Parisz tordelt
3/28/12
7:42 PM
Page 185
16 A rútság apostola
R
megnyitása után Manet így írt még mindig Brüsszelben tartózkodó barátjának: „Bárcsak itt lenne, kedves Baudelaire-em… A szidalmak úgy hullanak rám, mint a jégesô. Ilyet még soha meg nem éltem.” 1 Charles Baudelaire nem az az ember volt, akitôl Manet együttérzésre számíthatott volna. Ôt soha nem érdekelték a kritikusok vagy a közvélemény; remekül érezte magát a fekete bárány szerepében. „Szeretném, ha az egész emberi faj felsorakozna ellenem” – írta. Kifejezetten törekedett arra, hogy minél riasztóbb hírneve legyen, s hogy a borzadozni kívánó belgák beteges kíváncsiságát jóllakassa, azt kezdte terjeszteni, hogy meggyilkolta és felfalta tulajdon apját. „Úgy fürdöm a gyalázatban, mint hal a vízben” – dicsekedett nem sokkal késôbb párizsi barátainak írt leveleiben.2 Baudelaire tehát nemigen érthette meg Manet afölötti kesergését, hogy ismét vitriolos kritika fogadta a Szalonon kiállított képeit. Ahogy egy barátjának írta: a sértés és az igazságtalanság „nagyszerû dolog”.3 Manet siránkozására komoly és száraz levélben válaszolt, arra biztatva barátját, hogy gondoljon olyan mûvészekre, mint például Richard Wagner (Baudelaire bálványa), akiknek a faragatlan közönség és a bárgyú kritikusok köpködésével kell dacolniuk. „Hát azt hiszi, hogy ön az elsô ember, aki erre a sorsra jut? – korholta a bánkódó festôt. – Ön talán nagyobb lángelme, mint Wagner vagy Chateaubriand? Ôket talán nem gúnyolták ki az emberek? És nem haltak bele.” 4 ÖVIDDEL AZ 1865-ÖS SZALON
185
Parisz tordelt
3/28/12
7:42 PM
Page 186
PÁRISZ ÍTÉLETE
Az otromba nemtetszés-nyilvánítást, amely miatt Wagner Tannhäuserének 1861-ben el kellett tûnnie a párizsi színpadról, távolról sem lehet összehasonlítani a Manet Olympiáját fogadó felzúdulással, amely ádáz ellenségességével túltett még a Zene a Tuileriák kertjében vagy a Reggeli a szabadban által két évvel korábban kiváltott kitöréseken is. „Soha festmény nem váltott még ki annyi röhögést, gúnyolódást és gyalázkodást, mint az Olympia” – írta beszámolójában egy kritikus.5 Vasárnaponként, amikor ingyenes volt a belépés, sûrû tömeg áramlott az M terem felé, s nemhogy az Olympia közelébe eljutni nem lehetett, de a helyiségben kiállított többi képet is alig lehetett megközelíteni. Az embereken hisztéria, sôt egyfajta rémület lett úrrá. Voltak, akik összeestek „a ragályos, tébolyult nevetéstôl”, mások – fôleg asszonyok – ijedten fordították el a tekintetüket. „Lehetetlen elbeszélni – írta a L’Époque tudósítója – a látogatók elsô elképedését, s a következô pillanatban rájuk törô haragot vagy rettegést.” 6 Az acsarkodó érdeklôdés hamarosan meghaladta Chennevières márki tûrôképességét. Korábban ô és Nieuwerkerke kénytelenek voltak külön ôröket állítani Ernest Meissonier képei elé, hogy megvédjék ôket az álmélkodóktól és rajongóktól. Most az Olympiát kellett védelmezni a felháborodott látogatók galád szándékaitól. Amikor aztán ez az óvintézkedés is elégtelennek bizonyult, eltávolították a képet eredeti helyérôl, és igen magasan függesztették fel – oly magasan, hogy a Le Figaro mûítésze szerint „az ember nem is nagyon tudta kivenni, hogy meztelen emberi testet lát, vagy egy köteg szennyes ruhát”.7 Az Olympia tehát épp fordított irányban változtatott helyet, mint négy évvel korábban A spanyol énekes, amelyet Chennevières-nek a rendkívüli siker és érdeklôdés miatt ugyanígy „menet közben” kellett alacsonyabbra helyeznie. A kritika majdnem ugyanolyan dühödten rontott neki a képnek, mint a közönség. Théophile Gautier most sem tudott semmi jót mondani Manet mûvérôl, és azzal vádolta a festôt, hogy szántszándékkal szít felháborodást. „Sajnálattal jelentjük ki – mondta,
186
Parisz tordelt
3/28/12
7:42 PM
Page 187
A RÚTSÁG APOSTOLA
miután fitymáló pillantást vetett a festményre –: itt egyedül az a cél, hogy a festô bármi áron magára vonja a figyelmet.” A La Presse hasábjain Paul de Saint-Victor így prüszkölt: „Az ilyen mélyre süllyedt mûvészet még a bírálatot sem érdemli meg.” Mások Victorine alakján csúfolkodtak: „nôstény gorillának”, „batignolles-i szeneslánynak” meg „tökéletesen rút vöröskének” nevezték, vagy egyszerûen kijelentették, hogy „hullaházi tetem, … sárgalázban halt meg, és már az elôrehaladott oszlás állapotában van…”8 A hullaház Párizs egyik legborzongatóbb látványossága volt: egy különleges épület a Cité-sziget délkeleti szélén, ahol az azonosítatlan holttesteket meztelenre vetkôztetve egy hosszú pulton sorakoztatták fel, a bomlás lassítása érdekében hideg vízzel hûtötték, és bárki megszemlélhette ôket – eltûnt szeretteiket keresô emberek, vagy akik egyszerûen csak kedvelték az olcsó és kísérteties izgalmakat. Ezek a visszataszító vonzódások nyerhetnek kielégülést – jegyezte meg undorral Saint-Victor – Manet Olympiájával, amely által az egész M terem egyfajta tisztátalan és lealacsonyító morgue (hullaház) lett.9 Nagyon messzire van már a mûvészet azoktól az idôktôl, amikor a festôk a szépségideált keresték, és léleknemesítô, felemelô élményt nyújtó képek megalkotásán fáradoztak. A közönség a Reggeli a szabadbant egyszerûen csak nevetségesnek találta, abszurd tréfának, amelytôl legrosszabb esetben is legfeljebb az ifjú szüzek arcát önti el a pír – az Olympia azonban sokkal erôteljesebb reakciókat váltott ki. Ha a L’Époque kritikusa nem túlzott, a látogatókon a hisztérikus nevetés mellett olykor düh- és félelemrohamok is kitörtek a kép láttán. Az 1865-ös Szalon vendégei egyfajta fenyegetésnek tekintették az ágyán pihenô Victorine-t. Sokan kimondhatatlanul, istenkáromlóan rondának találták. Millet Dumolard-hoz hasonlított Kapásának nôi megfelelôjét látták benne. Egy kritikus szerint „valami romlott különösség”, „a koraérettség keserûsége” sugárzott belôle, egy másik egyszerûen csak „groteszknek” tartotta, a harmadik – a Le Siècleben – kijelentette, hogy nemcsak hullaszerû, de „ocsmány” és
187
Parisz tordelt
3/28/12
7:42 PM
Page 188
PÁRISZ ÍTÉLETE
„ostoba” is. Még mielôtt a Szalon véget ért volna, Victorine állítólagos csúnyasága megszerezte Manet-nak a rútság apostola10 címet, amelyet valaha Delacroix-nak kellett viselnie. Az emberek úgy vélték, hogy Victorine nemcsak rusnya, de koszos is. A kezén és lábán durván alkalmazott árnyék az általánosan elfogadott ábrázolásmódhoz viszonyítva olyan volt, mintha valami gyárban vagy boltban végzett munka piszka lenne. Egyes kritikusok szerint Victorine „csupa szénpor…”,11 mások meg arról elmélkedtek, hogy a lány minden bizonnyal munkás származású… Victorine rútsága és koszossága az erkölcsi veszedelem rémületét korbácsolta fel. Nem egy látogató szégyenletes trágárságnak tekintette a képet, és úgy vélte, sosem lett volna szabad közszemlére bocsátani. „Miért kell az embernek ilyesmivel találkoznia a Palais des Champs-Élysées termeiben?!” 12 – kérdezte kétségbeesetten egy nekibúsult kritikus. Pedig Manet nem is valami különösen kihívó pózban ábrázolta Victorine-t, s az Olympiának korántsem volt olyan ágyba hívó pillantása, buján gömbölyödô keble-fara, mint Cabanel vagy Ingres aktjainak. A nyugtalanságot és felháborodást jórészt Victorine bal kezének a legtöbb látogató szerint illetlen helyzete váltotta ki. A megszokott Venus pudica kéztartás mintha (ahogy Mark Twain vélte látni Tiziano Urbinói Vénuszánál) az önkielégítés mozdulatává változott volna át. Több kritikus is úgy találta, hogy Victorine kezét Manet – ahogy egyikük fogalmazott – „szégyenletes mozdulatba hajoltan” festette meg. Egy másik megállapította, hogy a bal kéznek csak négy ujja látható, s kétség sem fér hozzá, hogy ez olyan fertelmes tevékenységre utal, amely „közegészségügyi felügyelôi vizsgálatért kiált…” 13 Az Olympia tehát többféleképpen, erkölcsi és esztétikai szempontok alapján okozott megbántottságot és keltett haragot, egy dolognak azonban – egyszerre törvényi és erkölcsi természetûnek – különösen nagy szerepe volt a Manet elleni felzúdulásban. A francia rendôrség éppen az 1865-ös Szalon heteiben tett ko-
188
Parisz tordelt
3/28/12
7:42 PM
Page 189
A RÚTSÁG APOSTOLA
moly erôfeszítéseket azért, hogy megakadályozza a pornográfia terjedését – vagy hivatalos megfogalmazásban: „a fotográfia mûvészetének megbotránkoztató helyzetek és cselekmények bemutatására való felhasználását”.14 A pornográf képek jelentôs hasznot hozó kereskedelme az 1850-es évek elején bontakozott ki. Fotográfusok, akik a festôk számára készített académie-kkel (aktképekkel) kezdték pályafutásukat, tevékenységüket hamarosan kiterjesztették, hogy jóval szélesebb vásárlóközönséget lássanak el olyasmivel, amit a The Squalor of Paris (Párizs mocska) címû könyv így határozott meg: „arcpirító részleteket vakmerôen mutogató, cinikus fotográfiák”.15 A virágzó iparággal szembeni erkölcsi felháborodást törvényes intézkedések követték. A Rendôrprefektúra külön listán tartotta számon azoknak a fotográfusoknak és modelleknek a nevét, akiket ilyen „útszéli académie-k” készítésén kaptak. A rendôrség fellépése az 1860-as évek elején még határozottabb lett; 1863 és 1865 között csak Párizsban 172 fotográfust és terjesztôt tartóztattak le, s akit bûnösnek találtak, annak egy teljes évet börtönben kellett töltenie. 1865-re még így is annyira elterjedt ez az alantas kereskedelem, hogy a rendôrök június 15-én egyetlen razzia során tizenötezer pornográf felvételt koboztak el. Az 1865-ös Szalon ennek megfelelôen rendôrségi razziák, a hatóságokhoz (fôként konzervatív katolikusok által) írt, dühödt beadványok és heves szenátusi viták hátterében nyitotta meg kapuit, s ez a nyugtalan légkör aligha kedvezett olyan mûvek bemutatásának, mint éppen az Olympia. A képen a meztelenség sokkal kevésbé volt kendôzetlen, mint az utcákon titokban árusított fotográfiákon, amelyek nyilvánvalóan a romlott gondolatok kiszolgálását célozták, de a szalonlátogatók többsége úgy érezte, túlságosan is sok benne a közös azokkal a bizonyos útszéli académie-kkel, amelyek közül igen sok ábrázolt baldachinos ágyban, egzotikus környezetben meztelenül heverészô hölgyeményeket. Éppen olyanokat, mint az Urbinói Vénusz.
189
Parisz tordelt
3/28/12
7:43 PM
Page 558
Tartalom 1. fejezet • Chez Meissonier / 9 2. fejezet • A modern élet / 23 3. fejezet • A tökéletesség csábítása / 36 4. fejezet • Mademoiselle V. / 48 5. fejezet • A géniusz álmai / 56 6. fejezet • Ifjonti merészség / 63 7. fejezet • A vásznak képtelen útvesztôje / 72 8. fejezet • A Vénuszok Szalonja / 93 9. fejezet • Az idióták forgataga / 103 10. fejezet • Legendás gyôzelmek / 116 11. fejezet • Az ifjú Franciaország / 126 12. fejezet • Latolgatások / 139 13. fejezet • Az M terem / 148 14. fejezet • Plein air / 163 15. fejezet • A gusztustalan maszat / 177 16. fejezet • A rútság apostola / 185 17. fejezet • Velázquez mester / 196 18. fejezet • A „gyilkos zsûri” / 205 19. fejezet • Monet vagy Manet? / 215 20. fejezet • A vívólecke / 226 21. fejezet • Vívmányok, alkotások és csudák / 236 22. fejezet • Egy barát temetése / 252 23. fejezet • Manôverek / 265 24. fejezet • Az Újak Szalonja / 276 25. fejezet • A tengerparton / 284 26. fejezet • Mademoiselle Berthe / 294 27. fejezet • A vágta / 302 28. fejezet • „A Batignolles vaddisznaja” / 314 29. fejezet • Vérmes ambíciók / 325 30. fejezet • A porosz vasáradat / 335
Parisz tordelt
3/28/12
7:43 PM
Page 559
31. fejezet • Párizs végnapjai / 346 32. fejezet • A vérkarnevál / 361 33. fejezet • A megpróbáltatás napjai / 379 34. fejezet • A viszály almája / 389 35. fejezet • Az aranygyûrû / 401 36. fejezet • Igazi, tiszta haarlemi sör / 408 37. fejezet • Túl a tökéletességen / 422 38. fejezet • Párizs felszabadítása / 432 Epilógus • Az utolsó ecsetvonások / 448 Történelmi eseményháttér / 464 Jegyzetek / 469 Bibliográfia / 525 Név- és tárgymutató / 544