Pálosfalvi Tamás A Nándorfehérvárra vezető út A nándorfehérvári csata közvetlen előzményeinek megértéséhez legalább tizenöt évvel korábbra kell visszanyúlni az időben. A belpolitikai helyzet ugyanis, legalábbis fő vonalaiban, a Habsburg Albert halálát követő kettős királyválasztásnak volt következménye. A bekövetkező polgárháború, majd de facto interregnum (V. László kiskorúságának ideje) tette ugyanis lehetővé annak az embernek villámgyors felemelkedését és hatalomra jutását, aki egészen haláláig döntően meghatározta Magyarország sorsának alakulását. Hunyadi János, hiszen róla van szó, gyökeresen más bel- és külpolitikai koncepciót képviselt, mint koronás elődei. Választott kormányzóként szükségszerűen korlátozott hatáskörét kezdettől autokratikus, időnként kifejezetten törvénytelen lépésekkel igyekezett tágítani, míg a külpolitikában, legalábbis a legnagyobb veszélyt jelentő oszmánokkal szemben, offenzív, kezdeményező stratégiát próbált meg alkalmazni. Súlyos katonai vereségei azonban az új koncepciót alapjaiban ásták alá. Világossá vált, hogy az ország nem számíthat a nyugati keresztény hatalmak hatékony segítségére, de rosszul mérték fel a balkáni népek oszmánellenes elszántságának hatását is. Hunyadi kormányzót a súlyos veszteségek nyomán megrendült (bárói/nemesi) közvélemény 1448 után arra kényszerítette, hogy felhagyjon újabb balkáni hadjáratok szervezésével, és fegyverszünetet kössön nemcsak az oszmánokkal, de ősi ellenségével, Brankovics György szerb despotával is. Cserében viszont, főleg Szécsi Dénes érsek, Garai nádor és Újlaki Miklós, segítettek normalizálni Hunyadi viszonyát legnagyobb ellenfeleivel, a Cillei grófokkal és Jiskrával, imígyen biztosítva az ország működését addig, amíg a nagykorúvá vált király megkezdi tényleges uralkodását. V. László kiszabadulása, majd az 1453 januárjában, a király jelenlétében tartott pozsonyi országgyűlés formailag rendezte az ország kormányzatát. László igéretet tett a szabadságjogok tiszteletére, közkegyelmet hírdetett, cserében pedig a rendek hűséget esküdtek uralkodójuknak. Ismét felálltak a kancelláriák, amelyek, bár a király nem maradt Magyarországon, biztosították a rendek befolyását a kormányzás mechanizmusára. Csakhogy a legfontosabb kérdésben nem történt változás: bár a kormányzóságról lemondott Hunyadi, főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként hatalma töretlen maradt. Ő tartotta kezében a királyi várakat, amelyek várnagyait, például Budáéit, a harmincadokból fizette. Így, bár az udvarban, amennyire az oklevelekből megítélhető, befolyása meg sem közelítette Cillei Ulrikét vagy Garai nádorét, világos volt, hogy, amennyiben László nem elégszik meg a formális hatalommal, elkerülhetetlen lesz a konfliktus.
Hunyadi malmára hajtotta a vizet Bizánc eleste 1453 májusában. A katasztrófa nyomában járó európai rémület ismét feltámasztani látszott a keresztény összefogás Hunyadi által is szorgalmazott eszméjét. László király és magyar tanácsosai legfontosabbnak az ország politikai megosztottságának felszámolását tekintették, de ebben éppen a két leghatalmasabb, Cillei Ulrik és Hunyadi János akadályozta őket. A magyar történetírás Enea Silvio későbbi meséit készpénznek véve hosszasan értekezett a Hunyadi elveszejtésére szőtt állítólagos tervekről, amelyekből aligha igaz egyetlen szó is. Tény ezzel szemben, hogy a főkapitány 1453 augusztusában ismét megjelent, bárói, köznemesi és városi követek társaságában, László udvarában (haben sich derpoten unsern herren dem kunig allen die gehorsamen), és résztvett a király jelenlétében szeptemberben Pozsonyban tartott országgyűlésen is. Ezután elkísérte Lászlót a prágai koronázásra, ahol egy alapvetően Cillei-ellenes, de az oszmánok elleni összefogást is célzó szövetséget kötött az cseh és osztrák rendek vezetőivel. Ezzel egyidejűleg az osztrák rendek elérték Cillei eltávolítását László környezetéből, ami, tekintve a gróf, egyszersmind szlavón bán, magyarországi politikai ambícióit, tovább javította Hunyadi helyzetét. Magyarországon a jelek szerint biztosra vették, hogy a világuralomra törő fiatal szultán, akinek önbizalmát Bizánc elfoglalása is növelte, már a következő évben észak felé fordul. A váradi béke, amelyet magyar részről azonnal megszegtek ugyan, oszmán-szerb viszonylatban érvényben maradt, és Brankovics György joggal tarthatott attól, hogy Mehmed a tíz év lejártával visszafoglalja Szerbiának a béke értelmében átadott részét. Magyarország és az Oszmán Birodalom között 1449 májusa óta egy, úgy látszik többször megújított fegyverszünet állt fönn, és a komolyabb ellenségeskedések valóban szüneteltek. Hunyadi a kedvező politikai légkört mégis arra használta föl, hogy visszatérjen kedvenc eszméjéhez. 1454 januárjában, Prágából hazatérvén, valószínűleg királyi jóváhagyással, de mindenképpen a király nevében, országgyűlést tartott, amely gyakorlatilag az ország haderejének totális mozgósítását rendelte el, Hunyadi János főkapitány vezetése alatt. A királyi, bárói és főpapi csapatok mellett fejenként kellett volna felkelnie a nemességnek, valamint az úgynevezett telekkatonaságnak, száz jobbágy után négy lovasnak és két gyalogosnak. Hunyadi feltételezett seregszervezési reformjaival szöges ellentétben a dekrétum kifejezetten megtiltotta, hogy bárki is pénzen váltsa meg a katonai szolgálatot. A sereget bevallottan az egyháziak és más országlakosok szokásjogainak és szabadságainak megsértésével kívánta felállítani, és megígérte, hogy a jövőben nem hírdetnek ilyen „szokatlan” hadjáratot. A dekrétum egyértelműen utalt Konstantinápoly elestére, és a várható támadást a tatárjáráshoz hasonlította. Nyomatékosan a várható oszmán támadás kivédéséről beszélt, amit alátámaszt,
hogy a telekkatonasági kulcs alapján kiállított katonák, de a nemesi felkelők is csak az ország határáig voltak katonáskodásra kötelezve. A főúri és főpapi bandériumok, valamint a királyi jövedelmek terhére kiállított csapatok elvileg szabályos zsoldot kaptak volna, de ez, az ország anyagi helyzetét tekintve, illuzórikus volt. Úgy tűnik tehát, hogy Hunyadi, mint korábban két ízben, ismét döntő csatában akart megütközni az oszmánokkal, amire egyébként a dekrétum bevezetőjében kifejezetten utalt is (campestri conflictu), és amit a tervezett hatalmas sereglétszám is igazol. A különbség csupán annyi lett volna, hogy ezúttal nem mélyen oszmán területen, hanem közvetlenül Magyarország határán, vélhetően kedvezőbb feltételek mellett került volna sor az összecsapásra. Hunyadi, a nagy célt szem előtt tartva, igyekezett tovább szilárdítani helyzetét: tárgyalt a Cillei emberének számító Andreas Baumkircher pozsonyi ispánnal, valamint Albert osztrák herceggel in re publica christiana, és 1454 tavaszán személyesen próbálta megfékezni, fegyverrel és tárgyalással, a Felvidéken garázdálkodó zsoldos bandákat. Eközben azonban maga volt kénytelen aláásni a nagy tervet, hiszen például Pozsony városát, tekintettel annak fenyegetett helyzetére, felmentette a tervezett hadjárat alól, sőt az esetlegesen kivetendő adó megfizetése alól is. Mi több, a király prágai környezetében lévő tanácsosok, Vitéz János vezetésével, Hunyadi megkerülésével megpróbálták elérni, hogy a királyi jövedelmek legalább egy része visszakerüljön az uralkodó rendelkezése alá, de az ügy egyetlen következménye az lett, hogy Hunyadi viszonya végleg megromlott a püspökkel. A totális mozgósításból nem lett semmi, és Hunyadi még javában a Felvidéken tartózkodott, amikor Mehmed szultán 1454 tavaszán betört Szerbiába. A főkapitány, Frigyes császárhoz írt levelében, később azt állította, hogy a szultán az ő megérkezésének hírére hagyott fel Szendrő ostromával, de ez biztosan nem igaz: Mehmed már áprilisban visszatért Isztambulba, amikor Hunyadi még Nagyszombatban keltezte okleveleit. Hunyadi csak júliusban ért a mozgósítás feltételezett helyére, Szegedre, de ekkor sem támadott, hiszen legalább a betakarítás befejezését meg kellett várnia. Végül októberben, az oszmán hadműveleti szezon végén, kicsiben megismételte a diadalmas hosszú hadjáratot: miután Krusevác mellett szétszórta a Szerbia védelmére hátrahagyott oszmán csapatokat, Pirot és Vidin felégetésével bizonyította, hogy Magyarország képes hatékony visszacsapásra. A siker a bő évtizeddel korábbihoz hasonló lelkesedést szült. Az októberben Frankfurtban tartott birodalmi gyűlés végre kézzelfogható segítséget ajánlott, és Hunyadi, aki még decemberben is Nándorfehérváron tartózkodott, Péterváradra hírdetett országgyűlést. Időközben azonban a király is mozgolódni kezdett. Már 1455 januárjában, Boroszlóból megtiltotta Hunyadi budai várnagyainak, hogy a harmincadjövedelmekhez hozzányúljanak,
majd márciusban, immár Bécsből, ismét felhívta a figyelmüket, hogy a harmincadokat az udvar költségeire tartja fenn (proventus huiusmodi tricesimarum nostrarum anni presentis ad nulla aliqua negocia nisi dumtaxat curie nostre reservaverimus). Az egyik oklevél kancelláriai jegyzete, de más adatok is mutatják, hogy ekkor az Ulrich Eyczinger vezette, városbarát osztrák tanácsosok, valamint Rabenstein-i Prokop cseh kancellár együttműködtek a Vitéz János körül csoportosuló, zömmel egyházi státuszú magyar tanácsosokkal László hatalmának megszilárdítása érdekében. Törekvésük, mely adott helyzetben minden további nélkül pozitívnak minősíthető, László mindhárom országában kiváltotta a hatalmuk korlátozását nem tűrő főurak ellenállását. A Péterváradra tervezett országgyűlés végül 1455 elején Budán ült össze, és a jelenlévők megesküdtek, hogy valamennyien személyesen vesznek részt a tervezett oszmán-ellenes hadjáratban. A hadjárat kölségeire adót vetettek ki. Ezután Hunyadi vezetésével küldöttség ment Bécsújhelyre, ahol a király, Podjebrad cseh kormányzó, valamint a pápai követ jelenlétében tanácskoztak a török kérdésről. Kézzelfogható eredmény nem született, és a gyűlés Miklós pápa halálának hírére fel is oszlott. Ráadásul az ifjú király, miután jószándékú, de
csekély
hatalommal
rendelkező
tanácsosai
révén
hiába
próbálkozott
hatalma
kiterjesztésével, most ismét nagybátyja, Cillei Ulrik szárnyai alá helyezkedett, aki, bár távolról sem vezették nemes célok, legalább Ausztriában és Magyarországon is komoly hatalommal bírt. László képviseletében Cillei 1455 április végén Magyarországra jött, hogy Hunyadival tárgyaljon, de nem tudjuk, hogy bármiféle megbeszélésre sor került-e. Cilleit Csehország nem érdekelte, így várható volt, hogy a király árnyékában Magyarországon igyekszik majd, Hunyadi rovására, megerősíteni befolyását. A veszély láttán a Győrben összegyűlő magyar országnagyok egy forma szerint a király és az ország javát szem előtt tartó, valójában hatalmukat főképpen a királlyal szemben konzerválni hivatott szövetséget kötöttek, és arra meg is esküdtek. A liga szövegét elküldték Lászlónak és Cilleinek, de a királyi válasz nem ismert. Annyi bizonyos, hogy a messzebbre látó Vitéz János kancellár pontosan felismerte a szövetség lényegét, és, bár neve szerepel az oklevél kiállítói között, sem azt megpecsételni, sem arra megesküdni nem volt hajlandó. A magyar országnagyok, köztük a tulajdon apósa, Brankovics György egységes fellépésének láttán Cillei is hajlott a kompromisszumra, ami a Hunyadival kötött barátsági és házassági szerződésben realizálódott. Hunyadi eltávolította László fiát a Cillei érdekszférájának tekintett dalmát-horvát bánságból, Cillei viszont egyelőre nem erőltette László Magyarországra települését. Ennek bizonyítéka, hogy a király, aki még június végén is Pozsonyba készült, végül egészen a következő év elejéig Bécsben maradt. A megegyezés átmenetileg elhárította
ugyan a legsúlyosabb konfliktusforrásokat, egyszersmind lehetetlenné tette azonban a László jogara alá tartozó országok egységes kormányzatát és erőforrásaiknak az oszmánok ellen való egyesítését. Akár jelképesnek is tekinthető, hogy éppen a győri alkudozások közben érkezett a hír: az oszmánok elfoglalták a gazdag bányáiról híres szerbiai Novobrdo-t. A győri gyűlés határozatai meglehetősen ellentmondásosak. Hunyadi, a jelenlévő Kapisztrán támogatásával, ismét felvetette a már többször kudarcot vallott európai összefogás gondolatát, és a maga tízezer lovasa mellett László király nevében is további húszezer kiállítását ígérte. A lelkes ferences már a pápa, a nápolyi király és a burgund herceg segítségével felállítandó százezres seregről ábrándozott, miközben a magyar király a neki juttatott évi 24 ezer aranyból aligha tudott volna említést érdemlő kontingenst felállítani. Hunyadi álláspontjának ellentmondásosságát mutatja, hogy miközben nyilvánosan ismét támadó hadjáratra készült, bizalmi emberét, Vizaknai Miklóst a szultánhoz küldte békekötés végett. A készülő oszmán támadásról érkező hírek hatására V. László 1455 novemberében újabb országgyűlést hívott össze Pestre, amely végül a következő év februárjában, már a király jelenlétében tanácskozott a szükséges intézkedésekről. A sereg gyülekezését augusztus 1-re tűzték ki, mégpedig azzal az indoklással, hogy Szerbiában az előző évben rossz volt a termés, vagyis a mozgósítással meg kellett várni az idei betakarítást. Úgy tűnik tehát, hogy még ekkor is preventív támadó hadjáratra készültek, és csak mikor április elején híre jött, hogy az oszmán sereg megindult Magyarország felé, rendelték el a nemesi felkelést. Még mindig bíztak azonban abban, és e bizalmat mindenféle híresztelések táplálták, hogy a pápa és más itáliai államok által felszerelt hajóhad, valamint Szkanderbég szárazföldi csapatainak segítségével harapófogóba lehet szorítani az oszmánokat, és kedvező feltételekkel csatára kényszeríteni őket. Május utolsó hetében vált valószínűvé, hogy az oszmánok Nándorfehérvár ostromára készülnek. Meg kell azonban jegyezni, hogy a rendkívül hosszú magyar védelmi vonal miatt csak akkor lehetett az erők összpontosítására gondolni, amikor az oszmánok ténylegesen hozzákezdtek az ostromhoz. Ezért kellett Hunyadinak a hajózár feltörése után csapatait beküldeni a várba, hiszen előtte nem hagyhatta védtelenül a Temesközt. Továbbá az oszmán hadviselés egyik sajátossága volt, hogy, számbeli fölényüket kihasználva, a stratégiai főcsapás mellett több más irányban is támadtak, általában Erdély vagy a Temesköz, és Szlavónia irányában. Ezért sem az erdélyi, sem a szlavóniai csapatokat nem lehetett Nándorfehérvár védelmére vezényelni, bár tudjuk, hogy a szlavón nemesek 1456-ban is felkeltek. Ennek ellenére azt kell mondani, hogy a magyar védelem, ha offenzíva szervezésére nem is volt képes, felkészülten várta a támadást. A nemesi felkelést, mint számos példa mutatja,
képtelenség volt összegyűjteni augusztus vége előtt, így az a 10-12 ezer ember, akiket Hunyadi már hetek óta fegyverben tartott, az elérhető maximumnak tűnik. Nem igaz a vád, hogy Hunyadit cserben hagyták a bárók. A valóság az, hogy Hunyadi állt csaknem az összes érintett határszakasz élén, és ilyen minőségében kötelessége volt a védelem szervezése és irányítása. 1440-ben a hasonló helyzetben lévő Tallóci fivérek ugyancsak egymaguk védték meg a várat. Résztvett a védelemben az ugyancsak érintett Kórógyi János macsói bán, és mint mondtam, Vitovec János vicebán vezetésével a szlavón nemesség is felkelt. Mindazok fegyvert fogtak tehát, akiknek ez ilyen helyzetben kötelessége volt. Végezetül néhány szó a király viselkedéséről. Általában úgy tartják, hogy László félelmében egyszerűen megszökött Budáról. Anélkül, hogy ezt a magyarázatot teljesen kizárnánk, meg kell jegyezni, hogy távozásakor még jó hónap volt hátra az ostrom megkezdéséig. Maga László egy levelében utalt arra, hogy az év elején dolgavégezetlen sietett a budai országgyűlésre; egy másik levele szerint pedig eredetileg nem akarta elhagyni az országot, de Pozsonyban tot negocia non solum nostrum privatum sed eciam publicum bonum regnorum et dominiorum nostrorum concernencia várta, hogy kénytelen volt visszasietni Bécsbe. Ezt támasztja alá, hogy Esztergomból több mint két hét alatt ért Pozsonyba, amit nehéz volna szökésként értelmezni. Tudjuk, hogy kiújult a konfliktusa Frigyes császárral, és éppenséggel csehországi uralmát illetően sem lehetett nyugodt. Az a hadsereg, amely délen harcra készülődött, Hunyadi hadserege volt, egyéb fegyveres erőt pedig csak Ausztriában és csak Cillei segítségével remélhetett. Kockázat nélkül leszögezhető tehát, hogy a tizenhat éves király, önálló jövedelem és politikai támogatás híján, nem volt könnyű helyzetben, és ha felmentést nem is, némi együttérzést azért megérdemel.
