok lappang itt valahol. A társaság még mindig az ajtóban toporgott, félrehúzódott a fürge pincérek elől, akik a söntéstől a folyosón át a szalonba szaladgálva magasan a fejük fölé emelt hatalmas tálcákat vittek. Šiftar már karját nyújtotta a két hölgynek, Kárász Mariskának majd Barbarič Trezikának, amikor a folyosón félbeszakította őket Laci, a Dobray Szálloda és vendéglő főnöke, és csodálkozva közölte: »Nem tudom, mi van máma! Úgy csapolunk, mintha itt volna a világ vége! Uraim, drága hölgyeim, kérem, fáradjanak beljebb, majd csinálunk helyet a társaságnak. Én mondom, már megbocsássanak, habár vasárnap van, ez ma itt tiszta őrültek háza!« A sarokba ültették őket az utolsó ablakhoz, a zenészek számára tartogatott asztal mellé. Barbarič bort rendelt és petanjci ásványvizet mindenkinek anélkül, hogy megkérdezte volna a férfiakat, nem hogy a nőket. »Na látják, megy minden, csak legyen, aki elintézze,« pöffeszkedett ismét és már kirakta pénztárcáját az asztal közepére, jelezvén, hogy ő fog fizetni. »Az emberekkel, főként a pincérekkel bánni kell tudni, ezt mondom mindig az én Trezikámnak, nem igaz?!« »Pont ezt akartam mondani, mennyire más ma minden, hogy a mi drága apusunkat előléptették. No, nemcsak a fizetésére gondolok, hanem a kapcsolataira is, látják, mennyire tiszteli mindenki, olyan sokat imádkoztam érte. Amikor először megláttam, mindjárt tudtam, hogy nagy ember lesz belőle!« Šiftar felesége az ablak mellett ült, és belerévedt a kinti világba. Köd feküdt az úton, de már lassan oszlott, ritkult a távolról derengő napsütésben. Nem szokta a bort, kipirosította az arcát, a sápadtsága szemérmesen szétoszlott gyengéd mosolyában. Géza észrevette szemében a szikrát. Az utca túloldalán, a Dobray Szállóval szemben, Ascher úr és a fia rendezgette a családi üzlet kirakatát. A fiatal a port törölgette és az árút rakosgatta, apja pedig pipával a kezében méregette az utcát, járkált föl és alá, mintha várt volna valakit. »Jaj, a mi fiunk nem jut egyről a kettőre ennél a Benkőnél. Még mindig a terepet járja, egész napokat tölt biciklin és rója ezt a szerencsétlen vidéket. Folyton parasztokkal meg zsidókkal alkudozik. Időnként biztatom, hogy határozottabban kellene fellépnie. Nem mondom, nem fizetik rosszul, másutt még nehezebb volna valamit összehoznia. Mégis úgy lesoványodott. Csupa csont és bőr, pedig vágóhídon dolgozik,« fejezte be, majd körülnézett a kávéházban,
végigkutatva a kék dohányfüstben úszó arcokat. Aztán irigységtől lobogó szemmel az asztal fölé hajolva ezt sziszegte: »Nézzék csak Benkőt, hogy néz ki, mindjárt szétpukkad, olyan, akár a disznai.« »Laci, hozzon még egy kört, szomjasak az asszonyok,« rendelte Kárász, aki láthatóan már megint égett, érezte a tüzet, amit sohasem tud csillapítani az ő Mariskája. Géza még mindig hallgatott, minden egyes pohár után, már nem is számolta őket, megnézte a zsebóráját. Időnként udvariasan elmosolyodott, mintha követte volna a társalgást, vagy odakacsintott a feleségére. Tudták mindketten, hogy egykönnyen nem szabadulnak innen. »A következő rund a miénk,« mondta, amikor Laci az asztalra tette a liter bort és az ásványvizet, majd ismét a gondolataiba merült, habár tudta, hogy ez itt nem helyénvaló. Hallgatta, mit beszélnek a mögötte lévő asztalnál. »Tudtam, hogy hamar szétszalad ez a magyar bagázs, mihelyt puskaporos lesz a budapesti levegő. Alighogy potyogni kezdtek az angol bombák, Horthy Miklós a tenger nélküli tengernagy, mindjárt visszavonulót fújt a láthatatlan flottájának. Kérdem én, hova fogják ezek beásni magukat, talán a Balatonba?« »Engem jobban érdekel, mi lesz velünk, mihez kezdünk mi, szlovénok, akik ugyanígy csapdába estünk ezen a mi szerencsétlen földünkön. A saját urainkra nyilván nem számíthatunk. Hartner fordít a köpönyegén, hallom, már nincs ínyére a Magyar Élet Pártja, pedig mennyi ideig árult bennünket a magyaroknak. Most, hogy ezeket elviszi az ördög, átpasszol bennünket a németeknek. Én mondom, ütött az utolsó óra, lépnünk kell, ki kell lépnünk a pástra!« »Félek, félek, hogy valóban lekéstünk, talán ma iszunk utoljára a Dobraynál. Bezzeg a németek, lám, meg sem melegedtek, de már kimutatják a foguk fehérjét. Ha ezek nem kényszerítenek térdre bennünket, akkor az atyaúristen sem fog soha.« »Hát az oroszok?« szólalt meg a harmadik az asztaltársaságból, de mielőtt Géza még felfoghatta volna a kérdést, felriasztotta a felesége hangja, aki még mindig kibámult az ablakon. »Nézzék, nézzék, mit művelnek velük,« mondta döbbenten az asszony. Géza egy pillanatra felesége sápadt arcára pillantott. Látta, hogy egész testében reszket a nyugtalanságtól és a félelemtől. Mindketten felpattantak, a férfi, hogy odamenjen és megnyugtassa a feleségét, az asszony, mert nem bírt tovább ülve maradni. Csodamód senki más nem mozdult, mint akik se látnak, se hallanak. Az utca másik oldalán a Dobray Szállóval szemben, Ascherék üzlete előtt, ahol még mindig ott állt a kereskedő és a fia, lefékezett egy oldalkocsis katonai motor. Az oldalkocsiból kiszállt egy német tiszt hosszú fekete kabátban, horogkereszttel a kabát ujján. Sietve a bolt előtt álló két férfihoz lépett, akik sóbálvánnyá meredve álltak. A tiszt a kezében forgatott rövid pálcájával a falhoz terelte őket. Aztán a még járó motorról leszállt a motor vezetője, fogta a kormányon lógó kannát, és a tiszthez lépett. »SS-ek,« mondta valaki hangosan a kávéházban, amikor felismerte a katonákat. Géza most már fogta a feleségét, látták, hogy a tiszt a pálcával láthatatlan csillagot rajzolt a boltjának falához dőlő öreg Ascher mellére. Eközben a másik fekete festéket öntött a frissen megtisztított kirakatra, majd a foltból hanyagul nagy Dávid-csillagot rajzolt egy vastag ecsettel.
»Disznóság, disznóság,« hangzott az egyetlen hang az utcai jelent láttán elnémuló kávéházban, »átkozott urak, csak a saját seggüket féltik,« ordította a fiatal Gašparič, egy a bortól és főként az Ifjú Murántúlitól, felbátorodott diák – a lap a Mariborban és Ljubljanában tanuló jövendő értelmiség szócsöve volt, s a fiúk szívesen olvasták. »Szerencsétlenek, nem látjátok, mi vár rátok?! Széthullik a világ, és ti még mindig vártok valamire.« Ordított, habár tudta, hogy a gestapó figyeli, és hogy a kávéházban is vannak ügynökei. A házaspár megállt a Dobray Szálló ajtajában. A köd, amelyben kevéssel előbb még szemérmesen elrejtőzött a város, szétoszlott a déli napsütésben. A Főtér körül az utcák üresek voltak, most az Ascher-üzlet előtt is minden elnyugodott. A fekete csillag gyorsan száradt, többé senki sem moshatta le az üvegről. Ott virít még sokáig, talán soha többé nem lehet letörölni ezt a sötét jelet. Géza ráterítette a kabátot felesége törékeny vállára, közben a szemük sarkából a szerdai hegedűkoncert plakátját figyelték. Mielőtt kiléptek volna az utcára, a férfi aprópénzt nyomott a valahonnan előbukkanó cigányasszony tenyerébe. Tudták, hogy ez a vasárnap nem alkalmas a jövendőmondásra. Ekkor a szállodából felhangzott a zene. Az a szomorú melódia volt ismét, amilyen csak a fáradt hegedűsöktől tellett, akik göcsörtös ujjaik alatt a poros utakat pengették és ideidézték a túloldalra egyedül elvezető úttalanságot. Tudták, hogy ez az a muzsika gyógyír minden torokra és meglágyít minden szívet. Egy pillanatra megint nyomában voltak az elveszett gondolatnak és sejtették, hogy valahol ott van a titok, amit sohasem szabad elveszíteni. Talán megint valami nagyszerű volt bennük vagy csak a csend. 4. A leányka megint a fekete cérnákat gombolyította, és hallgatta az anyja felolvasását. A jó emberekről és titokzatos tájakról szóló szavak apja szorgos keze között készülő csodálatos ruhává álltak össze. Gombolyította a cérnákat akkor is, amikor elfogyott a fekete cérna és a leányka már csak álmodozott. A varrógép zakatolását felváltotta a vízben forgó nagy kerék zúgása. Mintha a magasan a levegőben lebegő szem része lett volna. Kisfiút látott férfibiciklin kerekezni a folyó mentén, a csendes és lassú pannon folyó színén pedig csak egy fekete, mint a húr, éles zengő nyom marad. Tudja, hogy nem látja a nyomot, de érzi, hogy ott van. Eltűnik, beleolvad az estébe és a kanyar mögé búvik. Hamarosan csak a zengés marad, a hang a sötét folyó felett, amely igazán sohasem némul el. 1944. április 26-dikán, szerdán nem sokkal öt óra előtt néhány ember gyülekezett a Dobray Szálló lépcsőin. Kevesen emlékeznek már, milyen zord és hűvös nap volt az. Az eget fedő szürkeség eltörölte az árnyékokat, mintha a város hallgatásba és hosszú délutáni álomba merült volna. »Szibériai szél fúj,« suttogták a férfiak és toporogtak asszonyaik mellett, akik a hideg ellenére is megpróbálták megőrizni méltóságukat. Türelmesen várták, hogy végre beinvitálják
őket a tető alá. Hallgattak, mintha már megnyíltak volna bennük a távolságok és egyedül ők hallották volna a szél hozta hangot. Lennie kellett valaminek, ami a messzeségbe hívta őket, oda, ahonnan a könnyű női kabátok alá férkőző hideg jött. Nem tudták kimutatni, de úgy érezték, a lelkük fagy meg. Vagy csak megérzés volt, rossz sejtés a maroknyi megfélemlített ember láttán, akikben az utóbbi napokban történtek után csak a remény maradt, tehát most mind csak a hangversenyre próbáltak gondolni, a fiatal Izak Schwartz játékára, aki hamarosan megtartja első koncertjét. »Mindenünket el fogják venni, tönkretesznek bennünket,« mondta Hoyer úr, »a boltjainkat már becsukták, miből fogunk megélni ezután?« »Ugyan, csak hagyjanak békén bennünket és a gyerekeinket. Hallom, hogy kezdik már lefogni és elhurcolni az embereket. Nem tudom elhinni, mit követtünk el, miért engedik a magyarok, hogy bezárjanak bennünket, hiszen mindig korrektül együttműködtünk velük.« Blau úr, akinek a németek az előző napon pecsételték le a boltját és kobozták el minden áruját, ugyan reménykedett, hogy eredménnyel jár majd Budapestre küldött panasza, mivel jó összeköttetései voltak az ottani ügyvédekkel és Horthy hivatalnokaival, akiket a fővárosba vezető üzleti útjai során rendszeresen felkeresett és bőségesen ellátott a legjobb borral és a hölgyeiknek szánt válogatott apróságokkal. »Ennek nem lesz jó vége, nem hallják, mit mond a rádió, vége a magyar álmoknak, a Nyugat nem bocsátja meg nekik, hogy lebratyiztak Hitlerrel. Ránk már nincs szükségük, eladnak bennünket Hitlernek, éspedig olcsó pénzért, hogy ők tovább rophassák a táncot.« »Tudom, mindent tudok, csakhogy a magyarok is tartanak az oroszoktól, mert azok, azt mondják, úgyis elvesznek mindent.« »Össze kell fognunk, az elöljáróinknak tenniük kell valamit értünk. Budapesten az emberek már mindent ráhagytak a zsidó tanácsra, az rendezi a papírjaikat. Fel kell készülnünk az elmenetelre, ha itt már nem tudunk megélni.« »Hova mehetne egy szegény zsidó?« kérdezte hangosan a fiatal Hirschl, mire a csoport felriadt, mintha elfeledett ébresztőóra szólalt volna meg. »Tán úgy fogunk vándorolni, mint a dr. Roth, a rabbi emlegette bolygó zsidó?« »Most nincs itt az ideje a mesének, mi már összepakoltuk a kofferokat, indulunk az első vonattal, valahová,« mondta határozottan Ascher úr, aki már vasárnap előkészített mindent, miután az SS-ek bemocskolták a kirakatát. »De hová, hová, kérdem én, hát nem látják, hogy tele van már az összes vonat? Nincs hely, nincs békesség a zsidók számára ezen a szerencsétlen földön, az ígért Jeruzsálem pedig messzire van. Hát nem olvassák, ami írva vagyon, hogy sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!« »Judit asszony, nem tudja, mit fog játszani a fiatal Schwartz, nincs kiírva,« kérdezték az asszonyok, mint akik nem akarnak tudomást venni arról, hogy itt már nem a muzsikáról van szó. »Azt mondják, a fiatalember kiválóan adja elő Brahms Magyar táncait, a ráadásban még a banda is játszani fog, persze a cigánybanda, ez kell nekünk!« Šiftar szabó családja csak pár perccel öt előtt érkezett. Az ünneplőbe öltözött maroknyi csoport összezsúfolódva állt a Dobray Szálló még mindig zárt kapuja előtt. A gesztenyefás
kerthelyiségre néző nagy ablakok félig le voltak függönyözve. A súlyos vörös függönyök mögött gyenge fény derengett, a különben egész nap égő színes csillárok sem voltak felkapcsolva. A bejárat előtt toporgó emberek már alaposan átfáztak, a legfelső lépcsőn álló férfiak levették a kalapjukat, orrukat az üvegajtóhoz nyomták, és az üres folyosót bámulták. Ahol a szállodás Laci szokta fogadni a vendégeket, most senkit sem lehetett látni. »Még a nagy szalonban is sötét van, pedig ott lesz a koncert,« terjedt el a várakozók között. »Ez nem lehet igaz.« »Mit gondolnak, ezt a hitleristák főzték ki nekünk. Mihez kezdünk most?« »Látta valaki Schwartz urat? Vele kellene beszélni!« »Mit mondhatna, ha egyszer a Dobray zárva van.« Edina anyja és apja között állt a szálloda előtti utolsó gesztenyefa alatt, mintha érezték volna, hogy nem tartoznak ide. Habár sohasem különültek el, Edina számára valahogy kínos volt, idegen, sőt fölöslegesnek találta, hogy itt vannak. Persze nem tudta megérteni, hisz őbenne izzott a tűz, számtalan gondolat lobogott megint, szégyellte magát, az arca égett, mert nem szokta meg az úri társaságot, a kávéházi légkört, a választékos beszédet és a rejtett célzásokat, ugyanakkor dobogott a szíve az erős várakozásban, nem győzte kivárni, hogy lássa a fiatal Izakot, újból hallja mennyei játékát, amitől csaknem szárnyra kelt. De ott volt még a düh, az első be nem gyógyuló seb, amit sehogyan sem tudott feledni, hát még megbocsátani, igen, gondolta, ki tudná ezt felfogni, őszintén elviselni, akárhogy is, duzzogott, mivel Izak nem mutatkozott vasárnap este, amikor apjával házhoz vitték az öltönyt. Edina tudta, hogy nem illik idegen házakba járnia apjával a kuncsaftokhoz, mégis elment, csak mert apja mindennek ellenére megértette őt, és erre Izak nem akart mutatkozni. Schwartz úr udvariasan és elnézően kimentette a fiát, egyszerű szavakkal, tudják, Izak elnézést kér, de éppen gyakorol. Edinát mintha hideg vízbe mártották, faképnél hagyták vagy megölték volna, bár nem tudta, ez utóbbi mit jelent. Érezte. Hallotta Izak játékát fent az emeleten, tudta, hogy ott áll a szalonban, valahol pontosan őfölötte, a legszebb volt, amit valaha átélt, habár ugyanazt a darabot játszotta, mint legutóbb a lugasban, most egészen másképp hangzott. Súlyosan, fájdalmasan, mélyen és lassan játszott, mintha soha nem lehetne elkezdeni és befejezni. Edina megnyílt, fájdalmat érzett, de nem azért, hogy sírjon, gyönyörűséges volt, de nem a szemnek. Angyal, gondolta, sohasem fog meghalni. Ez a zene már nem erről a világról való, csak még egyszer szeretné látni, hazudott magának, jaj, ha láthatná, futott át rajta egészen mostanáig, hogy ott állt a szülei között, és először nem volt senki, akinek ezt elmondhatta volna. Csak várakozott tovább. Pontosan ötöt ütöttek a muraszombati toronyórák, amikor az utcán a Dobray Szálló előtt megjelent az oldalkocsis motor. A zúgás alig vonta magára a koncertközönség figyelmét, már megszokták ezeket a jeleneteket. Bizonyára megint az új egyenruhához éppen csak hozzászokó vidéki fészekben, a kisvárosban berendezkedő katonaság újabb erőfitogtatása és pöffeszkedése következik. De a motor nem állt meg, nem is robogott tovább a poros úton. Az oldalkocsiba nyakig besüppedő egyenruhás hirtelen felkelt és a szállóra mutatott, a sofőr megfordult és egyenesen az emberek közé hajtott, akik ösztönösen az ajtóhoz húzódtak.
Šiftarék elnémultak. Egyszerre üresség tátongott közt ük és az ajtó előtt állók között, váratlanul messzebb voltak tőlük, mint valaha gondolták volna. Ekkor látta Edina, hogy azok megbélyegzettek, csak most fogta föl, miért kell csillagot hordaniuk. Az emberek, akik pár napja még szomszédok voltak, kereskedők, ismerősök, barátok meg idegenek is, egyszerre csak zsidók lettek, különbség nélkül, név, arc, nyelv nélkül. És amikor ezeknek az úgy szólván ugyanazon embereknek a csoportjában most csak egy valakire, Izakra gondolt, elszorult a torka. »Menjünk,« mondta és karon fogta a szüleit, »menjünk be,« mondta és magával húzta őket. Érezte azonban, hogy azok kővé meredtek, oda vannak kötve a fához. »Várj,« mondta halkan az apja. A leány otthagyta őket és előre futott, majd mielőtt az apja utolérhette volna, elvegyült az emberek közé. Az elegáns fekete egyenruhába öltözött alak mintha szintén a koncertre készült volna, kimérten kiszállt az alacsony oldalkocsiból, egy lépésnyire a Dobray Szálló ajtajától. A zsidók néma csoportja most még jobban összehúzódott, és utat nyitott a tisztnek, aki lassan, valami fensőbbséggel és közönnyel lépkedett hosszú kifényezett csizmájában az ajtó felé. Mintha rég begyakorolták volna a jelenetet, mintha az egész csak elismétlődött volna, talán valóban csak színház volt, valami valószerűtlen játék, bár senki sem tudta, ki a közönség és ki az, aki játszik. Anélkül, hogy rájuk pillantott volna, a fekete egyenruhás alak megállt az ajtó előtt és határozottan kinyitotta. Erre a titokzatos erőt sugárzó mozdulatra a csoport felsóhajtott, mintha megkönnyebbült volna, ugyanakkor újra érthetetlen tisztelet, megadás hallatszott ki ezekből a hangokból, mintha újra megnyílt volna előttük valami. Megbűvölten álltak ott, az ajtó, amely előtt oly sokáig várakoztak gyámoltalanul, most szélesre tárult, csak be kellett lépniük. Az alak eközben eltűnt, a fekete egyenruhás férfi rövid, határozott léptekkel indult föl az emeletre. A leányka fuldoklott a testek fogságában és szorításában, mint aki zavaros vízbe süllyedt, éles könyököket, vállakat, térdeket érzett maga körül, amint megpróbálták talpon tartani az embereket, a sóhajok, köhögések, a mormogás hullámaiban, mintha egy pillanatra felbukkant volna a felszínre, meghallotta a saját nevét, aztán az emberi örvény megint lehúzta a mélybe, apa, anya, futott át a tudatán, engem keresnek, már térdre esett, fölfelé nézett a fény felé, amely ott lebegett a fekete kalapok, a rémült, döbbent arcok és összeszorított kezek közötti résben, fölöttük pedig ott emelkedett, akár egy átlyuggatott hatalmas víz alatti fal lyukakkal, katedrálisokkal és koncerttermekkel a Dobray Szálló sötét homlokzata, és mielőtt elájult volna, valahol magasan mindenek felett megjelent az a hatalmas szem, amely otthon is figyelte őt a házuk ablakában. Aztán a nyomás engedett, a testek széjjel húzódtak, mintha lefutott volna a víz, a leány ott hevert a lépcsők előtt, a sötétben és arra gondolt, hogy az a hatalmas szem, amelyen keresztül látta magát, sohasem hagyja el.
5. Edina csak egy év múlva tudta meg, mi történt azon a végzetes éjszakán, 1944. április 26-dikán, amikor a kávéházban elmaradt Izidor első koncertje. A Dobray Szálló előtt összegyűlő zsidók sohasem léptek be a terembe, csak az első sorban ült két nő, Lina, aki azon a reggelen érkezett a városba és valódi anyja, Cuker néni, aki viszont sohasem árulta el neki ezt a titkot. Izak családját a nácik pár perccel öt óra után teherautóra rakták, a koncertközönséggel együtt a vasútállomásra szállították, és vagonokba zsúfolták. A Dobray Szálló kávéházi zenekara kísérte őket, amely úgy játszott, mint még soha. Még azon az éjszakán Csáktornyára, onnan pedig már másnap reggel a lengyelországi koncentrációs táborba, Auschwitzba hurcolták őket. Ott a gyerekeket elválasztották az anyjuktól, a férjeket a feleségüktől. A munkaképesek embertelen körülmények között robotoltak és sínylődtek még egy darabig. A többieket levetkőztették, elvették minden holmijukat, lenyírták és hatalmas fürdőkbe terelték őket. Víz helyett halált hozó gázt eresztettek rájuk. A tetemeket aztán hatalmas gyárakként működő krematóriumokban elégették. Auschwitzba és a többi táborba deportálták egyetlen éjszaka mind a 400 murántúli zsidót, akik közül a háború után csak 26 tért vissza, köztük Franz Schwartz. A muraszombati zsidók közössége, amely a háború előtti években az akkori Jugoszlávia egyik legnagyobb zsidó közösségét képezték, soha többé nem állt helyre. A megtizedelt, tönkretett és súlyosan megbélyegzett zsidók többé nem tudták kiállítani a minjánt, a tíz felnőtt hívőt, akikre feltétlenül szükség van a tóra olvasásának szertartásához a zsinagógában, ezért a zsinagóga a háború után zárva maradt. Amikor a rengeteg betörés és fosztogatás után a zsinagógát felszámolták, a katonaság lóistállót alakított ki benne. 1954-ben a muraszombati hatóságok elrendelték a zsinagóga lebontását. Pontosan a helyén épült fel hamarosan Novak mérnök tervei alapján Muraszombat első modern lakóháza, amit a mai napig „zsidó blokknak” neveznek.
Gállos Orsolya fordítása
