Paár Ádám
A cigányok ideje Migráció a közép- és kora újkori Magyarországon A középkori bevándorlók közül a legtöbb nép beolvadt a magyar etnikumba, ahogyan arról korábbi elemzésünkben írtunk. Für Lajos a népesedés történetéről szóló monográfiájában a 14-15. században másfél milliós népességnövekedéssel számolt, és becslése szerint ennek a növekménynek egyharmadát a bevándorlás fedezte. Ám – bármily furcsán hangozzék is – a saját kultúra megőrzése szempontjából a legsikeresebb bevándorlók a cigányok (vagy romák), akik – igaz, nem csak saját szándékukból – elkerülték a teljes beolvadást (ellentétben a középkorban érkezett besenyőkkel, kunokkal, jászokkal, franciákkal, vallonokkal, és a németek meg a szlávok jelentős tömegeivel). Úgy alkottak, Bencsik Gábor történész szavaival élve, párhuzamos, de illeszkedő társadalmat Magyarországon, hogy megmaradtak évszázadokon át.1 Az alábbi elemzésben röviden bemutatjuk a magyarországi cigány népesség első három évszázadát (15-17. század). Ez az időszak volt – visszatekintve – az egyik legsikeresebb időszak a cigányság történetében, hiszen miközben a cigányok fokról fokra kerültek rosszabb viszonyok közé Nyugat-Európában, Magyarországon – éppen a nyugatitól eltérő fejlődés következtében – a cigányságnak sikerült munkája révén betagozódnia a termelési szerkezetbe.
A cigány és a roma elnevezés honosodott meg a magyar nyelvben. A cigány név eredetileg nem egy népet jelölt, hanem egy atsingani nevű középkori görög szektát, amelyik boszorkányság gyanújába került. Nem tisztázott, hogy a Balkán-félszigeten az indiai vándorok kapcsolatba kerültek-e ezzel a szektával, mindenesetre a környezetük rájuk aggatta az akkoriban nem túl hízelgő elnevezést. A roma szó eredetileg a rom (ember, férfi) szóból származik. Itt jegyezzük meg, hogy nem kívánunk állást foglalni a „cigány vs. roma elnevezés” kérdésében. Nézetünk szerint mindkét elnevezés használható, amennyiben nem pejoratív, megbélyegző módon használjuk őket. Ebben az elemzésben mégis a cigány szó mellett döntöttünk, két okból. Egyrészt a cigányok történetével foglalkozó legtöbb hazai szerző ezt a népnevet használja, másrészt fontos tudatosítani, hogy a „cigány” nem szitokszó vagy gúnynév, hanem bátran vállalható és vállalandó. Példát akarunk mutatni, hogy lehet szép értelemben is használni ezt a kifejezést. 1
-1-
Manapság, amikor a médiában a cigányságról általában a szociálpolitika arctalan alanyaként, még rosszabb esetben bűnözési statisztikák tényezőjeként esik szó, nem árt felidézni, hogy a cigányság a 16-17. századi Magyarországon szimbiózist alkotott a magyar rendi társadalommal. Ennek okait mutatjuk be elemzésünkben, kitekintve a korabeli nyugat-európai helyzetre is, hiszen a magyarországi cigányság sorsa ezzel összehasonlítva érthető meg. A cigányok megérkezése Európába és Magyarországra A cigányok őshazája Indiában (pontosabban a ma Pakisztán területén) található, és onnan vándoroltak szét. Sajnos a vándorlás útvonalát nem áll módunkban rekonstruálni, és ebben a kérdésben még sok a homályos részlet. Az bizonyos, hogy a cigányok a 15. században kezdtek szétvándorolni a Balkán-félszigetről, és száz év alatt nagy távolságokat barangoltak be a kontinensen: a 16. században már Angliában, Skóciában és Skandináviában is tudósítanak róluk. A 15. századi Európában a cigányok eleinte, ha nem is barátságos, de semleges bánásmódban részesültek. Ennek magyarázatát a történészek és antropológusok az ún. „nagy cselnek” tulajdonították. Vagyis annak, hogy a cigányok zarándokoknak adták ki magukat, akik Egyiptomból érkeztek, és akiknek úgymond bizonyos ideig vezekelniük kell, amiért nem maradtak hűek a keresztény hithez. Adjuk át a szót a cigány történelem és kultúra egyik elismert szakértőjének, Sir Angus Fraser antropológusnak: „A cigányok szempontjából létfontosságúnak bizonyult, hogy bár a zarándoklatok iránti figyelem megcsappant, a kor még mindig kötelességének tartotta a zarándokok ellátását és céljuk pártolását. A jóravaló emberek maguk is részesültek a zarándokra szálló isteni áldásból, vagyis a zarándokok az üdvözülés elnyerésének eszközei is voltak. (…) Így hát a cigányok bűnbánók és zarándokok köntösében megjelenve elérték, hogy lényegesen barátságosabb fogadtatásban részesüljenek a nyugati kereszténységben, mint addig bárki.” (Sir Angus Fraser: A cigányok. Bp., 2002., Osiris Kiadó. 67-68.)
-2-
Az uralkodók azzal fejezhették ki a zarándokok segítését, hogy menleveleket adtak át részükre. Ezen menlevelek, ajánlások birtokában a cigányok bárhová utazhattak Európában, „hercegeik” és „grófjaik” vezetésével, mert rendszerint a vezetőik ilyen címekkel ruházták fel magukat, vagy az európai hatóságok így definiálták a sötét bőrű vándorok szószólóit. (Noha a cigány társadalom a családi kötődésen kívül nem ismert alá-fölérendeltségi viszonyt, társadalmi hierarchiát, ami meglepő volt a cigányokkal kapcsolatba kerülő rendi társadalmak keretében élő európaiak számára. A vajda intézményét később a többségi társadalmak alkották meg, és erőszakolták rá a cigány közösségekre, afféle szószólóként és bíróként.) A korábbi jövevényekkel szemben, akik Keletről érkeztek Európába, a cigányok elérték azt a bravúrt, hogy békésen eljutottak Európa jelentős területeire. Magyarországon a cigányokról először a 15. század elejéről származó forrásokból hallunk. Egy 1416-os feljegyzést tekintenek a legkorábbinak, amelyik az erdélyi Brassóból származik. A forrás beszámol arról, hogy a város élelemmel és pénzzel segítette Emaus urat és 120 fős kíséretét, amelyik Egyiptomból érkezett. Mivel a korban a cigányok Egyiptomot nevezték hazájuknak, ezért jogos az említett csapat tagjaiban a cigányokat sejteni. Luxemburgi Zsigmond
magyar király
(1387-1437) Szepesváralján
1423-ban
menlevelet adott egy bizonyos Lászlónak, akit az oklevél a „cigányok vajdája” címmel ruházott fel. A király nemcsak szabad átvonulást engedélyezett a fent nevezett Lászlónak és csapatának, hanem megparancsolta minden hűbéresének, hogy tőlük telhetően segítsék őket. Luxemburgi Zsigmond teljes ítélkezési jogot adott Lászlónak a cigányok fölött. Nem tudjuk, hogy mi lett a nevezett László és társainak sorsa. Feltehetően nem maradtak Magyarország területén, hanem nyugat felé, a NémetRómai Császárság irányában elhagyták az országot (esetükben szerencsés körülmény volt, hogy Zsigmond nemcsak a magyar királyi, hanem a cseh királyi és német-római császári címet is viselte). Az európai népek a cigányokat különböző nevekkel illették, attól függően, milyen országok felől érkeztek hozzájuk, vagy milyen népekkel próbálták azonosítani őket.
-3-
Így lett a cigányok neve az angol nyelvben gipsy, spanyol nyelvben hungaros, a franciában bohémiens, a svéd nyelvben tatár. A cigányok iránti elfogadás valamikor a 16. században kezd átfordulni. Ekkor Európa-szerte jelentős változások történnek. Az abszolutista államok kialakulása, a reformáció és ellenreformáció egymást erősítő folyamatai, a vallásháborúk Európa szívében, a kapitalizmus kezdeteinek megjelenése Angliában és Hollandiában – mindezek a folyamatok kihatottak, méghozzá negatívan, az olyan kóborló elemek megítélésére, mint a nyugat-európai cigányság. Az európai államok kialakulása lezárult, és a kormányzatok egyre brutálisabban léptek fel a kóbor elemekkel szemben, amennyiben azok nem akartak vagy tudtak megállapodni. Ez volt az a kor, amikor kíméletlenül zajlott az eredeti tőkefelhalmozás, és az államhatalom minden nyugat-európai országban egyre türelmetlenebbé vált a kóborló tömegekkel szemben (elegendő csak utalni I. Erzsébet angol királynő ún. „véres törvényére”, amelyik 1562-től 1783-ig volt érvényben, és halállal büntette azt a 14. életévét betöltött személyt, aki „cigány módon él”, cigányokhoz csatlakozik, vagy a cigány nyelvet átveszi. Hangsúlyozottan gádzsókról, azaz nem cigányokról van szó, ám a törvény kifejezte, hogy a cigány módon való élést, azaz kóborlást ekkor már egyenlőnek tekintették a társadalom normáinak megszegésével). A cigányokkal szembeni korábbi viszonylagos tolerancia átfordulását a kontrollálatlan ellenszenvbe egy krónikarészleten keresztül illusztráljuk. A szerző Johann Thurmaier, vagyis írói nevén Aventinus az 1522-es Bajor Krónikában az alábbiakat írta az 1439es évről: „Ebben az időben tartományainkra tolvaj népség zúdult, a török birodalom és Magyarország határán élő különböző fajták söpredéke és szennye (a mi nyelvünkön zingeni), és Zindelo nevű királyuk vezetése alatt büntetlenül loptak, csaltak, a betevő falatot rablással és jövendőmondással keresték meg. Hazug módon azt állítják, hogy Egyiptomból valók, és az istenektől vettettek száműzetésre, nem átallják azt híresztelni, hogy hétéves vezeklésre
-4-
kényszerültek apáik bűneiért, akik sorsukra hagyták a Szent Szüzet és a gyermek Jézust. Tapasztalatból tudom, hogy a vend nyelvet beszélik, és hogy árulók és kémek.” (Fraser, 2002. 88.) A 16. századtól a 18. század végéig a cigányok ellen rendeletek százait hozták Nyugat-Európában. A cigányok igyekeztek elrejtőzni a világ szeme elől, illetve olyan területekre költöztek, ahol még nem léptették életbe a büntető, kiűző rendeleteket. Előszeretettel telepedtek le határrégiókban (pl. a Pireneusok vonulata, az angol-skót határvidék, a Német-Római Császárság és Franciaország határa), arra számítva, hogy ha egyik országban szigorú rendszabályokat hoznak, gyorsan átköltözhessenek az országhatár túloldalára, majd pedig – ha a helyzet enyhül – vissza. Amennyiben a „cigánykérdést” a hatóságok megszűntnek nyilvánították, az uralkodók enyhítettek a rendeletek szigorán, és idővel a cigányok visszaszivárogtak. Majd mikor ismét a szigor lépett életbe, megint kereket oldottak, hogy aztán később megint visszatérhessenek. Így a cigányok, a hatóságok általi kergetőzésben, sokszor tették meg az utat két világ határán, aminek pozitív hozadéka a horizontális mobilitásra való hajlam, a különböző kultúrák megismerése, és egyes elemeinek (öltözék, zene) beépítése a saját kultúrába, valamint a nyelvérzék. Ám ez sovány vigasz volt két évszázados üldöztetésért. A cigányság sorsa Magyarországon Míg a 16-17. század volt a legkeményebb időszak a nyugat-európai cigányság történetében, ezen időszakban Magyarország a béke szigetének számított a Balkánról északra
húzódó
cigányság
számára.
A
magyarországi
cigányok
esetében
üldöztetésről nincs tudomásunk, ellentétben az angliai, skóciai, franciaországi és német kiűzetésekkel, vagy a moldvai és havasalföldi cigányrabszolgasággal (utóbbi 1856-ig létezett!). Zsigmond utódai sem maradtak el a bőkezűségben. 1496-ban II. Ulászló magyar király (1490-1516) menlevelet adott ki egy bizonyos Polgár Tamás és a kíséretében lévő 25 cigány kovács részére. Természetesen a magyar uralkodók, majd a főurak nem valami
-5-
absztrakt tolerancia, még kevésbé a középkorban soha nem létezett multikulturális befogadás szellemétől vezérelve adtak menedéket a balkáni vándoroknak. Éppen ellenkezőleg, nagyon is praktikus meggondolások álltak a háttérben. A cigányok először a fémművesség és a zene iránti érzéküket kamatoztatták, mint kovácsok és zenészek. Cigányzenészek játszottak egyebek között Mátyás király (1458-1490) felesége, Beatrix, valamint II. Lajos király (1516-1526) udvarában, vagy éppen Thököly Imre, a 17. századi kuruc vezér táborában. A magyar-török végvári háborúk idején a hatóságoknak sem alkalmuk, sem idejük nem volt a cigányokkal foglalkozni. Az abszolutista állam hiánya, illetve megkésettsége, a rendi viszonyok tovább élése nem tette lehetővé átfogó, a cigányok elüldözését foganatosító rendszabályok megalkotását és végrehajtását, de erre nem is volt szükség, mivel az az általuk művelt mesterségekre (kovács, tűzszerész, hóhér) szükség volt az állandó háborúzások közepette. Ne feledjük, hogy Magyarországon (és általában a kontinens keleti felén) komoly piaci rés nyílt, amelybe a fémműves cigányok benyomultak – ellentétben Nyugat-Európával, ahol az ipar elég fejlett volt ahhoz, hogy kielégítse a helyi és országos igényeket, és így a vásárlók nem tartottak igényt a cigányok fémműves tudására és áruira. Magyarországot tehát a relatív ipari fejletlenség nagyon is vonzóvá tette a fémművességben jártas cigányok számára, mind a falvakban, mind az uradalmakban. Bencsik Gábor szavaival élve, a cigányság „párhuzamos, de illeszkedő társadalmat” alkotott: nem volt teljesen része a társadalomnak, sok szempontból saját szokásai szerint élt, de munkája révén betagozódott a termelésbe. Az erdélyi aranymosó cigányok adót fizettek az Erdélyi Fejedelemségnek. A királyi Magyarországon és Erdélyben – ahogyan Lengyelországban is – a cigány kovácsok egyaránt nélkülözhetetlen résztvevői voltak nagybirtokos uradalmak életének, és fémműves, üstfoltozó, vályogvető tudások révén valóságos jótétemények voltak a paraszti háztartásoknak is. Méltatlanul elfeledett, hogy a végvári háborúk korában a cigányok nem maradtak a katonai táborokban kisegítő személyzetként, hanem
-6-
katonaként is helytálltak. 1556-ban például az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó Nagyida várát jobbára cigány katonák védelmezték I. Ferdinánd magyar király (15261564) csapatainak támadásával szemben. A korszak cigány származású katonatisztjei közül Lippai Balázs hajdúkapitányról, Bocskai István alvezéréről maradt fenn a legtöbb adat, de sajnos ez is elég szegényes. Lippai elsők között ajánlotta fel kardját a bihari főúrnak, és az 1604. október 15-i álmosdi csatában a császári seregre mért vereségével megkezdődött a Bocskai-felkelés. Kassa október 30-án megnyitotta kapuit Lippai serege előtt. A cigány származású, református vallású kapitány, aki magát „szerényen” a „magyar keresztyén rendek vitézlő főkapitánya” címmel illette, egy másik hajdúkapitánnyal együtt Kassáról kiáltványt intézett a bányavárosok lakosaihoz, hogy az „édes haza” védelmében ne legyenek restek Bocskai mozgalmához csatlakozni. Az évszázad másik híres cigány katonája, Horváth Ferenc ezereskapitány Thököly oldalán harcolt. A Rákóczi-szabadságharc idején a frissen létrehozott kuruc hadsereg kötelékében egy cigány ezred is szolgált (sajnos a katonák motivációiról, ahogyan az egyenruhájukról, jelzéseikről, regulájukról szinte semmit nem tudunk), illetve mindkét oldal igényt tartott a „szakértő” cigány tűzszerészekre és kovácsokra. Mint csavargó, szórakoztatásból élő, a katonákat és a lakosságot zenével és medvetáncoltatással mulattató elemek, a frontvonalakon könnyen áthaladva kémekként is jó szolgálatot tettek. A cigányok számára a megpróbáltatásokat a 18. század hozta el, amikor az egész ország fölött kiteljesedett a Habsburg-dinasztia uralma. III. Károly (1711-1740), Mária Terézia (1740-1780) és II. József (1780-1790) a felvilágosult abszolutizmus szellemében igyekeztek átültetni a nyugat-európai cigányrendeleteket a magyar talajba. Bár a rendeletek mögött az uralkodói jó szándék állt, ám részben a cigányok ellenállása, részben a vármegyei hatóságok hanyagsága miatt eleve kudarcra voltak ítélve. Mindazonáltal a „cigánykérdés” ekkor válik először országos üggyé, minden ma ismert – közbiztonsági, szociális és integrációs – aspektusával együtt. Ez már azonban egy másik történet.
-7-
Törékeny békesség? A fenti elemzésből több, mára is vonatkozó tanulság levonható. Egyik, hogy míg Nyugat-Európában a „cigánykérdés” már a 16. században létezett (persze, nem teljesen a ma ismert formájában), addig Magyarország hosszú ideig, cigány szemszögből, a „béke viszonylagos szigetének” számított. Hozzátéve, hogy nem csupán Magyarország volt a szabadság földje számukra, hanem Lengyelország is, gyakorlatilag gazdaságilag ugyanazon okból: az ipar fejletlensége miatt nyílt egy gazdasági rés, amelybe a fémműves cigányok be tudtak nyomulni. A muzsikusság mint jellegzetesen cigány mesterség kialakulását is innen érthetjük meg: a zenészek a 18. század végéig alacsony presztízst élveztek, következésképpen a cigányok számára nyílt egy olyan mesterség, amelyben másokkal nem kellett versenyezni. Amikor viszont a muzsikusság már elismert szakmává vált, a muzsikus cigányok egy behozhatatlan előnyre tettek szert. A rendi társadalomban viszonylag alacsonyabb rangú helyzetük a rendi korszak végén átfordult egy kedvezőbb megítélésű pozícióba, amelyet máig megőriztek. Másrészt igazolva láthatjuk, hogy a magyarországi befogadás soha nem valami rokonvagy ellenszenv függvénye volt, hanem világos gazdasági, katonai érdekek álltak a befogadás mögött. A cigányság valószínűleg nem tudott volna ilyen könnyen megtelepedni, ha nem rendelkezett volna a hazai termelési szerkezetben nélkülözhetetlen tudással (ahogyan a középkorban a besenyőket, kunokat katonai képességük, nomád harcmodoruk, a muzulmán kálizokat pénzügyi ismereteik, a német városlakókat kézművességben való jártasságuk értékelték fel stb.). Magyarországon nem hoztak kormányzati rendeleteket a cigányok kiűzésére, netán kiirtására – ami Nyugaton több országban előfordult. Más kérdés, hogy ezek a rendeletek egyszerűen betarthatatlanok voltak, a cigányság rejtőzködő, menekülő életmódja, és a korabeli adminisztráció nehézkessége következtében. Ha voltak ellenségeskedések, akkor azok a városokban voltak, ahol a helyi céhek – nem ok nélkül – riválist láttak a cigány kézművesekben, és mint kontárokat (céhen kívülieket) akadályozták működésüket, a városból eltávolították őket. Ez sem volt azonban etnikai
-8-
színezetű, hanem egyszerűen gazdasági ellentét. A falvakban és uradalmakban azonban a cigány kézművesek megbecsültek voltak. Harmadszor, Lippai Balázs és más cigány származású katonák pályafutása jelzi, hogy volt egy – igaz, szűk – mobilizációs csatorna, amely révén a cigány népesség beemelkedhetett a „vitézlő rend”, vagyis a kollektíven nemesi jogokkal rendelkező, mentalitásában nemesi tudatú katonaréteg soraiba. Ennek tömeges esélyeiről megoszlik a cigányság történetével foglalkozó kutatók véleménye: Dupcsik Csaba szociológus tömeges mértékben kizárta ennek lehetőségét, lezártnak feltételezve a nemesség kereteit, Póczik Szilveszter történész, kriminológus szerint azonban ez a mobilizációs út nem volt elzárva a cigányság tömegei elől. Póczik feltételezése szerintünk jogos, hiszen a magyar, szláv és román jobbágy számára is menekülőútként kínálkozott a katonáskodás, amelyik karriert és egy erős közösségi identitást jelentett. A 16-17. század szakadatlan háborúiban a magyar társadalom alsóbb rétegei is fokozatosan militarizálódtak, hiszen ki lehetett biztos a holnap felől, a magyar-török állásháborúban, az állandó portyák és fosztogatások közepette! A végvári katonaságnál és a hajdúknál nem nézték, ki milyen származású, hiszen a közösségi szolidaritás felülírta a származást. A jobbágysággal szemben ezek a katonák kíméletlenül a nemesi tudatot képviselték, akár magyarok, szlávok, románok vagy cigányok voltak, akár az „eredeti” nemességből „csúsztak le”, vagy a jobbágyságból emelkedtek fel. 1606-ban Lippait kapitánytársai orvul meggyilkolták, ám ennek oka nem az volt, hogy cigány-e vagy sem. Egyszerűen kellemetlenné vált a személye Bocskai számára. Etnikai konfliktust keresni a gyilkosság mögött felesleges lenne, hiszen a társadalmi és vallási identitások fontosabbak voltak a kor embere számára. Összefoglalva elmondható, hogy a cigányság nem jelentett ellenséget a 16-17. századi magyar társadalomban. Ellenkezőleg, inkább szövetséges, partner volt (mint katona), és gazdaságilag hasznos szereplője a termelésnek. A cigányok 15. századi migrációja jó időben történt: nem sértett érdekeket Magyarországon, a városi céhes polgárság kivételével – az uralkodók, a főurak és a parasztság számára szükség volt
-9-
rájuk. A problémák akkor jelentkeztek, amikor a 18. században az abszolutista kormányzás
szellemében
a
Habsburg-dinasztia
megpróbálkozott
alattvalói
„civilizálásának” projektjével. Természetesen a cigányság tömege hamar magára vonta az abszolutista uralkodók, Mária Terézia, és a nála következetesebben felvilágosult II. József figyelmét, akik egyebek között nyugati „kollégáikat” követték abban is, hogy a nép boldogítását, így a cigányság felemelését – e tömegnek akár akarata ellenére – fontosnak tekintették. „cigánykérdésnek”.
- 10 -
Ez a kísérlet ágyazott
meg a
