Pascal Fontaine EURÓPA 10 PONTBAN EURÓPAI DOKUMENTÁCIÓ

Pascal Fontaine EURÓPA 10 PONTBAN EURÓPAI DOKUMENTÁCIÓ

Európai Bizottság Információs, Kommunikációs, Kulturális és Audiovizuális Főigazgatóság Európai Bizottság Magyarországi Delegációja 1016 Budapest Bérc u. 23. Tel.: 209-9710, 209-9711 Fax: 466-4221 E-mail: [email protected]

EURÓPA 10 PONTBAN Irta Pascal Fontaine a Politikatudományi Intézet professzora, Párizs A kézirat 1998 márciusában készült. Borítóterv: M. Ramos

A bibliográfiai adatok a kiadvány végén találhatók. A kiadványban szereplő információkért minden felelősség a szerzőt terheli. Az Európai Bizottság ezekért semmilyen felelősséget nem vállal. Budapest : Európai Bizottság Magyarországi Delegációja, 1999 ISBN © Európai Közösségek, 1998 Bárminemű reprodukálás csak a forrás megjelölésével lehetséges.

TARTALOM 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ RÖVID TÖRTÉNETE AZ UNIÓ INTÉZMÉNYEI AZ EGYSÉGES PIAC A KÖZÖS POLITIKÁK GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ POLITIKAI UNIÓ ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA AZ EURÓPAI ÁLLAMPOLGÁRSÁG AZ UNIÓ BŐVÍTÉSE AZ UNIÓ ÉS A VILÁG EURÓPA A XXI. SZÁZADBAN: A JÖVŐ FEJLEMÉNYEI

KULCSFONTOSSÁGÚ DÁTUMOK AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETÉBEN

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ RÖVID TÖRTÉNETE Az európai idea a filozófusok és a látnokok kivételével mindaddig nem létezett, míg politikai koncepcióként formát nem öltött, s az Európai Közösség tagállamainak hosszú távú céljává nem vált. Az Európai Egyesült Államok gondolata egy humanista-pacifista álom része volt, amelyet az európai kontinensnek oly sok pusztítást okozó konfliktusok a század első felében meghiúsítottak. Altiero Spinelli, olasz föderalista és Jean Monnet - aki annak a Schuman-tervnek adott ösztönzést, mely az Európai Szén- és Acélközösség megteremtéséhez vezetett 1951-ben - két fontos irányvonalat képviseltek, a föderalistát és a funkcionalistát. Mindkettő az európai integráció megvalósítását tűzte ki célul. A föderalista megközelítés lényege, hogy a helyi, regionális, nemzeti és európai hatóságoknak együtt kell működniük és ki kell egymást egészíteniük. A funkcionalista megközelítés ezzel szemben a szuverenitásnak a nemzetitől a közösségi szintre való fokozatos átadását támogatja. Mára a két irányvonal egy meggyőződéssé vált, mely szerint a nemzeti és a regionális hatóságok mellett szükség van független, demokratikus, európai intézményekre azokon a területeken, ahol a közös fellépések hatékonyabbak, mint az egyes államok lépései: az egységes piac, a monetáris politika, a gazdasági és társadalmi összefogás, kül- és biztonsági politika, foglalkoztatási politika, környezetvédelem, kül- és védelmi politika, a szabadság és igazságosság területének a megteremtése. 1998-ban az Európai Unió a korai úttörők munkáját megörökítő emlékműként áll. Az Unió a több szektorból álló integráció magas foka, hatáskörébe tartozik a gazdaság, az ipar, a politika, az emberi jogok és a külpolitika a 15 tagállamban. Az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) létrehozó Párizsi Szerződés (1951), az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó Római Szerződés és az Egységes Európai Okmánnyal (1986) módosított Európai Atomenergia Közösség (Euratom) (1957), az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés (1992) és végül az Amszterdami Szerződés (1997) képezik az Unió alkotmányos alapját, melyek szorosabb köteléket jelentenek a tagállamok között, mint bármilyen, szuverén országok közötti hagyományos megállapodás. Az Európai Unió közvetlenül alkalmazható jogszabályokat hoz, s állampolgárai számára meghatározott jogokat biztosít. A Közösség tevékenysége a kezdetekben a hat alapító tag (Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) közös szén- és acélpiacának megteremtésére korlátozódott. Akkor, a háború utáni időszakban a Közösség elsődlegesen a béke garanciájaként jelent meg, mivel a győztesek és a legyőzöttek is egy intézményes keretbe tartoztak, ahol egyenlő felekként tudtak együttműködni. 1957-ben, három évvel azután, hogy a Francia Nemzetgyűlés visszautasította az Európai Védelmi Közösség gondolatát, a Hatok egy gazdasági közösség létrehozásáról döntöttek, melynek központi gondolata a munkavállalók, áruk és

szolgáltatások szabad mozgása volt. A késztermékek vámját ennek megfelelően 1968. július 1-jén eltörölték, és a közös politikák, nevezetesen a mezőgazdasági politika és a kereskedelmi politika az évtized végére kialakultak. A Hatok sikere arra ösztönözte Dániát, Írországot és az Egyesült Királyságot, hogy csatlakozási kérelmeiket benyújtsák. Nehéz tárgyalásokat követően, melyek során Franciaország - De Gaulle tábornok elnöksége alatt - kétszer élt vétójogával (először 1961-ben, majd 1967-ben), a három ország 1972-ben felvételt nyert. A tagállamok számát hatról kilencre növelő első bővítés 1973-ban együtt járt a Közösség feladatainak elmélyítésével: a szociális, regionális és környezetvédelmi kérdések is feladatkörébe kerültek. A gazdasági összefogás és a monetáris unió szükségessége az 1970-es évek elején vált nyilvánvalóvá, amikor az Amerikai Egyesült Államok felfüggesztette a dollár konvertibilitását. Ez a világméretű monetáris instabilitás kezdetét jelezte, melyet 1973-ban és 1979-ben két olajválság súlyosbított. Az Európai Pénzügyi Rendszer 1979-ben történt elindítása stabilizálta az árfolyamokat, s egy szigorú gazdaságpolitika kidolgozására bátorította a tagállamokat, melynek révén kölcsönösen segíthették egymást, s élvezhették azokat az előnyöket, melyeket egy nyitott gazdasági térség által megkövetelt fegyelem nyújtott. A Közösség bővítése déli irányba Görögország 1981-es, Spanyolország és Portugália 1986-os felvételével valósult meg. A bővítés még inkább szükségessé tette, hogy a gazdasági fejlődés terén a Tizenkettek között tapasztalható különbségek csökkentésére strukturális programokat hajtsanak végre. A Közösség ettől kezdve tölt be nemzetközileg fontos szerepet, új egyezményeket ír alá a déli mediterrán országokkal, afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országokkal, melyeket a négy egymást követő Lomé-i Egyezmény köt a Közösséghez (1975-ben, 1979-ben, 1984ben és 1989-ben). A világkereskedelem fejlődésének új szakaszába lépett, amikor 1994. április 15-én a GATT minden tagja megállapodást írt alá Marrakesh-ben. Az Európai Unió egy tömbként tárgyalva igyekezett a tárgyalások menetét megszabni és saját érdekeit érvényesíteni. Az Unió mint a legnagyobb kereskedelmi hatalom, ma már olyan formák kialakításán dolgozik, melyek markáns megjelenést biztosítanak számára a nemzetközi porondon annak érdekében, hogy egy közös kül- és biztonsági politikát vezethessen be. Az 1980-as évek elejére az „euro-pesszimizmus” időszaka alakult ki a világméretű recesszió és a pénzügyi terhek megosztása körüli belső viaskodás következtében. 1985-től kezdődően azonban a Közösség újjáélesztésének lehetősége egyre reménykeltőbbnek tűnt. A Jacques Delors vezette Bizottság által 1985-ben elkészített Fehér Könyv alapján a Közösség az egységes piac kialakításának feladatát tűzte ki

célul 1993. január 1-jére. Az 1986 februárjában aláírt Egységes Európai Okmány, mely 1987. július 1-jén lépett életbe, ezt a nagyra törő célt erősítette meg és a kapcsolódó törvények bevezetésére új eljárásokat alkalmazott. A Berlini Fal leomlása, a német egyesítés 1990. október 3-án, a közép- és keleteurópai országok szovjet ellenőrzés alóli felszabadulása és demokratizálódása, illetve a Szovjetunió felbomlása 1991 decemberében, átalakították Európa politikai szerkezetét. A tagállamok kapcsolataik erősítéséről döntöttek és egy új szerződést tárgyaltak meg, melynek fő vonalairól a Európai Tanács 1991. december 9-én és 10én megtartott maastrichti ülésén állapodtak meg. Az Európai Uniós Szerződés, mely 1993. november 1-jén lépett életbe, egy nagyra törő programot szabott a tagállamok számára: monetáris unió 1999-re, új közös politikák, európai állampolgárság, közös kül- és biztonsági politika, valamint belső biztonság. A Maastrichti Szerződés felülvizsgálati cikkét alkalmazva a tagállamok 1997. október 2-án aláírták az Amszterdami Szerződést, mely átalakította az Unió politikáit és jogköreit, s megerősítette azokat, elsősorban a bírósági együttműködés, a személyek szabad mozgása, a külpolitika és a közegészségügy terén. Az Európai Parlament, az Unió közvetlen demokratikus szószolója, új jogkört kapott, törvényhozói szerepét megerősítették. 1995. január 1-jén három újabb ország csatlakozott az Európai Unióhoz. Ausztria, Finnország és Svédország egyéni vonásaikkal gazdagították az Uniót, és új lehetőségeket teremtettek Közép- és Észak-Európa szívében. A Tizenötök Uniója most két jelentős kihívással néz szembe: - sikeres bővítés 10 közép- és kelet-európai ország, valamint Ciprus felvételével, melyekkel az 1997. december 13-i európai tanácsi ülésen hozott döntés értelmében 1998 tavaszán kezdi meg a csatlakozási tárgyalásokat - az 1998. május 2-án létrehozott euróra támaszkodva, a monetáris unió dinamikájának segítségével, a tagállamok gazdaságai szorosabb kapcsolatot építsenek ki és a munkahelyteremtés állandó bővítésének feltételei jöjjenek létre. Jelentős erőfeszítések nélkül a kihívásokkal lehetetlen megbirkózni. Hogyan is működhetne egy több mint 25 tagból álló Unió megerősített döntéshozó mechanizmus nélkül, és anélkül, hogy eredményesen és igazságosan finanszírozzák a szolidaritás és a közös fellépések politikáit? Általánosabban megfogalmazva, miközben a bővítés fokozni fogja az Unión belüli érdekek és elképzelések heterogén jellegét, hogyan lehet az európaiak által kitűzött főbb célkitűzések és az elérésükhöz szükséges eszközök esetében a tagállamok konszenzusát fenntartani? A Jacques Santer vezette Európai Bizottság 1997 júliusában terjesztette elő az „Agenda 2000” dokumentumcsomagot, melynek alapján a kormányok a strukturális politikák és a közös agrárpolitika átfogó felülvizsgálatába kezdtek.

Ettől kezdve az Uniónak nincs más választása, tovább kell haladnia az úton egy olyan hatékony és demokratikus szervezet kialakítása felé, mely döntéshozatalra és cselekvésre képes, de megőrzi az őt alkotó államok identitását. Az Unió felhígul vagy megbénul, ha nem képes megerősíteni felépítését és ésszerűsíteni döntéshozatalát. Egy születőben lévő „nagyobb Európa” csak akkor alakul szervezett hatalommá, ha úgy épül fel, hogy egységesen tud megszólalni és cselekedni. A majdnem félévszázados európai integráció mélyrehatóan befolyásolta a kontinens fejlődését és lakosai magatartását. Megváltoztatta a hatalmi egyensúlyt is. Ma már minden kormány, politikai hovatartozástól függetlenül, felismeri, hogy az abszolút nemzeti szuverenitás időszaka véget ért. Az ESZAK Szerződést idézve, Európa régi nemzetei csak akkor részesülhetnek továbbra is a gazdasági és a társadalmi fejlődésből és őrizhetik meg befolyásukat a világban, ha összefognak és egy „közös sors” érdekében munkálkodnak. A közösségi módszer, mely a nemzeti és közös érdekek állandó egyensúlyozását, a nemzeti hagyományok sokaságának tiszteletét és egy külön identitás kialakítását jelenti, ma is ugyanúgy érvényes, mint valaha. Az államok közötti kapcsolatokat az oly nagyon jellemző, mélyen gyökerező ellenségeskedés, a felsőbbrendűségi komplexusok és a háborúskodásra való hajlam legyőzésére teremtették, és így elérték, hogy Európa demokratikus nemzetei egységesen a szabadság mellett kötelezték el magukat a hidegháború idején. A jövőben a kelet-nyugati szembenállás csökkenésére, a kontinens politikai és gazdasági újraegyesítésére, az európai szellem győzelmére az európaiaknak nagyobb szükségük van, mint valaha.

AZ UNIÓ INTÉZMÉNYEI Ami az Európai Uniót a hagyományos nemzetközi szervezetektől megkülönbözteti, az az egyedülálló intézményi szerkezete. Az Európai Szerződések elfogadásával a tagállamok szuverenitásuk egy részéről lemondanak a nemzeti és a közös érdekeket képviselő független intézmények javára. Az intézmények kiegészítik egymást, a döntéshozó folyamatban mindegyiküknek megvan a maga szerepe. Az Európai Unió Tanácsa a fő döntéshozó intézmény. A 15 tagállam, az adott ülésen megvitatandó politikai területért felelős, minisztereiből áll: külügy, mezőgazdaság, ipar, szállítás, környezet és így tovább. A tagállamokat képviselő Tanács alkotja az Unió törvényeit (rendeletek, irányelvek és határozatok). Az Unió törvényhozója, annak ellenére, hogy feladatait megosztja az Európai Parlamenttel. A Tanács és a Parlament az Unió költségvetése felett is közös ellenőrzési jogot gyakorol. A Tanács a Bizottság által megtárgyalt nemzetközi megállapodásokat fogadja el. Végül az EK Szerződés 202. cikke(1) értelmében (korábban 145. cikk) a Tanács felel a tagállamok általános gazdaságpolitikáinak az összehangolásáért. Az EK Szerződés 205. cikke (korábban 148. cikk) különbséget tesz az egyhangú, a többségi és a minősített többségi (az összes 87-ből 62 szavazat) határozatok között. Ott, ahol minősített többségre van szükség (62 szavazat), a szavazatok a következőképp oszlanak meg: Franciaországnak, Németországnak, Olaszországnak és az Egyesült Királyságnak tíz-tíz szavazata van; Spanyolországnak nyolc; Belgiumnak, Görögországnak, Hollandiának és Portugáliának öt-öt; Ausztriának és Svédországnak négy-négy; Dániának, Finnországnak és Írországnak három-három; Luxemburgnak pedig kettő. Az Amszterdami Szerződés a minősített többségi szavazás körét új területekre terjeszti ki. Így a minősített többség az EK Szerződés legtöbb új rendelkezésére kiterjed majd: munkahely-teremtési kezdeményezésekre, egyenlő lehetőségekre férfiak és nők számára, társadalmi kirekesztés elleni harcra, közegészségügyre, csalás elleni intézkedésekre, átláthatóságra, vámügyi együttműködésre, statisztikára, a perifériára szorult régiókra, és a kutatási keretprogramokra, ahol eddig egyhangú szavazásra volt szükség. Egyhangú szavazásra csak „alkotmányos” fontosságú kérdésekben van szükség (Szerződések módosítása, vagy egy új tagállam csatlakozása), illetve egyes érzékeny területeken, mint például az adózás. A tagországok a Tanács elnöki tisztét rotációs alapon, félévenkénti váltással töltik be.

A Tanácsi ülések vitaanyagát a Coreper, a tagállamok állandó képviselőiből álló bizottság készíti el, munkájukat az illetékes nemzeti minisztériumok köztisztviselőiből álló munkacsoportok segítik. A Főtitkárság székhelye Brüsszelben van. Az Európai Tanács abból a gyakorlatból jött létre, hogy a Közösség kormányfői (Franciaország esetében államfője) 1974-től kezdődően rendszeres találkozókat szerveztek. Létrejöttét az Egységes Európai Okmány alakította ki 1987-ben. Az Európai Tanács minden évben legalább kétszer ülésezik, amelyeken a Bizottság elnöke saját jogán vesz részt. Az Európai Parlament elnöke minden Európai Tanács ülésén felszólal. Kezdetekben az volt az elképzelés, hogy az 1961 óta egy-egy tagállam kezdeményezésére időről időre megtartott csúcstalálkozókat fogadják el rendszeres fórumként. Ahogy az európai ügyek a tagállamok politikai életében egyre fontosabbakká váltak, világossá vált, hogy szükség van az államok vezetőinek találkozójára, s az Unió által vizsgált fontos kérdések megvitatására. A Maastrichti Szerződés az Európai Tanács szerepét az Unió főbb politikai kezdeményezéseinek az elindítójaként és az Európai Unió Tanácsában meg nem oldott vitás kérdések rendezésének a fórumaként határozta meg. Az Európai Tanács rövidesen az újságok címoldalára került élénk tevékenységet folytató tagjai és a drámai viták következtében. Az Európai Tanács aktuális nemzetközi kérdésekkel is foglalkozik a közös kül- és védelmi politika keretében (CFSP), mely mechanizmust azért hozták létre, hogy a tagállamok egymáshoz igazíthassák diplomáciai állásfoglalásaikat és egységesen léphessenek fel. Az Európai Parlament demokratikus fórumot biztosít a vitákhoz. Ellenőrző szerepe van és részt vesz a törvényhozó folyamatban is. Az Európai Parlamentben a választások minden öt évben közvetlen szavazással történnek (az elsőt 1979 júniusában tartották). A Parlamentnek jelenleg 626 tagja van. Németországnak 99, Franciaországnak, Olaszországnak és az Egyesült Királyságnak 87-87, Spanyolországnak 64, Hollandiának 31, Belgiumnak, Görögországnak és Portugáliának 25-25, Svédországnak 22, Ausztriának 21, Dániának és Finnországnak 16-16, Írországnak 15 és Luxemburgnak pedig 6. Számításba véve az Európai Unió bővítését az Amszterdami Szerződés a tagok számát 700-ban maximalizálta. A Parlament rendszeresen Strasbourgban tartja plenáris üléseit. A 20 bizottság, melyek üléseiket Brüsszelben tarják, a plenáris üléseket és a politikai csoportok találkozóit készíti elő. A Parlament Titkárságának székhelye Luxembourgban van. A Parlament és a Tanács osztozik a törvényalkotói feladatokban: a Parlament részt vesz az irányelvek és a rendeletek megfogalmazásában, módosításokat terjeszt elő a Bizottságnak, hogy azokat javaslataikba beépítsék.

- A Szerződéseket módosító Egységes Európai Okmány egy olyan eljárást hagyott jóvá, mely két olvasatból áll a Parlamentben és kettőből a Tanácsban. Az együttműködési eljárásként ismert rendszer nagyobb beleszólást biztosít a Parlamentnek a politikai kérdések szélesebb körébe, nevezetesen az egységes piacba. Az együttműködési eljárást az Amszterdami Szerződés eltörölte (a gazdasági és pénzügyi unió fejezetébe tartozó néhány eset kivételével), hogy egyszerűsítse a törvényhozást és kiterjessze a közös döntéshozó folyamatot. - A Maastrichti Szerződés még tovább erősíti a Parlament szerepét, amikor a Tanáccsal közösen meghatározott területeken döntéshozói jogkört biztosít számára: a munkavállalók szabad mozgása, a vállalkozásalapítás szabadsága, a szolgáltatásnyújtás szabadsága, az egységes piac, az oktatás, a kutatás, a környezet, a transzeurópai hálózatok, az egészség, a kultúra és a fogyasztóvédelem területén. A Parlament most már visszautasíthatja a Tanács közös álláspontját és leállíttathatja a törvényhozói folyamatot, amennyiben a parlamenti tagok abszolút többsége azt támogatja, a Szerződés azonban lehetővé tesz egy egyeztetési eljárást. - Az Amszterdami Szerződés megerősítette az Európai Parlament törvényhozói szerepét, amikor a Tanáccsal közös döntéshozatali eljárást kiterjesztette új területekre, mint például a közegészségügyre, szállítási politikára, az emberek szabad mozgására, a társadalom és foglalkoztatási politika bizonyos rendelkezéseire. Ettől kezdődően az eszköz, melyre az együttes döntési eljárás utal (a Szerződés 249. cikke, korábban 189b cikk) a Tanács és a Parlament gyors jóváhagyását vagy az utóbbi ellenkezésének a hiányát igényli. Végül az Egységes Európai Okmány a nemzetközi együttműködési és a társulási megállapodásokhoz, és a Közösség jövőbeni kibővítéséhez a Parlament jóváhagyását írta elő. Maastrichtban arról is döntöttek, hogy parlamenti jóváhagyásra van szükség az egységes választási eljáráshoz, a szabad mozgáshoz és a letelepedéshez, valamint a Strukturális Alapokhoz (lásd 4. fejezetet). Az Amszterdami Szerződés azt is előírja, hogy az alapvető jogok súlyos és folytonos megsértése esetén az adott tagállam ellen fel kell lépni. A Parlament a költségvetési jogkört is megosztja a Tanáccsal. A költségvetést elfogadhatja vagy elutasíthatja, ahogy azt a múltban számos alkalommal megtette. Ilyen esetekben az egész eljárást elölről kell elkezdeni. A költségvetést a Bizottság készíti el. Ezután a Tanács és a Parlament, mint a két költségvetési hatóság között egyeztet. A Tanács véleménye általában „kötelező érvényű”, mezőgazdasági és kiadási kérdésekben döntő, a „nem kötelező érvényű” kiadások esetében a Parlamentnek van végső szava, ezeket a Szerződés által megszabott határokon belül megváltoztathatja.

A Parlament teljes mértékben kihasználja költségvetési jogkörét, hogy megpróbálja befolyásolni a politikát. A Parlament egyik alapvető feladata, természetesen, a politikai nyomásgyakorlás. Végül is egy európai fórum, par excellence 373 millió ember politikai és nemzeti érzékenységnek olvasztótégelye. Gyakran kezdeményezi új politikák elindítását és a meglévők továbbfejlesztését vagy megváltoztatását. Az 1984-ben elfogadott, az Európai Unióról szóló szerződéstervezet volt az a katalizátor, mely a tagállamokat az Egységes Európai Okmányhoz vezető útra irányította. A Parlament volt az is, mely két kormányközi konferencia összehívását is támogatta, egyet a gazdasági és monetáris unióról, a másikat a politikai unióról. Két megfigyelője részvételével szoros kapcsolatban állt az Amszterdami Szerződésről szóló tárgyalásokkal. A Szerződések jövőbeni módosításában erőteljesebb szerepet követel magának. Végül, a Parlament az a testület, mely a Közösség demokratikus ellenőrzését gyakorolja. A Bizottság elnökének kinevezését jóváhagyja és a tagok kétharmadának támogatásával, bizalmatlansági indítvánnyal elbocsáthatja az elnököt. A Bizottság programját minden évben véleményezi és szavaz róla. Az Amszterdami Szerződés előírja, hogy az Európai Parlament tervet készítsen az általános választójoggal történő megválasztásához az „összes tagállamban azonos elvek” szerint. A Parlament figyelemmel kíséri a közös politikák végrehajtását, információit a Számvevőszék által készített jelentésekből szerzi. Ezen politikákat is rendszeresen ellenőrzi a Bizottsághoz és a Tanácshoz intézett szóbeli és írásos kérdésekkel. Az Európai Tanács elnöke tájékoztatja a Parlamentet az egyes tanácsi döntésekről. 1997 januárja óta José María Gil-Robles Gil-Delgado az Európai Parlament elnöke. Az Európai Bizottság a következő kulcsfontosságú közösségi intézmény. Akkor hoztak létre mindhárom Közösségre (az ESZAK, az EGK és az Euratom) egyetlen Bizottságot, amikor a végrehajtó testületeket összekapcsoló Szerződés 1967. július 1jén hatályba lépett. A biztosok számát 1995. január 5-én 20-ra növelték (kettő-kettő Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Királyság esetében, a többi ország mindegyikénél egy-egy). A biztosokat a tagállamok közös megállapodással jelölik öt évre, és a biztos személyét a Parlamentnek meg kell erősítenie. Az Amszterdami Szerződés értelmében az elnököt a tagállamok kormányai, az Európai Parlament jóváhagyásával, közös megállapodással jelölik. Végül a tagállamok kormányai az elnökjelölttel együtt kijelölik a Bizottság többi tagját. Ezután a Parlamentnek az egész Bizottságról kell szavazni jóváhagyólag. A Bizottság feladatai teljesítése során nagyfokú függetlenséget élvez. A Közösség érdekeit képviseli, az egyes tagállamok utasításokat nem adhatnak a Bizottságnak. A

Szerződések védelmezőjeként gondoskodik a Tanács által elfogadott rendeletek és irányelvek maradéktalan végrehajtásáról. Bíróság elé vihet ügyeket, hogy a közösségi jog érvényesítését biztosítsa. A Bizottságnak kizárólagos kezdeményezési joga van, és a törvényhozó folyamat bármelyik szakaszában közbeléphet a Tanácson belüli, illetve a Tanács és a Parlament közötti megállapodás elősegítése érdekében. Végrehajtói feladata is van, amennyiben a Tanács által meghozott határozatokat végrehajtatja, például a közös agrárpolitika terén. A közös politikákkal kapcsolatban jelentős jogköre van a kutatás, a technológia, a fejlesztési segély és a regionális kohézió területén. A Bizottság egészét, testületként le lehet mondatni egy Parlament által meghozott bizalmatlansági szavazással, de erre még nem került sor. A Bizottságot egy - főleg Brüsszelben és Luxembourgban székelő - köztisztviselő kar segíti. Ez 25 részlegből áll, melyeket Főigazgatóságoknak neveznek, és mindegyikük közös politikák és adott területek általános igazgatási kérdéseiért felel. A hagyományos nemzetközi szervezetek titkárságaival szemben a Bizottság, mint a Szerződések védelmezője, teljes függetlenséget élvez előjogai gyakorlásában. Jacques Santer a Bizottság elnöki posztját 1995 januárjában foglalta el. Az Európai Közösségek Bírósága Luxembourgban székel. A 15 bírót és kilenc főügyészt a tagállamok egyetértésével hat éves, meghosszabbítható időszakra nevezik ki, „olyan személyek közül, akiknek függetlensége minden gyanú felett áll”. A Bíróság biztosítja azt, hogy a közösségi jogot a Szerződésekkel összhangban értelmezzék és alkalmazzák. A Bíróság például kimondhatja, hogy egy tagállam elmulasztotta a Szerződésből eredő kötelezettségét teljesíteni; ellenőrizheti a közösségi intézmények által elfogadott eszközök kompatibilitását a Szerződésekkel, amikor érvénytelenítésre van szükség; és elítélheti az Európai Parlamentet, Tanácsot vagy Bizottságot, ha elmulasztják feladatukat elvégezni. A Bíróság az egyetlen testület, melynek joga van a Szerződések helyes értelmezéséről, vagy a közösségi intézmények által elfogadott eszközök jogosságáról és értelmezéséről véleményt alkotni, amennyiben egy nemzeti bíróság erre kéri. Ha ilyen jellegű kérdést vetnek fel egy nemzeti bíróság előtt álló ügyben, az Európai Bíróságot meg lehet és bizonyos esetekben meg kell kérni, hogy előzetes döntést hozzon. Ez a rendszer a közösségi jog egységes értelmezésének és alkalmazásának a záloga Közösség-szerte. Az Amszterdami Szerződés egyértelműen a Bíróság hatáskörébe utalja annak ellenőrzését, hogy a közösségi okmányok tiszteletben tartják-e az alapvető jogokat. A Bíróság az igazságszolgáltatást olyan ügyekre is kiterjeszti, melyek az emberek szabadságát és biztonságát érintik.

Az Elsőfokú Bíróság, melyet 1989-ben hoztak létre és 15 bíróval működik, az Európai Bírósághoz való további fellebbezéstől függően illetékes eljárni a Bizottság és az egyének vagy a vállalkozások közötti vitákkal kapcsolatban, valamint az ESZAK értelmében a Bizottság ellen indított ügyekben az intézmények közötti, valamint a Közösség és munkatársai közötti vitákban. A Számvevőszéket a Szerződés értelemben 1975. július 22-én hozták létre, 15 tagját a tagállamok egyetértésével hatéves időszakra nevezik ki az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően. Feladata annak ellenőrzése, hogy a bevételeket és kiadásokat „törvényes és elfogadott módon”, a Közösség pénzügyeit pedig megfelelően kezelik-e. Vizsgálataikat éves jelentésekben teszik közé minden év végén. Az Európai Unió Maastrichti Szerződése a Számvevőszéknek intézményi státuszt adott, így ez az ötödik intézmény. Az Amszterdami Szerződés elismeri azon jogát, hogy az Európai Bírósághoz forduljon előjogainak védelme érdekében, és bővíti a külső szervezetek által kezelt közösségi alapok feletti ellenőrző szerepét. Az EK és Euratom ügyekben a Tanácsot és a Bizottságot a Gazdasági és Szociális Bizottság segíti. 222 tagból áll, a gazdasági és szociális feladatok különféle kategóriáit képviseli. Döntéshozatal előtt egy sor témában (munkahely, Európai Szociális Alap, szakképzés, stb.) véleményét kell kérni és saját kezdeményezéseként is véleményezhet. A Gazdasági és Szociális Bizottság révén a kereskedem, az ipar és a szakszervezetek aktívan részt vesznek a Közösség fejlesztésében. A Maastrichti Szerződés által létrehozott Régiók Bizottsága a regionális és a helyi hatóságok 222 képviselőjéből áll, akiket a Tanács a tagállamok javaslatára négy évre nevez ki. A Tanáccsal vagy a Bizottsággal a Szerződésben megjelölt esetekben konzultációt folytat, de véleményét saját maga is megfogalmazhatja. Az Amszterdami Szerződés bővíti azokat a területeket, ahol mind a két bizottsággal egyeztetni kell és az Európai Parlament számára is lehetővé teszi a velük való egyeztetést.

AZ EGYSÉGES PIAC Az EGK Szerződés 2. cikke a Közösség feladatává tette „a gazdasági tevékenységek harmonikus fejlődésének az elősegítését, a folyamatos és kiegyensúlyozott fejlődést, a növekvő stabilitást, az életszínvonal gyors növekedését és a tagállamok közötti szorosabb kapcsolatokat”. Ezt a határok megnyitásával kívánták elérni, hogy az egyének, áruk és szolgáltatások szabad mozgását elősegítsék, és előmozdítsák a szolidaritást a közös politikák és a közös pénzügyi eszközök révén. 1993. január 1-én az egységes piac beköszöntével a Közösség majdnem elérte ezt a célt. Miért volt azonban több, mint negyven évre szükség, hiszen a belső vámokat és mennyiségi korlátokat már régen eltörölték 1968 júliusában, 18 hónappal a tervezett határidő előtt? Az egyszerű válasz az, hogy a vámok harmonizálása könnyebb, mint az adóké, a foglalkozási ágakra vonatkozó szabályozók országonként változnak, s a makacs protekcionista magatartás a műszaki szabványok elterjedésével együtt inkább a piacok feldarabolását erősítette az 1980-as évek elején. Néhány súlyos gazdasági visszaeséssel küzdő tagállam az 1973-as és 1980-as olajválságokat követően lépéseket tett piacainak a növekvő nemzetközi versennyel szembeni védelmére. 1985-ben a Jacques Delors vezette Bizottság döntő lépést tett. Megjelentette a Fehér Könyvet, mely egyértelművé tette, hogy túl sokáig tartott a halogatás, s még mindig túl sok akadály áll a növekedési zóna megteremtésének az útjában, melyet a több, mint 380 millió fogyasztó piaca képviselni tudna. A „nem-Európa költségét”, ami a határátkelések miatti késlekedések, a technikai korlátok és a protekcionizmus költségét jelenti a közbeszerzés terén, 200 milliárd ECU-re(1) becsülték. Ez késztette a Tizenketteket arra, hogy 1986 februárjában aláírják az Egységes Európai Okmányt, mely az egységes piac megteremtéséhez szükséges körülbelül 270 intézkedés tervezetét és elfogadásuknak menetrendjét tartalmazta. Ezzel egy új kalandba kezdtek, és ez gyorsan meg hozta eredményét. Az üzleti világ, a szabad foglalkozásúak és a szakszervezetek mind azonnal reagáltak az 1993-as határidő előtt, stratégiáikat az új rendhez igazították, mely mindenkinek nagyobb választási lehetőséget biztosít a fogyasztás, a mozgás és a munka terén. A beindított folyamat, remélhetőleg, a nagyobb szabadság, a fokozott verseny és az erőteljesebb növekedés jótékony légkörét teremti meg. A folyamat ma már visszafordíthatatlan. A fizikai, az adó és a technikai korlátok egymás után szűnnek meg annak ellenére, hogy kényes területeken, mint például a megtakarítások (1) Az ECU árfolyam 1998 márciusában: ECU = 0, 66 angol font.

megadóztatásának harmonizálása, még nem jutottak megállapodásra. Az eddig megtett út Összességében kielégítően halad a munka. A már elfogadott intézkedések elsősorban a következőkhöz kapcsolódnak: - a közbeszerzés liberalizálása, mely a munka és a beszállítási szerződésekre vonatkozó szabályok átláthatóvá tételét jelenti, beleértve az ellenőrzés fokozását és a szabályozás kiterjesztését olyan fontos új területekre is, mint a szállítás, az energia és a telekommunikáció; - az adózás harmonizálása, mely a közvetett adókra, az értéktöbblet adóra és a fogyasztási adókra vonatkozó nemzeti rendelkezések egymáshoz igazítását jelentette; - a tőkepiacok és pénzügyi szolgáltatások liberalizálása; - a szabványosítás, egy új tanúsítási és vizsgálati megközelítésnek köszönhetően, a nemzeti szabványok ekvivalenciájának az elismerése és a biztonsági, valamint környezetvédelmi szabványok részbeni harmonizálása; - az egyének szabad mozgását akadályozó technikai korlátok (egy foglalkozás gyakorlásának szabadsága és a képesítések ekvivalenciájának az elfogadása) és a fizikai korlátok (ellenőrzések a határátkelőknél) eltörlése; a jogi szakmáról 1997 novemberében elfogadott irányelv például megkönnyíti a szakma gyakorlását az egész Európai Unióban; - az üzleti együttműködést bátorító környezet megteremtése a társasági törvény harmonizálásával és a szellemi, valamint anyagi tulajdont szabályozó törvények közelítésével (védjegyek és szabadalmak); - az Európai Unió bruttó nemzeti termékének (GNP) több mint 70%-át képviselő szolgáltatások liberalizálása (telekommunikáció, energia, stb.). Az emberek mozgásának szabadsága azonban még egyáltalán nem teljes körű. A munkavállalók, bizonyos kategóriákban, sok akadályba ütköznek, ha más tagállamban akarnak dolgozni vagy élni. A Simone Veil(1) vezette, az emberek szabad mozgásával foglalkozó magas szintű munkacsoport megemlíti, hogy a Bizottság kezdeményezéseket fogadott el ezen munkavállalók szabad mozgásának a bátorítására, nevezetesen a képesítések elismerésével (csőszerelők, asztalosok, stb.). (1)

A jelentést 1997. március 18-án adták át az Európai Bizottságnak

Egy új „1999-re vonatkozó célkitűzés” felé Összességében elmondható, hogy az egységes piac létezik és helyesen működik. De megteremtése ugyanakkor egy folyamatos feladatot jelent, állandóan alkotni és javítani kell. Ennek tudatában, és tekintetbe véve a hiányosságokat és az elmaradásokat, a Bizottság az Amszterdami Csúcstalálkozón 1997. június 16-án és 17-én elindította új akciótervét az egységes piac érdekében. Megjegyezték, hogy „az egységes piac létrejötte után több, mint három évvel a joganyagnak csak 65%-a hatályos teljes mértékben a tagállamokban”. A program része az adózás (magatartás kódex, a forrásnál adóztatott tőkejövedelem, az energia termékek adóztatása), versenypolitika (új szabályok az állami segélyekre és megállapodásokra), az egységes piac a gáz és a nyugdíjalapok terén, stb. Belső biztonság A személyek szabad mozgásának elve lehetőséget jelent az európai állampolgárok nagy többsége számára magánéletükben és szakmájukban. A kormányok a biztonság igényét is figyelembe véve, mely állampolgáraik számára ugyancsak az elvárások között szerepel, a szabad mozgás formáit is kidolgozták, gondoskodva az emberek biztonságáról a Közösség területén, valamint védelmükről a külső határoknál. Az igazságügy és a belügy területén az együttműködés (az Európai Uniós Szerződés VI. fejezete) négy területet ölel fel: - a menedékjogra vonatkozó jog harmonizálása; - a nem tagállamok állampolgáraira is alkalmazható bevándorlási szabályok bevezetése uniós szinten; - rendőri együttműködés a határokat átlépő bűnözés elleni hatékony harchoz; - a polgári és büntetőjog területein együttműködési megállapodások elkészítése. Az igazságügyre és belügyre vonatkozó együttműködésről szóló új rendelkezéseknek az emberek mozgását gátló akadályokkal kell foglalkozniuk. A Schengeni Egyezmény aláírói által már alkalmazott intézkedéseket (lásd a következőkben) például végül minden tagállamra kiterjesztik. Az Amszterdami Szerződés értelmében a Közösségnek új feladatai vannak a belső biztonsági politika terén. Az együttműködés nagy részét ezek után a közösségi rendeleteknek rendelik alá. A hatályba lépésétől számítva azonban megjelöltek egy öt éves időszakot, amikor a Tanács továbbra is egyhangú döntéseket hoz.

A nemzeti rendőrségek és más, bűnügyekért felelős hatóságok közötti együttműködés továbbra is a kormányközi keret része marad, még akkor is, ha az együttműködés formáit jelentős mértékben javítani kell a hatékonyság növelése érdekében.

SCHENGEN: EGY HATÁR NÉLKÜLI TERÜLET KEZDETEI 1. Fontos időpontok 1984. június: az Európai Tanács ülése Fontainebleau-ban elvben megállapodik a vám és útlevél ellenőrzési formaságok eltörléséről a Közösség belső határainál. 1984. július: a Saarbrückeni Megállapodás Franciaország és Németország között az első lépés a célkitűzés eléréséhez. 1985. június 14: Belgium, Franciaország, Németország, Luxemburg és Hollandia aláírja a Schengeni Egyezményt, amelyben kötelezik magukat, hogy a közös határoknál fokozatosan eltörlik az ellenőrzéseket és ezen határok átlépőinek szabad utat adnak, akár aláíró ország, más közösségi ország vagy nem tagország állampolgárai. 1990. június 19: ugyanaz az öt állam egy újabb, a feltételeket és garanciákat részletező megállapodást ír alá a szabad mozgásra vonatkozó rendszer végrehajtására. Ez a megállapodás 142 cikkből áll, a nemzeti törvények módosításával jár; és a nemzeti parlamenteknek ratifikálniuk kell. 1990. november 27: Olaszország csatlakozik az első öt országhoz. 1991. november 18: Spanyolország és Portugália is csatlakozik. 1992. november 6: Görögország csatlakozik. 1995. március 26: a Schengeni Egyezmény életbe lép Belgium, Németország, Franciaország, Luxemburg, Hollandia, Spanyolország és Portugália között, számolva azzal, hogy más országok is csatlakoznak, amint alkalmazzák a határokkal kapcsolatos megfelelő intézkedéseket. 1995. április 21: Ausztria csatlakozik. 1995. június 16: tárgyalási keretet dolgoznak ki az északi államokkal kapcsolatban. 1996. december 19: szerződés- és megállapodás-tervezet Dánia, Finnország és Svédország csatlakozásához. 1997. október 2: A Schengeni Egyezményt magába foglaló Amszterdami Szerződést ratifikálják. Írország és az Egyesült Királyság nem része a schengeni területnek.

1997. október 26: a légi ellenőrzést alkalmazó megállapodás Olaszországgal életbe lép. 1997. december 1: a légi ellenőrzést alkalmazó megállapodás Ausztriával életbe lép. 1998. március 31-én legkésőbb: a határellenőrzést Olaszországgal és Ausztriával megszüntetik.

A schengeni terület A mozgás szabadsága mindenkire vonatkozik nemzetiségtől függetlenül. - Az Unió állampolgáraira az elv már nagyrészt megvalósult a Schengeni Egyezmény alá tartozó területen. - Turistákra, menedékjogot kérőkre és nem tagállamból érkező bevándorlókra vonatkozó rendelkezések kerülnek az Egyezménybe, ezek fő célja az eljárás szabványosítása az egész schengeni területen. Jog, rend és biztonság - A rendőrségek továbbra is saját országaik területén, kikötőkben és repülőtereken működnek, de eltérő megközelítéssel. A szorosabb együttműködés a külső határoknál hatékonyabbá teszi az ellenőrzést. - A terrorizmus, csempészet és szervezett bűnözés elleni harc vonatkozó intézkedéseiről közös szabályokat alkotnak. Az Egyezmény rendelkezik a bíróságok, rendőri erők és kormányhivatalok közötti együttműködésről. - Amikor az Amszterdami Szerződést ratifikálják, a vízum kérdéseknek, menedékjognak, bevándorlásnak és az emberek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikáknak át kell kerülniük a közösségi rendszerbe. Az Unió Tanácsa lép a Schengeni Végrehajtó Bizottság helyébe, az Európai Bizottság kezdeményezhet és az Európai Bíróságot nevezik meg ezeken a területeken az illetékes hatóságnak. Külön rendelkezések vonatkoznak Dániára, Írországra és az Egyesült Királyságra.

A KÖZÖS POLITIKÁK Mint korábban már említettük, a Római Szerződés a Közösség feladatává tette a gazdasági tevékenységek harmonikus fejlesztésének, a folyamatos és kiegyensúlyozott növekedésnek, a növekvő stabilitásnak, a gyors életszínvonal emelkedésnek és a tagállamok közötti szorosabb kapcsolatok kialakításának az elősegítését „egy közös piac létrehozásával és a tagállamok gazdaságpolitikáinak fokozatos közelítésével”. SZOLIDARITÁS Az általános célkitűzést az egyének, áruk, szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának bevezetésével, a cégek magatartásának ellenőrzésére és a fogyasztók érdekeinek védelmére irányuló versenypolitika folytatásával kívánták elérni. Ha azonban egy ilyen nagy piac minden szektornak és minden régiónak előnyöket kíván biztosítani, ahhoz a Közösség által irányított és finanszírozott eredményes strukturális politikákra van szükség. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy az erősebb gazdasági és társadalmi összefogás elengedhetetlen feltétele a tagállamok közötti szolidaritásnak. Ez az, amiért kidolgozták regionális és szociálpolitikájukat, amelyek fontossága az új tagok Közösséghez történő csatlakozásával növekszik. Regionális politika Az Egységes Európai Okmány óta a növekvő gazdasági és társadalmi összefogást egyre inkább úgy tekintik, mint egy határmentes terület szükségszerű velejáróját. 1988 februárjában a tagállamok a strukturális politikára fordítható kiadások megduplázásáról döntöttek. Ez évi 14 milliárd ECU elkülönítését jelentette 1989 és 1993 között a lemaradó térségek fejlesztését célzó intézkedésekre, a hanyatló ipari térségekben új tevékenységek előmozdítására, a tartós munkanélküliek megsegítésére, a fiatalok elhelyezkedésének megkönnyítésére, a mezőgazdaság modernizálására és a szegény, vidéki területek segítésére. A pénzt létező, de radikálisan átalakított alapokon – az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF), az Európai Szociális Alap (ESF), az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EAGGF) és a Halászati Orientáció Pénzügyi Eszközei (FIFG) – keresztül juttatják el, és célja a kormányok, régiók vagy magánbefektetők erőfeszítésinek a kiegészítése vagy ösztönzése. Az 1993 és 1999 közötti időszakban a strukturális intézkedésekre (Strukturális és Kohéziós Alapok) 200 milliárd ECU-t fordítottak. Az Európai Alapok így a gazdaság és a szociálpolitika kulcsfontosságú eszközeivé váltak, kifejezésre juttatva a Közösségen belüli szolidaritást. Szociálpolitika

Egy tevékeny szociálpolitika célja a legfeltűnőbb egyensúly-hiányok kiigazítása. Az Európai Szociális Alap 1961-ben jött létre a munkahelyteremtés, valamint a szakmai és földrajzi mobilitás elősegítésére az ECSC körén kívül eső iparágakban. Az ECSC maga is hasonló politikát folytatott, elsősorban az 1960-as években, amikor a bányák bezárását követően bányászok ezreinek próbált segíteni az elhelyezkedésben. A Közösség azonban nem csak pénzügyi segítséget nyújt, hiszen az nem lenne elegendő a recesszió és a fejlődési elmaradottság okozta problémák megoldására. A gazdasági növekedéssel előidézett és a nemzeti, valamint közösségi szinten megfelelő politikákkal bátorított dinamizmust elsőként és leginkább a társadalmi haladás érdekében kell hasznosítani. A Közösség egészére érvényes jogokat garantáló törvények a szociális előrelépés velejárói, valójában ösztönzői. Ezek a Szerződésekben foglalt olyan elvekből erednek, mint az egyenlő munkáért egyenlő bér, az egészségüggyel és biztonsággal foglalkozó újabb irányelvek, alapvető biztonsági szabványok elismerése. 1991 decemberében Maastrichtban a tagállamok (az Egyesült Királyság kivételével) a Munkavállalók Alapvető Szociális Jogainak Közösségi Alapokmányából levezethető jegyzőkönyvet fogadtak el a szociálpolitikáról. Ez lefektette azokat a jogokat, melyeket a munkavállalók az egész Közösségben élvezhetnek: szabad mozgás, tisztességes kereset, jobb munkakörülmények, társadalombiztosítás nyújtotta védelem, szabad társulás és közös béralku, szakképzés, egyenlő bánásmód a nőkkel és férfiakkal, információ, munkahelyi demokrácia, egészségvédelem és munkavédelem a munkahelyeken, a gyermekek, idősek és fogyatékosok védelme. Az Egyesült Királyság új munkáspárti kormányának a korábbiaktól eltérő hozzáállása következtében lehetővé vált, hogy 1997 júniusában Amszterdamban döntés születhessen arról, hogy ezt a szociális programot beépítik a Szerződés szövegébe és alkalmazzák a 15 tagállamra. Foglalkoztatási politika Miközben a gazdasági és monetáris unió fejlődése megállíthatatlannak tűnik, a tagállamok tudatára ébredtek, hogy az Unió állampolgárai még aktívabb foglalkoztatási politikát várnak. Hogyan lehetne az európaiak bizalmát az európai integráció előnyeit és jövőjét illetően megerősíteni, amikor a Tizenötöket strukturális munkanélküliség sújtja, mely 1997-ben 17,9 millió embert érintett? Ezért az Amszterdami Szerződésbe egy új fejezetet építettek be a foglalkoztatásról, és ez az Unió gazdaságpolitikájának prioritásává vált. Az Európai Tanács 1997. november 2021-én Luxembourgban megtartott ülésén a Tizenötök közös stratégiát határoztak meg a tagállamok politikájának erősítésére, elsősorban a szakmai képzés, a vállalkozásalapítás támogatása és a társadalmi párbeszéd terén. A munkahelyekkel kapcsolatban útmutatókat határoztak meg, melyeket a tagállamok és a közösségi intézmények az eredmények értékelésére kialakított eljárásoknak megfelelően követnek.

A közös politikák finanszírozása 1992. december 12-én Edinburgh-ban az Európai Tanács elfogadta az 1993-99-re szóló pénzügyi előirányzatokat. A Közösség költségvetése ezzel az 1993-as 69 milliárd ECU-ről (elkötelezettségek) 1999-re 84 milliárd ECU-re emelkedik. A saját erőforrás maximumát kis mértékben emelték: az Unió bruttó nemzeti termékének 1,27%-ára a korábbi 1,2 %-kal szemben. A kiegészítő alapok három kulcsfontosságú célra összpontosulnak: a Közösségnek a világméretű ügyekben vállalt feladataival összhangban a külső fellépések növelésére; a gazdasági és szociális összefogás erősítésére – ez az egységes piac és a gazdasági és monetáris unió alapvető jellemzője, – és az európai vállalkozások versenyképességének a javítására. A Bizottság új kezdeményezései a Maastrichtban meghozott döntéseket valósították meg. Ezek közé tartozik egy kohéziós alap létrehozása Görögország, Írország, Portugália és Spanyolország segítésére, új intézkedések a verseny elősegítésére, iparpolitika bevezetése, a kutatás és a technológiai fejlődés elősegítése, lépések a szociálpolitika erősítésére és a szakképzés előmozdítására, valamint az infrastrukturális hálózat fejlesztése. Az Unió által végrehajtott újító politikák két elvre épülnek: a szubszidiaritás elvére, amikor a közösségi lépések (azon területek kivételével, ahol kizárólagos jogköre van) azon területekre korlátozódnak, ahol azok a leghatékonyabbak, és a szolidaritás elvére, mely a gazdasági és szociális kohézió elősegítésének céljában jelenik meg. A két elv összebékítése és a regionális különbségek csökkentése nehéz lesz és további pénzforrásokat igényel a szigorú költségvetési fegyelmet és a tagállamok korlátozott mozgásterét figyelembe véve, ha a cél a gazdasági és monetáris unió sikerre vitele. Miután a pénzügyi tervek 1999. december 31-én járnak le, a Bizottság 1997 júliusában egy „Agenda 2000” című általános dokumentumot nyújtott be, mely különös figyelmet fordít azon új kihívásokra, melyekkel az Unió a 2000 és 2006 közötti időszakban szembekerül. Ezen kihívások középpontjában áll a bővítés lehetősége a közép- és kelet-európai országok csatlakozásával, a közkiadások korlátozásának az igénye, és néhány tagállam saját, az Európai Unió költségvetéséhez való pénzügyi hozzájárulása miatti növekvő aggodalma. A Bizottság ezért egy olyan javaslatot tesz a 2000 és 2006 közötti időszak költségvetésére, mely a bruttó nemzeti termék 1,27 %-os maximumán túl semmilyen pénzügyi erőforrás növekedést nem engedélyez, miközben biztosítja, hogy az alapvető pénzforrások rendelkezésre álljanak, így garantálva a szolidaritást a tagállamok, valamint az Unió és a tagjelölt országok között.

A Strukturális Alapokat illetően, a 15 tagállam számára előterjesztett költségvetési csomag 210 milliárd ECU-t tesz ki, melyhez kohéziós alapként 20 milliárd ECU járul. A pénzátutalások hatásának ésszerűsítése és megerősítése érdekében a Bizottság az elsődleges célkitűzések számát háromra javasolja csökkenteni: - az első célkitűzés azon régiók számára nyújtott fejlesztési segélyeket érinti, ahol az egy főre jutó GNP a Közösség átlag 75%-ánál alacsonyabb. Ez az összes kölcsön kétharmadát kitevő juttatást jelent; - a második célkitűzés a strukturális problémákkal küzdő egyéb régiókat érinti, akár gazdasági átalakuláson keresztülmenő térségekről, hanyatló vidéki területekről, halászatból élő válságterületekről vagy nehéz helyzetben lévő városi területekről van szó; - a harmadik célkitűzés az emberi erőforrások fejlesztésére és a munkanélküliség elleni harcra összpontosít a Szerződésbe beépített foglalkoztatásról szóló új fejezet szerint. Az Agenda 2000 a tagságot megelőző stratégia erősítésére és az Unió új tagjaira is alkalmazandó regionális kohéziós erőfeszítésekre vonatkozó intézkedéseket határoz meg (lásd 8. fejezet). A közös mezőgazdasági politika reformja 1992 júniusában a Tanács elfogadta a közös mezőgazdasági politika reformját, mely a költségek csökkentését és a versenyképesség fenntartását tűzte ki célul. Az EK Szerződés 33. cikke (korábban 39. cikk) által a közös mezőgazdasági politika számára kijelölt célkitűzések többségét már elérték. Ez a mezőgazdasági közösség tisztességes megélhetését, a piacok stabilizálását, a méltányos fogyasztói árakat és a mezőgazdasági szerkezetek modernizálását jelenti. A piaci egység elve, a közösségi preferencia és a pénzügyi szolidaritás az iparnak is jó szolgálatot tett, amikor az a mainál kevésbé volt egészséges. A fogyasztók stabil árakon számíthattak biztonságos ellátásra, élvezve a világpiac drámai ingadozásaitól való védelmet. A mezőgazdasági munka elhagyása és a gazdálkodás modernizálása a mezőgazdaságban munkavállaló szakszervezeti tagok arányát 20%-ról 8%-ra csökkentette és előmozdította a versenyképes mezőgazdasági ipar fejlődését. Ma a közös mezőgazdasági politika saját sikerének az áldozata. Új megközelítésre van szükség a fogyasztást meghaladó termelés csökkentésére: a termelés 1973 és 1988 között évente 2%-kal nőtt, miközben a fogyasztás nem haladta meg az 0,5%-os növekedést. A többlettermelés a közösségi erőforrásokat megcsapolná, és gátolná más politikák fejlődését. A reform fő célja a támogatások és a mennyiségi termelés közötti kapcsolat megtörése, a minőség felé történő elmozdulás ösztönzése annak

érdekében, hogy a termelés jobban igazodjon a kereslethez, s ezáltal csökkenjen a környezetet károsító intenzív termelés. A 2000. év felé közeledve az intézkedések kezdenek beérni, de az európai mezőgazdaságnak tovább kell alkalmazkodnia ahhoz, hogy pénzügyi kötelezettségeit tekintve meg tudjon felelni mindannak, amit az Európai Unió - még mindig főként mezőgazdasági jellegű közép- és kelet-európai országok csatlakozásával végbemenő - bővülése, a többoldalú tárgyalások új szakaszának 2000. január 1-jén történő elindítása, és a Közösség új pénzügyi keretének az elfogadása jelent. A Bizottság az Agenda 2000 közösségi mezőgazdasági politikáról szóló útmutatójában az 1992-es reform elmélyítését javasolja azzal, hogy a fő termények, a marhahús és tej esetében tovább csökkentsék az árakat, és a termelőknek közvetlen kifizetések formájában nyújtsanak kártérítést. AZ ELŐRELÉPÉS POLITIKÁI A Közösség fokozatosan új területekre terjeszti ki tevékenységét, s az egységes piacot támogató politikákat alakít ki. A Közösség ma már közvetlenül befolyásolja az egyének életét, valódi szociális kérdésekkel foglalkozik, mint például a környezetvédelem, egészségügy, fogyasztói jogok, verseny és biztonság a szállítási iparágban, oktatás és kultúra. Vajon indokolte a Közösség befolyási körének bővülése? Indokolt-e, hiszen minden tagállamnak megvan a saját demokratikus rendszere, mely biztosítja, hogy az állampolgárok igényeit és elvárásait teljesítsék? A legegyszerűbb válasz a kérdésre, hogy nincs más választás. Néhány problémakör egyszerűen jellege miatt a határokon túl is hat, s közös fellépést igényel. Sok esetben csak a Közösség van olyan helyzetben, hogy szabályozzon és a szükséges pénzügyi forrásokat biztosítsa. Néhány esetben az Unió reagálása tette lehetővé az előrelépést és ösztönzött másokat cselekvésre, illetve teremtette meg azon lehetőségeket, melyeket még ma sem használtak ki teljes mértékben. Az ú.n. kergemarha-kór, a BSE (szarvasmarhák szivacsos agylágyulása) megjelenése okozta bizalmi válság a Közösséget embargó bevezetésére kényszerítette a marhahús termékek körében. Az Európai Parlament, egy ideiglenes vizsgálóbizottság 1997. november 8-án átadott következtetései alapján, támogatta a Bizottság erőfeszítéseit, hogy átalakítsa szolgáltatásait és fokozza a közegészségügyre vonatkozó intézkedéseit. Az emberek aggodalmára reagálva az Alapszerződés közegészségügyről és fogyasztóvédelemről szóló paragrafusait Amszterdamban jelentősen megerősítették. A közvélemény és a Közösség intézményei közötti kölcsönhatás a környezetvédelem

területén a legfeltűnőbb. Ahogy a közvélemény egyre inkább tudatára ébred, hogy bolygónk korlátozott erőforrásait meg kell őrizni, s többet kell tenni a fogyasztók és az életminőség védelmére, az Unió cselekvési kényszere adott területeken erősödik: levegőszennyezési határértékek, az ózon réteget károsító klorofluorkarbonok (CFCk) használata, a városi szennyvíz kezelése, a vegyi anyagok ellenőrzése, hulladékgazdálkodás, a járművek zajszintje, stb. A környezet védelme nem csupán szigorúbb határértékek és keményebb szabályozók kérdése. Az Unió konkrét projekteket finanszíroz és segíti a közösségi jogszabályok betartatását is. Az Unió meg van győződve arról, hogy Európa jövője attól függ, képes-e lépést tartani a technológiai versenyben. Már a kezdetekben felismerte a közös kutatások dinamikus hatását és azok lehetőségét, mint befektetést a jövőbe. Az Euratomot 1958-ban hozták létre, az EGK-val egy időben, és az atomenergia békés felhasználásával foglalkozó együttműködés mellett kötelezte el magát. A Közösségnek van egy Közös Kutatási Központja (JRC), mely hét intézetből áll és öt helyszínen található. Olaszországban Ispra-ban, Németországban Karlsruhe-ban, Hollandiában Pettenben, Spanyolországban Sevilla-ban és Belgiumban Geelben. Ahogy azonban a nemzetközi újítások üteme felgyorsult a Közösség is arra kényszerült, hogy többet tegyen, a lehető legnagyobb számú tudós együttműködését segítse elő kutatási projektekben, az ipari alkalmazásokra összpontosítson, s legyőzze az adminisztratív és pénzügyi akadályokat. Az Unió akciója arra irányul, hogy a nemzeti szinten megtett erőfeszítéseket kiegészítve támogassa a tagállamok laboratóriumait foglalkoztató projektek végrehajtását. Segíti az alapkutatásokat is, például az ellenőrzött termonukleáris fúzió terén, s a ’sebezhető’ stratégiai iparágakban, úgy mint az elektronika és a számítógépek. A Bizottság által az 1999 és 2003 közötti időszakra előterjesztett Ötödik Kutatási Keretprogram szellemében a Közösség 16,3 milliárd ECU-s költségvetéssel egy széleskörű, különféle területeket felölelő programot finanszíroz, mely minden tagállamból kutatók ezreinek együttműködését teremti meg. Jelentős európai hálózatok 1994. június 25-én a Bizottságnak a Fehér Könyvben a növekedésről, versenyképességről és a foglalkoztatásról írott javaslatai alapján az Európai Tanács 11 jelentős projektet fogadott el a szállítás terén, különösen a tagállamok nagyvárosait összekötő nagy sebességű vonatok gyártására. Ezen munkahely teremtő feladaton kívül más projekteket is terveztek a gazdasági növekedés fellendítésére, munkahelyteremtésre és az infrastruktúra kialakítására az információ („az információs sztráda”) és az energia terén, melyre az európai földrésznek szüksége van. Ezen projektek finanszírozására 1997-ben 0,5 milliárd ECU-t fordítottak az Unió költségvetéséből.

A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ A gazdasági és monetáris unió az egységes piac logikus kiegészítője és jelentős politikai mérföldkő az egyesült Európához vezető úton. Valuták egységesítése, melyek Európa országainak szimbólumai, szuverenitásuk eszközei voltak több évszázadon keresztül, olyan vállalkozás, melyre történelmünkben a Római Birodalom óta a világon nem volt példa. A közös európai valuta 1999. január 1-jén kerül forgalomba és 2002. január 1-től a nemzeti valuták helyébe lép. Mindez segít az átlagembernek is, hogy tudatára ébredjen: egy új közösséghez tartozik. A közös európai valuta megjelenése hosszas és türelmes folyamat eredménye. 1970-ben a Werner-jelentés a gazdasági és monetáris unió megteremtését három lépésben, egy 10 éves időszak alatt képzelte el. Az unió kialakítására irányuló politikai akarat azonban meggyengült az első olajválság következtében és a projekt kifulladt. Az európai árfolyamrendszert azonban, melyet a köznyelv „kígyónak” becéz, 1972ben bevezették. 1974-ben a Tanács a nemzetgazdaságok közötti magas fokú konvergencia megteremtését célul kitűző határozatot és egy, a stabilitásról, a növekedésről és a teljes foglalkoztatásról szóló irányelvet fogadott el. A növekvő gazdasági instabilitás azonban fokozatosan aláásta a rendszer alapját, és a francia frank, a brit font és az olasz líra elhagyta a kígyót. AZ EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER 1978. július 6-7-én Brémában, az Európai Tanács ülésén az állam- és kormányfők az Európai Monetáris Rendszer (EMS) létrehozásáról döntöttek, mely 1979. március 13án lépett életbe. Az EMS egy monetáris stabilitási övezetet hozott létre, ösztönözve a növekedést és a beruházást. Az EMS-nek három fő összetevője van. - Az ECU, Ez a rendszer kulcseleme, a tagállamok valutáinak a kosara. - Az árfolyam és a beavatkozási mechanizmusok Minden valutának van egy, az ECU-hoz kötött központi árfolyama. Ezt használják az egyes valutapárok központi árfolyamainak a meghatározására. 1993 augusztusáig a kétoldalú árfolyamok a 2,25 %-os sávon belül ingadozhattak vagy kivételes esetekben maximum 6%-ig térhettek el, a központi arányhoz

viszonyítva. Azóta a sávot 15%-ra növelték a valutapiacokon tapasztalható komoly problémákat követően. - A hitelmechanizmusok A kétoldalú kapcsolatokban, amennyiben az árfolyameltérés megközelíti a 15%-os küszöböt, a központi bankoknak korlátlan lehetőségük van a beavatkozásra, hogy megakadályozzák a küszöb átlépését. Az EMS-nek sikerült egy kiemelkedően stabil monetáris övezetet létrehoznia. Igazi lehetőségét azonban még nem aknázta ki. Számos valuta az árfolyam-mechanizmus keretén kívül marad, vagy szélesebb sávban ingadozhat. A nemzeti költségvetési politikák hiányos összehangolása feszültséget teremtett, és néhány, a versenyképesség érdekében végrehajtott leértékelés az egységes piac egységét fenyegette. Az EMU-hoz vezető út utolsó szakasza Az áruk, tőke, szolgáltatások és személyek szabad mozgásának útjában álló, nem vámjellegű importkorlátozások eltörlése és az egységes piac kiteljesítése érdekében az egységes valuta hamarosan szükségletté vált. A Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors által 1989 júniusában benyújtott jelentés alapján az Európai Tanács madridi ülésén a célkitűzéseket széles értelemben határozták meg: a Közösségnek egy több szakaszból álló folyamatot kell megkezdenie, az elsőnek 1990. július 1-jén kell elkezdődnie és a csúcspontját az egységes valuta bevezetésével kell elérnie. A monetáris és gazdasági fejlődési folyamatnak párhuzamosan kell végbemennie. Az első szakaszban a tagállamok konvergencia programokat készítenek a gazdasági teljesítmény javítása és összehangolása érdekében, melynek következtében lehetővé válik a rögzített árfolyam kialakítása. A Maastrichti Szerződés Az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerződés az egységes valuta létrehozásának folyamatát visszafordíthatatlanná tette, három szakaszra bontva az eredményekhez vezető út menetrendjét. A harmadik szakasz eléréséhez a kritériumokat a következőképp határozza meg: - árstabilitás: az inflációs ráta nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlag inflációját 1, 5%-nál nagyobb mértékben; - kamatlábak: a hosszú távú kamatlábak a három legalacsonyabb kamatlábbal

rendelkező tagállam átlag kamatlábánál 2%-kal nagyobb mértékben nem változhatnak; - deficit: a nemzeti költségvetési deficitnek a GNP 3%-a körül vagy alatta kell lennie; - adósság: a köztartozások csak akkor haladhatják meg a GNP 60%-át, ha a tendencia csökkenő mértéket mutat és ezen szint felé tart; - árfolyam-stabilitás: a nemzeti valuta leértékelésére a megelőző két évben nem kerülhet sor és az EMS 2, 25%-os ingadozási határán belül kell tartani. A gazdasági és monetáris unió II. szakasza 1994. január 1-jén kezdődött. Ez egy átmeneti időszak, melynek során határozott erőfeszítésekre van szükség a gazdasági konvergencia eléréshez. Frankfurtban a tagállamok monetáris politikájának az összehangolására, az ECU használatának az elősegítésére, és egy, a III. szakaszban létrehozandó Európai Központi Bank alapjainak az előkészítésére létrehozták az Európai Monetáris Intézetet (EMI). Az Európai Tanács 1995. december 15-16-i madridi ülésén a jövőbeni európai valutát „euró”-nak nevezte el, s elfogadta a megteremtéséhez szükséges technikai eljárást. A III. szakasz 1999. január 1-jén kezdődik. A tagállamok pénzügyminiszterei a Bizottságtól és az EMI-től származó jelentések alapján 1998 májusában eldöntötték, mely tagállamok felelnek meg az egységes valuta alkalmazási feltételeinek. A Bizottság, számításba véve a jövőre vonatkozó gazdasági előrejelzéseket úgy vélte, hogy a tagállamok többsége 1999. január elsejére megfelel az euró használat feltételeinek. A Tanácson belüli Állam vagy Kormányfői Találkozó, az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, minősített többséggel erősíti meg, hogy mely országok teljesítik az egységes valuta elfogadáshoz szükséges feltételeket. A III. szakasz kezdetén felállítják az Európai Központi Bankot, és a résztvevő valuták közötti árfolyamot egyszer és mindenkorra rögzítik. A bank a nemzeti kormányoktól független, és minden, az egységes valutához csatlakozó tagállam monetáris politikáját irányítja. A valutaunión kívülálló tagállamok akkor csatlakoznak, ha azt gazdasági teljesítményük megengedi, vagy amikor erről politikai döntést hoznak.

AZ EURÓ MENETRENDJE 1991. december 10. Az Európai Unióról szóló Szerződés aláírása - döntést hoznak a monetáris unió létrehozásáról és öt konvergencia kritériumot fogadnak el 1994. január 1. Az EMU második szakasza (átmeneti időszak) - az EMI létrehozása Frankfurtban - az eljárási szabályok megerősítése az európai gazdaságpolitikák összehangolása érdekében - harc a túlzott deficit ellen és a tagállamok gazdasági konvergenciájának politikája - a nemzeti központi bankok függetlensége 1995. december 16. Madrid, az Európai Tanács ülése - az „euró” név elfogadása - az euró bevezetésére vonatkozó technikai eljárás és az egységes valutára való áttérés menetrendjének meghatározása 1996. december 14. Dublin, az Európai Tanács ülése - a költségvetési stabilitásról és növekedésről szóló megállapodás elfogadása - az euró jogi státuszt szerez 1997. június 17. Amszterdam, az Európai Tanács ülése - a stabilitásról és növekedésről szóló megállapodás megerősítése - az euró jogi státuszának szabályozását elfogadják - határozat az egységes valutában részt nem vevő országok esetében az „EMS első

fordulójáról" - terv a kiválasztott érmékről 1997. december 13. Luxembourg, az Európai Tanács ülése - az EMU harmadik szakaszában a gazdaságpolitikák összehangolása (többoldalú felülvizsgálat), és döntés a Szerződés 109. és 109b cikkéről (árfolyam-politika és a Közösség képviselete nemzetközi szinten) 1998. május 1. és 2. Az Európai Tanács meghatározza az egységes valutához csatlakozó országok listáját a konvergencia kritériumok alapján - konzultáció az Európai Parlamenttel - a megváltoztathatatlan kétoldalú árfolyamok rögzítése 1998-ban Az Európai Központi Bank (ECB) létrehozása, a végrehajtó bizottságának a kinevezése és az érmék valamint bankjegyek elkészítésének megkezdése 1999. január 1. Az EMU harmadik szakasza - az euró saját jogán valutává válik - a bankok és vállalkozások áttérnek az euró használatára 2002. január 1. Az euró bevezetése Érmék és bankjegyek forgalomba kerülnek Legkésőbb 2002. július 1-jén A nemzeti érmék és bankjegyek törvényes fizetőeszközként megszűnnek.

Az egységes valutát, az eurót 1999. január 1-jén a közigazgatás és a bankok számára be kell vezetni. Legkésőbb 2002. január 1-jén az euró érméknek és bankjegyeknek forgalomba kell kerülniük. Az érmék közös oldalait az Európai Tanács amszterdami ülésén hivatalosan bemutatták. A technikai viták során figyelembe vették a csökkent látóképességűek és fogyasztók véleményét az alakra és az elrendezésre vonatkozón.

2002. július 1-jén az egységes valutához csatlakozó tagállamokban az euró a nemzeti valuták helyébe lép. A két dátum között az árakat euróban és nemzeti valutában is meghatározzák, hogy az európai fogyasztók fokozatosan megismerkedjenek az új valutával. A Szerződés jegyzőkönyve értelmében az Egyesült Királyság és Dánia fenntartja magának azt a jogot, hogy kimaradjon a III. Szakaszból, annak ellenére, hogy a gazdasági teljesítmény kritériumainak megfelelnek. Népszavazást követően Dánia leszögezte, hogy nem kíván részt venni a rendszerben. Svédország is egyértelművé tette fenntartásait. A Maastrichti Szerződés rendelkezéseinek teljesítése érdekében az Európai Tanács ülése 1997. június 17-én Amszterdamban két fontos állásfoglalást fogadott el: - Az első, mely úgy ismert, mint a „stabilitás és növekedés megállapodása”, kötelezi a tagállamokat, hogy költségvetéseiktől ne térjenek el. Ennek betartását többoldalú felügyelet és a túlzott költségvetési hiány tilalma garantálja. - A másik állásfoglalás a növekedésre vonatkozik. Kifejezi a tagállamok és a Bizottság szilárd elkötelezettségét a munkahelyek megőrzése tekintetében, s e kérdés továbbra is elsőbbséget élvez az Unió politikájában. A gazdaságpolitikáknak az EMU III. szakasza során történő összehangolásáról szóló, az Európai Tanács 1997. december 13-án Luxembourgban elfogadott állásfoglalásban fontos döntés született. Ennek értelmében az „EMU-hoz csatlakozó tagállamok miniszterei kötetlen találkozókat tarthatnak az egységes valuta alkalmazása következtében rájuk háruló különleges felelősségből fakadó kérdések megvitatására". A Tizenötök állam- és kormányfői így egy, a tagságot erősítő folyamatot indítottak el, mely az eurót a gazdasági, a költségvetési, a szociális és az adópolitikáikban elfogadó országokat még szorosabban összekovácsolhatja a monetáris unión túlmenően. Az egységes valuta bevezetése a század végére az Európai Unió legambiciózusabb célja. Bizonyára lesznek megtorpanások a folyamatban, melyek a résztvevő tagállamok politikai akaratát teszik próbára. Az euró sikerét befolyásoló lényeges kérdés az is, hogy a közvélemény mennyire fogad el egy olyan újítást, mely minden állampolgár napi életét közvetlenül érinti.

POLITIKAI UNIÓ ÉS VÉDELEMI POLITIKA Az európai integráció középpontjában a béke és a megbékélés áll. A második világháború óta Európa egyszer sem próbálta más eszközzel elfogadtatni elképzeléseit, mint példamutatással, és ez megmutatta, hogyan is lehet a problémákat tárgyalással megoldani. Amióta az Európai Unió fontos gazdasági és kereskedelmi partnerként megjelent, egyre többször kérik fel, hogy közvetítőként és stabilizáló erőként lépjen fel a világ ügyeiben. Amikor 1954-ben az Európai Védelmi Közösség (EDC) terve kudarcot vallott, a Német Szövetségi Köztársaságot és Olaszországot meghívták, hogy csatlakozzon, a kollektív önvédelem érdekében a Belgium, Franciaország, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság által 1948-ban alapított Nyugat-európai Unióhoz (WEU). Több mint negyven éven keresztül azonban Nyugat-Európa saját biztonságát csakis a NATO-n keresztül, az Egyesült Államokkal és Kanadával szoros szövetségben biztosította. Az EK tagállamok között meglévő Európai Politikai Együttműködés (EPC) gyakorlatát egészen az Egységes Európai Okmány 1986-os aláírásáig hivatalosan nem ismerték el. Ezt az együttműködést alapvetően kormányközi, kölcsönös konzultációs és koordinációs fórumnak tekintették, ennek következtében az Európai Tanács és a külügyminiszterek feladatkörébe tartozott, a Közösség intézményeit, mint például a Bizottságot és a Parlamentet csak közvetve vonták be. Ennek ellenére ez az együttműködés tette lehetővé a tagállamok számára a nemzetközi szervezeteken, mint például az ENSZ-en belül, a közös álláspontok elfogadását, és hasznosnak bizonyult a következetes külpolitikai megközelítés biztosítására is. Az Európát 1989 óta megbolydító geopolitikai változások - a Varsói Szerződés felbomlása, Németország egyesítése, a Szovjetunió széthullása, mely együtt járt a nacionalista feszültségek kiújulásával, a jugoszláv polgárháború és az ország szétszakadása - következtében a tagállamok jelentős lépés megtételéről döntöttek a politikai együttműködés terén. Közös kül- és biztonságpolitika (CFSP) Az Európai Uniós Szerződés alkotja a kül- és védelmi politika köré épült politikai unió alapját. A Szerződésből idézve a célkitűzések a következőek: - az Unió közös értékeinek, alapvető érdekeinek és függetlenségének a megóvása;

- az Unió és tagállamai biztonságának erősítése minden eszközzel; - a béke megőrzése és a nemzetközi biztonság erősítése; - a nemzetközi együttműködés elősegítése; - a demokrácia és a jogállamiság fejlesztése és megszilárdítása, az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tisztelete. Ezeket a célkitűzéseket kétféleképpen lehet sikeresen elérni: a „tagállamok politikái közötti együttműködéssel” közös álláspontok meghatározásával és „közös intézkedések fokozatos megvalósításával azokon a területeken, ahol a tagállamoknak közösek az érdekeik”. A tagállamok közötti rendszeres együttműködés részeként minden általános érdeklődésre számot tartó kérdésben kölcsönösen értesítik egymást, és konzultációt folytatnak a CFSP keretén belül. Amennyiben a Tanács szükségesnek véli, közös álláspontot alakítanak ki és ez köti össze a tagállamok nemzeti politikáit és álláspontjaikat nemzetközi színtéren. Az Európai Tanács magának tartja fenn a végső szót és továbbra is ő fogja meghatározni a külpolitika általános irányát. A közös fellépésre vonatkozó rendelkezéseket azonban a Tizenötök hozzák, s ez kötelező érvényű minden tagállamra. A Tanács a közös fellépések megvalósítására az eljárásokat minősített többséggel fogadja el (amennyiben olyan ügyről van szó, melyet ugyanaz a Tanács egyhangúan fogadott el), a cél a tagállamok fellépéseinek egymáshoz igazítása, amint álláspontjaikat kialakítják. Az Európai Unió a nemzetközi eseményekkel kapcsolatban közös közleményben fogalmazza meg véleményét. Ezek a nyilatkozatok elsősorban az emberi jogok megsértése ellen lépnek fel. Ezért van szükség a közösségi és kormányközi eljárásokra ugyanazon intézményben, egymással párhuzamosan. A CFSP az Európai Unió egyik pillére, ss a biztonságot is beleértve a külpolitika minden területét felöleli. A CFSP-t meghatározó rendelkezések semmilyen formában sem befolyásolják „az egyes tagállamok védelmi és biztonsági politikájának a konkrét jellemzőit”. A semleges államoknak ennek következtében továbbra is megmarad speciális státuszuk, Franciaország, valamint az Egyesült Királyság pedig, mint nukleáris hatalmak saját meghatározott védelmi politikájukat folytathatják. Az Amszterdami Szerződés új intézményi és működési eszközökkel ruházta fel az Európai Uniót. Ezen túl az Európai Tanács feladata az ösztönzés és iránymutatás „közös fellépések és közös állásfoglalások” segítségével végrehajtott „közös

stratégiák” elfogadásával. A Tanács által elfogadott fellépésekre vagy állásfoglalásokra vonatkozó, az Európai Tanács közös határozatainak alkalmazását előíró minősített többségi szavazást is csak Amszterdamban vezették be, cserében azért, hogy bevezették a konstruktív tartózkodás elvét is, mely lehetővé teszi egy-egy tagállam kimaradását bizonyos fellépésekből, anélkül, hogy másokat ebben megakadályozna. A Tanács főtitkára tölti be a CFSP Főképviselőjének szerepét, és segíti a Tanács munkáját a politikai döntések kialakításában, kidolgozásában és megvalósításában. A Tanács, ha szükségesnek tartja, különleges képviselőt nevezhet ki konkrét politikai kérdések kezelésére. A Szerződés igazi újdonsága azonban a Tanácson belüli „politikai tervező és korai figyelmeztető egység” létrehozása. Az egység feladata a CFSP-n belüli fejlemények figyelemmel kísérése és elemzése: elemezze a CFSP-t nagy valószínűséggel befolyásoló eseményeket és időben felhívja azokra a figyelmet. Lépések az európai identitás meghatározására a védelem terén A közös kül- és biztonsági politika idővel elvezethet a közös védelemhez. A Szerződésben használt óvatos megfogalmazás kompromisszum azon tagállamok között, melyek úgy vélik, hogy a Közösségnek saját védelmi politikát kell kialakítania, és azok között, melyek az Atlanti Szövetségen belül kialakult kötelék megőrzésének szilárd elkötelezettjei. A „közös védelem” fogalma azonban arra a vágyra utal, hogy egy teljes értékű uniót kell létrehozni stratégiai és katonai dimenziókkal. Azzal, hogy felkérték a jövőbeni unió szerves részének tekintett Nyugat-európai Uniót, „dolgozza ki és valósítsa meg az unió védelmi következményekkel járó döntéseit és fellépéseit”, a Tizenötök szorosabbra vonják kapcsolataikat az egyetlen védelmi szereppel bíró európai szervezettel. A Brüsszeli Egyezményt aláíró 10 tagállamból és öt megfigyelőből (Írország, Dánia, Ausztria, Finnország és Svédország) álló WEU 108 tagú közgyűlése Párizsban székel, a Miniszterek Tanácsának Titkársága pedig Brüsszelben van. Azáltal, hogy kilenc közép- és kelet-európai országnak „társult tagsági” státuszt adtak és támogatták az 1997. május 27-én Párizsban aláírt kapcsolatteremtést Oroszország és a NATO között, a WEU megerősítette szolidaritását közép- és kelet-európai közeli szomszédaival a biztonság terén. Az Amszterdami Szerződés említi a WEU által 1992. június 19-én, a Petersbergi Nyilatkozatban meghatározott feladatokat (humanitárius, evakuálási, békefenntartó missziók, válságkezelő katonai akciók). A WEU segít az Uniónak meghatározni a CFSP védelmi feladatait. Az Európai Tanács útmutatókat határoz meg a WEU számára, ha az Uniónak szüksége van rájuk. Az Amszterdami Szerződés javasolja továbbá a tagállamok együttműködését a fegyverzetek téren, s a WEU-n belül az

együttműködés már elkezdődött a fegyverzeti együttműködés közös szervezése révén. A WEU esetleges Európai Unióba történő integrálásának a kérdését még nem rendezték. Az Amszterdami Szerződés, időpont meghatározása nélkül, egy új kormányközi konferencia szervezéséről rendelkezik a közös védelmi politika kialakítása érdekében. Még sok kérdés maradt megválaszolatlanul a diplomáciai és katonai együttműködés kapcsán, melyeket az Unió tagállamai jelenleg is tanulmányoznak. Szembe kell nézni azzal a sürgető feladattal, hogy olyan politikai rendet kell teremteni, mely garantálja a békét és biztonságot az inkább nacionalizmussal, mint ideológiai konfliktusokkal fenyegetett kontinensen, és ehhez az Uniónak végig kell gondolnia, milyen szerepet játszhat az alapszabályok lefektetésében. Át kellene gondolni, hogyan lehetne újra fogalmazni az összes európai államot, az új független volt szovjet köztársaságokat, az Egyesült Államokat és Kanadát magába foglaló Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) feladatait, amelynek szerepét az 1990. november 21-én aláírt Párizsi Chartában az új Európa „politikai konzultációinak központi fórumaként” definiáltak, s hogyan lehetne a leghatékonyabb egyensúlyt kialakítani a Római Csúcstalálkozón 1991 novemberében átalakított és 1998-ban Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság felvételével kibővített Atlanti Szövetség, valamint a Nyugat-európai Unió és az Európai Unió funkciói között. A Párizsban 1995. március 21-én aláírt Európai Stabilitási Szerződés az Európai Unió első jelentős lépése a biztonság megteremtésére az új Európában. Ennél is ígéretesebb az Észak-atlanti Tanács 1996. júniusi berlini találkozóján hozott döntése, hogy Európát NATO képességgel ruházza fel (több nemzetből álló csapatképzési csoport – MITG) katonai akciókhoz, mely európaiakat von be, és ez megerősíti az európai identitást a védelemben. Az Atlanti Szövetség „európai oszlopa” így fokozatosan épül ki, összekovácsolva ily módon az Európai Unió azon tagállamait, amelyek elkötelezték magukat a WEU-val és a NATO-val való szorosabb együttműködés mellett.

AZ EURÓPAI ÁLLAMPOLGÁRSÁG Mi az integráció végső célja? Vajon a polgárok Európájának vagy az üzletemberek Európájának a megteremtése? Az alapítóatyák számára, akiknek a látomása elindította a folyamatot, az volt, hogy Európa soha többé ne vegyen részt testvérgyilkos háborúban. A Közösséget ténylegesen építő úttörők azonban egy erős, hatékony intézményi szerkezet alapjait akarták lerakni, s ezért megközelítésük pragmatikusabb volt: a szénre és acélra, a közös piacra, a mezőgazdaságra és a versenyre összpontosítottak. Az eredmény egy olyan Közösség, melyet sokan technokratának tekintenek abban az értelemben, hogy köztisztviselők, közgazdászok, jogászok és hasonló szakmák képviselői irányítják. Az igazság azonban az, hogy a nagy ívű elképzelés semmivé vált volna az intézmények rendíthetetlen támogatása és politikai akarata nélkül. A Szerződések által kitűzött célok többségét elérték: már nem állnak vám- vagy adókorlátok, szabályozók az egyének tevékenységének vagy a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának az útjában. Ha nem is vagyunk tudatában, mindannyian nap mint nap részesülünk a létrejött egységes piac áldásaiból: a rendelkezésre álló áruk széles választékából; az áremelkedés ellen ható versenyből; a fogyasztó és a környezet védelmét szolgáló politikákból; és általában a legmagasabb szinten harmonizált szabványokból. A Közösség perifériáján élő polgárok szintén részesülnek a Strukturális Alapokból, különösen az Európai Regionális Fejlesztési Alapból. Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap által évtizedekig finanszírozott ártámogatási mechanizmusok óriási segítséget jelentettek az európai gazdálkodóknak. Az Unió költségvetésének hatalmas kiadási tételét, mely több mint 91 milliárd ECU volt 1998-ban (költségvetési keret a kötelezettségvállalásokra) a mindennapi életet befolyásoló intézkedésekre fordították. Európainak lenni azonban többet jelent, mint fogyasztónak lenni Európában vagy az európai gazdaságban tevékenykedni. Ezen túl uniós állampolgárságot is jelent. Amióta 1958-ban a Római Szerződés életbe lépett, a Közösség hozza a törvényeket, hogy a munkavállalók szabad mozgásáról, a szolgáltatásnyújtás szabadságáról és a szakmák képviselőinek alapítási jogáról szóló rendelkezéseket pontosítsák. Az Unió semmilyen nemzetiségi alapú diszkriminációt nem tűr a saját tagállamaikon kívül foglalkozást kereső uniós állampolgárokkal szemben. Ezen túlmenően a vendégmunkások és családtagjaik az EK Szerződés 39. és 42. cikkei (korábban 48. és 51. cikkek) értelmében szociális juttatásokra, szakképzésre és az adózás, valamint szociális jogok tekintetében egyenlő bánásmódra jogosultak. Számos irányelv szolgál a szabályozott szakmák elérhetőségére vonatkozó szabályok harmonizálására.

A Közösség lankadatlan, a nemzeti rendelkezések közelítésére irányuló, erőfeszítéseinek köszönhetően, ma már minden tagállam elismeri a többi tagállamban szerzett orvosi, jogászi, ápolói, állatorvosi, gyógyszerészi, építész, biztosítási ügynöki, stb. képesítéseket. 1988. december 21-én, mivel még igen sok foglalkozásra csak nemzeti szabályok vonatkoztak, a tagállamok egy átfogó irányelvet fogadtak el, mely a felsőfokú diplomák kölcsönös elfogadására hozott létre egy rendszert. Ez minden olyan diplomára kiterjed, melynek megszerzéséhez legalább hároméves egyetemi tanulmányokra van szükség és a tagállamoknak az egymás oktatási rendszerébe vetett kölcsönös bizalmán alapul. Az európai állampolgárok által élvezhető első jog így az a jog, hogy az Unión belül bárhová mehetnek, bárhol dolgozhatnak és lakhatnak. Az 1990 júniusában elfogadott három irányelv a lakhatási jogot kiterjesztette az önmagukat eltartani képes erőforrásokkal rendelkező diákokra, nyugdíjasokra és egyénekre, akár munkaviszonyban állnak akár nem. Ezt a jogot a Maastrichti Szerződésnek az uniós állampolgárságról szóló részébe foglalták bele. Ezeket a jogokat az Európai Bíróság határozottan megerősítette, de valószínűleg még így sem lettek volna elegendőek önmagukban arra, hogy egy tagállam állampolgára az Unió állampolgára legyen. Formális jogokkal, mint például a szuverenitás átadásával is ki kellett egészíteni. Az állam szerves részének tekintett területek kivételével (például a rendőrség, a hadsereg és a diplomáciai testület) a közszolgálati munkahelyeket az egészségügyben, az oktatásban és az állami vállatoknál például minden uniós állampolgár előtt megnyitották. Teljesen természetessé válik ezzel, hogy római gyerekeket egy brit tanár tanítson angolra, vagy egy fiatal francia diplomás a belga közszolgálatban helyezkedjen el. A polgárok Európáját építő folyamatot jelentős mértékben előre lendített az a maastrichti döntés Maastrichtban, mely a saját tagállamaikon kívüli tagállamban élő állampolgároknak lehetővé tette az önkormányzati és európai választásokon a szavazást, illetve azokon az indulást. Az Amszterdami Szerződés ezt az elvet a 17. cikkbe építi be: „a Szerződés bevezeti az uniós állampolgárságot. Az Unió állampolgára minden tagállam állampolgára. Az uniós állampolgárság a nemzeti állampolgárságot kiegészíti, de nem lép a helyébe.” Ezek az új jogok kifogásokat is felvetnek a nemzeti identitás és szuverenitás vonatkozásában. Az, hogy az európai állampolgárság kiegészíti és erősíti a nemzeti állampolgárságot újdonság és igen merész elképzelés, számos kérdést vet fel, melyeket a politikusoknak kell kezelniük. A polgárok Európája nem más, mint a politikai unió ízlelgetése. Az majd csak később válik egyértelművé, hogy egy akár 25 tagot számláló Unióban, Európa polgárai milyen közös értékekben és kollektív törekvésekben osztoznak. Egy közösséghez tartozás érzését, a közös sorson való osztozást nem lehet mesterségesen előidézni.

Eljött az idő az előrelépésre a kulturális integráció terén is, hogy ez az integráció egy közösen vállalt tudatossághoz járuljon hozzá. Ezen a terén az oktatási és a képzési programoknak van jelentős szerepük. A Közösség támogatja a programokat, többek között az Erasmus (Európai Közösség akcióterve az egyetemi diákok szabad mozgásához), Comett (Közösségi technológiai oktatási és képzési program) és Lingua (program az idegen nyelvtudás fejlesztésére az Európai Közösségben) programokat. E programok segítségével közel 60.000 diák részesült támogatásban ahhoz, hogy közösségi országokban tanulhassanak. A cél, hogy a hallgatók 10%-a minden évben egy tanévet más tagország egyetemén tölthessen. Amennyiben ezt a célt elérik, további közösségi pénzeket kell mozgósítani. Új programok, mint a Szókratész, Leonardo da Vinci és az Ifjúság Európáért III, jelenthetnek ebben segítséget. A Közösség részt vesz a problémás fiatalok felzárkóztatásában is az ún. „második lehetőség” iskolák révén. Európában négy város (Marseille, Bilbao, Catania és Hämeenlinna) ad otthont ezeknek az iskoláknak, amelyek feladata az oktatási és társadalmi kirekesztés elleni harc. 1996 januárjában a Közösség az „európai önkéntes szolgálat” program keretében társadalmilag hasznos programokba kívánta bevonni a fiatalokat (szociális, humanitárius, kulturális vagy környezetvédelmi akciók) nem lakhelyük szerinti tagállamban. A cél a 25 év alattiak szabad mozgásának bátorítása és munkába állásuk segítése. A programok már több ezer fiatal javát szolgálták. Még hosszú út áll a polgárok Európája előtt. Van európai útlevél (1985 óta használatban), európai himnusz (Beethoven Örömódája) és egy zászló (12 arany csillagból álló kör kék háttérrel). 1996 óta európai jogosítványt adnak ki a tagállamokban. És vajon távol van-e az idő, amikor lesznek európai olimpiai csapatok vagy katonai, közösségi szolgálatok multinacionális egységekben? A maastrichti döntés az egységes valuta 1999-es bevezetésére olyan fejlemény, melynek jelentős pszichológiai hatása lehet. A fogyasztók bankszámláikat euróban fogják vezettetni. Ahogy a fogyasztási cikkek és szolgáltatások árait az Unió területének nagy részén azonos valutában rögzítik, a piac teljesen átláthatóvá válik, a fogyasztók a legjobb ajánlatot tudják kiválasztani. Ez előmozdítja a versenyt és csökkenti az árakat. A határellenőrzések eltörlése a schengeni övezetben (melybe végül minden tagállam beletartozik) máris erősíti az európaikban azt az érzést, hogy közös otthonuk van. „Nem államok közötti koalíciót alkotunk, hanem polgárok közötti uniót”(1) mondta Jean Monnet 1952-ben. Ma az Unió intézményei egy nagy kihívással néznek szembe, (1)

1952. április 30-án Washingtonban megtartott beszéd

elő kell segíteni az Európai integráció széleskörű támogatását. Tudatosítani kell az állampolgárok körében, milyen jogokat és lehetőségeket nyújt számukra az egységes piac és az Unió egyéb politikái. Ennek érdekében sürgős információs intézkedéseket vezettek be 1996-ban: „Európa polgárai”, „Az euró, egy európai valuta” és „Építsük együtt Európát" nevekkel. Az Európai Uniós Szerződés (195. cikk, korábban 138e cikk) létrehozta az ombudsman hivatalát, hogy az Európai Unió közelebb kerüljön az európai polgárokhoz. Az ombudsmant - a szó egy skandináv hagyományból ered, - az Európai Parlament nevezi ki. Megbízatása szerint a közösségi intézmények vagy szervezetek elleni panaszokat vizsgálja. Az Unió bármely állampolgárának és bármely tagállamban bejegyzett irodával rendelkező jogi vagy természetes személynek joga van az ombudsmanhoz fordulni. A panasz kézhezvétele után az ombudsman a vitás kérdések békés megoldására törekszik a közösségi intézményekkel. Mióta 1995 szeptemberében megkezdte munkáját, több mint 1400 panasz érkezett hivatalába. Ezen túlmenően az Európai Parlament azon jól bevált gyakorlata, hogy bármely tagállam lakója petíciót intézhet az intézményhez, továbbra is fontos kapocs marad az állampolgárok és az intézmények között. 1994 és 1997 között az Európai Parlamenthez több mint 4.000 petíció érkezett. Az Amszterdami Szerződés előrelépést jelent az alapvető emberi jogok erősítése terén is. A szankciók azt jelentik, hogy az alapvető emberi jogokat megsértő tagállam jogait fel lehet függeszteni. Amszterdamban a nemzetiség (6a cikk), nem, faj, vallás, kor és szexuális beállítottság alapján történő diszkrimináció elleni elvet kibővítették, hogy a férfi nő egyenlőséget is magába foglalja. Végül az Amszterdami Szerződés előrelépést jelent az átláthatóság tekintetében is, és ennek következtében az állampolgárok könnyebben hozzáférhetnek az európai intézmények dokumentumaihoz is. A közvetlen választás 1979-es bevezetése az Európai Parlamentben segítette az integrációs folyamat legitimizálását, mivel az emberek akarata közvetlenül megjelent. A Közösségben nem érvényesül a demokratikus elszámoltathatóság. A Parlamentnek jelentősebb szerepet kell játszania; az egyéneket egyesületeken és politikai szervezeteken keresztül erőteljesebben be kell vonni; és valódi európai pártokat kell alakítani. Maga ez a felsorolás is egyértelművé teszi, hogy míg Európa realitás, az európai állampolgárság még gyerekcipőben jár.

AZ UNIÓ BŐVÍTÉSE Közép- és Kelet-Európa országai és Ciprus 1997. december 13-án az Európai Unió 15 tagállama elhatározta, hogy nyit a keleteurópai országok felé. Az Európai Tanács 1997. december 12-13-án Luxemburgban fogadott el döntést erről. Az Európai Tanács az Unió bővítésének folyamatát ténylegesen megkezdte és annak „fokozatosan, az egyes tagjelölt államoknak megfelelő ütemben” kell végbemennie „a felkészültségüktől függően”. A cél a „kedvező feltételek megteremtése a tagjelölt államok csatlakozásához és az Uniónak a bővítésre való felkészítéséhez.” A döntésre a kelet- és közép-európai országokkal, valamint Ciprussal folytatott hosszas tárgyalások után került sor. A folyamat a berlini fal leomlása utáni napon kezdődött és a szovjet birodalom felbomlásával folyatódott. A Hetek 1989. júliusi gazdasági csúcstalálkozója alkalmával a vezető ipari országok felkérték a Bizottságot a Lengyelország és Magyarország számára tervezett gazdasági segélyprogram koordinálására. A többi OECD-tag támogatta a döntést és megalakították a 24-ek Csoportját (azaz az akkori 12 közösségi ország, hat EFTAország, az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Új-Zéland, Ausztrália és Törökország). A Phare-programot (Lengyelország - Magyarország segély a gazdaság szerkezeti átalakítására) kiterjesztették a Cseh Köztársaságra, Szlovákiára, Bulgáriára, Romániára, a három balti államra, Albániára és a volt Jugoszláviában néhány államra. Ezeknek a programoknak öt kiemelt területük van: a donor országok piacainak megnyitása a kedvezményezettek termékei előtt, mezőgazdaság és élelmiszeripar, a beruházások elősegítése, képzés és környezetvédelem. A program alapját az a filozófia képezi, hogy a segélynek a gazdasági és társadalmi változás folyamatát kell elősegítenie Közép- és Kelet-Európa országaiban és lehetővé kell tenni számukra az európai integrációs folyamatban való részvételt. Az Európai Unió inkább programokat finanszíroz, mint egyéni projekteket. Az irányítás és a végrehajtás decentralizált, s erőfeszítéseket tesznek a szervezetek széles körének a bevonására, hogy szélesebb alapokon nyugvó társadalmat hozhassanak létre. Az Európai Unió és a tagállamok közel 140 milliárd ECU-t fordítottak kölcsönök és

segély formájában Közép- és Kelet-Európa országaira, valamint a volt Szovjetunió új független államaira 1990 óta.(1) Európai megállapodások A kontinens teljes körű integrációjának bátorítására az Unió társulási megállapodásokat kötött Közép- és Kelet-Európa országaival és a balti államokkal, a PHARE-programot szélesítve és elmélyítve. Ezek a Szerződés 310. cikkén (korábban 238. cikk) alapuló „Európai megállapodások” nemzeti és uniós hatásköröket ölelnek fel. A fő célkitűzések: - politikai párbeszéd; - szabad kereskedelem és a mozgás szabadság; - gazdasági együttműködés; - pénzügyi együttműködés; - kulturális együttműködés. 1993. június 22-én Koppenhágában az Európai Tanács elfogadta azt az elvet, miszerint Közép- és Kelet-Európa társult országai, amennyiben úgy akarják, az Európai Unió tagjaivá válhatnak: „A csatlakozásra akkor kerül sor, amikor egy társult ország vállalni tudja a tagsággal járó kötelezettségeket a szükséges gazdasági és politikai feltételek teljesítésével.” A feltételek között szerepelnek a szilárd demokratikus intézmények, a kisebbségek tiszteletben tartása, az Unión belüli versenykihívásokkal megbirkózni képes piacgazdaság léte, valamint a politikai, gazdasági és monetáris unió céljaival való azonosulás. 1997. július 16-án az Európai Bizottság benyújtotta az Európai Parlamentnek az Agenda 2000-et, azt a dokumentumot, mely e tagállamok tagságra való felkészülését részletezi. Kelet-Európa tíz országa és Ciprus (Málta 1996 októberében visszavonta kérelmét) hivatalosan benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Unióba. A volt keleti blokk „új” országainak lelkesedésével szembesülve az Uniónak lépnie kellett. A közép- és kelet-európai országok intézményeikkel és jelenlegi reformjaikkal kapcsolatos kérdőíveinek tüzetes tanulmányozása után a Bizottság a csatlakozási tárgyalások megkezdését ajánlotta Észtországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal, a Cseh Köztársasággal és Szlovéniával. Úgy vélték, hogy valószínűleg ezek az országok teljesítik az Európai Tanács 1993 júniusában, (1)

Jacques Santer beszéde a Transzatlanti Csúcstalálkozón 1997. május 28-án

Koppenhágában meghatározott kritériumait. Az ajánlás ellenére Bulgária, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia is jogosult az Európai Unióhoz való csatlakozásra. Az Európai Tanács 1997. december 13-án Luxemburgban megjelölte azokat az országokat, melyekkel a tárgyalások elkezdődhetnek. A Bizottság véleményére alapozva a csatlakozási folyamat Közép- és Kelet-Európa tagjelölt államaival és Ciprussal kezdődik meg. Ezt megelőzően egy európai konferenciát „hívnak össze a tagállamok és az Unió értékeiben, valamint belső és külső célkitűzéseiben osztozó és csatlakozni kívánó európai országok részvételével”. A konferenciát először Ciprus, Közép- és KeletEurópa tagjelölt államai és Törökország számára szervezték. Az európai konferencia a politikai konzultáció többoldalú fóruma lesz, célja a résztvevők számára általános érdeklődésre számot tartó kérdések megvitatása, hogy együttműködésüket a külpolitika és a biztonság, a jogi és belügyi kérdések és más közös érdekkörbe tartozó, elsősorban gazdasági és regionális területeken fejlesszék és elmélyítsék. Az első konferenciát 1998. március 12-én Londonban tartották. Törökország nem képviseltette magát. A csatlakozási folyamat maga 1998. március 30-án kezdődött, melyhez egy keretmechanizmust hoztak létre. A mechanizmus szorosan kapcsolódik a tagságot megelőző megerősített stratégiához, amelynek célja, hogy a tagjelölt államok törvényalkotása még taggá válásukat megelőzően a lehető legnagyobb mértékben megközelítse a Közösségben érvényben lévőt. Ezt szem előtt tartva a segélyeket a csatlakozás előtt jelentős mértékben megnövelik és a PHARE-programot kiegészítve, 2000-től kezdődően, mezőgazdasági segélyt és egy strukturális eszközt biztosítanak, hogy a Kohéziós Alaphoz hasonló intézkedéseket helyezzenek előtérbe. Az Agenda 2000-ben a Bizottság egy 45 milliárd ECU-s összeg elkülönítését javasolja az új tagok számára 2006-ig, melyből 7 milliárd ECU az előcsatlakozási segély. Ciprus esetében a csatlakozási előtti időszakra egy speciális stratégia alkalmazását tervezik annak megállapítására, hogy az ország milyen mértékben alkalmazkodott a Közösség törvényalkotási gyakorlatához. A csatlakozási tárgyalások kétoldalú kormányközi konferenciákkal 1998. március 31én kezdődtek Ciprussal, Észtországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal, a Cseh Köztársasággal és Szlovéniával. A többi csatlakozni kívánó tagország is számíthat a csatlakozási tárgyalásaik előkészítésének felgyorsítására. Az Európai Unió jelenlegi bővítése különleges kihívás, számításba véve a tagjelölt országok, valamint azok lakosságának nagy számát és a közösségi átlaghoz viszonyított jelentős fejlődésbeli eltéréseket. Vajon hogyan sikerülhet az Unió népességének egyötödét képviselő 110 millió lakosnak az integrálása, akik ugyanakkor az Unió bruttó nemzeti jövedelmének kevesebb, mint 5%-át adják?

Az intézmények, melyeknek saját döntéshozó eljárásukat is javítaniuk kell, ezzel a feladattal néznek szembe az elkövetkező évtizedben, ha nem akarják azok megbénulását vagy felhígulását.(1) Az Európai Unió és Törökország kapcsolata Az Európai Uniónak Törökországgal 1963 óta vannak szerződéses kapcsolatai, amikor a vámunió létrehozását célzó társulási szerződést aláírták. Ennek ellenére az Európai Unió és Törökország között a vámuniót létrehozó megállapodás 1995. december 31-ig nem lépett életbe. Ez a megállapodás a késztermékek vámjának azonnali és kölcsönös eltörléséről rendelkezett. Törökország vállalta a közös vámtarifa elfogadását. Törökország azonban kitartóan komoly erőfeszítéseket tesz, hogy kapcsolatai túllépjenek a vámunió szigorú keretein. 1987. április 14-én ezért nyújtotta be csatlakozási kérelmét. Törökország speciális esete évek óta elkeseredett vita témája. Az Európai Tanács luxemburgi ülése 1997. december 13-án megerősítette „Törökország uniós tagságra való alkalmasságát” és meghívta, vegyen részt az európai konferencián, „melyen az Európai Unió tagállamai és a csatlakozást célul kitűző, valamint az uniós értékekben és a belső és külső célkitűzésekben osztozó európai országok találkoznak”. Mindazonáltal úgy vélték, hogy a jelen politikai és gazdasági körülmények alapján az ország még nem felel meg a tagsági kritériumoknak. Ennek ellenére elfogadtak egy, elsősorban a társulási megállapodás elmélyítésén alapuló stratégiát. A volt Szovjetunió államai A Szovjetunió felbomlása és az új független államok piacgazdasággá történő átalakulása megteremtette a lehetősséget, hogy az Európai Unió szoros kapcsolatot alakítson ki a volt Szovjetunió ezen országaival (Örményország, Azerbajdzsán, Belorusszia, Grúzia, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna és Üzbegisztán), valamint Mongóliával. A közép- és keleteurópai országok számára biztosított Phare-programhoz hasonló TACIS-program technikai és gazdasági segítséget nyújt az előbb említett országoknak a piacgazdaságra való áttéréshez. A program több szektor számára nyújt támogatást: nukleáris biztonság, energia, a környezetvédelem, a közigazgatás reformja, vállalkozások alapítása, stb. Az Európai Unió így ezen országok elsőszámú, pénzügyi támogatója lett az 1991 és 1995 között nyújtott 2, 27 milliárd ECU révén. A TACIS-programmal egyidejűleg néhány országgal közvetlen megállapodásokat kötöttek. Az 1994 júniusában az Európai Unió és Oroszország, valamint Ukrajna között megkötött partnerségi megállapodások célja a szabadkereskedelmi övezetek

létrehozása a század végére, és segítségnyújtás az Unió e két fontos partnere számára a valódi piacgazdaságok kialakításához és valutáik stabilizálásához. Az Oroszország és az Európai Unió között 1996. február 1-jén életbelépett időközi megállapodás az 1994 júniusában aláírt és 1997. december 1-jén életbelépett partnerségi megállapodás kereskedelmi részének felel meg. A megállapodás elsődleges célja, hogy Oroszország élvezhesse a legnagyobb kedvezmény záradékának előnyeit. A kereskedelmi megállapodáson kívül a politikai párbeszéd formáját is kialakították. Ezek az országok azonban, megfelelő infrastruktúra hiányában most még nem törekszenek uniós tagságra, saját fellendülésükre kell koncentrálniuk.

AZ UNIÓ ÉS A VILÁG Miről is van szó? Jelentős politikai hatalom vagy regionális gazdasági tömörülés? Nyitott kereskedelmi partner vagy protekcionista blokk? Az Európai Unió különböző országoknak mást és mást jelent, attól függően, hogy a kapcsolataik gazdaságiak, diplomáciaiak, kulturálisak vagy stratégiaiak. Az Európai Unió, a világ vezető kereskedelmi hatalma megpróbál politikai óriássá válni. A Maastrichti Szerződés ehhez két előfeltétel megléte esetében zöld jelzést ad: ezek az egységes valuta és a közös védelmi politika. A jövő dönti el, hogy vajon a Tizenötöknek megvan-e a politikai akaratuk a szuverenitás erősítésére ezeken a kulcsfontosságú területeken. Az alapítók által támogatott elgondolás sokat változott az európai identitás nemzetközi színtéren történő meghonosítása folyamán. A Közösség 1968-ban például bevezette a közös vámtarifa rendszerét, mely a vámtételek és a vám-kontingensek belső eltörlésének egyenes külső következménye. Mivel Európa gazdasága elsősorban importált nyersanyagok késztermékké történő feldolgozásán alapul és ehhez magas hozzáadott érték járul, a Közösség egy nyitott, világméretű kereskedelmi rendszer kialakításán dolgozik. Az Unió igen nagy hangsúlyt fektetett a liberalizációra a kereskedelmi tárgyalások legfontosabb fordulóiban a GATT-on belül, melynek az egyes uniós tagállamok szerződéses partnerei, de a jelentős megállapodásokat az Unió saját jogán írta alá. A Római Szerződés értelmében az Unió intézményeinek kizárólagos feladata a vámok megtárgyalása, védő és dömpingellenes intézkedések bevezetése, s a közbeszerzésre vonatkozó szabályok meghatározása. Az Unióba importált ipari cikkekre vonatkozó vámok súlyozott átlaga most 5% alatt van. 1994-ben az Unió és partnerei a GATT uruguayi fordulójában a szolgáltatások és mezőgazdasági termékek kereskedelmére vonatkozó új szabályokat tárgyalták meg. A mezőgazdaságról folytatott vita rávilágított a gazdálkodók közötti különbségekre a világ különböző részein. Az Unió egységes fellépésének köszönhetően az egyes tagállamok álláspontját meg lehetett védeni. Az egységes piac létrejötte 1993-ban még tovább erősítette a közös kereskedelmi politikát: megszüntették a tagállamok részére korábban engedélyezett import korlátozások alkalmazását, csakúgy, mint a kényes termékek belső terjesztésének korlátait (például a Japánból származó autók és elektronikus cikkek, valamint a textil és az acél esetében). A Világkereskedelmi Szervezet létrehozása a Marrakesh-i Megállapodás egyik legpozitívabb eredménye. Ez állandó keretet biztosít Európa ösztönzésére a többoldalú kereskedelmi viták rendezéséhez. A kérdés most már úgy merül fel, hogy vajon az egységes piac protekcionista erőddé

változtatja-e az Uniót, vagy egy nyitott, korlátlan versenynek kitett lerakóhely lesz, s képtelenné válik saját termelői védelmére. Egy 373 milliós fogyasztói piac lehetősége, ahol a jövedelemszintek magasak és a színvonal kiegyensúlyozott, az Uniót különösképpen vonzóvá teszi a világ exportőrei számára. Az Unió most már rá tudja beszélni partnereit, hogy az egészséges verseny biztosítására kialakított szabályokat betartsák és egymás piacainak kölcsönös elérhetőségét biztosítsák. Arra a jövő ad választ, hogy a gazdasági és monetáris uniónak milyen lesz a hatása, és hogyan alakul majd az európai valuta helyzete a nemzetközi pénzügyi rendszeren belül. A valuta zóna nyújtotta stabilitás a befektetők számára nagyon vonzó lesz az Unión kívül és belül is. Az uniós valuták átváltásával járó költségeket a múlt rekvizitumának lehet tekinteni. Más országok és a nagy vállalatok megtakarításaiknak egyre növekvő részét fogják euróban tartani, hogy megvédjék magukat a dollár és a yen árfolyam-ingadozásának hatásától. Az Unió máris gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi hatalomként jelenik meg. Megvan az a lehetősége, hogy politikai hatalommá is váljon, amennyiben a Maastrichti Szerződés nyújtotta minden lehetőséget képes kihasználni. Gyakorlatban ma már alig van különbség az Unió gazdasági és politikai tevékenysége között. A politikai döntéseket csak kormányközi eljárás révén hozhatják meg, de azután a közösségi jogra van szükség a végrehajtáshoz. Az Argentína elleni falklandi háború során és az Irak elleni öböl háború előtt bevezetett szankciókról közösségi kereteken belül döntöttek és hajtották azokat végre. Amikor az Unió közös álláspontot fogalmaz meg, például az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezeten vagy az Egyesült Nemzeteken belül, a gazdasági és politikai kérdéseket lehetetlen elválasztani, ha az Unió hitelességét biztosító intézkedések végrehajtására kerül sor. Az Uniónak megfigyelői státusza van az Egyesült Nemzetekben és állandó bizottsági delegáció, valamint a Tanács Elnöksége képviseli. Saját jogán körülbelül 50 ENSZ egyezményt és megállapodást írt alá, számos nemzetközi konferencián vett részt, például a világélelmezési csúcstalálkozón vagy a globális felmelegedésről szólón, Kyotoban 1997 decemberében. Az Európai Unió a világon mindenütt hű alapvető elkötelezettségéhez: a tömörülések létrejöttét és a közös fellépést bátorítja. Egy fontos partner az iparosodott világban Az Amerikai Egyesült Államok Európát egy olyan szövetségesnek tekinti, melynek vele azonos értékei vannak, de ugyanakkor kereskedelmi és technológiai versenytárs is. Az 1990. november 2-án az Amerikai Egyesült Államok, valamint az Európai Közösség és tagállamai között aláírt Transzatlanti Nyilatkozat megerősíti azt a politikai támogatást, melyet Washington a hagyományosan szilárd, demokratikus

európai partnereinek nyújt. Az Egyesült Államok, számos tagállam politikai és stratégiai szövetsége, a NATO ernyője alatt, segít az acélról, a mezőgazdaságról és a polgári repülőgépekről folyó kereskedelmi viták csillapításában. Az 1995. decemberében elfogadott új transzatlanti menetrend keretében két csúcstalálkozót szerveztek az Európai Unió és az Egyesült Államok között a lehetséges együttműködési területek megvitatására. Az évszázad végén nemzetközi színtéren gyökeres változásokat előidéző események, elsősorban a hidegháború befejezésének következtében, a szövetségeseknek újra meg kellett határozniuk a transzatlanti szövetséget. Az európai-amerikai együttműködésnek új célokat kell maga elé állítania és az erőfeszítéseket össze kell hangolnia, hogy a nukleáris proliferációval, a kisebbségi tiltakozásokkal, a nemzetközi bűnözéssel és a kábítószer kereskedelemmel, valamint a migrációs kihívásokkal kapcsolatos új kockázatokkal szembeszálljon. A kereskedelem és a beruházások tekintetében az Európai Unió az Egyesült Államok jelentős partnere, és az egyetlen, mellyel kapcsolatai kiegyensúlyozottak. Ennek ellenére szembe kell néznie azzal, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa alkalmanként kísértést érez egyoldalú vagy országhatáron túli intézkedésekre (Helms-Burton és Amato-Kennedy törvények), melyek Európa érdekeit fenyegetik a világon. Az euró fokozatos bevezetése és valószínűsíthető vonzereje következtében versenytársa lehet az eddigi tartalék valutának, a dollárnak. Az Unió kapcsolata Japánnal, mint másik jelentős ipari partnerével, szintén nagy fontosságú. Hosszú időn át a fő probléma Japán meggyőzése volt, hogy nyissa meg piacait az Európát elárasztó japán termékek ellensúlyozására. Az Európai Unió igyekszik növelni együttműködését Japánnal, elsősorban a politikai párbeszéd, valamint a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok terén. Az EU és a mediterrán országok közötti kapcsolatok: egy új mediterrán politika irányába A déli mediterrán országok nagyon fontos partnerek, földrajzi közelségük, a Közösség országaival közös történelmi és kulturális kötelékeik, valamint a jelenlegi és a lehetséges migrációs hasonlóságaik miatt. Ezen a téren az Unió hagyományosan az „átfogó mediterrán megközelítésként” ismert regionális integráció politikáját folytatja. Az Unió mediterrán szomszédai az elsők között voltak, melyekkel különleges kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat alakított ki. Ezek az országok az Unió fontos partnerei. Nem csak kereskedelmi partnerek, többeket különös kulturális és történelmi szálak is fűznek az egyes tagállamokhoz. Az Uniót a legtöbb mediterrán országhoz társulási vagy együttműködési megállapodások kötik:

- Ciprust, Máltát és Törökországot társulási megállapodások kötik az Unióhoz a vámunió fokozatos kiépítése érdekében. Hivatalosan mindannyian benyújtották csatlakozási kérelmüket (Törökország 1987-ben, Ciprus és Málta 1990-ben). A Bizottság azonban csak a ciprusiak kérelmét ítéli meg kedvezően. - A Maghreb országokat (Algéria, Marokkó és Tunézia), a Mashreq országokat (Egyiptom, Jordánia, Libanon, Szíria és a Palesztin területek) és Izraelt kereskedelmi és ipari együttműködést, valamint pénzügyi segítségnyújtást felölelő együttműködési megállapodások kötik az Unióhoz. Az Európai Parlament hangsúlyozta, hogy az Unió politikáját, mellyel a viszonylagos sikereket megítélték, módosítani kell. Az Európai Parlament jobb, kiegyensúlyozott általános politikát akar elérni. A jövő kihívásai számottevőek: konfliktusok és az instabilitás veszélyei, népesség-robbanás, magas munkanélküliség (20% felett), fizetési mérleghiány, külföldi adósság, elégtelen belső gazdasági növekedés és az élelmiszer termékek nagyarányú importja. Az Uniónak a vállalkozáson alapuló gazdaság további fejlődését kell elősegítenie. A környezetvédelemnek, a szállításnak, az energia kérdéseknek és a regionális együttműködésnek elsőbbséget kell élvezniük. Az Európai Bizottság ugyanerre a következtetésre jutott. A kihívásokra reagálva az Európai Unió az új mediterrán politikát három szakaszban határozta meg: - 1992-ben a Közösség meghatározta az európai-Maghreb partneri kapcsolat célkitűzését; - 1993-ban az Európai Unió állandó együttműködési kapcsolatot alakított ki Izraellel és arab szomszédaival a Maghreb keretein belül; - mindkét kezdeményezés egy átfogó európai-mediterrán partneri kapcsolat kialakítását eredményezte, és társulási megállapodásokat tárgyaltak meg Izraellel, Marokkóval és Tunéziával. 1995 novemberében az Európai Unió lefektette az új európai-mediterrán partneri kapcsolat alapjait a barcelonai konferencián, ahol az EU minden tagállama és a mediterrán térséghez tartozó országok voltak jelen (kivéve Líbiát, Albániát és a volt Jugoszlávia országait). A konferencia egy új partneri kapcsolat körvonalait határozta meg, mely a következőkből áll: - politikai párbeszéd és biztonsági partneri kapcsolat a résztvevő országok között elsősorban a konfliktusok békés rendezésének és a fegyverzet ellenőrzésének mechanizmusára építve;

- a régiók közötti gazdasági és kereskedelemi kapcsolatok erősítése. A fő célkitűzés az európai-mediterrán szabadkereskedelmi övezet kialakítása 2010-re a Világkereskedelmi Szervezet szabályainak a betartása mellett. Ily módon a kész termékek vámmentesen kerülhetnek a Mediterrán térséget felölelő területek piacaira, és ez lesz a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezete, több mint 600 millió fogyasztóval; - partnerségi kapcsolat a társadalmi, kulturális és humán szektorokban. Ezt követően számos intézményi kapcsolat alakult ki az Európai Unió és a mediterrán országok között. A második miniszteri konferencia Máltán 1997. április 15-én és 16án megerősítette a barcelonai irányelveket. A súlyosbodó arab-izraeli kapcsolatok, és különösen a palesztin területeken kialakult helyzet gyengítette ezen konferenciák hatását. Az 1995 és 1999 közötti időszakra 4,685 milliárd ECU pénzügyi támogatást nyújtottak a mediterrán országoknak a MEDA rendelet jóváhagyását követően. Az Európai Unió számos nagy gazdasági és társadalmi fejlesztési projektben vesz részt a mediterrán országokban, elsősorban az Európai Beruházási Banktól származó hosszú távú kölcsönökkel. Az Európai Unió így a palesztin területek fejlesztéseinek fő támogatójává vált (a nemzetközi segély 45%-a), és teljes mértékben részt vesz a déli mediterrán térség politikai és gazdasági szerkezeti reformjában. Afrika, Latin Amerika és Ázsia A Közösség és a Szaharán túli Afrika közötti kapcsolatok 1957-re nyúlnak vissza, amikor a Római Szerződés egyes tagállamok tengeren túli területeinek társult státuszt adott. A gyarmatbirodalom felbomlása, mely az 1960-as évek elején kezdődött a kapcsolatot újfajta, szuverén államok közötti társulássá alakította át az EK Szerződés 310. Cikkelye (korábban 238. Cikkely) alapján. Ma Afrikában, a karib-tengeri és a csendes-óceáni térségben (ACP) 71 ország élvez különleges kapcsolatot a Közösséggel a negyedik Lomé-i Egyezmény alapján (1990-2000). A pénzügyi segély kérdését 1995-ben újratárgyalták. Az Európai Fejlesztési Alap (EDF) 13,3 milliárd ECU-t nyújt támogatás és alacsony kamatú kölcsön formájában, melyet az ACP országokban gazdasági és szociális jellegű beruházási programok finanszírozására kell felhasználni. Intézkedés született az ipari és mezőgazdasági együttműködésre vonatkozóan is. Az Egyezmény értelmében az ACP országok ipari termékeinek 99%-a vámmentesen juthat el a Közösségbe, a közösségi árukra kölcsönösségi alapon ilyen engedmények nem vonatkoznak. A 48 mezőgazdasági termékre vonatkozó, újdonságszámba menő

STABEX mechanizmus segít az ACP országok exportjövedelmének a stabilizálásában. A SYSMIN, a bányászati termékekre irányuló segélyprogram ugyanezt a szerepet tölti be a bányászati erőforrások terén. A Lomé-i Egyezmény a politikai kapcsolatokat is intézményesíti a Miniszterek Tanácsa, egy Nagyköveti Bizottság és egy Közös ACP-EU Közgyűlés révén, ahol a Közösséget az Európai Parlament tagjai képviselik. Az ACP és az Európai Unió képviselői közötti különféle találkozók tudatosították a résztvevőkben, hogy az ACP-EU partneri kapcsolatokat újjá kell éleszteni. Az Európai Parlament kilenc útmutatót javasol az Európai Unió és az ACP közötti új kapcsolatok jövőbeni irányítására. A javaslat szerint, míg a Lomé-i Egyezményt meg kell tartani anélkül, hogy földrajzi kiterjedését megváltoztatnák, tartalmának új irányt kell szabni a politikai dimenzió bevonásával, mely elősegítené a demokrácia megerősítését és az emberi jogok tiszteletben tartását. Az új egyezmény elsődleges célkitűzése a szegénység elleni közdelem, az erőfeszítéseket a legínségesebb helyzetben lévő országokra összpontosítva. Szükség van az ACP-EU együttműködés (STABEX és SYSMIN) konkrét eszközeinek felülvizsgálatára, hogy megszüntessék az ACP országok néhány alapvető terméktől való függőségét. Ez az új partnerségi kapcsolat az Európai Unió ACP országokra irányuló fejlesztési politikájának újabb lendületet ad. Az Unió és Ázsia, valamint Latin Amerika fejlődő országai közötti együttműködés kevésbé tagolt. Az általános preferencia rendszer áldásaiból részesednek, mely exportjuknak kedvezményes bánásmódot és pénzügyi segítséget nyújt. Az Unió együttműködési keret-megállapodásokat kötött Argentínával, Brazíliával, Mexikóval, Uruguay-jal és az Andok csoport országaival (Bolívia, Kolumbia. Ecuador, Peru és Venezuela) a regionális gazdasági integráció támogatásának céljával. Az Európai Tanács 1995. decemberi, az Európai Unió és a latin-amerikai országok partneri kapcsolatát erősíteni szándékozó madridi találkozója után a Közösség az együttműködés fokozásáról döntött három területen: intézményi reform és a demokratikus folyamat megerősítése, a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni harc és végül a gazdasági reformok támogatása. A regionális partnerek és az Európai Unió képviselői különféle fórumokon találkoztak, a San José-i konferencián és a Riói Csoport ülésén. Ezen találkozókhoz kapcsolódóan a régiók közötti keretmegállapodások jöttek létre a Mercosurral, Argentínával és Mexikóval. Az Európai Unió és Ázsia kapcsolatai egy „új Ázsia stratégiára” épülnek, melyet 1994 decemberében az Európai Tanács esseni ülésén fogadtak el. A stratégia közös kereskedelmi és ipari kapcsolatok fejlesztését, beruházási együttműködést, valamint az üzleti, kutatási és fejlesztési együttműködés erősítését tűzte ki céljául.

Az Európa és Ázsia közötti első csúcstalálkozó 1996. március 1-jén és 2-án lehetőséget teremtett arra, hogy az Európa/Ázsia/Egyesült Államok háromszög híres „gyenge kapcsolatát” megerősítsék. A partnerek közös útmutatókat határoztak meg, és elkötelezték magukat a kereskedelem és a „megkülönböztetés nélküli” liberalizáció „nyitott”, többoldalú rendszere mellett. Ez az erősebb partnerségi kapcsolat teheti lehetővé az Európai Unió számára, hogy megszilárdítsa helyzetét Ázsiában, mely jelentős kereskedelmi partner (az Unió külkereskedelmének 23 %-a). Az Unió egyenként és együttesen is a fejlődő országok legfontosabb kereskedelmi partnere. Az export 21,5 %-a és a segélyek 36 %-a származik az Unióból. Az ACP országoknak nyújtott segélyek az Európai Unió teljes 1995-ös csomagjának 33,8 %-át képviselték, a déli mediterrán országoknak nyújtott segély 11%, a latin-amerikai, illetve ázsiai országoknak nyújtott segély pedig 18 % volt. A segélyek kétharmadát fejlesztési projektekre szánták, a fennmaradó egyharmadot élelmiszer segélyre. Ez azonban nem volt elegendő. Az Uniónak választ kell találnia a növekvő jóléti és népesedési különbségekre, mely az Unió és a volt szovjet köztársaságok, a déli mediterrán országok és Afrika között fennáll, a földrajzilag egymáshoz oly közel, de fejlettségük szempontjából fényévnyire álló területeken.

EURÓPA A XXI. SZÁZADBAN: A VÁRHATÓ FEJLEMÉNYEK Az integrációs folyamat, mely akkor indult be, amikor a Hatok létrehozták a Közösséget, mely 1973-ban a Kilencek Közösségévé, 1981-ben a Tizeké, 1986-ban a Tizenketteké, 1995-ben a Tizenötöké vált, és amely a következő évtizedben a Huszonötöké válik, még most is jelentős hajtóerő. A háború utáni időszak kihívásai kényszerítették ki a nemzetek közötti megbékélést és a Nyugat-Európa gazdaságainak újjáépítését célzó kísérletet. A kihívások, melyekkel Európának egy fél évszázad múltán szembe kell néznie, nem kevésbé jelentősek. A kommunista blokk romjaiból kiemelkedő új demokráciák támogatást és együttműködési hajlandóságot várnak szomszédaiktól közös sorsuk alakítására. Az öreg kontinens történelme és földrajza végül nyugvópontra kerül. Az Európai Unió ezért kapuit egész Európa előtt ki kívánja tárni. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi és a jövőbeni tagoknak két problémával kell megbirkózniuk. Az első, hogyan lehet az Uniót, melynek intézményeit egy maroknyi tagállam számára alapították, a döntéshozó mechanizmus vagy a politikai identitás csorbítása nélkül, bővíteni? A második, hogyan jutnak az igen különböző háttérrel és kultúrával rendelkező polgárok arra az elhatározásra, hogy együtt éljenek, hogy szuverenitásuk egy részéről lemondjanak? Igen furcsa helyzet adódna, ha az új tagok felvétele a hagyományos közösségi integrációs megközelítést veszélyeztetné, épp amikor a jelenlegi tagok erős, homogén egésszé való kovácsolásának értékét bizonyítja. A veszélyt azonban nem szabad eltúlozni. A csatlakozás egyik feltétele, hogy az új tagok a Közösség meglévő törvényalkotási gyakorlatát teljes egészében elfogadják, és a közös politikákkal azonosuljanak. Az átmeneti időszakra elfogadottakon kívül semmilyen kivételt sem szabad elfogadni. A Maastrichtban lefektetett ambiciózus célokat - gazdasági és monetáris unió legkésőbb 1999-re és közös kül- és biztonsági politikát magába foglaló politikai unió - a jövőbeni tagoknak is el kell fogadniuk. A most vagy a későbbiekben csatlakozni kívánó országoknak egyértelmű elkötelezettséget kell tanúsítaniuk. Az Unió erejét továbbra is abból meríti, hogy betartja a szabályokat és tiszteletben tartja a hagyományokat, melyek a Közösséget a kezdetektől megkülönböztették a szokásos nemzetközi szervezetektől. Az Unió, a kormányközi együttműködés és a szövetségi rendszer között elhelyezkedve a szubszidiaritás elvét vallja, de ugyanakkor a közös fellépés mellett kötelezi el magát. Hosszú távú célja Európa összes demokráciájának az integrálása. A folyamatban fokozatosságra van szükség, és a politikai, illetve gazdasági fejlődés különböző szintjeit el kell fogadni.

Európa jövőbeni alakulását lehetetlen megjósolni, de a századvégi fejlemények alapján megalapozott feltevéseket meg lehet fogalmazni: - A Tizenötök továbbfejlesztik a gazdasági, monetáris és politikai integrációt a Maastrichtban elfogadott és az Amszterdami Szerződésbe beépített elkötelezettségek alapján. Az intézmények közötti megállapodások „hidat” vernek a közösségi intézmények, eljárások és diplomáciai együttműködések között. Az Európai Parlament teljes mértékben kihasználja az új, közös döntéshozó jogkörét. - A Szerződések felülvizsgálatának új folyamatát követően az intézmények működési mechanizmusát úgy kell alakítani, hogy a jövőbeni csatlakozásokkal eredményesebben megbirkózzanak. Az igazságügyi és a belügyi együttműködést javítani kell, és a közös kül- és védelmi politikát hitelesebb formában kell továbbfejleszteni a Nyugat-európai Unió (WEU) erejére építve, arra törekedve, hogy végül az Európai Unió közös intézményévé váljon. - Az Unió meg fogja határozni saját politikai identitását a NATO-n belül, és az első számú transzatlanti fórummá alakul az északi félteke biztonságának a megvitatására. Vezető szerepet játszik majd Észak és Dél integrálásában a Lomé-i Egyezménynek és a többoldalú szervezetekben - mint amilyen az Egyesült Nemzetek és az UNCTAD - gyakorolt befolyásának köszönhetően. - A közép- és kelet-európai országokkal, valamint Ciprussal a tárgyalások 1998-tól kezdődően a jövő század elejéig, alkalmanként akadályokba ütközve, de érdemben folynak. - Az euróövezet tagállamai rendszeresen folytatnak konzultációt a gazdasági és monetáris konvergencia folyamatáról, illetve a költségvetés, az adózás és a szociálpolitika fejlesztésének terén e konvergencia által megkívánt lépésekről. Néhány tagállam, előfutárként, alkalmazza az Amszterdami Szerződés által bevezetett erősebb együttműködésről szóló általános záradékot, és ezzel egyes ágazatokban dinamikusabb együttműködést érnek el. - A 25 tagú Európai Unió a következő évtized végére válik realitássá. Egy politikai, kereskedelmi, monetáris és stratégiai Európát már megszerveztek. Az Európai Parlament ismételt kérésére az EU megalkotta az Unió, a tagállamok és állampolgáraik kapcsolatait meghatározó alkotmányt. Európa jövőképe a XXI. század elején szükségszerűen spekulatív és hiányos. Azt feltételezi, hogy a jelenlegi tagállamok az Uniót, mint az egész kontinens hajtóerejét fogadják el, és a jövőbeni tagok fenntartások nélkül kötelezzék el magukat a Szerződésben meghatározott politikai célkitűzések mellett. Ezen törekvéseket kizárólag úgy lehet elérni, ha a Közösség visszapillantás nélkül, végighalad azon az úton, melyet számára a kezdetekben kijelöltek.

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETÉNEK KULCSFONTOSSÁGÚ DÁTUMAI 1950 május 9. Egy Jean Monnet inspirálta beszédben Robert Schuman francia külügyminiszter javaslatot tesz, hogy Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság és bármely más hozzájuk csatlakozni kívánó európai ország szén és acél erőforrásaikat közösen kezeljék. 1951 április 18. A Hatok aláírják az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó Szerződést Párizsban. 1952 május 27. Az Európai Védelmi Közösséget (EDC) létrehozó szerződést aláírják Párizsban. 1954 augusztus 30. A francia parlament elutasítja az EDC Szerződést. Október 20-23 A londoni konferenciát követően, a módosított Brüsszeli Szerződésről szóló megállapodásokat írnak alá Párizsban és létrejön a Nyugat-európai Unió. 1955 június 1 és 2. A Hatok külügyminiszterei Messzinában találkoznak, és az európai integrációnak a gazdaság minden területére való kiterjesztéséről döntenek. 1957 március 25. Az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó Szerződéseket aláírják Rómában. 1958 január 1. A Római Szerződések életbe lépnek, és az EGK és az Euratom bizottságait felállítják Brüsszelben. 1960

január 4. Az Egyesült Királyság kezdeményezésére aláírják az Európai Szabadkereskedelmi Társulást létrehozó Stockholmi Megállapodást. 1962 július 30. Közös mezőgazdasági politikát vezetnek be. 1963 január 14. De Gaulle tábornok sajtókonferencián bejelenti, hogy Franciaország megvétózza az Egyesült Királyság csatlakozását a Közösséghez. július 20. A Közösség társulási megállapodást ír alá 18 afrikai országgal Yaoundéban. 1965 április 8. A három Közösség végrehajtó szerveinek egyesítéséről szóló szerződést írnak alá Brüsszelben. 1967. július 1-jén lép életbe. 1966 január 29. Megállapodnak a „Luxemburgi Kompromisszumban”, Franciaország ismét elfoglalja helyét a Tanácsban annak fejében, hogy megtartják az egyhangú szavazás követelményét, ha fontos érdekek forognak kockán. 1968 július 1. A Közösségen belüli kereskedelemben eltörlik a még meglévő, késztermékekre kivethető vámokat 18 hónappal a tervezett időpont előtt és bevezetik a Közös Vámuniót. 1969 december 1. és 2. A hágai csúcstalálkozón a Közösség állam- és kormányfői az átmeneti időszak lezárásáról döntenek, részletes rendelkezést fogadnak el a közös mezőgazdasági politikára és elvben megállapodnak, hogy a Közösség megkapja saját erőforrásait. 1970 április 22 Egy saját erőforrás-rendszer fokozatos bevezetéséről rendelkező szerződést írnak alá Luxemburgban, mely az Európai Parlament költségvetési jogkörét is kiterjeszti.

június 30. Tárgyalások kezdődnek négy tagjelölt országgal (Dánia, Írország, Norvégia és az Egyesült Királyság) Luxemburgban. 1972 január 22. Dánia, Írország, Norvégia és az Egyesült Királyság csatlakozásáról aláírják a szerződést Brüsszelben. április 24. Létrehozzák a valuta „kígyót”, a Hatok a valutáik közötti árfolyam ingadozását 2,25%-ra korlátozzák. 1973 január 1. Dánia, Írország és az Egyesült Királyság csatlakozik a Közösséghez (Norvégia a népszavazást követően visszalép). 1974 december 9. és 10. A Párizsi csúcstalálkozón a Közösség állam- és kormányfői elhatározzák, hogy minden évben háromszor üléseznek, mint az Európai Tanács, szabad utat engednek az Európai Parlamentben a közvetlen választásnak, általános szavazati joggal, és elfogadják az Európai Regionális Fejlesztési Alap felállítását. 1975 február 28. A Közösség és 46 afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni állam aláírja az I. egyezményt Loméban. július 22. Egy, az Európai Parlamentnek szélesebb költségvetési jogkört biztosító és a Számvevőszéket felállító szerződést írnak alá. 1977. június 1-jén lép életbe. 1978 július 6. és 7. Brémában az Európai Tanács ülésén Franciaország és Németország szorosabb monetáris együttműködésre vonatkozó tervet nyújt be (az Európai Monetáris Rendszer) a valuta „kígyó” helyébe. 1979 március 13. Az EMS elkezdi működését.

május 28. Görögország csatlakozásáról aláírják a szerződést. június 7. és 10. A 410 tagú Európai Parlamentben megtartják az első közvetlen választást. október 31. A Közösség és 58 afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni állam között egy második egyezményt írnak alá Loméban. 1981 január 1. Görögország csatlakozik a Közösséghez. 1984 február 28. Elfogadják az európai informatikai stratégiai kutatási és fejlesztési programot (Esprit). június 14. és 17. Az Európai Parlamentben második alkalommal tartanak közvetlen választást. december 8. A Tizek és a most már 66-ot számláló ACP országok között egy harmadik Lomé-i Egyezményt írnak alá Togóban. 1985 január Jacques Delors-t nevezik ki a Bizottság elnökének. december 2-4 A Európai Tanács luxemburgi ülésén a Tizek a Római Szerződés módosításáról és az európai integrációs folyamat felélénkítéséről állapodnak meg az „Egységes Európai Okmány” kidolgozásával. 1986 január 1. Spanyolország és Portugália csatlakozik a Közösséghez. február 17. és 28. Luxemburgban és Hágában aláírják az Egységes Európai Okmányt. 1987 április 14.

Törökország benyújtja csatlakozási kérelmét. július 1. Az Egységes Európai Okmány hatályba lép. október 27. A WEU közös biztonságpolitikai platformot fogad el Hágában. 1988 február Átalakítják az EGK politikáinak finanszírozást. Többéves kiadási program 1988-92re. A Strukturális Alapok reformja. 1989 január Jacques Delors-t ismételten, újabb négy évre a Bizottság elnökének nevezik ki. június 15. és 18. Az Európai Parlamentben harmadik alkalommal tartanak közvetlen választásokat. július 17. Ausztria benyújtja csatlakozási kérelmét. november 9. Leomlik a berlini fal. december 9. Egy kormányközi konferencia összehívásáról döntenek az Európai Tanács strasbourgi ülésén. december 15. A negyedik Lomé-i Egyezményt írják alá az ACP országokkal. 1990 május 29. Párizsban aláírják az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot létrehozó megállapodást. június 19. Aláírják a Schengeni Egyezményt a határellenőrzések eltörléséről. július 4. Ciprus benyújtja csatlakozási kérelmét.

július 16. Málta benyújtja csatlakozási kérelmét. október 3. Az egyesített Németország újra létrejön. december 14. Két kormányközi konferencia kezdődik Rómában, az egyik a gazdasági és monetáris unióról, a másik a politikai unióról. 1991 július 1. Svédország benyújtja csatlakozási kérelmét. október 21. A Közösséget a nyugat-európai szomszédaival összekötő Európai Gazdasági Térség (EEA) létrehozásáról megállapodásra jutnak. december 9. és 10. Az Európai Tanács Maastrichtban ülésezik. 1992 február 7. Maastrichtban aláírják az Európai Unióról szóló Szerződést. március 18. Finnország benyújtja csatlakozási kérelmét. március 25. Norvégia benyújtja csatlakozási kérelmét. május 2. Az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodást aláírják Portóban. június 2. Dánia népszavazással elutasítja a Maastrichti Szerződést. június 20. Írországban népszavazás hagyja jóvá a Maastrichti Szerződést. szeptember 20. Franciaországban népszavazás hagyja jóvá a Maastrichti Szerződést. december 11. és 12.

Az Európai Tanács Edinburgh-ban ülésezik. 1993 január 1. Az egységes piac bevezetése. május 18. Dániában a második népszavazás jóváhagyja a Maastrichti Szerződést. november 1. A Maastrichti Szerződés életbe lép. 1994 április 1. Magyarország benyújtja csatlakozási kérelmét. április 8. Lengyelország benyújtja csatlakozási kérelmét. április 15. Marrakesh-ben aláírják a GATT uruguayi fordulójának záróokmányát. június 9. és 12. Az Európai Parlamentben negyedszer tartanak közvetlen választást. Ausztriában népszavazás hagyja jóvá a csatlakozási szerződést. június 24. és 25. Az Európai Tanács Korfun ülésezik. Ausztria, Finnország, Norvégia és Svédország aláírják a csatlakozási szerződéseket. október 16. Finnországban népszavazás hagyja jóvá a csatlakozási szerződést. november 13. Svédországban népszavazás hagyja jóvá a csatlakozási szerződést. november 27. és 28. Norvégiában népszavazás utasítja vissza a csatlakozási szerződést. december 9. Az Európai Tanács Essenben ülésezik.

1995 január 1. Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozik az Unióhoz. január 23. Új Bizottság kezdi meg a munkáját Jacques Santer elnök vezetésével (1995-2000). március 26. Életbe lép a Schengeni Egyezmény. június 2. A Szerződések felülvizsgálatával megbízott, új kormányközi konferenciával foglalkozó Észrevételezési Csoport megtartja első ülését. június 12. Európai megállapodások Észtországgal, Lettországgal és Litvániával. június 22. Románia benyújtja csatlakozási kérelmét. június 26. és 27. Az Európai Tanács Cannes-ban ülésezik. Az Észrevételezési Csoportot utasítják a kormányközi konferencia előkészítésére. június 27. Szlovákia benyújtja csatlakozási kérelmét. október 27. Lettország benyújtja csatlakozási kérelmét. november 24. Észtország benyújtja csatlakozási kérelmét. november 27. és 28. Euro-mediterrán konferencia Barcelonában. december 8. Litvánia benyújtja csatlakozási kérelmét. december 14. Bulgária benyújtja csatlakozási kérelmét. december 15. és 16. Európai Tanács ülés Madridban.

1996 január 16. Szlovénia benyújtja csatlakozási kérelmét. január 17. A Cseh Köztársaság benyújtja csatlakozási kérelmét. március 29. Kormányközi konferenciával kezdődik az Európai Tanács ülése Torinóban. június 21. és 22. Európai Tanács ülés Firenzében. december 13. és 14. Európai Tanács ülés Dublinban. 1997 február 17. Jacques Santer beavatkozik a BSE (a szarvasmarha szivacsos agylágyulás) ügyében az Európai Parlamentben. június 16. és 17. Európai Tanács ülés Amszterdamban. július 16. Benyújtják az Agenda 2000-et az Európai Parlamentnek. „Konszolidált” Szerződés aláírása Amszterdamban. november 20. és 21. Foglalkoztatási csúcstalálkozó Amszterdamban. december 12. és 13. Európai Tanács ülés Luxemburgban. 1998 január 1. Az Egyesült Királyság a Közösség soros elnök. március 30. Közép- és Kelet-Európa 10 jövőbeni tagállama, valamint Ciprus integrációs folyamata elkezdődik, ezt kétoldalú kormányközi konferenciák követik, először

Ciprussal, Magyarországgal, Köztársasággal és Szlovéniával.

Lengyelországgal,

Észtországgal,

a

Cseh

március 31. Schengen: az útlevél-ellenőrzés eltörlése Olaszország szárazföldi határainál. május 1-3. A pénzügyminiszterek Európai Tanácsa és az Európai Tanács. Döntés az EMU harmadik szakaszához csatlakozni kész országokról. június 15-16 Európai Tanács ülés Cardiffban. július 1. Ausztria a Közösség soros elnöke. 1999 január 1. Németország a Közösség soros elnöke. Tavasz Európai választások. július 1. Finnország a Közösség elnöke. december 1. Görögország csatlakozik a schengeni övezethez. 2000 január 1. Portugália a Közösség soros elnöke. július 1. Franciaország a Közösség soros elnöke. 2002 január 1. Forgalomba kerülnek az euró érmék és bankjegyek. július 1. A nemzeti valuták érméit és bankjegyeit bevonják.

Európai Bizottság Pascal Fontaine, a politikai tudományok intézetének professzora, Párizs EURÓPA 10 PONTBAN (harmadik kiadás) Luxemburg: Az Európai Közösség Hivatalos Kiadványainak irodája Európai dokumentáció – sorozat – 1998. ISBN 92-828-3326-7

A kiadvány 10 pontban ismerteti az Európai Unió jellegét és fejlődését a kezdetektől az euró övezet létrejöttéig, illetve a közép- és kelet-európai országokkal megkezdett társulási tárgyalásokig.

Az 1998-as Európai Unió ugyanazok erőfeszítésének az eredménye, akik az Európai Közösségért tevékenykednek 1950 óta. A több ágazatot magába foglaló integráció legfejlettebb szervezetét jelenti, melynek cselekvési jogköre van 15 tagállama gazdasági, társadalmi és politikai életében ugyanúgy, mint az állampolgári jogok és a külkapcsolatok terén.

Az Európai Szén- és Acélközösséget 1951-ben létrehozó Párizsi Szerződés, majd az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget 1957-ben létrehozó Római Szerződés és az azt 1986-ban módosító Egységes Európai Okmány, az 1992-ben Maastrichtban elfogadott Európai Uniós Szerződés és az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés a testület alkotmányos alapját jelentik, és olyan kapcsolatokat teremtenek a tagállamok között, melyek jogilag jelentős mértékben meghaladják a szuverén országok közötti kapcsolatokat. Az Európai Unió maga az európai állampolgárokra közvetlenül alkalmazható jogszabályokat alkot és konkrét, kiszámítható jogokat biztosít számukra. A közösségi integráció erősítése következtében egy óriási bővítési folyamat indul el annak érdekében, hogy a középés kelet-európai országok is taggá váljanak. A béketerv, melyre a közösségi ideál épül, már kontinentális méreteket ölt. A rövidesen közös valutával, az euróval rendelkező Európai Unió így megkapja az erőforrásokat ahhoz, hogy a nemzetközivé válás kihívásaival még hatékonyabban nézhessen szembe. AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK HIVATALOS KIADVÁNYAINAK HIVATALA L-2985 Luxembourg