PAVEL ŞUŞARĂ
SISSI
1
avagy késıi levél Elisabetta Amelia Eugenia de Wittelsbach-nak, Ausztria Császárnıjének és Magyarország Királynıjének, akit az egész Császárság Sissinek nevez, levél, amelyet soha nem küldök el, nem is azért, mintha félénk és gátlásos férfiú lennék, bár ezt is mondhatnám, hanem mert megbízható forrásból tudom, hogy a Birodalomban hemzsegnek a kémek, levelem tehát a Császár kezére juthatna vagy ami még rosszabb, Karl Kraus, ez a komondor kaparintaná meg, s akkor aztán a bohémek, a morvák, a huculok, a határırök és a huszárezredek, mind rajtam mulatnának, és nem lenne illı,
2
hogy Ferenc József barátom, akit Vasile Kazar festett meg, ez a félelmetesen tisztánlátó ferencesrendi szerzetes élete utolsó pillanataiban, búvóhelyén, a földalatti világ Uralkodójának rejtekhelyén, nem lenne illı hát, ha Ferenc József barátom elhanyagolná a sereg dolgait és a Császárság súlyos gondjait, és elolvassa a bizalmas leveleket, melyeket én, Pavel Şuşară, hőséges alattvaló és éppoly tisztességes lázadó írok szeretett Császárnımnek és Királynımnek, és amelyeket biztosan nem értene a Császár, a zömében a kártyás, szakadár és nagybajuszú magyarok kezén levı bécsi sajtó pedig még kevésbé
3
Drága Sissim, jelentem, hogy jó egészségben vagyok, amit Fényességednek is kívánok. Most nyár van, de már egy kicsit az utója, az ıszbe hajlunk, és én éppen itt vagyok melletted, Bécsben, útban Genf felé, bizonyos problémák hoztak ide, melyek közül néhány azóta húzódik, mióta II. József meglátogatta az Almás Völgyét, mások azóta, hogy Mária Terézia megkezdte a bozovicsi kaszárnya építését, megint mások újabb keletúek, a kollektivizálás és a visszaszolgáltatás utániak, egyszer mégiscsak meg kellett oldanom mindegyiket,
4
elıször is azért jöttem, hogy lássalak, aztán meg, hogy átadjam Adriana BabeŃi, Livius Ciocârlie, Cornel Ungureanu és Daniel Vighi üzenetét, de elsısorban azért, hogy figyelmeztesselek a halálos veszedelemre, amely minden lépésnél leselkedik rád. Egyébként minden rendben, a legelık kimondhatatlanul gazdagok voltak az utóbbi esztendıkben, a marhák egészségesek, a föld pedig bıségesen adakozott az embernek, hogy élje mindennapi életét, hogy megadja, ami a Császárságnak jár s hogy illıen megtarthassa lakodalmait, keresztelıit, legénybúcsúit és temetkezéseit.
5
A hegyekben garázdálkodó latroknak nagyjából vége, az egyiket, egy Nicola Brankovics nevőt, ha emlékezetem nem csal, a szerbet, akit még Bozsának is neveztek, mert a rablók Istenként tisztelték, s aki talán valahonnan a Vajdaságból származhatott, egykor kapitányi rangban szolgált a császári-királyi hadseregben, aztán meg dezertált valami családi bosszú miatt, valami ellenségeskedés okán a leendı sógorával, aki el kellett volna vegye a húgát, de hát Fenséged tudja jól, a szerbek soha nem voltak hőséges alattvalók, soha nem lehetett megbízni bennük, ezt hát lelıtték az Almási Hegységben,
6
és lehozták a faluba, haránt a nyeregbe fektették, éppen a Vichentie Şuşară lakodalmán történt ez, aki nagyapámnak, Radu Şuşarănak az unokafivére volt, azé a nagytermető férfiúé, akinek a láttára kıvé vált, aki nen ismerte, ezért aztán le is fényképezték valami geológusok, akik a Voinicovat völgyében végeztek éppen talajkutatást, és a fényképet kinyomtatták egy naptárban, nekem meg is van ez a fénykép és szívesen bocsátom Fenséged rendelkezésére, ha meg akarsz gyızıdni állításom igazáról, ı pedig lovon ült azon a fényképen és a lábát felemelte kissé, mert ha nem tette volna, a lába a földet súrolta volna,
7
ám az, hogy a halottat éppenséggel a lakodalmára hozták, biztosan nem volt jó elıjel, valójában mindenki már akkor megmondta, hogy ennek nem lesz jó vége, de csak hosszú évekkel késıbb derült ki, hogy mennyire igaza volt az embereknek, amikor magát VichenŃié-t is holtan hozták le az erdıbıl, attól a kalibától, ahol a barmokkal élt s ahol fel is akasztotta magát a padlásgerendára, hogy nehogy éhen haljon a kollektív miatt, amelyik kötelezte mindazokat, akik különféle szállásokon élnek, hogy költözzenek a faluba, a felesége pedig, Ana Şuşară, akit a nagyapám hosszú ideig tébolyultan 8
szeretett, talán szintén azért, mert a lagzijába hozták a halottat, most már meg se tud halni,
9
Száznál is több esztendıs és vagy húsz éve a sötétben fekszik, a szoba sötétjében is, de egy jóval nagyobb és súlyosabb sötétségben is, mert eltévedt a napok között, mióta a Nap fénye, a Hold fénye és a szeme fénye szétfolyt a tisztaszoba padlójának repedései között és valahol a ház kıbıl készült alapja alatt elolvadt. De mielıtt más történeteket is mondanék neked, szeretném Fenséged emlékezetébe idézni, hogy talán 1851-ben, amikor mintegy tizennégy éves voltál, tiszta és érzı szívedbıl leírtad az elsı verssorokat a fiatal Richardtnak, amelyekben elmeséled a vele való találkozást, késıbbi eltávolodásodat tıle, váratlan halálát és a belenyugvást a történtekbe.
10
Nagyon is lehetséges, hogy a memóriám cserbenhagy olykor, hiszen annyi rengeteg idı eltelt azóta, én azonban most is hallom a hangjukat, azt a távoli és szomorú mormogást: 1 Ó, sötét szemek, hosszan néztelek én, s most már nem tudlak kivetni a szívembıl, 2 Fürge és fiatal szerelem nyiladozik, mint a május, de lám, jön az ısz és minden szétporlik. Most távol van, nagyon távol, És nem fogom látni sohasem. Ó, mennyire szeretnék hozzá szaladni, Ha tudnám, hol van és mit csinál!
11
3 Ám a végzet döntött immár. Ó, Richardt nincs többé! A harang halottat sirat Ó, Istenem, könyörülj rajtam! Az ablakocskában megjelenik a szıke fürtös kislányocska. Még a kísértetek is megriadnak a félelemtıl, mely a szívében remeg. 4 Ám a szerelem múlik… Gyorsabban, mint ahogy egy hópehely elolvad, május lengı zefírjei alatt.
12
Most talán azt kérdezed, szeretett és gyönyörő Sissim, honnan tudom én mindezt, miféle véletlen sodorta a kezembe azokat a zavaros szerelmi álmokat, amelyeket minden bizonnyal te magad is elfeledtél késıbb. Azt felelem neked, minden okod megvan rá, hogy ilyen kérdésekkel gyötörd magad, hiszen mi soha nem beszéltünk egymással és írásaidra egyetlen idegen tekintet sem vetült. Hozzám azonban eljutottak a gondolataid, nagyon figyelmesen olvastam a tekintetedbıl, hosszan követtem szempilláid verdesését és azt, ahogyan smaragdzöld ruhádon hullámzottak a fodrok, ahogy a lélegzeted üteme változott és ahogy a vér egyenetlen nyomást gyakorolt nyakad ereire, s azokat az észrevétlen lüktetéseket egy titkos ábécé valóságos jeleivé változtatta,
13
és sóvár mohóságom úgy nıtt, úgy mélyült a szomjúságom irántad úgy láttam egyre tisztábban a látomást, ahogy körülöttem egyre sötétebb lett a sötétség a Nap eltőnt az óceánok iszapjában, a Hold is legurult annak a cethalnak a bendıjében, 14
amely megdöbbentı pontossággal mindig a megfelelı pillanatban jelenik meg,
15
a csillagok pedig egyenként hullottak le egy tőzviharban, még egy pillanatig forogtak, akár egy kígyó, amelyik saját farkát nyeli le, amíg nem marad belıle más, mint az a láthatatlan belsı rész, aztán ık is eltőntek az ég vizeiben. és én csak akkor értettem meg, szerelmetes Sissim, hogy én azt olvasom, ami még meg sem íródott, hogy én a homok életkorát is az emlékezetemben hordom, hogy én maga vagyok a szöveg hogy én mindent tudok, mert halott vagyok, mert én vagyok Richardt. .
16
Ez azonban nem minden, Fenséges Asszonyom. Az erdıben élı rablók eltiprásával természetesen elcsendesedtek a dolgok és most már a többi tolvajjal folytatódik az élet, a megszokottakkal, akik tökéletesen alkalmazkodtak a civilizációhoz és a közösségi élet mindenki számára kötelezı jelrendszeréhez. Néhány dolog viszont ennek ellenére tisztázatlan maradt: hol vannak a kincsek, a pénz, a szerszámok, a templomi arany- és ezüstkészlet, az igazgyöngyök és más drágakövek, a Császárság mely részében ásták el ıket, mivel jelölték meg a gödröket, milyen éjszakákon mossák meg ıket a lángok és hányat ıriznek esküvel, átkoznak meg, kötöznek meg és pecsételnek le a sátán akarata révén és annak erejével,
17
hiszen nemrégen, talán egy esztendı múlt csak el azóta, jön Grigore nagybátyám a jablanicai tehergépkocsival, ı akkoriban a ponyácskai gépkocsitelepen dolgozott, és miután lerakodta az utolsó szállítmány farönköt, éjfél elıtt tizenegy órakor, mert két gyermeke van, a pénz pedig kevés, a kollektívnél csak azt adják, amit ellop az ember, úgyhogy amikor lehet, még fordul egyet a kötelezın felül, hát amikor az ógerlistyei hídhoz érkezne, rágyújt még egy cigarettára,
18
és miután kialszik a gyújtó, amikor a szeme ismét megszokta a lámpák fényét, körülbelül a híd fejénél azt látja, hogy valaki integet neki, szaporán integet, mintha nagy szüksége lenne rá, felveszem, menne az anyja picsájába, valami történhetett, aztán meg nekem sem árt két-három lej csubuk, hová-hová, testvér, me én egy kicsivel arrébb balra térek, Bánya felé megyek, ha mond neked valamit ez a helység, hadd csak, me megmondom én, mondja a másik, miután felszáll a kabinba és becsapja maga mögött az ajtót, nem bánod meg, hogy felvettél,
19
itt van, né, használd egészséggel, mondja még, és egy tarisznyácskából két marék francia aranyat markol ki, amit a sofır zsebébe gyömöszöl, há, baszd meg, mesélte késıbb Grigore bá, egyszerre olyan fényesség lett a kabinomban, mintha nappal lenne, olyan szépen csillogtak, amikor kivette ıket a batyujából, de most arra kérlek, mondta a másik neki állítólag, hogy itt menj át a mezın, a víz folyását követve, aztán megmondom én, hol hagyjál, de senkinek ne meséld el ezt a történetet, még a legközelebbieknek sem, ha azt akarod, hogy egészségben és pénzben legyen részed, hallod, hallom, válaszoltam én, meséli tovább Grigore bá,
20
és akkor elkanyarodtam és a Ógerlistye vizén felfelé kezdtem menni, azon a tájon, mondta nekem apám, Iosif Şuşară, azon a tájon láttam én apámmal, amikor jöttem egyszer a miháldi malomból, éjfél körül lehetett, két lángot, két olyan fénycsóvát, mintha seprők lettek volna, amik a víz színén kergetıztek, prrr, kiabálta apám és megrántotta a zablát, hóóó, prrr,
21
22
curükk, Manci, hóóó, Kicsi, álljunk csak meg itt, ezen a helyen, amíg elmennek azok a lidércek, pfuj, basználak meg, hogy jösztök ti ki az út közé és zavarjátok össze az embert, aztán azok szétváltak egy kicsit lennebb, folytatta apám, Iosif Şuşară, az egyik arra Sopot felé ment, a másik meg egyenesen Bozovics felé és azt hiszem, a Gozna csúcsain is túl ment, én meg el nem távolodtam semmi pénzért, folytatja Grigore bá, az égerfától meg a páfránytól, ami árnyékot tart a folyónak
23
és erısíti a partot, míg csak nem találtam egy homokos, szélesebb részt, ahol látszott a Hold a vízben s akkor a másik azt mondja nekem, jól van, én itt maradok, te meg menj egészséggel és ne feledd, mit mondtam, nem felejtem, testvér, szó se róla, mondtam én teljes szívembıl, me én addig nem féltem semmitıl és nem is gondoltam mindenfélét, annyi ilyen van, aki térképekkel jöttek erre, a legtöbben Olaszországból, borjúbırre rajzolt térképekkel, üstökkel hordták el az aranyat, amit találtak, kocsiba tették ıket és úgy elmentek, az ördög se találta meg ıket többé,
24
de hallgass csak ide, ez leszáll, meséli tovább Grigore bá, a víz felé indul és jobban odanézek s hát látom, hogy a holdvilág, me olyan holdvilág volt, mintha nappal lenne, egyik oldalról rá süt, de semmi árnyéka nem látszik a homokban, és akkor placcs, a vízbe ugrik és elmerül, én meg a homokba nézek s csak patanyomokat látok, nem is mondom, hogy’ felállt a hajam a rémülettıl, mintha áramba dugtak volna, és úgy elfogott a hidegrázás, a fogam vacogott, mint a kalapácsos malom, s a kocsit magam sem tudom, hogy fordítottam meg,
25
de azt igen, hogy haza olyan soványan érkeztem, mintha megmőtöttek volna, zúgott a fejem, lila voltam, mint aki három napja halott, há mi van veled, kérdezi az asszony, semmi, majd meghalok a fáradtságtól, nem fáradt vagy te, hanem valóságos halott, na, mondd el gyorsan, mi történt, baleseted volt vagy részegen ültél a kormányhoz és ezek elvették a könyvedet, de én nem és nem, végül mégis elmondok mindent és mert ı nem hiszi, bedugom a 26
kezem a kabátom zsebébe és marékkal szedem ki a homokot, olyan fehéres és finom volt az a homok, mint a púder, amit a gyerekek seggére teszel, hogy ki ne csattanjon,
27
aztán elájultam és néhány napig nem tudtam magamról, jött a pópa és olvasott nekem a Bibliából, még a keresztet is a párnám alá tette és így lassan-lassan ismét lábra álltam, és ismét vittem a fát a teherkocsival Jablanicára, de én azt hiszem, minden kincset még a Mária Terézia vagy a Ferenc József idejében ástak el ide, vagy a rablók, vagy a katonák vagy azok, akiket határıröknek hoztak ide Bohémiából, Morvaországból vagy a dalmát tengerpartról, de ez a pénz semmi esetre sem tiszta, valami vérnek folynia kellett valamikor,
28
me másképp nem lenne a sátán hatalmában és az ember is nyugodtan vehetne onnan, ha tudná, honnan, egy vagy két marékkal, amennyire szüksége volna, ha ház at akarna vásárolni vagy orvoshoz kellene menjen, hogy esküvıt vagy mulatságot rendezzen, vagy, Isten ırizz, valami baj esetén. Amúgy rend van a világon, Fenséges Asszonyom, csak a Balkánon vannak még problémák, de hát mikor volt ott nyugalom, s a Császár, a kedves, bizonyára megtalálja majd a módját, hogy az itteni rendbontások ne terjedjenek el és ne jussanak messzire, a Császárság szívébe.
29
De talán eszedbe jut még, szerelmes Sissim, hogy réges-régen, amikor még álladat a kézfejedre támasztva az ablakban ültél és a belvederei kertet nézted, lefelé pillantottál, a kis vízesések és a templom felé, egyszercsak rekedtes hangot hallottál, egy öreg és legyengült koldusét, az élısövények felıl emelkedett fel és ringatódzva, egy régi bánsági dojna dallamára azt énekelte:
30
látom hogy’ gyúlnak meg a lángok kelettıl nyugatig, keljetek fel, népek, oltsátok el ıket, tőzvész pusztít a hegyeken túl, a völgyek füstölnek, a levegı remeg akkora a hıség, mintha ködön át, látom, hogy Szarajevóban valaki pisztolyokat vesz magának és pirosló szemmel figyeli a gyorsan ügetı hintókat, amik átkelnek a hídon,
31
rémlik, hogy akkor egy fekete fátyol borul a schönbrunni növényekre, az amfiteátrumra és a szobrokra és a barlang száján, ami akkor hasad ki az éj sötétjébıl, és ami lángot okád majd, mint a kastély elıtti sárkány, világra kúszik, mint a kígyó, a linzi szobafestı
32
aki meggyújtja a vizeket, felborítja a hegyek büszke csúcsait, megmérgezi a kutakat, beszennyezi a havat, és az Úr gyermekeit, akik az emberek leányaitól születének, az éhezıket és a rongyosokat, akik a piacok körül jajongnak
33
Ninivé városába küldi és parázshegyeket és forró lávát küld rájuk, s a levegı elnehezül az égett hús szagától, a tenger a kinyomott szemektıl dagad meg és a fő vörös lesz az égre ömlı vértıl, ami az ártézi kutak ezüst csövein át folyik
34
és akkor megszületik a kaukázusi szeminarista és vastag bajusza alól sarki hóvihart és jeget fúj, amitıl repülés közben fagynak meg a madarak, megfagy a tölgy a makkosban, megfagy az üvöltés a farkasok összeszorított állkapcsa között, megfagy a mag a férfiak ágyékában s a magzat az anya hasában.
35
hallom, tisztán hallom a halálba sápadt arcok kórusának éhségtıl és fagytól elgyötört nyüszítését, az asszonyok süket sírását, akik attól való féltükben, hogy a Szörny karjaiban szülnek, egyenesen a csatorna szakadékába és a kanálisok káprázatába dobják életüket és ágyékuk gyümölcsét,
36
és a halkuló nyögésen és az egyhangú síráson túl, mely olyan, mint a jegenye susogása, íme, erılködik a romlott tartású csizmadia dadogása és a bagoly éles huhogása, ami fényes nappal repül egyik ereszrıl a másikra
37
és a pestis gızeit és a halálfélelmet terjeszti. de íme, dörgés gördül a falak mentén egy nagy napon egy székes városban és a büdös és vaskos vérfolyó egy sárt köpı vulkán szivárgásává változtatja a havat. jaj nektek, mondom, jaj nektek nézzetek a távolba és lássátok hogy’ jönnek sorban a nyomorékok és felnyalják a véres moslékot.
38
aztán, késıbb, a Rigómezı fölött röpülı hollók ismét kárognak majd és az út szélén csak a könyörületes kutyák ássák ki a félig megrothadt tetemeket és földalatti odúikba viszik ıket hogy legyen a kölyköknek mit enni amikor ık is elhullatják a tejfogaikat
39
és eközben egy új Heródes jelenik meg a Fehér Várban, a semmibe néz apró és álnok szemével, hegyes állát a levegıbe döfi, felfúvódott és kövér állkapcsában megcsikordulnak a fogak, mint egy vérre szomjazó hiéna szájában, és teljes lelkinyugalommal 40
a halálba küldi a népét és a gyermekeket a falhoz állítja…
41
Mindezt megjövendölte, és én onnan tudom, Fenséges Asszonyom, hogy mit énekeltek a belvederei berkek árnyában, verebek, pacsirták és feketerigók között, mert én beléharaptam a szavak vérzı húsába, mert én láttam a felvillanó fénycsóvákat, mint a haldoklók karja, úgy emelkedtek az égre, mert én magam vagyok az a koldus, aki teljesen berekedt attól a sok szótól, amit a pusztába kiáltottam.
42
Ami a magyarokat illeti, ık jól vannak, szépen indultak és jól tartják magukat, a fıvárost Pestre akarják költöztetni, ám Fenséges Asszonyom jól ismeri mindezeket az ügyeket, hiszen Magyarország Királynéja, fényőzı boltokat nyitottak, jók a nyomdáik, s a Mol benzinkutak bátrabbak, mint a Császárság határmérnökei, és éppen ott, ahová ezek még nem jutottak el a felméréssel és a feltérképezéssel, részegítı, finom, drága és oktánszámoktól dübögı benzinillat száll.
43
Ha most elutaznál Budára, hogy lásd az utcákat, melyek homlokzatát az ötvenhatos golyók csonkították meg, azt hihetnéd, Temesváron, Bukarestben vagy Szebenben jársz nyolcvankilenc karácsonya után, ahol sokkal súlyosabb és hiábavalóbb csaták dúltak, mint Solferinóban vagy Verdunben. Akkor kétségtelenül sokat jegyezhetnél fel kórdobai vörös bırbe kötött, szecessziós stílusú aranyos rajzokkal díszített füzeteidbe; akár érzékeny elégiákat, amelyeket megdöbbent érzékenységedbıl és vérzı szívedbıl születtek, akár szerelmes verseket, amelyekbıl árad a visszafojtott szerelem, hiszen Fenséged olyan jól tudja, hogy sehol nem indokoltabb az érzelmek túláradása és a hús delíriumos álmai, mint a szörnyőségek szomszédságában és a halálfélelem folyosóján.
44
Vajon emlékszel-e még arra az amszterdami látogatásra, abban a korban voltál, amikor minden nı bizonytalanságban él, egyik nap kétségbeesésbe hull, a másikon pedig készen áll arra, hogy belenyugvással fogadja mindazt, amit az élet hoz, 1884-ben volt, ha nem tévedek, amikor egy ismeretlen férfi szépsége úgy csapott beléd, akár egy késszúrás, vagy ha ez jobban tetszik, mint a derült égbıl érkezı villámcsapás, és akkor azt írtad: Menj, menj minél távolabb tılem… Nincs többé erım a sóhajtozáshoz, midın bolond szívem legyızi gyönge ítélıképességemet. Lehunyom a szemem és nem akarlak látni többé.
45
Csak nyugalmat! Mindenáron, most, amíg még épelméjő vagyok. Mert ma, mikor megláttam az arcod… De megtaláltam magamban az erıt, hogy ne emeljem imára kezem, mint Isten színe elıtt, ne kiáltsak, ne hulljak térdre. Ó, micsoda gyötrelem, Istenem, idegeim szétrobbannak a feszültségtıl !
46
Talán ez a büntetésem amiatt, hogy másutt, mint testi életemben annyi gyöngeség és állhatatlanság lakozott a szívemben? Én azt hiszem, ezek a kérdések egyszerően így kellene maradjanak. Vagyis megválaszolatlanul, mert ezen a világon senkinek nincs joga, hogy választ adjon mások gyötrelmeire. Annál is kevésbé a te gyötrelmeidre, Fenséges Asszonyom, szeretett Császárnım, amelyek nem egyetlen magányos embert gyötörnek, hanem egy olyan történelmi idıszakot is, amely felfüggesztve lóg valahol, s nem tudja, hogyan bugyolálhatná be idegbaját és hogy őzze el halálfélelmét.
47
Egy válasszal talán a mi Ludwig barátunk adós, de hát hogy is rombolhatott volna össze egy ilyen szépen hangszerelt, a mértan minden törvényének alávetett lázálmot, egy válasszal talán Sigmund doktor adós, de hát ı meg a saját tüneteire keresett választ, mert „a pszichoanalízis már önmagában egyfajta lelki betegség, melyet neki magának kell kigyógyítania” (idézet a Karl Kraus nevő komondortól), és egyfajta választ éppenséggel a másik közös barátunk adott, az ifjú Otto, aki meg akart elızni egy ostoba halált, amelyet a felvilágosodást követı apátia okozott volna, így hát fogta magát, és öngyilkos lett. 48
Én nem tudok és nem is merészelnék bármilyen választ adni neked, de megfogalmazhatok egy vallomást, amely minden bizonnyal nagy hasznára lesz Fenségednek: a kikötı felıl, a Nap mögöttük, másnapos katonák jöttek a város felé, és kurvák, kezükbe rózsaszínő ernyıcskék, tetvet kínált az egyik, szifiliszt a másik, a kikötıben hajók és könnyő fregattok ringtak, fedélzetükön egy-egy matróz figyelt kosz a nyakán, az ing fodra alatt, 49
komolyan vette magát és a dolgát.
a sétatéren ıgyelegtem akkor, fürtök alatt múlik az unalom, fenyıkorom frakkomban feszítettem a sisakomon büszke bokréta virult. s a sétányon a szívem újra él finom selyem ruhában istenem a fodrokat lebegtette a szél ilyen arcot még nem látott szemem ,
50
egy hölgy aki a legszebb a világon és úgy öltözött mert éppen ezt akarta de aztán hamar végetért az álom félrenézett s a távol elragadta . felismertem, hogy Sissi volt az, Sissi, és a szívébe belelestem, én voltam ott a sóhaj és a vágy, a vers, amely meg sem írta magát, az az amszterdami ismeretlen.
51
Ám a tudomány minden fejlıdése és a ráció minden szkepticizmusa, a gyakran durva pozitivizmus ellenére tudd meg, Fenséges Asszonyom, a Császárságban még mindig normálisan élnek, azaz a csoda és a képzelet törvényei és az álom elıírhatatlan szüksége szerint. Te, mondja egy nap Maria, a nıvérem, aki akkoriban a KrassóSzörény megyei Bányában volt a mővelıdési otthon igazgatónıje, 52
Marcel Rus felesége, emlékszel még a másik kettıre, Talára és Sofiára, az egyik özvegy, a másik hajadon, egyedül élnek a dombtetın, éppen ott, ahol jobbra kell térni Stana anyó felé,
persze, mondom, ne mondd, hogy most mindketten férjhez mentek, hogy’ mentek volna férjhez, mondja a nıvérem, aki most már nem a mővelıdési otthon igazgatónıje, mert a helyi tanács kidobta, hogy a tagok az ı fizetését is elosszák maguk között, jót tesz az a járandóságnak, de náluk lakik az özvegy unokahúga is, akit ık 53
neveltek fel, Ion lánya, tudod, ki az, kollégák voltunk, IoŃa Românu mellett van a háza, most hárman élnek nagy szegénységben,
54
ki az, aki nem szegény, mondom én, hagyd el, mert nem errıl van szó, válaszolja a nıvérem, sokkal bonyolultabb, mert mióta meghalt az a, na mondjad már, Ion Pilega, annak a fiúnak az apja, aki a lánynak udvarolt, a szerencsétlen asszonyoknak egy perc nyugta nincs, beköltözött hozzájuk az ördög, befészkelte magát náluk, hogy verje le a ragya, s már semmi módon nem lehet kiőzni onnan, a dombon élı asszonyok bajáról beszélsz, szól közbe anyám is, aki éppen belépett a konyhába,
55
tüzelıt hoz a karján, verje meg az isten a nyomorult férgét, átkozódik, miközben motorinát tölt egy kukoricacsutkára és próbálja meggyújtani a tüzet, csukd be az ajtót, Maria, me bejön a füst a konyhába, hogy szarnák le a macskák, pisilnék le a tyúkok, menne a pusztába és fulladna be a tóba, me a nyomorultjainak már nincs se éjjele, se nappala, mióta az ellenség gyötri ıket, me akármit csináltak, minden hiába volt, hallod-e, nem tudsz valakit, ahogy jársz a világban azokkal a kiállításaiddal,
56
nem ismersz valami varázslót, valami ráolvasót, me mindent kipróbáltak, de minden hiába, a pópát is elhozták, tömjént gyújtottak, olajjal felrajzolták a keresztet minden ajtóra, még egy karót is vertek annak a sírjába, de mégis jön a nyavalyás, minden éjjel mésszel önti le a tyúkokat a ketrecben, kiveszi a tojást a kotlós alól, megfeji a tehenet, megöli a macskát és vérrel preckeli be az istálló falát és mennyezetét, még egy vadászt is hívtak, aki
57
ott ırködött a csıre töltött puskával, még lıtt is a kéménybe hetet, de semmi, nem fél az semmitıl, úgy jön hozzájuk, mintha haza menne, a pokol fenekére, és látták a szegény asszonyok, hogy így sem megy, hát elmentek Bozovicsra, Iulianhoz, tudod, ki az a Iulian, nem, nem tudom, tudnom kellene, kérdezem én, nem, csak úgy mondtam én is, arra gondoltam, hogy ha úgyis annyi mindenkit ismersz, tán ıt is ismered, Iuliant, hogy jó-e valamire vagy sem, eljött, 58
bement a házba, bepillantott mindenhova, körülnézett az istállóban, a padláson, benézett a kéménybe, aztán azt mondta, meg tudja fogni, csak egy kicsitnehéz lesz, és sokat kell kínlódnia, mert nem egyedül van az ördögfajzat, hanem egy egész csorda, már odaszoktak, a 59
tömjén ölné meg ıket, az emberek házához, és sok ráolvasásra, nehéz küzdelemre számíthatunk, de ı, Iulian, tudja, milyen ördögök ezek, melyik kategóriához tartoznak, miután eljött vagy kétszer, azt beszélik, megritkultak a tisztátalanok,
60
már nem ölik meg a macskákat és nem fejik meg a tehenet, de már üvölteni sem üvöltenek és bıgni sem bıgnek olyan veszettül, ki tudhatná, mi a helyzet, szerintem a végén mégiscsak előzi ıket, de ki tudja, történt-e még ilyesmi máshol is, vagy csak itt, nálunk, te még hallhattál valamit, te tudod, mi történik itt vagy amott, annyit utazol, valamelyik utadon elmesélhette valaki, nem, mondom én, olyan sok mindent nem tudok, nemigen hallottam semmit, csak egyvalakirıl hallottam, BiŃă Romannak hívják a pasast, ı mesélte el ezt a történetet, mikor egy este
61
jöttem az Olcitommal a Nérai szoroson, ez onnan Oravica mellıl való volt és egyszer talált egy gidát a réten éjjel, a karjába vette, mert azt hitte, eltévedt, de az egy idı után elkezdett fojtottan beszélni és mindenféle mély torokhangokat kiadni, addig-addig, amíg a partnak egy magasabb szakaszán a vízbe nem ugrott, az ember meg súlyosan megbetegedett, nagyon súlyosan, majdnem meghalt, heej, ez így van, mondja anyám, ezekkel a gidákkal sincs minden rendben, én is hallottam már gidákról és nyulakról, de én azt hiszem, ilyen történetek csak nálunk esnek meg, me
62
itt ásták el az aranyat a régi idıkben, amikor még Mária Terézia császárnı uralkodott, sıt, késıbb is, Ferenc József idején, amikor máshonnan való emberek jöttek errefelé és ezek a szarvukkal ırzik azokat a kincseket, oda osztották be ıket, s ha már úgyis itt vannak, mit törıdnek ık, mért ne tennének rosszat az ittenieknek, mért ne gúnyolódnának velük, te meg, ha hallod, hogy valakinek hatalma van felettük, meséld el neki ezt az esetet, me ki tudja, ha Iuliannak nem sikerül, talán ı idejön és elintézi a tisztátalanjait,
63
visszaküldi ıket a pokol fenekére, ahová tartoznak, verje meg az isten ıket a farkukkal meg a patáikkal együtt, me annyi gonoszság és tolvajlás van a világon, hogy nem az angyalok és a Szőz Mária jön el, nem, ezek jönnek, me ezeket érdemeljük, hogy égetné meg a tőz valamennyit.
64
Azt hiszem, megörülsz ezeknek a híreknek és amikor hallod ıket, rájössz, hogy a világon minden rendben van, hogy mélyen rejlı bugyraiban a Császárság lustán és biztosan lélegzik, akár egy cethal, amelyiknek a hasában, mint az egykori Jónás, Fenséges Asszonyom és a mi Császárunk nyugszik, aki félig úr, félig rabságba esett ember. Én nehéz, kissé állott levegıt érzek köröskörül, édeskés hullaszagot, de fogalmam sincs, honnan jöhet, hiszen itt minden a helyén van és minden mozdulatlan. Nemes arcod, akár 65
egy angyalé, aki a házasságkötı terembe tévedt, úgy mosolyog minden lépésen, a plakátokon, az albumokon, a porcelánkészleteken és a kristályserlegeken, hol magányosan, 66
melankolikusan és rejtélyesen, hol a Császár aggodalmas tekintetétıl kísérve, kismillió kéz simogatja fedetlen vállad és Nap nem látta tarkódra omló hajad. Miért vagy olyan szomorú, Fenséges Asszonyom, miért fagy meg arcodon a mosoly, szempilládra miért zuhan a békabrekegéses, rövid denevérrikácsolástól tépett alkony?
Miért érzed úgy magad a Császárságban, mintha Trója romjai között lennél, tekinteted miért úgy hull a világra, mintha egy 67
jégtömb alatt vagy egy óriási borostyánkı aranyló mézében aludna ? Talán, amikor Tróját láttad és a tekinteted a romok közt bolyongott, csak a belsı Tróját láttad és arról írtad akkor :
68
Egy sír a dombon, egyedül, a hatalmas tengerhez közel; ködös aura tőnik fel ott, Trója falainál. Még a Nap is megáll egy pillanatra, útját megszakítja és forró sugaraiból aranygirlandot hullat oda.
69
A csillagok, amelyek a Nap köré győlnek erre a fenséges ünnepélyre, ehhez a drága sírhoz, kegyelettel állnak ık is ırt. A múltba révedı és szeretı szívő Hold ezüst jégfényt szór és azt kutatja, vajon ott, a mélyben felébredt-e a dicsı alvó. Így telt el több ezer év állandó és örökös útjukon de a tengerparton álló sírdomb elıtt mindig megálltak ık.
70
Így ér véget minden és így ért véget az én bécsi látogatásom is, ahol, szerelmes és gyönyörő Sissim, édes Császárnım, nem láthattalak és nem beszélgethettem veled, ahogy szerettem volna s ahogy kezdetben elterveztem. Azt hiszem, a Fényességes Császár sem érezheti magát jól a bırében, mert azt mesélte nekem egy magyar kocsis, aki szétálló bajszával a Stephansdom elıtt várakozott a hintóval, amíg néztük, hogy egy disztingvált dáma a disznóját sétáltatja pórázon, basszameg, nézze, hová jutott a Birodalom, Bécs közepén pórázon sétáltatjuk a disznókat, mint a kutyákat, nem is csoda, hogy gyenge a hadsereg, csak parádézni tud, részeges és kurvás tisztek, akik cseppet sem tisztelik a Császárt.
71
Hallgasson ide, mondta még, mindennek ez az oka, hogy a strassén sétáltatják a disznót. De én azt hiszem, minden rendben, mert a bécsi zöldség- és gyümölcspiacon bıséges választék van a horváországi citromból és a radóci kovászos uborkából. És ugyancsak itt tudtam meg egy bukaresti telefonnak hála, hogy Arina lányom bejutott az egyetemre, ami, bizonyára egyetértesz velem, jó jel és reményteljes kezdet.
72
Én most Lausanne-ban vagyok, fekete bajuszt növesztettem, ami biztos nagyon tetszene neked, és Genfbe készülıdöm. Hajszolt vagyok, saját kezemmel akarom megváltani a világot, hirtelen, mintha a mennybe jutottam volna vagy mintha alászálltam volna a poklokra, felfedeztem a Történelem fenségét és az örökkévalóság 73
hívását.
Bitang lelkem felgyújtja húsomat és szénné égeti csontjaim, tüzet okádok, mint egy sárkány, amelyik a menny kapujában ırködik, tekintetemmel elolvasztom a városháza tornyán levı óra mutatóit és leheletemtıl elhamvadnak a lemani tó hajóinak vitorlái. Semmi bajom. Egyedül vagyok, mint egy 74
ország nélküli császár vagy egy dicsıség nélküli hıs, de tudom és hallom, amint hív a Történelem,
a nevemet kiáltja, mint egy szamarai szent vagy mint egy kurva Babilon lepratelepeirıl. Még egy találkozót is megbeszéltem Henry d’Orleans barátommal, 75
és ehhez nagy szükségem volt egy pisztolyra, de annyira szegény vagyok, hogy még azt sem tudtam megvenni. Csak egy reszelım van, amit éjjel-nappal fenek, a tekintetemmel, a körmömmel és a fogammal fenem, úgy simogatom álmomban, akár egy csecsemıt.
76
Most ısz van, kedves Császárnım, az Alpok felett habos fellegek gyülekeznek a magyarországi puszta felıl metszı szél fúj. Talán te is érzed, amikor kizuhansz az álomból és a melankóliából, mert mielıtt ide érne, bizonyára a te hajadba is belekap, ott Bécsben.
77
Jól tudom, hogy szomorú vagy és Trója a lelkedben, valamiképpen mindketten ugyanabban a betegségben szenvedünk, a Történelem hatalmában vagyunk, mert mindketten fantazmagóriákból élünk és mert a Történelem a mi táncparkettünk, az a hely, ahol a bécsi valcer a legtisztább formáját nyeri el és az utolsót.
78
Rövid idı múlva találkozunk, nem is sejted, hogy már minden apró részlet ki van tervelve, egyedül én tudom, mert én mindent tudok, a forgatókönyv ugyanis az én keblemben íródik, az ereimben, az agykérgemben, mert én magam vagyok a forgatókönyv, mert én a vılegényed vagyok, mert én szabadítom fel az utat, amin jársz, én terítem le a virágos és sugaras szınyeget eléd, én tárom szélesre a levegı kapuit, mert én követlek téged a halálba is
79
ezért hát, nézd, leveszem most a nadrágszíjamat és hajlékony testedhez kötözöm magam, mint egy fáradt hajó az acéloszlophoz az üres fedélzeten. Tudom, hogy már semmit nem lehet tenni, a végsıkig feszítettem az íjat és a játék mőködni kezdett egy olyan törvény szerint, melyet egyedül ı ismer, ennek ellenére hallgasd meg legalább utolsó tanácsom és utolsó kérésem:
80
ne gyere Genfbe és ha mégis eljössz, ne menj ki a házból szeptember tizedikén, szombaton, s ha mégis kimégy, ne menj ki 14 óra negyven perckor, és ha mégis kilépsz a semmibe, én ott leszek és mindketten találkozunk a Történelemmel, azért tudom ezt, mert mindent tudok, mert én vagyok az átok, a végzet, a vezetı és a gyilkos és mindörökké a te Fényességed szolgája maradok,
Luigi Lucheni. Demény Péter fordítása
81
