EVÉS A CSALÁDBAN
Pedagógusok agyaltak ki és terjesztettek el egy rettenetes kifejezést, az „étkezési helyzetet” – mintha a jó öreg reggeli– ebéd–vacsorával valami nem lenne rendjén. Ám ne a szavakon lovagoljunk! Ez a megjegyzés csak „aperitif” egy olyan menüsorhoz, amelyben a táplálkozás szimbolikája a fõfogás. A közös étkezés – általában a vacsora – több szempontból is izgalmas esemény minden család életében. Olyanok számára elkészíteni és fölszolgálni az ételt, akik közel állnak hozzánk, sokféle jelentéssel bír. A legtöbben, akik rendszeresen a tûzhely mellett állnak, ismerik a szakács vagy a szakácsnõ érzékenységét minden kritikával szemben, függetlenül attól, hogy az az ételek menynyiségére vagy minõségére vonatkozik-e. Az étel, amelyet családunknak, különösen pedig gyerekeinknek tálalunk, az irántuk tanúsított szeretet és gondoskodás leplezetlen szimbóluma. Ezért jólesõ érzés, ha nagyra értékelik, és ezért elszomorító, ha kifogásolnivalót találnak rajta vagy elutasítják. Ez annyit jelent, hogy sok olyan konfliktus, amely az evés kapcsán pattan ki, valójában egyéb okokra vezethetõ vissza. Mivel azonban az étkezés olyasvalami, ami a szó szoros értelmében rendszeresen terítékre kerül, gyakran nyújt alkalmat családon belüli összeütközésekre.
Ízlések és pofonok Néha természetesen valóban az evésrõl van szó, vagy a táplálkozásról általában. Végtére is azt akarjuk, hogy gyerekeink jól és egészségesen fejlõdjenek. Ezért egyes szülõk igyekeznek minden étkezés folyamán a legszigorúbban ellenõrizni, 81
mit vesznek magukhoz a kicsinyeik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekek kellõ mennyiségben fogyasszanak zöldségfélét, és csak annak engedélyezik az édességet, aki mindent megevett, ami a tányérján volt. Csakhogy aki így fogja fel saját felelõsségét, kemény munkára és megszámlálhatatlan konfliktusra számíthat. Mi, felnõttek ugyanis gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen változékony gyerekeink étvágya és ízlése. Így például megütközünk azon, hogy egyszer csak hallani sem akarnak a sárgarépáról, amit pedig annyira szerettek, és mindenféle rossznál rosszabb kifogást keresnek, hogy ne kelljen megenniük. Pedig mindössze annyi történt, hogy megváltozott az ízlésük. Minden gyereknek – és sok felnõttnek – vannak olyan, napokig vagy akár hetekig is eltartó idõszakai, amikor arra éreznek késztetést, hogy egyoldalúan táplálkozzanak. Ha az élelmiszerek fölötti ellenõrzést a bevásárlásra korlátozzuk, és a továbbiakban a gyerekeknek engedjük át az étkezéseikkel kapcsolatos döntéseket, azt tapasztaljuk, hogy fél év leforgása alatt maguk is képesek azokat szabályozni, kivéve ha a múltban olyan erõs volt az ellenõrzés, hogy elvesztették testi szükségleteik érzékelésének képességét, és már csak az irányadó számukra, ami a szüleik tetszésével találkozik. Az efféle gyámkodásra adott gyermeki reakció egészséges és természetes: ha huzamosabb idõn keresztül bizonyos dolgokra kényszerítjük õket, akkor mérget vehetünk arra, hogy egyszer csak éppen az ellenkezõjét fogják tenni. Ugyanakkor a gyerekeknek nemcsak az ízlését, de az étvágyát sem lehet irányítani. Az ugyanis napról napra, sõt óráról órára is nagy ingadozásokat mutathat. Így aztán sem
saját, sem gyermekünk egészségét nem veszélyezteti, ha este hatkor nem eszik többet, mint egy fél fasírtot és egy szem krumplit, majd egy óra múltán nem adja alább három adag kukoricapehelynél. Legalább huszonöt évnyi kemény önfegyelem kell ahhoz, hogy az ember egy bizonyos idõben legyen éhes. Így a szülõk nyugodtan megelégedhetnek azzal, hogy a bevásárlás révén biztosítsák a kiegyensúlyozott otthoni élelmiszer-kínálatot. Az étkezések nem csak kalóriákból, fehérjékbõl és ballasztanyagokból állnak. Egyedülálló lehetõséget nyújtanak arra is, hogy családunk közérzetét felmérjük.
82
83
Az evés módja, az annak szentelt figyelem, az étkezés hangulata, az egyes családtagok egymáshoz való közelsége vagy távolsága közvetlenül kifejezi, milyen is a család lelkiállapota. Természetesen semmi értelme, hogy úgy kezeljük az egyes étkezéseket, mint olyan együttléteket, melyeknek bizonyos játékszabályok alapján vagy a felnõttek teljes ellenõrzése mellett kell végbemenniük. Ez ugyanis mindenkit csak akadályoz abban, hogy a saját családját jobban megismerje. Aki rendet és struktúrát akar vinni egy eleve zûrzavaros és strukturálatlan eseménybe, az úgy viselkedik, mint a strucc: homokba dugja a fejét. Szemét és fülét takarja el, hogy ne érzékelje családja lelkét és szívverését. Mindez persze nem azt jelenti, hogy tûrjük a rendetlenkedést az asztalnál, vagy vegyük tudomásul, hogy a gyerekek
evés közben fel-alá rohangálnak. Ám a fegyelmezés sosem oldja meg a problémákat, legfeljebb idõlegesen elfedi õket. Egy család sem nem jó, sem nem rossz. Olyan, amilyen. Élõ szervezet, amely hol egyensúlyban van önmagával, hol meg „forrong”. A kritika és az ítélkezés ezen nem sokat segít. Minél rosszabbul érzi magát valaki a saját bõrében, annál kevésbé képes „jól” viselkedni (betartani az étkezési és más illemszabályokat). Ha a közös étkezések problémává válnak, a felnõttek üljenek össze, és próbálják meg kideríteni, hol is található éppen a konfliktusgóc a családon belül. Igyekezzenek különbséget tenni aközött, ami a család jóléte szempontjából valóban fontos, illetve ami nem más puszta konvenciónál, amikor arról van szó, hogyan „viselkedjünk” az asztalnál. Mert ha ezeket közelebbrõl is szemügyre vesszük, kiderül, hogy az étkezésekkel kapcsolatos számos szabály és norma a saját gyerekkorunkból származó értelmetlen relikvia, amely nem állja ki a kritikus felülvizsgálat próbáját. Így legalább ez alkalomból meg kellene akadályoznunk, hogy a szülõk még több munkát, felelõsséget és bûntudatot vegyenek a nyakukba, inkább az egész család érdekében szabadítsuk meg õket egy tehertõl: számolják fel az „étkezési helyzeteket”, és vezessék be újra a reggelit–ebédet–vacsorát!
Aput a konyhába! Az elmúlt harminc évben a társadalmi nemekrõl folytatott vitákban az olyan elfoglaltságokat, mint a takarítás, a rendcsinálás és a fõzés, sajnos teljesen „gyakorlati” jelentõségükre 84
redukálták. Ez igen szerencsétlen következményekkel járt, ugyanis ezenközben figyelmen kívül hagyjuk e tevékenységek egyik legfontosabb vonatkozását, nevezetesen azt, hogy olyan „légkört” teremtenek, amilyet a legjobb belsõépítész sem lenne képes. Számos háziasszony jó okkal érezte úgy, hogy a szakácsnõ vagy a takarítónõ szerepkörébe szorították vissza. Manapság gyakran mindkét szülõ dolgozik, míg a gyerekekre különbözõ intézményekben felügyelnek. Ilyen körülmények közt nehéz feladat otthon kellemes légkört teremteni. Éppen ezért fontos, hogy kellõ megbecsülést biztosítsunk az úgynevezett gyakorlati tevékenységeknek, ezek ugyanis hozzájárulnak egy egészen sajátos hangulat kialakulásához – amire abban az esetben nem vagyunk képesek, ha ezeket kizárólag sanyarú kötelességként fogjuk fel. Az élelmiszerek beszerzése és elkészítése is az ilyen meghatározó jelentõségû „hangulatjavítók” közé tartozik. A nõknek gyakran több érzékük van minden olyasmihez, ami a „légkörrel” kapcsolatos, mint nekünk, férfiaknak. Ezért könnyen kerülünk olyan helyzetekbe, ahol a közösség javára tett hozzájárulásunk kevésnek tûnik, vagy ahol úgy érezzük, kevésbé szolgáljuk a közt, mint amennyire tulajdonképpen szeretnénk. Gondolják csak meg: nem a nyers (munka)erõrõl van szó vagy a feladatok egyenlõ elosztásáról. Számos feladat kiválóan megoldható anélkül, hogy a légkört a lehetõ legcsekélyebb mértékben befolyásoltuk volna. Arról van szó, hogy ezeket a feladatokat egy bizonyos szellemben, egy bizonyos hozzáállással lássuk el. Ezért szeretném férfitársaimnak javasolni, hogy elsõsorban mi foglalkozzunk az élelmiszerek beszerzésével és elkészítésével. Ebben ugyanis egyedülálló
85
lehetõség rejlik arra, hogy alapvetõen befolyásoljuk a családi légkört és saját közérzetünket. Hogy miért? Mert a konyha egyszerre a család tulajdonképpeni szíve és „parancsnoki hídja”. Itt kerül az ember a leggyorsabban minden családtaggal kapcsolatba, miközben egy fontos funkciót is betölt. ● Mert ez nagyon kézzelfogható, cselekvésorientált (férfias!) módja annak, hogy az ember a szó minden értelmében táplálja a családját, és jelen legyen a számára. ● Mert az ember így naponta edzésben van a tekintetben, hogy vállalja a többiekért a felelõsséget – ami sok férfinak nehezére esik. ● Mert ez gyakorlati lehetõséget kínál arra, hogy feltegyünk néhány fontos kérdést: Melyek az egyes családtagok szükségletei? Hogyan tudom ezeket kellõ találékonysággal kielégíteni? Hogyan sikerül összeegyeztetnem az egyéni szükségleteket és ízléseket? ●
De mit tehet az ember, kérdezhetik tõlem, ha se fõzni nem tud, se a legcsekélyebb kedvet nem érzi a bevásárláshoz? Próbálkozzanak mindig azzal, hogy a köz javára tett értékes hozzájárulásukra koncentrálnak, és nem arra, milyen terhes kötelességnek vélik a bevásárlást és a fõzést. A fõzés egyébként az egyik leghatékonyabb módja a kikapcsolódásnak, amennyiben szeretettel és gondosan fogunk hozzá. A többi családtag ne is segítsen? – szeretnék tudni. Dehogynem, csak tessék, de ne csináljanak ebbõl tervszerû kötelességet. Minél inkább élvezik e tevékenységüket, annál inkább vonzza mágnesként a konyha a többieket. Biztosra 86
vehetjük, hogy segíteni fognak, ha sikerül a konyhában megteremteni azt a bizonyos légkört. Erre talán azzal az ellenvetéssel élnek, hogy mindketten dolgoznak, és egyszerûen nincs idejük ilyen sok figyelmet szentelni a fõzésnek. Ezt az érvet természetesen nem cáfolhatjuk, de a jó szervezésnek köszönhetõen sokat veszíthet súlyából. Legalább egyszer el kellene gondolkodjunk azon, mennyivel jobban kihasználhatnánk azt az idõt, amit amúgy véletlenszerû vásárlásokra pazarolunk, s melyeknek eredményeképpen túl gyakran landolnak elõre gyártott termékek mikrohullámú sütõnkben. Talán önök is arra a következtetésre jutnak, hogy ezt az idõt sokkal hasznosabban tölthették volna, ha a boltban tápláló élelmiszerekrõl, odahaza pedig hangulatos légkörrõl gondoskodnak. Azt mondják, a gyerekeiknek ez úgyis mindegy? Micsoda tévedés! Meglehet, nem halmozzák el naponta dicséretekkel a szakácsot. Hosszú távon azonban önök valami nagyon fontos útravalóval látják el gyermekeiket, amit nagyon is tudnak majd értékelni, ha megérett rá az idõ. Próbálják csak meg! Adjanak maguknak egy évet, és a végén igazat fognak adni annak a férfinak, aki a Ki a nõkkel a konyhából! címû könyvet írta. Jó szórakozást!
Tévhitek a gyerekekrõl és az evésrõl Éppen mert az evés annyira fontos, csak úgy burjánzik a családi étkezéssel kapcsolatos számtalan elõítélet és idejétmúlt konvenció. Ezek közül sok olyan régi és értelmetlen, hogy épp itt az ideje leszámolni velük. Tapasztalatból tudom, 87
hogy nem egy szülõ számára ez nagyon kényes kérdés. Ezért szeretném olvasóimat két dologra kérni: elõször is gondolják végig, miért érzik provokációnak azt az indítványt, hogy bizonyos dolgokra rákérdezzenek. Idézzék fel a számtalan konfliktust, amelyet a régi szabályokhoz és normákhoz való ragaszkodás okoz. Ha önöknél nem adódott ilyen okból öszszetûzés, nyilvánvalóan nincs miért változtatniuk. Ha mégis, akkor némi gondolkodás csak használhat. Engedjék meg tehát, hogy tüzetesebben megvizsgáljak néhány, az asztalnál gyakran elhangzó kijelentést: – Egyél meg mindent, ami a tányérodon van! A mi kultúránkban általánosan elfogadott, hogy hamar elvárjuk a gyerekektõl, hogy koordinálják étvágyukat és emésztésüket. Vajon miért? Ennek néhány okát már korábban is említettem. A táplálékfelvétel egyike azon területeknek, ahol mi, szülõk, a gyermek születésétõl fogva fontosnak és értékesnek érezhetjük magunkat. A jól táplált gyerekek egészségesnek számítanak, akiknek a szülei nyilvánvalóan nem engedik, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Ha azonban a gyerekek nem vagy legalábbis nem eléggé éhesek, a szüleik találékonysága nem ismer határt:
Nem csoda, ha ma olyan sokan túlsúlyosak. Mert ugyan néha-néha próbáltunk tiltakozni, de végül is mindig engedtünk szüleink azon igényének, hogy jó és jót akaró anyának-apának érezhessék magukat. És amikor végül a saját határainkat megtagadva megtanultuk, hogy bizonyos idõpontokban legyünk éhesek, rendesen együnk, semmit se hagyjunk a tányérunkon, lenyeljük azokat az ételeket is, amelyek nem ízlenek vagy amelyektõl rosszul leszünk, akkor szüleink teljes jóhiszemûséggel élvezhetik nevelésük sikerét – és nem is sejtik, hogy életünk végéig mennyit szenvedünk majd még e nevelés következményeitõl. Egyes szülõk egy anyagi érvet is hangoztatnak: egyszerûen túl sokba kerül kidobni az ennivalót. Ez igaz ugyan, ám könnyen megelõzhetõ. Ha eddig valósággal tömték a gyermekeiket, akkor nyugodtan megelégedhetnének kisebb menynyiséggel. És ha a gyerekek halmozzák rendszeresen púposra a tányérukat, próbálják ezt a viselkedésüket óvatosan korrigálni, de számoljanak azzal, hogy ez a folyamat több évet is igénybe vehet. Mert az evéssel is úgy vagyunk, mint annyi mással:
Minél kevésbé avatkoznak bele a szülõk, annál gyorsabban tanulnak meg a gyerekek helyesen cselekedni.
– Ott repül a repülõ… és hamm! – Egyet a mamának, és még egyet a papának… – Egyél szépen, akkor majd nagy leszel és erõs! – Te tálaltad ki magadnak, akkor most edd is meg! – Süteményt csak akkor kapsz, ha a salátát is megetted!
De mi van akkor – kérdezhetik önök –, ha gyermekeinknek késõbb idegen környezetben kell jó benyomást kelteniük? A válasz ismét csak az, hogy a gyerekek az esetek többségében minden gond nélkül elboldogulnak két különbözõ – egy otthoni és egy társadalmi – valósággal. Minél inkább azt
88
89
éreztetjük velük, hogy úgy jók, ahogy vannak, annál erõsebb lesz az önbizalmuk, és annál inkább tudni fognak házon kívül is „viselkedni”. Ugyanez természetesen fordítva is igaz: minél többet kritizáljuk õket otthon, annál bizonytalanabbak lesznek, és annál helytelenebbül fognak más emberek társaságában is viselkedni.
Záró megjegyzés Az evéssel és az étkezésekkel is úgy áll a helyzet, mint a családon belül annyi mással: a felnõtteknek nem kell állandóan azzal foglalkozniuk, hogy a gyerekeiket neveljék. Sokkal hatékonyabb – és kellemesebb –, ha a felnõttek csupán arra korlátozzák tevékenységüket, hogy jó példával járjanak elöl, és saját viselkedésükkel olyan légkör megteremtéséhez járulnak hozzá, amelyben mindenki jól érzi magát. Ám ne feledjék, hogy az ilyen légkörnek is óhatatlan velejárói az elõrevivõ konfliktusok! Az összhangot nem lehet eleve elrendelni. Ha ellenben a szülõk betartják az asztali viselkedés szabályait, kiegyensúlyozottan és változatosan étkeznek, értékelik a szakács(nõ) erõfeszítéseit, és élvezik a családi együttlétet, a gyerekek is csatlakoznak majd hozzájuk. Természetesen idõnként módjuk kell hogy nyíljon a kísérletezésre is: ki kell próbálniuk, hogy nem jobb-e a tévé elõtt enni. Adózniuk kell a kukoricapehely, a sült krumpli és a hamburger gátlástalan élvezetének. Turkálniuk kell néha unottan és étvágytalanul az ételben, hogy aztán legközelebb hihetetlen mennyiségeket tüntessenek el.
90
Csak nyugodtan, kedves szülõk! Élvezzék az ételt, egymás és gyerekeik társaságát! Ennél jobb nevelés úgysincs. Természetesen lehet ezt másképp is csinálni, az evésre minél kevesebb pénzt kiadni, és alig fordítani rá figyelmet. Az én felfogásommal ellentétes ugyan ez a viselkedés, ám objektíve csak annyi mondható el róla: az eredmény mindig a befektetés függvénye. Ha keveset fektetünk egy ügybe, akkor a sok konfliktust, az általános zûrzavart és a helytelen étkezési szokásokat is el kell viselnünk. A mai szülõk nem várhatják el az államtól vagy a munka adóktól, hogy elegendõ idõt biztosítsanak számukra ah hoz, hogy szeressenek, aludjanak, egyenek és játsszanak. Magunknak kell minderre idõt szakítanunk, e dolgok nélkül ugyanis a család is elveszíti értelmét.
