Perspektívák egy tágra zárt társadalomban konferencia kiadvány
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban konferencia kiadvány
Társadalomelméleti Kollégium, 2001
Jelen kiadvány a Perspektívák egy tágra zárt társadalomban c. konferenciasorozat anyagát tartalmazza, kiadja a Fordulat c. folyóirat különszámaként a BKÁE Társadalomelméleti Kollégium. Szerkesztők: Csillag Márton, Dombos Tamás, Domokos László, Géring Zsuzsanna, Horváth Anna, Rövid Márton Kiadványterv: Dombos Tamás Felelős kiadó: Trautmann László Tansegédlet, kereskedelmi forgalomba nem hozható! http://tek.bke.hu/perspektivak ISSN: 1585-0560 A kiadvány megjelenését a SOROS Alapítvány támogatta.
Tartalomjegyzék Bevezetés 5 Néhány szó a szervezőktől 7 Iris Marion Young: Az elnyomás öt arca 11 Média 33 Braun Róbert előadása 35 Kerekasztal-beszélgetés 40 Oktatás 56 Forray R. Katalin előadása 59 Kerekasztal-beszélgetés 65 Munkavállalás 77 Kertesi Gábor előadása 79 Kerekasztal-beszélgetés 89 Jog 109 Halmai Gábor előadása 111 Kerekasztal-beszélgetés 118 Politika 131 Miszlivetz Ferenc előadása 133 Délelőtti kerekasztal-beszélgetés 142 Délutáni kerekasztal-beszélgetés 156 Civil szervezetek 175
Bevezetés
Bevezetés
Hogyan merült fel a rendezvénysorozat ötlete? Miért ezek a témák, miért ezek a csoportok? Mindemellé egy tanulmány, először magyarul.
Bevezetés
Néhány szó a szervezőktől Előszó Iván – tanárszakos hallgató – mesélte, hogy Győrben járt egy, a kisgyermekek oktatásával foglalkozó konferencián. Pedagógusok mellett gyerekek is voltak ott. Páran odamentek Ivánhoz, és kérdőn néztek rá. Vajon külföldi? Miféle szerzet ez? Betűzik a nevét a kitűzőjén: I-V-Á-N. Ez magyar? A gyerekek még sose találkoztak cigány emberrel. Persze a többségünk már találkozott cigánnyal, fogyatékossal, esetleg homoszexuálissal is. Együtt élünk, látjuk egymást az utcán, jó esetben szót is váltunk. Szóval nem sokat tudunk egymásról. A látók többsége számára nehéz elképzelni, hogy milyen megpróbáltatást jelent egy vak embernek Budapest egyik feléből a másikba eljutni tömegközlekedési eszközön. Hogy problémát okozhat egy épületbe bejutni, hiszen tolószékkel nehéz lépcsőt mászni. Sok férfi hitetlenkedve fogadja, hogy a vele azonos beosztásban lévő kolleginái kevesebb fizetést kapnak, mint ahogy a magukat heteroszexuálisnak tartó embereknek is kevés fogalmuk van arról, milyen megpróbáltatásokkal jár azonos neműekkel ismerkedni. A világ jóval kényelmesebb a nem roma, heteroszexuális, ép férfiak számára. De miért gondoljuk természetesnek, hogy kényelmetlen mindenki másnak? Miért nem vesszük észre, hogy mi magunk tesszük ilyenné? Egymást megismerni, megérteni. Netán segíteni. Fórumot teremteni, ahol nemcsak a „kevésbé ismert, vagy megértett” csoportok jelennének meg, de az őket segítő és támogató civil szervezetek, illetve a velük foglalkozó társadalomtudósok is. A közös gondolkodásból gyümölcsöző együttműködések születnek. A kollégium programjai sokak számára nyílttá válnak, míg a TEK tagjai bekapcsolódhatnak egyes civil szervezetek munkájába. Ezek vezéreltek bennünket, amikor e rendezvénysorozat ötlete megfogalmazódott bennünk. Mi az a TEK? A Társadalomelméleti Kollégium (TEK) 1981-ben alakult meg a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, így idén már huszadik éve végez az egyetemi stúdiumokat kiegészítő, azokon túlmutató szakmai-képzési munkát. A TEK húsz éves története során többfajta változást megélt, de létezik egy közös pont, ami megadja a folyamatosságot az egymást követő generációk számára, ez pedig az alullevők, a kirekesztettek iránt elkötelezett kritikai társadalomtudomány művelése. Ebből adódóan a tudományos érdeklődésen túl a saját értékeink melletti kiállás volt a fő motívuma annak, hogy belevágtunk a Perspektívák egy tágra zárt társadalomban címet viselő rendezvénysorozat megszervezésébe. A beszélgetések értékét jelentősen növeli, hogy az előkészületek során a TEK több civil szervezettel (Bronz Klub Egyesület, Magyarországi Női Alapítvány, De juRe Alapítvány, Habeas Corpus Munkacsoport) közösen gondolta végig, hogy milyen kérdésekről vitatkozzunk, mik lehetnek azok a közös pontok, amelyekről kiindulva jobban érthetjük meg egymást. A TEK igyekezett szakítani a konferenciák jelentős részére jellemző gyakorlattal, hogy értelmiségiek, tudósok vagy politikusok felülről mondják meg másoknak, nevezetesen a társadalmilag hátrányos helyzetűeknek, hogy mi is az ő problémájuk és hova is kéne őket felemelni. A rendezvénysorozat elnevezése arra utal, hogy egy törvényi és intézményi alapjait tekintve zömében nyitottnak nevezhető társadalomban is számos olyan jelenség van, ami a gondolkodás, a mindennapi élet és a társadalmi csoportok közötti konfliktusok szintjén szorosan zárva tartja a kapukat.
7
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A Társadalomelméleti Kollégium, mint felelősen gondolkodó egyetemisták szervezete örömmel vesz részt a közös gondolkodásban és támogat minden a kirekesztés ellen fellépő civil kezdeményezést. A Perspektívák előzményei 1998 őszén a Romaversitas hallgatóival egy tartalmas hétvégét töltöttünk együtt a pécsi Gandhi Gimnáziumban. Előadásokat hallgattunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, együtt zenéltünk, táncoltunk, röviden: a hétvége jó hangulatban telt, közelebb kerültünk egymáshoz. Ez az egy hétvége azonban kevésnek bizonyult egy tartós és intenzív kapcsolat kialakulásához. Már régóta érlelődött bennünk az a gondolat, hogy különböző civil szervezetekkel szorosabban kellene együttműködni, amikor 1999 októberében meghívást kaptunk a Soros Alapítvány „Szakkollégiumok a nyitott társadalomért” pályázatára. A PERSPEKTÍVÁK megálmodásánál egy olyan programot akartunk útjára indítani, ami hosszabb távra szól, és tartós együttműködéshez vezet a TEK és az érdeklődő civil szervezetek között. A Romaversitasszal szervezett tábor tapasztalatai alapján a PERSPEKTÍVÁK rendezvényein már nem csak a magyarországi cigányság helyzetéről kívántunk beszélgetni, hanem meghívtuk a fogyatékosok, a homoszexuálisok és a nők megkülönböztetése ellen fellépő civil szervezeteket és társadalomtudósokat is. Romák, homoszexuálisok, fogyatékosok, nők. Miért e csoportokra esett a választásunk? Olyan csoportok tagjaiként tartjuk őket számon, akiknek csoporttagsága nem választott, testi adottságaik alapján minősítjük őket “másoknak”. Biológiainak-genetikainak vélt eltérésük azonban egyben szisztematikus társadalmi kirekesztés is. Rendezvénysorozatunk egyik fő célkitűzése volt, hogy hangot adjon, fórumot teremtsen azok számára, akik visszautasítják a biológiai metaforákat, és ehelyett a társadalmi viszonyok újragondolására hívnak fel. A program kigondolása előtt került kezünkbe Iris Marion Young Az elnyomás öt arca című írása, amely érzékletesen mutatja be az e csoportok elnyomása közti párhuzamokat. A tanulmány a jelen kiadványban is olvasható magyarul. 2000 áprilisától 2001 márciusáig 2000 tavaszán négy összejövetelt tartottunk a Közép Európai Egyetemen – amelyeket 2001. február 10-én egy ötödik konferencia követett ugyanitt. A programok kialakításánál nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy beszélgetéseink ne maradjanak az akadémiai diskurzus határain belül. Fontosnak tartottuk, hogy minden alkalommal égető társadalmi problémákra reagáljunk, amelynek egyik garanciája a romák, nők, homoszexuálisok és fogyatékosok helyzetének jobbítása mellett elkötelezett civil szervezetek meghívása volt. Az összejöveteleink során a diszkrimináció öt területét jártuk körbe: a média, az oktatás, a munkavállalás, a jog és a politika szféráit. Minden konferencia egy elméletibb jellegű előadással kezdődött, amelyet egy kerekasztal-beszélgetés követett, ahol az elméleti szakemberek mellett különböző civil szervezetek képviselői is jelen voltak, így az elmélet és a gyakorlat összefüggései, egymásra hatásai, összefonódásai, esetleges összeütközései is napirendre kerülhettek. Örömmel tapasztaltuk, hogy a kerekasztal-beszélgetésekbe a közönség is aktívan bekapcsolódott, tovább árnyalva az egyes területeken megnyilvánuló diszkriminációról kialakuló képet. Az érzelemmel telített hozzászólások a jelenlévők tenni akarását bizonyították, míg az egyes csoportok mindennapi küzdelmeiről szóló felkavaró beszámolókat mély, megértő csendek kísérték. 2000. április 7-én került sor az első összejövetelünkre, amely a médiában megnyilvánuló diszkrimináció problémáját járta körbe. Braun Róbert – társadalomkutató –
8
Bevezetés bevezető előadásában a nyelviségben, a szavakban rejlő elnyomás lehetőségének problémáját, önmagunk bemutatásának és egyben létrehozásának nyelvi jelenségeit, eszközeit vizsgálta. Az előadást követő beszélgetés során a meghívott beszélgetőtársak segítségével – Elekes Irén a Nőszemély szerkesztője, Neményi Mária a Magyarországi Női Alapítványtól, Pálfi Balázs a Petőfi rádión hallható Önazonos című műsor vezetője, Vadászi Bálint a Roma Sajtóközponttól és Szűcs Gábor a PaRadiátor című interneten hallható rádiós műsor vezetője – a megnevezés felelősségének kérdését jártuk körül, valamint a képviselet, a médiabeli reprezentáció lehetőségeiről, ennek buktatóiról és visszáságairól beszélgettünk. A beszélgetést Orsós László Jakab vezette. A reprezentáció után az oktatás szerepét, helyzetét, lehetőségeit néztük meg 2000. április 14-én Forray R.Katalin előadása és a kerekasztal-beszélgetés során, melynek meghívott résztvevői: Thun Éva a Hírnőktől, Takács Mária a Labrisz Egyesülettől, Perlusz Andrea gyógypedagógus és Kemény Vagyim szociológus, a TEK nevelőtanára voltak. A téma kapcsán felmerült az elkülönített versus integrált oktatás kérdése, a rossz oktatási struktúra miatt folyton újra-termelődő előítéletek, a megkülönböztetésből fakadó lemaradás, hátrány problémái. Ezt a délutánt Kozma János gitárdélutánja zárta. Ezt követte a munkapiac, munkavállalás témaköre. 2000. május 5-i bevezető előadás megtartására Kertesi Gábor munkagazdászt kértük fel. A kerekasztal-beszélgetés meghívott résztvevői: Csongor Anna az Autonómia Alapítvány képviseletében, Zalabai Péterné a Motiváció Alapítványtól, Lévai Katalin szociológus, Kollonay Csilla jogász és Könczei György szociálpolitikus voltak. E téma kapcsán beszélgettünk a munkahelyi diszkrimináció közgazdaságtani alapjairól, a szegregált foglalkoztatásról, munkahelyi megkülönböztetést vizsgáló kutatások eredményeiről és a munkavállalás jogi aspektusairól – mely már átvezetett következő területünkre. 2000. május 12-én a jog területén vizsgálódtunk Halmai Gábor alkotmányjogász előadása nyomán. A kerekasztal-beszélgetés meghívott résztvevői Fitsum Alemu a NEKI-től, Juhász Géza a Habeas Corpus Munkacsoporttól, Kálmán Zsófia a De juRe Alapítványtól, Morvai Krisztina a CEU-ról és Papp László a Motiváció Alapítványtól voltak. A jog és a hátrányos megkülönböztetés összefüggései nagyon sok égető problémát vetnek fel. Halmai Gábor körvonalazta a magyarországi jogi környezet helyzetét, rámutatott hiányosságaira és lehetőségeire. A beszélgetés során több jogi precedens értékű esetet is ismertettek a résztvevők, illetve sok meg nem oldott ügyet, megoldatlan jogi kérdést tártak a hallgatóság elé. Egy hosszabb lélegzetvételű szünet után 2001. február 10-én a politika témakörének körbejárásával zártuk az előadássorozatot. Ezt a témát két nagyobb részre bontottuk. A délelőtt folyamán Miszlivetz Ferenc szociológus előadása után a civil társadalom és politika viszonyáról beszélgettünk. A kerekasztal meghívott résztvevői az előadón kívül Horváth Aladár a Roma Polgárjogi Alapítványtól, Juhász Géza a Habeas Corpus Munkacsoporttól, és Nagy Géza a Sudent Service-től voltak. Ezt követően délután a kisebbségek és a nagypolitika kapcsolatáról beszélgettünk Fodor Gáborral és Kósáné Kovács Magdával (az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának tagjaival). A nemegyszer éles vita moderátora Czene Gábor, a Népszabadság újságírója volt. E beszélgetés során a kisebbségek politikai helyzetének számtalan aspektusa vetődött fel, a meghívott előadók bemutatták az elért eredményeket és elmondták véleményüket a további lehetőségekről, és az általuk helyesnek tartott antidiszkriminációs intézkedésekről. Felmerültek konkrét megoldásra váró problémák, valamint sor került a korábbi politikai időszakok e téren tett lépéseinek értékelésére is.
9
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Az öt együtt töltött, átbeszélt délután során talán jobban megismertük egymást és saját magunkat. Talán tisztábban látjuk a kirekesztés és az elnyomás formáit, mechanizmusait, esetleg a diszkrimináció elleni harc lehetőségeit is. 2001 márciusában ismét együtt töltünk egy hétvégét a pécsi Gandhi Gimnáziumban: bár tudjuk, hogy a beszélgetéseink befejezhetetlenek, de ezt az eseménysorozatot lezárjuk. A táborral a Soros Alapítvány által támogatott program véget ér, de reményeink szerint az együttműködés csak ezután kezdődik igazán. Nem csupán a TEK és a lelkes civil szervezetek közti együttműködésről van itt szó, hanem mindnyájunk életviteléről, akit egy kicsit is elgondolkodtattak a PERSPEKTÍVÁK beszélgetései. Együttműködni annyit tesz, mint együtt élni. Köszönetnyilvánítás A rendezvénysorozat szervezői e kiadványban is szeretnék kifejezni hálájukat mindazoknak, akik segítettek a Perspektívák megvalósításában. Külön köszönet a következőknek: Andacs Botond, Domokos László, Dunaveczki Leóna, Erdei Annamária, Fleischer Judit, Genáhl Krisztina, Harasztosi Péter, Juhász Géza, Kacsuk Zoltán, Kadét Ernő, Kemény Vagyim, Kollányi Zsófia, Könczei György, Láng Judit, Lestál Zsuzsa, Maródi Máté, Nagy Géza, Petró Zsuzsa, Sallay Miklós, Sallay Zoltán, Vadászi Bálint, Zentai Violetta:
a szervezők, Csillag Márton, Dombos Tamás, Géring Zsuzsanna, Horváth Anna, Magyar Zsuzsa, Rövid Márton, Rubicsek Ádám
10
Bevezetés Iris Marion Young: Az elnyomás öt arca* Valaki, aki nem lát egy üveglapot, nem tudja, hogy nem látja azt. Egy más helyzetben lévő ember, aki látja, nem tudja, hogy a másik nem látja. Amikor az akaratunk rajtunk kívül, mások által végrehajtott cselekedetekben talál kifejezésre, nem pazaroljuk az időnket és odafigyelésünket arra, hogy vajon ebbe azok a mások is belegyeztek-e. Ez mindannyiunkra igaz. A figyelmünket, amelyet teljes egészében a vállalkozás sikere köt le, mindaddig nem keltik fel, amíg békések… A nemi erőszak a szerelem szörnyű karikatúrája, amiből a beleegyezés hiányzik. A nemi erőszak után az elnyomás az emberi létezés második borzalma. Az engedelmesség borzasztó karikatúrája. - Simone Weil
Az igazságosság tágabb értelemben nem csak az elosztásra, hanem azokra az intézményi állapotokra is vonatkozik, amelyek az egyéni képességek és a kollektív kommunikáció, valamint együttműködés fejlődéséhez és gyakorlásához szükségesek. Az igazságosság ilyen koncepciója mellett az igazságtalanság alapvetően a hátráltató korlátozások két formáját jelenti: az elnyomást és az uralkodást. Igaz ugyan, hogy ezek a korlátozások magukba foglalnak elosztási mintákat, de egyben olyan dolgokat is érintenek, amiket nem lehet egyszerűen az elosztási logika szerint feldolgozni: döntéshozatali eljárásokat, munkamegosztást és a kultúrát. Sok ember az Egyesült Államokban nem használná az „elnyomás” szót a társadalmunk igazságtalanságainak megnevezésére. A kortárs emancipációs társadalmi mozgalmárok számára – szocialistáknak, radikális feministáknak, amerikai indián aktivistáknak, fekete aktivistáknak illetve meleg és leszbikus aktivistáknak – ezzel szemben az elnyomás a politikai diskurzus központi eleme. Az elnyomást központi fogalommá tevő politikai diskurzusba történő belépés a társadalmi struktúrák olyan általános elemzési és értékelési módjának elsajátításával jár, amely összeférhetetlen az Egyesült Államokban a politikai diskurzust meghatározó liberális individualizmus nyelvezetével. Számunkra, akik ezen mozgalmak legalább egyikével azonosulunk, jelentős politikai feladat kell hogy legyen az, hogy meggyőzzük az embereket: az elnyomás diskurzusa a társadalmi tapasztalataink jelentős részét értelmezhetővé teszi. Nem vagyunk azonban megfelelően felkészülve erre a feladatra, mivel nem rendelkezünk az elnyomás fogalmának megfelelő értelmezésével. Bár gyakran találkozhatunk a kifejezéssel az Egyesült Államokbeli radikális társadalmi mozgalmak által szült változatos filozófiai és elméleti irodalomban, kevés mű foglalkozik közvetlenül a fogalom – radikális társadalmi mozgalmak által használt – jelentésével. Igyekszem kifejteni, értelmezésem szerint hogyan használják az elnyomás fogalmát az Egyesült Államokbeli új társadalmi mozgalmak a hatvanas évek óta. A kiindulópontom az ezen mozgalmak által elnyomottnak tartott csoportok – többek között nők, feketék, chicanok**, Puerto Ricó-iak és más spanyol ajkú amerikaiak, amerikai indiánok, zsidók, leszbikusok, meleg férfiak, arabok, ázsiaiak, idős emberek, a munkásosztály tagjai és a testi és értelmi fogyatékosok – helyzetére való reflektálás. Célom rendszerezni az elnyomás * A fordítás Iris Marion Young: Justice and the politics of difference. Chapter 2: Five Faces of Opression. Princeton University Press, Princeton, N.J. 1990 p39-65 alapján készült. ** Chicano: spanyolajkú; elsősorban mexikói származású amerikaiak hetvenes évek óta használatos megnevezése (a ford.)
11
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban fogalmának jelentését, ahogy azt ezek a változatos politikai mozgalmak használják, valamint hogy normatív érveket szolgáltassak a kifejezés által megnevezni kívánt jelenségek felszámolására. Természetesen a fent említett csoportokat nem ugyanolyan mértékben és formában nyomják el. A legáltalánosabb értelemben, minden elnyomott ember képességei fejlesztésének és gyakorlásának, valamint szükségletei, gondolatai és érzelmei kifejezésének valamilyen korlátozását szenvedi el. Ebben az absztrakt értelemben minden elnyomott ember azonos helyzettel áll szemben. Ezen túl, bármilyen pontosabb értelemben, nem lehetséges egyetlen kritériumrendszer meghatározása, amely leírná a fenti csoportok elnyomott helyzetét. Ebből következően az elméletalkotók és aktivisták arra irányuló törekvései, hogy mindezen csoportok elnyomására egy közös leírást találjanak, vagy megtalálják annak meghatározó okait, gyakran vezettek terméketlen vitákhoz arról, hogy kinek az elnyomása alapvetőbb vagy súlyosabb. Azok a kontextusok, melyekben ezen csoportok tagjai használják az elnyomás kifejezést arra, hogy leírják helyzetük igazságtalanságát, arra enged következtetni, hogy az elnyomás tulajdonképpen a koncepciók és helyzetek egy családját nevezi meg, amiket én öt kategóriára osztottam: kizsákmányolás, marginalizáció, hatalomnélküliség, kulturális imperializmus és erőszak. Ebben az írásban az elnyomás mindezen formáit fejtem ki. Mindegyik magában foglalhat vagy okozhat elosztási igazságtalanságokat, de mindegyikhez kapcsolódnak az igazságosság elosztáson túli kérdései is. A hétköznapi politikai használattal összhangban azt javasolom, hogy az elnyomás fogalmával csoportok helyzetét jellemezzük. Az elnyomás jelentésének kifejtése előtt így meg kell vizsgálnunk a társadalmi csoport fogalmát is. Az elnyomás mint strukturális koncepció Az egyik ok, amiért sok ember nem használná az elnyomás kifejezést a társadalmunk igazságtalanságainak leírására az, hogy nem ugyanazt értik e kifejezés alatt, mint az új társadalmi mozgalmak. Hagyományos értelmében az elnyomás egy uralkodó csoport által gyakorolt önkényuralmat jelent. Így aztán sok amerikai egyetértene a radikálisokkal abban, hogy a fekete Dél-Afrika helyzetét az apartheid alatt az elnyomás kifejezéssel jellemezzék. Az elnyomás hagyományosan a hódítás és gyarmati uralom erős konnotációit is hordozza. A hébereket elnyomták Egyiptomban, az elnyomás kifejezésének sokféle nyugati használata ezt a paradigmát tükrözi. A meghatározó politikai diskurzus időnként az elnyomás kifejezést használja a miénktől különböző társadalmak, általában kommunista vagy névleg kommunista társadalmak leírására. Ezen az antikommunista retorikán belül a kifejezésnek mind önkényuralmi, mind gyarmati utalásai előfordulnak. Az antikommunista számára a kommunizmus pontosan egy egész nép feletti, néhány uralkodó által gyakorolt, durva önkényuralmat, és a világ meghódítására, vagyis az odáig független népek önkényuralom alá vetésére irányuló akaratot jelenti. A meghatározó politikai diskurzusban nem igazolható az elnyomás kifejezés használata saját társadalmunk leírására, mivel az elnyomás a Mások által elkövetett gonoszság. A hatvanas és hetvenes évek új baloldali társadalmi mozgalmai azonban eltolták az elnyomás koncepciójának jelentését. Ebben az új használatban, az elnyomás azokat a hátrányokat és igazságtalanságokat jelöli, amiket egyes emberek, nem egy önkényes hatalom kényszerítései miatt, hanem egy jó szándékú liberális társadalom mindennapi gyakorlatainak következményeként, szenvednek el. Ebben az új baloldali értelemben egy uralkodó csoport önkényét egy másik csoport felett, mint például Dél-Afrikában, biztosan elnyomónak kell nevezni. De az elnyomás olyan csoportokat érintő rendszeres korlátozásokra is vonatkozik, melyek nem egy zsarnok szándékainak eredményeként állnak elő. Az elnyomás ebben az
12
Bevezetés értelemben inkább strukturális, mint néhány ember választásainak és elveinek az eredménye. Okai a megkérdőjelezetlen normákba, szokásokba, és szimbólumokba, az intézményi szabályok előfeltevéseibe, és ezen szabályok követésének kollektív következményeibe ágyazódnak. Marilyn Frye szavaival az elnyomás „emberek egy csoportjának vagy kategóriájának redukciója vagy immobilizációja felé ható erők és akadályok bezáruló struktúrája” (Frye, 1983a, 11. oldal). Ebben a kiterjesztett strukturális értelemben az elnyomás azon számtalan, mély igazságtalanság összessége, melyeket egyes csoportoknak kell elszenvedniük a jó szándékú emberek egyszerű interakcióinak, a média és a kulturális élet sztereotípiáinak, a bürokratikus hierarchia illetve a piaci mechanizmusok strukturális sajátságaiban megnyilvánuló gyakran tudattalan feltételezéseknek és reakcióknak – röviden a mindennapi élet normális folyamatainak következményeként. Nem tudjuk ezt a strukturális elnyomást az uralkodók eltávolításával, vagy néhány új törvény meghozatalával megszüntetni, mivel az elnyomást módszeresen újratermelik a jelentős gazdasági, politikai és kulturális intézmények. Az elnyomás szisztematikus voltából következik, hogy az elnyomott csoportnak nem feleltethető meg szükségszerűen egy elnyomó csoport. Bár a strukturális elnyomáshoz hozzátartoznak a csoportközi viszonyok, ezek a viszonyok nem írhatók le az egyik csoport másik által történő tudatos és szándékos elnyomásának paradigmája segítségével. Foucault (1977) javaslata szerint ahhoz, hogy megértsük a hatalom jelentését és működését a modern társadalomban, meg kell haladnunk a hatalom szuverenitásként elképzelt modelljét – egy diadikus viszonyt uralkodó és alattvaló között –, és helyette a hatalom gyakorlását, mint az oktatás, a bürokratikus koordináció, a fogyasztói javak, az orvosságok, stb. termelésének és elosztásának gyakran liberális és „humánus” gyakorlatát kell elemezni. Számtalan egyén tudatos cselekedetei naponta járulnak hozzá az elnyomás fenntartásához és újratermeléséhez, ezek az emberek azonban általában egyszerűen végzik a munkájukat, élik az életület, és magukra nem mint az elnyomás megvalósítóira gondolnak. Nem azt állítom, hogy az elnyomás rendszerén belül egyes emberek nem bántalmaznak másokat, az elnyomott csoportok tagjait. A megerőszakolt nő, a megvert fekete fiatal, a sztrájk során kizárt munkás, az utcán zaklatott meleg férfi azonosítható cselekvők szándékos cselekedeteinek áldozata. Azt sem szándékozom tagadni, hogy bizonyos csoportok kedvezményezettjei más csoportok elnyomásának, és ezáltal érdekükben áll azok elnyomásának folytatódása: minden egyes elnyomott csoporthoz tartozik egy olyan csoport, amely kiváltságos e másikhoz képest. Az elnyomás koncepciója a radikálisok között a hatvanas évek óta jelen van, részben reakcióként azon marxista próbálkozásokra, hogy redukálják a rasszizmus és szexizmus igazságtalanságait az osztályuralom és a burzsoá ideológia következményeire. A faji, szexuális, életkor szerinti diszkrimináció, a homofóbia némely társadalmi mozgalom véleménye szerint az elnyomás különböző formái, melyek saját, az osztálydinamikától független, dinamikával rendelkeznek, annak ellenére, hogy néhol kimutathatók kapcsolatok az osztályelnyomással. Az elmúlt tíz évben a szocialisták, feministák és antirasszista aktivisták között lezajlott – gyakran meglehetősen heves – vitákból az a konszenzus kezd kibontakozni, hogy társadalmunkban számos különböző csoportot kell elnyomottnak tekinteni, és az elnyomás egyik formájának sem lehet oksági vagy morális elsőbbséget tulajdonítani (lásd Gottlieb, 1987). Ugyanez a vita vezetett annak az elismeréséhez is, hogy a csoportkülönbségek az egyéni életeket számtalan módon metszik, ennek következtében különböző módon tartalmazhatnak kiváltságot és elnyomást ugyanazon személy részére. Csak az elnyomás koncepciójának sokszínű kifejtése képes megragadni ezeket a felismeréseket.
13
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Ennek megfelelően, az alábbiakban az elnyomás öt arcának elemzését adom, mint a kategóriák és megkülönböztetések egy hasznos rendszerét, amely átfogó abban az értelemben, hogy lefedi az összes csoportot, amelyek elnyomásáról az új baloldali mozgalmak beszélnek, valamint magába foglalja elnyomásuk minden formáját. Az elnyomás öt arcát ezen csoportok helyzetének elemzésén keresztül vázolom fel. Mivel a csoportok elnyomása különböző tényezőkből vagy tényezők bizonyos kombinációjából áll össze, az elnyomás redukálhatatlan: nem hiszem, hogy lehetséges neki definíciót adni. Az ebben a fejezetben megfogalmazott öt kategória azonban alkalmas arra, hogy leírja bármely csoport elnyomását, és hogy más csoportok elnyomásával való hasonlóságait és különbségeit megragadja. Fel kell azonban először tennünk a kérdést, mit értünk egy csoporton. A társadalmi csoport fogalma Az elnyomás strukturális jelenségekre utal, amelyek immobilizálnak vagy leértékelnek egy csoportot. De mi az, hogy csoport? A mindennapi beszéd olyan társadalmi csoportok alapján tesz különbséget az emberek között, mint nők és férfiak, korosztály szerinti csoportok, faji és etnikai csoportok, vallási csoportok, stb. Ezen társadalmi csoportok nem egyszerűen az emberek csoportjai, mivel sokkal alapvetőbb módon kapcsolódnak az emberek identitásához, mint csupán az odatartozás. A kollektivitás meghatározott fajtái, amelyeknek fontos következményei vannak az emberek saját magukról és másokról kialakított képét illetően. Ennek ellenére sem a társadalomelmélet, sem a filozófia nem rendelkezik a társadalmi csoport tiszta és kifejlett koncepciójával (lásd Turner et al., 1987). A társadalmi csoport az emberek olyan kollektívája, amely legalább egy másik csoporttól különbözik kulturális formáiban, gyakorlataiban vagy életvitelében. Egy csoport tagjai vonzódnak egymáshoz hasonló tapasztalataik, vagy életmódjuk miatt, és ez arra készteti őket, hogy inkább egymással vagy legalábbis egymással másként alakítsanak ki kapcsolatokat, mint azokkal, akiket a csoporthoz nem tartozóként azonosítanak. A csoport társadalmi viszonyok kifejeződése; egy csoport csak legalább egy másik csoporttal vett viszonyában létezik. A csoportazonosítás tehát olyan azonos társadalomhoz tartozó társadalmi kollektívák találkozásakor és interakciójakor jelentkezik, amelyek különbséget tapasztalnak életmódjuk és kapcsolódási formáik között. Egy amerikai indián csoport tagjai például magukra mint „az emberekre” gondoltak, mindaddig, míg kizárólag csak maguk között teremtettek kapcsolatokat. A találkozás más amerikai indiánokkal létrehozta a különbözőség tudatát; a kívülállókat csoportként nevezték meg, s az első csoport magát is csoportként kezdte látni. Társadalmi csoportok azonban nemcsak a különböző társadalmak találkozásából születnek. A társadalmi folyamatok is elkülönítenek csoportokat egy adott társadalmon belül. A munka nemi alapon történő megosztása például létrehozta a nők és férfiak társadalmi csoportját minden ismert társadalomban. Az egyes nemek tagjai, annak alapján, amit tesznek vagy tapasztalnak, rendelkeznek bizonyos affinitással csoportjuk más tagjai iránt, és még akkor is megkülönböztetik magukat a másik nemtől, ha mindkét nem tagjai úgy gondolják, sok minden közös bennük a másik nem tagjaival, ugyanahhoz a társadalomhoz tartoznak. A politikai filozófiában jellegzetesen nincs helye a társadalmi csoport koncepciójának. Amikor filozófusok vagy politikai gondolkodók tárgyalnak csoportokról, hajlamosak őket vagy az összesített [aggregate] modell, vagy a társasági [associate] modell alapján felfogni; mindkettő módszertani individualista elképzelés. Ebből kifolyólag ahhoz, hogy eljussunk a társadalmi csoport számunkra megfelelő fogalmához, hasznos lehet a társadalmi csoportot összevetni az összesített és a társasági modellel. Összesítésen az emberek egy adott tulajdonság alapján történő besorolását értjük. Az embereket számtalan tulajdonság alapján lehet összesíteni – legyen az a szemük színe,
14
Bevezetés autójuk típusa vagy az utca, ahol laknak. Néhányan a társadalmunkban érzelmi és társadalmi jellegzetességgel bíró csoportokat összesítésekként fogják fel, azaz mint az emberek bizonyos tulajdonságok alapján, mint a bőrszín, nemi szervek, életkor, történő esetleges felosztását. George Sher például a társadalmi csoportokat, mint összesítéseket kezeli, és ezen besorolások esetlegességet indokként használja, arra, hogy ne szánjon különleges figyelmet a csoportokra. „Valójában annyi csoport van, ahány kombinációja létezik az embereknek; és amennyiben követeléseket támasztunk a faji, szexuális és egyéb erősen szembetűnő csoportok egyenlő bánásmódban való részesítésére, míg a többi csoporttal szemben ezt nem tesszük meg, az eredmény merő favorizálás lesz” (Sher, 1987a, 256. oldal). Az „erősen szembetűnő” társadalmi csoportok, mint például a feketék és a nők azonban különböznek az összesítésektől vagy az „emberek egyszerű kombinációtól” (lásd French 1975; Friedman és May, 1985; May, 1987, 1. fejezet). A társadalmi csoportot ugyanis alapvetően nem a közös tulajdonságok, hanem egyfajta identitás-tudat határoz meg. Ami a fekete amerikaiakat mint társadalmi csoportot meghatározza, az alapvetően nem a bőrszínük; egyes világos bőrű emberek feketeként határozzák meg magukat. Bár időnként objektív tulajdonságok szükségszerű feltételei önmagunk vagy mások adott társadalmi csoportba sorolásához, egy bizonyos társadalmi státusszal való azonosulás – ezen társadalmi státusznak a termékeként előálló közös narratíva és az ön-azonosulás – határozza meg a csoportot csoportként. A társadalmi csoportok nem az egyénektől függetlenül létező entitások, de nem is csupán egyéneknek az identitásukra nézve külsődleges vagy véletlenszerű tulajdonságaik alapján történik esetleges csoportosításuk. A társadalmi csoportok létezésének elismerése nem kötelez a kollektívák tárgyiasításához, ahogy azt egyesek állítanák. Az emberek identitását részben a csoport által hordozott jelentéstartalmak alkotják, azaz a csoport tagjai által magukénak vallott kulturális formák, társadalmi helyzetek és történelem, mivel ezeket a jelentéstartalmakat vagy rájuk erőltették, vagy ők maguk hozták létre, esetleg mindkettő (vesd össze Fiss, 1976). A csoportok nem szubsztanciák, hanem társadalmi kapcsolatok bizonyos formái (vesd össze May, 1987, 22-23. oldal). A moralisták és politikai filozófusok a társadalmi csoportok kérdését hajlamosak összesítések helyett társaságokként elképzelni, ugyanúgy megkerülve ezzel a kérdés lényegét. (pl. French, 1975; May, 1987, 1. fejezet). Társaság alatt egy formálisan szervezett intézményt értenek, mint például egy klub, vállalat, politikai párt, egyház, egyetem vagy egyesület. A csoportok összesített modelljével szemben a társasági modell felismeri, hogy a csoportokat sajátos gyakorlatok és kapcsolati formák határozzák meg. Ennek ellenére egy tekintetben ugyanolyan problémás, mint az összesített modellel. Ez utóbbi az egyént a csoportnál előbbre valóként fogja fel, mivel a társadalmi csoportot csupán az egyénekhez tartozó tulajdonságok halmazára egyszerűsíti le. A társasági modell implicit módon szintén ontológiailag előbbre valónak fogja fel az egyént a közösséghez képest, hiszen az egyének hozzák létre közösségeiket, a közösségek egyénekből állnak. A társadalmi viszonyok szerződéses modellje megfelelő a társaságok megértésére, de a csoportokéra nem. Az egyének társaságokat alapítanak, érett személyek jönnek össze, szabályokat, pozíciókat és hivatalokat hoznak létre. Az egyének viszonya a társaságokhoz általában önkéntes, de még ha nem is, a személy akkor is általában belépett a társaságba. Az egyén elsődlegesebb a társaságnál abban az értelemben is, hogy a személy identitását és öntudatát általában a társasági tagság előttről származónak, attól relatíve függetlennek tekintik. A csoportok ezzel szemben meghatározzák az egyéneket. Egy személy egyedi történeti tudatát, vonzódásait és elkülönüléseit, még érvelésének, értékelésének és érzelemkifejezésének módját is részben a csoport-hovatartozásai határozzák meg. Ez nem azt
15
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban jelenti, hogy az embereknek, nincs egyéni stílusuk, vagy hogy nem tudnak felül emelkedni, vagy elutasítani egy csoportidentitást. Azt sem gondolhatjuk, hogy az egyéneknek nem léteznek ezen csoportidentitásoktól független jellemzőik. Ahogy arra az előzőekben rámutattam, az igazságosság több kortárs elméletének hátterében lévő társadalmi ontológia módszertani individualista vagy atomista. Azt feltételezi, hogy az egyén ontológiailag előbbre való a társadalomnál. Ez az individualista társadalmi ontológia általában együtt jár az énnek mint függetlennek a normatív elképzelésével. A hiteles én független, egységes, szabad, és önmaga által meghatározott, nem függ a történelemtől és a közösségektől, élettervét teljes mértékben maga választja meg. A poszt-strukturalista filozófia egyik fő eredménye az volt, hogy leleplezte az egységes, önmagát teremtő szubjektumnak ezt a metafizikáját – amely az alanyt mint egy önálló eredetet, mint egy alapvető szubsztanciát állítja be, amihez csak esetlegesen kapcsolódhatnak a nem, nemzetiség, családi szerep, intellektuális álláspont, stb. jellemzői. A szubjektum ilyen formában történő elképzelése feltételezi a tudatnak a nyelven és a szubjektum környezetét képező társadalmi interakciókon kívüliként, azt megelőzőként történő felfogását. A filozófia több aktuális áramlata kérdőjelezi meg ezt a mélyen gyökeredző karteziánus előfeltevést. A lacani pszichoanalízis és az általa befolyásolt társadalmi és filozófiai elmélet például az ént a nyelvi pozicionálás eredményeként fogja fel, amely mindig a más emberekkel vett konkrét kapcsolatok és azok kevert identitásainak kontextusához kötődik (Coward és Ellis, 1977). Az én a társadalmi folyamatok terméke és nem azok eredete. Egészen más nézőpontból ugyan, de Habermas is jelzi, hogy a kommunikatív cselekvés elméletének is meg kell kérdőjeleznie a „tudatosság filozófiáját”, amely a társadalmi viszonyok ontológiai eredeteként jelöli meg a tudatos egokat. A kommunikatív cselekvés elmélete az egyéni identitást nem eredetként, hanem a nyelvi és gyakorlati interakciók termékeként képzeli el (Habermas, 1987, 3-40 oldalak). Ahogy Stephen Epstein írja, az identitás „az individualitás egy szocializált érzése, az egyénnek a társadalmi kategóriákhoz való viszonyával kapcsolatos önképek – amik magukba foglalnak az énről feltételezetten mások áltál alkotott nézeteket is – belső rendezettsége. Az identitás a társas viszonyok, a meghatározó másokkal való találkozás és ezen találkozások feldolgozása, illetve a közösségekbe történő integráció, során áll elő” (Epstein, 1987, 29. oldal). A csoportkategorizáció és a normák az egyéni identitás fontos összetevői (lásd Turner et al., 1987). Egy személy csatlakozik egy társasághoz, és még, ha a benne való tagság alapvető hatással is van az ember életére, akkor sem fogja a saját identitását úgy meghatározni ezzel a tagsággal, mint ahogy azt mondjuk navaho indiánságának vállalásával teszi. A csoporthovatartozás azonban rendelkezik a Martin Heidegger (1962) által „belevetettség”-nek nevezett jellemzővel: az ember tagként találja magát egy csoportban, amit az ember úgy tapasztal meg, mint ami már mindig is létezett. Identitásunk nagyrészt mások ítéletei alapján határozódik meg, s ez adott tulajdonságokkal, sztereotípiákkal, normákkal ruházott csoportokkal történő azonosításon keresztül működik. A csoport-hovatartozás belevetettségéből nem következik, hogy az ember nem hagyhat el egy csoportot, vagy hogy nem csatlakozhat újakhoz. Sok nő lesz leszbikus az után, hogy először a heteroszexualitással azonosul. Bárki, aki elég ideig él, öreg lesz. Ezek az esetek pontosan azért példázzák a belevetettséget, mert a csoport-hovatartozásban bekövetkezett ilyen változásokat az emberek mint saját identitásuk megváltozását tapasztalják meg. Az sem következik a csoport affinitás belevetettségéből, hogy az ember nem határozhatja meg a csoportidentitás jelentését saját maga számára: azok, akik azonosulnak egy csoporttal, újradefiniálhatják a csoportidentitás jelentését és normáit. A későbbiekben azt fogom megmutatni, hogy az elnyomott csoportok hogyan próbáltak meg
16
Bevezetés pontosan ilyen újradefiniáláson keresztül szembeszállni elnyomásukkal. A lényeg most csupán annyi, hogy az ember először adottként talál egy csoportidentitást, és aztán veszi azt fel egy meghatározott módon. Csoportok létrejönnek ugyan, de soha nem alapítják őket. A csoportok, ahogy mondtam, csak más csoportokkal vett viszonyukban léteznek. Egy csoportot azonosíthatnak kívülállók anélkül, hogy az így azonosítottaknak bármiféle különleges tudata lenne önmagukról, mint csoportról. Időnként egy csoport csak azért jön létre, mert egy csoport kizárja és megbélyegzi emberek egy kategóriáját, és az így megbélyegezettek csak lassan kezdik magukat, mint csoporttagokat azonosítani, a közös elnyomásuk alapján. Vichy Franciaországban például a zsidók, akik annyira asszimilálódtak, hogy nem rendelkeztek semmilyen különlegesen zsidó identitással, zsidóként lettek megbélyegezve, és egy adott társadalmi státusszal ellátva a többiek által. Ezek az emberek „felfedezték” magukat, mint zsidókat, és ezután alakítottak ki egy csoportidentitást és egymás iránti vonzódást (lásd Sartre, 1948). Egy személy csoportidentitásai lehetnek életének csupán hátterei vagy horizontjai, csak bizonyos interaktív kontextusokban kerülnek előtérbe. A csoportok összesített modelljének talaján állva az emberek azt gondolhatják, hogy a társadalmi csoportok provokáló fikciók, amik esetleges tulajdonságokat esszencializálnak. Ebből a nézőpontból nézve az előítélet, sztereotipizálás, diszkrimináció és kizárás problémái azért léteznek, mert egyes emberek tévesen azt hiszik, hogy csoportazonosulás alapján van különbség a tagok képességei, temperamentuma és erényei között. Az egyéneknek és egymáshoz való viszonyuknak ez a fajta individualista felfogása hajlamos az elnyomást a csoportazonosítással azonosítani. Az elnyomás ezen nézőpont szerint a csoportokba osztás velejárója. Mivel mások csoportként azonosítják őket, ki vannak zárva és megvetettek. Az elnyomás megszüntetése így a csoportok megszüntetését igényli. Az emberekkel egyénekként kell bánni és nem mint csoportok tagjaiként, és meg kell engedni nekik, hogy szabadon alakíthassák életüket sztereotípiák és csoportnormák nélkül. Ez a könyv nem ezen az állásponton van. Bár egyetértek azzal, hogy az egyéneknek lehetővé kellene tenni, hogy életterveiket a maguk módján valósítsák meg, butaság tagadni a csoportok valóságosságát. A helyi kötődések és előírt identitások csökkenésének modern mítosza ellenére a csoportkülönbségek a modern társadalomban is jellemzőek maradtak. Ahogy a piacok és a társadalmi adminisztráció világ méretekben egyre sűrűbbé szövi a társadalmi interdependencia hálóját, és ahogy egyre több ember találkozik idegenként egymással a városokban és vidéken, az emberek megtartják és megújítják etnikai, helyi, korosztályi, nemi és foglalkozási csoport szerinti azonosulásaikat, újakat alakítanak ki a találkozások során (vesd össze Ross, 1980, 19. oldal; Rotschild, 1981, 130. oldal). Még ha elnyomott csoporthoz tartoznak is, az emberek csoportidentitásai gyakran fontosak számukra. Úgy hiszem, hogy a csoportkülönbségek elkerülhetetlen és kívánatos vonásai a modern társadalmi folyamatoknak. A társadalmi igazságosság nem a különbség felszámolását igényli, hanem olyan intézményeket, amelyek elnyomás nélkül teszik lehetővé a csoportkülönbségek újratermelését és tiszteletét. Bár némely csoport az elnyomásból kifolyólag alakult ki, valamint sok csoportközi interakciót a kiváltságok és elnyomások kapcsolatai strukturálnak, a csoportkülönbségek önmagukban nem elnyomó természetűek. Nincs minden csoport elnyomva. Az Egyesült Államokban a római katolikusok társadalmi csoportot alkotnak, különálló szokásokkal és egymás iránti vonzódással, mégsem tekinthetők elnyomott csoportnak. Egy csoport elnyomása a későbbiekben kifejtésre került társadalmi gyakorlatoknak való kitettségükben áll. Az a nézet, hogy a csoportok fikciók, valóban fontos antideterminista, antiesszencialista gondolatot hordoz. Az elnyomás gyakran a csoportkülönbségek
17
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban megváltoztathatatlan, esszencialista természetű felfogása révén megy végbe, amely meghatározza, hogy a csoporttagok mit érdemelnek vagy mire képesek, és amely a csoportok közti minden hasonlóságot vagy közös tulajdonságot figyelmen kívül hagyva, hermetikusan elzárja őket egymástól. Ahhoz, hogy megerősítsük az elnyomás nélküli társadalmi csoportkülönbségek lehetőségét, sokkal viszonylagosabb és változékonyabb formában kell felfognunk a csoportokat. Bár a vonzódások és megkülönböztetések társadalmi folyamatai csoportokat eredményeznek, nem ruházzák fel ezen csoportokat alapvető lényegiséggel. Egy csoport tagjainak nincs közös természete. A csoportok, mivel folyamatok eredményei, változékonyak, létrejönnek és el is tűnnek. Homoszexuális gyakorlatok például sok társadalomban és történelmi periódusban léteztek. A csoportként azonosított – és egyben azonosuló – meleg férfiak és leszbikusok azonban csak a huszadik században tűntek fel (lásd Ferguson, 1989, 9. fejezet; Altman, 1981). A társadalmi viszonyokból és folyamatokból létrejövő csoportkülönbségek gyakran ellentmondanak egymásnak. Különösen a nagy, komplex és erősen differenciált társadalmakban a társadalmi csoportok nem lehetnek homogének, belső differenciáltságukban tükrözik a szélesebb társadalom többi csoportját. A mai amerikai társadalomban a feketék nem egy egyszerű, közös életet élő, egységes csoport. Mint más faji és etnikai csoportok, ők is differenciáltak korosztály, nem, osztály, szexualitás, régió és nemzetiség szerint, ezek bármelyike meghatározó csoportidentitássá válhat egy adott kontextusban. A csoportkülönbségeknek ez a fajta többszörös, egymást metsző, változékony és változó felfogása feltételezi az autonóm, egységes én egy másik kritikáját is. A miénkhez hasonló komplex, erősen differenciált társadalmakban az ember többszörös csoportazonosulással rendelkezik. Az sem kizárt, hogy kultúrája, kilátásai és csoporttagságaiból adódó kiváltságos és elnyomásos viszonyai nincsenek összhangban egymással. Ebből kifolyólag a részben csoportaffinitásaik és kapcsolataik által meghatározott egyes egyéneket lehetetlen egységesíteni, ők maguk heterogének és nem szükségszerűen koherensek. Az elnyomás arcai Kizsákmányolás Marx kizsákmányolás elméletének elsődleges célja, hogy megmagyarázza, hogyan létezhet osztálystruktúra a törvények és normák által megerősített osztálykülönbségek nélkül. A prekapitalista társadalmakban az uralom nyílt és közvetlen politikai eszközökön keresztül valósult meg. Mind a rabszolgatartó társadalomban, mind a feudális társadalomban a mások munkatermékének elsajátításához fűződő jog részben meghatározza az osztálykiváltságokat. Ezek a társadalmak a természetes alacsonyabb- és felsőbb rendűség ideológiájával legitimálják az osztálykülönbségeket. A kapitalista társadalom ezzel szemben eltörli a hagyományos, jogilag megerősített osztálykülönbségeket, és az emberek törvényes szabadságába vetett hitet hirdeti. A munkások szabadon lépnek szerződéses viszonyba a munkaadókkal, cserébe fizetést kapnak; a törvény vagy szokás semmilyen formális mechanizmusa nem kényszeríti őket arra, hogy annak a munkaadónak vagy bármilyen munkaadónak dolgozzanak. Így áll elő a kapitalizmus rejtélye: ha mindenki formálisan szabad, hogyan lehetséges az osztályuralom? Miért maradnak fenn osztálykülönbségek a gazdagok (a termelőeszközök birtokosai) és a nekik dolgozó emberek tömegei között? A kizsákmányolás elmélete megválaszolja ezt a kérdést. A profit, a tőkés hatalom és gazdagság alapja rejtély marad, ha azt feltételezzük, hogy a piacon a javak az értékük szerint kerülnek cserére. A munkaérték elmélet eloszlatja
18
Bevezetés ezt a rejtélyt. Minden jószág értéke az előállításához szükséges munkaidő függvénye. A munkaerő az egyetlen jószág, amely elfogyasztása során új értéket hoz létre. A profit az elvégzett munka értéke és a kapitalista által megvásárolt munkavégző képesség értéke közti különbségből adódik. A profit csak azért lehetséges, mert a tőke tulajdonosa elsajátítja az termelés során előállított értéktöbblet. Az elmúlt években marxista tudósok jelentős nyilvános vitát folytattak a kizsákmányolás jelen leírását lehetővé tevő munkaérték elmélet alkalmazhatóságáról (lásd Wolff, 1984, 4. fejezet). John Roemer (1982) például a kizsákmányolás olyan elméletét dolgozta ki, amely – állítása szerint – megőrzi Marx elméletének elméleti és gyakorlati céljait, de mindezt anélkül, hogy különbséget tételezne az értékek és az árak között, s korlátozná az absztrakt munka fogalma. Nem célom, hogy technikai-gazdasági vitákba bonyolódjam, csupán a kizsákmányolás koncepciójának helyét szeretném jelezni az elnyomás általam szorgalmazott felfogásában. Marx kizsákmányolási elméletéből hiányzik az explicit normatív jelentés, bár a munkások kizsákmányolására vonatkozó kijelentés mind normatív, mind deskriptív tartalommal is bír (Buchanan, 1982, 3. fejezet). C. B. Macpherson (1973, 3. fejezet) sokkal egyértelműbben normatív formában rekonstruálja a kizsákmányolás ezen elméletét. A kapitalista társadalom igazságtalansága abban áll, hogy egyes emberek a képességeiket más emberek irányítása alatt, azok céljainak megfelelően és azok javára gyakorolják. A termelőeszközök magántulajdonán valamint a munka és javak megvásárlásának képességét elosztó piacon keresztül a kapitalizmus szisztematikusan ruházza át egyes emberek hatalmát másokra, ezáltal fokozva az utóbbiak hatalmát. A hatalom átruházásának ezen folyamatai során, Macpherson szerint, a tőkés osztály megszerzi és fenntartja azt a képességét, hogy előnyöket nyerjen ki a munkásokból. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a munkások hatalma a tőkésekre száll, hanem arról is, hogy a munkások hatalma az átruházás mértékénél jobban csökken, hiszen a munkások anyagi megfosztottságot és az irányítás elvesztését egyszerre szenvedik el, önbecsülés fontos elemétől fosztják meg őket. Az igazságosság tehát szükségessé teszi az ezen átruházási folyamatot lehetővé tevő és megerősítő intézményi formák megszüntetését. Olyan intézményi formákkal kell helyettesíteni őket, amelyek mindenki számára lehetővé teszik, hogy képességeiket olyan formában fejlesszék és használják, ami nemhogy korlátozza, hanem éppen hogy segíti mások hasonló fejlődését. A kizsákmányolás koncepciójában kifejeződő központi meglátás tehát az, hogy az elnyomás egy társadalmi csoport munkájának egy másik csoport javára történő átruházásának állandó folyamata által történik. Az osztálykülönbségek igazságtalansága nem csak abban az elosztási tényben áll, hogy egyes embereknek nagy vagyonuk van, míg a legtöbb embernek kicsi (vesd össze Buchanan, 1982, 44-49 oldalak; Holmstrom, 1977). A kizsákmányolás egy társadalmi csoportok közötti strukturális viszonyt testesít meg. A mi számít munkának?, ki csinál?, mit?, kinek?, hogyan jutalmazzák a munkát? kérdésekre adandó válaszokat irányító társadalmi szabályok, valamint a munkatermék elsajátításának társadalmi folyamata hatalmi és egyenlőtlenségi viszonyok megtestesülésének irányába hat. Ezeket a viszonyokat szisztematikusan termelik és újratermelik, a nincstelenek energiáját folyamatosan felhasználják, hogy a tehetősebbek hatalmát, státusát és vagyonát fenntartsák és fokozzák. Sok író érvelt meggyőzően amellett, hogy a kizsákmányolás marxi koncepciója túl szűk, és nem foglalja magában az uralom és elnyomás minden formáját (Giddens, 1981, 242. oldal; Brittan és Maynard, 1984, 93. oldal; Murphy 1985; Bowles és Gintis, 1986, 20-24 oldalak). A marxista osztályelmélet például képtelen megmagyarázni a nemi és faji elnyomás fontos jelenségeit. Azt jelenti-e ez, hogy a nemi és faji elnyomás nem kizsákmányoló jellegű, és hogy teljesen különálló kategóriákat kéne fenntartanunk ezeknek az elnyomásoknak? Vagy kiszélesíthetjük-e a kizsákmányolás fogalmát úgy, hogy abba olyan más módok is
19
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban beletartozzanak, amelyek során az egyik csoport munka és energia kibocsátása egy másiknak válik a javára, újratermelve ezáltal a köztük fennálló uralmi viszonyt? A feministáknak nem okozott komoly nehézséget, hogy kimutassák, a nők elnyomása részben a hatalom férfiakra történő szisztematikus és viszonzatlan átruházásából adódik. A nők elnyomása nem csupán a státusz-, hatalom- és vagyonbeli egyenlőtlenségekből áll, ami a kiváltságos tevékenységekből való kirekesztettségük eredménye. A férfiak szabadsága, hatalma, státusza és önmegvalósítása pontosan azért lehetséges, mert a nők dolgoznak nekik. A nemi kizsákmányolásról két szempontból beszélhetünk: egyrészt az anyagi munka eredményének, másrészt a szexuális és érzelmi „szolgáltatások” átruházásának kapcsán. Christine Delphy (1984) például a házasságot, mint osztályviszonyt írja le, amelyben férfiak összehasonlítható viszontszolgáltatás nélkül húznak hasznot a nők munkájából. Egyértelművé teszi, hogy a kizsákmányolás nem egyszerűen a házimunkákat foglalja magában, hiszen ez különböző feladatokat jelenthet, hanem abból a tényből adódik, hogy olyan valaki számára végzik a feladatokat, akitől függő helyzetben vannak. Így például a világon a legtöbb mezőgazdasági termelési rendszerben a férfiak viszik a piacra a javakat, amiket a nők termeltek; ráadásul általában kizárólag a férfiak státuszát és vagyonát gyarapítja az elvégzett munka. Ann Ferguson (1979, 1984, 1989, 4. fejezet) a nők energiáinak férfiakra történő átruházásának egy másik formáját azonosítja. A nők a gyermekeket és a férfiakat érzelmi gondoskodással, valamint a férfiakat szexuális kielégüléssel látják el, viszonzásul azonban viszonylag keveset kapnak ebből a férfiaktól (vesd össze Brittan és Maynard, 142-48 oldalak). A nők nemi szocializációja általában a férfiaknál figyelmesebbé tesz minket az interaktív dinamikák iránt, tapasztaltabbá az emberek érzései iránti empátia és támogatás nyújtásában, valamint az interaktív feszültségek elsimításában. Mind a férfiak, mind a nők a nőkben látják személyes életük letéteményeseit, a nők azonban gyakran panaszkodnak, hogy nem kapják meg ugyanezt, amikor a férfiakhoz fordulnak érzelmi támogatásért (Easton, 1978). A heteroszexualitás normái ráadásul a férfiak gyönyöre köré épülnek, ebből kifolyólag sok nő alig kap kielégülést a férfiakkal folytatott szexuális tevékenységekből (Gottlieb, 1984). A nemi kizsákmányolás legtöbb feminista elmélete a patriarchális család intézményi struktúrájára koncentrált. Mostanában azonban a feministák elkezdték felfedezni a nemi kizsákmányolás modern munkahelyen és államon keresztül megtestesülő viszonyait. Carol Brown amellett érvel, hogy mivel a férfiak kivonták magukat a gyermekek iránti felelősség alól, sok nőnek az államtól vált függővé a megélhetése, mivel ők továbbra is majdnem teljes felelősséget vállalnak a gyermeknevelésben (Brown, 1981; vesd össze Boris és Bardaglio, 1983; A. Ferguson, 1984). Ez a női házimunka kizsákmányolásának új, állami intézmények által közvetített, rendszerét hozza létre, melyet ő közpatriarchátusnak nevez. A huszadik századi kapitalista gazdaságokban a női munkaerőt egyre nagyobb mértékben foglalkoztató munkahelyek, a nemi kizsákmányolás másik fontos területét adják. David Alexander (1987) amellett érvel, hogy a nőies munkák tipikusan nemi alapú feladatokat tartalmaznak, szexuális szolgáltatások nyújtását, ápolást, mások testének gondozását vagy munkahelyi feszültségek elsimítását. Így a nők energiája mások – általában férfiak – státuszát növelő, másokat kielégítő vagy megnyugtató munkákban kerül felhasználásra; a pincérnők, egyházi dolgozók, nővérek és más gondozók ilyen nemi alapú munkái gyakran észrevétlenek és alulkompenzáltak maradnak. Összefoglalásképpen, a nők marxista értelemben annyiban kizsákmányoltak, amennyiben bérmunkásnak számítanak. Egyesek amellett érveltek, hogy a női házimunka is egyfajta osztály-kizsákmányolást jelent, hiszen az így elvégzett munkát a család összbére fedezi. A nők azonban csoportként a nemi kizsákmányolás speciális formáinak vannak
20
Bevezetés kitéve, amelyek során energiájuk és hatalmuk, gyakran észrevétlenül és elismerés nélkül, a férfiak javára használódik el, akik így fontosabb és kreatívabb munkát végezhetnek, növelhetik státuszukat vagy környezetük minőségét, és élvezhetik a nők által biztosított szexuális vagy érzelmi szolgáltatásokat. A faj az osztályhoz és a nemhez hasonló alapvető struktúrája az elnyomásnak. Mik a kizsákmányolás faj-specifikus formái? Kétség sem fér hozzá, hogy az Egyesült Államokban a fajinak beállított csoportok, különösen a feketék és a latinok* ki vannak téve a szegmentált munkaerőpiacból fakadó fokozott tőkés kizsákmányolásnak, ami hajlamos a képzett, magas fizetésű, szakszervezeti munkákat a fehéreknek fenntartani. Erőteljes vita övezi azt a kérdést, ez a „szuperkizsákmányolás” a teljes fehér népességnek, vagy csak a tőkés osztálynak kedvez (lásd Reich, 1981). Én itt nem szándékozom belépni ebbe a vitába. Függetlenül attól, hogy valaki hogyan foglal állást a fajinak beállított csoportok tőkés kizsákmányolásáról szóló fentebb felvázolt vitában, a fő kérdés az marad, vajon lehetséges-e a nemi kizsákmányolással analóg fajilag specifikus kizsákmányolást azonosítani. Úgy gondolom, az alantas munka kategóriája lehetővé tenné ezt a felfogást. Eredete alapján az alantas [menial] szó a szolgálók munkáját jelöli. Ahol rasszizmus van, ott létezik az a feltevés, hogy az elnyomott faji csoportok tagjai a kiváltságos csoport tagjainak, vagy azok közül néhánynak, a szolgálói vagy legalább is annak kéne lenniük. A legtöbb fehér rasszista társadalomban ez azt jelenti, hogy sok fehér embernek van sötét- vagy sárgabőrű szolgálója. Az Egyesült Államokban a mai napig jelentős a házi kisegítő személyzet faji strukturáltsága. Az Egyesült Államokban mára azonban a legtöbb szolgáltatás nyilvánossá vált: bárkinek lehetnek szolgálói, aki egy jó hotelbe vagy jó étterembe megy. A szolgálók gyakran vesznek részt az üzleti vezetők, állami tisztségviselők és más magas beosztású diplomások mindennapi – és éjszakai – elfoglaltságaiban. Társadalmunkban továbbra is erős az a kulturális előírás, hogy a szolgálói munkákat – boy, portás, szobalány, kalauz, stb. – fekete vagy latino munkásokkal töltsék fel. Az alantas munka azonban általában nem csak a kiszolgálásra utal, hanem minden szolgai, képzetlen, alacsonyan fizetett, függetlenséget nélkülöző munkára is, amelyben valaki emberek utasítgatásainak van kitéve. Az alantas munka általában kisegítő munka, mások munkavégzéséhez szükséges, ahol ezek a mások kapnak elsődleges elismerést a munka elvégzéséért. A segédmunkásokat egy építkezésen például a hegesztők, villanyszerelők, asztalosok és más képzett munkások ugráltatják, az elvégzett munkáért járó elismerést azonban csak az utóbbiak kapják meg. Az Egyesült Államokban a faji diszkrimináció valaha a feketéknek, chikanoknak, amerikai indiánoknak és kínaiaknak tartotta fenn az alantas munkákat, amik a mai napig általában a fekete és latino munkásokhoz kötődnek (Symanski, 1985). Az alantas munka ezen kategóriáját mint a fajspecifikus kizsákmányolás egy formáját, ideiglenes, felderítésre váró kategóriának szánom. A kizsákmányolás igazságtalanságát leggyakrabban egy elosztási modell keretei közt értelmezik. Például Bruce Ackerman, bár nem ad egyértelmű definíciót, úgy tűnik „kizsákmányolás” alatt a vagyon, a bevétel és más erőforrások csoport alapú és strukturálisan fennmaradó súlyosan egyenlőtlen elosztását érti (Ackerman, 1980, 8. fejezet). John Roemer definíciója a kizsákmányolásra szűkebb és sokkal szigorúbb: „Egy cselekvő akkor van kizsákmányolva, ha a társadalom nettó termelésének egy megvalósítható elosztásában, az általa kapható bármelyik jószágkosárban megtestesülő munka mennyisége, kevesebb, mint az általa kibocsátott munka” (Roemer, 1982, 122. oldal). Ez a definíció is az intézményi viszonyok és folyamatok helyett az elosztási végeredményre fordítja a figyelmet.
*
Latino: dél-amerikai származású amerikaiak legtágabb megjelölése (a ford.)
21
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Jeffrey Reiman amellett érvel, hogy a kizsákmányolás ilyen elosztásra összpontosító felfogása az osztályfolyamatok igazságtalanságait az osztályok által birtokolt termelőerők egyenlőtlenségeinek függvényévé redukálja. Ez a felfogás, Reiman szerint, nem ragadja meg a tőkések és munkások közti erőviszonyt, azt a tényt, hogy a szóban forgó egyenlőtlen csere a munkásoknak kevés lehetőséget biztosító kényszerítő struktúrákon belül zajlik. (Reiman, 1987; vesd össze Buchanan, 1982, 44-49 oldalak; Holmstrom, 1977). A kizsákmányolás igazságtalansága az energiák egyik csoporttól a másik felé történő átruházását, és az egyenlőtlen elosztást létrehozó társadalmi folyamatokban és a felhalmozást keveseknek lehetővé, míg másokat ebben súlyosan korlátozó társadalmi intézményekben ragadható meg. A kizsákmányolás igazságtalanságait nem lehet a javak újraelosztásával megszüntetni, mert ameddig az intézményesített gyakorlatok és a strukturális viszonyok változatlanok maradnak, addig az átruházás folyamata újra fogja termelni az előnyök egyenlőtlen elosztását. Kizsákmányolás helyett az igazságosság megteremtéséhez a döntéshozatali intézmények és gyakorlatok újjászervezése, a munkamegosztás módosítása, és az intézményi, strukturális és kulturális változások hasonló lépései szükségesek. Marginalizáció Az Egyesült Államokban a faji elnyomás egyre inkább a marginalizáció sem mint a kizsákmányolás formájában jelenik meg. A marginalizált emberek azok, akiket a munkapiac nem tud, vagy nem akar alkalmazni. Nemcsak a harmadik világban, de a legtöbb nyugati kapitalista társadalomban is egyre nő az underclass rétegek tömege, többségük tartósan a társadalom peremére szorult, legtöbbjüket fajilag jelölik meg, feketék és indiánok LatinAmerikában, feketék, kelet-indiaiak, kelet-európaiak vagy észak-afrikaiak Európában. A marginalizáció azonban nemcsak a faj alapján megkülönböztetett csoportok végzete. Az Egyesült Államok lakosságának szégyenletesen nagy aránya marginalizált: idős emberek; növekvő számban olyan nem túl idős emberek, akik miután elbocsátották őket nem találnak új munkát; fiatalok, főként latino és fekete pályakezdő fiatalok; egyedülálló anyák gyerekeikkel; más kényszerű munkanélküliek; számos mentálisan és fizikailag korlátozott, amerikai indiánok, elsősorban, azok akik rezervátumokban élnek. A marginalizáció az elnyomás talán legveszélyesebb formája. Emberek egy teljes csoportja kirekesztődik a hasznos társadalmi életből, ezzel fokozott anyagi deprivációnak és akár a teljes megsemmisülésnek vannak kitéve. A marginalizáció okozta anyagi depriváció természetesen igazságtalan, különösen egy olyan társadalomban, ahol sokak jelentős anyagiakkal bírnak. Napjaink fejlett kapitalista társadalmaiban nagyjából elfogadják a marginalizáció okozta anyagi megfosztás igazságtalan voltát, lépéseket is tettek a megoldására jóléti juttatásokkal, szolgáltatásokkal. A jóléti állam folyamatossága azonban nem biztosított, és a legtöbb jóléti társadalomban, legfőképpen az Egyesült Államokban a jóléti juttatások nem képesek semlegesíteni a nagymértékű megfosztottságot és szenvedést. A redisztribúciós szociálpolitikával kezelhető anyagi megfosztottság nem fedi le teljes egészében a marginalizáció okozta sérelmeket. Fejlett kapitalista társadalmakban az elosztáson túl az igazságtalanság két további kategóriáját szokták említeni a marginalizációval kapcsolatban. Az első, hogy a jóléti ellátás maga egyenlőtlenséget teremt, megfosztva a jogaitól és szabadságától azokat, akik tőle függenek. A második, hogy bár az anyagi megfosztottságot valamelyest enyhíti a jóléti állam, a marginalizáció azért igazságtalan, mert meggátolja, hogy az elnyomottak társadalmilag definiált és elismert módon használják képességeiket. Mindkettő további magyarázatra szorul. A liberalizmus hagyományosan azt állítja, hogy minden racionális autonóm egyénnek joga van az egyenjogú állampolgársághoz. A korai polgári liberalizmus egyértelműen kizárta a polgárjogból azokat, akiknek a gondolkodása megkérdőjelezhető vagy kevésbé fejlett volt, továbbá a függő helyzetben lévőket (Pateman 1998 3. fejezet; Bowles és Gintis 1986 2.
22
Bevezetés fejezet). Tehát a szegényeket, nőket, bolondokat és gyengeelméjűeket kizárták az állampolgárok köréből, többségük a mai börtönhöz hasonló intézményekben lakott: szegényházakban, őrültekházában, iskolában. Ma a függő helyzetű emberek kirekesztése az egyenlő állampolgári jogokból alig rejtőzik a felszín alá. Mivel bürokratikus intézmények segítségétől és támogatásától függenek, az öregek, a szegények, a szellemileg vagy fizikailag korlátozottak ki vannak téve a jóléti bürokráciákkal kapcsolatos emberek és programok zsarnoki, lealacsonyító, felülről kezelő, bűntető eljárásainak. Nem önállónak lenni a mi társadalmunkban nem más, mint legitim módon alávetve lenni a sokszor önkényes és támadó hatóságok vagy más magán és állami hivatalnokok által erőltetett szabályoknak, melyek be nem tartása esetén hatalmat gyakorolhatnak életkörülményeik felett. A rászorultak szükségelteinek kielégítése közben, a jóléti intézmények, a különböző társadalomtudományi diszciplínák segítségével, maguk is új szükségleteket termelnek. Az orvosi és szociális ellátás hivatalnokai tudják, mi a jó a segítségre szorulóknak: a marginalizáltaknak és függőeknek nincs joguk saját érdekeiket megfogalmazni (Fraser, 1987a; K. Ferguson, 1984, fej. 4.). A függőség a társadalmunkban, sőt minden liberális társadalomban, magával hozza a magánélethez, a méltósághoz, és az egyéni választáshoz űződő alapvető jogok felfüggesztését. Bár ez a függőség igazságtalan helyzetet teremt a társadalomban, a függőségnek önmagában nem feltétlenül kell elnyomó jellegűnek lennie. Nem képzelhető el egy olyan társadalom, amelyben legalább időlegesen ne lennének másoktól függő emberek, például gyerekek, beteg emberek, szülésből felépülő nők, törékennyé vált idős emberek, depressziós emberek vagy érzelmileg kiszolgáltatottak. Mindegyikőjüknek megvan a morális joga arra, hogy létfenntartásért és támogatásért másokra támaszkodjanak. A feminista erkölcsi elmélet egyik fontos hozadék az volt, hogy megkérdőjelezte azt a széles körben osztott vélekedést, hogy az erkölcsi cselekvés (moral agency) és a teljes polgárjog feltétele, hogy az ember független és autonóm legyen. A feministák ezt a feltevést helytelenül individualista hozzáállásnak minősítették, és rámutattak, hogy az a versenyt, s az egyéni eredményeket előnyben részesítő férfi társadalmi tapasztalatokból ered. (lásd Giligan 1982; Friedman 1985). A női társadalmi tapasztalat viszont, amely a nők ház körüli, valamint fizetett elfoglaltságaiban gyökerezik, a függést alapvető emberi állapotnak ismeri el (cf. Hartsock 1983.10. fejezet). Az autonómiára épülő igazságos társadalomban az embereknek minden lehetőséget meg kell kapniuk, hogy függetlenek legyenek; ugyanakkor az igazságról alkotott feminista elképzelés megfelelő tisztelet és döntéshozatali részvétel garantálna a függőknek és a függetleneknek egyaránt (Held, 1987 b). A függetlenség hiányával nem kellene együtt járnia a döntéstől való megfosztottságnak és a tisztelet hiányának. A marginalizált emberek elnyomása nem lenne olyan súlyos, ha az individualista jogok kevésbé lennének meghatározóak. A marginalizáció elnyomó hatása attól még nem szűnik meg, hogy az embernek van mit ennie és van hol aludnia. Sok idős ember például nem küszködik megélhetési problémákkal, marginális helyzetükben mégis elnyomottak. Még ha a szabadságukat és méltóságukat tiszteletben tartó intézmények révén megfelelő anyagi jólétet biztosítanánk is a marginalizált csoportoknak, a marginális helyzet igazságtalansága a hasznavehetetlenség érzése, az unalom és az önbizalomhiány formájában tovább élne. Társadalmunk legtöbb elismert, termelő jellegű tevékenysége szervezett társadalmi együttműködés keretei között zajlik, így mindazokat a társadalmi folyamatokat és struktúrákat, melyek bizonyos embereket kizárnak az ilyen társadalmi együttműködésből, igazságtalanoknak kell tekintenünk. A marginalizáció mindenképpen az elosztási-igazságosság komoly kérdéseit foglalja magában, ugyanakkor együtt jár a különböző képességek elismerés és interakció keretei közt zajló felhasználásának kulturális, gyakorlati és intézményes feltételeitől való megfosztottsággal is.
23
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A marginalizáció ténye az igazságosság alapvető strukturális kérdéseit veti fel, elsősorban a társadalmi együttműködés termelő tevékenységeiben való részvétel és a fogyasztási javakhoz való hozzáférés közti kapcsolat helyénvalóságát illetően. Mivel a marginalizáció növekedése semmilyen enyhülést nem mutat, szociálpolitikusok egy csoportja a „társadalmi bér”, egy a bérrendszerhez nem kötődő állami juttatás bevezetését szorgalmazza. A termelési tevékenységeknek a részvétel jogát figyelembe vevő átalakítása azonban épp a bérrendszeren kívüli társadalmi termelő tevékenységek (közmunkák, önfoglalkoztató csoportosulások) megszervezését igényli. (lásd Offe, 1985, 95-100 o.). Hatalomnélküliség Mint jeleztem, a marxi osztályfogalom fontos, mert segít rávilágítani a kizsákmányolás szerkezetére: néhány embernek azért van vagyona és hatalma, mert mások munkáját kizsákmányolják. Ebből kifolyólag nem értek egyet azzal az állítással, hogy a hagyományos osztályfogalom nem képes megragadni a mai társadalom szerkezetét. A többség munkája továbbra is csak kevesek hatalmát növeli. Annak ellenére, hogy jól elkülönülnek a nem diplomásoktól, a diplomások* még mindig nem tagjai a tőkésosztálynak. A szakképzett munka vagy önmagában kizsákmányoló jövedelem-átcsoportosítás vagy pedig azt teszi lehetővé. A szakképzettek osztályhelyzete meglehetősen ambivalens, hiszen nekik is hasznuk származik a szakképesítés nélküli munkások kizsákmányolásából. Hamis ugyan azt állítani, hogy a munkásosztály-tőkésosztály szembenállás már nem képes leírni társadalmunkat, azt sem állíthatjuk azonban, hogy az osztályviszonyok a 19. század óta változatlanok. Az elnyomás általunk keresett fogalma nem hagyhatja figyelmen kívül középosztály és a munkásosztály közti hétköznapi különbségtevést, mely a diplomások–nem diplomások megkülönböztetésre épül. A diplomások a munkamegosztásban betöltött helyük és az ehhez kapcsolódó státusz miatt előnyben vannak a diplomával nem rendelkezőkkel szemben. A diploma nélküliek a kizsákmányolás mellett az elnyomás egy másik fajtájával is találkoznak, ezt én hatalomnélküliségnek fogom nevezni. Az Egyesült Államokban, csakúgy, mint más fejlett kapitalista államokban, a legtöbb munkahely nem demokratikus szerveződésű, a közösségi döntésekben való közvetlen részvétel ritka, megvalósításuk nagyrészt hierarchikus. Ezekben a társadalmakban általában nem minden ember vesz részt az életkörülményeikre és cselekedeteikre hatással bíró döntések meghozatalában, ebben az értelemben a legtöbb embernek nincs jelentős hatalma. Ugyanakkor, ahogy azt az elején kifejtettem, az uralom a modern társadalomban a többiek döntéseit befolyásoló szétszórt hatalommal rendelkező cselekvőkön keresztül valósul meg. Ebben az értelemben sok embernek még akkor is hatalma van a másikat illetően, ha egyébként az elvekre és eredményekre vonatkozó döntésekben nem vesznek részt. A hatalomnélküliek azok, akik még ilyen közvetett értelemben is híján vannak a tekintélynek és a hatalomnak, azok, akik felett hatalmat gyakorolnak, anélkül, hogy ők ezt másokkal megtehetnék; utasításokat kapnak és csak ritkán van joguk osztani azokat. A hatalomnélküliek a munkamegosztásban és ezzel együtt a társadalomban betöltött helyzetüknél fogva nem képesek fejleszteni és használni képességeiket. A hatalomnélküliek alig vagy egyáltalán nem kapnak önállóságot a munkavégzés során, munkájuk során kevés kreativitásra vagy értékelésre van szükség, technikai szakértelemmel nem rendelkeznek, ügyetlenül fejezik ki magukat (elsősorban nyilvános vagy hivatalos közegben), továbbá nem parancsolnak tiszteletet. A hatalomnélküliséget azon elnyomási helyzetek leírására használhatjuk, amelyekről Sennett és Cobb (1972) munkásosztályról szóló híres tanulmányukban beszélnek. *
A cikk további részében az angol professional-non professional szembenállásra magyarul a diplomások-nem diplomások szavakat használom.
24
Bevezetés A hatalomnélküliséget negatív értelemben határozhatjuk meg a legcélravezetőbben: a hatalomnélkülieket a tekintély, a státusz és a diplomásokra oly jellemző öntudatosság hiánya írja le legjobban. A diplomások státusz-elsőbbségének három aspektusa van, ezek hiánya okozza a nem diplomások elnyomását. Először is, egy szakma elsajátításának és gyakorlásának expanzív és progresszív jellege van. A szakmabeliség feltétele egy felsőfokú diploma megszerzése, egy jelekkel és fogalmakkal dolgozó specializált tudás megszerzése. A diplomások fejlődése először ezen szakértelem megszerzésében, majd a szakmai előmenetel és az ehhez társuló növekvő státusz elérésében ölt testet. A nem diplomások élete ezzel összevetve abban az értelemben hatalomnélküli, hogy hiányzik belőle a képességek és az elismeréshez vezető út progresszív fejlődése. Másodszor, bár a legtöbb diplomásnak van felettese és nem képesek közvetlenül hatással lenni a döntésekre vagy mások cselekedetire, sokuk mégis jelentős önállóságot kap a mindennapi munkavégzésben. A diplomások tekintéllyel rendelkeznek mások felett, elsősorban az általuk felügyelt munkások, kisegítők és ügyfelek felett. A nem diplomásoknál hiányzik ez az önállóság, akár mint munkások, akár mint fogyasztók vagy ügyfelek, a diplomások tekintélyt gyakorolnak felettük. Bár a szellemi és fizikai munka, a középosztály és munkásosztály megkülönböztetés alapja a munka világában keresendő, a megosztás a társadalmi élet minden aspektusát érinti. A diplomások és a nem diplomások két különböző kultúrához tartoznak az Egyesült Államokban. A két csoport más városrészekben vagy akár más városokban lakik, ebben nagy szerepe van a tervezőknek, lakásügyi hivatalnokoknak és az ingatlanügynökök. Úgy tűnik a csoportok tagjainak még az ízlése is különböző az ételek, a lakberendezés, a ruhák, a zene, a szabadidő eltöltése, sőt gyakran az egészségügyi és oktatási szükségletek terén is. Mindkét csoport tagjai hajlamosak társadalmi kapcsolataikat a csoporthoz tartozókra szűkíteni. Bár létezik generációk közti mobilitás, a diplomások gyerekeiből általában diplomások lesznek, míg a nem diplomásokéból nem. Harmadszor, a diplomások privilegizált helyzete a munkahelyen túl az egész életvitelükre kiterjed. Ezt az életvitelt „tiszteletreméltóságnak” fogom nevezni. Tisztelettel viseltetni az emberek iránt annyit tesz, mint meghallgatni mondanivalójukat, odafigyelni arra mit tesznek, amit kívánnak, mivel tekintélyük, szakértelmük, befolyásuk van. A tiszteletreméltóság normái társadalmunkban elsősorban a diplomások kultúrájával kapcsolódik össze. Az diplomások öltözködése, beszéde, ízlése, viselkedése mind a tiszteletreméltóságot tükrözi. A diplomások általában tiszteletet várnak el és kapnak a többi emberektől. Az éttermekben, bankokban, szállodákban, ingatlan közvetítő irodákban, más nyilvános helyeken, csakúgy, mint a médiában, a diplomásokat nagyobb tisztelettel övezik. Ezért próbálnak a nem diplomások hitelkérelem, munkakeresés, ingatlan vagy autóvásárlás esetén diplomásnak, tiszteletreméltónak látszani. A diplomások tiszteletreméltósága élesen jelentkezik a rasszizmus és a nemi diszkrimináció dinamikájában. A színes bőrű férfiaknak és nőknek nap mint nap bizonyítaniuk kell tiszteletreméltóságukat. Az idegenek először gyakran nem iskolázottságuknak megfelelő tisztelettel közelednek hozzájuk. Miután kiderül egy nőről, vagy egy Puerto Ricó-i férfiról, hogy főiskolai tanár vagy ügyvezető igazgató, sokkal inkább tiszteletteljesen viselkednek velük. A fehér munkás férfiakkal azonban mindaddig tiszteletteljesen viselkednek, míg osztályszármazásuk ki nem derül. A hatalomnélküliség kapcsán számos igazságtalanságot vizsgáltam: az egyéni képességek kibontakoztatásának akadályoztatását, a döntéshozatali hatalom hiányát a munka világában, az elfoglalt alacsony társadalmi státuszból következő udvariatlanságot. Ezeknek az igazságtalanságoknak vannak ugyan elosztásbeli vonatkozásai, mégis leginkább a
25
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban munkamegosztáshoz kapcsolódnak. A hatalomnélküliség mint az elnyomás egy formája az ipari társadalmak munkamegosztásának súlyos kérdését veti fel: a tervezők és a végrehajtók közti társadalmi elkülönülést. Kulturális imperializmus A kizsákmányolás, a marginalizáció, a hatalomnélküliség mind olyan hatalmi viszonyokra és elnyomásra utalnak, mely a társadalmi munkamegosztáshoz kapcsolódik: ki kinek dolgozik?, ki nem dolgozik?, hogyan határozza meg a munka jellege az egyén intézményi helyzetét másokhoz képest? Ez a három kategória azokra az intézményi és strukturális kapcsolatokra utal, melyek körülhatárolják az emberek anyagi létét. Ide értjük – bár nem kizárólagosan – az egyének számára hozzáférhető erőforrásokat, továbbá a képességeik fejlesztésének és gyakorlásának lehetőségeit. Az ilyen jellegű elnyomás a mások felett gyakorlott hatalom, a ki kiből húz hasznot? és a ki kitől függ? problémaköre. Napjaink felszabadítási mozgalmainak teoretikusai, elsősorban a feminista és a fekete teoretikusok, az eddigiektől nagyban eltérő elnyomási formára is rámutattak. Ezt Lungones és Spelman (1983) után kulturális imperializmusnak fogom nevezni. Kulturális imperializmus alatt azt értjük, hogy egy társadalom domináns jelentésadásai egy csoport sajátos nézőpontját figyelmen kívül hagyják, sztereotípiákkal jellemzik a csoportok, és mint Mást jelölik meg. A kulturális imperializmus tulajdonképpen a domináns csoport tapasztalatainak és kultúrájának univerzalizálása és normaként való beállítása. Nancy Fraser szavaival (1987b) bizonyos csoportoknak elsődleges vagy kizárólagos hozzáférése van az értelmezés és a kommunikáció eszközeihez. Ennek eredményeképpen a társadalom domináns kulturális termékei, azaz amelyek széles körben elterjedtek, ezen csoportok tapasztalatait, értékeit, céljait és teljesítményeit tükrözik. Gyakran anélkül, hogy ez észrevehető lenne, a domináns csoport saját tapasztalatait az emberiség tapasztalataként állítja be. A kulturális termékek emellett legtöbbször a domináns csoport szemén keresztül láttatják és interpretálják az eseményeket és társadalmi tényezőket, így más csoportokat is, ha azok egyáltalán elérik a kulturális státuszt. A más csoportokkal való találkozás azonban kihívást jelenthet a domináns csoport univerzalista törekvései számára. A domináns csoport azáltal erősíti meg helyzetét, hogy más csoportokat saját domináns normái alapján értékeli. Így a nők férfiaktól, az indiánok és afrikai amerikaiak európaiaktól, a zsidók keresztényektől, a homoszexuálisok heteroszexuálisoktól, a munkások értelmiségiektől való elétérése deviancia és alacsonyabbrendűség képében jelenik meg. Miután csak a domináns csoport kultúrája széles körben elterjedt, az ő kulturális kifejezései lesznek normálisak, általánosak, jelöletlenek. A domináns csoport, miután adottnak veszi saját kulturális kifejezéseinek és identitásának normalitását, a különbségeket hiányként, tagadásként hozzák létre. Így jönnek létre a Mások. A kulturálisan dominált csoport elnyomása ellentmondásos: tagjaik egyszerre sztereotípiák által megjelöltek és láthatatlanok. Mint megjelölt, deviáns lények megváltoztathatatlanul megbélyegződnek, esszenciálisan különböznek. A sztereotípiák szerint természetük valamilyen módon testükhöz kötődik, megcáfolni szinte lehetetlen. Ezek a sztereotípiák áthatják a társadalmat, fel sem merül megkérdőjelezhetőségük. Ahogy mindenki tudja, hogy a Föld a Nap körül kering, ugyanúgy természetes, hogy minden meleg promiszkuózus, minden indián alkoholista, és hogy a nőknek a gyerekek mellett van a helyük. A fehér férfiak, mivel ők nem megjelölt csoport tagjai, individuumként élhetnek. A kulturális imperializmus elnyomása alatt élők kívülről határozódnak meg, helyeződnek el egy olyan csoport domináns jelentéshálói által, amely nem azonosul velük, és amellyel ők sem azonosulnak. Következésképpen, legalább olyan mértékben belsővé kell tenniük a domináns kultúra róluk alkotott sztereotíp és lenéző képeit, hogy képesek legyenek
26
Bevezetés az ezen nézetek által befolyásolt emberek tetteire reagálni. Ez kialakítja bennük a W.E.B. Du Bois által „kettős öntudatnak” nevezett érzést, „mindig mások szemein keresztül kell magukra nézniük, egy olyan világ mércéjét használva, amely lenézi és szánalommal tekint rájuk” (Du Bois, 1969 (1903), 45. o.). A kettős öntudat akkor jelenik meg, amikor az elnyomott nem hajlandó elfogadni magáról a tárgyiasult, alulértékelt, sztereotíp képet. Míg az egyén arra vágyik, hogy emberként, cselekvésre alkalmasként, lehetőségekkel és reményekkel teliként ismerjék el, a domináns kultúrától csak azt hallja, hogy ő más, megjelölt vagy alacsonyabb rendű. A domináns kultúra által deviánsnak, sztereotipikusan Másnak definiált csoportok azért különböznek kulturálisan a többségtől, mert Más helyzetükből adódóan a domináns csoport által át nem élt tapasztalatokkal találkoznak, valamint gyakran teljesen szegregáltan élnek és a társadalmi munkamegosztásban bizonyos pozíciókat foglalnak el. Az ilyen csoportok tagjai megosztják egymás közt tapasztalataikat, világról alkotott elképzeléseiket, létrehozva és fenntartva ezáltal saját kultúrájukat. Ekkor merül fel a kettős öntudat, hiszen az egyén két kultúra által meghatározott: a domináns és az alárendelt kultúra által. Miután megerősítik és elismerik egymást mint hasonló tapasztalatokkal rendelkezőket és a világról hasonló képet alkotókat, a kulturálisan elnyomott csoportok is képesek a szubjektivitás pozitív érzését nyújtani. A kulturális imperializmus azt az ellentmondást hordozza magában, hogy egyszerre állítja az egyén láthatatlanságát és másságát. Láthatatlanságon azt értjük, hogy a domináns csoport nem ismeri el az elnyomottak kulturális kifejezéseiben megmutatkozó sajátos perspektívát lehetséges perspektívaként. Ezek a kulturális kifejezések szűk helyet hagynak más csoportok tapasztalatainak, akkor is csak sztereotipizált, marginalizált módon említik őket. Ez a kulturális imperializmus igazságtalansága: az elnyomott csoport társadalmi tapasztalatai és társadalmi életről alkotott elképzelései nem érik el a domináns kultúrát, ugyanez a kultúra viszont ráerőlteti az elnyomott csoportra saját tapasztalatait és elképzeléseit. Később részletesebben ki fogom fejteni a kulturális imperializmus igazságtalanságait, mind elméleti, mind pedig gyakorlati vonatkozásban. Azzal az állítással foglalkozom, hogy a kulturális imperializmus részben azon keresztül működik, hogy tapasztalatait és szemszögét semlegesnek vagy egyetemlegesnek állítja be. A politikai térben, véleményem szerint, az egyetemességre való utalás a másokként felfogottak politikai kirekesztésének eszköze. Ezután nyomon követem a kulturális imperializmus működését a 19. századi deviáns vagy degenerált ember tudományos osztályozása tekintetében. Megvizsgálom, hogy bizonyos csoporthoz tartozó emberek testének leértékelése hogyan alakítja mind a mai napig a csoportközi kapcsolatokat, annak ellenére, hogy a hasonló leértékeléseket többé-kevésbé sikerült száműzni a diskurzus tudatos szintjéből. Végül az elnyomott csoportok önmaguk újradefiniálására, a csoportkülönbségek pozitív értékelésére tett erőfeszítéseit mutatom be. Amellett érvelek, hogy meg kell teremtenünk a politikai teret az ilyen különbségek számára. Erőszak Végül sok csoport szenved a szisztematikus erőszak elnyomásától. Egyes csoportok tagjainak abban az állandó tudatban kell élniük, hogy bármikor érheti őket vagy tulajdonukat kiszámíthatatlan, indokolatlan támadás, melynek egyetlen célja, hogy ártson, megalázza vagy elpusztítsa a megtámadottat. Az amerikai társadalomban hasonló fenyegetésnek vannak kitéve a feketék, ázsiaiak, arabok, meleg férfiak és leszbikus nők, és néhány helyen a Puerto Ricó-iak, a chicanok és más spanyol-ajkú amerikaiak és a zsidók. Az ezen csoportok ellen irányuló erőszak megdöbbentően gyakori. A Nemi Erőszak Krízis Központ (Rape Crisis Center) szerint az amerikai nők több mint egyharmada esik áldozatuk élete során nemi erőszaknak, illetve erőszak kísérletnek. Manning Marable (1984, 238-241o.) hosszú listát
27
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban készített az 1980-82 közti feketék ellen elkövetett rasszista indíttatású erőszakos bűncselekményekről. Számos olyan esetet közöl, ahol felmentették a feketéket bántalmazó, megerőszakoló, meggyilkoló szolgálatban lévő rendőröket. 1981-ben ráadásul több, mint 500 olyan eset dokumentáltak, ahol fehér fiatalok feketéket bántalmaztak. A melegek és leszbikusok elleni erőszak nem csakhogy mindennapos, de emelkedő tendenciát mutat az utóbbi öt évben. Annak ellenére, hogy már a faji vagy szexuális irányultságban mutatkozó különbségek ellen irányuló fizikai erőszak gyakorisága is aggasztó, ebbe a kategóriába sorolom a degradáló, megszégyenítő, megbélyegző, bár kevésbé kegyetlen zaklatást, megfélemlítést, gúnyolódást. Miért hallgatnak az elméletek a társadalmon belüli erőszakról, amikor az láthatóan gyakori? Úgy gondolom azért, mert a gondolkodók az erőszaknak és a zaklatásnak ezt a formáját nem a társadalmi igazságtalanság problémájának tartják. Egyikük sem tagadná, hogy ezek a cselekedetek elítélendőek. Azonban – hacsak nem minden erkölcstelenség igazságtalan – miért kellene minden ilyen tettet a társadalmi igazságtalanság tüneteként magyarázni? Az erőszakos cselekedeteket és kisebb zaklatásokat bizonyos egyének követik el, nagyrészt szélsőségesek, deviánsok vagy zavart elméjűek. Hogyan kapcsolhatjuk akkor ezeket az ügyeket az eddig említett intézményesített igazságossági problémákhoz? Ami az erőszakot az elnyomás egyik arcává teszi, az nem maguk a tettek, bármilyen szörnyűek is azok, hanem az a társadalmi kontextus, amely lehetővé, sőt elfogadhatóvá teszi őket. Ami az erőszak jelenségét társadalmi igazságtalansággá teszi, és nem csupán egy morálisan elítélhető tetté, az szisztematikus jellege, és az, hogy társadalmi gyakorlatként működik. Az erőszak szisztematikus, mert csak és kizárólag azért irányul egy bizonyos csoport tagjai ellen, mert ők azon csoport tagjai. Minden nőnek oka van attól félni, hogy megerőszakolják. Akármit is tett egy fekete férfi, hogy kikerüljön a marginalizáció és a hatalomnélküliség elnyomása alól, mégsem felejtheti, hogy bármikor támadás vagy zaklatás áldozata lehet. Az erőszak elnyomása nem merül ki a nyers erőszak alkalmazásában, hanem magában foglalja azt a csoport tagjai között élő tudatot, hogy a csoporthoz való tartozásuk miatt bármikor áldozattá válhatnak. A félelem, hogy magukat, családtagjaikat vagy barátaikat bármikor megtámadhatják, megfosztja az elnyomott csoportok tagjait a szabadságtól és méltóságtól, és feleslegesen emészti fel energiáikat. Az erőszak társadalmi gyakorlat. Olyan társadalmi tény, amit mindenki ismer, s tudja, hogy újra és újra meg fog történni. Azok számára is a társadalmi képzelet része, akik maguk nem követik el. Az uralkodó társadalmi logika szerint léteznek helyzetek, amelyek inkább „szólítanak” erőszakra, mint mások. A nemi erőszak több stoppos nőt felvevő férfinek eszébe jut, a kollégium padlójára kényszerített meleg diáktársuk ugratása és ingerlése több nem meleg egyetemista fiúnak is eszébe ötlik. Gyakran közösen viszik véghez az erőszakot, különösen ha csak férfiak vannak együtt. Az is előfordul, hogy az erőszaktevők kifejezetten keresik azokat, akiket megverhetnek, megerőszakolhatnak, kigúnyolhatnak. Ez a meghatározott szabályokat követő, társas, előre megfontolt szándékkal elkövetett jellege teszi a csoportok elleni erőszakot társadalmi gyakorlattá. A csoportok elleni erőszak már-már legitim, abban az értelemben, hogy eltűrik. A külső szemlélők számára gyakran egyáltalán nem meglepő, hiszen gyakran történik, és mint lehetőség benne rejlik a társadalmi képzeletben. Ha az elkövetőket elkapják, többnyire enyhe vagy egyáltalán semmilyen büntetést nem kapnak. Ebben az értelemben a társadalom elfogadhatónak tekinti ezeket a bűntényeket. A szisztematikus és kiszámíthatatlan erőszak egyik fontos jellemzője az irracionalitás. Az idegengyűlölő erőszak különbözik az állam vagy az uralkodó osztály elnyomásától. Az elnyomó erőszaknak van racionális, ámbár meglehetősen gonosz indítéka:
28
Bevezetés az uralkodók kényszerítő eszközként használják hatalmuk megtartásához. A rasszista, szexista, homofób erőszakot sok esetben magyarázzák a domináns csoport privilegizált helyzetének fenntartására irányuló törekvésként. Nem vonom kétségbe, hogy az erőszaktól való félelem segít az elnyomott csoportok alárendelt helyzetének megőrzésében, de nem gondolom, hogy az idegengyűlölő erőszak olyan racionális lenne, mint például a sztrájkolók elleni fellépés. Ezzel szemben, az erőszakos nemi közösülés, a verés, az öldöklés, a nők, a színes bőrűek, a melegek és más megjelölt csoportok zaklatása félelemből ered és a csoport iránt érzett gyűlölet motiválja. Néha az indok a puszta hatalomvágy, áldozattá tenni sebezhetőként megjelölteket, akiket maga az erőszak társadalmi ténye tesz megjelölté. Így ez az indok másodlagos, abban az értelemben, hogy a csoport elleni erőszak társadalmi gyakorlatán alapszik. Az erőszakot okozó félelem vagy gyűlölet, legalábbis részben magában foglalja az erőszaktevő bizonytalanságát, irracionalitása tudatalatti folyamatokra enged következtetni. Később leírom azt a logikát, mely bizonyos csoportokat azáltal tesz félelmetessé vagy gyűlöltté, hogy testüket csúnyának vagy visszataszítónak állítja be. Pszichoanalitikai magyarázatát adom bizonyos csoportok iránt érzett félelemnek és gyűlöletnek, mely az identitás elvesztésétől való félelemhez kötődik. Úgy gondolom, az ehhez hasonló tudat alatti indokok legalábbis részben megmagyarázzák az általam erőszaknak nevezett elnyomási formát. A kulturális imperializmus gyakran találkozik az erőszakkal. A kulturálisan alárendelt ember elvetheti a domináns nézeteket, hangsúlyozhatja saját szubjektivitását, a kulturális különbségek létezésének ténye maga is rámutathat a domináns kultúra univerzalista törekvéseinek hazug voltára. A hegemón kulturális jelentéseket érő hasonló kihívások okozta disszonancia, szintén forrása lehet az irracionális erőszaknak. Az erőszak az igazságtalanság olyan formája, amelynek megragadására az elosztási igazságosság fogalma nem alkalmas. Ezért említik ritkán, az igazságosságról szóló mai értekezések. Azt állítottam, hogy a csoport elleni erőszak intézményesített és szisztematikus. Azok az intézmények és társadalmi gyakorlatok, melyek támogatják, eltűrik, lehetővé teszik bizonyos csoportok tagjai elleni erőszak elkövetését, igazságtalanok és megreformálandók. Egy ilyen reformhoz szükség lehet az erőforrások és pozíciók újraelosztásához, de igazából csak a kulturális elképzelések, sztereotípiák és az uralom és az idegenkedés viszonyait újratermelő mindennapi élet gesztusainak megváltozása révén jöhet létre. A kritériumok alkalmazása Az elnyomást egységes jelenségként kezelő elméletek vagy kihagynak bizonyos csoportokat, melyekről maguk az elméletalkotók is elismerik, hogy elnyomás elszenvedői, vagy kihagynak fontos elnyomási módokat. Fekete és feminista felszabadító mozgalmak teoretikusai hatásosan érveltek amellett, hogy a minden elnyomást osztályelnyomásra visszavezető marxista elmélet figyelmen kívül hagyja a nők és feketék elnyomásának speciális esetét. Az elnyomás kategóriájának általam megkísérelt sokszínűvé tételével kiküszöbölhetjük ezen redukcionizmus kirekesztő és túlságosan leegyszerűsítő hatásait. Próbáltam elkerülni azt a sokak által használt módszert, hogy minden elnyomott csoportra külön rendszert konstruáljak, létrehozva ezzel a rasszizmus, a szexizmus, a heteroszexizmus, osztály és kor szerinti hátrányos megkülönböztetés külön-külön elméletét. Két probléma is adódik abból, ha minden egyes csoport elnyomását egységes és különálló rendszerként jellemezzük. Egyik oldalról, ez a megközelítés nem lesz képes kezelni a hasonlóságokat és az átfedéseket a különböző csoportok elnyomásában. Másrészt, hamisan azonosként ábrázolja egy-egy csoport összes tagjának helyzetét.
29
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Úgy gondolom az általam felvázolt elnyomás öt arca – a kizsákmányolás, a marginalizáció, a hatalomnélküliség, a kulturális imperializmus és az erőszak – a lehető legjobb módja a kizárások és leegyszerűsítések elkerülésének. Nem egy teljes elméletet szerettem volna felvázolni, hanem olyan kritériumokat adni, amelyek segítenek eldönteni, beszélhetünk-e elnyomásról egy csoport vagy egyén kapcsán. Azt hiszem, ezek a kritériumok többé-kevésbé objektívek. Lehetőség van a segítségükkel bizonyos csoportok saját elnyomásukat hirdető elképzelését megcáfolni, ugyanakkor meggyőzni másokat bizonyos csoportok elnyomott voltáról. Mindegyik kritérium operacionalizálható; alkalmazható megfigyelhető emberi viselkedés, státusz, kapcsolatok, elosztások, szövegek és kulturális tárgyak értékelésére. Nincsenek illúzióim afelől, hogy egy ilyen értékelés lehet-e értéksemleges. Mindenesetre használhatjuk ezeket a kritériumok csoportok elnyomásának értékelésekor, ítéletet mondhatunk bizonyos csoportok elnyomásának kérdésében. Ezen kritériumok közül bármelyik jelenléte elegendő, hogy egy csoportot elnyomottnak nevezhessünk. A tényleges elnyomást ezek minden csoportnál és minden egyénnél eltérő kombinációja alkotja. Napjaink társadalmi mozgalmai szerint szinte az összes csoport elszenvedi a kulturális imperializmust. Az elnyomás többi formája már változatosabb. A munkások kizsákmányoltak és hatalomnélküliek, de ha valaki fehér és nem munkanélküli, akkor nem lesz az erőszak áldozata vagy marginalizált. A meleg férfiak pusztán szexuális orientációjuk okán nem kizsákmányoltak és hatalomnélküliek, de szenvednek az erőszaktól és a kulturális imperializmustól. Hasonlóan, a zsidók és arabok is ki vannak téve a kulturális imperializmusnak és az erőszaknak, bár közülük néhányan a kizsákmányolást és hatalomnélküliséget is megtapasztalják. Idős emberek marginalizáltak és kulturálisan elnyomottak, ugyanez igaz a testi és szellemi fogyatékosokra is. A nők csoportja ki van téve a nemi alapú kizsákmányolásnak, a hatalomnélküliségnek, a kulturális imperializmusnak és az erőszaknak is. A rasszizmus sok afrikai és latin-amerikai származású embert marginalizál, még többet tesz ki ennek a veszélynek, még ha sokan meg is menekülnek tőle; ezen csoportok tagjai gyakran mind az öt elnyomási formával találkoznak. Az öt kritérium felhasználásával lehetőség nyílik az elnyomások összehasonlítására anélkül, hogy egy közös lényegre szűkítenénk őket, vagy azt állítanánk, hogy az egyik alapvetőbb a másiknál. Össze lehet hasonlítani azokat a módokat, ahogy a különböző csoportokban megvalósulnak az elnyomás különböző fajtái. A kulturális imperializmus például minden csoportban hasonló módon jelenik meg, léteznek azonban különbségek. Összehasonlíthatóvá válnak így a különböző csoportokat sújtó elnyomások kombinációi és az elnyomás erőssége. Ezen kritériumok segítségével ugyanakkor nyugodtan állíthatjuk, hogy egy csoport elnyomottabb a másiknál, anélkül, hogy az elnyomást egyetlen skálára szűkítenénk. Miért vannak bizonyos csoportok úgy elnyomva, ahogy? Van valamilyen hihető kapcsolat az öt elnyomásfajta között? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések meghaladják a jelen dolgozat kereteit. Bár úgy gondolom, hogy az általános társadalomelméletnek megvan a maga helye, az oksági magyarázatoknak mindig esetinek és történetinek kell lenniük. Annak megállapítására, hogy egyes csoportok miért a ma is megfigyelhető módon vannak elnyomva, nyomon kell követnünk a társadalmi kapcsolatok jelenlegi szerkezetét és történetét. Az ilyen konkrét strukturális és történeti magyarázatok gyakran fognak az elnyomás különböző fajtái között hihető kapcsolatokat kimutatni. A fehér férfiak sztereotip elképzelései, valamint a feketék és a nők értékeinek elismerésének megtagadása hozzájárul sok nő és fekete marginalizált helyzetéhez és hatalomnélküliségéhez. De nem mindig következik ez a kulturális imperializmusból. Fordította: Harasztosi Péter, Kacsuk Zoltán
30
Bevezetés Hivatkozások Ackerman, Bruce. 1980. Social justice and the Liberal State. New Haven: Yale University Press. Alexander, David. 1987. "Gendered Job Traits and Women's Occupations.' Ph. D. dissertation, Economics, University of Massachusetts. Altman, Dennis. 1982. The Homosexualization of American Society. Boston: Beacon. Boris, Ellen and Peter Bardaglio. 1983. "The Transformation of Patriarchy: The Historic Role of the State." In Irene Diamond, ed., Families, Politics and Public Policy. New York: Longman. Bowles, Samuel and Herbert Gintis. 1986. Democracy and Capitalism. New York: Basic. Brittan, Arthur and Mary Maynard. 1984. Sexism, Racism and Oppression. Oxford: Blackwell. Brown, Carol. 1981. "Mothers, Fathers and Children: From Private to Public Patriarchy." In Lydia Sargent, ed., Women and Revolution. Boston: South End. Buchanan, Allen. 1982. Marx and Justice. Totowa, N.J.: Rowman and Allanheld. Coward, Rosalind and John Ellis. 1977. Language and Materialism. London: Routledge and Kegan Paul. Delphy, Christine. 1984. Close to Home: A Materialist Analysis of Women's Oppression. Amherst: University of Massachusetts Press. Du Bois, W. E. B. 1969 (1903).The Souls of Black Folk. New York: New American Library. Easton, Barbara. 1978. "Feminism and the Contemporary Family." Socialist Review 39 (May/June): 11-36. Epstein, Steven. 1987. "Gay Politics, Ethnic Identity: The Limits of Social Constructionism" Socialist Review 17 (May-August) 9-54. Ferguson, Ann. 1984. "On Conceiving Motherhood and Sexuality: A Feminist Materialist Approach." In Joyce Trebilcot, ed., Mothering: Essays in Feminist Theory. Totowa, N.J.: Rowman and Allanheld. _____. 1989. Blood at the Root. London: Pandora. Fiss, Owen. 1976. "Groups and the Equal Protection Clause." Philosophy and Public Affairs 5 (Winter): 107-76. Foucault, Michel. 1970. Discipline and Punish. New York: Pantheon. Fraser, Nancy. 1987a. "Women, Welfare, and the Politics of Need Interpretation." Hypatia: A journal of Feminist Philosophy 2 (Winter): 103-22. _____. 1987b. "Social Movements vs. Disciplinary Bureaucracies: The Discourse of Social Needs." CHS Occasional Paper No. 8. Center for Humanistic Studies, University of Minnesota. French, Peter. 1975. “Types of Collectivities and Blame." The Personalist 56(Spring):160-69. Friedman. Marilyn. 1985. "Care and Context in Moral Reasoning." In Carol Harding, ed., Moral Dilemmas: Philosophical and Psychological Issues in the Development of Moral Reasoning. Chicago: Precedent. and Larry May. 1985. “Harming Women as a Group." Social Theory and Practice 11 (Summer): 297-34. Frye, Marilyn. 1983a. "Oppression." In 'The Politics of Reality. Trumansburg, N.Y.: Crossing. Giddens, Anthony. 1981. A Contemporary Critique of Historical Materialism. Berkeley and Los Angeles: University of California Press. Gilligan, Carol. 1982. In a Different Voice. Cambridge: Harvard University Press. Gottlieb, Rhonda. 1984. "The Political Economy of Sexuality." Review of Radical Political Economy 16 (Spring): 143-65.
31
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Gottlieb, Roger. 1987. History and Subjectivity. Philadelphia: Temple University Press. Habermas, Jürgen. 1987. The Theory of Communicative Competence. Vol. 2: Lifeworld and System. Boston: Beacon. Hartsock, Nancy. 1983. Money, Sex and Power. New York: Longman. Heidegger, Martin. 1962. Being and Time. New York: Harper and Row. Held, Virginia. 1987b. "A Non-Contractual Society." In Marsha Hanen and Kai Nielsen, eds., Science, Morality and Feminist Theory. Calgary: University of Calgary Press. Holmstrom, Nancy. 1977, "Exploitation." Canadian journal of Philosophy 7 (June): 353-69. Lugones, Maria C. and Elizabeth V. Spelman. 1983. “Have We Got a Theory for You! Feminist Theory, Cultural Imperialism and the Demand for `the Woman's Voice.' " Women’s Studies International Forum 6:573-81. Macpherson, C. B. 1973. Democratic Theory: Essays in Retrieval. Oxford: Oxford University Press. Marable, Manning. 1984. Race, Reform and Rebellion: The Second Reconstruction in Black America, 1945-82. Jackson: University Press of Mississippi. May, Larry. 1987. The Morality of Groups: Collective Responsibility, Group Based Harm, and Corporate Rights. Notre Dame: Notre Dame University Press. Murphy, Raymond. 1985. "Exploitation or Exclusion?" Sociology 19 (May): 225-43. Offe. Claus. 1985. Disorganized Capitalism. Cambridge: MIT Press. Pateman, Carole, 1988. The Sexual Contract. Stanford: Stanford University Press. Reich, Michael. 1981. Racial Inequality. Princeton: Princeton University Press. Reiman, Jeffrey. 1987. "Exploitation, Force, and the Moral Assessment of Capitalism: Thoughts on Roemer and Cohen," Philosophy and Public Affairs 16 (Winter): 3-41. Roemer, John. 1982. A General Theory of Exploitation and Class. Cambridge: Harvard University Press. Ross, Jeffrey. 1980. Introduction to Jeffrey Ross and Ann Baker Cottrell, eds., The Mobilization of ColIective Identity. Lanham, Md.: University Press of America. Sartre, Jean-Paul. 1948. Anti-Semite and Jew. New York: Schocken. Sher, George. 1987a. "Groups and the Constitution." In Gertrude Ezorsky, ed., Moral Rights in the Workplace. Albany: State University of New York Press. Sennett, Richard, and Jonathan Cobb. 1972. The Hidden Injuries of Class. New York: Vintage. Symanski, Al. 1985. "The Structure of Race.” Review of Radical Political Economy 17 (Winter): 106-20. Turner, John C., Michael A. Hogg, Penelope V. Oakes, Stephen D. Rucher, and Margaret S. Wethrell. 1987. Rediscovering the Social Group: A Self-Categorization Theory. Oxford: Blackwell, Wolff, Robert Paul. 1984. Understanding Marx. Princeton: Princeton University Press.
32
Média
A média ablak a világra, vagy térkép a világhoz? Bemutatják a különbségeket, vagy ezek épp a média által teremtődnek? Nem a média felelős-e elsősorban e csoportok létrejöttéért? Milyen lehetőségek, csatornák állnak delkezésükre, hogy saját szemszögükből beszéljenek a világról?
Média
Média
Braun Róbert előadása Szeretném megköszönni mindenekelőtt tanítványaimnak és beszélgetőpartnereimnek, hogy arra gondoltak én tartsak ezen az előadássorozaton első előadást. Nem kis felelősség, és zavarban is vagyok. Több okból vagyok zavarban. Egyrészt azért, mert nem szeretnék, és nem is szoktam abban az értelemben előadást tartani, hogy elmondom azt, hogy mi van, mi az igazság, valamint, hogy mi helyes. Általában az egyetemen is – ha ott egyáltalán ebben az értelemben filozófiával foglalkozom – azt szoktam mondani, hogy a legtöbb, amit én adhatok az az, hogy megmutatom hogyan szoktam én gondolkodni. Azt gondolom, hogy vannak körülöttünk problémák, és ezeket a problémákat érdemes néha kicsit általánosabban megfogalmazni, érdemes egy kicsit távolabbról megnézni, érdemes róluk gondolkodni. Vannak olyan típusú emberek, mint én, akiknek könyvek is állnak rendelkezésre, hogy ezt a gondolkodást elősegítsék. Az ilyen emberek horizontja lehet, hogy tágabb, de semmiképpen sem lehet, hogy bizonyosabb, semmiképpen sem állnak gondolataik szilárdabb talajon, mint más beszélgetőpartnereké. Számomra is iránymutató Esterházy Péter mondata, mely szerint az ember vagy bizonytalan vagy diktatúra. Én inkább a bizonytalanságot választanám. Másodszor azért vagyok zavarban, mert az egyik szervező azt kérte, hogy írjak kiosztható vázlatot és ez mérhetetlenül zavarba hozott, mivel elég ritkán írok megmutatható vázlatot előadások előtt, éppen az előbbiek miatt. Most itt van előttem egy vázlat, és egész idefelé jövet azon gondolkoztam, hogyan tudom én ezt megtanulni: ha már van vázlat akkor legalább azt próbáljam elmondani. Nem lesz könnyű: tehát elnézést kérek mindazoktól, akikhez eljutott a vázlat és utóbb lehet mégis másról fogok beszélni. Harmadrészt azért vagyok zavarban, mert én nem nagyon értek a médiához – nem is szeretném azt a látszatot kelteni, hogy értek hozzá. Engem arra kértek fel, hogy a reprezentációról tartsak előadást. Nem mintha a reprezentációhoz értenék, de azt egy kicsit jobban ismerem, illetve az nekem bizonytalanabb szó, tehát a magamfajta, néha filozófiával foglalkozó emberek jobban el tudják adni, hogy arról tudnak beszélni. A médiában vannak olyan dolgok, amelyekhez érteni kéne – soundbite, snitt, képkivágás –: én azokhoz nem értek. Így tehát amiről ma fogok beszélni az inkább a reprezentáció, önmagában állva. Megpróbálom végiggondolni, hogy amikor reprezentációról beszélünk társadalmi kontextusban, akkor ez mit jelent, illetve milyen következményekkel jár ennek az előadássorozatnak a témájára vonatkoztatva – és ezt most én sem szeretném megnevezni –, mert reményeim szerint mások mellett az elnevezésről is fogok beszélni. A beszédemet egy példával szeretném illusztrálni az előadás végén, talán a kerekasztalnál is beszélhetnénk erről egy pár szót. Reprezentáció azt jelenti szó szerint, hogy újra-megmutatni. Arra utal, hogy valami van mögötte, tehát arra, hogy valami megmutatkozik, ami máshol ott van, valami megmutatkozik, ami valahol megvan. Ez magával vonja, legalábbis a szó szemantikája szempontjából, és azt gondolom a gondolkodásunk szempontjából általában is, hogy volna valami eredeti, volna valami, ami ott van; ahogy az angol kifejezés mondja: there is something out there. Mintha volna ott kint valami – sőt, ott kinn valójában ott benn: ez nem egy kint levés, hanem valami bent levés volna – hogy volna valami olyan, filozófiai értelemben vett lényeg, valamilyen olyan máshol levő egész, amelynek a felmutatása, megmutatása volna a reprezentáció.
35
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Ennek van köze a médiához, hiszen az mégiscsak egy eszköz arra, hogy bemutasson máshol lévő dolgokat. Azt gondolom, hogy a megmutatás fogalmához nagyon szorosan hozzákapcsolódik egy vágyakozás. Az a vágyakozás, hogy legyen valami eredeti, legyen valami, amihez viszonyítani lehet. A reprezentációnak nyilván akkor van értelme – gondolhatnánk – ha az Esterházy-idézetben szereplő, de mindannyiunkban meglévő bizonytalanságot valamiképpen enyhíteni, valamiképpen lazítani tudjuk. Ám bármily erős a vágyunk a bizonytalanság enyhítésére, el kell fogadnunk, hogy mi képzetekkel, egy olyan „valósággal” szembesülünk, az válik megfoghatóvá számunkra, ami a látvány, az illúziók világa. Amit mi megragadni képesek lehetünk, amivel szembesülni tudunk, az az csupán, ami leképeződik a mi agyunkban, szemünkben – nyilván bonyolult, hogy hol pontosan –, s mindeközben mégis szilárd talajon akarunk állni, tehát abban hiszünk, az a vágyunk, hogy e képzetek „mögött” legyen valami eredeti, legyen valami teljes, tőlünk, gondolatainktól független kerek egész. Ahogyan Isaiah Berlin – a nyílt társadalom egy másik komoly barátja – írja Schumpeterre hivatkozva: tántoríthatatlanul álljunk ki mély meggyőződéseink mellett akkor is, ha tudjuk, hogy azok relatívak. Ám ha ezt elkezdjük továbbgondolni, rögtön eszünkbe juthat, hogy valójában mi mindannyian mindenkor körbenézünk és a világ megmutatkozó teljességéből elkezdünk válogatni. Körbenézünk és fókuszálunk. Kivágunk egy szeletet abból a teljes látványból, ami látható lehetne. Kívánjuk, hogy legyen valami teljesség, amiből mi mindig kiválogatunk dolgokat, és ez lesz az, amit fel tudunk mutatni. Tehát nem csupán arra vágyunk, hogy képzeteink mögött álljanak „lényegek”, de azt is szeretnénk, hogy a lényegek egészet alkossanak, már „ott kinn is.” És mégis, világunk csak a megmutatkozás világa és ha volna is egy másik világ, ahhoz aligha juthatunk el a reprezentáció segítségével. Ám remélem, rögtön felmerül bennünk, hogy valójában nem is bemutatunk valamit, amikor reprezentációról beszélünk. Nem egészen arról van szó, hogy volna valami ott belül vagy kívül, ami megmutatkozásra várna és különböző médiumok vannak amelyek segítségével mi megmutatjuk azt, ami amúgy rejtve maradna, hanem magunk is aktív szereplői, aktív létrehozói, teremtői vagyunk annak, amit úgy gondolunk, hogy csak újra megmutatunk. Hiszen válogatunk, megnevezünk, fókuszálunk. Ha ez így van, akkor a reprezentáció, a megmutatás, az valójában mutatást jelent. És a mutatás kettősen hangzik. Hangzik egyrészről, hogy létrehozunk, teremtünk valamit, és hangzik akként is, hogy irányt mutatunk. Minden egyes létrehozás kijelöli azt az utat, amelyre reflektál az, aki ezt az utat látja, érzékeli, hat rá. Tehát itt állunk a reprezentációval: reprezentáció, ami immár nem valaminek a megmutatásaként, hanem valami mutatásként, valami új létrehozásaként tételeződik. Ekkor elgondolkozunk azon, hogy kinek mutatunk meg. Mi ez a megmutatás? Triviálisan nyilván arra gondolnánk, hogy másoknak mutatunk meg valamit. A megmutatás, a reprezentáció alkotása az valami tárgyra irányul, és valami közönségnek szól. Amikor megmutatunk akkor tényleg másoknak beszélünk? Nyilván első megközelítésben igen, de amikor második megközelítésben egy kicsit visszanézünk, akkor megkérdezhetjük, nem arról van-e szó, hogy amikor valamit létrehozunk, valamit prezentálunk, azáltal magunkat is rögtön létrehozzuk: alkotóként. Hiszen mindaddig, amíg nem mutatunk meg, amíg nem mutatunk irányt – hogy az előző metaforával éljek –, amíg nem mutatunk meg magunkból valamit, addig mi nem vagyunk. Mi, ha alkotók vagyunk, ha reprezentálunk, ha prezentálunk, akkor abban a pillanatban reprezentálóként jövünk létre, és akkor már nem is olyan biztos, hogy a megmutatásnak a közönsége egy másik, nem is biztos, hogy neki akarunk megmutatni valamit, hanem meglehet, hogy az egész aktus arról szól, hogy mi magunk létrejöjjünk valamiként. Megmutatóként.
36
Média Amikor ilyen valamiként létrejövünk, mintha a másik odafigyelésében visszatükröződne mindaz, amit mi magunkról mondani akarunk: megjelenünk mi magunk. Innentől kezdve egyáltalán nem mindegy, hogy mi magunk hogyan jelenünk meg. Egyáltalán nem mindegy az, hogy mi magunk valami külsőt megmutatunk valaki másnak, és ez lenne a cél, vagy mi magunk vagyunk a célcsoport, mi magunk vagyunk önnön közönségünk. Nyilván van egy érdekes játék a közönség és a közösség között, hiszen kérdezhetjük: arról van szó, hogy a közönségnek mutatunk, vagy arról, hogy mi magunkat közösségként teremtjük meg akkor, amikor bemutatunk valamit? Én elég erősen hiszek abban a gondolatsorban, amit itt elmondtam. Erősen hiszek abban, hogy amikor reprezentálunk, amikor onnan kintről megmutatunk valamit azért, hogy a bizonytalanságukat csökkentsük, hivatkozva arra, hogy ez valójában az, amit ott kint találtunk, és mi csak tálcán elhozzuk nektek, hogy lássátok – akkor valójában nyelvi eszközökkel (és a nyelvet itt nagyon tág értelemben véve) teremtünk valamit. Amikor teremtünk valamit, amikor valóságot alkotunk, akkor nem csak azt ott rajtunk kívül hozzuk létre, hanem benne mi magunkat is. Magunkat is megalkotjuk annak az új valóságnak a részeként, amely valóságot éppen azáltal teremtettük, hogy mi belemegyünk ebbe a játékba, hogy prezentálunk. Innentől kezdve viszont ez a mai szöveg nem csupán a reprezentációról és annak társadalmi formájáról kell szóljon – értsd: nem a médiáról, amihez nem értek. Innentől kezdve a politikáról kell szóljon, amihez egy kicsit jobban értek. Nagyon általános értelemben kell a politikáról szóljon. Nyilván nem pártpolitikáról van szó, nem arra gondolok, hogy melyik párt győz a következő választásokon. Arra gondolok, hogy hogyan működnek ezek a prezentációs technikák, és itt rögtön be is emeltem ebbe a beszélgetésbe egy szót: technika. Technika alatt azokat az eszközöket értem, amelyek kijelölik azokat a viszonyokat – ahogy arra az előbb utaltam – amelyekben a másik odafigyelésében, visszatükröződésében létrejövök. S ez a technika nagyon nagy mértékben meghatározza majd, hogy mi történik kettőnk között, sokunk között. Mi történik akkor, amikor önmagamat megmutatva létrehozom saját magamat, és ezáltal interakcióba lépek a másikkal, másokkal; a közönség miképpen válik közösséggé, miképpen jönnek létre az elhatárolások a különböző és egymással ilyetén módon kapcsolatban állók között. Azt gondolom, hogy ezek a technikák hatalmiak, és csak azok lehetnek. Ezért is említettem, hogy itt a politikáról van szó. Hegeltől tudjuk – aki sajnos egy zárt társadalom barátja volt, tehát Popper ellensége, ám azért érdemes olvasnunk őt is –, hogy az ember a kölcsönös elismerésre vágyik. Az ember boldogulásának legfontosabb célja az, hogy reciprocitás érvényesüljön az elismerésben. Ez egy elég erős küzdelem, mivel ha nekem az a célom, hogy én létrejöjjek valamiként, tehát valamilyenként, és a másiknak is az az érdeke, hogy létrejöjjön valakiként, valamiként, valamilyenként – akkor ott elég sok egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy az a két kép, már hogy a bennem róla, amit ő szeretne, és a róla bennem, amit én szeretnék, az valamennyire hasonlítson egymásra, illetve hasonlítson azokra, amit mi magunk gondolunk magunkról. És ez nem mindig sikerül. Sőt: mondhatnánk, hogy az esetek többségében nem sikerül. Így általában meglehetős küzdelemmel jár, hogy miképpen tudom a kölcsönös elismerést, és elsősorban a saját, nyomorult kis elismerésemet elérni a másiknál. Az elismerést éppen ebben a reprezentációs értelemben – ha elfogadjátok azt, amit az előbb mondtam – értem. Tehát abban az értelemben, hogy magamat megmutatom, létrehozom mint jelentés-telit. Az egész reprezentációs folyamat arról szól, hogy csak egy jelentős küzdelem árán tudom magamat, mint jelentés-telit létrehozni, megmutatni. És ebben különbözőféle technikákhoz nyúlunk – mind egyénként, mind közösségként – hogy a magunk létrehozása a lehető legtökéletesebb legyen, mindenki más meg kevéssé izgat minket.
37
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Következésképpen, lesznek olyanok, akiknek ez sikerül – őket hívják a hatalmon lévőknek, a hatalmi technikákkal ügyesen bánóknak – és lesznek olyanok, akiknek nem sikerül, ők az elnyomottak, hátrányos helyzetűek, fogyatékosok. Ezzel a diskurzusunkban különösen fontos területre érkeztünk. A „fogyatékos” szó bevezetése, beemelése ebbe a diskurzusba megmutatja, megmutathatja, hogy miképpen értettem korábban a nyelvet, mint eszközt. E szó kijelöli azt az értelmezési mezőt, ahol a nem „fogyatékosok” magamegmutogatási, létrehozási vágya tetten érhető. Azzal, hogy a másikat, mint valami „hiányzót” hozza létre, valójában önmagát hozza létre teljességként. És akkor még nem is beszéltem a tökéletességről. Minden szavunk erről szól: egész-ség, fogyatékos-ság – ezekről tudunk. A folyamat az érdekes, ahogyan ez létrejön, és ahogyan használjuk ezeket a hatalmi technikákat - tudattalanul is -, hogy ismét, újra meg újra megerősödjünk abbéli hitünkben, meggyőződésünkben, hogy a teljesség mi vagyunk. Természetesen lehet sorolni, hogy miket szoktunk, szoktak fogyatékosságnak nevezni. Mik azok a hiányok, amelyek fogyatékosként határoznak meg valakit. Egyik beszélgetőtársunk, Neményi Mária ránézett itt a vázlatomra, és rögtön észrevette a szöveg háromnegyedénél azt a felsorolást, amit én most elmondok nektek. Szerepelnek ilyenek, hogy szem, végtagok, és szerepel a fallosz. Erre ő megjegyezte, hogy nem, a fallosz az nem fogyatékoság. Pedig tudjuk – Neményi Mária egyébként nálam sokkal jobban –, hogy teoretikus értelemben a feminista mozgalom egyik iránya éppen ebben a hiányban éri tetten azt a hatalmi technikát, amely őt elnyomottként, őt másodrangúként, őt nem férfiként hozza létre. És valóban éppen ezek, és más felsorolások, más hiányok teremtik meg azt a meggyőződést, hogy mindazok, akik ezekkel a hiányokkal nem rendelkeznek, azok egészségesek, kerekek, tökéletesek. Sőt: hatalmasok, hatalommal bírók. Innentől kezdve már csak egyetlen lépés van hátra: nevesen az, hogy az egész-ség normává kezd válni: hiszen a hatalommal bírók jelölhetik ki a hiányt és a hiány hiányát is. A hatalmi technikák lényegüknél fogva éppen azt szolgálják, hogy ne kelljen folyamatosan megküzdenünk saját magunk létrehozásáért. E technikák létrehozói és működtetői éppen abban jók, hogy megteremtik a kontinuitást, amelyben nem kell nap mint nap megküzdeniük azért, hogy önmagukat egészségesként, hatalmon lévőként, működtetőként létrehozzák, hanem olyan automatizmusok lépnek életbe, amelyek ezeket a küzdelmeket számukra szükségtelenné teszik. Az egészségesség normává válása éppen azt akadályozza meg, hogy rákérdezzünk, miért nem jobb hiányosnak lenni, mint hiánytalannak. Miért nem jobb kicsit betegnek lenni? Én például néha jobb szeretek betegnek lenni, mint egészségesnek. Van psoriasisom, egy amúgy gyógyíthatatlan bőrbetegség. Engem nem zavar. Mindenki megkérdezi, hogy ástál (ezt hiszi a tenyeremen lévő sebek alapján) – nem, nem ástam felelem: psoriasisom van. Van asztmám is. Ez különösen jól jött a katonaságnál. Tehát én konkrétan szeretek betegnek lenni, bár nyilván vannak betegségek, amiket nem szeretek. Iskolába menés helyett is szerettem betegnek lenni. De nem normális nem szeretnék lenni. Nem szeretnék az lenni, aki nem tartozik a jó emberekhez. Azok közé, akik kirekesztődnek a megnevezésből. Elolvastam egy pár pszichológiai manager könyvet: mindenki tudja, hogy senki nem szereti a tökéletes embereket, mindenkinek kell egy kis hibája legyen. Kis psoriasis nagyon jól jön – azt mondják ez a fiú sem tökéletes, van rajta mit szeretni. Nagyon jó. De azt nem szeretném, hogy én ne tartozzak a rendben lévők közé. Azt gondolom, hogy éppen ez az a hatalmi technika, amely a működtetői számára lehetővé teszi, hogy megkönnyebbülhessenek, hátradőlhessenek, és azt mondhassák, hogy itt minden rendben van, a dolog működik.
38
Média Ami történik tehát az tükröződés. A tükröződése annak, hogy miképpen jönnek a normálisok létre. Annak megmutatása, hogy lehet létrejönni ekként. A reprezentáció tehát nem más, mint egy hatalmi technika, amelynek segítségével a hiányt erényként beállítva azok, akiknek nincsen általuk megnevezett és másokkal is elfogadtatott kevesebbségük, hiányuk, önmagukat létre tudják hozni egészként. Innentől kezdve nincsen nagy baj, gondoljuk mi, és gondolják mások, hiszen éppen e nagy hiányok megmutatása, és magunk létrehozása ilyen nagy hiányokkal nem rendelkezőként fogja elleplezni azt, hogy ezen kívül még nagyon sok hiány van, lehet. Mint az elején is mondtam, az én meggyőződésem szerint, a reprezentáció mindig válogatás, mi magunk pedig mindig válogatások eredményei vagyunk: egy kusza összetett szerv, ami nagyon sok mindenből áll, és nincsen olyan, hogy „mi magunk egész”. Olyan van, hogy nekem ez van, neked ez nincs – mint a kisfiú, kislány nézi egymást, és mondja, hogy hú, de érdekes. Úgy vélem, hogy ezek közül egynehány cserélgethető, másnehány nem cserélgethető. Nem arról van-e szó, hogy azért jók ezek a nagynak látszó hiányok, amelyeket ráadásul meg is tudunk nevezni, és amelyeket megnevezettségében magunkra vonatkoztatva létre tudjuk hozni magunkat egészként, hogy a kisebb-nagyobb másságokat így elleplezzük? Nem arról van-e szó, hogy akkor megnyugodhatunk, hogy hát nagyjából és egészében rendben vagyunk, hiszen ez, meg az, meg amaz megvan? És nem arról van-e szó, hogy ez nagyon el van rontva így? Végezetül a példa, amit az elején megígértem. Talán látták, láttátok Jarmuschnak az Éjszaka a Földön című filmjét, és abban a párizsi jelenetet, amelyben Beatrice Daal, nekem nagy kedvencem, egy vak lányt játszik. A film különböző városokban történő taxisok kalandjairól szól. A párizsi jelenetben először három fekete ember szerepel, a taxisofőr maga is fekete, és két másik utasa. Egy fogadásról mennek el, eléggé részegek, és elkezdenek vitatkozni. Vitatkoznak a taxisofőrrel, aki elefántcsontparti, ők meg szenegáliak, és akkor ott elkezdenek veszekedni egymással, hogy az elefántcsontparti az milyen primitív, a szenegáli meg milyen komoly ember. És ekkor összevesznek, és ez az egész jelenet arról szól, hogy mindenki fekete, és ennek ellenére… Jellemző módon ezen nevetünk, holott Jarmusch itt pont azt játssza el, hogy nekünk fehéreknek minden fekete egyforma, és milyen furcsa, hogy ezek meg veszekednek egymással, hogy melyik a feketébb. Összevesznek, a fekete sofőr kirakja a fekete utasokat, amikor is meglátja Beatrice Daalt álldogálni egy sarkon, az leinti, fölveszi, és elindulnak. Kiderül Beatrice Daalról, hogy vak, és ezzel egy nagyon furcsa beszélgetés kezdődik el. E beszélgetésnek volt egy számomra egészen megrázó pontja. Egy adott pillanatban a taxisofőr a visszapillantó tükörben Beatrice Daalt nézi, és megkérdezi tőle, hogy a vakokon nem szokott-e fekete szemüveg lenni? Miért nincs magán fekete szemüveg? – kérdezi. Erre Beatrice Daal azt az egyszerű választ adja, hogy azért, mert nem szereti a fekete szemüveget. A jelenet még megy tovább mindenféle érdekességekkel, de ez a momentum engem fejbe kólintott. Ekkor merült fel bennem először a kérdés, hogy miért is fekete a szemüveg. Hogy nem arról van-e szó – persze, hogy arról van szó – hogy a fekete szemüveget mi látók helyezzük rá a nem-látókra? Nem arról van-e szó, hogy megbélyegezzük a nem-látót azzal, hogy fekete szemüveget teszünk rá, és azt a teljesen abszurd dolgot mutatjuk föl magunk számára, hogy ők nem látnak át a fekete szemüvegen, illetve – és ez ennél még súlyosabb – eltakartatjuk velük a szemüket? Nem arról van-e szó, hogy mi magunk szeretnénk egy paravánt vonni a szokatlan látvány elé – ahogy a taxisofőrt zavarta a Beatrice Daal szeme? Nem arról van-e szó, hogy egy paravánt szeretnénk vonni a nem látó szem elé? Nem arról van-e szó – ahogy itt megpróbáltam erről beszélni –, hogy nemcsak megbélyegezzük, hanem még egy önmagunk számára megnyugtató, önmagunkat átlátszó szemüvegben, látni tudóként
39
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban létrehozó fekete szemüveget is kényszerítünk a nem-látókra annak érdekében, hogy mi magunk, látók elkülönüljünk tőlük? Azt hiszem, hogy sajnos éppen ezekről van szó. És mindez végtelenül szomorú. Én ma nem azért jöttem, hogy minderre gyógymódot kínáljak: ez talán az Önök dolga, közös dolgunk lehet. Nekem itt az volt a dolgom, hogy végiggondoljam, mi minden olyan kényszert teremtünk – tudattalanul és tudatosan –, amely hasonló módon kizárólag arról szól, hogy mi magunk egészként, teljesként, hiánytalanként megjelenhessünk, és legyen valaki, valakik, akikkel összekacsinthatunk: mi tudjuk, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, és innentől kezdve lesznek olyanok is, akikkel nem kacsinthatunk össze, mert tudjuk róluk, hogy ők nem ugyanolyanok. És a fekete szemüveg arra is jó, mondhatnám cinikusan, hogy tudjuk, kik azok akiknek a kacsintását nem láthatjuk sohasem. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Kerekasztal-beszélgetés Orsós László Jakab: Szevasztok! Orsós László Jakab vagyok. Tisztem szerint nekem kellene moderálnom ezt a beszélgetést. Inkább csak annyit mondanék: beszélgessünk! Bemutatom az asztal körül ülőket: Pálfi Balázs a Petőfi rádióban az Önazonos című műsort csinálja. Szűcs Gábor egy Internetes rádiónál a Pararádiónál készít egy meleg műsort. Vadászi Bálint, újságíró, Roma Sajtóközpont. Elekes Irén a Nőszemély nevű feminista lap szerkesztője. Neményi Mária szociálpszichológus, sokáig elnökölte a Monát. A Mona: Magyarországi Női Alapítvány. Valamint természetesen Braun Róbert. Én nem vagyok szakmabeli, abban az értelemben, hogy nem vagyok sem szociológus, sem filozófus. Bölcsész vagyok, ami egy sok mindenre alkalmas „fregoli” szerep, ilyen minőségemben ülök itt. Azzal kezdeném, hogy nekem úgy tűnt, Robi hihetetlenül élesen kerülte a kisebbség kifejezést. Nem tudom, nektek is feltűnt-e ez, vagy a ti edzett fületeknek ez – mármint e szó hiánya – a korrekt, kodifikált szóhasználat. Mindenesetre én láttam az igyekezetet, hogy ez a szó ne hangozzék el, éreztem az óvatosságot, és mert hallani akartam, nagyon hiányzott ez a fogalom. Miért óvatoskodtál, vagy egyáltalán óvatoskodás ez? Braun Róbert: Volt óvatoskodás, de nem ilyen irányú. A kisebbség szót biztos nem akartam kerülni, bár nagyon sok szóval voltak gondjaim. A kérdésnek erre a részére így nem tudok válaszolni. (Lehet egy egyszerű ok, hogy mikor felkértek a szervezők, nem annyira a kisebbség, hanem inkább a hátrányos helyzetű emberek és azon belül is inkább a fogyatékosság kérdéseiről beszéltek nekem.) A kérdésed inkább megválaszolható, illetve inkább megfogható a nyelviség problematikáján keresztül. Ez tükröződik abban is – és ezzel nyilván nem árulok el titkot –, hogy te azt érezted, én kerülök egy szót, és én valóban küzdöttem szavakkal, bár nem mondom, hogy kerültem őket. Jól tudjuk azonban – remélem ez kiderült az általam elmondottakból is –, hogy mivel a nyelv hatalmi technika, jelentős eszköze ezeknek az elhatárolásoknak. Ennek következtében az ember maga is folyamatosan bizonytalan, hogy jó szót használ-e; és – ahogy te is azt mondtad rögtön, hogy nem tudod, a kisebbség-e a legmegfelelőbb szó – éppen azzal küzdünk, hogy a szavak, a megnevczések milyen problémákat vetnek föl. Orsós László Jakab: Számomra azt a problémát veti fel, hogy egyszerűen nem tudom nem kihallani belőle azt a pontosan ugyanolyan gyökerű óvatoskodást, és finomkodást, mint amikor romának nevezik a cigányt. Én nagyon szeretem cigánynak nevezni önmagunkat és nagyon nem szeretem, amikor romának kell hívni magunkat. Azt gondolom, nagyon
40
Média kiegyenesíti a kommunikációt, ha a lehető legkonszenzuálisabb fogalmat használjuk egy esetben, és azt gondolom, hogy ebben az esetben a kisebbség egy olyan közös eleme mindazon csoportoknak, akikről beszélünk, vagy akiknek a képviselői itt ülnek, hogy talán érdemes lenne ezzel kifejezéssel élni . Nem tudom egyetértetek-e ebben, vagy máris felmerül erre, hogy az ember nem szereti saját magát csoportként definiálni, illetve ha magát „a csoportként” definiálja, akkor nem szereti magát kisebbségként elgondolni. Neményi Mária: Nekem is föltűnt, hogy Robi kerüli a kisebbség szót, az első dolog, amit felírtam, hogy ő hátrányos helyzetű társadalmi csoportként nevezett meg valamit, amire számomra inkább adódik a kisebbségi csoport elnevezés. Bár mindkettőben benne van egy negatív megjelölés, én kevésbé érzem negatívnak a kisebbségi csoportot, azzal együtt, hogy tudjuk, hogy a kisebbség együtt jár hátránnyal, tehát a többség-kisebbség összehasonlításban mindig valami olyasmiről van szó, hogy van valaki, aki meghatározó, aki domináns, aki kijelöli a normát, aki az utat megmutatja, és minden, ami attól valamilyen módon eltér, kisebbségi helyzetbe kerül. De számomra, ha az etnikai kisebbségtől a nemi kisebbségen át a szexuális kisebbség és a testi – ahogy a Robi mondta – az egész-séghez képest valamilyen hiánnyal jellemezhető emberek egy csoportjáról van szó, akkor a kisebbség egy semlegesebb és átfogóbb kifejezés, mint a hátrányos helyzet. Ugyanis logikailag attól, hogy valami kisebb számú, kevesebben van, nem kell következnie hátránynak. Nekem még valami föltűnt, még egy magyarázatot a Robi elkerült, vagy nem került szóba a reprezentációval kapcsolatban: a képviselet. Szerintem a reprezentációnak azt az értelmét is elő kell vennünk, hogy ki képviselje az érintett csoportot: önmaga képviselje-e magát, vagy elfogadható egy kívülről jövő bemutatás, ábrázolás, képviselet. Úgy vélem, az autoreprezentáció-heteroreprezentáció kérdése mindannyiunk számára egy fontos megkülönböztetés vagy fogalom. Orsós László Jakab: Csak, hogy tisztán lássak: az autoreprezentáció az az önmaguk általi, egy kisebbség önmaga általi képviselete… Neményi Mária: Igen, ahogy ők magukat heteroreprezentáció, amikor őt a többség mutatja be.
láttatni
szeretnék,
míg
a
Braun Róbert: Visszakérdeznék, mert nekem tetszett, ez az általad felvetett cigányroma probléma: miért érzed rossznak? Ez azért is érdekel, mert én magam is küzdöttem szavakkal – nyilván nem e tekintetben –, de éppen ezek mutatnak rá, hogy a szóhasználat milyen problémákat vet fel. Ahogy egy adott csoport önmagára vonatkozó megjelölése, amit használ, illetve az, ami mondjuk az általam említett elnyomó-diskurzusokban szerepel, sokszor ellentétben áll egymással, és valóban sok – mondjuk így – empatikus ember, vagy a kisebbséggel szolidaritást vállalni igyekvő megpróbálja átvenni azt a szóhasználatot, mert azt érzi autentikusabbnak, ami nyilván ez a roma-cigány ügyben, de hát a meleg… Orsós László Jakab: Zsidó, olyan szép mondani azt, hogy zsidó, nagyon jó mondani… Braun Róbert: De hát a zsidó az e tekintetben más, mert hogy azt mondani, hogy Mózes-vallású… De ilyen ellentétpárok a meleg és a homokos, a roma és a cigány, ahol a többségi társadalom hatalmi elnyomó diskurzusára reagálva, a csoport valahogy másképp próbálja magát megnevezni. Nekem nincs állásfoglalásom e tekintetben… Orsós László Jakab: Állásfoglalásom nekem is csak a saját számomra és csak a saját érzelmeim alapján van, de valamennyire tudom vállalni ezt az érzelmi viszonyt ehhez a
41
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban szóhoz, és minden más szóhoz, amit felsoroltál. De azt gondolom, hogy a nyelv meglehetősen logikus és demokratikus – legalábbis ezek a reményeink –, és amennyiben a köznyelv, ami talán egyenlő a közgondolkozással is, cigányként definiál elsősorban cigányokat, és zsidóként zsidókat – és innentől már nagyon nehéz helyzetben lennék, ha ezt folytatni akarnám, mert pejorál a köznyelv nagyon sokszor. Ezekkel a szavakkal is tud pejorálni, csak ezeknek van valahol egy közömbös regisztere. Azt gondolom, hogy ha mindannyian, akik egy nyelvet beszélünk, csatlakozunk a leginkább elterjedt szóhasználathoz, akkor talán nem sétálunk bele olyan csapdákba, amelyek szempillarebegtetésből és finomkodásból eredően ki akarják kerülni ezeket a – szerintem csak nagyon őszinte – kategóriákat. (Közönség): Azért nincs igazad, mert még húsz évvel ezelőtt is a fogyatékosokat, és kifejezetten a mozgássérülteket nyomorékoknak titulálták, és ez a szó például nagyon pejoratív, hiszen arra utal, hogy meg van nyomorítva, amiben már benne van, hogy esetleg lelkileg is meg van nyomorítva. Ezért gondolom, hogy kell a kifejezéseket egy kicsit finomítani. Még a fogyatékos szó is eléggé pejoratív tartalommal bír, hisz a fogyatékos esetleg lelki fogyatékos is lehet; a mozgáskorlátozott az még jobban kifejezi, hogy mozgásában korlátozott. Ezért gondolom, hogy Robinak igaza volt, a kisebbség nem eléggé kifejező, míg az a szó, hogy hátrányos helyzetű, kifejezi valamennyire, hogy nem fogadja el a társadalom, hátrányos a többség szemszögéből nézve, mert nem ugyanolyan, mint ők. Vadászi Bálint: Azt gondolom, hogy például ez a cigány-roma kontextus, illetve ennek felvetése abból adódik, hogy a romákat vagy cigányokat a többségi társadalom nevezte el cigánynak, és ehhez egy nagyon nagyfokú pejoratív értékrend is csapódott – hányszor használjuk azt, hogy cigánykodik valaki, aminek negatív értelme, negatív jelentése van. Erre azonban megjelent az elutasítás magából a romák, a cigányok köréből, hogy nem akarnak azzal egyetérteni, hogy „cigánykodnak”, és cigányként pejoratív értelmet nyer a létük, ezért megjelent az igény, hogy a roma nyelvalapján, melyben a „rom” embert jelent, „roma”-ként nevezzék magukat. Úgy is mondhatnám ez egy önazonosság, egy önkép, önmaguk meghatározott nyelve által életre hívott megnevezése ennek a kisebbségnek. Ez nagyon fontos, és radikális változás volt a rendszerváltás környékén, amikor egyszer csak elkezdték magukat a cigányok romának nevezni, azt mondva, hogy a korábbi megkülönböztetést most kettévágjuk, és megpróbálunk egy új, egy másfajta imázst is hozzátenni ehhez a dologhoz: mi romák vagyunk, nem pedig azok a cigányok, akik cigányodnak, és minden, ami ehhez pejoratívan hozzátartozik. Azt gondolom, hogy talán itt van ebben a nyelvi játék. (Közönség): Pár apró gondolatot szeretnék ehhez hozzáfűzni, más vágányra, a média felé terelni a szót. Az első dolog a nyelv fejlődéséből, kialakulásából adódik, hogy amit az ember nem tudott, nem ismert, azt nem tudta elnevezni, amikor kezdte megismerni, akkor már tudott neki nevet adni. Valahogy így vagyunk ezzel a mássággal, a kisebbséggel. Ebbe tartozik bele, hogy a kisebbség önmagában, mint egy csoport az nem egy azonosság, nagyon sok szegmense van, és aki beleesik az egyik részkategóriájába, egyáltalán nem biztos, hogy egy másik kategóriájába is beleesik. A szavakkal való játékra engedjék meg, hogy hozzak egy példát, hogyan változhatnak a jelentések. Én az édesanyámtól még úgy tanultam, hogy a hölgyek korábban áldott állapotban voltak, aztán az ötvenes években másállapotba kerültek, ma már terhesek. Ezt érdemes végiggondolni. A társadalomnak terhes ez az egész állapot? Orsós László Jakab: Bocsánat! Ha Ön körül teherbe esik valaki, akkor mit mond rá? (Közönség): Én azt hiszem, hogy a másállapotot használom.
42
Média Neményi Mária: Megbocsát egy pillanatra, ez egyszerűen a latin orvosi elnevezésnek a magyar fordítása, a graviditás azt jelenti, hogy terhesség; tehát ez létezett korábban is, ez egy semleges orvosi elnevezés és az volt az eufemisztikus, amikor áldott állapotnak nevezték. (Közönség): De ha úgy nézzük, hogy a teher egy nehéz dolog, amit meg kell fogni, cipelni kell – ez negatív jelentésű. Az utolsó, inkább csak egy szösszenet, és azért mondanám el, hogy a tudatunknak a sarkában maradjon benne. Én azt tanultam, hogy a kisebbség szó szerint lefordítva mensevik. Nehogy bekerüljünk a bolsevikok kategóriájába. Pálfi Balázs: Volt egy fogalom, a konszenzuális fogalom, ami ha megvan, akkor jó. De mi van akkor, hogyha nincs meg, és ez folyamatosan nincs meg? Én ugye önazonos vagyok, homoszexuális, buzi, meleg, lehetne szavakat sorolni, és itt bonyolultabb az én megnevezési helyzetem, mint mondjuk a romáké. Mi is megpróbáltuk annak idején, a rendszerváltás környékén megcsinálni, hogy a buzit el kezdjük magunkra vonatkoztatva használni, remélve, hogy akkor előbb-utóbb lekopik róla a pejoratív tartalom. Néhányan, ilyen bolondok, ezt folyamatosan tudjuk csinálni, állandóan el tudjuk magyarázni, már automatikusan, hogy a homoszexuálist azért nem szeretjük, mert hivatalos, orvosi és távolságtartó. Mi igazából a meleget szeretnénk, vagy a meleget gondoljuk annak, amit a társadalom konszenzuálisan elfogadhatna erre a dologra, de nem fogad el! Ennek megvoltak a maga előzményei: annak idején a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevezetű egyesület bejegyzési kérelmét a bíróság három ok miatt nem fogadta el, melyből az egyik az volt, hogy a meleg kifejezést nem alkalmazhatjuk magunkra. Azaz még önmagunk fogalmi definiálását sem fogadta el a Fővárosi Bíróság. Aztán a Legfelsőbb Bíróság ebben az ügyben engedett, bár ettől függetlenül nem jött létre ez az egyesület, de ez most nem tartozik szorosan ide. Ezért mondom, hogy probléma, ha nem beszélünk a fogalmi tisztázásokról, és ezért örülök annak, hogy vannak ilyen beszélgetések, meg van a rádióműsor – aminek én azt a címet adtam vagy öt éve, hogy Önazonos –, mert lehetőséget teremtenek a beszélgetésre. Meg lehet beszélni, például, hogy ha valakit buzinak mondanak, nem biztos, hogy bántani akarják, de ez csak akkor derül ki, hogyha tudjuk, hogy ki mondja, miért mondja, és hogyan mondja. Orsós László Jakab: De hát nem itt kezdődik a reprezentáció, hogy egy adott csoport, egy kisebbségi csoport, véres verítékkel kiküzdi önmagából saját meghatározásának fogalmi kellékeit? Pálfi Balázs: Itt kezdődik, és ez egy iszonyú hosszú folyamat, hogyha belegondolok, hogy nyolc éve nem sikerült látható eredményre jutni. Még mindig ilyen magyarázkodásokból áll az életünk. Braun Róbert: Két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt, a nyomorék és a fogyatékos megnevezésbeli evolúciójára van egy jelenben is futó párhuzam, az értelmi és a szellemi fogyatékos. Úgy gondolom nagyon értelmes, művelt emberek is nagyon gyakran használják a szellemi fogyatékos kifejezést – valahogy ez van a köznyelvben –, ami nyilván tévedés, ilyenkor értelmi fogyatékosságról lehet beszélni és ez egyben rögtön egy nagyon jelentős orientáció. A másik, hogy „megcsináltam a házi feladatomat”, hogy miért is kerültem a kisebbségi szót. (Bár nem kerültem, mondom ismét, de nem baj). Volt oka természetesen, hiszen, hogyha elfogadjuk azt, amit én mondani akartam, azzal, hogy mindnyájan összerakott kis részekből állóak vagyunk, és ez az egész fogyatékosság dolog valamilyen nagyobb
43
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban „hiány” mögé bújtatott kisebb hiányok elleplezését jelenti, akkor azért nem használtam a kisebbség szót, mert nem gondolom azt, hogy ezek az attribútumok eleve és természetesen csoportképző tényezők kell legyenek. Ez az, ami még az önazonossághoz talán valamelyest hozzátartozik, és ez az, ami egyben a gettóépítés kétoldalúságára utal. A gettókat gondoljuk/ják általában kívülről szokás építeni, pedig a gettókat legalábbis közös erővel szokták felépíteni belülről és kívülről. Sőt mi több, még egy harmadik tényező is van: vannak – gyakran nagyon sokan –, akik egy-egy nagyobb, és a társadalom által „természetesen” kisebbségképzőnek tartó erőt, egyszerűen nem fogadnak el, például, hogy egy fogyatékosnak miért kell csak fogyatékosokkal barátkoznia – most nyilván a barátkozást metaforikus értelemben értve. Nyilván vannak közös dolgok, például azoknak a fogyatékosoknak, akik mondjuk mozgásukban korlátozottak, kerekesszékre van szükségük, de ez egy funkció – ahogy nekem autóra van szükségem, mert sokat mozgok a városban, de ettől én nem érzek semmilyen nagy közösséget az autós emberekkel. Úgy vélem érdemes elgondolkozni, hogy amikor mi például ezt eleve csoportképző elvnek tekintjük, akkor vajh nem mi magunk követjük el a gettósítást? Még akkor is, ha mi magunkat is ebbe a csoportba tartozónak véve, belülről is gettósítunk másokat. (Közönség): Úgy gondolom, egy kicsit elmentünk fogalmilag, amikor a nyelv használata kapcsán arról beszélünk, hogy van egy közmegegyezés, vannak fogalmak. Ténylegesen látható történetileg, hogy majdnem minden ilyen csoport életében a rendszerváltozás környékén az első nagy nekibuzdulás arra volt, hogy találjunk ki új fogalmakat magunk megnevezésére. Ennek vannak áthallásai azzal, hogy például a fogyatékosok történetében az Amerikai Egyesült Államokban a különböző mozgalmak a nyelvi felszabadításért milyen harcot vívtak, hogy mit tartanak politikailag korrekt megnevezésnek. Azt gondolom, le kellene választani erről, hogy mi most arról beszélünk, ahogyan a társadalom használja ezeket a fogalmakat, bizonyos negatív vagy pozitív konnotációkkal ellátja, ahogy ezek a rárakódott rétegek megjelennek. Azt gondolom, hogy a fogyatékos megnevezésnek éppúgy megvannak a hátulütői, mert ez a kifejezés az értelmi fogyatékosokat jelezte első körben, és például bizonyos fogyatékosok nagyon erőteljesen küzdenek az ellen, hogy őket ne értelmi fogyatékosként azonosítsák be, amikor fogyatékosokról beszélnek. Nagy része annak az amerikai terminológiának, ami az elmúlt húsz évben ezen a területen végigfutott, egyszerűen használhatatlan. Abban viszont igazad van, hogy érdemes nevén nevezni a dolgokat, mert a „zsebkendővel megfogás” megközelítése nagyon sokat árthat annak, hogy ténylegesen beszélni lehessen róluk, márpedig azt gondolom, hogy az igazi kérdés, hogy hogyan tud beszélni mindezekről a társadalom. Amiben viszont csatlakoznék hozzád, hogy a gettósodás folyamata, egy új fogalmi kategóriarendszer kialakítása során belülről kezdünk el felépíteni olyan kategóriákat, mint például a reklámszociológiában is használt nyugdíjas, átlagember kifejezések. Ez a kategóriák lesznek utána azok, amit normának tartunk, ezek azok, amilyen módon megfogalmazzuk az identitásunkat. Szűcs Gábor: Nem tudom, mennyire ismeritek az Internetet, és azon belül is az IRCt. Ez egy olyan technológia, ahol nagyon sok ember tud egymással rangrejtve beszélgetni – gyakorlatilag nem látja a másikat – úgy, hogy hozzászólásának nincsenek következményei, tehát akár negatív véleményét is hangoztathatja. Ez nagyon érdekes beszélgetéseket eredményez, és nagyon érdekes az, hogy amikor melegek összejönnek, és elkezdenek beszélgetni egymással, akkor nagyon sokan a belülről építkező gettósítás felé tendálnak. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ha engem utál valaki, akkor nekem is utálnom kell őt; van egy szerep, amibe a társadalom belekényszerít, és ebbe a
44
Média szerepbe nekem magamat is bele kell kényszerítenem. Nagyon sok ilyen attitűd fellelhető ezekben a csoportokban. Ami még megragadta a figyelmemet, hogy normálisnak tartja-e önmagát valaki. Felmerül a kérdés, hogy milyen tekintetben veszem magam normálisnak, vagy nem normálisnak? Mindenkinek a saját nézőpontja az, ami meghatározza a világnézetét, és a saját nézőpontjából nézve minden olyan cselekmény, amit elkövet, normálisnak tekinthető, hiszen én azt tartom jónak, amit saját magammal összhangban cselekszem, vagy szeretnék cselekedni. A normálisság fogalma ne legyen egy kalitka, ne legyen egy gettó. Orsós László Jakab: Egy kicsit ugorjunk, hogy ne ragadjunk bele véglegesen ebbe a fogalmi problémakörbe, bár nagyon érdekes, de nagyon absztrakt ösvényekre vinne bennünket. Volt valami, amit Neményi Mária említett az előbb, ami nekem nagyon izgatja a fantáziámat, ez a bizonyos auto-reprezentáció, hetero-reprezentáció, tehát ki képviselhet kit? Képviselhet-e, reprezentálhat-e feministákat pasi? Reprezentálhat-e melegeket nem meleg, cigányokat nem cigány? Ez egy általános probléma. A Bárka színházban megy most egy darab, mely abszolút mértékben cigány tematikájú: Kárpáti Péter Világvevő című darabja. Cigányok nyüzsögnek a színpadon a darab szerint. Egy darab cigány sem látható a színpadon, és ez nagyon rendben van szerintem, de nagyon sok ember szerint nincsen. ’Nem hiteles az előadás, nem hitelesek az alakítások’ – mondják. Ami szintén a reprezentációról szól. De hát hányszor, hányszor találkozunk cigányügyekben, más ügyekben is ezzel a problémával! Mit gondoltok erről? Mitől válik autentikussá a reprezentáció? Lehet-e feminista egy pasi? Elekes Irén: Biztos, hogy lehet. Lehet nagyon sok olyan dolog, amin elgondolkodik és hasonló eredményre juthat, mint egy nő, és akkor hangoztathatja ezt a véleményét. (Közönség): Szerintem is képviselheti a feministákat pasi, vagy a melegeket nem meleg, az attól függ, hogy mennyire empatikus, hogy mennyire érzékeny, hogy mennyire és milyen régen ismeri ezt az egészet, és ő maga leszámolt-e már az előítéleteivel. (Közönség): Nem lehet sarkítani éppen azért, mert különböző csoportokról van szó. Például a látás-sérültek irtóznak tőle, ha a jól látók képviselik őket. Ők saját maguk ezt így nem is tudják. A másik példa, hogy nagyon súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket, felnőtteket nem képviselheti saját csoportja érdemben. Mozgáskorlátozottakat nyugodtan képviselhet ép-kézlábon járó ember, mint ahogyan meg is történt nem egyszer, és nagyon jól működik a dolog, mert ért hozzá, és tényleg azonosul ezzel a társasággal. Tehát azt hiszem, hogy minden csoportnál működik ez valamilyen szinten. Orsós László Jakab: De maga szerint mi a különbözésnek az alapja? Elég pregnánsan azt mondta, hogy a látók képviseletét levetik magukról a vakok. Miért? Mi ennek a gyökere? (Közönség): Ezt talán tőlük kellene megkérdezni, de nem egyszer tapasztaltam. Volt rá kísérlet például nem egyszer, hogy látó tovább képviselt látássérülteket, és előbb utóbb ebbe belebukott. Saját maguk utasítják el. (Közönség): Én, mint látássérült szeretnék ez ellen felszólalni. Igaz, hogy nagy probléma nálunk, hogy egyes embereknek rosszul esik az, hogy látók képviselik őket, de sokan passzivitásba burkolóznak, és igazából nem nagyon tudják, hogy hogyan tehetnének valamit. Aki viszont tudja, az tényleg önállósítja magát olyan szempontból, hogy keres embereket, vannak kapcsolatai is a látókkal, de ilyenkor tulajdonképpen már nem a látók fogják őt képviselni, hanem saját maga látja el a dolgait. Ha valaki valamit el akar érni, akkor szerintem előnyösebb, ha saját maga áll oda és kér, saját maga szól, de azért a vakoknál
45
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban sokszor jól jön, ha egy látó is segít. Nekem például nemrég volt egy szervezésem, és nagyon is jól jött az, hogy elmentem látó emberekhez, akik tanácsot adtak, segítettek, mert vannak dolgok, amiket én nem láthatok úgy, mint ők. Több szem többet lát alapon, én, ugye… Nem feltétlenül gondolnám azt, hogy ezt vissza kell utasítani, bár lehet, hogy egy pár látássérült nem veszi jó néven, ha látóképes képviseli, de – nem is a képviseletet hangsúlyoznám, hanem azt, hogy működjünk együtt. Tudjam azt, hogy nekem hol vannak a korlátaim, azon belül viszont merjek mozogni. De tudjam azt, hogy most itt van ez a korlát, és akkor most jöjjön valaki, és lépjük át. (Közönség): Ugyanerre szeretnék kitérni, csak a romák szempontjából, én ezt ismerem közelről. Érdekes, amit a Bárka színházbeli darabról mondtál. Én is megnéztem, és én is nagyon sok embertől hallottam, hogy nem hiteles, mert nincsenek romák a színpadon. Szerintem egy hosszas gondolatnak a vége lehet, annak eldöntése, hogy most ez jó, vagy nem, amelybe belefér a kisebbség, belefér a fogyatékosság, és a gettósítás. Volt erről a témáról Robi egy régi előadása után – egy pécsi Romaversitas-os estén – egy hatalmas vita, ott belül. (Aki nem tudná, annak elmondom, hogy a Romaversitas egy már élő dolog arra, hogy összefogja a roma értelmiséget.) Ezen a vitán arról beszéltünk, hogy a gettót két oldalról építik, és ahogyan épül kívülről, úgymond a többségi társadalom felől, ugyanúgy építik belülről. Azt gondolom, hogy arra a kérdésre, hogy ki-kit képviseljen, az egész szintjén kell keresnünk a megoldást. Azt gondolom romaként, hogy engem nem zavar az, ha egy romákat érintő ügyben egy nem roma képvisel valakit, hogyha ehhez az ő szaktudására van szükség. Ha én valamihez nem értek, és mondjuk roma kérdés, de van valaki, aki jobban érti, akkor csinálja ő. Úgy vélem, hogy ez abszolút az egyén szintjén mozog. Ezzel ellentétben vannak olyan csoportok, akik azt mondják, hogy mivel rólunk van szó, mindegy, hogy értünk hozzá, vagy nem, ezt nekünk kell csinálni. Ebbe a kettősségbe a társadalom felőli megítélés is bejön, mert tudjuk, hogy nagyon sok negatív dolog éri a romákat, mint közösséget. Két válaszút van arra, hogy a társadalom felőli negatív érzéseket hogyan raktározza el, vagy hogyan éli meg a csoport: van, aki ezen fölháborodik, és azt mondja, hogy akkor mi ezzel nem foglalkozunk és a mi utunkon megyünk tovább – ez a zártság. Ami véleményem szerint nem jó. De van a dolognak egy másik oldala, ami sokkal nyitottabb, mikor azt mondjuk, hogy mi romák megszerezzük azt a fajta tudást, azt a fajta élettapasztalatot, ami ahhoz szükséges, hogy egy dolgot véghez tudjunk vinni, és mi magunk, nyitottan képviseljük ezeket az ügyeket, úgy, hogy van hozzá megfelelő szaktudásunk, élettapasztalatunk stb. Neményi Mária: Én a feminista kérdéshez szeretnék hozzászólni. Ha úgy fogalmazzuk meg a feministát, hogy egy, a társadalmi igazságtalanság ellen fellépő személy, márpedig ez egy eléggé jó megfogalmazása annak, amit a feministák szeretnének, és ezt mondjuk női szemüvegen keresztül kívánja tenni, akkor – nagyon remélem –, a feministák érzékenyek ugyanúgy a romák problémáira, a melegek, leszbikusok problémáira. Sőt, azt szeretnénk, hogy ezek a társadalmilag igazságtalanul kezelt csoportok ugyanúgy észrevennék, hogy a nőkkel sincs minden rendben. Ami nekem nem tetszik a feministánál, hogy itt már megneveztünk egy csomó csoportot, és mindegyikre találtunk egy magyar szót, miránk viszont még nem. Elekes Irén: A feminista szót nekem nem volt olyan egyszerű elvállalni, nagyon fontos volt számomra, hogy végül elvállaltam, és ezt így akarom nevezni. Hat éve állandóan azokat a tanácsokat kapom, hogyha valami másnak nevezném minden sokkal könnyebb lenne. De ennek ez a neve. Nagyon sok idegen szó van a köznyelvben, ami tökéletesen működik. Úgy tudom például, hogy az ötvenes években még nem volt szociológia, és
46
Média pszichológia oktatás az egyetemen, és nagyon furcsa lett volna, ha furmányosan elnevezték volna ezeket a tárgyakat valaminek, hiszen az szociológia volt és pszichológia, és hogyha már tanítják, akkor nevezzük a nevén. A feminizmus kifejezés használata pedig annyiban könnyíti meg a dolgot, hogy az ember a világ szakirodalmában talál rengeteg nagykönyvtárra való anyagot, és abban mindenütt így fogja megtalálni ezt a szót. Braun Róbert: Csak a képviselet dolgához szólnék pár szót. Itt a beszélgetés megint arról szól, hogy a képviselet egy csoportképző elv. Én, amikor megszólalok, általában nem másokat képviselek, hanem magamat képviselem akként, hogy engem zavar egy csomó dolog a világban. Akkor, amikor, például legutóbb a Kovács Lászlót ledorongoltam a Népszabadságban, azt nem azért tettem, mert én a melegek érdekében szeretnék nyomulni, hanem, azért, mert engem mérhetetlenül felháborított, ahogy felszólalt. És ezt a jövőben is meg fogom tenni. Amúgy a képviselet egy elég egyszerű történet: ha megbíznak valamivel, azt én nagyon szívesen teljesítem, mert jó a beszélőkém, és meg tudok győzni embereket, másoknak meg kevésbé jó, ami egy politikai kategória – e tekintetben, azt hiszem nincsen sok kétely. Amúgy szerintem mindenki elvirgonckodhat azzal, hogy a saját értékeit próbálja képviselni. Sajnos azzal, amit a feminista definiálása kapcsán mondtál, hogy ’egy igazságtalanságok ellen küzdő személy’, és ez általában a kisebbségi csoportokra igaz volna, azzal vitatkoznék. Jól tudjuk, és jól ismerjük azt a tapasztalatot, hogy éppen a hátrányos helyzetből adódóan nagyon sok keresztkonfliktus teremtődik, hiszen az elismerés politikája egy hatalmi veszekedést jelent. Kétségtelenül a vágyott állapot, az, hogy a kisebbségek összefogjanak és együtt a ’nagyokat’ legyőzzék, de valójában itt arról is szó van, hogy a csoportok azért is szerveződnek, merthogy adott esetben más csoportok rovására szeretnének elismeréshez jutni. Ezt egy „boruljunk össze – szeressük egymást gyerekek” viszonyrendszerben nehéz lesz szerintem feloldani. Orsós László Jakab: Volt egy nagyon fontos dolog abban, amit a Robi mondott, az az elem, hogy mégis kit akar reprezentálni egy kisebbség; hogy mégis kinek szól a reprezentáció? Önmagának, vagy a többségnek? Mi a funkciója egy csoport-reprezentációnak elsődlegesen? Itt nyilván a vágyak is nagyon gyorsan képbe jönnek, hogy mit akar egy csoport elérni a saját maga reprezentációja által elsősorban? Mit akarhat elérni egy végre szóhoz jutó meleg rádió, mit akarhat elérni egy ’99 elején utoljára megjelent Nőszemély című lap, amely magát feministának demonstrálja, és nem bír megjelenni. Miért akar annyira megjelenni? Mit akar egy cigány, hogyha mikrofont dugnak az orra alá? Mit? Pálfi Balázs: Én mindig azt szoktam hazudni, ha kérdezik, hogy mi ez a műsor, hogy ez a párbeszéd műsora, mely igazából azért jó, azért izgalmas, mert nyitott, be lehet telefonálni, engem le lehet buzizni, én meg szoktam vitatkozni, elég éles hangon a hallgatókkal. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen műsor, de azt hiszem, ha így kérdezed, akkor azt válaszolom, hogy a párbeszéd-jelleg miatt önmagában ez még nem a párbeszéd műsora, ez csak egy forma. Igazából, amikor Robi elmondta a bevezetőjét, akkor én is megkérdeztem magamtól, hogy miért fontos ez a műsor, és rájöttem, hogy azért fontos, mert van. A létrejötte véletlenek egybeesésének a következménye volt, és onnantól kezdve elkezdte a maga útját járni, a maga sorsát élni, most már nem lehet kirúgni, nem lehet megszűntetni – illetve dehogynem, természetesen meg lehet, csak olyan áron, amilyen árat nem akarnak megfizetni azok, akik ezt a műsort esetleg nem akarnák hallgatni.
47
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Nagyon fontos volt a melegek számára. Néha még az sem lényeges, hogy mi hangzik el benne, hanem maga a tény, hogy van egy olyan műsor, ahol megszólalhatnak melegek, elmondhatják a maguk búját-baját. Szerintem legalább ennyire fontos a párbeszéd jellege is, ez is arról szól, hogy mit mutatunk meg. Hozzá tartozik a műsorhoz, hogy én egy ’autentikus buzi’ vagyok, meg még közbuzi is, ahogy én szoktam magamat hívni. Ez nem értékítélet, egyszerűen egy státusza az embernek abban a viszonyban, amiben van. A történethez az tartozik hozzá, hogy a Petőfi rádióval megcsináltam ezt a műsort, de én nem abból élek, hanem a Kossuth rádió Napközben műsorából, és ezt a kettőt teljesen szét kell választani. Ráadásul még a Tilos rádiótól is megkerestek, ahol megint más nyelven kell beszélni, és kiderült, hogy tudok úgy is beszélni, hogy ott is elfogadjanak. Biztos vagyok azonban benne, hogy erre nem egyedül én vagyok képes, nem csak én vagyok olyan „autentikus” buzi, aki ezt meg tudná tenni. Nagyon jó lenne, ha még többen lennénk ilyenek, de hát egyelőre még csak ennyien vagyunk. Hat-hét évvel ezelőtt még csak én voltam, egyszer valaki azt írta rólam, hogy én egy meleg-közéleti személyiség vagyok. Nem, én attól váltam közéleti személyiséggé, amikor elkezdtem kifelé kommunikálni, hogy én bizony meleg vagyok, de ehhez senkinek semmi köze – nem lenne, de jó lenne. Vadászi Bálint: Folytatnám ezt a kis bemutatkozást a romák és a média kapcsán. Ha jól emlékszem, a rendszerváltásig a romákról a médiában nem jelent meg semmi – kivéve talán a Kék fény című műsort, mely egy eléggé ’jól reprezentált’ műsor volt ebből a szempontból. Felvetődött azonban akkoriban a kérdés, hogy mit tud a társadalom a romákról – ezt akár most is megkérdezhetném, és akkor kiderül, hogy igazából nagyon keveset. Él körülbelül – vitatkoznak a számáról – hat-hétszázezer cigány ebben az országban, és nem tudjuk hogy kik ők, honnan jöttek, hol élnek, mit akarnak, mit esznek, milyen műsort szeretnek, egyáltalán hányan szavaznak, satöbbi, satöbbi… Egyáltalán nem tudunk róluk semmit. Annak az igénynek a hatására, hogy ezt bemutassuk, hogy ezt kifelé kommunikáljuk, hogy a rossz beidegződéseket és a sztereotipikus gondolkodást kicsit megváltoztassuk, beindultak a rendszerváltás után némi kezdeményezések média ügyben, így jött létre a Roma-sajtóközpont is, ami nem a romáknak szól. Romák csinálják – az igaz, hogy most nem roma az igazgató –, akik a többségi társadalomnak írnak a romákról. Azt szeretnénk megmutatni, hogy mi van roma-ügyben. Orsós László Jakab: Másképp kell írni szerinted a cigányoknak a cigányokról, mint a fehéreknek a cigányokról? Vadászi Bálint: Nem erről van szó. Mi napilapokba írunk, amelyeket persze olvasnak a romák is, de a cél főleg az, hogy akik nem romák, azok is olvassanak rólunk. Számtalan apró konfliktus, apró kis összezörrenés akad a hétköznapokban, egy példa, ami eszembe jutott azzal kapcsolatban, hogy már egy kisgyerek hogyan kénytelen a roma tradíciók, a hagyományai ellen cselekedni, ugyanis egy roma kislány az iskolában, hogyha tartani akarja a hagyományát, nem öltözhet át tornadresszbe, de ezt az iskolai szabályok miatt meg kell tegye. Rengetet ilyen dolog van még, amit nem tud a többségi társadalom, de megjelennek. A beindulás óta – ’95-ben kezdte el működését a Roma Sajtóközpont, ami mint hírügynökség működik elsősorban – körülbelül nyolcszáz hírt írtunk, melyeknek a hatvan százaléka jelent meg. Ez elég jó arány, és úgy gondoljuk, elindított valamifajta mozgást a médiában: a romák, a roma témájú anyagok elkezdtek megjelenni a sajtóban. Orsós László Jakab: Ha jól értem, akkor azt mondod, hogy az egyik legfontosabb eleme a reprezentációnak információkat közvetíteni a többség felé a kisebbség oldaláról.
48
Média Vadászi Bálint: Igen. Orsós László Jakab: Mari, gondolom, egyetértesz ezzel, hogy a reprezentációnak ez egy erős szegmense. Neményi Mária: Igen, én ezzel egyetértek, pontosan ehhez akartam csatlakozni, mert figyelemmel kísérem a Roma Sajtóközpontot, egyes újságíróinak a tevékenységét. Nem tudom, olvastátok-e, vagy ki emlékszik rá, Horváth Margónak volt egyszer egy hatalmas riportja arról – a Népszava közölte, vagy valamelyik országos napilap –, hogy elszegődött egy vidéki konzervgyárba dolgozni. Ezt senki más nem tudta volna megírni így, mint valaki, aki elmegy, és részt vesz, és utána a többség számára prezentálja. Ettől függetlenül, az egy másik kérdés, hogy a kisebbség saját maga által kreált intézményébe miért fogadja el a többségi segítséget olyan módon, hogy ugyanakkor elfogadja bizonyos értelemben annak a normáit, a szabályait, a módszereit. Nagyon érdekes jelenség volt, amikor Magyarországon először jelent meg roma, vagy cigány saját történetírás Rostás Farkas tollából. Sok mindent lehet rá mondani szakmai szempontból, meg is történt: a kritika hasábjain két jeles magyar cigány szakértő, az egyik nyelvész, a másik néprajzos Kovalcsik Katalin, Réger Zita cikke ezekről a könyvekről, melyben – a naiv művészet analógiájára – naiv tudományként aposztrofálták azt a történetírást, amit a romák saját magukról akartak a többség és saját maguk számára bemutatni. Van itt egy olyan fogalom, amin érdemes elgondolkozni, a szakértelmi imperializmus. Létezik az a tudás-rendszer, ahogy minket a többségi társadalom tagjait az iskolában, az egyetemeken megtanítottak arra, hogy mi számít adatgyűjtésnek, mi számít forráskezelésnek, hogyan kell bemutatni egy létező anyagot, mik annak a szabályszerűségei, és aki ezt nem tudja követni, nem ismeri ezeket a szabályokat, az hiába autentikus, akkor sem fogja tudni megfogalmazni, és eljuttatni a többség számára, mert esetleg nevetségessé válik. Ez egy nagyon komoly kérdés és érdemes elgondolkozni azon, hogy erre azonban egy nagyon jó, és nagyon szokványos válaszreakció a gettósodás: ’ha nem fogadják el, akkor csináljuk a magunk számára, megcsináljuk a magunk történetét, magunknak, nem kell azt kifele mutatni, ez lesz a mienk, ebben mi jól érezzük magunkat. De ha nem a tudomány, vagy a tudás továbbadására gondolunk, hanem egyszerűen arra, hogy miért jönnek létre ezek a belülről fölépített gettók, nyilvánvalóan azért a szociálpszichológiai, vagy emberi haszonért, ami azzal jár, hogy olyanokkal vagyok együtt, akik elfogadnak, akik olyanok, mint mi, akik megértenek, akiktől nem kell félnünk. Ez egy nagyon bonyolult kapcsolat nem csak reprezentáció szintjén, hanem minden egyes értelmében a többség és kisebbség viszonyában, hogy kinek van joga megszólalni, hogyan kell erre reagálni, hogyan lehet eljuttatni, mikor kell bennmaradni, mikor érdemes, és milyen veszéllyel dacolva érdemes kilépni a nyilvánosság elé. Ebben mindenfajta kisebbség szerepet játszik. Még egy gondolat a felsorolás (roma, meleg, fogyatékos, nő) kapcsán: ez a nő és feminista összekapcsolás egy kicsit meghökkentett. Itt a feministákról, vagy a nőkről beszélünk, amikor egy kisebbségi csoportról beszélünk? Nyilván a feministák, egy kisebbségi csoport, de én amellett állok ki, hogy a nőknek a megnevezésével semmi probléma nincs, viszont annak az elfogadtatásával, hogy a nők is egy kisebbségi csoport, azzal viszont már van. Szerintem ez egy lényegesebb kérdés, mert lehet valaki azon kívül, hogy cigány, hogy látás-, vagy mozgássérült, még nő is, meg lehet olyan többségi társadalomhoz tartozó nő, aki ugyanakkor kisebbségi, abban az értelemben, hogy nő – ez egy nagyobb, és átfogóbb probléma annál, mintsem, hogy ebbe a feminista, kiscsoport, mozgalmi problémába belesüllyesszük. Olyan értelemben érzem a nőket kisebbségi csoportnak, hogy a
49
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban testükkel meghatározott személyek. A biológiai funkcióikat hajlamosak maguk az érintettek is, és egyáltalán a társadalom többsége meghatározónak tekinteni, mintegy előírt sorsként kivetíteni valakinek, aki abba a nembe született. Az, hogy ez hogyan hat ki az iskolázottság, a foglalkoztatás, a pályaválasztás, a karrier, a média és a politikai reprezentáció minden színterére, hogy itt mi működik, amikor ráadásul az adott társadalmakban a nők esetében egy számszerű többségről van szó, nagyon fontos kérdések. Braun Róbert: Noha a Roma Sajtóközpontot a rendszerváltás egyik legnagyobb vívmányának tartom, mégis nem kevés elméleti problémát vet föl a léte. Az egyik az, hogyha ez egy követendő minta volna, akkor természetesen a melegeknek, a feministáknak, a mozgáskorlátozottaknak is létre kéne hozni a saját ügynökségeiket, már hogy hírügynökségeiket, hogy tájékoztassák a többségi társadalmat. És ez nem is kicsit aggályos. A másik oldalát tekintve pedig, mondom, nagy dolognak tartom a Roma Sajtóközpontot, de még nagyobb dolognak tartanám, ha a nemzeti hírügynökségnek lenne egy roma szekciója. Merthogy azzal, amit a roma sajtóközpont csinál, rögtön a nem hivatalosság pecsétje is rákerül, ami ismét csak egy probléma, hogy minden ilyen kisebbségben van egy kisebbségiség, ami kicsit kevesebb, mint a többségiség, tehát nyilvánvalóan a ti hatvan százalékos rátátok fantasztikus – összevetve a nemzeti hírügynökség száz, kétszáz százalékos rátájával nyilván „semmit sem ér”. Kérdés, hogy mi a teendő. Orsós László Jakab: De miért is nem az MTI-n belül jött létre a Roma Sajtóközpont? Vadászi Bálint: Ezt én nem tudom elképzelni – sajnos. Orsós László Jakab: Én nem voltam jelen a Roma Sajtóközpont létrejötténél, de olyan hihetetlenül adekvátnak tűnt elsőre, hogy ezt tökéletesen függetlenül kell létrehozni, eleve egy ilyen defenzív közegben. Nem is nagyon tudom, hogy volt-e olyan alternatíva, hogy a nemzeti hírügynökség egy bugyra lehetett volna. Neményi Mária: A rádióban, meg a televízióban van cigány műsor, volt régen is, és annál rosszabb! Tulajdonképpen ez alternatívaként, civil szervezetként jött létre, ha jól emlékszem Csalog Zsolt és Horváth Aladár kezdeményezte, azaz nem csak cigányok. Vadászi Bálint: Volna egy kérdésem Robihoz: amikor a reprezentációról volt szó, annak kapcsán azt mondtad, hogy valahol a társadalomban van valami eredeti és megvan az igény az eredetiség bemutatására. Úgy gondolom, hogy tényleg vannak eredeti dolgok, de azt egy kicsit kérdésessé teszem, hogy a társadalom igényli ennek az eredetiségnek a meglátását, vagy észrevevését. Ilyetén formán az, hogy re-prezentálni, engem egy kicsit elgondolkodtat, mert, ha erre igény van, akkor nem jelentkeznének ennyire pejoratív módon ilyen hozzáállások, hanem eredetiségükben megjelenhetnének a társadalomban mindazok amikről itt beszélünk. Braun Róbert: Egyetértek, én épp arról próbáltam beszélni – akkor nyilván nem voltam elég egyértelmű – hogy természetesen nincs eredetiség, ellenben van autenticitás, mely egyben egy legitimációs hivatkozás. Bármely hátrányos helyzetű csoportra gondolunk – legyenek azok a cigányok, vagy a melegek, vagy adott esetben a nők – a többségi társadalom mindig rámutat, és elfogad közülük valakit, akit eredetinek tekint. A cigányok esetét ismerem jobban, ráadásul ez a zenében a legjobban tetten érhető, ahol a többségi társadalom rámutatott a XIX. századi magyar műdalra, és kinevezte azt cigány muzsikának romantikus lelkületében, egyébként egy dzsentroid magyar lelket kiszolgáló státuszban, és azt mondta, hogy ezek az igaziak, ők az eredetiek, és természetesen mindenki más az nem eredeti. Nem is
50
Média mennék tovább, mert ez nem csak a kisebbségekre igaz, hanem a művészetre, a népművészetre… Vadászi Bálint: Itt kapcsolódhat be a színházi darab, ami a Bárkában megy talán pont ennek az ellensúlyozására. És ezért vannak kétségek felőle, mert megint kívülállók akarnak olyasmit mondani, hogy ez cigány darab, amit a cigányok nem gondolnak így. Pálfi Balázs: A meleg szereplők esetében ez egy kicsit más, mert ugye a cigányok helyzetében vagy autentikus, vagy nem, de ha valaki meleg témájú darabban meleg szerepet játszik, akkor rögtön ott a kérdés, vajon meleg-e, vagy sem? Vadászi Bálint: Természetesen nincs azzal baj, ha színészek eljátszanak valamit, hiszen az a dolguk. Orsós László Jakab: A színészeknek egyébként iszonyatos problémájuk van ezzel. Úgy eljátszani egy szerepet, hogy attól félnek, hogy rájuk kerül a bélyeg. Vadászi Bálint: Ez úgy enyhíthető, ha bevonnak embereket, akik ehhez tényleg értenek. Egy olyan színdarabba például, amely a roma kultúrát mutatja be, valószínűleg egy olyan ember segítségét kéne kérni, aki ért hozzá. Így elfogadottabbá is válna egyben. (Közönség): Nagyon tetszett az a kérdés, hogy kinek akarunk megmutatni valamit, mi most magunknak készítünk egy újságot, látássérülteknek, vagy másoknak. A látássérülteknek nincs olyan lapjuk, amely látóknak szól, hanem megkeresnek bennünket az újságírók és aki kiemelkedik valamilyen szinten, pozitív, vagy negatív értelemben, azt leírják. Összességében azt tapasztalom, hogy csak az ilyen kirívó esetek, tehát a pozitív vagy negatív példák jutnak nyilvánosságra, az egész valójában nem. Ez egyben motiválja az adott csoportot is, hiszen ha érzik, hogy most rólunk ezt, meg ezt gondolják, akkor igyekeznek tenni valamit, hogy bemutassák a másik oldalukat is. Még egy dolog, Tímár Péternek készül egy filmje, az lesz a címe, hogy Vakvagányok, és vakok a szereplői, azaz vak szereplők játszák a vakokat, de most mondhatnánk az Esmeralda című sorozatot is, ahol nem vak az illető, de mégis vakot játszik. Nagyon érdekes kérdés, hogy ahogyan például egy vakot megjelenítenek, arra a társadalomnak, vagy a vakoknak van igénye, vagy a többi csoportnak. Orsós László Jakab: Mit tudtok ti tenni, hogyha úgy találjátok, hogy ez a megjelenített dolog, ez a kép nem felel meg annak, amit ti magatokról gondoltok? Mik a lehetőségeitek? Most ebben a konkrét esetben: Esmeralda, vagy mondjuk, ha a Tímár Péter elbaltázza a filmjét és egy selypegő vak dramaturgiát csinál, akkor mit tudtok ti csinálni? Hogy tudjátok helyreütni ezt a csorbát? (Közönség): Én csak ott látom a megoldást, ha pár ember összefog közülünk, összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, hogy milyen gyakorlati eszközökkel tudjuk a társadalmi folyamatokat befolyásolni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy leírjuk, hogy mi milyenek vagyunk, és akkor ezt megosztjuk a többiekkel, hanem például egyes kiadványokat szerkesztünk – van egy alapítvány is, ami ebben segít minket. Szűcs Gábor: Nemrég megragadta a figyelmemet egy szó: ez a diszkrimináció. Ez a melegek körében olyan, mint a tűz, ha valaki azt mondja, hogy én diszkriminálom a melegeket, akkor rögtön mindenki ugrik rá. Pálfi Balázs: A másik, hogy deviánsok.
51
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Szűcs Gábor: Így van. Míg a Kék fényben a romákat volt szokás említeni, most a mai média-szerepkörben a Fókusz, az RTL-klub nagyon neves műsora tölti be azt a szerepet, ami valahogy úgy próbálja meg kiragadni többek között a melegeket is, és az egyéb ilyen elnyomott kisebbségeket, hogy úgy mutatja be a tulajdonságaikat, hogy nem kérdez meg olyan embereket, akik valóban érintettek is az ügyben. Olyan embereket szólaltatnak meg, akik, úgy érzem, nem igazán tudják képviselni azokat a valódi értékeket – mert igenis vannak értékek –, amit például meleg emberek képviselnek – na most ez kicsit azért gödör, hiszen ez pozitív diszkrimináció. Az sem jó, ha valaki úgy képvisel valamit, hogy azt mondja, ’jaj de aranyos buzika vagy’, hiszen rosszul esik mindenkinek az, ha egy csoport tagjaként elgettósítják. Annak a műsornak, amit én képviselek, és amely csak egy része egy internetes rádiónak, nagyon érdekes jellegzetessége, hogy az Internet, mint képviselő közeg teljesen nyílt és nem ellenőrizhető. A hitelesség, illetve, a kívülről jövő képviselet kérdése az Interneten egy kicsit másképp jelenik meg, itt ugyanis nem kell kontrollra számítani csak a befogadó részéről. Ott viszont ez az interaktivitás, hogy én beszédbe elegyedek azokkal, akiknek én műsort készítek, nagyon élesen előjöhet, és nagyon éles kritikákat visszakaphat az ember attól, akinek készíti a műsort. Némely trágár hangú kritika kapcsán az lepett meg, hogy a rádió szerkesztősége teljes mellszélességgel kiállt amellett, hogy nem szabad az előítéleteket képviselni. A média szerepében nagyon lényegesnek tartom, hogy az információt úgy képviseljék, hogy autentikusak legyenek, tehát valóban ismerjék azt, amit képviselni szeretnének. (Közönség): A diszkriminációhoz kapcsolódnék, említettétek a Fókuszt, és nagyon szomorú aktualitása, hogy a napokban kerekes-székes ember okozott nagyon súlyos balesetet. Ettől hemzseg a rádió, ettől hemzseg a tv, talán ma lenne az a nap, amikor eljutnánk oda, hogy már nem lenne hír, az hogy valaki behajtott a várakozó emberek közé, és tíz ember megsérült, ha nem kerekes-székes emberről lenne szó, de már most tudom, hogy holnap és holnapután is hír lesz. Ma kerekes-székes embereket szólítottak meg újságírók, felkeresték a szervezeteiket… Orsós László Jakab: Miről, hogy vajon biztonságosan vezetnek? Hozzászóló: Nem, hanem, hogy mit szólnak ehhez, ez mennyire lesz hátrányos a kerekes-székesekre nézve. Tehát ez ettől hír még most is. Braun Róbert: Alkoholistákat nem kérdeztek meg? Vadászi Bálint: Vagy férfiakat? (Közönség): Gyorshajtókat sem kérdeztek meg, és amit ma hallottam több helyről – és itt a pozitív diszkrimináció – hogy sokan mondták, hogy nem kéne lecsukni, mert hát szegény kerekes-székes. Az más kérdés, hogy nem is fogják tudni lecsukni, mert nincs is olyan fogda Magyarországon, ahol fogva tudnák tartani. De lenne-e lehetősége egy romának például ilyen esetben szabadlábon védekezni? Vadászi Bálint: Tulajdonképpen fontos volt-e ebben a dologban az, hogy ő éppen mozgássérült? (Közönség): Nem. (Közönség): Egyetlen esetben igen: ezért nem tudták bevinni előzetesbe. Ez a fogyatékos-ügyi része, a többi az semmi, annak nincs köze hozzá.
52
Média (Közönség): De ettől még nem fogják akadálymentesíteni a börtönt, sajnos. Braun Róbert: Egyrészt nem vagyok meggyőződve, hogy ittas vezetés esetén előzetesbe szoktak valakit vinni, másrészt pedig nem gondolom azt, hogy amiatt, hogy kerekes-székes föl fogják menteni. Nyilvánvalóan el fogják ítélni. Az egy nagyon érdekes jogi probléma lesz, mikor – valószínűleg – az ügyvédje eljárási kegyelemért fog folyamodni, az eljárási kegyelmet mondjuk a Legfelsőbb Bíróság, vagy az államelnök megadja-e, mert valóban a feltételek nincsenek megteremtve. Én nagyon remélem, hogy végigviszik ezt a pert, nagyon remélem, hogy az ügyvéd helyzete magaslatán állva kihasználja ezt a lehetőséget, mert valóban e tekintetben az állam kényszeríthetné a börtönt, hogy teremtse meg a feltételeket, amit valószínűleg e nélkül nem tenne meg. Erről jut eszembe, kedvenc példám, hogy a közgazdaságtudományi egyetemen tanítva tudom, hogy 1986-ban mikor felújították az épületet, sikerült olyan lifteket beleszerelni – egy olyan épületbe, ami három emeletes, és a szemináriumi, és előadótermek nagy része a fölsőbb emeleten van – amibe kerekes-székkel nem lehet beszállni. Nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki mozgássérült, az a Közgazdaságtudományi Egyetemre hogy tud járni. (Közönség): Meg a műszakira, meg a gyógypedagógiai tanárképzőre… (Közönség): Egyébként a fejtegetésedhez ez az eset abszolút magyarázatul szolgálhat: kiemelt piros betűkkel jelent meg ez a baleset a bulvársajtóban, ami pontosan reprezentálja azt a gondolkodást, ahogy a társadalom, az újságírók etikátlansága áll. Ez is pontosan megmutatja, hogy nem vagyunk egyenrangú felek, mert más esetben azt mondják, hogy egy harmincéves fiatalember, ittasan tizenegy embert elgázolt, itt ki volt emelve, hogy kerekes-székes. Nagyon jól mutatja azt is, hogy mivel nem tudják, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyenek vagyunk, ezért amit innen-onnan hallott, azt adja vissza a sajtó, nem tudja ezt a problémát autentikus oldalról megközelíteni. Itt lenne annak az értelme, ha mozgássérült képviseli önmagát a médiában, mert akkor elsősorban ezt a paternalista megközelítést, ezeket az előítéleteket tudná szertefoszlatni nagyon sok szempontból. Manapság is nagyon gyakran történik meg velem, hogyha bemegyek egy hivatalba, és van velem egy éplábú ember, akkor én beszélek, én kérdezek, de a kísérőmnek válaszolnak. Ilyenkor szólok, hogy nem vagyok süket, nem vagyok értelmi fogyatékos, tudok válaszolni, tudok írni, csak éppen járni nem tudok. Az is baj, hogy nem vagyunk eléggé szem előtt, nem kapunk elég teret, ahol elmondhatnánk a véleményünket. Pálfi Balázs: Itt kénytelen vagyok megvédeni a szakmát, pedig én nem szoktam tv-t nézni, nem szoktam Blikket olvasni, vagy csak néha úgy belenézek, és szörnyülködöm, de hát az újságírónak az a dolga, hogy elmenjen kerekes-székes emberhez és megkérdezze. Most nem tudom mi a baj – mert mondom, én nem láttam ezeket a tudósításokat –, de ha egyszer elhangzott két ellentétes állítás, egyrészt, hogy miért kell megkeresni nekünk újságíróknak szegény kerekes-székes embereket, a másrészt meg, hogy nem ismerik a kerekes-székeseket. Itt most volt egy helyzet, volt egy történés, és az a dolga az újságírónak, hogy ezt a történést feldolgozza. Az egy másik dolog, hogyha sérti a jó ízlést, meg az igazságtartalmat, akkor jól le lehet dorongolni, de önmagáért, hogy végzi a dolgát, hogy próbál valamiféle képet felmutatni erről a dologról, azért nem kéne. (Közönség): Ez a dorongolás nem azért jött. A Tv2-től kerestek meg egy mozgássérültet, hogy mi a véleménye, de az majd csak vasárnap lesz hír. Én most az első három nap híranyagát próbáltam prezentálni…
53
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Pálfi Balázs: Abban semmiféle sértő nem volt, egy darab hír volt, hogy mozgássérült volt az illető. (Közönség): Nem, a bulvárlapok tele voltak piros betűvel… Pálfi Balázs: Bocsánat, le van szarva a bulvárlap. Körülbelül ennyit. (Közönség): De a köznép azt olvassa. Másrészt ez a mozgássérült ismerősöm nagy dilemmában volt, éppen azért, hogy miért pont őt interjúvolják meg, a részegeket például miért nem. (Közönség): Vissza szeretnék térni a nők kisebbségi helyzetére, és meg szeretném erősíteni azt, hogy szó kellene essen arról, hogy mennyire csiki-csuki játék a nők kisebbségi vagy nem kisebbségi helyzete. Pontosan, ha a média-képek szerint gondoljuk el a nőket, akkor eléggé szűkített képet kapunk, egy bizonyos tárgy-ábrázolást, úgy is mondhatnám, szextárgy-ábrázolást a szappanoperákon keresztül. Egy másik téma, ami mutathat valamit a nők reprezentálásáról, hogy az abortusz-törvény kapcsán, hány nőt kérdeztek meg? Nem tudom, hogy ezek alapján mennyire lehet autentikusnak nevezni a „női” véleményt. Ha már nálam van a szó, visszatérnék arra a kérdésre, hogy ki képviselhet kit. Egy amerikai élményemet mondanám el, ahol egy feminista csoport a közösségébe nem fogad be transzszexuálist, tehát olyan férfit, aki női identitást vett föl, illetve nőnek gondolja magát. Az indokuk pedig az, hogy egy ilyen ember nem ment át azokon az élettapasztalásokon, azokon az élethelyzeteken, amin egy nő átment szocializációja, neveltetése során. (Közönség): Szerintem bármely csoportról beszélünk, nagyon sok minden azzal függ össze, hogy a rendszerváltás után volt egy mozgalmár időszak, ami nagyjából kezd lezárulni, valamilyen szinten ezek a dolgok rendeződtek. Ennek a mozgalmár időszaknak van egy nagyon furcsa hozadéka, amivel nap, mint nap meg kell küzdenünk: miközben az egyes csoportok társadalomban való elfogadottságáról beszélünk, mindig azzal találkozunk, hogy az önreprezentáció csak szegregált műsorokban, meghatározott körben kerül bemutatásra. A fogyatékosok megmutatásával és ábrázolásával az a legnagyobb bajom, hogy azt nem látom, amikor egy siket ember bemegy, és a Szerencsekerékben nyer. Ott abban a pillanatban tudom, és értem, hogy mi történik. Amiket most látok, azok olyan bemutatások, hogy például tud nyolcvankét hangszeren játszani, ami ahhoz képest, hogy ő mozgássérült, milyen nagy dolog. (Közönség): Nem jól mondod, mert látod a Szerencsekerékben a siketek napján, amikor mind a három résztvevő siket. (Közönség): Igen, olyan ez, mint a nőnapi virágcsokor, vannak kinevezett piros betűs ünnepek, és vannak világnapjaink, vagy egy hét, amikor a siketekkel lehet foglalkozni, de – és egyébként ez a legnagyobb bajom, amikor a médiáról beszélünk, hogy – nem látom őket a társadalom tagjaiként. (Közönség): A BBC-ben láttam, egy műsort, melynek egy dawn-kóros fiú volt a műsorvezetője. Lehetett látni, hogy azt a gyereket imádják. Egy kanadai példát is tudok mondani, a „kanadai Szabó család” szappanoperában is körülbelül hat-nyolc évvel ezelőtt született egy dawn-fiú, aki filmsztár lett és az ő révén a kanadai törvényhozás olyan törvényeket iktatott be, amelyek három éve feküdtek a voksolandók listáján. Végül is vannak ilyen példák, csak még előttünk áll tíz-húsz-harminc év, mire mi is eljutunk ide. (Közönség): Lagzi Lajcsival készítettem korábban egy interjút, feltettem neki azt a kérdést, hogy mozgássérülteket miért nem szerepeltet a műsorában. Azt mondta, hogy nem
54
Média örülnének neki a szerkesztők, és ő nem meri felvállalni azt a rizikót, hogy konfliktusba kerüljön velük. Orsós László Jakab: Pedig hát ő egy híresen empatikus ember. (Közönség): Véleményem szerint a reprezentációnak van egy nagyon fontos oldala, főleg a demokráciákban. Ha nincsen reprezentáció, akkor nem lehet számon kérni bizonyos dolgokat. Ha van egy szervezet – függetlenül attól, hogy ki kit képvisel –, ami elég erős, és megjelenik mögötte egy társadalmi igény, akkor ennek a szervezetnek van lehetősége, hogy számon kérjen bizonyos dolgokat. Mondanék én is egy példát: Hillary Clinton most New York állam képviselője, az írek napja, tehát Szt. Patrick napja előtt pontosan egy nappal egy meleg csoportnál járt korteskedni, akik fölhánytorgatták neki, hogy most döntsön, hogy elmegy-e egy ilyen katolikus felvonulásra, akik köztudottan buzi-ellenesek, vagy őket akarja képviselni. Ezzel egy nagyon kemény kutyaszorítóba került, és valamilyen módon állást kellett foglalnia. Természetesen, mint jó politikus erre is, meg arra is próbált állást foglalni. De ebből is látszik, hogyha ilyen típusú szervezetek képviselik magukat, és megjelennek, akkor mégis történik valami. Szerintem a feministákkal az a baj, és ez válasz, hogy miért nem jelenik meg például a Nőszemély, mert nincs egy olyan fórum, ahol mi megjeleníthetnénk magunkat, és elmondhatnánk, hogy nekünk ez és ez a bajunk. Az egy más kérdés, hogy mennyiféle problémát vet fel: roma-cigány, stb., de legalább van. Mert, ha van, abból még sok minden lehet, de ha nincs, abból semmi sem lehet. Orsós László Jakab: Köszönöm, köszönjük… Hát befejezhetetlen, kimeríthetetlen ez a téma, azt mondanom sem kell… Köszönjük, hogy eljöttetek.
55
Oktatás
Oktatás
Vajon tényleg esélyegyenlőséget teremt-e a mai oktatási rendszer, vagy inkább csak megtanítja és elmélyíti e különbségeket? Lehet-e roma vagy női történelmet oktatni, egyáltalán hogyan valósítható meg az értékpluralizmus az oktatásban? Az iskola által elvárt képességek vajon nem privilegizálnak-e bizonyos csoportokat? A segítségként indított speciális iskolák vajon nem a problémák további súlyosbításához járulnak-e hozzá?
Oktatás
Forray R. Katalin előadása Először egy néhány szót magamról. Főállásban a Pécsi Tudományegyetemen tanítok, a Bölcsészettudományi Karon és a Romológia csoporton. Az elnevezés úgy tesz, mintha létezne egy olyan tudomány, amely a cigányokkal foglalkozik, ám valójában nem diszciplína ez, hanem különböző, a cigányokkal kapcsolatos megközelítések és a rájuk irányuló tudományos elemzések együttese. A szak egyetemi alapképzési szakként való akkreditálása jelenleg is folyik. Ez várhatóan 2000. június elején hatályba is lép, így már lehet rá jelentkezni. Nagyon nagy dolog ez, mert már 8 éve vesződnek azzal, hogy legyen egyetemi alapképzésben ilyen szak. Lesz levelező és posztgraduális képzés is, úgyhogy szívesen látjuk ott a budapesti másoddiplomásokat, vagy más érdeklődőket. A cigányok iskolázási helyzetéről beszélnék, igyekszem az oktatásra szorítkozni. Kezdjük talán azzal, hogy a cigány népcsoport alacsony iskolázottsága és iskolázási helyzete nem csupán Magyarországon és Kelet-Európában, valamint más volt szocialista országokban jelent problémát, hanem Európa minden országában is, ahol csak valamilyen cigány népesség él. Egy 1993-as UNICEF-jelentés szerint, mely kifejezetten a cigányok gyermekeinek helyzetét foglalja össze Közép- és Kelet-Európa országaiban, az iskolázottság mindenütt drámaian alacsony, valamint igen rosszak az iskolázási viszonyok. Nagymértékű az analfabetizmus, viszonylag nagy arányban pedig egyáltalán nem mennek a cigány gyermekek iskolába, ráadásul a középfokú oktatásba csak nagyon kevesen kerülnek be, és úgy 12 éves kor fölött igen kevesen tanulnak tovább. Régebben Nyugat-Európa több országában is az volt a gyakorlat, hogy a cigány gyerekeket nagy hányadban mentálisan retardáltaknak fenntartott iskolarendszerbe irányították át. Ez a fajta iskolahálózat, tehát az enyhe mértékben mentálisan sérült gyerekek elkülönült iskolázása, ma már nem jellemző Nyugat-Európában. Amíg ez létezett, addig ezekben az iskolákban a kisebbségekhez tartozó gyerekek felülreprezentálva voltak. Frazernek A cigányok című könyve, amely magyarul 1997-ben jelent meg az Osiris Kiadónál, alapkönyvnek mondható, még azzal együtt is, hogy igen sok hibája van. Egy másik fontos név Jean-Pierre Liegeois, aki az Európa Tanács francia szakértője. Ő magyarul is hozzáférhető, de könyvesbolti forgalomba nem került könyveket írt a cigányságról. A Frazerkönyv előnye, hogy többé-kevésbé tudományos igénnyel íródott. E két forrásból összerakosgatva az adatokat meg szemléleteket, bemutatható az európai cigányság. Ez természetesen nem ugyanazt jelenti, mint ahogy Magyarországon használjuk ezt a fogalmat, illetve nem ugyanazt a népcsoportot jelenti. Liegeois legutóbbi utolsó könyvének címe: „Roma, gipsy és traveller”. Romának az európai polgárjogi-politikai szakirodalomban azt a cigánynépességet nevezik, amelyet etnikailag lehet cigányként definiálni. A gipsy egy tágabb, a traveller pedig kicsit más jelentésű, de mégis ezzel a kettővel összhangban lévő fogalom. A traveller: egyszerűen utazót jelent. Ez kissé eufemisztikus megjelölése annak, amit a nyugat-európai országokban nomádnak mondanak. Ők a vándorló csoportok Európában. A cigányokat nomádnak sorolja be a köznyelv, jóllehet ők se a szó szűkebb, se a szakmai értelmében vett definíció szerint sem nomádok. Már csak azért sem lehetnek nomádok, mert a „nomád” szó definíciója az állattenyésztéssel foglalkozókat foglalja magába, akik állatokat terelgetve vándorolnak. A cigányok pedig egyik történeti elemzés szerint sem foglalkoztak hagyományosan állattenyésztéssel, így ilyenfajta nomadizálás nem volt rájuk jellemző.
59
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Egy másik definíció azt mondja, hogy peripatetikus népek közé tartoznak. A peripatetikus nép pedig úgy vándor, hogy szolgáltatást ad el. Nem állatot tenyészt, hanem valamit szolgáltat, mely szolgáltatás nagyon sokféle lehet. A traveller hivatásszerű utazó, akinek a foglalkozása miatt utaznia kell. Ezek az utazók különféle foglalkozásúak, népcsoportok és társadalmi csoportok – úgymint bárkán élők, mutatványosok, ringlispílesek, cirkuszosok – lehetnek, akik foglalkozásuk miatt családostul változtatják lakóhelyüket. Ebbe a csoportba sorolják a cigányságot is. E traveller-fogalomba mindenféle ember beletartozik, olyan is, aki antropológiailag egyáltalán nem hasonlít az általunk ismert cigány figurához. Nem barna vagy sötét bőrű, nem sötét szemű, és keleties arcvonása sincsenek. Például ide sorolják az ír cigányokat is, akik magukat szintén travellernek mondják. A magyar cigányfogalom egyrészt erősen kötődik a múlt századi romantikához – cigánytábori búcsú, szép cigányleány, lásd a magyar festészetet, cigányzenét. Másrészt ennek a fogalomnak mindig volt egy negatív konnotációja is, mindig egy picit negatívan is használták. Ez benne van például a sok-sok nagyon régi eredetű, cigányokkal kapcsolatos magyar szólás-mondásban, például: „nem szokta a cigány a szántást”. A magyar cigány szónak tehát van egy romantikus értelme és egy negatív hangulata is. Ugyanígy van a gipsy kifejezésnek, illetve a különböző európai nyelvekben más és más – cigojner, zsitan, zsitano – szavaknak is. Azt meg kell jegyeznem a „gipsy” cigány kifejezéshez, hogy e szó ki van irtva az értelmiségi beszédből Nyugat-Európában. (Így nem is tudom, hogy Jean-Pierre Liegeois miért használja.) Ehelyett azt mondják, hogy roma, ha etnikai csoportról, vagy pedig traveller, hogyha életmód szerinti csoportról beszélnek. A roma azért problematikus Magyarországon, mert ez a szó a romani, az igazi lovári cigány nyelven jelenti azt, hogy cigány, azaz egy népnév saját maguk megjelölésére. A nem ilyen anyanyelvű cigányok – mint a beás cigányok a Dunántúlon – pedig nem szívesen nevezik magukat romának, csak ha nagyon alkalmazkodni akarnak valamiféle vélt vagy valóságos társadalmi elváráshoz. Ha pedig cigány nyelvet mondanak a dunántúli beások, akkor soha nem a lovárira, romanira gondolnak, hanem a saját nyelvükre, a beásra. Ráadásul számos más olyan cigánycsoport is van Európa-szerte, amelyek nem nevezik magukat romának. Ennek ellenére 1971-ben, Londonban, az első úgynevezett cigány világtalálkozón úgy döntöttek, hogy a politikai beszédben ez lesz az ő nevük. Ezt pedig illik tiszteletben tartani. Nemrégiben, a világpolitikában is aktív cigány értelmiségiek valamint szakértők között egy érdekes vita zajlott az Interneten. Arról próbáltak eszmét cserélni, hogy miután Magyarországon a cigányok kifejezetten saját magukra minden erőszak nélkül használják a cigány kifejezést, akkor a nem magyarországi cigányoknak vajon van-e joguk arra, hogy megtiltsák a magyar cigányoknak, hogy magukat magyarul cigánynak mondják. Hiszen például az Országos Cigány Önkormányzat sem Országos Roma Önkormányzat néven fut, a kisebbségi törvény szintén cigányokról beszél. A nemzetközi szakértők megoldásként úgy gondolják, hogy talán másképpen kellene lefordítani a magyar cigány szót. Ők egy angol szövegben a „gipsy” helyett a „cigant” javasolják. Amikor az európai cigányság iskolázási helyzetéről beszélünk, akkor mindhárom csoportról szó van. Nemrégiben Dublinban jártam, ahol ilyen traveller-camp-eket mutattak számunkra. Ezek olyan szegénynegyedek, mint a többi gettónegyed Dublinban. A negyed piszkos, nyomorgó emberekkel van tele, akik közül sokan lakókocsiban élnek, és a legtöbb ottani ember vörös hajú és szeplős. Ők azt mondják magukról, hogy nem irish gipsy-k, nem ír cigányok, hanem utazók, travellerek.
60
Oktatás Frazer könyvében azt mondja, hogy a cigányok – azaz a gipsy-k – eredete ÉszakIndiába nyúlik vissza, a nyelv indiai eredetű, ám a balkáni nyelvszövetségbe tartozik. Egyszóval úgy beszél a cigányokról, mint etnikumról, vagy egy rasszról, nem pedig a Nyugat-Európában bevett módon. Ő is elmondja: vannak olyan teóriák, amelyek szerint a cigánycsoportok jelentős hányada úgy alakult ki, hogy – akár a reneszánsz korában, akár később – mindig voltak a társadalomból kitaszított emberek, akik valamilyen oknál fogva ebben megragadtak, vagy egyszerűen ezt az életet választották. Az ír cigányokról él egy teória, miszerint 1848-ban, amikor nagy éhínség volt, a társadalom szegény rétegeiből leszakadt csoportok ezt az életmódot túlélési stratégiaként választották. Egyszerűen útra keltek és megpróbáltak valamit eladni, hogy valamennyi élelemhez jussanak. Belőlük lettek a szőke hajú és kék szemű cigányok. A sok különféle csoport ma már a statisztikákban együtt szerepel. Így például a cigányság oktatásának kérdései Európában, ebben az összefüggésben jelennek meg. A cigánykérdés aktuális Magyarország számára is, mert az Európai Unióba való belépésünkre készülve már két Fehér Könyv, valamint két országjelentés is megemlítette – ráadásul az utóbbi hangsúlyosan –, hogy Magyarország a jelenlegi cigánypolitikájával nem léphet be az Európai Unióba. Meggyőződésem azonban, hogy az uniós országok csupán ürügyként használják a volt szocialista országok szegény cigányait. Egyszerűen csak félnek a szegényektől, akár cigányok, akár nem. Ha pedig minden csatlakozni vágyó maga megoldja a kérdést, úgy nem ismétlődik meg a kanadai tömeges exodus. Mivel a belépés után nem lesznek határok, az EU nem akarja nyakába venni a több százezer magyarországi cigány gondját, akik immáron legálisan kereshetnének megélhetést és jobb életet más országokban. Emellett pénzeket is adnak e célra Magyarországnak, hogy javítson a cigánygyerekek helyzetén. Májusban is indul például egy PHARE-program. A magyarországi cigány népesség száma igencsak érdekes dolog, melynek egyre jelentősebb tömeglélektani, szociálpszichológiai összefüggése is van, ugyanis egy kis létszámú kisebbség kevesebb veszélyt jelent a többség számára. Magyarországon azt szokás mondani, hogy a cigányság száma igen magas, és rettenetesen nő. Elcsépelt, hogy az ország elcigányosodik, és elfogy a magyarság, helyettük pedig jönnek a cigányok. Épp az oktatási tárca vezetője jelentette ki nemrég, hogy az első osztályba lépők között a cigánygyerekek aránya hamarosan eléri a 30 százalékot. Ez viszont nehezen hihető, ugyanis előző évben a becslések szerint csupán 5-6 százalék a cigánygyerek aránya az elsősök között, kérdés ez hogyan nő 3-4 év alatt 30 százalékra. Ilyen drámai változás belülről, organikus fejlődés folytán nem következhet be. A magyar társadalomban él a félelem, hogy hamarosan a cigányok országa leszünk. A félelem indokolásaként mondják: sok a cigány, és egyre több; már nem is lesz magyar gyerek, és így tovább. A cigányszervezetek – amelyek közül néhány radikális már 1 millióról beszél – pedig azért túlozzák el a cigányok számát, mert ezután tartanak igényt pénzre, hatalomra és befolyásra. Az is érv számukra, hogy többen legyenek a többi nemzetiségnél. A saját szervezetek becslései 400-600 ezerre teszik a cigányság lélekszámát, a tudományos becslések szerint is ez a szám nagyjából 500 ezer körül van. A németek saját szervezetei 200-220 ezerre becsülik magukat, a szlovákok 100-110 ezerre, a horvátok 80-90 ezerre, a románok 25 ezerre, a lengyelek 10 ezerre, a szerbek 5 ezerre, a szlovének szintén 5 ezerre, a bolgárok 3-3,5 ezerre, a görögök 4-4,5 ezerre, az örmények 3,5-10 ezerre, az ukránok egyezerre, a rutének vagy ruszinok szintén egyezerre. Ez pedig együttesen már csaknem szintén 400-500 ezer főt tesz ki. Ezek nyilván felülbecsülések. Például az ezres alsó határok az ukránoknál és a ruszinoknál a kisebbségi törvénnyel vannak összefüggésben, ugyanis őshonos egy kisebbség, ha legalább 100 éve él az országban és fel tud mutatni 1000
61
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban aláírást, hogy 1000 ember vallja magát ehhez a népcsoporthoz tartozónak. Így hivatalosan megkapja azokat a kollektív jogokat, amelyek Magyarország nemzeti kisebbségeit megilletik. Ezzel együtt is feltételezhető, hogy a cigányság önmagában nagyjából olyan létszámot alkot a magyar társadalomban, mint az összes többi nemzeti kisebbség együttesen. A létszám a kisebbségi lét szemszögéből is meghatározó kérdés. A legújabb, 2001-es népszámlálás is próbálkozik azzal, hogy még pontosabban megmondja: hányan vannak a nemzetiségek. Szerintem azonban hiába mindenféle fifika, mert nem lehet pontosan megmondani. A kisebbséghez tartozók többsége ugyanis magát magyarként és kisebbségiként is megjelöli. Nincs ez másként a cigányok körében sem. Véleményem szerint a népszámlálások során nem szabad rákérdezni az etnicitásra, azaz arra, hogy a megkérdezett melyik etnikumba tartozik, ugyanis hajlamosak vagyunk azt az identitást választani, amelyik az adott kontextusban kedvezőbb. Ha pénz jár azért, hogy valaki cigánynak mondja magát – például ösztöndíjat kap –, akkor olyanok is jelentkeznek cigányként, akik esetleg más kontextusban nem tennék ezt. Ha pedig egyértelműen csak hátrány, „üldözés” jár vele, akkor kevesen vallják magukat a népcsoporthoz tartozónak. Az utóbbira szomorú példa a magyarországi németségé, amelynek a második világháborút követően évtizedekig a maradéka sem merte magát németnek mondani. Nem is hiszem, hogy sok értelme volna megszámolni azt, hogy ki melyik népcsoporthoz tartozik. A cigány népesség összetétele a népszámlálások alapján becsülhető. Miközben a saját szervezet 4-600 ezer főre becsüli a cigányságot, az 1990-es népszámlálásnál anyanyelv szerint összesen 48 ezer ember mondta magát cigánynak, nemzetiség szerint pedig cigány népességűnek mintegy 143 ezer ember tartotta magát. Az bizonyos, hogy jelentős a különbség: sokkal kevesebben beszélik anyanyelvként valamelyik cigány nyelvet. A romani vagy romanesz a roma szóból származó mesterséges kifejezés más nyelvek analógiájára. A romani nyelvet, amelyet inkább oláh cigánynak neveznek Magyarországon, a Dunántúlon kolompárnak mondják. Ez az oláhcigány nyelv Magyarországon a leginkább elterjedt. Európában legelterjedtebb, a mindenkori oláh cigány elit által beszélt dialektus, a lovári dialektus. Így Magyarországon, amikor nyelvvizsgát tesz valaki romaniból, ezt a lovári dialektusban teheti meg, mert a magyarországi cigány értelmiség is ezt a dialektust beszélik. Ők is úgy gondolják, hogy ebből lehet leginkább irodalmi nyelvet csinálni, ezért ezen a nyelven írnak verset, próbálják a Bibliát lefordítani, fordították le Madáchot, és így tovább. Emellett azonban a beásból is lehet nyelvvizsgázni. A beás egy óromán, tehát egy nyelvújítás előtti román dialektus, amelyet zömmel a Dunántúlon élő népcsoport tagjai beszélnek. Ez a nyelv nagyon hasonlít a románhoz, olyannyira, hogy román nemzetiségű pécsi tanítványaim a hiányzó másik nyelvvizsgát egyből beásból szerzik meg. A cigány népcsoport demográfiai összetétele az összes egyéb nemzetiséghez képest más. A többi nemzetiségre és népcsoportra az elöregedő népesség jellemző, azaz nő az idősek aránya és csökken a fiataloké. Ennek egyrészt oka, hogy az egész magyar társadalom ilyen, másrészt a nemzetiségek asszimilációja az ambiciózus fiatal képzett emberek körévben gyorsabb, a fiatalok gyorsan nyelvet váltanak, a megmaradó nemzetiségnél pedig az átlagnál is nagyobb lesz az idősebbek aránya. Egyetlen kivétel a cigányság. Ennek az is oka, hogy e csoport csupán kis mértékben tudott asszimilálódni, mivel a többségi társadalom nem fogadta be őket. Természetesen az is nyomós érv, hogy az egy családra jutó gyereklétszám magasabb a cigány családokban. Az 1990-es adatok szerint az anyanyelv szerinti cigányok korcsoport szerinti megoszlása: a 0-14 éves korcsoport aránya 35 százalék, a 60 éven felüliek aránya csupán 5,3 százalék. Ezzel szemben a magyar össznépességben a 60 éven felüliek aránya már most több mint 20 százalék, és a 14 éven aluliaké is alig 7-8 százalék lehet. Ha a nemzetiség szerinti összetételt
62
Oktatás nézzük, akkor a 0-14 éves korcsoport súlya 39,6 százalék, a 60 éven felülié pedig 4,3 százalékot tesz ki. Így tehát még fiatalosabb népcsoport. Ez azért rossz, mert Magyarországon hamar meghalnak az emberek, ám a cigányok még hamarabb halnak, a többség nem éri meg a nagyapa-kort, illetve csak akkor, ha nagyon korán születik meg az első gyermekük. A fiatalos korszerkezet hátránya, hogy sokan hajlamosak a rossz pontokra helyezni a hangsúlyt. Elég ambivalens dolog, amikor magyar pártpolitikusok arról beszélnek egyfelől, hogy fogy a magyar, másfelől pedig, hogy átok a sok cigánygyerek születése. Ez nem rasszizmus, hanem a társadalmi összefüggés nagyon szerencsétlen biologizálása. Hiszen önmagában nem az a probléma, hogy X családnak hány gyereke van, milyen a bőrszíne, hanem az a szerencsétlenség, ha a szegénység és az írástudatlanság termelődik újjá. Azaz nem a barna bőrű emberektől fél a társadalom, hanem inkább az írástudatlanoktól, a szegényektől, akik sajnos bemennek és lelopják a nyomorult nyugdíjasnak az almafájáról az almát, mert éhesek; akik nem mennek iskolába, mert nincs cipőjük és így tovább. Így tulajdonképpen a szegénységtől fél az ország, főleg az ilyen mértékű szegénységtől épp csak megmenekült hányada. Amikor azonban egy politikus összekeveri a biológiai meg a szociológiai szempontokat, az nem ugyanazzal a mércével mérhető, mint amikor az utca embere összekeveri a kettőt. Amikor nem azt mondja, hogy a szegénységet kell valahogy csökkenteni, és nem engedni a nyomorúság újjátermelődését, hanem azt mondja: nem szabad megengedni, hogy ezek az emberek újjátermeljék önmagukat, azaz szaporodjanak. Nem azt mondja, hogy ne szaporodjon a szegénység, ne nőjön a munkanélküliség, vagy ne nőjön az írástudatlanság, hanem azt mondja: ne szaporodjanak a potenciális írástudatlanok. A cigány népesség iskolázottságáról a népszámlálás adatai szerint azt lehetne mondani, hogy sokkal iskolázatlanabb, mint a magyarországi népesség átlaga. Körükben a 0 (nulla) osztályt végzettek aránya a 7 éven felüliekből 20 százalék, szemben a másfél százalékos magyarországi átlaggal. Ráadásul csak töredékük jelentkezik érettségit adó középiskolába, és jár felsőfokú oktatási intézménybe. Azonban e komoly problémákat nem szeretném túlhangsúlyozni, mert ez azt a képzetet keltheti, hogy a cigányság olyan népcsoport, amely képtelen önmagát segíteni, olyan, amelyen hiába segítenek évtizedeken meg nemzedékeken keresztül, mindig csak ugyanott van, és nem halad semmit se előre. Ez a veszélye annak, hogyha túlhangsúlyozódik a sok negatívum, olyan kép keletkezhet a cigányságról, hogy minek egy ilyen „nyomorúságtömegen” segíteni. A kor- és iskolázottsági szint szerinti adatok szerint a magyarországi cigány fiatal népességnek már ¾ része elvégzi az általános iskolát. Ez nagyon nagy dolog, hiszen csupán az 1961-es párthatározat volt az első, amely megkezdte beterelgetni őket az iskolába. Orsós Jakab és Darócz József írt az iskolába való terelgetés élményeiről. A probléma inkább az, hogy kevesen tanulnak tovább. Az utóbbi évtizedekben ugyan sokan mentek szakmunkásképzőbe, de a rendszerváltás közbeszólt: az az iskolatípus, amelyet éppen kezdtek meghódítani maguknak, a rendszerváltás nyomán tönkrement. Hiszen az itt képzett munkaerőt igénylő nagyüzemek, iparszerű mezőgazdaság alól „kiment” a gazdaság, összeomlott a bánya. Egyszerűen nem volt hova mennie ezeknek a cigány embereknek. A szülők munkanélküliek lettek, a gyerekek pedig nem voltak arra fölkészülve – és sajnos most sincsenek –, hogy gimnáziumba vagy szakközépiskolába menjenek, holott ezek hálózata épül ki az utóbbi egy évtizedben. A magyar oktatáspolitika 1991 óta a cigányokat is beletette a nemzetiségi oktatás nagy kalapjába, azaz az önkormányzati törvény a cigányok oktatásával és nevelésével foglalkozó intézmények számára is lehetővé tette, hogy bizonyos nemzetiségi oktatáshoz
63
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban hasonlóan, plusz támogatást vegyenek föl a cigány gyerekek után. Nem egyszerűen a cigány gyerekek oktatása után, hanem ehhez megfelelő programot kell csinálni, amely tartalmazza a nyelv- és kultúraőrzés, népismeret-oktatás, valamint a felzárkóztatás kérdéseit is. Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a volt szocialista országok közül ilyen nagy projektet a cigány gyerekek oktatási színvonalának növelése érdekében egyetlen más ország sem tudott felmutatni a rendszerváltás után. Bár lehet és kell is bírálni ezt a projektet. Az állami oktatáspolitika mellett a másik vonulat a magánkezdeményezéseké. A pécsi Gandhi Gimnázium az egyik legjelentősebb magánkezdeményezésből létrejött állami projekt – végső soron ugyanis az állami költségvetés finanszírozza. Ez az iskola Európa egyetlen cigány gimnáziuma. Annak idején egyrészt azért hozták létre, hogy – kissé a népi kollégiumok mintájára – a rossz szociális körülmények között élő cigány gyerekeket segítsék, enélkül ugyanis nem jutnak el a jobb gimnáziumokba. Oda kell menni a falvakba, ahol ezek a gyerekek élnek, és rá kell beszélni a szülőket, hogy engedjék el a gyereket iskolába, hadd tanuljon és legyen belőle értelmiségi. Másrészt a magyarországi cigányság is olyan nemzetiség, mint a többi magyarországi népcsoport, amelyeknek van gimnáziuma, így a cigányoknak is kell legyen. Európában nem mindenütt alakult ki a magyarországihoz hasonló nemzetiségi oktatáspolitika rendszere, sőt ez a típus, amikor egy népcsoportnak nem szövetségi országban önálló iskolarendszere van, inkább ritkaságszámba megy. Kis csalás jellege is van a dolognak, hiszen egy szem gimnázium biztosan nem oldja meg egy egész népcsoport asszimilációját, illetve nem is gátolja. Mindenestre jó, hogy létezik egy ilyen iskola. A gimnáziumban megtanulható a nyelv, és még nagyon sok minden. Ráadásul a Gandhi Gimnázium azért is nagyon hasznos, mert a tanulóit valóban onnan verbuválja, ahonnan a gyerek nem jutna másképp el az érettségiig. Egyelőre föl nem becsülhető, hogy milyen hatást gyakorolnak ők ezzel az életúttal és lehetőségekkel közvetlen és tágabb környezetükre. Két év után az a benyomásom, hogy a dél-baranyai cigányság sokkal nagyobb lendülettel áll ma már neki a tanuláshoz, mint az ország más részein. Egyre többen akarnak – akár felnőttként is – tanulni, mind több gyerekes anya, apa jelentkezik, jár középiskolába és akar érettségizni, esetleg egyetemre járni. Bizonyos, hogy ezek nem százak vagy ezrek, de egyre többen vannak, akik a Gandhiba akarnak menni. Biztosan nem véletlen, hogy a Gandhi Gimnázium Pécsett szerveződött, és nem valahol másutt alakult meg. Szintén nagyon érdekes kezdeményezés a Mánfai Kollégium. Sikeres projektnek tűnik a nyírteleki is, Szabolcsban: ott egy cigány fiatalember, aki állami gondozásban nőtt fel, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett, működtet egy kedves házat, egyfajta hétközi diákotthont cigánygyerekeknek, akiket egy speciális oktatási módszerrel tanít. Komoly a törekvés arra is, hogy a Gandhi Gimnáziumon kívül másik középfokú iskolát is létrehozzanak. Ennek forrása a PHARE-támogatás lehet. Már létezik a Kaly Jag Nemzetiségi Szakiskola Budapesten. Ott tanul a Fekete vonat nevű rap-együttes mindhárom tagja. Ez a szakiskola azonban nem ad szakmunkás-oklevelet sem, viszont arra vállalkozik, hogy cigányul is megtanítson olyan ismereteket, amelyekkel a gyerekek elmehetnek gimnáziumba különbözeti vizsgával. Az ott kezdők közül néhányan már érettségiztek is. A szakiskola neve nem véletlen: a Kalyi Jag együttes alapította, ennek megfelelően erős a művészeti, főként a zenei oktatás. Edelényben is van egy munkaiskola, egyfajta szakiskola. Edelény nagyon szegény város, Magyarország egyik legszegényebb részén, a Cserehátban. Különösen kevés ott a munkalehetőség, miután a miskolci üzemek bezártak. A városnak van egy nagy cigánytelepe. Ott működik az országszerte csak edelényi Marikaként ismert Nagy Sándorné nevű, cigány
64
Oktatás származású pedagógus, aki egy kisegítő iskolából csinált egy fantasztikus iskolát. Több helyről – főleg a Soros és az Autonómia Alapítványtól – kapott rá pénzt. A Makovecz-stílusú „palotában” mindenki leveszi a cipőjét, mindenki halkan beszél. Említhetem még a Roma Esély Alapítványi Szakiskolát is, ami Szolnokon már gimnáziumi ágát is fejleszti, az Országos Cigány Önkormányzat alapítványán szerveződve. Nevezetesség a Csapi Kollégium is. Talán még a Józsefvárosi Tanodát említhetném Budapesten. Kis számú, de jelentős kezdeményezésekről van itt szó. Köszönöm.
Kerekasztal-beszélgetés Kemény Vagyim: E rendezvénysorozaton hagyomány, hogy az előadás általános szinten ragadja meg a címbeli témát, és a kerekasztal-beszélgetésben jönnek elő a konkrétumok. Mai témánk az oktatás. A résztvevők: Thun Éva a Hírnök munkatársa, újságíró; Perlusz Andrea, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskoláról; Takács Mária a Labrisztól, valamint előadónk, Forray R. Katalin. Megkérnélek mindnyájatokat, hogy kicsi bővebben mutatkozzatok be, és első körben próbáljunk két kérdésre választ kapni. Az első kérdés, hogy hogyan vehetnek részt a kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok az oktatásban? A második: az előítéletek, a problémák újraíródásainak kérdésköre, az oktatáson belül. Az oktatás mennyiben járul hozzá, hogy javítsa a többségi társadalom képét a kisebbségi csoportokról? Hogyan alakítja a társadalmi csoportok önképét? Thun Éva: A Hírnök elektronikus hírlevél és adatgyűjtési forma, amely sokféle más tevékenységből nőtt ki az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, ahol fő tevékenységemben az Angol Tanszéken adjunktusként dolgozom, angol nyelvi szakmódszertant tanítok. Leendő tanárokat képzek. Emellett már ötödik éve egy Bevezetés a nőtudományba című kurzust tartok. A nőtudomány másik neve: a társadalmi nemek tudománya. Tény, hogy köziskoláink koedukált iskolák. Manapság többen felszisszennének, ha valaki azzal az ötlettel jönne elő, hogy vezessük újra be a csak fiú- és a csak lányiskolákat. Innét adódik a kérdés: egyáltalán miért szüntették meg az ilyesfajta elkülönítést, illetve mi a koedukáció a jelentősége. Az elméleti pedagógiai szakirodalom szerint az oktatás mindenkinek szól. Az oktatási anyag olyan objektív tudásanyag, amely normatív jelleggel mindenki, tehát a tanulók és a tanárok számára is, kötelező. Ez okos emberek által leírt tudás. Amikor azonban belemélyülünk a prezentált tudás tartalmába, akkor kiderül, hogy például egyes szöveggyűjteményekben egyáltalán nincsen női szerzőtől semmilyen írás. Azt hiszem, ugyanúgy föl lehetne tenni a kérdést, vajon a kisebbségek kultúrája mennyire reprezentált az irodalomtanításunkban. Vagy például a történelem tárgykörében: mi tételeződik tudásnak? Nagy gondban vagyunk, ha nőket meg kell neveznünk történelmi nagyjaink között. Komolytalan dolog ezt azzal elbagatellizálni, hogy ők is színesítették kissé a történelem palettáját. Hiszen ismerünk sokféle politikatörténetet, tudunk sok-sok dinasztia és uralkodó család történetéről, de arról, hogy az emberek mit is csináltak mindennapjaikban, arról igen keveset. Sokak véleménye szerint a napi apró munkát mindig a nők végezték, ez pedig nem tételeződött olyan értékes tevékenységeknek, mint a férfiak által végzett munka, így alig maradt fenn róla bármi is. Ha másfajta tantárgyak olvasókönyveit nézzük, akkor szintén furcsa kép tárul elénk. Az egyik könyv szerint az oktatás nem más, mint az adott kultúrába való szocializáció, enkultúráció, azaz az adott környezet kultúrkincsének, a társadalmi szokásoknak a
65
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban megtanítása. Aztán kiderül, hogy ezt sem egyenlően gondolják e tankönyvek, hisz akár képi, akár szövegábrázolásuknál megint csak a férfi tevékenységeket gondolják normának. Adatszerűen: a ma elsősök, másodikosok számára megjelenő olvasókönyvekben mintegy 70 százalékban reprezentált a férfi szereplő, eközben a népességen belül kb. fele-fele a fiúk és lányok aránya. Ráadásul a foglalkozások közül e könyvek standardan a tanárnő és az ápolónő foglalkozást ismerik. Így itt az a borzasztó kép tárul elénk, hogy a valós életet és kultúrát e művek valahogy leírják, viszont igen tradicionális normákat állítanak elénk, semlegesség címén. Takács Mária: Takács Mária vagyok, a Labrisz Leszbikus Egyesület képviselője. Egyesületünk 1999 novemberében alakult, viszonylag kevés tagunk van. Két felvilágosító programot indítottunk be, havonta rendezünk összejöveteleket, ahol saját témáinkról beszélünk, illetve a saját témák és a külvilág kapcsolatáról. Igyekszünk kifelé megmutatni magunkat, arról, hogy mit gondolnak a melegekről ma az iskolában satöbbi. Készítettünk egy könyvet is, amely nemrégiben jött ki a nyomdából, ez a „leszbikus térerőről” szól, arról, hogy kik vagyunk, milyenek a velünk kapcsolatos előítéletek, és hogyan lehet egyáltalán ezt földolgozni azoknak, akik rájönnek – mondjuk középiskolás korukban –, hogy ők a saját nemükhöz vonzódnak. Az oktatási programunkat 2000 őszén indítjuk be. A Phare demokrácia-programjának keretében nyertünk pénzt e célra. Ez a forrás arra elég, hogy elutazzunk a középiskolákba és ott arról beszélgessünk: mit is jelent melegnek lenni, és mit jelent ezen keresztül szembesülni a világgal. Arra sajnos nem elég a pénz, hogy e találkozásokról írásban is nyomot hagyjunk. Most készül a képzési anyag, amelyhez nagy segítséget kaptunk Amerikában San Francisco-ban, ahol két ifjúsági szervezettel is találkoztunk. Az ottani ifjúsági szervezeteket az különbözteti meg a magyarországiaktól, hogy ott sok kormánytámogatást kapnak a városi tanácstól, valamint gazdag emberektől. Sokan – akik mellesleg melegek – fontosnak érzik, hogy e közösségeket támogassák, ennek eredményeként e szervezetek már fizetett tagokkal működnek. Több évtizeddel ezelőtt e szervezetek is sok önkéntessel indultak. Miért is szükséges ez az oktatási program? A 14 éves kor környékén alakul ki, hogy az ember ki felé, milyen irányba vonzódik. Beszélni kell arról, hogy annak is van létjogosultsága, aki a saját neméhez vonzódik. Ez nemcsak szexuális vonzódást jelent, és most sem igazán a szexuális térről szeretnénk beszélni, hanem az érzelmi vonzódásról. Nem feltétlenül abba kell szerelmesnek lennem, akinek ellenkező nemű a nemi szerve, hanem tetszhet nekem teljesen más nemű is, például nekem egy lány. Hiszen mit is hall egy középiskolás? Egy középiskolában tanítok, ahol rengeteg gúny elhangzik amiatt, hogy: „te meleg vagy, és különböző”. Egyrészt a sztereotípiák alapján, ha egy fiú feminin, akkor az már biztos, hogy buzi, ha pedig egy lány a reál tárgyak felé igyekszik, például mérnöknek készül, akkor az gyanús. Másrészt gyakran hallani, hogy deviancia a melegség, sőt betegség. Találni olyan, tanároknak szóló kézikönyveket, amelyekben megemlítik, hogy a homoszexualitás a deviancia tárgykörébe tartozik. Erről fontos beszélni, mert ebben a korban vetődik fel a kérdés: ki melyik nemhez vonzódik a jövőben. Ez ugyan változhat a későbbiek során, de fontos a megerősítés. Találkoztam már negyvenéves nőkkel, akik férjhez mentek, gyerekeket szültek, ám miután a kicsik fölnőttek, a nők rájöttek: valójában kikhez is vonzódnak. Azután elváltak és szembesültek saját valójukkal. Jobb, ha egy fiatal korábban jut el a felismeréshez, mert őt még támogatni lehet. El lehet mondani a gyerekeinknek: „bocs, gyerekek, én mégsem az apátokat szerettem igazán”, így viszont életek romolhatnak el azon, ha nem szerethetjük azt, akit akarunk.
66
Oktatás Természetesen az oktatás nem állhat meg a középiskolás korosztálynál, az idősebbeknek a meleg egyesületek segíthetnek. Ilyen a Háttér Meleg Baráti Társaság, amely egy telefonos lelki segélyszolgálatot működtet. Az is fontos, hogy minél több nyilvános fórumokon szerepeljünk, hogy lássanak minket a melegek és nem melegek egyaránt. Elképzeléseink szerint kettesével, azaz párokban mennénk el az egyes középiskolákba. Emellett tévékben is felszólalunk, hogy tudják a legeldugottabb falvakban élők is Magyarországon, hogy nincsenek egyedül. Nagyon fontos, hogy ők megerősítést kapjanak és esetleg fölvegyék a telefont és például a lelki segélyszolgálaton keresztül elérjenek minket. Nagyon fontos, hogy a gyerekek szembesüljenek saját sztereotípiáikkal, és a valósággal is, hiszen később ők lesznek azok, akikkel konfrontálódni kell a melegeknek. Ők lesznek a társak, a barátok, a szomszédok, a munkatársak vagy a főnökök. Fontos volna elérni, hogy a munkahelyen ne azért rúgják ki – esetleg más indokkal – a melegeket, mert a saját nemükhöz vonzódnak, tehát őket is meg kell, hogy fogjuk. Nemcsak a gyerekeknek szeretnénk előadni, hanem az osztályfőnököknek és a szaktanároknak is. Hiszen mi van akkor, ha az osztályfőnök homofób magatartást tanúsít egy osztályfőnöki órán? A gyerek nem mer neki semmit sem elmondani, ott nem találhat támogatást, pedig a legtöbb időt egy gyerek az iskolában tölti. A szülőkkel való konfrontáció esetén pedig jó lehet, ha beszélhet egy tanárral, akitől támogatást kaphat, a biztos háttér pedig segíthet, hogy elmondja a szüleinek, valójában hogy is érez. Perlusz Andrea: Perlusz Andrea vagyok, az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar hallássérültek pedagógiája tanszékének adjunktusa. Az intézményi integráción kívül van az integráció szónak más jelentése is: én a fogyatékos, vagy inkább speciális nevelési szükségletű fiatalok, elsősorban hallássérültek integrációjával foglalkozom. Az oktatás témájában két kérdés foglalkoztat. Egyrészt: miért olyan a társadalom attitűdje a fogyatékosokkal, speciális szükségletekkel, mássággal szemben, amilyen, melyek a befolyásolás lehetséges útjai, ha egyáltalán vannak, és ezt hogyan kell elkezdeni. Másrészt: mikor jó ezt elkezdeni, tehát milyen szűk vagy tágabb körben kell értelmezni az integrációs folyamatot ahhoz, hogy az valóban hatékony legyen? Kemény Vagyim: Én is felvetnék pár kérdést. Először: hol van a küzdés terepe – ha egyáltalán küzdelemről van itt szó? A küzdelem terepén azt értem, hogy a tananyagon vagy a pedagógusokon kell-e változtatni. Például a női történelmi szereplőknek bele kellene kerülnie a tananyagba? Thun Éva: Az oktatási rendszer igen jelentős szocializációs tényező, ráadásul kötelező az egész országban. Egy műveltséget és tudásanyagot átadó intézmény. Revízió alá kellene venni, hogy egyáltalán mit gondolunk iskolában tanítható tudásnak. Ez már önmagában szinte filozófiai kérdés. Melyek azok a tantárgyak, amelyek szükségesek a felnövekvő nemzedékek számára? A tudás tartalma szűkített, patriarchális típusú, a racionális tudományértelmezésen alapuló és régen megállapított tudást tükröz és ír le. Így nincs benne hely az alternatíváknak, nem mutat be életlehetőségeket és választási alternatívákat, így nem mutat be női életsorsokat, sem hátrányos helyzetű vagy kisebbségi sorsokat. Véleményem szerint a tananyag mindenképpen revízióra szorul. A tanárképzésé szinten, hiszen nem mindegy, hogy egy tanár mit gondol a saját szerepéről, milyen a véleménye tanítványairól, mennyire közvetíthet általában a másfajta életvitelről. A tanárok gyakran könnyedén ítélkeznek pejoratív és negatív módon. Itt tehát még nagyon sok a tennivaló. Az oktatáspolitikának az is feladata volna, hogy az uniós csatlakozás kapcsán gondoskodjon az esélyegyenlőségi politika minél jobb érvényesítéséről
67
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Magyarországon. Az esélyegyenlőségnek.
oktatás
területe
ugyanis
része
a
nők
és
férfiak
közötti
Kemény Vagyim: A tananyag kapcsán érdekel: honnan veszitek a bátorságot ahhoz, hogy ti mondjátok meg, hogyan írják át a tananyagokat. Miért pont ti? Hiszen könnyű mondani: írjuk át az anyagot, mert hátrányosan megkülönbözteti akár a nőket, akár a melegeket, a leszbikusokat, vagy akár a romákat. Mégis, mit tegyünk a helyére? Hol fog ez eldőlni, illetve kitől várhatjuk el, hogy megmondja? Takács Mária: Amerikában láttunk olyan tankönyvet, amely közép- és főiskolásoknak a meleg történelemről, a meleg mozgalomról beszél. Ha ezeket összehasonlítjuk a magyarországiakkal, azt látjuk, hogy a cigányok ugyan szerepelnek itt-ott a történelem- vagy szociológiakönyvekben, ám a melegeket sehol sem említik meg. Ez a téma tabu. Középiskolai történelemóráimon igenis beszélek tanítványaimnak a feminizmusról. Erre kétféle a reakció: a lányok szeme felcsillan, a fiúké pedig nem. Pedig például Savoyai Jenőről, Buda felszabadítójáról kevesen tudják, hogy igen feminin, filigrán férfi volt, mégis korának legnagyobb hadvezére. Ha a többség tudná, hogy e férfi meleg volt, nem biztos, hogy lovas-szobra kint állna a vár előtt. Nehéz kérdés, hogy a pedagógusokat át kell-e képezni. Az bizonyos, hogy a pedagógusokat képezni kell. Alapvetően nem szólnánk bele az oktatásba, hanem egy délutáni foglalkozás keretében vagy osztályfőnöki órákra mennénk be. Hiszen az órán röpdösnek az olyan fogalmak, hogy „te buzi, maradj csöndben”, amikor egy feminin fiút lebuziznak. Ez másik kérdést is fölvet: a nemi sztereotípiákét. Magyarországon, egy hagyományos társadalomban, alapelv, hogy egy fiú legyen férfias, egy nő pedig nőies. Holott amikor fölnövünk lehet, hogy nő létünkre egy feminin fiú fele vonzódik egy lány és abban nincs semmi abszolút rossz, ezt el kell fogadni. Fontos, hogy a tanárok védjék meg a diákokat az agresszivitás és bántás ellen. Perlusz Andrea: A direkt tudásközvetítés nagyon kevéssé hatékony. Talán a szocializációba, tehát az együttélésbe, a közös tapasztalatszerzésbe kell „belecsempészni” a megfelelő elemeket. Lehetőséget kell adni már gyerekkorban ahhoz, hogy felnövekedvén egy befogadóbb társadalom tagjai lehessünk. Az Oktatási Minisztérium 1999-es statisztikája felméri, hogy az intézményekben hány érzékszervi és mozgásfogyatékos gyerek van. A sorból hiányzik a tanulásban akadályozott, vagyis az értelmi, vagy mentálisan retardált populáció. Az értelmi vagy érzékszervi mozgássérültek mintegy négyezren voltak. Ez megközelítően ugyanannyi, mint ahány ilyen típusú fogyatékos gyerek van speciális intézményben. Ha elmozdulnánk a fogyatékos kifejezés szűk körű használatától, és a NyugatEurópában használt „speciális nevelési szükséglet” fogalmát vennénk, amelybe beletartoznak olyan gyerekek is, akik átmeneti tanulási zavarokat mutatnak vagy a hátrányos helyzetű csoportok, fogyatékosság nélkül, akkor tovább bővülne e kör. Azok a gyerekek, akik óvodába együtt járnak egy végtaghiányos kisgyerekkel, egy hallás- vagy egy látássérülttel, már nagyon korán konkrét tapasztalatokat szereznek általánosságban annak a csoportnak a jellegzetességeiről. Minél korábban kerül erre sor, annál kevésbé merevek a kategóriáink e csoporttal szemben. A kategorizáció gondolkodási folyamatunk szükséges része. Nem arról van szó, hogy kategóriákra nincsen szükség, ám minél kisebbek és fiatalabbak vagyunk, annál képlékenyebbek e kategória határai. Az „újszülöttnek minden dolog új” alapján egy kis gyerek, aki lát egy szemüveges embert, annak ezen élmények beépülnek normális
68
Oktatás tapasztalatai közé, így a normalitásról alkotott elképzelései is egyre tágabbak lesznek. Az effajta tapasztalatszerzés révén pedig nem leszünk előítéletesek. A felmérések az integrált nevelést a szociális beilleszkedés és a tanulmányi eredményesség szerint mérik. Mind a két esetben nagyon jó eredményeket tudunk felmutatni. Ezek az eredmények nemcsak a speciális szükségletű gyerekeknél pozitívak, hanem az egész befogadó társadalomnál is. Mi még úgy nőttünk föl, hogy e gyerekek el voltak zárva, így a homoszexualitás vagy bármilyen hasonló kérdés tabu volt. Így a kategóriák pejoratív felhangjai miatt mi sokkal előítéletesebbek vagyunk, még ha nem is szeretjük ezt bevallani magunkról. Forray R. Katalin: A fasiszta személyiségről azt mondja Adorno, hogy az ún. fasiszta, merev gondolkodású személyiség, aki nemcsak az etnikai kisebbséget – mondjuk a zsidókat – gyűlöli, hanem a papokat és a nőket is Az előítéletes gondolkodás tehát azt jelenti, hogy minden kisebbséggel, minden eltéréssel szemben egyaránt türelmetlen és elutasító. A magyarországi oktatáspolitikai hagyományaink szerint szükség van a tananyagban speciális ismeretekre, így nép- és nyelvismeretre, bármilyen etnikai kisebbségről van szó. Más országban, ahol más az oktatáspolitika, ott erre nincs szükség. A legfontosabb megtanulni az együttműködést a különböző emberekkel. Nem az ismeretszerzés, hanem a szocializáció, a szociális tanulás a lényeges. Megtanulni azt, hogy nekünk sem egyfajta identitásunk van, hanem sokfélék vagyunk, lehetünk nők, kisebbségek, többségiek, tanárok, diákok, szóval rengetegfélék, egyazon pillanatban. Természetes, hogy a másik embernek is többféle identitása van. Amikor a másik embert látjuk, akkor ne azt lássuk benne csupán, hogy roma vagy sánta, hanem próbáljunk kíváncsiak lenni arra, hogy hol vannak identitásának más dimenziói. Ezt pedig együttműködéssel lehet főleg megtanulni. Ebben pedig a tanárképzésnek van a legnagyobb szerepe, hiszen a tanároknak kellene valahogy megtanulni: hogyan lehet együttműködni, hogyan lehet együttműködésre serkenteni a gyerekeket, hogyan lehet nyitottságra, többnyelvűségre, együttműködésre és a többféleség elfogadására nevelni őket. (Közönség): Valóban már egészen kicsi kora óta a fogyatékosoknak együtt kellene élni a tanulásban, az iskolában és az óvodában az épekkel. A tankönyvekben is meg lehetne írni, hogy például mozgássérült vagy vak kislány barátkozik egy meleg lánnyal vagy roma lánnyal, az irodalmi alapművek pedig ki kellene térjenek a különböző sérültekre, valamint a fogyatékosság alapvető ismereteit is interpretálni kellene a hallgatók számára. Az Önálló Élet Egyesületben a fővárosban oktatási intézményekbe járunk, és különböző fogyatékosaink beszélgetnek a hallgatókkal. Érdekes tapasztalat, hogy az alsós tanulók mindent meg mernek kérdezni, még azt is, hogy megyek a WC-re, ám minél nagyobbak, annál kevésbé mernek kérdezősködni. Aztán a főiskolások már nyitottabbak, ott akár már a párkapcsolatra is rákérdeznek. Az integrált oktatást addig egyszerű megoldani, amíg nincs fizikai akadálya, ha viszont már segédeszközökre van egy fogyatékosnak szüksége ahhoz, hogy eljusson valahová, akkor már nagyon-nagyon kevés az integrált oktatást vállaló személy. Emiatt azt gondolom, hogy valódi integrált oktatás még kb. 20 évig nem valósul meg. (Közönség): Nemrég beszélgettem egy lánnyal, aki a vakokról ír diplomamunkát és sok amerikai cikket olvasott. Véleménye szerint Amerikában teljesen más problémákkal küzdenek: ott több a pénz, több az egyesület, ott már jóval előrébb járnak sok kérdésben. Kipróbálták az integrált oktatást is úgy, hogy már általános iskolás kortól a vakokat abszolút látók között tanították. Ám – többek közt – nem tudták biztosítani, hogy minden iskolában megfelelő gyógypedagógus legyen, így valamiféle visszaesést tapasztaltak. Ha viszont a
69
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban szegregált iskolák és intézmények mellett állunk ki, akkor az a vád érhet minket, hogy ott állandóan, egész életükben be lesznek zárva, az ott élők csak azt ismerik meg, hogy milyenek a vakok, ha pedig kikerülnek a látókhoz, akkor nem tudnak velük mit kezdeni. A két véglet között tudok átmenetről. Egy vak ismerősöm vak gyerekeket visz látó általános iskolákba, ahol együtt szerveznek programokat, együtt játszanak. Így mind a két csoport tud egymás felé nyitni. Most is vannak olyan vak gyerekek, akik már integrált iskolába járnak, ahová gyógypedagógus is jár, aki azoknak segít, akiknek nehézségeik vannak és lemaradtak. Véleményem szerint tehát a direkt propagálás helyett eredményesebb lehet becsempészni az emberek életébe a más csoportokat. (Közönség): Az intézmények szintjén jelentkező integráció a koedukált oktatás kapcsán nem tűnik problémának, már nem kérdés, hogy nők és férfiak együtt járnak iskolába. Ám a koedukált oktatásért vívott harc nehéz volt, amelyben az unos-untalan ismételt fő érv az volt, hogy a nőknek speciális igényeik vannak, és a férfiaknak is speciális tudást kell átadni. Úgy tűnik ezen a vitán túltettük magunkat, és elismerjük a koedukált rendszer előnyeit. Úgy gondolom, az ebben a folyamatban használt érvek ma is állnak és használhatóak lehetnek az integrált oktatás mellett is. Thun Éva: Szerintem változatlanul nincs megoldva a kérdés. Olyan érdekes helyzet áll elő, hogy egy domináns meg egy alávetett csoport jár együtt iskolába, ez pedig automatikusan azt eredményezi, hogy e szerepeket tanulják ott meg. Így a fiúk megtanulják azt a bizonyos domináns viselkedést, a döntő szerepben való létet és a verseny-viselkedést, a lányok pedig a háttérbe húzódást, hogy ők legyenek az érzelmesebbek, az odafigyelőbbek, a gondoskodóbbak. Ez a kétarcúság a koedukált oktatásban változatlanul létezik, és ezt a gyerekcsoportok is létrehozzák. Ez a tanár-diák kommunikációban is létrejön, amikor sokkal többet szerepelnek a fiú tanulók egy iskolai órán belül, több időt szán rájuk a tanár, nehezebb kérdéseket ad fel nekik, hamarabb jegyzi meg a fiúk nevét. Nemenként mások a tantárgyi elvárások. Úgyhogy soksok olyan apró dolog van, amely a rejtett tantervben működik, és változatlanul fönntartja ezt az egyenlőtlenséget. (Közönség): Az oktatásnak van egy tartalmi része, hogy milyen tudások jelennek meg, viszont van egy hatalomgyakorlási része is, annak a kérdése, hogy a szocializációt hogyan irányítják – az utóbbi az oktatás-módszertan. Veszélyes lehet azt mondani, hogy a jelenlegi oktatási rendszer Magyarországon lehet patriarchális, ugyanis Angliában és másutt is átálltak másfajta oktatási rendszerekre. Ennek azonban meglett az a hátulütője, hogy a fiúk tanulmányi eredményei jelentősen leromlottak, magatartási problémáik megnőttek, mert az új oktatási rendszer megpróbálta jobban figyelembe venni a lányok érdekeit is. Oktatási rendszerünk egységes módon, egyfajta masszaként kezeli a beérkező tömeget, amely nem képes figyelembe venni azt, hogy az egyes kisebbségi csoportok oktatásának speciális igényei vannak. Magyarországon minden egyes gyereknek, aki bemegy az oktatásba, speciális oktatási igényei vannak, így tehát nem ’normális’ gyerekek és ’speciális oktatási igénnyel rendelkező’ gyerekek léteznek, hanem speciális oktatási igények vannak. Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországon az oktatási rend módszertanilag nem felkészült erre. Az integrációnak az a része, hogy hogyan lehet a tanulócsoportokra figyelemmel lenni, az általános oktatás-kritika része. A tananyagnál viszont adottság, hogy létezik egy társadalmilag hagyományozott és jelenleg Magyarországon érvényben levő kultúra – ebben kellene megjelennie a többszínűségnek. Ha pedig a társadalomnak érdeke, hogy a változó társadalmi tudást adja át, akkor ezek automatikusan megjelennek a tudásanyagban.
70
Oktatás Kemény Vagyim: Hogyan jelenik meg a tananyagba becsempészendő történet? Hogyan készül a nőkről, a leszbikusokról, a melegekről szóló tananyagrészletet; azt ki fogalmazza meg, ki írja meg? A sokféle speciális program, tulajdonság és történet közül, milyen nézőpontból lehet ezeket megjeleníteni? Én ugyanis kezdek elbizonytalanodni afelől, hogy mit is kellene beletenni az anyagokba. Takács Mária: Azt hiszem, hogy nem szubjektivizálni kellene a dolgokat, hanem tárgyilagosan megemlíteni: ez van, illetve azt, hogy mióta létezik. A tankönyvíróknak meg kellene keresniük minket. Az elsődleges forrás sokat segíthet egy-egy tankönyv megírásában. Forray R. Katalin: Amikor kisebbségekről, kis csoportokról, egyénekről beszélgetünk, akkor gyakran visszacsúszik a dolog oda, hogy „tankönyv”, „tananyag”, mintha ezek léteznének. Holott az iskola és többi intézmény is ezer tankönyvből tanít. Abban se vagyok biztos, hogy titeket meg kell keresni annak, aki „a tankönyvbe” akar írni valamit. A tankönyv ugyanis más, mint egy újság vagy szakkönyv, a tankönyv ugyanis a konszenzusos tudást tartalmazza. A tankönyvíró nem a saját gondolatait írja bele a világról, hanem valamilyen konszenzust jelenít meg. Perlusz Andrea: A Nemzeti Alaptanterv az elvileg a különböző mérési szinteken lévő gyerekek tudásminimumának 70 százalékát fogalmazza meg. A maradék 30 százalék így minden iskola, minden oktatási intézmény saját kezében van. Ez különösen akkor sok, ha belegondolunk a régi tantervek centralizáltságába, amikor is napra pontosan meg volt adva, hogy aznap mondjuk a kétjegyűt kétjegyűvel osztást kell tanítani a gyerekeknek. Szerintem itt kellene választási lehetőséget adni, hogy az intézmények felvehessék a profiljaik közé e témákat is, mondjuk a cigányságot, attól függően, hogy az oktatási intézmény körüli térséget mennyire érinti a probléma. Emellett az Alaptantervben van a mássággal kapcsolatos több ponton is csatlakozás, így ahol e tudástartalmaknak van hely, ott a fogyatékosokkal való foglalkozást is be lehet emelni. Ám azt is el szeretném mondani, hogy csak azért mert odaírnak valamit, attól a helyzet nem változik. A fejekben kell cserélődnie valaminek, ez pedig időt igényel. Thun Éva: Szeretnék hinni abban, hogy a tananyagot autentikus forrás kell hogy adja. Így amikor a nők történelméről van szó, akkor azt olyan írja meg, aki ebben járatos és sokféle kutatást végzett már. Ez viszont már sokak szubjektív érzékenységét sértheti, emiatt is fontos e kérdésekben a párbeszéd. Hosszadalmas folyamat, hiszen a tananyagnak több éven át kipróbáltnak és módszeresen kidolgozottnak kell lennie. Lényeges dolognak tartom, hogy az infrastrukturális, valami módon objektiválható keretek adottak. Ezek között érdemes arról is beszélni, hogy a közoktatásban dolgozó tanárok nagyobb része nő. Így olyan szereplő van a rendszerben, aki maga is társadalmilag alávetett pozícióban él, ez pedig rengeteg további kérdést és problémát vet föl, hiszen az ágens szerepét kérdőjelezi meg. Takács Mária: Ebben az az abszurdum, hogy az elnőiesedett pedagógusi pályán azok a nők erősítik a hagyományos sztereotípiákat, akik pedig érezhetnék: mennyire hátrányos helyzetben is vannak. (Közönség): Egy korábbi időszakban a tanár, mint tekintély, férfiként jelent meg, és e helyzetében erősítette a dolgot a diákok felé. Később, amikor a nők kerültek ugyanebbe a pozícióba, ők már alávetettjei az oktatási rendszernek. Ez két különböző szituáció.
71
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Kemény Vagyim: A férfi tanároktól az ember elvárná, hogy a férfi dominanciájú társadalmat fenntartsák. Emiatt abszurd és furcsa, hogy a nők is egy ugyanilyen társadalmat akarnak fenntartani. (Közönség): Valóban nehezebb a nőknek betölteni néhány olyan pozíciót, amely a múltban férfiszerep volt. Kemény Vagyim: A társadalom valamennyi intézményében és működési mechanizmusában jelen vannak a hátrányos helyzetet fenntartó, örökítő, létrehozó mechanizmusok, amelyek közül most egyet emeltünk ki: az oktatást. Természetesen nem lehet mindent az oktatásra ráhárítani, de ettől még van felelőssége. (Közönség): Nem azt akartam állítani az előbb, hogy a nők és férfiak szerepe az oktatáson belül rendezett lenne. Egyszerűen annyit mondtam, hogy hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt, hogy a koedukált oktatás milyen eredmény, mivel ez az oktatási forma egészen elterjedté vált. Olyan vívmány, amely a roma-oktatás és a speciális helyzetű, tehát valamilyen testi fogyatékos embereknél még nincs meg. Az ő esetükben még az intézményes elkülönülés is probléma. Szerintem ezt nem szabad elfelejteni. A következő lépés lehetne a tananyagok revideálása a tanárok szintjén, tehát a már integráltan létező oktatás szintjén a tananyagot megváltoztatni. Kemény Vagyim: A hozzászólások között elhangzott a fokozatosság elve. Azaz: nem egyszerre nekiindulni és minden fronton harcolni, hanem valahogyan „becsempészni” e szempontokat. Kérdésem: ezt meg lehet-e tenni, ha pedig igen, akkor mi lehetne az első lépés? Takács Mária: Mi magunk szeretnénk „csempészni”. Az összes középiskolának küldünk ki magunkról egy levelet, amely alapján ők meghívhatnak minket. Hiszen az kevés, ha egy osztályfőnök meghív minket az osztályához, mi hosszabb távú kapcsolatokat szeretnénk kiépíteni. Nem arról van szó, hogy felfordítjuk a társadalmat, hanem egyszerűen csak finoman nyitni akarunk. Majd meglátjuk milyenek az első projekt tapasztalatai. Csupán beszélgetni akarunk és megmutatni magunkat. Sőt ez annak lesz személyesen igazán nagy ugrás, aki odamegy, beszél róla, és ezzel egy konfrontációnak teszi ki magát. Forray R. Katalin: Gondoltatok-e arra, hogy megnézitek, miért az az iskola választott titeket? Ezek a visszajelzések akár tudományos kutatás témái is lehetnek. Nagyon izgalmas, hogy ki hogyan reagál, ki reagál egyáltalán, milyen motívumai vannak. A cigány kisebbség, mint etnikai kisebbség esetén nincs első lépésről szó, legfeljebb a következő lépésekről. Az ilyenfajta problémák kezelésében az a legnagyobb veszély, ha nagy-nagy globális „valamiként” kezeljük őket, mert azzal nem lehet mit kezdeni. Hiszen ha azt mondjuk, hogy egy lavina esik a fejünkre, vagy felrobban a Föld, akkor azzal nem lehet mit kezdeni: az ember csak ül és néz. Ehelyett kicsiny, apró lépések kellenek, lokális projektek. Egy oktatáspolitikának olyanokat kell menedzselnie, mint a tanárképzés, a hálózat, de a kezdeményezéseknek lokálisaknak kell lenniük. (Közönség): Azt kérdezném, hogyan képzelik a fogyatékos minél inkább szélesebb körű megismertetését a társadalom szintjén? Mi is kaptunk visszautasító leveleket, amikor mégis elmentünk, a pedagógusok el voltak ájulva: ők semmit nem tudtak, milyen jó, hogy most már valami ismeretük van általában a fogyatékos témáról. Thun Éva: Semmiképpen sem szerepel forradalom az elképzeléseinkben. Így például a feminizmusnak, a nőkről való gondolkodásnak nem szabad az amerikai radikális feminista
72
Oktatás formában előadnia magát, hisz pontosan a forradalmi megváltásokból a világnak ezen a táján egyelőre elég volt. Van viszont egy vállalható hazai hagyománya a feminista gondolkodásnak, a század elejéről: akkoriban sok idézhető mű íródott, amelyek ma is igazak és elgondolkodtatóak, ezek például megjelenhetnek az új tananyagok integráns részeként. Az integráns rész azt is jelenti, hogy semmiféle külön ún. másság tantárgyra nincs szükség. Ez nem tantárgy, mert része az életre való felkészülésnek, amikor a gyerek találkozik a világ e darabkájával is. Ellene vagyok annak a fajta tanármentalitásnak – amelyet számtalanszor megtapasztal az ember –, hogy ezt a biológiaórán kell tanítani. Szerintem azonban ha valaki felkészült magyar állampolgár és mellesleg tanár, akkor állampolgári – és nem a tanári – tudásához tartozik az, hogy milyen is a való élet. Így akár a testnevelő tanárnak, akár a matektanárnak, bárkinek, készen kell állnia, hogy ezt a szakmai felkészültségével együtt megbeszélje a gyerekekkel. Nem hiszem, hogy az elszigetelődés, a mozaikok módszere, amikor néha érdekességként megjelenünk, hasznot hajthat. Helyette szívósan menni kell és ismételni és mondani és csinálni mindenhol, amíg válaszok nem érkeznek a gyerekektől és a tanároktól egyaránt. Ezen kívül kezdem elfogadni a sokszorosító effektus jelenségét. Amikor az ember kiképez egy kis csoportot, végigbeszéli a témaköröket, akkor feltehetően a tagok, miután visszamennek a saját környezetükbe, ezeket a szemléletmódokat ugyanúgy tudják alkalmazni. Ennek természetesen komoly tanári személyiségfejlesztéssel kell párosulnia, hiszen nemcsak a tárgyi tudást kell adni, hanem személyes erőt is. A tanárnak át kell tudnia adni az ellenállás képességét is, hogy igazolja: számára fontos az alternatívák, a sokféleség bemutatása. (Közösség): Úgy vélem, hogy a tárgyi tudás ilyenfajta átalakulása attól teremtődik meg, hogy különböző szinteken, egyesével és együttesen lépünk ebbe az irányba. Egy társadalom egészében van valamifajta lehetőség arra, hogy e témákról többet tudjanak, nyitottabbak legyenek, hogy ezek valamilyen módon megjelenjenek. Ez a társadalom egészében is változik, amely visszahat az oktatási rendszerre is. Viszont az oktatási rendszer egészében a bekerülésnek és az átadásnak létezik egy módszertani gátja. Lehet, hogy e módszertani kérdésben nem volna szabad hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok, hanem ott valóban radikálisabb változásra van szükség, ez pedig már nem kisebbségi kérdés, hanem kifejezetten a társadalmi tudás egészének átadására vonatkozó kérdés. Ebben viszont már szükség van radikális változásra. Kemény Vagyim: Ez nagyjából egybecseng a mai beszélgetés egyik szervezőjének, a Társadalomelméleti Kollégiumnak a véleményével is, ezért ezt aláhúznánk kétszer pirossal. Azért szerveztük az egészet, mert nem pusztán a kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok részérdekeit szeretnénk nézegetni, mint különösségeket, hanem az egész társadalmat megszólítani. Ez pedig a többségi társadalom szemszögéből is igen lényeges lehet. Perlusz Andrea: Azt vallom, hogy: „gondolj nagyot, tegyél kicsit”. Nem vagyok világmegváltó, inkább a kisebb kezdeményezésekben hiszek. Ha megpróbáljátok az attitűdformálást, vagy azt, hogy bizonyos témák a tabulistáról lekerüljenek, egyetértek azzal, hogy ezt a magatok szintjén teszitek. A tanárképző intézmények is megpróbálnak tenni azért, hogy a pedagógusok egyénenként az egyéni szükségletekhez tudják igazítani a pedagógiát, sok tanár- és tanítóképző intézmény szervez képzéseket, amelyek lényege a differenciálás. Fontos, hogy ma már az iskolarendszer plurális: többé-kevésbé szabadon választhatunk saját értékrendünknek megfelelő pedagógust, tantervet, tankönyvet és iskolát. Társadalmi szinten az a feladat, hogy az emberek tudatosságát növeljük, miszerint joguk és lehetőségük választani, tapasztalják meg, honnan lehet ismereteket szerezni.
73
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Kemény Vagyim: Az integrációnak megvannak a politikai korlátai, még jogi harc is zajlik azért, hogy legyen valamiféle integráció. Szerintetek ennek van-e valamifajta elvi határa? Mi az, amit nem lehet bekapcsolni egy ilyen közös oktatásba? Forray R. Katalin: Úgy lehet inkább föltenni a kérdést, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak az integrációnak. Hiszen az integráció a társadalom számára sem fenékig tejfel, így meg vannak a maga hátrányai, miközben a szegregációnak is vannak előnyei. Hátulról kezdve, szegregáció előnye az, amit a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatban szoktak hangsúlyozni: ott védett környezetben vannak, ahol jobban ki lehet szolgálni a speciális igényeiket. A védelmet viszont egy kisebb igény- és követelményszinttel párosítja, így például nem veszik annyira komolyra, ha hiányoznak vagy nem jönnek el valahova, elkésnek, nem csinálják meg a házi feladatot, összetépik a füzetet, és így tovább. Ez egyértelműen egy jelentős védettséget jelent. A szegregáció hátránya viszont, hogy nem készíti fel egy egyenlők közötti versenyhelyzetre, azaz nem készít fel „a társadalomra”. Pontosan erre alkalmas az integráció. Ebből adódik az integráció a hátránya is: az illető gyereket védelem nélkül belerakja egy olyan versenyhelyzetbe, amely alig különbözik a társadalmi versenyhelyzettől. Ebben viszont lehetséges, hogy túlságosan magasaknak bizonyulnak neki ezek a követelmények. Így egy mozgáskorlátozottnak korlát, ha olyan az eszközigénye, hogy technikailag nem bír egyszerűen részt venni az integrált tanításban. (Közönség): Létezik még egy csomó árnyalat, amelyről sehol nem hallani igazából, mert ezt csak az ismeri, aki maga is jól ismeri a sérültek helyzetét. Eszerint a szegregáció káros, kisebbségi gátlástömeget is ébreszthet a fogyatékosban: már gyerekkorban úgy indul, hogy a szülők is korlátozzák, diszkriminálják a saját gyereküket. Akkor az bekerül egy zárt intézménybe, mondjuk egy mozgás-, vak-, vagy akármilyen intézménybe, ahol megint csak a saját társait látja, majd egyszer csak, 18 éves kortól megszűnik a következő lépcsőfok, ahol egy védett környezetben tudna továbbtanulni vagy dolgozni, ehelyett puff, kilökik a társadalomba: „integrálódjál, ahogy tudsz”. Emiatt olyan „gáttömeg” van benne, hogy meg sem mer szólalni, csak ül, mint egy mulya izé, emiatt viszont mindenki azt hiszi, hogy: „Jézusom, szegény, szerencsétlen”. Ezek a stigmák sokkal dominánsabbak, mint a meleg vagy a roma. A stigmákhoz hozzájárul a fogyatékosokkal kapcsolatos nevelési attitűd is. Mivel 30 éve élek mozgássérültek között, bizton állíthatom: a mozgássérültek legalább 50 százalékát otthon erőteljesen diszkriminálják. Perlusz Andrea: Kiegészítésre szorul, hogyan használom az integráció fogalmát. Az integrációt annak a tudatos folyamatnak értelmezem, ahol egy speciális szükségletű személy segítséget kap. Amikor egy vak nem bírta, hogy oda kirakták és nem járt hozzá gyógypedagógus, én spontán integrációnak nevezem, a szakirodalom pedig nem is tartja integrációnak. Itt tehát húznék egy vonalat. Abban az esetben viszont, ahol az integráció egy megfelelően tudatos kiválasztási procedúra eredménye – tehát én választottam egy intézményt, felmértem milyen attitűdű a család, milyen motivációjú a gyerek –, majd amikor a gyerek bekerült abba a többségi intézménybe, akkor sem hagyom magára, ha a társadalomba kerül, akkor sem hagyom magára. Emiatt szerintem e folyamatnak hátrányai sincsenek igazán, illetve amikor nem jól csinálják, csak akkor lépnek fel komoly hátrányok. Ezt megelőzni minél több információ szerzésével lehet.
74
Oktatás Forray R. Katalin: Egyáltalán nem vagyok szegregációpárti, sőt kifejezetten elkötelezett integrációpárti vagyok, ám a szegregáció mellett érvelőket sem tartom cinikusnak vagy hazugnak. Az előbb csupán felsoroltam azokat a dolgokat, amelyekkel az ember terepen vagy a szakirodalomban találkozik, annak előnyeit és hátrányait, hogy miért jó az, ha a sérültek és a gyengék valamiért külön vannak rakva az erősektől és az egészségesektől. (Közönség): A romáknál viszont nem egy nemi vagy egy képességbeli különbség van, hanem kulturális különbség is. Gondolhatjuk-e úgy, hogy a szegregáció számukra ugyanúgy jó lenne, mint például az erdélyi magyaroké, akik külön egyetemekért, külön PhDért harcolnak. Önök melyik megoldás mellett teszik le a voksot? Forray R. Katalin: A magyar oktatáspolitika és az egész térség történeti hagyományai adottak. Személy szerint nem nagyon örülök ezeknek, de tudomásul veszem. Nem tartom jónak a nemzetiség fogalmának néha álságos ápolását, a kollektív jogok viszont jogilag körülbástyázottak, így nemigen lehet velük mást csinálni. A romák speciálisan ambivalensek ebben a kérdésben. Vannak, akik a Gandhi Gimnázium és a Kaly Jag Nemzetiségi Szakiskola típusú megoldások mellett elkötelezettek, mások pedig azt mondják, hogy a romáknak azt kell megtanulniuk, hogyan él a többségi társadalom, el kell fogadtatni magukat, megtanulni beszélni, viselkedni, öltözködni, kommunikálni és együttműködni velük. Sok öntudatos, zömmel értelmiségi roma el szeretné érni, hogy iskolában is oktassák a cigány nyelvet. A kevésbé öntudatosak azt mondják, hogy a gyerekeik számára inkább angolul vagy németül kellene tanulni, mivel annak nagyobb hasznát veszik az életben, aki viszont akar, az tanulja meg a saját nyelvét. Erről hasonlóan vélekednek a szlovákok is, aki azt mondják: talán jobb, ha számítástechnikát vagy angolt, németet tanul a gyerek, és nem a szlovákot. Magyarországon tehát nagyon előrehaladott minden nemzeti-etnikai kisebbséggel a nyelvcsere folyamata. Kevesek használják az anyanyelvüket otthon, így számukra mindent idegen nyelvként kell megtanulni. A kultúra – különösen a romáknál – egy kreált valami, még az is vitatott, hogy lehet-e koherens kultúráról beszélni. Összességében Magyarországon három csoport él, ezért nem tudom, hogy milyen szintig lehet itt egységes kultúráról beszélni. Egységes történelemről lehet, ám ahhoz meg hiányzik a szakértelem. (Közönség): Egyes példák szerint a kisebbségi-nemzetiségi kultúra ápolására nem a szegregált oktatás keretein belül kerítenek sort, hanem a többségi iskola keretein belül. Ilyen klasszikus eset Finnország és a svédek példája, ahol a számarányában nagyjából 10 százalékos kisebbség kedvéért a 90 százaléknyi finn megtanul svédül. Az Amerikai Egyesült Államokban hasonló folyamat játszódik le, ahol a növekvő számú spanyol anyanyelvű miatt a spanyol nyelv iránt fokozódik az iskolai érdeklődés, így az angol anyanyelvű amerikaiak elkezdenek spanyolul tanulni. Elképzelhető-e ez Magyarországon, ahol viszont a roma nyelvet beszélők száma nagyon kicsi? A roma nyelv tanulása biztosan problémás, de esetleg lehetőségként felajánlható, hogy bárki, aki szívesen foglalkozna ezzel, az tanuljon romául az általános iskolában, esetleg az óvodában is. Így a kultúra ápolása nemcsak szegregált körülmények között zajlana. Forray R. Katalin: A finn és svéd példa szerintem félrevezető, ugyanis Finnországban a svédeknek hallatlan presztízse van, szemben a romák magyarországi helyzetével. Természetesen Magyarországon el lehetne gondolkodni ilyen megoldáson, de
75
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban valószínűleg nem működne. Általában és elvileg egyetértek azokkal a cigány, lovari, romani vagy beás nyelven író költőkkel, írókkal, akik számára nagyon fontos és szeretett az anyanyelvük. Számomra is fontos és szeretett a magyar anyanyelvem, de ezzel együtt is be kell azt látni: egy népcsoport érdekeinek megfelelő képviseletéhez még a magyar nyelv is kevés. Ha valaki megtoldja egy kicsit a romanival, még akkor sem. Így valóban jobb, ha angolul vagy németül tanul a gyerek. Véleményem szerint azért erősödött meg az oktatáspolitikai gondolat, mert Magyarország már 1992-ben mintát akart szolgáltatni a szomszéd országoknak: „nézzék a románok, milyen szuperek vagyunk mi itt”, a kis nemzetiségek is milyen komoly jogokat kapnak. Az erdélyi magyarok helyzete viszont más, már csak a tömbben élés miatt is. A kultúraőrzés technikája népenként különböző, attól függően, hogy diaszpórában élnek, hányan vannak, vagy mennyire elfogadni őket a társadalom. Takács Mária: Kérdéses, milyen hátrány származhatna abból az integrációból, ha a melegek megmutathatnák magukat. Miért lenne hátrány a befogadó közösségnek, ha olyan melegeket látna, akik családi életet élnek, szeretik egymást, jegygyűrűt hordanak vagy csókolóznak az utcán, és ez miért volna hátrányos a melegeknek? A frusztrációk és a gátlások egyre csak halmozódnak bennünk is, azokban az emberekben is, akik nem merik saját magukat megélni. Vagy nem halmozódnak bennünk. Bár az Egyesült Államokbeli felmérések szerint az öngyilkosok negyede melegsége fel nem dolgozása miatt követte el az öngyilkosságot. Összességében tehát azt hiszem, hogy ebben a témában a nem-integráció kérdése a hátrány, nem pedig az integrációé. Kemény Vagyim: Nem gondolom, hogy ezzel lezártunk minden kérdést, de nem is gondoltuk azt, hogy e másfél óra alatt mindent kitárgyalunk. Köszönöm a kerekasztal beszélgetőinek és a hallgatóságnak is a részvételt.
76
Munkavállalás
Munkavállalás Számos társadalomtudományi kutatás foglalkozik a munkavállalási nehézségekkel, de vajon nem járulnak e ezek is hozzá a csoportokról kialakult képekhez? Ki számít hatékony munkaerőnek? Lehet-e valaki munka nélkül “egész értékű ember”? Tényleg választani kell család és karrier között?
Munkavállalás
Kertesi Gábor előadása Az előadásomnak azt a címet adtam, hogy Diszkrimináció – antidiszkrimináció a közgazdasági elmélet tükrében. Úgy tudom, hogy olyan társaságban adom elő a mondandómat, ahol alapjában véve nem közgazdászok ülnek, tehát némi haszonnal kecsegtethet, ha a közgazdaságtan sajátos szempontjait megpróbálom hozzátenni ennek a meglehetősen komplex problémának az elemzéséhez. Azt hiszem, ezek a szempontok segítenek néhány olyan kérdés megvilágításában, amelyeket a társtudományok nem ezt a szempontot látják. Előrebocsátanám, hogy én nem értek ennek a délutáni ülésnek a tárgyát képző problémakör teljes komplexitásához.. Megpróbálom mondandómat a cigány foglalkoztatás, illetve cigány munkavállalók bérezésének problémakörére konkretizálni. Remélem, hogy ettől függetlenül lesz néhány olyan szempont, ami más területen is hasznosítható. Mielőtt rátérnék azoknak a közgazdasági ismereteknek a nagyon vázlatos ismertetésére, ami azt gondolom, haszonnal járhat, ha nem közgazdász érdeklődők is megismerik, néhány adattal szeretném érzékeltetni a probléma fontosságát a cigányság foglalkoztatására koncentrálva. Megemlítenék egy pár olyan tényt, ami elég világosan utal arra, hogy a probléma, vagyis a „diszkrimináció” jelen van. A cigányságnak durván három – három és félszerese a munkanélküliség esélye a nem cigány népességhez képest. Egy következő, elég döbbenetes tény: ha veszünk egy korosztályt, például az 1984-ben 20 és 39 év közötti férfiakat, nyolc általános iskolai végzettséggel, akkor a nyolcvanas évek közepén a tipikus magyar munkavállaló (ilyen életkorral, nemmel és iskolai végzettséggel) nagyjából hasonló foglalkoztatási esélyekkel rendelkezett, mint egy tipikus roma munkavállaló, csupán minimális, 4-5 százalékpontnyi eltérés állt fenn a romák rovására. A rendszerváltozás során, a 10 év leforgása alatt óriási esélykülönbség alakult ki. A teljes magyar népességben 1994-re a 30 – 49 éves, nyolc általános iskolai végzettségű férfiak foglalkoztatási esélye 65 százalékra zuhant le, ugyanez a romáknál 35 százalékra. Tehát az eredetileg a nyolcvanas évek közepén meglevő, mintegy 4-5 százalékpontnyi rés egy hatalmas, 30 százalékpontnyi szakadékká mélyült. Ugyanezt az adatot, hogyha a szakmunkás végzettségű, hasonló életkorú, tipikus magyar, vagy tipikus roma munkavállalóra konkretizáljuk, akkor a szintén 90 százalék körüli foglalkoztatási esélyek a tipikus magyar munkavállaló esetében 80 százalékra, a tipikus roma esetében 59 százalékra esett vissza, tehát egy 20 százalékpontos különbség nyílt meg.1 Ugyanezt tapasztaljuk a pályakezdők esetében, de nézzük meg inkább az idő előtt nyugdíjazás adatait (idő előtt nyugdíjazottnak tekintve mindenkit, aki nem érte el a hivatalos nyugdíjkorhatárt, de nyugdíjban van). Ha például a 45-49 éves férfiak korcsoportját választjuk ki, (ezek az emberek durván 10-15 évvel vannak a nyugdíjkorhatár előtt), akkor a romák esetében 1984-ben ebben a korcsoportban 15 százalék volt az idő előtt nyugdíjazottak aránya (ezeknek az embereknek legnagyobb része rokkantnyugdíjas). Ugyanakkor ez a szám 89-re, tehát 5 év leforgása alatt 30 százalékra emelkedett; egy olyan időszakban, amikor Magyarországon állítólag (80 és 89 között) nincs munkanélküliség, vagy teljesen minimális. Az elbocsátásokat a sajtó, a tévé, a rádió botrányos esetekként írja meg, illetve közli. Nyilvánvaló, hogy e mögött nem botrányosan nagy, százasával vagy ezresével történő elbocsátások vannak, hanem minden munkahelyről egyesével küldték el az embereket. Így 1
Az adatok forrása: Kertesi [2000].
79
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban világossá vált a dolgozók számára, hogy a munkahelyeiket nem tudják megtartani, és ezért maguk kezdeményezték a rokkantnyugdíjba helyezési eljárást. Ilyen módon menekültek egy nyugdíjas formába a munkanélküliség elől. 2 Végül pedig megemlíteném azokat a közkeletű tényeket, amikről úton-útfélen lehet hallani: munkaügyi központok nem közvetítenek ki munkáltatókhoz romákat, arra hivatkozva, hogy úgysem kapnák meg az állást, stb. Azonban hasonló információkat kaphatunk romák részéről is: az 1993-94. évi országosan reprezentatív cigányvizsgálatban megkérdeztünk minden egyes háztartás minden egyes felnőtt tagját, hogy élete során előfordult-e olyan eset, amikor valamilyen hátrányos megkülönböztetés érte. Durván 2200 háztartást kérdeztünk meg, ebből 337, a megkérdezett esetek (háztartásban mérve) 13 százaléka, az érintett személyek nagyjából 15 százaléka igennel válaszolt a kérdésre, és közülük durván (az egész cigány népességre vetítve) 16 ezer felnőtt számolt be arról, hogy valami munkahelyi, foglalkoztatásbeli megkülönböztetés érte.3 Azt gondolom, hogy nagyjából ennyi tényszerű információ elegendő annak belátásához, hogy a probléma (ti. a munkahelyi diszkrimináció) fontos és érdemes vele foglalkozni. Innentől kezdve elkanyarodom az elmélet és azon gondolatébresztő szempontok irányába, amelyek segítenek a fenti tények értékelésében. Mindenekelőtt egy definíciós problémával nézünk szembe: meg kell tudnunk mondani, hogy mit tekint a közgazdasági elmélet vagy a társadalomtudományi elmélet diszkriminációnak ebben a sajátos kontextusban, tehát a foglalkoztatás vagy a bérezés esetében. A definíció itt nem semleges dolog; a definíción keresztül az elméleti kérdések minden fontos aspektusára rá lehet mutatni. Ez a definíció borzasztó egyszerűen hangzik, de amilyen egyszerű, olyan nehéz megfoghatóvá tenni: a munkaerőpiacon akkor beszélünk diszkriminatív, megkülönböztető munkáltatói viselkedésről, ha azonos termelékenységű (vagyis azonos „minőségű”) munkaerőt a munkáltatók eltérő módon értékelnek. Ez két dolgot jelenthet: vagy eltérő eséllyel alkalmazzák őket, vagy ha alkalmazzák, akkor eltérő módon bérezik, tehát eltérő módon fizetik meg őket. Egy közgazdász számára egy ilyen problémafelvetés rögtön beletalál a közgazdasági elmélet szívébe, ugyanis ilyen lehetőség nem fordulhat elő egy versenypiacon, ha komolyan vesszük a kompetitív közgazdasági elméletet. Ugyanis ha versenykörnyezetben vagyunk, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy van egy azonos minőségű termelési tényező, jelen esetben a munkaerő, amelynek bizonyos elemei annak ellenére, hogy pontosan ugyanannyit érnek a termelés szempontjából, mint más elemei, mégis olcsóbbak. („A” olcsóbb, mint „B”, holott minőségi jellemzőiket tekintve pontosan megegyeznek.) Ha komolyan veszi az ember a közgazdaságtan tanítását, akkor egy ilyen jelenség hosszú távon nem maradhat fenn, mert lesznek olyan piaci szereplők, jelen esetben a munkaadók, akik kihasználják ezt a lehetőséget, és igyekeznek megszerezni azt a termelési tényezőt, ami pontosan ugyanolyan értékű, de mégis valamilyen oknál fogva olcsóbb. Tehát ráígérnek a korábbi ajánlatokra; ez föl fogja hajtani az olcsóbb termelési tényező árát. Ezzel szemben mellőzni fogják azt a munkaerőt, ami ugyanolyan minőségű, mint a másik, csak valamilyen rejtélyes oknál fogva drágább. Ez a kompetitív mechanizmus egy bizonyos idő alatt ki fogja egyenlíteni a szóban forgó termelési tényezők piaci árát. A közgazdasági elmélet egyik válasza arra a kérdésre, hogy miért maradnak fenn mégis ilyen jelenségek úgy hangzik, hogy - ha ez kompetitív feltételek mellett a fentiek 2
Ami a béreket, fizetéseket illeti, minden egyéb tényezőt, ami a kereseteket alakítja, változatlannak tekintve, durván 20%-os bérlemaradás (órakeresetben) mutatható ki a romák és a nemromák között 9394-ben (lásd: Kertesi [1994]). 3 Erről lásd részletesebben: Kertesi [1996].
80
Munkavállalás alapján nem fordulhatna elő -, akkor nyilvánvalóan ilyen események bekövetkeztére azon esetekben lehet számítani, ahol nincsenek kompetitív feltételek. Mik ezek? Magánjellegű monopólium; állami tulajdon; állami szabályozás. Mind a három esetnek a probléma szempontjából ugyanazok a sajátosságai: gyakorlatilag nem a tulajdonos fizeti meg a pazarlás költségeit, hanem valaki más, akinek az érdekei nem fontosak. Ha a döntéshozó – jelen esetben a vállalat munkaügyi vagy irányító apparátusa – valamilyen módon nem kedvel bizonyos típusú dolgozókat, és ha ez veszteséget okoz a vállalatnak vagy az illető közületnek, nem ő viseli ennek a költségét, hanem áthárítja az egész közösségre. Történhet ez az áthárítás akár direkt módon (oly módon, hogy állami tulajdon vagy állami szabályozás előnyeit élvezi), akár azon az indirekt módon, hogy egy magánmonopólium (egyébként is) a versenyárnál magasabb árakat tud szabni a szóban forgó termékre, amelynek értékesítéséből megél az illető cég és ebből meg tudja ezt a költséges „passzióját” (a diszkriminatív viselkedést vagy munkaügyi gyakorlatot) finanszírozni. Ez a közgazdasági elmélet az egyik válasza4, ám én nem ezen a szálon fogok továbbmenni. A közgazdasági elméletek másik vonulata azt hangsúlyozza, hogy ha kiterjesztjük a hagyományos közgazdasági elméletet egy tágabb keretbe, akkor a kompetitív piaci mechanizmus elvein belül is magyarázatot találhatunk a diszkrimináció, azaz az azonos minőségű erőforrások eltérő értékelésének problémája5. Ebben a második esetben (gyakorlatilag az előadás további részében ezen a szálon fogok haladni) nem mondhatjuk azt, hogy a diszkrimináció költséges, sőt kifejezetten amellett fogok kardoskodni, hogy a diszkrimináció költségcsökkentő hatású, ökonómiailag racionális és éppen ezért olyan nehéz felvenni vele a harcot. Mielőtt azonban rátérnék ennek a típusú magyarázatcsaládnak a ismertetésére, néhány további explikációs kísérletet tennék, azért hogy, behatoljunk e fogalom belsejébe - nevezetesen, hogy a diszkrimináció nem más, mint azonos minőségű vagy termelékenységű munkaerő eltérő módon való piaci értékelése. Először is tisztáznunk kell, hogy mit jelent az, hogy azonos minőség, ha kézzelfoghatóvá akarjuk tenni ezt a kifejezést. Ez nem egy nagyon egyszerű dolog: azonos minőség vagy azonos termelékenység beszélünk. Itt jól látható, hogy maga a definíció és a mérési probléma kéz a kézben jár együtt. A definíció a méréstől elválaszthatatlan, s ugyanakkor a mérés is elválaszthatatlan a definíciótól. Vagyis ez egy empirikusan igen komplikált kérdés. A munkaerő minősége gyakorlatilag azt a nagy kérdéskört öleli körül, hogy az az ember, akit a munkáltatók alkalmazni akarnak, milyen tudással rendelkezik. Ha ezt a szót, hogy tudás, megpróbáljuk aprópénzre váltani, ennek rendkívül sok komponense van. Vannak olyan elemei, amelyek viszonylag könnyen mérhetők, más elemei borzasztóan nehezen mérhetők. Mondanék néhány példát a viszonylag könnyen mérhető komponensekre. Ilyen maga a formális iskolai végzettség, annak minden egyes esete, az is, hogy milyen vizsgákat tett le valaki, meddig jutott el az iskolai hierarchiában; (lehet az iskolák között is bizonyos hierarchiát fölállítani, vannak jobb iskolák, rosszabb iskolák); milyen szakmai gyakorlattal rendelkezik valaki, milyen szakmája van, stb. Ezek végül is eléggé jól mérhetővé tehetők. Ugyanakkor pedig senki nem vonná kétségbe, ha azt mondanám, hogy ugyanolyan iskolai végzettségű, ugyanolyan jó vizsgaeredményekkel rendelkező, ugyanannyi szakmai tapasztalattal, pontosan ugyanolyan szakmával rendelkező emberek tudása között is óriási különbségek lehetnek. És ennek száz, ezer és millió oka van; az embereknek a kognitív képességeiben (a kognitív képességeken belül megkülönbözetve az örökölt és a tanult képességeket), szociális jártasságaiban hatalmas különbségek vannak. Tehát amikor azt mondjuk, hogy azonos minőségű munkaerő értékelését kell valahogy mérhetővé tenni, vagy 4 5
Ezt az elméletet először Gary Becker dolgozta ki, lásd Becker [1957]. Ennek a vonulatnak az alapvető forrásai: Aigner – Cain [1977], Arrow [1973], Phelps [[1972].
81
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban azt állítjuk, hogy ha azonos minőségű munkaerőt különféleképpen értékelnek a munkáltatók, akkor diszkriminációról beszélünk, akkor az első és legfontosabb feladatunk ezt az azonos minőséget, ezt az összehasonlíthatóan egyforma potenciális termelékenységet valamilyen módon mérhetővé tenni. Ez nem egy egyszerű feladat. Ugyanakkor természetesen mindig konkrét emberek tulajdonságait tudjuk megmérni, amely embereknek egyéb, nem személyes jellegű tulajdonságaik is vannak, hanem kontextuális jellemzőik is. Minden embernek van lakóhelye, ahol kedvező vagy kedvezőtlen a gazdasági konjunktúra. Ha kedvezőtlen a konjunktúra, ott rossz a foglalkoztatási helyzet, és ez az ő egyéni foglalkoztatási esélyeire is ki fog hatni. Nyilvánvaló, hogy amikor mi megpróbáljuk leválogatni a munkáltatók viselkedéséből azokat a komponenseket, amikre azt mondjuk, hogy azonos minőségű munkaerőt eltérő módon értékelnek, akkor nagyon csínján kell bánnunk mindazokkal a nyers adatokkal, amelyeket mi a való világban közvetlenül megfigyelhetünk. Megfigyeljük XY, aki mondjuk Győr-Sopron megyében lakik, ahol roppant kedvező a foglalkoztatási helyzet, és Z - aki pedig pontosan ugyanolyan típusú munkavállaló és mondjuk Hajdú-Bihar megyében lakik, ahol viszont nagyon rossz a foglalkoztatási helyzet – foglalkoztatási esélyeit. Ilyenkor ki kell szűrni az ő egyéni foglalkoztatási esélyeiből - vagy esetleg alacsonyabb béréből - azt a komponenst, ami nem annak tulajdonítható, hogy esetleg vele szemben megkülönböztető módon viselkednek, hanem abból adódik, hogy Hajdú-Bihar megyében általában mindenkinek rosszabbak a foglalkoztatási esélyei. Tehát ezt a tényezőt ki kell szűrnünk mindebből. A megfigyelhető nyers különbségeknek nagyon nagy része ilyen, vagyis nem a diszkriminációnak betudható. Természetesen a különbségek nem mindegyik része ilyen, mérhető tényezők függvénye. Ennek különféle okai vannak. Az okok két nagy családját kell megemlítenünk: az egyik az általunk alkalmazott modell tökéletlensége. Soha semmilyen tudomány nem fog tökéletes modellt alkotni az élet egyetlen jelenségére, és mindig beleütközünk egy olyan határba, hogy a végtelen változatosságnak, amely meghatározza egy bizonyos kimenetel valószínűségét, bizonyos forrásait mérhetővé tudjuk tenni, meg tudjuk ragadni a modellünk segítségével, más részeit nem. Ez az egyik ok; a másik pedig a gyakorlati élet nehézségei, a mérés költségei. Elvileg meg tudnánk mindent mérni, ha végtelen mennyiségű pénzt áldozhatnánk a mérésre. Azonban itt is korlátokba ütközhetünk. Summa summarum, ennek a résznek a lezárásaként azt a tanulságot szeretném megemlíteni, hogy amikor azt próbáljuk biztosítani, hogy azonos minőségű munkaerő foglalkoztatási esélyeit tegyük mérhetővé, akkor mindig csak egy adott modell keretein belül tudunk mozogni, amelyen belül fölvetjük ezt az egész problematikát. A diszkrimináció fogalma így egy nagyon sajátos fogalom; logikai sajátosságát tekintve ún. reziduális fogalom. Ha szabad egy frivol hasonlattal élnem, olyan fogalom, mint az UFO: unidentified flying object, azonosítatlan repülő tárgy. Azt tudjuk róla megmondani, hogy mi nem, de azt roppant nehéz megmondani, hogy mi igen. Innen szeretnék visszakanyarodni ahhoz a gondolathoz, hogy azt nagyjából tudjuk, hogy mindig csak egy adott modell keretein belül tudjuk biztosítani a potenciálisan foglalkoztatandó munkaerő azonos minőségét és ami ebbe a fogalomba nem illik bele, az forrása, oka vagy megjelenési formája lehet a diszkriminációnak. Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy ebben (ti. a reziduumban) sűrűsödhetnek olyan tulajdonságok is, amik a tudás nem könnyen mérhető komponensei. Ez a két elem: a diszkrimináció és a tudás nem mérhető elemei modellünkben mindig keveredni fognak. Ebből a gondolatból tudnám folytatni azt az öt-tíz perccel ezelőtt függőben hagyott fejtegetést, hogy hogyan lehet a kompetitív közgazdasági elmélettel összhangban levő választ adni arra a kérdésre, hogy mégiscsak létezik a munkáltató részéről megkülönböztető viselkedés a munkaügyi
82
Munkavállalás gyakorlatban. Itt egyetlen új szempontot kell behozni az elemzésbe, amit eddig még nem használtunk; ez pedig a következő. A vállalat részéről az a munkáltatói döntés, hogy alkalmaznak-e vagy nem alkalmaznak valakit - most erre konkretizálnám, de teljesen analóg a probléma a bérezés esetében -, az nem egy determinisztikus kontextusban, hanem egy sztochasztikus kontextusban történik. Magyarán az alkalmazási helyzetet bizonytalanság veszi körül a munkáltató részéről. Ha ez a bizonytalanság nem állna fenn, és mindenki mindig mindent tudna, akkor nagyon könnyen és nagyon egyszerű logikai lépéssel kimutatható, hogy olyan diszkriminatív munkaügyi gyakorlatra, mint amelynek a mechanizmusát most próbálom leírni, soha nem kerülne sor. Tehát ha belép az ajtón egy ember, és állásra jelentkezik a vállalatnál, és a munkáltató erről az emberről ránézésre mindent tudna, akkor ez az egész kérdés fel se merülne. Természetesen egy vadidegen ember esetében, aki állásra jelentkezik, nem áll fönn ez a helyzet. A munkáltató csak azt tudhatja róla, hogy megfelel-e a formális kritériumoknak, amelyek egyben a tudás könnyen mérhető elemei. A munkavállaló elő tudja húzni a bizonyítványát, a korábbi munkakönyvét, a szakmunkás a szakmunkásvizsgáját, meg tudja mondani, hogy eddig milyen állásokban dolgozott, stb. – el tudja mondani az ő dokumentálható munkaerő-piaci élettörténetét. Mit nem tud elmondani? Azt, hogy ő mennyire megbízható munkaerő, milyen jól fog dolgozni, mennyi esze van, mennyire kreatív, szociálisan mennyire figyel oda a munkatársaira, és mindazokról a jártasságairól hitelt érdemlően nem tud semmit sem mondani, amelyeknek a megfigyelésére csakis már az alkalmazás után kerülhetne sor. Azt kell látni, hogy a munkáltatók egy része esetében óriási jelentősége van ezeknek a nem mérhető tulajdonságoknak. Egyetlen szempontot említenék: amikor a munkáltató alkalmaz valakit, akkor gyakorlatilag a közgazdasági elmélet tolvajnyelvén kifejezve, fizikai erőforrásokat emberi erőforrásokkal állít párba – magyarán tőkejavakat és embereket. Ezek az emberek fogják ezeket a berendezéseket működtetni, döntéseket hoznak, stb. Bizonyos típusú párosítások hatékonyak; egy közhelyszerű eset: iskolázott, gondos, odafigyelő munkaerő – drága, modern tőkejószágok. Ennek a párosításnak az eredménye ugyanolyan kedvező, mintha egy ugyanolyan tőkejószágot párosítanak összességében hasonló értékű munkaerővel, csak nem egy ember működtetné, hanem helyette mondjuk öt. Ez elvileg ugyanannyiba kerülne a vállalatnak, mégis a potenciális output az utóbbi kombinációval rosszabb lesz, és ennek nagyon jó közgazdasági okai vannak. Tehát ha elfogadjuk azt, hogy vannak hatékony és nem hatékony párosítások, akkor azt is megértjük, hogy miért van óriási jelentősége a munkáltató szempontjából annak, hogy előzetesen az ismeretlen jelentkezőket valamilyen módon hatékonyan szűrje meg mielőtt alkalmazná. Ez az a pont, ahol felmerül idegen információk használata, tehát olyan információ használata, amely tulajdonképpen nem része a munkaügyi gyakorlatnak, vagy nem része a munkáltatói döntésnek, vagy nem kellene, hogy részét képezze, de mégis bizonyos típusú munkáltatók használják. jó gépelők
A teszteredmények gyakorisága
rossz gépelők
0
40
55
70
Leütések száma
1. ábra: A jó és rossz gépelők gépelési eredményeinek eloszlása
83
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Engedjék meg, hogy egy nagyon egyszerű modell vázát ismertessem. Egy nagyon egyszerű alkalmazási szituációt próbálunk ezzel a kis ábrával modellezni. Egy vállalathoz gépírók jelentkeznek. A munkaügyi osztály tudja, hogy átlagosan a rossz gépelők 40 leütést szoktak percenként teljesíteni, a rossz gépelők tehát kellően sok próbálkozás esetében nagyjából ilyen „A” eloszlást produkálnának. A jó gépelők pedig átlagosan 70 leütést teljesítenek percenként. Ezzel az ismerettel rendelkezik a vállalat munkaügyise. Mi történik akkor, ha belép egy jelentkező, aki – a példa kedvéért – épp 55 leütést produkál? Több eset áll fenn; ez a statisztika klasszikus problémája. Tegyük föl, hogy ő éppenséggel egy jó gépelő, csak egy rossz napot fogott ki. Azonban előfordulhat az ellentétes értelmezés is: rossz gépelő, de óriási szerencséje volt ezen a napon, és saját átlagánál lényegesen jobb eredményt sikerült produkálnia. Mindkét esetben veszteségek keletkeznek; veszteség keletkezik a vállalat oldaláról is: az egyik esetben egy arra méltatlan embert vesz föl, a másik esetben egy arra méltó embert nem vesz föl, és fölöslegesen folytatja tovább a szűrést, ami pénzbe kerül. Hogyan tudja a vállalat ezt a veszteséget, ha nem is megszüntetni, de csökkenteni? Oly módon, hogy ha valamilyen korábbi ismerete alapján van olyan információja, hogy milyen típusú emberek általában a jó és a rossz gépelők. Ha például a vállalat munkaügyise mélyen meg van róla győződve, - és ráadásul ezt még mérésekkel is alá tudja támasztani hogy a nők általában jobban gépelnek, mint a férfiak; pontosabbak, precízebbek, jobban odafigyelnek, stb.: tehát statisztikai alapon van egy előzetes ismerete. Ebben az esetben ezt az információt, amely független az adott alkalmazás teszt-szituációjától, és egy külső információforrás, alkalmazza a konkrét döntési helyzetre. És jól teszi, ha ezt teszi, mert ebben a bizonytalan szituációban, amelyben valaki 55 leütéses teszteredményt produkál, a saját bizonytalanságát csökkenteni tudja. Jobban jár, ha egy nőt vesz föl ilyen teszteredmény esetén, mint ha egy férfit vesz föl, mert ha egy nővel van dolga akkor nagyobb a valószínűsége annak, hogy az 55 leütés olyan szituációból származik, hogy egy átlagos képességű gépelő rossz napot fogott ki, mint az ellenkezőjének, azaz hogy egy rossz gépelőnek ezen a napon nagy szerencséje volt. Általánosabban megfogalmazva e példa tanulságát: a munkáltató, amikor az egyéni információkból származó előrejelzései túlontúl bizonytalanok, akkor csoportszintű információk segítségével próbálja csökkenteni a felvételi szituációban meglévő bizonytalanságot, és ezáltal a felvételi döntés költségeit. E költségcsökkentő eljárás logikáját nevezi a közgazdasági irodalom statisztikai diszkriminációnak. Ez természetesen diszkrimináció a szó klasszikus jogi értelmében, mert minden egyes egyén megérdemli, hogy vele mint individuummal bánjanak. Tehát a munkáltató nem jogosult csoportszintű információt felhasználni, amikor valakinek a sorsáról döntenek, mert lehet, hogy ha kellően nagy számban megismételtetnék ezzel a konkrét egyénnel a tesztet – ilyen módon is lehetne csökkenteni a bizonytalanságot - , akkor az egyik emberről kiderülne, hiába férfi, hogy ő mégis a „jó gépelők” csoportjához tartozik, a másik emberről - akit viszont fölvettek annak az előzetes statisztikai információnak az alapján, hogy nő - pedig kiderülhetne, hogy ő mégis „gyenge gépelők” közé tartozik. Tehát egyénileg valaki lehet olyan, aki nem a csoportjának tipikus tagja. Ez a jog szemléletmódja, és én teljes mértékben helyesnek tartom ezt a fajta szemléletmódot. Ugyanakkor látni kell, hogy abban az esetben, ha bizonytalan marad a teszt-eredmény, akkor nagyon sokszor meg kell ismételni, hogy ezt a fajta bizonytalanságot le lehessen csökkenteni. Ez pedig sokkal költségesebb, mint egyszerűen fölhasználni ezt a „közismert” információt, hogy a nők általában ilyenek, a férfiak általában olyanok. Tehát ez egy olyan pont, ahol a közgazdaságtan és a jog élesen szemben áll egymással. Közgazdasági szempontból racionális, ugyanakkor pedig jogsértő. Még egyszer elismétlem, hogy teljesen világos legyen: lehetne olyan szűrési eljárást
84
Munkavállalás alkalmazni, amivel a bizonytalanságot ugyanolyan szintre lehetne csökkenteni, mint a statisztikai, külső információ használatával. Azonban az sokkal többe kerülne! És éppen ezért akarja a munkáltatók többsége elkerülni. Különösen azokban az állásoknál kerülik el ezeket a költséges felvételi procedúrákat, amelyeknél egyébként sem alkalmaznának komplikált szűrési eljárásokat; ez mind olyan állás, ahol alacsony iskolai végzettségű, vagy szakmával nem rendelkező emberek felvételéről döntenek. Egy pár dolgot említenék azzal kapcsolatban, hogy mit lehet tenni az ilyesfajta munkaügyi gyakorlat ellenében. Alapvetően két dolgot lehet tenni; az egyik a jogi tilalom, a másik a pozitív diszkrimináció. A jogi tilalomnál alapvetően és nagyon komolyan mérlegelni kell azt a szempontot, hogy ez súlyos költségekbe ütközik a munkáltató részéről. Ez nem azt jelenti, hogy ezt nem kell jogilag tiltani. Nagyon szigorúan kell a diszkriminációt jogilag tiltani, azonban álságos minden olyan típusú törvényhozás, ami nem néz szembe ennek nagyon magas költségeivel. Itt a következő két problémára szeretném felhívni a figyelmet. Az első: kié legyen a bizonyítás terhe – gondolom, itt ülnek olyan jogászok, akik ebben a kérdésben nálam sokkal jobban eligazodnak -. A másik pedig, hogy egy, az ilyen típusú munkaügyi gyakorlat tilalmának érvényt szerezni próbáló törvényt, el kell látni olyan intézményekkel, amelyek legalábbis két feladatot ellátnak. Egyrészt felkutatják ezeket az eseteket, másrészt hozzásegítik az ilyen diszkriminatív döntéseket elszenvedő embereket, hogy az ilyen esetek felszínre kerüljenek. Végül egy másik szempont az intézmények tervezésének oldaláról: a sértett jogi képviseletét ellátni nagyon költséges dolog. Azt gondolom, hogy ilyen típusú törvények általában olyan országokban működnek, ahol megfelelő intézményeket is társítanak hozzájuk, amelyek felkutatják ezeket az eseteket és ellátják a sértettek ingyenes (!) jogi képviseletét (nagyon sok esetben szegény emberekről van szó). Magyarországon tudomásom szerint ilyen jellegű állami intézmény nem létezik. Egyedül a Furmann Imre-féle Nemzeti Etnikai Kisebbségi Iroda (NEKI) létezéséről tudok, amely ilyen típusú esetek felkutatásával hivatásból foglalkozik, tehát azt az információt széles körben teríti szét az érintett, nemcsak roma, de zömében roma népesség körében, hogy akit ilyen sérelem ér, az jogi képviseletért az irodához fordulhat, és ezt a jogi képviseletet el is látják. Tudomásom szerint a munkaügyi gyakorlatban 1998-ban volt az első olyan eset, amikor a NEKI egy olyan ügyet fölvállalt, amelyben magára vállalta a bizonyítását egy diszkriminatív alkalmazási esetnek, egy ún. tesztelési eljárást használva, ahol a sértett bejelenti, hogy őt nem vették föl erre és erre az állásra, pedig ő pontosan olyan kritériumokat tudott felmutatni, mint az az ember, akit később felvettek. A sértett roma volt, a nem sértett pedig nem roma. Az iroda azt az eljárást alkalmazta, hogy fölkért 4 roma és 4 nem roma potenciális munkavállalót, (igyekezett őket úgy kiválasztani, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak megfigyelhető ismérveikben egymáshoz), és – provokatív céllal – véletlenszerűen beküldte őket az állásajánlatra jelentkezni. A „találati arány”, mondanom sem kell, 100 százalékos volt: egyik romát se vették föl, és a legelső nem romát felvették ugyanarra az állásra. Ilyenkor ezt mint bizonyító anyagot összegyűjtik és benyújtják a bíróságra.6 Ilyen típusú perek egyébként az Egyesült Államokban több esetben sikerrel jártak és ha ez kellő propaganda (sajtó, tévé, rádió) kampánnyal van kiegészítve, a visszatartó erejük a konkrét eset jelentőségén messze túlmutató lehet. 7 A másik lehetséges mód, ahogy enyhíteni lehet az ilyen típusú diszkriminatív munkaügyi gyakorlat következményeit, az az ezt ellensúlyozó pozitív diszkrimináció. Nagyon fontos látni, hogy ennek a jogi és etikai talapzata gyökeresen más, mint a 6 7
Erről részletesebben lásd: Fehér Füzet [1998] és [1999]. A tesztelési eljárások tapasztalatairól számol be: Heckman-Siegelman [1992] és Neumark [1996].
85
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban diszkrimináció jogi tilalmánál. Ez az emberi egyenlőség talaján állva mindenfajta megkülönböztetést kizárni igyekszik, a pozitív diszkrimináció pedig azt mondja, hogy ha egyszer valamely társadalmi csoportot valamilyen diszkriminatív hátrány éri szisztematikusan, rendszeresen a külvilág részéről, akkor indokolt ezt a csoportot valamilyen pozitíven megkülönböztető bánásmódban részesíteni, hogy ellensúlyozzuk az előzetes diszkrimináció következményeit. Vagyis ez a módszer teljesen más talajon áll. Sokan azt gondolják, hogy ilyenfajta pozitív diszkriminációs beavatkozásokra, pontosan azért, mert ez egészen más filozófiai alapon nyugszik, nincs szükség és kockázatos. Én is azt gondolom, hogy az egyéni jogok sokkal előbbre valók a kollektív jogoknál, de ebben a konkrét esetben, tehát ha kimutatható, hogy léteznek olyan társadalmi csoportok, amelyek éppen csoportszintű sajátosságaik folytán szenvednek el joghátrányokat, - különösképpen ha nem bízunk a jogi tilalom érvényesítésének erejében (vagy ha bízunk is, azt gondoljuk, hogy ennek a sikere igen korlátozott), - az megteremti a legitimációját a pozitív diszkriminációs beavatkozásoknak is. A konkrét problémánál, a cigányság foglalkoztatásának kérdésénél maradva, gyakorlatilag két területen van szükség ilyen típusú szociális programokra: a munkaerőpiacon, a foglalkoztatás területén, és az oktatási rendszerben. Azt gondolom, hogy a foglalkoztatás területén kisebb hatékonysággal lehet ilyen programokat működtetni, és a nemzetközi tapasztalatok általában nem túl bíztatóak. Lehet ideig-óráig bizonyos költségekkel javulást elérni, de tudomásom szerint a hosszú távú tapasztalatok azt sugallják, hogy amint a programok ideje lejár, ezeknek az egyéni életpályán való hatása az idő múlásával elenyészik. Tehát addig tart, amíg a program költ az emberekre.8 Ezen a területen belül én alapvetően kétfajta eljárást tudok elképzelni. Az egyik: bizonyos típusú munkáltatóknak adókedvezményeket nyújtani, amennyiben dokumentálhatóan olyan típusú munkavállalókat is alkalmaznak, amelyeket egyébként más munkáltatók (vagy éppen ők) diszkriminálnának. A másik pedig olyan típusú állami foglalkoztatási programok átképzésekkel, amelyet elvileg Magyarországon munkaügyi központok működtethetnének. Az utóbbihoz egyáltalán nem fűzök vérmes reményeket, de elképzelhetők ilyen programok is. Lényegesen fontosabbnak gondolom az oktatási programokat. Azt hiszem, ennek az előadássorozatnak a keretében volt szó az oktatásról, ezért nem szükséges a részletekben elmélyednem. Itt alapvetően kétfajta dolog az, amit ellensúlyozni kell: az egyik a szóban forgó népességet speciálisan érintő iskolai hátrányok. Ezekből felsorolnék néhányat. A cigány népességnek jelentős része, durván egyharmada él azokban a kistelepülésekben, amelyek tipikusan rosszul vannak ellátva iskolákkal, vagy egyáltalán nincsen általános iskola – az országnak körülbelül 800 ilyen települése van. Az országban van durván 3200 település, tehát ez egy nagy szám, bár ezek (ti. ahol nincs általános iskola) kis települések és a teljes népességnek kis része, viszont a romáknak nagyon nagy része lakik itt. Teljesen egyenlőtlen a népesség területi eloszlása; ez is egyfajta hátrány. Egy másik fajta hátrány az a probléma, amely messze túlmutat a roma népességen, de őket speciálisan nagyon erősen sújtja; ez nevezetesen az, hogy az iskolarendszer igen rosszul boldogul a tanulási problémás gyerekekkel. Ez egy általános kultúrálatlansága a magyar iskolarendszernek. Ugyanis arról van szó, hogy ha valakivel (szisztematikusan) gond van a tanulással elsőben, másodikban, akkor az illető pedagógus nem kezd el speciálisan foglalkozni azzal a konkrét gyerekkel, hanem megpróbálja eltávolítani a többségi oktatás kereteiből. Kiszorítja egy más iskolarendszerbe, a kisegítő vagy fogyatékos iskolákba, ahol 8
Ezzel kapcsolatban lásd Heckman [1999]..
86
Munkavállalás viszont már tökéletesen vakvágányra kerül a gyerek, pályafutása egy életre megpecsételődik és természetesen ennek következtében egész felnőtt élete is vakvágányra kerül. Ebből a szempontból a romák különösen hátrányos helyzetben vannak, mert náluk olyan mértékig kumulálódnak települési hátrányok, családi hátrányok, szegénység, kulturálatlanság, szülők iskolázatlansága, hogy nagyon nagy arányban vannak roma gyerekek, akik tanulási problémákkal küszködnek. Ugyanakkor semmilyen értelemben nem tekinthetők értelmi fogyatékosnak, szó sincs erről, hanem olyan mértékig kumulálódnak ezek a hátrányok, hogy amikor belépnek az iskolai oktatási rendszer kereteibe, akkor rengeteg olyan „tünetet” produkálnak, amire nincs a magyar oktatási rendszer felkészülve. A válasz az, menjenek kisegítő iskolába. A harmadik probléma a kilencvenes években mind durvábbá váló iskolai szegregáció kérdése. Ez nem közvetlenül a tanulási problémával összefüggő kérdés, hanem inkább az, amit én most - nem minden rosszindulatú felhang nélkül - úgy neveznék, hogy a militáns önkormányzatiság térhódítása Magyarországon. Tehát a demokráciának valami olyan értelmezése, hogy minden egyes polgármesternek vagy kisebb közösség vezetőjének, egy kisebb közösség mérvadó embereinek jogában áll privát törvényeket alkotni azon a kis területen, ahol ők éppen működnek, a szabályokat megszabják. Ez egyetlen civilizált jogállamban sincs így, egy önkormányzat nem alkothat olyan törvényeket vagy jogszabályokat, nem intézkedhet olyan irányban, amely egyébként az ország alkotmányával ellentétes vagy legalábbis nehezen összeegyeztethető. Magyarországon a rendszerváltás óta tömegével vannak olyan települések, ahol ilyen intézkedéseket meg mernek tenni az élet legkülönbözőbb területein, erről az újságokból bárki szerezhetett információkat, az utóbbi évekből különösen. ’97-98-es különösen botrányos év volt, maga az akkori miniszterelnök sem ítélte el ezeket a fajta jogsértéseket. Ezeknek az a következménye sok helyen, ahol csak két-három iskola van, tehát a közepes méretű falvakban, hogy az egyik iskolát gyakorlatilag cigány iskolának tekintik. A kistelepüléseken, ahol igen nagy hatalma van egy polgármesternek, és így nagy befolyása van az iskola életére gyakran az iskolát de facto kettéválasztják, vagyis cigány osztályokat alakítanak ki. Tiszavasváriban egyetlen iskolán belül csináltak de facto két iskolát, két épületben, de ugyanez történt Hajdúhadházán is, de tízesével lehetne az eseteket sorolni. Tehát ez a harmadik típusú eset, az iskolai szegregáció, ami miatt iskolai programokat feltétlenül szükséges alkotni, hogy ellensúlyozzák a diszkriminációnak a következményeit. Végül ott van a negyedik probléma, ami nem jogsértésekkel függ össze, hanem valójában a kérdés teljes mélységét adja. Ezek azok a családi hátrányok, amelyek minden diszkrimináció nélkül is keletkeznek mindazokban a társadalmi csoportokban, ahol évtizedek vagy évszázadok óta egymást követő generációk alacsony iskolázottságban, szegénységben, nyomorban, rossz lakáskörülmények között élnek, ez triviális, köztudomású, nem kell ehhez cigánynak lenni, ez a világ minden országában így van. Ahol pedig egy speciális népcsoport körében nagy arányban jelennek meg ezek a válságtüneteket, ott hihetetlen mennyiségű családi hátrány halmozódik fel. Végül egy utolsó gondolat, és ezután abbahagynám az előadást. Kinek segít is az antidiszkrimináció? Fontos tudni és látni, hogy az antidiszkriminációs intézkedések, pozitív diszkriminációs programok tipikusan a hátrányos helyzetű csoportok jobb helyzetben levő tagjainak segítenek. Tehát nem a legalul levőknek, hanem azoknak, akiknek már csak egy gyufaszál, egy gombostű, egy fogpiszkáló kell ahhoz, vagy valami kis segítség, amit a maguk erejéből nem tudnak megtenni, ezeknek az embereknek tud igazán segíteni. Nem gondolom, hogy ez baj, de azt világosan kell látni, hogy minden antidiszkriminációs program, amely a pozitív diszkrimináció eszközét használja a dolog természetéből fakadóan az adott kisebbségi
87
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban csoporton belül növeli az egyenlőtlenséget, és nem csökkenti, bár számomra nem önérték az egyenlőség. Ebben az esetben a csoporton belüli egyenlőtlenségek növekedésének lehetnek kedvezőtlen tovagyűrűző hatásai. Például, ha hosszú időn keresztül valamilyen külső erőforrással mindig csak azokat lökik kicsit odébb, akik már saját erőfeszítéssel is már majdnem megtennék a szükséges lépést, a legtehetségesebbeket, az járhat olyan következményekkel, hogy a sikeres kiemelkedők dezertálhatnak a közösségből. Természetesen ez nem szükségszerű következmény. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a lehetséges mellékkövetkezmény érvénytelenné teszi a pozitív diszkriminációs programokat, sőt véleményem szerint éppen ezeken az embereken lehet segíteni, és azoknak kell segíteni, akiken lehet. Természetesen a legalul levőknek is kell segíteni, de azoknak nem ilyen jellegű programokkal, hanem megélhetést biztosító programokkal, hogy egyszerűen ne kerüljenek megélhetésüket tekintve teljesen lehetetlen helyzetbe. Irodalomjegyzék: Aigner, Dennis J – Cain, Glen G. [1977]: Statistical Theories of Discrimination in the Labor Market. Industrial and Labor Relations Review. Vol. 30, 175-178. Arrow, Kenneth [1973]: The Theory of Discrimination. In: O. Ashenfelter – A Reees (szerk.): Discrimination in Labor Markets. Princeton University Press, Princeton. Becker, Gary S. [1957]: The Economics of Discrimination. U. of Chicago Press, Chicago. Fehér Füzet [1998]: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda beszámolója, Másság Alapítvány, Budapest. Fehér Füzet [1999]: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda beszámolója, Másság Alapítvány, Budapest. Heckman J. J. [1999]: Policies to Foster Human Capital. Aaron Wildavsky Forum, University of California, Berkeley, Richard and Rhoda School of Public Policy. (letölthető: http://lily.src.uchicago.edu/papers/labor/wildavsky.pdf) Heckman, J. J. – Siegelman, P. [1992]: The Urban Institute Audit Studies: their methods and finding. In: Fix,M.-Struyck, R. J. (szerk.): Clear and Convincing evidence: measurement of discrimination in America. Urban Institute Press, Lanham, MD. Kertesi Gábor [1994]: Cigányok a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, XLI. évf., 9911023. Kertesi Gábor [1996]: Megalázottak és megszomorítottak. Esély 1996. 3. szám. 48-61. Kertesi Gábor [2000]: A cigány foglalkoztatás leépülése és szerkezeti átalakulása 1984 és 1994 között. Közgazdasági Szemle, XLVII. évf., 406-443. Neumark, D. [1996]: Sex Discrimination in Restaurant Hiring: an Audit Study. Quaterly Journal of Economics. Phelps, Edmund S. [1972]: The Statistical Theory of Racism and Sexism. American Economic Review, Vol. 62, 659-661.
88
Munkavállalás
Kerekasztal-beszélgetés Könczei György: Szeretném bemutatni a jelenlevőket: Kollonay Csilla, jogász az első, Kertesi Gábort már hallották, ő közgazdász, Zalabai Péterné, sok végzettséggel rendelkező rehabilitációs szakember, Csongor Anna, szociológus, Lévai Katalin, szociálpolitikus, Könczei György, közgazdász. Kollonay Csilla: Szeretnék reagálni az előadásra. Kertesi Gábor azt mondta, a diszkriminációnak nincs egyértelmű meghatározása. Sok minden van, ami nem diszkrimináció, de nem lehet megmondani, hogy mi az. Legalábbis egy pozitív definíciót hiányolt. Kertesi Gábor: Én természetesen mint közgazdász, ezt csak közgazdaságilag tudom definiálni. Ugyanakkor azt próbáltam állítani, hogy ez a fajta közgazdasági definíció nem lehet más, mint egy reziduális kategória. És utána igyekeztem rámutatni arra, hogy a közgazdaságtan keretein belül értelmezett diszkrimináció nagyon-nagyon más, mint ahogy a jog értelmezi. Sőt ráadásul azt is hiszem, hogy a jog szempontjai és a közgazdasági racionalitás épp ennek a problémának a kapcsán igen éles ellentétben áll egymással. Amivel egy percig sem akartam azt mondani, hogy az a helyes, ami racionális. Azt akartam csak mondani, hogy egy olyan jogi tilalom, amely a diszkriminációt igyekszik visszaszorítani, annak igen nagy gazdasági erőkkel kell szembehelyezkednie. Ezért nem árt, ha ennek tudatában van a jogi szabályozó, ha hatásosan akar szembeszegülni a diszkriminációval. Ez volt a mondandóm lényege. Kollonay Csilla: Ezzel teljesen egyet értek. Nekem csak azzal a megfogalmazással volt problémám, hogy a diszkrimináció egy reziduális fogalom. Kertesi Gábor: Ez egy nagyon fontos kérdés. Nyilván nem mondtam el pontosan. Megpróbálom mégis egy félmondatban megvilágítani a definíciót. Könnyű definiálni, de ha mérhetővé akarom tenni, akkor rögtön belekerülök a definíció csapdáiba. Ha azt mondom, azonos minőségű munkaerő eltérő értékelése, az diszkrimináció. De mit jelent az, hogy azonos minőségű munkaerő? Azonos termelékenységű munkaerő? Kollonay Csilla: Világos, tehát ennyi a fogalom: azonos minőségű munkaerő eltérő értékelése. Én megmondom őszintén, hogy nekem ez a definíció kiegészítésre szorul. Véleményem szerint a diszkrimináció az eltérő értékelésnél szélesebb jelenség. Eltérő bánásmódról van szó. Úgy gondolom, itt a különbség a közgazdász és az egyéb társadalomtudományok képviselőinek gondolkodásmódja között, hogy a közgazdász az emberi munkaerővel, mint termelési tényezővel számol, míg más tudományok, adott esetben a jog, mint embert tekinti. Ilyen értelemben nem csak az a diszkrimináció, hogyha nem alkalmazok valakit, vagy ha kevesebb bért adok neki, hanem például az is, ha a legrosszabbul fizető, legpiszkosabb munkákat adom neki, vagy minden nap úgy fogadom, hogy „na cigány, megint megjöttél? itt vagy megint?”, vagy „eltűnt egy szerszám, nem te raktad el?”. Ez nem pénzben kifejezhető jelenség, mégis diszkrimináció, mert egyfajta zaklatásszerű viselkedés. A másik, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék, hogy véleményem szerint a munkaerőpiacon nem működnek ugyanazok a törvények, mint az egyéb piacokon. Ezt Ön is elmondta, de ez megint racionális alapú megközelítés volt, hogy a csoportra jellemző feltételezett ismérvvel mérik az egyént. Véleményem szerint ez a logika itt egyáltalán nem
89
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban működik. Például a kereslet-kínálat egyensúlya: a nemek közötti diszkriminációban a foglalkozási szegregáció jellemző, köztudott, hogy ápolónőkből és pedagógusokból mindig hiány van, (talán most pedagógusokból nem, de ápolónőkből igen), és mégsem megy föl a bérük, és ez jellemző Albániától Amerikáig. Ha ezt a kereslet-kínálat határozná meg, akkor az ápolónői béreknek följebb kellene menni. A közgazdasági elemzéssel, tudniillik hogy a diszkrimináció ott működik, ahol nem a tulajdonos zsebére megy a játék, tehát például az állami szférában, ahol a pazarlás "nem fáj", és ezért diszkriminál, szeretnék még egy megjegyzést tenni. Itt megint egy pici csúsztatás van. Amikor a megkülönböztetett személy - és ilyen szempontból a cigány és a nő és a fogyatékos igenis egy kategóriába tartozik – nem kapja meg azt, ami a piacon neki járna, akkor nem arról van szó, hogy a többieknek pazarló módon sokat fizetnek (ide minden munkafeltételt beleértek), hanem arról van szó, hogy a diszkrimináltakat, mert társadalmilag egy, az érdekeik érvényesítésére kevésbé képes csoporthoz tartoznak, alulfizetik. Én úgy mondanám, uzsoraszerződést kötnek velük, vagyis nem kapják meg azt, ami nekik járna. Persze lehetne ezt az elemzést folytatni, hogy miért nem akar ilyen uzsoraszerződést kötni minden munkáltató valamilyen rációból kiindulva. Semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy ez egyfajta pazarlás, mert a többieket talán drágábban fizetik. Ezek a kategóriák nem piaci értékkel mérhetők, mint ha én meg vagyok szorulva, és eladom a nagynénim drága ékszerét fillérekért, ez nem azt jelenti, hogy ott a piac valamilyen módon működött volna. Kertesi Gábor: Ez a hozzászólás olyan mennyiségű félreértést tartalmaz, ne haragudjon, körülbelül fél órára lenne szükségem, hogy tételesen próbáljak mindegyiknek utánamenni. Csak táviratilag válaszolok. Nyilván nagyon zagyván mondtam el az előadásomat, ha ennyi félreértés származott belőle, elnézést kérek ezért. Megpróbáltam a közgazdaságtan sajátos hozzáállását szemléltetni, és gyorsan ismertetni 3-4 modellt. Amikor a nem kompetitív magyarázatról beszéltem, akkor pusztán csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ha az ember nem veszi figyelembe azt, hogy a felvételi döntés bizonytalansággal terhes, akkor kompetitív körülmények között, a tiszta verseny modelljében nem lehet előállítani azt a mindannyiunk által ismert eredményt, hogy létezik diszkriminatív munkáltatói gyakorlat. Egész egyszerűen fogalmilag ellentmond ennek a kompetitív piac működése. Rámutattam arra, hogy vannak olyan közgazdászok, - én nem gondolom azt, hogy ez lenne a domináns magyarázata a diszkriminációnak, s ezt hangsúlyoztam is - akik azt mondják, hogy egy ilyen determinisztikus esetben attól van diszkrimináció, hogy vannak olyan munkáltatók, akik a költséges passzióikat, (tehát hogy nem kedvelik a feketéket, a cigányokat, nem szívesen alkalmaznak női munkakörökbe férfiakat és férfi munkakörökbe nőket) megfizettethetik. Ugyanilyen logika alapján működik nemcsak a diszkrimináció, hanem az ellentéte is, a favoritizmus, mindenfajta kedvezés. Ez is pénzbe kerül. Ha tehát felveszek bizonyos állásokba olyan embereket, akik nem méltóak arra, csak azért mert rokonom, barátom, vagy valaki más által javasolt ember. Ezek a közgazdászok azt szokták hangsúlyozni, hogy ezekre az esetekre csak akkor kerül sor, ha van miből ezt a költséget megfizetni. Utána elmondtam, hogy én nem ezen a vágányon szeretnék továbbhaladni, csak azért mondtam el ezt az elképzelést, hogy legyen egy képe a hallgatóságnak arról, hogy a diszkrimináció közgazdaságtana hogyan nyúl hozzá ehhez a kérdéshez, tehát analitikus eszközöket próbáltam a hallgató kezébe adni. A közgazdasági elemzések másik vonulata, amin továbbhaladtam azon a gondolaton alapul, hogy bizonytalan felvételi szituáció esetén a csoportszintű információ igénybevételével a munkáltató csökkentheti a felvételi döntés bizonytalanságát, ráadásul egy igen olcsó módon. Azt is hangsúlyoztam, hogy ez az olcsó mód lehet számára mégoly racionális, de egy normális ember ép erkölcsi érzékével és a joggal is ellentétes ez a fajta viselkedés.
90
Munkavállalás Lévai Katalin: Egy mondatot, Gábor, ehhez, amihez most elérkeztél. Amikor azt mondod, hogy egy csoport ismérvei alapján alkalmaznak diszkriminációt vagy nem alkalmaznak, - ahogy a gépíró példánál mondtad, vagyis hogy azt feltételezi eleve a munkaadó, hogy a nők jobb gépírók - akkor itt már ez a feltételezés egy diszkriminatív elem. Ugyanis, nyilván Te is tudod, csak ezt nem hangsúlyoztad, viszont szerintem érdemes itt aláhúzni, hogy itt egy nemi sztereotípia érvényesül. Szóval itt van egy sztereotípia, hogy a női munkaerő ebben jobb és abban rosszabb. És amikor ezt a sztereotípiát alkalmazza a munkaadó, akkor már diszkriminál. Tehát hogy ez a mérőeszköz, amit itt az elején használsz, már diszkriminatív, csak azt hiszem, hogy ezt nem mondtad. Én nagyon füleltem, de nem hallottam. Kertesi Gábor: Azt kell világosan látni, hogy a munkáltató erre reális információkkal is rendelkezhet. Ha ez egy kellően nagy cég, akkor már bent a cég apparátusán belül kellő számú, hasonló típusú munkát ellátó ember van. És ebből ő meríthet információkat, amik természetesen sztochasztikus jellegűek, tehát nem úgy igazak, hogy minden egyes emberre 100 százalékig érvényes - hasonlóan egy sztereotípiához. Lehet ez a "sztereotípia" akár igaz, akár hamis, minél inkább statisztikailag közel áll ahhoz, ami a valóság, annál jobb kiegészítő információ abban a helyzetben, ahol egy egyén várható teljesítményét meg kell becsülni. Az a lényege, hogy ez statisztikailag (tehát nagy valószínűséggel) "igaz" legyen. Minél jobb ez az információ, annál jobban segít a költségeket leszorítani a felvételi döntésben. Én ezzel ezt a gyakorlatot nem legitimálni akarom, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy helyénvaló gyakorlat, hanem azt hangsúlyozom, hogy ez egy költségcsökkentő eszköz. Lévai Katalin: Világos. Az én fülemnek még az a kitétel hiányzott, hogy ez a csoporttal kapcsolatos vélekedés már önmagában tartalmazhat diszkriminációt. Zalabai Péterné: Kiegészítésként szeretném megjegyezni, hogy a sztereotípia mellett az előítélet is nagy mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek a döntések kialakulhassanak. Könczei György: Rendben, az első pengevágásokat lefolytattuk. Kollonay Csilla: Elnézést, én messze nem akartam pengevágást. Én inkább azt szerettem volna megmutatni, hogy milyen máshogy látja két tudomány ugyanazt a kérdést, és mind a kettő igaz lehet. Egyébként nekem nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük amit Kertesi Gábor elmondott. Tudniillik amit a későbbiekben, mondani szeretnék, az az, hogy a jog az emberek érdekei ellenében soha nem tud igazán sikeresen lépni. Amikor arról volt szó, hogy mit lehet tenni, megtiltani a diszkriminációt, vagy az ún. pozitív diszkrimináció eszközeivel élni, akkor az előadó is egy kicsit elbizonytalanodott, és több ízben elhangzott az, hogy nem igazán bízik a jogi szabályozás sikerében. Én úgy gondolom, hogy ezt jogosan említette meg, mert az egész társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy a tilalom önmagában, sőt a különböző előnyben részesítési vagy kedvező elbánási kötelezettségek sem hatnak, ha szemben állnak az emberek létező, valós érdekeivel, és ha egyéb társadalmi erők nem működnek. Tehát én úgy gondolom, hogy a jogászoknak is nagyon fontos tudniuk, hogy vane döntésük mögött közgazdasági érv. Hadd mondjam el adalékként, hogy mielőtt idejöttem, megkerestem a Magyar Jogi Adatbázisnak a közzétett bírósági ítéleteiben azt a szót a két szót, hogy cigány és roma. Csak büntetőjogi ítéletek jöttek elő, egyetlen egy munkajogi eset sem jelent meg. Még hadd mondjam el a "militáns önkormányzatiság" térhódításával kapcsolatban, talán megnyugtató lehet, hogy zsinórban helyezik hatályon kívül az önkormányzatok alkotmányba ütköző
91
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban határozatait. Ez (ti. a militáns önkormányzatiság) egy nagyon jó kifejezés volt, nekem ez nagyon tetszett, mert millió megnyilvánulását ismerem. Ettől függetlenül a diszkrimináció a jogban valóban más kategória. És ha szabad, elmondanám azt, hogy ebben a kérdésben az Alkotmánybíróságnak eléggé kifejlett gyakorlata volt, noha nem roma ügyben. Az Alkotmánybíróság határozataiban diszkriminációnak azt mondják, hogy az "nem egyenlő méltóságú személyként kezelés", ami valószínűleg egy igen trükkös megfogalmazásnak tűnik. Az egyenlő méltóságúnak kezelés az Alkotmánybíróságnak egy kicsit ködbe vesző fogalma, ami személyes méltósághoz való jog vagy személyiséghez való jogával függ össze. Innen tovább aztán az Alkotmánybíróság a faji megkülönböztetés meghatározásában nem is igazán megy. A faji megkülönböztetéssel kapcsolatos egyik alkotmánybírósági határozat egy önkormányzati ügyben volt, a másik pedig a kárpótlási törvénnyel kapcsolatban. Ez a törvény nagy vitát váltott ki, azzal, hogy sem a zsidó, sem a cigány lakosságnak a fasizmus által elszenvedett kárairól nem gondoskodott. Ezen túl az Alkotmánybíróság sem foglalkozik a diszkriminációval. Többet foglalkozik viszont a munkajog vele. Ott valóban ezt a fogalmat használják: a munkafeltételek szempontjából egyenlőként kezelés. Számomra mint jogásznak, sokkal egyszerűbb a megmérése az egyenlőségnek, függetlenül attól, hogy minden személy mást jelent. Egyébként egy kiváló jogi megfigyelés volt ebben, ha szabad jogászként bókolnom a közgazdász előadónak, hogy ami a nem diszkriminatív elbánás lényege, hogy mindenkit egyenlőként megmérni függetlenül attól, hogy esetleg valós csoportismérvek szólnának az ellenkezője mellett. Egyébként erre az egyik jó példa volt a nyugdíj, amikor magasabb hozzájárulást akartak bevezetni a nők számára mondván, hogy a nők tovább élnek, tehát a nyugdíjasként eltöltött idejük finanszírozása többe kerül. És ez így igaz, hogy mint csoport a nők tovább élnek, tessék egy statisztikai táblázatot megnézni. Ez az ügy lefutott az amerikai bírói gyakorlatban, és ott azt mondták ki, hogy az lehet, hogy a nők általában tovább élnek, de azt nem lehet tudni, hogy Mrs. Taylor is tovább fog élni-e, mint a férfiak. Kertesi Gábor: Egy megjegyzést hadd fűzzek, mert szorosan összefügg azzal a témával, amit én említettem. Az lehet, hogy a kötelező állami nyugdíjnál nincs így (ti. hogy a nők magasabb díjat fizetnek, mint a férfiak), de mindenfajta tőkefedezeti magánnyugdíjnál így van, méghozzá vastagon így van, és ennek egyszerűen az az oka, hogy közgazdaságilag így racionális. Nincs az az őrült nyugdíjbiztosító, amelyik egyforma feltételeket kötne olyan ember számára, akinek a várható életkilátásai tíz évvel hosszabbak, meg tíz évvel rövidebbek. Ezt onnan tudom, hogy én is meg a feleségem is kötöttünk biztosítást és gyökeresen más feltételek mellett. Ennek egyszerűen az az oka, hogy mások az életkilátásai egy fiatalabb embernek, mint egy idősebbnek. Kollonay Csilla: Ha ott kifejezetten a nemre való tekintettel történt a különbségtétel, akkor az biztosan jogellenes és bizonyítható lenne. Megint más kérdés, hogy az egyenlő elbánást az alkotmány biztosítja általános jelleggel, és ezen kívül néhány törvény speciális jelleggel. Lévai Katalin: Például fogyatékosok nem köthetnek életbiztosítást. Kertesi Gábor: Azon kívül, ha én szívbeteg vagyok, akkor is más feltételekkel kötök életbiztosítást. Meg ha dohányzom. Kollonay Csilla: Mégis van itt különbség. Tudniillik, az alkotmány nem szabályozza a privát szerződéseket. Azonban most munkavállalásról van szó, a munkajogban viszont külön rendelkezés mondja ki a diszkrimináció tilalmát. Tehát alkotmány biztosítja az egyenlő
92
Munkavállalás elbánáshoz való jogot, külön kiemel néhány esetet. Azonban azt is tudnunk kell, hogy az alkotmány szerint diszkrimináció csak az, ami a tiltott alapú diszkrimináció, vagyis elsősorban a faji, a nemi, a vallási, esetleg az etnikai vagy a nyelv szerinti vagy a nemzeti hovatartozásra tekintettel, és ehhez jött a későbbiekben hozzá az életkor és a testi fogyatékosság szerinti megkülönböztetés tilalma. Itt kell eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy szükség van-e antidiszkriminációs törvényre? Minden, ami itt elhangzott, azt sugallja, hogy van rá szükség, mert az alkotmány kevés egy magánjogi szerződéssel kapcsolatban. Könczei György: Arra szeretném kérni a kerekasztal résztvevőit, hogy öt percben mindenki mondják el mit gondol problémának, mit gondol zűrösnek azon a területen, amivel foglalkozik, vagy amiért leginkább szakmailag felelősséget érez. Csongor Anna már a szünetben elmondta, hogy ez neki nagyon nehéz lesz, mert az ő területe nagyjából ugyanaz, mint amiről Kertesi az imént majdnem egy órát beszélt. Csongor Anna: Először is arról, hogy milyen minőségben vagyok itt. Az Autonómia Alapítványnak vagyok az igazgatója, ami valamiféle pozitív diszkriminációs dolgot csinál: cigányok gazdasági programjait segíti. Mint magánalapítvány tevékenykedünk, és remélhetőleg még működni is fogunk egy darabig, legalábbis amíg külföldi forrás van, mert magyar forrás erre nincs. Könczei György: Azért a Sorostól volt egy időben, nem? Csongor Anna: Körülbelül 1 milliárd dolláros költségvetésünk van, és ebből a Soros pénz 15 millió Ft. A magyar állami pénzek nem ezen a csatornán keresztül mennek, de ez nem a tisztem kritizálni. Léteik még a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, ami hasonló dolgokat csinál, ebben is van állami pénz, ezért én nem is nagyon csodálkozom, hogy mi nem kapunk állami pénzt. Azon szintén nem csodálkozom, hogy magánpénzt sem kapunk, mivel a magyarországi magánüzletet meg magánembereket nem nagyon érdekli, hogy a cigányok gazdasági programjaival mi történik. (Közönség): Az előadáson az hangzott el, hogy ezek a pozitív diszkriminációs programok végül is nem sikerülnek úgy, ahogy azt szeretnék. Csongor Annának mik a tapasztalatai? Mennyire sikerült a programjaikkal javítani a helyzeten? Csongor Anna: Köszönöm a kérdést. Kertesi Gábor is elmondta, hogy ezek a programok soha nem a legelesettebbeket segítik. Tehát mindig maradnak emberek a periférián, és mindig csak az, aki a saját csoportján belül a legjobb helyzetben van tud valamit hasznosítani ebből. Vagyis világos, hogy egy pályázati programot az tud megvalósítani, aki tud pályázatot írni vagy aki tud telefonálni vagy aki az információhoz hozzáfér, ebben az értelemben ugyanarról van szó, mint amit a Gábor mond. Ugyanakkor igyekszünk eljutni mindenfelé, de mint mondtam, ez egy magánalapítvány, és viszonylag korlátozott pénzek állnak rendelkezésre, így nem fedjük le az országot. Ezt az egész vállalkozást úgy kell elképzelni, mint egy kísérleti programot. A mi rizikónkat az amerikai magánalapítványok vállalják, tehát ha mi elbukunk valamit, az az ő problémájuk, viszont a kormány esetleg ezt nem tehetné meg. Ami a mi programjaink közül sikeres, azt átveheti a kormány, hol átveszik, hol nem veszik át, itt át lehet venni, amott nem lehet átvenni. A mi alapítványunk igazából egy műhelyként működik. Kollonay Csilla: Mit jelent az, hogy ha elbuktok valamit?
93
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Csongor Anna: Ez azt jelenti, hogy egy program nem sikerül. Az ember kitalál valamit, és azt gondolja, hogy ez menni fog, és akkor próbálkozik két oldalról, kiírja a pályázatot, az emberek csinálják és aztán különböző körülmények miatt nem sikerül. Könczei György: Tessék mondani egy olyat, ami nem sikerült, a legnagyobb bukást, mondjuk. Kollonay Csilla: Vagy a sikert. Csongor Anna: Azt gondolom, hogy a siker és a kudarc kérdése legalább annyira bonyolult, mint a diszkrimináció kérdése, úgyhogy erről megint lehetne több órát beszélni. Azt is mondhatnám, hogy az a sikeres program, ami még nem bukott meg. Ez nagyon durván hangzik, de azt látom, hogy a siker mindig időpont kérdése, tehát attól függ, hogy mikor mérem. Mi gazdasági programokat csinálunk: vagyis mi cigány szervezetekkel állunk kapcsolatban. Egy cigány szervezet pályázik a konyhakerti programra, ahol egy faluban mondjuk 30 család kap arra lehetőséget, hogy a saját konyhakertjét megművelje, és a támogatási összegnek 25 százaléka visszatérítendő kölcsön. Sikernek tudom tekinteni, ha mindenkinek van termése abban az évben, a háztartásuk valamivel stabilabban működött, tehát ki tudta fizetni a villanyszámláját. Sikernek szoktuk mondani azt is, ez az egyik kedvenc képem, amikor a helyi zöldséges tönkremegy, mert nem kell a boltban vásárolni, hanem a roma családoknak elég zöldség termett és még vissza is térítették a kölcsönt. Persze a zöldséges szempontjából ez nem siker. Azt tudom mondani, hogy tehát abban az adott időszakban ez nagy siker, ünnepély van, mindenki nagyon örül. A következő évben, amikor ezek az emberek már semmit nem tudnak csinálni, mert nem kapnak új támogatást, akkor ez a program már nem siker, hanem kudarc, mert valamire belógattuk őket. És lehet árvíz, jöhet katasztrófa, kormány, szóval valamilyenfajta körülmények változhatnak. Mivel főleg mezőgazdasági programjaink vannak, ez az egész vállalkozás egy elég ingatag dolog. Kollonay Csilla: Kialakult már valami olyasmi, hogy a programok közül mi az, ami önmagát tovább tudja vinni és fenntartani? Tudtok ebben dönteni? Csongor Anna: Jóllehet eldöntöttük, hogy melyek azok a programok, amiket nem folytatunk, mindenki számára világos, hogy ez nagyon sokáig támogatott szektor marad. Ez nem arról szól, hogy első évben adunk valamit, második évben visszafizet, harmadik évben önálló. Nem vagyok közgazdász, de mivel tizedik éve működünk, teljesen világos, hogy ez nincs így. Most körülbelül azt látjuk, hogy ha adunk pénzt, aminek nagyobb része adomány, és adunk egy kis képzési lehetőséget, önszerveződési támogatást, vagyis sok-sok mindent adunk egy helyre, és ez a program mondjuk három éves, akkor azt reméljük, hogy a negyedik évben lesz annyira sikeres a támogatott, hogy hozzáfér más forrásokhoz is, és ettől lesz fenntartható. De hogy önmagukat nem tudják a mocsárból a hajuknál fogva kirángatni, ez biztos. Kollonay Csilla: Felmerül a kérdés: miért van ez így? Vajon azért mert ezek a gazdasági tevékenységek önmagukban nem rentábilisek, vagy azért, mert itt az emberi tényező olyan, hogy hosszan igényli a támogatást? Csongor Anna: Elég világos, hogy olyan falvakban laknak, meg sok minden olyan gazdasági tényező van, ami miatt ezek a dolgok önmagukban nem működnek. Az emberi tényezőről nemigen tudok mit mondani, legfeljebb jó történeteket tudok elmesélni… Egyébként nálunk az a gyakorlat, hogy ha valaki ellopja a pénzünket, vagyis nem arra költi, mint amit a pályázatába írt, akkor feljelentjük. Általában minden évben egy vagy két
94
Munkavállalás feljelentést szoktunk tenni, és ezek az esetek általában meg is állnak. Más alapítványoknál ez nem szokás, és ezért engem mindig erősen kritizálnak, azonban azt gondolom, hogy nem szabad sikkasztani. Mert azt a pénzt, amit valamilyen bizalom alapján osztunk ki, rosszra használnak, akkor annak nagyon gyorsan elterjed a híre, és ezt nem engedhetjük meg. Így aztán feljelentjük őket, de ez nagyon ritka eset. Tehát az emberi tényező, az igyekezet hiánya a legeslegutolsó ami miatt nem sikeres egy program. Lévai Katalin: Szeretettel köszöntök mindenkit, Lévai Katalin vagyok, szociálpolitikus, szociológus, és néhány éve a nők esélyegyenlőségének kérdésével foglalkozom. Öt percben erről nagyon nehéz beszélni, ezért néhány kulcsfogalmat szeretnék csak „bedobni”, és vitára ajánlani néhány témát. Elhangzott itt az a szó, hogy méltóság, és én ezt egy alapvető fogalomnak tartom. A korai európai feminista mozgalmak, amelyek a hetvenes években voltak nagyon sikeresek, éppen azt érték el, hogy a nők sajátos nézőpontjának a létjogosultságát kivívták saját maguknak, és ezzel elismertették azt, hogy a nőket ugyanolyan méltóság illeti meg az élet minden területén, mint a férfiakat. Abban az időben jelen volt egy alapvető dichotómia: – ez egyébként a magyar gazdasági, társadalmi és kulturális életben még mindig nagyon erősen jelen van – a köz- és a magán elválasztása. Ebben következetesen a közszférát és a magánszféra fölé rendezik az értékhierarchiában, és közszférát mindig a férfihez rendelik, és a magánszférát a nőhöz rendelik. A feminizmus egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy bebizonyította: van átjárás a köz és a magánszféra között. A feminista mozgalom tagadja azt a hierarchiát, amit ez a két, egymástól élesen különválasztott létszféra jelent, és egyben az általa létrehozott társadalmi megosztottságot is, amely mindig a magánszférát értékeli alacsonyabbra és a közszférát magasabbra. Ezzel a férfi-tulajdonságokat értékeli pozitívan és a női tulajdonságokat kevésbé pozitívan. Miért említem mindezt, hogyan kapcsolódik ez ide? Úgy, hogy az az átjárás, amit a nők végül megteremtettek a magánszférából a közszférába, amikor beléptek a munka világába, az nem volt egy rózsás menet, nem volt nagyon egyszerű vállalkozás. Azt kellett elérniük, hogy őket egyáltalán elfogadják a munka világában, a közszférában, és hogy azt a munkát, amit ők ott végeznek, ugyanolyan mértékkel mérjék, ahogy a férfimunkát mérik. Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a nők munkája tulajdonképpen nem más, mint a házimunka professzionalizálódása. Ha a házimunkát a nők évszázadokon át ingyen végezték – ez az „ingyenes női munka” fogalma –, így logikusan adódott az, hogy amikor ők a munkaerejüket beviszik a közszférába, beviszik a munka világába, akkor ezt megint következetesen alacsonyabbra fogják értékelni. A „női munkát” olyan tulajdonságokkal azonosítják, mint például az empátia, a figyelem, a szeretet, az odaadás, az önfeláldozás, vagyis mindazokkal az értékekkel, amelyeket hagyományosan a nőkhöz társítanak. Ezeket az értékeket bizonyos alkalmakkor – anyák napja, nőnap – nagyon magasra értékelnek elméletileg, verbálisan; gyakorlatilag pedig nem fizetik meg. Tehát a „női munka” azt jelenti nagyon röviden, hogy ott (ti. a „nő szektorokban”) több a nő, és ott az értékelés nem piaci mércével történik, hanem annál alacsonyabb mércével, tehát eleve leértékelik a női munkát. Ezért tartom veszélyesnek (és erre próbáltam felhívni Gábor figyelmét), hogy amikor egy munkaadó egy adott csoportra, nevezetesen a női csoportra jellemző tulajdonságot használ fel a munka értékelésében, akkor gyakorlatilag egy társadalmi előítélettel dolgozik. Vagyis eleve azt feltételezi, hogy a nők bizonyos dolgokat tudnak, bizonyos dolgokat nem tudnak, de ugyanezt megteszi a férfi csoporttal is. Tehát ez itt már egy diszkriminációs elem, ami rögtön az első lépésnél működik. Ezt csak nagyon röviden mondtam most el, hiszen többször hosszan írtam már róla; ezt a „női munka mítoszának” szokták nevezni. Az Esély társadalompolitikai
95
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban folyóiratban most elindult egy rovat „Méltóságot mindenkinek” címmel, amiben erről elég sokat lehet olvasni. Mik a tipikus eszközök, amelyek révén diszkrimináció a nőket általában éri? Mindannyian ismerjük a hirdetéseket, tömkelegével olvashatunk nem és kor szerinti diszkriminációt tartalmazó hirdetéseket. Ezek ellen föl lehet lépni, lehetne pereket indítani, valamennyi hirdetést meg lehet támadni, ezeket a pereket meg lehet nyerni. Csináltunk egy ilyet, amikor az Egyenlő esélyek titkárságán dolgoztam, megnyertük, és utána nem igazán történt semmi. Valószínűleg az volna a jó következmény, ha nagyon sok ilyen diszkriminációs per indulna, minden olyan esetben, amikor egy munkaadó nem és kor szerint diszkriminál, tehát már az álláshirdetések diszkriminatívak. Nagyon sokat járok vidéken, mivel sok nőcsoportot, képzést indítottunk nők számára, akik minden alkalommal elmesélik saját tapasztalataikat – vannak közöttük fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt –; egyetemeken tanítok, sok interjút is készítettem, tehát, több száz nővel beszéltem és így nagyon sok tapasztalatom van. Ezekre és természetesen az olvasmányaimra alapozva beszélek. Így elmondhatom, hogy a felvételi beszélgetések alkalmával majdnem mindig megkérdezik, és mindig csak a nőktől, hogy hány gyerekük van, van-e gyerekük, akarnak-e családot, van-e családjuk. Tehát eleve az a munkáltatók körében a feltételezés, hogy egy nő feladata az, hogy a családját ellássa, és ezért ő egy másodrangú munkaerő, ott van a munkáltató fejében már az első beszélgetéskor. Ezeket a kérdéseket a férfiaknak általában nem szokták feltenni. Itt tehát nagyon erősen működik a diszkrimináció a nőkkel szemben. Biztosan ismeri a közönség az üvegplafon-elméletet: egyszer csak egy láthatatlan akadályba ütköznek a nők az előmenetel során, amit az intézmény tesz oda. Ez nem látszik, nincsen kimondva a létezése, nem lehet róla pontosan tudni. Közismert tény, hogy van egy 15-20 százalékos különbség a női és a férfi életkeresetek között. Azonos munkakörökben kevesebbet keresnek a nők, bár ez a különbség az utóbbi években csökkent, ez egy pozitív tendencia. Ugyanakkor ennek az az eredménye, hogy mivel a nők számára alacsonyabb az egész életkereset, a nyugdíjuk is alacsonyabb lesz. Megint adatokra lehet hivatkozni: a legalacsonyabb nyugdíjak 80 százalékát nők kapják, tehát a szegénység kockázata az idős nők körében annak következtében is nagyobb, hogy ilyen életkereseti különbségek voltak. Lehetne még beszélni a roma nők helyzetéről, akiket többszörösen sújt a diszkrimináció. Egyrészt azért, mert ha ők érvényesülni akarnak, akkor a saját kultúrájuk normáival találják szembe magukat – ez az értelmiségi roma nők egy tipikus problémája. Lehetne beszélni az oktatási rendszer töménytelen hiányosságáról, arról a rengeteg nemi sztereotípiáról, ami az egész oktatási tananyagban megnyilvánul („papa olvas, mama főz” típusú megjelenítések). Lehetne beszélni az esélyegyenlőséggel szemben elutasító társadalmi-kulturális légkörről, feudális hagyományainkról; minderről azért, hogy megállapíthassuk, nagyon erősen működnek a nőkkel szembeni előítéletek, sztereotípiák, és a társadalom hierarchikus elrendezése. Zalabai Péterné: Én Zalabai Péterné vagyok és szintén egy magánalapítványnak vagyok a vezetője. Ez az alapítvány fogyatékos emberek társadalmi beilleszkedését segítő szolgáltatásokat működtet. Ebből adódik, hogy a fogyatékos emberekkel kapcsolatos problémákat ismerem talán jobban, mint a többiek. Egyébként szociális munkás és közgazdász volnék, de azt hiszem, hogy a gyakorlati kérdések az erősségem, éppen amiatt, mert ezeket az iskolai végzettségeket azután szereztem, hogy már a gyakorlatban tapasztalataim voltak. A fogyatékos emberek élethelyzetéről, azt gondolom, hogy mostanában nagyon sok szó esik. Az is ismert és tudott, hogy a fogyatékos emberek a társadalom kivetettjei voltak hosszú időn keresztül, nem kezelték őket egyenrangú állampolgárként. Jellemző még ma is a
96
Munkavállalás sztereotípiák között az, hogy a fogyatékos ember gondoskodásra, segítségre szorul, lehetőleg gyermeki létben kell tartani. Önállósodási törekvésekről elképzelések sem lehettek a régebben. Tehát amikor a hatvanas években világszerte elindultak a különböző polgárjogi mozgalmak, akár a nők, akár a négerek, akár a homoszexuálisok kezdeményezésére, akkor ezeknek a példáknak a talaján indulhatott el a fogyatékos emberek önállósodási vagy önrendelkezési törekvése. Ez azért nagyon fontos, mert éppen a régebbi társadalomfelfogások alapján a fogyatékos emberek nem rendelkezhetnek, mert nem is tudnának rendelkezni önmagukkal, nem tudják az életüket irányítani, nekünk kell megmondani, hogy mi jó nekik. Ez talán még a mai napig a rehabilitációban is tetten érhető, az orvos-beteg viszony keretében: nem azt kérdezik, hogy ő mit szeretne, hanem azt, hogy mi a „helyes” fejlődés iránya orvosilag vagy szakmailag, és akkor a fogyatékos életét annak megfelelő irányba kell terelni. Tehát azt gondolom, hogy korábban a munka világában fel sem merülhetett igazán fogyatékos emberek jelenléte, hiszen az élet más területén se jelentek meg. Avval, hogy mi például kimondottan fogyatékos emberek munkaközvetítésével foglalkozunk, egy kicsit talán jobban ismerjük a mindennapok problémáit és a diszkriminációs helyzeteket. Nagyon fontosnak tartom azt megjegyezni, ami szintén gyakorlati tapasztalat, hogy most a legerőteljesebben az hatna a diszkrimináció ellen, ha azok az emberek, akiket diszkrimináció ér, ki mernének állni és föl mernék vállalni azt, hogy velük diszkrimináció történt. Ezt amiatt mondom, mert több évig próbáltunk diszkriminációs ügyekkel foglalkozó irodát működtetni, ahová százszámra érkeztek a panaszok, ennek ellenére egyetlen ember sem volt, aki vállalta volna azt, hogy ő pert indít, mindenféle segítség dacára sem. Tehát azt gondolom, fontos törekvés volna az oktatáson belül is az önértékelés, önmegvalósítás értékének hangsúlyozása. Szintén az előadáshoz kapcsolódva szeretném elmondani, hogy a nők esetében óriási bizonytalansági tényező a terhesség, a szülés, a gyerek betegsége. Most már talán a jogszabályok miatt lehetősége van a férfinak is igénybe venni bizonyos gyerektámogatási kedvezményeket. Azonban egy fogyatékos ember esetében az egészségi állapottal összefüggő bizonytalanság igen komoly hátrányos helyzetet okozhat. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy nem elégséges a pozitív diszkrimináció, de a hátránykompenzáció is feltétele az egyenértékű munkavállalói szerep ellátásának. Hiszen nem elég egy fogyatékos ember tudását, alkalmasságát figyelembe véve alkalmazni egy munkahelyen, ha olyan járulékos dolgokat is biztosítani kell számára, mint egy olyan adaptációs munkaeszköz, amit az állapotának megfelelően használni tud, vagy például egy kerekes-székes esetén a WC átalakítása, vagy egyéb akadálymentes környezeti tényezők biztosítása, vagy hallássérültek esetén jeltolmács alkalmazása. Tehát nyilvánvaló, hogy a munkaadók nem csak a sztereotípiák, hanem valós félelmek miatt is hátrányos helyzetet teremtenek a fogyatékos emberek munkavállalása esetén. Szemléletváltásra lenne szükség, a fogyatékos emberek jóval erősebb önérvényesítésére, hogy higgyenek abban, hogy ők egyenrangú munkavállalók és egyenértékű munkaerőként jelennek meg a munkaerőpiacon. Az, hogy a bérezésben is komoly hátrányban vannak, amiatt van – és szerencsére most még adott ez a lehetőség, ami nem jó dolog, de mégis biztonságot jelent -, hogy nagyon sokan megfelelő munkaviszony után rokkantnyugdíjra jogosultak és emellett dolgozhatnak is. Tehát a munkaadók a legtöbb esetben bekalkulálják ezt a jövedelmet is, amikor például felsőfokú végzettséggel rendelkező számára jóval alacsonyabb bért adnak, mint amennyit a tehetsége, szakmai felkészültsége indokolttá tenne. A diszkrimináció a fogyatékos emberek esetén tehát bizonyos helyzetekben nagyon nehezen érhető tetten. Valószínű, hogy ez a bizonytalansági tényező az, ami nagyon sok esetben közrejátszik; bár egy másik szempont szerint éppen ezért kedvezőbb a megítélése
97
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban egy fogyatékos embernek – lojális, mindig többet szeretne teljesíteni, állandó bizonyítási kényszere miatt sokkal jobb teljesítményre képes. Azonban ezek ugyanolyan sztereotípiák. Kollonay Csilla: Bemutatkozom: Lehoczkyné Kollonay Csilla vagyok, az ELTE Munkajogi Tanszékén és itt, a Közép-Európai Egyetem Jogi Tanszékén tanítok, elsősorban munka- és szociális jogot, illetve „egyenlő esélyek” jogát. Ez utóbbi tárgyat egyelőre csak angolul oktatom, tehát ez rezerválva van az Erasmus diákoknak, vagy az idegennyelvű oktatás iránt érdeklődőknek. Már az önmagában jelzi az egyenlő bánásmód hazai helyzetét, hogy ilyen tárgy az ELTE-n nincsen, talán majd valamikor lesz magyarul is. Az eddig elhangzottakkal kapcsolatban: a jog szerepe úgy jött szóba, és én is így említettem, hogy kicsit tehetetlen fegyver. Az eddigi magyar joggyakorlatot nagyon szomorú történetként jellemezhetném. Lévai Katalin beszélt arról a próbaperről, amit nagy örömmel üdvözölt mindenki Magyarországon, mert megállapították, hogy a hirdetés diszkriminatív volt, de hatalmas bizonytalanságot hagyott maga mögött. Alkotmányjogászok vitatkoztak arról, hogy helyes volt-e az alkotmányt közvetlenül alkalmaznia egy polgári bíróságnak, mert az alkotmány az állam és az állampolgár viszonyát szabályozza, nem pedig magánfelek egymás közti viszonyát. Kérdéses volt az is, és munkajogászok vitatták, hogy vajon, ha ő igényelte volna az állást, akkor létrehozható-e a munkaviszony ilyen alapon. Ez a kérdés még függőben van ebben a bizonyos cigány-perben, amelynek az előkészítésében szerencsém volt részt venni. Annál bonyolultabb volt az ügy, mint ahogy elhangzott, mert azzal nem lehetne bíróság elé állni, hogy voltak négyen ilyenek, négyen olyanok, hanem úgy történt, hogy egy „fehér” elfogadta az állást, aztán visszament, hogy sajnos mégsem tudja vállalni, és még ki sem ment a helyiségből, amikor belépett a cigány származású, kérte az állást, mire közölték vele, hogy sajnos nincs semmi betöltetlen állás. Tehát mindjárt tanú volt rá, hogy megtagadták a felvételét, amikor volt munkalehetőség. Én azt kértem a NEKI-től, hogy egy fiú álljon munkába, hogy meglássuk belülről, milyen munkáról van szó. Beigazolódott, hogy azoknál a munkáltatóknál, akik durván diszkriminatívak, egyébként is vannak problémák a munkafeltételek körül, például a minimálbér betartása, a munkaidő, a teljesítmények szabályozása körül. Én ezt azért kértem, mert úgy gondoltam, fontos, hogy publicitást kapjon az ügy. Ami a diszkrimináció fogalmát illeti, Lévai Katalin hivatkozott rá, hogy a méltóságnak fogalmának nagyon fontos szerepe van ebben a témában. Én is úgy vélem, hogy a méltóság szóra nagyon sokszor kell gondolnunk, de amikor a diszkriminációról beszélünk, nagyon szeretném, ha legalább a felnövekvő fiatal generáció tudatában lenne, hogy itt nemcsak a nők, a cigány származásúak meg a fogyatékosok méltóságáról van szó, hanem talán méginkább a társadalom másik részének méltóságáról. Tehát akkor, amikor kirekesztő és olykor megalázó módon viselkedik a társadalom, mindig saját magán is sért egyet, a saját maga méltóságából is leszakít, ami a társadalom szövetének minőségét rongálja hosszú távon. Valamit kiöl az emberekből, ami a társadalom ereje vagy jelentősége – talán nem illene jogász létemre ezekről a kérdésekről beszélni. Ide tartozik a fogyatékosokkal szembeni diszkrimináció egyik hatalmas oka, az, hogy a társadalom nincs szocializálva a fogyatékosokhoz. Olyan durván diszkriminatív a mi világunk a tárgyi világtól a szociális világig, hogy a fogyatékosokat úgy kirekeszti, hogy nem is látjuk őket. Ezért a legtöbb munkahelyen egész egyszerűen idegenkednek tőlük. Amikor az első fekete ember Magyarországon megjelent, hihetetlen kuriózumnak számított; ugyanígy, a kerekesszékben közlekedő emberhez, vagy a valamilyen fogyatékosság miatt a megszokottól eltérően, torzan mozgó emberhez nincs a világ hozzászokva. Ha ahány fogyatékos van (mert nagyon sokan vannak), mind az utcán lenne, láthatóvá válnának, a közösségekben megjelennének, a dolog mindennapossá és elfogadottá válna a fogyatékosság. Mint ahogyan
98
Munkavállalás azokban a közösségekben, ahol ilyen személyek vannak, nem csodálkozik senki és senki nem akar esetleg túlságosan segítőkész lenni vagy „pátyolgatni”, mert megszokottá és természetessé válik a közösség számára a jelenlétük. Ez egy pozitív és negatív irányban egyaránt önmagát erősítő folyamat. Itt szeretnék valamit mégis elmondani a jog szerepéről. Tudom, hogy a szabályok eddigi léte nem sokkal ér többet a szódavíznél, ezért valamit jogilag lépni kell. Ez mindenki számára nyilvánvaló. Történt egy lépés, ami az ún. esélyegyenlőségi törvény megalkotása volt ’98-ban; ám nem volt sok hatása. A jogalkotóktól, végrehajtóktól több odafigyelést igénylő intézkedés kellene. Mi lehet ez? Előkerül a jog két eszköze, a büntetés vagy az ösztönzés. Valószínű, hogy az ösztönzéssel több eredményt lehetne elérni. Ma már vannak kedvezmények arra, ha valaki fogyatékosokat foglalkoztat, amelyek legalább valamit kompenzálnak abból, hogy ezzel bizonyos kötelezettségek hárulnak a munkáltatóra, noha véleményem szerint különösebb terhet a fogyatékosok foglalkoztatása nem jelent. Azt el tudnám képzelni, hogy ugyanilyen kompenzáció járna például olyan esetben, amikor a munkahely számára szervezési vagy munkavégzési gondot jelentő nőt – vagy apát, uram bocsá’ – foglalkoztatnak. Ha az a tény, hogy egy családban ki marad otthon a gyerekkel és meddig, egyszer egyenlő bizonytalansági tényezővé válna a munkáltató számára, akkor megszűnne a megkülönböztetés. Ezt is elő lehet segíteni. Ma már azt hiszem, közhelynek számító példa az a svéd jogi szabályozás, ahol a gyermek születésekor járó 6 hónap szabadság (és nem is rosszul fizetett szabadság) azonos arányban jár a mamának és a papának, és mindegyik szülő csak a saját része felét adhatja át a másiknak. Tehát minimum 3 hónapra az apának is otthon kell maradni. Ezek a szabályok kiegészülhetnének büntető szabályokkal. Egyébként ma is szabálysértés és százezer forintig terjedő bírsággal büntethető az, aki diszkriminál az alkalmazottai között! Nagyobb odafigyelés kellene, tehát arra lenne szükség, hogy az államnak fontos célja legyen, hogy ezeket a szabályokat kikényszerítse. Miért? Amiért Amerikában is rájöttek arra, hogy a társadalom szövetét tönkreteszi a diszkrimináció. Nemcsak a négereknek rossz, ha diszkriminálják őket, hanem a fehér társadalmat is rombolja. Azt gondolom, hogy amikor a diszkrimináció ellen föllépek, akkor nem a nőkért, nem a romákért és nem a fogyatékosokért, hanem a társadalom másik feléért teszem ezt. Ha ezt egyszer megérti az, aki döntéshozó pozícióban van – és én mindig abban bízom, amikor fiatal értelmiségiekkel találkozom, hogy ezek közül remélhetőleg nagy számban lesznek döntéshozók előbb-utóbb –, akkor ezen változtatni lehet. Ha egyszer az lesz a szabály, hogy „viselkedni” tudok, és ebbe beletartozik az, hogy nem diszkriminálok se direkt, se indirekt módon, akkor szankcionálni lehet azt, aki ezt az általánossá vált normát megszegi. Zárásul hadd mondjam el, hogy ilyen tekintetben szerintem óriási lökést fog adni az európai uniós csatlakozás, ahol nagyon nem illik diszkriminálni, ahol ugyanilyen konzervatív közép- és idős generáció van, mint nálunk, és mégis megtörténik a váltás, megszületnek a jogszabályok, tudomásul veszik őket és bekerülnek a köztudatba. A jognak tehát nem szabad föladnia a szerepét, csak a jogszabályok alkotóinak egyrészt arra kell figyelni, hogy a jogszabályok a betartásában való érdekeltséget megteremtsék valamilyen módon, másrészt lehetővé kell tenni a kikényszerítést. Elmondanám, hogy az Európai Unióban igenis van kvótarendszer, amitől félnek, amit bírálnak (és én is aláírom, hogy nem a legjobb). Az egyik ellenérv, amit fel szoktak hozni, hogy a legelőnyösebb helyzetben levőknek ad további előnyt; ám ez nem baj, mert a csoportot mégis segíti. Mint ahogy ez a Soros-egyetem azért van, hogy a régió elit egyetemi fiatalságát magához vonzza; nem szociális intézmény, a régión akar segíteni, nem az egyéneken. Tehát a pozitív diszkriminációs intézkedések nem az egyénen akarnak segíteni, hanem a csoporton! Persze mindenkinek meg kell adni azután a
99
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban lehetőséget, az esélyegyenlőség megteremtése keretében lehet a beérkezéskor is segíteni erősítő akcióval vagy pozitív diszkriminációval, meg az indulásnál is. Az indulásnál való segítés mégis jobb, de Magyarországon a nők, a fogyatékosok és a roma lakosok rétegét igenis kell később is támogatni, egyrészt azért, mert – különösen a cigányok esetében és a fogyatékosoknál – olyan súlyosak a meglevő hátrányok, hogy egész egyszerűen a puszta egyenlő esély biztosítása nem segít. Másrészt van szükség pozitívdiszkriminációs eszközökre, mert hazánkban - amit leírt egy ítéletében az Európai Jogok Bírósága - olyan mértékű az előítélet a nőkkel szemben például, (megszakítják a pályájukat, otthon maradnak, később is az agyuk félig otthon lesz és csak félig a munkahelyen) hogy ha két teljesen azonos képességű, de eltérő nemű ember jelentkezik egy állásra, akkor még ha a döntés egy elfogulatlan emberre van is bízva, akkor is öntudatlanul a férfi mellett fog dönteni. Amíg meglevő sztereotípiák akadályozzák az egyenlő esélyeket, addig e segítségeknek működniük kell. Köszönöm szépen. (Közönség): Három dolgot a fogyatékosok foglalkoztatásával kapcsolatban érdemes megjegyezni. Az egyik: az esélyegyenlőségi törvény nemcsak elkészült, hanem van egy elég komoly folytatása, amit Országos Fogyatékosügyi Programnak hívnak és ami szintén elindult. Ennek van egy külön foglalkoztatási fejezete, ez tartalmazza bizonyos lépések 2005ig való megvalósításának tervét. Nem biztos, hogy túl sok dolog történt már a múltban, de legalább tervbe van véve, aminek meg kell történnie. A második, hogy fogyatékosok esetében már létezik egyfajta kvótarendszer arról, hogy a foglalkoztatónak bizonyos létszám fölött hány százaléknyi fogyatékost kell képesnek lennie fölvenni, illetve ha ezt nem teszi meg, akkor milyen típusú befizetés illeti az államot. Erről pont a héten Debrecenben hallottunk az államtitkár úrtól, aki azt állította, hogy ha ettől a szabályozástól nem is lesz a munkaadó kedve nagyobb arra, hogy fogyatékosokat foglalkoztasson, annyi azért mégis történik, hogy ha nem vesznek fel fogyatékosokat, akkor több pénzt kell befizetniük, és ezeket lehet arra fordítani, hogy a fogyatékosok foglalkoztatását valamilyen más módon támogassák. A harmadik – egy kicsit általánosabb megjegyzés –, hogy én két dolgot látok itt, amiben túlságosan szűk látókörű az a megközelítés, amelyik csupán a munka világára koncentrál. Az egyik: minden ilyen kisebbségi csoport esetében az merül fel, hogy a társadalmi hasznosságukat egyértelműen csak a pénzbeli és munkavállalási dolgokra vezetjük vissza. Azt gondolom, hogy például a nők munkába állásánál az csak ez első lépés volt, hogy a beléptek a munka világában, és elkezdték kiharcolni azt, hogy ott egyenlő módon legyenek megítélve. A másik nagyon fontos lépés, annak a felismertetése, hogy a közszférában és a magánszférában való munkálkodás pénzben vagy társadalmi hasznosságban kifejezhető értéke nagyjából megegyezik. Így elkezdődhetett az a törekvés amelynek célja, hogy a magánszférabeli tevékenységnek is kikényszerítsen valamilyenfajta állami elismerést. Azt gondolom, hogy ez az a legfontosabb lépés, hogy a munka világa és a magánszféra szétválasztása oldódik valamennyire. Véleményem szerint az összes kisebbségi csoportoknál szükség van arra, hogy valamennyire csökkentsük az eltérő mércék használatát a hivatalos és nem-hivatalos világbeli tevékenykedés értékelésénél. Ez látszik a fogyatékosok esetében is: amikor a fogyatékosok elmennek munkát vállalni, akkor ezt ilyenolyan-amolyan formában meg tudják vagy nem tudják megtenni, amikor viszont a saját szervezeteikben dolgoznak és nem kérnek érte pénzt, akkor nagy mennyiségű munkát raknak le az asztalra, vagyis sokkal többet dolgoznak fizetség nélkül még mindig, egyszerűen csak a saját érdekükben. Attól tartok, hogy létezik egy fajta identitásbeli zavar is minden egyes csoportban – nőknél is, romáknál is, fogyatékosoknál is –, hogy amikor saját magamért dolgozom, azt nem tartom ugyanolyan munkának, mint amikor elmegyek egy vállalathoz és ott termelek. Holott társadalmi szempontból, véleményem szerint ezek a munkák, folyamatok
100
Munkavállalás legalább olyan fontosak mint a „munka világa”. Vagyis nagyon fontosnak tartom azt, amit az önértékelésről Zalabay Ági mondott, tehát igenis tudnunk kell tisztában lenni azzal az értékkel, amit adunk. Ahhoz ezek is hozzátartoznak, ami a klasszikus közgazdaságtani értelemben nem a munka világához tartozott, hiszen annak, hogy megteremtjük a feltételrendszerét a munka világában való tevékenykedésnek van pénzben kifejezhető értéke. Nekem ez hiányzott a közgazdaságtani elemzésből, hogy ezt a társadalmi hátteret hogyan tudjuk pénzben nevesíteni. Hogyan tudnánk ezeket a kérdéseket valóban fölvetni: mennyit ér az, hogy X, Y, Z el tud menni dolgozni, amihez egy csomó más embernek a munkája szükséges háttérként olyan helyen, ahol nincs megfizetve. Lévai Katalin: Egy-két dologgal szeretném mindezt kiegészíteni. Arról szeretnék beszélni, hogy a munka világa hogyan alakul át, és ez segíti-e a diszkrimináció-mentességet avagy sem. Számomra ez tűnik itt a legfontosabb szempontnak. A hagyományos munka világának, amelyik nagyon élesen leválik a magánszféráról, és amelyiknek megvan a maga hierarchikus rendje, megvannak a maga bürokratikus, piramisszerű intézményei. Ezekben egy vezető van, és nagy a hatalmi távolság az alapzattól, és ezen a hatalmi létrán kell felfelé mászni és érvényesülni. Ez a hagyományos munkaszervezet nagyon erősen a férfiaknak kedvező. Végül is férfiak találták ki ezt a piramisszerű szerkezetet, ez nekik kedvez, és az ő előmenetelüket segíti. Most a rugalmas munkaformák megjelenése és a nagy bürokratikus szervezetek lebomlása történik elsősorban az Európai Unió országaiban, de elkezdődött lassan-lassan nálunk is. Ez együtt jár olyan vezetői képességek elismerésével, mint a konszenzusteremtés, a hálózatépítés, az egy szinten levő viszonyok kiépítése és a döntések együttes, csapatban történő meghozatala. Ezek mind olyan mozgások, akár a szervezetet nézzük, akár a szemléletet nézzük, akár a rugalmas foglalkoztatást, a távmunka lehetőségét, a rugalmas munkaidőt, a félállás lehetőségeit, ezek mind olyan változások, amelyek azt segítik elő, hogy egy egyenrangúbb viszonyrendszer alakuljon ki a munkaszervezeten belül. Ez Magyarországon nem nagyon látszik kibontakozni, mert azt erősíti a jelenlegi kormányzati politika, hogy a nőknek az otthoni anyai szerepe legyen stabil, s az anya maradhasson otthon. De hogy utána mi történik vele, amikor majd 3-6-9 év után, néhány gyerekkel a karján vissza szeretne menni a munkaerőpiacra, ezt nem tudjuk, reintegráló programokról nem tudunk, távmunka lehetőségéről nem tudunk, félállású munkákról nem igazán tudunk, a nagy bürokratikus szervezetek lassabban bomlanak le. Sajnos azt látom, hogy hazánk a lemaradása ezen a téren elég jelentős. Azt is tudjuk mindannyian, hogy a teljes foglalkoztatás már régen sehol sincs, tehát arra ugye nem számít senki, hogy majd nem tudom hány otthon eltöltött év után majd őt várja egy munkahely. Sajnos azt is látni kell, hogy most nincsenek biztos munkahelyek, kemény piacgazdasági küzdelem van, amiben nem nagyon szeretik a munkaadók a fiatal, sokgyerekes családanyákat, különösen akkor nem, ha kiesett 6-8-10 év az életükből, ami alatt azt a rettenetes gyors információmozgást, tudást kellett volna követniük. Azt is tudjuk, hogy Európában mi vagyunk az az ország, ahol a legkevesebb foglalkoztatott tartja el a legtöbb inaktívat. Tehát a foglalkoztatottak és nem-foglalkoztatottak aránya nálunk a legkedvezőtlenebb Európában. Tehát ha azt erősítik még tovább, hogy még tovább maradjanak inaktívak a nők – ahogy az elmúlt tíz évben történt –, ha ezt a tendenciát erősítjük, akkor nem egészen az fog bekövetkezni, amire mi számítunk, és ami az Európai Unióban történik, hanem valami egészen más. (Közönség): A bürokratikus és piramisszerűen építkező vállalati munkaszervezet miért a férfiaknak kedvez? Lévai K.: Ha megnézi az ezzel kapcsolatos statisztikákat, minden ilyen szervezetnek az élén, az elsőszámú vezetők 70-80 százalékban férfi. A nők mióta dolgoznak?
101
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Magyarországon úgy 50 éve, fél évszázada dolgoznak tömegesen. Amióta ezek a szervezetek kialakultak, és egy olyan vezetői stílust ismernek el, ami azt mondja, hogy egyedül döntsél, legyél nagyon erőszakos, individualista legyél, a másik rovására érvényesülj. Ezek azok a hagyományos férfitulajdonságok, amelyeket a férfiak többsége a szocializációval szerez meg, vagyis a férfiak nem így születnek, de erre szocializálta őket ez a rendszer. A piramisszerű forma, ez a bürokratikus forma a hagyományos férfitulajdonságokat díjazza jobban, mint a nőit. Ezért szokták azt mondani a nők: ha én sikeres szeretnék lenni akár a politikában, akár a gazdaságban, „férfivé kell válnom”. Ezt nagyon sokszor hallom, és még azt is, hogy „duplán kell teljesítenem ahhoz, hogy engem, mint nőt elismerjenek”. Kollonay Csilla: Én nem vagyok teljesen egy véleményen e tekintetben Lévai Katalinnal. Itt több, számomra ellenkező előjelű dolog hangzott el. Valóban, a hierarchizált munkaszervezet esetleg a férfi tulajdonságokat jobban jutalmazza. Ezzel szemben egy kevésbé hierarchizált, jobban a kooperációra, a horizontális kapcsolatokra építő szervezet a jövő munkahelye. Azonban én nem vagyok benne teljesen biztos, a jelenlegi tendenciák uralkodóvá is fognak válni. Ezzel együtt hangzottak el a részmunkaidő, illetve a flexibilizált munka előnyei, míg nekem a munka flexibilizálása egyet jelent a fokozott kizsákmányolással. Ezzel messze nem tudok egyetérteni, ezek az ún. atipikus foglalkoztatási formák nekem, mint munkajogásznak azt jelentik, hogy kisebb jogi biztonság, magasabb kiszolgáltatottság, nagyobb kockázatvállalás fokozottabb önállóság nélkül. Tehát vállalom a tevékenységem fizikai és üzleti kockázatát, ha baleset ér, akkor mint magánvállalkozót ér baleset és nem mint alkalmazottat, és ráadásul nincs túlóra-korlátozás. Tehát megint ismételném, hogy az üzleti kockázatot vállalom, a fizikai kockázatot vállalom anélkül, hogy a munkafeltételeim tekintetében autonómiám arányosan megnövekedett volna, mert ugyanúgy függő vagyok valamilyen munkáltatótól, és ugyanúgy meghatározzák a munkafeltételeimet. Arról nem beszélve, hogy nagyon gyakran ezek a foglalkoztatási formák széttagolják, dezintegrálják a munkaerő-állományt, amelynek az egyetlen védekező ereje az, ha komolyan meg tudja magát szervezni, és kollektív erőként tud fellépni. Lehet, hogy ez sokaknak demagógiának hangzik a munkás önszerveződés, és még az önök zsigereiben is benne lehet az, hogy a szakszervezet valami szocialista találmány, amit lehetőleg nem is kell szeretni, de véleményem szerint erre nagy szükség van. Ugyanis az egyes munkavállaló a munkáltatóval szemben mindig nagyon gyenge, ez tény. Tehát az egyetlen fegyvere a szervezett erő. Ezzel szemben ez a fajta foglalkoztatási forma széttagolja a munkavállalókat, nincs kapcsolatuk, nem tudják magukat megszervezni, még kiszolgáltatottabbak. És végül, ami a részmunkaidőt illeti, én úgy gondolom, nem kiút a nők számára, mert a részmunkaidőt tényleg nem szeretik a munkáltatók. Tehát a család és a munkahely összeegyeztetésében, úgy gondolom, hogy nagyon korlátozott hatása van ezeknek a munkaformáknak, és ráadásul úgy gondolom, hogy újratermeli a problémákat. Tehát nem tartom igazán jó megoldásnak. Lévai Katalin: Én sem tartom igazán jó megoldásnak ezt a dolgot. Véleményem szerint alapvető kérdés, hogy ne csak a nők számára legyen részmunka, mert ez azt jelentené, hogy megint ők azok, akik kiszorulnak a „normális” állásokból. Azonban vannak az emberek életében, a nők és férfiak életében is olyan életszakaszok, amikor a részmunka megoldást jelenthet. Tehát amikor valaki otthon van gyerekekkel, ugyanakkor fél lábbal a munka világában akar lenni (ez a férfiakra is vonatkozik) a részmunka egy átmenetet jelenthet. Valóban nem fogja tudni élvezni azokat a kollektív előnyöket, amelyeket elméletileg biztosítanak a szakszervezetek, amelyek egyébként nem nagyon működnek. Ezért megy most a harc az Európai Unióban azon, hogy hogyan lehet ugyanazt a szociális védelmet nyújtani a részmunkásoknak, mint amit a teljes foglalkoztatásúaknak. Ezzel szemben
102
Munkavállalás Magyarországon ez nincs így, s ugyanakkor a részmunkaidő fajlagos költségei magasabbak, mint a teljes munkavállalásé. Tehát mindezek kérdőjelek a részmunkaidővel kapcsolatban. A rugalmassággal kapcsolatos kritikáidat nem egészen értettem. Én a rugalmasság alatt azt értettem, hogy a munkavállaló maga dönt a munkaideje beosztása felől, tehát például amíg kicsi a gyerek, nem kell nyolcra bemennie, mehet tízre. Kollonay Csilla: Én a rugalmas foglalkoztatási formákon értettem az otthoni munkát. Ezen kívül a munkaerő bérbeadását is értettem ezalatt, ami az egyik leginkább elítélendő foglalkoztatási fajta a szememben. Erről egyre többet hallunk, különösképpen Németországban, ahol nagyon erősek a munkavállalói jogok hangoztatják azt, hogy „ó, Istenem, a versenyképességünket tönkre teszi a jelenlegi jogi szabályozás”. Tehát e közgazdászok szerint flexibilisebbé kell tenni a munkaerő-piacot, ami egyet jelent azzal, hogy könnyebben és olcsóbban lehessen kirúgni a munkásokat, ha éppen át kell strukturálni az ipart. Vagyis nem az történik, hogy a munkavállaló megválaszthatja valamilyen egyezményes alapon, hogy mikor dolgozik, hanem én mint munkaadó, a munkaidejüket rugalmasan növelhetem és csökkenthetem, hozzáigazítva a fizetést, de a munkaidő beosztásban nehezebb munkafeltételeket teremthetek. Én erre mindig azt mondom, hogy ezt azért halljuk erősebben, mint a másik oldalt, mert azoknak, akiknek ezt érdeke terjeszteni nagyobb a hangja és több a csatornája, mint a másik oldalnak. Tehát én rendkívül szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor gondolkodni kell az egész munkaszervezet új formáján, de nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi le fog teljesen bomlani. Zalabai Péterné: Az értékek szerepéhez szeretnék hozzátenni egy kis lírai megjegyzést. Szerintem az lenne szép, utópisztikus dolog, amikor a munkaadók felismernék annak az értékét, ha egy közösségben egy fogyatékos ember dolgozik. Rájönnének, hogy az mennyi pluszt, mennyi nyereséget jelent az úgynevezett egészséges környezetnek is, tehát ez a bizonyos kölcsönhatás a fogyatékos ember és az egészséges munkavállaló között milyen hasznossággal jár egy munkaadó szempontjából. Sokszor beszélünk arról, hogy a munka világában a kultúra, a szocializáció, a munkahely megtartó ereje mennyire fontos dolog. Én is azt gondolom, hogy amikor megtanulunk egymásra odafigyelni, egymásnak segíteni, vagyis megtanuljuk elfogadni, hogy valakinek más szükségletei vannak, és amikor már ezekre az „érzelmi” dolgokra is képesek leszünk odafigyelni, akkor ez a munkaadót borzasztóan pozitívan is érintheti, hiszen nem lesz fluktuáció, nagyobb teljesítményre lesznek képesek az emberek, és a munkahely megtartó ereje nagyobb lenne. Tehát azt gondolom, hogy ez a gondolat, vagyis hogy valaha a munkaadók figyelembe fogják venni mindezt most még csak nagyon szép álom, de nagyon fontos lenne törekedni ennek az elérése. Én ugyanezt érzem a női szerepkörben is. Én úgy érzem, hogy a biológiai indíttatáson akkor sem túllépni, ha bármennyire is szeretnénk; tehát bizonyos időszakokat akkor sem tudnak a férfiak átvenni, ha szeretnék, ha kényszerítenék őket. Tehát ez mindenféleképpen egy olyan bizonytalanság, ami a munkaadó részére bizonytalanság. Az is ténykérdés, hogy vannak olyan női szerepek, amit nem hiszem, hogy egyetlen nő is sértőnek tartana, a szeretetteljesség, a konszenzuskészség. Ezek a nőkről alkotott pozitív sztereotípiák ugyanolyan pozitív lehetőséget biztosítanának a munkaadónak, mint amilyen a fogyatékos emberek alkalmazásának hatása lenne, ha ezt a munkaadó képes lenne kiaknázni, felismerni és hasznosítani, akkor talán ez még értékben is visszafolyna. Lévai Katalin: Amikor a biológiai különbségekből társadalmi előnyöket és hátrányokat formálnak, akkor van baj. Tehát nem akkor van baj, amikor azt mondjuk, hogy a nők ilyenek, a férfiak meg olyanok, és ezt maguk helyén értékeljük, hanem amikor az egyiket, következetesen a férfitulajdonságokat fölé rendelik a női tulajdonságoknak, és ennek
103
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban a következménye a diszkrimináció. Márpedig általában ez történik intézményesen. Tehát biológiai különbségek társadalmi különbségekké transzformálódnak, ez a probléma. Zalabai Péterné: Ez nem vitás, de minden túlzás hátrányos, ez is már túlzás kategóriájába esik. Lévai Katalin: Ez nem túlzás, ez egy társadalmi mechanizmus. Nem túlzás, ez így működik hagyományosan. Nem kellene, hogy így működjön, de így működik. Könczei György: Szó volt róla, hogy változott-e valami a ’98-as esélyegyenlőségi törvény óta. Azt, hogy a fogyatékos személyek diszkriminációja egyre elterjedtebb, vagyis hogy nem változott volna semmi, csak az az ember állíthatja, aki ezt megmérte Magyarországon, széles körű reprezentatív felmérést végzett. Abban egészen biztos vagyok, hogy amiket Nagy Géza mondott, abban teljesen igaza van. Tehát egyrészt létre jött egy országos tanács, ami egy országos szintű, törvény által alapított lobbyereje a szférának, egy olyan intézmény, amely 4 évente elkészíti, és egy sajátos, bolondos és furcsa mechanizmuson keresztül, - ez a magyar parlamentáris rendszernek a sajátossága – a kormányon közvetítésével a parlament elé terjeszti ezt a bizonyos törvényt. Az összes parlamenternek, – akik egyébként nagyon szeretnek a saját vívmányaikról, a saját egyéni pénzükről szavaztatni –, négyévente egyszer beleveri az orrát az országos tanács abba, hogy a fogyatékos emberek hogyan is élnek ebben az országban. Ez az idén egyszer már megtörtént, s a tanács évente revideálja a jelentését, és aztán négyévente ismételten beviszi a parlamentbe. Azt gondolom, hogy ez fontos dolog. Úgy vélem, hogy az is fontos dolog, hogy létrejött az Országos Fogyatékosügyi Program, amelyet aztán végül elfogadott a parlament. Ezen mindannyiunknak lenne csomó javítani valónk, valószínűleg elsősorban az említett bolondos mechanizmus miatt. Volt egy sokkal jobb tervezet is még mielőtt a parlament elé terjesztették, csak közben ki lett herélve. Ha ez a javaslat a parlament elé került, és elfogadást nyert, az is már nagy dolog. Véleményem szerint az is nagy dolog, hogy éppen ezen törvény alapján az ombudsman megvizsgálta a közelmúltban azt, hogy a fogyatékos személyek jogai, elsősorban a mozgássérült személyek jogai miképpen érvényesülnek ebben az országban. A ’99-es jelentésében, több megállapításra jutott. Egyrészt arra, hogy ezek a jogok jelentős mértékben nem érvényesülnek. Továbbá megvizsgálta, hogy az említett törvényben nevezzük nevén, a ’98. évi 26-os, a fogyatékos személyek jogairól és egyenlő esélyek biztosításáról szóló – előírt kötelezettség, a középületek 2005-ig megvalósítandó akadálymentesítése hogyan halad. Itt arra jutott, hogy – bár ez egy durva becslés, de mondjuk ki – ha ez így megy tovább, akkor nem 2005-re lesz kész, hanem 2105-re lesz kész, ami döbbenetes. Azonban visszakérdezek: megvizsgálta-e valaki, hogy a törvény nélkül mikor lett volna meg, és elkészítette-e a megfelelő becsléseket. Még tovább megyek, a törvényben benne van a megfelelő passzusban az antidiszkriminációs szabály, ami semmiféle más törvényben ilyen módon, konkrét populációra nézve nem hiszem, hogy benne volna. Ez azt mondja ki, hogy ha valakit fogyatékossága miatt hátrány ér, akkor beperelheti a diszkrimináló aktort. Ez a szabály kiegészült a közelmúltban a polgári perrendtartás módosításával, amely azt mondja ki, hogy ilyen esetben nemcsak a fogyatékos személy járhat el. Köztudomású, és ebben Kertesi Gábor előadását kiválóan ki lehetne egészíteni, sőt a legtöbb helyen be lehetne helyettesíteni oda, ahol ő cigányt vagy romát mondott azt, hogy fogyatékos személy – hogy a fogyatékos személyek szegények többségükben, aluliskolázottak többségükben, karrierlehetőségeik igen korlátozottak, a roma személyek lehetőségeinek közelében vagy az alatt vannak. Éppen ezért nagyon jelentős az, hogy ezeknek az embereknek nem kell maguknak a bírósághoz fordulni, hogy ha őket diszkriminálják, hanem ezt megtehetik a nagy, országos szervezetek is, amelyek őket
104
Munkavállalás képviselik. Sőt, megteheti az Országos Fogyatékosügyi Tanács is. Ezek mind fontos dolgok. Úgy gondolom, hogy ha 2005-ig nem jut eszébe a parlamentnek vagy a kormánynak ezt a törvényt átalakítania, akkor amikor 2006. január 1-jén egy fogyatékos ember nem tud bemenni akármelyik középületbe, azonnal elindíthatja a pert. Ez az, amit én e törvénynek az automatikus monitorizálásának nevezek, ezt hangsúlyoztam már akkor, amikor a szabályozási koncepcióját elkészítettem, és nagyon bízom, hogy ez (ti. hogy a fogyatékos egyének beperelik a magyar államot) be fog következni. Összefoglalva az a konklúzióm, hogy ezen a területen sajátos módon kerekes-székesek, siketek, vakok, a nők, a romák és az eltérő szexuális érdeklődésű személyek előtt járnak, úgyhogy a többieknek is minden jót kívánok. (Közönség): Nekem az a kérésem Lévai Katalinhoz, hogy beszéljen részletesebben képzési programokról. Lévai Katalin: Nagyon szívesen, mert ezek fantasztikusan érdekesek és nagyon sokat tanulok belőlük. Arról van szó, hogy az Egyenlő Esélyek Alapítvány egy angol alapítványtól kapott pénzt arra, hogy olyan nők számára indítson képzést, akik valamilyen módon a közéletben részt akarnak venni, vagy már részt is vesznek. Tehát mi eredetileg önkormányzati képviselők számára gondoltunk ki kétnapos tréningeket. Vagyis országjárók módjára megyünk körbe, nagyvárosokba, kisvárosokba, önkormányzati embereknek csinálunk képzést, de természetesen ez nem egészen így van, mert van egy csomó önkormányzati ember közöttük, és nagyon sokan érdeklődnek, akik egyszerűen csak ott laknak, és meghallották, hogy ez van és el akarnak jönni. Hadd emlékeztessek arra, hogy Csongor Anna egyfolytában úgy határozta meg a sikert, mint ami még nem kudarc. Na most ez valami fantasztikus volt, majdnem fölvisítottam, hogy ugye nem bukás az, amiről még nem bizonyosodott be. Mi minden tréninget úgy kezdünk, hogy a jelenlevő nőket megkérjük, hogy meséljenek el egy darab sikertörténetet az elmúlt hét eseményeiből, egyetlen egyet. Erre a nők megrémülnek, ki akarnak menekülni, azt mondják, hogy nekik semmi ilyen sikerük nincs, soha nem is volt, nem is hallottak róla, nem is tudnak. Majd elkezdik mesélni a történeteket, amik nem egyszer úgy kezdődnek, hogy egy tragédia történt a múlt héten a faluban. Meghalt egy gyerek, és segítettem abban, hogy három nap alatt el tudja őt temetni a családja. És akkor jönnek ezek a rémdrámák, amiknek valamilyen sikermozzanatuk van, és most már ez nem tudom hányadik ilyen történet, amit hallok. Egyre-másra az igazolódik be, hogy a nők tényleg egészen mást gondolnak a sikerről, mint amit mondjuk a férfiak. Miután kiderült, hogy mindenki ennyire defetista, ennyire defenzív, és hogy milyen önbizalomhiányosak a nők, azóta az egész képzés arról szól, hogy hogyan lehetne több önbizalmat adni azoknak a nőknek, akik a közéletben szerepelni akarnak. Ezek a nők csak elfogadó közegben mernek igazán megnyilvánulni, csak akkor mernek bátran és szabadon gondolkodni, ha a második napon, amikorra kiderült, hogy a közösség támogató, és mi ezt építjük, hogy azt érezzék: ez egy bizalommal telített, nagyon szeretetteli légkör. Csak ekkor mernek komoly intellektuális vitába belemenni. A kontroll-csoportot egy érettségi találkozó jelentette. Az egyik fiatal nő aznap este elment az érettségi találkozóra, és ott ugye mindenki elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt tíz évben. A nők következetesen azt mesélték, hogy gyerekem lett, férjhez mentem, jól vagyok, nem vagyok jól, ez történt, az történt. A férfiak pedig vagyonnyilatkozatokat tettek, ilyen autóm van, ilyen lakásom van, ilyen állásom van, ennyit keresek, és a végén rájuk szóltak, hogy gyerekek, nem az APEH-nél vagyunk, hagyjátok abba a vagyonnyilatkozatot. Tehát úgy tűnik, hogy a férfiak tényleg másban mérik az életet, másképp adják elő magukat, ez fantasztikusan érdekes. Egy-egy képzés végén – anélkül hogy el akarnám túlozni két napnak a jelentőségét – időnként még fiziológiailag is látszik, hogy
105
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban bejön valaki nagyon leverten, nagyon félve, és a második nap sugározva tud onnan elmenni. Szóval egyszerűen érződik annak a két napnak a hatása. Tehát ilyen képzéseket csinálunk többek között, és nem tudom neked elmondani, hogy mennyire élvezem, mert annyi mindenféle esetet mesélnek el. Azután csinálunk egy diszkrimináció figyelőt is, és nem tudjátok elképzelni, hogy ott mi jön elő. Hihetetlen, hogy minden területről, de a legelképesztőbb történeteket mesélik el egy 15 fős csoportban. Köszönöm a kérdést. Kollonay Csilla: Ehhez még hadd fűzzem azt hozzá, hogy körülbelül 3-4 évvel ezelőtt megjelent a Legfőbb Ügyészségnek egy vizsgálati eredménye, a munkahelyi diszkrimináció felmérése, amelynek a megnyugtató végkicsengése az volt, hogy nincs komolyabb diszkrimináció. Nem történt beszámolás diszkriminációról, magyarul nem mondták el az ilyen eseteket. Vagyis hihetetlen ellentmondásban van a valósággal az, ami a jogi felszínen, a hivatalos felszínen megjelenik. Persze azóta mozdult egyet a közvélemény, ’96-97 óta. Ma már tudjuk, hogy van diszkrimináció, és talán egy ilyen jelentés meg sem születhetne, mert visszaküldenék azokat, akik a jelentést írták, hogy nézzétek meg jobban, ez nem igaz. Zalabai Péterné: Azt hiszem a fogyatékosok esetében ez a fajta félelem, az információ és tudás hiánya lehet oka az esetleges elutasításnak, esetleges diszkriminációnak. Tehát a gyakorlati tapasztalatok alapján azt mondhatom: nagyon-nagyon fontos, hogy a munkaadók kellő ismeretekkel, kellő tudással rendelkezzenek. Azt is hiszem, hogy ebben párhuzamot lehet vonni a romákkal, talán a nőkkel nem, mert az ő esetükben nagyobb a munkáltatók ismerete. Az esélyegyenlőségi törvénnyel kapcsolatban: azt hiszem, hogy erre megint csak nagyon büszke lehet mindenki. Ez egy olyan tett volt, amire igazán büszkék lehetünk, és talán ez is egy fontos dolog. Az, hogy ezt eddig nem hangsúlyoztuk talán egy sztereotípiára hajaz, miszerint a magyarnak mindig inkább negatív attitűdje van a pozitív helyett. Most például ezen a debreceni konferencián nagyon meglepődtem azon, hogy a San Fransisco-i polgármesteri hivatalt 1996-ban építették át. Pedig azt gondolom, hogy Amerikában az akadálymentes környezet hosszú-hosszú évtizedek óta téma, kötelező előírt feladat, mégis 20-30 évet vett igénybe, hogy egy ilyen épülethez hozzányúljanak. Azt hiszem, hogy ebben sem vagyunk akkor nagyon elmaradva. És talán jó volna a pozitív példákat is gyűjteni, amikor nem diszkriminálnak, amikor segítenek, amikor támogatnak. Kollonay Csilla: Nagyon szégyellem magam, de én nem vagyok annyira optimista, és én a poharat még csak félig sem látom tele. Én nem csak a munkáltatók részéről hiányolom a segítési készséget, – pedig ott is volna mit – de amíg nem tud valaki a kerekes-székével eljutni a munkahelyre és nem tud bemenni, addig hiába van jogi szabályozás a fogyatékosok foglalkoztatására meg az ezzel járó munkáltatói kötelezettségekről. Ha nem tud odajutni, nem tud a szabály élni. Szerintem itt rengeteg tennivaló van, ki kell kényszeríteni a szabályokat betartását, kezdve az utcai közlekedéstől az akadálymentesítésen keresztül folytatva azon, hogy a fogyatékosoknak fenntartott parkolókban igenis ne merjen, mint ahogy Amerikában nem mer odaállni senki, mert akkora büntetést kap, mint egy ház. Itt oda mernek állni, nekem például van egy kerekes-székes hallgatóm az ELTE-n, aki azt mondja, hogy nem tudott megállni, ismételten, mert ott áll valaki, és neki messzebb kell parkolnia. A másik, amit mondani szeretnék: azt gondolom, nem mese, álom vagy utópia amit hallottunk a fogyatékosok foglalkoztatásának a munkahelyi légkörre tett hatásáról. Itt megint fel szeretném hívni a közgazdászok figyelmét arra, hogy több van, mint a kalkulálható tényezők. Az, hogy egy fogyatékossal dolgozhat együtt adott esetben előmozdíthat valamit a másik ember életében, vagyis ez egy pozitívum. Szóval, ha valakinek van lehetősége arra, hogy jót tegyen, az egy ajándék, és nincs olyan rossz ember, akin végig ne fújna, mint egy langyos
106
Munkavállalás szellő a pókhálón, a jóérzés. Megkapta aznapra a jóérzés-adagját, és ez szétterjed. És valóban vannak arra bizonyítékok, hogy a fogyatékosok jelenléte egy munkahelyet kollektíváját összehozza. Tehát az ember egy ilyen helyzetben megmutathatja a morális erejét a kooperációban, abban hogy megpróbálom a súrlódásokat békésen megoldani, tehát elterjed egy békés szellem, egyfajta termelő erővé tud válni. Persze erre oda kell figyelni, aktívan és tudatosan ezeket a kapcsolatokat valamilyen módon fenn is kell tartani. Annak ellenére, hogy Zalabai Péterné úgy mondta, hogy ez álom meg utópia, ez messze nem az. Ennek csak tudatosulni kellene a munkaadókban, és akkor talán a női értékek is beszűrődhetnek a munkahelyre, és végül ugyanolyan értékelést kaphatnak, mint a férfiak, tehát adott esetben karrierelismerést, vagy Uram bocsá’, pénzbeli elismerést. Akkor talán a társadalom is olyan irányba változna, hogy megbecsüli ezeket az értékeket. Tudniillik ma hiába várjuk azt, hogy értéke legyen az „ingyenmunkának”, amíg olyan társadalomban élünk, ahol csak annak van az emberek szemében értéke, ami jól meg van fizetve. Tehát ma egy fordított értékrendben élünk, viszont ezt is előmozdíthatja a fogyatékosok jelenléte a munkahelyeken, tehát többszörös lehet a hatása. Mielőtt túl patetikus lennék, befejezem. Könczei György: Szeretném megköszönni az egyetemista társaimnak, hogy ezt megszervezték, szerintem fontos témákról esett szó az egész sorozatban, ma is. Ha bármelyikünkre szükség van, Kollonay Csilla elmondta, hogy hol dolgozik, Ágnes nem mondta, ő a Motiváció Alapítványnál, Kati az Esélynél, Könczei György a Közgázon, mindegyik benne van a telefonkönyvben. Megvolt a reklám helye, köszönöm szépen.
107
Jog
Van-e még relevanciája a polgárjogi aktivizmusnak? Teher-e a pozitív diszkrimináció? Van-e esély ma Magyarországon antidiszkriminációs vagy pozitív diszkriminációs törvénykezésre? Mennyire meghatározók a jogi kategóriák? Meddig mehet el a jogi szabályozás a különbségek felszámolásában? Jogelmélet-joggyakorlat: szükségszerű szakadék?
Jog
Jog
Halmai Gábor előadása Tisztelettel köszöntök mindenkit! Az eredeti felkérésnek megfelelően mondanék néhány gondolatot arról, hogy a jog milyen szerepet játszhat a diszkrimináció problémájában, illetve egy társadalomban a diszkriminációs helyzetek kezelésében. Vázolom, hogy mennyiben tud a jog segíteni a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölésében, illetve a hátrányos helyzetek megelőzésében. Kompetenciám nem terjed ki arra, hogy mi minden más eszköz szükségeltetik e diszkriminációs helyzetek társadalmi szintű kezeléséhez, miközben ezek teljesen megszüntetve sosem lesznek. Egy jogász annyit mondhat a tévedés veszélye nélkül, hogy a jog bizonyos segítséget tud adni a társadalomnak, de nem tudja a problémákat teljesen megoldani. Egy rövid történeti-elméleti bevezető után rátérnék a magyar helyzetre. Arra, hogy milyen hiányosságokat látok részben az elmélet, részben pedig a gyakorlat oldaláról. A társadalmi hátrányos helyzetek jogi kezelésének története messzire nyúlik vissza. A XIX. század végi Amerikába mennék vissza, ahol – abban a bizonyos olvasztótégelyben – az élet folyamatosan vetette fel a diszkrimináció kezelésének a problémáit. Ennek egy elég jól körülhatárolható és leírható története van. Jogászként ezt még bizonyos mértékig az Amerikai Szövetségi Legfelsőbb Bíróság gyakorlatához is kapcsolom. Ez ugyanis – lévén alkotmánybírósági funkciókat is betöltő, nagyhatalmú testület – az egész jogrendszer alakulását, fejlődését meghatározza döntéseivel. A bíróságnak 1896-ban Louisiana államban abban kellett döntenie, hogyan viszonyuljon a vasúttársaság olyan gyakorlatához, hogy az külön vagonokban szállította a fehér és fekete utasokat. Az utazási feltételek azonosak voltak, de a feketék nem szállhattak fel a fehérek számára fenntartott kocsikba, és fordítva. A kérdés az volt, ez vajon sérti-e az amerikai alkotmány 14. kiegészítését, amely hagyományosan az egyenlő bánásmód követelményét, és a törvény előtti egyenlőség eszméjét fogalmazza meg. Az akkori bíróság – a kilenc bíró közül nyolc – úgy vélte, hogy ez az eljárás nem sérti az egyenlő elbánás követelményét. Bár a polgárokat ez a fajta utazási rend elkülönítve kezeli, de az elkülönítés keretein belül egyenlően. Így önmagában az elkülönítés nem kifogásolható. Az egyetlen alkotmánybírósági bíró – egy Hallen nevű híres bíró – különvéleményében azt fejtette ki, hogy az alkotmánynak "color blind"-nak, azaz színvaknak kell lennie. A louisianai gyakorlat pedig nem ilyen, ezért ellentétes a 14. kiegészítéssel. Érdekes vonatkozása az ő véleményének, hogy már akkor utalt azokra a vitákra, amelyek akkor még el sem indultak. Ugyanis a „színvakság” követelményének következetes érvényesítésével elutasította a pozitív diszkrimináció mindenféle lehetőségét is. Azt mondta, hogy annak érdekében sem lehet eltérő bánásmódot alkalmazni, hogy egy történelmileg, vagy társadalmilag hátrányos helyzetbe került csoportot preferáljunk. Ez azért érdekes, mert ez az akkoriban meglehetősen haladónak mondható felfogás később, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróságnak már a pozitív diszkriminációról kellett döntenie, egy legalábbis ellentmondásos érvnek az alapját képezte. A következő mérföldkő, az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-es döntése az ún. Brown ügyben, amely lényegében az iskolai szegregációról szóló ügyben született ítélet volt. Itt tulajdonképpen a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata – immáron a többség véleménye alapján – megváltozott. E vélemény lényege, hogy minden szegregáció szükségképpen sérti az egyenlőség követelményét. A döntést megfogalmazó Marshall nevű főbíró szerint ha
111
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban szeparált, vagy ha szegregált, akkor per definitionem egyenlőségsértő a gyakorlat. Ezen az alapon mondták alkotmánysértőnek a szegregált iskolák gyakorlatát az Egyesült Államokban. A folyamat következő állomása a már jelzett pozitív diszkriminációs gyakorlat megindulása a hatvanas évek közepe táján. Ez volt az "affirmative action" politikai gyakorlatának megindulása, amelyet a történelmi-társadalmi hátrány leküzdésére dolgozott ki az amerikai politika, és kezdett alkalmazni a hatvanas évektől kezdve. Ennek kezdetben kevésbé voltak jogi vonatkozásai. Később azonban megfogalmazódott a kérdés: e pozitív diszkriminációs intézkedéseknek vajon nincsenek-e a másik oldal, tehát a nem preferált csoportok irányában egyenlőséget sértő következményei. Egy 1978-ban a Legfelsőbb Bíróság elé került ügyben – a Bucky ügyben – a kérdés már úgy szólt: nem sérti-e vajon azt a bizonyos 14. kiegészítést az a tény, hogy fehér egyetemisták azért szorulnak ki az egyetemről, mert egy bizonyos támogató program keretében, egy bizonyos kvóta alapján fekete hallgatókat náluk rosszabb eredménnyel is felvettek az egyetemre. A bíróság döntése akkor megerősítette ezeket a bizonyos megerősítő programokat, alkotmányosan legitimálja az affirmative action intézményét, jóllehet nem legitimálja annak minden formáját. Történetesen a döntés a Kaliforniai Egyetem orvosi karán történt – Bucky egy ott elutasított fehér hallgató volt. A gyakorlat, amelyet az egyetem Bucky kárára alkalmazott, egy kvótarendszert állított fel. Ebben meg volt határozva hány százalékban kell fekete diákokat akkor is felvenni, ha az eredményük rosszabb, mint az elutasított fehér diákoké. E szisztémát végül a bíróság nem fogadta el alkotmányosnak. A döntés előremutató, elvi jelentősége inkább abban van, hogy a támogató programok lehetőségét viszont elfogadta azzal, hogy ki kell dolgozni az alkotmányosan elfogadható megoldásokat. A kvótarendszerről viszont azt mondta ki a bíróság, hogy ebben a formájában nem elfogadható. Ma már a támogató programok sok tekintetben kifulladóban vannak. Nemcsak politikai értelemben erős az ellenszél velük kapcsolatban, hanem a jogi megfontolások is ez irányban hatnak. Azért is érdekes ez, mert mi Magyarországon most tartunk az ilyenfajta jogi szabályozási technikák – mint például a támogató programok – gondolkodási szakaszában. Azon töprengünk, vajon nem lenne-e szükség valami ilyesmire. A magyar helyzetet az Alkotmány szabályozásával kezdem. Igaz, hogy ez viszonylag kevéssé érinti a gyakorlatot, ám mindenesetre jelez valamit a jogalkotó, az alkotmányozó célkitűzéseiből. A mostani alkotmányszöveg 1989. októberében lett elfogadva, a kerekasztaltárgyalások eredményeképp. A 70/A paragrafus foglalkozik a hátrányos megkülönböztetés kérdésével. Ennek három bekezdése a hátrányos megkülönböztetés egy meglehetősen széleskörű tilalmát fogalmazza meg. Alkotmányos szinten példátlanul széles és úgyszólván minden diszkriminációs formára kiterjedő védelmet ígér az alkotmányos rendszer. Az első bekezdés felsorolja azokat a területeket, ahol a hátrányos megkülönböztetést tiltani kívánja. A második bekezdés tartalmaz egy generális tilalmat mindenféle hátrányos megkülönböztetésre, és azt az ígéretet teszi – ezt azóta sem váltott be a magyar törvényalkotó –, hogy minden hátrányos megkülönböztetést törvényi tilalommal bástyáz körül a törvényalkotó. Persze értelmezés kérdése, mit akart itt az alkotmányozó mondani. Feltehetően úgy kell értelmezni e szavakat, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek minden, az első bekezdésben említett területén – tehát az etnikai, nemi, vallási, politikai nézetre való tekintettel történő megkülönböztetés minden területén – egy külön törvényi szabályozás tiltja majd ezeket a diszkriminációs helyzeteket. A harmadik bekezdés nagyon furcsa megfogalmazásban a pozitív diszkriminációnak egyfajta lehetőségét villantja fel, oly formában, hogy az egyenlőség megvalósulását a magyar alkotmányos rendszer az esélyegyenlőség megteremtése révén is szolgálni próbálja. Ez az a nagyon kevéssé
112
Jog szofisztikált megfogalmazású mondat, amelyet az Alkotmánybíróság eddigi tíz éves gyakorlata során a legtöbbször hív fel, amikor pozitív diszkrimináció alkotmányosságáról kell dönteni. A Magyar Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatának kezdetén, 1990-ben a 9. számú döntéssel a 70/A paragrafus harmadik bekezdésére hivatkozva egy adókedvezménnyel kapcsolatos ügyben általánosan és generálisan elismerte a pozitív diszkrimináció alkotmányos voltát. Ez az az "alkotmányi felhőréteg", amelynek beváltására nem nagyon adnak kenyeret a közértben, hiszen e gyakorlatnak rendes bíróságok, egyéb állami hatóságok praxisában nem nagyon van nyoma. Ha bírósági ítéleteket lapozgatunk, nem nagyon találkozunk olyan bírósági ítélettel, amelyben a bíróság a 70/A paragrafus akármelyik bekezdése alapján ítél. Az, hogy miért nem tekinti a bíróság vagy a közigazgatási hatóság az Alkotmányt ugyanolyan normának, mint amilyen normának tekinti a Polgári Törvénykönyvet vagy a Munka Törvénykönyvét nagyon hosszú történet. Nyilván szocializációs okai is vannak. A bírák nagy része olyan helyzetben szocializálódott, amikor az Alkotmány politikai dokumentum volt, és fel sem merült az, hogy az Alkotmányt valaki jogi normaként alkalmazza. Így semmilyen reflexe sem készteti arra, hogy az Alkotmányhoz nyúljon ha máshol nem talál kádenciát, fogódzót arra, hogy egy diszkriminációs helyzetben alkotmányos elvek alapján próbáljon ítélkezni. Annak ellenére nem alakult ki ez a gyakorlat, hogy az 1989-es Alkotmány azzal párhuzamosan, hogy ezt a valóban nagyon széleskörű diszkrimináció-tilalmi passzust beiktatta, beiktatott néhány sorral arrébb egy másik passzust is. A 70/K paragrafus azt mondja ki, hogy az alapjogi ügyekben a bíráskodás a bíróságok dolga. Beiktattak egy másik passzust is a 77. paragrafusba, amely szerint az Alkotmány mindenkire – állami szervekre és egyénekre egyaránt – kötelezően alkalmazandó norma. Ebből elég könnyű kiolvasni, hogy az Alkotmány egy közvetlen alkalmazást is kívánó norma, azt ugyanúgy fel lehet hívni egy bírósági ítélet indoklásában, mint bármilyen más normát. Itt említem fel a bajai bíróság ítéletét egy tizenhárom éves kislány ügyében, aki teherbe esett, és bírósági ítélettel kívántak dönteni az ő terhességének megszakításáról, illetve annak tilalmáról. Az a bírói döntés, amely ebben az ügyben született, és véleményem szerint tartalmilag hibás volt, meg akarta akadályozni a terhesség megszakítását. Ez volt a magyar bírói gyakorlatban az első olyan ügy, ahol a bírónő felhívta az Alkotmányt az ítéletének indoklásában. Az már egy másik dolog, hogy rosszul hívta fel. Szegény kislánynak persze az nem vigasz, hogy egy ilyen komoly jogtörténeti eseménynek lett az előidézője. Ám valóban ez az ítélet volt az, ahol a bírónő azt mondta: „azért döntök a terhesség-megszakítás tilalma mellett, mert a magzat élethez való joga az Alkotmány alapján erősebb, mint a kislány érdeke a terhesség megszakítására”. A bírónő beidézte az Alkotmány 54. paragrafusának első bekezdését az élethez való jogról, majd ebből levezette, hogy a magzatot megilleti ez a bizonyos élethez való jog. Még egyszer hangsúlyozom, azért érdekes az ítélet, mert itt lehet először tisztán látni, hogy egy bíró mégiscsak alkalmazhatja az Alkotmányt. A diszkriminációs ügyekben nagyon kevés ilyen eset fordult elő. Az egyik jelentős ítélet éppen egy női diszkriminációs ügyben született 1998-ban. Ez egy álláshirdetés ügye volt, ahol egy nagy bevásárlólánc álláshirdetést tett közzé napilapokban. Ezekben semmiféle specifikus követelmény nem volt értelmezhető az állással kapcsolatban, ugyanígy életkorhoz sem volt köthető az állás, mégis kizárólag férfiakat, és kizárólag 35 év alatti jelentkezőket vártak. Első ránézésre az álláshirdetés diszkriminált valamennyi nőt, és diszkriminálta a 35 év feletti nőket és férfiakat egyaránt. Bírósági eljárás kezdődött, amely már önmagában sem volt nagyon egyszerű – ismét a magyar jogrendszer hiátusa miatt. A magyar jog ugyanis nem ismeri a "class action"-ok, populáris akciók fogalmát. Így nem ismer olyan kereseteket, ahol
113
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban nem egy konkrét ember konkrét jogsérelme a per tárgya, hanem mondjuk egy csoportot, egy közösséget érintő jogsérelem. Itt a közösség egy képviselője, vagy bárki a közösség nevében pedig indíthat pereket. Ez a módszer mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államokban ismert jogintézmény. Például környezetvédelmi ügyekben bevettnek számítnak az ilyen populáris akciók. Nemcsak engem zavar a busz kipufogógáza a belvárosban, hanem minden ott lakót, így nincs értelme annak, hogy én indítsak keresetet a busztársasággal szemben, hanem az egész közösségnek az érdeke a kereset. Miután Magyarországon ez nem lehetséges, meg kellett erőszakolni a jogot. Végül a kereset egy harmincöt év feletti hölgytől jutott el a bíróságra. Keresetének lényege az volt, hogy úgy érezte hátrányosan különbözteti meg őt a magántársaság. A diszkrimináció problémájának az egész világon – különösen Németországban – nagyon komoly elméleti irodalma van. Vajon az egyenlőség alkotmányos követelménye kiket is kötelez? A kizárólag állami szervek kötelesek-e az egyenlőség követelményének megfelelően viselkedni? Egy minisztérium köteles-e diszkriminációtól mentes álláshirdetéseket feladni, vagy pedig ez a követelmény a magánszférában, a magánfelek között is alkalmazható követelmény, és ha igen, hol vannak ennek a határai? Az a nagy áruházlánc, amely magánkézben van és a Népszabadság hasábjain teszi közzé hirdetését, ezzel azt sugallja legalább egymillió olvasó számára, hogy még ha nincs is oka arra, hogy nőket és 35 év felettieket nem vegyen föl, ő mégis így gondolja. Ráadásul azért gondolja így, mert csak. Vajon ezt az önkényes megkülönböztetést sugallhatja-e a nagy nyilvánosság előtt egy magáncég? Ha továbbmegyek a probléma végiggondolásában, akkor azt is meg lehet kérdezni: hol a határ? Feladhatok-e én is egy olyan hirdetést, hogy baby-sittert keresek, de olyan baby-sittert, aki az én – meglehet előítéletes, eleve diszkriminatív – felfogásomnak megfelelő. Így én nem szeretnék fiú baby-sittert, ezért ezeket a követelményeket fogalmazom meg. Ezek nagyon nehezen eldönthető elméleti kérdések, ezért mindig a konkrét ügyben a bíróságnak kell eldöntenie, hogy hol kell alkalmaznia a diszkrimináció tilalmi elvet. Abból eredően, amit én a magyar alkotmányos szabályozás nagyon tág voltáról mondtam – amely nem zár ki és nem preferál szektorokat, területeket, ahol a diszkrimináció tilalmának érvényesülnie kell –, azt lehet gondolni, hogy ez egy általános követelmény. Hisz nem mondja az Alkotmány, hogy az állami szférában nem lehet diszkriminálni. Ebből az következik, hogy sehol sem lehet diszkriminálni. Úgy vélem, nagyon fontos ítélete a Monori Városi Bíróságnak, hogy az álláshirdetés bizony sérti az Alkotmány egyenlőségi követelményeit, valamint külön sérti a férfiak és nők egyenlőségének követelményét, amelyet az Alkotmány a 66. paragrafusban külön is megfogalmaz. Hadd említsek még néhány egyedi ítéletet! Több olyan ítélet született az utóbbi években, amelyek az etnikai diszkriminációval függnek össze. Az egyik esetben a pécsi városi bíróság, majd a megyei bíróság hozott döntést. Ebben az ügyben egy cigány embert azért nem szolgáltak ki egy étteremben, mert cigány volt. Ez a hozzáállás az étterem tulajdonosának szavaiból és viselkedéséből egyértelműen kiderült. Meg is mondta a nála kávét kérő embernek, hogy „itt márpedig cigányember nem eszik, nem iszik, és nem szórakozik.” Ebben az esetben is jogi kerülőutat kellett alkalmaznia a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Irodának (NEKI) – amelyet Fitsum Alemu képvisel körünkben – ugyanis nincs Magyarországon olyan generális törvény, amely a hátrányos megkülönböztetés különböző formáit tiltaná.
114
Jog Így az Alkotmány 70/A paragrafus második bekezdésének az előbbi ígérete, miszerint mindenféle hátrányos megkülönböztetés törvényi tilalommal sújtott, bizonyos területeken megvalósult. Van ugyanis ilyen tilalom a Munka Törvénykönyvében, van egy általános tilalom a Polgári Törvénykönyvben, számos területen viszont nincsenek ilyen tilalmak. Ezzel a megoldással ellentétben vannak olyan jogrendszerek – Európában is –, ahol a különböző típusú hátrányos megkülönböztetések egyfajta eljárás keretében nyernek elbírálást, így ezeknél nem kell semmiféle kerülőutakon gondolkodni. Hollandiában például külön törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és írja elő az egyenlő bánásmód követelményét. Erre egy államilag létrehozott bizottság felügyel, ahova panaszokat lehet benyújtani munkahely, éttermek, és oktatási intézmények esetében, valamint minden más olyan diszkriminációs helyzetben, ahol valaki azt gyanítja, hogy ott hátrányosan megkülönböztették. Angliában is külön törvény rendelkezik a faji diszkriminációról, és szintén egy állami intézményrendszer – végső fokon a bíróságok – őrködnek afelett, hogy ne legyen faji típusú megkülönböztetés. Mivel pedig a diszkriminációtilalomnak ilyen önálló intézményrendszere nincs Magyarországon, a kerülőutak különböző módjait kell választani. Ez esetben a NEKI azt választotta, hogy kétféle eljárást kezdeményezett az étterem tulajdonosával szemben. Pontosabban az egyiket nem is a NEKI, hanem maga az ügyfél kezdeményezte. Becsületsértésért feljelentette a tulajdonost, mondván, hogy őt származása miatt nem szolgálták ki, így őt becsületében megsértették. Ezt a pert két fokon is megnyerte, miután a bíróság megállapította: az étterem tulajdonosa valóban becsületsértést valósított meg, ezért a bíróság megbüntette egy nem túl magas, de a jelképesnél jelentősebb pénzbüntetésre. A másik – a NEKI által kezdeményezett – per egy személyiségi jogi eljárás volt. A személyiségi jogi eljárás a polgári jog hagyományos eszköze. A NEKI azt állította a felperes nevében, hogy az éttermes ezzel az eljárással tulajdonképpen a roma emberi méltóságát sértette meg. Az emberi méltóság megsértése a személyiségi jogok megsértésének az egyik esete. Ezt a pert két fokon is, végül jogerős ítélettel megnyerték. A bíróság megállapította az emberi méltóság megsértését, és úgynevezett közérdekű bírság megfizetésére kötelezte a tulajdonost. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy nem a felperes kap valamiféle kártérítést, hanem a tulajdonosnak ezt valamiféle büntetésképpen az államkasszába kell befizetnie. Hasonló eset zárult le nemrégiben a Balassagyarmati Városi Bíróság előtt, szintén a NEKI közreműködésével. Erről csak annyit mondanék, hogy itt is egy éttermi diszkriminációról van szó, amely egy Patvarc nevű község kocsmájában történt. Az újdonsága annyi, hogy a bíróság Magyarországon először elfogadta bizonyításként az úgynevezett teszteléses módszer alkalmazását. A NEKI azt csinálta, hogy beküldött az étterembe két-két roma és nem roma vendéget. A két nem roma vendéget kiszolgálták, a két roma vendéget viszont nem szolgálták ki. Ezt a bizonyítási eszközt a bíróság elfogadta, és ugyanúgy elmarasztalta a kocsma tulajdonosát, mint a másik esetben. Még egy esetről szeretnék beszámolni, ami egy másik típusú diszkrimináció. Én most nem egy-egy esetet hozok elő a diszkrimináció bírósági gyakorlatából, hanem sajnos majdnem az összeset előhozom. Ez a kevés esetszám egyfelől nem jó, másfelől viszont magában rejti azt a lehetőséget, hogy egyszer lesz ebből igazi bírói gyakorlat. E példám a tiszavasvári eset, amelyről szintén hallhattak. Ez a tiszavasvári szegregált ballagás, illetve szegregált oktatás esete. Először csak az derült ki a sajtóból, hogy a tiszavasvári általános iskolában külön ballagtatták a roma és a nem roma gyerekeket, aztán a későbbi vizsgálat és a bírósági eljárás során már arra is fény derült, hogy nem egyszeri esetről volt szó. Nem csak akkor különítették el arra a néhány órára ezeket a gyerekeket, hanem nyolc éven keresztül
115
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban mindig is elkülönítve tanultak, soha, egyetlen egyszer sem engedték a roma gyerekeket abba a tornaterembe, amit a nem roma gyerekek használtak. Tulajdonképpen itt is egy kerülőutat kellett választania a gyerekek jogi képviselőjének, nem lévén általános diszkriminációs törvényi szabály. Szintén a személyiségi jogok megsértése miatt indították ezt az eljárást annak a 11 gyereknek az esetében, aki vállalták a pereskedést, és végül a Nyíregyházi Városi Bíróság megállapította a személyiségi jogok megsértését. E nem túl sok eset bemutatása után néhány általános megjegyzés. Nagyon gyakran merül fel az a kérdés, hogy e bírósági döntésektől a romák helyzete holnaptól kezdve jobb-e. Úgy gondolom ez egy értelmes jogi elméleti vita, amely nem kizárólag szűk jogászi köröket érint. Arról van ugyanis szó, hogy milyen fajta szabályozás szolgálja jobban azokat a célokat, amelyeket a hátrányos megkülönböztetés kapcsán egy jogállam maga elé tűzhet. Az egyik megoldás az lehet, amely nálunk van: a különböző jogágak – így a munkajog, a polgárjog, a büntetőjog – a maguk területén próbálnak sajátos, diszkriminációtilalmi szabályokat megfogalmazni, majd ezeket a bírói gyakorlatban érvényesíteni. Csakhogy egyes jogágakban vannak ilyen szabályok a kódexekben, más jogágakban nincsenek. Például a Munka Törvénykönyvének 5. paragrafusa tartalmaz általános, megkülönböztetést tiltó szabályt, de például ebben a bizonyos hirdetéses ügyben a Munkaügyi Bíróság elutasította e passzus alkalmazását – nem is biztos, hogy alap nélkül. A bíróság azt mondta, hogy ez a hölgy, aki vállalta a pereskedést, nem akart munkaviszonyt létesíteni. Ő azért vállalta a pereskedést, hogy bebizonyítsa ez a bevásárlólánc diszkriminatív módon hirdetett, és egyébként nem akarta megpályázni az állást, csak azt akarta közölni, hogy kikéri magának, hogy őt kizárják ebből a lehetőségből. Az, hogy aztán megpályázza-e már az ő dolga. Mivel történetesen nem akarta megpályázni, a munkaügyi bíró azt mondta: „kérem, nem tudok egy munkaügyi pert lefolytatni, ha valaki nem is akar munkaviszonyt létesíteni”. A munkaügyi per ugyanis arra szolgál, hogy a munkaügyi vitákat eldöntse. Itt nincs munkaügyi vita, mert a fél nem akar munkaügyi vitát kezdeményezni, egyáltalán munkaviszonyt sem. Nagyon nehéz megtalálni hol is keressünk a jogban valamilyen orvoslást erre az ügyre. A mai magyar kormányzat a legutóbbi időkig azt a felfogást vallja, hogy nincs erre szükség Magyarországon, mert ott vannak a jogági szabályok, a kódexek, amelyek mindent megoldanak. Igaz, hogy a jelenlegi szabályozás mellett is lehetne jobb a gyakorlat, és rossz gyakorlattal is működhet egy egyébként korszerű antidiszkriminációs törvény, mégis jó néhány dolgot az átfogó törvény hiányában nem lehet megoldani. Létezik sok olyan diszkriminációs helyzet, amelyet a jogági szabályozások keretei között nem lehet megoldani. Ráadásul számos olyan helyzet is létezik, amelyeket semmilyen jogi szabályozással sem lehet megoldani, vagy legalábbis nagyon nehéz. Befejezésül egy olyan eset, amelyről mindenki azt mondja, hogy a diszkrimináció evidens módon fennáll és ezt valahogy meg kellene szüntetni, mégis jogi eszközökkel szinte lehetetlen. Arra az esetre gondolok, amely Magyarországon talán kevesebb nyilvánosságot kapott, jóllehet egy kisebbségi ombudsmani vizsgálat nagyon kritikus megállapításokat és ajánlásokat fogalmazott meg. Csehországban ugyanakkor komoly ügy lett ebből. Ez a kisegítő iskolák ügye. Azoké a speciális iskoláké, amelyekről mindenki tudja, hogy az ide kerülő gyerekek majdnem teljesen elveszítik lehetőségüket arra, hogy valaha is az általános iskolánál magasabb iskolai fokozatba kerüljenek. Elveszítik az esélyét, hogy középiskolába kerüljenek, az egyetemekről nem is beszélve. A cseh esetnél ebből az ügyből komoly alkotmánybírósági eljárás lett, majd Strassbourgban, az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt most folyamatban van egy ügy ezzel
116
Jog kapcsolatban. Az ottani felmérések azt mutatják, hogy ezekben a kisegítő iskolákban a roma gyerekek aránya meghaladja a 70 százalékot, miközben a roma gyerekek aránya országosan körülbelül olyan, mint Magyarországon. Ráadásul senki sem gondolja, hogy a szellemi képességeket tekintve a roma gyerekek ilyen magas aránya indokolt lenne a kisegítő iskolákban. Az ombudsmani jelentés szerint Magyarországon ez az arány szerint megközelíti az 50 százalékot. A kérdés az – és ezt tulajdonképpen a cseh eljárás bizonyos fokig igazolta is –, hogy mit lehet e helyzettel kezdeni. Hogyan lehet jogilag segíteni, és hogyan lehet politikai eszközökkel beavatkozni? Ez már szerencsére nem az én kompetenciám. Jogi vonatkozásban az ügynek rengeteg nehézsége van. Magyarországon gyakorlatilag nem lehetne alkotmánybírósági eljárást kezdeményezni ilyen ügyben, hiszen ennek nincs jogszabályi alapja. Egyetlen jogszabály sem írja elő, kiket és hogyan kell oly módon ezekbe az iskolákba juttatni, hogy ilyen magas arányban kerüljenek oda roma gyerekek. Csak és kizárólag egy jogszabály teremthet alkotmányellenes helyzet, illetve sérthet meg egy alkotmányos jogot. Itt nincs alkotmányellenes jogszabály, csak gyakorlat van, amely alkotmányellenes. Továbbá a cseh eljárás igazolta, hogy a bírósági eljárásban nagyon nehéz amellett érvelni, ki romagyerek és ki nem romagyerek, merthogy ezek az adatok személyes adatok, és – egyébként nagyon helyes módon – ezeket az egyébként különleges, szenzitív adatokat természetszerűen védik. Egy iskola nem tarthat a birtokában olyan adatot, hogy hány százaléka a gyerekeknek roma származású, sem azt, hogy milyen származásúak a gyerekek, hacsak a gyerekek maguk nem akarnának ilyen adatokat szolgáltatni, de miért akarnának. Szóval rengeteg a nehézség a konkrét ügyben. Nem is tudnám megmondani annak, aki ezt Magyarországon jogi útra akarná terelni, hogy hova menjen, mit csináljon, hol pereljen. Az kétségtelen, hogy ma Magyarországon különösen a nemi és az etnikai diszkrimináció vonatkozásában a jogi szabályozás meglehetősen lyukas, nagyon sok teendő lenne a jogalkotás szempontjából, és legalább ennyi teendő lenne a bírói gyakorlat oldaláról. Az egyetlen terület, ahol tettek valamit a magyar jogalkotók 1997-ben, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy törekszenek rá, az a fogyatékosügy. A fogyatékosügyi törvény megszületésével egy keretszabályozás során valami elindult. Ez nem oldja meg a fogyatékosügy valamennyi problémáját, de legalább ebben a tekintetben egy törvényt fel tud majd mutatni a magyar Országgyűlés. Ez a fajta gondolkodás azt keresi, hogyan járulhatna hozzá a törvényi szabályozás azon diszkriminációs helyzetek megoldásához, amelyek a szemünk előtt vannak. És akkor még azokról az igazán bonyolult jogi helyzetekről és tényállásokról nem beszéltem, mint például az úgynevezett közvetett diszkrimináció problémája, ahol a diszkrimináció nem célzottan, egy meghatározott csoportot céloz meg, de mindenki tudja, hogy például az önkényes lakásfoglalással kapcsolatos legutóbbi szabálysértési törvényszigorítás – amelynek rengeteg egyéb alkotmányossági problémája –, egy bizonyos csoportot, nevesen a romákat, különösen érint, mert százalékosan nagy az arányuk az érintettek körében. Azok a tervek, amelyek pillanatnyilag a Parlament előtt fekszenek, ugyancsak az önkormányzatok által parlagon hagyott önkormányzati lakások önkényes használóival szemben – akik azért használják önkényesen őket, mert nem szeretnek a híd alatt lakni – nyilvánvalóan szintén millió alkotmányossági problémát vetnek fel. Azt a bizonyos közvetett diszkriminációs problémát is felvetik, hogy akarva-akaratlanul a szenvedő alanyai elég jól körülhatárolható társadalmi csoportok.
117
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Kerekasztal-beszélgetés Dombos Tamás: Megkérem a jelenlévőket, mutatkozzanak be! Kálmán Zsófia: Gyerekgyógyász vagyok, és úgy jutottam el a joghoz, hogy halmozottan sérült gyermekekkel foglalkozom már 1983 óta. A munkám egy adott pontján fel kellett tennem magamnak a kérdést: mi végre neveljük ezeket a gyermekeket egy olyan társadalomban, amelyik nem tart rájuk igényt; ahol ők nem kellenek senkinek. Kíváncsiság ébredt bennem az iránt, mit mond erről a jog. Ezek ugyanolyan, vagy huszadrangú emberek; jár-e nekik élet, jár-e nekik iskola, közlekedés, nyaralás; olyanok-e ők, mint a többi gyerekek, vagy egészen mások? Így jutottam el a joghoz, és közben ért az a felkérés, hogy a De Jure Alapítvány vezetője legyek. A szervezet a sérült embereknek elvi jogvédelmére tette fel a működését. Ez azt jelenti, hogy nem aktuális, napi jogsérelmekkel foglalkozik, hanem általánosságban próbálja megközelíteni a sérült, fogyatékossággal élő emberek problémáit. Alapelvünk, hogy közös a világunk. Azon, hogy közössé váljék ez a világ, a De Jure Alapítvány két eszközzel dolgozik: az egyik az informálás, a másik az in-formálás. Az informálás az ilyen jellegű beszélgetéseket jelenti, ezenkívül kiadványokat, könyveket, filmeket. A társadalmat meg kell próbálni informálni arról, milyenek a sérültséggel élő emberek, melyek a valós problémáik, egyáltalán hogyan élnek ők ebben a világban. Az in-formálás pedig belülről építkezve, önmagukat formálva a sérült embereket tanítani arra, hogy szociális készségekre szert tegyenek. Kicsit idétlen helyzet, hogy pont én ülök itt, aki nem jogász. A diszkrimináció érdekes dolog a sérültséggel élők esetében. Vegyünk egy ép értelmű, értelmes, aranyos mozgássérült gyermeket, aki intellektuálisan esetleg egyenesen fényes, de nem tud bejutni már a normál általános iskolába sem. Nem beszélve arról, hogy esetleg már az óvodába sem veszik fel, sőt bölcsődébe sem sikerül bejuttatni. A szegregáció, az elkülönített életpályák kényszerű korszaka már korán elkezdődik. A fiúcskának az Alkotmány biztosítja a tanuláshoz való jogát. Milyen jogsérelem az, hogy ő nem tud bejutni az iskolába? Ezen jogászok nyilván pompásan el tudnak vitatkozni, csakhogy itt egy gyerek életéről van szó. A De Jure Alapítvány pontos az ilyen diszkriminációs ügyekben próbál meg aprócska lépéseket tenni. 1999. decemberében a polgári törvénykönyvet kiegészítették egy passzussal, amelynek az a lényege – az actio popularishoz hasonlóan –, hogy kimondja: nem csak a sértett személy, hanem országos érdekvédelemmel foglalkozó szerv is indíthat pert. Azt ugyan nem mondja ki a passzus, mit ért országos érdekvédelmi szerv alatt. Mi ezt a lehetőséget megragadva próbálunk pereket indítani. Például most indítunk pert egy olyan vak masszőr ügyében, akit azért nem vettek fel, mert vak. Hiába felelt meg a munkára a faxos, email-es kommunikációban, amikor személyesen megjelent és megtudták, hogy vak, elutasították. Egy hét múlva pedig ugyanaz az álláshirdetés megjelent. Ügyvédeink felvették a kapcsolatot olyan bankokkal, amelyeket most alakítottak újjá, de nem hozzáférhetők a mozgássérültek számára, mert nem akadálymentesek, holott már az épített környezetről szóló 1997. évi LXXIX. tv. is kimondja, hogy amit újonnan építenek vagy átalakítanak, annak akadálymentesnek kell lennie. A munkatársaink egytől egyig valamiféle sérültséggel, fogyatékossággal élnek. Filmeket és kiadványokat készítünk, egyfajta népnevelő és önnevelő utat próbálunk bejárni.
118
Jog Morvai Krisztina: Az ELTE büntetőjogi tanszékén tanító büntetőjogász vagyok. Főleg női jogokkal foglalkozom és a Női- és Gyermekjogi Oktató és Kutató Központnál is dolgozom. Egyik kedvenc képem az életemből a következő. Tanítottam egy évet az Egyesült Államokban, ahol az akkor óvodás korú Lili lányom is velem volt. Azt az óvodát festeném le, ahova Lili akkor járt. Amikor az óvodába bement az ember, először egy nagy közös térbe jutott, amelyből nyíltak a csoportok. Volt egy amerikai konyha is, ahol tolókocsiban ülő, nagyon súlyosan fogyatékos emberek voltak, többféle fogyatékossággal. Őket a helyi önkormányzat egy héten háromszor rendszeresen odaszállította ebbe az óvodába azzal, hogy nekik ott feladatuk van. Segítettek az edények lemosásában, az étel elkészítésében, játszottak a gyerekekkel. Amikor először ezt megláttam, rémülten ránéztem az óvónőre, és megkérdeztem, nem félnek-e a gyerekek ezektől az emberektől. Erre az óvónő rám mosolygott, és mondta, hogy nem, nem félnek. Ugyanis pont erről szól az egész: a gyerekek megtanulják, hogy mi szavakkal kommunikálunk, ezek a barátaink meg, akikkel nap mint nap együtt vagyunk, máshogy kommunikálnak, mert ők mások. Ők így fejezik ki az érzéseiket, a gyerekek pedig nem félnek tőle. Természetesen színes bőrű gyerekekkel is együtt volt Lili. Számomra sokkoló volt, hogy amikor már átköltöztünk Franciaországba, Lili a színes bőrű Barbie-babáját behajította a sarokba. Azt mondta: „nem szeretem” – pontosabban mivel akkor még angolul beszélt: „she's black all over”. Majd Strassbourgban dolgoztam az Emberi Jogi Bizottságnál. Ott strassbourgi óvodában voltak olyan hatással a gyerekre, hogy mindazt, amit Amerikában sikerült „beleszocializálni” az elfogadással és a másság szeretetével kapcsolatban, ott abba hirtelen belezavarodott. És ami még ebben az oviban fantasztikus volt: a lányom Grace nevű barátnője egyszercsak fölugrott az asztalra, és büszkén kijelentette a csoportnak: "nekem két mamám van!". Kérdőn néztem az óvónénire, aki azt mondta: „mi szeretjük a másságot”. Grace mamái történetesen leszbikusok voltak, tehát őt valóban két anya nevelte. Erre viszont az én lányom nem tudott mit lépni, és olyan féltékeny lett, hogy ő is felugrott az asztalra, ahol azt mondta: „nekem pedig három anyukám van, kettőt otthagytam Budapesten, azért találkoztok csak eggyel.” Ez az óvoda, az álmom. Ha arról a perről kérdeznek, amiben legszívesebben részt vennék, akkor egy olyan pert szeretnék, amelyben végre bepereljük a magyar rendőrséget azért, mert a bántalmazott nőknek nem nyújt segítséget. Pontosabban: egyszerűen nem teljesíti törvényben előírt kötelezettségeit azokkal az asszonyokkal szemben, akiket otthon a házastársuk bántalmaz. Mindenki hallotta már azt a kifejezést a rendőröktől, hogy „amíg vér nem folyik, nem megyünk ki.” Milyen is a családon belüli erőszak emberi jogi és alkotmányjogi struktúrája? Egy kis feminista kritikával élve, alapvetően ez emberi jogokat arra találták ki, hogy tipikusan olyan problémákat orvosoljanak, amilyenekkel férfiak találkoznak az életükben. Nagyon fontos például a kínzás tilalma. Mit értünk ezalatt? Azt, hogy a rendőr ne bántalmazhassa az állampolgárt az utcán; a fogdában ne lehessen kínozni a rabot, satöbbi. A fogva tartottak, és általában a büntetés-végrehajtással valamint a rendőrséggel kapcsolatba kerülők mintegy 95 százaléka férfi. Mit jelent a véleménynyilvánítás szabadsága egy olyan nőnek, aki ha kinyitja a száját, és rosszkor szólal meg, akkor a férje szájon vágja? A probléma fontos eleme, hogy a nők, a női állampolgárok nem az állammal kerülnek kontaktusba, és nem az állam, vagy az állam képviselője sérti az ő alapvető állampolgári jogaikat – nem a rendőr veri meg őt, mint az állam képviselője –, hanem egy magánszemély. Nagyon érdekes elméleti kérdés, mennyiben felel az állam egy magánszemély tevékenységéért. A strassbourgi joggyakorlattól kezdve számos jogrendszer
119
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban egyre inkább abba az irányba megy el, hogy az állam a nem-tevésével – azzal, hogy nem avatkozik be egy magánszemély cselekményébe, aki egy másik magánszemélyt, egy állampolgárt bántalmaz, vagy más módon sérti az emberi jogait – is felelős adott esetben. Azt gondolom, hogy az állam a családon belüli bántalmazásért abban a pillanatban is felelős, amikor azt mondja, hogy ez magánügy, ebbe nem avatkozom bele, és a rendőr nem megy ki a jog érvényesítésének érdekében. Egész sorozat per volt már az Egyesült Államokban és Nyugat-Európa különböző országaiban, ahol ezen az elméleti alapvetésen elindulva beperelték a rendőrséget olyan nők hozzátartozói, akik belehaltak a bántalmazásba. Nagyon érdekes volt a per szerkezete. Azt mondták, hogy több ízben próbálta a rendőrséget hívni, ám nem jöttek ki. Ez a mulasztás viszont a nemek közötti diszkriminációt is megvalósítja. Ha ugyanis megnézzük a statisztikákat, láthatjuk, hogy a családon belüli erőszak és a nem családon belüli erőszak áldozatai között diszkriminál a rendőrség. Ha kocsmában van verekedés, oda kimegy; ha családon belül van verekedés, oda nem megy ki. Erre lehet azt mondani, hogy nincs is itt nemek közötti diszkrimináció: ha az asszony ütiveri, bántalmazza, félelemben tartja a férjét, akkor se mennek ki; ha pedig férfi üti-veri, bántalmazza, tartja félelemben a feleségét, akkor sem. Igen ám, csakhogy az esetek 90 százalékában a nő a sértett és a férfi az elkövető, így végül közvetve a nemek közti diszkrimináció mulasztásos formáját valósítja meg az állam azzal, hogy nem avatkozik bele a családon belüli erőszakos bűncselekményekbe. Nem szeretném, ha egy halott nő képviseletében kellene fellépni a rendőrséggel szemben, de sajnos rengeteg az olyan ügy, amikor például maradandó fogyatékosságot szenved a nő, amely megelőzhető lett volna azzal, ha a rendőrség időben beavatkozik. Strassbourgban is már volt egy ügy, ahol effektív kimondta az Emberi Jogi Bíróság, hogy az állam köteles hatékony védelmi lehetőséget biztosítani az állampolgárnak a másik állampolgárral szemben. Fitsum Alemu: A NEKI-ben dolgozom. A NEKI 1994-ben alakult, mindössze egy írógéppel, ezer dollárral és két munkatárssal. Azóta a szervezet éves költségvetése több mint nyolcmillió forintra nőtt és tizenvalahányan dolgozunk az irodában. Egy állandó jogászunk és két ügyvéd munkatársunk van, emellett pedig megyénként öt-hat ügyvéd, aki velünk dolgozik. Az irodánk a nemzeti és etnikai kisebbségisége miatt diszkriminált emberek jogvédelmét látja el. Gyakorlatilag ügyfeleink 98 százaléka roma származású, de vannak lengyel, román, és zsidó származású ügyfeleink is. Az iroda eddig körülbelül hétszáz panaszt kezelt, ezek majdnem negyedében vélte úgy, hogy az diszkriminációs cselekmény vagy gyakorlat; esetleg semleges intézkedés, de magában hordoz diszkriminációs elemeket, majd azokban eljárást kezdeményezett. Ha a panaszok között van olyan, amely nem diszkriminatív, akkor tájékoztatással látjuk el az ügyfeleket, hogy hova lehet fordulni, mit lehet kérni, satöbbi. Nemcsak a vendéglátási vagy a munkahelyi diszkrimináció, vagy az önkormányzat diszkriminatív intézkedéseivel foglalkozunk, hanem olyanokkal is, amikor rendőri brutalitás történt. Ha például a brutalitás során elhangzik inkriminatív szó vagy viselkedés, vagy ha nem is hangzik el, de a körülményekből lehet tudni azt, hogy azért bántalmazták az illetőt, mert cigány volt, akkor képviseljük ezen ügyeket. Ha pedig Magyarországon nem érünk el hatékony jogorvoslatot, akkor Strassbourghoz fordulunk. Most is négy, a rendőri brutalitással összefüggő ügyünk van a Strassbourgi Bíróság előtt. Vendéglátási diszkriminációban már nyertünk két pert: az egyik jogerős, a másik, amelyben a NEKI próbavásárlást végzett, még folyik. Hasonló történt egy munkaügyi perben, amikor egy roma származású embert nem vettek fel újságterjesztésre. Bepereltük a céget olyan emberek nevében, akik maguk tesztelők is voltak, de a Munkaügyi
120
Jog Bíróság nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, mondván, hogy ez nem munkaviszony, hanem vállalkozási jogviszony, és áttette az ügyet a Polgári Bíróságra. Fellebbeztük, az ügy most van a Legfelsőbb Bíróságon. Bepereltük például a Budapesti Rendőr-főkapitányságot, mert 1997-ben egy Pest megyei faluban fegyveres rablás történt, és a kommandósok egyenesen nem máshoz mentek, mint a falu egyetlen roma családjához. A család férfi tagjait Budapestre hurcolták, az egyikre pedig egy sapkát is húztak. Közülük ketten betegek voltak: az egyiknek szívpanaszai voltak, orvos többször is ellátta, a másik pedig cukorbeteg volt. Ezeket az embereket végül nem gyanúsítottként, hanem tanúként hallgatták meg, és délután már el is küldték úgy, hogy éjjel négy órakor állították őket elő. A letartóztatásukkor lezárták az utcákat, ott volt a Zsaru Magazin is, fényképeket készítettek, hangosbemondót használtak, szóval a szomszédok, akik már aludtak, föl is ébredtek hogy mi van itt. Bepereltük a helyi rendőrkapitányságot. A magyar gyakorlatban először alkalmaztunk egy rendőrszakértőt is, aki szakértői véleményt adott arról, mennyire tér el ez az intézkedés a gyakorlattól. A bíróság ezt a rendőrszakértői véleményt elfogadta, és majdnem egymillió forintos kártérítést ítélt meg, csak az előállításért. Az előállítás önmagában azért is megalázó volt, mert ezeket az embereket pizsamában, papucsban, rövidnadrágban állították elő ide, a Deák térre, és délben, amikor vége volt a kihallgatásban, azt mondták nekik: no, most menjetek haza. Ezek meg bújtak itt a parkban, és a rokonaikat kellett rádiótelefonon hívniuk, hogy jöjjenek értük. Így tudtak csak azután hazamenni. Halmai Gábor: Az első munkahelyem a Közgáz volt, 1976 és 1990 között tanítottam a Közgáz jogi tanszékén alkotmányjogot. A megalakulás után kerültem az Alkotmánybíróságra, és ott töltöttem majdnem hét évet, amely életem nagyon érdekes periódusa volt. Szinte a semmiből kellett az Alkotmánybíróságot létrehozni. Magyarországon korábban ilyen intézmény nem volt. Igazán izgalmas ügyeket volt módom előkészíteni a halálbüntetés eltörlésétől a szűkebb szakterületemig. Most Győrben tanítok, az ELTE ottani kihelyezett tagozatán. Amiért itt lehetek, az egy emberi jogi információs és dokumentációs központ, amelyet 1998. január elsején hozott létre alapítványi formában a holland külügyminisztérium. Ez a negyedik központ volt Kelet- és Közép-Európában. Működésének célja, hogy próbáljunk elsődlegesen jogászokat és emberi jogi szervezeteket segíteni, információkkal, dokumentációval, és – amennyire tudunk – szakértelemmel. Ehhez van egy komoly könyvtárunk, amelyet egyetemi hallgatóknak is ajánlok. A könyvtár a József körút 30-32-ben van, egy emberi jogi szempontból nagyon fontos helyen, a Rákóczi tér sarkán. A könyvtár sok tekintetben unikális: páratlan az emberi jogi gyűjteménye, különösen az angol nyelvű gyűjtemény, amely talán még a CEU könyvtárának gyűjteményénél is jobb. Próbálunk mindenféle emberi jogi intézmény jogászainak az Európai Emberi Jogi Bíróság teljes dokumentációjával segíteni, valamint szemináriumokat szervezünk bíráknak. Próbálunk konkrét ügyekben is segíteni, de miután nem vagyunk mindentudóak, két csoportra próbálunk koncentrálni. Egyrészt szívesen segítünk strassbourgi indítványok esetében akár azok elkészítésében, akár az esetjog összegyűjtésében, másrészt szívesen segítünk alkotmánybírósági beadványok elkészítésében is. Az utóbbinál nemcsak az én tapasztalataimra támaszkodunk, jelenlegi munkatársaim is alkotmánybírósági dolgozók. Úgyhogy akár NEKI-nek, akár másnak, ha éppenséggel alkotmánybírósági beadvány jár a fejében, rendszeresen segítünk. Kedvenc foglalatosságom a Fundamentum című folyóirat szerkesztése. Ezt 1997-ben kezdtük el csinálni. Még a CEU-n indítottuk el, ma már a negyedik évfolyamába lépett. Ha nem is egy világhírű folyóirat, de igyekszik az emberi jogi
121
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban kérdések számára egy vitafórumot teremteni. Nagyon fontos, hogy próbálunk szakértői vitákat generálni: részben olyan ügyekben, amelyek még nem dőltek el – ilyen volt az Esélyegyenlőségi törvényt megelőző vita, ahol szakemberek próbálták befolyásolni még a törvényhozókat is, hogy mit lehetne javítani –, de ugyanígy már megszületett döntések után is próbálunk a lehető legjobb szakemberek részéről bíráló kritikákat összegyűjteni. Rendszeresen közlünk precedens értékű ítéleteket – így a közelmúltban a patvarci ítéletet, amit a Fitsumék nyertek meg, de az általam említett ítéleteket mind leközöltük. Így az éttermes ügyet, a Góman-ügyet, a tiszavasvári ügyet, a Profi-ügyet – mind-mind szakértő kommentárokkal. Megpróbáljuk olyan szakértőkkel kommentáltatni ezen ítéleteket, akik el tudják helyezni ezeket nemzetközi összefüggésekben is, és hasonló ügyekkel képesek összehasonlítani ezeket. Az, hogy ennek mekkora hatása van, kérdéses, de mégis nagyon szívesen csinálom. Ha elvennék tőlem ezt a lehetőséget, a legszebb játékomat vennék el. Juhász Géza: A Habeas Corpus Munkacsoport tagja vagyok. Bár nem vagyok jogász, és nem is áll szándékomban beiratkozni a jogi egyetemre, mégis egy jogsegélyszolgálatot vezetek. Számomra az volna a kedvenc per, ha egy védőnőt, vagy a mögötte álló intézményt azért lehetne beperelni, mert az abortuszt megelőző tanácsadáson az abortuszt kérő nőt megalázták. Sajnos elég gyakran hallani különböző hátborzongató dolgokat arról, hogy mi folyik az ilyen típusú tanácsadás alkalmával, és nem tudni arról, hogy ezek ellen valaki is fel kíván-e lépni. Volt már erre egy próbálkozásunk, de az ügyfél végül elállt a pereskedéstől. Olyanokat lehet például hallani, hogy megerőszakolt, és az erőszak következtében teherbe esett nőket kioktatnak a fogamzásgátlás összes módozatáról, például azt mondják a nőnek, hogy elvégezheti az abortuszt, de előtte látogasson meg egy misét. A közelmúltban jogsegélyszolgálatunk megnyerte három éves működésének az első perét. Amit megnyertünk, arra azt mondanám, hogy ez a legkönnyebben peresíthető téma, és ezt lehet a legkönnyebben megnyerni. Arról volt szó, hogy az RTL Klub televízió Fókusz című műsora 1997-ben mutatott három HIV pozitív férfit. Mind a hárman azt kérték, hogy arcuk helyén a képernyőn egy nagy, fekete folt legyen, és hogy a hangjuk is el legyen torzítva. Ehhez képest az arcuk helyén az arcuk volt – egy kicsit el volt ugyan homályosítva, hogy kiderüljön: ők abba nem egyeztek bele, hogy teljesen élesen mutassák azt – de tökéletesen felismerhetők voltak. Ráadásul a hangjuk egyáltalán nem volt eltorzítva. Tiltakozásuk ellenére a műsort még meg is ismételték. Az ügyfeleinket atrocitások érték, az egyiküket leköpték a metrón, a másikukat kirúgták, a harmadikat az albérletéből rúgták ki. A családjuknál is botrány volt, mert az egyikük vidékről származik. Egyszóval sok kellemetlenség érte őket. A bíróság végül másodfokon helybehagyta az elsőfokú bíróság azon döntését, amely egyrészt megállapítja, hogy jogsértés történt, másrészt eltiltja a tévétársaságot a felvétel további közlésétől, illetve fejenként 800 ezer forintos kártérítést ítél meg a három férfinak. Ahhoz a jelenséghez, hogy a rendőrök nem szívesen mennek ki a bántalmazott nők hívására, hozzátennék valamit. Egyik ügyünkben történt a következő kis epizód – maga az ügy másról szól, de ez a kis epizód is benne van –: egy meleg férfi pár együtt lakott az egyik férfinak az anyjával, egy közös házban. Nem volt jó a viszony, elég sűrűn veszekedtek, és egyszer csak az anya azt a szobát, ahol a két férfi lakott, lezáratta és bedeszkáztatta az ajtót. Ennek következtében a két férfi nem tudott bemenni se a konyhába, se a fürdőszobába, se a vécébe, még szerencse, hogy a szomszédban volt egy üresen álló ház, és ott el tudták érni, hogy átmehessenek vécézni, ugyanis kaptak hozzá kulcsot a tulajdonostól. Így telt el két hónap. Végül az a férfi, akinek az anyjával együtt laktak, megelégelte ezt a képtelen állapotot, fogta a baltát, leverte a deszkákat, bejutott a közös lakrészekbe. Az anyja ezt felháborodással fogadta, kitört a veszekedés. A veszekedés közben pedig valamilyen
122
Jog harmincéves szovjet rádiót a földhöz vágott dühében. Több se kellett, a szomszédok értesítették a rendőrséget. Azok két perc alatt kijöttek, a meleg férfit pedig bilincsbe verve elszállították, és megindították ellene a garázdaság vétsége miatti eljárást, mivel botrányt okozott, és földhöz csapta a harmincéves szovjet rádiót. Így tehát igenis vannak esetek, amikor a családi botrányokhoz kimegy a rendőrség Morvai Krisztina: Csakhogy a férjek között elég kevés van, aki meleg. Ha minden férj mellett ott lenne a homoszexuális partnere, egy ilyen homofób országban kimenne a rendőr, hogy a feleséget megvédelmezze. Juhász Géza: Éppen ezt tanácsoltam a minap a NANEsoknak (Nők a nőkért az erőszak ellen), hogy terjesszék azt az ötletet, hogy a bántalmazott nő mondja azt: „a férjem egy buzi, és ver engem”. Erre biztosan azonnal kimegy a rendőrség. Most van egy másik ilyen ügyünk is. Egy értelmiségi családban a férj együtt lakik a feleségével, az anyósával és a közös nagylányukkal. Már nyolc éve megszűnt köztük a szokványos házasélet, és újabban – két év óta – a férjnek van egy férfi partnere. Nem él a lakásban, de azért elég sokat tartózkodik ott. Rossz a viszony, nehezen megy a válóper, nem tudnak megegyezni a lakás értékén, meg hogyan osztozzanak, satöbbi. Időnként a vita tettlegességig is fajul, és olyankor előfordul, hogy a felmosó rúddal hadakozik egymással a válófélben levő a férj és feleség. Nagy sérülésekről nem tudni, még a pasas is megsérült, és nekem panaszkodott, hogy ő az áldozata ennek az egésznek. Nem ismerem objektíven a történetet, de az biztos, hogy a rendőrség oda is mindig három percen belül kimegy. Ráadásul közel is laknak a rendőrséghez. Ott is be van jelentve a rendőrségnek, hogy a buzi férj verekszik, és ez így működik. Javaslom terjesszék az ötletet. Papp László: Papp László vagyok, a Motiváció Alapítvány jogi előadója. Az alapítvánnyal, amely az 1990-es évek elejétől működik, 1998-ban kerültem komolyabb kapcsolatba. A szervezet alaptevékenysége kezdetben mozgássérültekre korlátozódott, érdekképviseleti jellegű felkarolásukból, illetve munkaközvetítésükből, személyi segítésükből állt. Később a tevékenységi kör kiszélesedett. Ma már minden megváltozott munkaképességű számára biztosít komplex segítséget. Ez munkaközvetítésből és egyéb szolgáltatásokból, segítségformákból egyaránt áll. Ennek a profilnak vagyok az egyik eleme, mint jogi tanácsadó. Ezt a szolgáltatást 1998 nyarán sikerült beindítani, akkor kértek engem fel, nem vennék-e részt a jogi tanácsadás működtetésében. A tanácsadás ingyenes jogsegélyszolgálat keretében folyik. Érdekes a hozzám került jogi repertoár. Már az 1996-97-es években egy kimondottan antidiszkriminatív jellegű irodát kívánt az alapítvány működtetni. Az elképzelések szerint az iroda a diszkriminációkra „harap”, ezzel próbál valamit kezdeni. Igen ám, csakhogy kimondottan diszkriminatív ügy, nagyon kevés volt, ügyfélhiányban szenvedtek. Beszéltem az akkori működtetővel, és kiderült, hogy a több mint másfél évi működés alatt összesen nyolc-tíz esettel foglalkozgattak. Érdemi jogi lépéseket nem is tudtak tenni. Az alacsony ügyszámból is látszott, hogy feltehetőleg nagyon alacsony lehet a diszkrimináció tudatossága az ügyfelekben. Amikor én kezdtem ezt az újfajta tevékenységet az új munkaközvetítő irodában, sokkal nagyobb ügyfélkörrel, akkor generális jogsegélyszolgálat formájában működtem, és működök ma is. Így nem kritérium nálam, hogy az ügynek legyen diszkriminatív célzata. Egyetlen egy kritérium van: az ügyfél maga, vagy az olyan ügyben, amivel kapcsolatba kerülök, legyen megváltozott munkaképességű szereplő. A tapasztalatok szerint egyáltalán nem biztos, hogy éppen a megváltozott munkaképességű keres föl, esetleg föl sem tud
123
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban keresni. Inkább valamilyen képviselője, hozzátartozója, barátja, egyebek keresnek meg, majd megpróbálok kapcsolatba lépni az illetővel, különösen, ha a személyes beszélgetés indokolt. A tanácsadási forgalom megnőtt. Az ittlétem másfél éve alatt százas nagyságrendben mérhető az ügyfelek száma, akikkel kapcsolatba kerültem telefonon, személyesen, levélben, ezen kívül a nálunk működő szociális munkatársak is az ő eseteikből kimazsolázzák a jogi problémákat, és hozzám szállítják nagy mennyiségben. Ez már egy széles repertoár. Az egyik fő vonal a munkavállalással kapcsolatos jogi problémák: szociális és társadalombiztosítási szabályok alkalmazása; elsősorban a rokkantnyugdíjas helyzete és ennek munkajogi következményeinek az ecsetelése minden szempontból; a munkaviszony létesítésének általános feltételei: mire kell odafigyelni, elvállalhatja-e a munkát olyan feltételekkel stb., az ilyen kérdések nagyon gyakoriak. Emellett teljesen általános, polgári, családjogi ügyek is vannak. Elég kevés, csupán évi három-négy, az olyan ügy, amelynek „diszkriminációs íze” van, vagy pedig kifejezett diszkrimináció merült fel benne. Ez nagyon kicsi arány. Inkább az fordul elő, hogy nem megfelelő bánásmódot kapnak. Itt gyakran azért nem lehet kimutatni a diszkriminációt, mert addig nem jut el az ember a jogeset megoldásában, hanem eleve meglátja benne a jogszabálysértést. Ilyenkor általában kifejezetten egyéb tételes szabályt, munkaügyi jogszabályokat is megsértenek amellett, hogy nem megfelelő a bánásmód. Ugyanis e munkavállalók közül – általában munkavállalással kapcsolatban merülnek fel ezek a problémák – viszonylag kevés helyezkedik el az úgynevezett. integrált munkaerőpiacon. Közülük elég sokan az úgynevezett célszervezeti foglalkoztatásban működnek. Ezek olyan vállalkozások, amelyek kifejezetten a megváltozott munkaképességűt alkalmazásának céljából jöttek létre. E vállalkozásokban nagy az arányuk. Így aztán nem lehet megállapítani, hogy a normál munkaerőhöz képest e szervezeten belül hogyan bánnak velük, mert nincsen ott normál munkaerő, csak a megváltozott munkaképességűek, legalábbis zömmel azok. Így itt a munkajog oldaláról kell a kérdést megközelíteni, és azt megvizsgálni, hogy a munkáltató eleget tett-e a jogi kritériumoknak. Igazából befejezett ügyek még ezen az időtávon nincsenek, ám bírósági eljárások folynak. Arról szeretnék beszélni még, hogyan érint mint jogsegély-szolgálatost a popularis akció, a class action területén történt változás. Meg kell jegyezzem, hogy lehetőségeimet jelentősen korlátozza hogy jogi előadó vagyok, aki nemrég végzett az egyetemen, de nincs szakvizsgája, gyakorlati időmet töltöm itt. Így peres képviseletet ellátni nem tudok, bármennyire is szeretnék. Emiatt mindenféle lehetetlen kerülőutat kell keresni, hogy az ügyet a bíróság elé tudjam vinni. Elő tudom ugyan készíteni az ügyet, de utána – a költségmentesség érdekében – ha képviseletre van szükség csak pártfogó ügyvéd segítségével lehet az ügyet továbblendíteni. Ha pedig alkalmasnak tartom az ügyfelet, akkor rábeszélem a személyes eljárásra. Ezután a tárgyalóterem leghátsó sorában szolidan nézhetem, mi folyik a tárgyaláson, és szünetben értékeljük a fejleményeket. Ennyit tudok csupán tenni. Arról a változásról, amely 2000. január elsejétől bekerült a polgári perrendtartásba, ez a fajta tevékenység sajnos lemaradt. Úgy fogalmaz ugyanis a 67. szakasz első bekezdés g, pontja, hogy érdekképviseletei szervezet azon tagja – mi pedig alapítvány vagyunk, nekünk nincsenek tagjaink. Ez a szabály tehát alkalmazhatatlan számunkra. Az esélyegyenlőségi törvénybe bekerült szabály pedig az országos érdekképviseleti szervezetekről szól, és a fogyatékosokkal kapcsolatos jogsértésekről, diszkriminációs helyzetekről. Mi nem vagy
124
Jog országos érdekképviseleti szerv sem, itt a törvényhozó nyilvánvalóan a nagy, bejegyzett szervezetekre gondolt…* Kálmán Zsófia: Ez az egész patológiás, pszichés helyzet sokkal bonyolultabb annál, mint a mersz vagy nem mersz kérdése. Olyan kölcsönös kiszolgáltatottságok és óvatosságok vannak, hogy annak az asszonynak, aki ebből ki tud és mer lépni, annak hihetetlen lelkiereje kell, hogy legyen. A Ludwig Múzeum harmadik emeletén a negyven év kelet-közép-európai képzőművészetről szóló kiállítás keretében van egy szerb vagy horvát művész alkotása, amelynek címe: Bántalmazott asszonyok maszkjai. Csupa halotti maszk, döbbenetes élmény. És a maszkok alatt mindegyik története, így például: három gyerekem van, úgy vert meg a férjem, hogy nyolc bordám eltörött és a vesém elszakadt, tíz évig tűrtem. És sok más, sorozatban. Félelmetes, megrázó. Morvai Krisztina: Azt is hangsúlyoznám azért, ha már a jogról beszélünk, hogy vannak olyanok, aki magukról azt gondolják, hogy megértők, meg szimpatizálnak, meg hogy kellene szociológiai meg pszichológiai rátekintés a dologra. Azért nem felejthetjük el, hogy ez is egy jogi kérdés. Minden bűncselekménynek van pszichológiai háttere, ám mégsem jut senkinek sem eszébe, hogy amikor a bankrablót elkapja a rendőr, akkor azt mondja: akkor most tárgyaljunk arról, hogy milyen volt a gyerekkora, a banktisztviselő mennyire viselkedett kihívóan, mennyire volt kitéve a pénz. Mégis minden családon belüli bűncselekményt nem a jog, hanem általában a pszichológia világába utalunk. A többi bűncselekményt pedig teljes természetességgel bűncselekményként kezelünk, megjegyezve, hogy nyilván minden bűncselekménynek megvan a maga története, külön a bűnelkövetőnek, külön a sértettnek stb. Nekik mégsem mondja azt az állam, a hatalom, a rendőrség, hogy: jaj, küldjük el pszichológushoz a banknak a képviselőjét. Egy érdekes anekdota szerint Oroszországban a rendszerváltozás után egy banktisztviselő bement reggel a bankba, és legnagyobb megdöbbenésére látta, hogy az éjszaka betörtek. Erre fogta magát, rohant el a rendőrségre. Ott ült az ügyeletes tiszt. A tisztviselő mondta, hogy betörtek a bankba. Igen? – vette le a jegyzőkönyvet a rendőr, majd megkérdezte: ez most magánbank vagy állami bank. Ez történetesen egy magánbank volt. Vagy úgy – mondta, becsukva a jegyzőkönyvet, – magánügyekbe nem szólunk bele. (Közönség): A családon belüli erőszakról idáig az hangzott el, hogy valamely házastárs ellen irányul. Viszont gyakori az is, hogy a gyerekekre irányul, vagy akár az, hogy mindkét szülő bántalmazza a gyereket, esetleg egymást. Az eset leggyakrabban a szülői gondatlanság kategóriájába tartozik, rengetegféle variációban. Ilyen ügyekben a bíróság előtt elhangzik, hogy a gyermek nem megfelelő közegben nevelődik, innentől kezdve pedig a gyámügyre tartozik a dolog. Sok szülő, aki nem bántalmazná, sőt védené a gyermeket – ha lenne rá módja – a másik féllel szemben, gyakran nem tud elmenekülni abból a közegből, kapcsolatból, házból, vagy lakásból. Ilyenkor senki számára sem megoldás, ha egyszerűen elveszik a gyereket. Mit lehet tenni? Morvai Krisztina: Ez a megoldás sérti a gyerek jogait is, hiszen joga van a családhoz, a nem bántalmazó szülővel való együttéléshez. Nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy a gyereket kiemeljük a családi közegből, a nem bántalmazó szülőtől, hanem a bántalmazást, a veszélyforrást szüntetjük meg, esetleg megengedjük a kapcsolattartást, de csak felügyelettel.
* Technikai okok miatt a kerekasztal-beszélgetés egy része nem került rögzítésre, ezért van szakadás a beszélgetés menetében.
125
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Felelősen arról kell gondolkodni, hogyan lehet a veszélyforrást minimalizálni, vagy megszüntetni. Kálmán Zsófia: Két hete az ügyeletre egy tapasztalatlan kismama behozta 8 hónapos csecsemőjét. Egy sárga foltot mutatott a fenekén, mire kicsomagoltam a gyereket, és látszott, hogy a gyerek elöl-hátul tele van 6-7 napos ütésnyomokkal. A sárga azért alakult ki, mert már lilából sárgává váltak a nyomok. A kis testen szorítások, férfi tenyér és cipőtalp nyoma volt látható. Majd látleletet vettem fel, és azonnal írásban bejelentést tettem a védőnőnek, a kerületi főorvosnak. Pár nappal később telefonáltam a védőnőnek, hogy mit csináltak ezzel a csecsemővel. Már az sem tetszett, amikor a mama azt hozta elő, hogy a sérülések nem frissek. Azt válaszolta a védőnő: tudunk róla, veszélyeztetett család. Juhász Géza: A jog természetesen akkor kerül előtérbe, amikor nagy baj van. Hiszen mindent nem szabályozhat a jog, az emberek a kis dolgokat maguk is meg tudják oldani. Valamilyen értelemben van helye annak az idealista megközelítésnek, miszerint a házasság azon alapszik, hogy két ember szereti egymást. A bántalmazók is jobban tennék, ha így fognák fel a dolgot. Amikor pedig azt érzik, hogy már nem szeretik eléggé a párjukat, akkor álljanak elé: „ne haragudj, én már nem szeretlek, el szeretnék tőled költözni, mert nem szeretném azt, hogy az indulataink összesűrűsödjenek, majd pedig bántalmazni kezdjelek”. Ez azonban idealista feltevés, amely a gyakorlatban nem egészen állja meg a helyét. Már a házasság egyszerű nyelvtani elemzésével is ki lehet mutatni: bizony-bizony úgy gondolkodunk róla, hogy ott valaki tartozik valakinek. Például a férj valamilyen jogokkal rendelkezik a felesége fölött. Ha pedig ezt hallja gyerekkorában egy fiatal nő, akkor később sokkal nehezebb lesz kikecmeregnie ebből az előítélet-halmazból. (Közönség): Úgy beszélünk a házasságról, mint egy meghatározott rendű intézményről, amellyel nagyon nehéz szakítani. Mintha leegyszerűsítenénk a kérdést arra, hogy ők szeretik illetve verik egymást, holott itt egy teljesen bonyolult hierarchiáról, interperszonális hatalmi helyzetről és annak megjelöléséről van szó, amely egy meghatározott társadalmi környezetben megengedett és megengedhető volt. Hozzátartozott ahhoz, hogy a társadalom milyen módon szocializál és nevel. Ötven évvel ezelőtt nem volt kérdés, hogy a gyermeket meg lehet-e ütni, ma pedig már ez kérdés. Akkor nem volt kérdés, hogy az asszony verve jó, ma már ez kérdés, és az is fontos, hogy a kérdés jogi eszközökkel is szabályozott-e. A másik mai kérdés a magánélet szentsége, amely szintén komoly alkotmányos hagyomány. Azt látom ugyanis, hogy a nemi erőszakról szóló törvénykezésben diszkriminatív módon sokáig meg volt jelölve, hogy az elkövető csak férfi lehet. Ez akkor sincsen teljesen végiggondolva, ha a házasságon belüli erőszak a gyerekkel szemben, a házasságon belüli nemi erőszak, a házastárssal szembeni családon belüli erőszakos cselekmények, ezek mindmind egy társadalmi modell megváltozásával most kerültek előtérbe, amely jelenségeket nagyon komolyan kell venni. Szerintem is azért vannak a törvények – még ha az első körben nem is lehet szemléletet változtatni –, hogy a törvénytisztelés állampolgári attitűd legyen. Mindenki törekedjen arra, hogy betartsa a törvényt, illetve ne szegje meg látványosan. Majd egy idő után váljon természetessé, hogy például a gyermekeknek vagy a fogyatékosoknak jogai vannak. Többször említettük, hogy a fogyatékosokról szóló törvénynek egyik rendkívül fontos része az, amely szerint a sértett személy pontos megállapítása nélkül az Országos Rendőrképviseleti Szerv és az Országos Fogyatékosügyi Tanács a fogyatékos személyeket érintő jogesetekben bárki ellen pert indíthat. Ez a gyakorlat pedig már feltételezi, hogy legyen egy esélyegyenlőségi törvény is. A hozzá tartozó programok a minisztériumban
126
Jog megjelenjenek, majd bekerüljenek a törvényalkotásba, és a bírói gyakorlatba is, akár újabb és újabb precedens értékű perekkel. (Közönség): Egy kicsit más ügy. A beszélgetés folyamán egyszer már elhangzott a tudatosság kérdése, az ügyfelek kapcsán. Kétlem, hogy egy országos intézmény talál olyan egyéneket, ügyfeleket, akik nevében fel tud lépni. Az emberekben ugyanis nem is tudatosodik az, hogy őket milyen diszkrimináció éri. Kérdésem: félnek-e az emberek diszkrimináltként bíróság elé állni, felvállalni, hogy ők legyenek azok, akik a perek tárgyai. Hiszen ez konfrontációhoz vezethet a nagyobb társadalommal, de akár a szűkebb környezetükkel is. Papp László: A diszkriminációs ügyeimben én ilyet nem tapasztaltam. Sőt, ezek az emberek kifejezetten tudatosan és keményen vállalják ezt és törekednek arra, hogy minél többféle eszközt próbáljanak keresni, majd a lehetőségeket maximálisan kiaknázva fellépni a diszkriminatív aktorral, a diszkrimináció forrásával szemben. Amikor általában vett jogi ügyekkel fordultak hozzám, vagy jogsegély szolgálatot vettek igénybe, ott már ellentmondásosabb a tudatosság mértéke. Bár amikor ezt elkezdtem, arra számítottam, hogy sokkal kevertebb problémák lesznek, amelyből nekem kell kihámoznom, mi is a jogi probléma, és mi az egyéb. Ehelyett azt vettem észre, hogy elég szelektíven jöttek a problémák. Leggyakrabban tényleg jogi típusú problémáról volt szó. Összességében nem hiszem, hogy lényegesen rosszabb volna az ügyfélkörömben a jogtudatosság, mint általában. Ez annak is köszönhető, hogy nálunk előzetes válogatás van. Általában már úgy kapom őket, hogy a szociális munkások vagy egyéb kollegák továbbítják őket. Valaki nekik elmondja az élettörténetét komplexen, majd abból a kollégáim kiválogatják a jogi természetű dolgokat. Én már egy szűrt anyagot kapok, így nem egészen reprezentatív az, ami hozzám kerül. Korábban az elődeim által vitt antidiszkriminatív irodák eleve olyan problémákat vártak, ahol hátrányos megkülönböztetés történt. Talán ez lehetett a működési problémák egyik oka, ha ugyanis direkt úgy kezdjük, hogy hátrányos megkülönböztetés, akkor lehet, hogy az ügyfél megijed. Ha azonban azt hallja, hogy segítség, jogsegélyszolgálat és egyebek, akkor már nem volt probléma. Nagyban a kapcsolatépítésen, a tálaláson múlik ez. Juhász Géza: Nagyon jó, hogy Laci kitért erre. Én is pont ezen gondolkodtam, hogy riasztó azt kimondani, hogy hátrányos megkülönböztetés történt. Általában azokban az ügyekben tudunk sikeresek lenni, ahol a sértettnek azt kell bizonyítania, hogy olyan jogát sértették meg, amelyet tulajdonképpen bárkivel szemben meg lehet sérteni. Ezeket az ügyeket viszonylag könnyű sikerre vinni. Amikor a HIV-pozitív ügyfeleink a televízióban szerepeltek, ők eleve úgy kerültek be, mint HIV-pozitívok. Nem arról van szó, hogy őket HIV pozitív mivoltuk miatt diszkriminálták. A bíróság előtt azt kellett bizonyítani, hogy egy kérésüket, amelyet akárki kiköthet – miszerint fekete kocka legyen a fejük helyett –, nem teljesítették. Így őket nem diszkrimináció érte HIV-pozitív voltuk miatt, hanem egy olyan jogukat próbálták meg gyakorolni, amely bárkit megillet. Egy hasonló példa: nemrégiben egy szintén HIV-pozitív ügyfelünket megalázó módon kezelték a kórházban. Üvöltözött vele a főorvos, holott csak reklamált az ügyfél, mert megváltoztatták a gyógyszeres kezelését és elkezdtek romlani a paraméterei. Végül itt is eredményt tudtunk elérni mindenféle jogi eljárás nélkül, csak telefonálgatással. Hiszen nem kellett a hátrányos megkülönböztetést bizonyítani, mert senkivel nem ordibálhatnak az orvosok. Azok az esetek nem működnek, amikor arra volna szükség, hogy az ügyfél kiálljon a bíróságon, és kimondja: igen, én a kisebbségekhez tartozom, és csakis emiatt ért engem ez és ez a hátrányos megkülönböztetés. Nem igaz az a sok rizsa, amelyet előterjesztett az ellenfél,
127
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban engem itt igenis kisebbségi voltom miatt diszkrimináltak. Na ez nem működik. Több olyan perünk is van, ahol erre volna szükség, de az ügyfél nem nagyon akarja ezt. Inkább azt mondja: ne beszéljünk erről, mert olyan kellemetlen. Az ügyvéd sem hajlik erre, inkább az eljárás jogi paragrafusait bújja. Ma Magyarországon a kisebbségeket arra tanítják, hogy szégyenkezzenek, az ügyvédek pedig nem nagyon ismerik az alkotmány 70/a paragrafusát. Még akkor sem, ha elég nyilvánvaló, hogy arról lenne szó. Voltak olyan ügyeink is, ahol általunk ismeretlen ügyvéd védte az ügyfelet a per első szakaszában, és mikor hozzánk került konstatálhattuk, hogy első és másodfokon egyaránt jól el lett rontva a dolog. Pontosan azért, mert az ügyvédben sem volt olyasfajta tudatosság, hogy nem az a sok mellébeszélés a lényeges, amit az ellenfél előadott, hanem ez az ügy színtiszta diszkrimináció. Fitsum Alemu: Vannak azért már olyan magyar ügyvédek, akik ilyeneket is védnek. Például négy évvel ezelőtt egy roma ügy tárgyalásán a pécsi bíróságon a bírónő a második tárgyaláson közölte Imrével, hogy ne játsszon Don Quijote harcot, mert itt ezzel nem megy semmire, de végül a legnagyobb meglepetésünkre kedvező ítéletet hozott, ami ráadásul magasabb fórumon is megállta a helyét. Szerintem a járható út, ha rábeszéljük, hogy mondja ki nyíltan, hogy mi történt vele, vagy hogy ez akár veled is megtörténhet. Juhász Géza: Azért ezt egy identitáskrízisben lévő emberrel nehéz megcsinálni… Fitsum Alemu: Valóban vannak olyan ügyfelek, akiben nehéz öntudatot ébreszteni. Volt például egy olyan ügyfelünk, akit lopás miatt kihallgattak és bántalmaztak. Az ügyfélről már készült videó- és televíziós felvétel is, elkészült a szakértői anyag. Másnap mégis felhívott bennünket és közölte, hogy megbeszélte a rendőrökkel és nem akar bántalmazás miatt eljárást indítani ellenük. Valószínűleg azt ígérték neki, hogy elnézik a lopást, de becsapták, mert 2-3 hónap múlva már bíróság elé állították. Szóval, ez nehéz dolog. Ebben lehet szerepe az általunk kiadott fehér füzeteknek, amelyeket ki szoktunk küldeni a kisebbségi önkormányzatoknak és az állami szerveknek. Emellett roma vezetőknek képzést is tartunk arról, hogy mit jelent a diszkrimináció, milyen ügyekkel hova lehet fordulni, hogyan lehet az eljárásokat megindítani. Tavaly kiadtunk egy iratmintát is, amelyben leírtuk azt, hova lehet fordulni, mit lehet tenni, ha a vendéglátásban diszkriminálnak valakit. Halmai Gábor: Ehhez két dolgot tennék hozzá. Az egyik: a tiszavasvári ügyben például az osztálylétszám 40 fő volt, végül csupán 11-en vállalták nevüket is a keresethez. A másik oldalon: él az emberekben a szkepszis, nemcsak a diszkriminációs ügyekkel kapcsolatban. Ennek oka az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság. Például ma telefonált nekem egy ügyfelünk Győrből, akinek évek óta tartó ügyében várjuk a jogerős ítéletet, mert utána esetleg az Alkotmánybírósághoz fordulhatunk. Az illető azt mondja, hogy már unja az egészet, ez nem jogállam. Az emberekben él egy fajta csalódottság: nem bíznak az igazságszolgáltatás szakmai színvonalában – ez vonatkozik az ügyvédekre és a bírókra is –, és a szakmától függetlenül él az az általános felfogás, hogy az igazságszolgáltatás borzasztóan lassú. Amire megtalálom az igazamat, addigra az ügynek már nem sok kézzelfogható haszna lesz, ha egyáltalán megtalálom az igazamat. Az emberek azt is gondolják, és valószínűleg azért alaptalanul, hogy sohasem lehet tudni milyen szempontok vezérlik a döntést, és teljesen kiszámíthatatlan melyik ügyben milyen döntés fog születni. Morvai Krisztina: Mikor közvetlenül az alkotmány alapján próbáltátok peresíteni az ügyeket, ezeket akkor elutasították idézés kibocsátása nélkül? Mire hivatkoztak?
128
Jog Halmai Gábor: A bírák nagy része nem nagyon bogozgatja az alkotmányt, inkább a Polgári Perrendtartás paragrafusait olvasgatják, hogy milyen alapon lehet keresetet benyújtani. Van egy paragrafus, amelyből Németh János, az Alkotmánybíróság jelenlegi elnöke – aki nagyon hírhedt PP-oktató az egyetemen – úgy kérdezi ki a hallgatót, hogy a tízes felsorolást a megfelelő sorrendben kell elmondani. Ha a bíró nem találja meg a tízes felsorolásban az alkotmányt – márpedig ez nincs benne, akkor azt mondja: ilyen madarat nem ismerek, tehát elutasítom a keresetet. Szinte kivétel nélkül ez a gyakorlat. Dombos Tamás: Az előadássorozat folyamán párszor elhangzott, hogy a négy csoportot együtt kezelni nem érdemes. Most a mai beszélgetésen mégis úgy tűnt, hogy ezek a problémák mégiscsak valahogy hasonló módon kezelhetők. Egy antidiszkriminációs törvény ugyanis a 4 csoport fő problémájára egyaránt választ kínálna. Erről hogyan vélekedtek, van-e értelme a nők, a melegek, a fogyatékosok, az etnikai vagy a rassz alapon szerveződő kisebbségek együttes problémái kezelésének? Juhász Géza: Véleményem szerint ez nem olyan sima ügy. Ma már elhangzott a színvakság követelménye, azaz úgy kell foglalkozni a kisebbségekkel, hogy közben nem vesszük észre: az egyik sárgabőrű, a másik fehérbőrű, a harmadik barna és így tovább. Ha egy meleg férfit kirúgják a munkahelyéről, akkor lehet a színvaksággal példálózni; akkor is, ha a cigány embert nem engedik be a kocsmába. Ugyanis ugyanúgy isznak a fehérek, a romák és a kínaiak, a meleg férfiak is ugyanúgy dolgoznak a munkahelyükön, a meleg nők is ugyanúgy dolgoznak, mint a nem meleg nők. Vannak azonban olyan problémák is, ahol ezt a színvakságot nem lehet alkalmazni. Például ha kerekesszékkel közlekednék, akkor nem lehet azt mondani, hogy egyszerűen nem veszünk tudomást arról, hogy én ehhez a kisebbséghez tartozom. A többi esetben ezt meg lehet tenni, de itt pontosan az a probléma, hogy lehetetlenség ugyanúgy kezelni, mert mondjuk nem tud felmenni a lépcsőn. Akkor is lehetetlen a színvakságra hivatkozni, amikor arról vitatkozunk, hogy a nőknek van-e joga az abortuszhoz. Teljesen komikus volna a férfiak abortuszhoz való jogáról hivatkozni, mert a kisebbségi létnek olyan a természete, hogy lehetetlenség egyenlően kezelni a kisebbséghez tartozót. Csupán azzal próbálkozhatunk meg, hogy valamilyen igazságos egyensúlyt próbálunk meg létrehozni a kisebbségi és a többségi személyek esélyei között. Ha például a férfiaknak nincs esélyük teherbe esni, akkor könnyen élik szexuális életüket. Ezt nem lehet a nők számára lemásolni. Az lehet a megoldás, ha valamilyen mesterséges különbségtételt vezetünk be. Mondjuk a nőknek megadjuk az abortuszhoz való korlátlan jogot, ha már egyszer a férfiakat ez a veszély nem fenyegeti. Ha a kerekes-székesek nem tudnak bemenni az épületbe, akkor ahhoz, hogy érvényesíteni tudják a munkához való jogot, külön intézkedésekre van szükség. Így ha nem tekinthetünk el az illető kisebbségi létéről, akkor kisebbségekként külön-külön kell mérlegelni, és végiggondolni a szükséges intézkedéseket. Papp László: Alapvetően én is ezzel az állásponttal értek egyet. A tapasztalataim szerint a megváltozott munkaképességű csoport rendkívül heterogén. Közöttük mozgás-, hallás-, látás- és pszichiátriai sérültek egyaránt vannak, emellett belgyógyászati betegek, egészségkárosodottak is. Az ilyen ezeknek a típusú alapjogoknak vagy intézményeknek van egy úgynevezett kemény magja. Ezt az alkotmány 70/a paragrafusa nyújtja. Ennek pontos nagyságáról lehet vitatkozni. Véleményem szerint ott, ahol egyenlő mércét lehet alkalmazni, mérjünk egyenlően és legyünk színvakok. A megváltozott munkaképességűek csoportján belül a kerekes-
129
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban székeseknél létezik az akadálymentességi probléma. Ha azonban azt mondom, hogy a megváltozott munkaképességűek környezete legyen akadálymentes, már bajban vagyunk. A mozgássérülteknek ugyanis az jelenti az akadálymentességet, hogy be tudnak menni az épületbe, a látássérültnek azonban egészen mást. Az utóbbi be tud ugyan menni az épületbe, csak éppen nem találja meg az épületet, mert nem látja a környezetét. Ráadásul egészen mást jelent az akadálymentesség a hallássérültnél. Számára más környezeti ingerek okoznak akadályt, úgyhogy ezeket szerintem csak szakjogági szabályokkal lehet tisztázni és a szükséges finomhangolást elvégezni. Ott, ahol nem egyenlők valami miatt e csoportok, ezeket a finomhangolásokat, e mércéket csak az egyéb szabályok révén specifikusan tudjuk meghatározni. Így csak a specifikus intézkedésekkel lehet és célszerű az eredményt elérni. Halmai Gábor: Azt hiszem, hogy egy hagyományos, hátrányos megkülönböztetésszabályozás során együtt lehetne kezelni e csoportokat. El tudnék képzelni egy olyan törvényt, mint például az említett holland szabály, amely egész egyszerűen tiltja a diszkriminációt, tekintet nélkül a diszkrimináció típusára. Ezekre nagyjából azonos eljárás elképzelhető. Ott azonban, ahol az esélyegyenlőség megteremtésére nyilvánvalóan pozitív intézkedésekre van szükség, nem lehetséges egy eljárás keretében megoldani, itt más támogató eljárásokra és programokra van szükség. Fitsu Alemu: Szerintem is másképpen kell kezelni az egészet akkor, amikor megerősítő akciókat kellene tenni. Egy egységes antidiszkriminációs törvény ugyanakkor nemcsak a nők, a kisebbségek, hanem a szexuális orientáltságukban diszkriminált emberek helyzetét is rendezheti. Csupán a diszkrimináció fogalmát kell definiálni, valamint azt, hogy mit jelent a közvetett diszkrimináció. Ezzel ki lehet szűrni azokat a cselekményeket, amelyek eredményezik, és azokat amely nyíltsága vagy rejtettsége hordozza a diszkriminációs elemeket. Ha más országokban, más államokban, vagy más városokban vannak ilyen törvények, akkor mi az akadálya, hogy itt nálunk, Magyarországon is legyenek, és végre is hajtsák azokat?
130
Politika
Politika
Alternatíva-e a civil társadalom? Hogyan működik a világban és nálunk? Milyen szerepe lehet benne a kisebbségi szervezeteknek? Vállalják-e ezt ezek a szervezetek? Hajlandók-e a politikai pártok képviselni ezen érdekeket? Miért teszik?
Politika
Miszlivetz Ferenc előadása Jó napot kívánok, szervusztok! Hadd kezdjem azzal, hogy számomra egy igen kellemes meglepetés és nem veszem magamra azt, hogy ilyen sokan vannak. Azt gondolom, elemzést érdemel, hogy szombat délelőtt ennyien összeülnek egy ilyen téma megvitatására. Kérdeztem a szervezőket, hogy egy általános jelenséggel van-e dolgunk és csak én vagyok az, aki nem tud arról, hogy a világ körülöttem mennyire érdeklődik a kérdés, a topic iránt. Vegyes válaszokat kaptam, ez majd kiderül a vita során. Szokásomtól eltérően, tudatosabban is elolvastam a meghívót és kiderült belőle, hogy ez alapvetően nem egy akadémiai vagy tudományos konferencia. Részben az, de amiről itt szó van inkább az aktualitások szempontjából, a jelen kihívásai és a jövő alternatíváinak szempontjából érdekes, és nem az elmélettörténeti háttere az, amit meg akarunk beszélni. Ennem megfelelően nagyon röviden térnék ki csak arra tehát, hogy a civil társadalom fogalma honnan származik és miért kell vigyázni vele, milyen ellentmondások merültek fel vele kapcsolatban. Ez egy majdnem háromszáz éves fogalom, a XVIII. sz. elején merült föl, a skót felvilágosodás szellemi áramlatai között bukkan föl olyan szerzőktől, mint John Locke, Adam Smith, Adam Ferguson és mások. Természetesen a kontinensen a francia felvilágosodásban is találkozunk vele Tocqueville-nél és másoknál. Mindez a kapitalizmusnak abban a már fejlettebb korszakában bontakozik ki, amikor az individuum a saját jogaival és kötelezettségeivel az események nagyon fontos szereplőjévé válik, ugyanakkor a rendszer, a kapitalizmus rendszerének logikája – azaz a profit-motívum és az egyéni boldogulás hajszolása – teljesen kibontakozott már. Nagyon sokan fölteszik a kérdést, hogy mi lesz ebből. Tehát mi lesz abból, amit köznyelven úgy mondhatnánk: ember embernek farkasa. Filozófusok, közgazdászok, gondolkodók elkezdenek ezen töprengeni és azt mondják például a skót felvilágosítók, hogy van valami bennünk, ami inherens módon a közért van. Tehát nem igaz, hogy csak individuumok vagyunk, csak olyanok, akik a saját boldogulásunkat minden és mindenki eltiprásával akarjuk elérni. Különféle válaszok születnek. A természetjogtól eredeztetve, az isteni eredetű koncepció szerint az ember egy bizonyos része morális lény és a közért cselekedni kívánó. Mások, mint Adam Smith a racionalitásból vezetik ezt le. (Zárójelben mondom, hogy Adam Smith-t közgazdász hallgatók főként, de mások is csak úgy ismerik, mint a piaci elméleteknek a klasszikus közgazdászát és kevesebben tudják, hogy az egyik híres műve, ami magyarul is megjelent, A morális érzelmek elmélete az egyik alapkifejtése a civil társadalom tanának.) Az az érdekes tehát, hogy a köz és a magán, az egyéni és a társadalmi szembenállása és dialektikája már ekkor, a XVIII. Században konceptualizálódott: kiderül, hogy a kettő egymástól szétválaszthatatlan és jóllehet a kapitalizmusnak ez a korai-középső korszaka inkább az egyéni törekvésekre és a profithajszára teszi a hangsúlyt, de van egy ellenerő, vannak, akik azt mondják, hogy kell lenni egy kiegyensúlyozó mechanizmusnak. A civil társadalom fogalma ekörül kavarog, megy át a XIX. századba. Kanttal kezdődik, aki a korábbiakkal szemben már szétválasztja az államot és a társadalmat. Külön szféraként kezeli a társadalmat, a civil társadalom önálló egységként jelenik meg az állammal szemben. A következő lépésként Hegel idealista módon egységben tételezi a kettőt, és egy pozitív világképet ad. Marx azt mondja, hogy ő a feje tetejéről a talpára állítja Hegelt és szintén a távoli jövőbe teszi a civil társadalmat (vagyis a bürgerliche Gesellschaftot, a polgári társadalmat), ám az antinómiáit szemben az állammal egy utópiában oldja föl.
133
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A fogalom tehát igen érdekes fejlődésen megy keresztül, és aztán eltűnik. A XIX. sz. második felétől egészen más témák kerülnek előtérbe, majd a XX. sz. elején egy nagyon izgalmas marxista gondolkodó, Gramsci veszi elő újra a témát. Nála szellemesen megfogalmazódik a civil társadalom, mint a hegemónia egy lehetséges változata az állammal és a pártokkal szemben, de aztán eltűnik a fogalom. Vajon miért? Azt gondolom, a XIX. század második felétől az ipari kapitalizmus és a modern nemzetállam virágkora kezdődik, mindazokkal az illúziókkal, mindazokkal a tervekkel és vágyakkal, amelyek tulajdonképpen csak a második világháború után vagy a második világháború alatt esnek szét. Most akkor belevágnék abba, amiről itt ma beszélnem kellene, vagyis hogy egy teljesen új korszakban vagyunk. Hogy mit jelent ez az új korszak, azt hiszem még a témával foglalkozó kutatók, és a civil társadalmat gyakorlatban működtetők is hullámokban értik meg. A változások nem egyszerre tudatosodnak bennünk. Azt érezzük, hogy nagyon-nagyon megváltozott körülöttünk a világ, de hogy ennek milyen rétegei vannak, arra újra meg újra vissza kell térni, hogy megértsük. Miről van szó? A XIX. század második fele a nemzetállamok virágkora. Úgy tűnik, hogy minden a nemzetállamon belül valósulhat meg. Ez a gondolkodás a politikai cselekvés és a tervezés, az expanzió, hódítások, a siker kerete az állam számára és az individuum számára is. A civil társadalom gondolata föloldódik ebben a közegben, a polgári társadalmak megerősödésével. Marxnak igaza van abban, hogy egy bürgerliche Gesellschaft jön létre. Szemben a korábbi konfliktusokkal, ez egy izmos, erős és fontos társadalmi réteg. A hangsúly arra tevődik, hogy a nemzetállamok hogyan lehetnek sikeresek. Tudjuk, hogy ez hova vezetett: háborúkhoz és két nagyon súlyos világháborúhoz. A mi szempontunkból ez annyit tesz, hogy a harmincéves háború lezárásával létrejött államközi rendszernek az ellentmondásait sikertelenül próbálta megoldani a nemzetállamok európai közössége két világháború során. Mindazok a hitek, elképzelések, vágyak, aminek egy része teljesült a nemzetállam keretei között egy ponton túl feloldhatatlan feszültségekké váltak. Ezeket ma egyszerűen nacionalizmusnak hívjuk, melynek lényege, hogy bármi sérelem éri az én nemzetállamomat, azt meg kell torolnom, mert a nemzet, mint egységes közösség létezik, és bármilyen sérelem éri a határokat vagy az érdekeket, azt szövetségek képzésével egy másik szövetséggel szemben kell érvényre juttatnom. Más elképzelés nem volt érvényben. Voltak nagyon halk elképzelések arról, hogy egy tágabb közösséget lehetne Európában is létrehozni. Kossuth saját hibáit korrigálva Dunamenti Konföderációról beszélt. Voltak az 1910-es, 1920-as években elképzelések arról, hogy meg kellene haladni a nemzetállamoknak ezt az inherens, súlyos antinómiáját, rivalizálási készségét, és létre kellene hozni az Európai Egyesült Államokat; Aristid Villon és mások próbálkoztak ezzel. Lényegében ezek halk és sikertelen kísérletek voltak. A civil társadalom témája feloldódott a nemzetállam problematikájában. Mindazonáltal a század húszas-harmincas éveiben néhány szerző elkezd beszélni a jó társadalom problémájáról. Hogyan is nézne ki a sikeres ipari kapitalizmusok alapján a jó társadalom? E szerzők felvállalják, hogy normatív módon gondolkodnak a világról, tehát nemcsak azt mondják, hogy működjön jól a piac, az állam, az intézmények, hanem azt is állítják – és ez a társadalomtudománynak egy nagyon vékony ösvénye még akkor –, hogy nekünk el kell gondolkodnunk normatíve is arról, lehet-e jó társadalomban élni, és milyen lenne ez a jó társadalom. Ez a gondolkodási vonal is viszonylag szűk. Azt szokták mondani, hogy egy hosszú szünet után, egyszer csak a hetvenes évek végétől újra előbukkan a civil társadalom fogalma. A civil társadalom reneszánsza jön létre, újjászületik a fogalom, és akkor már itt vagyunk a mi terepünkön, Közép- és KeletEurópában. Nagyon érdekes volt részt vennem egy nemzetközi kutatásban az elmúlt években, ahol latin-amerikai kollegákkal arról vitatkoztunk, hogy hol fedezték fel újra a civil
134
Politika társadalom fogalmát. Ők azt állítják, hogy Latin-Amerikában, legalább is egyszerre velünk, kezdődött el a hetvenes évek végétől a civil társadalom reneszánsza. Ha egy kicsit megkaparjuk ezt a dolgot, akkor azt látjuk, hogy a fogalomhasználat mögött egy igen robosztusan előjövő társadalmi átalakulás, új megközelítések, új világképek vannak kialakulóban. A hatvanas évektől ismert, hogy Nyugat-Európában elsősorban létrejönnek, amiket ma úgy hívunk, hogy új társadalmi mozgalmak vagy alternatív mozgalmak. Ezek más módon tematizálják a társadalmi konfliktusokat, mint a korábbi politikai vagy egyéb mozgalmak. Nem nemzetállamok szerint, és nem politikai pártok ideológiája nyomán. A nyilvánosság új tereit hozzák létre. Diskurzusokat, beszélyeket teremtenek, amelyekbe be kell vonni, mondják ők, a hatalmat, a hatalom képviselőit, helyi vagy állami szintű bürokratákat. A diskurzus, a vita, a regulált, szabályozott konfliktus az ami, előre fogja a dolgokat vinni. Ezeket csúnya szóval one-issue, azaz egy célra orientált mozgalmaknak is hívjuk, bár nem mindig egycélúak. Ilyenek például a zöld mozgalmak, a nők egyenjogúságáért fellépő mozgalmak, a harmadik világ elnyomott társadalmaiért föllépő mozgalmak, a demokratizálódásért fellépő mozgalmak, és lehetne még sorolni a hatvanas évektől ezeknek a sorát. Ezek azokban az úgynevezett jóléti nyugat-európai társadalmakban jönnek létre, amelyek tényleg eljutnak arra a szintre, hogy a régi típusú konfliktusokat, tehát az osztályharcot, a nemzeti rivalizálást már maguk mögött tudják. A második világháború után jut el oda a fejlett Nyugat-Európa, hogy többet nem szabad előfordulnia, – legalábbis az ő területén – mindannak, ami kétszer megtörtént az elmúlt huszadik században, tehát a világégés minden lehetőségét ki kell küszöbölni. Megszületik a német-francia megbékélés és kiegyezés, ami – bár lehet rajta viccelődni, hogy mennyire komoly – a mai napig motorja az európai integrációnak. A nyugat-európai államok a nacionalizmusokat képesek a maguk területén belül szűk keretek között tartani vagy lenyomni. Ezen kívül a jóléti társadalom olyan szintjére kerülnek, hogy a régi típusú munkásmozgalmak, a szociáldemokrácia, és a kommunista pártok által tematizált konfliktusok, illetve követelések visszaszorulnak. A hagyományos szervezetek, a szakszervezetek szerepe is megmarad, de igazából a törésvonalak máshol jelentkeznek. Habermas, akinek a neve sokak előtt ismert, meg is fogalmazza ezt már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején: a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról beszél. Tehát új konfliktusok, új módon vannak megfogalmazva, mozgalmak jönnek létre, és amit majd itt Magyarországon és máshol a régióban megfogalmazunk, tulajdonképpen előképben megjelenik: a hálózatszerű együttműködés, a nyilvánosság használata, a konfliktusok békés megoldásának lehetősége, hogy nem szállunk le egy problémáról soha, hogy a pártokat keresztül szelhetik ezek a viták, tehát nem rekesztünk ki valakit azért, mert kereszténydemokrata vagy szociáldemokrata. Ez egy új korszak. Ezzel párhuzamosan válságba kerül a hagyományos politizálás. Korábban a baloldal vitte a progresszió zászlaját, a baloldali pártok álltak az ilyen típusú mozgalmaknak élére. Kiderült, hogy ez a típusú baloldal nem a megoldásnak, hanem a problémának a része. Egy elavult, sokszor nacionalista és/vagy etatista szemléletű mozgalomról van szó, amely nem tudott, és sok helyen talán nem is akart megválni azoktól a hagyományoktól, amelyek őt naggyá tették, ám erre a korszakra már nem tudott érvényes válaszokat adni. Ez az a korszak, amikor botrányos körülmények között a zöldek megjelennek, és tulajdonképpen a társadalom legnagyobb része által elutasíttatnak. Hadd idézzek pár vitát erről! A hetvenes-nyolcvanas években én is beszélgetni kezdtem erről kollegákkal. Itt Magyarországon mindenki meg volt győződve róla, hogy ezek fasisztoid vagy anarchista provokátorok, vagy unatkozó frusztrált háziasszonyok, munkanélküli tanítók, akik nem tudnak mit csinálni, elmennek és botrányokat
135
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban csinálnak az utcán, és így tovább. Eltelik bizonyos idő, tíz-tizenöt év, és a zöldek tematizálása ott található minden politikai párt programjában. Ők maguk nem váltak hatalmas politikai párttá, bár Németországban a hatalomban is bennvannak. Tehát borzasztó nagy váltásnak vagyunk a tanúi. Hatvannyolcat néhányan, az én egyik kedvenc szerzőm Immanuel Wallerstein például világforradalomnak nevezi. Azt állatja, hogy 1848 és 1968 volt a két nagy világforradalom. Azt érti ezalatt, hogy olyan mértékben alakult ált 68-69-ben a gondolkodás arról, hogy mi a társadalom, mik a társadalmi mozgalmak, mi azoknak a feladata, ha úgy tetszik mi a civil társadalom jelentősége, hogy ez egy világtörténeti jelentőségű átalakulás, amelynek tulajdonképpen ma is a részesei vagyunk. Tehát kiderül, hogy az állam és az államhatalmat megcélzó politikai pártok, a hatalmi vetélkedés nem megoldás. Nem az a megoldás, hogy én ellenzéki mozgalomként fölverekszem magam egy bizonyos szintre, intézményesülök, megragadom a hatalmat esetleg két másik hasonló mozgalommal együtt, és ugyanazt csinálom, mint amit előttem csináltak. Idővel kiderült, hogy ez a típusú „játék”, vagyis hogy nemzeti keretek között, politikai pártok szerveződnek, azért hogy a hatalmat megragadják, és mindent megígérnek, amikor ellenzékben vannak, megígérik, hogy a világ egészen másmilyen lesz, hogy mindenki egyenlőségben fog élni, hogy megszűnnek a konfliktusok férfiak és nők között, és így tovább – szóval ez a modell nem tartható. Amikor hatalomra kerülnek kiderül, hogy vagy semmi nem változik, vagy talán még rosszabb lesz a helyzet. Ez a körforgás, a hatalomba bekerülés és onnan való kiesés, jó néhányszor le kellett hogy játszódjon mire a hatvanas-hetvenes évekre világossá vált, hogy valami más megközelítésre van szükség. Ez Nyugat-Európa. Másfelől egy globális problémáról is szó van. Szeretett kapitalista rendszerünk eljutott oda, hogy olyan problémákat sikerült létrehozni, amelyek kezelhetetlenné váltak nemzetállami szinten. Mindenki tudja miről van szó. A hetvenes-nyolcvanas években az atomháború veszélyéről: nukleáris katasztrófáról, amelynek réme ma már hál istennek a ti fejetek fölött nem lebeg, de a mi generációnkra súlyos benyomást tett keleten és nyugaton egyaránt. A környezetvédelmi katasztrófák: a római klub jelentése a hetvenes évek közepéről már arról tudósítanak, hogy amiben ma élünk (február 10-én izzadunk az utcán) a globális felmelegedés, és hogy ennek következményei mik lehetnek. Megjelenik az észak-dél konfliktus a maga teljességében. Válságba kerülnek azok az optimista koncepciók, modernizáció és egyebek, mely szerint van egy kód, egy séma, egy modell, amit elég ha követnek az elmaradott országok, elmaradott térségek, és ha úgy viselkednek, mint az ügyesek, a jók és a gazdagok, ha betartják a szabályokat, akkor majd ők is ügyesek, jók és gazdagok lehetnek. Erről kiderül, hogy nem igaz, mert a termelésnek és a fogyasztásnak azon a szintjén, amelyen a világ már a hetvenes években állott sem lett volna lehetséges, hogy a világ összes társadalma és gazdasága ugyanúgy termeljen és fogyasszon, mint a gazdagok, a központ, a centrum. Kiderül, hogy komoly átgondolás, újragondolás, átstrukturálódás igényeltetik. Meg is fogalmazódnak olyan törekvések, amelyek megpróbálják globálisan, legalábbis a nemzetállamok szintje felett kezelni e problémákat. Hadd utaljak néhányra! Mindenki ismeri a zöldek közül az egyik ilyen sikeres globális mozgalmat, a Greenpeace-t, de a nyolcvanas évek elején, amikor a NATO döntése értelmében Pershing rakétákat kívántak telepíteni Nyugat-Európa talajára, Angliában, Németországban, Hollandiában, Olaszországban hihetetlen társadalmi mozgalmak bontakoztak ki. Én részt vettem véletlenül Angliában egy ilyenen. Hihetetlen élmény volt, hogy Londonban 3-400ezer ember vonult reggeltől estig azért, hogy tiltakozzanak annak a lehetősége ellen is, hogy egy új, harmadik, nukleáris világháború európai talajról bontakozzon ki. Ezt nagyon nehéz volt megértetni itthon, ahol a már bontakozó ellenzéki mozgalmak azt várták, hogy a hidegháborút a nyugat
136
Politika megnyerje, és a NATO-ban, a Pershing rakétákban a megváltóikat látták. Ez akkor egy lehetetlen diskurzus volt. Le is söpörték később akkori ellenzéki barátaim az asztalról. Viszont volt egy hozadéka ennek. E békemozgalmakban olyan erők is megjelentek, mondhatjuk dominálták az elején, amelyek egy hagyományos jobb-baloldalban gondolkodtak, és a Szovjetunióban látták inkább a jövő lehetőségét, a megoldást. A mozgalommal a vita is fejlődött, és kialakult egy olyan kör, amelyik azt mondta, hogy ez nem lesz így jó. Újra kell gondolnunk a kérdést, nem lehet csak azt követelni, hogy Nyugat-Európában ne legyenek nukleáris rakéták. Át kell gondolni, hogy mi történik a bipoláris logika másik oldalán, Kelet-Európában. Így kialakult a nagy békemozgalmon belül egy kisebb szárny. Az európai nukleáris leszerelési mozgalmon belül egy kisebb mag azt mondta, hogy nem elég békét követelni, és hogy ne legyenek atomrakéták, nekünk tematizálni kell azt a konfliktust, amit kelet-nyugat konfliktusnak hívunk, és kötelességünk együttműködni azon kelet-európai mozgalmakkal és ellenzékiekkel, akik a maguk módján szintén egy demokratikusabb és jobb világot szeretnének. Kialakult valami, ami példátlan volt korábban, és azóta is példa nélkül áll, melynek a feldolgozottsága meglehetősen alacsony szintű. Lehet, hogy el kellett telni 10-15 évnek, mostanában születnek ugyanis szakdolgozatok, phd-k és könyvek főleg Nyugat-Európában erről a korszakról. Ennek az volt a lényege, hogy ugyan nem értünk egyet egy csomó kérdésben, máshogy látjuk a világot keleten és nyugaton, más szinten élünk, mások a napi problémáink, de van valami közös bennünk, és erre a közösre kell építeni egy dialógust. Hihetetlen nagy erőt jelentett ez akkor a Charta '77-nek, a Szolidaritásnak, a magyar ellenzéknek, a kelet-német evangélikus egyházon belül szerveződő ellenzéknek, még az orosz demokratikus ellenzéknek is, hogy létezett egy olyan nyilvánosság, ami nemcsak néhány jól fizetett újságírót jelentett, hanem olyan aktivistákat, akadémikusokat, tudósokat, írókat, akik eljöttek Prágába, Budapestre, Varsóba, és máshova, és ezt a mozgalmat személyükben is vállalták és képviselték. Fordítva is: hihetetlen méretekben publikálták, adták közre azokat a gondolatokat, amik itt születtek. Ettől az egész európai egységesülés, vagy akár megkockáztatom, globális demokratizálódás foghatóvá, anyagszerűvé, plauzibilissé vált. Mi történt itt? Míg nyugaton kiderült, hogy a hagyományos baloldal nem hoz megoldás, Kelet-Európában sokkal hamarabb kiderült, hogy ez a fajta baloldal, ami egypártrendszer formájában létezett, maga a probléma. Az 1947-48-as fordulat után a közép-európai társadalmak nem azonosultak azzal az értékrenddel, amelyet ez a kétpólusú világ, és azon belül a szovjet birodalmi lét jelentett. Azt mondhatjuk, hogy a civil társadalom, a civil ethosz minimumát sikerült megőrizni. Jóllehet, a törekvés nyilvánvalóan az volt, hogy szovjet mintára szétvágják azt a finom szövetet, amit a civil szféra, civil társadalom jelent, tehát atomizálják a társadalmat, mert egy atomizált, szétszaggatott társadalmat sokkal könnyebb irányítani, félelemben tartani, kontrollálni. E célkitűzést nagyrészt sikerült is teljesíteni, azonban nem teljesen. Az orwelli utópia – disztópia inkább – az 1984, a mi világunkban, Közép-Európában soha nem valósult meg. Ahogy ezt Hankiss Elemér és mások kiváló elemzésekben kimutatták, mindig létezett egy második társadalom, tehát a hivatalos első társadalom mögött vagy alatt létezett egy második társadalom, ami a bázisa, alapja lett a civil társadalmi mozgalmaknak és annak a civil ethosznak, ami aztán a 70-es, 80-as években egyre erősebben bontakozott ki. Csak utálás szerűen mondanám, hogy mennyire nem lehet egy értékrendet átalakítani terrorral és fegyverekkel, legalábbis ez az idő erre, hál’ Istennek, nem volt elég, ’56, ’68, és aztán ’7980, a lengyel Szolidaritás megjelenése. Ez a három nagyon fontos dátum mutatja, hogy az itteni társadalmakból nem veszett ki a demokrácia és a civil értékek iránti igény és elkötelezettség.
137
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Tehát nem volt előzmények nélküli a rendszerváltás. ’56-ban még az ellenállásnak, a szembenállásnak, a szabadságnak egy régi, romantikus formája élt (bár az újnak is ott voltak már az elemei a munkás-önigazgatás területén): a kicsi hősies nép volt a főszerepelő. A rádióriporter elmondta, amikor a szovjet tankok a rádióval szemben fordultak, hogy „Most meg fogunk halni Európáért és a szabadságért!”. Ez az utolsó rádióadás aztán egész Európában, az egész világon sokáig visszhangzott. Egy hősies és nagyszerű gesztus volt ez. Borzasztó sokat jelent egy társadalom tudatában, hogy voltak ilyen pillanatai, ám erről kiderült, hogy nem megoldás. Egy olyan kétpólusú világ logikájában éltünk, amely nem teszi lehetővé, hogy ilyen módon törjünk ki belőle. A kelet-európai értelmiségiek, filozófusok és gondolkodók elkezdték levonni a következtetéseket. Bibó István nevét említeném. A lengyel példa azért jobb, mert ott a munkások, az értelmiség és a diákok közötti együttműködés mindig szorosabb, robosztusabb, hatalmasabb volt. Ennek okai a lengyel történelemben keresendőek. Nem véletlen, hogy Lengyelországban fogalmazódik meg ez az új filozófia Adam Michnik, Jaczek Kurol és néhány barátjuk, társuk köréből, amelyik arról szól, hogy új módon kell megközelíteni azt a kérdést, lehet-e és hogyan a szabadsághiányos, autoriter vagy diktatórikus társadalmakban elindítani demokratizálódási folyamatokat. Arra a konklúzióra jutnak, hogy mindenképpen el kell kerülni az erőszakot, mert az nem vezet sehova, csak a saját erőink szétrombolásához. Arra jutnak, hogy a racionális dialógus az a megoldás, amivel a regnáló, önmagában már nem annyira biztos hatalmat sarokba lehet szorítani. Ennek ki is dolgozták a gyakorlatát, ami úgy nézett ki, hogy sztrájkok, tüntetések, követelések, amíg lehet, és ha látjuk, hogy az államhatalom erőszakot akar alkalmazni, akkor visszalépünk. Nagyon tudatos, nagyon logikus felkészülés volt ez arra, hogy egy hosszú-hosszú menetelés előtt állunk. Nem lesz áttörés egy csapásra, nem lesz egy nagy forradalom, ami kivívja majd a szabadságunkat. Azt sem tudjuk, mi lesz ennek a vége, de nincs más út, mint a dialógus, az erőszakmentes konfliktusmegoldáshoz való ragaszkodás, és az önszerveződés. Bibó István a másik oldalon korábban már kifejti, hogy demokrata az, aki nem fél olyan szituációban, amikor volna oka arra, hogy féljen, és megfogalmaz egy gyönyörű szép metaforát: a szabadság kisköreit. Ennek lényege, hogy nem lehet a nagy nyilvánosság előtt mindent elmondani, bizonyos kérdéseket nem lehet felvetni, de mindig van az emberi létnek egy olyan szférája, ahol nem kell hazudni, és megvalósítható a szabadság kicsiben. Ezt aztán később a demokratikus mozgalmak nagyon helyesen úgy tematizálták és tűzték a zászlajukra, hogy mi mindannyian a szabadság kisköreit képviseljük, és próbáljuk meg elérni, hogy a kis körökből egy kicsit nagyobb körök legyenek, és ezek a nagyobb körök egyszer talán majd találkoznak, vagy legalábbis tudomást vesznek egymásról és összekapaszkodnak. Ez volt a 70-es évek végétől a 80-as évek közepéig tartó korszak. Ajánlom annak a tanulmányozását, hogy a cseheknél a 68-as Prágai Tavasznak mik voltak az előzményei és következményei. Egy egészen más típusú reakció és társadalomszerveződés, ami rájuk jellemző: ott megalakult a Charta ’77, mint tudjuk Václav Havel a prominens figurája ennek. Ez egy szűk csoport, kiváló művészek, értelmiségiek, tudósok, akik vállalják annak az ódiumát, hogy a mindenkori szóvivőjüket, aki felemeli a szavát az éppen aktuális jogsértésekért, le fogják tartóztatni. Meg kell jegyezni ismét, hogy részben a 60-as évek nagy mozgalmai hatására, másrészt a globalizálódás hatására olyan lehetőségei nyíltak, amelyek korábban nem léteztek. Túlléptünk a nemzetállamok a korábbi korszakán, ’75-ben már aláírták a Helsinki Zárónyilatkozatot, pechükre a Szovjetunió és csatlósai is, amely az emberi jogok elismerését jelentette, és azt, hogy az emberi jogok általánosak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valahol az emberi jogokat megsértik, akkor az nem a belügyekbe való beavatkozás, hogy ott
138
Politika megjelennek különböző országokból érkező újságírók vagy bárki, és ezt számon kérik. Ez egy új korszak volt. Havel, Dienstbier, és az összes barátunk nem tudta volna mindezt megcsinálni ha nem tudták volna, hogy bár valószínűleg, sőt biztosan letartóztatják és beviszik őket – egyszer nekem is volt ebben részem ott –, de kétségtelenül ennek következményei lesznek. Tehát az interdependenciáknak, a kölcsönös függőségeknek már egy olyan láncolata jött létre a világban és különösen Európában, a gazdasági függés, hitelek és a nemzetközi presztízs területén, amit nem lehetett már figyelmen kívül hagyni. Amit évszázadokon keresztül el lehetett játszani, hogy ami az országhatáron belül történik, az a mi ügyünk, ehhez semmi köze senkinek, hogy a rendőrség hogyan pofoz, ver össze-vissza valakit, ez a mi nemzetállamunk. Ezt már nem lehetett tovább játszani. Egy borzasztó komoly változás volt ez, amit valaki felfogott, valaki nem. Mondok egy kis anekdotát. Véletlenül részt vettem egy vitán, ami az akkori Központi Bizottság Társadalomtudományi Intézetében zajlott, ahol régi motorosok egymással őszintén elbeszélgetve felismerték, hogy „Jézusmária, mit csináltunk – aláírtuk ezt a Helsinki Zárónyilatkozatot?!” Volt, aki felfogta, hogy ez a vég kezdete. Mostantól kezdve már csak az a kérdés, lesz-e elég számú aktivista keleten és nyugaton, és mennyire fogják a dolgokat előre vinni. A 80-as éveket nevezem úgy, – és most már többen a szakirodalomban ezzel a szóhasználattal élnek –, hogy ez a civil társadalom reneszánszának aranykorszaka. Kiderült, hogy a Szolidaritás stratégiája és taktikája helyes volt. Ugyan volt egy rendkívüli állapot, jó néhány embert bebörtönöztek, megvertek, de igazából nagyfokú erőszakra nem került sor: nem tudták elfojtani a XX. század legnagyobb munkás- és értelmiségi mozgalmát. Ez a siker felemás siker volt persze, mert nem is győzött rögtön 81-82-ben, de maga az, hogy túlélte ezt a nagy válságot, a rendkívüli állapotokat, azt mutatta, hogy ez a rendszer megroppant. Adam Michnik azt mondta, hogy diktatúra van még, de olyan oroszlán a kommunista párt, amelynek már hullanak a fogai. Ez érződött itthon is, a válság Magyarországon is egyre nyilvánvalóbb lett. A kádárizmusnak nevezett rossz konszenzust a társadalom és hatalmi elit között az tartotta össze, hogy az embereknek azt mondták ’56 után, hogy még egy ilyen megnyilvánulás és látjátok mi lesz ennek a következménye. Ha viszont nem érintetek bizonyos politikai tabu kérdéseket, akkor hagyunk benneteket fusizni, második-harmadik gazdaságban dolgozni. Az emberek ebbe belementek, jó vagy rossz okból, ezt nem vagyok hivatott eldönteni. Azt hiszem, hogy morálisan nem tett jót a társadalomnak ez a korszak, de mégis elindult valami, amit úgy hívunk: felemás polgárosodás. A fridzsider szocializmus pedig elkezdett a nyugatiaknak is tetszeni, mert azt mondták, mégiscsak van ebben az államszocializmusban valami. Konvergenica elméletek születtek a 60-as években, a láger legvidámabb barakkjának hívtak bennünket. Aztán mégiscsak kiderült, hogy mindez hamis alapokon áll. A konvergencia vágyálom volt csupán. A 80-as évek elejére, közepére kiderült, hogy gazdaságilag nagyon nagy válságban van az egész tábor, és benne Magyarország. A konszenzus felbomlott nálunk is. Ekkor már rendelkezésre álltak a fogalmi eszközök, tehát a 80-as évek elejétől a civil társadalom fogalma itt volt a levegőben. Michnik fogalmazta meg legelőször. S aztán átvették ezt írók: Kondrád György, átvették ezt nyugati szociológusok és nagyon ügyesen tematizálták. Arató András, magyar származású New York-i professzor, John Keen, stb. Nagyon érdekes volt, hogy meghívtuk őket annak idején a 80-as években ide, és az emberek nem nagyon értették az előadásaikat. Aztán mégis sláger téma lett belőle. Arató Andris és John Keen a mai napig
139
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban halálos ellenségek: összevesztek azon, hogy ki fogalmazta meg a először a civil társadalmat – annyira fontos lett ez a kérdés és a mai napig is annyira fontos. A változások ismertek, lezajlanak a bársonyos forradalmak, és elérkeznek a ’90-es évek. A 90-es éveket pedig egy metamorfózisnak nevezném, ami egy új világ, az NGO-k világa, amelyben a mozgalmi korszak véget ér. Furcsa az NGO meghatározás, mert sokan azt mondják, hogy ne használjuk ezt a civil társadalom leírására, hiszen ez is államra való hivatkozás, hogy non-governmental organization, tehát nem biztos, hogy a civil társadalmat le tudjuk írni az NGO-kal. Mindenesetre intézményesülnek ezek a klubok, szervezetek, mozgalmak, nagyon kevés marad meg belőlük mozgalmi szinten. Kérdés, hogy vajon megmaradt-e ez a civil szellem a 70-es, 80-as évekből. Az én válaszom az, hogy részben igen, részben nem, tehát van egy metamorfózis, elindul a verseny ezek között az NGO-k között, főleg anyagi természetű verseny a forrásokért. Kialakul egy új konfliktuszóna, ki kap több támogatást kitől. Kelet-Európában ez döntő probléma. Nincs ennek kultúrája sem, anyagi értelemben sincs igazán fedezete, ellentétben az angolszász világgal. Amerikában már réges-rég tradíció az, hogy a meggazdagodottak második, harmadik, negyedik generációja úgy gondolja, hogy a szerzett vagy rablott pénzt – őseik nagy vagyonát – társadalmi célokra, karitatív vagy civil célokra fordítja. Nagy alapítványok jönnek létre, ebből hozzánk egy jutott a Soros György képében. A kérdés tehát az, hogy ki adja a civil szférának a támogatást. A 80-as években nem kellett ahhoz pénz, hogy az emberek összejöjjenek, mozgalmakat szervezzenek és vitatkozzanak. A 90-es években már faxolni kell, angol nyelvű pályázatokat kell írni, tehát a szituáció egészen más. Felmerül a donorok, az adományozók kérdése is. Ha nagy amerikai vagy nyugateurópai alapítványok a finanszírozás elsődleges forrásai, akkor nem az történik-e, hogy az ő értékrendjüket és ideológiájukat kényszerítik rá a mi kis grass-root helyi mozgalmainkra, törekvéseinkre? De igen, sok esetben attól függ, hogy egy ott ülő, középszintű döntéshozó bürokrata érti-e, ismeri-e azt, amit itt helyi társadalmi problémáknak hívunk, legyen az a romakérdés, nőkérdés, erőszak, és így tovább. Esetleg úgy gondolja valaki Washingtonban vagy New Yorkban, hogy ez már megoldódott Kelet-Közép-Európában, menjünk tovább, az igazi nagy problémák Oroszországban vannak. Meg lehet-e győzni a külföldi alapítványokat arról, hogy nem, még itt is sok a teendő? Egy nagyon furcsa, új korszakban vagyunk, ami bizonyos szempontból nagy visszaesést is jelent. Fragmentáció, szétesés: sokan azt mondják, hogy egy új középkori állapot van a 90-es években. A régi módon már nem lehet, az új módot még nem ismerjük. Valóban igaz ez a civil társadalomra is, elég kevés robosztus mozgalmat tudunk felsorolni. Próbálkoznak még a Kelet-Nyugat párbeszéd képviselői, hogy egy nemzetek feletti, európai mozgalmat tartsanak fenn, nem nagy sikerrel. Úgy hívják ezt, hogy a Helsinki Polgárok Gyülekezete. Megjelenik ebben, hogy szükség lenne egy olyan állampolgárságra, ami már túlmutat a nemzetállamon, de ez a törekvés nem képes még az ideológia szintjéről a gyakorlati alkalmazás szintjére jutni. Mi az, ami mégis létrejön? Lassan és fokozatosan a 90es évek közepétől létrejön ezeknek a szervezeteknek, az NGO-knak az együttműködési törekvése. Egy thaiföldi egyetemen hatalmas konferenciát tartottak a biztonság problémájáról, és az egyetemi emberek mellett megjelentek a helyi lakosság angolul nem beszélő képviselői. Részben ott sátoroztak a főtéren, követelték a szegénység elleni akciókat az állam részéről, részben pedig nagyon elegánsan el tudták mondani a problémáikat. Ez még nem elég, mert utána kiderült, hogy van egy olyan világméretű, legalábbis az egész dél-kelet ázsiai régióra és Európára kiterjedő hálózatuk, amely képes ezt a kérdéskört élénken tartani, képes a hálózatot hatékonyan működtetni. Tehát az egészen lokális az egészen globálissal együtt tud
140
Politika működni. Ez természetesen egy példa, és lehetne még biztos sokat mondani, jóllehet nem gondolom, hogy a világ ilyen lett. Azt akarom mondani, hogy erre lehetőség van, és néhányan felismerték ezt, és élni kezdtek vele. A 90-es évek nagy kihívásai, az intézményesülés, a globalizáció, és ezzel szemben az újnacionalizmusok. Itt kapcsolódnék az előadássorozat címéhez: Perspektívák egy tágra zárt társadalomban. A nyitott társadalom koncepciója, ami sokat segített abban, hogy ’89 bekövetkezzék és eljussunk a mai állapothoz, kiderült nem elégséges. Maga Soros György, aki egy nagy híve a Karl Popper-i fogalom terjesztésének, volt az első, aki ezt nyíltan elismerte. 1995-96-tól kiderült, önmagában a nyílt társadalom eszméjének hirdetése egyrészt nem biztosíték arra, hogy e társadalom meg is valósul, másrészt a szabad piac, úgy, ahogy az ma létezik, a laissez-faire kapitalizmus szabad piaci ideológiájában, nem biztos, hogy létrejönnek azok a fékek, amelyek a negatív hatásokat ellensúlyozni tudják. Tehát szükség van nem csak lokális, hanem más szinteken új intézményekre, ezeknek a mibenlétéről azonban nincs megegyezés, ezen a téren még nincs áttörés, de legalább már felismerték ezt a problémát. Az újnacionalizmusokról csak azért szólnék, mert ezek a zárt társadalmaknak a tipikus példái állami szinten. A Balkán-válság és háborúk ennek, sajnos, nagyon jó példáit adják, de zárt társadalmi maradványokkal nem csak ott találkozunk. A zárt társadalmak zárványokban tovább tudnak élni akkor is, ha össztársadalmi szinten megvalósulnak a demokrácia feltételei, intézményei és biztosítékai is megvannak. Lehet úgy tartani várost, egyetemet, bármilyen intézményt, hogy ott a zárt társadalom logikája érvényesüljön. Ennek a feltörése sokkal kevésbé látványos, sokkal unalmasabb, sokkal aprólékosabb munka, mint az a nagy áttörés, ami ’89-ben történt. Ez a feladat azonban, azt gondolom, elvégzésre vár, tehát koránt sincs arról szó, hogy mindaz, amit mi zárt társadalomnak nevezünk, azt el kell felejtenünk. Számos állami szintű kísérletet tapasztalunk nap mint nap arra – nemcsak nálunk, de a régió többi országában is –, amelyek a centralizáció és egy demokratikus-autoriter politika irányába mutatnak. Sajnos a történelmi hagyományaink miatt a társadalmak többé-kevésbé eddig vevők voltak ezekre a tendenciákra, csak remélni lehet, hogy a jövőben ez nem így lesz. A jövőről egy pár szót – arról, hogy szerintem milyen feladatok lehetnek itt a civil szervezetek előtt. Óriási lehetőségek vannak a társadalmi innovációk terén. Talán ez az a fogalom, ami a legutóbbi időkben került be a civil szféra köztudatába, és örömmel látom, hogy ilyen típusú projektek születnek. A civil társadalom intézményei vagy szervezetei új módon próbálják megfogalmazni magukat, tehát nem csak valamit védenek, vagy valami ellen fellépnek, hanem megpróbálják a körülöttük lévő társadalmi teret átalakítani, strukturálni innovatív, újító módon. Ez a társadalmi innováció nálunk Magyarországon még egy kihasználatlan potenciál. Azt a kreativitás tömeget, amit hosszú időn keresztül, és nem csak 45 éve alatt, hanem korábban is, a politikai berendezkedés elfojtott vagy nem engedett felszínre kerülni, azt az új technika és az új filozófia kombinációjával létrejövő civil társadalmi vagy NGO hálózatok együttdöntési potenciája felszínre hozhatja. Egy példa: egy nagy nyugat-magyarországi kutatás azt vizsgálta, hogy az ott születőben lévő eurorégiónak van-e jövője, és ez társadalmi szinten mit is jelent. Az derült ki, hogy már a kis zala megyei falvakban, középvárosokban élnek azzal a lehetőséggel, amit ez a digitális forradalom jelent. A kérdés az, hol vannak ennek a határai, hogy a technológia határozza-e meg a civil szervezetek működését, vagy pedig sikerül a civil világnak, a civil filozófiának a maga képére faragni, alakítani ezt az új technológiát. Létrejön-e az, amiről az Európai Unióban sokat beszélnek, a sokszintű kormányzat, a multilevel governance, ami azt
141
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban jelenti, hogy már nemcsak a nemzetállam és mondjuk az Európai Unió szintjein, hanem a régiók, a városok és az NGO-k, civil szervezetek szintjein is születnek döntések? A kormányzat mint kifejezés már nemcsak a kormány működésére utal, hanem egy NGO már maga is a governance része. Hogy eljutunk-e ide? Azt gondolom, hogy ennek a korszaknak a határán vagyunk, a kérdést pedig nyitva hagynám.
Délelőtti kerekasztal-beszélgetés Kemény Vagyim: Hadd mutassam be a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit: Juhász Géza Habeas Corpus Munkacsoport, Nagy Géza Student Service, Horváth Aladár Roma Polgárjogi Alapítvány, Miszlivetz Ferenc szociológus. A mai nap egyik kulcsszavát felhasználva, a kerekasztal-beszélgetést kissé tematizálva azt kérdezném az első körben, hogy bár Miszlivetz Ferenc arról beszélt a civil szervezetek valamiféleképpen újratematizálják a politika világát, mégis azok a szervezetek, amiket ti is képviseltek vagy legalábbis azok a magyar civil társadalmi szervezetek, akiket leginkább látunk többnyire érdekvédelmi funkciókat látnak el. Számomra kicsit nehezen egyeztethető össze a politikai világ újratematizálása, új gondolatokkal való feltöltése mint cél, és ez a konkrét érdekvédelmi funkció. Látom a kapcsolódási pontokat, de nem gondolom azt, hogy ez világos és egyértelmű lenne. Erről mit gondoltok? Juhász Géza: Abban valóban igazad van, hogy a civil szervezetek többsége szűken vett érdekvédelmi dolgokkal foglalkozik, és nem különösképpen mond olyasmit, ami alapjaiban forgatná föl a politikai diskurzust. Ennek az egyik kedves jelensége az, hogy lehet tudni a civil szervezetek igen nagy részéről, hogy melyik párthoz tartoznak, tehát fel lehet sorolni, hogy negyven-valahány MSZP-s nőszervezet van, meg tudhatjuk, hogyha egy cserkész szövetségről van szó, akkor biztos vaskos kommunistázás folyik. Másrészt ténylegesen van olyan civil szervezet – sajnos nagyon kevés –, amely nem a politika által diktált témákat követi és bár szerénytelenségnek tűnik, de én magunkat, a Habeas Corpus Munkacsoportot idesorolnám. Pár hete volt szerencsém részt venni egy TV-műsorban, ahol vita folyt a munkahelyi diszkrimináció témakörében. Azt hitték a műsor szervezői, hogy a munkahelyi diszkrimináció mindenki számára evidens fogalom, aztán a műsor egészében volt szerencsénk azt tapasztalni, hogy egyáltalán nem evidens, tökéletesen elbeszéltünk egymás mellett. Ketten voltunk civil szervezetektől, egy feminista kolléganőm és én. Mi beszéltünk valamiről és a jelenlévő liberális pártelnök, meg vállalkozók, meg szakszervezeti vezetők pedig valami egészen másról beszéltek és semmi kapcsolódás nem. Pedig mind a két oldal a munkahelyi diszkriminációról lett volna hivatott beszélni. Kiderült az, hogy egy ilyen jól definiáltnak hitt fogalom valami teljesen mást jelent a nagy szervezetek, a pénz világa és a politika számára, mint például ilyen partikuláris jogvédő szervezetek aktivistái számára. Egyszer egy törvényhozási ciklusban, egy kormánypárti képviselő számára törvényjavaslatot írtunk, be is nyújtotta, nem lett belőle semmi. Egyszerűen az derült ki, hogy hiába írunk egy törvényjavaslatot, annak érdekében, hogy mondjuk a Btk. szexuális bűncselekményeket szabályozó fejezete alapos felülvizsgálatra kerüljön 100 év után. Ez a javaslat gyors úton lepattant a politikáról és akkor nagy nehezen rájöttünk, hogy ez így nem fog menni. Az, hogy a melegek és a nők és a gyereklányok elleni igen súlyos diszkriminációt a törvényhozás felszámolja, nem megy úgy, hogy egy képviselő egyszer csak benyújt valamit és akkor mindenkinek leesik a tantusz, és megváltozik a dolog. Persze azt, hogy hogyan menne, nem tudom, mert azóta egyre súlyosabb problémákkal szembesülünk. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy évtizedek küzdelmeire kell felkészülnünk, és sokkal hamarabb fogjuk
142
Politika megnyerni a közvéleményt, mint a törvényhozást, de a közvéleményt se nyerjük meg olyan hamar azért. Kemény Vagyim: Nem láttalak még ilyen optimistának, csodálkozom is. Juhász Géza: Mi most jogvédő szervezetként kénytelenek vagyunk azzal számolni, ahhoz, hogy valamikor is elérjük a célunkat nem jogszabályokkal fogunk foglalkozni az elkövetkező évtizedekben, hanem mozgalom szervezéssel, utcai küzdelmekkel és záptojás dobálással. Arra jöttünk rá az utóbbi másfél évben, hogy a homoszexuálisok elleni diszkrimináció lényegében a nők elleni erőszak habja. Elég mocskos hab ez, de tényleg csak erről van szó. Ami a melegek elleni diszkrimináció címén ebben az országban folyik nem olyan nagyon súlyos. Halálesetek is vannak benne, ennek ellenére véleményem szerint nem olyan súlyos. Viszonylag könnyű ügyekről van szó, egyszerűen lehet őket perre vinni és a nehézség jobbára az, hogy az ügyfél nem kíván pert indítani. Azonban ha kíván pert indítani, akkor általában viszonylag egyszerű a dolog egy pert kell indítani, vagy ha nem egyet, akkor azok jól elválaszthatók egymástól. Megvan a nyelvezet, a hagyomány az ilyen esetek jogi kezelésére, és ezért van rá esélyünk, hogy ezeket az ügyeket megnyerjük. Ezzel szemben a nők elleni erőszak gyakorlatilag kezelhetetlen jogi szempontból, egy apuka az óvodáskorú kislányát nyugodtan megerőszakolhatja otthon, akár éveken keresztül, garantálom, hogy semmi sem történik vele. Egyetlen egy dologról kell csak az erőszaktévő apukának gondoskodni, tüntesse el az ondót és akkor az erőszak vég nélkül folytatható. Ha az apa elválik a feleségétől, és a feleséggel marad a kislány – persze ez sem biztos, időnként a pedofil apukának ítéli oda a bíróság a kislányt – láthatási jogot fog kapni a pedofil apuka, még akkor is ha igazságügyi szakértők egybehangzóan megállapítják, hogy erőszak történt. Ez nem akadálya annak, hogy láthatási joga legyen az apukának. Míg a kislányok és nők elleni erőszakot nem nagyon üldözi a magyar hatóság, addig a homoszexuálisok által elkövetett bűncselekményekre úgy rápattannak, hogy az egyszerűen irigylésre méltó. Abból a szempontból irigylésre méltó, hogy ha a nők elleni erőszakot is olyan módon büntetnék, akkor itt bizonyára elég hamar látványos eredményeket érhetnénk el. Csak egy példa: volt olyan jogesetünk, ahol arról volt szó, hogy egy apuka ötöd magával a saját négy éves kislányát rendszeresen megerőszakolja. Beérkezik a följelentés a rendőrségre, eltelik két hónap, semmi nem történik, akkor hozzánk fordult az édesanya, mi elkezdtünk valamit kavarni és az ORFK-n keresztül sikerült elérni, hogy valami történjen. Ekkor volt egy házkutatás, egy-két kihallgatás – ez is csak a mi közbenjárásunk miatt –, de az ügyet bűncselekmény hiányában lezárták. Most nem akarom ezt az ügyet részletesen elmondani, de nekem meggyőződésem, hogy minden úgy történt, ahogy azt az édesanya a gyerekektől hallotta és továbbadta a hatóságoknak. Lezárták a nyomozást: a mai napig láthatási joga van az apukának, és a gyámhatóság bírságolja az édesanyát folyamatosan, mivel nem engedi az erőszakot elszenvedett gyerekeket az apukához. Ezzel szemben, amikor homoszexuálisok által elkövetett bűncselekményről van szó, a hatóság fél nap alatt ott van, fél nap alatt őrizetbe veszik, előzetesbe teszik a gyanúsítottat, 2 évig is előzetesben tartják, ha úgy kell, házkutatásokat tartanak, tökéletes eljárást folytatnak. Megsértik ugyan az eljárási szabályokat számos ponton, csak abból a szempontból mondom tökéletesnek, hogy mindent megtesznek, hogy rá lehessen bizonyítani az elkövetőre, amit csinált, sőt még annál többet is. Egyszerűen abba ütközünk bele, hogy az emberek nem hiszik el, hogy ez mind megtörténik, és kénytelenek leszünk évtizedeket avval tölteni, hogy bizonygatjuk: ez megtörtént. Ott kezdődik a probléma, hogy az igazságügyi szakértők sem hiszik el, ezért nem lehet kezelni a nők elleni erőszakot és a gyerekek elleni erőszakot. Tehát nekünk teljesen alulról és elölről
143
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban kell kezdenünk mindent, meg kell győznünk az embereket egyesével, hogy „de igen, létezik erőszak a családban, létezik olyan, hogy óvodás lányokat megerőszakol apuka”. És ez nem politikai téma lesz, hanem emberekkel kell egyesével évtizedek hosszas munkájával ezt megbeszélnünk. Nagy Géza: Én megpróbálok valamennyire ragaszkodni a kérdésedhez. Azt gondolom, hogy a civil szervezetek lehetőségei nagyon behatároltak ebből a szempontból. Egyrészt azért nem lehet folyamatosan újratematizálni a társadalmi párbeszédet, mert bizonyos témák vannak, és bizonyos témákon túl már nem tudunk újakat fölvetni. Másrészt: nagyon hosszú idő, amíg egy meghatározott téma valamilyen eredménnyel megjelenik. Tehát mindaz, ami az előadásban elhangzott, az időnként 50-100 éves folyamatoknak az eredménye. Ahhoz, hogy a társadalmi közgondolkodás egy ilyen tematikát megjelenése után átvegyen hosszú időnek kell eltelnie. A fogyatékos emberek érdekében tevékenykedő szervezetek igenis tematizálták a társadalmat, azzal a kérdéskörrel szembesítették, hogy az a lakókörnyezet, az a világ, amiben élnek akadálymentes-e, hozzáférhető-e. Látszik az a fajta hozzáállás, hogy az e típusú tematizálása a társadalmi kérdéseknek, a környezetnek például megjelenik amikor arról beszélünk, hogy a rámpa nem csak a kerekesszékesnek jó, hanem jó annak is, aki babakocsit tol. Megjelenik akkor, amikor azt mondjuk, hogy azok a standard előírások, amik mondjuk a villanykapcsolók magasságát meghatározzák, nem csak egy kerekesszékben ülőnek, hanem egy gyereknek, bárki másnak jó. Ennek bizonyos része már bekerült a társadalmi köztudatba, megjelenik, mert már kezdenek boltokat úgy kialakítani, hogy olyan magasságban legyen elhelyezve az áru, hogy rá lehessen látni, hogy el lehessen érni, hogy hozzá lehessen férni. Véleményem szerint nagyon fontos tematikája van a fogyatékos ügynek, amely a teljes társadalmat eléri, s ez az, hogy mennyire lehet hozzáférni a világhoz. Ez egy olyan kérdés, ami mindenki számára kérdést jelenthet. Az egy másik kérdés, hogy ez a tematika mennyi idő alatt kerül át a közgondolkodásba, mennyi idő alatt jelenik meg a politikai gondolkodásban. Feltehetően elég hosszú időre van szükség. Ugyanakkor a civil szervezetek tevékenységéből az érdekképviseletet lehet látni folyamatosan, ez az, ami látványos. Fogyatékos ügyben hál’ Istennek, azt kell, hogy mondjam a szervezetek jelentős része az érdekképviseleti tevékenysége mellett, az általa képviselt emberek számára szolgáltatást nyújt, innovatív fejlesztéseket kezd el, amik már olyan területekre vonatkoznak, ahol nem érdekképviseletről beszélhetünk. Ilyenek a fogyatékosok foglalkoztatása vagy az akadálymentesítés, vagy például az intézményekből való kitagolási programokban való részvétel, szociális ellátás, vagy egészségügyi ellátás, házi gondozás megszervezése. Ezek mind-mind a civil szervezeteken belül jelennek meg a legerősebben és eljutottak arra a szintre, hogy az állami, bürokratikus gondolkodásban meg kell jelennie ezeknek a folyamatoknak, és ezeket a folyamatokat valamilyen módon kezelni kell. Tehát azt gondolom, hogy ha valaki csinál egy jobban működő lakóotthoni rendszert, amiben emberhez méltó körülmények között tudnak élni fogyatékosok ellentétben azzal, ahogy intézményekben évtizedeken keresztül éltek, az a legszorosabb értelemben vett érdekképviselet. Tehát van olyan szolgáltatási innovatív fejlesztési terület, ahol úgy látszik, hogy szolgáltatásokkal lehet a legjobban érdeket képviselni. Horváth Aladár: Ami összeköti ezeket a társadalmi csoportokat a romákkal, valószínűleg az – túl azon, hogy egyesek által ezek mind hátrányos helyzetűnek tekintett csoportok – hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyik nem csak cigány-ellenes, de fogyatékos-ellenes, szegény-ellenes, mindenféle szexuális és egyéb másságokkal szemben nem toleráns. Azt lehet mondani, hogy a magyar társadalom középkori módon áll ezekhez a
144
Politika kérdésekhez. Alapvetően az a feladat, hogy ebben a kulturális erőtérben olyan áttöréseket tudjunk keresztülvinni, amelyek kiszélesíthetik azt a struktúrát, amely nem engedi be maguk közé ezeket a csoportokat. Ez a társadalmi-szociológiai tény, tehát az előítélet határozza meg a politika viszonyulását is ezekhez a csoportokhoz, így a cigányokhoz is. Ha megnézzük az előítélet kutatásokat, Erős Ferencék például 94-95–ben azt találták: az MSZP szavazóbázisának 57 százaléka vállaltan cigányellenes, a jobboldali pártok szavazói ennél nagyobb mértékben, míg az SZDSZ szavazói közül is minden harmadik cigányellenes. Az önkormányzati dolgozók cigányellenességét is megnézték, ezt a TÁRKI vizsgálta. Tavalyelőtt 23 százalék volt azon önkormányzati dolgozók aránya, akik ő maguk vagy a véleményük szerint a településükön élők nem szívesen engednék be a cigányokat a településre, ez az arány tavaly már 43 százalék volt. Ha egy ilyen országban élünk, akkor azt kell végiggondolni, hogy hogyan teremthető meg egy olyasfajta civil önszerveződés, miképpen hozható létre olyan civil társadalom, amely ezeken a trendeken változtatni kíván, amely ezekkel szemben kőkemény stratégiákat talál ki. A Roma Polgárjogi Alapítvány attól van igazából nehéz helyzetben, hogy a romák polgárosodása enyhén szólva késik. Azokat a romákat, akik polgárosodtak, már nem is tartják cigánynak, sok esetben ők maguk sem. Azok, akik pedig szociálpolitikailag cigányok, tehát a többség tartja őket cigánynak és a tudós barátaink a lélekszámukat körülbelül félmillióra teszik, ezek a romák képtelenek arra, hogy egy polgárjogi mozgalomnak aktív szereplői legyenek. A dolognak nyilván nem csak etnikai vonatkozásai vannak, ezért próbálunk meg azon dolgozni, hogy ezt a civil frontot kiszélesítsük. Ezért kezdtünk a múlt évben nagyon komoly szegénység-ellenes polgárjogi ügyködésbe. Igyekszünk minden civil szervezetet megmozgatni. Így például a június 24-i tüntetésen, ahol szinte valamennyi magyar civil szervezet ott volt, voltunk összesen vagy kétezren a parlament előtt. Ezt siralmasnak kell tekinteni. Az egyetlen eredmény az volt, hogy a nem roma civil szervezetek egy alkalommal összefogtak a romák jogvédő szervezeteivel. Súlyosbítja náluk ezt a kérdést az is, hogy a szociális nyomorból adódóan azok a civil szervezetek – és most már nem csak a civil szervezetek, hanem a Cigány Kisebbségi Önkormányzatok is – egy államosított struktúrának a részei, egy korporatív rendszerben a helyi önkormányzatok és a kormányzat eltartottjai. Nehéz úgy autonóm roma érdekeket képviselni, hogy a polgármesterek és az aktuális kormányzat kezéből esznek. Ezzel szemben nyilvánvalóan van jó néhány olyan cigány vezető, aki képes a saját munkájából megélni, vagy képes más alternatív forrásokból fenntartani az ő civil szervezetét esetleg kisebbségi önkormányzatát. Ezeknél az önállóbb felfogású, vagy autonómabb stratégiát képviselő roma civil szervezeteknél illetve kisebbségi önkormányzatoknál nyilvánvalóan jelen van az, amiről már beszéltünk, hogy a támogatók rányomják a saját értékrendjük vagy elvárásaik bélyegét ezekre a szervezetekre. (Közönség): Annyival szeretném Miszlivetz Feri gondolatmenetét kiegészíteni, hogy a kelet- és a nyugat-európai társadalmi technikák között azért van egy meglehetősen nagy különbség. Amíg a nyugati-európai civil technikák közül bevett volt a nagy utcai megmozdulások szervezése, addig nálunk, Kelet-Európában az utcára vonulás, a tüntetés kultúrája és fogalma egészen mást jelentett. Azt hiszem, hogy ha itt valaki valamiért az utcára vonult, akkor valami ellen próbált fellépni, ezzel szemben a nyugati civilek a saját jogaikért, valaminek a pozitív elfogadása érdekében is az utcára vonultak. Nálunk a kilencvenes évek elején is még egész mást jelentett, ha az utcára vonultak, mint ma. Akár Nyugat-Európát vesszük, akár Amerikát, ott a hatvanas évek elejétől kezdve a polgárjogi mozgalmak fellépése egész más technikák elfogadására tették alkalmassá a társadalmi közeget. Ott nem volt nehéz utcára vinni az embereket, nem volt nehéz akár a helyi
145
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban közösségekben, akár egy szélesebb társadalmi közösségben elfogadtatni a fogyatékos emberek jogait. Itthon ezek a társadalmi technikák kevésbé elfogadottak és épp ezért nehezebb egy olyan hátrányos helyzetű csoport jogait, jogosultságait elfogadtatni, mint akár a romákét, akár a fogyatékosokét, akár másét. A másik amit mondani szeretnék ezzel kapcsolatban: valószínű, hogy a kétezres években nagyon élesen el kell választanunk azokat a szabadidő csoportokat, amelyeket még civil szervezeteknek nevezünk és az érdekvédelmi csoportokat, akiknél viszont megfigyelhető a professzionalizálódás, a pártosodás és a globalizációs folyamatokba való bekapcsolódás. Miszlivetz Ferenc: Nagyon fontos megjegyzések voltak ezek, köszönöm szépen. Engem, úgy látszik, annyira feldobott ez a közeg, hogy belőlem csak az optimizmus jött elő. Világos, hogy az éremnek két oldala van. Egyetértek általában azzal, amit mondasz, de konkrétan vitatkoznék vele egy kicsit. Más is a kelet-európai helyzet, meg nem is. Mert ülnek itt közöttünk olyanok, akik elmondhatnák, hogy ez azért nem volt olyan egyszerű Amerikában sem. Én az elmúlt éveim nagy részét azzal töltöttem, hogy egy vidéki egyetemen, ahol puhább volt a struktúra, új egyetemi szakokat próbáltam elfogadtatni. Itt megtapasztaltam, hogy borzasztó nehezen tör át egy újfajta tudásvágy. Miközben NyugatEurópában már olyan kutatóközpontok vannak, hogy „Civil society” [civil társadalom], civil társadalmak kutatásából például PhD-t lehet szerezni, az emberi jogokat régóta tanítják. Nálunk ezek a rendszerváltozás után is társadalmi zárványokat képviselő egyetemeken, akadémiákon nem tud áttörni. Ezért az új generációk egészen másra orientáltak. Azzal azonban nem értek egyet, hogy nálunk ne volna kultúrája nyilvános fellépésnek. A 80-as évek második felében elég szépen fejlődött a civil kultúra, az erőszakmentes felvonulás kultúrája. Emellett Nyugaton sem mindig valamiért tüntetnek, hanem valami ellen is tüntetnek. Ahogyan mondtam ezt, pl. a nukleáris rakéták telepítése ellen volt a legnagyobb tüntetés, úgy is hívjuk ezt, hogy a protestálási potenciál nagyon nagy ezekben nyugati országokban, nálunk kevesebb. Ez azért van így, mert egyrészt paternalista társadalom vagyunk, középkori, ahogy Aladár mondja, utórendi vagy neopaternalista, ahogy ez a szakirodalomban megjelenik. Másrészt – és ezt nem mondtam az új NGO világgal kapcsolatban – új félelmek teremtődnek: egyáltalán nem biztos, hogy az NGO-k a civil szellemet képviselik, hanem a maguk kis individuális vagy csoportérdekeit. Ezek egy része úgy gondolkodik „be kell húzni a nyakunkat, nem kell feltétlenül a konfliktust gerjeszteni, mert akkor baj van, esetleg fizetnünk kell azért a helyért, amit most ingyen kapunk, bármi történhet”. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy a civil szellemet képviselik, nagyon sok esetben ez a potenciál kihasználatlanul marad. A hallott három példát úgy tudnám összekapcsolni, hogy külön-külön ma Magyarországon nagyon nehéz vagy lehetetlen nagyobb tömegeket utcára vinni meleg, nő, fiatal munkanélküliségi vagy roma kérdésben. A másik probléma a pártok lenyúlási potenciálja, akarata és képessége, ami nagyon nagy hazánkban. Ez a történetünk szomorú része: a civil társadalomnak, ennek a gyönyörű aranykornak, amikor mindenki a civil társadalom szöveget adta elő, gyorsan vége lett amikor eljött az a pillanat, hogy a megroppant pártállam azt mondta: „jó, akkor tárgyaljunk, de mi csak pártokkal tárgyalunk”. Akkor ezek a civil társadalomból kinőtt figurák rohantak pártot alapítani. Lefejeződött a civil társadalom, ami amúgy sem volt erős, és háttérbe lett szorítva, és meg is fogalmazták ezek az új kiváló vezérek, hogy nincs szükség erre, ez egy romantikus korszak volt, aminek vége van, most már mienk a terep, a politikai pártoké. Jól strukturált politikai mezőre van szükség, mondták, és ezek a mozgalmak zavaros dolgok, nem akarnak ezek pártokká válni talán? Ez a politikusok hozzáállása és a média erre rátett két lapáttal.
146
Politika Azonban van egy csomó ellenpélda, ülnek itt barátaink Zala megyéből, akik már élnek azzal a lehetőséggel, hogy egy vállalkozóibb, innovatív, esetleg kockázatvállaló civil szervezetet hozzanak létre, ami nemcsak azt nézi, hogy kapunk-e pénzt vagy nem. Általában azonban az a szemlélet, hogy ha nem kapunk pénzt, akkor az azért van, mert összevesztünk a volt párttitkárral (aki most megmaradt a megyei önkormányzat elnökének) vagy valamilyen párttal, legközelebb igazodjunk hozzá. Tehát a neopaternalista világ helyreáll, ha állandóan csak várjuk a felülről a támogatásokat. Ehelyett olyan civil szervezetekre van szükség, amelyek vállalkoznak, képzéseket szerveznek, valamilyen módon megtalálják az együttműködésnek az új útjait és lehetőségeit. Azt kell látnunk, hogy megvannak ezek a lehetőségek, mivel kinyílt a világ ebből a szempontból. Egyszerre van jelen a negatív tendencia, a kétségtelen neopaternalizmus, az erőszak kultúrája, a hallgatás kultúrája, mindenféle gyengeséggel szembeni ellenérzések a magyar társadalomban, és az új szemlélet. Azt mondanám, hogy a hangsúlyt ne csak az egyikre tegyük, és ne hozzuk magunkat ebbe a rossz hangulatba, hogy itt minden reménytelen, és a paternalista társadalomban nem lehet mit kezdeni, hanem kicsit beszélgessünk ezekről az új lehetőségekről. Ezek segítségével a kezdeményezések már tényleg átívelik a határokat, s ez a források nagyobb hozzáférhetőségét jelenti egyben. A kisebbségi csoportok érdekeinek elfogadtatása nem könnyű terep, és egyetértek azzal, ami itt elhangzott, hogy ez idő kérdése. Ugyanakkor már sok minden átment a köztudatba, 5-6 évvel ezelőtt voltam sok ilyen civil társadalmi konferencián, nem volt ilyen felkészültségű és ilyen sokszínű társaság sohase jelen. Igenis úgy látom, hogy egy komoly előrelépés van a magyar világban. Abban egyetértek veletek, hogy nem az a dolga a különféle civil szervezeteknek, hogy állandóan a nagy ügyet képviselje, a nagy globális civil szerveződést. Neki a saját terepén kell helytállnia, győznie, meggyőznie, és így tovább, de azt talán mondhatom, s ez talán nem túlságos utópia, hogy nem árt, ha figyel a tágabb összefüggésekre is. (Közönség): Hadd mutatkozzam be: Rádai Sándor vagyok a Korszerű technikával a mozgáskorlátozott emberekért alapítvány vezetője, korábban a Magyar Mozgáskorlátozott Mozgalom egyik alapítója, és a MEOSZ vezetője is voltam hosszú időn keresztül. Rengeteg tapasztalatom van tehát abban, hogy civil szervezet hogyan tudott boldogulni régen és most, miután ez a szerveződés 1972-ben indult egy elvetélt kísérlettel, utána ’77-től kezdve éledt fel, és végül is az országos szövetség ’81-ben jött létre. Az a különlegessége a mai napig is, hogy soha egy „ejtőernyősünk” nem volt, miután az egész szervezet társadalmi munkában végezte a feladatait. Ezért nem volt cél, hogy bárki is odajöjjön ingyen dolgozni. Az első gondom a mai beszélgetés során az, amivel a Feri kezdte, amikor a kisebbségi csoportokról beszélt. A kisebbségi csoportok az én értelmezésemben azt jelenti, hogy egy ilyen csoport valamilyen tényező azonosságán alapul és jön létre. Ez lehet egy nemzetiségi, faji, nyelvi, szakmai azonosság. Ezen az alapon a fogyatékosok csoportját gyakorlatilag nem lehet egységes csoportnak tekinteni, hanem inkább rendkívül heterogén kisebbségi csoportnak kell tekinteni, hiszen a fogyatékos helyzet létre jöhet születési rendellenesség, betegség vagy baleset nyomán. Tehát a csoport minden egyes individuuma más és más, eltér a többitől. Mi a gyakorlatból tudjuk, hogy milyen borzasztó nehéz megtalálni ebben a közöset. Nem könnyű azt a közös szempontot kialakítani, ami alapján egy civil szervezetet létre lehet hozni, mert más a gerincsérülteknek a közvetlen érdeke, más a halmozottan fogyatékosoké, és így tovább. Ezekből megtartva az egyes csoportok a saját szempontjait, mégiscsak ki kell találni azt a közös tulajdonságot, tevékenységet, szándékot, ami alapján mint közösségi csoport, civil szervezet fel lehet lépni és valamilyen egységes irányban el lehet indulni. Ezt elég nehéz volt megcsinálni, de úgy érzem, ami a fizikai fogyatékosságokat illeti, sikerült.
147
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Ezt azért kell hangsúlyozni, mert mindenütt elmondom: a különböző, nagyon eltérő fogyatékossági csoportok – vakok, siketek, szellemi fogyatékosok és a mozgáskorlátozottak – szervezetei között sok a hasonlatosság és kapcsolat, de alapvető ellentétek, és megosztottság van közöttük. Ez a megosztottság nagyon sok érdekes tényezőből tevődik össze. Részben anyagi természetű ellenérdekekből, részben hatékonysági kérdéseket kapcsán felmerülő véleménykülönbségekből, és múltbeli érdemekre hivatkozó kijelentések kapcsán fellángoló vitákból. Például a Vakok Szövetsége – akiket nem csak tisztelek és szeretek, hanem nagyon sok helyen hivatalosan is képviselek – arra hivatkozik, hogy ők a legrégebbi ilyen fogyatékos szervezet, és ezért szerzett jogokkal rendelkeznek. Ezt senki nem vitatja. A mozgáskorlátozottak mozgalma azt állítja, hogy az egész országban messze a legnagyobb létszámú önkéntes alapon létrejött civil szervezet, és ez megint nem vitatható. Ezeket a fogalmakat először tisztázni kell, majd úgy kellene feldolgozni a helyzetet, hogy a civil szervezetek közös fellépéseinél ne az ellentétek, hanem az azonosságok, a hasonlatosságok, az azonos érdekek derüljenek ki. Mert az összefogásban van az erő, így lehet fellépni a társadalom megnyeréséért (szándékosan nem azt mondtam, hogy a társadalom ellen), és a mindenkori fafejű kormányzat ellen. Most a politikától függetlenül beszélek, annál is inkább, mert mi mindig azt hangsúlyozzuk (a mi alatt az egész mozgalmat értem) : valaki attól, hogy egy kormánypártba vagy ellenzéki pártba belép, még nem nő ki a villamos által levágott lába. Ezt tessék tudomásul venni. Az állapot, amelyik a civil szervezetnek az alapját képezi, független a politikától. Mi azt kívánjuk, és azt akarjuk elérni, hogy ezt a politika is lássa be, és ne próbálja a fogyatékosok különböző csoportjait egymással összeugrasztani, egymással szembehelyezi. Azt szeretnénk ne legyen az probléma, hogy a fogyatékos ügy megoldását melyik párt vagy pártcsoportosulás támogatja éppen. 1989 óta a magyar törvényhozásban nagyon kevés olyan jogszabály volt, amely ellenszavazat nélkül ment át a parlamenten, főleg olyan, amelyet nemzetközi kötelezettség írt elő. Az egyetlen ilyen jogszabály az esélyegyenlőségi törvény volt, ez ellenszavazat és tartózkodás nélkül kapott igent a magyar parlamentben az 1954-es utolsó ülésen. Ez így van, ez egy történelmi tény. A lényege a mondandómnak egy mondatban megfogalmazható: a fogyatékosokkal kapcsolatban a feladat a társadalmi elfogadtatás, illetve annak a megismertetése és elfogadtatása, hogy a fogyatékosok problémáinak egy részét vagy az egészét megoldó változtatások, nem csak az érintett rétegek számára, hanem a társadalom minden egyes tagja számára kivétel nélkül hasznos, jobb, biztonságosabb, kedvezőbb, mint a hagyományos megoldások. Kemény Vagyim: Van egy kulcsszó, ami folyamatosan lebeg a beszélgetésünkben, amit többen is említettünk, hogy a magyar politikai élet túlságosan „pártpolitizált”. A hangsúly folyamatosan a pártpolitikán van a magyar politikai életben, és ha van valami közös pont a civil szervezetekben, – és ezekre szeretnénk most tenni a hangsúlyt – az éppen az lenne, hogy ezt az túlsúlyt egy kicsit enyhítsük. Úgy tűnik számomra, hogy míg Miszlivetz Ferenc arról beszélt, hogy a 70-es években újjáéledt civil mozgalom elsősorban akciók által jellemezhető, tehát a civil szervezetek voltak azok, akik valamiféle akciókkal megbontották ezt a hagyományos politizálást, addig a magyar civil mozgalmat a reakció jellemzi, tehát a pártok által tematizált politikai világra való reagálás jellemzi a civil társadalmat. Lehet, hogy akik itt ülnek, másként látják ezt: ez lenne az egyik kérdés. (Közönség): Láner László vagyok, a Mások című újság szerkesztőségében dolgozom. Olyan kérdést szeretnék feltenni, amelyet már többször érintettünk, de igazából nem foglalkoztunk vele. Azt mondtuk, és azt hiszem, ebben nincs is vita, hogy intoleráns
148
Politika közegben vagy társadalomban élünk. Meg is kellene fordítani ezt a kérdést, és megvizsgálni, hogy a különböző kisebbségek, illetve a kisebbségeket képviselő szervezetek mennyire toleránsak. Látják-e azt a közös helyzetet, amelyik mindegyiküket sújtja, vagy pedig teljesen egymástól elszigetelve dolgoznak, és úgy gondolják, hogy nincs semmi közös a munkájukban, és nem is találhatnak közöset. Konkrétan: elképzelhető-e, hogy egy meleg fesztiválon a roma szervezetek is részt vegyenek, vagy egy roma megmozdulásra melegek elmenjenek? Kemény Vagyim: Hadd reagáljak erre gyorsan. Ha valami értelme van ennek a konferenciának, rendezvénynek, pontosan az ilyen közös elemek megtalálása. Nagyon köszönöm ezt a kérdést. Nagy Géza: A két kérdéshez, illetve Rádai úr mondandójához szeretnék annyit hozzátenni: az, hogy Magyarországon különböző fogyatékossági csoportokkal élő embereket képviselő szervezetek megpróbáltak közösen fellépni egy nagyon furcsa tízéves fejlődés eredménye. Ez az együttműködés a mai napig nem tökéletes. Azt lehet tudni, hogy elvileg a hétfői napon a négy országos nagy szervezet megpróbálja aláírni az együttműködését szabályozó első dokumentumot. Ahhoz képest, hogy ebben a harcban tíz éve dolgoznak egymás mellett, elég érdekes dolog, hogy ennyi időnek kellett eltelnie mire leülnek együtt tárgyalni. A négy nagy országos szervezet, amelyek most ebben részt vesznek, az a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetsége és a Mozgássérültek Egyesületének Országos Szövetsége. Ez azt is jelenti, hogy reagáljak a másik kérdésre, hogy másik négy vagy öt nagy szövetség ki van zárva ebből a dologból, akik csak majd később csatlakozhatnak hozzá. Van egy nagyon furcsa helyzet: a fogyatékosok jogainak védelme, a fogyatékos személyekkel való állami foglalkozás automatikusan jelent egyfajta diszkriminációt. Arra gondolok, hogy időnként a fogyatékos szervezetek kezdeményeznek diszkriminatív lépéseket más egészségkárosodott csoportok rovására. Olyan csoportok kárára, akik nincsenek ugyanolyan törvényi helyzetben, mint a fogyatékosok, tehát nem védi őket úgy az esélyegyenlőségi törvény, mint a fogyatékosokat. Nagyon sok esetben ez azt is jelenti, hogy a programokhoz, pályázati pénzekhez ezek a csoportok sokkal nehezebben tudnak hozzájutni. A kérdés az, hogy a fogyatékos embereket képviselő csoportoknak mennyire feladata felvállalni ezt a dolgot. Mindig valamilyen kétes helyzetben vagyunk. Az egyik oldalon azt kellene mondani, hogy egy szervezet, amelyik elérte, hogy a saját céljainak megfelelően végre törvény rendezze a helyzetüket egy országban, hogy megfelelő programok induljanak, megfelelő fejlesztési területek nyíljanak meg a számukra, fel kell vállalja azoknak a csoportoknak a helyzetét, akik ezt nem tudták elérni. A sikerek két következménnyel járnak. Az a csoport, amelyik ezt nem tudta elérni, onnantól kezdve lehet nagyon irigy, szerethetné azt az állapotot elérni, amit a másik elért, de vagy ki tudja vívni magának, vagy nem. Azonban az, hogy valaki jön tíz éves munka után, és beül ebbe a kedvező helyzetbe, az sok személy és szervezet számára elég nehezen megemészthető állapot. Vannak szervezetek, akik abban a tíz évben, amíg ezek a munkálkodások egymás mellett és egymással szemben zajlottak, nem vettek részt ezekben, és vannak olyanok is természetesen, amelyek két évvel ezelőtt jöttek csak létre, tehát sokkal később, a már elért sikerek hatására indultak el. Ebben az esetben az történik, hogy valaki jön, és azt mondja: ő is csatlakozna, mert akkor ő is részese lehetne ennek a kedvező helyzetnek. Ekkor azok a szervezetek, akik meg ebben 10-12 évvel többet dolgoztak, azok meg azt mondják, hogy ezek a mi eredményeink, ezeket egy picit védjük.
149
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A másik oldalon pedig ott van az a fajta szemlélet, amely szerint egyformán érvényesek azok a harcok, amiket meg kell vívnunk mindenkire, mindenfajta megkülönböztetett csoportra, mindenfajta olyan csoportra, amelyik a többségi társadalomban bevett normáktól való eltérése miatt valamilyen módon hátrányos helyzetbe kerül. Azt gondolom, hogy – a hátrányokon túl – van egy másik közös pontja ezeknek a szervezeteknek: ha az egyik oldalon valamit el tudunk érni, akkor az a másik oldalon példa lehet, és ez egy nagyon fontos. Egyetlen dolgot vetnék fel, amit majd érdemes lenne megnézni: mindig arról beszélünk, hogy mi a nyugat-európai meg a kelet-európai civil szervezeti modell között a különbség. Azt kérem, nézzük meg, hogy mi a cseh és a magyar modell közt a különbség. Az az ország, ahol egy-két hónappal ezelőtt ki lehetett vinni annyi embert az utcára, az talán másként viszonyul a civil jogok gyakorlásához, mint az az ország, ahol ezt hat éve nem lehet megtenni. Horváth Aladár: Az első kérdésre válaszul. A Roma Polgárjogi Alapítvány rengeteg dolgot csinál, már annyit, hogy szinte gyanús. Hagyományos jogvédő tevékenységen túlmenően szociális munkát, válságkezelést, sajtóközpontot, Romaversitas láthatatlan kollégiumot, egyetemi programot, az archaikus kultúrától a magas kultúráig érdekes dolgokat. A hagyományos polgárjogi mozgalom eszközeit használva működünk, alapvetően a jog és a nyilvánosság eszközeit, de nem áll távol tőlünk a tüntetés és a felvonulás sem. Sokan csak a Székesfehérvárról ismernek minket vagy a legutóbbi monori tüntetésünkről, ahol kommandósok dobáltak szét minket, Tamás Gáspár Miklósostól és Bíró Andrásostól. Ez a tevékenység alapvetően mindig egyfajta reagálás, valamivel szemben, valami ellen való tüntetés. Ugyanakkor igyekszünk megfogalmazni ennek a másik oldalát, például az volt a fehérvári tüntetésünk jelszava, hogy „Tüntess az erőszak ellen a demokráciáért!”. Talán most jutunk el oda, hogy mi tudunk kezdeményezni, és egy újabb korszaka jöhet a polgárjogi mozgalomnak, amikor mi jövünk elő olyan lakáskoncepciókkal, a szociális ellátó rendszer módosítására vonatkozó javaslatokkal, amelyeket sikerül keresztülverni. Tegnap a munkaértekezletünkön arról beszéltünk milyen érdekes az, hogy mi drámaként, kudarcként élünk meg egy-egy háborús helyzetet, pl. egy kerületi önkormányzat vezetőivel vagy képviselőivel, és aztán egy pár hónap, fél év, egy év múlva azokat a mondatokat halljuk tőlük, amiket mi mondtunk. Elkezd az agyuk hasonlóan járni, mint ahogy kellett volna egykét évvel korábban, és halljuk vissza azokat a dolgokat, amiket mi mondtunk. Ennek az egész ügyködésnek a legfontosabb eleme ez a bizonyos párbeszéd, amelyben rendkívül fontosak azok az elemek, amelyek a szakmaisággal kapcsolatos és egymás tiszteletben tartására vonatkozik. Persze ha szükséges hangosabban vagy erőteljesebb érvekkel és nyomásgyakorló eszközökkel is kifejezésre juttatjuk azokat az elveket és gondolatokat, amelyeket szeretnénk. A különböző csoportok közötti együttműködéssel kapcsolatban a véleményem a következő. Tényleg gettóban élnek ezek a társadalmi csoportok, amelyek a maguk önszerveződő csoportjait létrehozzák. Mi is ebből a gettóból igyekeztünk, igyekszünk kitörni, és a múlt évi tüntetés volt az együttműködés első komolyabb formája. Korábban is voltak mindenféle együttműködések különösen más jogvédő szervezetekkel. Azok elég sikeresnek mondhatók, néha az Élet és Irodalomban olvasható egy-egy ilyen tiltakozás valami ellen, ahol a magyarországi emberjogi szervezetek közösen írnak alá valamit. Aminek igazából ereje lenne és valódi nyomásgyakorló képességű fellépés lehetne, arra nincs példa, s ez valóban amiatt van, hogy túlontúl sok erőt vesz el tőlünk, hogy a saját közösségeinket próbáljuk talpra állítni, megerősíteni. Bizonyára működnek egymással szemben is azok az előítéletek, amelyek úgy általában a magyar társadalomban elég erősek. Az a nyilvánvaló cél, hogy a romák polgárjogi mozgalma ne begettósodott, homogén történet legyen, és ott legyenek mindazok a civil szervezetek, azok a józan polgárok és szervezett közösségek, akik
150
Politika a legfontosabb megoldandó ügyek közé sorolják a romák emancipációját, polgárosodását. Így természetesen elengedhetetlen, hogy a különböző szervezetekkel, köztük a meleg szervezetekkel is együttműködjenek a roma civil szervezetek, és fordítva. Rendkívül jó alkalom ez arra, hogy le lehessen dönteni azokat az előítéleteket, tabukat, amelyek körülveszik ezeket a csoportokat. Jelen pillanatban sok erő megy el azzal, hogy a romákkal szembeni előítéleteket bíráljuk, és ezekkel szemben fellépjünk. Nagyon erősnek kellene lennie ahhoz a roma önszerveződésnek, hogy a melegekkel szembeni előítéleteket és intoleranciákat is meg tudják magyarázni, és ezeket feldolgozhatóvá tegyék az előítéletes és intoleráns emberek számára. Juhász Géza: Szeretnék Vagyim megjegyzésére válaszolni, miszerint a civil mozgalmakra az jellemző, hogy reagálnak a politika felvetésére, és ahhoz kapcsolódnak. Ennek az egyik oka szerintem az, hogy az az érdekes, amikor egy civil szervezet ahhoz szól hozzá, amiről a politika beszél. Ha csak úgy magától próbál megszólalni, az nem érdekes, az nem tűnik fel, arról nem ír a sajtó. Mondok erre egy egyszerű példát. Amikor az Alkotmánybíróság a saját kútfejéből merítve úgy döntött, hogy megszűnteti az élettársi viszony kapcsán fennálló meleg-ellenes diszkriminációt, akkor ez téma volt egy éven keresztül, annyi újságíró jött hozzánk, hogy nem győztünk válaszolni a sok kérdésre. Egyébként a dolog jelentősége a nullával egyenlő, gyakorlatban nincs az élettársi viszonynak érdemleges jogkövetkezménye, ami miatt ez egy nagy eredménynek lenne tekinthető. Amikor ellenben hét civil szervezet egy közös nyilatkozatott tett közzé a Btk. megreformálása érdekében, és az erről szóló közleményt vagy hetven újságnak juttattuk el, valamint az összes országgyűlési képviselőnek, annak semmilyen visszhangja nem volt. Tehát én sokszor úgy érzem, hogy akkor van esélye egy civil szervezetnek nyilvánossághoz jutni, ha arról beszél, amiről a politika eldöntötte, hogy beszéljünk. A másik, amit meg szeretnék jegyezni: az egyes kisebbségek helyzete rendkívüli módon eltér. Én még nem hallottam senkit sem beszélni arról, hogy mondjuk a fogyatékosok ellen gyűlölet lenne ebben az országban. (Morgás a közönség soraiban.) Itt most kifejezetten gyűlöletről beszélek, a szó érzelmi jelentésében. A cigányokat szokták gyűlölni, a melegeket szokták gyűlölni, sőt a nőket is szokták gyűlölni. Arról én még nem hallottam, hogy mocskos rokkantnak neveznének bárkit is, vagy hasonló gyűlölködő módon viszonyulnának hozzá. A rokkantakat, vakokat, szellemi fogyatékosokat legtöbbször csak sajnálni szokták, lesajnálni, és leginkább ignorálni szokták, s ez egy nagyon lényeges különbség. Én azt látom, hogy minden kisebbséget ugyanúgy figyelmen kívül szokták hagyni, de gyűlölködni más és más módon szoktak az egyes kisebbségekkel szemben. Az hogy ezek a csoportok „gettósítva élnének”, ahogy azt Aladár az előbb említette, sem ugyanolyan mértékben igaz: a romáknál feltétlenül így van, a melegeknél már kevésbé, a nők pedig egyáltalán nem. Horváth Aladár: Egy kedves kis történet jutott eszembe, ahogy itt hallgattam a kollégát. Az USA-ban voltunk egy ún. képzésen vagy hat magyar jogvédő emberrel. Ott az egyik „lezsidózta” a másikat, a második „lebuzizta” a harmadikat, a negyedik pedig nem jött el velünk a melegek szervezetéhez, mondván, hogy ő nem fog kezet egy meleggel. Ezek voltak a magyar progresszív jogvédők. (Közönség): A gyűlölködésnek különböző technikái vannak. A fogyatékosokkal szembeni diszkrimináció csak egy következmény: ha nem lenne gyűlölködés, közömbösség venné körül őket, akkor nem lenne diszkrimináció. Hadd mondjak egy konkrét példát. Olaszországba, Riminibe elutazott egy magyar mozgáskorlátozott csoport üdülni egy akadálymentes szállodába. Megérkeztek délben, s a délután megérkezett egy másik magyar csoport is, akik három napot töltöttek volna ott. Amikor ennek az utóbbi csoportnak a tagjai
151
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban meglátták, hogy ott vannak a kerekesszékesek, óriási botrányt csináltak. A társaság fele kikövetelte, hogy egy másik szállodába helyezzék át őket, mert nem voltak hajlandóak ugyanabban a szállodában eltölteni egy éjszakát, mint a mozgáskorlátozottak. Miszlivetz Ferenc: Én azzal egyetértek, hogy a gyűlölködésnek az aktív megnyilvánulásai kevésbé vannak jelen a fogyatékosokkal szemben. Azt gondolom, hogy mindez a társadalom öngyűlöletének a jele. Tehát a társadalom pszichéje igen alacsony szinten áll, a különbözőséggel való szembenézésben nem igazán sikeres. Magát a sikeres, keresztény, fehér, jó családapa, ötvenéves korában is jól focizó, szeretőket tartó férfi szerepében szeretné magát látni. Mindenki, aki ettől eltér, az az ő szemükben a sikertelen emberrel azonos: aki roma, meleg, fogyatékos, nő. A gyengeségtől való félelem és az irányában megnyilvánuló gyűlölet az a mi saját gyengeségünktől való félelem megnyilvánulása, hiszen mindannyian tartozhatunk bármelyik csoportba. Ez a kultúránk nagyon sok terén megnyilvánul, például az oktatásban is. Én is nagyon sok rossz példát tudnék hozni, de azt mondanám, hogy inkább beszéljünk arról, amit Aladár is megfogalmazott. Beszéljünk arról, hogy mégiscsak van értelme az együttes fellépésnek, de nem csak hogy értelme van, de sikereket is hoz. Ezt én már tíz évvel, nyolc évvel ezelőtt is mondogattam, de úgy tűnik, akkor még nem érett meg rá az idő. Minden gondolatnak szüksége van egy gesztációs időre, de ami itt elhangzott, abból az tűnt ki, hogy már sokan megértették az összefogás jelentőségét. Horváth Aladár: Az előbb elfelejtettem elmondani, hogy a „Miszlivetz-programot” hajtjuk végre. Miszlivetz Ferenc: Az hogy csak reakciókat látunk, azért van, mert gyenge a civil társadalom. Ha erősebb lenne, akkor a civil szervezetek át tudnák vinni a mondanivalójukat a médiába, a közéleti fórumokra. Voltak ilyen pillanatok az elmúlt tizenöt évben. Horváth Aladár: Bocsánat, de hadd tegyek fel egy kérdést itt. El tudná-e képzelni egy meleg szervezet, vagy egy fogyatékos szervezet képviselője, hogy kizárólag nem melegek, nem fogyatékosok képviseljék az adott szervezetet? Miszlivetz Ferenc: Én ezt minden további nélkül el tudnám képzelni, erre több példa is van és ezekre a szervezetekre jellemző, hogy általában koalícióban dolgoznak. Egy dolgot nem hangsúlyoztunk: a hálózatszerű működés, a mellérendelés gondolata tulajdonképpen a civil társadalom lényege. Nagy Géza: Én két dologgal vitatkoznék. Az egyik az aktivitás-reaktivitás kérdésével kapcsolatos. Az, hogy látványosan mindig csak reakciók jelennek meg nem annak a jele, hogy a civil társadalom gyenge, hanem annak a jele, hogy a többségi társadalom és az általa befolyásolt kommunikációs csatornák csak ezt az egy lehetőséget hagyják meg nekik. Tehát senki nem tud arról, amikor bármelyik civil szervezet aktívan fellép, csak akkor van belőle valami, amikor ez politikai szinten is megjelenik. Márpedig a civil szervezetek munkája nagyrészt az aktivitásban jelenik meg. Miszlivetz Ferenc: Egyetértek. Azt hiszem mást értünk a fogalmon. Szerintem akkor erős egy mozgalom, ha itt ül tíz újságíró, és nem teheti meg, hogy azokban a bizonyos „macho, fehér, keresztény férfiakat” képviselő nagy orgánumokban ne írjon egy cikket erről az összejövetelről. Most ezt megtehetik, valószínűleg nem is fognak írni semmit. Nagy Géza: Itt az a kérdés, hogy civil szervezetként belül maradunk a politika mozgásterén vagy a szélesebb társadalmi kontextusról beszélünk. Erről szó volt az első
152
Politika alkalommal, amikor a civil szervezetek öndefiníciójáról és a médiában való megjelenésükről beszéltünk. Mindezek természetesen összefüggnek és mindegyik hozzátartozik ezen szervezetek tevékenységéhez. Kemény Vagyim: Egy dolgot szeretnék megjegyezni, a www.kontextus.hu rendszeresen tudósít a rendezvényeinkről, tehát bár a sajtóbeli megjelenésünk elég gyenge, de legalább a hálón van egy kis sziget, ahol már megjelent az, hogy komolyan tudnak venni. (Közönség): Horváth Aladártól szeretném megkérdezni, hogy miért utálja azt a szót, hogy tolerancia? Nekem még ez nem jutott eszembe, hogy abban hiba volna. Horváth Aladár: Szerintem ez az Amerikából importált multikulti projektnek a része. Ezzel az a bajom, hogy úgy tekint az emberekre, hogy vannak olyan csoportjai, akikkel szemben a fehér, liberális elitnek toleránsnak kell lennie. Ez jó alkalom arra, hogy el is szigeteljék őket, így a toleránsakat nem is zavarja már a bőrszín, a fogyatékosság vagy bármi más. Azt hiszem, hogy nem toleránsnak kell lennünk, nem magunkra vagy egymásra erőszakolt türelmességet kell megtanulnunk, hanem az együttműködést, a tisztelet, a megbecsülést, és - végső esetben – a szeretetet is. (Közönség): Borzasztóan fontos, hogy a tolerancia az elfogadásnak egy szűk tartományát jelenti. Az elfogadás a lényeg, azt kell hangsúlyozni. A tolerancia logikája szerint aki kívül esik ezeken a szűk határokon, azt nem fogadom el. Miszlivetz Ferenc: Egy megjegyzést hadd tegyek. A tolerancia a vallásháborúk végén jelent meg, amikor nem volt lehetőség arra, hogy szeressék egymást, mert annyi vér elfolyt. Azért ne gondoljunk arra, hogy itt mindenki mindenkit szeretni fog. Az együttműködés nagyon fontos, de a tolerancia sem rossz, ha van. (Közönség): Lehet, hogy kicsit provokatív lesz a kérdésem, ezért elnézést kérek azoktól, akiket esetleg bántanék. Szeretnék utalni arra a mondatra, hogy a fizikai fogyatékosok szervezetei közötti is vannak ellentétek. Arra kérdeznék rá: hogyan képzelik el, hogy ennyire különböző csoportok közös hangot találhatnának? És még egy kérdés, amiben már benne van egyfajta válasz-csíra az előző kérdésre, lehetséges, hogy a diszkriminációnak akkora erőt tulajdonítanak, ez kovácsolná ezeket a csoportokat egységbe? (Közönség): Egy kommentár ahhoz, amit Aladár mondott. Azt állította, hogy a cigányság egy része az önkormányzatok kezéből eszik, s ez behatárolja az ő mozgásterüket. Valójában az egész magyar civil mozgalmat korlátozza az, hogy mindannyian a kormány kezéből eszünk. A nagy érdekvédő szervezetek is állami pénzből védik az állammal szemben az ügyfeleiket, a kormánnyal szemben védik a civil érdekeket. Magyarországon az határozza meg a civil szervezetek cselekvésének az irányát, hogy mindenki pályázatokból él, az pedig elsődlegesen állami forráson alapul (természetesen vannak magánalapítványok is). Ezért hiába határozza el egy civil szervezet, hogy például a sárga virág termesztését szeretné előmozdítani, ha abban az évben az összes pályáztató a piros virág termesztését szeretné támogatni. Ebben az esetben vagy feloszlatja magát ez a civil szervezet, vagy azt mondja „rendben, ebben az évben piros virágot termelek, majd jövőre talán egy-két sárga virág is elfér az ágyásban”. Én is egy civil szervezetet képviselek, és a pályázatokba megpróbálom a szervezet céljait is érvényesíteni. Azonban nem lehet a hazai helyzetet az amerikaival összehasonlítani, mert nem tudok olyan állami- vagy magánszektorbeli céget mondani, amelyik – kivéve az anyák napi gyermektámogatást – annyit fordítana támogatásokra, hogy abból a civil szervezetek meg tudnának élni. Igenis a civil szervezeteknél a mindennapi
153
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban kiadások finanszírozása is gondot jelent. Így az a sajátos helyzet alakul ki, hogy állami civil mozgalom van. (Közönség): Négy megjegyzésem van. Az első: az előbb az hangzott el Juhász Gézától, hogy a fogyatékosoknál kevésbé érezhető egy olyan gyűlölet, mint a többi diszkriminált csoporttal szemben. Nem egészen így van: például amikor egy-egy faluban lakóparkot akartak létesíteni fogyatékosok számára, akkor hatalmas tiltakozás alakult ki, mondván „ezek az emberek igen veszélyesek”. A második: a toleranciával kapcsolatban teljesen egyetértek Horváth Aladárral. Hadd mondjak egy idézetet Werner Wilkey-től, aki összefüggésbe hozható a Freedom House-zal: „Amerikában nincs senkinek joga toleránsnak lenni, mert a tolerancia csaknem mindig felsőbbrendűséget takar.” A harmadik: fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy mostanság bekerültek a politikába olyan dolgok, amelyek csakis a civil szférára tartoznának, például az egyházak ügye. A negyedik: Horváth Aladár felvetésére azt válaszolom: nagyon is el tudom képzelni, hogy a romák ügyét nem romák is képviseljék. (Közönség): A finanszírozással kapcsolatban van egy megjegyzésem. Ma is vannak mozgalmi attitűddel működő szervezetek, akik ténylegesen az általuk képviseltek érdekében tevékenykednek. A civil szervezetek többsége ellenben abba a helyzetbe került, ahol már csak megélhetést biztosító civil működésről beszélhetünk. (Közönség): Azért is kell összefognunk, mert van olyan, hogy valaki egyszerre fogyatékos, cigány, homoszexuális és nő. Juhász G.: Ránk nem érvényes, hogy a kormány kezéből eszünk, sem a meleg szervezetek, sem a nők elleni erőszak ellen fellépő szervezetek nem kapnak a magyar kormánytól pénzt. Ha a nyugati alapítványoktól kapunk is valamilyen pénzt, akkor is ezek az alapítványok nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy valamilyen felfordulást csináljunk. Például arra, hogy a vidéki melegeket tájékoztassuk a jogaikról és megpróbáljuk a vidéki meleg önszerveződéseket pezsdíteni nem kapunk pénzt. Nagy Géza: Azt gondolom, hogy a civil szervezetnek megváltozott a helyzete a rendszerváltozás után. Az egyik oldalon: ha sikerült már elérni azt, hogy az ő kérdései a politikában megjelenjenek, akkor fel kell vállalnia azt, hogy egyszerre kormánypárti és ellenzéki szerepben van. Tehát abba az esetben, amikor úgy érzi, hogy az általa képviselt csoport jogai sérülnek, függetlenül attól, hogy az állami forrásokat mire kapja, a célcsoportja érdekében fel kell szólalnia. Az egy félreértés, mégpedig a civil szervezetek saját szerepükről alkotott képének a hibája, hogy ha az államtól kapjuk a pénzt, akkor tartozunk valamivel a magyar államnak. Nem így van: mi az állam helyett végzünk el feladatokat, ezért fizetnek minket. Ez egy egyszerű üzleti viszony. Tehát minden alkalommal, amikor én elvégzem a feladatomat – tehát akkor is, amikor leordítom a kormány haját – az államnak fizetnie kell. Horváth Aladár: Először: Géza a civil szervezetekhez utalta azt a hibát, amit én az államnál látok. Csak Magyarországon olyan "demokratikus" az állam, hogy a kormányzat azt gondolhatja: "ha én pénzt adok egy civil szervezetnek, akkor elvárhatom, hogy úgy táncoljon, ahogy én fütyülök." Itt azt hiszem, hogy az elsődleges cél a demokratikus kultúra kialakítása lenne az állami szervezetekben. Másodszor arról, hogy mi foghatja össze ezeket a szervezeteket. Valószínűleg az a tény, ami például a roma szervezeteket is összefoghatná, nevezetesen, hogy egyenlő mértékben sújthatja bármelyik romát a kirekesztés. Talán az előítéletesség, a diszkrimináció és Magyarország jövője iránt érzett aggodalom az, ami összekötheti ezeket a csoportokat.
154
Politika Végül: hogy a saját kérdésemre is válaszoljak, nevezetesen, hogy el tudnátok-e képzelni azt, hogy egy roma szervezet képviselői kizárólag nem romák legyenek. Kiderült, hogy itt mindenki el tudná képzelni ezt. Ezt én is el tudom képzelni – bár nem értek vele egyet, de nem is kell elképzelnem, mert ez a jelenlegi gyakorlat. Azzal egyetértek, hogy koalícióban, vállat vállnak vetve kell dolgozni, ez nagyon fontos, s csak így sikerülhet elérni a céljainkat. Azonban azt elég furcsának találnám, hogy egy csoport érdekeit kizárólag – és itt ezen van a hangsúly – egy nem ehhez a csoporthoz tartozó képviselné. Én azt látom ma, hogy a roma tematika a legnagyobb kulturális ipar egész Európában. Ez az üzletág ma virágzik, lásd konferenciaturizmus, a többszáz millió forint felett rendelkező, a cigányság kérdéseivel foglalkozó gádzsó szervezetek felállítása és álságos működtetése. Mindezt úgy szokták megjeleníteni, mint a romákra fordított pénz. Ez nem a romákra fordított pénz és ebből nagyon kevés pénz „csöpög le” a valóban működő roma szervezetekhez. Ez egy létező valóság és elég szomorúnak tartom. Ez lehet az egyik fontos feladat, hogy a felnövekvő roma intelligencia képes legyen ezeket a vízfejeket átszúrni és leereszteni. Nagy Géza: Szeretném megvédeni a konferencia résztvevőit. Természetesen azt gondolom, hogy szinte az összes jelenlévő szervezet el tudja mondani, hogy nagyon komoly harcot folytatott azért, hogy valaki a saját sorsába bele tudjon szólni. Tehát azért, hogy a fogyatékosok mondják meg, hogy a fogyatékosoknak mi a jó, komoly harcok folytak. Ma már arról folyik ezek között a szervezetek között a beszélgetés, hogy el tudjuk-e fogadni azt, hogy esetleg rajtunk kívül valaki, aki elkötelezett a téma mellett, szerepet vállaljon ezekben a szervezetekben. Újra az kerül tehát elő, ami itt még nincs meg, hogy el tudjátok-e hosszú távon képzelni azt, hogy adott esetben majd egy kerekesszékes, egy fogyatékos, aki végigjárta a saját jogérvényesítési útját, egyszer egy olyan roma szervezetben akár vezető pozíciót betöltsön, amelyik a romák érdekében dolgozik. Horváth Aladár: Teljes mértékben. Én csak azt tartom problémásnak, ha egy csoportot kizárólag a nem ahhoz a csoporthoz tartozók képviselnek. Nagy Géza: Jó, a kizárólagossággal szerintem, mindenki így van. Miszlivetz Ferenc: Akkor itt teljes az egyetértés, mert én is a későbbi fázisra gondoltam, ahol még nem tartunk. Aladárnak teljesen igaza van, olyannyira, hogy nemcsak a romákra, hanem az egész civil társadalomra jellemző, hogy amikor a témával már nem lehetett lekezelően bánni, akkor – csúnya szóval élve – „lenyúlta” a politika és a politikai pártok. De ez globálisan is így van. Erről külön kell beszélni, hogy a hatalmi diskurzusnak része lett a civil társadalom: a Világbank, az IMF, különféle kormányok, az Európai Unió és mindenki használja ezt a fogalmat, mindenki a civil társadalom érdekében tevékenykedik. Én épp ezért mondanám azt, hogy a civil szférának vagy a harmadik szektornak, még inkább önkifejezőnek és erősebbnek kellene lennie. Nem említettem meg azt a háromszöget, amit itt nyilván mindenki ismer, Bíró András kedvenc képét: a kalmár, a herceg és a polgár. A kalmár és a herceg, tehát az üzleti szféra és a politika, köszönik, jól vannak, bár mindkettő súlyos válságokkal küzd, a civil szféra, a polgár, a kettő között őrlődik mindenhol. Ha nézzük Seattle-t és Prágát, ott is látszik a megnyilvánulásra való igény globális szinten is, mivel ez a szféra még nem fogalmazta meg magát. Ha helyi szinten nézzük, tehát a roma és fogyatékos ügyet, akkor szintén ez a helyzet. Úgy gondolom, hogy ez a fajta koalíció, amiről most gondolkodunk és beszélünk, azért is nagyon aktuális, mert az állam ma még szinte kizárólagosan próbálja ezt a területet birtokolni. Azt javasolnám nagyon szerényen – kívülről mindig könnyebb javaslatot tenni – hogy vegyük figyelembe: tényleg egy új korszakban vagyunk. Pillanatokon belül az Európai Unió keretein belül leszünk. Tehát a források már
155
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban nem csak a csodálatos magyar nemzetállamtól jöhetnek, hanem egészen máshonnan is, s ez új technikákat és kihívásokat jelent. Ezért igenis meg kell tanulni pl. lobbizni Brüsszelben, mint ahogy megtanulta sok más szervezet is. Lehet, hogy ez a világ is ellentmondásos, a civil szervezetek egymással fognak harcolni a forrásokért, nem fog mindenki mindenkit szeretni. De mégiscsak megy az ügy előre, amit semmi nem mutat jobban, mint ez a rendezvény.
Délutáni kerekasztal-beszélgetés Czene Gábor: A délelőtti vitán igen sok szó esett a civil társadalom és a politika kapcsolatáról. Ebből számomra az a kép rajzolódott ki, hogy a pártoknak nem érdekük egy erős civil társadalom létezése. Ha egy civil szervezetet támogatnak, akkor azt azért teszik, hogy politikai céljaik szolgálatába állítsák. Másként megfogalmazva elvárják a civil szervezetektől – mármint azoktól, amelyeket támogatásban részesítenek – hogy cserébe lojálisak legyenek a hatalommal, a pártokkal szemben. Kérem, cáfoljanak meg! Fodor Gábor: Nem így van. Egy kicsit részletesebben ugyanezt: szerintem nem így van, mert azt gondolom, hogy minden normális és józan politikusnak érdeke az, hogy legyen erős civil társadalom Magyarországon, hiszen ekkor működik jól a társadalom, s ekkor működik az egész demokratikus intézményrendszer. Szerintem tévedés azt gondolni, hogy a demokratikus intézményrendszer pusztán parlamenti választásokból és a parlamenti pártok megjelenéséből áll. Ez sokkal többet jelent. Szerintem ezt látjuk a mindennapi életben is. Többek között az elmúlt időszak súlyos politikai konfliktusaiból látjuk, hogy mit is jelent az, hogy Magyarországon gyenge és kialakulatlan a civil társadalom. (Lásd pl. média kuratóriumok ügye.) A mostani kormányzat sem segíti elő a civil társadalom kifejlődését, mivel az ún. konzervatív kormányzat 1998 óta rendszeresen a fenyegetés eszközével él mindazokkal szemben, akik másként lépnek fel, mint ahogy ők szeretnék. Legutóbb ez a Magyarok Világszövetségével kapcsolatos eljárásból derült ki, amely – függetlenül attól, hogy mit gondolok a Szövetségről – véleményem szerint elfogadhatatlan. Még számtalan példát lehetne említeni erről az abnormális felfogásról. Ugyanakkor ellenzem a l’art pour l’art politikaellenes lózungokat és felfogást. A politikának megvan a nemes és jó szerepe a társadalomban. Tehát akkor működik jól egy társadalom, ha a civil társadalom is erős és sok mindent képes működtetni, és így nem kell a politikának foglalkozni ezernyi dologgal. De ettől szerintem hihetetlen messze vagyunk Magyarországon. Szóba hoztam a kuratóriumok ügyét: ami ott folyik a civil szervezetek részéről, az bohózatba illő. Állítólag ezek a szervezetek jelenítik meg a civil társadalmat. Ma Magyarországon nagyon kevés olyan civil szervezet van, amely bátran és hatékonyan tud az adott területen működni. Czene Gábor: Mielőtt Kósáné Kovács Magda válaszolna, arra kérném, hogy konkrétumokat is említsen, amellyel cáfolni tudná az előbbi állítást. Hogy a pártoknak jól működő, független civil szervezetekre van szükségük egy jól hangzó politikai szlogen, de tényszerűen hogyan lehet ezt alátámasztani. Kósáné Kovács Magda: Nem egészen azt válaszolom, amit Fodor Gábor. Azt hiszem, hogy kettőnk között nincs igazán más különbség, mint ami az életkorunk eltéréséből adódik – az én fogamban sokkal több az idegen anyag és a szívemben is a halál. Amit megtapasztaltam hosszú politikusi életem során, több szkepszissel tölt el. A kérdésre válaszolva: van a politikai helyzetben olyan veszély, hogy a civil szervezetek így járjanak, és az őrzőknek vigyázniuk kell a strázsán. Megpróbálom ennek az okait felsorolni. Először is
156
Politika azért van ez a rossz lehetőség belekódolva a politikai helyzetbe, mert a civil szerveződések egy része feldobált funkciókkal jön létre. Ezek a szervezetek látják a csalódottságot az emberekben, észrevesznek a politikai palettán különböző hiátusokat, különböző meg nem szólaltatott igényeket és ezek képviseletére szerveződnek. Itt az önkormányzati választásokon jelentős sikert arató helyi, lokális érdekeket képviselő civil szervezetekre gondolok, amelyek tulajdonképpen feldobált szerveződések. Majd 2002-ben eldől, hogy ezek a primer politikai funkciót is vállaló szervezetek bejutnak-e a törvényhozásba, az országos politikai színtérre. A második oka a jelenlegi helyzetnek az, hogy Magyarországon a civil szerveződések történelmi gyökérzete meglehetősen gyenge. Ahhoz, hogy ezt a hirtelen nőtt törzset és lombozatot a gyökérzet táplálni tudja a politikai preferenciákkal való öntözésre van szükség. De akit nem öntöznek, az elsárgul. Ezért a civil szervezetek egy része megtalálja a lehetséges igazodások módját, úgy ahogy az eddigi gyakorlat szerint négy évente kicseréli kalkulátorában a telefonszámokat, és új igazodási pontokat keres, hogy fenn tudja tartani magát, a társadalmi beágyazottsága megfelelő legyen. Harmadszor pedig azért félek a civilszervezetek politikai befolyásolásának valósággá válásától, mert az állami források redisztribúciója nélkül ma Magyarországon a civil szervezetek megélni nem tudnak. Nincsen olyan civil közeg, amely a megfelelő finanszírozást biztosítani tudná. Tudomásom szerint, bár sokan vannak itt, akik ezt nálam jobban ismerik, Amerikában úgy jönnek létre a bizonyos célra szerveződött alapítványok, hogy először van forrás és utána, a forrás felhasználására jön létre maga a szervezet. Nálunk pedig van a szervezet, amelyik kétségbeesetten próbál forrásokhoz jutni. Az a szomorú tapasztalat kezd kialakulni, hogy a redisztribúcióban az állami, költségvetési források elosztásában létrejön egy sajátos folyamat és ebben az alkufolyamatban ki-ki arányainak és parlamenti nyomóerejének a függvényében megtalálja azokat a szervezeteket, amelyeknek a támogatásához ragaszkodik. Nyílt titok, hogy a társadalmi szervezetekkel foglalkozó parlamenti bizottság tulajdonképpen politikai alkut köt. Ebből a politikai alkuból lehet aztán levezetni, hogy melyik szervezet mennyit kap. Úgy tűnik, hogy ezek a politikai alkuk másfajta állami javak újraelosztásánál is érvényesülhetnek. Éppen tegnap hallottam egy hírt, teljesen autentikus forrásból, miszerint bizonyos, az ÁPV Rt. illetékességi körébe tartozó ingatlan vagyonra pályázni lehetett különböző szociális funkciójú civil szervezeteknek. A pályázati döntésben a politikai alku eredményeképpen, egy ellenzéki párt támogatásával olyan döntés született, amely következtében egy szellemi fogyatékosokat hosszú évek óta eredménnyel kezelő, és reszocializációjukat eredménnyel végző szervezet elveszítheti az intézményi hátterét, mert a lába alól a földet odaadták valaki másnak. Ha ez előfordulhat, akkor valahol a dolgok nincsenek rendjén. Nem azt állítom, hogy ma ez mindenütt így zajlik, de azt mondom, hogy a helyzetben benne van a veszélye annak, hogy ezek a ma még deviánsnak számító mozgásformák, többé-kevésbé tudomásul vétessenek, és ettől nekem összeszorul a gyomrom. Czene Gábor: Azért ne tegyünk úgy, mintha a jelenlévők nem lettek volna kormányon, ráadásul egy koalícióban. Ha pedig jól értettem ez már egy régebb óta kezdődő folyamat. Mit tett ez ellen az SZDSZ és az MSZP? Kósáné Kovács Magda: Nem hiszem, hogy a rossz meg nem tétele önmagában jó cselekedetnek számítana. Nem engedtünk ezen a területen szabad rablást. Még egyszer elmondom, ha az ember nem tesz meg valami rosszat, azért nem kell feltétlenül megdicsérni. A mi közös kormányzásunk idején kezdődött el egy kísérlet, amelyik ma már meglehetősen elvékonyodott. Gábor tud erről többet mondani. Valamikor 1994-ben indult el az a
157
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban mechanizmus, hogy a civil szervezeteket a parlamenti nyilvántartásba lehetett venni, s ez alapján lehetett őket bevonni a parlamenti döntés előkészítő munkába. Akkor alakult ki a civil szervezetek parlamenti információs bázisa. Czene Gábor: Ez ugyanúgy egy lobby lista volt, ahova hasonló módszerekkel, vagyis politikai alkuk eredményeképpen kerültek fel a civil szervezetek. Kósáné Kovács Magda: Már elnézést, de a lobbyt ne keverjük össze se a korrupcióval, se a politikai osztozkodással! Lobbyzni a világon mindenütt kell, és a civil szervezeteknek dolguk az, hogy azért a grémiumért, amelyet képviselnek, lobbyzzanak is. Mikor egynapos miniszter voltam, azt mondtam a képviselőtársaimnak, hogy lobbyzni kötelező, protekciót viszont ne tessék kérni, mert nincs. Tehát az, hogy valaki eljárjon a saját választókerülete, választói, a választókerületében működő szervezetek érdekében kutya kötelessége. Ezért van a parlamentben. A civil szervezeteknek is kutya kötelessége. Én szűk két évig voltam miniszter, nem sok eredménnyel dicsekedhetem, de azzal igen, hogy soha senkinek nem tettem meg semmit, ami egyébként is nem járt volna neki. Legfeljebb azt a plusz figyelmet tettem mellé, hogy tisztességes kezdeményezések ne csúszhassanak el. Ezt csináljuk, amikor vacak 100 millió forintot osztogatunk. Senki nem kap, akinek a pályázata nem megfelelő, de igyekszünk azon, hogy mindenki kapjon, aki tisztességes célokért pályázik. Fodor Gábor: Azt gondolom, nem hogy magyarázkodni valónk nincsen, hanem jó néhány dologra büszkék lehetünk. Mert, ha történt valami ezen a téren, akkor az mind a mi kormányzásunk idején ment végbe. Hadd említsek néhány dolgot! A miniszteri tevékenységem másfél évéből egy sor dologra büszke vagyok. Azt gondolom, hogy ezek működő és messze ható dolgok voltak a kulturális és oktatási szférában. Az egyik ilyen a Nemzeti Kulturális Alap társadalmasítása. Hivatalba lépésem előtt fél évvel jött létre az Alap, de én, szemben utódaimmal, akik mind a nemzeti ideológia szolgálatába állították a Kulturális Alapot, bevezettem azt, hogy a különböző társadalmi formákról nem a politikának kell dönteni pártideológiai alapon, hanem rá kell bízni a társadalomra. A létrehozott Kulturális Alapba én különböző kuratóriumokat hoztam létre, tizen-valahányat különböző kulturális területeken. Mindenütt elsöprő többséget teremtettem a civil szervezetek számára és minden kuratóriumba egyetlen egy minisztériumi embert delegáltam a hét-nyolc civil mellé. Ezt is csak azért, hogy legyen ott egy megfigyelő, akitől megtudhatjuk, miről van szó. Czene Gábor: Ha nagyon undok akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy nem voltál sokáig miniszter és így nem sok valósult meg. Fodor Gábor: Másfél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy amit tettem, annak volt hatása. Egy másik dolgot hadd mondjak el, ha már ezt felvetetted. Kétségtelen, hogy a Nemzeti Kulturális Alapot visszacsinálták, de ennek nincs jelentősége, mert ez a kormány csak egy darabig van itt, aztán elmegy és jönnek mások, és ezek a kezdeményezések folyamatosan be fognak érni. Azonban van olyan kezdeményezés, ami ma is működik, ilyen például az 1 százalék. Ezt én találtam ki és mi teremtettük meg. Az 1 százalék a legfontosabb támogatási forma. Igaz, nem is sikerült könnyen keresztülvinni. Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent lehetne még ebből kihozni. Szóval úgy gondolom, hogy volt néhány intézkedésünk, ami kifejezetten ezt a területet segítette, építette. A miniszteri tevékenységemmel nagyon határozottan támaszkodtam a civil szervezetekre, - erre az oktatási területről is tudnék hozni
158
Politika példát - de evvel inkább nem untatom a jelenlévő társaságot, és nem szeretném, hogy ez a fórum a saját magam egykori tevékenységének a minél szebbre festéséről szólna, csak ha már ezt megkérdezted, akkor a korrektség kedvéért elmondtam. Czene Gábor: A mai téma a civil társadalmon belüli különböző kisebbségi jogvédő szervezetek helyzete és a hatalomhoz fűződő viszonya. Nagyon sokáig lehetne sorolni, hogy milyen fajta kisebbségi szervezetek léteznek, én most a cigányságot emelném ki. Beszéljünk egy kicsit a cigány kisebbség és a hatalom viszonyáról. Az egyik, amit mondani szoktak, hogy bármit csinálnak a politikusok, a cigányok nagy része az MSZP-re fog szavazni, a másik: ha egy párt cigánybarát politikával áll elő, akkor ezzel nyer egy cigány szavazatot, de elveszít kettő nem cigányt. Nem vagyok biztos abban, hogy ez a két állítás igaz, mégis úgy tűnik, hogy a politikai pártoknak nem érdeke megnyerni cigány szavazókat. A kérdésem az, hogy az MSZP és az SZDSZ számítanak-e a cigány szavazókra, és a kört lehet bővíteni egyéb kisebbségekkel. Ha igen, akkor fejtsék ki azt is, hogyan próbálják megnyerni őket! Kósáné Kovács Magda: Nem tudom, hogy az első állítás igaz-e. Azt is lehetne mondani, hogy bármi történjék is a cigány szervezetek egy része a Kisgazda Pártra fog szavazni, azt is lehet mondani a fehérgyarmati választások alapján, hogy választókörzete válogatja. A cigány szavazók egy része a Szabad Demokratákra szavazott. Tehát ilyen egyértelmű politikai preferenciája a magyarországi roma szavazóknak nincs. Ha a választók szociológiai összetétele alapján próbálnánk meg következtetni, akkor enyhén szólva kérdéses, hogy az állítás igaz-e. Tehát ezt a kérdést szerintem félre is tehetnénk. Őszintén remélem, hogy a magyarországi cigányság egy része valóban a Szocialista pártra szavaz, azt is remélem, hogy a nagyobb része, de a nem cigány szavazóktól ugyanezt remélem és innentől kezdve a dolognak nincs relevanciája. A másik kérdés jóval súlyosabb, nevezetesen az, hogy a magyar közvéleményben mennyire van jelen az a cigányellenesség, amelyet a jelenlegi kormányzat a politikájában zseniálisan meglovagol. Gondoljanak csak a munkából élő emberek támogatására, vagy arra, hogy azokat a családokat támogatja a jelenlegi kormány, akiknél a negyedik gyerek vállalásánál is meg kell őrizni a korábbi életminőséget. Nem azokat a családokat támogatják, ahol úgyis megszületik a negyedik gyerek, hanem azt a családot, ahol a negyedik gyerek vállalása kvázi egzisztenciális kockázat. Ezt a burkolt cigányellenességet a magyar közvélemény nagyon szívesen hallgatja. Ekkor duplán kell sajnálnom, hogy nincs itt Csapody Miklós, aki egyszer jegyzőkönyvben intett meg azért, mert nagyon hasonló véleményemet fejtettem ki a parlament Emberi jogok bizottságának ülésén. Tudniillik a bizottság vendége az Országos Rendőrfőkapitány volt, akitől én megkérdeztem, hogy mi a véleménye a rendőrség soraiban fellelhető rasszizmusról. Erre ő azt válaszolta, hogy a rendőrök semmivel sem inkább rasszisták, mint a magyar átlagpolgár. Azt mondtam, hogy már ne haragudjon, de ez engem nem nyugtat meg, mert a magyar átlag az bizony kicsit rasszista. Ezért rettenetesen kikaptam Csapody Miklóstól, mondván, hogy ő nem rasszista, és kikéri magának. Az itt jelenlévők között is sokan kikérhetik maguknak, és én megkövetek mindenkit a megfogalmazás pontatlansága miatt. Ugye abban azért egyetértünk, hogy ha a Magyarországon létező rasszizmust megpróbálnánk szétteríteni az országban, akkor mindenhova jutna, nem maradnának üres foltok. Következésképpen, Czene Gábor azon állítása, hogy egy romabarát, cigány integrációt nyíltan vállaló politikai program elvihet szavazókat, sajnos igaz. Erre én csak azt tudom válaszolni, hogy tisztesség viszont csak egy van. Ha valaki ennek alapján mérlegel, akkor a tisztességét veszíti el. Itt nem szerelmi esküket kell tenni a
159
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban magyarországi cigányság mellett. Egy cigány barátom szokta azt mondani, hogy nem kell a cigányokat szeretni, úgy kell politizálni, hogy magyarországi cigányság integrációjának esélyei legyenek. Azt gondolom, hogy ez az igazság. Mert a magyarországi cigányság sorsa, némi pátosszal mondva a nemzeti jövő kérdése. Mert ha a magyarországi cigányság reménytelen társadalmi kizáródásának a folyamata tovább folytatódik, akkor az én unokám egy olyan országban fog élni, ahol sokszázezer, ma még meg sem született cigány gyerek a reménytelen munkanélküliség és a reménytelen társadalmi kiilleszkedésre születik meg. Márpedig én ilyen világot nem szeretnék előkészíteni avval a politikával, amelyiknek egy részéért felelős vagyok. Nem érdekel, hogy hány derék potenciális MIÉP-es szavazatát veszíthetjük el, az érdekel, hogy az a pártprogram, amelyik elkészítésében részt veszek, egy tisztességes program legyen. Fodor Gábor: Gábor kérdését, nagyon lényeges kérdésnek tartom, azért is, mert azt tapasztalom, hogy a politikában és a pártpolitikában erről egy nagyon éles vita folyik, nevezetesen arról, hogy érdemes-e egy pártnak kiállni bármiféle kisebbségnek a jogai mellett, mondjuk itt a romáknak az ügye az egyik legsúlyosabb probléma, de ez vonatkoztatható másokra is. „Érdemes-e mellettük kiállni, mert ebből csak baj lehet?” hangzik az egyik vélekedés, amit te is megfogalmaztál a kérdésedben. Eszerint a többségi társadalom nem fog rászavazni, ezzel maga alatt vágja a fát a politikai mezőben (vagy inkább erdőben). Az a helyzet, hogy ez az SZDSZ számára is nagyon súlyos dilemma, megosztom most saját problémánkat a hallgatósággal. Ugye az SZDSZ-t közel 10 éve úgy tartják számon, mint egy olyan pártot, amelyik a romák pártfogója, a romák pártja, a zsidók pártfogója, a zsidók pártja, a melegek pártja, a fogyatékosok pártja és sorolhatnám tovább. Sokan az SZDSZ-ben az elmúlt időszakban – főleg 98-ban, amikor az SZDSZ rosszul szerepelt – azt mondták, hogy ez azért is következett be, mert az SZDSZ kiállt népszerűtlen témák mellett, mint például a romák ügye, az antiszemitizmus elleni küzdelem, melegek jogai, stb. Megint sorolhatnám tovább a hosszú listát, hiszen kiálltunk ezek a csoportok mellett, akik nem népszerűek a magyar társadalom számára. Erről, talán annyit elárulhatok a közönségnek, tényleg nagyon komoly és éles vitáink vannak az SZDSZ-en belül. Egyébiránt én ezzel az állásponttal nem értek egyet. Azt gondolom, hogy a mi bajunk nem ez, hanem az, hogy az SZDSZ politikája üresedett ki az elmúlt években, és a pártnak csak ez maradt. Amikor egy párt csak erről tud beszélni, tehát a profilunkban csak az van, hogy továbbra is próbálunk az emberi jogok mellett határozottan és következetesen kiállni, de eltűnünk, mondjuk a gazdaságpolitikában és eltűnünk más területeken, amelyek fajsúlyos témák, akkor valóban felborul a politikai egyensúly egy párton belül. Ez az én véleményem, vagy ha úgy tetszik a másik tábor véleménye. Tehát mi erről vitatkozunk, ez valóban egy nagyon éles politikai kérdés. Úgy gondolom, hogy pragmatikus politikai szempontok miatt sem pusztán idealizmus kell, hogy vezérelje az embert, de nekem az tetszik, ha van idealizmus a politikában. Én ezt szeretem, meg kell, hogy mondjam. Nem tartom bajnak, ha vannak egy pártnak értékei, én ezt az úgynevezett pragmatikus politizálást egy hihetetlen hülyeségnek tartom, már elnézést hogy ezt mondom, de tőlem nagyon távol áll ennek a fetisizálása. Azt gondolom, hogy praktikus szempontok is szólnak amellett, hogy nem kell olyan nagyon aggódni a kissebségek jogainak a vállalásától, mert ha közben tudunk más témákban is határozottan fellépni, akkor számolni kell azzal, hogy nagyon sokakat érint ez a társadalomban, vagyis potenciálisan sok szavazót jelent. Ha mi azt is meg tudjuk értetni, vagy kísérletet teszünk arra, hogy az ún. többségi társadalom megértse: az ő érdeke is az, hogy a kisebbségek jogait tiszteletbe tartsuk. Enélkül – maradjunk a romáknál – az ország rettenetes mértékben kettészakad, és létre jönnek területek, városok, városrészek, melyek
160
Politika élhetetlenné válnak, amelyek hihetetlen veszélyesek lesznek az átlagember számára, tönkre megy az oktatási rendszerünk, szegregáció lesz. Sorolhatnám ezeket a dolgokat. Tehát az a célunk, hogy a többségi társadalommal is meg tudjuk értetni, ha nem is mindenkivel, hogy a többség érdeke is, hogy tegyen e téren. A praktikus érdekek is amellett állnak, hogy érdemes emellett kiállni. Mind elvi okok miatt, tehát az ideológiai meggyőződés vagy az érték alapú politizálás miatt, mind praktikus szempontok miatt is érdemes egy pártnak vállalni a határozott kiállást ezekben a kérdésekben. Czene Gábor: Ennek fényében érdeklődéssel várom a 2002-es kampányt és a választási eredményeket. Ismét egy olyan kérdésről szeretnék beszélni, ami nagyon megosztja a politikusokat és a közvéleményt is. Ez a kvóta-rendszer. Talán a jelenlévőknek nem kell részletezni, hogy mi is ez. Az MSZP tett egy kísérletet és alapszabályában elfogadtak egy paragrafust, hogy a vezető testületekben és a majdani jelöltlistán 20-20 százalékot kell biztosítani a fiataloknak és a nőknek. Mivel csak néhány hónapja lépett ez életbe a tapasztalatokról nemigen tudunk beszélni, de az MSZP tervezi-e, hogy amennyiben hatalomra kerül, akkor bővíti ezt a rendszert, általános politikai értelemben. Az SZDSZ-től pedig azt kérdezem, hogy támogatandónak tartja-e. Bár lehet vitatkozni, hogy maga a kvótarendszer milyen elemekből álljon, de magát az elképzelést támogatják e? Kósáné Kovács Magda: Valószínűleg két évvel ezelőtt mást válaszoltam volna erre a kérdésre, mint most. 1990 óta a politikai gyakorlat bebizonyította, hogy e nélkül a számomra sohasem rokonszenves adminisztratív segédeszköz nélkül a fiataloknak és nőknek az esélye minimális arra, hogy a politika meghatározó rétegében vagy funkcióiban szerepet kapjanak. Most a generációs indíttatású politikai formációkról ne beszéljünk, mert természetesen az „ős Fidesz” annak idején felhozott egy olyan generációt a politikában, amelyiknek gyakorlatilag politikai kéményhatás nélkül nem lett volna esélye, de meg kell nézni a Fidesz mai utánpótlását. Így azt is mondhatjuk, hogy ez egyszeri és kivételes jelenség volt. Meg kell nézni, hogy az újonnan bekerült képviselők egy igen jelentős része derék régi úttörő vezetőkből áll. Tehát azokról van szó, akik amúgy a pártállami kiválasztódás csatornáin már valamilyen módon bekerültek a folyamatba. Ez érdekes dolog, de megvonom a vállamat, kikinek lelke rajta. A Szocialista Párt képviselő csoportjában a nők száma 1990 óta is folyamatosan csökkent, igaz persze más számarányokkal. A fiatalok esetében pedig úgy tűnt, hogy bedugul a mechanizmus. Erről nem szívesen beszélek, bár én mondtam, hogy ne higgyenek a politikusoknak, de a politikus egy olyan állatfaj, amely iszonyatosan ragaszkodik a saját status quojának a megvédéséhez. Ehhez igazítja a szabályokat. Ezért ezt a 20 százalékos kvótát sem volt könnyű átverni. Mert ki-ki úgy számol, hogy az ő status quoja biztosítva vane akkor, ha... Az „akkor ha…” esetében kiderül, hogy kinek-kinek veszélybe kerülhet a pozíciója. Ezért én elfogadtam, hogy legyen kvótarendszer. Három évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy ne csináljuk ezt. Ha belőlem országgyűlési képviselő lesz, akkor ne azért legyek az, mert kettessel kezdődik a személyi számom, hanem azért, mert megütök egy mércét. Persze ebben a gőgben is van valami, de még inkább van valami abban, hogy ezzel a 20 százalékos kvótával nőknek és fiataloknak új kapuk nyílnak. Adott esetben ehhez az is kell, hogy azok, akiket ez hátrányosan érint ez a szabályozás, vegyék tudomásul, és ne frusztrációval éljék meg. Én éppenséggel az egyik kvótába beletartozom, de a másikba nem , és úgy gondoltam, hogy nem kell nekem ott ülni idők végezetéig a párt elnökségébe, hanem jöjjenek mások. Nem vállaltam el a jelöltséget a novemberi kongresszuson, azóta is van munkám éppen elég, nem érzem úgy, hogy bármilyen módon a szélre szorultam volna. Természetesen meg fogom pályázni a képviselővé válás lehetőségét 2002-ben is. Az
161
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban öregeknek nem csináltak külön kvótát, így nekünk meg kell küzdeni a magunk teljesítményével azért, hogy esélyesek legyünk. Szóval ezt a felemás választ tudtam adni, hogy én nem szeretem a kvótát, de elfogadom, mint adott pillanatban, történelmi helyzetben szükséges rosszat. Távlati célként természetesen én is azt gondolom, amit Kórodi Mária, az SZDSZ képviselője a mi 20 százalékunkról, hogy ő csak az 50-50 százalékot tudja elfogadni. Az 50 százalékig elég magas lépcsősor vezet. És azon lépegetni kell. Czene Gábor: Elnézést, arra nem kaptam egyértelmű választ, hogy 2002 után, adott esetben elképzelhető-e, hogy az MSzP ezt a kvótarendszert kiterjeszti munkahelyekre, egyéb állami intézményekbe és kibővíteni a kört, mondjuk a cigányokkal? Kósáné Kovács Magda: A cigányokra nem tudok elképzelni kvótát. Az, hogy a pártok listáján cigány politikusok szerepeljenek, ezt én politikai tisztesség kérdésének tartom, és nem szeretnék még egyszer megélni egy olyan országos listát, mint amilyen a ’98-as volt, nyolcvankilencedik helyén, teljesen esélytelen helyen, egy roma politikusnővel, aki leginkább azért került fel, hogy azt lehessen mondani: „van egy a listán.” Ez nem kvóta kérdése, ez politikai döntés és tisztesség kérdése. A kvótarendszer kiterjesztésére pedig azt mondom, hogy ha rajtam múlik, akkor igen. Készülünk a nemek közötti esélyegyenlőséget szolgáló törvényi szöveg és ahhoz egy intézkedési terv kimunkálására, ami későbbi kormányzati intézkedéseket ígérne be. A jelenlegi köztisztviselői törvény által élőre vetített janicsárhadsereg helyett, a társadalmi esélyek egyenlőségét szolgáló döntéseket ígérjük. Ebbe nem megyek bele, mert ez messzire vezetne. A válasz az, hogy igen - bár nem rajtam múlik -, én személy szerint nagyon mellette vagyok. Fodor Gábor: Magdi már említette Kórodi Mária nevét, aki különféle javaslatokkal hívta fel magára a figyelmet ezen a téren. Ha Mária itt lenne most, akkor mi is jót vitatkoznánk erről, mert én határozottan ellenzem ezt a rendszert. Azt gondolom, hogy ez teljesen anti-liberális szabályozási irány, és a társadalom számára kifejezetten káros. Azt szülheti, ami annak idején a pártállami parlament volt. Teszünk bele egy kis egyházi főméltóságot és teszünk bele egy kis vidékit, egy kis kevésbé iskolázott nőt, egy iskolázottabbat, teszünk bele néhány nemzetiségit, szóval szerintem ez így nem működik. A parlamentáris demokrácia nem erről szól. A parlamentáris demokrácia az politikai elvek, programok és eszméknek a küzdelme és megmérettetése a választók által. Ebbe a rendszerbe korporatív elemeknek ilyen típusú behozatala kifejezetten káros és szétveri a parlamenti demokrácia alapjait. Az egy más kérdés, hogy egy párton belül mi történik, az a párt belügye milyen szabályokat érvényesít. Ez mindenkire rá van bízva és az el is képzelhető, hogy egy párton belül legyenek olyan szabályok, amiket például most a szocialisták életbe léptettek. Ez működhet is. Bár én ezt sem tartom helyesnek, de ez mindenkinek a magánügye, hogy hogyan próbálja ezt megoldani. Azt gondolom, hogy az SZDSZ büszke lehet arra, hogy mind ’90-ben, mind ’94-ben , mind ’98-ban az egyetlen párt volt, amelyik komolyan vette, hogy roma politikusokat bejuttasson a parlamentbe. Be is juttatott, mind ’90-ben, mind ’94-ben, ’98-ban pedig befutó helyen volt Daróczi Ágnes roma politikus. Ha 2 százalékkal több szavazatot kapunk, akkor be is jut a parlamentbe. A magunk részéről igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy komolyan vegyük azt, hogy befutó helyre rakjunk kisebbségi származású embereket. Képviselőjelöltjeink között igyekeztünk valamiféle szűrést csinálni, intelligencia tesztekkel meg egyebekkel. A nőknek az arányát is próbáljuk minél inkább feljebb tornászni. Szóval ezt nagyon komolyan vettük és komolyan kívánjuk venni 2002-ben is. Hogy ez az egész kvótamánia hova vezethet, erre sajnos az SZDSZ is jó példa, hogy mennyire nincs ennek teteje, ha kiterjesztjük ezt a káros gondolkodást. Az SZDSZ-nek sikerült egy éve azt
162
Politika bevezetnie, hogy az ügyvivői testülete úgy áll össze, hogy vidéki és fővárosi lista van. Tehát komolyan vette, hogy van egy vidék-főváros ellentét az országban. Ez a baj a kvótákkal, hogy nem tudunk határt szabni ki milyen alapon lesz kedvezményezett. A vidéki is hátrányban van, de a fővárosi is, a férfi is, a nő is, a roma és a nem roma, a meleg és a nem meleg… Lehet a végtelenségig fokozni. Azt gondolom, hogy a politikai demokrácia nem erről szól, ez egy tévedés, az alapeszméknek az összekeverése. A pártomban is teljes tévedésnek tartom, hogy ezt a vidéki-fővárosi ellentétet sikerült alapszabályba rögzíteni. Majd kinövi ezt az SZDSZ is, és helyreáll egy normális rend. A belső szabályokban szerintem érvényesíteni kell nagyon komolyan, és én ezért is fogok küzdeni, mint ahogy tettem ezt ’98-ban és ’94-ben is. Fontosnak tartom, hogy befutó helyen legyenek romák, hogy a nők aránya legyen magas, hogy támogassuk és segítsük a fogyatékosokat és így tovább. Mindezeket nem csak szóban, hanem tettekben is. Azonban kvótákat érvényesíteni, ezt hibásnak tartom. Czene Gábor: Az SZDSZ országos listája azért elég kötött, nem igaz? Biztosan befutó helyre nem nagyon lehet tenni romákat, mivel az alapszabály értelmében az első valahány ember az ügyvivői testületből, a pártelnökből áll. Ha azt mondanád, hogy Daróczi Ágnes vagy Horváth Aladár roma jelölt kerüljön első helyre, erre egyszerűen az alapszabály értelmében nincs mód. Fodor Gábor: Emlékeztetnélek arra, hogy Horváth Aladár és Hága Antónia képviselője volt az SZDSZ-nek. Még egyszer elmondom, az SZDSZ volt az a párt, amelyik roma képviselőket jutatott be a parlamentbe. Emellett ’98-ban az előzetes közvélemény kutatások néhány százalékkal jobb eredményt jeleztek, mint amit elértünk. Az előzetes előrejelzések alapján Daróczi Ágnes bejutott volna a parlamentbe, olyan helyen volt a listánkon. (Közönség): Rádai Sándor a nevem, a mozgáskorlátozottak képviseletében vagyok itt. Egy kérdést intéznék önökhöz. Meg tudják mondani, hogy 2000-ben Magyarország miért kapta a Roosevelt díjat, amit Göncz Árpád, az akkori köztársasági elnök vett át az USA-ban? Ezt a díjat minden évben annak az országnak adományozzák, amely az elmúlt időszakban a fogyatékos emberekért a legtöbbet tette. Magyarország ezt a kitüntetést az esélyegyenlőségi törvényért, az 1998. évi 26-os törvényért kapta, amely az előző kormányzati ciklus utolsó munkanapján az utolsónak megszavazott törvény volt egyetlenegy ellenszavazat és egyetlenegy tartózkodás nélkül. Nem volt olyan polgári törvény, amelyet ilyen arányban fogadott volna el a magyar parlament. Ezt azért mondom el, mert az itt velem szemben ülő, igen tisztelt egykori kormánytagok, valószínűleg szerénységből vagy más okból elhallgatták. Pedig az ő kormányzati periódusukba esett és a legnagyobb tisztelet hangján szólok azokról az akkor ellenzéki, ma zömmel kormánypárti képviselőkről is, akik nem szavaztak ezen törvény ellen. Ma Európában a legkorszerűbb törvénykezése ebben a civil témában Magyarországnak van, amely bármelyik EU-s országnál magasabb szintű, részletesebb, jóllehet azóta sajnos egyszer már módosítottak. Bár néhány ponton pozitívan változtattak, de zömmel lazították, és kibúvókat engedélyezetek ugyanúgy, mint az építési törvény esetében, amely ugyancsak példamutató volt az 1997. évi 76-os törvény. Ennek is megszületett az a módosítása, amely gyakorlatilag minden indoklás nélkül engedélyt ad bármilyen akadálymentességi előírás feloldására és az engedély megadására. Ez a két törvény tette azt, hogy ma Magyarországot nagyon nagy megbecsüléssel tekintik az egész világon. Ez a magyar kormányzat munkája révén született meg és példamutató abban, hogy hogyan lehet civil szervezetek által felvetett, elővezetett és kierőszakolt témákkal nagyot alkotni.
163
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Hozzátartozik még a témához, a becsület megkívánja, hogy elmondjam: az esélyegyenlőségi törvény előterjesztője Béki Gabriella volt az SZDSZ részéről. Kósáné Kovács Magda: Hadd fűzzek hozzá annyit, hogy az Emberi Jogi Bizottság munkájában hogyan élt tovább az esélyegyenlőségi törvény. Többször szerepelt napirenden, kétszer az országgyűlési biztos kezdeményezésére. Az országgyűlési biztos kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy a „hatalom” önmaga számára ne tegye kötelezővé az esélyegyenlőségi törvény előírásait. Pedig a helyzet az, hogy az épített környezetről szóló törvényből pontosan azt a klauzulát vették ki, amelyik az önkormányzat tulajdonában lévő épületek és a közigazgatás épületeinek számára írta volna elő. Tehát a 2005-ös határidőt vették ki a törvényből, következésképpen az örökkévalóságig el lehet húzni ezt az akadálymentesítést. Pontosan azoknál az épületeknél, ahol az állampolgári jogérvényesítés a feltétele lenne az, hogy fogyatékos állampolgár meg tudjon jelenni. Ezen a bizottsági ülésünkön történt meg, hogy kipróbáltuk, a „Fehér házba” hogyan lehet tolókocsival bejutni. Elképesztően nehezen, mert egy nem létező hátsó bejáraton keresztül lehet a tolókocsit berángatni. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a tolókocsival közlekedő civil szervezeti vezetők éppen a parlamenti munkában alig vagy egyáltalán nem tudnak részt venni. (Közönség): Kósáné Kovács Magdától szeretnék kérdezni. Mi két évvel ezelőtt a meleg szervezetek nevében felkértük az egyik legfontosabb meleg rendezvény, a kulturális fesztiválunknak a megnyitására, amit visszautasított. Ha egy roma szervezet fesztiváljára vagy egy fogyatékos fesztiválra hívták volna meg, akkor ugyanígy visszautasította volna? Ez az egyik kérdésem. A másik pedig, hogy akár az SZDSZ, akár az MSZP tervez-e valamilyen lépést tenni a Btk. 199-es paragrafusa ügyében. Ez a beleegyezési korhatárra vonatkozó, nyíltan diszkriminatív törvény, ami ellen az EU nagyon keményen fellép és elvárja a tagországaitól, hogy ilyen ne legyen. Kósáné Kovács Magda: Nem hiszem, hogy szeretni fog azért a válaszért, amit adni fogok, de az ember azért próbáljon meg korrekt és őszinte lenni. A válaszom az, hogy ha roma vagy fogyatékos rendezvényre hívnak, akkor minden bizonnyal nem utasítom el a felkérést, ha élek és nem ütközik öt programommal. Mert természetesen sokkal több meghívást kapok, mint amennyit teljesíteni tudnék. Válaszolhattam volna azt, hogy négy másik felkérést is kaptam, és most éppen egy roma szervezet meghívásának teszek eleget. Én azt tartottam korrektnek, hogy elmondjam és megpróbáljam elmagyarázni, hogy mindenkinek a személyiségében vannak korlátok. Ez a fesztivál nem kifejezetten politikai jellegű rendezvény, hanem inkább „happening”, amelyiknek természetesen van burkolt politikai jelentése, s az az, hogy mi mindannyian emberként és polgárként egyenjogúak és egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha egymástól ebben vagy abban különbözünk. A rendezvény jellegét úgy ítéltem meg, hogy az én személyiségemmel nehezen összeegyeztethető. Hadd ne mondjam meg, hogy hány éves, de mindenképpen a középkoron túl lévő magyar anya és nagyanya vagyok, és ennek a rendezvénynek a külsőségei nehezen egyeztethetőek össze azzal a stílussal, amit én képviselek. Akkor is azt elmondtam, amit most mondok: ha a melegek bármilyen jogsérelem éri, amikor én vagyok az Emberjogi Bizottság elnöke, akkor nem fordulhatott volna az elő, ami az előző ciklusban előfordult, hogy nem hallgatták meg a Szivárvány Egyesület képviselőit, és nem engedték oda őket az Ember jogi bizottság ülésére. Egyébként a bizottságunk munkatervében szerepel, hogy a büntető törvénykönyv átalakításának koncepcióját meg fogjuk vitatni, Györgyi Kálmánt fogjuk meghívni, aki az Igazságügyi Minisztériumban ezt a munkát vezényli. A munkatervünkben is le van írva, hogy ezt a tájékoztatást arra kívánjuk felhasználni, hogy a hozzánk forduló
164
Politika melegek és leszbikusok szervezeteinek a büntető törvénykönyvet érintő kifogásairól tájékozódjunk. Meggyőződésem, hogy igazuk van, bár nem tudom, hogy mindenben igazuk van-e. Az már a személyes meggyőződésem, hogy a megbélyegző büntető tényállás megsemmisítése indokolt, (most a fajtalanságra gondolok és arra a súlyosbításra, amit ez a büntető tényállás a büntetőtörvénykönyvében kimerít.) Csak azt tudom mondani, hogy életemet és véremet és politikai tisztességemet adom az ügyért, de nem biztos, hogy egy ilyen táncos fesztiválon kell nekem erőfeszítéseket tenni, valószínűleg inkább más formákat kell választanom. Fodor Gábor: A kérdés nekem is szólt, vagyis az, hogy kívánunk-e tenni valamit a Btk. 199-es paragrafusának a megváltoztatása érdekében. Itt szerepel az SZDSZ-nek a december elfogadott programjában, hogy a korhatárok közti különbséget meg kell szüntetni, és az EU ajánlásával összhangban ki kell egyenlíteni 14 évre. Ez kerek perec benne van az SZDSZ programjában, hogy mi ennek a jogszabálynak a megváltoztatásáért küzdeni kívánunk. Még egy apró megjegyzést hadd fűzzek a Magdi ügyéhez, az elmenni - nem elmenni kérdéshez. Mielőtt elkezdtük ezt a beszélgetést, azt mondtuk egymásnak, hogy nehéz lesz nekünk itt vitatkozni bármiről is, ha nincs itt Csapody Miklós, mert az esetek nagy részében egyetértünk. Meg kell, hogy mondjam: én Magdit nagyon szeretem és becsülöm, nagyon jó elnökének tartom az Ember Jogi Bizottságnak, ezt a döntését azonban nem helyeslem. Azt gondolom, hogy rosszul döntöttél ebben a dologban, és szerintem egy politikusnak, akit egy hozzá akár felfogásában, kultúrájában vagy miliőjében nem közel álló kisebbség hív meg, annál inkább érdemes elmennie. Így is tud segíteni, a társadalmi előítéleteket próbáljuk meg valahogy oszlatni, még akkor is, ha az embernek nem ez az ember szívéhez legközelebb álló környezet. Kósáné Kovács Magda: Tavaly ott voltam a Trafóban, ahol nem arra kértek, hogy nyissam meg ezt az egyébként kiváló rendezvényt. Kitűnő, nagyon magas színvonalú rendezvény volt, azt hiszem, hogy kezdjük mi is megismerni a kultúráját az ilyenfajta rendezvényeknek. Azonban én nem tudtam volna fölállni egy teherautó platójára, mint ahogy a Halmai Gábor 3 évvel ezelőtt megtette. Nem vagyunk egyformák. Képzelje el, amint ebben a szoknyában mászok fel a teherautó platójára... (Közönség): Szűcs Gábor vagyok a Pararádiótól, és az lenne mind a két politikushoz a kérdésem, hogy tervezik-e azt, ha kormányra kerülnek bevonják azokat a civil szervezeteket, illetve azokat a politikai szerveződéseket a törvényhozási döntésekbe, amelyeket eddig nem vontak be? Tehát például a meleg polgárjogi szervezeteket, illetve bármilyen más szerveződést. Milyen intézményi formában tudják Önök elképzelni a civil szervezetekkel való együttműködést? Kósáné Kovács Magda: Kinek-kinek van lobby listája, merthogy az előbb mondtam azt, hogy ez a lobbylista egyáltalában nem pejoratív, és hát természetesen kialakul azoknak a szervezeteknek a köre, akik hajlandók időt, energiát szánni arra, hogy egy politikai párttal együtt működjenek. Én azért vagyok sajátos, köztes helyzetben, mert egyben az Emberi jogi bizottság elnöke is vagyok, és ebben az értelemben az együttműködési palettám sokkal tágabb, mint amit egy szorosan vett pártegyüttműködés lehetővé tesz. A jelenlévők között is vannak, akik tudják azt, hogy mind a két minőségemben rendkívül nyitott vagyok a kezdeményezésekre. A civil szerveteknek is meg kell érteniük, hogy a kezdeményezéseknek, mind a két oldalról jönniük kell. Azt nem várhatják el a civil szervezetek, hogy a politika, vagy a politikus mindenkinek az ajtaján csengessen. Adott esetben még az is elképzelhető,
165
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban hogy csönget: most például én mást sem csinálok, csak egy sajátos kisebbségi reláció, a kisegyházakhoz való tartozás, pontosabban az egyházügyi törvény kapcsán. Ahhoz, hogy el tudjam dönteni mi a helyes út, most én keresgélem a kisegyházakat. Azonban ilyen tág civil palettán ez szinte lehetetlen. Csak az tudom mondani, hogy a szervezett együttműködésnek is megvannak a keretei, minden parlamenti pártnak vannak megbízott szervezetei és emberei, amelyek nyitottak a megkeresésre. Fodor Gábor: Még ehhez a kérdéshez annyit hadd tegyek hozzá, hogy természetesen igen, tervezzük a szorosabb együttműködést. Szerintem a parlamentben és a politikában kialakult már erre gyakorlat is. Magdi is érintette ezt. Szóval ennek az együttműködésnek hosszú története van, és nem lehet úgy leírni a magyar politikai rendszert, mint amelyik nem fordít erre figyelmet. Például, amikor én még a Magdi elődje voltam az Emberi jogi bizottságban egy hosszú, több éves vita eredményeként fogadtuk el a kisebbségi törvényt. Előtte pedig hihetetlen mennyiségű egyeztetést rendeztünk összehívva rendszeresen a magyarországi kisebbségeket. Mindig leültünk velük, megvitattuk a törvény szövegét és utána mentünk tovább. Amikor az egyházakkal kapcsolatos parlamenti döntéseket készítettük elő, rendszeresen összehívtuk az egyházakat. Tehát számtalan ilyen eset volt. Amikor miniszter voltam, akkor is tömegével voltak megbeszélések a kulturális és egyházi területen, összehívtuk a civil szervezeteket, és megbeszéltük velük azt, amit akartunk. Tehát ennek van egy kialakult gyakorlata, és ez részben a másik kérdésre is válasz: ezt a bejáratott együttműködési formát mindenképpen érvényesíteni kell a parlamenti bizottságok munkájában. Vagyis az adott területre érvényes törvényi változtatások előtt, az a jó, és az a helyes, ha a parlamenti bizottság megkeresi annak a módját, hogy az adott terület civil szervezeteit hogyan tudja leültetni, és hogyan tudja a véleményét kikérni. Természetesen itt nagyon szórt a mezőny. Vannak olyan területek, ahonnan lehet épkézláb, jó javaslatokat kapni, netán egységes javaslatokat, és van ahonnan szinte lehetetlen. Például a fogyatékos szervezetek jól szervezettek, elég határozott és egyértelmű javaslatokat tudnak letenni az asztalra. Nem rossz ebből a szempontból a meleg szervezetek helyzete sem, mert ők is elég határozottan tudnak állást foglalni bizonyos kérdésekben. Más területeken ez már nincs így, de sok helyen az egyeztetés azt eredményezi, hogy az derül ki senki nem ért egyet senkivel. Ezt is tudni kell, és ne gondolja senki se azt, hogy az egyik oldalon áll a gonosz politika, a másik oldalon a nagyszerű civil szféra, amelyik majd megmondja, hogy mit kell csinálnia a gonosz politikának. Egyáltalán nem így néz ki a dolog. A politika sem gonosz és a civil szféra sem nagyszerű, hanem józanul mérlegelve mindkét területen meg kell találni az értelmes átjárás meg az értelmes egymásra hatás a módszereit. (Közönség): Néhány körrel ezelőtt Gábor tett néhány kijelentést, ehhez szeretnék visszakanyarodni. Akkor azt mondtad, hogy nagyon hibásnak tartod a kvóták rendszerét, mert akkor nem tudnánk soha megállni. Lenne a fővárosiaknak meg vidékieknek is kvótája, a melegeknek és a nem melegeknek is, a férfiaknak és a nőknek. Az volna a kérdésem Gáborhoz, hogy úgy gondolod, a nem melegek is hátrányban volnának a melegekkel szemben, a férfiak is a nőkkel szemben, vagy ezt csak annak a bemutatására hoztad ide, hogy milyen visszataszító ellenérveket szoktak mondani a kvótákkal szemben? Te gondolod így, hogy szükség van a férfiak számára is kvótára, vagy ezt mások mondják? A másik megjegyzésem az lenne, hogy a Btk. eltérő beleegyezési korhatárt megszabó paragrafusai nem csak hogy diszkriminatívak a melegekre nézve, de ráadásuk kiszolgáltatja a fiatal nőket. Miközben ugyanis a homoszexuálisok férfiakat üldözik, és ügyfeleinket például két évig tartják előzetes letartóztatásban, addig a férfiak azt csinálnak a fiatal nőkkel, amit akarnak.
166
Politika Nem egyszerűen egy szintre kell hozni a korhatárbeli különbségeket, de hatékonyan fel kell lépni a serdülőkkel való szexuális visszaélésekkel szemben. Fodor Gábor: Bocsáss meg itt a kettes kérdésnél, a törvényi szabályozásban különbség van a heteroszexuális kapcsolat és a homoszexuális kapcsolat között. (Közönség): Igen, csakhogy a szexuális bűncselekmények elkövetőinek 99 százaléka férfi. Ennek következtében, ha a homoszexuális kapcsolatot üldözi a törvény, akkor ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a fiúkat, a kiskorú fiúkat védik meg a felnőtt férfi által elkövetett visszaéléstől, miközben a kiskorú lányokat nem védi semmi. Leszbikus bűnelkövetők pedig gyakorlatilag nincsenek. Fodor Gábor: Világos, értem mire gondolsz, de ez szerintem egy hosszabb téma, erről érdemes lenne máskor leülni és vitatkozni. Hadd térjek át az első kérdésedre, hogy most kell-e védeni a férfiakat, kell-e védeni a magyarokat a nem magyaroktól stb., ami elő szokott jönni a politikai közéletben. Én természetesen nem ezért mondtam ezt el, mert egyetértek vele, hanem azért, mert ezzel a példával azt próbáltam meg illusztrálni, hogy a kvóta rendszernek számtalan hátránya van, az egyik például az, hogy nem tudsz racionálisan határt szabni a kiterjesztésének. Mert a végtelenségig lehet sorolni azokat a társadalmi csoportokat, akik előállhatnak úgynevezett kvóta kérelemmel, mert különböző okok miatt ők úgy érzik, hogy hátrányban vannak, és ezért bizony nekik is százalékos részarányban szerepet kell kapniuk valamiből. Ez a törekvés általában a parlamenti részvételre szokott irányulni. Erre mondtam azt, hogy ezt maximálisan anti-liberálisnak tartom, és azt gondolom, hogy a parlamenti demokrácia teljes félreértelmezésén alapul ez a felfogás. A parlamenti demokrácia nem partikuláris érdekek százalékos megjelenítésére szolgál, hanem politikai eszmék és politikai programok megjelenítésére. Tehát ott az az érdekes, hogy az illető milyen elvrendszer, milyen belső értékrendszer, milyen politikai értékrendszer mellett áll, nem pedig az, hogy milyen hovatartozású, vidéki, fővárosi, férfi, nő, stb. Ez a lényeges dolog benne. Tehát én erről beszéltem, és ezért gondolom azt, hogy számtalan hátránya van a kvótarendszernek. A példámat illusztrációként hoztam fel arra, hogy ez vezet el a korporativizmus felé, ami szerintem lehetetlenné teszi a demokratikus működést. Czene Gábor: Ugyanakkor van egy érvényben lévő alkotmánybírósági állásfoglalás és egy érvényben lévő törvényrendelkezés arról, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletét meg kellene oldani. Attól függetlenül, hogy Te evvel egyetértesz vagy sem, vagy ki mit gondol erről, ez kisebbségi törvényi kötelezettség, amelyet ’93-ban fogadtak el. Fodor Gábor: Így van. Ez egy nagyon helyénvaló kérdés, mert pont arra a problémára világít rá, amiről itt beszélünk. Nevezetesen, hogy emiatt nem tudja a parlament megoldani a problémát hosszú ideje. Nem tudja megoldani ezt az alkotmányjogi dilemmát. Czene Gábor: Vagy nem akarja! Fodor Gábor: Nem erről van szó! Nagyon közel voltunk ’98-ban a megegyezéshez, csak egy hajszál választott el tőle. Tehát nem igaz, hogy a politika nem akarja. Próbálkozik, csakhogy az egyik oldalon nagyon sokan vannak, akik valóban alkotmányjogi meggyőződésből nem akarják szétverni a magyar egykamarás parlamenti rendszer alkotmányjogi struktúráját. Mert ez a változtatás bizonyos szempontból szétverné. Másfelől nehezen lehet találni egy olyan rendszert, amelybe beilleszthető lenne a kisebbségek parlamenti képviselete az egyébként működő alkotmányos keretek közé. Tehát, mint már említettem törekedtünk a megoldásra. Volt egy viszonylag bonyolult rendszer, amely a
167
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban választójogi rendszer megváltoztatásával ’97-’98-ban kialakult, amely mindenkinek nehezen bár, de elfogadható kompromisszum lett volna. Sajnos ez elúszott. Az elmúlt két évben viszont valóban azt látom, hogy nincs politikai akarat, hogy ilyen kompromisszum újra kialakuljon, de ezt biztosan meg kell oldanunk valahogy. Viszont ezt sem szabad lefordítani úgy, hogy a politika ezt nem akarja megoldani. Egyszerűen arról van szó, hogy igen nehéz ezt okosan és ésszerűen orvosolni. Kósáné Kovács Magda: Ez még egy pont, amiben Gábor és köztem volt, van és lesz vita, de ez nem személyes vita, hanem a Szabad Demokraták és az MSZP felfogása között elég régóta érezhető különbség. A korporációt nem tartom ördögtől valónak, és nem gondolom azt, hogy az alkotmányos demokratikus rendet veszélyezteti ellenben a Szabad Demokratákkal. Tehát szerintük, ha a szakszervezeti vezetők benn ülnek a parlamentben, akkor az a demokráciát veszélyezteti. Azt gondolom, hogy egészen tiszta modellek nincsenek, és persze alkotmányos okoskodás alapján politikailag szükséges dolgokat el lehet odázni, csak nem biztos, hogy szerencsés. Kétségtelen, hogy az alanyi jogon kisebbségi szervezeteknek járó parlamenti képviselet korporatív elem, és egy pártelvű parlamentben idegen test. A kérdés az, hogy mit miért teszünk. Minek mi a politikai előnye és haszna. Személy szerint azt gondolom, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletének nagyobb volna a politikai haszna, mint amennyit a tiszta választási mechanizmus oltárán hozott áldozat jelentene. (Közönség): Önök is mondták, hogy a magyarországi civil szféra meglehetősen gyenge lábakon áll. Azonban lehet, hogy ez annak is betudható, hogy az elmúlt tíz évben nem nagyon változott az a helyzet, hogy a társadalmi problémák tematizálását a politika kisajátítja magának. Emellett a civil szféra intézményeit finanszírozási oldalról szinte csak a költségvetésből tudják fenntartani. Van-e ennek megváltoztatására valami elképzelésük, stratégiájuk? Fodor Gábor: Nehéz erre mit mondani. Először is azért, mert én vitatkoznék veled abból a szempontból, hogy a politika ennyire civil szféra ellenes lenne általában. (Közönség): Nem azt állítom, hogy civil szféra ellenesek lennének, hanem, hogy csak azok a témák kerülnek nyilvánosságra, amelyeket a civil szervezetektől a politika is átvesz, és ami számára is téma. Sok olyan, civil szervezetek számára fontos probléma kerül süllyesztőbe, ami számukra fontos a politikának viszont súlytalan. Fodor Gábor: Értem. Meg kell tanulniuk a civil szervezeteknek, hogy a tematizálás hogyan működik a közéletben. Egyfelől van a lobbyzás, amire már Magdi utalt, vagyis ez az egyik módszer, ahogyan olyan témákat lehet behozni a parlamentbe, a közéletbe, amiket a politika vállal, és ezáltal a civil szervezetek által kezdeményezett témákat vesz át a politika. Ez az egyik példa és szerintem nagyon sok ilyen kérdés van. A politikai pártok is állandóan munícióért rohangálnak mindenfelé és keresik ezt akár a civil szervezeteknél is. Másik lehetőség az, amikor egy civil szervezet önmagában fel tud mutatni egy olyan kezdeményezést, amit elfogadott a politika. Erre is vannak példák, mondjuk pont a roma területen, a Roma Polgárjogi Alapítvány vagy mások számtalanszor úgy jelennek meg, ami meghatározza a közbeszédnek az irányát. Nem lehet azt várni, hogy politikai témák ne a parlamentben merüljenek fel, vagy a politikai kérdésekben ne a politikai pártok domináljanak. Ez így természetes. A cél mindig az, hogy azt érjék el a civil szervezetek, hogy az ő kezdeményezésük jusson el a parlamentbe, és ott arról vitatkozzanak. Hiszen a parlamentben hozzák a törvényeket, ott döntik el a szabályokat, ott kérdezik meg a
168
Politika minisztereket, a végrehajtó hatalmat, hogy bizonyos kérdésekben mit gondol, miért reagált rá így, milyen válaszokat akar adni bizonyos kérdésekre, stb. A civil szervezetek részéről azt az utat kell megtalálni, hogy hogyan tudják befolyásolni a politikát és a politikusok gondolkodásmódját. Ebben is van fejlődés. Az emberi jogi területen szerintem látunk jó néhány olyan szervezetet, akik jól és ügyesen dolgoztak az elmúlt években. Rendkívül jó anyagokkal látnak el minket. Ilyen például a Társaság a Szabadságjogokért, akik szerintem lenyűgöző teljesítményt nyújtanak. Ügyesen, jól összeszedve, röviden úgy fogalmaznak meg kérdéseket, hogy az előző ciklusban az ellenzéki képviselőket láttam, MDF-eseket és másokat, hogy olvassák az anyagaikat, most pedig mi olvassuk el ezeket, és mondjuk el. Ez így van rendjén és ez szerintem egy jó irány. Ez tehát csak azt mutatja, hogy milyen jól dolgozik egy civil szervezet egy adott területen. Most térjünk át a másik dologra, amit kérdeztél, a finanszírozásra! Ez megint csak nehéz kérdés. Szerintem nem lehet azt várni az államtól, hogy ő finanszírozza a civil szervezeteket. Az adó 1 százalékának átadását pontosan azért találtuk ki annak idején, hogy a civil szféra kezdjen függetlenedni a mindenkori állami költségvetéstől, próbáljon a saját lábára állni. Létezik jelenleg a társadalmi szervezeteknek pénzeket osztó parlamenti bizottság, szerintem ez egy kényszerű megoldás jelen pillanatban. Én nem tartom helyesnek az ilyen típusú pénzelosztásokat, mert az van, amire a Magdi is utalt, hogy politikai alkuk eredményeként lesz kicentizve, hogy ha te ezt csinálod meg nekem, akkor ez a szervezet kaphat, te meg azt csinálod nekem, akkor amaz kap. Az ilyen típusú pénzelosztások mindig rossz ízűek. Az én felfogásom szerint egy normális társadalomban az állam egyre szerényebb szerepre törekszik, és egyre több feladatot átad a társadalomnak. Hogyan lehet megteremteni annak a lehetőségét, hogy a társadalom átvegye ezeket a feladatokat? Például, az 1 százalék vagy más hasonló modellek kiterjesztésével, adókedvezmények kialakításával, amit bizonyos szervezetek igénybe vehetnek, és működhetnek belőle. Szerintem ez a finanszírozás útja és lehetőleg minél inkább el kell takarítani az államot ebből az egész történetből. Kósáné Kovács Magda: Ehhez hozzá kell tennem, hogy ebben a pillanatban nem ebben az irányban haladunk. Úgy tűnik, hogy éppen most kezd beszivárogni a politikai akarat a civil szférába, azáltal, hogy a jelenlegi kormány különbséget kíván tenni szervezetek és szervezetek között, mert az azt lehet mondani, hogy ma az egyházak között vannak első osztályú és másodosztályú egyházak. Ha az első osztályú egyháznak adott adományt le lehet írni az adóból, a másodosztályú egyháznak adott adományt pedig nem, akkor nyílt egy olyan kapu, amihez bármikor, bármilyen precedenst hozzá lehet csatolni. A közhasznúságnak a minél szélesebb körű értelmezését támogatom, és a közhasznú szervezetek között semmiféle politikai különbségtételt nem tudom elfogadni. Nem jó irányba haladunk. Az ember sajnálattal tapasztalja, hogy az állampolgári adakozókézség, az anyagi helyzettel nem pozitívan korrelál. Azt lehet tapasztalni, hogy az adakozási hajlandóság szegények vagy viszonylag szegények körében erősebb, mint a nagyon jómódúak körében. A nagyon jómódú akkor adakozik, ha abból neki valami visszatérül, ha lesírhatja az adójából. Azonban ha én, a politikai hatalom mondom meg, hogy milyen adományt sírhat le az adójából és milyet nem, akkor én teszek különbséget civil szervezet és civil szervezet között és azt, hogy adok-e neki anyagi mozgásteret vagy sem. Márpedig ezt az állampolgári értékítéletre kellene bízni és nem politika értékítéletre. (Közönség): Az Uniós csatlakozás miatt kérdezném, hogy mi a jelenlegi stratégia a parlamentben a civil szervezetekkel való együttműködésre. Az Európai Bizottság mellett rengeteg szakértői csoport dolgozik, amelyek a Bizottság pénzén finanszírozott civil szervezetekkel működnek együtt. Úgy gondolom, hogy a hazai parlamentben is meg kellene
169
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban teremteni ezeknek a szakértői tárgyalócsoportokat és a civil szervezetek szakértői tárgyalócsoportjainak a finanszírozását. Azt szeretném kérdezni, hogy ez hogyan áll? Másodszor: hogyan vonják be a diszkrimináció ellenes lépések kapcsán a különböző civil szervezeteket a szabályozás kialakításába? Végül: a legutóbbi és nagy erővel forszírozott Uniós politika, a férfiak és nők esélyegyenlőségéről mikor lesz szó az országgyűlésben? Fodor Gábor: A felvetéseiddel egyetértek, tehát gondolkodni kell azon, hogy milyen struktúrákat kellene megteremteni ahhoz, hogy próbáljunk egyre inkább megfelelni az EU-s elvárásnak. Azt érdemes tudni, hogy az Európai Unió nagyon erősen megköveteli az erős civil részvételt szinte minden területen, ahol törvényi változtatásra van szükség és egyáltalán politikai döntések születnek. Erre egy példát hadd mondjak, ami nagyon látványos volt az elmúlt években: Magyarország példátlan lemaradása a környezetvédelemben. Tehát állandó, botrány volt Brüsszelben amiatt, hogy a környezetvédelmi területen, ahol egyébként NyugatEurópában ráadásul az egyik leglátványosabb, legjelentősebb civil részvétel van, Magyarországon kiseprűzték a civileket a nagyszerű, 2 éves Orbán-Torgyán kormány időszak alatt. Most már látjuk, hogy mi lett ebből: teljes katasztrófa sújtotta övezet. Az Európai Uniónak tényleg nagyon határozott és kemény elvárásai vannak e téren, mi igen gyengén szerepelünk ebben. Minden területen a civil szervezetekben van erősíteni valónk. Az antidiszkriminációs törvényről is kérdeztél, talán ezt mind a kettőnk nevében mondhatom, hogy mind a Szocialista Pártnak, mind az SZDSZ-nek már egy jó ideje az volt az álláspontja, hogy szükség lenne egy diszkrimináció ellenes törvényre. Erről egyeztettünk is. Mi kiállunk emellett határozottan, úgyhogy én azt gondolom, hogy most van egy jó alapszöveg, amit Majtényi László terjesztett be a parlament elé, és ami mellett szeretnénk nagyon határozottan fellépni. Az a célunk, hogy végre szülessen meg ez a diszkrimináció ellenes törvény. Kósáné Kovács Magda: Az egyik: Gáborral teljesen egyetértek, hogy az államnak ki kellene vonulnia nagyon sok mindenből. Azonban azt gondolom, hogy a közjót szolgáló civil szervezeteknek a támogatásából nem. Hiszen a forrásokat a kivonulás helyéről mégiscsak az államnak kell, mint állami feladatot biztosítani. Tehát, ezt nagyon fontosnak tartanám, hogy ez megmaradjon. A másik: nem akarok az ördög ügyvédje lenni, de ha szlogen szinten a mai kormányról beszélünk, akkor a civilekkel való törődésük nagyon jó PR-ral eladható. Civil kapcsolatok főosztálya minden a Minisztériumban van, a Miniszterelnöki Hivatal keretében önkormányzati civil referensi rendszert állítottak föl. Tehát, ha ezen a szinten vizsgáljuk a helyzetet, akkor nagyon sokat tesz a kormány a civil kapcsolatok erősítéséért, de azt gondolom, hogy a teremben lévők mindegyike megerősíthet abban, hogy ennek tartalmi értéke a minimálissal egyenlő. A harmadik: azt gondolom, hogy vannak a civil szférát érintő olyan precedens értékű esetek, amit lehet, hogy nem lenne szabad a politikának szó nélkül hagynia. Itt a Gyermekrák Alapítványnak a története az, ami véleményem szerint civil szervezetek egész identitását megkérdőjelezi. Mivel ez az alapítvány olyan kelendő árut próbál eladni a nagyközönségnek, ami miatt nem mernek állást foglalni a politikusok. Tehát azt gondolom, hogy precedens értékű témákban valahol mégiscsak állást kellene foglalni. Ez a civil kurázsit nagyon megtépázó történet lenne határozott kiállás nélkül. Még azt szeretném csak hozzáfűzni az elhangzottakhoz, hogy amikor azt mondom, hogy a civil szervezetek finanszírozását, működését nem szabad direkt politikafüggővé tenni, akkor azt is gondolom, hogy nem szerencsés egy olyan finanszírozási rendszer, ahol a parlament dönt egy egységről, most az mindegy, hogy hány százmillió forint, a Miniszterelnöki hivatal pedig dönt 10 egységről. Mert ez óhatatlanul oda vezet, hogy kialakul egy civil klientúra, és csak azok a civil szerveződések kapnak támogatást, amelyek
170
Politika közel vannak a tűzhöz. Tehát a forráselosztásnak az eddiginél sokkal erősebben kontrolláltnak kell lenni. A parlamenti forrásosztásnak is, mert Gáborral szomorú szívvel egyetértünk abban, hogy itt a kéz kezet mos elve érvényesül, és ebben a saját embereink ugyanúgy benne vannak, mint a többiek. Nincs erre kész válaszom, csak egyet tudok mondani: nyilvánosság, kontroll, társadalmi ellenőrzési lehetőség alapvető és minél kevésbé felügyelje mindezt az állami apparátus, mert az a legrosszabb, a legkevésbé nyújt garanciát. (Közönség): Elindult egy kezdeményezés a gimnáziumokban, hogy hogyan lehet 1418 éves fiataloknak beszélni arról, hogy melegek vagyunk, mit is jelent ez, és melegnek lenni milyen ma Magyarországon. Erre elhangzott egy válasz, méghozzá az egyik MIÉP-es parlamenti képviselő részéről. A képviselő úr a mi kezdeményezésünket szexturizmusnak, kerítésnek nevezte. A kérdésem, hogy miért nem hangzott el az MSZP, ill. az SZDSZ részéről állásfoglalás a kérdésben, miért nem védtek meg minket, vagy legalább miért nem szóltak hozzá? Illetve nem tudom mit tudnak arról, hogy az OM három módon is beavatkozott. Az egyik: körlevelet küldött az ország összes középiskolájába, hogy ezt a programot be ne engedjék az iskolákba, vagyis a Labrisz Alapítvány ki van tiltva. A második: súlyosan számon kérték Szunyogh Szabolcs főszerkesztőn, hogy a Köznevelés c. folyóirat megjelentette a hirdetésünket. A harmadik: a programunkat az OM letiltotta. Mi a véleményük erről? Fodor Gábor: Én erről a három dologról nem tudtam, köszönöm, hogy elmondta, és szívesen tennénk ez ügyben valamit. Ez az ügy azért is érdekes számomra, mert ha jól emlékszem én akkor nem voltam bent a parlamentben, csak utólag mondták nekem, hogy Elker Tibor a programjukat úgy aposztrofálta, hogy ez a gyakorlati megvalósítása a FodorMagyar oktatáspolitikának. Hálás lennék, ha az anyagaikat elküldené nekem, megosztaná velem, eljönne egyszer hozzám és elmondaná ezeket, és akkor megpróbálunk valamit tenni ebben az ügyben. Én egyébként nagyon helyesnek tartom, nagyon támogatom a kezdeményezésüket, Szunyogh Szabolcs pedig egy nagyon normális ember, úgyhogy jól tette, hogy lehozta ezt a hirdetést. Én száz százalékosan egyetértek ezzel a dologgal, szerintem helyénvaló, hogy a középiskolákban a fiatalokkal beszéljenek ezekről a dolgokról. Nyilván azt is tudják, hogy nemcsak ezt, hanem a normál szexuális felvilágosítást is leállították az iskolákban. (Közönség): Mi nem szexuális felvilágosítást tartottunk Fodor Gábor: Tudom, tudom, csak ennek kapcsán jutott ez nekem eszembe. Tehát, az előítélet, prüdéria és sok minden más olyan mértékben érvényesül a nagyszerű konzervatív oktatáspolitikában, hogy a szimpla szexuális felvilágosítás is tabunak számít. Kósáné Kovács Magda: Ehhez muszáj két dolgot hozzátenni. Az egyik: én igazán nem akarom erőszakolni, de már az előbb burkoltan megtettem, akkor most mondom nyíltabban: azt gondolom, hogy a melegek képviselői igazán kérhetnének egy meghallgatást az Emberi jogi bizottságtól. Nem lenne feldobó élmény, azt előre megmondom. El kell dönteniük, hogy kiteszik-e magukat annak a megpofoztatásnak, aminek mi nap mint nap ki vagyunk téve, mert nem lenne ez egy sikerélményt adó esemény. Azonban valahol azért mégiscsak el kellene kezdeni az áttörést. Arról is el kellene gondolkodni, hogy vajon csak a szexuális kisebbség marad-e ki abból az információ adásból, amire egy 14-18 éves fiatalnak szüksége van. Hogy ugyanők mit tudnak a vallási kisebbségekről? Ugyanők mit tudnak a magyarországi cigányságról? Az a mocsok – már bocsánatot kérek – amit a magyarországi cigányságról az iskolában a középiskolás korú fiatalság kezébe adnak vajon alkalmas-e arra,
171
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban hogy az előítéleteket oldja, vagy éppen erősíti? Azt hiszem, hogy ebben nagyon sok teendő van. És miközben én a jelenlegi oktatási minisztert a többihez képest európai fazonúnak tartom, azt hiszem, hogy ebben az ügyben ő gyenge. A távolmaradás nem menti meg az ember lelki üdvösségét. Azt, hogy ebben az ügyben az államtitkár válaszolt nem teszi helyre az OM felelősségét sem. És akkor az utolsó mondat, amiért szót kellett kérnem: mindamellett, hogy támogatom az ügyüket, de 15 éves középiskolai tanári múlttal a hátam mögött azt mondom, hogy az iskola az egy kontrollált világ. Tehát az iskolába nem lehet kibe járkálni. Ott van egy pedagógiai kontroll és ezért az intézmény igazgatója a felelős. És ennek a pedagógiai kontrollnak mindenképpen érvényesülnie kell, de az fontos, hogy ennek a kontrollnak a háta mögött ne legyenek politikai prekoncepciók. (Közönség): Azt szeretném kérdezni, hogy az MSZP miért szavazta meg az új abortusz szabályozást? Nem tartja-e Kósáné különösen elszomorítónak, hogy az MSZP női képviselői támogatták a legnagyobb arányban ezt a szigorítást? Kósáné Kovács Magda: Most megfogott. Én természetesen nem hordom magamnál a szavazási listákat, az MSZP nem szavazta meg az abortusz szigorítását. Megszavaztuk a törvénynek egy, a módosító indítványainkkal szelídített változatát, ami a korábbihoz képest lényeges szigorítást nem tartalmazott. Nekünk azt kellett mérlegelnünk, és sokkal nehezebb helyzetben voltunk, mint az SZDSZ, hogy megakadályozzuk-e, hogy ez a törvény létrejöjjön. Az Alkotmánybírósági határozat július elsejével lehetetlenné tette volna, hogy bármilyen terhesség-megszakítást elvégezzenek, kivéve az életveszélyt és az erőszakot, ha nem történik törvénymódosítás, a szavazás pedig május végén volt. Azt hiszem, ha mi nem állunk ki a törvényjavaslat mellett, akkor annak lettünk volna kitéve, hogy az abortusz törvényt nem szavazzák meg a liberális oldalról, és nem szavazzák meg jobbról, akik meg akartak akadályozni mindenfajta abortuszt. Pontosan kiszámoltuk, hogy milyen az esélye van annak, hogy ez a törvény egyáltalán átmenjen. Ha nem ment volna át, a jobboldal nagyobb diadalára, akkor – még egyszer mondom – július 1-től mindenfajta terhesség-megszakítás lehetetlenné vált volna. Higgye el nem volt könnyű döntés. Ha mi abban az elegáns helyzetben lettünk volna, hogy a dolog egyáltalán nem múlik rajtunk, akkor minden bizonnyal nem szavaztuk volna meg. Én is megszavaztam, a hátam mögött ülő Donáth László képviselőtársam nem szavazta meg. Megkérdeztem tőle, „Laci, te miért nem szavaztad meg?” Azt mondta: „csak nem gondolod, hogy bármilyen szigorítást megszavazok?” Enyhén szólva ambivalens volt a helyzet és a végkifejletet nem lehetett előre látni. A politika olyan, hogy néha kompromisszumokat kell kötni. Lehet, hogy így lesz ez a Lelkiismereti és Vallásszabadságról szóló törvénnyel is. (Közönség): Kontra Aladár vagyok az Ózdi Kisebbségi Önkormányzat elnöke. Mit fog tenni a jelenlévő ellenzék, ha kormányra kerül? Meg tudja-e gátolni azt, ami most megy az országban: a tömeges kilakoltatásokat. Félnek-e egyáltalán a lakossági elégedetlenségtől? Van-e információjuk arról és van-e tervük, hogy abban a városban, ahol én lakom milyen katasztrofális helyzet uralkodik? Hogyan tudnak, van-e egyáltalán szándékuk segíteni rajtunk? Hiszen az Önkormányzatunk egyedül erre képtelen. Nagyon félünk attól, hogy hiába akarnak cigány származású emberek tömegesen munkát biztosítani a munkanélküli romáknak, ehhez mi kicsik vagyunk. Segítség nélkül nem tudunk érvényesülni, és a lakosság részéről a cigányellenesség igen komolyan felütötte fejét. Én úgy gondolom, hogy elsősorban a politikusoké a felelősség, nem a civil szervezeteké. (Közönség): Fodor Albin vagyok a Gyakorlati Tudásért Alapítványtól. Két témát tennék javaslatra esetleg a tavaszi táborral is kapcsolatban. A délelőtti vita kapcsán is
172
Politika felmerült, kétfelé kellene osztani kik azok, akik érdekvédelemmel foglalkoznak, kik azok, akik pályázni kénytelenek, és ezért kénytelenek lavírozni gazdasági, működési szempontból. Másodszor: Fodor Gábornak volt az a javaslata, amit szintén megfontolásra javaslok, hogy a civil szervezeteknek meg kell tanulni politikai módon beszélni. Ezzel kapcsolatban vannak negatív példák, vannak olyan „sikeres szervezetek”, akik nagyon jól tudják magukat politikai szinten képviselni, ez is megérdemel egy kört. Fodor Gábor: Ózd. Mit kívánunk tenni, ha megváltozik a helyzet, és a 2002-es választásokon nem a mostani konzervatív koalíció lesz kormányon? Azt gondolom, hogy általában jó az államot kiszorítani sok helyről, és jó átadni más szervezeteknek bizonyos finanszírozási formákat és bizonyos ügyeknek az intézését. Szükség van persze az államra korlátozott formában, nagyobb programok megvalósításában, különösen a szociális szférában, ill. az esélyegyenlőség megteremtése területén. Például a roma ügyekben elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az állam fokozott szerepvállalása nélkül sikert lehessen elérni. Itt kell aktív szerepvállalás azért, hogy meg lehessen állítani azt a borzalmasan veszélyes folyamatot, ami elindult az elmúlt években Magyarországon. Azt gondolom, hogy egy következő kormány nem bújhat ki ez alól. Most is tesznek kísérletet erre, hiszen született középtávú program, bizonyos pénzek is vannak emellé rendelve, de én ezeket nem látom hatékonynak. Azt gondolom, hogy az itt elosztott pénzek nem jó irányba mennek. Ezt azért is merem mondani, mert én kuratóriumi tag vagyok a Soros Alapítványnál, ahol sok roma programot finanszírozunk. Ismerem az Autonómia Alapítványt, ahol szintén benne vagyok a munkába. Ez az alapítvány hatékonyabb munkát szervez e téren, mint a sokkal nagyobb pénzeszközökkel rendelkező állami programok. Lenne honnan tanulni, lenne honnan átvenni példákat, vannak már működő rendszerek e téren, amik jók lennének, tehát a roma foglalkoztatás nem egy megoldhatatlan kérdéskör. Az biztos, hogy nem lehet néhány éven belül megoldást várni, mert ehhez több évtizedes programra van szükség. Azt kell mérlegelni, hogy hogyan lehet több szálon, több területen, oktatás, munkahelyteremtés, kulturális területen beindítani ilyen programokat. Azonban fokozott állami szerepvállalás nélkül elképzelhetetlennek tartom. Ózddal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy szükség van az olyan típusú regionális fejlesztésekre, amelyek különösen elmaradt régiókban és területeken próbál munkahelyet teremteni, és próbál szintén olyan programokat indítani, amelyekkel az Autonómia Alapítvány kísérletezett az északkeleti régióban is, szintén viszonylag sikeresen. Itt is vannak már kipróbált modellek, és ezekre is szükség lesz. Ami itt folyt területfejlesztés címén Magyarországon, az bohózatba illik. Mindannyian tudjuk, hogy a Fradi, templomfelújítás és társai voltak a területfejlesztés prominens célpontjai. Szégyen, ami itt történt, és nyilván más irányba kell ezeket a pénzeket fordítani. Nem lesz könnyű eset Ózd fejlesztése sem, ahol különösen tragikus a szituáció, de hát mi más célt kell, hogy szolgáljon egy komolyan vett területfejlesztés, ha nem ezt? Én azt gondolom, hogy ebbe az irányba kellene elmozdulni. Kósáné Kovács Magda: Az első, a kilakoltatási hullámra vonatkozó kérdés kapcsán, elmondom: ellenzéki pozícióban is mindent meg kell próbálni azért, hogy ezeknek a kilakoltatásoknak gátat vessünk. Nem könnyű, mert nem elsősorban törvényhozási kérdésről van szó, és végül is az önkormányzatoknak igen nagy a szabadságuk. A hátralévő időszakban is meg kell próbálni elérni egy olyan megállapodást a kormányzó többséggel, ami valamiféle szociális minimum elfogadását jelentené, és abban közös cselekvést. Bár a próbálkozásokat nem fogjuk abbahagyni, nem vagyok túl optimista. Nagy Sándor úgy ment el a Szájer Józsefféle találkozóra, hogy hat témában kérte, hogy konzultáljanak, és abból az egyik ez a szociális minimum volt. Erről egy szó sem esett a Nagy Sándor levelében foglalt néhány
173
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban mondaton kívül, mert Szájer Józsefet csak a kétharmados törvények érdekelték. A kormányzó többség elemi támogatása nélkül arra esélyünk sincs az elszegényedés megállítására, de másfél év is hosszú idő, mindent meg fogunk tenni a potenciális együttműködésért. Czene Gábor: Köszönöm Kósáné Kovács Magdának és Fodor Gábornak, hogy eljöttek, és nektek is köszönöm, hogy itt voltatok.
174
Civil
szervezetek
Civil szervezetek A konferencia során számos civil szervezettel megismerkedtünk, rövid bemutatkozójukból képet kaphatunk a magyar civil társadalom helyzetéről, a címjegyzék pedig hozzájárulhat a további együttműködéshez.
Civil szervezetek Név: Autonómia Alapítvány Cím: 1137 Budapest, Pozsonyi út 14. II/9. Tel: (1) 237-6020, Fax: (1) 237-6029 E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.autonomia.hu Kapcsolattartó: Csongor Anna Az Autonómia Alapítvány független magánalapítvány, 1990-ben alakult. Célja a magyarországi civil társadalom fejlődésének segítése, elsősorban a független helyi kezdeményezések támogatásával. Működése során több mint ezer társadalmi szervezet programját támogatta. Tevékenységét három területre összpontosítja: szegénység és cigányság, fenntartható fejlődés, civil társadalom. Az Autonómia Alapítvány programjai: Szegénység és cigányság A program cigányok és nem cigányok bejegyzett, társadalmi szervezetbe tömörült csoportjait támogatja azzal a céllal, hogy elősegítse gazdasági és társadalmi autonómiájuk növelését. A program keretein belül előnyt élveznek azok a helyi kezdeményezések, amelyek jövedelemteremtő gazdasági projektek létrehozására irányulnak. Azáltal, hogy a helyi közösségek saját megélhetésük érdekében termelő munkába kezdenek, a cigányok és nem cigányok között csökkennek az előítéletek, megteremtve az együttműködés lehetőségét. A nyertes pályázatok többsége mezőgazdasági projekt, de az alapítvány minden olyan elképzelés előtt nyitott, amely elősegítheti a helyi közösségek megerősödését, gazdasági fejlődését. Támogatott projektek: • családok élelmiszer termelése saját fogyasztásra • a családok saját szükségleteit meghaladó, a piacra szánt termelés segítése Kertészet 2000 A Kertészet 2000 előzménye az 1998-tól nagy sikerrel bonyolított konyhakert program, amelynek keretében két év alatt 101 szervezet közreműködésével több mint 4000 család mintegy 14.000 ember -, valamint 39 iskola kapott támogatást saját konyhakert kialakítására. A Kertészet 2000-nek, akárcsak a Saját konyhakert programnak elsődleges célja, hogy cigány civil szervezetek szabadföldi zöldségtermesztési programját támogassa. Kizárólag azok a szervezetek pályázhatnak, amelyek az elmúlt 3 év folyamán sikeresen vettek részt az Autonómia Alapítvány vagy más, hasonló területen dolgozó adományozó programjában. Támogatott projektek: • rossz szociális körülmények között élő családok megélhetését segítő mezőgazdasági tevékenységek. • A korábban csak alapszintű mezőgazdasági termeléssel foglalkozó családoknak szervezett kertészeti szakismeretek átadására irányuló képzések • A korábban is haszonnövények termesztéséből élő családok szakismereteinek bővítése, magasabb színvonalú termelői tevékenységük anyagi feltételeinek biztosítása. • A program keretében megtermelt zöldségfélék piaci értékesítése.
177
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Fenntartható fejlődés E program keretei között azokat a civil szervezeteket támogatja az alapítvány, amelyek a lakott környezetben megjelenő problémákra reagálva, pozitív környezeti változásokat eredményező, munkahelyteremtő projektekkel pályáznak. Előnyt élveznek azok az elképzelések, amelyek más helyi szervezetekkel együttműködve valósíthatók meg. A cigány munkanélküliek foglalkoztatására törekvő programok közül az alapítvány elsősorban azokat támogatja, ahol a probléma hosszabb távú kezelésére is lát esélyt. Zöldmunka A Zöldmunka szorosan kapcsolódik a Fenntartható fejlődés projektjeihez. Célja, hogy a cigány és nem cigány civil szervezetek együttműködésén alapuló környezetvédelmi és vidékfejlesztési programok megvalósulását támogassa. A program az Autonómia és az Ökotárs Alapítvány szoros együttműködésén alapul. Támogatott projektek: • Közösségi környezetvédelmi akciók • Cigány közösségek fenntartható gazdálkodási programjának kidolgozása • Cigány közösségek bekapcsolása fenntartható vidékfejlesztési programokba Roma munakerőpiaci képzés Az USAID támogatásával megvalósult programban a cigányok munkaerő-piaci helyzetének javítása áll a középpontban. A munkaerő-piaci integráció, illetve reintegráció elősegítése a cigány szervezetek által szervezett és lebonyolított képzésekkel valósul meg, mindehhez az alapítvány anyagi és szakmai támogatást nyújt. A program több, egymásra épülő elemből áll. Elsőként a helyi munkaerő-piaci helyzet felmérésére kerül sor, amelyet a pályázati anyagok elkészítése követ, majd a szervezetek programfelelőseinek tartott projekt-menedzsment tréninggel folytatódik a program. A második lépcsőben a támogatott szervezetek által lebonyolított munkaerő-piaci képzések kerülnek sorra. Phare demokrácia program mikro-projektjei Az Európai Unió Phare Demokrácia Programja a nonprofit szervezetek tevékenységét és szakmai fejlődését támogatja, ezzel is hozzájárulva a közép- és kelet-európai demokratikus társadalmak megszilárdulásához. A támogatott területek: • A helyi demokrácia fejlesztése • A helyi közösségek erősítése • A nem-kormányzati szervezetek, egyesületek, alapítványok szervezeti struktúrájának fejlesztése, belső demokráciájuk erősítése • A független, felelős és plurális tájékoztatás • Konfliktusok megelőzése, illetve kezelése • Az emberi jogok érvényesítése Tolerancia díj Az Autonómia Alapítvány minden évben díjat adományoz az írott és elektronikus média azon munkatársainak, akik műveikkel a perifériára szorult csoportok helyzetére hívják fel a figyelmet, munkájukkal hozzájárulva a társadalmi szolidaritás megteremtéséhez. A díjak az Emberi Jogok Napján kerülnek átadásra.
178
Civil szervezetek Név: Bronz Klub Egyesület Cím: 1092 Budapest, Ferenc krt. 22. Tel: 352-4500 Email:
[email protected] Honlap: http://www.bronzklub.hu Kapcsolattartó: Kadét Ernő A Bronz Klub Egyesület 1999 tavaszán alakult azzal a céllal, hogy ismerkedési, találkozási és információs fórumot teremtsen a mára már több száz fősre duzzadt, egymásról jórészt mit sem tudó főiskolás és egyetemista roma fiatalok számára. Figyelembe véve a magyarországi cigányság jelenlegi helyzetét óriási luxus lenne, ha hagynánk, hogy ezek a fiatalok elszigetelten éljék a saját életüket, és ne kerüljenek kapcsolatba egymással és a roma közélettel. Az egyesület végső célja tehát az, hogy lehetőséget teremtsen a hazai roma értelmiség új generációjának arra, hogy politikai befolyástól függetlenül saját módján, elsősorban szakmai oldalról közelítve kapcsolódjon be a roma közéletbe. A célok megvalósítása érdekében első lépésként nyári alakuló tábort, majd egy kéthetente megrendezésre kerülő, egyre sikeresebb és látogatottabb klubestet indítottunk, amelyeken tartalmas beszélgetések, előadások mellett mindig szakítunk időt a szórakozásra is. Ma már elmondhatjuk, hogy a rendezvényeinket mintegy nyolcvan fiatal látogatja, akik egyre aktívabban vesznek részt a klubélet szervezésében is. Ez év elejétől saját honlapunk van az interneten: az érdeklődők többsége innen tájékozódik a klub aktuális programjairól, de oldalainkon megtalálhatóak a romákkal kapcsolatos friss, napra kész hírek, pályázatok, ösztöndíj lehetőségek is. Az első lépéseken tehát túl vagyunk: az elmúlt hónapok során a klubba járó fiatalok egymásra találtak és egy viszonylag nagy társasággá szerveződtek, rendszeresen találkoznak, ötleteik vannak és azok megvalósítására készülnek. Ezen ötletek programokká való alakítása és megvalósítása a Bronz Klub soron következő feladata, melyhez a jelenlegi keretek már nem elégségesek. Néhány tervezett projektünk röviden: Adatbázis program: A Web lapon elhelyezett kérdőívekkel létrehozunk egy adatbázist, amely képes lesz kezelni a látogatók adatait. Az adatbázisunk lehetőséget ad arra, hogy teljes ismerettel rendelkezzünk a klub tagjairól, amit egy – a Web-oldalunkon keresztül is elérhető kérdőív hoz létre, melyhez egy szakmai önéletrajz kapcsolódik. A munkaerő-piacon mind a munkavállaló, mind a munkaadó számára munkalehetőségek szempontjából a friss információ elengedhetetlen, különösen a roma pályakezdők számára. Ma a magyarországi főiskolákon, egyetemeken több száz roma fiatal tanul, illetve tanult és szerzett, vagy fog szerezni diplomát. Számukra kívánunk segítséget nyújtani az elhelyezkedésükben, munkába állásukban. Nem feledkezünk meg ugyanakkor a vidéki fiatalságról és a roma civil szervezetekről sem. Vidéki körutakkal, személyes találkozások keretében próbáljuk felkutatni azokat az információs csatornákat, amelyekkel őket is bevonhatjuk a klub életébe, munkájába; programjaikhoz ötleteket, pályázataik megírásához technikai segítséget nyújthatunk.
179
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Szakmai műhelyek: A program lényege, hogy a cigányságot érintő problémakört egyelőre három oldalról tekintve – szociálpolitika, oktatás, foglalkoztatás – közelítjük meg. A havonta megrendezésre kerülő fórumokon a klubtagok kifejthetik saját véleményeiket a romákat érintő problémákról, másokkal együtt gondolkodva akár a gyakorlatban is alkalmazható modell-programokat dolgozhatnak ki. Ezeket a műhelyeket a fent említett szakterületeken jártas, vagy azt tanuló klubtagok koordinálják majd. Utazó folklór műhely: A Bronz Klub egyik célja, hogy megpróbálja eloszlatni a cigányságról kialakult sztereotípiákat: információ készségével, pozitív imázsával kommunikációs hidat verjen a cigányság és a többségi társadalom közé. Ezért egy, az országszerte különböző oktatási intézményekhez ellátogató folklór műhely beindítását tervezzük. Az ötfős, főként roma zenészekből álló társaság feladata a roma kultúra zenés közvetítése lesz az iskolába járó – ezért még formálható – fiatalok, gyerekek felé. Az ének órára, osztályfőnöki órákra esetleg iskolai rendezvényre ellátogató folklór műhely kötetlen formában beszélgetéseket kezdeményez a cigányságról, dalokat tanít a közös énekléshez stb. Vállalkozás-marketing: Különböző életképes vállalkozások beindításával szeretnénk elérni, hogy a klub működése hosszútávon biztosítva legyen. Név: Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány Cím: 1117 Budapest, Mészöly u. 4. III./3. Tel: 385-3938, 385-2966 Email:
[email protected] Honlap: http://www.ctf.hu Kapcsolattartó: Bullain Nilda A CTF Alapítvány küldetése A Civil Társadaom Fejlődéséért (CTF) Alapítvány küldetése a nonprofit szervezetek és nonprofit jellegű intézmények megerősítése annak érdekében, hogy elősegítse hatékonyabb működésüket. Célunk, hogy e szervezetek képesek legyenek az állampolgárokat aktivizálni és fontos társadalmi szerepüket betölteni Magyarországon, valamint Kelet- és Közép Európában. E célunkat a következő fejlesztő jellegű szolgáltatásokkal kívánjuk elérni: • nonprofit menedzsment képzéssel, tanácsadással és a témához kapcsolódó kiadványokkal; • kapcsolatépítést és együttműködést szolgáló rendezvényekkel. A CTF Alapítvány szeretne hozzájárulni a magyarországi nonprofit szektor egészének fenntartható fejlődéséhez is, ezért részt vesz olyan kezdeményezésekben, amelyek a szektoron belüli, illetve az üzleti, kormányzati és nonprofit szektorok közötti párbeszédet és együttműködést segítik elő. Programok és szolgáltatások A CTF Alapítvány legfőbb célja, hogy a nonprofit szervezetek részére minőségi menedzsment-képzéseket, valamint hozzájuk kapcsolódó konzultációs és szervezetfejlesztési
180
Civil szervezetek szolgáltatásokat nyújtson. Tréningprogramjaink és szolgáltatásaink egyéni felkérés alapján is igénybe vehetők Magyarországon és Kelet- és Közép Európa országaiban. Trénercsapatunk különböző képzési típusokat fejlesztett ki, hogy a szolgáltatási skálából minden szervezet – igényeihez és problémáihoz mérten – a számára legmegfelelőbbet vehesse igénybe: • Meghirdetett tréningsorozataink a szervezeti működés különböző területein (pl. stratégiai tervezés, marketing, adományszervezés) nyújtanak korszerű ismereteket és alapvető készségeket • Egyéni megrendelés alapján trénereink „szervezetre szabott” tematikákat fejlesztenek ki egy-egy menedzsment témában • Nonprofit Nyári Kollégiumunk egyhetes intenzív, bentlakásos tréningkurzust kínál a hazai civil szféra képviselői számára. • A konzultációs szolgáltatásaink során egy-egy konkrét működési problémára vagy hiányosságra koncentrálva dolgozunk ki megoldásokat a kliens szervezet képviselőivel együtt. • A komplex szervezetfejlesztés több hónapos folyamat, melynek során a szervezet egészét átvilágítjuk és segítünk mgoldást találni az alapvető strukturális problémákra. • Komplex képzési projektjeinkkel a menedzsment ismereteken és készségeken kívül számos, külföldön már bevált innovatív módszert igyekszünk beépíteni a hazai képzési és szervezetvezetési gyakorlatba (pl. a kiensek bevonása a szolgáltatások megtervezésébe, a közösségi tervezés technikái, a kuratóriumok fejlesztése, saját bevételek növelése) • Rendezvényeink lehetőséget biztosítanak kapcsolatteremtésre és együttműködések kialakítására a nonprofit szektoron belül valamint az üzleti és kormányzati szektorok képviselőivel. Tréningkínálatunk A képzések alapját a szervezeti működés különböző területeit átfogó tréningmodulok alkotják. Az egyes modulokon belül, illetve azok kombinációjával különféle szakmai mélységű, hangsúlyú és hosszúságú tematikákat dolgozunk ki az eltérő igényeknek megfelelően. Nonprofit menedzsment: • nonprofit menedzsment alapképzés: • stratégiai menedzsment • projekttervezés és menedzsment • minőségbiztosítás • értékelés • pénzügyi vezetés • adományszervezés • kampányszervezés • saját bevételek • marketing • szervezeti kommunikáció • humán erőforrás fejlesztés
Nonprofit szakember-képzés: • a szervezet vezetése • kuratóriumi munka • nonprofit irodavezetés • adományszervező képzés • trénerképzés Szervezeti fenntarthatóság: • szerveztefejlesztés • átmenet menedzsment • fenntartható szervezeti fejlődés Szektorközi kapcsolatok: • a nonprofit szektor jellemzői • együttműködés az üzleti szektorral • együttműködés a kormányzati szektorral • közösségi tervezés • a három szektor együttműködése
181
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Név: De juRe Alapítvány, a sérült emberek jogaiért Cím: 1112 Budapest, Neszmélyi út 36. Tel.: 310-3820 Fax: 310-3538 E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.c3.hu/~drahu/ Kapcsolattartó: Kálmán Zsófia A De juRe Alapítványt 1995-ben alapította a Disability Rights Advocates (Oakland, Kalifornia) jogi igazgatója, Mr. Sid Wolinsky, aki 1993-1994-ben Fulbright-ösztöndíjasként tanulmányozta Magyarországon a sérült emberek helyzetét. Záró tanulmányában írt az akadálymentesség teljes hiányáról, a sérültek alacsony iskolai végzettségéről, a következményképpen magas munkanélküliségről. Hiányzónak találta az önszerveződés, az önérdekérvényesítés, az Önálló Élet Mozgalom, a médiában való megjelenés, a sérültek csoportjai közötti együttműködés elemeit is. A változtatás vágya indította arra, hogy pályázati támogatásért folyamodjék a USIS-hez és a Soros Alapítványhoz, amelyek segítségével végül is megszületett a Fővárosi Bíróság által 1996-ban bejegyzett De juRe Alapítvány. Pályázati támogatások segítségével - Soros Alapítvány (1996, 1987, 1998, 1999), OSI, New York (1997, 1998, 1999), DRA (1997, 1998), Holland Királyi Nagykövetség (1998), valamint HUSIS (1998) -, a De juRe Alapítvány nagy szabású programokat dolgozott ki, amelyek "az informálás és az énformálás" eszközeivel két irányba kívántak hatni: célozták egyrészt a társadalmi attitűd megváltoztatását, másrészt a sérült emberek önérdekérvényesítő készségeik hatékonyabbá tételét. "Ellenségeskedés helyett együttműködés" volt a legfontosabb vezérelv. Nem egyik vagy másik, siket, mozgássérült stb. csoport szűkebb érdekeit igyekeztünk képviselni, hanem általánosságban a sérültek emberi jogainak érvényesülését. Legkiemelkedőbb eredményeink közt tartjuk számon az alábbi eseményeket, amelyek nagy népszerűségnek és látogatottságnak örvendtek. 1. Közös a világunk - nemzetközi konferenciasorozat Gyula, 1996, Siófok, 1997, Győr, 1998, Gánt, 1999. A tréningkonferenciák fő témái között szerepelt az Önálló Élet Mozgalom, a szociális hatékonyság növelése, a médiaügyesség, valamint az együttműködési és az önérdekérvényesítési eszköztár bővítése. Mára a "Közös a világunk" a De juRe Alapítvány országszerte ismert jelszavává vált: egyetlen világunk van, valamennyiünknek abban kell élnünk. 2. Politikusok Fóruma Rendszeresen szervezünk magas rangú parlamenti politikusokkal vitadélutánokat, kérdésfelelet programokat, így biztosítva számukra a sárült emberekkel való személyes találkozás, a napi gyakorlat olykor keserű tapasztalataival való közvetlen szembesülés élményét. A Közös a világunk - Közös a világunk? c. videofilm örökíti meg az egyik ilyen találkozót.
182
Civil szervezetek 3. Első Magyarországi Kerekesszékes Divatbemutató 1996 novemberéhen, a Motiváció Alapítvánnyal karöltve, megszerveztük az első olyan divatbemutatót, amelynek modelljei nem hagyományos testalkatú emberek, hanem kerekes széket használó férfiak és nők voltak. Alapvető célul a sérült emberekről alkotott kép megváltozatását tűztük ki. A modelleket az ország egyik legjobb és Európa szerte ismert divattervezője, Zoób Kati tervezte, ellenszolgáltatás nélkül állítva tehetségét az ügy szolgálatába. A Látószög Videostudió szép filmje örökíti meg ezt az eseményt; amelyet 1999 májusában a MEOSZ ifjúsági tagozatával együttműködésben; a Levi's Hungary által felajánlott ruhadarabok bemutatója követett. Mivel foglalkozunk még? Rendszeres; változatos tematikájú tanfolyamokat szerveztünk (szociális készségek fejlesztése; önismeret növelés, angol nyelv, számítógép használat, személyi segítés). Amerikai joghallgatók részére rendszeresen szolgálunk gyakorlóterepül. E hallgatók egy-egy résztéma kutatását követően tanulmányban foglalják össze eredményeiket. Jogi tanulmányok készítésére ajánlottunk fel ösztöndíjat fiatal magyar joghallgatóknak is, akik közül többen maguk is sérültek. Részt veszünk az Amerikai Kereskedelmi Konzulátus „Good Corporate Citizenship” projektjében, amelynek célja bizonyos gazdasági és kereskedelmi kultúrát sugárzó modellek hazai meghonosítása. Ennek keretei között a Budapest Bank vállalta; hogy akadálymentesíti fiókjait, s ehhez a munkához veszik igénybe alapítványunk közreműködését. Közös a világunk címmel fotókiállítást rendeztünk 1998 decemberében, Perlényi Zsuzsa sérült gyermekeket és fiatalokat ábrázoló munkáiból. Szépség és fájdalom, kemény munka és megbecsülendő apró eredmények láthatók e képeken. A kiállítást 1999 tavaszán három hétig a Művész Mozi nagy számú közönsége is megtekinthette. A magyar nyelv sérültséggel/fogyatékosságaival kapcsolatos változásaival foglalkozik az országos közvélemény-kutatás és felmérés; amelyet 1998 szeptemberében végeztünk a Marketing Piackutató Intézettel közösen. Az eredmény: a magyar nyelvben is megindultak a világszerte tapasztalható nyelvi változások, a pontosabb, de durvább kifejezésektől a szelídebb, kevésbé bántó megfogalmazások irányába (pl. mozgássérült, értelmileg sérült, hallássérült stb.). Évente lehetővé tesszük egy-egy sérült fiatal számára, hogy az Egyesült Államokban tanulmányozza az Önálló Élet mozgalmat, a sérült diákok teljes egyetemi integrációját és az akadálymentesség megvalósulását. 1999 tavaszán két olyan kerekasztal megbeszélést szerveztünk, amelyek az integrációt, az életminőség javítását szolgálják. Az első az építészhallgatók részére rendezett akadálymentesítési szeminárium volt, a második a kerekes széket gyártók, forgalmazók és használók közös tanácskozása: 2000 januárjától a Motiváció Alapítvánnyal együttműködve részt veszünk a budapesti kerületek középületeinek akadálymentesítését előkészítő programban. 1999 tavaszán négy kiadvánnyal jelentkeztünk. A Mindenki erdeje 5-8 éves kisgyerekeknek készült, hogy korán segítsen nekik megérteni és elfogadni a másság bizonyos fizikai formáit. A Közös a világunk brosúrát leendő óvónők, védőnők, pedagógusok kezébe szánjuk, a sérült gyermekek várható integrációjára készítve fel őket. A Jogot joggal tájékoztató füzetke a sérült emberek jogaival kapcsolatos újdonságokról, érdekességekről. A parkolócédula barátságos üzenet annak érdekében; hogy a fenntartott parkolóhelyek tiszteletben tartását a magunk eszközeivel is elősegítsük.
183
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A De juRe Alapítvány kiemelten közhasznú szervezet, amelynek Kuratóriuma és Felügyelő Bizottsága önkéntesként dolgozik. Név: Egyenlő Esélyek Alapítvány Cím: 1085 Budapest, Liliom u. 8. Tel: (1) 216 1310 Fax: (1) 216 2866 E-mail:
[email protected] Kapcsolattartó: Lévai Katalin, Fábián Júlia 1999 januárjában megalakult az Egyenlő Esélyek Alapítvány, amely a nők esélyegyenlőségének érdekében indít különböző programokat. Az Alapítvány célja, hogy a közvélemény figyelmét felhívja az esélyegyenlőség fontosságára és segítse a civil szervezetek együttműködését. Női tehetség bank • Adatbázist hozunk létre azokról a nőkről, akik saját szakterületükön jelentős eredményeket értek el, és ezeket szívesen megosztják másokkal: előadásokat, konzultációkat, tanácsadást tartanak az érdeklődők számára. Nők Európai Akadémiája • Képzést indítunk olyan nők részére, akik aktívan szeretnének részt venni a közéletben. Az elméleti (szociológiai, nőtudományi, jogi) képzés mellett gyakorlati oktatást is folytatunk (videós helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelési stratégiák). Diszkrimináció-figyelő hálózat • Önkéntesek közreműködésével a nőket érő diszkriminációs eseteket gyűjtünk országszerte, és ezeket rendszeresen megjelentetjük a sajtóban. Kutatások és könyvkiadás • Saját kutatásainkat és az általunk összegyűjtött kutatási adatbázist nyitottá tesszük az érdeklődők számára. Rendszeresen publikálunk tanulmányokat és köteteket a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség kérdéseiről. 1999-ben megjelentettük a Vegyesváltó című kötetet, ami a Szerepváltozások folytatása. Rendezvények • Konferenciákat, rendezvényeket, kulturális eseményeket, beszélgető esteket szervezünk. Programjainkra minden érdeklődőt szeretettel várunk!
184
Civil szervezetek Név: Gandhi Gimnázium és Kollégium Cím: 7629 Pécs, Komjáth Aladár u. 5. Tel: (72) 239-310 Fax: (72) 239-826 Email:
[email protected] Kapcsolattartó: Csovcsics Erika A Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium hat évfolyamos középiskola. Gimnáziumunk tanulói jelenleg elsősorban a Baranya, Somogy és Tolna megye településeiről kerülnek az iskolába, de járnak az intézménybe Veszprém, Fejér és Pest megyéből is. A beiskolázási körzet a közlekedési lehetőségek és a kezdő évfolyamos tanulók életkora miatt várhatóan továbbra is alapvetően a dél-dunántúli régió lesz. Iskolánk 1994. óta működik, idén, 2000-ben hagyja el az első érettségiző osztály a gimnáziumot. A végzős diákok többsége tovább szeretne tanulni. A gimnáziumba a 6. osztályos tanulók, magyar nyelvtan, az irodalom és a matematika tantárgyakon alapuló felvételi vizsgával kerülhetnek be, de a felvételi azt is vizsgálja, hogy mennyire rendelkeznek a felvételiző gyerekek az eredményes középiskolai tanuláshoz szükséges készségekkel. Iskolánk meg kíván felelni a NAT által meghatározott átjárhatósági követelményeknek, így a hagyományos felvételi eljárás keretében az általános iskola befejezési után is jelentkezhetnek a tanulók a Gandhi Gimnáziumba. Iskolánk célja, hogy diákjaink az érettségi mellé minimum egy középfokú és egy alapfokú nyelvvizsgával rendelkezzenek. Nemzetiségi tantárgy a lovári és a beás nyelv, a hagyományőrző foglalkozásokon kiemelt szerep jut a cigány kultúra ápolásának. A tantárgyak közül a nyelveket (angol, német, francia és spanyol), a matematikát, az irodalmat és a magyar nyelvtant csoportbontásban tanítjuk. Iskolánkban a 11-12. évfolyamon hat különböző tagozat közül választhatnak a diákok (ezek a humán, nyelvi, reál, természettudományi, informatikai és társadalomtudományi tagozatok), ezzel is segítve a diákok érdeklődésének támogatását és bejutásukat felsőoktatási intézményekbe. Ugyanezt a cél szolgálják a működő szaktárgyi szakkörök (pl. matematika, biológia, történelem, hagyományőrző, négy irodalmi színpad stb.) is. Az intézmény vidéki diákjai korszerű és kényelmes kollégiumunkban teljes ellátást kapnak. Az új sportcsarnok átadásával változatos testnevelési és szabadidős sportolási lehetőség nyílt diákjaink számára. A Gandhi Gimnázium tanulói szociális szolgáltatásokban is részesülnek. Az étkezési térítési díjat a szülők anyagi lehetőségeihez és jövedelméhez mérten állapítjuk meg, a diákok hazautazási költségeit havonta három alkalommal az intézmény megtéríti, az oktatásban használt taneszközök kölcsönözhetők az iskola könyvtárából. Támogatjuk a városi kulturális eseményeken való részvétel költségeit (színház, mozi, hangverseny, stb.). Nyári táborokban való részvételt biztosítunk. Fontosnak tartjuk, hogy diákjaink megfelelő anyagi feltételekkel végezhessék tanulmányaikat, ezért segítséget nyújtunk nekik, hogy a különböző alapítványoknál elnyerhető pályázati támogatásokat megkapják. Jelenleg diákjaink mintegy 60 %-a kap ilyen módon havi néhány ezer forintos támogatást. A tanulók szaktanári segítésén kívül a szabadidő tartalmas eltöltésének lehetőségével is biztosítani kívánjuk a felvételt nyert tanulók életének otthonosságát.
185
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Név: Habeas Corpus Munkacsoport Cím: 1360 Budapest Pf. 1 Tel.: 339-8160 E-mail:
[email protected] Honlap: http://hc.netstudio.hu/ Kapcsolattartó: Juhász Géza Az öndefinícióval szembeni logikai kételyeket mellőzve a HCM egy kis egyesületecske. Azért alapítottuk és azért csináljuk, mert szabadabb, kötetlenebb társadalmat szeretnénk a mostaninál. Sokáig vártunk a megalakulással, sokat töprengtünk azon, miféle név fejezheti ki hűen szándékainkat. Amikor egyszer olvasás közben ráakadtam (-JG) a habeas corpus-ra, tüstént tudtam, ez lesz az igazi. A többieket erről nem is nagyon kellett győzködni, eleget próbálkoztunk már a céljaink megfogalmazásával ehhez. Azt reméltük, ennek a kifejezésnek a felelevenítése kellő világossággal kifejezi azt, hogy legértékesebbnek az önrendelkezési jogot, a magánélet tiszteletét tartjuk. A HCM érdeklődési területe felöleli mindazokat a kérdéseket, amikor embereket testükhöz való viszonyuk miatt megkülönböztetnek, ám aggályaink vannak az egyes kitalált »típusok« szerinti emberek kisebbségének megformálásával szemben. Namost az nem egy dogma nálunk, hogy a test a világ közepe. Nem azért helyeztük céljaink középpontjába a testhez fűződő önrendelkezési jogokat, mert úgy gondolnánk, hogy a társadalmi problémákat mindig a test perspektívájából kellene szemlélni. Mindössze úgy látjuk, hogy a saját magunkat illető szabadságunk is elég fontos, foglalkozunk hát vele. Azt is tudjuk, hogy testünkkel kapcsolatos szabadságunk helyzete nem ragadható ki a társadalom állapotából. A szabadsághoz alternatívák kellenek, az alternatívák pedig akkor valódiak, ha nem a nyomor vagy a félelem diktálja a választásunkat. Szűken tekintett ügyünk a testi önrendelkezés szabadsága, bizakodásunkat tápláló perspektívánk minden ember szabadsága életének viteléhez. Programjaink nagyobb része az ember-test-szabadság viszony valamennyi aspektusa iránt nyitott. Ilyen a Könyvtárunk, a Habeas Corpus Jogsegély, ilyen volt (és lesz, amikor folytatjuk) az esszépályázat, a rádióműsorunk és az előadássorozatunk. Jogelemzéseink eddig a hatályos magyar Büntető törvénykönyv szexuális fejezetét vették össztűz alá. A Jogsegély egyik ügyfelének panasza nyomán foglalkoztunk azzal a kérdéssel, miért nem adhatnak vért azok, akik életükben már volt azonos nemű szerelmük. Könyvtár A Habeas Corpus Munkacsoportnak van egy-két száz (320) könyve, főleg társadalom-tudományi, pszichológiai, szex és test témájúak. Ezeket olvasásra kölcsönviheted. Jogsegély szolgálat A Jogsegélyt a nemük, családformájuk, testi megjelenésük, szexuális érdeklődésük, táplálkozásuk, dohányfüsthöz való viszonyuk stb miatt diszkriminált vagy konfliktushelyzetbe került egyének számára tartjuk fenn. Bárkinek segítünk, akivel valamilyen testi tulajdonsága, szokása, ízlése ürügyén méltatlanul bánnak. Ügyfeleinket méltatlan hátrányaik enyhítésében ingyen támogatjuk. Munkatársaink a telefonos konzultáción túl személyes segítőként is közreműködnek a jelentkező problémájának feloldásában. A segítségnyújtás az ügyfél kívánsága szerint problémáinak megbeszélésére vagy problémamegelőző tanácsadásra, a konfliktusok többi
186
Civil szervezetek szereplőivel történő konzultációra, jogi tanácsadásra, okiratok készítésére és jogi képviseletre terjed ki. Mindazok igénybe vehetik szolgáltatásunkat, akiket korlátoznak testükhöz való viszonyuk értelmezésében, vagy testtükkel kapcsolatos önrendelkezési szabadságukban, akikkel valamilyen testi tulajdonságuk, szokásuk, ízlésük ürügyén méltatlanul bánnak, akiket önrendelkezésük módja ürügyén megkülönböztetnek vagy konfliktushelyzetbe sodornak, továbbá akik rendelkeznek olyan testükkel kapcsolatos tulajdonsággal, amely miatt ilyen veszélyeknek vannak kitéve, illetve e speciális helyzetük miatt nem vagy aránytalanul nagy terhek árán juthatnak a jogbiztonságukhoz szükséges információkhoz vagy jogi képviselethez. Például a szexista tolakodásnak kitett nők, gyermekek, fiatalok; iskolában testük alakja miatt tanáraik által zaklatott, gúnyolt diákok; hústól, egyébtől részben vagy egészben mentesen táplálkozni kívánó fiatalok, akiket családjuk, nevelőjük az elutasított ételféle elfogyasztására kényszerít; kisebbségi nemi identitásúak vagy szexualitásúak, valamit rajtuk kívül is mindazok, akik kettőnél több felnőtt szoros együttélésén alapuló családban kívánnak élni; átlagostól eltérő testalkatuk miatt elbocsátottak vagy munkához nem jutók; egyenruha viselésére, vagy más indokolatlanul szigorú uniformizálódásra kötelezett diákok, alkalmazottak; olyan emberek, akik valamely okból a többség által fogyasztott fogyasztási szerektől eltérő módon kényszerülnek vagy kívánnak táplálkozni stb. (különféle allergiások, vegetariánusok, alkoholivók/nemivók, dohányzók/nemdohányzók stb.), és ezen szokásaik érvényesítésében akadályozzák őket. Név: HÍR-NŐK Cím: 1011 Budapest, Corvin tér 8. Email:
[email protected] Honlap: http://www.tfk.elte.hu/hirnok Kapcsolattartó: Thun Éva, Elekes Irén Név: INDOK Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ Cím: 1085 Budapest, József krt. 30-32. Tel: (1) 303-5341, (1) 303-5343 Fax: (1) 303-5360 E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.indok.hu Kapcsolattartó: Halmai Gábor Az INDOK alapvető feladatának azt tekinti, hogy kiterjedt dokumentációs bázis létrehozásával, konferenciák, szakmai és népszerűsítő programok szervezésével, kiadványok megjelentetésével segítse az emberi jogi kérdésekben való tájékozódást és a nemzetközi normáknak megfelelő szemlélet erősödését. Arra törekszünk, hogy Magyarországon is legyen olyan hely, ahol • az emberi jogokkal foglalkozó szakemberek megtalálhatják a témával kapcsolatos információkat, • az érdeklődők tanácsot kaphatnak, hogy kérdésükkel, problémájukkal mely fórumokhoz, szervezetekhez fordulhatnak, ügyük képviseletét hol remélhetik legeredményesebben.
187
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban A központ az emberi jogok védelme, a nemzetközi normáknak megfelelő gyakorlat kialakítása érdekében • gyűjti és nyilvános könyvtárában az érdeklődő magánszemélyek, intézmények, szervezetek számára hozzáférhetővé teszi a hazai és nemzetközi emberi jogi jogszabályokat és egyezményeket, a nemzetközi és a hazai bíróságok eseti döntéseit, a jogvédő szervezetek jelentéseit, a témával foglalkozó könyveket, tanulmányokat, cikkeket, • bekapcsolódik a HURIDOCS nevű emberi jogi dokumentációs hálózatba, amely lehetővé teszi az együttműködést a hasonló európai emberi jogi központokkal, valamint az Európa Tanács Strasbourgban működő Emberi Jogi Igazgatóságával, • bár maga konkrét ügyekben nem jár el, állandó és szoros kapcsolatot tart fenn a jogvédő szervezetekkel, valamint azokkal az ügyvédekkel, akik emberi jogi ügyekben képviseletet vállalnak a hazai és nemzetközi bíróságok előtt, • kutatásokat végez, illetve végeztet aktuális emberi jogi kérdésekről, • szakmai vitákat, kerekasztal-beszélgetéseket szervez elméleti és gyakorlati szakemberek, kormányzati és nem kormányzati szervezetek képviselőinek részvételével, • tréningeket tart jogalkalmazóknak a magyar és a nemzetközi ítélkezési gyakorlatról, • képzést szervez emberi jogi kérdések iránt érdeklődő újságíróknak, • vállalja ismeretterjesztő előadások szervezését középiskoláknak, ifjúsági kluboknak, • kiadványokat ad ki mind szakembereknek, mind az érdeklődő nagyközönségnek, • megjelenteti a Fundamentum című negyedéves emberi jogi folyóiratot, amely hazai és külföldi tudósok tanulmányai mellett rendszeresen közöl kommentált döntéseket, s módot ad jogvédő szervezetek bemutatkozására. Név: Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége – JOSZ Cím: 1092 Budapest, Soroksári út 16. Tel: 215-0192
Kapcsolattartó: Litavecz Anna A JOSZ bemutatása A JOSZ a magyar jelnyelvi tolmácsok (felsőfokú jelnyelvi végzettséggel) és a segítő tolmácsok (középfokú jelnyelvi végzettséggel), valamint kontakt tolmácsok (siket és nagyothalló jelnyelvi tolmácsok) szakmai érdekvédelmi szervezete. A JOSZ főbb célkitűzései • a magyar jelnyelvi tolmácsok szakmai érdekvédelmének és továbbképzésének ellátása; • a magyar jelnyelvi tolmácsszolgálat kiépítése és a szolgáltatás minőségének folyamatos biztosítása; • a magyar jelnyelv és a jelnyelvi tolmácsolások munkájának társadalmi elismertetése. A JOSZ főbb tevékenységei • a tagság érdekvédelmének folyamatos biztosítása; • a tagság számára rendszeres találkozók (évente két közgyűlés), fórumok, továbbképzések szervezése; • a JOSZ hírlevelének, a "Hangoskodó" című negyedéves kiadványnak megjelentetése és terjesztése. A hírlevélből a tagság aktuális információkhoz jut. Fórumot biztosít a
188
Civil szervezetek véleménynyilvánításoknak és kapcsolatot jelent a tagok számára két találkozó közötti időszakban; nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása európai és amerikai társszervezetekkel; • képviseleti munka a magyar jelnyelv elismertetése, a siket és nagyothalló emberek társadalmi elfogadtatása, valamint a jelnyelvi tolmácsok munkájának hivatalossá tételének ügyében; • az első hazai önálló jelnyelvi tolmácsközpont működtetése. A JOSZ szervezeti felépítése • a JOSZ legfőbb testülete a közgyűlés, amely a tagságból áll. • a JOSZ 5 tagú vezetőségét a közgyűlés választ] a meg. A vezetőség 1 elnökből és 4 tagból tevődik össze. • A közgyűlés választja meg a vezetőség mellett működő 3 tagú Etikai Bizottságot (Etikai Kódex betartatása) és a 3 tagú Ellenőrző Bizottságot (szakmai és pénzügyi felügyelet) is. Név: Korszerű Technikával a Mozgáskorlátozott Emberekért Alapítvány Cím: Budapest, III. San Marco u.76. Telefon: 454-0504 Email:
[email protected] Honlap: http://www.c3.hu/~technika Kapcsolattartó: Rádai Sándor A Technika Alapítvány célja: A mozgáskorlátozott, ill. szélesebb értelemben a fogyatékos emberek sokoldalú rehabilitációjának elősegítése, ezen belül teljes értékű társadalmi részvételük műszakitechnikai feltételeinek javítása. Ennek keretében elsődleges célunk a modern rehabilitációval összefüggő információk megszerzése, rendszerezése és terjesztése, az ismeretek gyors cseréjének elősegítése a szakemberek és a felhasználók között, a hazai környezet- és eszközfejlesztés támogatása, végül az európai színvonalú rehabilitációs- és segédeszközök megismertetése és az igények jelentkezése alapján az eszközök hozzáférhetővé tétele a magyar mozgássérült emberek számára, az akadálymentes környezet kialakításának kezdeményezése és szakmai segítése, irányítása mellett. A Technika Alapítvány feladatai: Az Alapítvány létrehozását az tette szükségessé, hogy hazánkban sok jó és hasznos gondolat született és születik a mindennapi tevékenység - elsősorban a közlekedés és az otthoni teendők - ellátása során, részben az önálló, önmeghatározó életvitelre törekvő mozgáskorlátozott személyek, részben a velük kapcsolatban álló, őket segítő személyek részéről. Igen gyakran az itthon újnak számító ötletek, elgondolások, műszaki megoldások másutt már megvalósultak, egyszerűen beszerezhetők lennének, azonban sem a hazai szakemberek, sem a leendő felhasználók nem rendelkeznek ezekről a lehetőségekről részletesebb és használható információkkal. A Technika Alapítvány szakmai segítséget nyújt a rehabilitációval és az akadálymentességgel kapcsolatos információs rendszerek, adatbázisok létrehozásához, feltöltéséhez és minél szélesebb körben történő használatához, miközben maga is létrehoz nyilvános tematikus adatbázisokat. Rendkívül nagy problémát jelent az eredetinek bizonyuló hasznos ötletek kikísérletezése, kipróbálása, szakértői véleményeztetése, végül megvalósítása. Ebben a
189
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban folyamatban is segítő, gyorsító és anyagi támogatást nyújtó szerepet vállal az Alapítvány, mivel felismertük, hogy a jól hasznosítható ötletek megvalósulásának leggyakoribb akadályát a speciális szakismeretek és az induló pénzösszegek hiánya képezi. A jelenlegi gazdasági környezetben a fejlesztések finanszírozásához állami pénzek nem állnak rendelkezésre és sajnálatos módon - a társadalombiztosítási rendszer sem kívánja támogatni a korszerűbb, nagyobb használati értékű s ezzel együtt magasabb árú segédeszközök forgalmát. A nem kimondottan gyógyászati segédeszköz kategóriába tartozó, de a sorstársaink számára elengedhetetlenül fontos, úgynevezett rehabilitációs eszközök megvásárlását a társadalombiztosítás korábban sem támogatta és a jövőben sem várható, hogy ezt megteszi. Ide soroljuk azokat a számítástechnikai és kommunikációs eszközöket is amelyek éppen a súlyosan mozgáskorlátozott emberek munkavégzési, kommunikációs és kultúrált szabadidős tevékenységeit képesek szinte határtalanul kitágítani. Az Alapítvány tisztában van azzal, hogy a támogatásával kifejlesztett eszközök - a felhasználás állami vagy társadalombiztosítási támogatása nélkül - kezdetben csak a felhasználók szűk rétegéhez juthatnak el, azonban bízik abban, hogy ezzel felmérhetővé válik az új, korszerű, hazai gyártású eszközökkel szemben kialakuló reális piaci igény, amely a későbbiekben alapot nyújthat a társadalombiztosítási rendszer átgondolt kiterjesztésére is. Az Alapítvány által támogatott és sajátmaga által is intenzíven használni kezdett (elektronikus, számítástechnikai) információs és kommunikációs rendszerek fejlődése lehetővé teszi a segédeszköz ellátás nemzetközi - elsősorban európai - trendjeinek, aktuális színvonalának, módszereinek, finanszírozási rendszereinek, eszközválasztékának jobb megismerését, ami hivatkozási alapot jelent az egészségkárosodottak hazai szervezetei számára a társadalombiztosítás szolgáltatásaiban végrehajtandó korszerűsítés irányainak kijelöléséhez, továbbá tárgyi-szakmai ismereteket nyújt eszközök kiválasztásához és a környezet akadálymentes kialakításához is. Az Alapítvány - céljainak megvalósítása érdekében - sokoldalú tevékenységet kíván kifejteni, de nem feladata egyének vagy társaságok karitatív támogatása. Az Alapítvány feladatának tekinti a nagyobb érdeklődésre számot tartó, de még nem általánosan ismert korszerű műszaki megoldások dokumentálását, a megszerezhető legfrissebb információk hozzáférhető archiválását, a modern eszközök mintapéldányainak megvásárlását, ismertetőinek magyarra fordíttatását és terjesztését, lehetőleg felmérve a vásárlóképes keresletet. Amennyiben ilyen igény mutatkozik, akkor segíteni kíván az új eszköz hazai forgalmazásának, vagy kooperációs gyártásának megszervezésében is. A Technika Alapítvány működtetése: Az Alapítvány - az éppen rendelkezésre álló szabad pénzkészletétől függően támogatásban részesítheti az iparjogvédelmi szempontból tiszta, újszerü műszaki megoldásokat tartalmazó, jobb használhatóságot kínáló, olcsóbban előállítható rehabilitációs és más segédeszközök hazai kifejlesztését, mintapéldányainak előállítását, esetleg szabadalmi védettségének megszerzését is. Az Alapítvány segíteni kívánja a már kidolgozott, de még nem gyártott hasznos eszközök hazai gyártásának és forgalmazásának előkészítését és a gyártás megindulását követően az ilyen termékek széleskörű ismertetését az érdekeltek körében, amihez a hagyományos és a korszerű tömegtájékoztatás minden eszközét, - pl. folyóiratok, TV Teletext, BBS-ek, Internet honlapok, stb. - igénybe kívánjuk venni. Az Alapítvány eszközeivel támogatni kívánjuk a rehabilitációs technikával, valamint az épített környezet akadálymentes ki(át)alakításával és az ehhez kapcsolódó nemzetközi együttmüködéssel, szabványosítással foglalkozó hazai szakemberek ismeretanyagának
190
Civil szervezetek folyamatos korszerűsítését olymódon, hogy hozzájárulást adhat az Alapítvány e szakemberek hazai és külföldi kiállításokon, - elsősorban az EU által szervezett - tanácskozásokon való részvételének költségeihez, illetve elsősorban szakmai támogatást nyújthat a témakörrel foglalkozó hazai és nemzetközi információs rendszerekhez - pl. MEDINFO, MEOSZ BBS, HANDYNET, INTERNET, stb. - történő csatlakozáshoz közvetlenül és más támogatók bevonásával. Az Alapítvány a termékfejlesztési, továbbfejlesztési, gyártásbevezetési és forgalmazási célok támogatására adott pénzösszegeket - a pályázóval kötendő szerződésben rögzítésre kerülő módon és mértékben, - csak a kitűzött cél megvalósítása után igényli vissza, részben vagy egészben, indokolt esetben méltányos kamattal vagy haszonnal, az Alapítvány folyamatos működőképességének fenntartása érdekében. Az egyéb támogatásokat visszatérítési kötelezettség nélkül adjuk. Az esetleg képződő nyereség, kamatbevétel és az ujabb adományok elsősorban a veszteségek pótlására és a működőképesség fenntartására szolgálnak, a non-profit szervezetekre vonatkozó szabályok szerint. Az Alapítvány-tól a támogatást pályázatok keretében vagy pályázaton kívül lehet ígényelni. Név: Kurt Lewin Alapítvány Email:
[email protected] Honlap: http://www.romapage.hu/portal/kla.htm Kapcsolattartó: Ligeti György Eddigi tevékenység • 1997-től RomaPage - a magyarországi cigányság web-lapja • 2001: Diákjogok-pedagógusjogok (szociológiai kutatás az Oktatási Jogok Miniszteri Biztosának megbízásából) • 2000: NetPlanet - előítélet-megelőző internetes web-site angol, holland és magyar középiskolások bevonásával (A Socrates Programiroda COMENIUS alprogramjának támogatásával) • 1999-2000: Demokratikus állampolgári szocializáció - kérdőíves és interjúkon alapuló kutatás Pécs 11-es közép-iskolásainak körében (N=1754 fő) • 1996-2001: Felvételi előkészítő kurzus cigány és nevelő-otthonban élő diákok számára szociológia és szociálpolitika szakokra • 1998: Minden másképp van társadalomismereti CD-ROM • 1996: Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába CD-ROM a Calibra-Műszaki Könyvkiadó gondozásában • 1993-1998: társadalomismereti táborok cigány és nem cigány középiskolásoknak, illetve egyetemistáknak (Hajdúszoboszló, Kecskemét, Szeged, Várong) Az Alapítvány 1993-tól folyamatosan szervez társadalomismereti táborokat. 1993ban Hajdúszoboszlón, 1994-ben Szegeden került megrendezésre a Pepita tábor, mely célja az volt, hogy roma és nem roma diákok együtt nyaralva, együtt dolgozva megismerjék egymást, s a személyes tapasztalatok segítségével esetleges előítéleteik megelőzhetőek legyenek. 1995-ben Kecskeméten került megrendezésre ugyancsak roma és nem roma általános iskolás diákok számára egy tíz napos tábor, mely időszakban a gyerekek - végzős gimnazista csoportvezetők segítségével - közös táborújságot hoztak létre.
191
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban 1996-tól kezdve Várongon, egy 245 fős Tolna megyei faluban szervez az Alapítvány Minden másképp van címmel társadalomismereti tábort családon kívül nevelkedő, roma, illetve kábítószerfüggő fiatalok számára. Az Alapítvány 1995-ben került hivatalos nyilvántartásba. A Kurt Lewin Alapítvány 1996-ban hozta létre Ligeti György vezetésével a Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába című CD-ROM-ot, melyet a Műszaki Könyvkiadó jelentetett meg 1997-ben. A projekt résztvevőinek célja az előítéletek kialakulásának megelőzése volt. Mindannyian úgy gondolták, hogy lényeges eredmények érhetőek el az érintett csoport objektív bemutatásával. Erre igen alkalmas eszköz az interaktív CD-ROM. A készítők azon az állásponton voltak, hogy a magyarországi cigányság kultúrája nem elszigetelt jelenség, hanem az egyetemes emberi kultúra szerves része. A Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába elsősorban elgondolkodtatni akar, valós ismereteket átadva: tegyen az olvasó újra és újra kérdéseket fel önmagának és a kiadványnak! A szerkesztő, a szerzők, a grafikusok hangsúlyt fordítottak a CD-ROM oktatási segédanyagként való használhatóságára. Fontosnak tartották, hogy a pedagógusok is információkat meríthessenek belőle: az iskolai oktatás során minden bizonnyal először az ő kezükbe kerül majd az anyag. 1997-től érhető el az Interneten a RomaPage, a magyarországi cigányság honlapja. A kezdetekben hat szervezet jutatott el rendszeresen anyagokat e web-site-ra, jelenleg húsz fölötti állandó partnere van a RomaPage-nek. A fellelhető anyagok száma ezer fölötti, megtalálhatóak közöttük pályázati felhívások, naponta frissülő - romákat érintő - híranyagok, az egyes szervezetek tájékoztatója, tanulmányok, képzőművészeti alkotások, szépirodalmi és szociológiai bibliográfiák. A RomaPage célja, hogy ne csak a romákkal közvetlenül kapcsolatban álló szakemberek és politikusok információszolgáltatója legyen, hanem az, hogy a szélesebb közvélemény is hozzájusson egy gazdag, és a szerkesztőség reményei szerint objektív hírforráshoz. A Kurt Lewin Alapítvány 1998-ban másfél évi munka után elkészítette a Minden másképp van interaktív társadalomismereti CD-ROM-ot, mely a Nemzeti Alaptanterv Ember és társadalom műveltségterületét dolgozza fel. A készítők meggyőződése, hogy az ember komfortérzete megnő a világban, ha eligazodik abban. Megismerve az egyes társadalmi jelenségeket, azok lehetséges okait és következményeit, idegenkedésünk menten csökken. Társadalmi ismeretek birtokában, leginkább pedig a társadalom megismeréséhez szükséges újabb és újabb szempontokkal a demokratikus, autonóm polgár attitűdjei alakulhatnak ki, ami pedig egy magasabb színvonalú emberi együttélést eredményezhet. Hangsúlyozandó, hogy nem tanárt pótló, hanem a tanár munkáját segítő tankönyvet sikerült létrehozni: bármely tantárgy tanítása csak akkor lehet sikeres, ha a tanuló számára valamilyen belső ok miatt fontos a tanulás. Úgy képzelendő el a CD-ROM esetében az ismeretek átadása, mint egy termék sikeres eladása: ha a vevő számára a dolog, annak környezete, vagy a kereskedő szimpatikussá válik, az üzlet már létre is jött. Analógiánk szerint tehát, ha a diák „beleszeret” tanárába, a taneszközbe, abba a légkörbe, mely az órán van, nyert ügyről beszélhetünk, motiváltsága nyomán hatékonyan fog tanulni. Ehhez azonban nélkülözhetetlen a tanár személye.
192
Civil szervezetek Jelenlegi tevékenység Az Alapítvány immár ötödik éve szervez felvételi előkészítő kurzust olyan roma, illetve családon kívül nevelkedő fiataloknak, akik főiskolán-egyetemen kívánnak továbbtanulni - elsősorban szociológia, szociálpolitika és szociális munkás szakokon. A szakmai felkészülésen túl tanulás-módszertani és pszichológiai tréning is segíti a diákok készülését. Nagyon fontosnak tartják az Alapítvány munkatársai azt, hogy minél kevesebb diák morzsolódjék az előkészítő valóban embert próbáló hónapjai alatt, s olyan közösség alakuljon ki, mely a sikeres felvételi vizsgát tett diákoknak is segítséget nyújt az főiskolai-egyetemi évek során. Jövőbeni tervek 1999 második felétől kezdve indul be a Kurt Lewin Alapítvány ALLDIFF (All is Different) programja. A projekt célja 14-18 éves diákok interkulturális jellegű társadalmi ismereteinek fejlesztése a megismerés útján. A résztvevő magyar, holland és angol, ezen belül fekete, fehér, roma, migráns, mozgássérült és családon kívül nevelkedő diákok hírt adnak saját életükről, családjukról, egy hétköznapjaikról. A munka első évében internetes web-site-ot és diákoknak szóló tankönyvet hoznak létre a projekt magyar, angol és holland résztvevői, mely az előítéletek megelőzését segíti. Bemutatandóak a legfontosabb társadalmi folyamatok, az európai kultúra sokfélesége (és alapvetően egységes volta). A második évben - az addigi tevékenység szerves folytatásaként - módszertani kézikönyv kerül kidolgozásra pedagógusok számára. Ennek elkészültét a magyar, holland és angol diákok társadalmi ismereteit érintő vizsgálat előzi majd meg. A módszertani segédlet az interkulturális oktatás gyakorlatát hivatott segíteni. Cél, hogy a tanárok - osztálytermi helyzetben és a tanórán kívül egyaránt - eszközt kapjanak a kezükbe a diákok demokratikus szocializációjához. Fontos, hogy a projekt befejezése után az elkészült segédkönyv segítségével a web-oldal és a tankönyv mind szélesebb körben használva legyen a történelem, földrajz, irodalom és társadalomtudományi tanórákon. A segédlet a résztvevők eddig munkáinak és tapasztalatainak felhasználásával, a diákok ismereteiről készült vizsgálat alapján készül el. Az Alapítvány a későbbiek során akkreditált tanártovábbképző kurzust kíván indítani Európai polgár címmel. A kurzus célja megkönnyíteni a középiskolai tanároknak az európai értékek átadását a tanórán, eszközt, többlet-tudást adni a demokratikus attitűdök osztálytermi és iskolán kívüli fejlesztéséhez. Név: Labrisz Leszbikus Egyesület Cím: 1395 Budapest, Pf. 408 Email:
[email protected] Kapcsolattartók: Sándor Bea, Takács Mária Az egyesületet 1999 novemberében, tizenhét taggal jegyezték be. Jelenleg 24 tagja van. A szervezet célja mindenekelőtt a magyarországi leszbikus és biszexuális nők emberi jogainak védelme és önszerveződésének támogatása, ezen keresztül pedig a leszbikus/biszexuális lét kiegyensúlyozott megélésének elősegítése a társadalomban. Alapvetően fontosnak tartjuk, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a nők szexuális kisebbségeinek a társadalom minden területén megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetésére, és oldjunk az előtéleteken, sztereotípiákon. Feladatunknak tartjuk a leszbikus kultúra feltárását, ápolását és megismertetését. E célok megvalósítása érdekében az egyesület többrétű (közösségi,
193
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban kulturális, oktatási, PR, stb.) tevékenységet folytat. Az 1999 óta megvalósult, illetve folyamatosan futó programok: Havi rendszerességgel zajló beszélgetőestek szervezése, meghatározott témában, a leszbikus és biszexuális nőket érintő kérdésekről (ez a program 1997 ősze óta folyik, tehát már az egyesület létrejötte előtt megkezdődött). Ez az egyetlen ilyen jellegű fórum nemcsak Budapesten, de az országban is; vidékiek is látogatják, sokaknak ez az első lépés az önfelvállalás felé. Könyvkiadás. Elindult a "Labrisz-könyvek" sorozat, melynek eddig egy kötete látott napvilágot (Leszbikus tér/erő, Labrisz Leszbikus Egyesület, 2000), a második kötet (Szembeszél. Leszbikusok a szépirodalomban) előreláthatólag 2001 februárjában jelenik meg. Részvétel a Meleg és Leszbikus Fesztiválok szervezésében (1999 óta). Oktatási projekt. 2000 őszén, a PHARE támogatásával indította el az egyesület. A kezdeményezésről az ország minden középiskoláját tájékoztattuk. "Melegség és megismerés" címmel, osztályfőnöki/emberismeret óra keretében készültünk beszélgetésekkel. Erre hat iskola tartott igényt, eddig négyben tartottunk órákat. (A projekthez három nyilvános beszélgetés is kapcsolódott, melyek 2000 novemberében-decemberében, a budapesti Napházban zajlottak.) A program némi politikai és médiabotrányt is kavart. Nemzetközi kapcsolatok építése-ápolása. Részvétel nemzetközi konferenciákon. Ifjúsági csereprogram lebonyolítása (2000-től). Filmkészítés (I. Budapesti Leszbikus Filmbizottság. Első és eddig egyetlen, a BBS által támogatott filmjét az V. Meleg és Leszbikus Film- és Kulturális Fesztiválon vetítették, 2000-ben.) A leszbikusok és biszexuálisok, illetve az őket foglalkoztat(hat)ó kérdések autentikusabb és rendszeresebb megjelenésének előmozdítása a médiában. Médiafigyelés. Dokumentáció, archívum. (Folyamatos) Név: Magyarországi Női Alapítvány – MONA Cím: 1357 Budapest, Pf. 453/277 Tel: 350-1311 Email:
[email protected] Kapcsolattartó: Lestál Zsuzsa A MONA elméleti és gyakorlati feladatai: Oktatás, képzés: • a gazdaságban: a női munkanélküliség enyhítésére munkahelykereső startégiák és képzési programok kidolgozása, illetve népszerűsítése • a politikában: érdekérvényesítési technikák a lobbizásban és a médiában a hatékony törvénykezés érdekében • a családban: a női szerepek újrafogalmazása a “kettős teher” megosztása érdekében • jogi, egészségügyi és pszichológiai tanácsadás nők részére Kutatások támogatása: • a nők munkaerő-piaci helyzetéről • a nők politikai szerepvállalásáról
194
Civil szervezetek Ezen kívül: • konferenciák, gyűlések, nyilvános fórumok szervezése • kiadványok megjelentetése nőket érintő témákban • kapcsolattartás hazai és külföldi nőszervezetekkel, hálózatokkal Milyen Magyarországon nőnek lenni? A szabad választások előtt a magyar társadalom, benne a magyar nők formális egyenlőségben éltek. A látszólagos közéleti szerep nem jelentett valóságos jogokat és felelősséget. A nők helytállásának otthon a háztartásban és a munkahelyükön, pedig nem kaptak túl sok segítséget a hagyományos női szerepek ellátásához, és hátrányt szenvedtek a munkahelyi, közéleti versenyben is. Mindezen mit sem változtatott a rendszerváltás, a nők életminőségének romlása mellett a társadalmi elismertségük sem változott. Ezért van szükség olyan programokra, melyek segítik őket, hogy megtalálják helyüket az átalakuló társadalomban, hogy érdekeiket felismerjék és élni tudjanak lehetőségeikkel gyermekeikért, az emberekért, hogy jó legyen Magyarországon nőnek lenni. A MONA fiatal, pártsemleges, nonprofit alapítvány, amelynek célja, hogy segítse a nőket a rendszerváltás utáni Magyarországon. A MONA mindenki számára nyitott. Várja a magyar és külföldi magán- és jogi személyek csatlakozását. Név: Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány Cím: 1053 Budapest, Henszlmann I. u. 9. Tel: (1) 317-44-17, (1) 317-34-31, (1) 318-99-20, (1) 317-84-38 E-mail:
[email protected],
[email protected] Honlap: http://www.c3.hu/~motiv Kapcsolattartó: Zalabai Péterné Az Önálló Életvitel alapelveit elfogadva, annak megvalósulását segítő szolgáltatások biztosítására jött létre 1991. májusában a Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány. Az alapítvány céljául tűzte ki, hogy a szükségletek figyelembevételével, igények felkeltésével olyan szolgáltatásokat hozzon létre és működtessen, amelyek a fogyatékos emberek mind teljesebb integrációját segítik elő. Szolgáltatásaink Az 1991 óta működő Speciális Munkaközvetítő, Információs és Tanácsadó-, valamint a Sérült Emberek Érdekérvényesítő Irodáját 1998-ban összevontuk, így jött létre a Munkaközvetítő és Tanácsadó Szolgálat. A szolgálat célja a tanácsadás és segítés, a fogyatékos emberek munkavállalási, életvezetési, társadalmi beilleszkedési problémáinak megoldásához, a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének megvalósulása érdekében. A Szolgálatnál szociális munkás, jogász és egyéb segítő szakmák képviselői állnak az irodánkat felkeresők részére. Adatbázisunk segítségével személyesen és telefonon a fogyatékos embereket érintő speciális ügyekben gyorsan és szakszerűen tudunk segítséget nyújtani. A Tanácsadó Szolgálat a fogyatékos emberek életvezetési és társadalmi beilleszkedési problémáinak megoldásához, esélyegyenlőségük megteremtéséhez nyújt segítséget. A Munkaközvetítő Szolgálat az évek során több ezer fogyatékos munkavállalót helyezett el a neki megfelelő munkahelyre. Mindezen szolgáltatások összességével kívánjuk segíteni a Budapesten élő mozgás-, látás- és hallássérült emberek problémáinak megoldását.
195
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Rendszeresen tartunk tréningeket és tanfolyamokat ügyfeleink részére. A Személyi Segítő Szolgálat háziorvosok, Gondozási Központok, Önkormányzatok és családtagok javaslatára lép kapcsolatba a fogyatékos személlyel. A javaslattevőkkel a továbbiakban is szoros kapcsolatot tartanak munkatársaink, és a segítésben létrejövő változtatásokat is együtt dolgozzuk ki. A Szolgálat önkormányzati feladatokat átvállalva biztosítja az ápolási, gondozási, személy segítői szolgáltatásokat. A szolgáltatást egyedül vagy családban élő, önmaga ellátására nem képes, súlyosan fogyatékos látás-, hallás-, mozgássérült, vagy halmozottan fogyatékos személyek vehetik igénybe. Alapelv, hogy nem az igénybevevő helyett végezzük el a feladatokat, hanem a fogyatékos egyén aktív közreműködésével. A Szolgálat jelenleg mintegy 40 főt lát el. A személyi segítést végzők képzése sokrétű. Találunk köztük szociális munkásokat, szakápolókat, valamint középfokú egészségügyi végzettségűeket is. Szállító Szolgálatunk fogyatékos személyek munkába, iskolába, kezelésre való közlekedését segíti. Előzetes bejelentés alapján szállítjuk ügyfeleinket, de elsőbbséget élveznek azok a szállítások, melyek rendszeresek és csoportosak. A szállítandó személy 40.Ft-tal járul hozzá a költségekhez. Az Akadálymentes Program keretében felmérési ajánlatunkkal felkerestük az összes önkormányzatot és minisztériumot. Munkatársaink eddig a XIII., II., és X. kerületet mérték fel, és több kerülettel előzetes tárgyalásban állunk a felmérést illetően. Az ISM-mel kötött szerződés alapján felmértük magát a minisztériumot, valamint több sportlétesítményt. Több más közintézményt, felsőoktatási intézményt és minisztériumot is akadálymentesítettek javaslataink alapján. Szakembereink minden esetben a lehető legoptimálisabb és legolcsóbb megoldást javasolják. Létrehoztuk a Budapesti Városkalauzt és az "Akadálymentes Környezet" c. CD Romot. Az Önálló Életvitel Központok országos hálózatának kialakítása és koordinálása során 36 szervezettel alakítottunk ki kapcsolatot. A program célja a szervezetek közti információ csere biztosítása, elektronikus levél, hírlevél útján. A programban résztvevő szervezetek megismerhetik egymás munkáját, tevékenységét, tapasztalatokat cserélhetnek. Kiadványaink: • Budapesti Városkalauz • Budapesti Szociális Kalauz • Akadálymentesen Épített Környezet • Személyi Segítők Kézikönyve • Hogyan Segítsünk Sérült Embertársainkon? • Akadálymentes Környezet tervezési CD ROM Alapítványunk munkatársai rendszeresen részt vesznek a hasonló szervezetek fórumain, valamint lehetőség szerint a fogyatékosokat érintő törvények előkészítési és alkotási munkájában. Alapítványunknál jelenleg 50 fő fizetett alkalmazott, és 10-12 fő önkéntes dolgozik.
196
Civil szervezetek Név: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda Tel: 303-8973, 314-4998 E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.neki.hu Kapcsolattartó: Furmann Imre A N.E.K.I. a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmét tűzte célul. Nemcsak azért tartja ezt a tevékenységet fontosnak, mert történelmi tapasztalatok szerint egy ország demokráciájának és belső egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója a kisebbségek helyzete, hanem azért is, mert hazánkban a rendszerváltás után olyan problémákkal kell szembenézniük a kisebbségeknek, melyek eddig részben rejtve voltak, s melyek előtt a többségi társadalom is sokszor értetlenül áll. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált feszültség objektív megismertetéséhez és a helyzet megoldásához a N.E.K.I. úgy igyekszik hozzájárulni, hogy a megtörtént diszkriminációkat - alapos feltárásuk után - jogi útra tereli, a sértetteket hozzásegíti a jogorvoslathoz, miközben gyakran a jogrendszer vagy a joggyakorlat hiányaira is rámutat. A NEKI budapesti irodája 1999-ben már öt főállású jogásszal és egy - a Jogvédő Irodában 2 évig főállású jogászként tapasztalatokat szerzett - állandó megbízott ügyvéddel működik. A munkát segítik az ország egész területéről bevonható ügyvédek és más szakemberek. Nemcsak földrajzi, hanem szakmai értelemben is a minél alaposabb és szélesebb körű jogvédelemre törekszik az iroda: az egyetemi hallgatóktól kezdve nemzetközi jogi szakemberekig, külföldi szakértőket is ideértve, számos jogászt és más szakembert von be tevékenységébe. Az évente megjelentetett Fehér füzetben csak néhány eset bemutatására nyílik alkalom. A valóságban sokkal több üggyel foglalkozik a NEKI. Az eltelt több mint öt év alatt jelentős mennyiségű panasz érkezett; ha csak az írásos bejelentéseket vesszük figyelembe, több mint 600 panaszról számolhatunk be. Alapelvek a vállalásokról • a NEKI minden elvállalt esetben az ügyet végig követi, függetlenül attól, hogy a jogi eljárás meddig húzódik; • nem utasítja el a kevésbé látványos eseteket, akkor sem, ha ezeknek a sajtó vagy más nyilvános fórum nem tulajdonít jelentőséget; • nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethető vissza etnikai diszkriminációra; eleve elutasítja azokat az eseteket, amikor családon belüli vagy roma ill. cigány szervezetek közötti konfliktusról van szó; • csak akkor teszi közzé az ügyfelek nevét (és az érintettek felismerhetőségét elősegítő adatokat), ha azt az ügyfél kifejezetten kéri, és ha ez az ügyfél érdekeit előreláthatóan nem sérti.
197
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Név: Önazonos (Petőfi Rádió), Szappanopera helyett (Tilos Rádió) Cím: 1081 Budapest, Kiss József utca 4 1/6. Tel: 328-8409 Honlap: http://tilos.hu/musorok/szappanopera Kapcsolattartó: Pálfi Balázs Szerencsére senki sem kérdezi, hogy melyik műsort szeretem jobban, úgyis csak az elcsépelt képet tudnám idézgetni: Anya, és melyik gyermeke; illetve bármelyik ujjamat harapva. A sorrendet csak az idő szabja meg, az Önazonos született előbb, 1994 őszén. A tavaszi kormányváltás után a Rádióban is megtörténtek az átváltások, és az újonnan kinevezett vezetők jó része pályázatot írt ki, lehetet műsorötletekkel házalni. Az akkori éjszakai sáv felelős szerkesztője Fiala János csak annyit kérdezett, hogy "Tényleg ennyire nyíltan?" - ugyanis a műsor egyik alappillére az volt, hogy a szerkesztő maga is "vállalja a homoszexualitását". Így a hallgatók ennek tudatában telefonálhattak be, és kerültek adásba. Megdöbbentő reagálások is elhangzottak, de összességében nagyon "toleránsan" fogadták a hallgatók az adást, kialakult egy rendszeresen odafigyelő réteg az éjszakai időpont ellenére. Az első néhány adásba alig-alig telefonáltak melegek, de egy idő után megjött a bátorságuk, és már adott esetben ők maguk vitatkoztak a homofób nézeteket hangoztatókkal. Az Önazonos kezdését követően nem sokkal az akkor éppen újrainduló Tilos Rádió Zsazsa Tax vezetésével, Nocsak-nocsak címmel szintén a meleg világ és a heteroszexuális többség sajátos viszonyát boncolgató műsort hívott életre. Egy év után a műsorvezető "átadta" az időpontot szerény személyemnek, onnantól kezdve kéthetente a Tilosban is vezettem "meleg műsort" Szappanopera helyett címmel. (Fejlemény: 2000 szeptemberétől immáron hetente jelenik meg a meleg tematika a Tilos adásaiban - váltogatva a "leszbikus", illetve a "meleg férfi" témát.). Miért nem összeférhetetlen a két műsor? Mert az MR Közműsor Szolgáltatási Szabályzata nem is emlegeti az összeférhetetlenséget Non-profit rádiókkal összefüggésben – és ugye ami nem tilos, az. Mert a témán, és a műsorvezető személyén kívül nincs átfedés a két adás között – másféle nyelvezet, másféle kommunikációs stratégia, másféle szabályok és korlátok érvényesek a két műsorra. (Ezzel összefüggésben soha nem alakult ki konfliktusos szituáció.) Igazából nem szeretem összehasonlítgatni a két műsort, számomra annyira egyértelmű a különbözőségük. Egy valódi összehasonlítás ellen nem ágálnék, sőt, segítenék is, de ilyen ajánlatot még senkitől sem kaptam. Hogy hányan, és kik hallgatják az adásokat? Korrekt adat nincs – nem véletlen, hogy lehetetlen az összehasonlítás. Konfliktusok: voltak, lesznek. Természetes, hogy minél inkább láthatóak vagyunk, annál erőteljesebben kérdőjelezik meg a létünket. 2000 decemberében Tolerancia Díjat adományozott az Autonómia Alapítvány szerény személyemnek egy a "Géppisztolyos fiú" címmel, az Önazonosban elhangzott interjúért. Ebben egy zavaros fejű, a fasisztoid eszmékkel jól azonosuló fiatalemberrel arról beszélgettem, hogy miért is géppisztolyozná le a melegeket. Az interjút megelőzően legalább egy éven keresztül rendszeresen betelefonált az adásokba. Szerencsére nem csak én vitattam nézeteit, hanem sok hallgató is.
198
Civil szervezetek Név: PaRadiator E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.pararadio.hu/radiator/ Kapcsolattartó: Szűcs Gábor Melegedő-melegadó az Interneten Perspektívát szeretnénk mi is nyújtani egy tágra-zárt társadalomban, ezért is örülünk a szervezők előadás sorozatának. A ParaRadio egy internetes rádió, amelynek egyik igen népszerű műsora a mássággal-homoszexualitással foglalkozó PaRadiator. Ez egy igazi színes, szagos, szélesvásznú, meleg magazinműsor. Nem titkolt célunk a nagyérdemű szórakoztatása mellett az elektronikus meleg társadalom egyik fórumaként az erre barangoló indifferens (pl. hetero) hallgatók számára megmutatni önmagunkat, ezzel is segítve a mássággal kapcsolatos képhiány pótlását, illetve a meglévő negatív képek átértékelését. 1997 októberében indult műsorfolyamunk a mai napig próbál úgy viselkedni, hogy a diszkrimináció és társadalmi kirekesztés ellen szóljon. Az idő nekünk dolgozik és úgy érezzük a kezdeti szélmalomharcnak tűnő próbálkozás, mára már egyre több ember előítéletét és információhiányát szünteti meg. Nem várjuk a csodát és nem egyik napról a másikra várjuk a változásokat, de azt hisszük sokan értik meg azt, hogy a melegek is csak emberek és nem akarnak senkit meleggé tenni, nem akarunk ártani senkinek, nem erőszak, pedofília, női viselkedés jellemez minket, hanem az, hogy utálunk félni, utálunk képmutatóan és titokban, nem önmagunkat adva élni. Emberek vagyunk, mit csináljunk?! Csináltunk egy műsort, ami erről szól :) ! Milyen témákról beszélgettünk? Mi érdekel minket? Nos széleskörű és archívumunkból internetről bármikor visszahallgatható hanganyaggal rendelkezünk, amiben többek között fellelhető a másság elsősorban homoszexualitással foglalkozó, de globálisan mindenki érdeklődésére számító témaköre. Beszámolunk a melegeket érintő rendezvényekről-fesztiválokról-kiállításokról, valamint igyekszünk képet nyújtani a meleg szubkulturális szintű szerveződésekről. Vendégeink között volt Pálfi Balázs a Petőfi Rádió Önazonos c. műsorának műsorvezetője, a Flamingó-kör, a Meleg Háttér, a Mások újság képviselői és még sok-sok olyan ember, aki fontosnak tartja az információk feltárását egy agyonhallgatott témakörben. A műsorfolyamunk másik része az érdekes problémák, gondolatok kerekasztal-szerű beszélgetés sorozata. Ezek között olyan témákra koncentrálunk elsősorban, ami a fejekben levő információigényt igyekszik kielégíteni, nem csak a kisebbség érdeklődési szintjén. Többek között beszélgettünk a katonaságról, a társadalom és egyéniség kérdéseiről, meleg párkapcsolatokról, meleg kultúráról, vallásról, szülőkről, családról, szexről és nem utolsó sorban önmagunkról - önmagunk elfogadásáról-megismeréséről. Első pillantásra soknak tűnik a felsorolás, de mi úgy érezzük hallgatóink fogékonyak ezekre a témakörökre és büszkék vagyunk arra, hogy műsorainkat nem csak a célkisebbség tagjai, hanem a széles érdeklődési körű és nyitott emberek hallgatják. Ugyanakkor fontosnak tartjuk és az internet erre lehetőséget nyújt, hogy interaktívan bevonjuk a hallgatóinkat a műsorkészítésbe. Élő adás alatt folyamatosan lehet velünk beszélgetni IRC-n (#para) illetve e-mailben, telefonon is hozzánk lehet szólni. Közzé is tettünk egy felhívást, ami a következőből áll: Várjuk olyan emberek jelentkezését, akiket valamilyen sérelem ért másságával kapcsolatban, vagy a környezetében
199
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban tud ilyenről és úgy érzi ezt a nyilvánosság elé kell tárni, vagy csak úgy általánosságban beszélni kell a témáról... Te nem vagy meleg, de (ellen) véleményed van? Esetleg műsorba is mehet? Ha kérdésed van, vagy a műsorral, vagy bármi mással kapcsolatban, ha segítség kell, vagy segíteni szeretnél, ha javaslatod, kritikád, hozzászólásod van, akkor írj! Név: Roma Polgárjogi Alapítvány Cím: 1078 Budapest, Nefelejcs u. 39. Tel: 321-1801 Honlap: http://www.romapage.hu/portal/rpa.htm Kapcsolattartó: Horváth Aladár A Roma Polgárjogi Alapítványt roma és nem roma, főképp értelmiségi magánszemélyek hozták létre 1995-ben. Az alapítvány tevékenységének általános célja a magyarországi romák politikai-jogi, valamint társadalmi-gazdasági és kulturális-oktatási emancipációjának elősegítése, önszerveződésük támogatása. Az RPA tevékenységét rövidtávú, "közvetlen" beavatkozások, illetve hosszabb távra szóló, "közvetett", kulturális és oktatási orientációjú projektek keretében szervezi. Az Alapítvány programjai nyitottak, szolgáltatásai ingyenesek. Kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető a székesfehérvári gettótelepítés megfékezésében, a sátoraljaújhelyi apartheid-kísérlet megakadályozásában, a tiszavasvári szegregált oktatás és külön ballagtatás jogi úton való megtámadásában végzett válságkezelési tevékenységünk. A Roma Polgárjogi Alapítvány Válságkezelő és jogvédő Iroda fővárosi és térségi székhelyein a fő tevékenység az ingyenes jogsegélyszolgálat, valamint a szociális ügyintézés és tanácsadás. Vidéki irodáink 1996 folyamán kezdték meg működésüket Debrecenben, Miskolcon és Pécsett, 1999-ben Hajdúhadházon és Nyíregyházán. Az RPA tevékenységi körének másik meghatározó részét a hosszabb távra szóló, "közvetett" kulturális és oktatási projektek jelentik. Ezek a programok elsősorban a magyarországi romák kulturális hagyományainak megőrzésére, annak társadalmi integrációjára irányulnak. A projektek középpontjában a romák önértékelésének pozitív irányba történő elmozdítása, valamint a nemroma társadalom negatív, előítéleteken alapuló nézetek kritikája, annak megváltoztatása áll. Oktatási szempontból kiemelt figyelmet fordítunk a cigány tanulókat sújtó hátrányok kiküszöbölésére, illetve a felsőoktatásban tanuló roma fiatalok szellemi és anyagi támogatására. Munkánk jelentőségét bizonyítja, hogy hajdúhadházi ügyünk kapcsán 1999. április 26-án, hétfőn - az Egyesült Államok Kormánya mellett működő Európai Biztonsági és Együttműködési Bizottság (EBEB) felszólította a magyar Kormányt, hogy vizsgálja ki a magyarországi romákat érő, fokozódó brutális rendőri intézkedéseket, továbbá, hogy az illetékes hatóságok állítsák bíróság elé a törvénysértő rendőröket. Válságkezelés: az RPA kuratóriumi elnökének vezetésével működő, változó szakmai összetételű tanácsadó testület, melynek feladata • a beavatkozásokhoz szükséges döntések előkészítése • a konfliktus- illetve válságkezelési stratégiák tervezése, lebonyolítása • a helyi és országos akciók előkészítése Tényfeltárás: • tematikus tényfeltáró vizsgálatok végzése és dokumentálása
200
Civil szervezetek • jogvédő és válságkezelő tevékenység előkészítése • monitoring: a sikeres konfliktuskezelés utóhatásának rendszeres figyelemmel kísérése Jogsegélyszolgálat: • szóbeli konzultáció, felvilágosítás • írásos ügyintézés • - jogi képviselet, védelem minden olyan esetben, ahol az ügyfelek szociális helyzetük és/vagy etnikai hovatartozásuk miatt hátrányt szenvednek • - szakmai, jogi segítségnyújtás a kisebbségi önkormányzatok és civil szervezetek részére Szociális ügyintézés és tanácsadás: • szóbeli konzultáció, felvilágosítás • írásos anyagok (kérvények, beadványok) elkészítése, • konkrét ügyintézés, ügyfelek képviselete szociális ügyekben Romaversitas • a felsőoktatást kiegészítő modell-kezdeményezés, amelynek keretében az RPA szellemi és anyagi támogatást nyújt roma főiskolásoknak és egyetemistáknak. Láthatatlan Kollégium • tutori rendszer, melyben a diákok neves tudósok szakmai irányításával, kiemelt ösztöndíjban segítségével tanulnak. Szabadegyetem • a különböző tudományterületeken belül a szakmai ismeretek közvetítése neves előadók, szakemberek által. Egyetemi Klub és Diákcentrum • közművelődési program • biztosítja az egyetemi tanulmányok elvégzéséhez szükséges infrastrukturális, számítógépes és egyéb technikai, irodai eszközök használatát. Roma Café • közéleti- kulturális rendezvénysorozat szellemi műhely, melynek résztvevői a humanizmus, a nyitott társadalom a személyes felelősségvállalás jegyében aktív köz- illetve társasági életet élhetnek Név: Roma Sajtóközpont Cím: 1078 Budapest, Nefelejcs u. 39. Tel: 321-1801 Fax: 321-1810 E-mail:
[email protected] Honlap: http://www.romapage.hu/portal/rsk.htm Kapcsolattartó: Kadét Ernő A Roma Sajtóközpont 1995. decemberében azért jött létre, hogy az eddiginél nagyobb nyilvánosságot teremtsen a romákkal kapcsolatos híreknek a magyar médiában. Az ország egészét lefedő tudósító-hálózattal rendelkező hírügynökség az alakulás óta eltelt időben több mintegy hatszáz hírt adott ki. Ma faxon és WEB-lapunkon keresztül továbbítjuk híreinket, amelyeknek körülbelül 60 százaléka jelent, illetve jelenik meg hivatkozással, vagy anélkül legalább egy országos napilapban. A napihírek mellett nagyobb lélegzetű – exkluzív joggal eladott – áttekintő anyagainkat, illetve interjúinkat is rendszeresen közlik napilapok. A
201
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Sajtóközpont által készített háttéranyagokat több rádiós és televíziós szerkesztőség használja fel rendszeresen műsora elkészítéséhez. A roma sajtóközpont programjai kapcsolatépítés a roma intézmények és a média között A Roma Sajtóközpont kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyez a roma önszerveződés és a média közötti kapcsolatépítésre. Ezt célzó programunk keretében a Független Médiaközponttal közösen folyamatosan tartunk tréningeket roma szervezetek, illetve újságírók számára, főként vidéki helyszíneken. A képzések keretében a roma szervezetek a sajtószervezés, és a sajtóval való kapcsolattartás szakmai fogásaival ismerkednek meg, míg az újságírók számára a Független Médiaközpont szervez képzést azzal kapcsolatban: hogyan lehet a kisebbségi tematikát árnyaltabban megjeleníteni a médiában. Nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi tudósító hálózat kiépítése A Roma Sajtóközpont nemzetközi kapcsolataiban a Magyarországra akkreditált külföldi tudósítók folyamatos tájékoztatása, illetve a nemzetközi szervezetekkel és alapítványokkal való kapcsolatépítés mellett a fő prioritás egy regionális tudósító hálózat kiépítése. Miután a roma közösségek a régióban hasonló gondokkal küzdenek, úgy gondoljuk, hogy a média alkalmanként érdeklődhet más országok roma közösségei iránt is. A sajtóközpontnak pozitív tapasztalatai vannak ez ügyben: többször sikerült megjelentetnünk olyan anyagokat a többségi lapokban, amelyek Magyarországon kívül történtek (például Albániában és Csehországban.) Ezek az anyagok főként emberi jogi szervezetek jelentésén alapultak. A Roma Sajtóközpont az országos tudósító hálózat mintája alapján tervezi kiépíteni nemzetközi tudósító hálózatát: egy olyan hálózatot kívánunk létrehozni, amely rendszeresen küld a sajtóközpontnak anyagokat (riportokat, interjúkat, híreket) az adott ország roma közösségeiről. Ezeket az anyagokat magyar többségi lapokban kívánjuk majd megjelentetni, és természetesen cserébe mi is küldünk majd a külföldi partnereknek cikkeket. A hálózatot egy régión kívüli taggal is ki kívánjuk bővíteni, aki az Európa Tanács roma ügyekkel kapcsolatos tevékenységéről tudósít majd. Médiagyakornoki program A Roma Sajtóközpont a Soros Alapítvány támogatásával 1996 őszén médiagyakornoki programot indított el, amelynek során 25 érettségizett roma fiatal kezdett el egy egy éves gyakornoki programot különböző rádiós és televíziós szerkesztőségeknél, illetve a Roma Sajtóközpontban. Az elméleti képzéssel is kiegészülő programtól azt várjuk, hogy a fiatalok újságíróként dolgozhatnak tovább. A szerkesztőségi tutorok munkája és az általunk szervezett tréningek jó néhány gyakornokot segítettek hozzá ahhoz, hogy önálló rádiós és televíziós riportokat készítsen. Közülük tizen ma is különböző szerkesztőségekben dolgoznak. A programot 1997/98-ban a Független Médiaközponttal közösen mégnagyobb sikerrel tovább folytattuk. A következő évfolyam várhatóan 1999 első hónapjaiban indul, az érettségizett roma fiatalok jelentkezését folyamatosan várjuk. Rádiós program A sajtóközpont 1998 decemberében beindult rádiós programja során korábbi és jelenlegi médiagyakornokainkra építve a sajtóközpont alapműködéséhez hasonlóan (anyagok készítése - szerkesztése - megjelentetése) szervezett formában próbálja elősegíteni a roma tematika árnyaltabb és nagyobb volumenű megjelenítését a többségi rádiókban. A készülő rádiós anyagok a Magyar Rádióban, annak körzeti stúdióiban, valamint a különböző helyi rádiókban kerülnek adásba. A rádiós program során a többségi társadalom megszólítása mellett az eddiginél nagyobb hangsúlyt helyezünk a roma közösségek tájékoztatására: bár
202
Civil szervezetek nincsenek kutatások, szakemberek általános véleménye, hogy a romák többsége az elektronikus médiából tájékozódik: nagy részük nem tudja megengedni magának, hogy lapokat vásároljon. A rádiós program keretében napi ritmusban készítjük a rádiós anyagokat.
Név: Romaversitas Láthatatlan Kollégium Tel: 321-1801 E-mail:
[email protected],
[email protected] Honlap: http://www.c3.hu/~romver A Romaversitas Láthatatlan Kollégium célkitűzései • A felsőoktatásban tanuló roma fiatalok esélyegyenlőségének megteremtése. • A roma származású autonóm értelmiségi réteg megteremtése, ezáltal a roma polgárosodási folyamat felgyorsítása. • A felsőoktatásban tanuló, kiemelkedően tehetséges roma hallgatók képzése, tehetséggondozása, anyagi és szellemi támogatása. Értelmiségivé válásuk szakmai és etikai ösztönzése. • Olyan roma elit megteremtése, amely felelősséget és elkötelezettséget érez saját népcsoportjának fejlődése iránt. Mi a Romaversitas? Oktatási program, amely segítséget nyújt • az egyetemi tanulmányok sikeres elvégzésében, • a hiányzó kompetenciák megszerzésében (nyelvtudás és egyéb készségek), • a tutori rendszer működtetésével, a lehető legjobb szakmai tudás megszerzésében, • a roma értelmiségivé válás belső és külső konfliktusainak feldolgozásában, • a személyiségben rejlő erők felszabadításában és tudatosításában, • a hallgatók identitásának megerősítésében. Hogyan jött létre? A Romaversitas Program a Roma Polgárjogi Alapítvány 1996 óta működő oktatási projektje. 1996-ban felsőoktatásban tanuló roma fiatalok felkutatása. • • A velük való foglalkozás céljainak és tematikájának meghatározása. • 1997 nyári tábor szervezése és szabadegyetemi kurzusok. • 1997: Romaversitas Láthatatlan Kollégium előkészítése. • 1998 február: Romaversitas Láthatatlan Kollégium első szemeszterének indítása Ki és hogyan lehet Romaversitasos diák? A Kollégium hallgatója lehet bármely magyar felsőoktatási intézmény nappali tagozatára felvételt nyert roma hallgató, aki legalább két szemesztert elvégzett. A pályázó diák tanulmányi átlag eredménye el kell, hogy érje a 3,5 minősítést. Önéletrajz, szakmai és pályaterv beadása szükséges. Helyben, írásbeli vizsga: egyénre szabott, a szakterületnek megfelelő esszékérdés kidolgozása. Két, független írásbeli bíráló (szaktekintély) pontozásos értékelése alapján kerülhet szóbeli vizsgára a pályázó.A jelentkező tényleges felvételéről a szóbeli vizsgabizottság dönt.
203
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Oktatási program • tutorális képzés • nyelvi képzés • roma nyelv • számítógépes tanfolyamok • személyiségfejlesztő tréningek • szabadegyetemi előadások
Közösségteremtő programok • Csapatépítő tréning • Színházlátogatások • Táborok • Rendezvények • Filmklub
Név: Student Service Egyesület Cím: 1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 19-21. A épület I. em 105 Email:
[email protected] Honlap: http://emc.elte.hu/~studser/ Kapcsolattartó: Nagy Géza A Student Service Egyesület a magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuló fiatalok érdekében végzi tevékenységét, hosszú távú céljait alapvetően az Alapszabály, működésének alapelveit pedig a Stratégiai és Operatív Terv határozza meg. Ennek megfelelően az általános cél, a magyar felsőoktatás átalakulásának segítése, ezen belül a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének, a hatékony hallgatói érdekképviseleti rendszernek és a nyugat-európai színvonalú hallgatói szolgáltatásoknak a megteremtése a hazai felsőoktatásban. A Student Service Egyesület, és az általa életre hívott Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja tevékenységeit a következő alapelvek szerint végzi: • • • • • • •
törekszik a civil szervezeti jelleg és az ideológiai semlegesség megőrzésére, filozófiájában a modern nyugat-európai civil hagyományokat, és az önálló élet mozgalom alapelveit követi, demokratikusan felépülő szervezet, önálló és önkéntes tagsággal rendelkezik, minden tevékenységét stratégiai és operatív terv irányítja, segíti az állampolgárokat, ezen belül a hátrányos helyzetű rétegeket és a fogyatékosokat a képzéshez és a szabad művelődéshez való jogaik gyakorlásában, tevékenységével hozzájárul a társadalmi esélyegyenlőség megvalósításához, törekszik az egyetemi polgárság igényeinek legmagasabb szintű kielégítésére.
A Student Service Egyesület eddigi tevékenységének bemutatása A demokratikus szemlélet eredményeként, az érdekképviseleti szerepvállalásnak és a kialakított hallgatói szolgáltatások folyamatos fejlesztésének köszönhetően, az 1996 októberében alakult Student Service Egyesület több mint 900 tagjával, alig másfél év alatt lett az egyik legnagyobb önálló, egyetemi polgárokból, hallgatókból és oktatókból álló tagsággal rendelkező független felsőoktatási érdekképviseleti szervezet. A Student Service Egyesület az első Hallgatói Szolgáltató Iroda megnyitása - 1997 márciusa - óta eltelt másfél évben a tagok számának emelkedése mellett, jelentős fejlesztéseket tudott végrehajtani. Jelenleg három Hallgatói Szolgáltató Irodát működtet, ahol az oktatási időszakban naponta közel ezer ember fordul meg.
204
Civil szervezetek A Student Service Egyesület közhasznú tevékenységét, felsőoktatási konferenciáit és akcióit a Művelődési és Közoktatási Minisztérium a Fővárosi Önkormányzat Lakásügyi és Szociális Bizottsága, és a Soros Alapítvány is támogatta. Sikeres pályázatainak, a szolgáltatási tevékenységből származó bevételeinek, továbbá a versenyszférától kapott támogatásnak köszönhetően a Student Service Egyesület jelentős eredményeket ért el a fogyatékos fiatalok felsőoktatási integrációja területén. A Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja A Student Service Egyesület, mint érdekképviseleti civil szervezet, és az általa életre hívott Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontjának küldetése, hogy az esélyegyenlőségi törvénnyel összhangban, az érintettek érdekképviseletét ellátó szervezetekkel szoros együttműködésben, a fogyatékos fiatalokat a felsőoktatási integrációban támogató, ingyenes szolgáltató hálózatot építsen ki Magyarországon, melynek irányításában és munkájában az önálló élet mozgalom alapelvei érvényesülnek. Annak dacára, hogy a fogyatékos fiatalokat segítő szervezetek között viszonylag újnak számítunk, jelenleg már a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felkérésére egy országos módszertani központ kialakítására vonatkozó koncepcióval, több sikeres pályázattal, a versenyszféra által felajánlott támogatói háttérrel, és a fogyatékosok országos érdekképviseleti szervezeteinek szakmai segítségével bírunk. A Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja jelenleg három irodát működtet. Hosszútávú elképzelésünk, hogy az Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja 2000-től fővárosi, 2005-től pedig olyan országos, a fogyatékosokat segítő érdekképviseleti hálózat legyen, amely célközönségnek nyújtott ingyenes szolgáltatásainak folyamatos fejlesztése mellett, aktív szerepet vállal a fogyatékosok ellátásában, és meglévő tapasztalatai alapján, a fogyatékos tanulókat segítő országos módszertani központot működtet.
Név: Útilapu Hálózat Cím: 1091 Budapest Üllői út 103. Fszt. 5. Telefon: 215-4687 Email:
[email protected] Honlap: http:// www.utilapu.ini.hu Mi is az az SCI? A Service Civil International 1920-ban alakult nemzetközi önkéntes szervezet, melynek mintegy 30 európai, ázsiai, észak-amerikai és afrikai országban van képviselete. Első programjában német, francia, svájci, és angol résztvevők segédkeztek Verdunben az első világháború okozta károk helyreállításában. Fő tevékenysége a nyári táborok szervezése világszerte, amelyekben több országból érkező fiatalok önkéntes munkát végeznek. Az SCI (Service Civil International) egy, a világ legtöbb országában müködő nemzetközi szervezet, amely a béke, a szociális és gazdasági igazságosság előmozdítását, a környezetünk megóvását tűzte ki céljául. Az SCI tevékenysége és programjai A kitűzött célok érdekében nemzetközi táborokat, konferenciákat, kampányokat, tréningeket és hosszútávú projekteket szervez. Az SCI arra törekszik, hogy segítséget nyújtson az erőszak és az igazságtalanságok áldozatainak, illetve az éhínségben és
205
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban betegségben szenvedőknek, együtt dolgozzon a helyi közösségekkel, országos és nemzetközi szervezetekkel, hogy elősegítse a népek közti megértést, a demokrácia létrejöttét a világon. A nemzetközi táborok központi jelentőségűek az SCI munkájában és ugyanakkor rendkivül változatosak is. Minden táborban nemzetközi önkéntescsoport hajt végre egy adott feladatot, amelyet általában a helyi közösség biztosít számukra. A cél az, hogy a munka középpontjában egy időszerű és égetően fontos szociális, környezetvédelmi vagy más jellegű probléma megoldása álljon és egyben lehetőséget biztosítson a résztvevőknek az interkultúrális tanulásra is. Az SCI hosszútávú (3 hónap-1 év) önkénteseket is fogad projektjeiben a legkülönbőzőbb munkák elvégzésére (irodai munkától a renováláson keresztül a farmokon való munkákig széles a skála). Ha van kedved nem sok pénzért, de fantasztikus élményekért külföldön dolgozni, ne tétovázz az aktuális lehetőségekről az irodában. Az Útilapu Hálózat bemutatása, a magyar szervezetről általában Az ÚTILAPU Hálózat a Service Civil International humanitárius célú, önkéntes munkát szervező nemzetközi szervezet négy éve megalakult magyarországi társszervezete. Célunk az, hogy rászoruló közösségek segítségére legyünk, a világ közös értékeinek megóvása érdekében tevékenykedjünk és - programjaink nemzetközi jellege révén hozzájáruljunk a nemzetek közti ellenétek, előítéletek enyhítéséhez, egy a másság elfogadására és befogadására nyitottabb társadalom kialakításához. E célok elérése érdekében nyári "önkéntes táborokat" szervezünk Magyarországon és magyar jelentkezőket helyezünk el külföldi táborokban. Tagjaink fiatalok, többnyire egyetemisták, akik az elmúlt években részt vettek az SCI programjain. A szervezet a táborokon kivül egy-egy meghatározott, aktuális problémakörökben és témákban konferenciákat, tanulmányutakat, valamint az önkéntesek, és a szervezet aktív tagjait (pl.: táborvezetők) felkészítését szolgáló tréningeket, hosszabb időtartamú önkéntes szolgálatokat szervez. Azért hoztuk létre egyesületünket, mert hasznosnak tartottuk a táborokat, jól éreztük magunkat, és úgy gondoljuk hogy sokaknak szép élményt nyújtana ez az anyagilag is elérhető nyári program. Másrészt az itthoni táborok szervezése kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy számos helyen elkelne az önkéntes segítségnyújtás. Név: Vakok Világa Cím: MVGYOSZ, 1146 Budapest, Hermina út 47. Tel: 121-0440 Honlap: http://www.mvgyosz.hu, http://www.elender.hu/~pille/vv/ Kapcsolattartó: Bartha Zsuzsanna Bemutatkozik a V. V. A lapszemlékben nem említik, mégis a sajtótörténet egyik különlegessége. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége több mint 20.000 fős tagsága mellett a külföldön élő magyar származású látássérülteknek kínál olvasnivalót Braille- és síkírásban, hangkazettán, az utóbbi években elektronikus változatban is. A szövetség hivatalos kiadványát, a Vakok Világa c. folyóiratot 63 évvel ezelőtt, 1938. márciusában kézbesítette először a postás, akkor még csak pontírásban. Kezdetekben a látó gyerekek iskoláitól kapott, felhasznált rajzlapokra nyomtatták. A korai számokban elsősorban a vakok megélhetési gondjairól és segédeszközeiről, egy-egy sikeres életpályáról olvashattak. Néhány év múlva már bővült a terjedelme és jobb minőségű papírra készült. Az
206
Civil szervezetek írott betűt még látók részéről jelentkező igény 1953januárjában életre hívta a Vakok Világa síkírású változatát is, amely egyfajta híd szerepét tölti azóta be a látó és a látássérült emberek közössége között. A folyóirat eljut a minisztériumokhoz, a különböző elektronikus médiumokhoz is, hogy valós képet fessen a látássérültek és legfőbb érdekvédelmi szervezetük életéről, gondjairól és eredményeiről. Manapság a számítástechnika alkalmazásával készül a Vakok Világa mindegyik változata. A kiadó, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége saját Braille nyomdája állítja elő a havonta kétszer megjelenő pontírású számokat, míg a havonkénti megjelenésű sík változat a gyengénlátókra tekintettel nagybetűs nyomtatásban készül - tetszetős kivitelben. A floppyról egy ún. olvasóprogram segítségével, a beszélőegységgel felszerelt számítógép "olvassa föl" a cikkeket, a tudósításokat a vak olvasóknak. A folyóirat rendszeresen hírt ad a szövetség hivatali munkájáról, a látássérülteket érintő eseményekről. Ugyanakkor tájékoztatja a látásfogyatékossággal élőket a különböző jogi tudnivalókról és egészségügyi kérdésekről; kiemelkedő eredményeket elért vak és gyengénlátó embereket, művészeket és neves közéleti személyiségeket mutat be; olvasói leveleket, hirdetéseket, meghívókat, pályázati felhívásokat közöl, s hosszasan lehetne sorolni. A szerkesztőség arra törekszik, hogy mindenfajta politikai irányzattól független, színes és színvonalas magazint vehessenek kézbe olvasói. A Vakok Világa c. folyóiratot már több éve támogatja a Nemzeti Kulturális Alap, s többször nyert pályázatot a Soros Alapítványnál is. Az olvasók csak V.V.-nek becézett folyóiratukat olyan elsődleges hírforrásnak tekintik, amely értük van, és róluk szól. Név: Zöld Fiatalok Cím: 1054 Budapest, Vadász u. 29. Tel: (20) 317-0328, (20) 328-0226 Email:
[email protected] Kapcsolattartó: Kerényi Szabina, Ferenczi István A Zöld Fiatalok (ZöFi) civil szervezet 2001 januárjában alakult meg Budapesten. A ZöFi jelentlegi tagsága főként olyan egyetemistákból áll, akik azt gondolják, hogy a környezetvédelem és az alapvető emberi jogok területén sérült országban élnek és hiszik, hogy ez ellen tenni tudnak és tenni is akarnak. A haladó gondolkodásnak megfelelően cselekvő szervezetek, országok már irányt mutattak abban, hogyan lehet az élet minőségét értéknek tekinteni és azt megvédeni. Sokan törődnek már azzal, hogyan lehet egy közösséget, legyen az akár egy nemzeté vagy az egész világé, olyanná tenni, melyben az ember azért vet gátat a környezetpusztításnak, hogy ne csak saját, de utódainak életét is óvja. Emellett egyre többen gondolkoznak az emberi jogokról a törvénykezésben lefektetett sablonokon túl is és vallják, hogy minden ember, aki erre a világra született, teljes és értékes életet érdemel, legyen akár olyan, aki születésétől hátrányos helyzetű, akár olyan, akit a beszűkült társadalmi gondolkozás tett (faji, nemi, szexuális beállítottsági, esztétikai, vallási, stb.) kirekesztetté. A ZöFi mindent megtesz azért, hogy a környezetvédelem és az emberi jogok területével foglalkozó minden szervezettel, személlyel felvegye a kapcsolatot, hogy a legteljesebb képet alkothassa az általa megcélzott területekről és hogy a legpontosabban és hatékonyabban tudja képviselni azokat.
207
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban Képek jegyzéke 5. old: Csányi János: Teremtés II. 33. old: Csányi János: Teremtés I. 59. old: Réh Ágnes: (cím nélkül), 1999 pasztell 79. old: Benedek Árpád: (cím nélkül), 1999 monotípia 111. old.: Marczel Márton: (cím nélkül), 2000 monotípia 133. old: Csányi János: Hit birodalma 179. old: Csányi János: Kettősség Köszönjük a segítséget Csányi Jánosnak és a Down Alapítványnak.
208