ÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE NEGYEDÉVENKÉNT MEGJELENÕ TUDOMÁNYOS OLYÓIRAT VI. évfolyam. õszerkesztõ ÖLLÕS LÁSZLÓ. elelõs szerkesztõ TÖRÖK TAMÁS

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE NEGYEDÉVENKÉNT MEGJELENÕ TUDOMÁNYOS FOLYÓIRAT VI. évfolyam

Fõszerkesztõ ÖLLÕS LÁSZLÓ Felelõs szerkesztõ TÖRÖK TAMÁS Szerkesztõbizottság Csanda Gábor, Fazekas József, Gyurgyík László, Hunèík Péter, Lanstyák István, Liszka József, Mészáros András, Öllõs László (elnök), Szarka László, Tóth Károly, Vadkerty Katalin, Varga Sándor, Végh László

Tartalom ÖTÉVES A SZEMLE (Öllõs László) ................................................................ 3

Tanulmányok

IZSÁK LAJOS A felvidéki magyarság jogfosztása és szülõföldjérõl való eltávolítása 1944–1949 ........................................................................................ 5 LELKES GÁBOR A európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben .................... 21 RÁCZ KÁLMÁN Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság elõtt (1. rész) ............................................................ 35 SIMON ATTILA „Helyzet van.” Vázlat a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemtanítás állapotáról egy kérdõíves felmérés alapján ................ 53 KISS JÓZSEF Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában (2. rész) .................................................................... 85 DAVIDE TORSELLO Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok egy dél-szlovákiai faluban .................................................................. 103 VERES VALÉR Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében a társadalmi-származási háttér kontextusában .................................. 119

Konferencia

KONTRA MIKLÓS A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása ............ 145 LISZKA JÓZSEF Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? II. .................... 153 MÉSZÁROS ANDRÁS „Magyar filozófia = Magyarországon mûvelt filozófia” (Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán) ........................................................................ 161

Közlemények

Konferencia a szlovák és a cseh levéltárügy idõszerû kérdéseirõl (Gaucsík István) .............................................................. 169 „Megidézett reneszánsz.” A magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók negyedik nemzetközi konferenciája (Mészáros András) ............ 173 Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság kihelyezett ülése (Lelkes Gábor) ........................................................ 175

Dokumentumok

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei ...................... 177

Könyvek

Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban (Simon Attila) .................................................................................. 191 Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában (Bauko János) .......... 193 Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltozás kori Magyarországon (Szabómihály Gizella) ................................................ 197

FÓRUM TÁRSADALOMTUDOMÁNYI SZEMLE A szerkesztõség címe: Fórum Kisebbségkutató Intézet, P. O. Box 52., Parková 4., 931 01 Šamorín. E-mail: [email protected], [email protected] • Borítóterv: Suszter Viktor • Kiadja: Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja. Felelõs kiadó: Tóth Károly igazgató • Nyomdai elõkészítés: Kalligram Typography Kft., Érsekújvár • Nyomta: EXPRESPRINT s. r. o., Partizánske • Megjelent a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és az Illyés Közalapítvány (Bp.) támogatásával • Példányszám: 1000 • Ára: 80 Sk • Reg. szám: MK SR 2063/99 • ISSN 1335-4361• Internet: http:\\www.foruminst.sk • Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. FÓRUM SPOLOÈENSKOVEDNÁ REVUE Adresa redakcie: Fórum inštitút pre výskum menšín, P. O. Box 52., Parková 4., 931 01 Šamorín. E-mail: [email protected] • Návrh obálky: Viktor Suszter • Vydavate¾: Fórum inštitút pre výskum menšín, Šamorín. Zodpovedný: Károly Tóth riadite¾ • Tlaèiarenská príprava: Kalligram Typography s.r.o., Nové Zámky • Tlaè: EXPRESPRINT, s. r. o., Partizánske • S finanèným príspevkom MK SR • Náklad: 1000 • Cena: 80 Sk • Reg. èíslo: MK SR 2063/99 • ISSN 1335-4361• Internet: http:\\www.foruminst.sk

Ötéves a Szemle

Öt esztendõt nem szokás hosszú idõnek tartani egy lap életében. Az hiszem, nekünk mégis van okunk az ünneplésre. Lapunk a Fórum Társadalomtudományi Szemle ugyanis a szlovákiai magyarság elsõ társadalomtudományi folyóirata 1945 óta, s 2004-ben elmondhatjuk, hogy nemcsak megért hat évfolyamot, hanem ígéretes fejlõdés jeleit mutatja. Amikor 1999-ben megjelentettük az elsõ számot, erõs volt az elszántság bennünk, hogy végre útjára indítsunk egy szlovákiai magyar tudományos folyóiratot. De a félsz is mozgott bennünk, hiszen tudtuk, a lap sorsa csak részben van a szerkesztõbizottság kezében. Ez a lap ugyanis olyan lesz, amilyenné a publikáló szlovákiai magyar értelmiség teszi. Nos, óvatosságból, félve, hogy csak csekély számú színvonalas, tudományos igényességû írás kerül szerkesztõségünkbe, az elsõ évben csak két számot jelentettünk meg. De már a következõ évben háromszor jelent meg a folyóirat, most pedig már negyedévente kerül az olvasókhoz. Mindenekelõtt a szlovákiai magyar társadalomkutatókat illeti ezért a köszönet. Az a nem várt alkotókedv, amelynek eredményeképpen színvonalasabbnál színvonalasabb tanulmányok, értekezések, konferenciákon elhangzott elõadások tucatjai töltik meg a lap hasábjait, szerintem, jelez valamit. Nevezetesen egy olyan elmélyült kutatómunkára épülõ szellemi pezsgést, amit olyannyira hiányoltunk nemzeti kisebbségünk kultúrtörténetébõl. E folyamatot szemlélve külön öröm, hogy az ismert személyiségek mellett, egy fiatal és ambiciózus kutatógeneráció megjelenésének lehetünk tanúi. Nekik is köszönhetõ, hogy most már alig van olyan társadalmi problémája a szlovákiai magyarságnak, amelyrõl ne jelennének meg tanulmányok, elmélyült értekezések. Megtisztelõ, hogy a Fórum Társadalomtudományi Szemle adhatja közzé e munkálkodás eredményének jelentõs részét. Szerzõinken kívül meg kell köszönnöm a szerkesztõbizottság minden eddigi tagjának áldozatos munkáját. Külön köszönet illeti a folyóirat két eddigi felelõs szerkesztõjét, Fazekas Józsefet és Török Tamást. Nélkülük a Fórum Társadalomtudományi Szemle sem tartalmában, sem pedig formájában nem válhatott volna immár az egész magyar nyelvterületen ismert és elismert folyóirattá. Továbbá megbecsülés illeti a Fórum Kisebbségkutató Intézet, valamint a Lilium Aurum Kiadó azon munkatársait, Tóth Károlyt és Hodossy Gyulát, akik a folyóirat körüli nem kevés egyéb munkát és intéznivalót vállalják. Köszönöm minden támogatónknak azt a segítséget, amely nélkül egy anyagilag ráfizetéses tudományos folyóirat aligha tarthatná magát a felszínen. A legnagyobb köszönet olvasóinkat illeti. Bízunk benne, hogy lapunk szellemi élményt nyújt számukra.

4

Öllös László

Még az eddiginél is nagyobb elhatározással vágunk bele együtt a következõ öt esztendõbe, hogy annak elteltével, a Fórum Társadalomtudományi Szemle tizedik évfolyamának megjelenését követõen, még több okunk legyen az örömre. Társadalomtudományosság nélkül egyetlen modern társadalom, s így nemzeti kisebbség sem létezhet, a társadalomtudományok pedig nem lehetnek meg fórumok nélkül. A mi Fórumunk ezen túl is teret ad minden kimunkált gondolatnak, vizsgálódásnak, a mélybõl elõásott fontos adatnak, hiszen versengõ, alakuló világunkban ezek mutatják közösségünk folyamatos megújulásának lehetõségeit. Öllõs László

TANULMÁNYOK IZSÁK LAJOS A felvidéki magyarság jogfosztása és szülõföldjérõl való eltávolítása 1944–1949

LAJOS IZSÁK The deprivation of rights of the Upper Hungarians and their removal from their native land 1944–1949

323.15(437.6)(=511.141)“1944/1949“ 314.745.25(437.6)(=511.141)“1944/1949“ 94(437.6)(=511.141)“1944/1949“

Hungarians living in Slovakia, the Beneš Decrees, deportation, re-Slovakisation, population exchange, to be deprived of rights, discussions

Történelmi tény, hogy a felvidéki magyarság már a XI. századtól kezdve lakta, birtokolta és mûvelte azt a földet, amelyet a második világháború után el kellett hagynia, illetve „hivatalosan” eltávolították onnan. Elõdeinknek, a felvidéki magyarságnak az etnikai és nyelvhatára a XI. században már a Pozsony–Nagyszombat–Nyitra– Galgóc–Bars–Hont vonalra terjedt. Így pl. szülõfalumról Negyedrõl az elsõ írásos emlék 1113-ból való, a zoborhegyi apátság oklevelében már e néven említik. Komárom az Árpád-házi királyok uralkodása idején már kisebb várispánság. A magyarság a Felvidéken is a sík vidéki és dombsági területet részesítette elõnyben, majd a földmûvelés terjedésével együtt észak felé haladtak, fõként a folyóvölgyekben. Így alakult ki a sok évszázadon keresztül fennálló magyar–szlovák nyelvhatár: Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó. Mária Terézia uralkodása idején az 1773-ban készített elsõ országos összeírás a magyar településterület határát a Nyitra–Léva–Losonc–Rimaszombat–Rozsnyó–Jászó vonalban jelölte meg. 1880 végén a mai szlovák államterületen közel 600 ezer magyar élt, s ez a létszám az 1910-es népszámlálás idejére már közel 900 ezer fõre emelkedett, ami a korabeli lakosság 30,62%-át tette ki. Az azóta eltelt évtizedek azonban óriási etnikai és nyelvi eltolódásokat eredményeztek. Erõszakos szlovákosító kampányok egész sora zajlott a két világháború között is, de különösen 1944 után. Ez a folyamat már az 1918/19-es fordulat után kezdetét vette, amikor a berendezkedõ új csehszlovák államhatalom rögtön több mint 100 ezer felvidéki magyart üldözött el otthonából. Az 1920-as trianoni szerzõdés következtében Magyarország új helyzetbe és környezetbe került. Az ország korábbi 325 400 km2-es területe 92 900 km2-re, lakossága 20,8 millióról 7,6 millióra csökkent. Trianon a magyarság történetének legnagyobb tragédiáját jelentette, hiszen több millió magyar – jórészt egy tömbben – került a szomszédos országokhoz. Ro-

6

Izsák Lajos

mániához csatoltak 1 660 000 fõt, Csehszlovákiához 896 000 fõt, Jugoszláviához 577 000 fõt, megkérdezésük, azaz népszavazás nélkül. Hazánkat új szomszédai vesztesként kezelték, s a hozzájuk került magyar közösségek a helyi nacionalizmusokkal szemben védtelenné váltak. „Az 1921, de méginkább az 1930. évi népszámlálások eredeményei arról tanúskodtak, hogy a szlovák és rutén többségû területek szórványmagyarsága, a vegyes lakosságú városok magyar polgársága és a nyelvhatáron élõ magyarság elsorvadt” – állapítja meg a jeles felvidéki történész, a pozsonyi Popély Gyula (Popély 1991). „Különösen feltûnõ a magyar elem térvesztése a Nyitra környéki, a Verebély és Léva közötti, a Kassa környéki, valamint a Tõketerebes alatti vegyes lakosságú és keverék népességû területeken. A vegyes lakosságú területek szlovákká válásával két helyen is megszakadt az addig összefüggõ egészet alkotó magyar etnikai sáv: Nógrád megyében Nagykürtös alatt, valamint Abaújban Kassától délkeletre” (u.o.). Vagyis Szlovákiában már a két világháború közötti évtizedekben is tudatosan folyt a magyarság sorainak ritkítása. Ez a folyamat 1938ban azonban rövid idõre megszakadt. Az elsõ bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án 11 927 km2 terület, Kormárom, Érsekújvár, Dunaszerdahely, Somorja, Beregszász, Losonc, Ipolyság, Léva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár és Munkács városa került vissza Magyarországoz. A visszatért területek 1 050 000 lakosának 86,5%-a magyar volt. Pozsony azonban Csehszlovákiában maradt. Aligha férhet hozzá kétség, hogy ez a döntés fedte az etnikai határokat, és aligha eredményezett volna mást vagy többet egy nemzetközi ellenõrzés mellett tartott népszavazás. E döntést követõen Chamberlain angol miniszterelnök úgy nyilatkozott a brit parlamentben, hogy Csehszlovákia és Magyarország közötti határokra vonatkozóan nem szükségesek további nemzetközi lépések. Sõt a londoni magyar követ érdeklõdésére az angol külügyminisztérium azt is megerõsítette, hogy mindez az elsõ bécsi döntés „de jure”, vagyis jogi elismerését is jelenti. A Felvidék magyarlakta területeinek visszatérése után néhány hónappal, 1939. március 15-tõl a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak – Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország – döntése következtében az elsõ világháború után kreált Cseszlovákia megszûnt létezni. A német csapatok prágai bevonulásával egy idõben létrejött a Tiso vezette szlovák bábállam, amely Hitler szövetségeseként vett részt a második világháborúban. Így Magyarország „Csehszlovákia ellen” háborúba sohasem lépett. Mégis a Csehszlovák Köztársaság 1938/39. évi szétverésében mondták ki a magyarságot – és a németeket – bûnösnek. „A szlovákiai magyar kisebbség túlnyomó többsége üdvözölte a demokratikus Csehszlovák Köztársaság széttörését, a demokratikusan igazgatott délszlovákiai területeknek a fasiszta Magyarország részérõl történt megszállását, és érdemeket szereztek a Csehszlovák Köztársaság széttörésében” – mondotta Gustav Husák 1945. február 28-án Kassán. Majd így folytatta: „A magyar lakosság többségének örömet okozott az, hogy a demokratikus Csehszlovákiától a fasiszta és feudális Magyarországhoz került” (Polányi 1992:8). Ez utóbbit tekintve teljes egészében igaza volt, aligha akadt volna ugyanis olyan magyar kormányzat, amely kitért volna a történelmi alkalom megragadása elõl. A második világháború után gyõztesnek nyilvánított Csehszlovákia viszont már a háború idején a magyarok és németek nélküli szláv állam kialakítását, megteremtését tûzte ki célul.

A felvidéki magyarság jogfosztása...

7

A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját – az akkorra már nemzetközileg is elismert jogfolytonosság talaján állva – Edvard Beneš köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány 1942 végén, 1943 elején a magyar nemzetiségû lakosság kitelepítésének követelésével egészítette ki. Beneš 1943 õszén Moszkvában találkozott a csehszlovák kommunista vezetõkkel is. Érdemes idézni a tárgyalások jegyzõkönyvébõl: „Beneš hangsúlyozta, hogy megkapta a Szovjetunió hozzájárulását a németek kitelepítésérõl a Köztársaság területérõl, és már régebben sikerült megszereznie Angliának és Rooseveltnek írásbeli hozzájárulását. Ugyanezt a módszert, amit a németek ellen fogunk alkalmazni, a magyarokkal szemben is érvényesítjük, mikor is ezt az eljárást megkönnyíti a szlovákiai magyar lakosság kicserélése a magyarországi szlovákokért” (László 2003:13). A moszkvai csehszlovák kommunista emigráció 1944 tavaszán – a szovjet kormánynyal együtt –, a Szlovák Nemzeti Tanács pedig 1944 õszén szintén elfogadta ezt. Beneš elnök így érzékeltette országa magyarellenes hangulatát: „Sok emberünk azt mondja: meg kell õket semmisíteni. Magam nem vagyok ilyen radikális. Egy nagyhatalom beszélhet ilyen módon, de mi nem tudunk ilyesfélét megvalósítani” (Gergely–Izsák 2000:164). A Szlovák Nemzeti Tanács ülésén Falton így fogalmazott: „A legnagyobb határozottsággal kell megkezdenünk a tisztogatási munkát. /…/ Meg kell fosztani õket vagyonuktól, gyûjtõtáborokba kell õket elhelyezni, és ki kell õket telepíteni Magyarországba, addig pedig Csehországba kell õket munkára vinni és birtokaikra szlovák földmûves családokat kell telepíteni. Haladéktalanul hozzá kell fogni a magyar egyházi birtokok elkobzásához is” (László 2003:16). 1944 végén a fokozódó szlovák nacionalista indulatok következtében az egész országot elárasztotta a magyarok elleni gyûlöletkeltés hulláma. Jól példázza ezt a folyamatot annak a cikknek a hangvétele, amelyre Janics Kálmán bukkant a korabeli csehszlovák sajtóban: „Senkire nem szabad tekintettel lenni. Ma nem kell a Csehszlovák Köztársaságnak egyetlen magyar sem, akár szocialista, akár demokrata gondolkodású. Nekünk már ez is elég, hogy ezek az emberek a magyarok, szétverték az államunkat, és ma is bomlasztják a köztársaságot. Magunknak, nemzetünknek és köztársaságunknak ártunk, ha fedezzük és védjük õket. Szabadítsuk meg telkeinket az egerektõl és poloskáktól. /…/ Menjenek önként és örökre Magyarországra, amely »úri embereket« csinál belõlük, a hamisság és az ázsiai cigányság igazi példányait /…/ kiseperni a magyarokat mindenütt, akkor is, ha kommunisták vagy demokraták” (Janics 1989:82). Az új csehszlovák állam, illetve demokrácia fundamentumába sajnos beépült a gyûlölet. A Szlovák Kommunista Párt 1945. februári konferenciáján „új honfoglalásra” szólította fel a szlovákságot: „A szlovák parasztnak és munkásnak, akiket kiszorítottak a gazdag déli területekrõl és századokon keresztül a hegyek között elnyomtak, meg kell ismét kapnia ezeket a régi szlovák területeket és lehetõséget a rendes emberi élethez” (Gergely–Izsák 2000:264). Majd 1945. március elején azért emelt szót, hogy „a múltban vagy az elmúlt hat évben erõszakkal elmagyarosított déli határvidéket tervszerûen és fokozatosan visszaszlovákosítsuk. Dél-Szlovákia gazdag és termékeny földjét, amelyrõl a magyar grófok és feudális urak a hegyek közé szorították a szlovák parasztot, ismét vissza kell adni a szlovák parasztságnak.

8

Izsák Lajos

Követeljük, hogy a magyar többségû községekbe és városokba gyorsított ütemben küldjenek közigazgatási bizottságot” (Gergely–Izsák 2000:264). Ezen elképzelések, illetõleg tervek jegyében fogant az 1945. április 5-én Kassán meghirdetett kormányprogram, amely a magyar nemzetiséget egészében tette felelõssé Csehszlovákia felbomlásáért. E program VIII. fejezete a következõket helyezte kilátásba a magyar nemzetiséggel kapcsolatban: „1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségû lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felújításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték õket köztársasághoz való hûségükért. 2. a többi magyar nemzetiségû lakos csehszlovák állampolgársága megszûnik, de lehetõvé teszik nekik az optálást /két állampolgárság közül az egyiket választja – I.L./; minden ilyen irányú kérelmet külön vizsgálnak meg. 3. azok a magyar nemzetiségû személyek, akik bûntényt követtek el a köztársasággal vagy más nemzetekkel szemben, fõképp a Szovjetunió ellen, bíróság elé kerülnek, megfosztják õket csehszlovák állampolgárságuktól és örökre kitiltják õket a köztársaság területérõl” (Polányi 1992:17–18). A kormányprogram konkrét javaslatait a kollektív felelõsség szelleme hatotta át, mivel a magyar nemzetiségû lakosság túlnyomó többségét hontalanságra ítélte, s ezzel együtt a jog sáncain kívülre helyezte. Számos magyarellenes – s tegyük hozzá németellenes – intézkedés már a kormányprogram – vagyis 1945. április 5. – megszületése elõtt napvilágot látott. Közülük említésre méltó a SZNT 1944. szeptember 6-án elfogadott rendelete, amellyel megszüntetett Szlovákiában minden magyar és német tanítási nyelvû iskolát. Egyidejûleg megtiltotta, hogy az államilag elismert egyházak német és magyar nyelven tartsák istentiszteleteiket mindazokon a helyeken, ahol azokat az elsõ bécsi döntés /1938. nov. 2./ után vezették be. Egy 1945. február 21-én kiadott rendelet szerint a földreform céljára azonnali hatállyal és térítés nélkül elkoboztak minden mezõgazdasági ingatlant, amely olyan magyar nemzetiségû személyek tulajdonát képezte, akik 1938. november 1-jén nem voltak csehszlovák állampolgárok. Hasonló sors várt a magyar nemzetiségû személyek 50 hektárt meghaladó mezõgazdasági ingatlanaira is. „Természetesen soha többé nem engedhetõ meg, hogy államunkat illojális politikával olyan idegen, nem szláv nemzetiségû kisebbségek gyengítsék, amelyek nagyrészt a náci Németország, valamint a reakciós Horthy-Magyarország engedelmes eszközévé váltak a köztársaságunkkal szembeni hódítási vágynak – szögezte le az 1945. április 5-i kormánynyilatkozat, s azt is rögtön hozzátette – államunknak /…/ meg kell szabadulnia a német és magyar nemzetiségi kisebbség minden elemétõl” (Polányi 1992:26). A kormányprogram meghirdetését követõen 1945. április 7-én jelent meg a SZNT belügyi megbízottjának rendelete, amely szerint a magyarok által lakott településeken nem lehetett nemzeti bizottságokat alakítani, s ha netán ilyenek mégis létrejöttek, fel kellett oszlatni azokat. A magyarok nem lehettek sem politikai pártnak, sem tömegszervezeteknek tagjai. Április–május folyamán elbocsátották állásukból a magyar nemzetiségû közalkalmazottakat, majd nem sokkal késõbb a magánalkalmazottak menesztése következett. A magyar nemzetiségûek tulajdonában lévõ kisés középüzemek, a kisiparosok mûhelyeit is beleértve nemzeti gondnokság alá kerültek. A nagyobb városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyar nemzetiségû lakosság lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve. Internáló táborok mûködtek – többek között – Pozsonyliget-

A felvidéki magyarság jogfosztása...

9

falun, Kassán, Losoncon, Léván, Nagyidán, Nyitrán, Rozsnyón, Szereden s másutt, ahol több mint 20 000 magyart õriztek, s csak kevés szó esik arról, hogy egyedi kivégzések és tömeggyilkosságok is történtek. Ezek hatására már 1945 tavaszán megindult a menekültáradat Magyarországra, s néhány hónap alatt mintegy 40 ezren menekültek a határ túloldalára. A kormányprogram rendelkezése alapján közel 800 magyar tanítási nyelvû iskolát és egyéb oktatási intézményt zártak be – az oktatás nyelve csak a szlovák lehetett – így azon tanulók száma, akik nem tanulhattak anyanyelvükön meghaladta a 100 ezret. A vegyes lakosságú településeken és a városokban a magyar nemzetiségû lakosság – családi otthonain kívül – sehol sem beszélhetett az anyanyelvén, hacsak nem akarta magát kitenni különbözõ sértéseknek és atrocitásoknak. A második világháborúban gyõztes nagyhatalmak potsdami értekezlete /1945. július 17–augusztus 2./ elutasította a magyar nemzetiség kitelepítésére vonatkozó csehszlovák kérést. Ez az állásfoglalás elégedetlenséggel töltötte el a csehszlovák hivatalos köröket és a közvéleményt. Ez mindenekelõtt a magyar nemzetiséggel szembeni türelmetlenség fokozódásában, illetõleg a magyar nemzetiségû lakosság jogfosztásában és szülõföldjérõl való elûzésében, üldözésében fejezõdött ki. A felvidéki magyarság további sorsa szempontjából döntõ jelentõsége volt a 33/1945. sz. elnöki dekrétumnak, amely augusztus 2-án jelent meg. „Azok a német vagy magyar nemzetiségû csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat – szólt a dekrétum 1.§-a. – A többi német vagy magyar nemzetiségû csehszlovák állampolgár e dekrétum hatályba lépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát” (Polányi 1992:33). Hatályba lépésével a magyar nemzetiség lényegében elesett az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint azoktól a szociális juttatásoktól, amelyeket nem nélkülözhetett, ha élni akart. Az intézkedés csaknem háromnegyed millió magyart érintett. 1945. szeptember–december között a 88/1945. sz. elnöki dekrétum alapján – a férfiak 16–55 év között, a nõk 18–45 éves korig bármikor beoszthatók voltak az ország legtávolabbi részén is munkaszolgálatra – közel 10 ezer felvidéki magyart vittek közmunkára Csehországba. A németek kitoloncolása következtében ugyanis a cseh országrészekben egyre nagyobb lett a munkaerõhiány, amit pótolni kellett. Magyarország kormánya több ízben is a szövetséges nagyhatalmakhoz fordult, hogy védelmet kérjen a csehszlovákiai magyarok számára, de ott nem talált megértésre, kitérõ vagy elutasító választ kapott. Nem maradt más hátra, mint az, hogy kétoldalú tárgyalásokon kísérelje meg a vitás kérdések tisztázását a csehszlovák kormánnyal. 1946. február 27-én Magyarország Budapesten lakosságcsere-egyezményt írt alá, illetve kötött Csehszlovákiával, amelynek az volt a lényege, hogy ahány magyarországi szlovák önkéntesen jelentkezik áttelepülésre, a csehszlovák hatóságok ugyanannyi magyart távolítanak el az állam területérõl. Csehszlovákia nyilvánvalóan azért ragaszkodott annyira a „kiválogatás” jogához, mert csak így vélte elérhetõnek, hogy közvetlenül a két állam határa mentén elhelyezkedõ lakosság – ahol lényegében csak magyarok éltek – etnikai arculatát megváltoztathassa. Ez az egyezmény egyébként egész tartalmából kitûnõen nem két egyenjogú állam, hanem a gyõztes-

10

Izsák Lajos

nek nyilvánított Csehszlovákia és a legyõzött Magyarország megállapodása volt. Hazánk hozzájárulását legfeljebb azzal lehet magyarázni, hogy a mûködésében nemzetközileg erõsen korlátozott és teljesen magára hagyott Nagy Ferenc-kormány – más lehetõséget nem látván – így próbált az egyoldalú kiutasításoknak és a magyar etnikum szempontjából rendkívül súlyos és sérelmes rendszabály alkalmazásának gátat vetni. Még az egyezmény aláírásakor Vladimír Clementis kezdeményezésére találkoztak a csehszlovák kormányküldöttség tagjai a koalíciós pártok vezetõivel. A találkozón a csehszlovák külügyi államtitkár – õ volt a csehszlovák delegáció vezetõje – megismételte azt a csehszlovák álláspontot, hogy Csehszlovákai nemzeti állammá akar válni és meg akar szabadulni a területén élõ német és magyar lakosságtól. Ennek megoldását abban látta, hogy a két állam újabb egyezményt köt, amelynek értelmében Magyarország egyoldalúan mintegy 200 000 fõnyi felvidéki magyart fogad be. Clementis a nagyobb nyomaték kedvéért egyúttal azt is leszögezte, hogy a Csehszlovákiában maradó magyarok semmiféle kisebbségi védelemre nem számíthatnak, s a Magyarország javára történõ területi módosításról sem lehet szó. „Ez az egyezmény arculcsapása volt a magyar nemzet önérzetének – írta Sulyok Dezsõ a hazai ellenzék egyik vezére emlékiratában – teljesen alárendelte annak nemzeti érdekeit a kommunista–cseh–szláv imperializmusnak, törvényes formában másodrendû néppé a magyart tette a szlávokkal szemben: történelmük egyik legnagyobb vétke volt népünk megmaradása ellen” (Gergely–Izsák 2000:266). Az egyezmény értelmében a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy Csehszlovákia a szlovákok áttelepülésének elõkészítésére, a jelentkezésre vonatkozó nyilatkozatok átvételére, agitációra és az egész akció lebonyolítására kormánybizottságot küldjön Magyarországra. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság 1946. március 4-én kezdte meg tevékenységét Magyarországon. A bizottság tagjai és szakértõi sorra járták mindazokat a magyarországi településeket, ahol szlovák nemzetiségû lakosság élt. Gyûléseket és elõadásokat rendeztek, csoportos és egyéni beszélgetéseket folytattak, valamint írásos propagandaanyagot osztottak szét, terjesztettek a szlovákság körében. Emellett kiadták a hetente háromszor megjelenõ Sloboda címû lapot, továbbá több mint másfél hónapon keresztül – napi 30 perces adásban – a CSÁB rendelkezésére állt a budapesti rádió is. A CSÁB 157 községben fejtett ki propagandát. De a CSÁB mûködésének már az elsõ napjaiban, heteiben kiderült, hogy annak tagjai igen „rugalmasan” értelmezik és kezelik a lakosságcsere-egyezményt, a szlovák nemzetiségû lakosság hazatelepülésének elõkészítését. Különösen az engedély nélkül érkezõ „szakértõkkel” volt sok probléma. Írók, színészek, újságírók, papok és a szlovák társadalmi élet különbözõ politikai beállítottságú képviselõi úgyszólván minden ellenõrzés nélkül fejtették ki tevékenységüket. Azt is széles körben terjesztették, hogy azokat a szlovákokat, akik most önként nem mennek el, késõbb erõszakkal telepítik át Csehszlovákiába, de akkor már nem kapnak földet. Sõt, az itt maradókat a magyar hatóságok a Dunántúlon telepítik szét, illetõleg Csehszlovákiából kitelepített magyarokat költöztetnek a szlovák családokhoz. A CSÁB lakosságcsere-egyezményt sértõ tevékenységével és propagandájának túlzásaival kapcsolatban a Nagy Ferenc-kormány március 21-én hivatalos nyilatkozatot adott ki, amely a következõket tartalmazta: „A magyar kormánynak mindig az

A felvidéki magyarság jogfosztása...

11

volt az álláspontja, hogy szabadon távozhat az, aki az országot el akarja hagyni. Teljes és hiánytalan jogvédelemben részesül azonban az, aki Magyarországon akar megmaradni. A magyar kormány politikájának vezetõ gondolata az, hogy a kitelepülés sohasem kényszer, hanem mindig önkéntes elhatározás alapján történjen, és a kitelepülõk vagyonukban sérelmet ne szenvedjenek. Áttelepülésrõl csakis ebben a keretben van szó. Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erõszakkal az ország elhagyására kényszeríteni, vagy pedig a kitelepítés alkalmával vagyonától megfosztani. Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll és állni fog a jövõben is” (Balogh 1988:122–123). A csehszlovák kormány elkészítette a kitelepítésre kijelölt felvidéki magyarok listáját járásonkénti bontásban. Így pl. a Dunaszerdahelyi járásban a magyar lakosság 43,1%, az Érsekújváriban 22,6%, a Galántaiban 25,1%, a Kassaiban 34,8%, a Komáromiban 54,1%, az Ipolyságiban 38,4%, a Lévaiban 32,4%, az Ógyallaiban 44,5% , a Párkányiban 36,4%, a Somorjaiban 31,1%, a Vágsellyeiben 29,9%, a Zseliziben 40,5%-a szerepelt. A listán összesen 183 692 áttelepítésre kijelölt felvidéki neve szerepel. A lakosságcserére kijelöltek listájára felkerült felvidéki magyarok „Igazolvány”-t és „Fehérlap”-ot kaptak. Ezzel sorsuk megpecsételõdött. A magyar–csehszlovák viszony az egyezmény aláírása után sem javult, sõt inkább rosszabbodott. Ez azzal függött össze, hogy a csehszlovák kormány a lakosságcsere-egyezményt valójában csak az elsõ lépésnek tekintette a magyarok eltávolítása szempontjából. Nem függesztették fel a korábbi jogfosztó intézkedéseket, sõt újabbakkal tetézték azokat. „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bûnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatni. Lekonyult fejjel járok, és némán és ha lehet ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete – szólt Fábry Zoltán 1946 májusában a cseh és szlovák értelmiséghez, majd így folytatta – és az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bûnös vagyok. A faji kizárólagosság barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletû faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. /…/ Gyõzõk vannak és legyõzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis! A legyõzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb megalázottság fokáról, nyelv fosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok, szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. /…/ A fasizmus perében csak az antifasizmus lehet perdöntõ mérték. /…/ Amikor a vádlott most szót kér, a legszigorúbb és e perben egyedül illetékes mérték alkalmazását kéri. Semmi többet. Antifasizmust. Igazságot!” (Fábry 1968:372–373). A „stószi remete” a pusztába kiáltott! A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján ugyanis megkezdték a magyar nemzetiségû lakosság körében az ún. reszlovakizációt vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampányt. A magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, el kell hagyniok szülõföldjüket, kiutasítják õket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erõszak leplezett és nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értõ magyarok tömegesen vallják magukat szlovák nemzetiségûnek. A létfeltételeikben erõsen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak kitett felvidéki magyarok egy ré-

12

Izsák Lajos

sze – különösen azok után, hogy segítséget sehonnan nem kaptak és nem is remélhettek – eleget tett a hatóságok kívánságának, s közel 400 ezren „nyilvánították magukat” szlováknak, de még így is több járásban /a Komáromiban, a Párkányiban, a Felediben, a Sellyeiben stb./ a magyarok többsége ellenállt a nyomásnak. A magyar kormány természetesen nem nézhette tétlenül a csehszlovák hatóságoknak sem az egyoldalú kitelpítésre vonatkozó terveit, sem a reszlovakizációs kampányt. Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. június 28-án a Külügyminiszterek Tanácsához intézett táviratában tárta fel a magyar nemzetiségû lakosságot ért újabb, súlyos sérelmet a szövetséges nagyhatalmak elõtt, de ott nem talált „visszhangra”, válaszra sem méltatták. Ebben az idõben /1946. június 8. és 28. között/ tett látogatást a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette magyar kormányküldöttség – tagja volt Rákosi Mátyás is – az USA-ban és Angliában. Angliából hazatérõben felkeresték Párizst is. Az útról Rákosi természetesen beszámolt fõnökének Sztálinnak, s levelében a következõket írta: „Politikailag az utazás a békecélok és a magyarság problémáinak ismertetésén kívül semmi néven nevezendõ eredményt nem adott. Az amerikaiak lényegében kitérõ választ adtak, s rendkívül óvatosan célozgattak arra, hogy ebben a kérdésben az oroszoké a döntõ szó. /…/ Ezzel szemben Angliában a Munkáspárt politikusai azonkívül, hogy kifejezetten csehbarátok voltak, és pl. hallani sem akartak a szlovákiai magyar kisebbség védelmének a békeszerzõdésbe való iktatásáról – elegendõnek tartják a nemzetek szövetségének elvi deklarációját” (Izsák–Kun 1994:95). Mindezen eseményekkel egyidõben 1946. július 29.–október 15. között zajlott le Párizsban a második világháború 21 gyõztes államának békekonferenciája. Gyöngyösi János külügyminiszter augusztus 14-én ismertette a békeszerzõdés-tervezettel kapcsolatos magyar álláspontot. Csehszlovákiával kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a lakosságcsere után még mindig kb. félmillió magyar marad Csehszlovákiában, ezek kitelepítése nem oldhatja meg a problémákat. „Bármilyen súlyos és bármilyen kétségbeejtõ legyen is helyzetük, lehetetlen megtagadni a legyõzöttõl azt a jogot, hogy ezt a követelést az erkölccsel és az emberiességgel ellentétesnek ne találja – mondta a magyar külügyminiszter. – De ha akadna is magyar kormány, amely külsõ kényszer folytán e döntést elfogadná, önmaga és a magyar demokrácia sírját ásná meg vele. A föld és a nép, amely azt évszázadokon keresztül mûvelte és az emberi civilizációba bekapcsolta elválaszthatatlanul összetartozik. Ezt a kapcsolatot erõszakkal megbontani csak az emberi élet alaptörvényeinek megsértésével lehet. Ha Csehszlovákia meg akarja tartani azt a területet, amelyen magyarok élnek, akkor tartsa meg az ott élõ magyarokat is, megadván nekik emberi és állampolgári jogaik teljességét. Ha azonban ezt Csehszlovákia bármely okból nem vállalná és mindenképpen meg akarna szabadulni a magyar kisebbségtõl, akkor a magyar kormánynak ragaszkodnia kell ahhoz az elvhez, hogy a népnek joga van a földhöz melyen él” (Balogh 1988:230). Majd – hasonlóan a Romániával kapcsolatos problémákhoz – ebben az ügyben is nemzetközi szakértõi bizottság kiküldését kérte. Továbbá elutasította a pozsonyi hídfõ kiszélesítésére vonatkozó csehszlovák követelést, amely öt magyar község /Bezenye, Rajka, Dunacsúny, Oroszvár és Horvátjárfalu/ átengedésére irányult, illetve vonatkozott. A békekonferencia illetékes szervei és bizottságai – Románia képviselõjének meghallgatása után – szinte percek alatt eldöntötték Erdély sorsát, mivel a magyar

A felvidéki magyarság jogfosztása...

13

javaslatnak egyetlen támogatója sem akadt. Így elutasították a Székelyföld területi önkormányzatára vonatkozó indítványt és visszaállították a második bécsi döntés elõtti magyar–román határt. Részlegesen helyt adva a csehszlovák területi igényeknek is, elfogadták Dunacsúny, Horvátjárfalu és Oroszvár átcsatolását, így a Trianonban megcsonkított ország területe tovább csökkent. A békekonferencia a lakosságcsere-egyezménnyel nem foglalkozott, mivel a gyõztes nagyhatalmak azt már korábban tudomásul vették és lényegében a két érdekelt fél ügyének tekintették. A 200 000 magyar további sorsát illetõen pedig – miután az újabb magyar–csehszlovák kétoldalú tárgyalások sem vezettek eredményre – a nagyhatalmak képviselõi a következõ szöveg felvételét javasolták a magyar békeszerzõdésbe: „Magyarország kétoldalú tárgyalásokat folytat Csehszlovákiával, hogy megoldja a Csehszlovákia területén élõ azon magyar eredetû lakosok kérdését, akik nem kerülnek át Magyarországra az 1946. február 27-én kötött népcsereegyezmény értelmében. Abban az esetben, ha nem jönne létre megegyezés, jelen szerzõdés hatályba lépése után számított 6 hónapi határidõn belül, Csehszlovákiának joga lesz a kérdést a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszteni és a Tanácsnál segítséget kérni egy végleges megoldás meghozatalához” (Balogh 1988:234–235). A békekonferencia döntései után Mindszenty József bíboros is megszólalt: „Ez a második megcsonkítás sokkal súlyosabb az elsõnél. Újabb területet vettek el. Nyomasztó, megroskasztó fizetéseket raktak ránk /300 millió dollár jóvátétel fizetése: 200 millió a Szovjetuniónak, 70 millió Jugoszláviának, 30 millió Csehszlovákiának 6 év alatt természetbeniekben fizetni – I.L./. Most még papíron sincsenek kisebbségi jogok az elhasított magyarok számára. Törvényen kívül állnak, mintha magyarnak lenni már magában is bûn és nem emberi lét volna. A Duna, Garam mentén kegyetlenül bontják már nagy világrészvétlenség közepette az õsi magyar tömböt. Ki tudja, mit tartogat még számunkra az emberi elvadulás? Isten óvja több csapástól mi magyar hazánkat!” (Mindszenty 1989:192). A hazai politikai pártok kénytelenek voltak a párizsi döntéseket tudomásul venni. Véleményem szerint Sulyok Dezsõnek – a már korábban is idézett politikusnak – volt igaza, amikor a békeszerzõdés becikkelyezésének vitájában a gyõztes nagyhatalmakat tette felelõssé, hogy „igazságos béke helyett olyan békét adtak nekünk, amelytõl részleteiben vagy egyáltalán nem, vagy csak nehezen lehet elvonatkoztatni a büntetés és megtorlás gondolatát. Egyetlen hatalom ügye sem a mi ügyünk, ezért Magyarország ezután soha sem orientálódhat egyoldalúan külpolitikailag és soha nem válhat bármely hatalom vagy hatalmi csoport »vazallusává«.” 1946 õszén – a korábban említett 1945-ös közmunkáról szóló rendeletre hivatkozva – a magyar lakosság tízezreit, kb. 50 ezer személyt deportáltak erõszakkal Csehországba, döntõen a korábban németek által lakott vidékre. „A magyarok elszállítását olyan következtesen és pontosan kell végrehajtani, mint a hadseregben a napiparancsot. Tudatosítsák, történelmi feladatot teljesítenek” – olvasható a Szlovák Kitelepítési Hivatal korabeli utasításában (Vadkerty 1999:29). Az akciót hivatalosan munkaerõ-toborzásnak nevezték, de ennek megvalósítása a fegyveres erõk bevetésével történt: katonai teherautók segítségével többnyire fûtetlen marhavagonokban, teherautókon hurcolták el az embereket, családokat, miközben mint háborús bûnösöktõl elkobozták minden ingó és ingatlan vagyonukat. Az akció 1947

14

Izsák Lajos

február végéig tarottt, a kényszermunka közel 400 községet érintett. A deportálások fõképpen a Galántai, Párkányi, Lévai, Érsekújvári és Zselizi járásból történtek. A magyar nemzetiségû lakosság Csehországba történõ deportálása miatt az anyaországi pártok és a kormány képviselõi számos tiltakozó jegyzéket juttattak el a gyõztes nagyhatalmak vezetõihez. A Nemzetgyûlés 1946. november 28-i ülésén Bereczky Albert – a késõbbi református püspök – emelte fel tiltakozó szavát. „Az a vád nem érhet bennünket – hangsúlyozta – hogy amikor ezeket az embertelenségeket komoly formában szóvá tesszük, újra mi vagyunk a békebontók. /…/ Nem revizionizmus az, ha mi a határainkon túl élõ magyarság sorsáért, életéért, szabadságáért, emberi jogaiért felemeljük szavunkat. Nem lennénk méltóak arra, hogy a nemzet bizalmából az õ képviseltében itt legyünk, ha nem fejeznénk ki mély és teljes együttérzésünket a mi szenvedõ, meghurcolt és sárba tiport véreinkkel” (Gergely–Izsák 2000:268). Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947 januárjában személyesen kérte Clementistõl, hogy kíméljék meg a közmunkáktól, illetve a deportálástól Felvidéken élõ rokonait s húzzák ki a transzportlistákból a Tildy, Demény, Fekets, Bodor és Zongor családot. Mindszenty József bíboros 1947 február elején VI. György angol királyhoz és Truman amerikai elnökhöz fordult segítségért. „Mély hódolattal, bizakodó esengéssel terjesztem elõ a Csehszlovákia által /…/ közel 625 ezer magyarnak kegyetlenül borzalmas üldöztetését – szólt a rádiógram. – Közmunka ürügyével fegyveres karhatalommal deportálják a csecsemõket, ágyban fekvõ súlyos betegeket, szülõ nõket /…/ az ezeréves szülõföldtõl 500–600 km-es távolságra, marhaszállító vagonokban, béres szolgáknak. /…/ Az emberiség nevében kérem /…/ méltóztassék az Isten örök törvényeibe és az emberségbe ütközõ deportálások ellen tiltakozó szavát felemelni, a százezrek égbekiáltó gyötrelmét megszüntetni” (Gergely–Izsák 2000:269). A polgári radikális Zsolt Béla, Beneš elnök személyes ismerõse keserûen állapította meg, hogy az elnök nemzetiségi politikája nemcsak hogy nem egyengeti a végleges megnyugváshoz vezetõ folyamatot, de olyan módszereket alkalmaz a magyarsággal szemben, melyek a fasizmus elõtti Európában is ismeretlenek voltak. „Elûzik otthonukból a zárt magyar etnikai területen élõ magyarokat, kényszermunkára fogják õket – írta Zsolt Béla – ez a csehszlovák nemzetiségi politika nemcsak eszközeiben fasisztikus, de végcéljában is az” (Gergely–Izsák 2000:269). E tekintetben is igaza van és messzemenõen egyetértünk a neves fekvidéki magyar író Dobos László Vádirat c. írásának minden sorával. „A szlovákiai magyarságot 1945 és 49 között szervezett, programozott népirtással pusztították. Szlovákiai magyar holocaustot értünk meg. Ez csak a zsidók tragédiájához hasonlítható. Próbálták ezt évtizedekig elhallgatni, átlépni, tompítani, összefüggésbe hozni a csinált magyar bûnökkel. Nem csonkíthatja a fenti képet sem az elérzékenyülõ, sem a feloldó emlékezet. Közel nyolcvan esztendõ kisebbségi sors. Ez alatt a többségi erõszak százféle formában sarcolta a szlovákiai magyarságot /…/, de a legnagyobb pusztítást mégis az 1945 és 49 közötti idõ végezte. Erre nincs példa a Kárpát-medencében” (Magyar Nemzet 1997. június 28.). A két állam közötti nézeteltérések s ezen belül a lakosságcsere végrehajtásával kapcsolatos viták elhúzódása miatt csak 1947 áprilisában kezdõdhetett meg a magyarországi szlovákok önkéntes áttelepítése és a csehszlovákiai magyarok kitelepí-

A felvidéki magyarság jogfosztása...

15

tése, pontosabban szólva a felvidékiek szülõföldjükrõl való hivatalos eltávolítása, elûzése. A Magyarországra érkezõ kitelepített felvidékieket 16 kirendeltség – Miskolc, Nyíregyháza, Békéscsaba, Tótkomlós, Kecskemét, Gyöngyös, Balassagyarmat, Budapest, Baja, Szekszárd, Székesfehérvár, Kormárom, Gyõr, Sopron, Kaposvár és Pécs – fogadta. Egy-egy fogadóállomás hatásköre több megyére is kiterjedt, az elhelyezési kötelezettség így minden vármegyét és Budapestet is érintette. Másképpen szólva az ország egész területén „szórták szét” a felvidéki magyarságot. A lakosságcserében érintett felvidéki / több mint 200/ és magyarországi /több mint 400/ települések listája – honnan hová – még nem teljes, további kutatásokat igényel, de pl. Alsószelibõl 21, Komáromból 43, Deákiból 33, Felsõszelibõl 25, szülõfalumból Negyedrõl 28, Pozsonyból 44, Somorjáról 31, Vágfarkasdról 16, Zselizrõl 17 stb. magyarországi helységbe telepítettek, a családok száma 1 és 242 között mozgott. Ez utóbbi adat éppen Komáromot érintette, innen telepítettek Békéscsabára 242 családot. Ez a lista jól mutatja, hogy egy-egy felvidéki településrõl hány magyarországi helyre telepítettek. Azt viszont nem mutatja hogyan szedték szét a családokat, barátokat, felekezeteket, s milyen tragédiákat okoztak. A kitelepítés a csehszlovák hatóságok döntése alapján a galántai és a lévai körzetbõl indult, de az elsõ ütem a komáromi, érsekújvári és a rimaszombati körzetet is érintette. A diószegi állomásra 55, Lévára 50 vagon érkezett. A telepítés elindítása konfliktusokkal kezdõdött, mert a csehszlovák katonaság félreértésbõl három nappal korábban kezdte el a nagyfödémesi, nagyváncsédi és a diószegi magyarok bevagonírozását. A magyarországi szlovákok elsõ csoportjának elindítása sem volt mentes a konfliktustól, de egészen más okok miatt. Kiderült, hogy a kiküldött vagonokat ezért nem tudták útnak indítani, mert nem tudták megtölteni. A névsorban szereplõ, kijelölt szlovákok közül ugyanis sokan csak egy bõrönddel érkeztek, s szálltak fel a szerelvényre. A kitelepítés megkezdése után sem szûnt meg azonban a Felvidéken maradó magyarok zaklatása, deportálása. Hiába járt le a 88/1945-ös – korábban már említett – dekrétum hatálya, mely szerint csak egy, illetve maximum másfél évig lehetett volna munkaszolgálatra kitelepíteni a magyarokat, a csehszlovák kormány nem foglalkozott a kérdéssel. Nem is szólva arról, hogy a deportált vagyonuktól megfosztott magyaroknak már nem volt hova visszatérni. Magyar papok, tanítók, egyetemisták járták Csehország és Szlovákia tájait, hogy a munkaszolgálatra elhurcoltak körülményeirõl tájékoztassák a közvéleményt. A völgyzárógátakat, utakat építõk kétségbeejtõ körülményeirõl és az õrök brutalitásáról rengeteg beszámoló készült, több kötetnyi iratanyag gyûlt össze. Arra kérték a magyar kormányt, hogy ha nem tudja megakadályozni a csehszlovák kormány önkényeskedését, akkor a deportált magyarokat hozza haza Magyarországra. A fenti eseményekkel egyidõben – 1947 nyarán – zajlottak a magyarországi rendszerváltást megelõzõ utolsó többpárti választások. A pártok külpolitikai célkitûzéseikben fogalmazták meg szomszédainkkal, így Csehszlovákiával kapcsolatos törekvéseiket, álláspontjukat. Közülük érdemes néhányat idézni. Az MKP és az SZDP, a két munkáspárt közös nyilatkozoatban követelte a tárgyalások megindítását Csehszlovákiával „a szlovákiai magyarság demokratikus jogainak biztosítására.” A NPP programjában leszögezte: „Mi a magunk részérõl mindent megteszünk a megértés, a ba-

16

Izsák Lajos

rátság, az együttmûködés elmélyítésére. De ez csak a kölcsönösség jegyében, az egyenrangúság alapján lehetséges. Mi teljes népi szabadságot adunk a határainkon élõ nemzetiségeknek, a demokrácia szellemében. Ugyanezt akarjuk a határainkon túl élõ magyarság számára is” (Balogh–Izsák 1977:217). „A Független Kisgazda Párt a maga közéleti súlyával /ebben az idõben a legnagyobb létszámú párt volt Magyarországon – I.L./ szolgálni kívánja a Duna-völgyi békét, és arra törekszik – szólt a program –, hogy a politikai határok itt valóban mielõbb légiessé váljanak, s az egymás szomszédságában, egymással keveredve letelepedett Duna-völgyi népek érintkezését sem államigazgatási, sem érzelmi akadályok ne korlátozzák felesleges mértékben. A megbékélés érdekében reményét fejezi ki a párt, hogy a határon kívül rekedt magyarok sorsát kétoldali megegyezések segítségével sikerül megnyugtatóan rendezni” (Balogh–Izsák 1977:297). A Demokrata Néppárt pedig azt hangsúlyozta: „Földrajzi helyzetünk követeli meg, hogy jó viszonyban éljünk szomszédainkkal. A mi részünkrõl nem lehet semmi akadálya annak, hogy a viszonosság elve alapján a jó szomszédi viszonyt kiépítsük és fenntartsuk. Sohasem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy magyarok a határon túl is élnek, akiknek emberi jogai felett – nemzetiség joga is ezek közé tartozik – õrködni nemcsak erkölcsi, hanem népi és nemzeti kötelességünk is, amelynek teljesítésérõl soha le nem mondhatunk. /…/ Mi nem akarunk uralkodni senkin /…/ s nincs más igényünk, mint hogy rajtunk se uralkodjék senki” (Balogh–Izsák 1977:361). A magyar kormány 1947. június 14-én a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottsághoz fordult, hogy vagy állítsák le a Csehszlovákiából érkezõ szerelvényeket, vagy engedélyezzék a német lakosság további kitelepítését Magyarországról. A SZEB döntése után 1947 szeptemberétõl Németország szovjet megszállási övezete fogadta a kitelepülõ magyarországi németek szerelvényeit. Ezzel egyidõben 1947 õszétõl folytatódott a felvidéki magyarság kitelepítése. 1947 végéig 7608 felvidéki család, öszszesen 31 184 fõ települt át Magyarországra. Az áttelepítés a téli hónapokba szünetelt, csak 1948. március 4-én indult újra, s erõltetett ütemben jöttek-mentek a szállítmányok, majd novemberben megkezdõdtek a tárgyalások az áttelepítés befejezésérõl. A magyar fél az azonnali leállítást kérte, de a Felvidékrõl még az év végéig jöttek a szerelvények. Amikor december 31-én az áttelepítést lezártnak mondták ki, a csehszlovák fél még mindig azt kérte, hogy 1949. január 31-ig a magyar kormány vegyen át további 5000 háborús bûnösnek minõsített magyart. A magyar kormány azonban minden további tárgyalástól elzárkózott, csak azzal értett egyet, hogy a felmerülõ, indokoltnak látszó családegyesítési kérelmeket 1949 elsõ felében még lebonyolítsák.

Összefoglalás 1948. december végéig 73 273 /más adatok szerint 71 215/ szlovák hagyta el önkéntesen Magyarországot, illetve 89 600 /más adatok szerint 85 436/ magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. Hozzájuk csatlakozott még 6000 személy, akik hivatalosan „önként” távoztak Csehszlovákiából Magyarországra. Ténylegesen ennél jóval nagyobb volt a hazánkba érkezõk száma. Nem ebbe a kategóriába tartozott ugyan az a 20–30 ezer ember, akiket azért utasítottak ki – a fegyverszüneti szerzõdés megszegésével – Csehszlovákiából, mert 1938. november 2. után költöztek a

A felvidéki magyarság jogfosztása...

17

Felvidékre, mégis új otthonuk megteremtése szempontjából az elhelyezendõk számát növelték. Nem kevesen voltak azok sem – köztük középiskolai, egyetemi és fõiskolai hallgatók –, akik elsõsorban tanulmányaik folytatása érdekében vettek átmenetileg vándorbotot a kezükbe, s azután többségükben véglegesen Magyarországon telepedtek le. A kitelepítés 1949. június 5-én fejezõdött be: ezen a napon lépte át Párkány és Szob között a csehszlovák–magyar határt az utolsó család. Más képet mutat a lakosságcsere gazdasági oldala: a kitelepített magyarok a Felvidéken hátrahagytak 160 ezer kat. hold földet és 15 700 házat. A szlovákok Magyarországon hagytak 38 000 kat. hold földet és 4400 házat. Az egyenlõtlen feltételeket tükrözõ tények – úgy gondolom – önmagukért beszélnek. Kártérítést a felvidékiek nem kaptak! Részleges kárpótlást az 1992. évi XXXII. tc. alapján egyes leszármazottak igényelhettek, s kaptak. A magyar állam 1949 áprilisában a magyar–csehszlovák barátsági szerzõdésben és legfõképpen Rákosi az 1949. július végén aláírt csorba-tói egyezményben nyilvánította magát érdektelennek a Csehszlovákia ellen irányuló „a magyar állampolgárságú személyek jogi követelései és igényei tekintetében.” Vagyis a jóvátétel fejében lemondtak a felvidéki magyarság kárpótlásáról. Az 1945 után kiadott beneši dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bûntett tényét. Szellemük sajnos még ma is él és negatív irányba munkál. Visszavonásukat Csehszlovákia korábbi, s utódállamainak jelenlegi vezetõi sem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés, esetleg egy szolíd fõhajtás a magyar nemzet, illetve a felvidéki magyarság elõtt. Ennek az erkölcsi jóvátételnek pedig, már régen elérkezett volna az ideje.

Felhasznált irodalom A magyarországi Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság jegyzõkönyvei 1945–1947. Szerk.: Feitl István. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Budapest, Kossuth Kiadó, 1988. Balogh Sándor–Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon 1944–1948. Budapest, Tankönyvkiadó, 1977. Balogh Sándor–Földesi Margit: A magyar jóvátétel és ami mögötte van… 1945–1949. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998. Csáky Pál: Magyarok Szlovákiában. Pozsony, Magyar Koalíció Információs Központja, 1997. Edvard Benes elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és a németek jogfosztása. Szerk.: Kövesdi János. Bratislava–Pressburg, Pannonia, 1996. Esterházy János Emlékkönyv. Szerk.: Esterházy-Malfatti Alice és Török Bálint. Budapest, Századvég, 2001. Fábry Zoltán: Stószi délelõttök. Bratislava, Madách Kiadó, 1968. Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel. Fél évszázad kisebbségben. Bratislava, Madách Kiadó, 1971. Gergely Jenõ–Izsák Lajos: A huszadik század története. Magyar Századok sorozat. Budapest, Pannonica, 2000. Gyönyör József: Államalkotó nemzetiségek. Tények és adtok a csehszlovákiai nemzetiségekrõl. Pozsony, Madách Kiadó, 1989. Izsák Lajos–Kun Miklós: Moszkvának jelentjük… Titkos dokumentumok 1944–1948. Budapest, Századvég, 1994.

18

Izsák Lajos

Janics Kálmán: A hontalanság évei. Budapest, Hunnia Kiadó 1989. Kugler István: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 1944–1948. Budapest, Osiris–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 2000. László Péter: Fehérlaposok. Adalékok a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményhez. Bonyhád, 2003. Magyar Nemzet, 1997. június 28. Mindszenty József: Emlékirataim. Budapest, Szent István Társulat, 1989. Molnár Imre–Tóth László: Mint fészkérõl kizavart madár… Budapest, 1990. Molnár Imre–Varga Kálmán: Hazahúzott a szülõföld… Budapest, Püski, 1992. Ölvedi János: Napfogyatkozás. Magyarok Szlovákiában. New York, Püski, 1985. Polányi Imre: A szlovákiai magyarok helyzete. Dokumentumok. 1944–1948. Specimina Nova Supplementum III., Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem. Popély Gyula: Népfogyatkozás. A felvidéki magyarság a népszámlálások tükrében 1918–1945. Budapest, Régió könyvek, 1991. Szabó Károly–E. Szõke István: Adalékok a magyar–csehszlovák lakosságcsere történetéhez. Valóság, 1982, 10. sz. Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, 1993. Vadkerty Katalin: A belsõ telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram, 1999. Vígh Károly: A szlovákiai magyarság kálváriája 1945–1948. Budapest, Püski, 1998.

Lajos Izsák: The deprivation of rights of the Upper Hungarians and their removal from their native land 1944–1949 Upper Hungary was lived by Hungarians from the 11th century. After the Second World War the Hungarians had to leave that territory, and/or were removed from that territory. According to the census in 1773 during Maria Teresa’s reign the Hungarian territory’s boundary was considered to be in the line of Nyitra-Léva-Losonc-Rimaszombat-Rozsnyó-Jászó. According to the population census in 1910 almost 900 thousand Hungarians lived on the territory that recently belongs to Slovakia. The decades that passed by from that time resulted vast ethnic and language changes as well. The forcible champagne on Hungarian teaching commenced after the change in 1918/19, when the new Czechoslovak state expelled more than 100 thousand Upper Hungarians from its native land. The program for establishing the Czechoslovak national state was completed by Edvard Beneš and the Czechoslovak immigration government in London at the end of 1942, and at the beginning of 1943 it was completed by demanding the expel of the Hungarian nationality population that was accepted in the spring of 1944 by the Czechoslovak communistic emigration together with the Soviet government. The study introduces and analyses in detail the resolutions against Hungarians that were valid from 1944, the consequences of the Kassa governmental program, the execution of the Beneš Decrees, the work of the Czechoslovak Committee for Resettlement in Hungary, the so-called re-slovakisation, and the decisions of the peace conference in Paris. At the same time the Hungarian political parties, the work of the National Assembly and cardinal Mindszenty József and their steps taken for the Upper Hungarians. Finally, he summarizes in numbers to the end of December 1948, 73 273 Slovak people left

A felvidéki magyarság jogfosztása... Hungar y voluntarily, and/or 89 600 Hungarians were depor ted from Czechoslovakia. Plus another 6000 persons, who officially „voluntarily” left for Hungary, and 20-30 thousand people were expelled, and many thousands came for accomplishing their studies in Hungary and to settle here later. The Hungarians left in Upper Hungary 160 thousand acres of land and 15 700 houses. The Slovaks left here 38 000 acres and 4400 houses. The Upper Hungarians did not receive any compensation.

19

NOSTRA TEMPORA

FELEMÁS ASSZIMILÁCIÓ A kassai zsidóság a két világháború között (1918–1938)

KOVÁCS ÉVA

LILIUM AURUM

LELKES GÁBOR Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben*

GÁBOR LELKES The European Parliamentary Elections in Slovakia in 2004

327(437.6:4):327.39(4) 342.53 342.534

Slovakia, european parliamentary elections, party, vote, preference elections, public opinion research, mandate, electoral district, electing citizens

Történelmi pillanat 2004. június 10. és 13-a közt immár hatodik alkalommal született döntés az Európai Parlament (a továbbiakban EP) összetételérõl, mely az Európai Unió egyetlen, az uniós állampolgárok által közvetlenül választott intézménye. Ez alkalommal, a májusban 25 tagra nõtt Európai Unióban, közel 338 millió választópolgár számára nyílt lehetõség arra, hogy szavazatával döntsön arról, hogy az elkövetkezõ 4 év során mely politikai pártok képviselõi képviseljék az államát a brüsszeli székhelyû intézményben. A tagállamok többségében 13-án, vasárnap tartották a voksolást, ez alól mindössze 7 ország volt kivétel: Hollandiában és Nagy-Britanniában június 10-re, Írországban 11-re, Csehországban 11–12-re, Lettországban és Máltán 12-re, Olaszországban 12–13-ra tûzték ki az EP-választások napját. A 2004. évi EP-voksolás Szlovákiában és a további 9 új európai uniós tagállamban történelmi jelentõséggel bírt, hiszen ezen államokban elõször kerültek megrendezésre e választások. Szlovákiában az eddig megszokott voksolásoktól az EP-választások több új elemet tartalmaztak, melyek közt a legjelentõsebbnek az alábbiak számítottak: – az EP-választáson induló pártnak 50 ezer koronát kellett letétbe helyeznie „nevezési díj”-ként, amennyiben a párt megszerzi a szavazatoknak legalább a 2%-át, visszakapja a pénzt, ellenkezõ esetben az összeg az állami költségvetésbe vándorol, – az EP-voksolás Szlovákiában a szlovákiai parlamenti választásoktól eltérõen csak egynapos, reggel héttõl este tízig járulhattak az urnákhoz a választópolgárok,

* A tanulmány a Fórum Kisebbségkutató Intézetben készült.

22

Lelkes Gábor

– a párt jelöltjei közül csak egyetlen személy volt külön támogatható (az ún. preferenciaszavazattal), vagyis csak egy jelöltet lehetett bekarikáznia a jelöltlistán (szemben az országos parlamenti választásokon lehetséges négy névvel), és ezen preferenciaszavazat akkor juttatta elõbbre a listán a jelöltet, ha az adott személy a pártra leadott voksoknak legalább a 10%-át megszerezte, – a korábbi szlovákiai parlamenti választásoktól eltérõen a jelöltek és a pártok a kereskedelmi elektronikus médiában is kampányolhattak, – a szlovákiai EP-választásokon nemcsak a szlovákiai állampolgárok, hanem az Európai Unió tagállamainak más polgárai is részt vehettek, ha állandó lakhelyük Szlovákiában van (viszont csak a szlovákiai pártokra és jelöltjeikre adhatták le szavazataikat), – a szlovákiai EP-választások menetének megfigyelését sem külföldi, sem hazai szervezetek/intézmények nem jelezték, mivel Szlovákia az Európai Unió tagjaként már fejlett, demokratikus országnak számít (ha esetleg valaki mégis megfigyelõ akart lenni, nyugodtan szemlélõdhetett a szavazóhelyiségben, és a voksok összeszámlálásánál is jelen lehetett, nem kellett a Központi Választási Bizottság engedélyét kérni). Szlovákia az Európai Unión belül 14 mandátumos választási körzetnek számít, tehát a 732 tagból álló Európai Parlamentben 14 képviselõi hely illeti meg az országot. Az elsõ alkalommal megrendezett szlovákiai európai parlamenti voksoláson 17 szlovákiai politikai tömörülés méretette meg magát, melyek összesen 188 jelöltet indítottak: Magyar Koalíció Pártja1 (a párt választási száma az 1, listavezetõje pedig Bauer Edit volt, a képviselõjelöltek száma 11 volt), Új Polgári Szövetség2 (2, Jozef Heriban, 14), Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió3 (3, Peter Šastný, 14), Magyar Föderalista Párt4 (4, B. Tajnay Nagy Mária, 12), Kisiparosok Pártja5 (5, Vladimír Sirotka, 14), Szlovákia Demokrata Uniója (6, Štefan Šlachta, 1), Szlovákia Kommunista Pártja6 (7, Karol Fajnor, 14), Szabad Fórum (8, Ivan Šimko, 14), Szlovák Nemzeti Párt–Valódi Szlovák Nemzeti Párt7 (9, Peter Súlovský, 14), Szlovák Néppárt8(10, Andrej Trnovec, 14), Aktív Nõk9 (11, Eva Bartošová, 8), SMER (12, Monika Beòová, 14), Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom10 (13, Sergej Kozlík, 14), Kereszténydemokrata Mozgalom11 (14, Anna Záborská, 14), Demokráciáért Mozgalom–Népi Unió12 (15, Rudolf Žiak, 14), Polgári Konzervatív Párt13 (16, Peter Osuský, 1), Roma Kereszténydemokrata Mozgalom14 (17, Štefan Mi¾o, 1).

A választások elõtti elõrejelzések A szlovákiai EP-választások elõtti választói hangulatot az általános fásultság jellemezte, hasonlóan az egész EU-ban tapasztalható trendhez. A szlovákiai választópolgárok választási fáradtságát azonban még tetõzték az EP-választásokat közvetlenül megelõzõ többszöri államfõi választások is. E kedvezõtlen szlovákiai választási légkörben tovább csökkentette a választási kedvet az, hogy tulajdonképpen hiányzott az Európai Parlamentet bemutató felvilágosító kampány annak érdekében, hogy a szlovákiai polgárok megtudják, hogy mire is szolgál az Európai Parlament, hogy miképp befolyásolhatja az õ életüket a több ezer kilométerre levõ intézmény (az elkövetkezõ években ugyanis az EP hatásköreinek erõsödése és bõvülése várható). A szlovákiai EP-választásokon való részvételi kedvet az is jelentõsen befolyásolta (negatív mó-

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben

23

don), hogy a választásokon induló pártok kampánya rendkívül gyenge volt, nélkülözte a felvilágosító elemeket, inkább az érzelmekre hatott, a politikusok túlságosan leegyszerûsített jelszavakat használtak, és javarészt belpolitikai témákat húztak elõ. 1. táblázat. Az EP-választásoktól való távolmaradás indokai. (Egy, a választásokat megelõzõ hónap végén készült közvélemény-kutatás eredményei alapján.15) ,QGRN

 +RVV]ÛWÂYÛNLÂEUÂQGXOWVÂJDSROLWLNÂEÔO 3ROLWLNXVRNDWDYÂODV]WÔSROJÂUFVDNDYÂODV]WÂVRNHOĎWWÊUGHNOL $](3YÂODV]WÂVRN6]ORYÂNLÂEDQVHPPLWQHPYÂOWR]WDWQDN (J\SÂUWVHPPHJJ\Ď]Ď $V]ORYÂNLDL(3NÊSYLVHOĎNVHPPLEHQVHPG×QWKHWQHNPDMG )RUPDOLWÂVQDNWDUWMDDYÂODV]WÂVW (J\ÊEHOIRJODOWVÂJDOHV] 1LQFVHOÊJLQIRUPÂFLÔMDD](3UĎO $]ĎV]DYD]DWDQHPV]ÂPÎW (OOHQ]LD](8WDJVÂJRW ·UHJQHNWDUWMDPDJÂWDSROLWLNÂKR] $]ĎIDYRULWSÂUWMDÛJ\VHPMXWEH (J\ÊELQGRN

5ÊV]DUÂQ\               

Forrás: Sme, 2004. június 9.

A Focus Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint, melyet a választásokat megelõzõ héten készített, a szlovákiai szavazóknak csak mindössze 20%-a jelezte a biztos részvételét az EP-választásokon (további 19% pedig azt mondta, hogy talán elmegy). Egy másik felmérés, a Szlovák Rádió Médiakutató Intézete által végzet közvélemény-kutatás, az EP-választásokon való részvétel kapcsán kissé kedvezõbb választás elõtti képet mutatott: a válaszadók 26,3%-a jelezte határozott részvételi szándékát a választáson (az Intézet egy korábbi, február végi felmérése még 31,6%os részvételi szándékot mutatott). A felmérések szerint a biztosan távolmaradók részaránya mindkét esetben meghaladta az 50%-ot. Az EP-választásokat ignorálók többsége a szlovákiai politikai életbõl való kiábrándultságával magyarázta az urnáktól való távolmaradását. Május második felében a Markant Közvélemény-kutató Intézet az EP-választásokon induló 17 politikai párt támogatottságát mérte fel. A felmérés nyolc pártnak Európai Parlamentbe való bejutását jelezte elõre. A választások gyõztesének a SMERt jelezték (a szavazatok 18,6%-ával, s 3 EP-mandátumhoz jutna), míg a második az SDKÚ lenne a voksok 13,6%-ával (2 EP-képviselõvel). Az SDKÚ-hoz hasonlóan a HZDS (12,3%), a KDH (10,2%) és az ANO (9,4%) is két EP-képviselõi mandátum várományosa volt. A Szabad Fórum a voksok 8,6%-át szerezte volna meg, míg az MKPra a megkérdezettek 7,9%-a adta volna le a szavazatát (ami 1-1 EP-képviselõi helyet jelentett volna). A felmérés alapján 8. pártként, a szlovákiai parlamenten kívüli nacionalista SNS – PSNS is 1 EP-mandátumot szerzett volna (6,18%).

24

Lelkes Gábor

A választások A szlovákiai EP-választásokon a részvétel rendkívül alacsony volt, a választópolgárok 16,96%-a járult az urnákhoz, szemben az uniós 45,7%-os átlaggal, ami szintén negatív rekordnak számít az EU történelmében (máskülönben az EP-választásokon való részvételi arány folyamatosan csökken, 1999-ben mindössze 49,8% volt). Szlovákia a fent említett részvételi aránnyal az unión belüli utolsó helyet mondhatta a magáénak (de egyébként a májusban uniós taggá vált tízeknél átlag 15%-kal volt alacsonyabb a szavazókedv, mint a régi tagállamokban). Az urnákhoz összesen 714 508 választópolgár járult, akik közül 713 308-an adták le a szavazatukat. Az érvényes szavazatok száma 701 595 volt, ami a leadott szavazatok 98,35%-ának felelt meg. Az érvénytelen szavazatok részaránya a legmagasabb a párkányi körzetben volt, ott a leadott szavazatok mindössze 97,81%-a volt érvényes. A kerületek szintjén a legmagasabb részvételi arány a Pozsonyi kerületben volt (20,23%), a legkisebb pedig a Nagyszombatiban és a Kassaiban (mindkettõben 16% alatt maradt a részvételi részarány). 2. táblázat. A részvételi arány alakulása az EP-választásokon az egyes kerületekben .HUÝOHW 3R]VRQ\L 1DJ\V]RPEDWL 7UHQFVÊQL 1\LWUDL =VROQDL %HV]WHUFHEÂQ\DL (SHUMHVL .DVVDL

5ÊV]YÊWHOLDUÂQ\         

Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

A választókörzetek közül a Párkányiban járultak a legtöbben az urnákhoz (23,70%), amit az Alsókubini és a Pozsonyi körzetek követtek (22,65%, illetve 21,87%). A legnagyobb számban a legerõsebb kormánypárt, az SDKÚ tábora ment el szavazni, 119 954 szavazatot kapott, ami az érvényes szavazatok 17,09%-át jelentette, s ezzel egyúttal a párt megnyerte a választásokat. A második helyen a HZDS végzett, 119 582 szavazattal, majd utána következett a SMER 118 535 vokssal. A negyedik legtöbb szavazatot a KDH kapta, rájuk az urnához járuló szavazópolgárok 16,19%-a adta a voksát (113 655 szavazat). A választásokon az ötödik legsikeresebben szereplõ párt az MKP volt, amelyre 92 927 fõ szavazott (a szavazók 13,24%-a). Az EP-be a fenti öt párt jelöltjei jutottak be, a választásokon induló többi 12 párt nem kapott elég szavazatot az 5%-os választási küszöb átlépéséhez. Az EP-választásokon sikertelenül próbálkozó 12 párt közül a legnagyobb vesztesnek az ANO tekinthetõ, mivel az Európai Parlamentbe történõ bejutásához 0,35%, azaz mintegy 2100 voks hiányzott. A 2002. évi parlamenti választásokon sikeresen szereplõ kommunisták ez alkalommal nem jutottak át az 5%-os küszöbön (bár csak

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben

25

mintegy 4000 vokssal maradtak alul). A választásokon induló további szlovákiai magyar párt, a Magyar Föderalista Párt, csak 1598 szavazatot szerzett, ami a szavazatok 0,22%-át jelentette.

A EP-be bejutott pártok regionális szereplése A pártok támogatottsága regionális szinten jelentõs szóródást mutat. Az EP-választások nyertesének, az SDKÚ-nak, a körzetek 1/5-ében sikerült a legtöbb szavazatot begyûjtenie: Malacka (itt érte el a legnagyobb arányú gyõzelmet, a szavazatok 25,80%-át kapta), Liptószentmiklós, Pozsony, Besztercebánya, Poprád, Igló, Bazin, Kassa, Ólubló és Pöstyén. A nyolc kerületbõl csak egyben, a Pozsonyiban gyõzött. A szavazatok részarányát tekintve körzeti szinten a Párkányi körzetben szerepelt a leggyengébben (1,84%). A HZDS az SDKÚ-hoz hasonlóan 10 körzetben került ki gyõztesként, a legnagyobb arányú gyõzelmét a Csacai körzetben aratta, ahol a választók 31,71%-a e pártra voksolt (a további 9 körzet: Vágbeszterce, Nagytapolcsány, Trencsén, Garamszentkereszt, Bán, Vágújhely, Privigye, Zsolna, Nyitra). Kerületi elsõséget a HZDS a már hagyományos sikerterének számító Trencséni kerületben könyvelhetett el. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a Dunaszerdahelyi körzetben volt (1,84%). Az EP-választások feltételezett favoritja, de végül csak a harmadik legtöbb szavazatot kapott SMER, mindössze 4 körzetben tudott nyerni (Zólyom, Breznóbánya, Turócszentmárton, Nagymihály). A körzetek szintjén a legnagyobb arányú gyõzelmét a Zólyomi körzetben érte el (a szavazatok 29,58%-át szerezte meg), míg kerületi szinten a Besztercebányaiban lett az elsõ. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a HZDS-hez hasonlóan a Dunaszerdahelyi körzetben volt (2,43%). A nyertes körzetek számát tekintve az MKP után a KDH szerepelt a legsikeresebben a választásokon, 11 körzetben lett elsõ: Námesztó (44,56%), Alsókubin, Rózsahegy, Varannó, Késmárk, Eperjes, Bártfa, Szenice, Nagyszombat, Homonna, Sztropkó. A KDH a kerületek szintjén is jól szerepelt, az Eperjesi és a Zsolnai kerületben megnyerte a választásokat. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága az SDKÚ-hoz hasonlóan a Párkányi körzetben volt (0,94%). Az EP-be ötödikként bekerülõ MKP hagyományosan a magyar kisebbség által lakott dél-szlovákiai körzetekben nyerte meg a választásokat. A legnagyobb arányú gyõzelmét tradicionálisan a magyar kisebbség által legnagyobb arányban lakott körzetben szerezte meg, a Dunaszerdahelyi körzetben (a szavazatok 86,22%-val). Az EP-választásokon e párt szerezte meg a legtöbb körzeti elsõséget, számszerint 14et (az említett Dunaszerdahelyi körzeten kívül még a Párkányiban, a Komáromiban, a Rozsnyóiban, a Galántaiban, a Vágsellyeiben, a Rimaszombatiban, a Nagykürtösiben, az Érsekújváriban, a Lévaiban, a Tõketerebesiben, a Szenciben, a Kassakörnyékiben és a Losonciban végzett az elsõ helyen). A kerületi elsõségek számát tekintve is az MKP szerepelt a legjobban e választások alkalmával, a Nyitrai, a Nagyszombati és a Kassai kerületekben egyaránt megnyerte a választásokat. A körzetek szintjén a legalacsonyabb támogatottsága a Csacai körzetben volt (0,39%). KSS az EP-be való bekerüléshez szükséges 5-os választási küszöböt ugyan nem érte el, viszont egy körzetben, a Felsõvízköziben, elsõséget könyvelhetett el, 0,3%al megelõzte a SMER-t (a kommunistákra a szavazók 18,28%-a voksolt).

26

Lelkes Gábor

3. táblázat. A 2004. évi szlovákiai EP-választások végeredménye 3ÂUW 6]ORYÂN'HPRNUDWLNXVÊV.HUHV]WÊQ\8QLÔ6'.»  'HPRNUDWLNXV6]ORYÂNLÂÊUW0R]JDORP+='6  60(5 .HUHV]WÊQ\GHPRNUDWD0R]JDORP.'+  0DJ\DU.RDOÎFLÔ3ÂUWMD0.3  »M3ROJÂUL6]×YHWVÊJ$12  6]ORYÂNLD.RPPXQLVWD3ÂUWMD.66  6]DEDG)ÔUXP6)  6]ORYÂN1HP]HWL3ÂUW9DOÔGL6]ORYÂN1HP]HWL3ÂUW616w3616  'HPRNUÂFLÂÊUW0R]JDORP1ÊSL8QLÔ+='wą»  3ROJÂUL.RQ]HUYDWÎY3ÂUW2.6  $NWÎY1ĎN$ëw26  5RPD.HUHV]WÊQ\GHPRNUDWD0R]JDORP5.'+  .LVLSDURVRN3ÂUWMDë665  0DJ\DU)×GHUDOLVWD3ÂUW0)6  6]ORYÂNLD'HPRNUDWD8QLÔMD'»  6]ORYÂN1ÊSSÂUW6ą6 

$OHDGRWWV]DYD]DWRN 5ÊV]DUÂQ\ V]ÂPD                   

                

Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

Az EP-be bejutott képviselõk A pártokra leadott voksok száma alapján az SDKÚ, a HZDS, a SMER és a KDH 3-3 EP képviselõi mandátumhoz jutottak, míg az MKP 2 képviselõi helyet szerzett. A képviselõi helyek a listán elõre felállított sorrendben lettek szétosztva, a preferenciaszavazatok egyedül az MKP esetében változtatták meg a sorrendet (a jelöltlistán 3. helyen szereplõ Duka Zólyomi Árpád 12 700 preferenciaszavazattal megelõzte a jelöltlista 2. helyén szereplõ Berényi Józsefet). Egyébként az MKP szavazótáborának 66,74%-a élt a preferenciaszavazás adta lehetõséggel, azaz 62 021-en karikáztak egy képviselõjelöltet. Az MKP képviselõjelöltjeinek listáján máskülönben a legtöbb preferenciaszavazatot a listavezetõ Bauer Edit kapta. EP-mandátumhoz az alábbi politikusok jutottak: Sergej Kozlík (HZDS, 74 938 preferenciaszavazattal), Peter Šastný (SDKÚ, 74 447), Monika Beòová (SMER, 64 250), Bauer Edit (MKP, 35 892), Anna Záborská (KDH, 25 936), Miroslav Mikolášik (KDH, 21 052), Duka Zólyomi Árpád (MKP, 12 743), Ján Hudacký (KDH, 10 363), Irena Belohorská (HZDS, 9738), Vladimír Maòka (SMER, 8376), Peter Baco (HZDS, 7813), Milan Ga¾a (SDKÚ, 2466), Zita Pleštinská (SDKÚ, 1521), Miloš Koterec (SMER, 879).

A szlovákiai EP-választások a korábbi szlovákiai választások és referendumok tükrében A szlovákiai EP-választásokon a választópolgárok több mint 80%-a nem vett részt, amire még a legpesszimistább elõrejelzések sem utaltak. A megdöbbentõen ala-

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben

27

csony részvétel mindenekelõtt a politikusok iránti bizalomvesztés és a nagyon gyenge kampány eredménye. A 16,96%-os EP választási részvétel a korábbi szlovákiai parlamenti választások és az ország EU csatlakozásól szóló népszavazás részvételi mutatóival összehasonlítva történelmi mélypontnak tekinthetõ. 4. táblázat. Az MKP EP-választási jelölõlistájára leadott preferenciaszavazatok megoszlása $NÊSYLVHOĎMHO×OW QHYH

$SUHIHUHQFLD $MHO×OWOLVWÂQ $]ÊUYÊQ\HV $]ÊUYÊQ\HV V]DYD]DWRNDODSMÂQ HOIRJODOWKHO\ SUHIHUHQFLD SUHIHUHQFLDV]DYD]D NLDODNXOWVRUUHQG V]DYD]DWRNV]ÂPD WRNUÊV]DUÂQ\D  %DXHU(GLW     'XND=ÔO\RPL¢USÂG     %HUÊQ\L-Ô]VHI     .OHQRYLFV*DEULHO     7ÔWK3ÊWHU     /DQF]$WWLOD     6ORYÂN-ÛOLXV     'XGÂV=VROW     3HWULN)HUHQF     5ÂF]2OLYÊU     9LGD.ULV]WÎQD    

Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

A legutóbbi, 2002. évi parlamenti választások részvételi arányától az EP-választásokon 53,1% ponttal volt alacsonyabb a részvétel. A részvételi arányban beállt csökkenés az ország valamennyi régióját azonos mértékben érintette. A lakosság részarányában számottevõ magyar kisebbséggel rendelkezõ 16 dél-szlovákiai járásban16 az említett parlamenti választások alkalmával 10 járásban volt a részvételi szint az országos átlag alatt, míg az EP-választásokon 7 járásban járultak az urnákhoz kevesebben mint az országos átlag. A fent említett járások közt a 2002. évi parlamenti választások alkalmával a legnagyobb részvételi arány a Dunaszerdahelyi járásban (74,31%), a legalacsonyabb pedig Nagymihályiban (63,15%) volt. Ugyanezen járások közt az EP-választások alkalmával a legmagasabb részvételi arányt a Szenci járás (19,18%), a legalacsonyabbat a Nagyrõcei járás (13,03%) mutatta ki. Az eredmények alapján nem vonhatók le messzemenõ következtetések az egyes pártok tulajdonképpeni népszerûségét illetõen, mivel az még az EP-választások gyõztesére, az SDKÚ-ra is csupán a szlovákiai választópolgárok nem egész 3%-a szavazott (119 954 szavazatot kapott, míg a nyilvántartott választópolgárok lélekszáma 4 210 463). Az EP-választások további érdekes színfoltja, hogy a pártok közül egyik sem volt képes megszólítani annyi választót, mint 2002-ben (ez még a fegyelmezett választói táboráról híres MKP-nak sem sikerült). Tény azonban az, hogy a kormánypártok jobb eredményt értek el, mint az ellenzék (tehát Szlovákiában nem a kormány elleni tiltakozó voksolásról volt szó), ami a legtöbb EU-államban másképp történt (ezt részben az is magyarázza, hogy MikulᚠDzurinda kormányának – a mostani és az elõzõ kormány élén is õ állt – érdeme az ország EU tagságának kivívása).

28

Lelkes Gábor

5. táblázat. A részvételi arány alakulása az EP-választásokon és a 2002. évi parlamenti választásokon a magyar kisebbség által lakott dél-szlovákiai járásokban -ÂUÂV

5ÊV]YÊWHOLDUÂQ\DÊYL SDUODPHQWLYÂODV]WÂVRNRQ 

3R]VRQ\, 3R]VRQ\,, 3R]VRQ\,,, 3R]VRQ\,9 3R]VRQ\9 6]HQF 'XQDV]HUGDKHO\ *DOÂQWD .RPÂURP /ÊYD 1\LWUD ªUVHNÛMYÂU 9ÂJVHOO\H /RVRQF 1DJ\UĎFH 5LPDV]RPEDW 1DJ\NÝUW×V .DVVD, .DVVD,, .DVVD,,, .DVVD,9 .DVVDN×UQ\ÊN 1DJ\PLKÂO\ 5R]VQ\Ô 7ĎNHWHUEHV 6]ORYÂNLD

5ÊV]YÊWHOLDUÂQ\DHV (3YÂODV]WÂVRNRQ 

                         

                         

Forrás: A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

1. ábra. Az elmúlt 14 év parlamenti választásain, az ország EU csatlakozása kapcsán kiírt népszavazáson és az elsõ szlovákiai EP-választáson való részvétel alakulása  

UpV]YpWHO

 







 





 

 

pYL SDUODPHQWL YiODV]WiVRN

pYL SDUODPHQWL YiODV]WiVRN

Forrás: Sme, 2004. június 15.

pYL SDUODPHQWL YiODV]WiVRN

pYL SDUODPHQWL YiODV]WiVRN

pYL SDUODPHQWL YiODV]WiVRN

pYL QpSV]DYD]iV 6]ORYiNLD(8 FVDWODNR]iViUyO

pYL(3 YiODV]WiVRN

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben

29

6. táblázat. A 2002. évi szlovákiai parlamenti választásokon és a 2004. évi EPválasztásokon kapott szavazatok alakulása a legerõsebb pártokat illetõen 3ÂUW

$ÊYLV]ORYÂNLDLSDUODPHQWL YÂODV]WÂVRNRQNDSRWWV]DYD]DWRNV]ÂPD

$ÊYL(3YÂODV]WÂVRNRQ NDSRWWV]DYD]DWRNV]ÂPD

+='6





6'.»





60(5





0.3





.'+





$12





.66





Forrás: Sme, 2004. június 15.

2. ábra. A 2002. évi szlovákiai parlamenti választásokon és a 2004. évi szlovákiai EP-választásokon legsikeresebben szereplõ pártok szavazatvesztése

DYRNVRNV]iPD

.66

$12

.'+

0.3

6PHU

6'.Ò



+='6

         

Forrás: Sme, 2004. június 15.

A szlovákiai EP-választások visszhangja Az EP-be bejutott szlovákiai pártok kivétel nélkül sikerként könyvelték el a választási eredményeiket, nem sok figyelmet szenteltek annak a ténynek, hogy a választók több mint 80%-a a távolmaradásával üzente számukra, hogy megcsömörlöttek a hazai politikai élet képviselõitõl. A politikai elemzõk szerint mind az EP-választások vesztes, mind pedig a nyertes pártjainak nagyon gyorsan értelmeznie kéne a már-már apátia határán álló választópolgár figyelmeztetését, azt, hogy minden ötödik szlovákiai család a szegénységi küszöb körüli jövedelembõl él, s ezen szociális problémára kellene inkább a pártoknak összpontosítani a belsõ és külsõ csatározásaik helyett.

30

Lelkes Gábor

Melléklet 1. térkép. Az EP-választásokon való részvételi arány megoszlása a körzetek szintjén

Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben 2. térkép. Az EP-választások nyertesei a körzetek szintjén

Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

31

32

Lelkes Gábor

3. térkép. Az EP-választások alkalmával az MKP-ra leadott érvényes szavazatok részarányának megoszlása körzetenként

Forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, 2004.

Az európai parlamenti választások Szlovákiában 2004-ben

33

Jegyzetek 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

A továbbiakban az MKP rövidítés is használatos. A továbbiakban az ANO rövidítés is használatos. A továbbiakban az SDKÚ rövidítés is használatos. A továbbiakban a MFS rövidítés is használatos. A továbbiakban a ŽS SR rövidítés is használatos. A továbbiakban a KSS rövidítés is használatos. A továbbiakban a SNS – PSNS rövidítés is használatos. A továbbiakban az S¼S rövidítés is használatos. A továbbiakban az AŽ – OS rövidítés is használatos. A továbbiakban a HZDS rövidítés is használatos. A továbbiakban a KDH rövidítés is használatos. A továbbiakban a HZD – ¼Ú rövidítés is használatos. A továbbiakban a OKS rövidítés is használatos. A továbbiakban az RKDH rövidítés is használatos. A felmérést a Szlovák Rádió Médiakutató Intézete készítette. Szenci, Galántai, Dunaszerdahelyi, Vágsellyei, Nyitrai, Érsekújvári, Komáromi, Lévai, Nagykür tösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrõcei, Rozsnyói, Kassa-környéki, Tõketerebesi, Nagymihályi

Felhasznált irodalom Sme, 2004. június 12. Sme, 2004. június 14. Sme, 2004. június 15. Új Szó, 2004. június 7. Új Szó, 2004. június 11. Új Szó, 2004. június 12. Új Szó, 2004. június 14. Új Szó, 2004. június 15. www.statistics.sk

Gábor Lelkes: The European Parliamentary Elections in Slovakia in 2004 Between 10th - 13th June, 2004 it was the sixth decision made on the composition of the European Parliament (hereinafter referred to as EP), that is the only institution of the European Union of which composition is directly elected by the union’s citizens. At this occasion in May in the European Union that has grown to 25 members, an open opportunity born to almost 338 million electing citizens to decide with their votes that during the following 4 years which representative of political parties will represent their country in the institution that has its seat in Brussels. The EP election in 2004 in Slovakia and in the 9 new European Union member states is of historical character, since in these states the elections were organised for the first time. The atmosphere before the EP elections in Slovakia was characterised by a general indifference, comparable with the trend in the whole EU, although the election tiredness of Slovak electing citizens was even strengthened by the

multiple presidential elections directly before the EP elections. At the European Parliamentary elections held for the first time in Slovakia 17 Slovak political parties were present that had 188 candidates. The Slovak political parties that entered to the EP considered their election results as success and did not pay too much attention to the fact that more than 80% of voters indicated with their absence at the elections that they grew sick of the representatives of the domestic political life. At the EP elections in Slovakia the participation was very low, 19,96% of electing citizens voted, compared to the 45,7%-os average in the Union that is also a negative record in the history of the EU. According to political analysts both the winning and the loosing parties of the EP elections should fast interpret the warning of electing citizens - that stand almost on the edge of apathy - that every fifth Slovak family lives from income at the brim of poverty and these are the social problems where the parties should orient instead of their internal and external fighting.

RÁCZ KÁLMÁN Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam – egyházi birtokperek a hágai bíróság elõtt (1. rész) KÁLMÁN RÁCZ Esztergom Archbishopric Versus Czechoslovak State – Religious Actions for Possession at the Hague Court (I. part)

348.73(439):347.23 259(439)

Trianon peace dictate, closing, nationalisation, Hague Court, religious actions on possession, legal dispute, discussions between states, Vatican

Bevezetõ 1923 végén az esztergomi érsek, a székesfõkáptalan, az esztergomi és budapesti szemináriumok, illetve velük együtt öt másik magyarországi katolikus egyházi intézmény keresetet nyújtott be a csehszlovák állam ellen a hágai székhelyû, ún. Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntõbíróság elõtt. A perlés oka, a most már külföldinek számító intézmények felvidéki birtokain 1919-ben foganatosított zárlat volt, melynek során a birtokokon állami kényszerkezelést vezettek be, és így megfosztották az eredeti tulajdonosokat a kezelés és haszonélvezet jogától. A mai közvélemény elõtt meglehetõsen ismeretlennek számító magyar–csehszlovák jogvita, hágai per kezdõdött meg ezzel, melynek jogtörténeti vonatkozásai mellett a politikatörténeti jellemzõk – ezeken van e munka hangsúlya is – szintén figyelmet érdemelnek. A magyar külpolitikában játszott szerepe mellett például az, hogy a nemzetközi bíróság elé a katolikus egyházzal kapcsolatos ügy került, ami politikai pikantériát adott a kérdésnek, és Hága, Esztergom, illetve a prágai és budapesti diplomácia mellett a Vatikánt is fõszereplõvé tette. A két világháború között történtek továbbá azért is érdekesek lehetnek számunkra, mivel olyan ügynek, problémának jelentették az elsõ felvonását, melynek bizonyos vonatkozásai a kérdés több évtizedre szóló kikapcsolása és a szlovákiai földkérdés rendezetlensége okán máig aktuálisak. Az elsõ világháború után az esztergomi érsekség javadalmasai és a többi egyházi birtokos az új szomszédokkal szembeni vagyonsérelmével nem volt egyedül. A magyar állampolgárok utódállamokhoz került ingatlanvagyonát illetõ hasonló eljárásra rengeteg példa akadt Csehszlovákia mellett Romániában és Jugoszláviában is, a károsultak számára reményt szinte csak az a perlési lehetõség jelentett, melyet a trianoni békeszerzõdés 250. paragrafusa nyújtott. Az utódállamok különbözõ, elsõsorban a földreformokból fakadó rendelkezéseivel szemben a tulajdonukról természetesen lemondani nem akaró magyar állampolgárok ezrei éltek a felkínált lehetõséggel,

36

Rácz Kálmán

és attól függõen, hogy hol szenvedték el a kárt, a román, csehszlovák vagy jugoszláv viszonylatban létrehozott hágai döntõbírósághoz fordultak panaszukkal. A döntõbíróságok elé került magyar érdekeltségû jogvitákat azok jellegzetes vonásai alapján több csoportba sorolhatjuk. Sajátos jellemzõi voltak az ún. agrárpereknek, vagyis azoknak a panaszoknak, melyeknél a kereset tárgyaként magyar állampolgárok valamelyik utódállam területén fekvõ birtokának agrárreform címén történt lefoglalása, illetve az ezért fizetendõ kártérítés szerepelt. Az agrárperek károsultjainak többsége optáns volt, tehát olyanok, akik a magyar állampolgárságuk fenntartása érdekében a világháború után „optáltak”, s így nem lettek csehszlovák, román vagy jugoszláv állampolgárok. Az optánsok túlnyomó része a román viszonylatban felállított vegyes döntõbíróság elé nyújtotta be keresetét. Több mint ötszáz agrárper volt folyamatban a két világháború közti idõszak során, melyeknél a lefoglalt földterület körülbelül 1,2 millió kat. holdat tett ki, hozzávetõleg egymilliárd aranykorona értékkel. Az egyházi perek, melyek közé a témánkat jelentõ jogviták is tartoztak, tulajdonképpen szintén agrárperek voltak, hiszen többnyire itt is a földreformok miatt történt a perlés, de a károsultak egyházi mivoltából fakadó egyéb jellemzõk, bonyodalmak, többek között a Vatikán érdekeltsége e pereket jellegükben a többi agrárpertõl eltérõvé tették. A hágai bíróságok elõtt ezenkívül olyan perek is folytak, melyeket alapítványi javak, bányák, ipari vállalatok, vasutak, a Habsburg-család tulajdonát képezõ vagyonok, továbbá ingóságok elvétele vagy megrongálása miatti visszaadás, kártérítés címén indítottak. Az átcsatolt területekrõl elmenekült tisztviselõknek az elmaradt fizetés vagy nyugdíj folyósítása végett körülbelül háromezer pere volt tárgyalás alatt. A magyar politika és közvélemény részérõl nagy érdeklõdést váltott ki a magyar–csehszlovák fórum elé tartozó Pázmány Péter Tudományegyetem ügye is. Ez a jogvita, talán éppen a perbéli magyar gyõzelem miatt viszonylag gazdag szakirodalommal rendelkezik, ami a többi perrõl már kevésbé mondható el (Kiss 1991; Váli 1934a, 1934b; Angyal 1934). Meglepõ módon a közismertnek számító optáns perekrõl is inkább csak a két világháború között születtek jogi vagy történeti munkák (Markó 1927; Alkér 1927; Szladits 1920; Lukács 1928; Matheovits 1929; Geõcze 1927; Ruttkay 1930; Magyary 1927). Ezek szerzõi azonban akkor még – érthetõen – kísérletet sem tettek a háttéresemények megvilágítására. A közelmúlt és napjaink történetírásából a kérdésrõl inkább csak a korszakot összefoglaló szintézisek egy-egy bekezdésébõl értesülünk. A történetírás adósságára a magyarázatot elsõsorban a források hiányos volta,1 és nem a kérdés jelentõségének alábecsülése jelenti. A hágai perek pénzbeli tétjét Bethlen miniszterelnök 1930-as képviselõházi beszédében elemezte érzékletesen, mely szerint a 4500 magyar érdekeltségû perben az összkövetelés értéke meghaladta a kétmilliárd aranykoronát, és ez a nemzeti vagyon egykilenced részét jelentette, melynek ha csak az elmaradt adóját veszik figyelembe, akkor is súlyos millióktól esett el az ország. Errõl pedig Bethlen szerint óriási hiba lenne önként lemondani (Bethlen 1930). Képviselõtársai közül nem mindenki értett egyet a kormány perekhez való ragaszkodásával, és az ellenzék sorai közül arra hívták fel a figyelmet, hogy a miniszterelnök és más vezetõ pozíciót elfoglaló személyiségek – többek között Teleki Pál, vagy az 1921–22 során külügyminiszter Bánffy Miklós – személye-

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

37

sen érdekeltek az ügyben erdélyi birtokaik miatt, és számukra ez a személyes, illetve egy szûk társadalmi csoportra vonatkozó érintettség jelenti a fõ motivációt, nem annyira az ország érdeke. A kormány ezért egy harmadrangú kérdés miatt hosszú éveken át feleslegesen hadakozik, sõt privát érdekeket védve kompromittálja a magyar diplomáciát (Bethlen 1930). A vagyonkérdés és a magyar külpolitika összefüggésének e meglehetõsen sarkított jellemzésével szemben megállapítható, hogy a kormány számára éppen a hágai ingatlanperek külpolitikai súlyában rejlett a kérdés igazi jelentõsége. A külpolitikai prioritásokba illeszkedõen a „magyar ügy” egy olyan nemzetközi fórumot kapott ugyanis, ahol az európai politika és közvélemény érdeklõdése mellett a trianoni jogtalanságok demonstrálására nyílt folyamatos lehetõség. Különösen igaz volt ez az esztergomi érsekség vagyonperére, mellyel szorosan összefüggött a fõegyházmegye kormányzati integritásának a trianoni határok ellenére történõ fenntartásáért – természetesen nem a kompetenciával e téren nem rendelkezõ hágai bíróság elõtt – vívott politikai harc is. A régi egyházszervezeti határoknak az új államhatárok ellenére történõ megõrzésére irányuló törekvés így Trianon mindenre kiterjedõ érvényének késleltetésére is alkalmasnak bizonyult. Jelen dolgozat a nagyrészt Csehszlovákiához került esztergomi érsekség elsõ világháború utáni kormányzási problémáinak a birtokperekkel való összefüggéseit is megkísérli ismertetni, a fõegyházmegyei birtokok visszaszerzéséért folytatott küzdelem bemutatásának keretében.

Az esztergomi fõegyházmegye javadalmasai és a trianoni államhatár Az ország elsõ világháború utáni területveszteségeivel együtt a magyar katolikus egyház birtokvagyona is jelentõs mértékben megcsappant. A Trianon elõtti Magyarország katolikus egyházi javadalmainak összterjedelme közel járt a kétmillió kat. holdhoz, ami 1920-ra egymillió hold alá csökkent. A magyar egyház elveszítette tehát birtokainak körülbelül a felét2. Mivel jogi értelemben nem az általában vett magyar katolikus egyház számított a vagyon tulajdonosának, hanem annak egyes intézményei, így földrajzi elhelyezkedésükbõl és birtokaik területi struktúrájából adódóan a veszteség különbözõ mértékben sújtotta a javadalmas püspökségeket, érsekségeket, székeskáptalanokat, társaskáptalanokat, reális apátságokat, szemináriumokat, szerzetesrendeket, oktató-nevelõ intézményeket és egyéb egyházi jogi személyeket. 1. táblázat. Az egyes javadalmas egyházi intézmények földbirtokainak határváltozás utáni elhelyezkedése ªUVHNVÊJHNÊV SÝVS×NVÊJHN (JULÊUVHNVÊJ (V]WHUJRPL ÊUVHNVÊJ *\XODIHKÊUYÂU IRJDUDVLJ×U×J NDWROLNXVÊUVHNVÊJ .DORFVDLÊUVHNVÊJ

7HUÝOHWUÊJL 0DJ\DURUV]ÂJRQ &VHKV]ORYÂNLÂKR] 5RPÂQLÂKR] -XJRV]OÂYLÂKR] $XV]WULÂKR] ÂOODSRW PDUDGW NHUÝOW NHUÝOW NHUÝOW NHUÝOW V]HULQW NDWKROG        



































38

Rácz Kálmán

J %HV]WHUFHEÂQ\DL SÝVS×NVÊJ &VDQÂGL SÝVS×NVÊJ (UGÊO\LSÝVS×NVÊJ *\ĎULSÝVS×NVÊJ .DVVDLSÝVS×NVÊJ 1DJ\YÂUDGL SÝVS×NVÊJ 1\LWUDLSÝVS×NVÊJ 3ÊFVLSÝVS×NVÊJ 5R]VQ\ÔL SÝVS×NVÊJ 6]DWPÂUL SÝVS×NVÊJ 6]ÊNHVIHKÊUYÂUL SÝVS×NVÊJ 6]HSHVL SÝVS×NVÊJ 6]RPEDWKHO\L SÝVS×NVÊJ 9ÂFLSÝVS×NVÊJ 9HV]SUÊPL SÝVS×NVÊJ (SHUMHVLJ×UNDW SÝVS×NVÊJ 0XQNÂFVLJ×UNDW SÝVS×NVÊJ 1DJ\YÂUDGLJ×U NDWSÝVS×NVÊJ +DMGÛGRURJLJ×U NDWSÝVS×NVÊJ .ÂSWDODQRN (JULIĎNÂSWDODQ (V]WHUJRPL IĎNÂSWDODQ (V]WHUJRPL SDSQHYHOĎ %XGDSHVWL .×]SRQWL 6]HPLQÂULXP .DORFVDL IĎNÂSWDODQ %HV]WHUFHEÂQ\DL NÂSWDODQ &VDQÂGLNÂSWDODQ (UGÊO\LNÂSWDODQ *\ĎULNÂSWDODQ 1DJ\YÂUDGLODWLQ V]HUWDUWÂVÛNÂSW 1\LWUDLNÂSWDODQ 3ÊFVLNÂSWDODQ .DVVDLNÂSWDODQ 5R]VQ\ÔLNÂSWDODQ 6]DWPÂULNÂSWDODQ 6]ÊNHVIHKÊUYÂUL NÂSWDODQ 6]HSHVLNÂSWDODQ 6]RPEDWKHO\L NÂSWDODQ 9ÂFLNÂSWDODQ 9HV]SUÊPL NÂSWDODQ 1DJ\V]RPEDWL WÂUVDVNÂSWDODQ 3R]VRQ\LWÂUVDV NÂSWDODQ (SHUMHVLJ×UNDW NÂSWDODQ $SÂWVÂJRNÊV SUÊSRVWVÂJRN 9DVNDV]HQWPÂUWRQL DSÂWVÂJ





















 

  

  

  

  

  

  













 

 

 

 

 

 



































































































































 

 

















































 

 

 

  













  

  

  

  

  

  













    

    

    

    

    

    





















































































 

 



 



 



 



 





Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam S J 3HF×OLDSÂWVÂJ )HOVĎ×UVL SUÊSRVWVÂJ &VDWÂULDSÂWVÂJ 6]HQWMREELDSÂWVÂJ 1DJ\YÂUDGL ODWV]HUWDUWÂVÛ .LVSUÊSRVWVÂJ 1DJ\YÂUDGL ODWV]HUWDUWÂVÛ QDJ\SUÊSRVWVÂJ 0XUDNHUHV]WXUL DSÂWVÂJ 3ÂSRFLSUÊSRVWVÂJ +DWYDQL SUÊSRVWVÂJ 3R]VRQ\L SUÊSRVWVÂJ 5ÂWRWLSUÊSRVWVÂJ (JHUYÂUL SUÊSRVWVÂJ /HNÊULDSÂWVÂJ .DSRUQDNDSÂWVÂJ 6]HU]HWHVUHQGHN &VRUQDL SUHPRQWUHLUHQG -ÂV]ÔYÂUL SUHPRQWUHLUHQG 3LDULVWDUHQG 3DQQRQKDOPL 6]HQW%HQHGHN UHQG &LV]WHUFLWDUHQG ,UJDOPDVUHQG 'RPRQNRVUHQG .DSXFLQXVUHQG )HUHQFHVUHQG 0LQRULWDUHQG 6]HUYLWDUHQG %D]LOLWDUHQG

39

 

 

 

 

 

 

  

  

  

  

  

  

























 

 

 

 

 

 













 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 





























 

 

 

 

 

 

       

       

       

       

       

       

Forrás: Esztergomi Prímási Levéltár Cat. D/c. Felvidéki birtokügyek, 2. doboz

A trianoni határok csehszlovák viszonylatban az esztergomi érseki, valamint a kassai, rozsnyói, szatmári római katolikus és a munkácsi, eperjesi görög katolikus püspöki egyházmegyéket szelték. Közülük az esztergomi egyházmegye igen sajátos helyzetbe jutott, hiszen a felsoroltak közül egyetlenként neki maradt csak a székhelye Magyarországon, mégpedig úgy, hogy területének túlnyomó többsége Csehszlovákiában feküdt. Ebbõl következõen a fõegyházmegye magyarországi részén székelõ ordináriust az államhatár vágta el felvidéki plébániáitól, a központban székelõ javadalmas intézményeket pedig az egyik legfontosabb bevételi forrásukat jelentõ birtokaik legnagyobb és legjobb minõségû részétõl. A továbbiakban elõször a vagyoni helyzetben bekövetkezett változást mutatjuk be, vagyis hogyan érintette az új határ az érsekség, székesfõkáptalan, esztergomi szeminárium és a Központi Papnevelde birtokvagyonát. Az esztergomi érsekség mint javadalmas intézmény támogatásáról az uralkodók Szent István óta bõkezûen gondoskodtak, elsõsorban birtokadományozás formájában. Az érseki birtok egyrészt a korai alapítás okán – a késõbbi alapítású egyházmegyéknek, fõleg a XVIII. századiaknak már nem jutott ilyen bõséges javadalom –, másrészt a prímási méltósághoz kötõdõ megkülönböztetett uralkodói kegybõl adódóan az ország legnagyobbjai közé emelkedett. Az évszázadok során nemcsak az uralkodók halmozták el birtokokkal és jövedelmezõ kiváltságokkal az érseki szék

40

Rácz Kálmán

1. ábra. Egyházmegyék és -tartományok a történeti Magyarországon

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

41

betöltõit, hanem az ingatlanvagyon forrásai a tehetõs családok magánadományozásai és az érsekek vásárlásai, szerzeményei is voltak3. Az elsõ világháború végén az érseki birtokvagyon összterjedelme így már 88 803 kat. holdat tett ki, melyek Bars, Esztergom, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Pozsony és Trencsén megyében helyezkedtek el, és az esztergomi, érsekújvári, gútai, nagysallói, drégelyi, verebélyi, valamint a pozsonyi uradalmi kerületeket szervezték meg rajtuk. A drégelyi uradalmat és az esztergomi néhány települését leszámítva valamennyi Csehszlovákiához került. A Trianon általi veszteség így az érsekség vagyonából 51 315 kat. holdra rúgott, amely vármegyénként a következõ települések határába tartozó földeket jelentette: 1. Esztergom vármegye – Bart (ma: Bruty) 728 kh, Búcs (Búè) 1587 kh, Dunamocs (Moèa) 898 kh, Érsekkéty (Kvetná) 726 kh, Farnad (Farná) 1307 kh, Kéménd (Kamenín) 1086 kh, Kural (Kura¾any) 423 kh, Magyarszõgyén (Svodín) 1135 kh, Muzsla (Mužla) 3367 kh, Nagyölved (Ve¾ké Ludnice) 1979 kh, Németszõgyén (Svodín) 316 kh, Párkány (Štúrovo) 212 kh; 2. Komárom vármegye – Bajcs (Bajè) 6257 kh, Hetény (Chotín) 2523 kh, Imely (Ime¾) 449 kh, Kürt (Strekov) 1863 kh, Martos (Martovce) 903 kh, Naszvad (Nesvady) 3651 kh, Perbete (Pribeta) 1372 kh, Udvard (Dvory n. Žitavou) 998 kh, Gúta (Kolárovo) 3138 kh, Keszegfalva (Kamenièná) 3138 kh, Szímõ (Zemné) 316 kh; 3. Hont vármegye – Ipolyhidvég (Ipe¾ské Predmostie) 631 kh, Hontfüzesgyarmat (Hontianska Vrbica) 466 kh, Szete (Kubáòovo) 772 kh, Bajta (Bajtava) 667 kh, Garamkövesd (Kamenica n. Hr.) 1146 kh, Leléd (Lelá) 593 kh, Ipolyszalka (Salka) 705 kh; 4. Bars vármegye – Barslédec (Ladice) 470 kh, Garamszentgyörgy (Jur n. Hronom) 661 kh, Hölvény (Hulvinky) 448 kh, Nagysalló (Tekovské Lužany) 714 kh, Aha (Horný Ohaj) 173 kh, Barscseke (Èaka) 397 kh, Verebély (Vráble) 250 kh; 5. Nyitra vármegye – Nagycétény (Ve¾ký Cetín) 381 kh, Nyitraegerszeg (Jelšovce) 54 kh, Nyitranagykér (Ve¾ký Kýr) 6 kh, Üzbég (Zbehy) 579 kh, Érsekújvár (Nové Zámky) 992 kh, Tardoskedd (Tvrdošovce) 1472 kh, Kinorány (Chynorany) 78 kh; 6. Pozsony vármegye – Alsószerdahely (Dolná Streda) 65 kh, Vága (Váhovce) 319 kh, Zsigárd (Žiharec) 604 kh, Nagyszombat (Trnava) 63 kh; 7. Trencsén vármegye – Ribény (Rybany) 46 kh. Az elszakadt birtokok a jövedelmezõség szempontjából legértékesebb részeket is tartalmazták, melyek a Duna bal partján Esztergom és Komárom megyében, valamint kisebb részben Bars megyében húzódtak. Itt voltak azok a széles puszták is melyeket az érsekek jelentõs anyagi ráfordítással a Trianon elõtti évtizedekben mintagazdaságokká fejlesztettek. Az intenzív gazdálkodási formák alkalmazásában elsõsorban Bajcs, Farkasd (ma Bajcs része), Anyala, Bálványszakállas (Keszegfalva része), Lándor (Komárom része) és Kavalhát (Keszegfalva része) jeleskedett (Dóka 1997:135). Az északibb területeken a más adottságokból fakadóan már nem a mezõgazdasági termelés hanem az erdõgazdálkodás dominált. A pozsonypüspöki és a nagysallói erdõgazdaság is Csehszlovákiához került, mindkettõ egyaránt majd 3000 kh erdõterületet igazgatva. Az esztergomi székesfõkáptalant Szent István a hagyomány szerint az érsekséggel egyidõben alapította. Kezdetben nem volt vagyonjogilag önálló, hanem az érsektõl kapta az ellátásához szükséges javakat, s csak a XII. században jutott önálló bir-

42

Rácz Kálmán

tokjoghoz. A káptalan az idõk folyamán szintén tekintélyes vagyonra tett szert, melynek forrásai az érseki birtokokhoz hasonlóan királyi adományozás, magánadományozás és önálló vagyonszerzés egyaránt voltak. Az esztergomi érseki szék kiváltságos helyzete a káptalan részére történõ királyi adományozásokban is megmutatkozott, mivel többször elõfordult, hogy nemcsak a koronázó érsek, hanem annak tanácsadó és kisegítõ testülete a káptalan is részesült koronázási ajándékban, vagyis új birtokadományban. A fõkáptalan javadalmának még a két világháború között is a stallumok száma szerint külön vagyonságai voltak, tehát külön vagyona volt a nagyprépostnak és minden kanonoknak. Eszerint huszonkét kanonoki javadalom, praebenda létezett, ezenkívül a Lábathlani-féle és a Bakács-Kápolna alapítványi birtokaiból kialakított két praebenda, illetve az egész káptalannak mint testületnek külön praebendája, összesen tehát huszonöt. A birtokokat egységben kezelték, melyek jövedelmét az egyes kanonokoknak évente kiosztották meghatározott kulcs szerint. Nagyobb jövedelemrész az elõkelõbb méltóságoknak, kisebb az alacsonyabb rangúaknak járt. Ezt a felosztási kulcsot Serédi prímás 1932 januárjától hatályon kívül helyezte, mivel a trianoni birtokveszteség miatt olyan csekély jövedelem állt rendelkezésre, hogy a kulcs betartása mellett a legalacsonyabb rangúak, a mesterkanonok már nem kaphattak annyit, ami a fenntartásukhoz szükséges volt, így ettõl kezdve az összes kanonok egyenlõen részesedett a jövedelembõl. Ebben az idõszakban egyébként, éppen a jövedelmek csökkenése miatt a huszonkét kanonoki stallumból már csak tizenkettõ volt betöltve4. Az elsõ világháború végén a káptalan 53 169 kat. hold földbirokkal rendelkezett, melybõl 30 987 hold került csehszlovák területre. A huszonkét igazgatási kerület birtokai hét megyében – Esztergom, Bars, Hont, Komárom, Nógrád, Nyitra, Somogy – feküdtek, melyek közül Somogy kivételével mindenhol érték veszteségek a káptalant. Esztergom megyében a Duna bal partján volt megszervezve a nánai és a kõhídgyarmati kerület, melyekhez Nána (Párkány része), Ebed (Obid), Kicsind (Malá), Kistata (Kõhídgyarmat/Kamenný Most része), Libád (¼ubá) és Bars megyébõl Garamdamásd (Damáša) tartozott. Komárom megyében a Duna bal partján, sík területen Szentmiklóson (Udvard/Dvory nad Žitavou része), Izsán (Iža), Agyagoson (Martos/Martovce része) voltak a fõkáptalan gazdasági központjai, s hozzájuk tartozott még Csúz (Dubník), Kopánkút (Csúz része) és Õrs (mai Õrsújfalu/Nová Stráž) is. Hont megyében a Csehszlovákiához került részen Kiskeszi (Malé Kosihy), Páld (Pavlice), Helemba (Ch¾aba), Szebelléb (Sebechleby), Németi (Hontianske Nemce) és Gyerk (Hrkovce) uradalmai voltak három kerületbe szervezve. Bars megyében Besenyõ (Bešeòov), Taszár (Tasáre), Kovácsi (Kozarovce), Nemcsény (Nemèiòany), Kisapáti (Opatová) kerületközpontokhoz szervezték Mikófalva (Slepèany), Fakóvezekény (Plavé Vozokany), Zsemlér (Žemliare), Apáti, Szlance (Slance), Lukova (Volkovce), Garamszentbenedek (Hronský Beòadik), Peszér (Psiare), Korlát (Garamszentbenedek/Hronský Beòadik része), Szelc (Selce), Kisvalkóc (Lukova része), Ebedec (Obyce), Mártontag (Ebedec része), uradalmait. Nyitra megyében Csehi (Èechynce), Pográny (Pohranice), Gerencsér (Nitrianske Hrnèiarovce) központú birtoktestek voltak, melyeket viszont haszonbérbe adtak (Dóka 1997:79). A fõkáptalani birtokokról megállapítható, hogy itt az erdõk az érseki gazdaságokhoz képest jóval nagyobb területet foglaltak el, de értékes fekete öntéstalajú földekkel is rendelkeztek, melyek elsõsorban Esztergom, Komárom és Hont megyében, Kiskeszi, Ebed, Izsa, Kistata határában voltak (Dóka 1997:76).

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

43

Az Oláh Miklós érsek által 1566-ban Nagyszombatban alapított Esztergomi Szeminárium birtokai a többi papneveldéhez hasonlóan kimondottan célvagyonok voltak, vagyis bevételeit az intézmény fenntartására fordították. A javak kezelését a fõkáptalan irányította a kezdetektõl fogva, és ebbõl következõen a hágai bíróság elõtt is a káptalan képviselte a szemináriumot. A papnevelõ birtokterülete érintetlenül 6822 kat. hold volt, melybõl 5112 kat. hold került Csehszlovákiához. E területen az erdõk és mezõgazdasági birtokok körülbelül fele-fele arányban oszlottak meg. A felvidéki birtokok közül a széplakapáti (Krásna nad Hornádom) rendelkezõség községei Abaúj megyében voltak, ide tartozott Garbóc (Bohdanovce), Felsõolcsvár (Košické Olšany), Alsóhutka (Nižná Hutka), Beszter (Byster), Szilvásapáti (Vyšné Opatské) valamint Lebenye (Alsóhutka része) és Teleki (Szilvásapáti része) puszták. A csiffári (Èifáre) kerület Bars megyében feküdt ahová központon kívül Mellek (Me¾ek) és Alsórakonca (Rykynèice) tartozott. A kicsindi kerület is elszakadt, míg Magyarországon a tokodi és táti körzet maradt (Dóka 1997:80). A budapesti Központi Papnevelde birtokait I. Ferenc 1802-es rendelete óta szintén a fõkáptalan kezelte, így a hágai bíróság elõtt ezt az intézményt is a káptalan képviselte. Birtokainak túlnyomó része a trianoni Magyarország területén maradt – 9455 kat. holdból 8889 kat. hold – így mindössze az 566 kat. hold nagyságú nyitrapereszlényi (Prese¾any) birtokra vonatkozott a csehszlovák állam elleni keresete.

Zárlat az egyházi birtokokon A háború elvesztése után, 1918 novemberétõl cseh fegyveres alakulatok nyomultak be Magyarország északi részére és fokozatosan megszállták azt. 1919. január 6-án jutottak az Esztergommal szemben fekvõ Párkány birtokába, s ettõl kezdve számíthatjuk a felvidéki egyházi javadalmak tényleges elfoglalását. Mivel a cseh csapatok a Duna vonalának átlépését akadályozva az érintkezést rendkívül megnehezítették, megszakadt a rendszeres kapcsolat az ottani birtokok igazgatási szervei és az esztergomi jószágkormányzóság, valamint ezzel együtt az ordinárius és a felvidéki plébániák között. A tudatos elzárás következtében a fõegyházmegyei birtokok, illetve az összes magyarországi központú egyházi javadalom eddigi igazgatási módjának fenntartása lehetetlenné vált. A gazdálkodás folyamatosságának fenntartására a megszálló hatóságok tartottak igényt, és hozzá is láttak egy új, egyelõre ideiglenesnek szánt birtokigazgatási szervezet kiépítéséhez. Az új szervezet érintette a pillanatnyilag fõpásztor nélküli felvidéki egyházmegyéket is, így azon püspökségek esetében, ahol a fõpásztor a megszállás során eltávozott, eltávolíttatott vagy eleve nem a csehszlovák állam területén székelt, a birtokok irányítására gondnokokat bíztak meg. A Vavro Šrobár vezette szlovák teljhatalmú minisztérium a szepesi, besztercebányai, nyitrai püspökségek, a pannonhalmi bencés rend és az esztergomi érsekség vagyonára is ilyen gondnokot nevezett ki. Ezenkívül ellenõrzõ szervként egy központi gondnokságot, kuratóriumot állítottak fel Pozsony székhellyel, Karol Medvecky, a teljhatalmú miniszter katolikus egyházügyi referensének elnökletével.5 A kuratórium és a gondnokok a javadalmasokat figyelmen kívül hagyva teljesen önhatalmúlag intézkedtek, gazdatiszteket helyeztek át, állatállományt csereberéltek az uradalmak között, alkalmazottakat vettek fel vagy csaptak el.6 A prímási és káptalani jószágigazgatóságnak

44

Rácz Kálmán

ettõl kezdve semmiféle rendelkezési joga nem volt. Ez az irányítási rendszer azonban még nem jelentett zárlatot, és csupán néhány hónapig állt fenn, mivel a Tanácsköztársaság alatti magyar térfoglalás következtében megszûnt a kuratórium és a gondnokok tevékenysége, amit a csehszlovák fennhatóság felújítása után már nem is állítottak vissza. Hivatalosan a teljhatalmú miniszter 1919. augusztus 11-i rendelete szûntette meg ezen intézményeket, amely egyúttal az állami zárlatot is elrendelte az említett kategóriákba tartozó egyházi birtokokon, és létrehozta azok irányításának új szervezetét. Šrobár augusztusi rendelete a csehszlovák földbirtokreform folyamatába illeszkedett, melynek alapvetõ törvényi intézkedései 1918 és 1920 között láttak napvilágot. A földreform alaptörvényének az 1919. április 16-án kelt 215/1919 sz. törvény számít, amely a nagybirtokok lefoglalásáról intézkedett. A törvény értelmében lefoglalásra kerültek a 150 hektárt meghaladó mezõgazdasági, illetve a 250 hektárt meghaladó vegyes jellegû (szántó, erdõ, legelõ) birtokok (Sbírka… 1919:289–290). Minthogy a nagybirtokok az egész ország területén számosak és nagy kiterjedésûek voltak, a földreform gyakorlati végrehajtásához évek hosszú sorára kiterjedõ eljárásra volt szükség, ami miatt az eredeti tulajdonos az esetleg sok év múlva bekövetkezõ tényleges állami kisajátításig vagy az elrendelt állami kényszerkezelésig tovább gazdálkodhatott birtokán. A magyarországi székhelyû egyházi birtokok esetében azonban a hatósági akadályoztatás miatt a tulajdonosi kezelésre nem volt mód, ezért az állami kényszerkezelést – ezt rendeli el az augusztusi jogszabály – szinte azonnal alkalmazták. A zárlati kényszerkezelés jogi értelemben tulajdonosváltást nem jelentett, az eredeti birtokos tulajdonjoga az esetleges állami kisajátításig, illetve a földosztó akció céljaira való felhasználásig továbbra is fennállt. A zárlat a tulajdonosok rendelkezési lehetõségének megszûntét jelentette a birtokaik felett. Mit tartalmazott pontosan a Šrobár-féle rendelet? A 6525/19. szám alatt kelt jogszabály a magyarországi székhelyû egyházi javadalmasok – esztergomi érsekség, esztergomi székesfõkáptalan, váci káptalan, vallás és tanulmányi alap, esztergomi és pesti papnevelde, pannonhalmi bencés rend, a lekéri, jászói és zirci apátság – valamint a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségek Szlovákia területén fekvõ minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá helyezte, és gazdaságaik igazgatását a pozsonyi székhellyel felállított Római Katolikus Egyházi Javak Központi Bizottságára (Centrálna správa katolickych cirk. ve¾kostatkov) bízta (Pálesch é.n.). 1921-ig újabb rendelkezések következtében a Pázmány Péter Tudományegyetem, a csornai premontrei rend és a gyõri káptalan vagyona is zárlat alá, ezzel együtt a központi igazgatóság kezelésébe került (Pálesch é.n.). A rendeletben szereplõ szlovákiai püspökségek birtokai a fõpásztoraikat érintõ fejlemények miatt jutottak a magyarországi egyházi intézmények birtokaihoz hasonló sorsra. Batthyány Vilmos nyitrai és Radnai Farkas besztercebányai püspököt ugyanis 1919 elején kiutasították Szlovákia területérõl, míg Párvy Sándor szepesi püspök ez év márciusában Budapesten elhunyt. Késõbb a rozsnyói és kassai püspöki javakra is kiterjesztették a zárlatot, Balás Lajos 1920-as és Fischer-Colbrie Ágoston 1925-ös halála után. Mikor azonban 1920 végén a nyitrai, besztercebányai és szepesi püspökségeket a Szentszék szlovák fõpásztorokkal töltötte be Karol Kmeko, Marián Blaha és Ján Vojtaššák személyében, az új javadalmasoknak az õket megilletõ lefoglalt birtokokat átadták. Rozsnyó és Kassa esetében viszont er-

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

45

re nem került sor, mivel fõpásztoraik halála után a Szentszék és Csehszlovákia nem tudott az utódok személyében megegyezni, ezért Róma csupán apostoli adminisztrátorokat nevezett ki e helyekre. A kormány válaszképpen úgy mutatta ki neheztelését, hogy a püspökségi birtokokat a kinevezett adminisztrátoroknak nem adta át, fenntartotta rajtuk a zárlati kezelést, és Kassa valamint Rozsnyó a kezelõ bizottságtól a javak jövedelmébõl csupán éves támogatást kapott. A bizottság szabályzata értelmében egyébként a Magyarországon székelõ javadalmasok vagyonát „kezelte”, míg a Szlovákiában székelõ apostoli adminisztrátorok egyházmegyei vagyonát „csak felügyelte”. E két fogalom között a gyakorlatban – a támogatást leszámítva – nem lehetett semmilyen különbséget észlelni.7 A zárlati intézkedés jogszerûségének bizonyítását szolgálva a rendelet indoklása három jogforrásra hivatkozott. Az elsõ a csehszlovák állam 1918. évi december 10én kiadott 64. sz. törvénye, a második az 1723: LXX. tc., a harmadik a magyar kultuszminiszternek 1867. szeptember 27-én 10 165 szám alatt kelt rendeletének 11. pontja. Az utóbbi két magyar jogszabályra a hivatkozás azért volt lehetséges, mivel az 1918. októberi 11. számú törvény értelmében a Csehszlovákia megalakulása elõtti törvények az új ország területén érvényben maradtak. A 64. sz. csehszlovák törvénynél – amely felhatalmazást ad a szlovák teljhatalmú miniszternek rendeletek kibocsátására – érdekesebb a másik két jogszabály. Az 1723: LXX. tc., amellyel a zárlati rendeletben a magyarországi székhelyû javadalmak zárolását indokolták, kimondta, hogy ha az egyházi javadalmas a templomok, javadalmi épületek és felszerelések karbantartását elhanyagolja, akkor a király mint legfõbb kegyúr a birtokokból származó jövedelmet zárlat alá helyezheti és a hiányok pótlására fordíthatja. Azt nem közölte a rendelet és késõbb sem hozták nyilvánosságra, hogy melyek azok a hiányok, aminek pótlására szükséges volt az intézkedés. A per folyamán Esztergom jogászai igyekeztek cáfolni e törvények alkalmazásának jogszerûségét. Egyrészt rámutattak, hogy a királyi fõkegyúri jogok nem szálltak át a csehszlovák államra – ahogy a magyar államra sem – másrészt állították, hogy a gazdálkodással, karbantartással kapcsolatban nem a hanyagság, hanem ellenkezõleg a példás gondosság volt a birtokok általános jellemzõje. Felhívták a hágai bíróság figyelmét, hogy a gazdálkodás ügyeit közismerten szívén viselõ Csernoch prímás nemhogy mulasztást nem követett el, de minden erejével azon volt, hogy az elõdje idejébõl származó kisebb hiányosságokat jóvátegye, s e célból még kölcsönök árán is biztosította az épületek, felszerelések karbantartását. Sõt nagyszabású programot indított a prímási uradalmak gazdasági rekonstrukciójára, s e modernizáló munkában éppen ott érte el a legnagyobb eredményeket, melyek határon túlra kerültek. A leglátványosabb fejlesztést a bajcsi nagy komplexumon hajtotta végre. Az érsek gondos gazda mivoltát a harmincas évekbõl visszatekintve a Szlovák Néppárt egyik politikusának zárlatot bíráló parlamenti interpellációja is alátámasztotta, mely szerint Csernoch János a háború folyamán a prímási birtokokba 1 132 241 aranykoronát invesztált.8 Esztergom szerint a káptalan birtokain is a mintagazdaságok túlsúlya volt a jellemzõ, s ezenkívül arra is utalt, hogy a III. Károly-féle törvénycikk azt írja elõ, hogy csak a jövedelmeket lehet zárolni, s azokat kizárólag a hiányok pótlására lehet felhasználni. A bevételek hovafordításának útjai azonban a kényszerkezelés során na-

46

Rácz Kálmán

gyon szerteágazóak és a legtöbb esetben nemhogy fejlesztési, de egyházi célokra sem fordították.9 Az 1867. szeptemberi rendelettel a szlovák püspökségek vagyonának zárolását indokolták, melynek 11. pontja a széküresedés esetén követendõ eljárást szabályozta. Bár a szlovák püspökségek vagyonának kérdése nem volt a hágai perek tárgya, az esztergomi periratok ennek alkalmazásának jogtalanságára is rámutattak. Figyelmeztették a bíróságot, hogy a rendelet kibocsátásának idején csak egy felvidéki egyházmegye volt üresedésben, Párvy halála miatt a szepesi. A besztercebányai és nyitrai püspök elûzése az országból olyan erõszakos és kánonjogellenes aktus volt, ami nem tette jogilag betöltetlenné a javadalmakat. Zárolásuk tehát a magyarországi birtokosok vagyonához hasonlóan indokolatlan volt. E jogszabályban egyébként a széküresedéssel kapcsolatban nem is volt szó zárlatról, a törvényes eljárás ugyanis a rendelet értelmében az volt, hogy a kormány miniszteri biztost nevez ki, aki a káptalannal együtt kezeli a birtokokat a püspöki szék betöltéséig.

Államközi tárgyalások és az egyházi birtokügy A csehszlovák kormány a zárlati rendelettel próbálta legalizálni a már 1919. január eleje óta fennálló állapotot, mikortól a gazdaságaikból a magyarországi egyházi intézmények sem jövedelmet, sem terményt nem kaptak. Az esztergomi érseknek és káptalannak csupán néhány bérlõ fizetett még valamelyes részleteket a megszállás kezdeti szakaszában. A hercegprímást mindez anyagilag rendkívül érzékenyen érintette, hiszen legjelentõsebb jövedelmi bázisának kiesésével a források elõteremtése a különféle egyházi szervezetek, a budapesti és esztergomi nagy központi intézmények, a prímási méltóságból fakadó költségek fedezésére nagyon megnehezült. Az igaz, hogy területileg jóval kisebb rész maradt Magyarországon az érsekségbõl és a plébániák száma is sokkal kevesebb volt – a szlovákiai 404-el szemben 83 –, de Budapest miatt közel annyi hívõ élt itt, mint a felvidéki részen, ami jelentõs anyagi terhekkel járt. A jogtalannak tartott helyzet megváltoztatása, valamiféle méltányos vagyoni rendezés elérése így szinte létkérdésnek számított. Csernoch prímás elszántan igyekezett is minden tõle telhetõt megtenni, és ez az igyekezet nemcsak az anyagiak mentésére, hanem a fõegyházmegye új államhatárok ellenére történõ kormányzati integritásának fenntartására, tehát a felvidéki érseki joghatóság valamilyen formában – például vikárius útján – való megõrzésére is irányult. E törekvésre azért nyílhatott mód, mivel a trianoni békeszerzõdés az egyházak igazgatási rendszerét nem érintette, nem érinthette, az egyházmegyék megosztása, feldarabolása kizárólag szentszéki kompetenciába tartozott. A régi Magyarország és benne az esztergomi érsekség egyházkormányzati rendszerének további sorsa egyelõre nyitott kérdés maradt, az államhatár által szelt fõegyházmegye jogi egysége Róma esetleges diszmembrációs intézkedéséig továbbra is fennállt. Csehszlovákia azonban a magyar egyházi joghatóságot a vagyonkezeléshez hasonlóan nem volt hajlandó területén elismerni, és mindent megtett, hogy elérje Rómánál annak nem csupán gyakorlati, de egyházjogi megszûntetését is, vagyis az érsekség kettévágásával az egyházkormányzati határok politikai határokhoz való igazítását. Megjegyzendõ, hogy volt példa a korszakban a határokon átnyúló egyházmegyékre, éppen magában Csehszlovákiában is. Nevezetesen a prágai és olmützi érsekek jog-

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

47

hatósága kiterjedt a múltban és ekkor is Németország részeire, illetve a boroszlói érsek, egyházmegyéjének csehországi területein gyakorolhatta joghatóságát, sõt vagyonával is rendelkezhetett. Boroszlóhoz és Esztergomhoz, tehát Németországhoz és Magyarországhoz eltérõ volt Prága viszonyulása, amit ez az összehasonlítás is alátámaszt. Egyébként a magyar kormány sem akadályozta a csehszlovák területen székelõ püspökök joghatóságának gyakorlását magyar területen, a kassai és rozsnyói adminisztrátorok helynökei 1937–ig, a magyarországi egyházmegyerészek apostoli kormányzósággá alakításáig intézték e terület ügyeit. Az államfordulat idején Esztergomban az érseki aula nemzetiségi összetétele miatt is tápláltak még bizonyos egyházkormányzati reményeket,10 a bekövetkezett események azonban nem feleltek meg a várakozásoknak. A szlovák többségû püspökségek magyar fõpásztorainak kiutasítását megelõzve már 1918 novemberében a felvidéki érseki helytartót Báthy Lászlót letartóztatták. Ekkor még – talán Csernoch érsek nunciusnál való közbenjárásának köszönhetõen – sikerült kiszabadulnia a theresienstadti fogházból, azonban hamarosan következett az újabb letartóztatás és a spielbergi börtönben, majd egy barakkban raboskodott 1919 márciusáig. Ekkor kiutasították a csehszlovák kézben lévõ területrõl (Salacz 1975:19). Arra még módja volt a prímásnak, hogy Báthy utódjául 1919 tavaszán kinevezze Oswald Richárd nagyszombati kanonokot, abban a hiszemben, hogy szlovák mivolta és korábban is létezõ nemzeti elkötelezettsége miatt az õ személyét talán csehszlovák részrõl is elfogadják.11 Ebben hiába bízott, hiszen a csehszlovák kormány és egyház a független egyházszervezet kiépítésén fáradozott, és Rómától a diszmembráció felé vezetõ elsõ lépésként egy érsektõl független apostoli adminisztrátor kinevezését kérték a fõegyházmegye felvidéki területére.12 Prága végleges álláspontja a szlovák egyházszervezet rendezésére vonatkozóan a húszas évek közepére alakult ki. Arra törekedtek, hogy a fõegyházmegye diszmembrálásával együtt, annak szlovákiai területén alakuljon meg egy új szlovák egyházmegye, lehetõleg érseki ranggal és Pozsony központtal. Ez nem terjedne ki az egész érsekségi részre, annak nyugati határától csak a Vágig húzódna. A többi részt felosztanák a szomszédos püspökségek között, így a Vág és Garam közti területet a nyitrai, a Garamtól keletre esõt pedig a besztercebányai püspökség kapta volna meg. Tervük szerint a rozsnyói püspökség, amely többségében magyar lakosságú volt, teljes felosztásra kerülne a vele határos egyházmegyék között, tehát megszûnne.13 A térképre tekintve rögtön feltûnik, hogy a fõegyházmegye ilyetén vertikális alapú felosztása és Rozsnyó megszûntetése a magyar hívõk egyházmegyénkénti teljes szétszóratását eredményezte volna. Az önálló felvidéki magyar püspökség elérésére irányuló, 1920 óta tartó küzdelemre ez a veszély is ösztönzõleg hatott. A csehszlovák elképzelésekkel szemben természetesen nemcsak a magyar egyház, de a magyar kormány sõt a szlovákiai magyarok érdeke is azt diktálta, hogy a Nagy-Magyarországhoz igazodó egyházi szervezet minél tovább fennmaradjon, a fõegyházmegye és a többi szelt püspökség diszmembrációját a lehetõ legtávolabbi idõkre sikerüljön kitolni. A kormányt ebbõl következõen végig a korszak során ott találjuk segítõ szövetségesként a magyar egyház mellett e kérdésben is. A magyar kormány és egyház közti összhang érvényesült azokon a húszas évek elején zajló magyar–csehszlovák államközi tárgyalásokon, gazdaságpolitikai megbeszéléseken melyeken – a perindítást megelõzve – az egyházi ügyek szintén szóba

48

Rácz Kálmán

kerültek. E tárgyalások alapjait az 1921. márciusi brucki találkozón fektették le, mikor megegyezés született, hogy a két ország kapcsolatainak – elsõsorban gazdasági – részleteit négy bizottság – jogi, pénzügyi, közlekedési, gazdasági – keretei között beszélik meg. Az elsõ királypuccs miatt megszakadt tárgyalások újrafelvételére az 1921. júniusi marienbadi találkozón került sor, mikor az egyes bizottságokhoz tartozó témaköröket is meghatározták (Romportlová 1986). A katolikus egyházi ügyek a jogügyi bizottságba nyertek besorolást, ahol mindenekelõtt azt kellett tisztázni, hogy az egyházi kérdések képezhetik e egyáltalán államközi megállapodás tárgyát. E téren a magyar és csehszlovák felfogás különbözött egymástól. A magyar kormány a bizottság tagjaként delegálta Csernoch érsek megbízottját, Lepold Antal kanonokot, aki az 1922. október 16-i prágai bizottsági ülésen a hercegprímáséval megegyezõ kormányfelfogást képviselte. Eszerint a magyar kormány – a csehszlovákkal ellentétben – az egyházi kérdéseket nem óhajtotta az esetleges megegyezés pontjai közé felvenni, mert nézete szerint ezeket a trianoni békeszerzõdés nem érintette, s elrendezésük kizárólag a Szentszék illetékességébe tartozik. Lepold az irányadónak szánt kánonjogi elõírásokra hivatkozott, amelyek szerint az egyházi szervezeten változtatni csak Róma jogosult (215. kánon), és diszmembráció esetén szintén õ osztja el a vagyont a régi és a belõle újonnan létesített egyházmegye között (1500. kánon). Ebbõl következõen a szintén vita tárgyát képezõ világi birtokokkal kapcsolatban meg lehet egyezni az államoknak, de az egyháziakat illetõen a Szentszék kihagyásával nem. „Magyarország egyházi beosztása – érvelt a prelátus – a békeszerzõdés után is az marad, ami azelõtt volt, amíg a Szentszék másként nem intézkedik. Ugyanazok maradnak a javadalmasok is, amíg javadalmuktól Róma részérõl meg nem fosztatnak. A békeszerzõdés alapján nem lehet az egyházi beosztás megváltoztatását és a vagyon elosztását követelni, sõt a birtoklási jog nemcsak egyházi, de állampolgári magánjog is, amit véd a békeszerzõdés 250. cikkelye.”14 A határon túlra került birtokok egészéhez való ragaszkodás határozott álláspontja elvi alapállásként végig jellemzõ maradt, de az évek múlásával a gyakorlatot illetõen szükségszerûen oldódni kezdett. A határok megszilárdulása és az ebbõl adódó kényszerítõ körülmények fokozatosan a kompromisszumos megoldások keresése felé mozdították el a magyar magatartást. Egyelõre azonban a hercegprímás is hasonló szellemben nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány szóba állhat ugyan Csehszlovákival az ügyben, de ezt csak a Szentszék jogának fenntartásával teheti. Birtokaival kapcsolatban így fogalmazott: „Az esztergomi érsekség nevében kijelentem, hogy a birtokok utolsó darabjához teljes tulajdonjoggal, teljes rendelkezési joggal ragaszkodom, a bizottság idegen hivatalnokait nem ismerem el, minden személyi és üzemi változtatást, ami hozzájárulásom nélkül történt jogtalannak tartok, és követelem, hogy a birtokok kezelése újból visszaszálljon a javadalmasokra.”15 Csernoch gondjainak orvoslását elsõsorban Rómától várta, és a kétoldalú magyar–csehszlovák tárgyalásoktól, legyenek azok egyháziak vagy államiak, túl sok eredményt nem remélt. Véleménye az volt, hogy amíg a csehek el nem érték az egyházmegye elválasztását, addig érdemleges vagyoni engedményeket nem fognak tenni.16 A tárgyaló magyar bizottság végül azzal a javaslattal állt elõ, hogy elõször az érintett egyházi fõméltóságok, vagyis a magyar és szlovák püspökök egymással tárgyaljanak, majd javaslataikat megbeszélnék saját kormányaikkal, melyek ezután a

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam

49

Szentszékkel folytatnának az ügyben párbeszédet. Az esetleges megegyezés után kerülhetne sor arra, hogy a kérdést államközi megállapodással is szabályozzák. A csehszlovák bizottság tudomásul vette a magyar kormány álláspontját, és Róma illetékességét nem vitatva közölte, hogy ezután a problémát illetõen mindkét fél maga intézze ügyeit a Szentszékkel.17 Az 1923 novemberében Budapesten a Nemzeti Múzeumban folytatódó bizottsági tárgyalásokon így már csak az országos jellegû alapok, alapítványok kérdésérõl esett szó, és a szóban forgó egyházi ügyek késõbb sem képezték közvetlen kormányközi megbeszélések tárgyát.

Jegyzetek 1. Az Országos Levéltárban megtalálható ugyan a vegyes döntõbíróságok mellett mûködõ magyar kormánymegbízotti hivatal fondjának néhány csomója, de ezek jobbára csak a periratok francia és német nyelvû hivatalos fordításait tartalmazzák. A Pázmány Péter Tudományegyetem ügyének és az egyházi pereknek kutatói vannak csupán szerencsésebb helyzetben, az egyetemi levéltár és az egyházi levéltárak viszonylag terjedelmes anyagmennyisége okán. Ezeken kívül az Országos Levéltár külügyminisztériumi forrásaihoz és a külföldi levéltárak esetenként megtalálható vonatkozó anyagához lehet még hozzáférni. 2. Salacz Gábor a katolikus egyházi birtokok 1895-ös terjedelmét 1 976 405 kh-ban, az egyházi jellegû vallás- és tanulmányi alap birtokait pedig 290 644 kh-ba jelölte meg (Salacz 1974:233). Karner Károly 1928-ra vonatkozó adatai pedig 848 378kh-ra teszik a katolikus egyház birtokvagyonát, amihez még a vallás és tanulmányi alap 115 204 kh birtoka járult (Karner 1931:57). 3. Esztergomi Prímási Levéltár (a továbbiakban EPL) Cat. D/c. 5. doboz, Felvidéki birtokügyek 4. EPL Cat D/c. 570/1934 5. EPL Cat. A. 479/1921 6. EPL Cat. A 46/1921 7. EPL Cat. D/c. 5. doboz, Felvidéki birtokügyek 8. K. Sidor szerint ebbõl az összegbõl beszereztek 4 garnitúra forró gázra berendezett Kemna-rendszerû gõzekét, 12 garnitúra cséplõgépet, 30 vetõgépet, 40 kévekötõ aratógépet, 20 kaszálógépet, 15 lógereblyét, 1 malmot, 4 darálót, 3 lóherefejtõ gépet, 20 gabonarostát, 15 hajtányt, szecskavágógépet, répavágógépet, több mint 100 vasekét, boronát, kultivátort, rétboronát stb. 9. A magyar külügyminisztérium információi szerint a kezelést irányító bizottság bevétele a birtokokból 1919 és 1935 között kb. 70 000 000 korona volt, melybõl jelentõs tételt emésztett fel a fölöslegesen hatalmas adminisztráció fenntartása, ezenkívül különbözõ állami, gyakran egyházellenes célokra, pl. a Husz-ünnepségek finanszírozására is innen került sor (Magyar Országos levéltár – a továbbiakban MOL – K-63 Küm. Pol. Oszt. 63. cs. 7/3t. 295/1937). 10. „Az államfordulat után senki sem gondolt arra Eszteromban – áll a fõkáptalannak egy visszaemlékezõ iratában – hogy szükség lesz rendkívüli egyházi berendezésre. Ezt a véletlen személyi vonatkozások is távoltartották. A prímási székben Csernoch János ült, szlovák eredetû férfi, aki mindig támogatta szlovák testvéreit és méltányolta jogos aspirációikat, sõt sokszor saját tekintélyével támogatta azok megvalósítását. Az esztergomi szeminárium rektora szintén szlovák ember volt, a székesfõkáptalan tagjai jórészt szlovák eredetûek voltak, az érseki, prímási kancelláriában szlovák papok dolgoztak, sõt azok akik ezt a nyelvet nem tudták, az államfordulat után azonnal hozzáláttak a tanulá-

50

11. 12.

13. 14. 15. 16. 17.

Rácz Kálmán sához, mert nyilvánvaló volt, hogy a kancellária levelezésében a szlovák nyelv alkalmazása nagyobb méretû lesz” (EPL Cat. D/c. 2. doboz, Felvidéki birtokügyek). MOL K – 105 Vatikán pol. Res. 36. cs. M6 – i 2059/1922 „Az esztergomi kancelláriából a hivatalos levelezés tovább folyt egészen addig, míg 1919 februárjában a leveleket vissza nem kaptuk egy nagy zsákban összegyûjtve, s ebbõl a ténybõl konstatálhattuk, hogy a cseh hatóságok még az írásbeli érintkezést is megakadályozzák az érsek és a felvidéki plébániáik között” (EPL Cat. D/c. 2. doboz, Felvidéki birtokügyek). Slovenský národný archív (SNA) Bratislava, fond A. Štefánek, kartón è. 9, Delimitaèný plán EPL Cat. D/c. 3. doboz, Felvidéki birtokügyek EPL Cat. D/c. 545/1920, 2. doboz, Felvidéki birtokügyek, Csernoch nyilatkozat EPL Cat. D/c. 3. doboz, Felvidéki birtokügyek, Lepold Antal levele, 1922 október 24. Ua.

Felhasznált irodalom Alkér Kálmán: A Magyar–Román Vegyes Döntõbíróságnak a földbirtokperekben való hatáskör kérdésében hozott határozata és annak következményei. Magyar Jogi Szemle, 1927. április. Angyal Pál: Az egyetemi per katolikus vonatkozásai. Budapest, 1934. Bethlen István beszéde. Képviselõházi Napló, 393. szám 1930. május 16. Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18.–19. században. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1997. Geõcze Bertalan: Nemzetközi magánjogi kérdések a vegyes döntõbíróságok judikatúrájában. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1927. Karner Károly: A felekezetek Magyarországon a statisztika megvilágításában. Debrecen, 1931. Kiss József Mihály: A Pázmány Péter Tudományegyetem felvidéki birtokai visszaszerzéséért indított perek. Levéltári Szemle, 1991/3 . Lukács György: A magyar–román agrárperek kérdése. Budapest, 1928. Magyary Zoltán: A nemezközi bíráskodás válsága. Magyar Szemle, 1927. október. Markó Jenõ: Az optánsok pere Románia ellen. Magyar Szemle, 1927. november. Matheovits Ferenc: A magyar–román birtokper. Budapest, 1929. Pálesch Ervin (szerk.): Csehszlovák törvények és rendeletek gyûjteménye. Prešov, é. n Romportlová, M.: ÈSR a Maïarsko 1918–1938. Brno, 1986. Ruttkay László: Az optánsügy mai képe. Magyar Szemle, 1930. július. Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház a szomszédos államok uralma alatt. München, 1975. Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München 1974. Sbírka zákonu a nažízení státu Èeskoslovenského. Roèník 1919. Èástka XLIII. 289–290. p. Szladits Károly: A vegyes döntõbíróságok ítélkezése. Békejog, I. évfolyam. 1920. Váli Ferenc: A Magyar–Csehszlovák Vegyes Döntõ Bíróság és az állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Egyetem perében. Budapest, 1934. a. Váli Ferenc: Az Állandó Nemzetközi Bíróság ítélete a Pázmány Péter Tudományegyetem perében. Budapest, 1934. b.

(A tanulmány befejezõ részét következõ számunkban közöljük.)

Esztergomi érsekség kontra csehszlovák állam Kálmán Rácz Esztergom Archbishopric Versus Czechoslovak State – Religious Actions for Possession at the Hague Court (I. part) At the end of 1923 the archbishop in Esztergom, the seminaries in Esztergom and Budapest, and another five Hungarian Catholic religious institutions entered an action against the Czechoslovak state at the so-called Hungarian–Czechoslovak Joint Court of Arbitration with the seat in Hague. Its reason was that in 1919 the Upper Land estates belonging to institutions now considered to be foreign ones state were forced to be administered by the state, and so the lands were deprived of their original owners and from the right to control and use. Together with the loss of lands after the First World War, the number of estates of the Hungarian Catholic Church decreased in a great extent. The overall benefice of the Hungarian Catholic Church before the Trianon was close to two million acres, that dropped to one million acres to 1920. Hence, the Hungarian Church lost almost half of its lands. This study tries to introduce the governmental problems of the Esztergom archbishopric that was attached mostly to Czechoslovakia after the First World War in connection with the actions on possession in the frames of the fight on regaining the lands. The Trianon borders in connection with Czechoslovakia were made by the Esztergom archbishopric, and the Kassa, Rozsnyó, Szatmár Roman Catholic and the Munkács, Eperjes Greek Catholic bishop diocese. After losing the war, from November 1918, the Czech armed forces marched to the northern part of Hungary and gradually occupied it. On 6th January 1919 they got possession of Párkány that lies opposite Esztergom and from this time we count the occupation of religious benefices of Upper Hungary. The Czechoslovak government tried to legalize this state that had existed from the beginning of January 1919 by a closing order. The harmony between the Hungarian government and the church was felt in the twenties at those Hungarian–Czechoslovak discussions, economical and political meetings, where – before entering the action – the church issues were also the topic. The Catholic church cases were categorised to legal committee, where first of all had to be cleared whether the church issues are subject to agreements between states. Adhering to estates that were set outside the border has remained characteristic, but with the passing years it is loosing up. Stabilising the borders and the forcing circumstances arising from it gradually move the attitude of Hungarians into the direction of finding compromising solutions.

51

Sándor János

KOLON Z

EGY FALU A

OBORALJÁN

Sándor János

KOLON

II. bo´´vített kiadás

Lilium Aurum Könyvkiadó

SIMON ATTILA „Helyzet van” Vázlat a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemtanítás állapotáról egy kérdõíves felmérés alapján* ATTILA SIMON „There is a case” Summary on the State of History Teaching at Hungarian Schools in Slovakia on the Basis of Questionnaire Survey

371.311:372.893 376.7(437.6)(=511.141):372.893

Hungarian schools in Slovakia, history teaching, questionnaire survey, qualified pedagogues, unqualified pedagogues, curricula, textbooks, teaching tools

Közismert tény, hogy az anyanyelvû oktatás helyzete és minõsége meghatározó jelentõségû a szlovákiai magyar kisebbség jelene és jövõje szempontjából. Olyan téma ez, amely a szlovákiai magyar közbeszédben is állandóan jelen van, bár sokszor csupán kampányszerûen: a beiratások, a pedagógusnap, a bizonyítványosztás kapcsán. Az utóbbi idõkben oktatáspolitikánk szinte teljes potenciálja a magyar egyetem megteremtésére irányult. Teljes joggal, hiszen az egyetem létrehozása (s remélhetõleg eredményes mûködése) az egész szlovákiai magyar közoktatásra (tehát a közép- és alsó fokú oktatásra is) kiható jelentõséggel bír. Az oktatási felépítmény szükséges fejlesztése mellett azonban mintha megfeledkeznénk a közoktatás tartalmi és minõségi problémáiról. Márpedig iskoláink versenyképessé tétele jelentõs mértékben az ott folyó szakmai munka minõségétõl függ. A problémák kezelésének elmaradása alapvetõen a szlovákiai magyar oktatásügy hosszú távú fejlesztési koncepciójának a hiányára vezethetõ vissza, amelynek kidolgozása csak a szakmai szervezetek (lásd Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – továbbiakban SZMPSZ, Katedra Társaság stb.) és a politika együttmûködése által valósulhatna meg. Az utóbbi évek tapasztalatai azonban az ilyen irányú párbeszéd hiányára mutatnak. A szakmai szervezetek között sem a legoptimálisabbak a kapcsolatok (lásd például az SZMPSZ és a Katedra Társaság viszonyát), a politika viszont sokszor csak addig érzi felelõségét (legalábbis ez kívülrõl így tûnik), amíg a neki tetszõ csinovnyikot az iskolai igazgatói székbe ülteti. Egy ilyen fejlesztési koncepció elkészítésének elodázása azonban hosszú távon tarthatatlan, miképp sokáig már azt a kérdést sem lehet megkerülni, vajon megoldhatók-e problémáink oktatási önigazgatásunk megteremtése nélkül. A hasonlóan fontos és máig megválaszolatlan kérdések közül csupán kettõt említsünk: a szlovákiai magyar iskolák és a roma gyerekek; iskoláink az integráció után, avagy amikor már nemcsak a szlovák iskola jelenti a konkurenciát, hanem a magyarországi iskolák is. A hazai oktatásügyünket sújtó problémák természetesen csak részben oktatáspolitikai jellegûek, s legalább ilyen súlyúak azok a szakmai kérdések, amelyek meg* A tanulmány elkészítését a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány támogatta.

54

Simon Attila

oldása nem a politika, hanem a szakemberek beavatkozását igénylik. Különösen sok a kezeletlen probléma az egyes tantárgyak esetében, így a történelem tanítása kapcsán is. A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás, mint egy állatorvosi ló viseli magán hazai oktatásügyünk miden betegségét. A szlovákiai (szlovák és magyar nyelvû) történelemoktatás válsága már a rendszerváltás elõtt megkezdõdött. A szocializmus alatti években ezt a tantárgyat a rendszer egyik kiszolgálójává kívánták változtatni. A történelemtanárok felé sugalmazott cél nem a tudományág eredményeinek minél teljesebb prezentációja volt, hanem az, hogy a diákokat a párt által meghatározott értékekkel és tradíciókkal való azonosulásra neveljék. Noha a pedagógusok jelentõs része ez alól kibújt, és megpróbált valós értékeket közvetíteni a diákok felé, akadtak (s nem is kevesen), akik beálltak a sorba. A történelem ideológiai tantárggyá vált, értéke devalválódott. A (Cseh)szlovákiában 1989-tõl kezdõdõen lezajlott rendszerváltás, az addigi, a hatalmat hol készségesen, hol pedig csak a látszat kedvéért kiszolgáló történelemtanítást merõben új helyzet elé állította. A kérdés, mint más rendszerváltó országban itt is az volt, sikerül-e a Szlovákiában folyó történelemoktatást megszabadítani az ideológiai kötöttségektõl és az állami paternalizmustól, s egyben modern módszertani alapokra is helyezni. Több mint egy évtizeddel a bársonyos forradalom után és Szlovákia Európai Unióba való belépésének idõszakában elmondható, hogy a fentiekben felsorolt célokat csak félig sikerült megvalósítani. A szlovákiai történelemtanítás tartalmi megújulása viszonylag gyorsan és zökkenõmentesen lezajlott, s az 1989 elõtti erõsen átideologizált és a történelmi folyamatok súlypontjaként az osztályharcot beállító és sulykoló oktatás már a múlté. Továbbra is megmaradt azonban az állam érdeklõdése a történelem oktatása iránt, hiszen az új politikai vezetés ismét csak saját legitimációjára akarta felhasználni azt. Igaz, az ideológiai töltetet közben felváltották a nemzeti célkitûzések. A lényeg azonban ugyanaz maradt: még mindig nem tettek le arról az idejétmúlt nézetrõl, amelyre E. B. Wesley is felhívja a figyelmet, s mely szerint „a társadalomnak azért van szüksége a történelemoktatásra, hogy annak segítségével engedelmességet, mûveltséget, alázatot, hazafiasságot, polgári öntudatot és egyéb kívánatos eredményeket töltsön a fejekbe” (Kratochvíl 2000). A „múlt ellenõrzésérõl” szóló viták így elterelték és továbbra is elterelik a figyelmet a történelemtanítás igazi szakmai-módszertani megújításáról, ami a mai napig nem következett be. Ezért a szlovákiai történelemoktatás továbbra is a hagyományos közép-európai utat járja: a lexikális elemek sulykolására, minél több tény, adat, évszám megtanítására törekszik. Miközben a történelmi események értékelésére, a múlt és a jelen közötti összefüggések felfedezésére, önálló véleményalkotásra viszont nem készíti fel a diákokat. Knausz Imre, kiváló magyarországi szakember találó megállapítása szerint „a kronológiai adatok éppoly lényeges csontvázát alkotják a történelemnek, mint a képletek a fizikának, de amikor csak a csontvázat látjuk, akkor már nem az élettel, hanem a halállal van dolgunk” (Knausz 2001:9). Noha a rendszerváltás kapcsán sokan azt várták, hogy a történelemtanítás újból visszakapja régi rangját és felértékelõdik jelentõsége, ez nem következett be, sõt ellentétes folyamatok indultak meg. Az ideológiai kényszer alól felszabadult történetírás és történelemtanítás a közvélemény és a média az eddiginél is kiszámíthatatlanabb hatása alá került. „Ezek a szándékok az elõzõ történelmi korszakok ne-

„Helyzet van”

55

gálásában, a régmúlt és közelmúlt történelmi csomópontjainak átértékelésében, a fejlõdés új alternatíváinak felmutatásában, az ún. fehér foltokra való rámutatásban és a mindenki számára elfogadható végleges és abszolút igazságok kinyilvánításában jelentkeztek” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban egyik dolgozatában Viliam Kratochvíl, a pozsonyi Coménius Egyetem Történelem Tanszékének módszertani szakembere (Kratochvíl 2000). Természetes, hogy mindez a történelmet oktató pedagógusok elbizonytalanodását, bizonyos mértékig kompetenciájuk megkérdõjelezését vonta magával. Tehát nemcsak a történetírás eddigi evidenciái kérdõjelezõdtek meg, hanem általuk a történelemtanítás szavahihetõsége, szakmaisága is, ami máig érezteti hatását. Mivel kiderült, hogy „minden másként volt” a történelem egyre inkább elveszítette tudományos rangját, „plebejus tudománnyᔠvált, amit mindenki érteni és tudni vélt. A társadalomnak megnõtt az igénye a múlt ismeretei iránt, ezeket az ismereteket azonban elsõsorban nem az iskola által akarta biztosítani. A történelemnek mint tantárgynak az értékvesztése pedig az iskolán belül is folytatódott. A rendszerváltást követõ megváltozott társadalmi igények és értékrend más tantárgyakat értékeltek fel, s az iskolákon belül a tantárgyak között kialakult hamis, de az oktatás mindenapjait mégis meghatározó sorrendjében a történelem egyre hátrább került. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a történelem azok közé a tantárgyak közé tartozik, amelyek esetében a tankönyvi ellátás a mai napig megoldatlan (különösen a gimnáziumok esetében), akkor nem kell csodálkoznunk a tantárgy általános megítélésén és állapotán. A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatásnak talán még a szlovákiai átlagnál is nagyobb problémákkal kell megküzdenie. Ezt elsõsorban a megfelelõen képzett pedagógusok hiánya, a már kritikussá váló tankönyvhiány, a tananyag tartalmi elõírásai és a diákok valós igényei között feszülõ ellentétek okozzák. A felsorolt problémák gyújtópontját a nemzeti történelem oktatása jelenti, amely mindig is megoldatlan kérdésként nehezedett a pedagógusok vállára. Ebben a tekintetben a rendszerváltás sem hozott nagyobb változást. Elõtte ugyanis a korabeli szlovák történelemszemlélet jegyében valamiféle kvázi csehszlovák történelem megkonstruálása jelentette a szlovákiai történelemoktatás valóságát.1 A rendszerváltást követõen ezt a szlovák nemzeti múltnak a tananyagba való erõteljes beemelése váltotta fel, amelynek a keretei között a magyar nemzeti történelemnek és fõleg a szlovákiai magyar kisebbség történelmének nem juthatott hely. Ezt a helyzetet még az utóbbi idõkben a szlovák historiográfiában bekövetkezett szemléletváltozás sem tudta érdemlegesen megváltoztatni. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelmének – S.A.) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettõl, amely kizárólag Nagy-Moráviára, majd az XVIII. század végétõl meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szûkítette le a szlovák nemzeti történelmet.2 A szlovákiai magyar társadalomnak mint kisebbségi közösségnek a többségi nemzettõl eltérõek a történelemtanítás tartalmával szemben támasztott követelményei. Azt is elvárja az iskoláinkon folyó történelemoktatástól, hogy az egyetemes történelem ismeretanyaga mellett a magyar nemzeti történelmet is megismertesse a diákokkal, sõt nemzeti öntudatra nevelje õket. Ez a célkitûzés azonban egyáltalán nem áll összhangban a jelenlegi tantervi elõírásokkal, tankönyvekkel és a Szlovákiában folyó tanárképzéssel sem, amelyek szinte kizárólag a többségi nemzet szempontrendszerét tükrözik vissza.

56

Simon Attila

A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás állapota egy kérdõíves felmérés alapján A fenti problémák tudatosítása vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy felmérjük történelemoktatásunk állapotát, s javaslatokat tegyünk a szükséges lépésekre. Az alábbiakban egy 2003 tavaszán lezajlott kérdõíves felmérés tapasztalatait kívánjuk közzétenni. A dolgozatban tárgyalt kérdõíves felmérés ötlete a Történelemtanárok Társulásától származik. A Társulás ebben a törekvésében kiváló partnerre talált a Fórum Kisebbségkutató Intézetben, amely nemcsak infrastruktúráját és anyagi segítségét ajánlotta fel, hanem a kérdõíves felmérések módszertanában eddig felhalmozott tapasztalatait is. A kérdõíveket közel 200 szlovákiai magyar iskolába (teljes szervezésû alapiskolákba, ill. középiskolákba) juttattuk el. A felmérés elsõ sikereként könyvelhetõ el, hogy 123 iskolából érkeztek vissza kitöltött kérdõívek. A legtöbb iskolában csupán egyetlen tanár töltötte ki õket, volt azonban néhány olyan intézmény is, ahol minden történelmet oktató pedagógus külön kérdõívet töltött ki, így összességében 148 kérdõív érkezett vissza. Néhány iskola – fõleg gimnáziumokról van szó – megkésve küldte vissza a kérdõívet, sajnos ezeket a számítógépes feldolgozás miatt már nem vettük figyelembe az eredmények kiértékelésekor. A kérdõíveket egyaránt kiküldtük magyar igazgatású és vegyes tannyelvû iskolákba is. Az 1. ábra adatai azt mutatják, hogy hány kérdõívet küldtek vissza a magyar tannyelvû és hányat a vegyes tannyelvû iskolából. Az alapiskolák esetén jól látható különbségnek feltehetõen szubjektív okai is lehetnek. Mivel a kérdõívek az iskola címére mentek ki, azok elõször az igazgató vagy helyettese kezébe kerültek, s a közös igazgatású iskolákban, ahol többnyire szlovák az igazgató vagy a helyettese, sokkal kevésbé tarthatták fontosnak, hogy a pedagógust a kérdõív kitöltésére és visszaküldésére biztassák, mint a magyar igazgatású iskolák esetén. A gimnáziumokból viszont feltûnõen kevés kérdõív érkezett vissza. 1. ábra. A visszaérkezett kérdõívek iskolák szerinti megoszlása 



 

PDJ\DU WDQQ\HOYĦ



N|]|V LJD]JDWiV~

  



DODSLVNROD





JLPQi]LXP





V]DNN|]pSpV V]DNLVNROD

„Helyzet van”

57

Középpontban a pedagógus Bár modern világunk egyre inkább az elszemélytelenedés felé halad, s az oktatásban is megjelennek a pedagógust kiküszöbölõ formák (pl. e-learning), a tanár szerepe mégis egyre fontosabbá válik. Nemcsak szakmai felkészültsége, hanem a személyes példa révén is. A történelem tanítása során, hiszen az utóbbi években bizonyos mértékig „relativizálódott” a történelmi igazság fogalma, különösen fontos, hogy a diákok hiteles személynek fogadják el a pedagógust. Ehhez viszont jól felkészült pedagógusokra van szükség, ami a hazai magyar iskoláinkon folyó történelemoktatás talán legnagyobb gondja. Olyan probléma, amely kapcsán hatványozottan megjelenik hazai oktatásügyünk minden gondja: a magyar nyelvû és szellemiségû pedagógusképzés megoldatlansága, az oktatásügy egyre inkább késõ reformja, a kulturális és oktatási önkormányzatiságunk fájó hiánya. A 148 megkérdezettbõl 85 volt nõ, 58 férfi, 5 személy nem vallotta be nemét. A nõk 60%-os aránya más tantárgyakéhoz hasonló, mivel azonban szaktantárgyról van szó, jól példázza a pedagógus szakma elnõiesedését. Az életkor alapján a megkérdezettek 56,8%-a 40 év alatti, 41,9%-uk pedig 40 év fölötti volt. A maradék 1,3% nem válaszolt erre a kérdésre. A válaszadó életkorának és nemének összevetése egyik tényezõ szempontjából sem jelentett különösebb változást. A felmérés egyik legfontosabb feladata a pedagógusok szakképzettségének megállapítása volt. Szakképesítettnek a valamely egyetemen vagy fõiskolán történelem szakot végzett vagy utólagosan ilyen irányú szakképesítést szerzõ pedagógusokat számítottuk. A felmérés ebbõl a szempontból meglehetõsen elszomorító, noha nem meglepõ eredményt hozott, miszerint csupán a megkérdezettek 52%-a mondta magát szakképesítettnek. Ha ehhez az adathoz hozzávesszük azt, hogy az iskolánként visszaküldött kérdõívet több ott történelmet oktató pedagógus esetén feltehetõen a nagyobb óraszámban a tantárgyat oktató és szakképesítéssel rendelkezõ, vagyis az iskola megítélése szerint az „elsõ számú szakosnak” nevezhetõ pedagógus töltötte ki, akkor elmondható, hogy az iskoláinkban történelmet oktató pedagógusoknak kb. a fele szakképzetlen. Valószínûsíthetõ azonban, hogy a történelemórák nagyobb részét a szakképzett pedagógusok oktatják, mivel a szakképesítéssel nem rendelkezõk sok estben csak néhány órában tanítják a tantárgyat. Érdekes képet mutat az iskola jellegének és a szakképzettségnek az összevetése, amelybõl az derül ki, hogy miközben a gimnáziumokban teljes a történelmet oktató pedagógusok szakképzettsége, a szak- és szakközépiskolákban alig haladja meg az 50%-ot, az alapiskolákban pedig el sem éri. Ha a szakképesítést a pedagógusok életkorával és nemével vetjük össze, kiderül, hogy míg a 40 év alatti történelemtanároknak csupán az 50%-a szakképesített, addig ez a negyven éven felülieknél 56,5%-ot tesz ki. A nõk és férfiak között is eltérés mutatható ki, hiszen míg a hölygeknél a szakképzettség csak 50%-os, addig a férfiaknál eléri a 60%-ot. A felmérésbõl az is kiderült, hogy a szakképesítéssel nem rendelkezõk döntõ többsége természetesen rendelkezik valamilyen felsõfokú képesítéssel, gyakori pl. közöttük a magyar szakos, s legtöbbjük Nyitrán szerzett tanári oklevelet. Több mint egy tucatra tehetõ viszont azok száma, akik csupán érettségivel rendelkeznek, felsõfokú végzettséggel nem.

58

Simon Attila

2. ábra. A pedagógusok szakképzettsége az egyes iskolatípusokban 

    









 



  







V]DNNpS]HWOHQ

QHPYiODV]ROW





D]|VV]HVLVNRODWtSXV

DODSLVNROD V]DNNpS]HWW





JLPQi]LXP

V]DNN|]pSpVV]DNLVNROD

3. ábra. A pedagógusok szakképzettsége nem és kor szerint 





 









     

 QĘN

V]DNNpS]HWWHN

IpUILDN

 pYDODWWLDN

V]DNNpSHVtWpVVHOQHPUHQGHONH]ĘN

pYI|O|WWLHN

QHPYiODV]ROW

A szakképzettségnek a pedagógiai munkára gyakorolt hatásáról a tanulmány további fejezeteiben kívánunk szót ejteni, azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy miért ez a helyzet. Az egyik magyarázat a tantárgy kétségkívül alacsony presztízsébõl fakad. Iskoláink egy részében ugyanis felülkerekedett egy olyan felfogás, amely szerint vannak fontos és kevésbé fontos tantárgyak, más szóval tudományok és áltudományok. A történelem pedig kétségkívül az utóbbi csoportba került. Ehhez hozzájárult az, hogy a rendszerváltás elõtti évtizedekben tanított „hivatalos hazugságok”, majd a rendszerváltás által felszínre hozott „minden másképp volt” jelszó az egész tantárgyat és az érintett pedagógusokat is ellehetetlenítette. Ezért hallani annyiszor, „hogy ez csak mese”, amelyet bárki el tud mondani. Ezért is egyszerûbb az igazgatók számára a fölösleges történelemórákat más szakot végzettek (magyaro-

„Helyzet van”

59

sok, földrajzosok, netán matematikusok) között felosztani, mint egy újabb szakképesített tanerõt felvenni (amelybõl amúgy sincs nagy kínálat). Vajon a fordítottjára van-e példa? Tanítanak-e iskoláinkban magyar irodalmat, matematikát vagy földrajzot történelem szakosok? Talán ez utóbbit néhány helyen igen, de az ilyen gyakorlat szerencsére ritka. Mert a mai követelmények közepette ez nem megoldás. S hogy a fentieket alátámasszuk, néhány a kérdõiekbõl kimazsolázott extrém példát is felsorolunk arra, hogy milyen szakpárosításokban is tanítják iskoláinkon a történelmet. Elõrebocsátjuk azonban, hogy ezért legkevésbé az érintett pedagógus a felelõs. Van tehát olyan iskola, ahol az andralógus végzettségû pedagógus például német nyelv, földrajz, tánc és testnevelés mellett tanít történelmet; a fizika-kémia szakos tanár polgári nevelést, természetrajzot, honismeretet és történelmet tanít; a csupán gimnáziumi végzettséggel rendelkezõ kolléga a földrajz, testnevelés, technikai nevelés és polgári nevelés mellett tanít történelmet stb. Az oktatás minõsége szempontjából az sem mellékes, hogy a szakképzett pedagógusok hol, melyik egyetemen szerezték tanári oklevelüket. A szlovákiai magyar pedagógusok nagy része számára hosszú évtizedeken keresztül a nyitrai fõiskola, újabban Konstantín Egyetem, ill. a pozsonyi Comenius Egyetem biztosított erre lehetõséget. A történelem szakosok viszonylag kis hányada szerezte diplomáját más szlovákiai egyetemen, esetleg Magyarországon. A felmérés szempontjából fõként ez utóbbi kategória bizonyult érdekesnek, hiszen válaszaik sok szempontból más értékrendet tükröznek, mint a Szlovákiában végzetteké. A felmérés alapján elmondható, hogy a történelmet oktató pedagógusok valamivel több mint fele a nyitrai Konstantín Egyetemen, közel 20%-uk a pozsonyi Comenius Egyetemen, egy tizedük pedig Magyarországon szerezte diplomáját. 4. ábra. Hol szerezte történelemtanári diplomáját?

DQ\LWUDL.RQVWDQWtQ(J\HWHPHQ PiVV]ORYiNLDLHJ\HWHPHQ

 

DSR]VRQ\L&RPHQLXV(J\HWHPHQ 0DJ\DURUV]iJRQ

 

Egy olyan szituációban, amikor a szaktantárgyat oktatók fele nem rendelkezik szakképesítéssel különösen nagy szerepet kaphatnak a különféle továbbképzések, módszertani jellegû programok, nyári egyetemek. Ám az ilyen rendezvények nemcsak a szakképesítéssel nem rendelkezõ tanárok számára jelentenek lehetõséget az „utántanulásra”, hanem a többnyire szlovákiai egyetemet végzett és ezért a magyar nemzeti történelmet ott nem tanuló kollégák részére is. A felmérésbõl azonban mégis az derül ki, hogy minimális az érdeklõdés a továbbképzések iránt. A 148

60

Simon Attila

megkérdezettbõl ugyanis csupán 51-en válaszoltak igennel arra a kérdésre, hogy az utóbbi években részt vettek-e hasonló rendezvényen. 5. ábra. Részt vett-e az utóbbi években valamilyen továbbképzésen, nyári egyetemen? LJHQ

QHP

QHPYiODV]ROW

 



Noha azt hihetnénk, hogy elsõsorban a szakképesítéssel nem rendelkezõkrõl van szó, akik így akarják pótolni hiányosságaikat, a felmérés mégis ennek ellenkezõjét mutatja. Míg a szakképesítéssel rendelkezõknek 44,2%-a vett részt továbbképzésen, addig a szakképesítéssel nem rendelkezõk, mindössze 25%-a, vagyis minden negyedik szakképesítés nélküli pedagógus. Vagyis leginkább a szakmát hivatásuknak tekintõ szakképzett pedagógusok érzik szükségét a továbbképzéseknek, akik számára az ilyen rendezvényeken való részvétel szakmai önbecsülés kérdése. Bizonyos eltérés mutatható ki a tanárok neme alapján is, hiszen míg a férfiak 43%-a vett részt továbbképzésen, addig a nõk csupán 29%-a. Szintén feltûnõ az, hogy míg a szlovákiai fõiskolákon és egyetemeken végzetteknek csupán egyharmada, addig a Magyarországon diplomát szerzõknek közel a fele vett részt továbbképzésen. 6. ábra. Részt vett-e az utóbbi években valamilyen szakmai továbbképzésen, módszertani programon, nyári egyetemen? 

LJHQ

QHP

QHPYiODV]ROW

        0DJ\DURUV]iJRQ HJ\HWHPHWYpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQ HJ\HWHPHWYpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYI|O|WWLHN

pYDODWWLDN

IpUILDN

QĘN

„Helyzet van”

61

Azok közül, akik részt vettek valamilyen továbbképzésen vagy módszertani jellegû rendezvényen legtöbben Magyarországon szervezett nyári egyetemen jártak, az érintettek egy negyede a szlovák tanügyi szervek által szervezett módszertani rendezvényen vett részt, míg a többiek azonos arányban vettek részt a SZMPSZ és a Történelemtanárok Társulása (a továbbiakban TT) rendezvényein. 7. ábra. Milyen továbbképzésen vett részt? PDJ\DURUV]iJLWRYiEENpS]pV

V]ORYiNLDLWRYiEENpS]pV

D]6=036=UHQGH]YpQ\H

D77UHQGH]YpQ\H

  



A továbbképzéseken való részvétel alapján kirajzolódó kép persze nem csupán a vizsgált tantárgy specifikuma, hanem általános jelenségrõl van szó. Más országokkal ellentétben Szlovákiában ugyanis a pedagógusok továbbképzésének rendszere gyakorlatilag nem létezik. A jelenleg hatályos gyakorlat szerint sem a pedagógus bérezésében, sem iskolán belüli megbecsülésében nem jelent elõnyt az, ha az illetõ szakmai fejlõdését szem elõtt tartva szabadidejének egy részét, sõt pénzét is tudásának bõvítésére használja. Ezért történhet meg, hogy pedagógusok tucatjai mennek úgy nyugdíjba, hogy pályafutásuk évtizedei alatt semmiféle továbbképzésen nem vettek részt.

A történelemtankönyvek A felmérés következõ kérdéscsoportja hazai magyar történelemtanításunknak az egyik legtöbbet emlegetett problémájára, a történelemtanítás során használatos tankönyvekre vonatkozott. Az utóbbi egy-két évben a szlovákiai magyar sajtóban már megjelent néhány olyan publicisztikai jellegû írás, amelynek szerzõi éles hangon bírálták a magyar iskolákon használatos történelemtankönyvek tartalmát.3 Ezen írások szerzõi szerint a szlovák eredetibõl magyarra fordított tankönyvek hamis képet nyújtanak nemzeti történelmünkrõl, s ezért nem felelnek meg a magyar iskolák követelményeinek. Noha ezzel a végkövetkeztetéssel egyetérthetünk, a szerzõk által használt érvrendszer, a felhozott példák és hivatkozások nem mindig állják meg a helyüket. Írásaik azonban – minden hiányosságuk ellenére is – egy valós problémára hívták fel a figyelmet, amely problémát minél elõbb orvosolni kell. Iskoláink tankönyvellátottságát alapvetõen meghatározza a piaci viszonyok hiánya. Ez a helyzet merõben eltér a szomszédos országok gyakorlatától – lásd a cseh vagy a magyar példát –, ahol liberális elvek szerint mûködik a tankönyvpiac, noha az állam a tankönyvek tartalmi felügyeletét továbbra is ellátja. Így Szlovákiában to-

62

Simon Attila

vábbra is érvényes az egy tantárgy egy tankönyv elve, amely az államszocializmus gyakorlatát idézi, noha azokban az idõkben ez elsõsorban ideológiai okokra volt viszszavezethetõ, míg jelenleg inkább pénzügyi okai vannak. A diákok az iskolák tulajdonában lévõ tankönyvekhez ingyen jutnak hozzá. Ez viszont óriási terheket ró az államra, amely ezért nem tud és nem is akar versenyhelyzetet teremteni, hiszen állami forrásokból tantárgyanként több mint egy tankönyv támogatását nem tudja felvállalni. Különösen rossz a helyzet a történelemtankönyvek esetében. A fiatal szlovák államban ez a tantárgy nemzeti szempontból kényesnek számít, ezért az állam az általánostól is jobban õrködik a történelemtankönyvek fölötti monopóliumán. Mivel ez a felfogás továbbra is meghatározó, ezért egy-egy új történelemtankönyv kiadása nemcsak szakmai-módszertani probléma, hanem politika is, ami rendkívüli módon lelassítja a folyamatot. Ezért állhatott elõ olyan helyzet, hogy a szlovákiai gimnáziumokban még ma, 15 évvel a rendszerváltás után sincs egyetlen teljes és használható történelemtankönyv-sorozat sem. Egészen napjainkig az államszocializmus idején kiadott tankönyvek voltak használatosak, csupán a XX. századi történelemre jelent meg 1990-ben egy ideiglenesnek nevezett – de azóta is használatos – tankönyv (Kováè – Lipták 1990). Ez azonban metodikai szempontból tulajdonképpen nem is tekinthetõ tankönyvnek, hiszen csupán tanári szövegeket tartalmaz, a tankönyvek egyéb nélkülözhetetlen alkotóelemei, képek, feladatok, fogalmak magyarázata stb. hiányoznak belõle. A napjainkban épp megjelenés alatt álló új tankönyvsorozat viszont még nem teljes, már megjelenése elõtt viták kereszttüzébe került, s a pedagógusok jelentõs része nem tekinti megfelelõ színvonalúnak (Bartl – Kamenický – Valachoviè 2000; Bartl – Kaírek – Otèenᚠ2002). A szakközépiskolákon és szakiskolákon egy szintén az utóbbi években megjelent tankönyvsorozat használatos (Fremal – Chromeková – Martuliak – Chylová 1997; Fremal – Chromeková – Martuliak – Matejkein – Chylová 1997). Az alapiskolákon jobb a helyzet, ott a 90-es években már megjelent egy olyan tankönyvsorozat, amely szerkezeti felépítésében, alkalmazott módszertani eszköztárában (tartalmilag sajnos nem mindig) európai színvonalúnak minõsíthetõ, s ebbõl a szempontból minden bizonnyal állja a versenyt a környezõ államok hasonló tankönyveivel (Miroslav – Kratochvíl 1999; Dvoøák – Valachoviè – Kratochvíl 1997; Valachoviè – Kratochvíl – Mucska 2001; Dvoøák – Mrva – Kratochvíl 1998; Tkadleèková – Skladaný – Kratochvíl 1995; Kováè – Kopèan – Kratochvíl 1995; Tkadleèková – Skladaný – Kratochvíl 1996; Kováè – Kamenec – Kratochvíl1998). A szlovákiai magyar iskolákon a felsorolt tankönyvek tükörfordításai használatosak, noha az új gimnáziumi tankönyvek fordításai máig nem készültek el. Új elemként jelent viszont meg a magyar alapiskolák egy részében egy, a szlovákiai magyar iskolák számára írt tankönyvsorozat, amelyet utólagosan a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma is elismert, s amely által biztosítottnak látszik a magyar nemzeti történelem oktatása a magyar iskolákon (Kovács–Simon 1997; Kovács–Simon 1998; Kovács–Simon 2000). Ez azonban máig nem került fel a hivatalos tankönyvlistára, így az iskolának vagy a diákoknak kell megvásárolniuk. Jelen tanulmánynak nem célja a felsorolt tankönyvek tartalmi, ill. módszertani elemzése, a következõkben „csupán” ezen tankönyvek használatával kapcsolatos a kérdõíves felmérésbõl levonható tapasztalatokat kívánjuk ismertetni.

„Helyzet van”

63

Az alapiskolás tankönyvek Az alapiskolás tankönyvek, melyek módszertani eszközeivel kapcsolatban már elismerõen szóltunk, általános elfogadottságnak örvendenek a pedagógusok körében. A világtörténelemmel foglalkozó kötetek esetében – az érintett tankönyvsorozat külön kötetekben tárgyalja az egyetemes és a nemzeti történelmet – évfolyamtól függõen például a megkérdezettek 87–91%-a nyilatkozott úgy, hogy használja ezeket, s csupán 3% használ rendszeresen más – feltehetõen magyarországi – tankönyvet. Egy olyan tankönyv esetében, amelynek nincs konkurenciája, ez természetesen nem meglepõ eredmény. A kérdõívekhez fûzõdõ megjegyzésekbõl azonban a pedagógusok fenntartásai is kiderülnek, amelyek elsõsorban a tananyag mennyiségére és elrendezésére irányulnak. A nemzeti történelemmel foglalkozó kötetek esetében kicsit más a helyzet, hiszen a Lilium Aurum által kiadott tankönyvek – noha ezeket a diákoknak kell megvenniük – valós konkurenciát jelentenek a „hivatalos tankönyvek” számára. Ezt támasztja alá, hogy míg ez utóbbiakat a történelmet tanító pedagógusok 66–68%-a használja rendszeresen, addig a Kovács–Simon-féle tankönyvekkel kapcsolatban a kollégák 42–52%-a állította ezt. Azok aránya, akik az egyes évfolyamokban a nemzeti történelem tanításához valamilyen más (feltételezhetõen magyarországi) tankönyvet használnak rendszeresen 10–15%-ra tehetõ. Mint az a fenti adatokból is kiderül, a pedagógusok egy része több tankönyvet párhuzamosan is használ a nemzeti történelem tanításához. 8. ábra. Az Orbis Pisctus által kiadott Szlovákia története címû tankönyvsorozat és a Lilium Aurum kiadó Magyar nép története címû tankönyvsorozat iskolai használtságának mutatói UHQGV]HUHVHQKDV]QiOMD

 

 







HOYpWYHKDV]QiOMD



 



 













QHPKDV]QiOMD

 





 

QHPYiODV]ROW





 





 

 

V],

P,

V],,

P,,

V],,,

P,,,

sz. I. – Dvoøák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén m. I. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története I. A honfoglalástól a szatmári békéig sz. II. – Kováè, D. – Kopèan, V. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az újkor küszöbén m. II. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története II. 1711-tõl 1918-ig sz. III. – Kováè, D. – Kamenec, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az új évszázadban m. III. – Kovács, L.–Simon, A.: A magyar nép története III. A XX. század

64

Simon Attila

Mint a fenti diagramból is kiderül a Kovács–Simon-féle tankönyvek esetében kiugróan magas a válaszadást megkerülõk száma. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy sok iskolába még nem jutottak el ezek a tankönyvek, a pedagógusok nem is ismerik õket. Ezt a feltételezést a felmérés a tankönyvekkel kapcsolatos megjegyzés rovata is alátámasztja. Az alapiskolákból visszaküldött 124 kérdõívbõl 88 pedagógus használta ki a lehetõséget, és fûzött megjegyzést az egyes évfolyamokban használatos tankönyvekhez. Ezek az olykor erõsen érzelmi töltésû vélemények nemcsak árnyaltabbá teszik a 8. ábra adatait, de bizonyos szempontból többet elárulnak azoknál. Kiderül belõlük például az, hogy a pedagógusok nagy része kritikusan szemléli az általa használt tankönyveket: kifogásolja azok esetleges módszertani hibáit (ez csak elvétve fordult elõ), a túl sok elsajátítandó adatot, fõleg azonban a szlovák tankönyvek szemléletét. A válaszadók egy negyede ugyanis a nemzeti történelmet tartalmazó szlovák tankönyvek tükörfordításait alkalmatlannak tartotta a magyar iskolákon való használatra. „Mi köze ennek a történelemtudományhoz! Az üres papír mindent eltûr, remélem, mi pedagógusok nem!”– jegyezte meg egyikük, s korántsem volt egyedül az ilyen megjegyzésével. Kb. ugyanilyen arányban (habár nem feltétlenül ugyanazon adatközlõkrõl van szó) emelték ki a Kovács–Simon-féle tankönyvek pozitívumait, s jegyezték meg, hogy minden magyar iskolában ezeket kellene használni. A diagramból mégis az derül ki, hogy a szlovákból fordított tankönyveket többen használják. Ennek oka talán az lehet, mint ahogyan ezt sokan meg is jegyezték, hogy sok iskolában csupán ezekkel a tankönyvekkel rendelkeznek, noha esetleg jobbnak tartják a Lilium Aurum könyveit. Mivel azonban azokat a diákoknak kell megfizetniük, nem megoldható használatuk. Persze az anyagi jellegû akadályok mellett a pedagógusok egy részének közömbössége és rugalmatlansága is közrejátszik, hiszen a válaszadók sok estben „ez van az iskolán”, „ez van elõírva” típusú válasszal indokolták egyik vagy másik könyv használatát. Az egyes évfolyamok tankönyveinek a megítélését vizsgálva nagy különbséget nem észlelünk, noha a Szlovákia az újkor küszöbén címû nyolcadikosoknak készült tankönyvet az átlagnál is több bírálat érte, amit a tankönyv feltételezhetõen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmus korának egyoldalú szlovák szempontú értékelésével válthatott ki. A szlovákból lefordított tankönyvek és a Lilium Aurum Kiadó A magyar nép története címû tankönyvsorozatának használatát különféle változókkal összevetve érdekes megállapításokat fogalmazhatunk meg. Amint a 9. ábrából is kivehetõ, a vizsgált pedagóguscsoportok többsége esetében a „szlovák tankönyvek” használata mutat magasabb értéket. Különösen a szakképesítéssel nem rendelkezõk, a negyven évnél idõsebb és – talán meglepõ módon – a férfiak esetében meghatározó ez a különbség. A Lilium Aurum tankönyvei viszont csak két pedagóguscsoport esetében elõzték meg a hivatalos tankönyveket: a Magyarországon diplomát szerzõ pedagógusok körében és a továbbképzéseket látogató tanárok esetében. A nõk, a fiatalabb pedagógusok és a szakképesítéssel rendelkezõk viszont nagyjából azonos arányban használják mindkét tankönyvet. Ezek az eredmények is azt bizonyítják, hogy a tanárképzésnek óriási szerepe van a pedagógus késõbbi munkájára, hiszen a Magyarországon magyar szellemiségû képzést kapók számára sokkal természetesebb, hogy a magyar szempontú tankönyveket használják, mint a szlovákiai egyetemeken végzettek számára, akik feltehetõleg a „szlovák történelemmel” kapcsolatban hoztak az egyetemrõl mélyebb ismereteket.

„Helyzet van”

65

9. ábra. A Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén és A magyar nép története c. tankönyvek rendszeres használata az egyes pedagóguscsoportok esetében. 6]ORYiNLDDN|]pSNRUEDQpVD]~MNRUNH]GHWpQ

$PDJ\DUQpSW|UWpQHWH,

       

WRYiEENpS]pVHNUHQHP MiUyN

WRYiEENpS]pVHNUHMiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ HJ\HWHPHWYpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQHJ\HWHPHW YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYI|O|WWLHN

pYDODWWLDN

IpUILDN



QĘN



A középiskolák A szlovákiai magyar gimnáziumokban használatos történelemtankönyvek kérdésköre a rendszerváltás utáni oktatásügyünk totális csõdjének példája. Az itt tanító pedagógusok nagy része ugyanis már évek óta gyakorlatilag tankönyvek nélkül kénytelen oktatni, hiszen – mint már utaltunk rá – használható tankönyvsorozat a mai napig nem készült. A jelenleg épp kiadás alatt álló tankönyvek pedig tartalmilag egyáltalán nem felelnek meg a jövendõ szlovákiai magyar értelmiség igényeinek. Ezért talán szerencsésnek mondható az, hogy ezeket a könyveket még nem is fordították le magyar nyelvre. Ez a helyzet viszont a pedagógusokat különféle szükségmegoldások bevezetésére kényszeríti. Sokan saját jegyzeteikbõl tanítanak, de van olyan is, aki ezeket sokszorosítva, valamiféle kvázi tankönyvet állított össze a diákok számára. Mások a magyarországi tankönyvpiacról hozzák át azt, amelyik legjobban megfelel számukra. Õk is érzik viszont, hogy ez sem megoldás, hiszen a tantárgy eltérõ státuszából adódóan (Magyarországon kötelezõ érettségi tantárgy a történelem) a két országban teljesen mások az órakeretek és a tananyag évfolyamonkénti elosztása. Emellett ezek a tankönyvek korántsem tartalmazzák azokat az információkat, amelyekre a szlovákiai magyar iskolák diákjainak a szlovák történelembõl szükségük van. A megoldást tehát máshol kell keresnünk. A középiskolán tanító pedagógusoknak feltett kérdés is erre irányult, mivel azt kérdeztük meg, vajon milyen könyvbõl tanítanának legszívesebben. Az eredmény egyértelmû volt, noha egyálta-

66

Simon Attila

lán nem meglepõ. A szlovák tankönyvek tükörfordításainak használatát csupán egyetlen válaszadó tartotta elfogadható megoldásnak. Hárman a magyarországi tankönyvek áthozását tartják jó megoldásnak, 21 válasz szerint viszont a szlovákiai magyar középiskolák számára külön tankönyveket kell készíteni. Ez az eredmény önmagáért beszél, s kiváltképp aktuálissá teszi azt a kezdeményezést, amely a Történelemtanárok Társulásának részérõl indult, s amelynek eredményeként már megindultak az elõkészítõ munkálatok egy ilyen tankönyvsorozat megalkotásához. 10. ábra. Milyen tankönyvbõl tanítanának legszívesebben a középiskolai tanárok? DV]ORYiNWDQN|Q\YHNWN|UIRUGtWiViWNHOOKDV]QiOQL DPDJ\DURUV]iJLWDQN|Q\YHNHWNHOOKDV]QiOQL DV]ORYiNLDLPDJ\DULVNROiNQDNNO|QWDQN|Q\YHNNHOOHQHN







A fentieket összegezve elmondható tehát, hogy a tankönyvek terén korántsem rózsás a helyzet. Az alapiskolák esetében ugyan volna a többség számára megfelelõ tankönyvsorozat (A magyar nép története), ez azonban sok iskola számára még nem elérhetõ. A középiskolás, fõleg gimnáziumi tanárok viszont ad hoc megoldásokra vannak kárhoztatva. Ez a helyzet pedig nem válik az oktatás minõségének javára.

A taneszközök használata a történelemórákon A történelemtanítás minõségét a pedagógusok szakmai felkészültsége és a megfelelõ tankönyvek mellett az oktatási folyamatban felhasználható és felhasznált taneszközök is meghatározzák. A taneszközök egyrészt a pedagógus és a diákok közös munkáját másrészt a tanárnak a tanításra való felkészülését segítik elõ. A leggyakrabban használt taneszközök közé a szöveges taneszközök (pl. könyvek, folyóiratok), a térképek, az audiovizuális eszközök (videó, diavetítõ) és újabban a számítógép és az Internet tartoznak. Az alábbiakban ezek használatát vizsgáljuk meg. A történelem oktatása során, ahol nemcsak idõben, hanem térben is meghatározott események feldolgozása folyik, pótolhatatlan jelentõsége van a megfelelõ atlaszoknak és térképeknek. Ezek használata nélkül ugyanis nem lehet valós ismereteket átadni. Ezért is került a felmérésbe négy olyan kérdés is, amely ezekkel kapcsolatos. Az elsõben arra kérdeztünk rá, vajon a megkérdezett pedagógusok által tanított osztályokban van-e a tanulóknak történelmi atlaszuk, amely segítségével az iskolában és otthon a térben is követhetik a múlt eseményeit. A válaszok alapján az osztályok kb. egyharmadában mindenki rendelkezik atlaszokkal, másik egyharmadában pedig senki sem. Az osztályok közel felében vegyes a helyzet: vannak atlaszokkal rendelkezõ diákok, de mindenkinek nincs.

„Helyzet van”

67

Ezekbõl a számokból az elsõ pillantásra azt a következtetést vonhatnánk le, hogy mindössze a pedagógusok negyede tartja fontosnak a történelmi atlaszok használatát. Ez azonban csak részben igaz, hiszen sok helyen az anyagi lehetõségek szabnak korlátokat. Nem lehet azonban mindent a pénzhiányra fogni, annak 11. ábra. Van-e az ön által tanított osztályokban a tanulóknak történelmi atlaszuk? PLQGHQNLQHNYDQ VHQNLQHNVLQFV

FVXSiQQpKiQ\GLiNQDNYDQ QHPYiODV]ROW









ellenére, hogy amai viszonyok közepette a tanulókat tényleg nehéz arra kényszeríteni, hogy maguk vásárolják meg a történelmi atlaszokat, az iskolák pedig szintén nem akarják ennek költségeit felvállalni. Az azonban talán mégis elvárható lenne, hogy a pedagógus megkeresse azokat a lehetõségeket (pályázás, szponzorok), amelyek által ezeket a rendkívül fontos taneszközök elérhetõvé válnának a tanulók számára. Ha ugyanis a pedagógus megfelelõen motiválja diákjait, akkor egy négy évig használható történelmi atlasz egyszeri megvásárlása talán nem is annyira a pénz kérdése. A felmérésbõl ugyanis az is kiderül, hogy a szakképesítéssel rendelkezõk, a Magyarországon diplomát szerzõ pedagógusok, valamint azok, akik látogatják a továbbképzéseket és a nyári egyetemeket, inkább súlyt helyeznek a történelmi atlaszok beszerzésére, mint a többi pedagógus. Azon osztályok aránya, ahol mindenkinek van atlasza, viszont csak a Magyarországon végzett tanárok körében ért el relatív többséget. „Használ-e a tanítási órákon falitérképet?” – hangzott a következõ kérdés. A válaszok alapján kiderült, hogy a pedagógusok háromnegyede rendszeresen használ falitérképet, 20%-uk ritkán, s elenyészõ azok száma, akik egyáltalán nem használják ezt a fontos segédeszközt. Valószínû, hogy az õ esetükben arról lehet szó, hogy iskolájukon nincs is ilyen segédeszköz, hiszen a válaszadók 1,4%-a így nyilatkozott. A rendszeresen falitérképet használó tanárok között kimagasló arányban találhatók a férfiak, a szakképesítéssel rendelkezõk, a továbbképzéseket látogatók, a Magyarországon végzettek, valamint a 40 évnél idõsebb pedagógusok. Feltûnõ és elszomorító tény viszont az, hogy a fiatalabb generáció viszonylag nagy arányban mellõzi ezt a fontos taneszközt. A nõkkel kapcsolatos sztereotípiákkal (miszerint rosszabbul tájékozódnak a térben és a térképen, s ezért nem szívesen használják) viszont egybeesik a diagram által mutatott kép, hiszen az egyes pedagóguscsoportok közül pontosan a nõk azok, akiknél a legalacsonyabb értéket mutat a rendszeres térképhasználat.

68

Simon Attila

12. ábra. Van-e az ön által tanított osztályokban a tanulóknak történelmi atlaszuk? PLQGHQNLQHNYDQ

FVXSiQQpKiQ\GLiNQDNYDQ

VHQNLQHNVLQFV

QHPYiODV]ROW











WRYiEENpS]pVHNUH QHPMiUyN

WRYiEENpS]pVHNUH MiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ HJ\HWHPHW YpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQ HJ\HWHPHW YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYDODWWLDN

IpUILDN

QĘN



pYI|O|WWLHN



13. ábra. A falitérképet rendszeresen használók aránya az egyes célcsoportokban        

WRYiEENpS]pVHNUHQHPMiUyN

WRYiEENpS]pVHNUHMiUyN

0DJ\DURUV]iJRQHJ\HWHPHW YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYI|O|WWLHN

pYDODWWLDN

IpUILDN

QĘN



6]ORYiNLiEDQHJ\HWHPHW YpJ]HWWHN



A falitérképekkel kapcsolatos további kérdések nem a pedagógusok hozzáállását, hanem az iskolák lehetõségeit vizsgálják, s az eredmények megerõsítik azokat a gyakran panaszként felhozott érveket, hogy iskoláink többségében nincsenek meg

„Helyzet van”

69

a szükséges tárgyi feltételek az eredményes és korszerû oktatáshoz. Az iskolák csupán 33,8%-ában van ugyanis csak megfelelõ számú falitérkép. Ezek azonban több mint 90%-ban szlovák nyelvûek, míg iskoláink közel 40%-ában egyetlen, a történelmi Magyarországot – tehát a tananyag törzsanyagának gerincét kitevõ államalakulatot – ábrázoló falitérkép sincsen. Az ilyen térképek hiánya pedig a megfelelõ tankönyvek hiányából fakadó gondokat erõsíti, hiszen a tanulók nagy része valószínûleg el sem tudja a térben képzelni a történelmi Magyarországot vagy annak valamely részét, esetleg azt a vármegyét, amelyben az õ lakhelye található. A szlovák nyelvû falitérképek pedig tovább erõsítik a tájékozódási nehézségeiket, hiszen ezeken még nehezebben tudják azonosítani a tanítás során magyarul elhangzó földrajzi neveket. 14. ábra. Van-e az iskolájukon a történelmi Magyarországot ábrázoló falitérkép? W|EELVYDQ

FVXSiQHJ\NHWWĘ 

HJ\HWOHQVLQFV

QHPYiODV]ROW



 

A térképek mellett a jó szakkönyvek is hiánycikknek számítanak, hiszen a megkérdezettek 8,1%-a nyilatkozott úgy, hogy iskolájukon egyáltalán nincsenek szakkönyvek, 62,2%-uk szerint pedig csak kevés ilyennel rendelkeznek. Az iskolákban található szakkönyvek valamivel több mint fele magyar nyelvû, a többi, a kisebbik része pedig szlovák nyelvû. A korszerû történelemoktatáshoz már a videó és az Internet használata is hozzátartozik. A felmérés szerint iskoláink döntõ többsége rendelkezik videóval, s a történelmet tanító pedagógusok több mint 80%-a – rendszeresen 21,6%, csupán elvétve 62,2% – használja is az oktatás során. A videó használata kapcsán az egyes pedagóguscsoportok között meghatározó különbséget nem mutatott ki a felmérés, s nagyjából hasonló arányban használják nõk és férfiak, fiatalabbak és idõsebbek, sõt szakképesítéssel rendelkezõk és szakképesítést nem szerzettek. Az Internethez való hozzáférés és használata viszont már árnyaltabb képet mutat, hiszen a válaszok alapján az iskolák 37,8%-ában még nincs hozzáférés a világhálóhoz (lásd 13. ábra). Az Internet adta lehetõséget a pedagógusok leginkább a szakirodalom keresésére (33,1%) és a tanítási órára való felkészüléshez (26,4%) használják, noha nyilvánvaló, hogy ez a két tevékenység összefügg. A pedagógusok egy tizede pedig a szakköri munka során, ill. a rendes tanítási órákon is kihasználja az Internet nyújtotta lehetõségeket. Az Internet használatával kapcsolatban – ez feltételezhetõ is volt – a 40 évnél fiatalabbaknál mutatható ki az átlagosnál nagyobb arány, valamint férfiak is gyakrabban használják a világhálót, mint a nõk.

70

Simon Attila

15. ábra. Van-e iskolájukon lehetõség az Internet használatára? YDQDGLiNRNpVWDQiURNUpV]pUHLV QLQFV,QWHUQHW

FVDNDWDQiURNUpV]pUH QHPYiODV]ROW









16. ábra. A történelemtanítás során mire használja a pedagógus az Internetet? 

 

   





  

V]DNLURGDORP NHUHVpVpUH

DWDQtWiVUDYDOy IHONpV]OpVUH

DV]DNN|ULPXQND VRUiQ

DWDQtWiVLyUiQ

A pedagógusok szakmai hozzáállásának egyik fontos fokmérõje a szakfolyóiratok követése lehet. A szakfolyóiratok azonban nemcsak a pedagógus szakmai fejlõdését biztosítják, hanem olyan segítséget nyújtanak az oktatás folyamatában, amelyet nem lenne szabad kihagyni. Felhasználásuk különösen a szakkörökben, fakultatív órákon lehet széleskörû, miközben a népszerûsítõ jellegû folyóiratokat szívesen forgatják a diákok is. Ennek ellenére azonban a pedagógusok bevallása szerint közel egy ötödük egyáltalán nem olvas-használ szakfolyóiratokat. Az átlagosnál is nagyobb arányban találhatók közöttük szakképesítéssel nem rendelkezõk, s talán meglepõ, de a fiatalabbak sokkal kevésbé olvassák a szakfolyóiratokat, mint az idõsebb pedagógusok. A legnépszerûbb folyóiratnak a magyarországi História címû folyóirat bizonyult, amelyet a válaszadók 55,4%-a követ. Ezt a pozsonyi Historická revue követi (38,5%), a harmadik helyre pedig a Budapesten megjelenõ Rubicon került (29,7%-al). A két magyarországi folyóirat közül a Históriát inkább az idõsebb generáció, a Rubicont pedig a fiatalabb pedagógusok jelölték be nagyobb arányban.

„Helyzet van”

71

17. ábra. A szakfolyóiratot nem olvasók-használók aránya az egyes célcsoportokon belül 









WRYiEENpS]pVHNUH QHPMiUyN

WRYiEENpS]pVHNUH MiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ YpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQ YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYQpOLGĘVHEEHN

pYQpOILDWDODEEDN

IpUILDN



QĘN



A történelemtanítás tartalmi kérdései A milyen tankönyvbõl és milyen taneszközök felhasználásával kérdésétõl is fontosabb a mit tanítunk kérdés. A felmérés utolsó témaköre éppen ezért a történelemtanítás tartalmi kérdéseire összpontosított, miközben a feltett kérdések elsõsorban a magyar nemzeti történelem tanításának lehetõségeit vizsgálták. A történelemtanítás tartalmának szempontjából alapvetõ dokumentumnak az érvényes tantervek számítanak. A jelenlegi szabályozás mellett a szlovákiai magyar iskolákban ugyanazok a tantervek érvényesek, mint az ország más iskoláiban.4 Ezek az erõsen szlovák szempontú tantervek, amelyek nem adnak elégséges teret a magyar nemzeti történelem oktatásához, állandó viták tárgyai a magyar pedagógusok körében. Éppen ezért a pedagógusoktól azt kérdeztük meg, vajon mennyire elégedettek a tantervekkel. Amint a 16. ábrából kiderül, mindössze 1 személy, vagyis a megkérdezettek 0,7%-a tartja teljes mértékben jónak a tanterveket, míg 6,8%-uk teljesen alkalmatlannak tartja azokat. A nagy többség árnyaltabban ítéli meg a kérdést, 48%-uk inkább jónak, 35,1%-uk pedig inkább rossznak tarja a jelenlegi tanterveket. Ennek fényében elmondható, hogy az elégedetlenektõl csupán kevéssel vannak többen azok, akik elfogadják a tanterveket, viszont csupán abszolút többséget alkotnak. A válaszokhoz fûzõdõ megjegyzések alapján kiderül, hogy a szlovákiai magyar pedagógusok a tantervek legnagyobb hiányosságának azt tartják, hogy a magyar iskolák számára nincsenek külön tantervek, a meglévõkben pedig nem jelenik meg a szükséges mértékben a magyar nemzet történelme. A tanterveket legnagyobb arányban az idõsebb pedagógusok, a továbbképzésekre nem járók, illetve a nõk fogadják el, de inkább elfogadóak, mint elutasítóak a szakképzetlenek és a Szlovákiában egyetemet végzettek is. A férfiak, a fiatalabb

72

Simon Attila

korosztályokhoz tartozók, a magyarországi végzettséggel rendelkezõk és a továbbképzésekre járó pedagógusok között viszont többen vannak azok, akik teljesen elutasítják vagy inkább rossznak tartják a tanterveket, mint azok, akik pozitívan ítélik meg azokat. 18. ábra. Hogyan ítéli meg a jelenlegi történelemtanterveket? WHOMHVPpUWpNEHQMyQDNWDUWRP LQNiEEURVV]QDNWDUWRP MyLVPHJQHPLV





LQNiEEMyQDNWDUWRP WHOMHVHQDONDOPDWODQQDNWDUWRP QHPYiODV]ROW









19. ábra. Hogyan ítélik meg a tanterveket az egyes célcsoportok HOIRJDGMDDWDQWHUYHNHW

HOXWDVtWMDDWDQWHUYHNHW

     

WRYiEENpS]pVHNUH QHPMiUyN

WRYiEENpS]pVHNUH MiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ YpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQ YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYQpO LGĘVHEEHN

pYQpO ILDWDODEEDN

IpUILDN



QĘN



Noha, mint a fentiekbõl látni, a jelenlegi tantervek megítélésében megosztott a megkérdezettek köre, abban viszont nagyjából egybehangzó a véleményük, hogy milyen tantervek alapján szeretnének tanítani. A megkérdezettek 81,8%-a szerint ugyanis a szlovákiai magyar iskolák a szlovák iskolákétól eltérõ speciális tanterve-

„Helyzet van”

73

ket igényelnek. Csupán 4,7%-uk véleménye az, hogy a magyar iskolákban a szlovák tantervek szerint kell tanítani, 7,4%-uk pedig amellett tette le voksát, hogy a magyarországi tanterveket kell átvenni. Ez utóbbi megoldást a Magyarországon egyetemet végzettek egynegyede támogatta, a fiatalabb korosztályba tartozó pedagógusoknak és a férfiaknak pedig 10%-a. A magyarországi tantervek átvételét legkevésbé az idõsebbek választották, mindössze 3,2%-uk jelölte be ezt a megoldást, viszont õk álltak leginkább a szlovák követelmények átvétele mellé (6,5%). A speciális, a szlovákiai magyar iskolák számára készített tantervek ötletét valamennyi vizsgált csoport megközelítõleg hasonló mértékben, tehát 75% fölötti arányban támogatta. Kivételt csupán a Magyarországon végzettek képeztek, akiknek csak a 68,8%a javasolta ezt. 20. ábra. Milyen tantervek alapján kellene tanítani a történelmet a szlovákiai magyar iskolákban ? D V ]OR Yi N WD Q WH UYH N D OD S Mi Q D P D J \D UR UV ]i J LWD Q WH UYH N D OD S Mi Q V S H F Li OLV V ]OR Yi N LD LP D J \D UWD Q WH UYH N N H OOH Q H N Q H P Yi OD V ]R OW









A szlovákiai magyar történelemoktatás egyik alapkérdése már évek óta az, milyen mértékben lehet és kell tanítani a magyar nemzet történelmét. Noha ennek tanításához sem a tantervi, sem a tankönyvi háttér nem adott úgy látszik, hogy a pedagógusok egyre inkább természetesnek tartják azt, hogy a magyar diákoknak az elõírt mennyiséget meghaladó ismeretet adjanak át nemzeti múltunkról. Errõl a felmérés eredménye is tanúskodik, amely alapján elmondható, hogy a szlovákiai magyar iskolákon történelmet oktató pedagógusok több mint 80%-a a tantervi kereteket meghaladó mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet, s csupán 12%-uk elégszik meg az elõírtakkal. Az egyes pedagóguscsoportokat megvizsgálva kiderült, hogy a tantervi követelményekhez való legnagyobb fokú igazodás, vagyis a nemzeti történelem hangsúlyozatlan szerepe leginkább a nõk, a szakképzetlen pedagógusok, illetve a továbbképzésekre nem járó pedagógusok kategóriájára a leginkább jellemzõ, míg a nemzeti történelem hangsúlyos szerepe a szakképesítéssel rendelkezõk és a továbbképzéseken résztvevõ pedagógusok esetében mutatható ki. Az egyes csoportok esetében nagyjából azonos volt a két „szélsõség” aránya, vagyis azoké, akik csak a tantervi elõírások mértékében, illetve azoké, akik maximális terjedelemben oktatják a nemzeti történelmet. Csupán a Magyarországon végzettek esetében billent a mérleg ez utóbbi lehetõség felé, amelyet kétszer annyian választottak, mint az elsõ választ.

74

Simon Attila

21. ábra. Milyen mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet? DWDQWHUYLHOĘtUiVRNP pUWpNpEHQ DWDQWHUYLNHUHWHNHWMHOHQWĘVHQW~OOpSYH DPDJ\DURUV]iJLN|YHWHOPpQ\HNKH]LJD]RGYD QHPYiODV]ROW









22. ábra. Milyen mértékben tanítja a magyar nemzeti történelmet? FVDNDWDQWHUYHNQHNPHJIHOHOĘHQ

DWDQWHUYHNHWMHOHQWĘVPpUWpNEHQW~OOpSYH

QHPYiODV]ROW

         

WRYiEENpS]pVHNUHQHP MiUyN

WRYiEENpS]pVHNUHMiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ YpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQYpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYQpOLGĘVHEEHN

pYQpOILDWDODEEDN

IpUILDN

QĘN



A nemzeti történelem tanítása mellett alapkérdés még a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség történetének tanítása, amelyet nemcsak az nehezít, hogy e téma nem szerepel az érvényes tantervekben, hanem az, hogy még nemzeti kisebbségünk történetének alapos és szisztematikus feltárása sem fejezõdött be. A Kovács–Simon-féle tankönyveknek köszönhetõen a szlovákiai magyarság történetének alapvetõ információi viszont már bekerültek az oktatási folyamatba. Talán ennek is köszönhetõ, hogy

„Helyzet van”

75

a megkérdezettek közel háromnegyede, ha érintõlegesen is, de tanítja nemzeti kisebbségünk történetét, s csak a megkérdezettek 6,1%-a válaszolta azt, hogy nem foglalkozik vele. Különösen magas viszont a választ megkerülõk aránya, ami feltehetõen abból fakad, hogy sok pedagógus nem tanít olyan évfolyamban, ahol ez a téma terítékre kerülhet. Érdekes módon a nemleges választ adók legnagyobb aránya a Magyarországon szakképesítést szerzõk között fordul elõ, amit feltételezhetõen az általuk használt magyarországi tankönyvek számlájára lehet írni, hiszen ezek ugyanúgy 23. ábra. Tanítja-e a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség történetét? LJHQEĘWHUMHGHOHPEHQ

LJHQGHFVDNpULQWĘOHJHVHQ

QHP



QHPYiODV]ROW







mellõzik a nemzeti kisebbségek történetét, mint a szlovák tankönyvek. Közöttük találni azonban a legnagyobb arányát azoknak is, akik bõ terjedelemben tanítják ezt a témát. Érdekes eltérés figyelhetõ meg a nõk és férfiak esetében is, hiszen ez utóbbiak között azok aránya nagyobb, akik bõ terjedelemben tanítják kisebbségünk történetét, míg a nõk között többen vannak azok, akik nem tanítják a témát. 24. ábra. Az egyes pedagóguscsoportok viszonya a szlovákiai magyar kisebbség történetének tanításához. (A kérésre nem válaszolók csoportját figyelmen kívül hagyva) EĘWHUMHGHOHPEHQ

pULQWĘOHJHVHQ

QHPWDQtWRP

    

WRYiEENpS]pVHNUH QHPMiUyN

WRYiEENpS]pVHNUH MiUyN

0DJ\DURUV]iJRQ YpJ]HWWHN

6]ORYiNLiEDQ YpJ]HWWHN

V]DNNpS]HWOHQHN

V]DNNpS]HWWHN

pYQpO LGĘVHEEHN

pYQpO ILDWDODEEDN

IpUILDN



QĘN



76

Simon Attila

A tanulságok levonása Az eddig ismertetett eredmények kétségtelenné teszik, hogy a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás komoly problémákkal küszködik. Mielõtt azonban megpróbálnánk ezeket számba venni, lássuk, hogy mit gondolnak errõl maguk az érintett pedagógusok, akik 6 megadott lehetõség közül jelölhették be azt a hármat, amelyet a szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatás legnagyobb gondjának tartanak. A megkérdezettek közül legtöbben a megfelelõ tankönyvek hiányát jelölték meg problémaként. Ezt a lehetõséget a válaszadók több mint kétharmada választotta. A második leggyakrabban bejelölt gondnak a magyar szellemiségû történelemtanár-képzés hiánya bizonyult, amelyet a válaszadók több mint fele jelölt be. Szinte azonos számú pedagógus jelölte be a megfelelõ taneszközök és a szakképzett pedagógusok hiányát, valamivel kevesebben pedig a tanterveket tartják a gondok egyik okának. A megadott lehetõségek közül a legkevesebben a megfelelõ továbbképzési rendszer hiányát jelölték be, habár az õ arányuk is meghaladta a válaszadók egy harmadát. 25. ábra. Mi tart a szlovákiai magyar történelemoktatás legnagyobb gondjának? 



 









 

     

DPHJIHOHĘ WDQN|Q\YHN KLiQ\iW

DPDJ\DU V]HOOHPLVpJĦ WDQiUNpS]pV KLiQ\iW

DPHJIHOHOĘ WDQHV]N|]|N KLiQ\iW

DV]DNNpS]HWW SHGDJyJXVRN KLiQ\iW

DPHJIHOHOĘ DPHJIHOHOĘ WDQWHUYHN WRYiEENpS]pVL KLiQ\iW UHQGV]HU KLiQ\iW

A problémakatalógus mellett a megkérdezettek javaslatokat is tehettek arra, miben látják a gondok megoldásának legfõbb eszközét. Az eddigiek ismeretében talán nem meglepõen a tankönyvek és taneszközök problémájának megoldását tartották a legégetõbb feladatnak. Második helyre a tanárképzés megoldása, harmadik helyre pedig a tantervek átdolgozása került. Számottevõ jelölést kapott még a szlovákiai oktatáspolitika átalakítása és a történelmet tanító pedagógusok szakmai összejöveteleinek sûrûbbé tétele is.

„Helyzet van”

77

26. ábra. Mi szükséges a szlovákiai magyar történelemoktatás helyzetének javításához? (A leggyakoribb válaszok) 



















V]DNPDL |VV]HM|YHWHOHN

RNWDWiVSROLWLNDL YiOWR]iVRN

WDQWHUYL YiOWR]iVRN

PHJIHOHOĘ WDQiUNpS]pV



MREEWDQWHUYHN pVWDQN|Q\YHN



DWDQWiUJ\ IRQWRVViJiQDN HPHOpVH



Noha a felmérés nem terjedt ki mindenre, s kiértékelése során fény derült a kérdõívek hiányosságaira is, mégis átfogó képet kaphattunk belõle történelemoktatásunk jelen helyzetérõl. Rávilágít hiányosságaira, s felmutatja értékeit is. Azok számára, akik benne élnek a szakmában a felmérés eredményei nem jelentenek meglepetést, csupán megerõsítik eddigi tapasztalataikat. Az összkép akár lehangolónak is nevezhetõ, hiszen iskoláinkon kevés a megfelelõen képzett történelemtanár, nincsenek kiépülve a továbbképzés fórumai, nincsenek megfelelõ tankönyvek, nincs elegendõ taneszköz, a tantervek pedig nem felelnek meg a szlovákiai magyar iskolák elvárásainak. A sok negatívum mellett azonban mégis biztató az, hogy a történelmet oktató pedagógusok jelentõs része komolyan veszi szakmáját (ennek egyik jele a kérdõív kitöltése), miközben tisztában van a hiányosságokkal is. Történelemoktatásunk talán leginkább derûre okot adó fejezete a tehetséggondozás, azon belül is a tanulmányi versenyek rendszere, amelyek megszervezését szinte teljes mértékben a civil szervezõdések vállalták magukra. Az alapiskolás korosztály számára a tanév kiemelkedõ eseményének számít a Katedra folyóirat által szervezett levelezõ verseny és országos döntõ. Az évente közel félezer tanulót és több tucat pedagógust megmozgató Katedra Történelemversenynek szlovák (szlovákiai) szinten sincs konkurense. A középiskolások korcsoportját az immár egy évtizede rendszeresen megszervezett Múltidézõ nevû tantárgyi verseny szólítja meg. A Történelemtanárok Társulása által szervezett vetélkedés komoly rangot vívott ki magának a pedagógusok és a résztvevõ diákok körében. A két országos verseny mellett – elsõsorban az alapiskolások részére – számos helyi és regionális történelmi verseny mozgatja meg az iskolai egyhangúság állóvizét. Ezek a versenyek, amelyek általában a magyar nemzeti történelem egyes korszakait ölelik fel, nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok felkészültségét is próbára teszik. A versenyekhez hasonló szerepet tölt be a TT által nyaranta a középiskolás generáció számára rendszeresen megszervezett nyári történelmi-honismereti tábor. A selmecbányai táborban az eddigi évek során már közel félszáz fiatal fordult meg, akik kö-

78

Simon Attila

zül sokan – talán éppen a táborban átéltek hatására – olyan egyetemi tanulmányokat folytatnak vagy folytattak, amelyek kötõdnek a történelemhez. Szintén a szlovákiai magyar történelemoktatás pozitívumai közé tartozik az, hogy ha lassan is, de kiépülnek azok a szakmai szervezetek és fórumok, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a megfelelõ szintû munkához. Nem csupán a személyes érintettségtõl és a részrehajlástól vezetve szólunk elõször a Történelemtanárok Társulásának tevékenységérõl. Ez az 1997-ben, a magyar nyelvû történelemoktatás elleni kormányzati támadások idején létrejött, majd 1999-tõl polgári társulásként mûködõ szakmai szervezet, ha szerény eszközökkel is, de mindenképp hozzájárult honi történelemoktatásunk eredményeihez. S nemcsak az általa szervezett versenyek és táborok, valamint a szakmai-módszertani továbbképzések szervezése által. A TT ugyanis élénk kapcsolatokat épített ki a hasonló szlovák és magyarországi szervezetekkel, s már több a határokon átnyúló programban is részt vett. A TT mellett történelemtanításunk másik fontos szervezete az SZMPSZ, illetve az általa mûködtetett Comenius Pedagógiai Intézet, amely jól kiépített infrastruktúrája és egyre jobban menedzselt szakemberei által pótolhatatlan szerepet tölt be. A hiányosságok felmérésétõl talán még fontosabb azoknak a célkitûzéseknek a megjelölése, amelyek ezek kiküszöböléséhez vezethetnek. Természetesen csupán a gondok egy részét lehet külsõ segítséggel megoldani. A szakmai önbecsülés s az ebbõl fakadó szakmai igényesség a pedagógus személyiségétõl függ. Számtalan olyan történelemtanár (s vannak közöttük szakképesítéssel nem rendelkezõk is) tevékenykedik körünkben, aki a mostoha körülmények (a tantárgy megbecsülése, a tankönyvek, a tantervek, a taneszközök hiányosságai stb.) ellenére is kiemelkedõ szakmai tevékenységet folytat. Nemcsak a tanítási órákon végzi el maradéktalanul feladatát, hanem versenyekre készíti fel diákjait, szakköröket vezet, publikál, közéleti tevékenységet folytat. Ezt a fajta pedagógusi magatartást nem lehet a külsõ körülmények által megteremteni. A teendõk leginkább a megfelelõ körülmények megteremtésére kell hogy irányuljanak. Ezek közül a továbbiakban a két legfontosabbat, a pedagógusok és a tankönyvek kérdését szeretnénk kiemelni. a/ a magyar nyelvû és szellemiségû történelemtanár-képzés Továbbra is az a meggyõzõdésünk, hogy a közoktatás alfája és omegája a pedagógus: a megfelelõ emberi kvalitásokkal rendelkezõ és szakmailag is felkészült tanár. Az, hogy az iskoláinkon jelenleg történelmet oktatóknak közel a fele (lásd 2. ábra) szakképzetlen súlyos deformációkhoz vezet, hosszú távon pedig teljességgel tarthatatlan. Az európai uniós normák mellett saját igényességünk által diktált minõségi oktatás ugyanis teljesen más feltételeket kíván meg. A szakképzet és szakképzetlen pedagógusok közötti különbség nem csupán a lexikális tudásról szól, hanem mint a felmérésbõl kiderült a szakmai hozzáállásról is. A történelembõl tanári oklevelet szerzett pedagógusok ugyanis kivétel nélkül valamennyi vizsgált kérdéskörben jobb eredményt mutattak fel: jobban törõdnek szakmai fejlõdésükkel, jobban kihasználják a taneszközök nyújtotta lehetõségeket, s ami a kisebbségi szempontrendszerünk alapján különösen fontos, nagyobb szerepet tulajdonítanak nemzeti történelmünk oktatásának. Ez utóbbi fõleg a magyarországi felsõoktatásban oklevelet szerzõket jellemzi, akik az ottani – vélhetõen színvonalasabb – egyetemi képzés során a nemzeti történelembõl szerzett erõs tárgyi tudás mellett nemzettudatukban is erõsebbé váltak. Ezt a feladatot a jelenlegi helyzetben sem a pozsonyi sem pedig a nyit-

„Helyzet van”

79

rai történelemtanár-képzés nem tudja betölteni (remélhetõen a Közép-európai Tanulmányok Karának kiépülése változtat a helyzeten), hiszen az ottani tanszékeken még a magyar nyelvû oktatás sem megoldott, a magyar nemzeti történelem magyar szellemiségû oktatása pedig irreálisnak látszik. Erre csak egy olyan intézmény lehet képes, amilyenné remélhetõleg a komáromi Selye János Egyetem válik majd. Ezért is sürgetõ, hogy a kiépülõ egyetem keretén belül minél hamarabb meginduljon egy komplex társadalomtudományi, s ezen belül egy történettudományi képzés is, amelyen a szakmai felkészültség egyfajta egészséges nemzeti elkötelezettséggel párosul. A tanárképzéssel szorosan összefügg a pedagógusok szakmai továbbképzése, amely a szlovákiai oktatási rendszerben nem biztosított. Egyedüli lehetõséget a magyarországi nyári egyetemek5 és a már említett szlovákiai magyar szervezetek (SZMPSZ és TT) által szervezett rendezvények nyújtanak lehetõséget. Az igazi megoldást azonban a magyarországi rendszerhez hasonlóan az jelentené, ha a pedagógusok szakmai továbbképzése az oktatási rendszer szerves részét képezné. A jelenlegi rendszerben ugyanis a pedagógus nem motivált (a már említett szakmai önbecsüléstõl hajtottak a kivételek) abban, hogy ezeken a rendezvényeken részt vegyen. Ezért történhet meg, hogy az SZMPSZ által szervezett nyári egyetem programjából kellõ érdeklõdés híján tavaly is kimaradt a történelmi képzés, idén pedig a Magyarországon meghirdetett program maradt el a gyér érdeklõdés miatt. Van azonban egy réteg, amely mindezek ellenére rendszeres résztvevõje a továbbképzéseknek és nyári egyetemeknek. A felmérés tapasztalatai alapján azt is mondhatnánk, hogy õk a történelemtanári társadalom krémje, hiszen a Magyarországon végzettekkel együtt szinte valamennyi vizsgált kérdésben õk mutatták fel a legprogresszívebb álláspontot. Az õ válaszaikból kiderül, olyan pedagógusokról van szó, akik komolyan veszik hivatásukat, s tudatosan igyekeznek növelni szakmai felkészültségüket. Pedagógustársadalmunk másik komoly gondja a szakma elnõiesedése. Noha iskoláinkon számos kiváló munkát végzõ történelem-tanárnõ tevékenykedik, a válaszok alapján mégis több negatívum mondható el róluk, mint a férfi tanárokról: ritkában járnak továbbképzésre, ritkábban használnak falitérképet a tanítási órákon, a férfiaknál nagyobb mértékben fogadják el a magyar iskolák számára alkalmatlan tanterveket, s nem fordítanak kellõ figyelmet a magyar nemzeti történelemre, valamint a szlovákiai magyarság történelmének tanítására. Igaz, ugyan hogy ez részben annak köszönhetõ, hogy a nõk között nagyobb arányban találhatók szakképzetlenek, mint a férfiak között. Ezek az eredmények azonban így is sokatmondóak, s arra mutatnak, hogy iskoláinkból sokszor hiányoznak az általában nagyobb kezdeményezõkészséggel rendelkezõ, az elõírásoktól magukat jobban függetleníteni tudó, a családi kötelezettségeik miatt jobban leterhelt nõktõl a szakmai fejlõdésükre nagyobb idõt szakító férfi tanárok. Iskoláinkban nagyjából azonos arányban tanítanak történelmet a negyven év alatti, ill. fölötti pedagógusok. Sok azonban az olyan pedagógus, aki közvetlenül a nyugdíjkor elõtt áll, s nem tudni, lesz-e fiatal, aki a helyére lépjen. Szakképzett fiatalokból ugyanis nagy hiányt szenvednek iskoláink. A 40 évnél fiatalabbak körében nagyobb a szakképzetlenek aránya, mint az idõsebbeknél. S ezzel ismét a tanárképzés megoldatlanságához, másrészt viszont a pedagógusi pálya alacsony anyagi és erkölcsi megbecsüléséhez jutottunk vissza. Pozsonyban és Nyitrán évente több mint

80

Simon Attila

egy tucat történelem szakos végez. Nagy részükbõl azonban nem lesz történelemtanár. Hogy milyenek is jelenleg az iskoláinkon történelmet oktatók, azt nehéz néhány szóban kifejezni. A felmérés eredményei bizonyos képet azért adnak róluk. A kép azonban vegyes, vannak köztük ilyenek és olyanok. Mint annyi más szakma esetében. A különbség talán az, hogy más szakmákkal szemben a pedagógustársadalomban még mindig nem került elõtérbe a teljesítmény szerinti elbírálás, s ez az átlagon alul teljesítõknek kedvez. Azoknak, akiket a kellõ szakmai önbecsülés híján semmi sem késztet jobb munkára. Ezért lenne nagyon fontos elérni, hogy a többet teljesítõk, akik idõt és energiát nem sajnálva szabadidejüket saját szakmai továbbképzésükre fordítják, versenyekre készítik fel diákjaikat stb. megfelelõ erkölcsi és anyagi megbecsülésben részesüljenek. Amíg ez nem történik meg, a középszer fog diadalmaskodni. b) a tankönyvek kérdése A második nagy gondot a megoldatlan tankönyvkérdés jelenti. Az a felmérésbõl is kiderült, hogy a jelenleg érvényes tankönyvek nem jelentenek megoldást a szlovákiai magyar iskolák számára. A pedagógusok és mindenekelõtt a diákok módszertani szempontból modern, áttekinthetõ, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelõ, mindezek mellett azonban európai, s egyben magyar szellemiségû tankönyveket várnak el. Ezek megteremtése talán még hosszadalmasabb folyamat, mint az egyetemalapítás. Elõször ugyanis az egész iskolai oktatásunk alapszemléletét kellene átformálni, majd erre alapozva új, a képességfejlesztésre és értékközvetítésre alapuló tanterveket kidolgozni. Olyan tanterveket, amelyek tartalmilag a szlovákiai magyar iskoláknak is megfelelõek. Ezekre alapozva lehet aztán megfelelõ szakemberek által tankönyvírásba fogni. Az oktatási rendszer átalakításáról és teljesen új tantervek kidolgozásáról jelenleg is folynak a viták, s bizonyára meg is fog történni. A jelenlegi diákoknak és szüleiknek viszont nem mondhatjuk azt, hogy a mostani tankönyvek ugyan használhatatlanok, de sebaj, mert 10 év múlva már jobb lesz a helyzet. Nekünk azonnali lépésekre van szükségünk. Ennek jegyében fordult 2003 õszén a Történelemtanárok Társulása az Országos Pedagógiai Intézethez, s terjesztett elõ egy a szlovákiai magyar gimnáziumok számára készített tantervet. Az oktatási minisztérium a jelen dolgozat elkészítésének idején adta áldását erre a tantervre, így minden remény megvan arra, hogy a 2004/2005-ös tanévben már ez alapján tanítsanak gimnáziumainkban. Ezek a tantervek ugyan még mindig a hagyományos történelemtanítás módszereire épülnek, tartalmilag azonban újak, hiszen gerincüket a magyar nemzeti történelem alkotja. Persze a kisebbségi tapasztalatokon átszûrve, vagyis elõtérbe helyezve olyan értékeket, mint a multikulturalitás vagy a tolerancia. Az új tantervek alapján végre külön történelemtankönyveket kaphatnak gimnáziumaink, amelyek remélhetõleg a 2005/2006-os tanévtõl már használhatók lesznek. Az alapiskolák esetében talán ettõl is egyszerûbb megoldás kínálkozik a már meglévõ és a pedagógusok, sõt a diákok által is pozitívan fogadott Magyar nép története címû tankönyvsorozat használata által. Ehhez csupán a tanárok egy részének kellene azzal a régi beidegzõdéssel szakítani, hogy csupán azt és abból tanít, ami elõ van írva; másrészt pedig meg kellene teremteni annak az anyagi hátterét, hogy ezek a könyvek minden magyar iskolás kezébe eljussanak. Az ideális persze

„Helyzet van”

81

az lenne, ha a minisztérium fedezné ennek a költségeit, s így felszámolná azt a rejtett diszkriminációt, amely ezt a tankönyvsorozatot sújtja. A tankönyvkérdés témakörét összegezve a legfontosabbnak a tankönyvválasztás lehetõségének megteremtése tûnik. El kell végre érni, hogy a pedagógus és az iskola az általa képviselt pedagógiai programmal összhangban maga válassza meg a használandó tankönyveket, és természetesen legyen mibõl választani. Hiszen úgy, ahogy a politikában természetesnek tartjuk a pluralizmust, ennek az oktatásban is tükrözõdnie kell. A tankönyvpiac liberalizálása mellett azonban fontos annak szakmai ellenõrzése is, hogy csupán szemléletükben európai, a toleranciát, a mindenféle másság (nemzeti, vallási stb.) elfogadását és megbecsülését tükrözõ tankönyvekek kerülhessen gyerekeink kezébe. A történelemtanítás alapvetõ gondjainak felsorolását tovább lehetne folytatni, a tantárgy megbecsülésének, az iskolák taneszközökkel való ellátásának és más problémák felvetésével. Ezek azonban már meghaladják a jelen tanulmány lehetõségeit, s megoldásuk is komplexebb intézkedéseket követel. A pedagógusképzés és a tankönyvek problémája azonban megoldható, s talán meg is oldódik a közeljövõben. S ha ez így lesz, akkor a következõ kérdõíves felmérés talán kevésbé lesz ilyen izgalmas, de mindenképpen megnyugtatóbb eredményekhez fog vezetni. Külön köszönet Horváth Annának a kérdõívek számítógépes kiértékelésében nyújtott segítségéért.

Jegyzetek 1. Így fordulhatott elõ, hogy a szlovákiai magyar diák Balassi, Széchenyi István vagy Deák Ferenc nevével nem találkozott tanulmányai során, arról viszont tanult, hogy Szlovákiának [sicc] milyen huszita hagyományai vannak. 2. Az említett változást jól példázza Bél Mátyás megítélése, akit a huszadik század elsõ felében J. Škultéty még a legveszedelmesebb magyarónnak bélyegzett meg, a második világháború utáni idõszak egyik legjelentõsebb szlovák történésze viszont már megvédett, megmagyarázva Bél hungarus tudatát. Jelenleg pedig az egyik legnagyobb szlovák tudósként tartják számon, külön tananyag szól róla az általános iskolás tankönyvekben, s a besztercebányai egyetem is az õ nevét viseli. A szlovák historiográfia fejlõdéséhez lásd Niederhauser 1990:181–206; Szarka–Sallai 2000:71–107. 3. Elsõsorban Soóky László és Révész Bertalan írásaira gondolunk. 4. Jelen tanulmány megjelenése elõtt a szlovákiai magyar gimnáziumok számára speciális tantervek jelentek meg, így a jelzet erre az iskolatípusra nem érvényes. 5. A kedvezménytörvény életbelépésével megváltozott helyzet sajnos a magyarországi lehetõségek bizonyos beszûküléséhez vezettek. Jelenleg ugyanis csak a határon túliak számára meghirdetett nyári egyetemekre jelentkezhetnek a pedagógusok (pl. történelembõl az idén egyetlen ilyen magyarországi lehetõség kínálkozott), így az anyaországi pedagógusokkal korábban az ilyen rendezvényeken kialakított kapcsolatok megszakadnak.

82

Simon Attila

Felhasznált irodalom Bartl, J. – Kaírek, ¼. – Otèenáš, M.: Dejepis. Národné dejiny. Pre 2. roèník gymnázií. Bratislava, SPN, 2002. Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachoviè, P.: Dejepis pre 1. roèník gymnázií. Bratislava, SPN, 2000. Dvoøák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákiai a középkorban és az újkor kezdetén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1998. Dvoøák, P. – Valachoviè, P. – Kratochvíl, V.: Az õskortól az ókorig. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Chylová, E.: Od praveku k novoveku. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné uèilištia. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Matejkein, S. – Chylová, E.: Dejiny novoveku do revoluèných rokov 1848-1849. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné uèilištia. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Knausz Imre (szerk.): Az évszámokon innen és túl… Megújuló történelemtanítás. Budapest, Mûszaki Könyvkiadó, 2001. Kováè, D. – Kamenec, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az új évszázadban. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1998. Kováè, D. – Kopèan, V. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az újkor küszöbén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Kováè, D. – Lipták, ¼.: Fejezetek a történelembõl. Bratislava, SPN, 1990. Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története I. A honfoglalástól a szatmári békéig. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1997. Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története II. 1711-tõl 1918-ig. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1998. Kovács, L. – Simon, A.: A magyar nép története III. A XX. század. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2000. Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu výuèby dejepisu v transformujúcej sa spoloènost. 2000, kézirat Miroslav D. – Kratochvíl, V.: Találkozás a múlttal. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1999. Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I. évf., 2. szám, 1990, 181–206. p. Szarka L.–Sallai G.: Önkép és kontextus (Magyarország és a magyarság történelme a szlovák történetírásban a huszadik század végén). Régió, XI. évf., 2. szám, 2000, 71–107. p. Tkadleèková, H. – Skladaný, V. – Kratochvíl, V.: A modern világ küszöbén. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Tkadleèková, H. – Skladaný, V. – Kratochvíl, V.: A világ az új évszázadban. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1996. Valachoviè, P. – Kratochvíl, V. – Mucska, V.: Az ókortól a középkorig. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 2001;

„Helyzet van” Attila Simon „There is a case” Summary on the State of History Teaching at Hungarian Schools in Slovakia on the Basis of Questionnaire Survey It is a well-known fact that the state and quality of native language teaching is of determining importance from the aspect of the Hungarian minority’s present and future in Slovakia. Not dealing with the problems can be traced back to the lack of long-term development conception of education of Hungarians living in Slovakia, of which drafting could be realised only with the co-operation of professional organisations and politics, as well. Although, the experience of the past show the lack of such discussions. History teaching at Hungarian schools in Slovakia bears all the illnesses of the domestic education. The crisis of history teaching in Slovakia (in Slovak and Hungarian language) started before the system changes. During the socialism this subject was to become the services of the system. The system changes that took place in (Czecho)slovakia from 1989 put history teaching to an entirely new situation. Renewal of history teaching in Slovakia from contextual point of view went relatively fast and smoothly. The country’s interest on history teaching remained, since the new political leadership wanted to use it for its own legitimization again. Although, the ideological content was changed to international goals. The study introduces the results of a survey based on questionnaires executed in autumn of 2003. It states that history teaching in Hungarian language schools in Slovakia fights with serious problems. Most of the respondents mentioned as problem the lack of suitable textbooks. This answer alternative was marked by more than two-third of the respondents. The second most frequent marked problem was the lack of qualification of history teachers with Hungarian spirit that was marked by more than half of the respondents. More than half of the pedagogues marked the lack of suitable teaching tools and qualified pedagogues, the rest of the pedagogues thought that the curricula were one of the reasons of the problems. From the given alternatives the less respondents answered the lack of a suitable further education system. Summarizing the issue of textbooks the most important seems to be the creation of opportunities for choosing textbooks. It should be achieved that the pedagogue and the school through a pedagogical program would choose the textbooks to be used and of course that there would be an opportunity to choose. Besides the liberalization of the textbook market its professional control is also very important, to enable our children to get to books that reflect the acceptance and the valuation of tolerance, all kind of difference (national, religious, etc.). At our schools teach history pedagogues over and under forty years of age in the same extent. Although, our schools are lacking in qualified young people. In the group of teachers younger than 40 the rate of unqualified people is low. And this again stems from the low financial and moral valuation of teachers - the unsolved problem of teacher education. In Bratislava and Nitra more than a dozen history teachers accomplish their studies. Although many of them does not work in this field.

83

FONTES HISTORIAE HUNGARORUM

DOKUMENTUMOK AZ ORSZÁGOS KERESZTÉNYSZOCIALISTA PÁRT TÖRTÉNETÉHEZ 1919–1936 ANGYAL BÉLA

LILIUM AURUM

KISS JÓZSEF Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában (2. rész) JÓZSEF KISS Slovakia’s Place and Role in Milan Hodža’s Geopolitical Concepcion (2. part)

94(437.6)“1919/1939“ 342.24(4) 327.39

period between the two world wars, Middle-Europe, Slovakia, geopolitics, economic cooperation, customs union, panslavism,

Közép-Európa egységes geopolitikai egészként történõ körülhatárolásának szerves része volt Közép-Európa civilizációs és geográfiai elhatárolása Németországtól. Hodžának eme koncepcionális mûvelete szorosan összefüggött az integráció és kooperáció értelmezéséhez szükséges bizonyos elméleti alapok elsajátításával, ami Hodžának a húszas évek elejérõl származó társadalompolitikai és politológiai elgondolásaira támaszkodott. Nyilvánvaló, hogy az egyoldalú liberalizmussal összefonódó individualizmust az agrárdemokrácia koncepciójának kikristályosodása során elutasítva lelt táptalajra felfogásában a nemzetközi integráció szükségességének és lehetõségének felismerése. „Amint a társadalomban és az államhatárokon belül nem tenghet túl az individualizmus, éppúgy nemkívánatos ez a nemzetközi kapcsolatokban sem. Ahogy a társadalmi csoportokban és magában az államban meg kell teremteni – kölcsönös engedmények árán is – a kooperáció lélektani és szociális elõfeltételeit, ugyanúgy a nemzetközi kapcsolatokban még a legerõsebb állam is via facti lemond szuverenitásának egy részérõl avégett, hogy kooperációképessé váljék” (Hodža 1931/IV.:371–372). Ebben a gondolatmenetben kapott hangsúlyt Hodžának a konstruktív nacionalizmusról szóló tézise, amikor azt hangsúlyozta, hogy sem a nemzeti szuverenitás, sem a nacionalizmus nem jelent elszigetelõdést. „Mi itt Közép-Európában a megaloállamiságból – a nagyállami rendszerbõl – a mikroállamiság állapotába, vagyis a kisállamok rendszerébe jutottunk. A kisállamoknak nyomós és nem csak kereskedelmi-politikai okai vannak a közeledésre” (Hodža 1931/IV.:371–372). Ennek a kontradikciónak az áthidalását a húszas évek második feléhez képest úgy igyekezett pontosabbá tenni, hogy kereste az integrációs törekvéseknek a szláv összefogás kereteit meghaladó mélyebb okait és elõfeltételeit. „Egyszerûen: ha már szövetkeznünk kell, akkor keressük a velünk társadalmilag, szociálisan vagy gazdaságilag rokon, bennünket kiegészítõ államokkal összefûzõ kötelékeket. Szövetkezzünk azokkal az államokkal, amelyekkel nagy integrációs és civilizációs alakulatot tudunk létrehozni: itt nem a régi értelemben vett államszövetségre gondolok, hanem az együttmûködésre, ami a produktivitás újabb és újabb le-

86

Kiss József

hetõségeit tárja fel, lett légyen az szellemi avagy gazdasági természetû. Ez hát a nemzetközi regionalizmus” (Hodža 1931/IV.:373). Igaz, hogy Németország elkülönítéséhez Közép-Európától közvetlen sürgetõ ösztönzést a gazdasági szféra szolgáltatott. Hodža abból indult ki, hogy Németország nem képes a közép-európai búzafelesleg felvásárlására, mert ipari termékeinek az óceánon túlra irányuló kivitele folytán az ottani agrárfelesleget kénytelen átvenni. Ugyanakkor arra a megállapításra jutott, hogy „Németország nemcsak politikailag, hanem kulturális tekintetben is teljes mértékû civilizációs összhangban van NyugatEurópával” (Hodža 1931/IV.:402–409). Egyébként Németország civilizácios alapú elkülönítése Közép-Európától Hodža számára komoly koncepcioniális támpontot jelentett a geopolitika tudományos mûvelõivel szemben, akik Hodža fejtegetéseire kifejezetten politikai indítékokból reagáltak. Ezeknek a tudósoknak arra irányuló törekvéseivel kapcsolatban, hogy a nyugati határt az Oostende–Genf vonalon húzzák meg – tehát Németországot Közép-Európába tolják ki –, Hodža feltette a kérdést: „mi marad akkor Nyugat-Európa számára?” (Hodža 1931/IV.:404). Bár településinépességi ismérvekre hivatkozott, amikor a Visztula–Vardar korridort Közép-Európa földrajzi tengelyének nevezte, azonban e korridor civilizációs-szervezõ szerepének tisztázása nélkül – amit úgy aposztrofált, hogy „örüljünk, amiért ez a korridor egyenesen keletre vezet” – a csupán geográfiai érvelésnek meglehetõsen alacsony lett volna a validitása. „Amit egykor Közép-Európa a Nyugat számára jelentett, vagyis eszmék és áruk fogyasztóját, az most jelentõs mértékben az orientális Kelet lesz az új Közép-Európa számára” – állította (Hodža 1931/IV.:383). A német–osztrák közeledésre Hodža hatalmi-politikai szempontból is reagált. Elfogadta azt, miközben felhívta a figyelmet a társadalmi és politikai szerkezetben végbemenõ unifikáció érdekében tett korábbi elõkészületekre, mint „az elsõ arra irányuló komoly kísérletre, hogy Európában új, a békeszerzõdésektõl alapvetõen és lényegesen eltérõ nemzetközi-politikai helyzet alakuljon ki” (Hodža 1931/IV.:396). Az erre adandó választ abban látta, hogy – amint azt a Národní listy hasábjain folytatott vitában hangsúlyozta – ki kell bontakoztatni „a közeledést és a közép-európai új államok legszorosabb együttmûködését elõmozdító tendenciákat és kezdeményezéseket. Az új Közép-Európának Lengyelországgal és a kisantanttal együtt, s valamikor késõbb talán Magyarország bevonásával is a Németországgal való kapcsolatait olyan regionális szervezõdésként kell kialakítania, amely révén az nem vesztes, hanem nyertes lesz” (Hodža 1931/IV.:400). A kooperációra helyezett hangsúly Hodža nézeteinek szuverenitásáról tanúskodott, a hatalmi-politikai tendenciák és a civilizációs környezet által motivált érdekek dinamikája közötti kapcsolatot illetõen. A már említett brnói elõadásában az elsõ világháború idejébõl származó német Mitteleurópa-terv jellemzése kapcsán – kifejezetten hatalmi-politikai törekvésnek tekintve azt – felhívta a figyelmet a szociológiai indítékokra és dimenziókra, amelyek együtt jártak „az egyik civilizációnak a másikkal, az összetettebnek és régebbinek az újjal” folytatott küzdelmével (Hodža 1931/IV.:374). Hodžának a civilizáció szülte konfliktusokra kihegyezett szemlélete önnön szociológiai koncepciójára épült, mely szerint a társadalmi csoportok és közösségek összefogásának gyökerei az eltérõ környezetek egymással való szembekerülésének és megütközésének tulajdoníthatók (Kollár 1995:722–723). Minden bizonnyal ebbõl eredt számára a változások dinamikája, a geopolitikai viszonyok jellemzõ vonásának tartva azt: „Az egymás mel-

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

87

lett élõ társadalmi csoportok és államcsoportosulások nem mozdulatlanok, hanem állandó mozgásban vannak” (Hodža 1931/IV.:374). E mozgásteret és érdekkiegyenlítõdési módozatot épp az eltérõ civilizációs és geopolitikai alakulatok sokoldalú együttmûködésében látta, ami a geopolitikai fogantatású együttmûködésnek konstruktív társadalmi-politikai kombinációk irányába mutató hatást kölcsönözhet. Elõadása vége felé Hodža kijelentette: „A Franciaország–Németország–új Közép-Európa közötti kapcsolat alakulásán nyugszik az európai béke”(Hodža 1931/IV.:393). Bizonyára Hodža ez irányú geopolitikai koncepciójának keretein belül mozgó elgondolásaiban – amelyek a civilizációs és a hatalmi-politikai tényezõk pozitív összhangba hozásának irányába haladtak – kell keresni Hodža késõbbi, mélyen berögzõdött meggyõzõdésének indítékát, miszerint Közép-Európa két ellentétes tömbje közötti ellentétek feloldhatók. Geopolitikai koncepciójának kiteljesedése során nyer relevanciát Hodžának már a húszas évek elején hangoztatott nézete, hogy szükség van a közép-európai közeledés magvát képezõ kisantant szerepének kitágítására. „A kisantantnak már régóta pozitív és konstruktív programra van szüksége és ezt csak az új Közép-Európa jelentheti” – állapította meg Hodža (Hodža 1931/IV.:390). A közös közép-európai érdekeket és problémákat jellemezve külön hangsúlyt helyezett a szláv–német együttmûködés alakítására. Az általa vallott felfogásban konstruktív civilizációs felhajtóerõnek számító nacionalizmus szellemében szorgalmazta a szláv államok együvé tartozását a közép-európai együttmûködés keretei között létezõ nemzeti szuverenitások talaján. Ezzel a szláv együttmûködésben Hodža a múlthoz, a pánszlávizmushoz képest úgyszintén nemzetközi demokratikus hozadékot vélt felfedezni. A német–szláv kapcsolatok rendezésének lényegét az új KözépEurópa formálódásában fenntartható egyensúlyban látta, mely a kölcsönösen hasznos együttmûködésen alapul. Ebben a tekintetben tulajdonított jelentõséget az arra irányuló törekvéseknek, hogy az aktivizmus (tehát kormánypárti magatartás) erõre kapjon a csehszlovákiai német nemzetiség soraiban (Hodža 1931/IV.:390). Komoly nemzetközi problémának tekintette Hodža a nemzettestek újraegyesülését, úgynevezett reunióját. Hasonlóan mint a cseh–szlovák viszony esetében, abból a tézisbõl indult ki, hogy az új keletû államok nemzetei eredetileg egységesek voltak, s csak eltérõ államalakulatok keretei közé kerülve alakultak ki a lélektani sajátosságokkal rendelkezõ nemzettöredékek. Hodža eközben azonosnak tekintette az egyes nemzettesteken belüli, regionális sajátosságokból fakadó eltéréseket – mint például Lengyelország keleti és nyugati része, illetve Romániában a Román Királyság és az erdélyi románok között – azokkal a különbségekkel, amelyek már a teljes nemzeti önállóság jellegével bírtak, amint ez a cseh–szlovák és a szerb–horvát viszonyra volt érvényes. A lelki-szellemi eltérések feloldásában látta a nemzeti újraegyesülés útját, amit úgy értelmezett mint az egységes politikai nemzet kialakulásához vezetõ folyamatot (Hodža 1931/IV.:385). Figyelmet érdemel, hogy Hodža az említett, 1931 márciusából származó Csehszlovákia és Közép-Európa címû cikkében Csehszlovákiának kiváltképp értékes tényezõ szerepét tulajdonította „Közép-Európa megszervezésében”. Csehszlovákiát olyan országnak nevezte, amely a maga állami-politikai problémáival „mintegy óhajtott Közép-Európa kicsiben”. Ugyanakkor megállapította: Csehszlovákiát a közép-európai együttmûködés elmélyítésében ráháruló kezdeményezõ szerepre az jogosítja fel, hogy „problémáinkat, amelyek egyben közép-európai problémák is, viszonylag a

88

Kiss József

legsikeresebben oldjuk meg” (Hodža 1931/IV.:391). Ilyen szempontból aztán Szlovákiának a Duna középsõ folyása kihasználásában – a tengerhez vezetõ kijárat biztosítását is beleszámítva – élvezett szerepét kiemelve az globálisabb közép-európai, sõt európai érdekként jelenítõdött meg. Ebben a gondolatmenetben már egyúttal kifejezésre jutott Szlovákia bevonása a közép-európai korridor nemzetközi régióképzõ hatóerejébe. Ugyanakkor a dunai víziútnak, tehát Szlovákiának Csehszlovákia különleges közép-európai küldetésében játszott szerepét hangsúlyozva Hodža számára mindez ugyancsak jól jött, hogy óvhasson attól: amennyiben Csehszlovákia esélyei a közép-európai összefogás megteremtésében kihasználatlanul maradnak, „kap rajta Magyarország a maga protektoraival. Nem közömbös, hogy Közép-Európát a mi ipari és mezõgazdasági demokráciánk vagy a magyar arisztokratizmus teremti e meg” (Hodža 1931/IV.:391). Tény, hogy ez idõ tájt – már 1930 végétõl – közeledett egymáshoz Magyarország és Németország, mely immár fontos gazdasági tényezõvé vált, miközben a magyar–osztrák közeledés egyúttal kedvezõ volt az olasz törekvések számára. Hodžának az azzal kapcsolatos fenntartásai, hogy Magyarország az új Közép-Európához taratozik-e, volt megalapozottsága. Hodža azonban Magyarországra rigorózus prizmán keresztül olyan rendszer megtestesítõjeként tekintett, amely ott a húszas években szilárdult meg, míg viszont Jugoszláviát és Lengyelország autokratizmusát sokkal elnézõbben ítélte meg, eleve elõlegezve számukra a pozitív irányú változásokat. Hodžának az irányban kifejtett fokozott tevékenysége, hogy a Közép-Európát geopolitikai egységgé avatni igyekvõ koncepcióját kerek egésszé formálja, nem csak a kereskedelem és az agráregyüttmûködés fórumain jelentkezett. Szorgalmazta a kulturális intézmények, a törvényhozó testületek és az igazgatási normák egymáshoz közelítését. A brnói Közép-Európa Intézetnek azt ajánlotta, hogy a közös közép-európai érdekekrõl és problémákról rendezzenek nemzetközi vitákat, és mélyítsék el a szellem emberei, a termelési szféra képviselõi és a társadalmi intézmények közötti kapcsolatokat (Hodža 1931/IV.:392–393). A nagy gazdasági válság éveiben Milan Hodža geopolitikai koncepciója kiteljesedésének külpolitikai, a német–oszrák Anschlusst célzó kísérletekkel kapcsolatos indítékaival párhuzamosan a csehszlovák belpolitika színterén is olyan változásokra került sor, amelyek lehetõséget nyújtottak számára, hogy fokozza geopolitikai érvelésének átütõ erejét, Szlovákiának a cseh–szlovák viszony szempontjából betöltött szerepére támaszkodva. Ekkor azonban Szlovákia jelentõségének kiemelését már a közép-európai geopolitikai koncepció átgondolt, gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai és civilizációs szövedékének birtokában tehette meg. A gazdasági válság súlyos következményei, amelyek kiélezték a Szlovákia egyenlõtlen helyzetébõl fakadó gazdasági-szociális ellentéteket, nemcsak a Hlinka-féle Szlovák Néppárt által képviselt autonomista törekvéseket élénkítették fel, hanem Szlovákiában a kormányzó agrárpárton belül is elégedetlenséget váltottak ki. Hodža a növekvõ társadalmi-politikai feszültségre Szlovákia sajátos és különös vonásai iránt tanúsított fokozott figyelemmel reagált. Állami-politikai beállítottságának szellemében „Szlovákia egyenrangú kormányzati részvételét” szorgalmazva az országos szervekbe való fokozatos behatolás és az államapparátusban szerzett pozíciók révén olyan intézkedések kikényszerítéséért és foganatosításáért szállt síkra, amelyek Szlovákiát felemelnék Cseh- és Morvaország színvonalára. Hodža az agrárpár-

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

89

ton belüli szlovákiai fiatal közgazdászokkal karöltve kezdeményezte a szlovák regionalizmus koncepciójának politikai szintre vitelét. A Slovenský denník újévi köszöntõjében leírta, hogy a gazdasági válság „átható fényében, mindenki érzékeli a modern Szlovákia felépítésében mutatkozó hiányosságokat. Látjuk a közlekedés valamennyi ágazatában meglevõ fogyatékosságokat. Látjuk, hogy milyen az aránytalanság aközött, amit a pézügyigazgatóság megkövetel tõlünk és amit juttat nekünk, látjuk a termelészervezésben és a szlovák emberrõl való gondoskodásban keletkezett hézagokat, lett légyen szó földmûvelõrõl, iparosról, gyári munkásról vagy irodai tisztviselõrõl” (Hodža 1934/VII.:396). Hodža tehát Szlovákia gazdasági problémáinak eredendõ okait nem az államjogi egyenlõtlen helyzetben látta, hanem csak magában a gazdasági-politikai szférában, az államnak a jobb fejlõdési és vállalkozási lehetõségek megteremtése iránti nem kielégítõ igyekezetében, Szlovákia jobb versenyhelyzetbe hozása iránti közömbösségben. Ugyanakkor az is világos volt számára, hogy a gazdasági fejlettség színvonalában a két országrész között meglevõ különbségek az eltérõ történelmi fejlõdésbõl is adódnak, ami az egyes régiók sajátos gazdasági körülményeiben és szükségleteiben jut kifejezésre. Ezért a megoldási lehetõségeket nemcsak politikai kérdésként, hanem tudományos problémaként is kezelte és szlovákiai regionális intézet létrehozását szorgalmazta, amely Szlovákia fejlõdési elõfeltételeinek, trendjeinek és szükségleteinek a tudományos vizsgálatát tekintette volna feladatának. Látni kell viszont, hogy a Hodža-féle szlovák regionalizmusra jellemzõ volt: bizonyos mértékig olyan attribútumokat is tulajdonítottak neki, amelyek már objektíve meghaladták a regionalizmus kereteit, lehetõségeit és a szlovákiai gazdasági problémák megoldására gyakorolt hatását. Ezek tulajdonképpen az objektíve adott szlovák nemzeti önállóság tudomásulvételének elutasításából, a szlovák nemzeti-politikai közeg tényleges meglétébõl adódtak. Annak ellenére, hogy Hodžának megvolt a szlovák nemzeti lét iránti empátiája – igaz annak ismérveit lélektani sajátosságokra szûkítve –, a szlovák regionalizmusnak mégis csupán a Dél- és KeletCsehország, illetve Morvaország közötti különbségekhez hasonló jellemjegyeket tulajdonított. Szlovákiát illetõen a különbségeket csupán azok mélységében látta. A szlovák regionalizmus programmá ötvözése magában foglalta a vasúti díjszabás reformját, az adók és az állami megrendelések differenciált megszabását, a szlovák fafeldolgozó ipar rentabilitásának visszaállítását, az államigazgatásban mutatkozó centralista-bürokratikus módszerek felszámolását, tehát a húszas évekbõl származó, de ekkora már élesebben körvonalazódó programbázisra épülve. A szlovák regionalizmus Hodža felfogásában bizonyos elõrelépés kiindulópontjává vált azon az általa képviselt állami-nemzeti egységre épülõ programon belül, mely Szlovákia már említett egyenjogú kormányzati részvételét követelte a szlovák aktivizmus köntösében. Mindez egyet jelentett Szlovákia szükségleteinek kifejezésre juttatásával, a kormányhatalmon belüli szlovák befolyás és részvétel fokozása útján. Ez irányban kísérletet tett a ¾udákok érdekeltté tételére is a „szlovák kormányzóképesség” érvényesítésében (Hodža 1934/VII.:254–262; Zuberec 1979). Míg a húszas években Szlovákia geopolitikai jelentõségét hangsúlyozó fejtegetéseknek a belpolitikai indítékai Hodžánál jórészt publicisztikai-verbális jelleget kaptak, a szlovák regionalizmus és aktivizmus kapcsán a csehszlovák egymásra utaltságon nyugvó „szlovák kormányzati egyenjogúság” követelésében már a politikai tényezõk játszottak meghatározó szerepet. Miközben a nemzetközi összefüggések

90

Kiss József

közvetlen belpolitikai kihatásuk révén vetõdtek fel. Mindez már Hodža kerek, átfogó geopolitikai koncepciójának publikálása után kifejezésre jutott, amikor is 1931 júniusában bekapcsolódott a Nový svet címû folyóirat ankétjába. Cikkében, mely a Szlovákia nem csak hogy nem lesz, de nem is lehet és nem is lesz a köztársaság hamupipõkéje (Hodža 1934/VII.:226–230) címmel jelent meg, Hodža rendkívül éles hangvétellel szállt síkra annak a felismerésnek a tudati hatóerõvé válásáért hogy: „Ha Szlovákiát bárki kellõ kitekintés vagy tájékozottság hiányában bármiképp megrövidíti, olyan nélkülözhetetlen pilléreket rombolna le vele, amelyeken az állam és annak függetlensége nyugszik” (Hodža 1934/VII.:230). Hodža politikai hevülete az osztrák–német vámunió elõkészületeibõl levont következtetésekbõl táplálkozott, minthogy azt az Anschlusshoz vezetõ lépcsõfoknak tekintette. Ennek kapcsán látott alkalmat annak leszögezésére, hogy „Szlovákia a Morva folyótól a Felsõ-Tiszáig államunknak minden bizonnyal aránytalanul kedvezõbb pozíciót biztosít az Anschlussal szemben, ahhoz képest, amit önmagukban a történelmi országrészek nyújthatnának” (Hodža 1934/VII.:228–229). Felfogásában a Dunának mint Csehszlovákia geopolitikai bázisának jelentõsége már konkrétabban körvonalozódott, abból adódóan, hogy a folyam középsõ szakaszát betagozta ama közép-európai korridor közvetlen alkotórészei közé. Ily módon a Duna a maga hátterével olyan tényezõ szerepkörébe került, melynek gravitációs ereje egyenletesen érvényesül minden irányban, megszabadítva a függõ helyzetet teremtõ német befolyástól. „A történelmi országrészek folyóik folyásiránya következtében Németországgal szembeni organikus földrajzi és közlekedési függõ helyzetre lennének utalva” – hangsúlyozta Hodža. A Duna betagozása a közép-európai korridorba meghatványozta annak az érvelésnek a hatóerejét, miszerint Szlovákia földrajzi helyzete alapozza meg Csehszlovákiának „az egész új Közép-Európával” való együvé tartozását, kötõdését és összefogását. A közép-európai geopolitikai térség funkcionális érvényének a német befolyás ellensúlyozására történõ összpontosítása és Szlovákia jelentõségének a csehszlovák pozíciók szempontjából kiinduló hangsúlyozása Hodža politikai-publicisztikai tevékenységében Hitler németországi hatalomra jutása után kezdett erõteljessé válni. Edvard Beneš részérõl 1933 végén olyan kijelentés hangzott el, mely önmagában is rendkívüli ösztönzést adott Hodža számára érvelése rohamos, Szlovákia geopolitikai jelentõségével áthatott politikai hatóanyaggal való telítõdéséhez, ami egyúttal lehetõséget nyújtott a politikai készenlét és a koncepcionális gondolkodás ötvözésére képes rátermettségének demonstrálására is. A nemzetközi és a belpolitikai fejlemények hatására Beneš 1933. december 8án Besztercebányán kiemelte Szlovákia különleges, élõ hídhoz hasonlított nemzetközi szerepét, mely az egész ország számára felbecsülhetetlen kulturális és gazdasági lehetõségeket biztosít. Továbbá leszögezte, hogy Szlovákia és Kárpátalja (az akkori Podkarpatská Rus) nélkül „nem létezhetne a kisantant és annak közép-európai politikája” (Hodža 1934/VII.:270). Milan Hodža két nappal késõbb Besztercebánya városának és a Matica slovenská városi bizottságának meghívására úgyszintén beszédet tartott, amelyben – látogatásának jellegére való tekintettel – a cseh–szlovák kapcsolatok kulturális szférájában igyekezett kapaszkodót és elrugaszkodási lehetõséget teremteni koncepciójának kifejtéséhez. A cseh és szlovák nemzeti alkat közötti, történelmileg determinált eltérésekre, a cseh és szlovák közösség sajátos erkölcsi egységére, az egységes csehszlovák nemzeten belüli két (általa sajátosan

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

91

értelmeztett) nacionalizmusra irányította a figyelmet. Beszédében a cseh racionalizmust meg a szlovák romantikus és emocionális beállítottságot integráló szellemi kiegyezés mellett foglalt állást. Ennek a folyamatnak az érvényét, amelyet persze a nemzet és a nacionalizmus általa képviselt, konstruált elemek jegyeit magán viselõ koncepcióból eredeztetett, azzal támasztotta alá, hogy összehasonlítást tett az olasz és francia nemzeti közösségen belüli történetileg kialakult kulturális-szellemi rétegzõdéssel. A valóságban itt azonban már olyan fenoménrõl volt szó, jelesül az önálló nemzetek, tehát a csehek és szlovákok közeledésérõl, ami reális létükben, nem pedig a Hodža általi ideológiai leképezésben ment végbe. Ugyanakkor Hodža a csehszlovák szintézisnek – eme kulturális-szellemi tartomány keretei közötti – szorgalmazásában is talált kapaszkodókat a cseh–szlovák kapcsolatok egyenértékû kölcsönösségének hangsúlyozásához, amikor óva intett: a cseh ember nem gondolkodhat oly módon, hogy „a csehszlovák civilizáció és kultúra, amelynek lehetõségei a háború után kerültek hozzánk közel, egyet jelent a cseh kultúrvilágnak a Pozsony és Ungvár közötti térségre történõ kiterjesztésével. Ez tévedés, mert Szlovákiában van hazai kultúra is”. Tehát fellépett a kultúra centralizálása ellen, Szlovákia kulturális lehetõségeinek olyan szintre juttatásáért, hogy „a csehszlovák közös háztartás egyenértékû és értékes eleme lehessen” (Hodža1934/VII.:278). Ez a gondolatmenet olyan értelemben érdemel figyelmet, mint annak a képességnek az ismertetõjegye, amely lehetõvé teszi Hodža számára önnön mind kiérlelõdõbb nacionalizmus felfogásának egyes megnyilvánulásai közötti szuverén, a gazdasági válság éveinek feltételeihez igazodó közlekedést. Hodža külön cseh és szlovák nacionalizmus meglétét csak a kulturális, ideológiai, gazdasági és szociális szférában ismerte el, s megkülönböztette, politikai síkon a közös csehszlovák nacionalizmustól. Fejtegetései abba a posztulátumba torkollottak, hogy a nacionalizmus nem lehet „politikai jellegû abban az értelemben, hogy valaki is közülünk a mi Szlovákiánkból különálló önálló nemzetet kívánna teremteni /.../ önálló szlovák politikai nemzetet akarna létrehozni, tehát önálló szlovák államot kialakítani. /.../ Nekünk a csehszlovák állammal adott történelmi valóságként kell és így is fogunk számolni” (Hodža 1934/VII.:283). Hodža a szlovák szuverenitásra és az önálló államiságra úgy tekintett, hogy az „játék a tûzzel”, ami elõhívja az elért csehszlovák államiság elvesztésének rémét. A csehszlovák államiság biztosítékát a kölcsönös, mind cseh, mind szlovák részrõl megnyilvánuló, az unitárius állam fenntartása és a nemzeti-politikai egység elmélyítése iránti érdekben látta. Ezalatt az állami-politikai egységben kifejezésre jutó szintézis kialakulása felé vezetõ folyamatot értett, miközben az egységes csehszlovák politikai nemzet feltételei közé sorolta az olyan értelemben vett cseh–szlovák kiegyezést, hogy az magában foglalja az említett gazdasági és pszihológiai-kulturális különbségeknek a regionalizmus és a szlovák aktivizmus révén megvalósuló kiküszöbölését. Beneš beszédében, illetve annak politikai hangoltságában Hodža hátszelet érzett ahhoz, hogy fordulatként hirdesse a csehszlovák egymásrautaltság erkölcsi-érzelmi alapjainak túllépését, valamint a politikai nemzetegység „betetõzése” iránti, mindkét oldalról jelentkezõ akarat alátámasztásának fontosságát. Szerinte ez egyet jelentett valóságos, tehát kézzelfogható, és nem valami absztrakt követelések teljesítésével, arra összpontosítva azokat, hogy elõsegítsék az említett érdekközösségnek és szimbiózisnak az óhajtott társadalmi hatóerõvé váltását. Épp ebben az

92

Kiss József

összefüggésben nyert új, immár társadalmilag is számottevõ hangsúlyokat Hodžának Szlovákia geopolitikai jelentõségével kapcsolatos, a csehszlovák állam életképességének bizonyítására kiélezett tézise. Felhívta a figyelmet arra, hogy „új veszély jelentkezik. Nem háborús, hanem a cseh elem gazdasági, kulturális és morális függésbe kerülésének a veszélye, amelyet a németországi fejlemények hozhatnak magukkal. Most már azok is, akik mindeddig Szlovákiára egyfajta közönyösséggel tekintettek, ráébrednek, hogy ugyancsak hasznos a Dunát és egész Szlovákiát magában foglaló területi egység” (Hodža 1934/VII.:284–285). Hodža a külügyminiszter beszédét eme saját nézetének igazolásaként minõsítette. Ugyanakkor jelezte a cseh–szlovák viszonyban uralkodó belsõ állapotok és a csehszlovák állam közép-európai pozíciói közötti összefüggéseket, amire már a húszas évek elején felhívta a figyelmet. „Abban a pillanatban, amint nyilvánvalóvá válik, hogy Csehországnak is szüksége van Szlovákiára, már egy sínen és együtt vagyunk az egész Közép-Európában, és ilyen alapállásból Szlovákia az egész Csehszlovák Köztársaság gyámköve” (Hodža 1934/VII.:285). Ennek a „credó”-nak a szellemében szólította fel a szlovákokat, hogy legyenek tudatában saját, az állam szempotjából betöltött fontosságuknak, és ebben a szellemben fokozzák a cseh országrészek kulturális színvonalának elérésére irányuló igyekezetüket. Tehát végül is Hodža geopolitikai érvelése a szlovák aktivizmus szorgalmazását szolgálta. A bel- és külpolitikai aspektusoknak Szlovákia geopolitikai jelentõségét kitágító és elmélyítõ ötvözését Hodža két, 1934 májusában a Prítomnos klubjában és a Politikai Tudományok Szabadegyetemén (Svobodna škola nauk politických) tartott elõadásában összegezte. A klubbeli elõadásában a tézisét érvelõ-okfejtõ, a szlovákiai autonomizmus ellen irányuló közegbe ágyazta (Hodža 1997:183–188). Nyilván nem volt véletlen, hogy a késõbb publikálásra is került elõadásának bevezetõjében meglepõ nyíltsággal ismerte be: a csehszlovák egység gondolata – a saját innovált koncepcióját, tehát a csehszlovák nemzeti-politikai egységet értve alatta – szellemi konstrukció, mely apriorisztikus elõfeltételezésbõl indul ki. Mindez nyilvánvalóan arra szolgált, hogy az autonómiakövetelmény genezisét államjogi síkról elterelve ideológiai képzõdményként állíthassa be. Eközben Hodža gondolatmenete arra irányult, hogy a cseh–szlovák kiegyenlítõdésnek a szlovák regionalizmus és aktivizmus révén szorgalmazott módszereit és eszközeit bizonyos fokig arra a szintre vigye, ahol azok, mint az állami-politikai nemzetegység attribútumai szinte azonosnak tûnjenek az autonómiatörekvésekbõl fakadó egyes szociális-politikai intézkedésekkel és lépésekkel. „Maga az autonomizmus nem rekedhet meg sem a tagadó ellenzékiségben, sem a társadalmi életbõl való kirekesztettségben: ami benne színtiszta és reális, hadd érvényesüljön pozitív politikaként a közös állam egészében, mert Csehszlovákia és a csehszlovák politikai egység nélkül Szlovákia sem létezne” (Hodža 1997:188). Az autonomista tendenciákat az „inadekvát” elméleti-gnoszeológiai gyökerekbõl eredeztette, amelyek számára táptalajt teremtett a cseh és szlovák nemzettudat kialakulásának pszichológiai sajátosságait lebecsülõ szemlélet. Ez irányban tulajdonképpen kötõdött a Csehszlovák Köztársaság létrejöttétõl megszakítás nélkül hangoztatott koncepciójához, a Csehszlovák szétválás címû könyvének szellemében. A meghatározó gondolati támaszt azonban a háború elõtti nacionalizmusfelfogás általa eszközölt átalakulásából kiinduló koncepció jelentette, amely alatt a nacionaliz-

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

93

mus átváltozását, illetve konstruktív fenoménba történõ átlényegítésének bonyolultságát kellett érteni. Az autonomizmus genezisére vonatkozó szemlélet aktualizáló átütõ ereje ugyanakkor abban a konfrontációban rejlett, ahogy a csehszlovák állami-politikai nemzettel azonosított állami szuverenitást élesen szembeállította az autonomista tendenciák általa értelmezett államjogi összefüggéseivel és következményeivel. Hodža az autonomizmust kategorizálta: két radikális „elmélet”-et (ezt a megjelölést használta elõadásában) különböztettett meg, s elkülönítette azokat „az egységes csehszlovák állami szuverenitás” égisze alatt és jegyében jelentkezõ autonómiaköveteléstõl. A legradikálisabbnak a szlovák szuverenitás hirdetését tartotta, a másodikat viszont „tabula rasá”-nak tekintette, amelynek hívei – akiket újszlovákoknak nevezett – szerinte elvetik a folytonosságot a fordulat elõtti szlovák történelemmel. Ennek az osztályozásnak a hátterében Hodžának az a felfogása húzódott meg, hogy a társadalmi csoportok, tehát a nemzeti közösségek összetartása a környezõ társadalmi közeg nyomására jön létre. Ebbõl adódott a nacionalizmus fejlõdési fázisai közötti, vagyis a nemzettudat formálódásán belüli különbségtétel. Eme hipotetikus fejtegetés értelmében a csehek már a háború elõtt eljutottak a nemzetfejlõdés betetõzéséhez, az osztrák centralizmussal folytatott küzdelemben, és így a cseh nemzeti öntudat képessé vált arra, hogy egyetemes nemzeti méretekben betöltse a konstruktív nacionalizmus szerepét. A szlovák nacionalista ellenállás viszont Hodža szerint nem érte el a tetõfokát maradéktalanul. „Minthogy a magyar állam már megszûnt a szlovák nemzeti öntudat közvetett ösztönzõjeként hatni, s az újszlovákok nemzeti tudatának – akiknél ez még kollektíve nem jutott el a kellõ szintre – más közösségre kellett rávetnie magát, amellyel szemben nem alakíthatott ki rögvest pozitív viszonyt, s amelytõl tartott talán konkurenciaokok miatt is. A nemzeti öntudat az újszlovákok magatartásában nem olvadt egybe, teljes összhangot teremtve. Ennek a szociológiai törvénynek a hatóereje határozta meg az újszlovákok egy részének a csehekhez való viszonyát” – állította elõadásában Hodža (Chme¾ 1997). Cseh oldalon viszont eme fejlõdési fokozateltérés következményének tekintette a szlovákiai kulturális és pszichológiai sajátosságok iránti érzékenység hiányát. „Már maga ez a módszer a megnemértés elemeit vitte be a gazdaság és a politika berkeibe és az újszlovák lelkialkatba. A gazdasági és szociálpolitikában mutatkozó fogyatékosságok és beavatkozások folytán ez az egyet nem értés fokozódott és gyakran bizalmatlanságba csapott át. „Így fogant az autonomizmus és annak elmélete” – bizonygatta végül Hodža (Hodža 1997:189). Az ily módon megvilágított helyzetbõl nem kevésbé leegyszerûsítõ és konstruált kiutat jelölt meg: „A szlovákoknak is végig kell járniuk a konstruktív alkotóerõ kibontakoztatásának minden fejlõdési szakaszát.” Ehhez hozzátette: „Arról van szó, hogy ez ne politikailag fogalmazódjék meg, mert ekképpen valóban politikai szeparálódáshoz és a szlovák nemzeti függetlenség feszegetéséhez vezetne, ami egyszerûen könnyelmû játék Szlovákia fennállásával” (Hodža 1997:186). Hodža arra irányuló igyekezete, hogy a szlovák autonómiát „átmeneti” jelenségnek tüntesse fel, végül is ahhoz az állításhoz vezetett, hogy az autonómia kiküszöbölhetõ a szlovák érdekek „teljeskörû érvényesítésével” az egységes csehszlovák állam és politikai nemzet keretében. Ebben a gondolati beágyzottságban Szlovákia geopolitikai jelentõségének a külpolitika geopolitikai alapjaként történõ hangsúlyo-

94

Kiss József

zása – az autonómia elutasításához érveket szolgáltatva – az eredendõ, mentegetõ szándékot illetõen magának Szlovákiának az érdekében történt. A másik elõadásában az érvelés irányai és hangsúlyai megváltoztak. Hodža a „csehszlovák háztartás”-ba vitt szlovák hozadék átfogó kifejtésére törekedett, mivel – amint leszögezte – az már csak történeti okoknál fogva is „részben különbözik és különböznie is kell mind minõségileg, mind mennyiségileg a cseh hozadéktól” (Hodža 1997:189–201). Hodža lényegében egybegyûjtötte azokat az érveket, amelyekkel az egész megelõzõ idõszakban elõállt, most viszont a nyilvánvaló teljesség és belsõ összefonódás demonstrálására volt szüksége, nemcsak a politikai hatás kedvéért, hanem azok koncepcióról tanúskodó és bizonyító erejû bevetése érdekében is. Amikor Szlovákia eltérõ gazdasági-szociális szerkezetére, a mezõgazdasági lakosság túlsúlyára mutatott rá, Szlovákiának ipari-mezõgazdasági egyensúlyszerepet tulajdonított, s az agrárdemokráciáról szóló koncepciójából indult ki – a nyugati, úgynevezett hiperindusztrializmus ellensúlyának tartva azt. Hodža ezt a tézisét gyakran elõhozta már a húszas években. Most viszont külön hangsúlyt helyezett arra az állításra, hogy ez a szlovák hozadék szerinte megmenti Csehországot a nyugat-európai „szuperindusztrializmus rákfenéi”-tõl, ama térség „vívmányai”-nak tekintve azokat, ahová Csehország szerinte a maga civilizációs fejlõdésével sokkal inkább gravitál, mint Közép-Európába. Úgyszintén folytonosság mutatkozott itt Hodža leginkább szociológiai-politológiai és társadalomlélektani indíttatású gondolatmenetével, amikor a cseh mentalitásnak és politikai alkatnak a cseh urbanizmusból kiinduló radikalizmust, Szlovákiának pedig a ruralizmussal összefonódott konzervativizmust tulajdonított. Ezek kölcsönös, egymást kiegészítõ mivoltában látta a cseh és szlovák együvé tartozás bizonyítékát, oly mértékben, hogy határozott hangvétellel juttatta kifejezésre a tézise védelmezésére felkészült eltökéltségét: „Hogy aztán Szlovákia mint konzervatív tényezõ elõnyt avagy hátrányt jelent-e az egész ország számára, vitatható, s én ezt a vitát vállalom” (Hodža 1997:191). Hodža leszögezte: a cseh és szlovák alkat egymást harmonikusan kiegészítõ mivoltának elõfeltétele mindkét alkotóelem szabad szellemi és erkölcsi gyarapodása, s ebben a tekintetben eloszlatta a szlovák kultúrnacionalizmus veszélye miatti aggályokat. Síkraszállt viszont e nacionalizmus állam általi gazdasági és politikai szabályozásáért. Mindezt a már említett, a nacionalizmus többfázisú fejlõdésérõl szóló szociologizáló koncepciójával indokolta, amely szerint valamennyi „új népcsoportnak vagy nemzettöredéknek túl kell jutnia a támadó nacionalizmus, tehát a partikuláris fejlõdés fázisán”. Hodža azt a nézetet vallotta, hogy Szlovákia a partikuláris fejlõdés fázisában leledzik. Ebbõl származtatta az ilyen természetû nacionalizmus – tehát az autonomizmus – fejlõdésében rejtõzködõ ama lehetõséget, amely veszélybe sodorhatja az államegységet. A centralizmustól mentes gazdasági és kulturális politikában – a regionalizmus és a szlovák aktivizmus révén – látta a szlovák kultúrnacionalizmus olyan irányú mederbe terelésének az eszközét, amely az állami-politikai egység megerõsítését szolgálja. Az egyházpolitika terén a konszenzuális, racionálisan „irányított” politika követelményét Hodža összekapcsolhatta személyes részvételével abban a szlovákiai indíttatású törekvésben, mely a húszas évek közepén az egyház és az állam szétválasztására irányult. Szerinte ez jelentõs mértékben hozzájárult „a csehszlovákiai kultúr-

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

95

politikai igények kielégítéséhez”, minthogy történelmi okoknál fogva a klerikalizmusnak mélyek voltak a gyökerei Szlovákiában. A nacionalizmus problematikája Hodža elõadásában szorosan összefüggött a húszas évek közepére visszatekintõ gondolatfelépítéssel, mert úgy érezte, hogy kezd lanyhulni, fõleg a cseh országrészekben a nacionalizmus, a nemzeti-állami értékekkel szembeni felelõsségtudatot és felelõsségérzetet értve alatta. Szerinte a húszas évek közepén eluralkodó pacifista hangulat, melyet a Locarno utáni államközi szerzõdések egész sorozata követett és a Briand–Kellog-paktum 1928 augusztusában történt aláírásában csúcsosodott ki, Csehországban bizonyos, a csehszlovák hadsereggel szembeni közömbösséget váltott ki. Felemlítette a „pacifista romantika” elleni, a csehszlovák állam megalakításának 10. évfordulójával kapcsolatos szlovákiai megnyilvánulásokat, miközben érintette azok kezdeményezésében játszott személyes szerepét is. Hodža ezeket az állam védelmét szolgáló, fegyveres felkészültséget illetõ, úgymond a dolgok elébevágó szlovákiai reagálásokként minõsítette, amikoris e kérdésben Hitler hatalomra jutása után a cseh közegben már változás jelei mutakoztak. Úgyszintén a csehszlovák állami-politikai nacionalizmus szorgalmazásában vállalt „oroszlánrész”-ként értékelte az irredenta veszéllyel szembeni szlovákiai megnyilatkozásokat is. A honvédelem kérdésének besorolása a szlovák hozadék komplexumába belevetült Szlovákia jelentõségének geopolitikai szempontú értelmezésébe is. Magának a geopolitikának a fogalma Hodža felfogásában tágabb dimenziókat nyert, amelyek elõadásának összefüggésszálai között meghaladták a földrajzi adottságok gazdasági-közlekedési hatóerejének politikai kisugárzását. Hodža fejtegetése élesebb fénybe állította Csehországnak a Szlovákia által biztosított kötõdését Közép-Európához, érzékletetesebbé téve ezt az összefüggést, mint megelõzõ taglalásaiban. Megjelent a Szlovákia geopolitikai szerepének kifejezetten biztonságpolitikai vonatkozásaira helyezett közvetlen hangsúly: „csak Szlovákia révén adatik meg a cseh nemzetnek a közvetlen területi kapcsolódás a magától értetõdõ és természetes politikai katonai vonzalmakhoz és szövetségesekhez”. Ebben a megfogalmazásban már ott érzõdött bizonyos serkentés az említett geopolitikai tényezõkkel való céltudatos biztonságpolitikai kalkulálásra. A megelõzõ években ugyanis Hodža a kisantanttal mint a közép-európai társadalmi-civilizációs közeledés magvával kapcsolatos elgondolásaiban a kisantant politikai-katonai funkcióját szilárd adottságnak tekintette, és a hangsúlyt az e térségen belüli integrációs folyamat egyéb tényezõinek kibontakoztatására helyezte. Hodža publikálást is megért elõadása alfejezetének nem véletlenül adta a következõ címet: Szlovákia az ország geopolitikájában. Szlovákia geopolitikai szerepének ilyen irányú kiterjesztése azonban nem nélkülözte a közép-európai térségnek a maga egészében és átgondoltságában vázolt körülhatárolását. Ebben a tekintetben különösebb utalások nélkül is eltért Beneš szemléletétõl, aki számára Szlovákia jelentõsége inkább csak külpolitikai aspektust és összetevõt jelentett. Hodža viszont, amikor az említett vonzókörbõl nem zárta ki Lengyelországot sem, hozzátette: „nem a politikáról beszélek, hanem Közép-Európáról a jövõbeni hatalmas fejlõdés platformján állva. Amennyiben azonban a jövõbeni Közép-Európáról van szó, amelynek a kisantanból okvetlenül létre kell jönnie, és ha kiváltképp a csehszlovák állam közép-európai orientációja a tét, ennek elõfeltétele éppen Szlovákia. Ilyen értelemben lépek fel már évek óta” (Hodža 1997:199). Tehát nemcsak

96

Kiss József

a már létezõ politikai tömb kiszélesítésére gondolt, hanem a belsõleg sokrétûen összefüggõ közép-európai képzõdményre – a már kikristályosodott geopolitikai koncepciójának szellemében. Milan Hodža geopolitikai érvelésében Szlovákia helyének és szerepének hangsúlyozása azután, hogy 1935 decemberében a miniszterelnöki posztra került, elvesztette közvetlen belpolitikai indítékait, amelyek a cseh–szlovák kapcsolatokban meglevõ konfliktusoknak és ellentéteknek, illetve a csehszlovák állam értelmezésének befolyásolását célozták. Nem azért mintha nem lett volna szüksége továbbra is erre az eszközre a prágai centralizmussal szemben, de geopolitikai gondolkodása közvetlen külpolitikai cselekvõerõvé lépett elõ, amely az országos érdekeknek és a közép-európai térség integrációját szorgalmazó ambícióknak rendelõdött alá. Hodža törekvésének konkrét ez irányú igyekezetét, külpolitikai színre lépését az a projektum jelezte, mely a történelembe saját nevét viselve vonult be. Az emigrációban kiadott könyvében õ maga „Duna-terv”-nek nevezte (Hodža 2004:155, 186). Hodža tervezete mint program és koncepció, jellegét tekintve külpolitikai kezdeményezõ erõrõl tanúskodott, miközben a belõle adódó diplomáciai-pragmatikus lépések a nemzetközi helyzet alakulása szerint, ahhoz alkalmazkodva módosultak. A tervezetben megtestesülõ programszerû elképzelések és törekvések azonban nemcsak a diplomáciai tevékenység számára szolgáltak kiindulópontul, de olyan síkba is helyezõdtek, amelyben tetten érhetõ a harmincas évek elején prezentált komplex geopolitikai koncepcióval való folytonosság. Ilyen látószögbõl Hodža tervezete érzékelteti geopolitikai koncepciója egyes összetevõinek a hangsúlyozásával, újrafelelevenítésével és elõtérbe helyezésével kapcsolatos ama mozzanatokat, amelyek 1936–37-ben a nemzetközi helyzetbõl adódtak. Mindazonáltal tükrözték megelõzõ geopolitikai téziseinek a továbbélésében meglevõ következetességet is. Éppen ilyen szempontból érdemel figyelmet Szlovákia szerepeltetése abban az elõadásában, amelyet 1936-ban a Csehszlovák Mezõgazdasági Akadémia prágai ünnepi ülésén Közép-európai gondolat címmel tartott (Vìstnik… 1936:433–437). Nyilván nem csak szónoki fordulatnak szánta, amikor a résztvevõket közép-európai „szellemi sétára hívta a civilizáció demarkációs vonalára”. Arra az észak- és keletszlovákiai hegységre gondolt, ahol „megejtõ szimbiózis”-ban állnak egymás közelében a római katolikus és görög katolikus templomok. Továbbá utalt Sáros vidékére, ahol minden helység bizonysággal szolgál mindkét egyházpolitikai irányzat affinitásáról. Említést tett Kárpátaljáról is, ahol a keleti kultúra hagyományait görögkeleti templomok is gazdagítják. Mindez ismert, Hodža által gyakran emlegetettet eleme volt az éppen Csehszlovákia területén – nyugatról kelet felé – húzódó kulturális-civilizációs áramlatok találkozásával és összeolvadásával érvelõ retorikának. Ezúttal is szükségét érezte, hogy külön is felhívja a figyelmet rá: ilyen határvonalak Lengyelország területén, délen Jugoszláviában, Szerbia és Horvátország között is találhatók. A civilizációs hagyományok közötti határmegvonásra, ugyanakkor a szimbiózisra helyezett elsõrendû hangsúly jelentõsége minden bizonnyal Hodža elõadásának egész gondolatmenetébõl eredt, amelyen végighúzódott az a szándék, hogy geopolitikai koncepcióját összhangba hozza külpolitikai tervezetével és az annak szorgalmazása során szerzett kezdeti tapasztalatokkal. Hodža tervezetének programcélja a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közötti közeledésnek a

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

97

gazdasági együttmûködés szorgalmazásával történõ elõmozdítása volt. Ebben kifejezésre jutott a Németország és Oroszország közötti térség integrációjának meghatározó gazdasági-politikai elemeire és potenciáljára rátapintó elemzõkészség. Ugyanakkor ez leszámolás is volt Hodža korábbi illúzióival, melyek szerint a két nagyhatalom közötti közép-európai térség államainak összefogását a kisantant növekvõ súlyánál fogva sikerül elérni – a tagállamai közötti gazdasági együttmûködés elmélyülésével párhuzamosan –, valamint a szláv kötelékek folytán. Amennyiben Hodža tartani akarta magát a Németország és Oroszország közötti térség konzisztenciájához, a legtágabb dimenziókban – keresve a két politikai tömörülés államai közötti összekötõ szálakat és az illetõ országok érdekeltté tételének lehetõségeit a közöttük levõ ellentétek mérséklésében, amelyek a közép-európai konfliktusok fõ forrásának számítottak – vissza kellett térnie geopolitikai kiindulópontjaihoz és konstrukcióihoz. Nyilván ezért volt szüksége Varsótól Kassán át a Balkánig húzódó – ahogy írta – civilizációs-demarkációs vonal megvonására. A határvonal ilyen rugalmas, átmeneti zónaként történõ megszabása már magában foglalta – hasonlóan mint 1931-ben – a két, eltérõ civilizációs egységet megtestesítõ nagyhatalom közötti közvetítõi szerepre való úgymond eleve elrendeltséget. Ez a szerep azonban cselekvõkészséget és önazonossági értékteremtést feltételez. Az ilyesfajta „civilizációs újhajtás” gyökereit Hodža – a kerek koncepciójával összhangban – a Visztulától a Morva folyón át Tesszalonikiig húzódó geopolitikai tengely körüli értékek kikristályosodásában látta. Nem férhetett kétség hozzá, hogy olyan államok és népek alkotta civilizációs térrõl volt itt szó, amelyek szuverenitásukat az elsõ világháború után nyerték el. Ugyanakkor Hodža a megelõzõ, túl éles vonalakkal körülhatárolt, az agrárdemokrácia perspektíváival genetikusan öszefonódott civilizáció létrehozására képes államokhoz viszonyítva lényegesen nagyobb hangsúlyt helyezett egy másik aspektusra. A Németország és Oroszország közötti térség valamennyi országa abban való önnön objektív érdekeltségébõl indult ki, hogy ellensúlyt képezzenek a két nagyhatalom gravitációs erejével szemben, amelyek részérõl kulturális, gazdasági, s végül teljes alárendeltség fenyegetett. Ez a megközelítés már magában foglalta a közvetítõi szerep kiterjesztését azokra az államokra is, amelyek nem tartoztak az elsõ világháború gyõztesei közé. Egyébként óhaj és bizonyos vízió szintjén Hodžának ez az elképzelése már a megelõzõ fejtegetéseiben is felmerült. Most viszont a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közeledése érdekében kifejtett igyekezete közvetlen lépcsõfoka lett a korridor jelentõségére támaszkodó geopolitikai tézise valóságerõvel történõ telítõdésének. Ez irányban Hodža a balkáni egyezmény létrejöttének és a balti államok összefogására irányuló kísérletnek a légkörében képesnek mutatkozott arra, hogy tágabb regionális-összetartó és integrációs készségeket tulajdonítson a Németország és Oroszország közötti térség politikai megosztottságának. Ezek a gondolati kombinációk, amelyek megõrizték a kötõdést és struktúrájukat Hodža eredeti geopolitikai koncepciójával, már csak szórványos megnyilvánulásai voltak a geopolitikai kiindulópontjai szellemében fogant céltudatos elgondolásainak. Mindez pár héttel azután történt, hogy Hodža mint miniszterelnök átadta a külügyi tárca közvetlen irányítását Kamil Kroftának, s ennek nyomán meghatározó befolyást szerzett Edvard Beneš.

98

Kiss József

Hodža geopolitikai szemléletének a külpolitikai lépésekre alkalmazott érvényesítése minden bizonnyal a külpolitika bonyolultabbá válásának, a kisantanton belüli eltérõ érdekeknek és ellentéteknek a következményeként veszett ki tevékenységébõl. Hodža már idõbeli távlatból és a közép-európai térség náci uralom alá kerülésének tapasztalatai nyomán a közép-európai föderációról szóló könyvében megállapította: az újsütetû közép-európai megélénkülés olyan ambíciózus cél eléréséhez, mint amilyen a Duna menti teljes egyetértés kialakítása volt, csak akkor vezethet, ha mindez gyorsan megy végbe, ellenben sikertelenségre volt ítélve (Hodža 2004:195). Csakhogy épp abban a helyzetben, amikor Hodža tervezetére várt az a szerep, hogy a Duna menti együttmûködésnek és az ellentétek áthidalásának tényezõjévé váljék, s a Duna menti térség helyzete „a nagyhatalmak segítségével, de velük szemben” (Ádám 1981:191) nyerjen megoldást, a gazdasági és politikai akadályok már eleve számottevõbbek voltak, mint a Hodža által kínált és szorgalmazott, kölcsönösen elõnyös gazdasági redszer – az elõnyvámok kiterjesztése az egész Duna-medencére –, amelytõl a fokozatos közeledést várta. A dinamikus német politika erõs és szilárd pozíciókra tett szert a Duna menti államokban, ami lehetõvé tette számára, hogy maguk az ottani államok, függetlenül attól, hogy az elsõ világháború gyõztesei vagy vesztesei közzé tartoztak-e keressék a kegyeit. Ebben a helyzetben a Németországgal való gazdasági kapcsolatok adta elõnyök elvesztésének veszélye a „divide et impera” zsaroló módszerét alkalmazó politika eszközévé vált. Tehát a kis Duna menti államok vagy függõ viszonyba, vagy kényszerpályára kerültek. A nyugati hatalmak ekkorra már feladták a Közép-Európa integrálását célzó korábbi terveket. Hodža tervezetét Anglia és Franciaország megértéssel fogadta, de nem mutattak hajlandóságot annak érdemleges támogatásara, amely fokozta volna átütõ erejét Németország közép-európai behatolásával szemben. Minden bizonnyal itt kell keresni a Hodža tervezetének sorsát meghatározó mélyebb okokat. Az eddigi történeti, kifejezetten külpolitikai indíttatású munkákban ezek csupán a kisantant és a római egyezményekhez tartozó országok közötti ellentétek Hodža általi lebecsülésére, s azoknak a tényzõknek a túlértékelésére korlátozódnak, amelyek az elõnyvámok rendszerében rejlõ ösztönzõ hatásban, a vámtételek csökkentésében, a mezõgazdasági termékek nyugati piacokon való elhelyzését lehetõvé tevõ piaci viszonyoknak a koordinálásában rejlettek (Deák 1986:130). Tény, hogy Hodža számára ezeknek az elképzeléseknek, szándékoknak és lehetõségeknek a pozitív hatásához fûzött elvárások – korabeli elszánt igyekezetének körülményei között – nemcsak meggyõzõdéssé és politikai credóvá, hanem szinte transzcendenssé felfokozott hitvallássá vált. Így történhetett meg, hogy Schusnigg osztrák kancellárral – aki a római egyezmények tagállamának képviselõjeként hajlandónak mutatkozott a két tömb közötti közvetítésre – folytatott tanácskozásairól Párizsban kijelentette: Ausztria egy hónapon belül csatlakozik a kisantanthoz, miközben Ausztria épp ez idõ tájt erõsítette meg, Mussolini és Gömbös nyomására a római partnerekhez való kötõdést (Ádám 1981:196). A Hodža önnön tervezete buzgó szorgalmazásával kapcsolatos problematikának van egy másik aspektusa is, aminek nem szentelnek kellõ figyelmet. Arról van szó, hogy Hodža korabeli törekvései milyen mértékben tükrözték a közép-európai gazdaságok összefonódásának adott szintjére vonatkozó ismereteket, integrálódásuk alapvetõ feltételeinek mélyre ható tisztázását, milyen jelentõséget tulajdonítottak

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

99

azok összehangolásának a nemzetközi gazdasági-politikai és hatalmi-politikai öszszefüggésekkel, különös tekintettel a közép-európai térségben uralkodó viszonyoknak az eredendõ geopolitikai koncepció szellemében történõ rendezésére. Éppen ebbõl a szempontból érdemel figyelmet Hodža álláspontja a „Duna-terv” megvalósításához szükséges nyugati segítség megítélését illetõen. Hodža már a harmincas évek elsõ felében felfogta a nemzetközi regionalizmus világgazdasági folyamatokkal való összefüggését. Észrevette a mezõgazdasági válság, illetve a parasztság, de egyáltalán a közép-európai agrárországok – különösképpen a legiparosodottabb gazdasággal (economie mixte) rendelkezõ Csehszlovákia – csökkenõ vásárlóerejének hatását az angol gépipar válságára. Felhívta a figyelmet arra, hogy az agrárválság következtében elvesztették az Angliából csehszlovákiai feldolgozásra behozott, majd Romániába és a balkáni kivitelre szánt textiltermékek értékesítési lehetõségeit, a gépipari importtal egyetemben. Bizonygatni kezdte, hogy a Duna menti agrártermékek elhelyezése a nyugati piacokon fokozná a középeurópai lakosság vásárlóképességét és felélénkítené az angliai termékek iránti keresletet (Hodža 1933/V.:490–491). Ezt a körülményt tartotta szem elõtt Hodža, amikor – még a szomszédokkal való tárgyalásokat megelõzõen – az 1935 decemberében tartott londoni konferencián igyekezett támogatást szerezni a „Duna-terv”hez. A brit külügyminisztérium munkatársa a magyar diplomáciai ügyvivõ elõtt kijelentette, hogy Közép-Európa és a balkáni országok minimális lehetõséget biztosítanak a brit gazdasági élet számára. Tehát a budapesti Magyar Szemle csehszlovákiai munkatársa romantikusnak minõsíthette Hodža arra irányuló igyekezetét, hogy a közép-európai országok a dunai agrártermékek elhelyezésének érdekében tett nyugati kapcsolatkeresés révén megerõsödjenek, minthogy a brit gazdaság számára Közép-Európa nem pótolhatta a német piacot és a német termékeket (Faragó 1971:25). Ennek a valós helyzetnek Hodža minden bizonnyal tudatában volt, ami azt a megrögzött meggyõzõdést erõsítette benne, hogy a közép-európai országok egymásra utaltságának tudatosításában, együttmûködésük jelentõségének a felismerésében mutatkozó legcsekélyebb pozitív irányú elmozdulás mégiscsak változást idézhet elõ a nyugati országok magatartásában, és így az együttmûködõ Közép-Európa önértéktudatának bizonyos fokú felébresztésében. Ennek az orientációnak a hátterében látni kell, hogy közben tartotta magát saját koncepciója regionális-geopolitikai tételeihez, amelyeket a Csehszlovák Mezõgazdasági Akadémián tartott elõadásában is hangsúlyozott: a közép-európai geopolitikai sajátosságoknak a térség integrációjához való kihasználásában az oda tartozó országok érdekeinek és kezdeményezéseinek kell tükrözõdnie, nem pedig a kívülrõl, az európai centrumoktól távoli helyekrõl érkezõ nyomásoknak. Tehát Hodža szerint a kívülrõl származó segítségnek kell meghatványoznia az európai összefogást a nagyhatalmakkal való partneri viszony kialakítása érdekében. Ezért hangsúlyozta, hogy már magának a közép-európai tömörüléseknek a közeledése érdekében kifejtett igyekezet komoly szerepet játszhat, ha „elérkezik az erõpróba ideje”. Kérdéses azonban, hogy mennyire volt tudatában Hodža a közép-európai gazdasági integráció mélységének és korlátainak, azzal az eshetõséggel is számolva, hogy a nyugati hatalmak hajlandónak mutatkoztak volna segítséget nyújtani az agrártermékek kiviteléhez. A közép-európai gazdaságok állapota és fejlõdési szintje

100

Kiss József

aligha volt kielégítõ ahhoz, hogy számottevõ elõrelépés történhessen – Hodža szándékainak megfelelõen – a termelés szabályozásában és a piaci feltételek koordinálásában, amelyek már eleve megkívánták eme államok magasabb fokú integráltságát, integrációs szervek és intézmények mûködését is beleértve.51 Hodža tervezetének sikertelensége mögött tehát ott munkált az integrációs folyamatok objektív feltételeivel kapcsolatban eligazodást nyújtó gnoszeológiai felkészültség adott szintje is. S ez a probléma meghaladta a tudományos megismerés egyéni adottságainak és a koncepcionális készségeknek a kereteit, mindamellett, hogy Hodža figyelemre méltó empátiával rendelkezett a geopolitikai összefüggések és trendek, valamint a csehszlovákiai külpolitikai szükségletek feismerését illetõen. Hodža tervezete ráirányítja a figyelmet a geopolitikai elképzelései és a külpolitikai irányvétel közötti összefüggésekre, de elgondolásainak ambivalens voltára is. Azokról a nehézségekrõl tanúskodik, amelyek együtt jártak a komplexen értelmezett, eredetinek számító – a gazdasági-társadalmi, kulturális-civilizációs szférára is kiterjedt, a hatalmi meghatározóktól elválaszthatatlan – geopolitikai koncepciónak a külpolitikai vonalvezetésbe való átültetésével. Hodža a „Duna-terv” szorgalmazása során, azt reális keretek közé hozni akaró igyekezetében, s a diplomáciai taktikázás közben sem tévesztette szem elõl az összefogás szükségességének és funkciójának a Németország közép-európai aspirációiból fakadó – amelyek az adott helyzetben már fenyegetéssé fajultak –, valamint az Oroszországgal kapcsolatos indítékait. Hodža Beneštõl eltérõen igyekezett leszállítani a csehszlovák–szovjet együttmûködési szerzõdés jelentõségét, s megõrizni a Németország agresszív törekvései által veszélyeztetett Közép-Európa önállóságát és távolságtartását a Szovjetunió aktivitásával szemben, miközben kompromisszumokra törekedett Németország irányában. Hodžának nyilván nem voltak illúziói Németország agresszív szándékait illetõen, azonban a közép-európai államok közeledésével szembeni német ellenállás gyengítésére törekedve diplomáciai lépései nem pusztán külpolitikai utilitarizmusból fakadtak. Tükrözõdött bennük a német geopolitikai potenciál európai összefüggésekben játszott szerepének, súlyának és tartós jelentõségének tudatosítása (Lukáè 2004:15–38). Hodžának ebben a magatartásában jelen volt azoknak a geopolitikai adottságoknak a figyelembevétele, amelyek folytán nézetei nem vesztették el idõszerûségüket az összeurópai egységesülési folyamat mai feltételei közepette sem. Szlovákia elhelyezése Hodža geopolitikai koncepciójának koordinátái közé arról a törekvésrõl tanúskodik, hogy szinkretikus kiegyenlítõdést teremtsen a tágabb öszszefüggések megragadása és a politikai célszerûség, az apriorizmus és a tartós céltudatosság jegyében mûködõ dinamizmus között, összekapcsolva a fogékonyságot, a felfedezõkészséget az imaginációval, a racionalizmust az elvontsággal. Hodža kerek egésszé kikristályosodott geopolitikai koncepciója azt a céltudatos igyekezetet szolgálta, hogy Szlovákiát bevigye a nemzetközi közgondolkodásba, amint azt az emigrációban született könyvében immár bizonyos idõ múltán megállapította: „Szlovákiát sokáig nem tekintették Közép-Európa fontos politikai vagy földrajzi tényezõjének. Leginkább a köztársaság egyik »problémájának« tartották, amelynek nemzetközi vonatkozásai elhanyagolhatók” (Hodža 2004:131).

Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában

101

Jegyzetek 51. Erre a korülményre Faragó Tamás idézett tanulmányában már a 70-es évek elején felhívta a figyelmet, amikor a magyar történettudomány az úgynevezett szocialista integrációval foglalkozva intenzív figyelmet kezdett fordítani a közép-európai térségen belüli gazdasági kapcsolatoknak.

Felhasznált irodalom Ádám Magda: A Kisantant 1920–1938. Budapest, Kossuth Kiadó, 1981. Deák, Ladislav: Zápas o strednú Europu 1918–1938. Bratislava, Veda, 1986. Faragó Tamás: A két világháború közötti kelet-európai integrációs törekvések történetének kutatásához. In.: Tanulmányok az integráció körébõl. Budapest, 1971. Hodža, Milan: Èeskoslovenské zemedelstvo speje k sebestaènosti a preto treba základòu hospodárskej Malej dohody prestroji a rozšíri. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie V. Praha, 1933. Hodža, Milan: Èeskoslovensko a støední Evropa. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931. Hodža, Milan: Èo Èechov a Slovákov delilo a èo ich spája. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934. Hodža, Milan: Nie centralizmus, ale regionalizmus v jednom politickom národe. In.: Slovenská otázka v 20. storoèí. Ed.: R. Chme¾. Bratislava, 1997. Hodža, Milan: Nová støední Evropa. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931. Hodža, Milan: O novou støední Evropu. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie IV. Praha, 1931. Hodža, Milan: Slovenská politika vyžaduje slovenskú vládyschopnos. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934. Hodža, Milan: Slovenský regionalizm. In.: Hodža, Milan: Èlánky, reèi, štúdie VII. Praha, 1934. Hodža, Milan: Slovenské prínosy do slovenskej domácnosti. In.: Slovenská otázka v 20. storoèí. Ed.: R. Chme¾. Bratislava, 1997, 189–201. p. Hodža, Milan: Szövetség Közép-Európában. Pozsony, Kalligram 2004. (Eredeti mû: Milan Hodža: Federation in Central Europe. Reflections an reminiscences. Jarrolds Publishers Limited, London–New York–Melbourne, 1942.) Kollár, Karol: Metamorfózy chápania nacionalizmu v diele Milana Hodžu (predvojnové a povojnové obdobie). Filozofia, 12. sz., 1995, 722–723. p. Lukáè Pavol: Milan Hodža közép-európaisága. In.: Hodža, Milan: Szövetség Közép-Európában. Kalligram, Pozsony, 2004, 15–38. p. Vìstnik Èeskoslovenské akademie zemìdelské, 6–7. sz., 1936, 433–437. p. Zuberec Vladimír: Èechoslovakizmus agrárnej strany na Slovensku v rokoch 1919–1938. Historický èasopis, 4. sz., 1979.

József Kiss Slovakia’s Place and Role in Milan Hodža’s Geopolitical Conception (2. part) Hodža’s draft draws the attention to the connection between his geopolitical conceptions and foreign policy directions, and also to the ambivalent character of his ideas. He gives evidence of those difficulties that arose during the implementation of the complexly interpreted geopolitical conception to the foreign policy direction that extended to the economic and social, cultural and civilisational sphere. Hodža during the introduction of the “Duna-plan” in

102

Kiss József efforts of taking it into real framework and during political temporizing he did not forget the motives in connection with Russia and arising from the necessity and function of joining, resulting from middle-European aspirations of Germany that had grown to threats. Hodža, to the contrary to Beneš, intended to drop the importance of Czechoslovak–Soviet co-operation agreements and to maintain the independence of Middle-Europe that was threatened by the agressive acts of Germany and to maintain the distance with the activities of the Soviet Union, while it wanted to find compromise with Germany. Apparently, Hodžának had no illusions in connection with Germany’s aggressive intents. In this Hodža’s attitute taking into consideration of those geopolitical abilities was present that resulted that his conceptions did not loose their timelyness under the recent conditions of the process of getting united in Europe. Coordinates of Slovakia’s placement in Hodža’s geopolitical conception evidence efforts of creating syncretical equalization between catching connectivities and political expediency, and the dynamism functioning with signs of permanent approrism and appropriatness, connecting susceptibility, the ability to discover with imagination, racionalism with abstractness. Hodža’s geopolitical conception intended to put Slovakia into international thinking.

DAVIDE TORSELLO Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok egy dél-szlovákiai faluban

DAVIDE TORSELLO Trust, Distrust and Social Relations at an East Slovakian Village

316.7(437.6) 316.472(437.6) 316.614.5(437.6) 316.728(437.6)

research of society, post-socialistic countries, community, family, confidence, distrust, social relations, social institutions

„A bizalmat valami dologba, emberbe »veti«, mint a magot a földbe, hogy teremjen, mint a horgot a halnak, hogy megfogja. A bizalom hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság elõlegezése véletlen körülményekkel s a jövõvel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon” (A Pallas Nagy Lexikona 1893: 336).

Bevezetés A bizalmi viszonyok változásának a problematikája egyre nagyobb figyelmet vonz ma a társadalomtudományok területén. Számtalan tanulmány emeli ki, hogy Közép-Kelet-Európa országaiban az általános bizalom az intézményekben és emberközti viszonyokban alacsony szintet ér el (Marsh 2000; Raiser et al 2001; Lovell 2001). Ezt a jelenséget általában azokkal a változásokkal magyarázzák, amelyek az 1989es eseményeket követték: a posztszocialista transzformációval és az általános bizonytalansággal. Azon elméleti modellek közül, amelyeket a közép-kelet-európai helyzet leírására alkalmaznak egy az amorálisl familizmus paradigmája. Ezt a modellt Banfield használta egy második világháború utáni dél-olaszországi hegyvidéki közösség leírására (Sztompka 1999; Misztal 2001; Rose-Ackerman 2001). E szemlélet alapján, mivel a közép-kelet-európai országokban a bizalom alacsony szintet ér el, a polgári közösségi részvétel is alacsony fejlettségi szinten van, ugyanakkor általános tendencia privilegizálni a család és az egyén érdekeit a közösségi érdekekkel szemben. Mindezt a kutatók a szocialista múlt örökségeként magyarázzák. A szocialista rendszer alatt a bizalmatlanság, a gyanú mintegy intézményi szintre emelkedett. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a bizalmatlanság légkörében éljenek. Ez a tanulmány viszont vitatja a fentiekben leírt modell általánosításait, és azt próbálja bebizonyíta-

104

Davide Torsello

ni, hogy a bizalom az egy sokkal összetettebb folyamaton alapszik, amely magába foglalja úgy a gazdasági stratégiákat, társadalmi interakciókat és érzelmeket, mint a kognitív folyamatokat. A bizalom kölcsönösségen alapuló viszonyt határoz meg, és a bizalmat élvezõ személyt elkötelezettségre készteti. Ugyanakkor a bizalmatlanság a másik fél folyamatos ellenõrzését vonja maga után, amely a bizalom megvonásával sújtott egyént, annak személyes céljainak elérése során, az erkölcsileg és érzelmileg megalapozott társadalmi normák betartására ösztönzi. Banfield Montegrano (kitalált név) falujában uralkodó körülményeket a jól ismert leírás során „elmaradott”-nak mutatja be, amelyeket a gazdasági pangás, a politikai és polgári ténykedés hiánya és a mindent átható bizalmatlanság jellemez. A szerzõ e körülményeket az amorális familizmus fogalmával próbálja megragadni, mely szerint az egyének képtelenek közösségi szintû tevékenység megvalósítására, mivel csakis egyéni és családi érdekeik érvényesítésére törekednek. Banfield szavaival élve Montegrano lakosai csakis azon dolgoznak, hogy „szûk családjuk minél több rövidtávú anyagi elõnyhöz jusson, feltételezve, hogy mások is ugyanezt teszik” (Banfield 1958:85). Banfield amorális familisztikus étoszának legjellemzõbb vonásai a következõk: 1. az amorális familizmus akadályozza a közösségi szintû tevékenység és szervezettség megvalósítását; 2. az amorális familizmus jegyében álló társadalmi és gazdasági körülmények „egy olyan kormányzati rendszernek kedveznek, amely a társadalmi rendet kemény kézzel tartja fenn”; 3. az elvont politikai alapelvek és a valós gyakorlat között nincs kapcsolat; 4. a hierarchikus irányítás elutasítása és az iránta táplált bizalmatlanság azt eredményezi, hogy senki sem vállalkozik a dolgok folyásának meghatározására, és másokat sem ösztönöznek ilyen irányú tevékenység elvégzésére; 5. a javak közösen való megszerzése csak akkor elfogadott, ha abból az egyéneknek is konkrét haszna származik; 6. a hatalmon lévõ csoport minden esetben korrupt, és csakis a saját érdekeit követi (Banfield 1958:85–104). Banfield elmélete egy fontos kiindulópont lehet a posztszocialista társadalmakban jelenlevõ bizalom problematikájának megértéséhez. A továbbiakban egy délnyugat-szlovákiai esettanulmányt szeretnék bemutatni, amelyet Vágkirályfán1 végeztem (a továbbiakban Királyfa). Vizsgálatommal megpróbálok választ találni néhány kérdésre: Milyen szerepet játszik a bizalom a falusiak mindennapi tevékenységében? Az általános bizalom alacsony szintje milyen mértékben fejezi ki a polgári kezdeményezés hiányát a közösségi és kollektív szférában? A család és a rokonság az egyedüli forrása-e az abszolút bizalomnak? Melyek azok a társadalmi és kognitív tényezõk, amelyeken a bizalmatlanság alapszik?

Módszertan E tanulmány két részbõl áll. Az elsõ rész azt vizsgálja, hogy a falusi közösségen belül és azon kívül az emberek milyen mértékben bíznak meg az egyes intézményekben és egyéb társadalmi csoportosulásokban. A bizalom kérdésének általánosított képét kvantitatív adatokkal támasztom alá. A második rész a gyakorlatok és szokások megfigyelésével foglalkozik. A megfigyelés tárgya a családon és a falun belüli

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

105

közösség – a két szféra, ahol a mindennapos társadalmi kapcsolatok kifejezésre jutnak. A tanulmány alapjául szolgáló terepmunka Királyfán készült 2000 májusa és 2001 szeptembere között. Királyfa 1531 lelket számláló falu, 83%-a magyar és 15%-a szlovák nemzetiségû (Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala 2001). A Vág folyó jobb partján helyezkedik el, Délnyugat-Szlovákia egyik legtermékenyebb vidékén. A közösségben 12 hónapot töltöttem. 12 hónap elteltével kutatásaimat kiegészítettem még néhány látogatással. Az adatok többségét személyes beszélgetések közben, megfigyelés és a helyi mezõgazdasági, közösségi és kulturális eseményeken való részvétel alkalmával gyûjtöttem. Történelmi háttér-információkhoz levéltári és kataszteri dokumentumok tanulmányozásával jutottam. Egy fontos része a tanulmányomnak az a kérdõíves felmérés, amelyet 100 háztartásban végeztem el (véletlenszerû kiválasztással). A kérdõív kérdései négy témához kapcsolódtak: demográfia, tulajdonviszonyok, bizalom és társadalmi kapcsolatok. A kérdések kérdõívben való megformálása hasznos eszköznek bizonyult ahhoz, hogy kinyilvánítsam érdeklõdésemet a falu közössége és lakosainak gondolkodásmódja iránt. Másrészt azzal, hogy a kérdõívek kitöltésének indokával betekintést nyerhettem az egyes családok otthonába és beszélgethettem személyesen az engem és a megkérdezett személyt érdeklõ témákról, gyakran egy kupica házi pálinkával „megédesítve” a beszélgetést, egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy a bizalmukat elnyerhessem.

A társadalmi intézményekbe vetett hit – kvantitatív megközelítés Miután több mint egy éve tartózkodtam Királyfán, és tapasztaltam, hogy az emberek cselekedetei ritkán követik az azokat alakító gondolati kritériumokat, eszembe jutott egy olasz közmondás: Tra il dire e il fare c’e` di mezzo il mare (A szót és a tettet egy tenger választja el egymástól.). Ezzel kapcsolatban pedig az a gondolatom támadt, hogy egy közösség társadalmi jellemzõinek megismeréséhez egy sokkal mélyrehatóbb folyamat szükséges, mint az emberek mindennapos valóságáról szóló történeteinek és véleményének meghallgatása. Például a földmûves szövetkezettel szemben kinyilvánított bizalmatlanság nem vág össze a tényleges kapcsolattal, amellyel az egyének a szövetkezethez viszonyulnak. Az emberek mindennapjaik során a szövetkezethez fordulnak, még akkor is, ha létezik más megoldás is. E választásuk indítékok sorozatán alapul, amelyek végül is ahhoz a felismeréshez vezetnek, hogy a szövetkezet szükséges része hétköznapi életüknek. E felismerés ugyanakkor nem akadályozza õket abban, hogy a szövetkezetet – ha az szóba kerül – becsmérlik. Mi állhat egy ilyen fajta hozzáállás hátterében? Egyszerûen csak a mai kor bizonytalanságának kifejezõdését tapasztaljuk vagy a posztszocialista változásokkal való mélységes egyet nem értést, vagy ez nem más, mint a szocialista múlt öröksége? A falusiak szerint a posztszocialista átalakulás azt eredményezte, hogy egyre nehezebb megbízni másokban. Még azok is, akik elítélõ hangnemben nyilatkoznak az elõzõ rendszer életkörülményeivel kapcsolatban, hajlamosak beismerni, hogy manapság nehezebb bizalommal lenni mások iránt, ahogy azt az egyik adatközlõ elmondta: „A szocializmus után az emberek egymás ellen kezdtek fordulni. Azt hi-

106

Davide Torsello

szem, féltek a változásoktól. De ez mégsem elegendõ magyarázat arra, miért lettek olyanok egymás iránt, mint a farkasok. Talán azzal is magyarázható ez a folyamat, hogy mindenki egyre jobban csak a pénzkeresési lehetõségekre gondol, arra, hogyan lehetne minél sikeresebb. Azelõtt senki sem törõdött az ilyen dolgokkal. Nem akarom azt mondani, hogy jobb lett volna azelõtt. De az biztos, hogy emberibb volt a légkör a múltban. Ezt bárhol megfigyelheted a napjainkban. El tudod képzelni, mi minden tûnt el az utóbbi években a faluban? Az, ami nincs leláncolva, azt ellopják. Ez egy új jelenség a faluban, a szocializmus alatt nem volt ilyen. Hát csodálkozol, hogy senki sem bízik a másikban, még a saját családtagjaiban sem?” (Gábor, sz. 1952). A fenti idézetben kifejezésre jutó pesszimizmust megerõsíteni látszik a felmérés eredménye is. A „Gondolja, hogy 1989 után: 1) jobban meg lehet bízni másokban, 2) ugyanolyan mértékben lehet megbízni másokban, 3) kevésbé lehet megbízni másokban” kérdésre 100-ból csak 2 válaszadó választotta az egyes választ, 22 a kettest és 76-an azt állították, hogy az emberek ma kevésbé megbízhatóak, mint 1989 elõtt. A nyílt bizalmatlanság jelenlétének egy lehetséges magyarázatát a falu lakosainak megromló gazdasági körülményei nyújthatják. A falubeliek közül néhányan valóban az anyagi helyzetük 1989 utáni megromlásáról számoltak be, sokan viszont a helyzet javulásáról, a jövõbe vetett optimizmussal beszéltek. A háztartásokban végzett felmérés adatai tükrözik, miként viszonyulnak az adatközlõk saját anyagi körülményeikhez, illetve azt, hogy milyen mértékben elégedettek családjuk jelenlegi anyagi körülményeivel. Az elsõ kérdésre, amely így hangzott: „Megítélése szerint az ön 1989 utáni anyagi körülményei javultak vagy romlottak?”, csak 10% felelt abban az értelemben, hogy enyhe javulás jeleit tapasztalták, a válaszadók 22%-a enyhe romlásról számolt be, 40%-uk szerint a visszaesés jelentõs volt, 27%-uk szerint pedig a helyzet nem változott. Ugyanakkor a második kérdésre – „Elégedett családja jelenlegi anyagi körülményeivel?” – a válaszadók 55%-a igennel (4%-uk nagyon elégedett volt, 51%-uk többé-kevésbé volt elégedett), 43%-uk nemmel válaszolt (32%uk nem volt elégedett, 11%-uk pedig nagyon elégedetlen volt). A fenti adatok nem jelzik pontosan, mi lehet az oka az egyének gondolati és gyakorlati síkjai közti ellentmondásnak, azt viszont sejteni engedik, hogy a megromlott gazdasági körülmények nem okolhatók az általános bizalmatlanság elterjedéséért, hiszen a kérdezettek nagyobbik hányada aránylag elégedett családja anyagi körülményeivel. A kétfajta válasz közti különbség azt jelzi, hogy ami elvben az átalakulás negatívumaként jelenik meg, azt az egyének, a családok tényleges körülményeinek fényében kevésbé negatív valóságként élik meg. Néhány adatközlõ a két kérdéshez fûzött megjegyzésében elmondta, hogy: „Hát, nem kéne nagyon panaszkodnunk, hiszen mégiscsak szabadak vagyunk ma. És az, hogy milyen lesz a jövõ, az is fõképpen tõlünk függ.” Még azok, akik szerint a mai bizonytalanság és gazdasági nehézségek a szocializmus bukásának a számlájára írhatók, sem nyilatkoztak olyan értelemben, hogy a posztszocialista korszak ne hozott volna számukra semmi pozitívumot. Mindannyian készséggel elfogadták azt a nézetet, hogy a személyes szabadság és a „jövõért való dolgozás” lehetõsége kétségtelenül az átalakulás egyik legnagyobb vívmánya. A jövõvel kapcsolatos optimista hozzáállás ellenére a közéletet mégis a bizalmatlanság és a gyanakvás uralja, és e tény abban a pillanatban, amint az egyén a közösség részeként kezd ténykedni, érzékelhetõvé válik. Még mielõtt azt

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

107

kezdenénk vizsgálni, hogy a bizalmatlanság miként befolyásolja a mindennapok társadalmi kapcsolatait, szeretném néhány kvantitatív adat segítségével megragadni, miképp válik a bizalom az egyének társadalmi intézményekkel való interakciójának eszközévé. A falusiak mindennapos életében a hivatalos intézmények és informális csoportosulások (pl. szomszédok, közeli és távoli rokonok, munkatársak és barátok) szemben érzett bizalom mérésére egy 0-tól (a bizalom teljes hiánya) 5-ig (a legnagyobb mértékû bizalom) terjedõ skálát használtam. Az 1. ábra 100 véletlenszerûen kiválasztott személy (64 férfi és 36 nõ) 14 csoporttal szembeni bizalomszintjét ábrázolja. A csoportok a következõk: család, közeli rokonok, távoli rokonok, szomszédok, barátok, falubeliek, munkatársak, az egyház, helyi hivatalnokok2, politikusok, földmûves szövetkezet, helyi társadalmi és kulturális szervezetek, az állam és az EU. A legmagasabb átlagos bizalomszintet a család3 érte el 4,56-os értékkel, ezt követi a közeli rokonok (3,86), majd a barátok (3,54) csoportja. A földmûves szövetkezet (1,87), az állam (1,35) és a politikusok (1,19) a skála ellenkezõ oldalán helyezkednek el. Közepes bizalomszintet elérõ csoportok a munkatársak csoportja (2,98) és a helyi társadalmi és kulturális szervezetek, ugyanakkor a falubeliek csoportja 2,42-vel meglehetõsen alacsony értéket ért el. Végül a helyi hivatalnokok 2,7-es értéke sokkal magasabb volt, mint a szövetkezettel szemben kinyilvánított bizalom szintje. 1. ábra. Bizalomszint          

& .| ]H VDOi OL G UR NR QR N % 6] DUi RP WRN V] 7i pG YR RN OL UR NR 0 QR XQ N ND W .X iU VD OWX N Ui (J OLV + \  V Ki HO \E ]HU YH ] HO LK ]H LY WH DW N DO QR )D NRN  OX )| EH OG OLH P N ĦY HV V ( ]| YH Ò WN H] HW ÈO 3R O D P OLW LN XV RN



 Forrás: A háztartásokban végzett kérdõíves felmérés

A fenti adatokból kétféle következtetés vonható le. Elõször is, a bizalommal kapcsolatos vélekedés nagyban függ az egyénekkel, illetve az intézményekkel fenntartott interakció gyakoriságától: általánosságban elmondható, hogy az interakció gyakoriságával a bizalom mértéke is növekszik. A bizalom kérdésében a kérdezettek vála-

108

Davide Torsello

szai alapján három különbözõ kategóriát különböztethetünk meg. Az elsõ kategóriába tartozó csoportok, azaz a család, rokonok, barátok, szomszédok és távoli rokonok (mindannyian 3 feletti átlagértékkel) állnak a legközelebb az egyénhez. Ez az a kategória, amely irányába a bizalom mint a mindennapi társadalmi kapcsolatok létfontosságú eleme nyilvánul meg. Az egyének e kategória tagjaival való kapcsolata a gyakori interakciókon edzõdik, az irányukba tanúsított bizalom ez által kap folyamatos megerõsítést. A második kategória (2 és 3 közti bizalomszint) többé-kevésbé neutrális elemeket tartalmaz, magába foglalja a falubelieket és a helyi hivatalnokokat, nem tartalmazza viszont a fölmûves szövetkezetet. Az egyének kevésbé gyakori találkozása a helyi hivatalnokokkal egy alacsonyabb bizalomszintet eredményez. A falubeliek csoportja viszont problematikusabb kérdés. Ahogy azt az egyik adatközlõ megjegyezte: „Ha általánosságban kell véleményt mondanom, anélkül, hogy nevet vagy arcot adnék az egyéneknek, akkor nem bízom bennük.” (Antal, sz. 1926). A „falubeliek” irányába – ha e csoport nem tartalmazza a rokonokat és barátokat – érzett bizalom szintje meglehetõsen alacsony. Az utolsó kategória (politikusok, az állam és az EU) képviseli a falusiaktól legtávolabb álló, legelvontabb csoportokat. Az általános bizalomszint legalacsonyabb értékei azt mutatják, hogy a falusiak számára ezen megfoghatatlan entitások, amelyekkel csak nagyon kevés konkrét interakcióra kerül sor, sokkal kevésbé megbízhatók. E tendencia legsokatmondóbb példája az állammal szembeni bizalmatlanság, mivel ezáltal a válaszadók nyilván az államhatalmat gyakorló intézményekhez (politikai pártok, jogi intézmények) fûzõdõ negatív viszonyukat is kifejezték.4 Az 1989 utáni idõszakra vonatkozó, bizalommal kapcsolatos kérdésekre adott válaszok alapján levonható második fontos következtetés szerint a bizalmatlanság általános tendenciának tekinthetõ. Ezt a felmérés azon eredménye is alátámasztja, hogy ha a 3-as értéket tekintjük a 0-tól 5-ig terjedõ skála közepének, a 14 kategóriából 9 e középérték alatti bizalomszintet mutat. Harmadik következtetésként elmondhatjuk, hogy az egyes intézmények közül az a csoport élvezi a nagyobb bizalmat, amellyel a falu jobban tud azonosulni. Ha öszszehasonlítjuk a szövetkezet és a helyi hivatalnokok értékeit az egyház és a társadalmi és kulturális szervezetek értékeivel, indokoltnak tûnik a két csoport megkülönböztetése. A falusiak az elõzõ két intézményhez nem fûztek túl sok bizalmat, mivel a szövetkezet megszûnt falusi intézményként mûködni és a helyi hivatalnokokkal szemben a falusiak azok politikai magatartása miatt gyakran elutasítóan viszonyulnak. Ezzel szemben az egyház és a társadalmi és kulturális szervezetek (lásd a késõbbiekben) a közösségi élet felvirágoztatását tartják szem elõtt, így a velük való azonosulást teszik lehetõvé. További kérdés, hogy mi az alapja az egyének általános bizalmatlanságának és az egyes intézményekkel szembeni bizalmatlanságnak. A következõ rész a családtagok közti személyes kapcsolatokat vizsgálja.

Közösségi szintû tevékenység Azon elméletek, amelyek a posztszocialista jelenségek leírására irányulnak, azt hangoztatják, hogy a Közép-Kelet-Európában megfigyelhetõ általános bizalmatlanság a „polgári társadalom” és a közösségi szintû tevékenység alacsony fejlettségére utal-

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

109

nak. Bjornskow három országot (Észtország, Szlovénia és Dánia) alapul vevõ összehasonlító tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a közösségi szintû részvétel szorosan összefügg az egyéni bevétel nagyságával. Adatai azt mutatják, hogy Észtországban a polgári közösségi részvétel szintje megközelíti Szlovéniát, de Dániával összevetve mindkét ország adatai annak csak a felét érik el (Bjornskow 2002:13). A Bjornskow által megadott irányt követi több kutató is (Raiser,–Haerpfer–Noworthy–Wallace 2001; Bougarel 2002). Õk tanulmányaikban azt jelzik, hogy Közép-Kelet-Európa országainak ahhoz, hogy megerõsítsék a demokrácia és a gazdaság fejlõdését, elsõsorban támogatniuk kéne a közösségi szintû ténykedést és az azt segítõ társadalmi csoportulásokat. A fenti elmélet szerint arra a következtetésre juthatnák, hogy mivel Királyfán a társadalmi kapcsolatok terén általános bizalmatlanság és pesszimizmus tapasztalható, a falu közössége sem érhet el magas fejlettségi szintet, ami a kollektív részvételt illeti a különbözõ közösségi eseményeken. Ez a szemlélet, amely a bizalom alacsony szintjénél a polgári részvétel alacsony szintjét is feltételezi, Királyfa esetében nem felel meg a valóságnak. Igaz, a falu lakosai gyakorta panaszkodnak arra, hogy kevesebb az alkalom a társadalmi interakcióra, a kapcsolatok ápolására a falun belül. De ez inkább a múltra való nosztalgikus visszaemlékezést tükrözi. Valóban, a szocialista rezsim relatív jólétet biztosított mindenkinek, és így kisebb hangsúly helyezõdött a háztartások gazdasági stratégiáira. Ma a faluban a különbözõ aktív társadalmi és kulturális egyesületeknek a száma 14 körül van. Ezek tevékenysége különbözik az egyes klubok jellege szerint, de általában hetente kétszer kisebb vagy nagyobb rendezvény kerül megszervezésre a faluban, havonta egy nagyobbra.5 A magyar kulturális szervezet, a Csemadok, amelyet két részleg, a felnõtt és a fiatalok részlege alkot, különösen aktív a közösségi rendezvények megszervezése és támogatása terén. Az úrnapi körmenet ünnepélye egy a legjelentõsebb közösségi akciók közül. Az alábbiakban az ünnepély részletes leírása következik, úgy, ahogy azt 2001-ben megfigyeltem. Az úrnapi szertartás reggel kezdõdik. Fél órával a kezdés elõtt a templom már tele van6. A falusiak különbözõ csoportokra osztódva várakoznak: a plébános, a ministránsok, az idõsebb férfiak csoportja, a fiatal lányok, az idõsebb asszonyok csoportja és a többi falubeli. Minden csoportnak külön szerepe van. Az elsõ rítusra a templombejárat elõtt kerül sor, ahol a plébános, a ministránsok és az idõsebb férfiak egy fehér-piros színû gyertya körül állva körbeadják a keresztet. Ezt helyezik majd az oltárra, és idõnként használják az elkövetkezõ év folyamán. Ezután a gyertya megáldása következik, majd tömjénfüsttel való megtisztítása. A mise után indul a körmenet. A menet elején fehér ruhás lányok mennek, színes rózsaszirmokat szórnak az útra. Õket követi a plébános és a ministránsok. A ministránsok egy zöld és arany színû baldachint visznek, alatta a pap tart egy arany színû feszületet. Utánuk az idõsebb férfiak csoportja három kellékkel, amelyek a falu védõszentjét és szimbólumát – Szent Erzsébetet – és különbözõ mesterségek szimbólumait ábrázolják. Õket követik a cserkészek saját szimbólumaikkal, amelyek közül az egyik a magyar zászló, a többi a falu címere és cserkészszövetség emblémája. Az idõsebb aszszonyok nem visznek szimbólumokat, énekelnek és imádkoznak a körmenet többi résztvevõjével együtt. A résztvevõk közül az elsõ sorban a polgármester (aki csatla-

110

Davide Torsello

kozott a körmenethez, de nem vett részt a misén), a nyugdíjasklub titkára és tagjai mennek. A szokás azt mondja, hogy az idõsebb résztvevõk mennek elöl, õket követik a fiatalabbak, de ehhez a szabályhoz nem ragaszkodnak szigorúan. A menet elõször megkerüli a templomot, majd keresztülmegy a falun, egy elõre meghatározott útvonalat követve. A gyülekezet négy helyen áll meg, ezeken a helyeken oltárokat emeltek a négy égtáj szimbólumaként. Mindegyik oltár Jézus Krisztus és a Madonna felszentelt képét õrzi, az oltárhoz vörös szõnyeg vezet, ahol négy oltárgyertya áll. Az oltárok elhelyezése nem teljesen állandó, évrõl évre méterekkel odébb kerülnek, de általában mindig ugyanabban az utcában állnak. A felépítésüket és feldíszítésüket a falusiak felváltva végzik. A felépítést a nyugdíjasklub tagjai és a polgármester-helyettes vezetésével néhány helyi munkanélküli végzi, a díszítés az asszonyok feladata. Az a ház, amely elõtt az oltár áll, biztosítja a virágokat és a szentképet. A gyertyákat és a külsõ díszítés anyagát a szomszédok adják. Ahogy az oltár az évek során az utcán belül egyik háztól a másikig vándorol, a virágok és a belsõ képek biztosítása mindig más család felelõssége lesz. A fentiekben leírt szertartás évében (2001) körülbelül 200-an vettek részt a misén, ennél sokkal többen csatlakoztak a körmenethez, esetleg házaikból nézve követték azt. Azok a családok tagjai viszont, akiknek házaik a felállított oltárok közelében helyezkedtek el, nem vették a bátorságot, hogy a kapujukból leselkedjenek, õk csak az ablakon keresztül nézték a körmenetet és várták, hogy az ismét kimenjen a fõútra, és folytassa útját. Négy személy öltönyben, nyakkendõben a faluba vezetõ út szélén állt, és elterelték az autókat a falu fõútjáról. A körmenet társadalmi jelentõségét két tényezõ demonstrálja: a társadalmi interakció mértéke és az azonosulás folyamata. A szertartásban résztvevõ csoportok hosszas és gondos elõkészületeket folytatnak. A cserkészektõl az idõsebb asszonyokig minden csoport találkozik az esemény elõtt, tervezik, majd elõkészítik azt. Az oltárok felépítése is egy idõigényes feladat, a körmenet napját megelõzõen két napot vesz igénybe, a szomszédság asszonyainak és az építésért, valamint az ágak beszerzéséért felelõs férfiaknak az együttmûködését igényli. Ilyen módon az esemény rengeteg alkalmat nyújt a falusiak közti interakcióra, amely során a munkamegosztás és a kölcsönös segítség megszervezésével kapcsolatos feladatokat kell elvégezniük. Ezen kívül az esemény a közösség önazonosulását is elõsegíti. A falusiak büszkén állítják, hogy a számos történelmi változás ellenére a falu mindig is megõrizte saját „kollektív arculatát”. Ezt az egyik adatközlõ a következõ szavakkal fejezte ki: „Tudom, sok minden rosszat lehet hallani ma a faluban az emberek egymás közti kapcsolatáról. Ez részben a mi hibánk, részben a történelemnek tudható be. Nem tagadhatjuk, hogy volt néhány sötét pillanat a közösség életében, ami miatt egyesek még ma is kerülik egymás társaságát. De amikor valamilyen akció megszervezésérõl van szó, arról, hogy összefogjunk, az emberek mégis összejönnek és együttmûködnek. Erre büszke vagyok. Elég, ha valamelyik Csemadok vagy más vallásos ünnepélyünkre7 eljössz, megláthatod, hogy mennyi nép gyûl össze. Mindig van alkalom arra, hogy a régi sértõdések félre legyenek téve” (András, sz. 1930). Az úrnapjai szertartás egy olyan alkalom a közösség számára, amely során a közösen elvégzett feladatok a vágkirályfaiak számára mint az önazonosulásuk legfontosabb kifejezõdése jelenik meg. Banfield elmélete szerint egy nyilvános akció, mint

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

111

például a vágkirályfai körmenet, nem valósulhat meg olyan környezetben, ahol az emberi kapcsolatokat a kölcsönös bizalmatlanság uralja. Az esemény gondos elõkészítésébe és megvalósításába fektetett energia a közösség szellemi tõkéjének gyarapodásában jelenik meg, amelyet a résztvevõk saját maguk felé számolnak el (a faluba kívülrõl nem érkezik segítség). Az ünnepély, vallásos jelentésén túl, illetve azon túl, hogy az embereket ténylegesen a közösen végzett tevékenységre ösztönzi, a közösségi identitás kialakulásának pillanatát is képviseli, amely nem a „falubeli” kontra „idegen” konfrontációjából táplálkozik, hanem a közösség saját értékeibõl. A körmenet és az István-napi világi rendezvény közti különbség abban áll, hogy a körmenet során nem tapasztalhatók egyértelmûen a családok csoportokba szervezõdésének jelei, azaz az esemény elõkészítését és megvalósítását az egyének nem a családjuk zárt körén belül végzik. A tevékenységek megszervezése inkább a falusi szervezetekben lévõ tagságukon és az életkor szerint szervezõdõ csoportokon alapul. A családok státuszából eredõ távolságtartás megszûnik egy vallásos alapokon nyugvó esemény kapcsán, amely a kollektív viselkedési minták megerõsítését szolgálja, és amellyel a közösség arra keres bizonyosságot, hogy e minták a meglévõ nehézségek ellenére is ténylegesek és mûködõképesek.

Bizalmatlanság és elvárások: a rokonok közti interakció mintái A posztszocialista társadalmak elemzõi egyetértenek abban, amit a fenti felmérés eredményei is alátámasztanak, hogy az intézmények irányába érzett bizalmatlanság a szûk családi, baráti és rokoni közösségbe vetett bizalom privilegizálásával ellensúlyozódik (Sztompka 1999; Misztal 2001). E jelenség a szocialista idõszakra jellemzõ, nyilvános és privát szféra közti óriási szakadék folytatásának tekinthetõ. Ilyen körülmények közt az egyén cselekedetei valamiféle két, egymástól teljesen különbözõ szinten zajló színjátékká degradálódtak (performative act): a nyilvánosság szintjén, többnyire hamis és félrevezetõ magatarással, és a privát szféra szintjén, ahol az egyén már önmagát adhatja. Ebbõl kifolyólag a családtagokkal szembeni elvárások és kötelezettségek óriási terhet róhatnak a társadalmi tevékenység szereplõire, azon egyszerû oknál fogva, hogy nincs vagy legalábbis nagyon kevés az a terület, ahol a bizalom kifejezésre juthat. A fenti kvanitatív adatok jól mutatják, hogy manapság a személyes bizalom kinyilvánításának egyetlen szférája a család és a rokonság. Mióta az állam elvesztette a szocialista idõszakra jellemzõ, mindent átható jellegét, a falusiak számára a család a segítség, a megbízhatóság és a biztonság „egyetlen forrása”. Ugyanakkor mivel a bizalom kialakításában és fenntartásában a család oly nagy szereppel bír, egy szerteágazó rokoni kapcsolatokon alapuló csoport tagjai ezen állapot számos hátrányát is megtapasztalhatják. Az egyik adatközlõ a következõképp írta le a rokoni kapcsolatok szerepét: „A család egy kétélû fegyver: ha nagy, sok elõnnyel járhat. Van kire számítani, amikor szükség van. Hiszen ugyanaz a vér folyik az ereikben. A másik oldalon viszont rengeteg kötelezettséggel jár az ilyen, és ezek néha nagyobbak, mint az elõnyök. Soha nem tudhatod biztosan, mit gondol rólad ez vagy az a rokon. Amit tehetsz, az csupán az, hogy reménykedsz, helyesen cselekedtél vagy beszéltél az adott pillanatban” (Dániel, sz.1968).

112

Davide Torsello

Dániel egy jó hírû falusi család tagja, férjezett nõvére szintén a faluban lakik, bátyja a városban. Dániel feleségének családja szintén falubeli. Amikor a fenti szavak elhangzottak, Dániel meghívására egy pohár ital mellett ültünk vele és néhány férfibarátjával. A kultúrház második emeletén voltunk, ahol egy, a Csemadok által szervezett decemberi mulattság folyt. A nagyteremben mulatós-ünneplõs hangulat uralkodott, bár az asztaloktól nem lehetett túl sok zajt vagy nevetést hallani. Dániel elmondta, hogy az ilyen rendezvényeken, mivel a családja körében illene ülnie, gyakran érzi magát kínosan. Ezért jött jól, hogy elugorhatott a barátaival egy pohár italra, ahol lazább légkörben beszélgethetett. Megkérdeztem tõle, hogy a családi kapcsolatok túlzottan formális volta nem csak a rendezvény kedvéért, illetve a többiek elõtt való szereplés miatt történik-e. „Tudod – mondta – ez mindig így van. Viselkedned kell a nyilvánosságon és otthon is, ahogy az el van tõled várva. Gondolod, hogy odamehetek a nagybácsimhoz és megmondhatom neki nyíltan, mit is gondolok róla? Semmi esetre sem! Mindegy hol vagy, a dolgok hasonlóan mûködnek. A család az mindig család, és azt tisztelni kell.” A rokoni kapcsolatokat szabályozó etikett szigorúságában két tényezõ játszhat szerepet. Az egyik a pletykától való félelem, amely az egyének közötti kapcsolatot alakítja azáltal, hogy meghatározza, mi „helyes” és mi nem az a közösség szabályaihoz képest. A másik oldalon a családtagok egymással szembeni kötelezettségei és viselkedésbeli elvárásai úgy emocionálisan, mint instrumentálisan strukturálódnak.8 A rokonok potenciális segítõk, tehát a velük való jó kapcsolat fenntartása fontos az egyén számára. Ez a rokonok közti bizalom meglétének egyik alappillére, bár az emocionális kötõdés is fontos szerepet játszik. Nehéz elképzelni, hogy valaki segítséget remél egy rokonától, akivel évtizedekig tartó viszálykodást folytatnak, nem csupán azért, mert a köztük lévõ interakciók megszakadtak, hanem a visszavágástól való folyamatos félelem miatt is, amely a bizalom kinyilvánításának aktusát teszi fölöslegessé, hacsak egy másik kapcsolat (többnyire baráti), közvetítõként át nem hidalja a két fél közötti távolságot. A bizalom számos tényezõ alapján alakítja a rokonok közötti személyes kapcsolatokat. Ezek közé tartozik az egymással való személyes találkozások gyakorisága, egymástól való térbeli távolságuk, véleménykülönbségek megléte vagy hiánya, egymáshoz viszonyított hatalmi, társadalmi és gazdasági pozíciójuk. E tényezõk sokszerûsége miatt, és amiatt a folyamatos igyekezet miatt, hogy az érdekbõl történõ és az érzelmek által befolyásolt viselkedés közt az egyének megtalálják a középutat, a bizalom nem szükségszerûen a rokoni kapcsolatok egyetlen meghatározó eleme.

Családon és falun belüli kapcsolatok Antropológiai tanulmányok sora bizonyítja, hogy az állami szocializmus megszûnése gyakran a szolidaritás és a társadalmi együttmûködés megszakítását és a közösségi interakció csökkenését vonta maga után (Kaneff 1996; Pine 1996; Hann 2002). Pine egy dél-lengyelországi hegyvidéki közösségrõl szóló tanulmányában kihangsúlyozza, hogy 1989 után a falusiak (különösen a nõk) visszahúzódtak az otthonaikba (Pine 2002:104). Ezt a jelenséget a termelés szocialista viszonyainak a megszûnésével hozza a kutató kapcsolatba. A múltban a nõk helyzete mint gazdasági és reprodukciós termelõké megerõsödött a társadalomban. Ma viszont, amikor a

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

113

háztartás a mindennapi túlélési stratégiák színhelyévé vált, a család jelentõsége nõtt meg, és ez egyben a családtagok közötti szolidaritás és összefogás konszolidálásához is vezetett. Királyfa esete kissé eltér a fenti példától. Királyfa lakói is panaszolják, hogy 1989 után kevesebb lett az alkalom a mindennapi társadalmi interakcióra, és a család, a rokonságon belüli kapcsolatrendszer újra nagyobb teret kapott. Azonban ez a „visszahúzódás” nem vonta maga után a kollektív élet megszûnését. Az 1989-es változások nem jelentették azt, hogy a család vált volna az egyedüli forrásává a társadalmi bizalomnak egyéb társadalmi intézményekkel szemben. A szereplõknek alkalmazkodniuk kellett a megváltozott körülményekhez, és ez azoknak az értékeknek, kognitív orientációknak és stratégiáknak a megkérdõjelezését jelentette, amelyek az elõzõ politikai rendszernek a jellemzõi voltak (Hann 2002). Ezért, amikor a háztartás gazdasági túlélése van kockán, mindazon kötelezettségek, emóciók és racionális számításoknak a rendszere, amelyeken a bizalom alapszik, jelentõs mértékben kihangsúlyozódhat. Elmondhatjuk, hogy a bizalom három szinten építkezik: emocionális, morális és instrumentálisan racionális szinten. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi tevékenységeik folyamán az emberek a választás és a stratégiaalkotás komplex folyamatát követik. Az emocionálisan reagálók mélyen gyökerezõ bizalmatlanságukat, amelyet a posztszocialista transzformációval szemben éreznek, kivetíthetik a mindennapi emberközi kapcsolataikra. Ez készteti a falusiakat arra, hogy általános aggódásukat a jelennel kapcsolatban és a bizalmatlanságukat a többi falubeli iránt nyilvánosan kifejezésre juttassák. A másik oldalon ugyanez az aggodalom a posztszocialista átalakulással kapcsolatban erõsíti meg a családon belüli kapcsolatok fontosságát, ezzel is kiemelve azt a gondolatot, hogy a család érdekeit elõnybe kell részesíteni ahhoz, hogy a család és a rokonság túlélése (és haszna) biztosítva legyen. A familiarizmus azonban nem helyettesíti a mindennapok közösségi bizalmát a falubeliek között. A familiarizmus itt a falu lakóinak az emberközti kapcsolatrendszer értékének stratégiai megfontolásának a kifejezése (Torsello 2003). Ami a falusiak gazdasági tulajdonaiknak (föld, gépek, munkaerõ vagy mezõgazdasági termékek) a használatát illeti, az is újra dimenzionálva lehet annak szempontjából, milyen társadalmi kapcsolatokba szükséges befektetni az adott pillanatban (Torsello 2003). A családi föld megmûvelését például gyakran sokkal inkább olyan társadalmi mint csupán gazdasági tevékenységnek lehet tekinteni, amely a rokonságon belüli kölcsönösségnek, reciprocitásnak, munkaerõ és termékcserének komplex rendszerét is magába foglalja. A hosszú távú racionalitás, amely ezeknek a döntéseknek a hátterében húzódik, az a gondolat, amely szerint a rokonsági kapcsolatok és bizalom a kölcsönös segítség által szilárdulnak. A nyújtott segítségért hasonló viszonzást lehet elvárni. Csupán gazdasági, rövid távú érdekek szempontjából ez az inkább társadalmi mint gazdasági tulajdonba való befektetés hátrányokkal is jár: a munkaerõ túlságos használata, ajándékozás, gyakori munkaerõ és gépkölcsönzés veszélybe sodorhatja a háztartás termelési folyamatát. A falusiak azonban úgy tûnik, készek ezekre a kockázatokra annak a hosszabb távú haszonnak a reményében, amely a rokonságon belüli kapcsolatok „aktív” fenntartásából eredhet.

114

Davide Torsello

A bizalomnak a különbözõ módon való használata a társadalmi befektetés hoszszú vagy rövid távú jellege szerint jelzi a kinyilvánított bizalmatlanság funkcióját a falusi társadalomban. Az emberek hangoztatják: az, hogy nem tudnak bízni a falubeli társaikban az 1989 utáni változásoknak tudható be. Az 1531 lelket számláló közösségben azonban nincs olyan család, akinek ne lenne rokoni kapcsolata a falun belül. Ez azt is jelenthetné, hogy a falubeliekkel szemben érzett bizalmatlanság tényét egyenlõnek tekinthetnénk a családdal szemben érzett bizalmatlansággal. Ha kitágítjuk a „rokonok” kategóriáját, akkor ez magába foglalhatna sok más falubelit is az otthoni szférán kívül. 9 A falu lakói ún. kognitív térképeket „szerkesztenek”, amelyek alapján aztán választanak úgy a biztonságos és a bizonytalan bizalom között, mint a rövid és a hoszszú távú érdekek között. Azzal, hogy az emberek szóban is kifejezik a bizalmatlanságukat a többi falubelivel szemben, a falu lakói képesek valamennyire védelmet teremteni maguk részére a mindennapok elõreláthatatlanságaival szemben.

Befejezés A bizalom és bizalmatlanság hasznos fogalmaknak bizonyulnak, amikor azt írjuk le, hogy az egyének milyen módon strukturálják cselekedeteiket, illetve milyen módon osztják meg másokkal a társadalmi valóságról szóló elképzeléseiket. A bizalom, amely egymásra utaltságon alapuló kapcsolatot létesít a közös célon osztozó felek között, az érdekekre és instrumentalitásra fektetett hangsúlyt vonja maga után, és egy sor kölcsönös elvárást valamint kötelezettséget ébreszt mindkét fél oldaláról. Ezek a közösség alapelvei és szabályai alapján definiálódnak. Ez az a pont, ami miatt Banfield megközelítése hátrányai ellenére megõrizte használhatóságát (Banfield 1958). Az az étosz, amely Montegrano lakosait Banfield elmondása szerint a mindennapjaik túlélésére ösztönözte, illetve arra indíttatta, hogy „elmaradottságuk”-ból a lehetõ legjobbat hozzák ki, a társadalmi interakciók – a cselekvõ egyének által felismert – fontosságán nyugszik. Az egyének és intézmények irányába tanúsított mélységes bizalmatlanság egyike az egyének által produkált reakcióknak, amelyekkel a falusiak mindennapos életük során a szegénység és gazdasági ínség körülményeire válaszolnak. Az egyének társadalmi életének minden egyes részletében a bizalom forog kockán, mivel a gazdasági források szûkössége miatt az egyének a társadalmi interakcióban látják családjuk túlélésének lehetõségét. Ilyen körülmények között nincs lehetõség a „vak” és abszolút bizalom gyakorlására, mivel a (társadalmi és gazdasági) javak hiányoznak az egyének életébõl. Ugyanakkor a bizalmatlanság kötelezettséget ébreszt az interakció szereplõiben, amely nem apátiában vagy passzivitásban nyilvánul meg, hanem a bizonytalanság és hiány általános körülményei között való boldogulás egy aktív módjában. Királyfa lakói a társadalmi kapcsolatok fontosságára úgy tekintenek, mint a nagy történelmi változásokhoz való alkalmazkodás stratégiájára. Mily módon lehetne tehát értelmezni a kinyilvánított bizalmatlanság domináns jelenlétét a közösségben? Instrumentális értelemben a családtagok szükség esetén potenciálisan a legjövedelmezõbb forrásai a segítségnek. Hiszen a rokoni kapcsolat az mindig „vérkapcsolat”. Másfelõl viszont a családi kapcsolatokon való túlságos hangsúlynak léteznek hátrányai is. A viselkedés megkövesedett etikettje és a fáradságos társadalmi kap-

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

115

csolatok fenntartása negatív emóciók felhalmozásához vezethet, amely aztán veszélybe sodorhatja a rokoni kapcsolatok érzékeny rendszerét. A rokonságon kívüli, falun belüli kapcsolatokat másfajta társadalmi momentum jellemzi: ezek nem olyan hosszú távúak, mint a rokonságon belüli kapcsolatok. Az emberek különbözõ szinten használhatják az instrumentális bizalmat annak függvényében, mennyi idõt (és fáradságot) invesztáltak a társadalmi kapcsolatokba. A másik oldalon azonban, még ha az emocionális súly kisebb is a rokonságon kívüli kapcsolatokban, mint amilyen a családon belüli kapcsolatokban, a rokonságon kívüli kapcsolatok kiszámíthatatlansága is megnövekszik. Ily módon az egyének közötti távolság növekedésével a megbízhatóság kognitív (és morális) térképe is összetettebbé válik. Ezen a ponton a bizalmatlanság használata stratégiai fontosságúvá válhat, és a kinyilvánított bizalmatlanság a falu lakosai között nem az egyesületek vagy kollektív akciók polgári formáinak a hiányát tükrözi, ahogy azt néhány elmélet alá tûnik támasztani. A bizalmatlanság használata annak a különbözõ szintek között található feszültségek kifejezésre juttatása, amelyeken a bizalom alapszik, és amelyek segítségével az fenntartva van. A bizalmatlanság célirányos használatával a falusiak képesek egyensúlyt teremteni a személyes érdekek követése és a bizalom társadalmi-kognitív konstrukciója között. Így a bizalmatlanság a bizalomnak a kiegészítõjévé válik, és egyben az emberek egymáshoz való kötõdésének a megteremtésének az eszközévé a bizonytalan idõkben.

Jegyzetek 1. Szlovák nevén Krá¾ová nad Váhom. A faluban végzett terepmunkám a halléi (Saale) Max Planck intézet kulturális antropológia szakán végzett doktori disszertációm részét alkotta. 2. A polgármester, a polgármester-helyettes, két könyvelõ és két irodai munkás. Mindannyian a polgármesteri hivatalban dolgoznak. 3. A család alatt itt az egy háztartásban élõ személyeket, illetve e személyek velük nem egy háztartásban élõ utódait értjük. 4. A válaszadók ugyanakkor hangsúlyozták az államhoz fûzõdõ kapcsolatuk fontosságát még akkor is, ha az államot nem azonosítják konkrét személyekkel, amint azt a szocializmus alatt tették. Az állam az elmúlt idõszak során még absztraktabb entitássá vált. Arra a kérdésre, hogy: „Véleménye szerint ki az, aki javíthatna az Ön anyagi körülményein?”, a válaszadók 74%-a az államot jelölte meg. Amikor viszont arra kérdeztem rá, hogy ki segíthetne a falu jelenlegi helyzetének javításában, nagyon kevesen nyilatkoztak olyan értelemben, hogy a politikusok vagy a helyi állami hivatalnokok bármit is tehetnének. Az egyének és intézmények közti viszonyt a bizalmatlanság hatja át, és úgy tûnik, hogy e tendencia annál erõseb, minél kevésbé kötõdik az adott intézmény konkrét személyekhez. 5. Heti események általában a klubtalálkozások, próbák, tréningek. Havonta megismétlõdõ események lehetnek a hétvégi buszkirándulások koncertekre, fesztiválokra vagy egyéb kulturális rendezvényekre fõleg Magyarországra és Csehországba.

116

Davide Torsello

6. A szocializmus alatt ezt a szertartást betiltották, bár Tamás atya a hatvanas évek elején újra bevezette. A körmenet akkoriban a templom körüli és a templomhoz vezetõ útra korlátozódott, így elkerülték azt, hogy az egész falun kelljen keresztülmenniük. Az adatközlõk hangsúlyozták, hogy az esemény nyilvános megtartásának betiltása ellenére úrnapjakor a templom mindig tele volt. 7. A búcsú a vidék településeinek jellegzetes vallásos-világi eseménye, Vágkirályfán november 19-én tartják. Még ma is a falu egyik legfontosabb közösségi szintû eseménye. A Szent Erzsébet napján megtartott eseményhez a falu mindig is ragaszkodott, még a szocialista idõszak alatt is. A búcsú napja, a délelõtti vallásos szertartások után, jó alkalmat nyújt arra, hogy a Királyfaiak meghívják nem falubeli rokonaikat. Ilyenkor a családok nagy mennyiségben készítik a speciális búcsúi menüt (kacsa, többféle sütemény és torta), amelyet a vendégekkel együtt fogyasztanak, sõt a vendégeknek még otthonra is csomagolnak belõle. A családok és rokonaik az egész napot együtt töltik, a gyerekek és felnõttek számára vidámpark-szerû szórakozást és különbözõ kulturális programokat szerveznek. 8. Colby megállapította, hogy a bizalmatlanság okolható a közép-amerikai indián kultúrákban tapasztalható komplex etikett proliferációjáért. Elmélete szerint az etikett egy bizonyos fokú társasági szabályozás révén segíti azokat a szituációkat, amelyben a bizalom megalapozása a cél. Az etikett oldja az interakció feszültségét, mivel a magatartást egy elõre meghatározott mederbe tereli abból a célból, hogy megvalósítsanak egy – Colby szavaival élve – „társadalmi cseré”-t (social exchange) (Colby 1967). 9. Az, hogy a rokonsági kapcsolatok mennyire szövik át a falu közösségét, azt a közös vezetéknevek gyakorisága is kifejezi. Az egyforma vezetéknevek jelenléte a faluban a csúfnevek használatát hívta elõ. Az európai paraszttársadalmakban is jól ismert az a szokás, hogy az egyes családok (és nem egyének) külön csúfnevet kapnak a falun belül. A csúfnév általában apai ágon öröklõdik.

Felhasznált irodalom Banfield, E. C.: The Moral Basis of a Backward Society. Glencoe, Free Press, 1958. Bjornskow, Christian: Policy implications of social capital in post-communist Europe. Is Slovenia different from the rest? www.sigov.si/zmar/conference2002/pdf/njornskov.pdf Bougarel, Xavier et al. : Local level institutions and social capital study. Findings and recommendations. World Bank Report. Vol.II, June 2002. Cenzus 2001. Sèítanie obyvate¾ov, domov a bytov. Bratislava, Štatistický Úrad Slovenskej Republiky, 2001. Farewell to the Socialist ‘Other’. In.: Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. Ed.: C. M. Hann, London, Routledge, 2002, 1–11. p. Hann, Chris M.: Introduction. In.: Civil society. Challenging western models. Eds.: Hann, C. M. and Dunn, E., London, Routledge, 1996, 1–47. p. Kaneff, D.: Responses to ‘democratic’ land reforms in a Bulgarian village. In.: Surviving Postsocialism: Local Strategies and Regional Responses in Eastern Europe and the Former Soviet Union. London, Routledge, 1996, 85–114. p. Lovell, David W.: Trust and the politics of postcommunism. Communist and Postcommunist Studies. Vol. 34, 2001, 27–38. p.

Bizalom, bizalmatlanság és társadalmi kapcsolatok...

117

Marsh, Christopher: Making Russian democracy work. Social capital, economic development and democratization. Studies in Russian History. Vol. 4, Lewiston, The Edwin Mellen Press, 2000. Misztal, B.: Informality. Social Theory and Contemporary Practice. London, Routledge, 2001. Pine, Frances: Re-defining Women’s Work in Rural Poland. In .: After Socialism. Land Reform and Social Change in Eastern Europe. Ed.: Abrahams, Oxford, Berghahn Books, 1996, 133–155. p. Raiser, M.–Hearpfer, Ch.–Noworthym, T.–Wallace, C.: Social capital in transition: a first look at the evidence. Working paper 61., European Bank for Reconstruction and Development, 2001. Retreat to the Household? Gendered Domain in Postsocialist Poland. In.: Postsocialism. Ideals, Ideologies and Practices in Eurasia. Ed.: C. M. Hann, London, Routledge. 2002, 95–113. p. Rose-Ackernan, S.: Trust and Honesty in Post-Socialist Societies. Kyklos. 54. 2001, 415–44. p. Sztompka, P.: Trust: A Sociological Theory. Cambridge, Cambridge University Press, 1999. Torsello, D.: Trust, property and social change in a southern Slovakian village. Münster, LIT, 2003.

Davide Torsello: Trust, Distrust and Social Relations at an East Slovakian Village Trust and distrust seem to be important concepts when we describe how individuals structuralise their acts, and/or how they report with other people their ideas on social reality. Trust that creates a relation based on reliance between parties that share a common goal, holds the emphasis on interests and instrumentalism and an array of mutual expectations and responsibilities from both sides. These are defined on the basis of the principles and rules of the community. Deep distrust to individuals and institutions is one of the reactions produced by individuals by which the village people react on the situation of poverty and economic penury during their everyday life. In every detail of the social life of individuals trust is in stake, since due to the lack of economic sources the individuals see the opportunity to survive in social interaction. In such conditions there is no place to practice the „blind“ and absolute trust, since (the social and economic) goods are lacking from the life of individuals. At the same time distrust results responsibility in the players of the interaction that is seen not in apathy and passivity, but in one active mode of living in general conditions of distrust and lack. The inhabitants of Krá¾ová nad Váhom consider the importance of social relations as the adaptation strategy to big historical changes. How could the existence of dominant expressed distrust be understood in the community? In instrumental conception in case of need family members are potentially the most profitable sources of help. Since family relations are always „blood relations“. Although, on the other hand, strong emphasis on family relations has also negative sides. The petrified etiquette of behaving and maintaining tiresome social relations can lead to the accumulation of negative emotions that can threaten the sensitive system of family relations. Relations out of family and within a village are characterised by different social aspects: these are not so long-term than the relations within family. People can use instrumental trust on different levels depending on how much

118

Davide Torsello time (and power) is invested to the relationship. Although, on the other hand even if the emotional load is easier in relations outside the family than in the relations within the family, capriciousness of relations outside the family is stronger. Hence, with the growth of distance between the individuals the cognitive map of trust becomes more complex. At this point the usage of distrust can become of strategic importance and the expressed distrust between the village habitants does not reflect the lack of forms of associations or civil collective actions, as some of the theories seem to declare. Using distrust is expressing tense that is present between different layers on which trust is based and with the help of which it is maintained. By using direct distrust village people are able to create balance between following personal interests and the construction of social and cognitive trust. Hence, distrust becomes the supplement of trust and at the same time the tool for creating attachment between the people in uncertain times.

VERES VALÉR Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében a társadalmiszármazási háttér kontextusában 316.344.3-053.6(4)(=511.141) VALÉR VERES Future Plans in the Circle of the Hungarian Minority Youth 316.347-053.6(4)(=511.141) and the Majority Youth in the Context of Social and Origin Background Youth research, the Carpathian Basin, education, financial situation, social and origin situation, labour market, future plans, events of life, emigration

A fiatalok helyzetének vizsgálatában igen fontos kérdés a jövõtervezés, az életútjuk elkövetkezõ szakaszának vizsgálata. Ebben a tanulmányban a Magyarországgal határos országok magyarlakta régióinak 15–29 éves népességét vizsgáltuk, a Mozaik 2001 kutatás magyar és többségi almintái alapján. Elemzéseink során a fiatalok társadalmi-származási hátterének sajátosságait figyelembe véve a következõket szeretnénk feltárni: • Mely fiataloknak van elgondolt jövõterve, jövõtervezésük milyen prioritásokat tartalmaz, milyennek látják a kilátásaikat? • Mennyire tükrözõdik az ifjúsági korszakváltás a fiatalok életeseményeinek tervezésében, az iskolai ifjúsági életszakasz kitolódásában, a családalapítás és az azzal járó események kitolódásában? • Területileg hol, szülõföldön vagy Magyarországon, esetleg más országokban képzelik el a jövõjüket? A szociológiai szakirodalom igen gazdag és sokrétû támpontot kínál arra vonatkozólag, hogy milyen tényezõk befolyásolják a fiatalok jövõtervezését. Mint általános keretet J. Zinnecker elméletét használjuk fel, szemléletében a fiatalok ifjúsági életszakasza jelentõs mértékben osztályspecifikusan meghatározott. A továbbtanulási idõ, tehát az iskolai ifjúsági korszak hossza és tartalma, a fiatalok érdeklõdési köre jelentõsen behatárolódik a szülõi család anyagi helyzetébõl és társadalmi pozíciójából adódó életszemlélet és kilátások által (Zinnecker 1993). Természetesen ennek ellenfolyamata az intergenerációs társadalmi mobilitás, amikor is a fiatalok éppen hogy kilépnek a szülõk társadalmi réteghelyzetébõl. E két jelenség egyszerre artikulálja a fiatalok életpályáját. Egy másik általános keret, ami a kelet-közép-európai társadalmak ifjúságát külön befolyásolja a társadalmi-gazdasági átmenet a tervgazdaságra épülõ államszocialista diktatúrákról a piacgazdaságra épülõ demokráciákra. Ebben a folyamatban az ifjúság sajátos szerepet kap, egyrészt, mert a rendszerváltás sikerességének vannak generációváltással kapcsolatot összefüggései, másrészt pedig a különbözõ országok közötti gazdasági-társadalmi eltérések is sze-

120

Veres Valér

repet játszanak (Eyal–Szelényi–Townsley 2001). Végül, de nem utolsó sorban a fiatalok jövõterveinek meghatározó tényezõje a helyi társadalom gazdasági állapota, a magyar oktatás és kultúra intézményesültsége, a globalizáció behatolásának szintje és a helyi reakciók, a magyar fiataloknak a többséghez való viszonya, és hogy ezen belül hogyan artikulálódnak az ifjúsági életpályák. A magyar fiatalok számára további kihívást jelent Magyarország közelsége és azok a döntések, amelyek a szociális összehasonlítások rendszerében (a helyi centrumok és perifériák, valamint a magyarországi centrum, Budapest) hoznak meg.

A fiatalok társadalmi-származási helyzete régiónként A társadalmi-származási hátteret mint a tág értelemben vett társadalmi struktúrát fogjuk megragadni. Beletartozik ebbe a régió, ahol él, az etnikai közösség, ami mindvégig artikulálni fogja elemzésünket, a település típusa, a szülõk és a fiatalok munkaerõpiaci pozíciója és iskolázottsági szintje, a család anyagi helyzete, amelyet a jobb összehasonlítás érdekében a család, illetve a fiatal által birtokolt tartós használati cikkekkel és vagyontárgyakkal operacionalizáltunk. Az anyagi helyzet szubjektív megítélését, valamint az elégedettségi szintet is figyelembe fogjuk venni, hiszen ezek igen fontosak a jövõtervek alakításában, mivel tükrözik a társadalmi, anyagi helyzet és az igényszint közötti viszonyt is. Az erdélyi viszonyokból kiindulva, ahol a Kárpát-medencében élõ határon túli magyar fiatalok mintegy 60–65%-a él, tudjuk, hogy a magyarság az elsõ világháború elõtt elõnyösebb társadalmi rétegzõdési struktúrával rendelkezett, mint a helyi többség, míg ez az állapot a kommunizmus végére megfordult. A rendszerváltás folyamatában a magyarság pozicionális hátrányát folyamatosan csökkenti, ám egyes foglalkozási státuszcsoportokban ez igen hosszas és nem feszültségmentes folyamat (Veres 2003b). Ez az állapotleírás alighanem a többi határon túli régióban is hasonlóan történt, hiszen a többségi államnemzethez tartozásból a trianoni változások következtében mindenhol nemzeti kisebbséggé váltak, és sem a két világháború közötti, sem pedig az azt követõ kommunista diktatúrákban nem volt lényegesen jobb sorsuk a társadalmi mobilitás terén, mint az erdélyi magyaroknak. Az 1989–90-es változásokat követõen pedig mindegyik országban javult a magyarok kisebbségi és pozicionális helyzete, ha nem is egyidõben és ugyanolyan ütemben. Mindegyik országban kiépültek a demokratikus intézmények, amelyek többé-kevésbé mûködtek jól, viszont a szabad választások gyakorlata eredményeként a magyarok számarányuknak megfelelõen bekerültek a helyi és országos döntéshozó és végrehajtó testületekbe, pozíciókba, ezáltal a magyarok társadalmi pozíciói átlagban javultak, s nem csupán közvetlenül, hanem ezen testületek munkájának eredményeként is. Településméret szerint – amely a településtípusoknak is egy megragadható formája – a kárpátaljai, a felvidéki és a székelyföldi magyar fiatalok több mint 90%-a 5000 fõ alatti, többnyire falusi településeken vagy 50 000 fõ alatti kisvárosokban él. Ehhez hasonló eloszlásban élnek a kárpátukránok is. A vajdasági magyarok 70%a él 50 000 fõ alatti településeken, a többi közepes méretû, 200 000 fõ alatti városokban. A vajdasági szlávok (nagyobbrészt szerbek) fele él kisvárosokban és falvakban, a többi közepes városokban. Nagyvárosokban jelentõs arányban a déli szlo-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

121

vákok élnek, a pozsonyi és kassai szlovákságnak köszönhetõen, valamint a belsõerdélyi magyarok és románok. 1. ábra. A válaszolók eloszlása almintánként a települések lakosságszáma alapján YDMGDViJLV]OiY



YDMGDViJLPDJ\DU

 





V]pNHO\I|OGLPDJ\DU





NiUSiWDOMDLXNUiQ



 

 







EHOV}HUGpO\LPDJ\DU





DODWW

 











IHOYLGpNLPDJ\DU







EHOV}HUGpO\LURPiQ





NiUSiWDOMDLPDJ\DU IHOYLGpNLV]ORYiN











±



±

 









I|O|WW

A mintába bekerült fiatalok szülei iskolázottság szerint nem képeznek feltétlenül reprezentatív mintát a régió felnõtt lakosságának iskolázottságára vonatkozóan. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a romániai, a vajdasági magyar és a szlovákiai magyar apák számottevõ részének nincs semmilyen szakképesítési végzettsége. A felsõfokú végzettséggel rendelkezõk aránya különösen ott alacsony, ahol különben is rurális jellegû vagy kisvárosi településeken él a népesség zöme, így a székelyföldi, a kárpátaljai és a felvidéki magyarok körében. Az anyák iskolai végzettsége általában alacsonyabb a férfiakénál, a szakképzettség nélküliek aránya átlagban 10%-kal többen vannak, a felsõfokú végzettséggel rendelkezõk aránya pedig 4–5%-kal alacsonyabb. 1. táblázat. Apa iskolázottsága almintánként  %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ )HOYLGÊNLPDJ\DU )HOYLGÊNLV]ORYÂN .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ 6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU 9DMGDVÂJLPDJ\DU 9DMGDVÂJLV]OÂY

$ODSIRNÛ 6]DNLVNROD 6]DNN×]ÊS LVNROD         

        

        

(OPÊOHWL )ĎLVNROD ·VV]HVHQ N×]ÊSLVOROD HJ\HWHP WHFKQLNXP                           

A gazdaságilag aktiv apák körében Erdélyben a legnagyobb a munkanélküliség, 12% körüli minden alminta esetében, ennél némiképp kisebb, de jelentõs, 10% körüli a munkanélküliség a felvidéki magyar apák körében. Máshol ez alacsonyabb. Magas viszont az alkalmi munkákból vagy feketemunkából élõk aránya (15–17%) Kárpátalján, de ezek aránya jelentõs, 8%-ot tesz ki a székelyföldi apák körében is. A vállalkozók csoportjába azok is beletartoznak, akik családtagként dolgoznak, és nem õk

122

Veres Valér

a közvetlen tulajdonosok, illetve a jövedelmeibõl (osztalékból, banki kamatokból) élõk is. Itt a nagy többséget kisvállalkozók és önálló iparosok alkotják. Az apák igen kis arányban dolgoznak mezõgazdasági önállóként, a Székelyföld kivételével 1–6% között mozognak. Ez is jól mutatja, hogy az apák foglalkozási megoszlása nem tükrözi a felnõtt népesség foglalkozási struktúráját, hiszen a gazdálkodók aránya több régióban is a 20%-ot is meghaladja. A magyarázat az lehet, hogy a mezõgazdaságban dolgozók zöme az apáknál idõsebb generációk körében igazán jelentõs, különösen az 50 éven felettiek körében, akiknek egy kis részét képviseli a minta (a 27–29 évesek szülei). 2. táblázat. A népesség eloszlása almintánkén a gazdaságilag aktiv apák foglalkozási státusza szerint $OPLQWD

6]HOOHPL 9ÂOODO 'LSORPÂV $ONDOPD]RWW *D]GÂO $ONDOPL 0XQND ·VV]HVHQ V]DEDG NR]Ô DONDOPD]RWW QHP NRGÔ IL]LNDL QÊONÝOL IRJODO GLSORPÂV  PXQND NR]ÂVÛ %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU         %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ         )HOYLGÊNLPDJ\DU           )HOYLGÊNLV]ORYÂN         .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU         .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ         6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU         9DMGDVÂJLPDJ\DU         9DMGDVÂJLV]OÂY        

2. ábra. A megkérdezett fiatalok munkaerõpiaci helyzete almintánként YDMGDViJLV]OiY







YDMGDViJLPDJ\DU









V]pNHO\I|OGLPDJ\DU







NiUSiWDOMDLXNUiQ



EHOVĘHUGpO\LPDJ\DU 















WDQXO



GROJR]LN



LQDNWtY







  







EHOVĘHUGpO\LURPiQ







IHOYLGpNLPDJ\DU







IHOYLGpNLV]ORYiN







NiUSiWDOMDLPDJ\DU





  

PXQNDQpONOL

Általában véve a többségi fiatalok nagyobb arányban tanulnak, mint a magyar fiatalok ugyanabban a régióban. Meglátásom szerint az urbanizáltsági szint az egyik legerõsebb háttérszempont a továbbtanulásban: az erõsebben urbanizált közösségekben, tehát ott, ahol jelentõs mértékben közepes és nagyvárosokban élnek a fiatalok, a tanulók aránya is magasabb. Ennek egyik oka az esélyegyenlõtlenség, amelyet a településméretek halmozottan közvetítenek: a kis településeken gyenge szín-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

123

vonalú az oktatás, a szülõket illetõen kisebb arányban vannak a magasabb iskolázottságúak és társadalmi státuszúak. Így a fiatalok esélye a továbbtanulásra kisebb, mint a nagyobb városokban. A két erdélyi magyar alminta értékeit együtt kell értékelni, ugyanis a nagy egyetemi központok mind Belsõ-Erdély területén vannak, így a székelyföldi egyetemista tanuló fiatalok jelentõs része nem a szülõföldje, hanem a választott lakhelye régiójában jelenik meg. Azok, akik befejezték a tanulmányaikat a következõ iskolai végzettséggel rendelkeznek: 3. táblázat. A tanulmányaikat befejezett fiatalok iskolázottsága $OPLQWD %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ )HOYLGÊNLPDJ\DU )HOYLGÊNLV]ORYÂN .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ 6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU 9DMGDVÂJLPDJ\DU 9DMGDVÂJLV]OÂY

¢OWDOÂQRV         

6]DNLVNROD         

6]DNN×]ÊS (OPÊOHWL )ĎLVNROD ·VV]HVHQ N×]ÊSLVNROD HJ\HWHP                                    

Szembetûnõen alacsony a felvidéki és a székelyföldi magyar fiatalok körében a felsõfokú végzettséggel rendelkezõk aránya. Míg a székelyföldieknél ez a nagyvárosokba és külföldre való regionális elvándorlás eredménye, a felvidéki helyzetnek komplexebb okai lehetnek, melyeket e tanulmányban nem áll módunkban feltárni. A család anyagi helyzetének feltárására a tartós használati cikkek számát vettük alapul. A válaszadóktól megkérdeztük, hogy 15 tartós használati cikk közül melyekkel rendelkeznek, majd a személygépkocsijuk korát és gyártási országát kérdeztük meg. Felépítettünk egy súlyzott mutatót is, amely a személygépkocsi jellemzõit figyelembe véve a cikkek számának indexét növelhette: hazai vagy volt szocialista országbeli autó 1, nyugati vagy más kontinensen gyártott márkák 2 pontot értek, ezeket szoroztuk 1–3 közötti értékkel az autó életkora szerint: 10 év alatti autók esetében 3, 10–20 év közöttieknél 2, ennél régebbieknél 1 volt a szorzó, így maximum 6 ponttal növelhette az egyébként 15-ös maximális értéket. 4. táblázat. Tartós használati cikkek átlagos száma almintánként $OPLQWD

7DUWÔV FLNNHN V]ÂPDD FVDOÂGEDQ %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU  %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ  )HOYLGÊNLPDJ\DU  )HOYLGÊNLV]ORYÂN  .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU  .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ  6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU  9DMGDVÂJLPDJ\DU  9DMGDVÂJLV]OÂY  ·VV]HVHQ 

7DUWÔVFLNNHN 6DMÂWKDV]QÂODWÛ V]ÂPDD FLNNHNV]ÂPD FVDOÂGEDQ VÛO\R]YD                    

124

Veres Valér

Az anyagi helyzet jól tükrözi az országok közötti általános életszínvonalbeli eltéréseket. A felvidéki (értsd dél-szlovákiai) szlovákok és a felvidéki magyarok állnak a legjobban a család anyagi helyzete alapján, õket követik a vajdaságiak és az erdélyiek, majd a kárpátaljaiak zárják a sort. A saját használatú 5 cikkbõl legtöbb 2 van átlagban a vajdasági többségi fiatalok körében, megelõzve ezzel a szlovákokat is. Megjegyzendõ, hogy ezek a mutatók hosszabb idõ alatt felhalmozható termékeket tükrözik, ezért nem tûnik ki belõlük a vajdaságiak jelenlegi, valószínûleg a fentinél hátrányosabb helyzete. A jövedelmi viszonyok lennének erre alkalmasak, ám adatfelvételi és értékelési szempontból igen sok problémát vet fel a jövedelmek rögzítése, így csupán Romániában rögzítettük ezeket, és nem áll módunkban országok közötti összehasonlításokat tenni. Az anyagi helyzet szubjektív megítélése nem tükrözi szorosan az „objektív” különbségeket, ezek eloszlását a Mozaik 2001 gyorsjelentésébõl ismerhetik meg (Mozaik 2001).

Van-e jövõtervezés és mire irányul? Zinnecker kiindulva Bourdieu osztálymodelljébõl a gazdasági és kulturális tõkevolumen alapján alsó, közép és felsõ osztályok, illetve ezek kulturális és gazdasági osztályfrakciói szerint a nyugat-európai jóléti társadalmakban három jól elkülönített ifjúsági habitust különböztetett meg, amely a családi erõforrások függvényében gazdasági és kulturális osztályfrakciók szerint tovább bontható (Zinecker 1993a). Egy másik tanulmányában az 1980-as évek végén J. Zinnecker a társadalmi-származási háttér függvényében a fiatalok jövõjét illetõen az ifjúsági életszakasz alakításában az alábbi perspektívákat tartotta valószínûnek, némiképp módosítva az eredeti, merevebb modellt (Zinnecker 1993b: 39): • Az ifjúság mint kulturális újító, a nagypolgári értelmiség „ifjúságmítosza” új, progresszív köntösben. • Az ifjúság mint iskolai és képzési pálya valamennyi társadalmi réteg körében elterjed, ám a középosztályi fiatalok inkább eszköznek tekintik a munkaerõpiacra való bekerülést illetõen, a felsõ rétegek ifjúsága pedig életformaként éli meg, minél hosszabbá alakítva a tanuló ifjúsági életszakaszt. • Az ifjúság mint szabadidõ- és fogyasztói kultúra, az ifjúsági életszakasz hedonisztikus kiélése mint ifjúságfogalom kiszélesedik. A fogyasztói kultúrákkal való azonosulás legnagyobb szerepet az alsóbb rétegek ifjúsága körében kap, akik egy része az átlaghoz képest korábban kimarad az iskolából és így alapvetõn az elsõ két perspektíva lezáródik számukra. Mint az elõbbi alfejezetben láthattuk, a tanulmányaikat befejezett fiatalok jelentõs része – egyes régiókban több mint fele – még középfokú végzettséget sem szerzett, így a Zinnecker-féle második jövõperspektíva a Kárpát-medence jelentõs részén még 2000-re sem alakult ki. A fiatalok jövõképét több kérdés segítségével vizsgáltuk. Rákérdezve arra, hogy a következõ öt évre vannak-e személyes elképzelései, a fiatalok legnagyobb része minden régióban igennel válaszolt. Meglepõ, hogy a magyar fiatalok nagyobb arányban rendelkeznek ilyen tervekkel, mint a többségiek, ez az eltérés csupán Erdélyben és a Vajdaságban szignifikáns. Észrevehetõ, hogy a jobb életkörülmények kö-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

125

zött élõ csoportok fiataljai valamivel kisebb arányban tervezik meg jövõjüket. A roszszabb viszonyokból való kitörés annál inkább sarkallja a fiatalokat a jövõtervek megfogalmazására. 3. ábra. Vannak-e olyan személyes elképzelései, amelyeket a következõ öt évben szeretne megvalósítani? 

YDMGDViJLV]OiY





YDMGDViJLPDJ\DU



V]pNHO\I|OGLPDJ\DU





NiUSiWDOMDLXNUiQ







NiUSiWDOMDLPDJ\DU





IHOYLGpNLV]ORYiN





IHOYLGpNLPDJ\DU





EHOVĘHUGpO\LURPiQ





EHOVĘHUGpO\LPDJ\DU 



 YDQQDN

 





QLQFVHQHN

Az apa iskolázottsága szerint is szignifikáns összefüggések figyelhetõk meg a jövõtervezéssel kapcsolatban a régiók egy részében, jelesen a romániai és a szlovákiai alminták, valamint a kárpátaljai magyarok körében. A többi almintában elsõsorban azért nem figyelhetõ meg összefüggés, mert az egyetértõk aránya meghaladja a 90%-ot, így az eltérések statisztikailag nem elég számottevõek. Településtípusok szerint szignifikáns eltérések vannak Belsõ-Erdélyben, a szlovákok és a vajdaságiak körében ott, ahol az eltérések valóban lényegesek a településtípusok között, azaz a népesség számottevõ része él nagyvárosokban és ugyanakkor kistelepüléseken is. A nagyvárosokban élõk nagyobb arányban tervezik elõre a jövõjüket, mint a kistelepüléseken élõk. A leglátványosabb a szlovákok közötti eltérések: a pozsonyi és kassai fiatalok 94%-a, a falusi szlovák fiatalok csupán 78%-a rendelkezik jövõtervekkel. A tartós használati cikkek súlyzott számának átlagai segítségével megvizsgáltuk (Anova-teszttel), hogy van-e a család anyagi helyzetének hatása a jövõtervekre. A súlyozott anyagi index átlagai talán a legszemléletesebben mutatják meg számunkra, hogy a jobb anyagi helyzetben levõ fiatalok – mindegyik régióban – inkább tervezik a jövõjüket, mint a rosszabb helyzetben levõk. Látható, hogy az eltérések a kárpátaljai magyarok kivételével mindenhol szignifikánsak, és a különbségek 1 ponttal vagy annál is többel különböznek. Ennek következtében a rendezetlenebb anyagi háttérrel rendelkezõ családokból származók kisebb eséllyel tudnak kitörni a származási háttér adta viszonyokból, mivel inkább hagyják sodorni magukat a „sors árjá”-val, és nem tesznek kellõ erõfeszítéseket arra, hogy egy jövõstratégiát kiépítve helyzetükön változtassanak.

126

Veres Valér

5. táblázat. A tartós használati cikkek súlyzott számának átlagértékei a jövõtervek megléte vagy hiánya szerint (min. 0, max. 21) $OPLQWÂN

9DQQDNHHONÊS]HOÊVHLD N×YHWNH]ĎÊYUH" 9DQQDN 1LQFVHQHN ¢WODJ %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU 

 

  %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ 

 

  )HOYLGÊNLPDJ\DU 

 

  )HOYLGÊNLV]ORYÂN 

 

  .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU    .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ      6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU 

 

  9DMGDVÂJLPDJ\DU      9DMGDVÂJLV]OÂY   

A különbségek szignifikánsak a következõ szinteken: * 0,05 ** 0,01 *** 0,001

Azoknak, akiknek voltak középtávon, az elkövetkezõ öt évre vonatkozó elképzeléseik, egy listából ki kellett választaniuk a számukra legfontosabbat (de szabadon is válaszolhatott a fiatal, ha nem tudta volna besorolni az elképzeléseit a listán). A válaszok eléggé szóródtak, ám még a regionális eltérések ellenére is hasonló struktúrája van a jövõtervekre vonatkozó válaszoknak. A leggyakrabban megjelölt tervek sorrendben: továbbtanulás, lakásvásárlás- és felújítás, családalapítás, önálló életvitel, megfelelõ munkahely megszerzése. A válaszok igen különböznek a társadalmi-származási háttér különbözõ változói függvényében, amelyeket az elõzõ fejezetben ismertettünk. Az egyik lényeges változó az élettervezést erõsen meghatározó szellemi környezet, amit az apa iskolázottsági szintjével mértünk. Az alábbi táblázatból kiolvasható, hogy jelentõs szerepe van minden régióban a származási kulturális tõkének. A táblázatban kiválasztott három alminta válaszai a három legnagyobb határon túli magyar közösséget képviselik, ám a megállapításaink az összes vizsgált népességre vonatkoznak. Az elõször szembetûnõ tényezõ a továbbtanulni szándékozók többszörösen nagyobb aránya az ér telmiségi származású fiatalok esetében. A leglátványosabb az eltérés a Felvidéken, ahol a diplomás apák gyermekeinek több, mint 40%-a, az alapszintû végzettségûek gyermekeinek pedig alig egytizede akar továbbtanulni. Igen jól mutatják a válaszok a Bourdieu által jelzett társadalmi reprodukciónak a mentalitás általi meghatározottságát: az aspirációk az alacsony társadalmi származású fiatalok kötrében nem ösztönzik kellõképpen a magasabb társadalmi pozíciók betöltéséhez szükséges magasabb iskolázottság megszerzését (Bourdieu 1978). Az alacsony iskolai végzettségû szülõk gyermekei elsõsorban a háztartással és a családdal kapcsolatos célokat preferálták, ám a belsõ-erdélyiek körében jóval többen gondolnak a magyarországi munkavállalásra, mint a magasabb iskolai háttérrel rendelkezõk. A jövõterveket azonban nem csupán a szülõi család kulturális tõkéje, hanem települési, anyagi-gazdasági és korosztályi tényezõk is befolyásolják. Ezen hatások feltérképezését több változó elemzése segítségével tudjuk megtenni.

6DMÂWODNÂVÊSÎWÊV YÂVÂUOÂVFVHUH  /DNÂVIHOÛMÎWÂVEĎYÎWÊV PRGHUQL]ÂOÂV 9ÂOODONR]ÂVLQGÎWÂVD VDMÂWYÂOODONR]ÂV $XWÔÛMDXWÔ *\HUHNYÂOODOÂVJ\HUHN IHOQHYHOÊVHLVNROÂ]WDWÂV &VDOÂGDODSÎWÂV 7DQXOÂVV]DNPDV]HU]ÊV (OKHO\H]NHGÊV PXQNDKHO\  0HJIHOHOĎMÔMREE  PXQNDKHO\ ·QÂOOÔÊOHWYLWHO  PHJWHUHPWÊVH 0DJ\DURUV]ÂJL PXQNDYÂOODOÂV (J\ÊENÝOI×OGL PXQNDYÂOODOÂV 0DJ\DURUV]ÂJLWDQXOÂV (J\ÊENÝOI×OGLWDQXOÂV 6]DNPDLVLNHUHN 8WD]ÂV ·VV]HVHQ

-×YĎWHUYHN HONÊS]HOÊVHN ÊYUH

        







    

  

     



 

 

 

    





















    









  

 





    









  

 





    









  

 





    









  

 





    









  

 





    









  

 





%HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU )HOYLGÊNLPDJ\DU 9DMGDVÂJLPDJ\DU .×]ÊS )ĎLVNROD ¢OWDOÂQRV .×]ÊS )ĎLVNROD ¢OWDOÂQRV .×]ÊS )ĎLVNROD ¢OWDOÂQRV LVNROD HJ\HWHP ÊV LVNROD HJ\HWHP ÊV LVNROD HJ\HWHP ÊV V]DNLVNROD V]DNLVNROD V]DNLVNROD         

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében 127

6. táblázat. A magyar fiatalok jövõterveinek eloszlása az apa iskolázottsága szerint három határon túli régióban

128

Veres Valér

Elsõ lépésben különválasztottuk a tanuló fiatalokat azoktól, akik befejezték tanulmányaikat. Minkét almintában, régiónként és nemzetiségenként is szétválasztva a mennyiségi típusú háttérváltozók segítségével Anova-eljárással elemeztük a különbözõ jövõterveket választó fiatalok csoportjainak társadalmi származási profilját. A társadalmi származási hátteret a következõ mennyiségi változókkal mértük: • életkor, • a lakhely állandó népessége, • a magyarság százalékos aránya a településen, • elvégzett iskolai évek (osztályok) száma (befejezett iskolai végzettség években), • az apa elvégzett osztályainak száma (az apa befejezett iskolai végzettsége években), • az anya elvégzett osztályainak száma (az anya befejezett iskolai végzettsége években), • a család tartós használati cikkeinek száma az autó minõségével súlyozva (1–21 értékû skála). A fentiek mellett Khí-négyzet próbával a jövõtervek további minõségi változókkal való összefüggését is megvizsgáltuk, mint a fiatalok nemi hovatartozása vagy szubjektív anyagi helyzete. A jövõtervekre vonatkozó válaszlehetõségeket csoportosítottuk, és nyolc jól elkülöníthetõ jövõtervet határoztunk meg. A jövõtervek szerinti profilok a háttérváltozók mint magyarázó tényezõk átlagértékeinek eltéréseire épülnek, természetszerûen az eltérések szignifikáns jellegébõl kiindulva.

A tanulmányaikat befejezett fiatalok jövõtervei A profilok alapváltozatait a belsõ-erdélyi magyar fiatalok almintája alapján készítettük el. Ehhez viszonyítva fogalmazzuk meg a más régiók magyar fiataljainak sajátosságait. A többségi fiatalok jövõtervek szerinti profiljait a viszonylag kis esetszámok miatt nem tartottuk érdemesnek külön elemezni. Az elemzés eredményeként a következõ társadalmi-származási profilokat lehet elkülöníteni jövõtervenként a belsõerdélyi magyar fiataloknál. A település lélekszáma szerint nincsenek szignifikáns eltérések. Lakás (vásárlás, építés, csere, felújítás, modernizálás stb): Az átlagosnál némiképp idõsebb korú, szegényebb, az átlagnál kevesebb tanulmányi évvel rendelkezõk, akiknek szülei alacsony iskolai végzettségûek. Vállalkozás: Többnyire az átlagnál idõsebb fiúk (80%, Székelyföldön 90%), akik átlagosan a legjobb anyagi helyzetben vannak, iskolai végzettségük kissé átlag feletti, akárcsak a szüleik esetében. Zinneckernél ez a gazdasági polgárság ifjúságának jövõstratégiája, akik az iskolai életszakasz befejezése után tág értelemben véve a szüleik modelljét követve ugyancsak a vállalkozói szférába kapcsolódnak be. Családalapítás, gyermek vállalása, nevelése, iskoláztatása:

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

129

Többségben lányok (60%), átlagos korúak, az átlagnál kissé jobb anyagi helyzetben élnek, iskolázottságuk az átlagnál jobb, de a szüleik iskolai végzettsége inkább alacsonyabb az átlagnál. Ez a csoport a hagyományos családi értékeket részben a szülõktõl örökölve megõrzi, bár az iskolai mobilitási pályán felfele mozdult el a szüleihez képest. Továbbtanulás (kis részük a külföldi továbbtanulást is választotta): Az átlagnál fiatalabbak, úgy 21 év körüliek, átlagos és annál kissé jobb anyagi helyzetben élõk, átlagos iskolázottságúak, ám szüleik, különösen az apa az átlagnál magasabb iskolai végzettségû. E csoport fiataljainak társadalmi háttere tökéletesen kimeríti a Zinnecker-féle középosztály kulturális osztályfrakciójának a leírását, akik a legfontosabbnak a továbbtanulást tartják, mint az iskolai bizonyítványok, tehát az intézményesített kulturális tõke megszerzésének jövõstratégiáját, amely segítségével szüleik társadalmi rétegébe be tudnak integrálódni. Munkahely, elhelyezkedés, megfelelõ (jó, jobb) munkahely, szakmai sikerek: Az átlagnál kissé fiatalabb, 23 és fél év körüliek, magyarok által kisebb arányban lakott (átlagban 35%-ban magyarlakta) településeken élnek, gyenge anyagi helyzetû, átlagos iskolai végzettségû fiatalok, akiknek szülei az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségûek. Az alsó rétegek ifjúságának az 1980-as években Nyugaton is megfigyelt, tipikus stratégiája, ami az iskolai ifjúsági korszak az átlaghoz képest korábbi lezárása után a munkaerõpiacra való bekerülést tûzik ki célnak (lásd Zinneker 1993a:11–12). Külföldi munkavállalás (beleértve a magyarországit is): Az átlagnál kissé fiatalabb, 23 és fél év körüli inkább fiúk (60%), átlagosan a leggyengébb anyagi helyzetûek, az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségûek, akiknek a szülei a legalacsonyabb szintû iskolai végzettséggel rendelkeznek az összes profil közül. Önálló életvitel: Átlagos korú, átlagosan az egyik legjobb anyagi helyzetû, a legmagasabb iskolázottságú, az átlagosnál kissé magasabb iskolai végzettségû szülõk. Az elit egyik csoportjának a gyermekeinek stratégiáját jelöli, akik az „önálló életvitel” által olyan jövedelmet szeretnének megvalósítani, amellyel a szülõi háttértõl függetlenedni tudnak, beleértve, a lakást, autót, utazási, szórakozási lehetõségeket is. Autó, új autó, utazás: Az átlagnál valamivel fiatalabb és jobb anyagi helyzettel rendelkezõ családból származó, átlagos iskolázottságú és szülõi iskolázottságú fiatalok. A többi magyarlakta régió sajátosságai, a fenti jövõterveket választó profiloktól való eltérései a következõk: A Székelyföldön értelemszerûen a magyarok aránya szerint nincsenek szignifikáns eltérések, hiszen a régióban a magyarok aránya 80–90% között mozog. A munkahely, jobb munkahely megszerzésére fiatalabb korban gondolnak, mint Belsõ-Erdélyben. A külföldi munkavállalást választók átlagos iskolai végzettségûek, és a szü-

130

Veres Valér

leik is azok, de abszolút mércével mérve ugyanolyan végzettségûek, mint a belsõerdélyiek, csupáncsak Székelyföldön az átlagos iskolázottsági szint alacsonyabb az Erdély többi részén élõ magyar fiatalokénál. Az önálló életvitelt nem csupán a legjobb anyagi helyzetû és iskolázottságú fiatalok választják, ám határozottan a városokban élõ fiatalok opciója ez. Az autót, utazást a legalacsonyabb iskolai végzettségû szülõk gyermekei választották. A Felvidéken a magyar fiatalok körében a település lakosságának lélekszáma nem szignifikáns a jövõtervek választását illetõen. A vállalkozást tervezõk az áltagnál fiatalabbak, és bár inkább fiúk, arányuk 65%, tehát kiegyensúlyozottabb, mint Erdélyben. A családalapítást, gyermekvállalást megjelölõk 70%-ban nõk, átlagos vagy annál rosszabb anyagi helyzetûek. Továbbtanulni az átlagosan legjobb anyagi helyzetben levõ fiatalok szeretnének, külföldi munkavállalásra pedig az átlagnál kissé magasabb iskolázottságú és átlagos anyagi helyzetû fiatalok szeretnének. A kivándorlás inkább a középosztályi fiatalok jövõstratégiájának része, és nem a leghátrányosabb helyzetûek menekülési stratégiája, mint Erdélyben megfigyelhettük. Az önálló életvitel nem annyira az elit, hanem az átlagnál csak kissé jobb anyagi helyzetû fiatalok jövõterve. Autóvásárlásra, utazásra az átlagnál idõsebb korú, ám szegényebb fiatal fiúk gondolnak. A vajdasági magyar fiatalok jövõterveinek megválasztásában a település mérete és a magyarok aránya a településen nem szignifikáns. Az anyagi helyzet a személygépkocsi korával és márkájával súlyzott értékei szerint mért különbségek csak enyhén szignifikánsak (95%-os szignifikancia szinten), véleményünk szerint azért, mert az utóbbi évek Szerbiájában megromlott életszínvonal és gazdasági helyzet feltételei között mára kialakult anyagi és jövedelmi különbségek nem tükrözõdnek megfelelõen a hosszabb ideje felhalmozható tartós használati cikkek és vagyontárgyak számában, tehát nem annyira a mai, hanem egy régebbi rétegzõdést tükröznek. A vállalkozni szándékozó fiatalok átlagos iskolai végzettségûek, ezt a célt Belsõ-Erdélyben átlagosan valamivel magasabb iskolázottsággal rendelkezõk választották. Továbbtanulni az átlagos és annál némiképp alacsonyabb anyagi helyzetben élõk szeretnének, ám e családok mai jövedelmi viszonyai lehetnek átlag felettiek is. A többi sajátosságok is az anyagi helyzettel kapcsolatosak, ám mivel ez Szerbia esetében, mint jeleztük, ezzel a mérési móddal nem teljesen a mai állapotokat mutatják, nincs értelme tovább részletezni.

A tanuló fiatalok jövõtervei és a társadalmi háttér A tanuló fiatalok jövõterveiket tekintve viszonylag homogénebbnek tûnnek a társadalmi háttérváltozók szerint. Az eltérések alapvetõen az életkortól és az iskolázottságtól függnek, kisebb mértékben az anyagi helyzettõl. A fiatalabbak (20 év alattiak) körében a jobb anyagi helyzetben levõk inkább a továbbtanulást, a szegényebbek pedig inkább a külföldi munkavállalást választanák a belsõ-erdélyiek körében. Más régiókban vannak némi eltérések, ám a jövõtervek részletes tárgyalását inkább a tanulmányaikat befejezettek körében tartottuk érdemesnek, mivel náluk a társadalmi hatások komplexebben érvényesülnek. Hogyan ítélik meg a fiatalok a személyes élettervek megvalósulási esélyét? Belsõ-Erdélyben a legnagyobb esélyt a családalapításra, gyermekvállalásra vonatkozó

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

131

terveknek tulajdonítottak, sorrendben a vállalkozás indítását tervezõk következnek, leginkább pesszimisták pedig a lakásvásárlást, a munkahelyszerzést és az önálló életvitelt tervezõk. Ám az eltérések, bár szignifikánsak, nem nagyok. A székelyföldi, a felvidéki, a vajdasági és a kárpátaljai magyar fiatalok is hasonlóan látják jövõterveik megvalósulási esélyét, ám azzal a különbséggel, hogy a továbbtanulni tervezõk is az optimistábbak élvonalához tartoznak. Az erdélyi román, a felvidéki mindkét nemzetiséghez tartozó, valamint a kárpátaljai magyar fiatalok körében a külföldön munkát vállalni szándékozók is a bizakodók élvonalához tartoznak. A kárpátukrán fiatalok viszont éppen hogy a pesszimista jövõtervek közé sorolják a külföldi munkavállalást, ami érthetõ az EU 2001. évi Ukrajnát érintõ bõvítési és vízumperspektívái kontextusában. 7. táblázat. Hogyan ítéli meg általában személyes életterveinek megvalósulási esélyét? (Magyar alminták válaszainak átlagértékei) -×YĎHUYHN %HOVĎ 6]ÊNHO\I×OG )HOYLGÊN .ÂUSÂWDOMD 9DMGDVÂJ FVRSRUWRVÎWYD (UGÊO\ /DNÂV      9ÂOODONR]ÂV      &VDOÂGJ\HUPHN      7RYÂEEWDQXOÂV      0XQNDKHO\NDUULHU      .ÝOI×OGLPXQND      ·QÂOOÔÊOHWYLWHO      $XWÔXWD]ÂV      ·VV]HVHQ      (VHWV]ÂP1       6]LJQLILNDQFLDS      

8. táblázat. Hogyan ítéli meg általában személyes életterveinek megvalósulási esélyét? (Többségi alminták válaszainak átlagértékei) -×YÊWHUYHNFVRSRUWRVÎWYD /DNÂV 9ÂOODONR]ÂV &VDOÂGJ\HUPHN 7RYÂEEWDQXOÂV 0XQNDKHO\NDUULHU .ÝOI×OGLPXQND ·QÂOOÔÊOHWYLWHO $XWÔXWD]ÂV ·VV]HVHQ (VHWV]ÂP1  6]LJQLILNDQFLDS 

(UGÊO\L URPÂQ           

'ÊO .ÂUSÂWDOMDL 9DMGDVÂJL V]RYÂNLDL XNUÂQ V]HUE V]ORYÂN                                 

Életesemények bekövetkezése és az ifjúsági életszakasz A jövõtervezés prioritásainak feltérképezése után rátérünk a fiatalok életeseményeinek tanulmányozására. A gyermekkorból a felnõttkorba való átmenetet több életesemény megélése tölti ki. Ezek az életesemények a fiatalok önállósodásának fázi-

132

Veres Valér

saihoz, a demográfiai életesemények bekövetkezéséhez kapcsolódnak tág értelemben, mint a párkapcsolatok létesítése, az elsõ szerelem, az elsõ szexuális tapasztalat, az (elsõ) házasságkötés vagy az együttélés elkezdése egy stabil partnerrel, az elsõ gyermek vállalása stb. Mindezek az életesemények a 15–29 éves életszakasz idején következnek be a legtöbb esetben. Azt, hogy a fiatalok hány éves korukban élik meg ezeket az eseményeket az ifjúsági korszakváltás komplexebb témakörébe illeszthetjük. Az ifjúsági életszakasz Nyugat-Euróbában az utóbbi negyedszázadban lényegesen meghoszszabbodott, amelynek több összetevõje van, ezek közül az elemzõk kiemelik az iskolai ifjúsági korszak meghosszabbodását, a társadalmi reprodukció megváltozását, illetve az iskolai tudás felértékelõdését. A fiatalokat közvetlenül ellenõrzõ intézményeket (család, munkahely) a közvetett ellenõrzõ intézmények váltják fel, mint a média, a fogyasztói ipar vagy legalább is a hangsúlyok áttevõdnek. (lásd Gábor 1996:13). Egy másik fontos összetevõje a korszakváltásnak az elsõ házasságkötési életkor meghosszabbodása és a szülõk életkora az elsõ gyermek vállalásakor. A népességtudományi szakirodalomban D. J. van de Kaa nevéhez fûzõdõ második demográfiai átmenet néven foglalják össze ezeket a változásokat, amelyeknek a lényege a következõ: 1. a házasság „aranykorát” az „együttélés hajnala” váltja fel; 2. a gyermekközpontú családmodell átalakul, és a központba maga a párkapcsolat kerül; 3. a megelõzõ fogamzásgátlás helyét az önmegvalósító fogamzásgátlás veszi át; 4. az egységes családmodell pluralizálódik, több családmodell él együtt elfogadottan a társadalomban. Az átalakulási folyamat kezdetét Nyugat-Európában átlagosan 1965-re tehetjük (Van de Kaa, 1987). Ezek a változások kihatnak a házasságkötéssel, gyermekvállalással és a szexuális élettel kapcsolatos értékek átalakulására. Van de Kaa összefüggésbe hozza az átalakulást az Inglehardt által meghatározott materiális értékekrõl a posztmateriális értékekre való áttéréssel is. A termékenységi ráták a helyettesítési érték alá sülyednek, a fiatalok (elsõ) házasságkötési életkora késõbbre tevõdik, a szexuális kapcsolatok elfogadott módon nem elsõsorban a gyermeknemzésre korlátozódnak, hanem inkább az önmegvalósítás, a párközpontúság megélését szolgálják. Az elsõ szexuális élmények viszont egyre fiatalabb korra tevõdnek át, miközben az elsõ gyermek vállalásának életkora mindkét nem esetében késõbbre, a 30 éves kor irányába tolódnak ki (a két nem közötti eltérés fennmarad). Megnövekedik a házasságon kívüli gyermekvállalás, és az együttélések a házasságkötés helyettesítõ intézményeivé válnak. Ám ezek a folyamatok a különbözõ európai országokban nem egyszerre és különbözõ intenzitással mentek végbe. Kelet-Közép-Európában pedig a kommunista diktatúrák korszerûtlen szemléletû népességpolitikája nem támogatta ezeknek a folyamatoknak a kibontakozását. Emellett a családtervezés hátterében olyan társadalmi változások állnak, amelyek túlnyomóan a keleti blokk országaiban csak 1990 után érvényesültek erõteljesebben, mint az oktatás tömegesedése, a korszerû családtervezési kultúra megismerése és interiorizálása, a posztmateriális értékrend dominánssá válása stb. 1990-tõl kezdve a legtöbb kelet-közép-európai országban a családhoz kapcsolódó demográfiai események gyorsan kezdtek változni. Különösen a termékenység kezdett el csökkenni, és ez gyorsabban történt, mint az 1970-es évek Nyugat-Európájában. Emellett az elsõ házasságkötési kor és az elsõ

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

133

gyermek vállalása is késõbbre tolódott: 1970 és 1984 között a nõk életkora az elsõ házasságkötéskor Svédországban 27,3, NSZK-ban 24,4, Franciaországban 23,9 év, míg Csehszlovákiában 21,1, és a többi keleti országban is 21–22 év között mozgott. Hasonló eltérések voltak a nõk átlagéletkorában az elsõ gyermek születésekor. J. Rychtarikova elemezte, hogy a második demográfiai átmenet elmélete menynyire tekinthetõ univerzálisnak, illetve hol lehet meghúzni a vonalat az átmenet és a válság között az 1990-es évek közép-európai posztkommunista országaiban. Következtetése szerint a változások inkább utalnak krízismagatartásra, mint tudatos (érték)választásra (Rychtarikova 2001). Az eddigi kutatásaim alapján csak részben értek egyet e következtetéssel, miszerint a változásban az értékválasztások nagyobb szerepet játszanak összességében, mint a gazdasági átmenet költségei okozta válság (Veres 2003a). A Mozaik 2001 kutatás ifjúsági almintái jó alkalmat adnak arra, hogy a fenti életesemények bekövetkezésének átlagos korát megvizsgáljuk több ország magyar és többségi fiataljai körében. Az életesemények tervezésének idõpontja és sorrendje a mögöttük meghúzódó értékek feltárására is lehetõséget ad. Ám a fiatalok különbözõ korévekhez tartoznak, ezért egyesek körében az események jó része bekövetkezett, mások körében ezután következik. Ezért a mintáinkat külön kellett választanunk aszerint, hogy az egyes életesemények bekövetkeztek-e vagy sem. A fiatalok egy része azt válaszolta, hogy vele „soha” nem fog megtörténni egy életesemény. Szexuális tapasztalatokkal legnagyobb arányban a felvidéki magyarok rendelkeznek (90%), a kárpátaljaiak körében a régiók közül a legkevesebben vannak (76–77%). Az állandó partnerrel való együttélés lehetõségét ugyancsak legtöbben a kárpátaljaiak közül utasítják vissza (13, illetve 8 %-ban), a vajdaságiak körében pedig a legkevésbé (1–2%). A házasságkötés elvi elutasításában a régiók között, bár kicsik a különbségek, ugyancsak a kárpátaljaiak vannak a legkevesebben, 1 % körül, míg a Felvidéken ezek aránya 5%, a többi magyar fiatalok körében 2–3%, a többségi román és szerb fiataloknál 1–2% körül mozog. A már házasságot kötöttek, illetve gyermekkel rendelkezõk aránya ugyancsak Kárpátalján a legnagyobb (45, illetve 39%) de a felvidékiek is elég közel állanak hozzájuk. Ebbõl a szempontból a vajdaságiak körében kötöttek a legkevesebben házasságot (31%), illetve vállaltak gyermeket (26%). Mindezek a különbségek két tendencia érvényesülését mutatják: egyrészt az ifjúsági korszakváltás, illetve a második demográfiai átmenettel járó átalakulások közötti nem túl nagy, de azért érzékelhetõ különbségek vannak az egyes országok között. A legelõrehaladottabbak az átalakulásban a felvidékiek, õket követik a vajdaságiak és az erdélyiek. A székelyföldi magyarok jól elkülönülnek a belsõ-erdélyi magyaroktól, de még az erdélyi románoktól is, és a kárpátaljaiakhoz közelednek a családtervezéshez kapcsolódó életeseményeket illetõen. Kivétel a szexuális élethez való viszonyulás, amelyben inkább a többi erdélyihez, és nem annyira a kárpátaljaiakhoz hasonlíthatók. A kérdésfelvetésre pontosabb választ adhatunk, ha megvizsgáljuk, hogy ezek az életesemények hány éves korban következtek be, illetve mikorra tervezik õket. Azok körében, akik már átestek a fenti életeseményeken, régiónként legtöbb egy éves eltérések figyelhetõk meg átlagosan az esetek többségében. Az önálló szórakozás 15 éves kortól (vajdasági szláv) 16,3 éves átlagéletkor (ukrán) körül kezdõdik el. Elõször nagyon szerelmesek átlagban 16 éves koruk után lesznek a fiatalok, a régi-

134

Veres Valér

ók közötti különbségek bár szignifikánsak, igen kicsik, egy éven aluliak átlagban. Az elsõ szexuális tapasztalatokban legkorábban a vajdasági (16,8) és a felvidéki magyar fiatalok (17) részesültek, legkésõbb, közel egy évvel késõbb az erdélyi magyar fiatalok (17,8). A nemzetiségi különbségek régiókon belül nem szignifikánsak. Elõször komoly párkapcsolatot (barátot/ barátnõt) a vajdasági szerb (szláv) fiatalok létesítettek a legkorábban, átlagban 14 és fél éves korban, ám ez messze megelõzi az összes többi régió fiataljait, ezért azt tekintjük irányadónak, hogy ez az életesemény a Kárpát-medence Magyarországon kívüli részein inkább 17 éves kor után következik be, legkorábban a Délvidéken, legkésõbb a Felvidéken és Erdélyben. Állandó partnerrel való együttélés 20,5–22 éves kor között kezdõdik átlagosan mindegyik régióban, a kis, de szignifikáns régiónkénti eltéréseket az alábbi táblázatból olvashatjuk ki. Az elsõ házasságkötési kor Kárpátalján 21 év körül, a Vajdaságban, a belsõ-erdélyi magyar és a felvidéki szlovák fiataloknál 22 év körül van átlagban, máshol 21–22 év között mozog. A régiók közötti eltérések nyilvánvalóvá teszik azokat a régiók közötti különbségeket a társadalmi és értékrendbeli változások fázisaiban, amelyeket már az elõbb jeleztünk: a kárpátaljai fiatalok körében a tradicionális életvitel és családmodell inkább jellemzõ, mint a felvidéken vagy a vajdaságban, míg az erdélyi alminták fiataljai a kettõ között helyezkednek el, esetenként a tradicionálisabb, máskor a posztmodernebb felfogásból levezethetõ magatartásokhoz állnak közelebb, ez utóbbihoz különösen a belsõ-erdélyi magyarok, aki jelentõs részben nagy és közepes városokban élnek és magasabb iskolázottságú szülõi háttérrel rendelkeznek. 9. táblázat. A párkapcsolatok fejlõdéséhez kapcsolódóan bekövetkezett életesemények átalgos életkora (Hány éves korban történt meg?) $OPLQWD

%HOVĎHUGÊO\L PDJ\DU %HOVĎHUGÊO\L URPÂQ )HOYLGÊNL PDJ\DU )HOYLGÊNL V]ORYÂN .ÂUSÂWDOMDL PDJ\DU .ÂUSÂWDOMDL XNUÂQ 6]ÊNHO\I×OGL PDJ\DU 9DMGDVÂJL PDJ\DU 9DMGDVÂJL V]OÂY ·VV]HV

¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1

(OĎV]×U ×QÂOOÔDQ V]ÔUDNR]QL PHQQL

(OĎV]×U QDJ\RQ V]HUHOPHVQHN OHQQL

                   

                   

(OĎV]×U V]H[XÂOLV WDSDV]WD ODWRNDW V]HUH]QL                    

(OĎV]×U ¢OODQGÔ +Â]DVVÂ SDUWQHUUHO JRWN×WQL NRPRO\ EDUÂWRW HJ\ÝWWÊOQL EDUÂWQĎW V]HUH]QL                                                            

N – érvényes válaszok száma az almintában Az eltérések mind legalább p=0,0001 szinten szignifikánsak.

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

135

A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy azokat az életeseményeket, amelyek még a fiatalok többsége körében nem következtek be, milyen életkorra tervezik. 10. táblázat. A fiatalok önállósodásának, életpályájának tervezése. (Hány éves korában fog megtörténni?) $OPLQWD  %HOVĎHUGÊO\L PDJ\DU %HOVĎHUGÊO\L URPÂQ )HOYLGÊNLPDJ\DU  )HOYLGÊNLV]ORYÂN  .ÂUSÂWDOMDL PDJ\DU .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ  6]ÊNHO\I×OGL PDJ\DU 9DMGDVÂJLPDJ\DU  9DMGDVÂJLV]OÂY 

¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1 ¢WODJ 1

.LNHUÝOQL $]HOVĎ  D] V]DNPDL LVNROÂEÔO YÊJ]HWWVÊJHW PHJV]HUH]QL                                    

(OÊJSÊQ]WNHUHVQL DKKR]KRJ\ JRQGRVNRGKDVVDP PDJDPUÔO                  

(OĎV]×U WHOMHV ÂOOÂVEDQ GROJR]QL                  

Talán az iskolából való kikerülés tervezett átlagos életkora mint iskolai ifjúsági életszakasz hossza igen lényeges mutatója, s leginkább az mutatja ifjúsági korszakváltás folyamatának fázisát az egyes régiókban: a kárpátaljai ukrán fiatalok 19,2, az ottani magyar fiatalok 21,7 éves korban, a székelyek 22 éves, a felvidékiek 22,5, míg a belsõ-erdélyi és a vajdasági fiatalok 23 éves kor körül vagy a fölött lépnek ki átlagban az iskolai ifjúsági korszakból. A különbség a két szélsõ csoport között igen nagy, több mint négy év, ami egy fõiskola elvégzésére is elegendõ. A magyar fiatalok között kevesebb, két év a különbség. Azt mondhatjuk, hogy az oktatás expanziója az ifjúsági életforma átalakításában a Vajdaságban és Erdélyben a legjelentõsebb, Kárpátalján pedig a leggyengébb, ám az ottani magyar fiatalok a kulturális hatások következtében jó két évvel tovább terveznek tanulni átlagosan a többségi társaiknál, ami középtávon jobb munkaerõpiaci pozíciókat jelenthet számukra (ám nem minden esetben a szülõföldjükön). Az elsõ szakmai végzettséget mindegyik régióban 22–23 éves kor között szeretnék megszerezni a fiatalok. A szülõi családtól való anyagi önállósodás, illetve a teljes állásban való munkavégzés idõzítése ugyancsak elég hasonló mindegyik régióban, ezt átlagban a 24 éves kor körül tervezik. A fiatalok családtervezésre vonatkozó elképzelései nemenként szignifikánsan különböznek. Általában a fiúk több mint egy évvel késõbb vállalkoznának állandó partnerrel való együttélésre, házasságkötésre vagy gyerekvállalásra, mint a lányok. Az együttélés elkezdésére várhatóan a kárpátaljai lányok vállalkoznak a legkorábban, átlagosan 22,9 évesen az ukrán, illetve 23,4 évesen a magyar lányok. Erdélyben 24 éves kor körül, a Vajdaságban 25 éves kor körül kezdenék el az együttélést a lányok, a fiúk

136

Veres Valér

mindenhol egy, egy és fél évvel késõbb vállalkoznának erre. A házasságkötésre átlagosan még késõbb vállalkoznának a fiatalok, ám a kárpátaljai magyar lányok 23,4 éves korban már vállalkoznának, a többi régióban ez 25 éves kor utánra tervezett, a szlovák lányok azok, akik a legkésõbbre, 27 év utánra kitolnák a férjhezmenetelt. A fiúk mindenhol 27 éves kor körül vagy az után tervezik a házasságkötést, kivéve az ukrán fiúkat, akik átlagban már 25,4 éves korban hajlandók. A tradicionálisabb régiókban, mint Kárpátalja, még három év is lehet a fiúk és a lányok közötti áltagos eltérés a házasságkötés várható életkora között, míg a „modernebb” gondolkozású, nagy arányban a fõvárosban (Pozsonyban) élõ szlovák fiatalok között még fél éves eltérés sincs. Az elsõ gyermek vállalása a lányok körében 26, a fiúknál 27 éves kor után várható, minden régióban az átlagértékek a várható házasságkötési életkort követik, annál néhány hónappal késõbbre tehetõk. 11. táblázat. A családtervezés életeseményei, átlagos életkorok. (Hány éves korában fog megtörténni?) $OPLQWD

¢OODQGÔSDUWQHUUHO +Â]DVVÂJRWN×WQL (OĎV]×UDSDDQ\D  HJ\ÝWWÊOQL OHQQL )ÊUIL 1Ď )ÊUIL 1Ď )ÊUIL 1Ď %HOVĎHUGÊO\L ¢WODJ       PDJ\DU 1       %HOVĎHUGÊO\L ¢WODJ       URPÂQ 1       )HOYLGÊNLPDJ\DU ¢WODJ       1       )HOYLGÊNLV]ORYÂN ¢WODJ       1       .ÂUSÂWDOMDL ¢WODJ       PDJ\DU 1       .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ ¢WODJ       1       6]ÊNHO\I×OGL ¢WODJ       PDJ\DU 1       9DMGDVÂJL ¢WODJ       PDJ\DU 1       9DMGDVÂJLV]OÂY ¢WODJ       1       ·VV]HVHQ ¢WODJ        1      

A továbbiakban megvizsgáltuk, hogy a fiatalok családi-származási háttere hogyan befolyásolja a házasságkötés és az elsõ gyermek vállalásának várható életkorát. A két változó közül csupán a házasságkötési kor variációit vizsgáltuk meg a társadalmi háttérváltozók alapján, mert igen hasonlóan viselkednek, erõs korreláció van közöttük (r=0,82). Az elemzés eredményeként az alábbi regressziós együtthatókhoz jutottunk: A fiúkkal végzett regressziós modellekben kevesebb változó játszik szerepet, mint a lányok esetében, így eredményeiket nem ismertetjük külön-külön. A lányok esetében legerõsebb hatása az életkornak van, ez a változó minden régióban 0,6-nál nagyobb Beta-együtthatóval szerepel, és pozitív értékekkel, ami arra utal, hogy minél idõsebbek a válaszolók, annál magasabb életkort jelöltek meg az elsõ házasságkötés céljából. Ebben a formában az életkori hatás mint egyéni tényezõ jelenik meg, hiszen érthetõen a jelenlegi életkoruknál alacsonyabb kort nem je-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

137

lölhetnek meg a házasságkötés éveként. Ám a válaszok azt is mutatják, hogy a legfiatalabbak, a 15–19 évesek átlagban a legkisebb elsõ házasságkötési kort jelölik meg. Ám a dél-szlovákiai szlovákok körében, akikrõl tudjuk, hogy a településszerkezetbõl adódóan a leginkább urbánus, jó társadalmi hátterû, magas iskolázottságú csoport, ott már érvényesül a 15–19 éves korúak körében az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásának a hatása a jövõtervezésben is: az elsõ házasságkötési kor késõbbre, 27 éves kor körülire való tervezése átlagosan, ami a 20–24 évesek tervéhez is közel áll. Az elsõ gyermek vállalásának átlagos tervezett életkora pedig csupán a szlovákoknál egyezik meg a két fiatalabb korosztály körében (27,3 év), ami magasabb, mint a többi almintában. Legközelebb a románok és a felvidéki magyarok állnak a szlovákokhoz, a 15–19 évesek körében várhatóan 26,4 éves átlagéletkorral az elsõ gyermek születésekor. Az iskolázottság hatása az elõbbinél jóval gyengébb, annak, hogy még tanulnak vagy sem igen jelentõs a hatása, különösen Székelyföldön (B=0,409). A Vajdaságban a település lélekszáma, illetve Kárpátalján a magyarok aránya a településen fejt ki némi hatást. Belsõ-Erdélyben és a Felvidéken pedig az anyagi helyzetnek is van hatása a házasságkötési életkorra, valószínûleg azért, mert itt a legnagyobb az anyagi-gazdasági differenciálódás mértéke a társadalmi térben. 12. táblázat. Lineáris regressziós modell 15–29 éves nõkre (magyar alminták) $OPLQWD

%HOVĎHUGÊO\L PDJ\DU )HOYLGÊNLPDJ\DU

5

 S  S .ÂUSÂWDOMDL  PDJ\DU S 6]ÊNHO\I×OGL  PDJ\DU S 9DMGDVÂJLPDJ\DU  S

ªOHWNRU          

6WDQGDUGL]ÂOW%HWDHJ\ÝWWKDWÔNV]LJQLILNDQFLDV]LQW ,VNRODL $SD 7DQXO 7HOHSÝOÊV 0DJ\DURN $Q\DJL OÊOHNV]ÂPD DUÂQ\D KHO\]HW RV]WÂO\RN $Q\D LVNRODLY FLNNVXO\                           

                                   

Függõ változó: hány éves korában tervezi házasságot kötni; Független változók: életkor, elvégzett iskolai osztályok száma, apa*/ anya** elvégzett iskolai éveinek száma, tanul (1 – igen, 0 – nem), a lakhely településének lélekszáma, magyarok aránya, anyagi helyzet (használati cikkek száma súlyozva); p - a Beta-együtthatók szignifikancia szintje

Láthatjuk, hogy a társadalmi-származási tényezõk jelentõs mértékben meghatározzák a családtervezés idõzítését. Az életkor hatása mögött is felfedezhetjük a társadalmi háttérhatást, ami azonban nem a régiókon belül, hanem a régiók között figyelhetõ meg. Az elsõ házasságkötés, illetve az elsõ gyermekvállalás kora tekintetében, bár látszólag ugyanazon régió etnikumai között is eltérések vannak, valójában a 15–19 évesek körében csak a Felvidéken szignifikáns a különbség (T-próbával p=0,001), de itt az adott régió fiataljainak települési szerkezetbeli eltéréseire vezethetõk vissza. Ám a többségi fiatalok számára ezek a régiók az ország fejlettebb részét alkotják, a teljes országos többségi minták és a kisebbség társadalomszerkezete között már kisebbek lennének vagy esetenként eltûnnének a különbségek. Szlovákiában Pozsonyt a dél-szlovákiai szlovákokkal közösen vizsgálva elmondhat-

138

Veres Valér

juk, hogy jobb társadalmi háttérrel rendelkeznek az itt élõ szlovák fiatalok, mint a teljes Szlovákia fiatalsága, a szegényebb keleti és északi vidékekkel együtt. A társadalmi konkurenciaharcban azonban Dél- és Észak-Szlovákia nem különül el, hiszen Pozsony az egész ország fõvárosa, és viszonylag kis országról van szó, különösen északi-déli irányban. Ha Magyarországon kiválasztanánk Budapestet egy hozzá kapcsolódó kisebb régióval (Észak-Magyarország vagy ilyesmi), akkor ebben a régióban a fõváros ifjúsága akár 50%-os arányt képezne a mintán belül, így az attitûdök tekintetében is „modernebbek” vagy „posztmodernebbek” lennének a fiatalok a családtervezés tekintetében is, mint az országos átlag fiataljai.

A kivándorlás mint jövõstratégia A jövõtervek egy sajátos vonatkozása, hogy a fiatalok jövõjüket szülõföldjükön vagy máshol képzelik el. A jövõtervek között szerepelt ugyan az elõbbi részben a külföldi munkavállalás, mégis, az ott felsorolt alternatívák kontextusában, viszonylag kevesen választották a kivándorlást mint célt. A külföldi munkavállalást inkább mint eszközt tételezhetjük a további célok eléréséhez, és mint kényszerpályát azon fiatalok számára, akik országukban nem tudják életcéljaikat megvalósítani az elvárásaik szintjén. Arra a kérdésre, hogy tervez-e külföldön munkát vállalni, a különbözõ régiókban az alábbi válaszokat adták: 4. ábra. Tervezi-e, hogy a jövõben külföldön vállal munkát? YDMGDViJLV]OiY









YDMGDViJLPDJ\DU V]pNHO\I|OGLPDJ\DU





NiUSiWDOMDLXNUiQ





NiUSiWDOMDLPDJ\DU





IHOYLGpNLV]ORYiN





IHOYLGpNLPDJ\DU





EHOVĘHUGpO\LURPiQ





EHOVĘHUGpO\LPDJ\DU



 









WHUYH]L









 

QHPWHUYH]L

A legerõsebb a külföldi munkavállalási szándék Erdélyben, és azon belül is az erdélyi románok, illetve a belsõ-erdélyi magyar fiatalok körében, akik többsége tervez külföldön dolgozni, ami elgondolkodtató. Bár a románoknak még erõsebb a kivándorlási szándékuk, ezek megvalósításának lehetõsége nagyobb a magyarok számá-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

139

ra, így a tényleges kivándorlást illetõen a mérleg a magyarok „javára” billen el. Székelyföldön Erdély többi részéhez viszonyítva mérsékeltebb a külföldi munkavállalási kedv, 33%-os, ám ez az arány is magasnak számít. A Felvidéken mind a magyarok, mind pedig a szlovákok körében a külföldi munkavállalási szándék hasonló mértékû, 35% körüli. Kárpátalján pedig mindkét etnikum esetében 40%-os. A Vajdaságban a legkisebb a kivándorlási szándék, és különösen alacsony a szerbek körében, feltehetõen mert nincs nagy realitása eljutni más országokba, hiszen õk magyarul nem beszélnek, az EU-országokba pedig vízumra van szükségük. A fiatalok munkaerõpiaci pozíciója igen jelentõs szerepet játszik a kivándorlási szándékok artikulálásában. Mindegyik régióban rendszerint a tanuló fiatalok szeretnének nagyobb arányban munkát vállalni külföldön. A kivándorolni szándékozók társadalmi-származási hátterét Anova-teszttel elemeztük, a már ismertetett mennyiségi változókkal számolt átlagértékek alapján. 13. táblázat. A társadalmi háttérváltozók átlagértékei a külföldi munkavállalás tervezése szerint $OPLQWD

7HUYH]LH (OYÊJ]HWW KRJ\NÝOI×OGL RV]WÂO\RN PXQNÂW V]ÂPD YÂOODO" %HOVĎHUGÊO\L 1HPWHUYH]L  PDJ\DU 7HUYH]L   ·VV]HVHQ  %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ 1HPWHUYH]L   7HUYH]L 

  ·VV]HVHQ  )HOYLGÊNLPDJ\DU 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ  )HOYLGÊNLV]ORYÂN 1HPWHUYH]L   7HUYH]L 

  ·VV]HVHQ  .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ  .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ  6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ  9DMGDVÂJLPDJ\DU 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ  9DMGDVÂJLV]OÂY 1HPWHUYH]L   7HUYH]L   ·VV]HVHQ 

$SDHOYÊJ]HWW $Q\DJL RV]WÂO\DLQDN KHO\]HW V]ÂPD LQGH[H                 

 

     

 

                 

      

         

/DNRVRNV]ÂPD 0DJ\DU DWHOHSÝOÊVHQ ODNRVVÂJ DUÂQ\DD WHOHSÝOÊVHQ   

 

      

     

 

     

 

           

      

 

     

 

        

Az eltérések szignifikánsak: * p=0,05–0,01, **p=0,001, ***p=0,0001. A *-gal nem jelölt eltérések a kivándorolni tervezõk és nem tervezõk átlagértékei között nem szignifikánsak.

A kivándorolni szándékozók társadalmi profilját régiónként az alábbi módon jellemezhetjük. A kivándorolni szándékozó belsõ erdélyi magyarok az átlagnál kissé jobb anyag helyzetû, közepes és nagyvárosokban élõ fiatalok, ezeken a településeken kisebb

140

Veres Valér

arányban élnek a magyarok, mint átlagosan (a sajátos belsõ-erdélyi településszerkezet következtében). Az erdélyi románok körében a kivándorolni szándékozók inkább az átlagnál alacsonyabb iskolai végzettségûek, és inkább a magyarok által kisebb arányban lakott településekrõl vándorolnak ki, akárcsak a magyarok. Székelyföldrõl azok a fiatalok terveznek külföldön dolgozni, akik magasabb iskolázottsági hátterû családból jönnek (apa elvégzett osztályainak átlaga a teljes átlagnál 0,6 évvel magasabb), nagyobb arányban a városokból, ahol átlagosan valamivel nagyobb a románok aránya, mint a falvakban (ám ebben a régióban e tényezõnek nincs jelentõsége, hiszen a magyarok aránya a városokban is átlagosan 91%). A Felvidékrõl azok a magyar fiatalok szeretnének külföldön dolgozni, akiknek az apja az átlagosnál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik, az átlagnál jobb anyagi helyzetû családból származnak és inkább a nagyobb lélekszámú településeken, azaz városokban élnek. A szlovákok közül a magyarokhoz hasonlóan azok vándorolnának el inkább, akiknek jó családi háttere van és városokban élnek. A kárpátaljaiak körében minden réteget érint a kivándorlási szándék, csupán az ukránok esetében szignifikáns a település lélekszáma szerinti eltérés, a nagyobb településekrõl mennének inkább el. A Vajdaságban is a magasabb kulturális háttérrel rendelkezõ magyarok mennének el, de a többi változó szerinti eltérések nem szignifikánsak. A válaszok a régiókat két csoportra osztják. Az egyik csoportot a kárpátaljaiak képezik, ahol a potenciális külföldi munkavállalók körét nem lehet jól elkülöníteni a társadalmi háttér függvényében. A többi régiókban, a vajdasági szerbeket leszámítva – akik közül kevés menne el – a jobb társadalmi háttérrel rendelkezõk közül az átlagnál nagyobb arányban terveznek külföldön munkát vállalni. Ennek az a fõ oka, hogy õk azok, akiknek az elvárásszintjük magasabb, és az otthoni életkörülmények ezt rövidtávon nem tudják számukra biztosítani. A külföldi munkavállalás célországai között a határon túli magyarok körében Magyarország érthetõ okokból kiemelt helyen van. A többségi fiatalok közül csupán a kárpátukránok esetében kerül elsõ helyre Magyarország, feltehetõen mert más országba nem sok esélyük van eljutni, a többi országban 10%-nál kevesebben szeretnének Magyarországon dolgozni a többsági fiatalok. A kárpátaljai magyarok szinte kizárólag Magyarországot jelölték meg célországként, õket követik a székelyföldi fiatalok, akik majdnem 80%-ban Magyarországon szeretnének dolgozni. Õket követik a belsõ-erdélyi magyar fiatalok 63%-kal, a vajdasági magyarok 58%-kal. A felvidéki magyaroknak még 30%-a sem akar Magyarországra jönni. A célországok megválasztása jól tükrözi a különbözõ régiók életszínvonalát: minél közelebb áll a magyarországihoz, annál kisebb arányban szeretnének Magyarországon dolgozni, és annál többen jelölik meg az Európai Uniót vagy más kontinenst. A célországok megválasztása nem csupán az otthoni életszínvonalat, hanem az általános versenyképes szaktudás színvonalát is mutatja. A társadalmi-származási háttérváltozók segítségével kimutatható, hogy a régiókon belül, a Vajdaságot leszámítva azok jelölték meg Magyarországot mint potenciális célországot, akik az átlaghoz képest alacsonyabb iskolázottságú és szerényebb anyagi helyzetû családi háttérrel rendelkeznek. Természetesen ezek a háttértényezõk összekapcsolódnak a tele-

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

141

püléstípussal is, ugyanis a hátrányosabb helyzetû fiatalok nagyobb arányban élnek a rurális térségekben, ahol a magyarok aránya nagyobb, mint a közepes és nagyobb városokban. Ezek a tényezõk pedig közvetve azt is jelzik, hogy az idegennyelv-ismeret hiánya is hozzájárul, hogy Magyarországot jelöljék meg potenciális országként. 14. táblázat. Mely országban tervezi (elsõsorban), hogy munkát vállal? (A kivándorlási szándékkal rendelkezõk válaszai százalékban) $OPLQWD

0DJ\DU 1\XJDW 86$ 0ÂVKRYÂ ·VV]HVHQ RUV]ÂJ (XUÔSD .DQDGD EÂUKRYÂ %HOVĎHUGÊO\LPDJ\DU      %HOVĎHUGÊO\LURPÂQ      )HOYLGÊNLPDJ\DU      )HOYLGÊNLV]ORYÂN      .ÂUSÂWDOMDLPDJ\DU      .ÂUSÂWDOMDLXNUÂQ      6]ÊNHO\I×OGLPDJ\DU      9DMGDVÂJLPDJ\DU      9DMGDVÂJLV]OÂY     

Aszerint, hogy tanulnak-e még a fiatalok nincsenek szignifikáns eltérések a célország megválasztásában. Ehhez hasonlóan az életmóddal való elégedettségnek sincs szerepe az országválasztásban. 5. ábra. Mennyi idõre vállalna munkát Magyarországon? YDMGDViJLPDJ\DU





V]pNHO\I|OGLPDJ\DU

 

NiUSiWDOMDLXNUiQ NiUSiWDOMDLPDJ\DU









IHOYLGpNLPDJ\DU   EHOVĘHUGpO\LPDJ\DU

 

IpOpYYDJ\NHYHVHEE W|EEPLQWHJ\pYUH





 

 



   















NEHJ\pYUH PLQGLJ0DJ\DURUV]iJRQV]HUHWQHGROJR]QL

Arra a kérdésre, hogy mennyi idõre szeretne munkát vállalni Magyarországon, a többségük több mint egy évre vagy hosszabb idõre menne el a szülõföldjérõl. A kárpátaljaiak és a felvidéki magyarok közel 30%-a mindig Magyarországon szeretne dolgozni, ám a felvidékiek kisebb része jönne Magyarországra dolgozni, így esetükben ez a teljes potenciális külföldi munkavállalók körén belül nem jelentõs arány. A rövid, fél éves vagy kevesebb idõre munkát vállalók aránya Erdélyben és Kárpátalján számottevõ, ezek a szezonmunkások körébõl kerülnek ki.

142

Veres Valér

Következtetések A Kárpát-medence magyar kisebbségi fiataljainak, valamint a velük egy régióban élõ többségi fiatalok jövõtervezését egyrészt a régió általános társadalmi-gazdasági állapota, másrészt pedig a régión belüli társadalmi réteghelyzet határozza meg. A jobb helyzetben levõ régiók fiataljai körében – legyenek azok magyarok vagy többségiek – megfigyelhetjük az ifjúsági életszakasz meghosszabbodásának jeleit, az iskolai ifjúsági életszakasz meghosszabbodását és az oktatás expanzióját. E változások a Van de Kaa-féle második demográfiai átmenet hátterét képezõ posztmateriális értékrend elterjedését is elõsegítik. Ezek az eredmények megerõsítik azt a megállapítást, hogy a kelet-közép-európai változások a gyermekvállalásban és a családtervezés, a házasságkötési életkor kitolódásában nem elsõsorban a rendszerváltás veszteséges régióiban, hanem éppen a fejlettebb, nyereségesebb régiókban figyelhetõk meg (almintáink közül leginkább a dél-szlovákiai többségi fiataloknál, akiknek nagy része a prosperáló Pozsonyban és környékén él). A régiókon belüli társadalmi-származási háttér is igen jelentõsen artikulálja a jövõstratégiákat. Különösen az urbanizáltabb régiókban – mint Belsõ-Erdély, Felvidék és Vajdaság – figyelhetõ jelentõsebb differenciálódás a társadalmi háttér szerint. A jövõtervekhez sajátos társadalmi profillal rendelkezõ ifjúsági csoportokat soroltunk, amelyek bizonyos mértékig összecsengenek a Zinnecker-féle osztálypecifikus habitusokkal és ifjúsági ideológiákkal. A legjobb gazdasági és kulturális háttérrel rendelkezõ, „elit” fiatalok a gazdasági osztályfrakciókra jellemzõ vállalkozói, a kulturális osztályfrakciók, a továbbtanulást vagy az elvontabb önálló életvitelt választották, ami az ifjúsági életszakasz önállósodásának egy kifejezõdése, és mint ilyen az ifjúsági korszakváltás folyamatának a kifejezõdése. Székelyföldön és Kárpátalján e változások még gyengébben mutatkoznak, de a városi fiatalok körében megfigyelhetõk ennek jelei. A külföldi munkavállalási szándékok Erdélyben kiemelkedõen magasak, aminek egyik fõ oka, hogy a fiatalok jelentõs része az oktatás expanziója és a családtervezéssel kapcsolatos attitûdök átalakulása mellett a korlátozott gazdasági kilátások között arra kényszerül, hogy máshol valósítsa meg a lehetõségekhez képest „ígényes” jövõterveit. Ez a kényszerítõ erõ minden régióban megfigyelhetõ, de eltérõ mértékben, és a többségi fiatalokat is a helyi magyar fiatalokhoz hasonló mértékben sarkallja a kivándorlásra. Ám a külföldi munkavállalási lehetõségek a szomszédos Magyarországon a magyar fiatalok számára könnyebben megvalósíthatók, így az eddigi trendeknek megfelelõen a magyarok közül többen kivándorolnak.

Jegyzetek 1. A szlovák almintában ilyen válaszlehetõség külön nem szerepelt, mivel számukra Magyarország nem kiemelt célország. 2. A - jel arra utal, hogy az illetõ kategóriában a megfelelõ okciót nem választották.

Jövõtervek a kisebbségi magyar és a többségi fiatalok körében

143

Felhasznált irodalom Bourdieu, P.: A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Budapest, Gondolat, 1978. Eyal–Szelényi–Townsley: Making Capitalism without Capitalists. London–New York, Verso Books, 2001. Gábor K.: Társadalmi átalakulás és ifjúsági korszakváltás. In.: Ifjúságkutatás. Educatio füzetek, Budapest, OKI, 1996, 13–34. p. Mozaik 2001. Szerk.: Szabó A.–Bauer B.–Laki L.–Nemeskéri I. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, 2002. Rychtarikova, J.: Második demográfiai átmenet zajlik Kelet-Európában? Régió, 2001/1. (Elsõ kiadás: Is Eastern Europe Experiencing a Second Demographic Transition? Acta Universitatis Carolinae, No. 1, 19–44. p.) Van de Kaa, D. J.: The 2nd Demographic Transition in Europe. Population Bulletin, vol. 42, No. 1, March, Hollandia, Population Reference Bureau, 1987. Veres V.: Erdély természetes szaporodási folyamatai Európai kontextusban az ezredfordulón. Korunk, 1. szám, 2003a. Veres V.: A társadalmi struktúra etnikai sajátosságai a posztszocialista Erdélyben. Erdélyi Társadalom, 1. szám, 2003b, Kolozsvár. Zinneker, J.: A fiatalok a társadalmi osztályok terében. In.: Gábor Kálmán (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, Szociológiai mûhely, 1993a. Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociokulturális változások az NSZK-ban. In.: Gábor Kálmán (szerk): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, Szociológiai mûhely, 1993b.

Valér Veres Future Plans in the Circle of the Hungarian Minority Youth and the Majority Youth in the Context of Social and Origin Background Future planning of the Hungarian minority youth and the majority living in the Carpathian Basin is on the one hand determined by the region’s general social and economic state, and on the other hand by the situation of the social layer within the region. In the circle of those young people who live in better conditions in the regions - either the Hungarian minority or the majority - signs of the lengthening of youth life period, lengthening of life period at schools and the expansion of education is visible. These changes promote the expansion of post-material values that form the background of the second demographic transition of a Van de Kaa-type. These results confirm that statement that the East-Middle-European changes in having a baby and postponing the time for family planning and getting married are present not mainly in the regions that are in disadvantageous situation after the system changes, but on the contrary, in more advantageous regions (our examples are mainly the young people from the majority in East Slovakia, from which many live in the prosperous Bratislava). The social and origin background within the regions also very significantly articulates future strategies. Mainly in the urbanised regions – like Belsõ-Erdély, Felvidék and Vajdaság – significant differentiation by social background can be seen. To the future plans we assigned youth groups having special social profile that to a certain extent harmonize with the class specific habits of Zinnecker-type and youth ideology. Young people with better economic and cultural background, the „elite“ chose enterprising characteristic of economic

144

Veres Valér class fraction, and the cultural class fraction chose further study or more abstract, independent way of life that is one of the signs of becoming independent in young life, and as such is the expression of the process of youth period changes. These changes are present in Székelyföld and Kárpátalja even less slightly, but in the circle of young people in towns its signs are visible. Intention to work abroad in Erdély are significantly strong, of which main reason is that the most part of young people is beside the change of attitudes in connection with the expansion of education and family planning is forced to realise its future plans that are compared with the opportunities „demanding“ abroad. This forcing power is seen in every region, but in different extent and forces the young people of majority and the local Hungarian young people to emigrate in the same extent. Although the opportunities to work abroad in the neighbouring Hungary are more realisable for the Hungarian young people, therefore following the recent trends, there are more Hungarians who emigrate.

TANULMÁNYOK KONFERENCIA KONTRA MIKLÓS A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása*

Zsuzsa kikosarazott Egy világhírû magyar származású amerikai nyelvész, akihez már évtizedes barátság fûzött, és akivel tõlünk telhetõen segítettük is egymás kutatásait Amerikában, illetve Magyarországon, Gál Zsuzsa (Susan Gal) engem 1995-ben váratlanul kikosarazott. Zsuzsát a burgenlandi Felsõõrben végzett kutatásai tették világhírûvé, 1979ben megjelent Language Shift címû könyve máig a nyelvcsere klasszikus leírásának számít, amit minden valamire való nyelvészetbe bevezetõ tankönyvben idéznek azóta is. Történt, hogy épp annak a kutatásnak a megszervezésével foglalatoskodtam, aminek eredményeit A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén címû könyvsorozatban közöljük (eddig Csernicskó 1998, Göncz 1999 és Lanstyák 2000 jelentek meg), s kézenfekvõnek tartottam, hogy Felsõõrben folytassunk egy utóvizsgálatot, nézzük meg, mi változott Gál 1974-es terepvizsgálata után 20 évvel, miben váltak be jóslatai s miben nem, úgy folytatódott/alakult-e a felsõõri nyelvcsere, ahogy õ megjósolta. Megkértem hát Zsuzsát, adja meg néhány 1974-es adatközlõje nevét s lakcímét, hadd keressük fel õket 20 év után. Zsuzsa kerek perec elutasította kérésemet, mondhatni kikosarazott, ami engem nagyon meglepett. Arra hivatkozott, hogy az adatközlõinek tett ígérete meg az amerikai kutatási etikai szabályok kérésem teljesítését lehetetlenné teszik. Én úgy gondoltam, hogy bõven vagyok már Gál Zsuzsával olyan jóban, hogy erre a kicsinységre nyugodtan megkérhetem, s õ nyilván segít is nekem, talán még fantáziát is lát majd az utóvizsgálatban. 1995-ben már jelentõs amerikai tapasztalataim voltak, két részletben már több mint négy évet töltöttem tanárként s kutatóként az USÁ-ban, de Gál Zsuzsa elutasítása abszolút váratlanul ért. Nem ismertem azokat a Kelet-Európában hihetetlen, Nyugat-Európában is furcsa kutatásetikai szabályokat, amelyek a Berkeleyben nyelvészeti antropológiából doktorált és már a University of Chicagon professzor Gál Zsuzsát kötötték. Kikosarazásom részletes okait már nem kérdeztem meg Zsuzsától, de nyilván az lehetett a helyzet, hogy õ megígérte minden adatközlõjének a teljes titoktartást, hogy személyazonosságukat soha senkinek nem fedi fel, s ez rám is vonatkozott, mint mindenki másra is. *

Elhangzott a „Magyar Tudományosság Külföldön” MTA Elnöki Bizottság szlovákiai kihelyezett ülésén Révkomáromban, 2004. június 8-án, Az EU és a magyar tudományosság címû konferencián.

146

Kontra Miklós

Éva büszke adatközlõi Gál Zsuzsáéval ellentétes Darvas Éva története, aki szintén az USÁ-ban élõ magyar antropológus, s akinek a Michigan államban élõ magyarokról szóló könyvében, az Allen Park-i református templomban szerdánként csigatésztát gyúró asszonyokról szóló leírásában a következõt lehet olvasni: „Az antropológiában bevett gyakorlattól eltérõen nem álneveket használok, hanem a résztvevõk valódi neveit közlöm. Ezek az asszonyok nagyon büszkék arra, hogy részt vesznek a csigakészítésben, ezt életük részének, némelyek pedig életük értelmének tekintik. Néhány asszony a csigakészítést élete egyetlen fontos tevékenységének tartja, olyasminek, aminek mindig nagy várakozással tekint elébe”1 (Huseby-Darvas 2003:91, saját fordításom K. M.). S valóban, a leírásból megtudjuk, hogy a fényképen is látható asszonyok egyikét Mrs. Juliska Birónak hívják, a másikat Mariska Leleszinek, és így tovább (HusebyDarvas 2003:39–41). Kinek van igaza – kérdezhetné az ámuló somorjai, pesti vagy csíkszeredai magyar társadalomkutató – Gálnak vagy Darvasnak? Azt hiszem, mindkettõjüknek, de mindkettõnek másképp. A normális Duna-medencei ésszel felfoghatatlanul merev USA-beli kutatásetikai szabályokat a legtöbb amerikai kutató saját legjobban felfogott érdekében betartja: ha például egy egyetemen egy gyógyszerkutató megsérti a föderális kutatásetikai szabályokat, akkor az egyetem minden más kutatóját (beleértve az esztétákat, zenetörténészeket és atomfizikusokat) kizárhatják a föderális kutatási támogatásokból (Milroy–Gordon 2003:79). Gál Zsuzsának tehát a maga amerikai szempontjából abszolút igaza volt. De igaza volt Darvas Évának is, holott – a csigatésztát gyúró asszonyok esetében – homlokegyenest ellenkezõ utat választott, mint Gál Zsuzsa. Pontosabban: Darvas sem sértett szabályt. Az Amerikai Nyelvtudományi Társaság 1992. évi, az emberekkel kapcsolatos kutatásokról szóló etikai útmutatója ugyanis többek közt ezt mondja: „Bizonyos szempontból a nyelvészeti kutatások eltérnek a természettudományi és társadalomtudományi kutatások jelentõs részétõl. A nyelvi jelenségek felfedezése közben a kutató sok olyan kérdést tesz fel, amelyeket az adatközlõ vár, elõre feltételez. Ezek a kérdések ritkán zavaróak vagy sértõek. Továbbá, a sikeres kutatás azon is múlhat, hogy a nyelvész megtanulja-e s megfigyeli-e azokat az udvariassági és barátsággal kapcsolatos normákat, amelyek betartását adatközlõi elvárják. Az adatközlõk gyakran büszkék nyelvtudásukra s meg is kívánják, hogy a kutatáshoz való hozzájárulásuk okán nevük ismertté váljon. Nevük elhallgatása számukra nemkívánatos lenne. Az amerikai indiánok néha jogosan kritizálják a korábbi nyelvészeti kutatókat azért, mert elhallgatták az indiánok hozzájárulását nyelveik leírásához. Egy nyelv beszélõi iránti méltányos magatartás nagyrészt a beszélõk szempontjainak megértésén múlik, s ami az egyik helyzetben helyénvaló, a másikban nem feltétlenül az”2 (http://www.lsadc.org, saját fordításom K. M.)

Miért lenne jó titkos hangfelvételeket készíteni? A kézikönyvek (pl. Babbie 1998:526–547 és Milroy–Gordon 2003:79–87) általában egyetértenek abban, hogy a kutatásban való részvételnek önkéntesnek kell lennie, a kutatóknak az adatközlõkre vonatkozó információkat titkosan kell kezelniük, és a résztvevõket nem szabad megtéveszteni, vagyis az adatközlõknek minden a kutatással kapcsolatos információt elõre meg kell ismerniük, képesek kell legyenek

A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása

147

mérlegelni részvételük esetleges következményeit. Ez a tájékozott beleegyezés elve (angolul: informed consent). Az USÁ-ban az adatközlõkkel gyakran aláíratnak egy nyilatkozatot, amely: a) ismerteti a kutatás menetét és célját, b) felsorolja a részvételbõl fakadó esetleges kockázatokat, c) garantálja, hogy az adatközlõ névtelen marad és a tõle nyert információkat titkosan kezelik, d) közli, hogy az adatközlõ részvétele önkéntes, a kutató pedig garantálja, hogy az adatközlõ bármikor megszakíthatja részvételét, és e) tartalmazza a kutatásvezetõ és a kutatási intézet/egyetem kutatási tervekért felelõs bizottságának elérhetõségeit. Nálunk ez még nincs így, de efelé haladunk mi is. A nyelvész azonban legszívesebben megtévesztené adatközlõit, vagyis titkosan készítene videó- vagy magnetofon-felvételeket elemzés céljára, mivel tudja, hogy az emberek beszédét lényegesen befolyásolja az, hogy kivel s hol beszélgetnek éppen. Ha tudja valaki, hogy figyelik a beszédét, megpróbál megfelelni egy vélt társadalmi elvárásnak („helyesen” kezd beszélni), tehát nem úgy beszél, ahogy általában, normálisan szokott. Ha egy új ismerõsöm megkérdi, hogy mi a foglalkozásom, s erre azt mondom: nyelvész vagyok, tízbõl nyolcan szabadkozni kezdenek, hogy sajnos õk nem beszélnek elég helyesen magyarul. Amikor az 1980-as évek második felében elkezdtem adatokat gyûjteni egy mondattani változáshoz, addig a pillanatig, amíg nem tartottam errõl elõadást az MTA Nyelvtudományi Intézetében, kollégáim spontán nyelvhasználatában elõforduló példákat is gyûjthettem számosat. De mikor kiderült számukra, hogy vizsgálom a természetesen, hogy esik az esõ-típusú szerkezeteket (ez a természetes, hogy esik az esõ és a természetesen esik az esõ „keveredése”, a nyelvmûvelõk helytelenítik, de Magyarország lakóinak fele nyelvtanilag helyesnek ítéli), nyelvész kollégáim egyik napról a másikra kiiktatták beszédükbõl az ilyen mondatokat. A nyelvész azt a beszédet szeretné megfigyelni, rögzíteni és elemezni, amit akkor produkálnak az emberek, amikor nem figyelik õket. Ez a megfigyelõi paradoxon, aminek feloldására számos trükköt dolgoztak ki a szociolingvisták (lásd pl. Labov 1988, Kontra 1991/1999). Az embereket megtéveszteni nem etikus dolog, tehát titkos felvételeket készíteni sem az, tudományos célból sem. Hogy mi számít megtévesztésnek, s mi nem, azt persze nem lehet egyértelmûen eldönteni, ezért a kutatásetikai szabályok nem mindenhol egyformák. Az amerikai William Labov azok közé tartozik, akik a titkos felvételek készítését határozottan ellenzik, õ azt sem tartja megengedhetõnek, hogy a kutató, ha titkos felvételt készít, utólag engedélyeztesse a felvétel kutatási célú felhasználását (az engedély megtagadása esetén viszont semmisítse meg a felvételt). Labovnak az a tanácsa mindenesetre megszívlelendõ, hogy „nem szabad olyat tenni, amit aztán a nyilvánosság elõtt nehéz lenne megmagyarázni” (1988:46).

A kisajátítás két fajtája: gyarmatosítás és plágium Gyarmatosítás A kelet-európai társadalomtudomány nyugati gyarmatosításáról tanulságos vita zajlott a Replika címû folyóiratban Csepeli, Örkény, Scheppele (1996) cikkének megje-

148

Kontra Miklós

lenését követõen. A gyarmatosítás (etikátlan kisajátításnak is nevezhetném) azonban nemcsak Nyugat–Kelet viszonylatban mûködhet, hanem magyar–magyar viszonylatban is, amikor magyarországi kutatók és/vagy kutatásszervezõk élnek viszsza erõfölényükkel, s kényszerítenek rá határon túli magyar kutatókra olyasmit, amit õk maguktól nem tennének. Hunèík Péter a magyar–magyar kapcsolatokról többek közt ezt írta nemrég: „A kisebbségi körülmények között dolgozó értelmiségiek számára olyan intézményrendszerre van szükség, amelyben az adott munkafolyamatok, kutatások teljes egészében elvégezhetõk. Tehát szakítani kell azzal a gyakorlattal (támogatási rendszerrel), amely bedolgozóként foglalkoztatta a magyar szakértelmiség tagjait, vagyis úgy volt szervezve, hogy a kisebbségi kutatók csak részfeladatokat tudtak elvégezni, az anyag végsõ feldolgozása, a kutatás összegzése Budapesten történt” (Hunèík 2003:167). Hasonló véleményt fogalmazott meg Tóth Károly is, aki a következõt nyilatkozta errõl: „azt mondja a partner /…/ hogy van egy Kárpátmedencei kutatás, és ti fogjátok csinálni a szlovákiai részét. Erre vonatkozólag megkapjátok a teljes kutatási anyagot, és azt csináltok vele, amit akartok, úgy dolgozzátok föl, részt vehettek az összegzésben. Ezt teljesen korrekt viszonynak értékelik Budapesten. Számunkra azonban nem teljesen az. A következõk miatt. A kutatásnak a koordinációja Budapesten történik. Általában egy Kárpát-medencei kutatás 5–6 partnert jelent, de fõleg a budapesti partnernek a szándékait tükrözi. Következésképpen mi hiába kérdezzük le Szlovákiát, hiába kapjuk meg a szlovákiai adatokat, azt a kérdõívet nem mi állítottuk össze, nem a mi szándékainkat, nem a mi értékeinket, nem a mi kutatási céljainkat tükrözi. Következésképpen nagyon keveset tudunk belõle hasznosítani” (Bárdi–Papp 2003:262). Ennek a Budapesttõl való függõségnek, pontosabban a magyarországi tudományszervezõknek való kiszolgáltatottságnak néha olyan példáját is látni lehet, amikor X tudomány magyarországi mûvelõje Y tudomány határon túli mûvelõire erõltet rá egy kutatási programot, s teszi ezt úgy, hogy Y tudományhoz nem ért, s a hozzáértõ kisebbségi tudósok ellenvéleményét ignorálja. Teheti, mert õ adja a pénzt… Plágium A plágium, vagyis amikor egy kutató egy másik kutató szellemi termékét eltulajdonítja, idõnként elõfordul, s általában le is leplezõdik. De a plágium következményei nem mindenhol egyformák. Bécstõl keletre sokkal enyhébbek, mint onnan nyugatra. Tájainkon a plágiumot sokan olyan kínos ügynek tekintik, amit – ha már kiderült – jobb eltussolni, mintsem büntetni. Az ártatlan olvasó esetleg úgy véli, túlzásokra ragadtattam magam. Sajnos nem. Elmondok két történetet. Az elsõ velem történt. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémián egy kandidátusi vita bíráló bizottságában ültem, s bemutattam, hogy a jelölt disszertációjának egy része plágium: más szerzõ már nyomtatásban megjelent szövegének szó szerinti átvétele, forrás megjelölése nélkül. A bizottság a disszertációt magas pontszámmal elfogadta, s én másnap levélben közöltem a Tudományos Minõsítõ Bizottság Nyelvészeti Szakbizottságával, hogy a jövõben nem fogok semmilyen felkérésüknek eleget tenni, nem fogok disszertációkat bírálni vagy opponálni. A magas szakbizottság igen meglepõdött, maga elé idézett, jól kifaggatott, hogy mit is értek én plágiumon, elnöke megfenyegetett, hogy ha sokat akadékoskodok, megvonhatják kandidátusi fokozato-

A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása

149

mat.3 Több mint egyórás épületes „vita” után a bizottság a kandidátusi fokozatot a jelöltnek megadta. Értem én, hogy miért: ha nekem adnak igazat (vagyis ha elismerik, hogy egy tízsoros szöveg szó szerinti átvétele forrásmegjelölés nélkül plágium), az egyben annak is elismerése lett volna, hogy az egész kandidátusi eljárás (a diszszertáció benyújtásától kezdve az eredmény kihirdetéséig) alkalmatlan arra, amire való, a tudományos teljesítménynek az elismerésére, a saját kutatási eredményeknek a másoktól lopottaktól való megkülönböztetésére. Ha valaki azt hinné, hogy ilyesmi csak a szocializmusban fordulhatott elõ (vagy rögtön megszûnése után, amikor a lendület még továbbvitt régi rossz szokásokat), ki kell ábrándítanom. Elõfordul ez mai is, Magyarországon biztosan. Én nem csodálkozom rajta, mert a politikai hatalom szerkezete megváltozott ugyan, de az emberek, mi, akik Magyarországon élünk, ugyanazok vagyunk. Nemrég, vagyis 2004 májusában, Budapesten az egyik minisztérium kihirdette a magyar nyelv felvirágoztatására (megmentésére?) létrehozott 100 millió forintos összköltségû pályázatainak eredményét. Tudósított errõl az Élet és Irodalom is, a május 21-i számának 14. oldalán. A pályamunkák jeligések voltak, s valakinek kiosztottak egy olyan megosztott elsõ díjat is (egymillió-kétszázötvenezer forinttal egyetemben), aki nem tíz sort lopott egy már nyomtatásban megjelent könyvbõl, hanem többször tíz oldalt. Amikor a botrány elkezdett kipattanni, valaki azt javasolta a kárvallottnak, hogy a bonyodalmak elkerülése végett legjobban tennék, ha megosztanák egymás között az 1 250 000 forintot azzal, akinek ünnepélyesen kiosztották az elsõ díjat. Értsük meg jól: a bonyodalmak elkerülése végett. Ennek az embernek a plágium bonyodalom, amit el kell kerülni. Õ úgy kerülné el, hogy fölbiztatja a kárvallottat, hogy lépjen be a korruptak klubjába, félpénzért. Amit itt elmondtam, az Magyarországon ma elég természetes. Kérem a fiatalokat, értsék meg, próbálják megérteni, mirõl beszélek. Nem az én érdekem, hogy megértsenek, hanem az övék.

Társadalmi felelõsségünkrõl A társadalomtudományi kutatás tehát akkor etikus, ha a kutató nem okoz kárt azoknak, akiket vizsgál, s más kutatókat sem rövidít meg. Cameron és munkatársai (1992) megkülönböztetik az etikus kutatást a pártfogó kutatástól (angolul: advocacy research). Ez utóbbiban nemcsak az adatközlõket kutatják, hanem az adatközlõkért is folyik a tudományos munka. Az alapelv az, hogy a kutatás ne csak a kutatónak hajtson hasznot, hanem azoknak is, akiket kutatnak. William Labov egyike annak a számos nyelvésznek, akik sokat tettek adatközlõikért. 1982-ben megfogalmazott két fontos elvet: „A tévedések korrigálásának elve Ha egy tudósnak olyan széles körben elterjedt elképzelés vagy társadalmi gyakorlat jut tudomására, amelyeknek fontos következményeik vannak, s amelyek helytelenségét kutatásai kimutatták, kötelessége ezt a lehetõ legtöbb embernek tudomására hozni” (Labov 1982:172, saját fordításom K. M.). „Az adósság elve Aki nyelvi adatokat gyûjtött egy beszélõközösség tagjaitól, annak kötelessége azt a tudást, amelyre így tett szert, a közösség javára kamatoztatni, amikor annak erre szüksége van” (Labov 1982:173, saját fordításom K. M.)

150

Kontra Miklós

A tévedések korrigálásának elve indította Lanstyák Istvánt (2003/2004) arra, hogy mérlegre tegyen 75 olyan idézetet, melyeket egy magyarországi nyelvmûvelõ lap közölt, megállapítandó, hogy nyelvi mûveltséget vagy babonákat terjesztenek-e. A 75 idézetben a „mozgalmi” (laikus) nyelvmûvelõk, de a céhbeli nyelvészek is, babonákat terjesztenek, ami önmagában is visszás, de még elgondolkoztatóbb az a körülmény, hogy azt a lapot, amely babonaságokat terjeszt, tekintélyes tudományos és államigazgatási intézmények támogatják. A tévedések korrigálásának elve motiválta azokat a magyarországi nyelvészeket is, akik A gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekû közlemények magyar nyelvû közzétételérõl szóló törvényjavaslatot kritizálták, még mielõtt az Országgyûlés azt megszavazta 2001. november 27-én. Ezt a törvényt ugyanis a politikusok és az õket segítõ nyelvmûvelõk egy tévhitre alapozták, nevezetesen arra, hogy meg lehet objektíven állapítani egy szóról, hogy a magyarban „meghonosodott idegen nyelvû kifejezés”-e vagy nem. Ha ugyanis az, a reklámokban s másutt nem kell magyarul is feltüntetni a szót (hisz már meghonosodott a magyarban), de ha nem az, fel kell tüntetni. Például a shop, amit minden MOL-kútnál is látunk, ha meghonosodott szónak minõsül, maradhat, ha nem, akkor bolt nélkül büntetendõ. A törvénytervezetet kritizáló nyelvészek emlékeztettek Bárczi Géza egyetemi tankönyvére, amibõl mindenki tudhatja, aki olvasta, hogy: „A jövevényszavak és az idegen szavak között a határt nem lehet megvonni” (Bárczi 1958:45). Tehát tudományos objektivitással azt sem lehet megállapítani, hogy egy szó meghonosodott idegen eredetû kifejezés-e a magyarban. Következésképpen a magyar Országgyûlésben megszavazott s ma hatályos törvényt nem lehet objektíven alkalmazni, mivel annak kulcsfogalma arra, amire szánták, alkalmatlan. A törvénytervezetet kritizáló nyelvészek erre hívták fel a Magyar Narancs, a Népszabadság és a Heti Világgazdaság olvasóinak figyelmét (lásd Nádasdy 2001, Daniss 2001 és Kis 2001). A törvény körül bábáskodó nyelvmûvelõk pedig vagy elfelejtették már a Bárczi tankönyvébõl is bõ négy évtizede tudható alaptételt, vagy elhallgatták azt. Az elõbbi esetben etikai felelõsségük kisebb, mint az utóbbiban, de akkor sem elhanyagolható. Ez a törvény ugyanis nem korrigál egy széles körben elterjedt téveszmét, hanem megerõsíti azt, s teret nyit a teljesen önkényes alkalmazásoknak és büntetéseknek. Társadalmilag káros ez a törvény. Azok a nyelvtudósok, akik ellenezték, a tudományos ismeretekre apelláltak, a tévedések korrigálásának elvét alkalmazva. Azok a nyelvmûvelõk, akik pártolták a törvényt, a laikusok tévhiteire építettek – sikerrel. Nem szükségszerû, hogy a jövõben is sikeresek legyenek.

Jegyzetek 1. “Contrary to the usual anthropological practice of giving pseudonyms, I am using the actual names of the participants here. The individuals are very proud of the fact that they are active in these noodle making sessions and they consider it a part of their very being, for some even their reason for being. Indeed, some of the women consider this social activity as the one important activity they do, and certainly the most eagerly anticipated one.” 2. “Certain considerations may make the study of a language different from much research in the sciences and social sciences. One asks many questions in discovering the featu-

A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása

151

res of the language, of a kind the collaborator learns to expect and even anticipate. They are seldom of a sort that can be disturbing or injurious. Moreover, fruitful work may depend upon the linguist learning and observing the norms of politeness and friendship expected by those with whom he or she is talking. Those who participate in such a work often do so with pride in their command of their language and may wish to be known for their contribution. Not to disclose their names would do them a disservice. Native Americans sometimes justly criticize earlier work with their language for not having adequately proclaimed the contributions of the Native Americans themselves. Fairness to speakers of a language is very much a matter of understanding their viewpoint, and what is appropriate in one situation may not be in another.” 3. Az lett volna a nagy tisztesség: én lettem volna az egyetlen magyar nyelvész, akitõl viszszavonták kandidátusi fokozatát.

Irodalom Babbie Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. Bárczi Géza: A magyar szókincs eredete. Második, bõvített kiadás. Budapest, Tankönyvkiadó, 1958. Bárdi Nándor–Papp Z. Attila: „… továbbra is elsõsorban szakszerkesztõ vagyok” Beszélgetés Tóth Károllyal, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet vezetõjével. Regio, 2003/3. 246–265. p. Cameron, D.–Frazer, E.–Harvey, P.–Rampton, M. B. H.–Richardson, K.: Researching Language: Issues of Power and Method. London, Routledge, 1992. Csepeli, György–Örkény, Antal–Scheppele, K. L.: Acquired Immune Deficiency Syndrome in Social Science in Eastern Europe. The Colonization of East European Social Science. Replika, Special issue, 1996, 111–123. p. Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 1998. Daniss Gyõzõ: Kétfrontos nyelvvédelem. Az Országgyûlés fog dönteni a T/4899. számú törvényjavaslatról. Népszabadság, 2001. október 6., 26–27. p. Édes anyanyelvünk pályázat – eredményhirdetés. Élet és Irodalom, 2004. május 21., 14. p. Gal, Susan: Language Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York, Academic Press, 1979. Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 1999. Hunèík Péter: Etnikai immundeficites szindróma. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/1, 159–170. p. Huseby-Darvas, Éva V.: Hungarians in Michigan. East Lansing, Michigan State University Press, 2003. Kis Tamás: Kinek kell nyelvtörvény? Heti Világgazdaság, 2001. november 17., 61. p. Kontra Miklós: A terepmunkás dilemmái. In.: Közérdekû nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó, 1991/1999, 132–142. p. Labov, William: Objectivity and commitment in linguistic science: The case of the Black English trial in Ann Arbor. Language in Society, 11., 1982, 165–201. p. Labov, William: „A nyelvi változás és változatok”: Egy kutatási program terepmunka-módszerei. Szociológiai Figyelõ 1988/4, 22–48. p. Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Mûhely, 2000. Lanstyák István: Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvmûvelõi csacs-

152

Kontra Miklós

kaságok gazdag tárházából, I–II. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2003/4, 69–98. p., 2004/1, 51–76. p. Milroy, Lesley–Gordon, Matthew: Sociolinguistics: Method and Interpretation. Oxford, Blackwell, 2003. Nádasdy Ádám: Rechtsre perdül. Gondolatok a reklámnyelv-törvény tervezetérõl. Magyar Narancs, 2001. szeptember 27., 42–43. p.

LISZKA JÓZSEF Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?* II.

Egy megjegyzéssel kell kezdenem mondandómat: a vájtfülû és figyelmes hallgatónak/olvasónak feltûnhet, hogy hasonló címen, hasonló gondolatokat fejtegettem már ugyanitt szûk négy esztendeje, az (akkor még) Fórum Társadalomtudományi Intézet által rendezett Ezredforduló c. konferencián (a szöveg a hasoncímû kötetben késõbb meg is jelent: Liszka 2001). Akkor (mint, ahogy most is) idõhiány miatt a lehetséges kérdéseknek csak egy kis töredékét tudtam legalább érinteni. Most megint a teljesség igénye nélkül, a megszabott idõkeretben a problematikához kapcsolódó más szempontokat vetek föl. Mondandómat két kérdéskör köré csoportosítom: 1. Mi a szerepe a néprajznak a 21. században és Európában?, 2. Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban? Vegyük hát sorjában: mi is tehát a szerepe a néprajztudománynak a 21. században és Európában? Több mint száz esztendeje, még a 19. század végén Herman Ottó egy nagyhatású parlamenti beszédében azt dörögte, hogy a népi kultúra értékeinek megmentése terén a tizenkettedik órában vagyunk. Ha nem cselekszünk gyorsan, akkor kincsek tûnhetnek el végérvényesen. Igaza volt persze (de ugyanilyen igaza lett volna száz esztendõvel korábban, illetve ugyanennyivel késõbb is), jajkiáltásával mégis zsákutcába vezette a magyar néprajztudományt (csak zárójelben jegyzem meg, nem volt ez persze magyar jelenség, az akkori Európa összes népe szorgosan verte félre a harangot). Miért mondom mindezt? Azért, mivel Herman (majd további társai egészen napjainkig!) figyelmeztetésével azt éreztette, mintha a néprajztudomány kutatási tárgya valami veszendõ dolog lenne, ami természetébõl adódóan egyszer el is fog veszni, s akkor mihez kezd majd a tudomány? Újságírók, publicisták jól meg is tanulták a leckét, s meg is kapjuk lépten-nyomon a kérdést: mihez kezd a néprajz akkor, amikor már voltaképpen nincs is parasztság? A kérdésre két típusú, egyaránt igaz válasz adható. Homéroszi eposzok már rég nem születnek, s klasszika filológia azért van; Leonardo da Vinci már réges-rég nem alkot, de a reneszánsszal foglalkozó mûvészettörténet él és virul. A néprajz is felhalmozott eddigi mûködése során annyi nyersanyagot, hogy ezek elemzésébõl, értelmezésébõl * Jelen írás a Komáromban, 2004. június 8-án, az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság kihelyezett ülésén elhangzott elõadás részben átdolgozott, hivatkozásokkal ellátott változata.

154

Liszka József

még jó ideig megélhet. Másrészt, s ez a fontosabb, a néprajz – a Herman Ottók által formált közhiedelemmel ellentétben – nem (legalább is nem csak) archaizmusokat, régiségeket keresõ tudomány, hanem mûvelõdési, társadalmi folyamatokat, jelenségcsoportokat vizsgál, elemez, értelmez. S teszi ezt a múltba visszatekintve, s a jelenben tájékozódva egyaránt, miközben kutatási területe társadalmi rétegektõl független. Köztudomású, hogy a néprajz kialakulása során (tehát nagyjából a 18. század legvégén, de még inkább a 19. század elsõ felében) a paraszti kultúrát vonta be érdeklõdési körébe, azt tekintve népi kultúrának. Nos, idõközben kiderült, hogy azok a jelenségek (szájhagyományozódás, a jelenségek variálódása stb.), amelyeket a paraszti kultúra sajátjának gondoltunk, voltaképpen mindegyik társadalmi rétegben, osztályban (persze más-más arányban) megtalálhatók. Ezért aztán fölöslegesek az aggodalmak: mindig lesznek olyan jelenségek, olyan folyamatok, amelyeknek vizsgálatával, a maga speciális kutatási módszereivel a néprajztudomány foglalkozik majd. A romantika során kibontakozott nemzeti néprajztudományok sajátosan nemzetinek gondolták saját népük népi kultúráját, s nemzeti kultúrájuk megújítási lehetõségeit látták a népi kultúra (elsõsorban a folklór) egyes jelenségeinek az ún. „magas kultúrába” való beemelésével (zárójelben jegyzem meg, hogy – még ha az alapállás hamis is volt, s az egyes folklórjelenségek korántsem csak egy népre jellemzõek – a „magas kultúrába” való újrafelhasználásuk valóban frissítette az adott nemzeti kultúrát). Idõközben azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes néprajzi jelenségek nem a nyelvi határok szerint rendezõdnek (vö. Kiliánová 1994; Kiliánová 1998). Másként szólva: a legtöbb kulturális jelenség, nyelvi és etnikai határokon átívelve, ismert más-más nyelvû népek körében is. Megszámlálhatatlan menynyiségû példával igazolhatnám állításomat. Most legyen itt elég két adalékkal elõhozakodni: az egyik talán még közismertnek is mondható, s az Arany János által Vadrózsa-pörnek elkeresztelt polémiára gondolok. Miután Kriza János 1863-ban közreadta a Vadrózsák címû székely népköltési gyûjteményét, egy román irodalmár, Julian Grozescu plágiummal vádolta õt meg. Azt vetette tudniillik Kriza szemére, hogy néhány székelyként közölt népballadát (köztük a Falbaépített feleség, illetve népszerû magyar címén a Kõmûves Kelemen balladáját is) román eredetibõl fordította volna magyarra. Az élénk vita arra ösztönözte mindkét nemzet folkloristáit (sõt, késõbb mások is bekapcsolódtak), hogy szorgos gyûjtõmunkába kezdjenek. Ebbõl aztán kiderült, hogy Kriza nem plagizált, s a Falbaépített feleség balladájának alaptörténete ismert gyakorlatilag minden balkáni népnél. Vargyas Lajos 1976-ban a ballada párhuzamait, variánsait a magyarok és románok mellett a görögöknél, bolgároknál, szerbeknél, horvátoknál, albánoknál, sõt a grúzoknál is kimutatta (Vargyas 1976/II.: 27–28). A másik példám magyar–szlovák–cseh kapcsolatokra vonatkozik: Rudolf Pokorný, cseh író, újságíró, a szlovák nép odaadó barátja, ahogy késõbbi kiadói nevezik, az „aranyszívû ember”, két hosszabb felsõ-magyarországi (vagy ahogy õ már akkor nevezte: „szlovákiai”) utazásáról, amelyeket fõként Jozef Miloslav Hurban meghívására, a „magyarok szlovákokkal szembeni elnyomó politikáját” szemrevételezendõ elõször 1879-ben realizált (s ezt még két „szlovákiai útja” követte), Vándorlások Szlovákiában címû, két kötetbe rendezett útirajzaiban számolt be (Pokorný 1884). Ezek során a korabeli Magyarország lényegében valóban csak a szlovákok

Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?

155

lakta megyéit, illetve a vegyes lakosságú megyék fõleg szlovákok lakta településeit látogatta végig. Magyar szemnek, szívnek nem kedves olvasmány Pokorný munkája, hiszen egyrészt óriási (negatív) elõítélettel viseltetik a magyarokkal szemben, másrészt helyzetjelentései sok esetben úgy tûnik, hogy (sajnos) helytállóak. Mindezek ellenére, illetve mindezek mellett (a szlovák nemzettéválás folyamatában végzett tevékenységét, mûveinek ilyszempontú hitelességét, hatását elemezzék és döntsék el a politikatörténészek), szóval mindemellett munkája kincsesbányája a magyar (és közép-európai) néprajzi kutatásnak. Útirajzaiban például viszonylag terjedelmes, magyar vonatkozásokban is gazdag cigány anekdotagyûjteményt is közread. Pokorný saját bevallása szerint az anekdotákat szlovákiai utazásai során saját maga gyûjtötte, illetve némely szlovák barátja is küldött neki ilyeneket, továbbá néhány anekdotát egy 1880-ban megjelent szlovák anekdotagyûjteménybõl vett át. A Pokorný által közölt tréfáknak, anekdotáknak legalább kétharmada azonos a Hegedûs Lajos által összeállított és három kiadást (1857, 1867, 1870) megért Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életbõl címû gyûjtemény darabjaival (Hegedûs 1870). Tanulság, hogy az éppen nem magyarbarátságáról ismert Pokorný valószínûleg a szintén magyarellenes Hurbantól és társaitól hallhatott a Hegedûs Lajos által kiadott, akkoriban harmadik kiadását megért cigányanekdota-gyûjteménybõl történeteket. Az is elképzelhetõ, hogy szlovák barátai nem is említették neki a forrást (sõt, talán õk is elfelejtették akkorra). Pokorný ezeket a történeteket – tételezzük fel: jóhiszemûen – közölte, mégpedig (mivel semmi más utalás nincsen rá) mint a szlovák szóbeliségbõl lejegyzett anyagot. Hogy része volt-e, része lett-e a szlovák népi szóbeliségnek is ez a cigány anekdota-anyag, nem tudom, mindenesetre (Hegedûs gyûjteményének nem ismeretében) egy szlovák folklorista ma joggal feltételezhetné, hogy a Pokorný által 1884-ben közölt gyûjtemény a szlovák anekdotakincs egy fontos és korai forrása. Mindezekbõl következik, hogy egy adott nép népi kultúráját, néprajzi jelenségeit egyszerûen nem érthetjük meg legalább a szomszédos népek kultúrájának beható ismerete, összehasonlító vizsgálatok nélkül. Többek között ezt a célt hivatott betölteni az európai etnológia. De mit is értsünk európai etnológián? A fogalmat a neves svéd néprajzkutató Sigurd Erixon vezette be a harmincas évek végén, ám igazi, sikeres pályafutását csak az utóbbi évtizedekben kezdi befutni. Azóta többen megfogalmazták már célkitûzéseit, követendõ munkamódszereit (elsõsorban a skandináv országok szakemberei, de német és magyar példákat is hozhatnék), s persze – a dolog természetébõl adódóan – ahányan, szinte annyiféleképpen (a kérdésnek könyvtárnyi az irodalma, így csak tájékoztatásul vö. Erixon 1937; Erixon 1944; Melicherèík 1945; Hofer 1984; Roth 1995; Voigt 1997; Kaschuba 1999; Paládi-Kovács 2002:109–156). Ezért most csak arról beszélhetek, hogy én mit értek európai etnológián. Voltaképpen az Európában korábban hagyományos, a saját nép kultúrája vizsgálatára irányuló néprajzi módszert helyettesíti, illetve egészíti ki azzal, hogy más európai népek kulturális megnyilvánulásait (is) vizsgálja. Ezzel lényegében a néprajztudomány öszszehasonlító irányzatait emeli magasabb rangra. Emellett a korábbi európai néprajztudományokban (és fõleg a kelet-közép-európai népek néprajzában) ugyancsak hagyományosnak minõsíthetõ archaizmuskutatással szemben bizonyos fokú „jelenku-

156

Liszka József

tatási” elemeket is beemel az etnológiai gyakorlatba. Még tovább menve, fõleg a kulturális és szociális antropológia munkamódszereinek szentel nagyobb jelentõséget, mint azt a hagyományos néprajz korábban tette, illetve a „másság” kutatásának elvét hangsúlyozza. Egy adott társadalomban persze mindenki „más”, hiszen az emberek különbözõ szempontok (nyelv, vallás, nem, életkor, foglalkozás, szabadidõs tevékenység, társadalmi helyzet stb.) szerint különbözõ csoportokba tömörülnek, illetve sorolhatók. Ily módon az egyén egy idõben több csoportnak is a tagja lehet, miközben ezekben a csoportokban akár máshogy is viselkedik. Az efféle problémákkal a hagyományos néprajz nem (vagy csak rendkívül ritkán és inkább csak érintõlegesen) foglalkozott. Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy az európai etnológiának, ha nem is ilyen név alatt, szép magyar hagyományai vannak. Gondoljunk csak a magyar néprajz egyik elõfutáraként is számon tartott Ján Èaploviè (Csaplovics János) híres, 1822ben leírt mondatára: „Magyar Ország Európa kitsinyben” (Csaplovics 1990:13). A szerzõ arra utal e mondatával, hogy a Kárpát-medence természetföldrajzilag is oly sokszínû, etnikailag is oly sokrétû, hogy az európai kulturális folyamatok e térségen belül is nyomon követhetõk. Az összehasonlító néprajzi-folklorisztikai vizsgálatoknak ily módon igen korai magyar dokumentumai vannak: legyen elég itt a Brassai Sámuel és Meltzl Hugó által kiadott Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokra, vagy a Herrmann Antal szerkesztette Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn c. periodikára utalni. Mindkettõ még a 19. század végén jelent meg. Az ugyanebben az idõszakban létrehozott Magyarországi Néprajzi Társaság nevével is demonstrálni óhajtotta, hogy a soknemzetiségû Magyarország összes etnikuma néprajzi kutatásainak összefogó orgánuma kíván lenni, s létre is hoztak huszonkettõ nemzetiségi szakosztályt, amelyek az akkori Magyarország minden népfaját képviselték (Kósa 1989:18). Néhány év múlva azonban (sajnos) a társaság nevét Magyar Néprajzi Társaságra változtatták (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a második világháború után létrehozott Szlovák Néprajzi Társaság nevét néhány esztendeje Szlovákiai Néprajzi Társaságra változtatta). Van tehát saját hagyomány az európai etnológia mûvelése terén is. Térjünk át azonban a bevezetõben ígért második kérdéscsoportra: Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban? Újabban ismét divatos egyre többet idézni Györffy Istvánt, aki híres, több kiadást is megért 1939-es röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti mûvelõdés címûben írta le az ominózus mondatot: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai mûvelõdés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai mûvelõdést” (Györffy 1939:8). Ez így nyilván igaz (és jónak tûnik a Györffy által fölhozott finn és japán példa is), még ha csak részben is. Mert ha mi, magyarok kíváncsiak vagyunk arra (és miért is ne érdekelne bennünket?!), hogy kultúránk bizonyos jelenségei (gulyás, csárdás, illetve az imént példaként felhozott cigány anekdoták és egyebek) miként épültek be más európai népek mindennapi kultúrájába, akkor bizony joggal feltételezhetjük, hogy például a németeket is érdekli, miként formálták saját képükre más európai népek (köztük a magyarok is) némely hozadékukat (pl. a bányászattal ide került jelenségeket stb.). S az, hogy „mi érdekli Európát”, legyen Európa gondja. Miért kellene ebben is kiszolgálnunk õket és szállítani számukra a rovásírást, székelykaput, gulyást, csikóst, csárdást? Azt sem hinném, hogy a megoldás bizonyos (õsinek, garantáltan magyarnak tûnõ) nép-

Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?

157

rajzi jelenségek konzer válásában, például, ahogy Györ ffy is javasolja, a székely–magyar rovásírás ismételt /?/ bevezetésében lenne (akkor inkább, a néhai Antall Józsefet parafrazálva: „tetszettek volna annak idején Istvánnal szemben Koppány mellé állni”). Hogy mennyire ingoványos talaj ez, hogy mennyire bizonytalan, illetve sok esetben másodlagos egy-egy jelenség etnikumhoz köthetõsége, hadd hozzak föl arra néhány további példát. De elõtte még egy megjegyzés: Úgy tûnik, van egy abszolút, egzakt népi kultúra és van egy relatív, mitikus népi kultúra. Az elõbbit a néprajzkutatók rajzolják meg, pontosabban kísérlik meg megrajzolni kutatási eredményeik tükrében, míg az utóbbi a közvélemény képzeletében rajzolódik meg. A kettõ általában nem esik egybe, miközben befolyásolhatják egymást. A néprajzkutatók tudják (?), hogy a székelykapuhoz nagyon hasonlatos kapuformák többek között a németországi Hessenben is találhatók, s mindkettõ gyökerei az egykori lovagvárak kapuszerkezeteiben keresendõk. Innen került az egyszerû nép használatába mind a Székelyföldön, mind Hessenben. Ezzel szemben a közvélemény a székelykaput, nem kis mértékben Huszka József, Szinte Gábor, illetve Malonyay Dezsõ és köre ténykedése hatására „õsmagyar“ képzõdménynek tartja, s manapság az egyik legfontosabb „népi“ eredetû nemzeti jelképünkké vált (vö. Huszka 1895; Viski 1929). Ha lehet, még markánsabban jelzi ezt az utat egy sírjel, a székely „kopjafa” nemzeti jelképpé történõ alakulása az utóbbi évtizedekben. Maga a „kopjafa” kifejezés a nép körében sehol nem volt ismeretes, egyértelmûen értelmiségi találmányról van szó. A díszesre faragott, csillagos, tulipános református (s tegyük hozzá: unitárius és evangélikus) sírjelforma sem ismeretes az egész magyar nyelvterületen. Székelyföldön a legkarakterisztikusabb, de elõfordul a Duna–Tisza közén is (többek között evangélikus szlovák települések temetõiben is!), valamint az északi magyar nyelvterületen, magyarok és szlovákok körében egyaránt. Mégis magyar nemzeti szimbólum lett az utóbbi évtizedekben (vö. L. Juhász 2002; L. Juhász 2003; Liszka 2000b). A szlovák népi táplálkozás kutatói tudják, hogy a jellegzetes szlovák nemzeti eledelnek tartott brindzás vagy juhtúrós galuska a 16. századi vlach kolonizáció segedelmével került az Északi-Kárpátokba, s a 19. században, a nemzetté válás folyamatában, nem kis mértékben szépirodalmi hatásokra, valamint a szakácskönyvek kultúraformáló szerepének köszönhetõen vált tipikus szlovák eledellé. Hasonló folyamat játszódott le mellesleg a gulyás mint magyar nemzeti eledel vagy a knédlihús-káposzta, mint cseh nemzeti étel kialakulása során is (vö. Kisbán 1989; Stolièná 2001). A magyar közvélemény régi szép szokásnak tartja az aratóünnepet és a szüreti felvonulást is, miközben pontosan lehet tudni, hogy Darányi Ignác, földmûvelésügyi miniszter szorgalmazta egy leiratában a 19. század végén ezek egységesített, országos megtartását, mégpedig teljesen profán célból: az akkori szociális feszültségek enyhítésére, a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása érdekében, tehát amolyan szelepfunkciónak szánva õket… (Az aratóünnep pályafutásának szép dokumentációját láthattuk 2003-ban a budapesti Néprajzi Múzeum, A kitalált hagyomány c. kiállításán, amelyet Kovács Ákos rendezett). A magyar folkloristák pontosan tudják hogyan és mikor került a karácsonyfa-állítás szokása a magyar néphagyományba (a 19. század elején német hatásra a ma-

158

Liszka József

gyar fõnemesség és nagypolgárság, majd a polgári középréteg és a papság közvetítésével) és éppen ezért nem tartják más folyamatnak a közelmúltban elterjedt adventi koszorú térhódítását (vö. Liszka 2000a) vagy a most terjedõ félben lévõ Bálint-napi szokásokat, vagy – horribile dictu! – a Halloweent sem. A közvélemény ezzel szemben a karácsonyfát (vagy éppenséggel a húsvéti nyuszi hozta tojást) a magyar népi kultúra szerves részének tekinti, míg az utóbbiakat nem. Ezek ellen, mint gyökértelen, idegen jelenségek ellen harcolni kell – hangoztatják a „hagyományos” magyar népi kultúra védelmezõi. A sort folytathatnám, de föltehetõ (és fölteendõ!) a kérdés: mi ebbõl a tanulság? Kézenfekvõ, hogy népeknek, nemzeteknek szükségük van szimbólumokra, mítoszokra. Ezek nagy részét néprajzkutatók vagy még inkább magukat annak kikiáltó „szakemberek” segedelmével az ún. népi kultúrákban vélik megtalálni. Ennek hoszszú, a 18. század végéig nyúló, közismert tudománytörténeti gyökerei vannak, így erre nem térek ki. A lényeg az, hogy a köztudatban él egy mitikus, többé-kevésbé idillikus népikultúra-kép, mintegy a hajdani „aranykor” lenyomata, amelyet a 20. század már alaposan megtépázott, s most ráadásul a globalizáció és az EU rémképe fenyeget. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy okvetlen meg kell kérdezni a néprajzkutatót ebben az ügyben: a nemzeti szimbólumok jórészt „spontán“ alakulnak ki, tudományos alátámasztást általában nem igényelnek. Bajban is lennénk, ha valaki megkérdezné tõlünk, hogy mondjunk egyetlen egy olyan jelenséget, amely a magyar népi kultúrában, az egész magyar nyelvterületen megvan, de csakis ott van meg, tehát szomszédaink már nem ismerik. A magyar nyelven kívül nem tudnék ilyen jelenséget ajánlani. Egyszer egy kisvárosunk városi képviselõje megkérdezte tõlem, hogy: „Ugye a berkenye az õsmagyar fa? ” Merthogy piros a termése, a körülötte levõ levegõ, ha úgy tetszik: fehér, a levele meg zöld. Hát, valahogy – némileg kiélezve – így mûködik a szimbólumteremtés. Mindamellett a tudomány elidegeníthetetlen joga, sõt kötelessége, hogy az egyes jelenségek gyökereit föltárja, tisztázza. Tehát, visszatérve Györffy idézett mondatára, ha Európa nem is lenne kíváncsi arra, hogy mit tanultunk meg, mit vettünk át más európai (és nemcsak európai) népek mûveltségébõl, nekünk azonban csak kíváncsinak kellene lennünk arra, hogy kultúránk egyes elemei honnan, milyen úton-módon váltak annak szerves részévé! Hiszen ez is az önismeret szerves része! A magyar (népi) kultúra az elmúlt ezerszáz esztendõ alatt folyamatos kölcsönhatásban állott az „európai” kultúrákkal, s épp ezáltal maga is európaivá vált. Hangoztatjuk is sokszor önelégülten: nem kell nekünk európai példa, hiszen a magyar (népi) kultúra eleve európai kultúra. Ez igaz is, csakhogy efféle kijelentéseket éppen azok tesznek a leggyakrabban, akik a magyar kultúra honfoglalás elõtti elemeit hangsúlyozzák, s abban is azt találnak, ami nem az. Márpedig a honfoglalás során magunkkal hozott kultúra, megengedem, lehetett nagyon szép és jó, ám semmiképpen nem volt európai! Mára viszont valóban európaivá vált azáltal, hogy amit a magyarság átvett, sikerrel dolgozta föl, olvasztotta bele saját kultúrájába és tette ezáltal magáévá. Meggyõzõdésem, hogy nem lesz ez másként a jövõben sem. Ugyanis nem a konzerváló, hanem az adaptáló készség tesz egy nemzetet életrevalóvá. Összefoglalva tehát, hogy mit is gondolok az elõadás címében feltett kérdésrõl, tehát arról, hogy tudományszakunk megnevezése, illetve az ezzel szorosan össze-

Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia?

159

függõ munkaterülete és -módszere a szlovákiai magyar néprajz vagy az európai etnológia legyen-e? Amennyiben a „szlovákiai magyar néprajz” alatt egy tisztességes leíró tudományt értünk, akkor igen, ám azzal a kiegészítéssel, hogy ezt a leíró elvet mindenképpen ki kell egészíteni az európai etnológia problémaszemléletével. És ha már kiegészítettük, akkor miért ne hívnánk tudományszakunkat itt is európai etnológiának, úgy, ahogy azt Európa számos országában teszik, amely értelemben a szlovák és a cseh néprajzi gyakorlatban is használják újabban az etnológiát (tehát európai etnológia értelemben), s amely értelemben a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának a nevében is szerepel?

Felhasznált irodalom Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának reprint kiadványa. Az utószót írta Paládi-Kovács Attila. Budapest, 1990. Erixon, S.: Európai ethnológia. Ethnographia 55., 1944, 1–17. p. Erixon, S.: Regional European Ethnology. Folkliv I. Stockholm, 1937, 89–108. p. Györffy István: A néphagyomány és a nemzeti mûvelõdés. Budapest, 1939. Hegedûs Lajos: Eredeti tréfák, adomák s mondák a czigány életbõl. 3. bõv. kiadás. Pest, 1870. Hofer Tamás: Történeti fordulat az európai etnológiában. In.: Történeti antropológia. Az 1983. április 18–19-én tartott tudományos ülésszak elõadásai. Szerk. Hofer Tamás. Budapest, 1984, 61–72. p. Huszka József: A székely ház. Budapest, 1895. Juhász Ilona, L.: A sírjeltõl a nemzeti szimbólumig. Az emlékoszlopok-kopjafák, mint a nemzeti identitás kifejezõi. Ethnica 5., 1. szám, 2003, 16–20. p. Juhász Ilona, L.: Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen und Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität. Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely, 2002, 67–74. p. Kaschuba, W.: Einführung in die Europäische Ethnologie. München, 1999. Kiliánová, G.: Determinanty etnickej identity. Na príklade etnických spoloèenstiev na hranici. Nieko¾ko úvodných poznámok do diskusie. Etnologické rozpravy 2., 1998, 9–15. p. Kiliánová, G.: Etnicita, kultúra a hranice. Prípad Strednej Európy. Etnologické rozpravy 2. Bratislava, 1994, 45–56. p. Kisbán Eszter: Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás. Életmód és Tradíció 4., Budapest. 1989 Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Második, javított, bõvített kiadás. Budapest, 2001. Kósa László: A Magyar Néprajzi Társaság százéves története: 1889–1989. Budapest, 1989. Liszka József: A (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréhez. In.: Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok. Szerk. Balázs Géza–Voigt Vilmos. Budapest, 2000b, 149–158. p. Liszka József: Az adventi koszorú. Egy felmérés elõzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. szám, 2000a, 147–156. p. Liszka József: Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? In.: Ezredforduló. A tudomány jelene és jövõje a kisebbségben élõ közösségek életében c. konferencia elõadásai. Nostra Tempora 3., szerk.: Tóth Károly. Dunaszerdahely, 2001, 38–44. p. Melicherèík, Andrej: Teória národopisu. Liptovský Sv. Mikuláš. 1945. Paládi-Kovács Attila: Tárgyunk az idõben. Néprajzi kihívások és válaszok. Debrecen, 2002. Pokorný, Rudolf: Z potulek po Slovensku. Díl I. Praha, 1884.

160

Liszka József

Roth, Klaus: Europäische Ethnologie und Interkulturelle Kommunikation. Schweizerisches Archiv für Volkskunde 91., 1995, 163–181. p. Stolièná, Rastislava: Strava ako etnoidentifikaèný znak. Èeský lid 88., 2001, 1–13. p. (A dolgozat magyar fordítása A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy címen az Acta Ethnologica Danubiana 5–6. összevont számában jelenik meg 2004-ben.). Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa I–II. Budapest, 1976. Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez. Néprajzi Értesítõ 21., 1929, 65–88. p. Voigt Vilmos: Néprajz Európának. In.: Európából Európába. Tanulmányok a 80 esztendõs Balassa Iván tiszteletére. Néprajzi Látóhatár 1–4., szerk.: Csoma Zsigmond–Viga Gyula. Budapest–Debrecen, 1997, 24–32. p.

MÉSZÁROS ANDRÁS „Magyar filozófia = Magyarországon mûvelt filozófia” (Nyílt kérdések Hanák Tibor kapcsán)*

Elõadásomban Hanák Tibor értelmezésébõl kiindulva, ugyanakkor egy látensen létezõ, de a jelenlegi magyar filozófiatörténet-írásban nem tematizált kérdéskört szeretnék körbejárni. Ez a kérdéskör pedig a „nemzeti filozófia”, „magyar filozófia” feltételezése. Témaválasztásom nem véletlen. Három okot is fel tudok hozni mellette. Az elsõ azzal kapcsolatos, hogy bár a XIX. század elsõ harmadától jelen van a magyarországi filozófiai és publicisztikai vitákban a „magyar filozófia” fogalma (lásd Almási Balogh Pál, Szontagh Gusztáv, Szilasy János stb.), és ez a fogalom a XIX. és XX. század folyamán gyakori és egymásnak ellentétes értelmezéseket kapott, máig nincs definiálva a jelentése. Intuitíve használjuk ezt a kifejezést, gondolva, hogy tudjuk, mit jelent. De úgy vagyunk vele, mint Szent Ágoston az idõvel: ha nem kérdezik, tudjuk, de ha rákérdeznek, nem ismerjük a választ. A második ok maga Hanák Tibor, aki mind német nyelvû szintézisében, mind pedig a XX. század elsõ felének magyar filozófiai gondolkodását taglaló mûvében a „magyarországi filozófia” kifejezést használja. Tegyük hozzá: tudatosan. A harmadik (és nem végsõ) ok pedig személyes. Egyrészt A filozófia Magyarországon, valamint A felsõ-magyarországi iskolai filozófia lexikona c. könyveimben is bizonyos értelemben állást foglaltam ebben a kérdésben, másrészt odahaza néhány szlovák kollégával vitába keveredve, végig kellett gondolnom ezt a problémát. Már csak azért is, mert – furcsamód, de szimptomatikusan – a „magyar filozófia” elnevezést követõ magyarországi felfogás érvei kísértetiesen azonosak a „szlovák filozófia” elnevezést védelmezõ szlovákiai állásponttal. Ami azokban az esetekben válik roppantul érdekessé, amikor egy-egy tárgyalt korszak vagy gondolkodó esetleg ide is, oda is besorolódik. De azért, hogy ne csupán saját meggondolásaimat soroljam fel, engedtessék meg utalnom két nem magyar filozófusra is. Az elsõt mindenki ismeri: Hegelrõl van szó. Filozófiatörténeti mûvében õ azt mondja, hogy: „egy tárgy története szükségképp a legszorosabban összefügg azzal, milyen képzetet alkotunk magunknak arról a tárgyról” (Hegel 1977/I.:18). Ami persze azt is jelenti, hogy képzetünkbe hallgatólagos alapelvekként és elõítéletekként beletáplálódnak a múlt felfogásai is. Ha * Elhangzott Miskolcon, a 2004. szeptember 9–11. között megrendezett a magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók Megidézett reneszánsz címû nemzetközi konferenciáján.

162

Mészáros András

ezeket nem vetjük alá kritikai elemzésnek, akkor hiába a forráskutatás és a kurrens történetírás teljes metodológiai eszköztárának a felhasználása, szemléletünkben visszaeshetünk romantikus elõdeinkhez. Jó lenne tehát szemre vennünk magát a tárgyat, hogy az ne válhasson „a vágy titokzatos tárgyává”. A másik gondolkodó J. L. Abellán, spanyol filozófus. Rá azért utalok, mert gyakori az a feltételezés, hogy csupán az ún. kis nemzeteknek van szükségük – saját önérzetük emelése miatt – arra, hogy saját nemzeti filozófiát mutassanak fel. Nos, még a nagy kulturális múltra visszatekintõ spanyolok is vitáznak arról, hogy létezike sajátságos spanyol filozófia vagy sem. Nagyon érdekes összefüggés, hogy azok, akik Spanyolországban tagadják a nemzeti filozófia meglétét, nem spanyolok, hanem katalánok vagy baszkok. Õk – mint pl. Francesco Arroyo – azt állítják, hogy valamiféle spanyol gondolkodásmód szempontjából mûvelni a filozófiát degenerált cselekvést és a nacionalista érvelés elfedését jelenti (Šišmišová 1996:118). Abellán viszont úgy véli, hogy a filozófia a mindenkori és konkrét nemzeti kultúra része, és ezért benne kifejezõdnek a kulturális sajátosságok. Elutasítja a monista filozófiatörténetet, és a filozófiát filozófiákkal cseréli fel. (Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy 1853-ban Hetényi János A magyar Parthenon elõcsarnokaiban szintén úgy vélte, hogy ún. világfilozófia nem létezik, hanem hogy minden filozófia tisztán nemzeti.) Ezek alapján a „nemzeti” filozófiatörténet az egyedül legitim filozófiatörténet. Abellán ilyen alapon meg is határozza a spanyol filozófia sajátságos vonásait: a mítosz szerepét, a katolicizmus hatását és a spanyol filozófiának az irodalommal való összefonódását (vö. Abellán 1995:211–222). Hasonló tipológiával már Alexander Bernát is élt. Persze õ nem foglalkozott a spanyolokkal, csupán az angolokkal, franciákkal és németekkel, és a magyar filozófiát valahol a német és a francia szellem között képzelte el. No de térjünk vissza a mi témánkhoz. A következõkben azt szeretném bemutatni, milyen problémák adódhatnak Hanák Tibor értelmezésébõl, végezetül pedig bizonyos megoldást is javasolok. Esetleges sarkított megfogalmazásaim csupán azt a célt szolgálják, hogy erõsebb fénybe állítsam a problémát. Az elfelejtett reneszánszban Hanák ismételten felhozza a XIX. század elejétõl közkézen forgó problémát az elhanyagolt és lekezelt magyar filozófiáról, és érvelést elhagyva fogalmazza meg, hogy a magyar filozófia egyenlõ a Magyarországon mûvelt filozófiával (Hanák 1993:16). Talán éppen az alapelvek tisztázatlansága teszi, hogy ennek az állításnak a dacára a könyvben szerepel Szilasi Vilmos, Mannheim Károly és Arnold Hauser is. Mannheim esetében persze ismerteti azt az elfogadott tényt, hogy Mannheim gondolkodására meghatározó erõvel hatott a századelõ magyarországi szellemi élete, tehát, hogy külföldi ténykedése is csak ennek fényében érthetõ meg teljes egészében. Mégis megmarad a dilemma: ki is a magyar filozófus? Merthogy magyar filozófia magyar filozófust feltételez. Csak azt nem tudjuk, mit takar a „magyar” jelzõ. Etnikai meghatározottságot? Azaz: anyakönyvi adatokból származtatnánk a magyar filozófiát? Ahogyan ezt – ellenkezõ elõjellel – megtette, teszem azt, néhány szlovák kollégám a nagyszombati egyetem jezsuita tanáraival kapcsolatban, a szlovák alapokat kimutatandó? És amely alapon például Szentiványi Márton szlovák filozófussá avanzsálódna? És amely alapon nekünk is számtalan gondolkodót kellene exkommunikálnunk a magyar filozófia történetébõl. Esetleg kulturális beágyazódottságot jelentene? És akkor magyar filozófus lenne mindenki, és

„Magyar filozófia = Magyarországon mûvelt filozófia”

163

magyar filozófia lenne minden, aki és ami esetében kimutatható a magyar kultúra hatása? (Fel sem merem tenni a kérdést: mit nevezünk magyar kultúrának?) Akkor viszont hol marad a felvázolt egyenlet: magyar filozófia = magyarországi filozófia? (Csak a példa miatt, nem pedig szerénytelenségbõl: én, szlovákiai magyarként, valamint magyarul és szlovákul is publikálóként, mind a magyar, mind pedig a szlovák filozófiai társaság tagjaként hova tartozom?) A kérdések sorát lehetne folytatni. A Geschichte der Philosophie in Ungarn bevezetõjében már megmagyarázza Hanák, miért használja a „filozófia Magyarországon” elnevezést a „magyar filozófia” helyett (Geschichte… 1990:9). Azért, mert nem akar valamiféle nemzeti filozófiát sugallni. Vagyis a magyarországi filozófia körébe tartoznak más nemzetiségû gondolkodók is, akik éppen nemzetiségi hovatartozásuk révén egyéb kultúrtörténetekbe is besorolód(hat)nak. Itt a filozófia magyar nyelven való mûvelését tartja Hanák a meghatározónak. Amely kitétel persze fõként a XIX. század egy részére valamint a XX. század elejére vonatkozik. Hiszen a latin nyelv szupremációja idején a probléma is másként jelentkezett. Most ismét hagyjuk figyelmen kívül azt a filozófiatörténeti tényt, hogy pl. Hetényi János a német spekulatív filozófiát nevezte iskolai filozófiának, amivel ellentétben létezhet csak az ún. életfilozófia, vagyis a Szontagh által életrevalónak, nemzeti jellegûnek és józannak meghatározott egyezményes bölcselet. Ami felvetheti azt a dilemmát, hogy mennyire korszellem által meghatározott az is, hogy mit tartunk egyáltalán filozófiának egy megadott nemzeti kultúrán belül. És azt sem elemezzük, hogyan áll a helyzet egy vadul nyelvújító gondolkodóval, aki ugyanakkor más mûveit latinul írja, mint pl. Imre János. Még akkor sem, ha az õ esetében a latin mûvek idõben megelõzik a magyar nyelvûeket, tehát feltételezhetünk valamiféle szellemi átalakulást a magyar filozófia irányában. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Hanák-féle értelmezés bizonyos értelemben a XIX. századból örökölt és megoldatlan témát ad acta teszi, és megpróbálkozik egy látszólag semleges megoldással. Azzal, hogy történelmi-geográfiai fogalmat használ, az etnikai megközelítést háttérbe szorítja, és az ún. nemzeti filozófia kérdését a mûvelõdéstörténethez kapcsolja. Abban az esetben pedig túl kell lépnünk az ún. tiszta filozófiatörténeten, és iskolatörténettel, egyháztörténettel, irodalomtörténettel egybefûzve kell megragadnunk a filozófia hazai megjelenési formáit. Mindenesetre azonban tisztáznunk kell azt is – még ha túlhajtottnak is tûnik ez a követelmény –, hogy mit értünk Magyarország fogalma alatt. Gondolok itt arra, hogy egy esetleges nemzetközi (magyar–német–osztrák–szlovák–horvát stb.) együttmûködésben megvalósuló filozófiatörténeti szintéziskísérlet biztosan nem kerülné meg az 1918 elõtti és az 1918 utáni Magyarország különbségeit. Mi magyarok evidenciaként használjuk a Magyarország elnevezést, más nemzetek azonban vagy valamilyen semlegesebb (az etnicitástól távolabb esõ) jelölõt használnak (pl. Hungary, Ungarn), vagy pedig a történelmi eltéréseket legalább részben tükrözõ fogalommal operálnak (Uhorsko – Maïarsko). Szükség van erre a tisztázásra azért is, mert egy esetleges konfrontatív vizsgálat könnyen kimutatná a jelen politikai-földrajzi és nyelvi állapotainak gyakori visszavetítését a múltba. Magyar oldalon ez egy homogén nemzetképet sugall, amelyen belül a politikai túlsúly hasonló kulturális és mûvelõdési egyöntetûséggel párosul. A másik oldalon, például a szlovákoknál, ez azzal jár, hogy a történelmi Magyarországnak (Uhorsko) a jelenlegi Szlovákiával azonos területét következetesen visszamenõleg is Szlovákiának (Slovensko) nevezik. Ezt a példát csupán

164

Mészáros András

azért említem, mert az 1987-es összefoglaló szándékkal írt szlovák filozófiatörténet, amely a filozófia esetében azt a szemantikai változtatást, hogy a „szlovák” jelzõt elhagyva „szlovákiai filozófiával” foglalkozik, hasonlóképpen indokolta meg, mint Hanák (Dejiny… 1987). Vagyis egy azonosnak tûnõ módszertani megoldás jelentõsen más eredményre vezethet. És itt most hadd ne foglalkozzam filológiai kérdésekkel, amelyek az ilyen jellegû feldolgozások korrektségét vagy inkorrektségét határozzák meg. Mondhatnánk azt is, hogy az ajtón kitessékelt probléma az ablakon keresztül ismét megjelent elõttünk. A „nemzeti filozófia” fogalma, kétségtelen romantikakori jellege ellenére – talán azért is, mert az egyezményesek általi létrehozatala és Erdélyi János általi elparentálása után Alexander Bernát és a szellemtörténészek újból felélesztették poraiból – állandóan itt kísért közöttünk. Ha pedig ennyire megidézhetõ, akkor alighanem életképes is, és akkor csak azt tehetjük, hogy lehántjuk róla a misztikus leplet, és megpróbáljuk konkretizálni a tartalmát. A következõkben ezzel próbálkozom meg. A következõ elõfeltételekbõl indulok ki: 1. Van értelme mind a „magyar filozófia”, mind pedig a „magyarországi filozófia” meghatározásoknak, amelyek történelmileg változtak és formálódtak. 2. Mivel magyarországi megjelenésekor a filozófia nem magyar, hanem elsõsorban latin nyelvû, és a magyar nyelvûség egy késõbbi fejlemény eredménye, bizonyos korszakok tekintetében megengedhetõ – és talán ajánlatos is – a „magyar” jelzõ elhagyása. 3. A konkretizálás követelményének akkor teszünk eleget, ha a filozófiát leszállítjuk arra a szintre, ahol szociológiai (értsd: intézményekhez köthetõ) leírás is alkalmazható. Kezdjük talán a filozófia funkcionális felosztásával. Kant óta megkülönböztetjük az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” filozófiát. Az iskolai filozófia tárgya ebben a felfogásban az ismeretek egy adott mennyisége és azok összefüggésrendszere. Vagyis a filozófia „in sensu scholastico” arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz „a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja” (Kant 1974:131). Mivel ilyenformán az oktatás egészét szolgálja, és nem önmagára irányul, autonóm filozofálásról ebben az esetben nem beszélhetünk. Magyar filozófiáról tehát az iskolai filozófia vonzatában csupán abban az értelemben beszélhetünk, hogy anyanyelvi formában jelenik meg. Nemzeti jellege csupán formális meghatározottságú. Még akkor is, ha a magyarországi filozófia történetében az anyanyelvûsítés elõször fõként a protestáns iskolákban jelent meg. Azt, hogy az iskolai filozófia esetében valóban nem beszélhetünk nemzeti filozófiáról, Szilasy János már 1847-ben megállapította. Az Akadémia filozófiai osztályának ülésén tartott elõadásában (Magyar… 1847:152–154)1, arra a kérdésre keresve a választ, hogy létezhet-e magyar filozófia, a filozófia négy típusát különböztette meg: iskolai, individuális, nemzeti és világfilozófia. Szerinte Magyarországon az iskolai filozófia van túlsúlyban, akad néhány egyéni filozófus is, de nemzeti filozófiát csupán Szontagh, Széchenyi és õ maga mûvelnek. Elsõ megállapításunk tehát az lehet, hogy nemzeti filozófiáról csupán az iskolai filozófián túl beszélhetünk. Vagyis a „Magyarországon mûvelt filozófia” meghatározás minden esetben illik az iskolai filozófiára. „Magyar filozófia” az iskolák falain túl jön létre. Mert bármennyire is elválasztotta Szilasy a nemzeti filozófiát az „in sensu cosmopolitico” filozófiától, az iskolai filozófia csupán az alapokat, a módszert adja

„Magyar filozófia = Magyarországon mûvelt filozófia”

165

meg a bölcselkedéshez, de a nemzeti filozófia csak akkor válhat valósággá, ha kialakul saját filozofikuma, vagyis sajátságos tárgya. Azaz: a nemzeti filozófia jellegében nem különbözik az ún. világfilozófiától. Hetényi, Szontagh és Szilasy szemléletét alapul véve a nemzeti filozófiának a következõ meghatározását adhatjuk: a nemzeti filozófia a nemzet szellemét elemezi és fejezi ki, valamint a szerzett elvek és a világfilozófia állásának alapján megfogalmazza az adott nemzeti kultúra kultiválásának irányait és módozatait. Teljesen természetes, hogy az ily módon meghatározott nemzeti filozófia „társasági filozófia” (Szontagh), visszatérõ probléma azonban a „nemzet szellemének” a beazonosítása.2 A XX. században ez a probléma a különbözõ nemzetkarakterológiákban csapódik le. Beleütközünk azonban itt egy más problémába is. Amennyiben ez a filozófia a nemzet szellemét fejezi ki, akkor ez nemzeti jellegû filozófia. Ha viszont az adott nemzeti kultúra kultivációjára törekszik, akkor ez nemzeti küldetésû filozófia.3 A kettõ közül az utóbbi a kevésbé problematikus, mert a társadalomtudományok módszertani alapjaként és önálló szociálfilozófiaként megállhat. Még akkor is, ha – amint az az Uj Magyar Muzeumban 1850/51-ben Szontagh, Toldy Ferenc és Nendtvich Károly között lefolyt vitában – megfogalmazódott egy megfontolandó vélemény: „Ameddig valamely tudomány gyökeret nem vert a népben, addig nem tekintheti azt a nemzet sajátjának, hanem csak idegen növénynek” (Nendtvich 1851/52:50). A nemzeti jellegû filozófiát pedig homályossá teszi saját alapfogalma, a nemzeti jelleg. Még akkor is, ha – mint ez a magyarországi filozófia történetébõl ismeretes – ennek a jellegnek a megtalálása és megformálása az anyanyelvûsítéssel kezdõdött. A nemzeti jellegû filozófia ugyanis megköveteli saját, a világfilozófia csúcsteljesítményeibõl elvont (lefordított) fogalmait, terminológiai rendszerét. Tudjuk, hogy ez a folyamat – amennyiben nem számolunk Apáczai Csere János túl korainak nyilvánult kezdeményezésével – a XVIII. század végén indul el, párhuzamosan a nemzeti irodalom modernizációjával és a nyelvújítással. Vagyis magyar nyelvû filozófiával ettõl a kortól kezdve kell számolnunk. Ha megelégszünk a formális-nyelvi meghatározással, akkor azt is mondhatjuk, hogy a XVIII. század végétõl létezik a magyarországi filozófián belül magyar filozófia is. Merthogy mennyiségét tekintve továbbra is az iskolai filozófiának van érezhetõ társadalmi súlya, és ennek a filozófiának a nyelve továbbra is (hivatalosan az 1840-es évekig) a latin. A nemzeti jellegnek a nyelven túlra terjedõ tulajdonságait illetõen csupán egyetlen kijelentést tennék. Ez pedig Erdélyi János programján alapul. Õ úgy vélte, hogy értelmetlen a nemzet szellemérõl meditálni. Abból viszont kiindulhatunk, hogy az iskolai filozófia mindenkor befogadó jellegû volt. Erdélyi megfordítja Szontagh követelményét, miszerint a filozófia kifejezi a nemzet szellemét, és azt állítja, hogy a nemzet gondolkodásmódját az jellemzi, ahogyan a nyugati egyetemekrõl beszüremlõ eszméket és elméleteket befogadta. Szerinte ennek a befogadásmechanizmusnak belsõ gyökerei voltak. Erre a feltételezésre és ennek a bizonyítására alapította saját filozófiatörténeti kutatásait. Jó harminc évvel késõbb aztán Alexander Bernát már felsorolhatta azokat a filozófiai irányzatokat, amelyek sosem honosodtak meg Magyarországon. Továbblépve: magyar filozófiáról akkor beszélhetünk, ha a magyar nyelvû terminológia mellett ez a filozófia rendelkezik saját intézményi rendszerrel is. Szociológiailag ugyanis csak akkor nevezhetõ valami autonóm társadalmi ténynek, ha intézményesül. Ez az a szubsztancia, amelynek révén beazonosíthatóvá válik. Egyébként

166

Mészáros András

továbbra is csak a potenciák és a misztikába forduló meghatározások révén tehetjük diskurzus tárgyává. Az intézményesülés egyik formája az utánpótlás-nevelés. Vagyis amikor a létezõ filozófiaoktatás nem a teológiára való felkészülést, hanem önmaga fejlesztését jelenti. Ez valamikor a XIX. század végén valósult meg Magyarországon és legfõbb szószólója Alexander Bernát volt a szakmaiság követelményével. Nem is véletlen, hogy éppen õ és Bánóczi József a kezdeményezõi a Filozófiai Írók Tárának. Van azonban egy kézzelfoghatóbb intézményesülés is, amelyik korábbi eredetû. Ez pedig az Akadémia megalakulása. A Magyar Tudós Társaságnak külön filozófiai osztálya volt, amely ugyan kevés professzionális taggal rendelkezett, és a XIX. század közepén jószerével csak egyetlen irányzatot, az egyezményesek kezdeményezését karolta fel, de ugyanakkor pályakérdéseivel, a Philosophiai Mûszótár megjelentetésével és az osztály által szervezett vitákkal sokat tett azért, hogy a filozófia az iskolák falain túl is lábra kapjon. A kezdetekben jelentõs számú filozófiai értekezés jelent meg az Akadémia két folyóiratában, a Tudománytárban és a Tudományos Gyûjteményben is. Ezek az értekezések, még ha gyakran csak ismertetõ jellegûek is, már a tudományosság felé viszik el az addig csupán iskolákban mûvelt filozófiát. Az akadémia szerepe a késõbbiekben is nagy, hiszen anyagilag támogatja a filozófiai folyóiratok kiadását. Itt nincs hely és mód arra, hogy a filozófiai folyóiratok (Magyar Philosophiai Szemle, Bölcseleti Folyóirat, Athenaeum) történetérõl beszéljünk, annyit azonban leszögezhetünk, hogy a magyar filozófia intézményesülésében óriási szerepet játszottak. A magyar filozófia önállósulását – még ha néha paradox módon is – nagyban elõsegítették a XVIII. század végén és a XIX. század elején beinduló filozófiai viták: a Kant-vita, a Hegel-vita stb. Ezek ugyanis egyrészt kivitték a filozófiát az iskolákból és nyilvánossá tették azt, másrészt a befogadás mikéntjeirõl szóltak, vagyis ha komolyan vesszük Erdélyi megjegyzését, akkor arról is, hogy milyenek a magyar filozófia elõfeltételei. Ha ezeket az ideológiailag és korszellem által meghatározott vitákat egybevetjük a protestáns iskolai filozófia lépésváltásával, akkor világossá válik a XIX. századi magyarországi filozófia fõ irányvonala is. A saját trajektória ekkor alakult ki, és ettõl az idõszaktól kezdve beszélhetünk nem túl gazdag, de mégis sajátságos magyar filozófiai életrõl. A XX. század ötvenes–hatvanas éveiben a marxista filozófusok is beleütköztek abba a problémába, hogy létezett-e magyar filozófia. A viták elõterében ugyan az ún. haladó hagyományok kérdése állt, de mivel gyorsan kiderült – amit már korábban Alexander Bernát is állított –, hogy Magyarországon nem tudott meggyökerezni a materializmus, Mátrai László a hazai filozófia történetének kutatásában módszertani kulcsként és kompromisszumként a klasszikus filozófia meghatározásából való kiindulást ajánlotta. Mivel a klasszikus filozófia önálló rendszert feltételez, megállapíthatta, hogy ilyen a XIX. század végéig Magyarországon nem létezett, tehát sajátszerû nemzeti filozófiáról sem beszélhetünk (lásd Mátrai 1954:286). (Zárójelben jegyzem meg, hogy már Szontagh is úgy vélte, hogy a nemzeti filozófia egyik elõfeltétele az önállóság, és ezért is törekedett az egyezményes rendszer kidolgozására.) Ezt az álláspontot Horkay László is elfogadta, és Böhm Károly rendszerét helyezte az önálló magyar filozófia élére (lásd A magyar… 1977). Itt csak utalok arra, hogy maga Böhm is tudatosan készült erre a szerepre, és valóban õ az, aki elindítja a magyar filozófiai rendszerek sorát a XX. század elsõ felében.

„Magyar filozófia = Magyarországon mûvelt filozófia”

167

A mondottakat összefoglalva: A XVIII. század végéig Magyarországon jószerivel csak iskolai filozófia létezett, amelynek a befogadási mechanizmusai fõként felekezeti meghatározottságúak voltak, és amelyben a nemzeti elem nem vagy alig jelent meg. A XVIII. század végén elindul a filozófia terminológiájának magyarítása és megjelennek az elsõ filozófiai viták, amelyek már a befogadás mikéntjeirõl szólnak. A XIX. század folyamán kialakulnak a magyar kultúra által meghatározott filozófiai intézmények, és a század végén megfogalmazódik az elsõ önálló magyar filozófiai rendszer. De még a XIX. században is jelen van a latin nyelvû filozófia az iskolákban (a világi iskolákban az 1840-es évekig, a katolikus papneveldékben még a XIX. század végén is), valamint megjelenik a nem magyar, de magyarországi nyilvános filozófia is pl. a szlovákoknál (az õ esetükben persze intézmények nélkül, ezért ezt nem szlováknak, hanem csak szlovák nyelvûnek nevezném). Megoldásjavaslatom tehát a következõ: a magyarországi filozófia elnevezés olyan leíró fogalom, amelyet korszakoktól függetlenül alkalmazhatunk mindenfajta magyarországi filozófiára, a magyar filozófia elnevezés pedig korrekt módon a XIX. század végétõl alkalmazható, amikor már ez a magyar nyelvû és a magyar kulturális életbe integrálódott bölcselet lezárta saját elõtörténetét és teljesen önállóvá vált. És ha komolyan vesszük olyan elõdeinket mint Erdélyi János, Böhm Károly, Alexander Bernát, Joó Tibor vagy maga Mátrai László is, akik kisebb-nagyobb hangsúlylyal mindig a teljes magyarországi filozófiatörténettel foglalkoztak, akkor a „magyar filozófia” fogalmát kizárólag leíró fogalomként, nem pedig preskriptív fogalomként használjuk

Jegyzetek 1. Ezt az osztályülést Perecz László dolgozta fel A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról) címû írásában (Perecz 1992:29–35). 2. Szontagh esetében a „nemzeti szellem” felfogásának a hátterében J. F. Fries Gemeingeist, Nationalgeist és Nationalverstand fogalmai és a velük kapcsolatos történetfilozófia állt (Fries 1818). 3. Hasonló megkülönböztetéssel élt Vajda György Mihály az egyezményesekrõl írt monográfiájában (lásd Vajda 1937:65–67).

Felhasznált irodalom Abellán, J. L.: O filozofickom hispanizme. In.: Filozofia, 4. sz., 1995, 211–222. p. A magyar nyelvû filozófia története a XVII. század közepétõl a XIX. század végéig. Theologiai Tanulmányok. Új folyam, 7. kötet, Budapest, 1977. Dejiny filozofického myslenia na Slovensku. Bratislava, 1987. Fries: Handbuch der praktischen Philosophie oder der philosophischen Zwecklehre. Heidelberg, 1818. Geschichte der Philosophie in Ungarn. München, Trofenik Verlag, 1990. Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz. II. kiadás, Budapest, Göncöl Kiadó, 1993. Hegel: Elõadások a filozófia történetérõl I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977. Kant, I.: Pölitz-féle metafizikai elõadások (1788–1789). In.: uõ: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, Gondolat, 1974, 130–131. p. Magyar Akadémiai Értesitõ, VII. évf., 1847, 152–154. p.

168

Mészáros András

Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korába. Budapest, 1954. Nendtvich Károly: Még egyszer: tudomány és magyar tudós. In.: Uj Magyar Muzeum, 1851/52, 1. füzet, 50. p. Perecz László: A nemzeti filozófia születése (Egy 1847-es akadémiai vitáról). In.: Gond, 2. sz., 1992, 29–35. p. Šišmišová, P.: Inšpirácie z polemiky o existencii èi neexistencii „národnej“ filozofie (na príklade španielskej a latinsko-americkej filozofie). In.: Súèasné podoby filozofie a filozofovania na Slovensku. Bratislava, 1996. Vajda György Mihály: Az egyezményesek. Budapest, 1937, 65–67. p.

TANULMÁNYOK KÖZLEMÉNYEK Konferencia a szlovák és a cseh levéltárügy idõszerû kérdéseirõl

A Szlovák Levéltárosok Egyesületének (a továbbiakban SZLE, hivatalos szlovák megnevezése Spoloènos slovenských archivárov) szervezésében – több társrendezõ intézmény, levéltári, ill. múzeumi szervezet támogatásával – 2004. június 9–11. között Trencsénben került megrendezésre az immár hagyományossá vált Levéltári Napok nyolcadik konferenciája. A rendezvény aktualitását az 1954-ben napvilágot látott levéltári törvény kerek, ötvenedik évfordulója szolgáltatta. A konferencia témája öt évtized levéltári törvényeit, a végrehajtó rendelkezéseket, a csehszlovák, ill. a cseh és szlovák levéltárügy helyzetét, szervezeti kereteit és a módszertani-elméleti kérdéseket ölelt fel. Emellett lehetõség nyílt a levéltáros szakma problémáinak megvitatására és eszmecserére. Az elsõ napon elhangzott elõadások összefoglalásra törekedtek. Peter Kartous, a belügyminisztérium mellett mûködõ Levéltári és Iratkezelési Részleg igazgatója, a szlovák levéltárügy múltbeli fejlõdési ívét és jelenlegi állapotát, valamint a jövõbeli célokat vázolta. Az egykori szocialista levéltárügy fejlõdését történeti megközelítésben, társadalmi és közigazgatási kontextusban mutatta be. A levéltárak helyzetét az önálló Szlovákia létrejöttétõl számítható idõszakban az újabb kihívásokkal való szembesülésként jellemezte. Megállapítása szerint a sajnos napjainkig tartó halmozottan deficites állapotot (a levéltárak személyi ellátottságának kérdése, az iratanyagok térbeli elhelyezésének akadályai, épületek felújítása) a szféra alulfinanszírozottsága, az állami szerepvállalás elégtelen volta okozza. „Konfliktuskerülõ” beszámolójában, mely a szakma 2005–2015 közötti idõszakra vonatkozó koncepciójára is kitért, az állami pénzforrások fontosságát és a szervezettámogatás érdekében lebonyolítandó háttér-diplomácia korlátait hangsúlyozta, a tudományos-kutatói felvetések elmaradtak. Václav Babièka a cseh levéltárügyet a készülõ törvény és a szervezeti felépítés (szakosodott levéltárak) szempontjából vizsgálta. Kitért a kifejezések és fogalmak pontosítására, a levéltári anyagok közzétételére, az információnyújtás körüli feszültségekre (a magánadatok védelme). A levéltáros egyesület elnöke, a vágsellyei levéltár igazgatója Novák Veronika az elmúlt majdnem másfél évtized történéseit vizsgálta. Kritikus hozzászólásában a levéltáros szakma helyzetének, állami és társadalmi elismertségének rosszabbodását állapította meg (a szakmai autonómia és az állami felügyelet közti feszültségek-

170

Közlemények

re is gondolt). A SZLE az 1989/1990-es évektõl szakmai érdekképviseleti szervezõdésként decentralizációt követelt és egyenrangú partneri együttmûködés kialakítására törekedett az állami szervekkel. A 2003. évi 395. sz. szlovák levéltári törvény elõkészítési folyamatába aktívan bekapcsolódó egyesület elképzelései, szakmai érvei csak részben kerültek meghallgatásra. Az elõadó az új levéltári törvényben a két legfõbb gondként a levéltártan elméletének nem megfelelõ interpretációját és a központosított szervezeti hierarchiát említette, amelynek következtében az immár „kirendeltségi”, „fióklevéltári” státusba került regionális levéltárak hátrányos adminisztratív és pénzügyi helyzetbe kerültek (ehhez kapcsolódóan csak azt tenném hozzá, hogy a politikai kompromisszumok mintha kikezdenék a szakmai terveket). Elõadásának második felében az egyesület eddigi tevékenységét értékelte (az 1997-tõl datálható Levéltári Napok hagyománya, a Fórum archivárov megjelentetése, szakmai továbbképzések, tanulmányutak szervezése, kapcsolatépítés a környezõ országok levéltáros egyesületeivel). A levéltári munka presztízsének fontosságát és a kollegialitás elmélyítését emelte ki, az egyesület tevékenységének további erõsítését javasolta (a pályázati lehetõségek kihasználása, a „szakmai látóhatár” kiterjesztése). Daniel Doležal, a cseh levéltáros egyesület vezetõje nagyon sok hasonló fejlõdési tendenciát és problémát említett. Csehországban szintén 1990-ben, eufórikus hangulatban szervezõdött újra az egyesület (gyökerei 1921-ig nyúlnak vissza). A kezdeti években regionális jellegû, szakmai-tematikai szekciók (informatikai, gazdasági-levéltári) létrehozásával kísérleteztek. Az állami központosítás folyamata a levéltárügyet itt is elérte, annak összes pozitív és negatív következményeivel (az állami alkalmazotti státus veszélyeztetettsége, a bürokratizáció elmélyülése). A közeljövõ tervei közül a terminológia egységesítése körüli munkálatokat, az elektronikus adatközvetítés elmélyítését és a szomszédos országok levéltáros egyesületeivel való szorosabb együttmûködést emelte ki. Az elõadásokat levéltári technikával, segédeszközökkel (dobozok, papírmentés, elektronikus adatbázisok létrehozása) foglalkozó magáncégek termékbemutatója zárta. A második nap elõadásai tovább boncolták egyrészt a cseh–szlovák levéltári kapcsolatok témakörét, másrészt az iratkezelés módszereit, valamint a megóvás és felhasználás szempontjait. Bohumír Brom elsõsorban a társadalmi és politikai változások keresztmetszetében (privatizáció, restitúció) mutatta be a cseh törvényi és szervezeti változásokat. Megfogalmazása szerint 1989 után a levéltáraknak a régi gazdasági, pénzügyi alapokon kellett megfelelniük az új kihívásoknak. Részletesen kitért a rendeletek tartalmára, célkitûzéseire és hatásaira, az 1954-es törvény bizonyos elemeinek továbbélésére (pl. a levéltárak kulturális és tudományos-kutató intézményekként is, nem csak az államigazgatás szerveiként funkcionálnak) és folyamatosságára az 1974-es törvényben. A közigazgatási reform során megjelenõ új feladatoknak (az állami intézmények és az önkormányzatok szervezeteinek iratanyagai) szintén teret szentelt. Elõadásának befejezõ részében az elektronikus dokumentumok problémájával (hosszabb távú elmentésük, módszertan kidolgozása), az EU-csatlakozás várható hatásaival (élénkülõ levéltáros-kooperáció) és az alkalmazotti viszony hiányosságaival foglalkozott. Jana Kubíková és Mária Kaèkovièová korreferátumai az iratátvétel és a fondkép-

Konferencia a szlovák és a cseh levéltárügy idõszerû kérdéseirõl

171

zés szemszögébõl, gyakorlati tapasztalatokra támaszkodva az 1992–1994 közötti idõszak cseh és szlovák iratállományainak a szétválasztását mutatták be. Az egykori szövetségi állam Nemzetgyûlésének fondjából a Szlovákiára vonatkozó vagy az onnan küldött iratokat, a szlovák államigazgatási szervek anyagait Kubíková válogatta. Fontossági sorrendben, (idõrendben 1918-tól) másolatokat készítettek, segédleteket és mutatókat vettek át. Az elõadó a precedensértékû cseh–szlovák levéltári együttmûködést emelte ki. Kaèkovièová az Elnöki Kancellária Levéltárából és a Csehszlovák Nemzeti Bank Levéltárából kiválasztott szlovákiai vonatkozású iratokat ismertette. A banklevéltári anyagátvétellel részletesebben foglalkozott. A központi jegybankok forrásain kívül a pénzügyi politikára és a legnagyobb pénzintézetek (Živnostenská banka, Legiobanka) és pénzügyi alapok (Likvidaèný fond menový) mûködésére vonatkozó jegyzõkönyvek és egyéb iratok másolatai kerültek át. Ezek rendezése még folyamatban van, feldolgozásuk és a levéltári segédletek elkészítése még hosszú munkát igényel. Anna Dunajská a nagyszombati és a mikulovi levéltár kapcsolattörténetét, és az 1993 után átalakuló kapcsolatokat vázolta. Érdekes, és tájainkon is az egyik legégetõbb kérdésként jelentkezõ egyházi jellegû levéltári anyagok sorsával foglalkozott Marek Ïurèo. Elõadása elõször a Nyitrai Püspöki Levéltár fondjaival, azok kialakulásával, felépítésével (a püspökség és uradalmainak fondjai, a nyitrai káptalan iratai) foglalkozott. A továbbiakban az egyházi levéltári és könyvészeti emlékek múltbeli és jelenkori hányatott sorsát mutatta be (kallódó, pusztuló iratok és könyvek a plébániákon, szakszerûtlen elhelyezésük, a helyi szinten gyakran jelentkezõ érdektelenség). Rámutatott az egyházi levéltárosok csekély számára és beszûkült lehetõségeikre. Megoldásként az egyház és az állam szorosabb együttmûködését, az iratanyagok kutathatóvá tételét, regionális szinten, pedig az állami levéltárak kezdeményezõ magatartását javasolta. A Nyílt Társadalom Archívumáról, amely a Közép-Európa Egyetem keretén belül mûködik, Pavol Šalamon adott elõ. A levéltár anyaga a müncheni Szabad Európa Rádió archívumára támaszkodik, gyakorlatilag azt bõvíti tovább. A szlovák adás belsõ dokumentumai (újságcikkek, személyi iratok) tematikus és életrajzi egységekbe vannak rendezve. Gazdag anyaga között megtalálhatók pl. a Csehszlovák Rádió adásainak átírásai, az 1951–1972 között emigránsokkal készített (túlnyomórészt mikrofilmen) található interjúk. Könyvtárában szlovák lapok másolatai is hozzáférhetõk. Az üzemi levéltárak csehországi helyzetérõl Rút Macurová adott elõ. A szocializmus korának gazdasági levéltárügyének vázlatos fejlõdését mutatta be. A virágkor szerinte az 1960 és 1990 közötti idõszakra tehetõ, amikor az (állam által jelentõsen támogatott) ipari és mezõgazdasági üzemek jól mûködõ, kedvezõ anyagi alappal (finanszírozás, épületek) és személyzettel rendelkezõ levéltáraikat kialakították. 1990 után ez a (mondhatjuk) privilegizált helyzet gyökeresen megváltozott. A jogi környezet átalakult, a törvényi garancia és a levéltári törvény rendelkezéseinek betartása (betartatása) megszûnt, az üzemek magántulajdonba kerültek. Az állami levéltárak ugyan átvették a megszûnt vállalatok anyagait, de az új tulajdonosok nem törekedtek az együttmûködésre, az iratokat saját tulajdonuknak tekintették. A jelenlegi helyzetet nem véletlenül jellemezte katasztrofálisnak és áttekinthetetlennek, mert egyrészt az állami levéltárak nem tudnak ezekrõl a fondokról kellõképpen gondoskodni (anyagiak hiánya miatt, raktározási gondok, nagy állományokról van szó),

172

Közlemények

másrészt a csõdeljárások során az iratokat az új tulajdonosok csak a pénzbeli haszon szempontjából mérlegelik, így gyakran vagy eladják, vagy pedig megsemmisítik õket. Pozitív példaként említette a betelepülõ német cégeket, és a jelentõs múlttal rendelkezõ vállalatokat (Škoda Mûvek, Plzeòský Prazdroj). Ján Šulavík az iratkezelés marketingközpontú (lényegében definiálatlan) módszereit tárgyalta. A hatékonyságnövelés, a filozófiaváltás és a minõségi szolgáltatás kifejezésekkel jellemezhetõ eljárásokat azonban eléggé általánosította, üzletközpontú alkalmazását túlhangsúlyozta. Az intézménymûködtetés szempontjából minden bizonnyal egyes részelemek átemelhetõk volnának (hatékonyabb kommunikáció, szervezetépítés stb.) a levéltárügybe is. A harmadik nap délelõttjén a SZLE közgyûlése zajlott, amelyen a tagság meghallgatta az egyesület elmúlt két évi tevékenységének értékelését, az igazgató és a felügyelõ bizottság beszámolóját, valamint a gazdálkodásról szóló jelentést. Végül elfogadásra került a jövõ évi rendezvények ütemterve. A konferencián elhangzott elõadások a Fórum archivárov c. közlöny 2004. évi 1. számában jelennek meg. Gaucsík István

Megidézett reneszánsz

Ezzel az elnevezéssel került megrendezésre 2004. szeptember 9–11. között Miskolcon a magyar filozófia történetével foglalkozó kutatók immár negyedik nemzetközi konferenciája. A találkozó témáját és címét Hanák Tibor, az Ausztriában élt és elhunyt filozófiatörténész születésének 75. évfordulója adta. Hanák volt az, aki Az elfelejtett reneszánsz (Bern, 1981) és Az elmaradt reneszánsz (Bern–München, 1979) c. mûveiben, illetve a Geschichte der Philosophie in Ungarn (München, 1990) c. német nyelvû összefoglalójában újra ráterelte a figyelmet a magyarországi filozófia történetének problémáira. A fent említett elsõ könyv a két világháború közötti magyar polgári bölcselettel, a második a magyar marxista filozófiával foglalkozott, a német nyelvû kötet pedig valójában a magyarországi filozófia történetének elsõ modern áttekintését nyújtotta. Abban a korban publikált, amikor az illetõ témakörökkel „nem illett” vagy nem volt ajánlatos foglalkozni, és azok száma, akik tudományos érdeklõdésükkel ebbe az irányba fordultak, egy kézen megszámolható volt. Ez a helyzet azóta megváltozott, de Hanák munkássága kikerülhetetlen maradt. Már csak azért is, mert az általa feldolgozott filozófusi életmûvek bemutatása mellett olyan módszertani jellegû problémákat is érintett, amelyek megvitatására is megérett az idõ. A konferenciát Deák Ernõ bécsi történész (a Bécsi Napló fõszerkesztõje) elõadása nyitotta meg, aki Hanák életének ismeretlen mozzanatait elevenítette meg, fõként az emigrációban élõ önálló gondolkodású filozófus szemszögébõl. Perecz László (Budapest) Hanák filozófiatörténészi teljesítményét egyrészt a kánonképzés, másrészt az ábrázolás módjának oldaláról elemezte. Kimutatta, hogy Hanák fõként Sándor Pál 1973-as kétkötetes összefoglalójának kritikájára építette felfogását (és ebbõl bizonyos aránytalanságok is adódtak). Veres Ildikó (Miskolc) Az elmaradt reneszánszhoz fûzött kommentárokat, kiegészítéseket, arról szólva, hogy a marxizmuson belül a kritika lehetõsége az etikán, az esztétikán és a filozófiatörténeten belül volt lehetséges mind Magyarországon, mind pedig a romániai magyar filozófiában. Kiss Endre (Budapest) elõadása Hanák filozófiakritikai hozzáállásának azt a momentumát elemezte, amely az ún. ideológiai teljességigény szempontjából értelmezi a filozófiai tevékenységet. Fõként arra a problémára tért ki, amely az ideológiai fragmentáltság esetében az értékeléssel szemben fellép. Somos Róbert (Pécs) azt, a Hanák által különösen kiemelt kérdést tárgyalta, amely arra irányult, hogy a magyar filozófusok nem vagy alig utalnak más magyar filozófusra, hanem inkább a „nagy” nevekre hivatkoznak, és példákon bizonyította, hogy ez a tétel nem abszolutizálható. Thiel Katalin (Eger) a Kerényi Károly és Hamvas Béla szellemiségében tapasztalható kapcsolódási pontokról értekezett, és kettejük szakításának szövegszinten kimutatható forrásait taglalta. Mariska Zoltán (Miskolc) Hanák könyvének Bartók Györgyrõl szóló fejezetét elemezte és gondolta tovább az ún. ismeretelméle-

174

Közlemények

ti metafizika szempontjából. Juhász Kornélia (Gyõr) a XIX. század végi és a XX. századi magyar neoskolasztikus filozófusokat vette sorba. Veress Károly (Kolozsvár) a filozófiatörténet-írás módszertani vonatkozásait elemezte egyrészt a filozófia és a kultúra kapcsolatának, másrészt a filozófia és a filozófiatörténet eltérõ filozófiafelfogásának szempontjából. Mészáros András (Pozsony) Hanáknak azt értelmezését boncolgatta, miszerint a magyar filozófia azonos a magyarországi filozófia fogalmával, és e két kategória viszonyrendszerét a magyar filozófia történeti fejleményein keresztül próbálta pontosítani. Ungvári Zrínyi Imre (Kolozsvár) az ideológiakritika mint filozófiatörténeti alapelv funkcióját, más módszerek között elfoglalt helyét és esetleges redukciós következményeit mutatta be. Mester Béla (Budapest) az iskolai filozófia és a „nyilvánosult filozófia” viszonyain belül a filozófiatörténet-írás néhány rögzült vélekedését kérdõjelezte meg, többek között azzal a ténnyel is, hogy a magyar filozófiának a XIX. század végére végbement intézményesülése nem mindig hozott minõségi változást. Egyed Péter (Kolozsvár) Bretter György gondolkodásának, nyelvfilozófiájának ideológiakritikai vonatkozásait mutatta be a kor ideológiai viszonyai között, nem kevés személyes emlék kapcsán is. Ignácz Lilla (Miskolc) a szimbolikus logika magyarországi fogadtatásáról és elterjedésérõl tartott elõadást. Nagy Edit (Szeged) Palágyi Menyhért és Bodnár Zsigmond gondolkodását fõként az ismétlõdésnek és a visszatérésnek a filozófia történetében máig tisztázatlan problémáján keresztül kapcsolta össze. Horváth Lajos (Debrecen) ugyancsak Palágyi „áramló világtér” fogalmával foglalkozott, mégpedig annak a relativitás elméletével való összefüggésein keresztül, és a két elmélet között korrelációs viszonyt mutatott ki. Bodó Pál (Miskolc) Bibó Istvánról adott elõ, és arra a következtetésre jutott, hogy Bibó mûveibõl ne csak módszertani tanulságokat vonjunk le, mert azokban konkrét megoldásjavaslatokkal is találkozhatunk. Szepesi Péter (Miskolc) Németh László liberalizmuskritikájáról és a „harmadik út” koncepciójáról értekezett. Frenyó Zoltán (Budapest) Mihelics Vid keresztény társadalomfilozófiáját mutatta be, Losonczi Péter (Budapest) pedig a vallásfilozófia és a „rendszerfilozófia” kapcsán a posztszekuláris filozófiához való magyar hozzájárulásról beszélt. Az elõadásokat szinte szokatlanul gazdag és az adott témákat szorosan érintõ vita követte minden esetben. Ez azzal is magyarázható, hogy a magyar filozófia történetét mûvelõ kutatók társasága kezd közösséggé érni, amelyen belül természetessé vált a problematikus kérdésekre való odafigyelés. Ez a konferencia tehát abban is különbözött a megelõzõktõl, hogy – habár kisebb létszámmal – tematikáját tekintve összefogottabbá vált, és ezért a tudományág belsõ, módszertani kérdéseivel is foglalkozni kezdett. Ezt persze elõsegítette az is, hogy a magyarországi filozófia történetírásának egyik klasszikusává vált Hanák Tibor életmûve kiprovokálta a vitákat. Amibõl akár az a tanulság is levonható, hogy nemcsak a filozófia történetének, hanem a filozófiatörténet-írásnak a jelentõs személyiségei is tárgyává válhatnak egy-egy konferenciának. Végezetül egy személyes megjegyzés: a konferencián résztvevõ filozófiatörténészek nem hanyagolták el a filozofálás egyik legszebb – peripatetikus – hagyományát sem, hiszen a konferencia második napjának délutánját (tegyük hozzá, hogy egy ínycsiklandozó vaddisznópörkölt elfogyasztása után) a Bükkben tett kisebb túrával és a túra folyamán folytatott különbözõ témájú eszmecserékkel fûszerezték. Mészáros András

Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság kihelyezett ülése

Az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottsága, mely 1996-ban jött létre a határon túli magyar tudományosság ügyének a felkarolása céljából, 2004. június 7–8-án Szlovákiában – Somorja, Dunaszerdahely és Komárom helyszínekkel – tartotta meg hagyományos tavaszi ülését, mely immár a negyedik alkalommal került megrendezésre Magyarország határain túl (a korábbi helyszínek Nagyvárad, Csíkszereda és Alsóõr voltak). Ezen kihelyezett ülések célja az, hogy a helybéliek minél pontosabb képet kapjanak a bizottság munkájáról, az akadémia határon túli magyar tudományossággal kapcsolatos törekvéseirõl, aktuális programjairól, a bizottság tagjai pedig a helyszínen tájékozódhassanak a régió helyzetérõl, problémáiról, az ott folyó kutatásokról, s közvetlen eszmecsere alakulhasson ki a magyarországi és külhoni tudósok között. A kihelyezett ülés elsõ munkanapján (mely Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézetben került megrendezésre) elõbb a bizottság tájékoztatást nyújtott a Magyar Tudományos Akadémia határon túli magyar tudományossággal kapcsolatos törekvéseirõl, aktuális programjairól, majd a továbbiakban az alábbi szlovákiai magyar tudományos mûhelyek mutatták be az általuk folytatott munkát, kutatásaikat: Fórum Kisebbségkutató Intézet, Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja, Gramma Nyelvi Iroda, Selye Egyetemi Központ, Konstantín Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara, Selye János Egyetem, Commenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Konstantín Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport, Mátyusföldi Muzeológiai Társaság, Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, Katedra Társaság, Pont Kutatóintézet, MTA RKK Nyugat-magyarországi Tudományos Intézete. Az elsõ munkanap záróeseményeként a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal látta vendégül a konferencia résztvevõit. A kihelyezett ülés második munkanapja Komáromban folytatódott a Selye János Egyetemi Központban, ahol Az EU és a magyar tudományosság c. konferencia került megrendezésre. A konferenciára a Kárpát-medence valamennyi magyarlakta régiójából érkeztek elõadók, az alábbi elõadások hangzottak el: A tudomány az EU-ban és régiónkban (Berényi Dénes), Bécs–Pozsony–Gyõr, mint tudás régió (Rechnitzer János), A bolognai folyamat romániai alkalmazásának problémái (Szilágyi Pál), A magyar kisebbségek és az anyaország viszonya a Kárpát-medencében a XXI. sz. elején (Hunèík Péter), A társadalomtudományi kutatások néhány etikai vonatkozása (Kontra Miklós), Szlovákiai magyar néprajz vagy európai etnológia? (Liszka József), Kisebbségek tudománya az EU-n kívül (Bányai János), Az EU-s pályázati rendszerekrõl (Lelovics Andrea), Alapvetõ emberi jogok és szabadságok Szlovákiában és az EUban (Hodosy Szabolcs), A felvidéki magyar egyetemi oktatás és tudományosság az EU-ba történõ belépésünk után (Balázs Barnabás).

176

Közlemények

A kétnapos ülés valamennyi felszólalója hangsúlyozta, hogy a magyar tudományosság hálózatának kiépítése az elkövetkezõ évek talán egyik legfontosabb feladata lesz a magyar tudományos életben szereplõk számára, mint ahogy az egyetemi és kutatói hálózatok építése alapprioritásként szerepel az Európai Unió felsõoktatási és kutatási politikájában is. A jövõ nem az elszigetelõdött intézményeké, hanem a partnerségben álló kutatási hálózatoké, amelyek kölcsönösen kiegészítik egymást. A magyar tudományos élet képviselõinek hasonló találkozójára jövõre Kárpátalján kerül sor. Lelkes Gábor

DOKUMENTUMOK TANULMÁNYOK Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei*

Kilenc magánlevelet olvashat az alábbiakban az olvasó. Mégsem csupán egyetlen család életébe nyer bepillantást, hiszen ezek a levelek, amelyeket a nõvér írt távol lévõ öccséhez, a szlovákiai magyarság egészének a második világháború utáni megpróbáltatásairól szólnak. A levelek írója Munka Jenõné, született Dobossy Ilona, igazgató-tanítónõ, aki öccséhez Dobossy Lászlóhoz, az akkor Franciaországban tartózkodó kiváló filológushoz és européer személyiséghez címezte azokat az Érsekújvárhoz közeli Zsigárdról. Az 1999-ben 89 éves korában elhunyt Dobossy László életpályája a közép-európai ember útkeresésének szimbóluma. A Vágfarkasdról elinduló Dobossy Prágában a cseh, Párizsban a francia kultúra szeretetét szívta magába, hogy végül Budán letelepedve találja meg otthonát. Családja sem átlagos család, hanem olyan, amelybõl tanítók, mérnökök és a szellemi élet más szereplõinek egész sora származott. A levelek írója Dobossy Ilona is egyike azoknak a legendás falusi tanítónõknek, akik nemcsak tanították a diákokat, hanem nevelték is õket, s aki még példaképe és szellemi vezetõje tudott lenni a falunak. Aktivitására legyen példa, hogy Tóth László a magyar mûkedvelõ színjátszás két világháború közötti történetérõl írt tanulmányából idézi a Prágai Magyar Hírlap 1935-ben megjelent kommentárját, amely szerint „hatvan életrevaló zsigárdi elemistából olyan parádés színházat csinált Munka tanító néni, hogy a nagyok is csodájára járnak”. A közölt levelek talán akkor is érdekesek lennének, ha nem a második világháborút követõ megpróbáltatásokkal teli években írták volna õket. De akkor születtek, így túlmutatva családi vonatkozásaikon a hontalanság éveinek fontos és az egyik legszabatosabban megfogalmazott kordokumentumai. Az elsõ levél 1945. november 21-ei keltezésû, a kilencedik pedig 1947. október 12-ei. E nem egész két év alatt nemzeti kisebbségünk történetének sorsfordító eseményei zajlottak le. Az elsõ levél Érsekújvár elõzõ évi lebombázását örökíti meg, ám a leírt szörnyûségek ellenére is a bizakodás üt át rajta. A levél elsõ mondatainak egyikében – „Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent, amit írni akarok, ami a családdal azóta történt, azt csak magyarul tudom leírni” – Beneš elnök rendeletei már éreztetik hatásukat, azonban már mintegy megelõlegezi mindazt, ami a további levelek fõ témája lesz: a szlovákiai magyarság üldöztetését. A cseh* Az alábbiakban közölt kilenc kézírásos levél másolata a Teleki László Intézet kézirattárából került a Fórum Kisebbségkutató Intézet kézirattárába. A leveleket eredeti formájukban, mindenféle rövidítés és kihagyás nélkül közöljük. Kivételt az 5. sz. levél jelent, amely csupán töredékes formában õrzõdött meg. A mai helyesírási normáktól eltérõ nyelvjárási vagy következetesen használt egyéni sajátosságokat megõriztük, a megértést nehezítõ hibákat viszont kijavítottuk.

178

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

szlovák nemzetállam kiépítésének érdekben bezárták a magyar iskolákat, betiltották a magyar szót, 1946 novemberétõl pedig 4 hónapon keresztül 220 településrõl összesen 44 129 magyart hurcoltak el csehországi kényszerközmunkára. Közben 1946. február 27-én Budapesten aláírták a késõbbiekben több mint 80 ezer magyar áttelepítését lehetõvé tevõ csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, ugyanezen év májusában pedig meghirdették a kitelepítésektõl és deportálásoktól rettegõ magyar lakosság legaljasabb zsarolását lehetõvé tevõ reszlovakizációs akciót. Ezek az események Munka Jenõné öccséhez írt leveleiben azonban nemcsak hátteret képeznek a családi élet eseményeinek felelevenítéséhez, hanem fõszerepet kapnak, s a család ügyes-bajos dolgai eltörpülnek mellettük. De hogy is lehetne fontos, hogy az öcsi megbukott a vizsgán vagy hogy Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhájuk maradt a háború után, ami rajtuk volt, amikor az emberek attól félnek, hogy teherautóra rakva elhurcolják õket szülõföldjükrõl. A levelek minden során átsüt ugyanis, hogy írójukat nem csupán a család, hanem az egész Mátyusföld sõt az egész felvidéki magyarság iránti felelõsség hajtja. Leírásai azonban mégsem elfogultak vagy indulatosak. A levélíró nem ítélkezni akar, hanem csupán tudósítani mindarról, amit átél és lát, s amirõl Párizsban élõ öccse csak az õ leveleibõl értesülhet. A látszólag szenvtelen modor mögött azonban fel-fel sejlik az érzelmek feszültsége. „Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének” – írja a lakosságcserére készülõdõ Zsigárdiakkal kapcsolatban, s nem is kell többet mondania, hiszen ez a mondat mindent kifejez. Munka Jenõné, Dobossy Ilona öccséhez írt levelei nemcsak egyszerû kordokumentumok, hanem fontos adalékok a szlovákiai magyar kisebbség egy neves személyiségének, Dodossy Lászlónak az életpályájához. Simon Attila

1. sz. levél Zsigárd, 1945. nov. 21. Kedves Lacink! Nov. 11-én írott leveledet ma megkaptuk. Már régen készültem neked írni, de úgy voltunk értesülve, hogy csak idegen nyelven lehet külföldre írni, így hát nem mertem hozzáfogni, mert azt a sok mindent amit írni akarok, ami a családdal azóta történt azt csak magyarul tudom leírni. Már Anikóhoz írott leveledbõl értesültünk, hogy megnõsültél, és így a család egy kedves új taggal szaporodott, Julikával. Így ismeretlenül is nagyon szeretjük, csak az a kár, hogy még sok idõ elmúlik majd amíg személyesen is megismerhetjük. Ha lehet küldeni, küldjél róluk fényképet Julikáról meg a kis Mariskáról. A kis Mariskának itthon is lesz egy kortársa. Imruséknak szept. 27-én született egy kislányuk: Ágnes, Juditnak kereszteltük. Éppen okt. 7-én kereszteltük a kis Déneske halálának érfordulóján. Imrusék nagyobbik lánykája Ildikó szép nagy lány, már iskolába jár, azaz fog majd járni, ha majd lesz tanítás. Most pedig beszámolok részletesen a mult év eseményeirõl. A legszomorúbb dolgokat azt hiszem már Anikó is megírta. A mult tavasztól kezdve sokat izgultunk a repülõgépek miatt, amik ezrével jártak felettünk majdnem minden nap. Mamikáéknak én mindig mondtam, hogy jöjjenek ki Zsigárdra lakni, de csak nem tudtak megválni a régi háztól, no meg senki nem gondolt arra komolyan, hogy Ujvár is sorra kerüljön. Szeptemberben még az iskolák is megkezdõdtek. A mi gyerekeink is elmentek. Október elején hazajöttek szünetre. Másnap rengeteg repülõgép ment el fe-

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

179

lettünk, egyszerre csak szörnyû dübörgés hallatszott, azt hittük, hogy nálunk is öszszedõlnek a házak. Mindjárt tudtuk, hogy ez csak Ujvár lehet.1 Nagyon rossz érzésünk volt. Telefonálni akartam, de nem lehetett. Vonat nem ment. Igy aztán Dönci biciklire ült és elment Ujvárba. Egyenesen a házhoz. Ott nem talált senkit csak romhalmazt. Akkor elment Imrusékhoz megtudni, hogy mi történt, ott sem talált mást csak romokat. Úgy ténfergett azután a városban, kérdezõsködött jobbra, balra és úgy tudta meg, hogy mamika és api kórházban vannak. Imrusék meg valami ismerõsüknél. A kis Déneske holttestét is egyik ismerõsükhöz vitték be, mert a házukból semmi nem maradt. Közben mi is kocsit kerítettünk és mi is bementünk Ujvárba. Azt a napot soha el nem felejtem. Az egész város porban és füstben úszott, a sok kétségbeesett ember mindenfelé, akik hozzátartozóikat siratták, mások akik vagyonuk roncsait nézték elkeseredve. Akkor ásták ki a romok alól a holtakat. Emlékszel azokra a nagy vasutas házakra, amik elõttünk voltak? Mind a kettõ összedölt. Egyiknek a pincéjébõl 70 halottat ástak ki. Mamikáék négyen voltak a pincében. A hálószoba kapta a találatot, a középsõ rész meg a légnyomástól összedõlt és mamikáékat betemette. A konyhából minden lezuhant a pincébe. Szerencsére mindjárt jöttek emberek, akik kihúzták õket. Apinak eltörött a felsõ lábszárcsontja. Mamika szerencsésebben úszta meg a dolgot, mert csak zúzódásokat szenvedett. Az volt a baj, hogy Ujvárban minden szervezetlen volt és mamikáék szombaton déltõl csak vasárnap délután részesültek elsõ segélyben. Sem szállítóeszközhöz sem orvoshoz nem lehetett hozzájutni. A városban minden a fejetetején állt. Mindenki fej nélkül kapkodott és szaladgált. Mamikát magunkkal hoztuk Zsigárdra, de szegény apit ott kellett hagyni a kórházban, mert nem lehetett szállítani. Ott néhány nap múlva tüdõgyulladást kapott és egy hét mulva szépen csendesen elaludt. Semmit nem szenvedett, még halála elõtt nehány órával jóízûen evett és elszívott egy szívart. Mamika nem is tudott a szomorú esetrõl, mert õ meg nálunk feküdt. Nem mertük neki megmondani mindjárt, csak késõbb, mikor már egy kicsit megerõsödött. Képzeld el szegény mamikának a sorsát. Egész életükben dolgoztak, takarékoskodtak és most öregségére semmije nincs. Megszokta, hogy mindig õ adjon a gyerekeinek és most neki kell elfogadni. Jelenleg nyugdíja sincs. Azóta mamika nálunk élt. Lassan a csapásokból is felépült és az életkedve is megjött. Most szeptemberben beköltözött Ujvárba, ott kibérelt egy szoba-konyhát és ott lakik a mi gyerekeinkkel. Azok beiratkoztak az ujvári szlovák gimnáziumba és most azt látogatják. Mamikának igen jót tesz ez az élet, hogy megint saját háztartása van, ahol tevékenykedhet. Innen szállítunk nekik élelmet. Tavaly a bombázás után Imrusék is hozzánk költöztek és a szomorú idõket így együtt könnyebben elviseltük. Mikor azután a front ide került hozzánk, akkor is sok izgalmas órát éltünk át együtt. Most már Ujvárban laknak. Egész helyesen berendezkedtek újra, de Imrus még most is sokszor van nálunk, mert itt jobb a levegõ. Ideje meg van, mert irodája most nincsen. Még valamirõl be kell számolnom, ami téged érint. Mamika még a bombázás elõtt kihozott egy csomó holmidat. Sok szép dolog volt, mind uj. Ingek, hálóingek, törülközõk, alsónadrágok, ruhaszövet stb. Mamika ezeket a hazaküldött fizetésedbõl vásárolta számodra és azt gondolta, hogy itt nagyobb biztonságban lesz. Sajnos azonban a hadmûveletek során a mi ruhanemûnkkel és élelmiszerkészletünkkel együtt ez is megsemmisült. Véletlen folytán megmaradt három öltönyöd, meg a sínadrágod. De ezekbõl egy barna ruhádat utólagos jóváhagyásod reményében kölcsönvettünk Jenõ részére, a sínadrágodat meg Döncinek, mert Jenõnek és a gyerekeknek csak az a ruhája maradt, ami éppen rajtuk volt. Ne haragudj érte, reméljük,

180

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

kerülünk még olyan helyzetbe, hogy megvehessük. Jelenleg nem tudnánk megvenni, mert még nem kapunk fizetést. Azért élelemben nem szenvedünk hiányt, mert a falubeliek nagyon ragaszkodnak hozzánk, és sok mindennel ellátnak bennünket. Azt mondják, hogy õk nem felejtik el, amit a faluért tettünk. Akármit veszünk, mindig azt mondják, hogy nem kell fizetni, csak majd ha lesz pénzünk. Igy hát csak éldegélünk, csak rossz ez a tétlenség. Szivesebben dolgoznánk. Mamika sem szenved semmiben hiányt, mert néhány fontosabb ruhát sikerült a romok alól kiásni. A gyerekek már nagyok. Októberben vizsgáztak a mult évi anyagból, így a mult évet nem veszítették el. Öcsi most hatodikba ment, Dönci nyolcadikba. Szorgalmasan tanulnak franciául. Dönci mindig azt emlegette, hogy majd leérettségizik és elmegy Párizsba. Igen nagy kedve van a vegyészethez. Volt egy egész helyes kis laboratoriuma is, de az is tönkre ment. Most már nem tudom mi lesz szegény gyerekkel, mert egy osztálytársa könnyelmûségébõl saját hibáján kívül politikai ügybe keveredett és most vizsgálati fogságban ül Pozsonyban már 3 hete. Ez most a legnagyobb gondunk a többi mellett. Pedig tavaly is kijutott neki, mert mikor a nyilasok Németországba akarták vinni, megszökött és 3 hónapig bujdosott. Öcsi meg úgy menekült meg a kihurcolástól, hogy éppen akkor diftériában feküdt. Ezért jó ha lánya van valakinek, mert azzal nem járnak ilyen gondok. De reméljük, hogy majd csak minden elintézõdik és jóra fordul. Feriék nagyon jól vannak. Mindenük megvan és nagyon megelégedettek. Most már mamika is megnyugodott, csak olyankor sirdogál, ha a régi idõket meg a régi házat emlegetjük. Késõbbi bombázások során még ujabb találatokat kapott a ház, úgy hogy most már nincs belõle semmi csak 3 óriási gödör. Kirepült tövestül az öreg cseresznyefa, eltûntek a többi gyümölcsfák is, még a kerítés is. Semmi nem maradt, csak az egyik bombagödör szélén kinyilt a régi kert egy maradéka, egy árva mályvarózsa. De eltûnt az egész Piritó utca, úgy hogy nem is tudnál tájékozódni, hogy mi hol volt. Még sok mindenrõl lehetne írni, de majd legközelebb. Most már azt szeretnénk, ha ti írnátok részletesen magatokról mindent. Irjál részletesen Julikáról meg Mariskáról, irjátok meg hogyan éltek, mit csináltok, mik a terveitek, minket minden érdekel. Legjobb lenne ha egyszer majd hazajöhetnétek és összegyülve az egész család úgy mint a régi karácsonyokkor és addigra elmulna minden baj és keserûség ami most még fáj és úgy örülhetnénk egymásnak. Talán ez is eljön még. Várjuk leveleteket. Sok szeretettel csókolunk mindnyájatokat. Ilonka és Jenõ

2. sz. levél 1946. VII. 18. Kedves Laci! Leveledet, a könyvet s a két ujságküldeményt köszönettel megkaptuk. Az elsõ cikked is nagy örömet jelentett, hát még a második. Tartalmilag is „ül” minden mondata, de ami a majdnem könnyekig hatott meg az a nívó volt, az emberi hang, amelyen már olyan rég nem hallottunk ezen a tájon; és a stílusérzék. Amint elolvastam rögtön le is gépeltem az egészet, hogy minél gyorsabb tempóban járja körül a körünket alkotó embereket. Mindnyájan osztatlan lelkesedéssel és meghatódottsággal olvasták. – Mielõtt tovább mennék, be kell jelentenem egy szörnyû kellemetlen személyi hírt, vitaminhiányból kifolyólag inygyulladásom van, s az olyan pokoli kínokkal jár, hogy szinte szeretném összezuzni a fejemet mindenestõl, kb. három hete tart, olyan vehemens és nem csökkenõ, hogy az orvos minden biztatása ellenére is

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

181

kezdek kétségbeesni. Rengeteg citromot fogyasztok, ez állitólag az orvossága, de egyelõre ez nem érezteti hatását. Ezért is késtem olyan soká a levéllel, s ennek tudd be a sok hibát is, amivel levelem valószinüleg tele lesz. – Pedig beszámolni való van igazán elég. Lezajlott a reszlovakizáció,2 igazán csábitó falragaszokkal szólitották fel a népet, pl. az egyik ilyen volt: Obèania! V najbližšich dòoch opytujú sa Vás sèitaci komisári: Si slovák alebo maïar? – Keï citiš v sebe len iskierku slovenskej alebo slovanskej rodovosti hlas sa za slováka, lebo len slovák je èeskoslovenským štátnym obèanom, a len èeskoslovenský štátny obèan nemusí sa obáva èo mu prinesie zajtrajšok. Volte rozumne a len v prospech seba!3 Ezt megtanultam könyv nélkül, hogy meg tudjam neked írni, mert tudom, hogy érdekelnek az itthoni dolgok. Szóval a magyarok, megkapták az utolsó lehetõséget, de a hülyék,! nem tudták felfogni mit kiván az érdekük s nem nagyon reszlovakizáltak. Fõleg a falun viselkedtek egységesen, itt Ujvárban pl. a tanári kar, gondolván azt, hogy ha már mindenünket elvesztettük, legalább szemen ne kelljen köpni önmagunkat ilyen arányu köpenyegforgatásért, s abban a reményben, hogy többet ér majd idõvel a csehszlovák köztársaságnak is egy becsületes magyar ember, mint egy kétszinü. Ezt persze ki kell várni. S voltak türelmetlenek is, pld. Szilassyék, Szirmákék, az õ reszlovakizálásukat pedig nem fogadták el. Képzeld el mostani lelkiállapotukat. A falukon egynéhány helyen tévesen fogták fel a dolgot, és visszaélésekre került sor. Pl. lefogtak embereket, azon a cimen, hogy izgatnak a reszlovakizáció ellen. Ezen vád ellen természetesen a legjobb cáfolat, ha az illetõ reszlovakizál. – Egyeseket Z.-ról 8 családot kiutasitottak, de miután az ilyen visszaélésekrõl a felsõbb hatóságok értesültek, rögtön beszüntették azokat. – A beiratások is megvoltak. Alda másodikba fog járni, persze szlovákba, mivel más nincs. Jobb szerettem volna ugyan, ha legalább az elemit az anyanyelvén végzi, mert Koménskyvel egyetértek, hogy csak az anyanyelven való tanulás hathat termékenyen a gyermek lelkére, de hát erre nincs lehetõség. Már nyugtalankodtam junius végén, hogy esetleg Alda még egy évet elveszit, mikor szerencsére megjelentek a plakátok:, amely szerint Dodatoèny zápis v septembre nebude, a do slovenskej školy treba zapísa: 1/. slovenské deti, 2/. deti ktoré v minulom roku chodily do slovenskej školy, 3/. deti ktorých rodièia súhlasili s reslovakizáciou 4/. tie deti ktoré do vymena obyvatelstva chcú chodit do slovenskej školy. Všetky ostatné deti maju sa prihlasit na súpis.4 – A súpisra hárman jelentkeztek: A két Krammer és a Kucsera Lajkó egy kisfia. – Alda júniusban Rózsahegyen volt három hétig egész hihetetlenül sok ragadt rá ezen rövid idõ alatt, s most itthon is csak szlovákul beszélek vele, ugy, hogy azt hiszem nem lesznek tulságos nehézségei az iskolában. – A mi átvételünkrõl még mindig csak kósza hirek terjengnek, az állampolgárságot ellenben két kiskoru gyerekemmel együtt megkaptam, mint kivételezett magyar. Ez talán az elsõ biztos pont az életünkben. Bátyád egyelõre még mindig üdül, s ugy belejött a lendületbe az utolsó idõben, hogy körülbelül a száz kiló körül jár sulyban. Nem tudom megérteni, hogy birja elviselni ezt az életformát. Õ az egyetlen aki ebbe a teljes passzivitásba süllyedt, a többiek mégis mind csinálnak valamit. Igaz ugyan, hogy jól megtanult oroszul, s jó pihent az idegzete, s talán ez is jó lesz valamire. A gyerekek nagyon jól vannak. Ágnes ugyan még nem jár, még nem is áll, de mászik, hason csuszkál elõre, hátra, s néha ugy hasonlit Déneskére, hogy majd megszakad belé a szivem. Az utóbbi idõben jól megnõtt és sulyban is gyarapodott, s fõleg nagyon jó nyugodt játékos jókedvü baba. Húson kívül már mindent eszik, fõzelékeket és már kifõtt tésztával is próbálkoztunk. Most a paradicsom a fõattrakció azt majszolja jó étvággyal, mindennap egyet. – Ildikó is aranyos, most volt egy hétig Zsigárdon, ott mindig nagyszerüen érzi magát, Ilonka térben és idõben teljes sza-

182

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

badságot ad neki, ellentétben a nagyanyai szigorral, s idõnként ezt én is helyeslem. t.i. a teljes szabadjára engedést. – A hõség egykét nap óta ill. megszakitásokkal hetek óta szinte pokoli, bár lakásunk jó szellõs, mégis sokat szenvedünk. Szép lehet most esténként vidéki házatokban. Esténként a balkonon ülve sokat gondolok rátok egyedülségemben. Juliskát és Mariskát sok szeretettel csókolom Téged sok szeretettel üdvözöllek. Anikó Ui. Jövõ hét elején jön Zahradník, a cikket odaadjuk neki, megkérjük fordítsa le és juttassa el a címzetthez ... különben a bátyád is írt. Mariskát csókolom. Alda

3. sz. levél 1946. XI. 26. Kedves Lacink! Már régen nem kaptunk hírt rólatok. Hallottuk, hogy mult szombaton elõadtál a rádióban, de sajnos csak késõn mondták meg és így nem hallgathattuk. Pedig igazán ránk férne egy kis vigasztalás, erõsítés. Most igen levert hangulatba vagyunk, mert a köbölkúti, muzslai meg a kisujfalusi események5 igen lehangoltak bennünket meg az egész környéket. Biztosan hallottatok már a dolgokról. Az említett helyeken erõs karhatalom jelent meg, kidobolták, hogy senkinek a házát elhagyni nem szabad. Akkor azután kijelölt családokhoz bementek és kényszerítették õket arra, hogy házaikat elhagyva a sebtében összecsomagolt holmijukkal vagonba rakodjanak és elszállították õket ismeretlen helyre. Leginkább békés 10 hold körüli kisgazdák voltak az áldozatok, olyanok, akik nem szerepelnek a Magyarországra telepítendõk listáján. Állataikat persze ott kellett hagyniuk. Egy kisujfalusi szemtanu a következõket mesélte: a falu 3 napig ellenállt a karhatalomnak. Mivel máskép nem boldogultak, összeszedték a nõket és gyerekeket, berakták a vagonba végül a férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésû tagjai levetették az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közremûködni. Az elhurcolt családok senkivel nem beszélhettek, senkitõl el nem bucsúzhattak. Köbölkuton például beraktak egy asszonyt, aki két nappal azelõtt orvosi beavatkozással szült. Állítólag még Pozsonyig sem értek, meghalt. Lehet így bánni demokratikus korszakban ártatlan emberekkel? Most faluszerte ezt tárgyalja mindenki, könnyes szemekkel. Nagyon lesujtó dolog ez. Mit lehet egy országtól várni, ahol ilyesmi megtörténhet? Lehet itt demokráciáról, emberi jogokról stb.-rõl beszélni? Az elsõ híreket, amit hoztak nem hittük el. Ugy hangzott mint egy rémregény a legsötétebb középkorból. De azután szavahihetõ szemtanúk is megerõsítették a híreket. Állítólag folytatódik az akció Párkány vidékén. Az elhurcolt családok további sorsáról nem hallottunk. Mióta ezt hallottam, nagyon fel vagyok háborodva. Legszívesebben már holnap felszedném a sátorfát, mert semmi kedvem nincs ilyen demokráciában élni. Sajnos nem vagyunk rajta a kitelepítési listán. Egyébként megvagyunk. Tanítunk a katakombákban. A gyerekek tanulási kedve és ragaszkodása kárpótol némileg a többi dolgokért. Mamika jól van, õ most nagyra van, mert mint kitelepített egyén, a magyar állam védelme alatt áll. Irjatok valami biztatót, hogy legalább reményeink legyenek. Juliával és Mariskával együtt mindnyájan szeretettel csókolunk: Ilonka

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

183

4. sz. levél 1947. I. 14. Kedves Júlia és Laci! Karácsonyi leveleteknek igen megörültünk. Sokat emlegettünk benneteket az ünnepek alatt. Még mielõtt leveletek megérkezett volna, beszélgettünk arról, hogy vajon szokás-e ott is a karácsonyfa, hogy lesz-e nálatok. Leveletekbõl azután megtudtuk a választ, hogy ti is éppen úgy ünnepeltétek a karácsonyt, mint itt szokás. Mariska már nagyon aranyos lehet, szeretnénk már látni. A körülményekhez képest mi is kellemesen töltöttük el az ünnepeket. Hazajöttek a gyerekek, Dönci is. Egy hónapos szünetet kaptak, és hogy Feriéket némileg tehermentesítse, hát hazajött. Használt neki az újhelyi tartózkodás, mert saját bevallása szerinte hét év alatt összesen nem tanult annyit, mint ez alatt a néhány hónap alatt. Megjött a volt cselédünk is Csehországból, ahol most dolgozik. Tudniillik senkije sincs, és hozzánk jön „haza”. Igy hát megélénkült egyébként csendes házunk. Most már szétmentek és ujra csak hárman vagyunk. Folytatjuk tovább a tanítást és várjuk, hogy mit hoz a jövõ. Lassan már elfogynak a környékrõl a régi ismerõsök. Már alig van itt magyar tanító. Mi is foglalkozunk a gondolattal, hogy ha el tudunk helyezkedni, tavasszal átmegyünk. Igy ha végrehajtják a lakosságcserét, mamikával együtt mennénk. Csak még egyelõre bele kell magunkat élni ebbe a gondolatba. Ha a lakosságcserét végrehajtják, nincs értelme itt maradni, mert a községnek kb. fele a listán van, másik felét meg belsõ kolonizációval intézik el. Ez az utóbbi most a legnagyobb réme a lakosságnak. Idõközönként jönnek a rémhírek hol innen, hol onnan. A mi községünkre egyesek szerint 15-e után, mások szerint februárban kerül a sor. Az emberek emiatt állandó izgalomban élnek. Már többen kérvényt adtak be, hogy vegyék fel õket a kicserélendõk listájára. Hogy milyen lelkiállapotban élnek az emberek, arra jellemzõ, amit egy ismerõsünk mesélt. Az illetõ egyik háznál volt, amikor teherautó állt meg a ház elõtt és két katona ment be valamit kérdezni. A házbeliek az ijedtségtõl nem tudtak megmozdulni, és nem tudtak szólni, mert azt hitték, hogy értük jöttek. A legutolsó hírek szerint Kamocsáról vittek el 60 családot. A Szudéta-vidékre viszik õket béresnek az új földesurakhoz. Akinek a Kisalföldön 4-5 hold földje volt és még bérelt hozzá 5-6 holdat, annak igen nehéz abba belenyugodni, hogy más szolgája legyen. A rokonságban is elég baj van. Nem tudom emlékszel-e Burián Tónira, a szenci patikusra. Két évi kényszermunkát és vagyonelkobzást kapott. Tallóson Bihercz Pista, Gödölle Béla szintén vagyonelkobzást kaptak. Langban Sanyiék a cserelistán vannak és így tovább. Még szerencse, hogy nekünk a vagyonelkobzástól nem kell félni. Jelenleg azért nincs rossz dolgunk. Mindenfelé a faluban ölik a disznókat. Még soha életünkben annyi hurkát meg egyéb disznóságot nem ettünk, mint most. Aki 2 disznót vágott, az nem evett annyi kolbászt, mint mi. Csak sajnos már nemsokára vége lesz a szezonnak. Mamika jól van, egészséges. Igen jó, hogy vezeti a háztartást, mert így tudok a magántanulóimmal foglalkozni. Igen szeret mamika sürögni-forogni, még pöröl is néha. Ebbõl is látszik, hogy milyen jól érzi magát. Irjatok magatokról, Mariskáról. Tud-e már járni, beszélni. Irjatok valami jó hírt. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka Én is szeretettel csókollak mindannyiotokat: Mama

184

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

5. sz. levél 1947. január 20. … Már régebben megírtam a levelet, de nem volt alkalmam feladni, így most már hozzáírom az utóbbi napok szomorú szenzációját. Tegnap elhurcoltak 100 családot innen. Dolgos, békés magyar parasztokat, többnyire 5, 10, 15 sõt 20 holdas kisgazdákat. Közöttük van sok jó emberünk és sok kedves tanítványunk. Ezért az utolsó 3 nap lelkileg nagyon megviselt bennünket. Néhány nap elõtt arra ébredtünk, hogy a falu meg van szállva, körül van zárva karhatalommal. Azután kidobolták, hogy mindenki otthon tartózkodjék és „Istenbe vetett bizalommal” várja a következményeket. A kiszemelt családokhoz cédulát vittek, amelyiken rajta volt a munkára kötelezettek neve, alul meg azok neve, akik kötelesek velük menni. (A lényeg az, hogy az egész család menjen és a ház üres maradjon). Rajta volt továbbá annak a cseh gazdának a neve, akikhez az illetõ be van osztva szolgálatra. Azután kidobolták, hogy mit lehet vinni. Egy szoba és konyhabútort, élelmet, edényt. Állatok, gazdasági felszerelés, gabona mind itt marad. Elõször az emberek szaladgáltak fûhöz-fához, még a szalmaszálhoz is kapaszkodtak, hátha lehetne valamit segíteni. Mikor rájöttek, hogy minden hiába, kétségbeestek, sírtak, jajveszékeltek. Felnõtt emberek úgy sírtak, mint a kisgyerekek. De meg lehet érteni annak a becsületes parasztembernek a lelkiállapotát, aki egész életében nem csinált mást csak kora reggeltõl késõ estig dolgozott, akit a világpolitika nem érdekelt és akinek a véleményét nem kérdezték az aki most egyik óráról a másikra otthontalanná, vagyontalanná vált és mehet idegenbe más szolgájának. Legsiralmasabbak voltak azok a szegény 60-70 éves öreg emberek és asszonyok, akik egész életükben itt éltek a faluban és most meghalni viszik õket idegenbe. Következõ napra már a kétségbeesésbe belefáradtak és csendes apátiával tûrték, hogy a katonák teherautókra rakják a batyukat, õket a tetejére, és a vasútra szállítsák õket. Az autó tetejérõl integettek búsan az itt maradottaknak és sehogy sem értették, hogy miért kell most nekik mindent itt hagyva elmenni. Mit is vétettek õk tulajdonképpen. Délután kettõre felrakták a vonatra mind a száz családot. Sok kisgyereket is a párhetes csecsemõtõl kezdve. Este 6kor indult el a vonat. Akkor még egyszer kitört belõlük a sírás és jajveszékelés, de azután a vonattal együtt ez is eltûnt a sötétben. Most már minden csendes, az élet megy tovább, de olyan a falu, mint a temetõ. És ez történik sorban minden faluban. Az itt maradottak félnek, hogy mikor kerül rájuk a sor. (Állítólag a következõ transzport febr. közepén indul Kelet-Szlovákiába). Ha ez tovább folytatódik és senki nem segit, akkor itt rövidesen nem marad más csak egy csomó elsodort falu. Ezek az események velünk is beláttatták az itteni élet reménytelenségét és megerõsített bennünket abban, hogy az egyetlen megoldás átmenni. Szerettük volna utolsónak elhagyni a hajót, de attól félünk, hogy késõbb már nem lehet elhelyezkedni. Irjatok minél elõbb. Mindnyájan csókolunk: Ilonka

6. sz. levél 1947. I. 31. Kedves Juliska és Laci! Kiváncsi vagyok megkaptátok-e jan. 20.-án írt levelemet, melyben beszámoltam az itteni eseményekrõl. Ezt írjátok meg, ha írni fogtok. Most leginkább azért írok, mert

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

185

a napokban járt nálunk Szalag Gyõzõ. (Az a fiatalember, akivel a mult évben ott találkoztál) Címedet kérte, mert írni akar neked. Valamilyen iratra volna szüksége, hogy Franciaországba mehessen. Arra akarlak én is kérni, hogy ha teheted légy segítségére. Az õ családja is a szerencsétlen magyarok közül való. Elhurcolták 62 éves apját, két bátyját, nõvérét, sógornõjét 5 hetes csecsemõvel betegen. Õ útközben megszökött, de itt már nincs mit keresnie, mert a házukban már správca6 ül. Itt hagytak 18 hold földet, 12 db marhát, szép házat és most béresek. A fiu járt már a francia konzulátuson és ott elõzékenyen támogatták tervében. Azt hiszem már írt is neked közben. Az elvitt családok már írtak. Azt írták, hogy nem ahhoz a gazdához mentek, akihez irányítva voltak, hanem a vonat elõtt sorba álltak és ott az igénylõk válogatták õket, mint vásáron. Elõször elkeltek azok a családok ahol nem volt kisgyerek. Azután a kevés gyerekesek és így fokozatosan. Egy-két apró gyermekes család senkinek sem kellett. Amikor írtak, azok még a vagonban fagyoskodtak. Az itthon maradottak állandó izgalomban vannak. Folyton terjengnek a rémhírek, hogy ujabb transzportot fognak indítani. Olyankor már mindenki ész nélkül szaladgál, hogy hova fusson, hova bújjon. Senki nem dolgozik, mindenki adja el az állatait, (persze senki nem vesz, csak egy bizonyos erre teremtõdött népfaj) szedik szét a csûröket és a deszkákból ládákat csinálnak, hogy ha csomagolni kell, hát legyen. Nem tudom hova fog ez az állapot vezetni. Az elhagyott javakra már megjelentek az igénylõk. A környéket már elintézték, ide írom az eredményt: N. 220, F. 240, P. 210, D. 120 család.7 Februárra újabb hullámot ígérnek. Mindig jobban erõsödik bennünk az az elhatározás, hogy átmenjünk. Írd meg majd errõl a véleményedet. Döncinek sikerült a karácsony utáni átkelés és már újra Feriéknél van. Öcsi egybõl bukott a félévben. Anikó szerint általános viszonylatban ez jó eredmény. Mamika jól van. Irjatok majd a kis Mariskáról. Most eszembe jut egy beszélgetés, amit még a multkoriban hallgattam, amibõl kitünik, hogy errefelé még a gyerekeknek is gondjaik vannak. Két hatéves kislány beszélgetett. Ime: – Anyám mondta, hogy katonák gyünnek, telepíteni fognak. – Minket nem visznek el, mert nekünk fehér cédulánk van. (akik a cserelistán vannak) – Nekünk is van, de mink háborús bûnösök vagyunk. – Nem vagytok háborús bûnösök, mert azoknak rózsaszín cédulájuk van. – Hiába is mondod, mert háborús bûnösök vagyunk. Mindenesetre jellemzõ a helyzetre. Most még egyszer visszatérek a levelem elején említett fiatalemberre és kérlek, ha lehet valamit tenni szegény hontalannak az érdekében, tedd meg. Feltételezem, hogy õ levelében megírta, hogy mirõl van szó. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mamika

7. sz. levél Kedves Laci és Julia! Leveleteket mind a kettõt megkaptuk és a fényképet is. Mariska igen helyes rajta, olyan, mint egy nagy… Nehezen tudom õt elképzelni, mert Anikó Ágneskéje még nagyon csöppecske. Jár és beszél õ is, de igen kicsi. Mariska olyannak látszik, mint-

186

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

ha már három vagy négy éves volna. Ez a tavaszi kirándulás biztosan jó hatással volt rá. Most már régen nem írtam nektek, mert közben válságban voltunk. Nem tudtuk, hogy hogyan határozzunk jövendõ sorsunkról. Most mégis több mindent figyelembe véve úgy határoztunk, hogy egyelõre itt maradunk. Jenõt ugyanis idõközben kinevezték Vöröskõre állami tanítónak. (Trencsénteplic közelében van) Õ egyedül elmegy oda, mi meg továbbra is itt maradunk és megvárjuk az események további alakulását. Megvárjuk, hogy mi lesz az itteni lakosság további sorsa. Hátha még szükség lesz itt magyar tanítóra. Ugyis már nagyon kevés van belõlük. Jellemzõ az itteni helyzetre, hogy ugyanazon a héten, amikor Jenõ a kinevezést kapta, mint kivételezett (aminek elõfeltétele a demokratikus gondolkodás és antifasiszta magatartás) ugyanazon a héten kapott idézést a népbírósághoz, mint kolaborant.8 A népbírósági tárgyalás már le is zajlott, az volt a vád, hogy a háború utolsó idejében a község katonai parancsnoka volt. Felmentették, mert a tanúk igazolták, hogy ebben a minõségben is csak a lakosság érdekeit tartotta szem elott. Általában sokszor tapasztalható, hogy a jobbkéz nem tudja mit csinál a bal. Igy van Mamika is. Mert míg egyrészt a cserelistán szerepel, másrészt meg „spolahlivos”-ot kapott és ennek alapján kapja a nyugdíját. Mióta a deportálásokat megszûntették, azóta a hangulat nyugodtabb. A lakosságcsere nem izgatja nagyon a kedélyeket. Úgy tudjuk, hogy 15.000 embert, mintegy 3000 családot akarnak a tavaszt folyamán kicserélni. Egyenlõre a lévai és galántai járásokról van szó, de sehol nem vált ki a dolog nagyobb izgalmat. Leginkább az érdekelné az embereket, hogy mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Imrus írta, meg már itt is hallottuk, hogy az elbocsájtott tisztviselõk részére 1946. máj. 15-tõl szociális segélyt fognak kiutalni. Ennek nagysága a szolgálati évek számától függ. Kettõnk részére elég tekintélyes összeg lenne. Ezért Imrus is azt tanácsolta, hogy egyenlõre maradjunk. Február hó holyamán még volt néhány izgalmas nap a faluban. Ujra körülfogta a karhatalom és megint 86 családot akartak elhurcolni. Minden éppen úgy folyt le, mint az elsõ esetben, csak most már aki tehette elbújt. Nálunk is jó bújóhelyek vannak, itt is sokan voltak elbujva. A harmadik napon a katonaság hirtelen parancsot kapott és egy órán belül elhagyták a falut. Senki sem tudta, hogy mi történt. Az emberek nem hittek a szemüknek, csak lassan mertek elõbújni. De a kiszemelt 86 család hetekig nem aludt otthon, mert féltek, hogy éjjel hirtelen megjelennek és felrakják õket a teherautókra. Nálunk is két család aludt két hétig. Most már megnyugodtak. Nem tudjuk meddig marad így és mikor kezdik újra. Az elhurcoltak igen szomorú leveleket írnak. Most tavasszal már nagyon kínozza õket a honvágy, húzza a föld. Panaszkodnak, hogy vannak akik még egy fillér fizetést sem kaptak. Az itteniek közül már két férfi meghalt ott. Tallósról Béláékat is el akarták vinni Csehországba, de megszöktek. Sokáig nem mehettek be lakásukba, de most már úgy halljuk, hogy otthon laknak. Nem tudjuk, hogyan fog és mikor az itteni helyzet megoldódni. Általában az a vélemény, hogy csak egy háború tudja a helyzetet kibogozni. A húsvétot békésen töltöttük. Öcsi itthon volt, de Dönci nem jött haza, mert már nemsokára lesz az érettségi írásbelije. Saját bevallása szerint sokat tanul. Anikó még Ujvárban van és tanít, mert odaátról olyan értelmû üzeneteket kap, hogy amíg lehet maradni, maradjon. Imrus is írta, hogy hazajön és minket is meglátogat, de eddig még nem jelentkezett. Ti biztosan, mint ahogy jelezted, Nizzában töltöttétek a husvétot. Mindkettõtöket a kis Mariskával együtt sok szeretettel csókolunk: Ilonka, Jenõ, Mama. 1947. IV. 7-én

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

187

8. sz. levél Zsigárd, 1947. VI. 19. Kedves Juliska és Laci! Már igazán régen nem írtam nektek, de azért sokszor, naponta emlegetünk benneteket. Hogy nem írtam az utóbbi idõben annak az volt az oka, hogy mióta Jenõ elment, én vettem át az õ magántanulóinak a tanítását is és különösen most a vizsgák elõtt úgy el voltam foglalva, hogy az utolsó tanítványom minden nap este ½ 10kor ment el. Nem akartam, hogy a gyerekek tanulásában fennakadás legyen, azért a megkezdett anyagot be akartam fejezni. Most 15.-én már befejeztem az iskolai évet 40 elemistával és 5 polgáristával. Igy most már vakációzom. Most köszönöm meg a helyes fényképeket, amiket küldtetek Mariskáról. Igen helyes a képeken. Már úgy örültünk, hogy a nyáron meglátjuk õt és Juliskát is megismerjük. Ugyanis Imrus mondta, hogy készültök haza a nyáron. Már egész vonalon lázas izgalomban volt a rokonság a hírre. Most azután jött Laci utolsó levele, amelyben írja, hogy már bizonytalan a dolog. Igen sajnálnánk, ha elmaradna, bár az oknak, ami miatt elmarad, szintén örülünk. Olyan sikerült gyerekbõl, mint amilyen a Mariska is, kár lenne csak 1 példány. Legközelebbi leveletekben írjátok meg, hogy mit határoztatok az útról. Mi most már könnyebben vagyunk, mert megkaptuk a sokat emlegetett létminimumot és Jenõ is megkapta a fizetését 1947. IV. 1-tõl. Igy most pillanatnyilag anyagi gondjaink nincsenek és ki tudtuk fizetni a legfontosabb adósságainkat. Ugyan még valamennyit nem, mert még nektek is adósok vagyunk. Ugyanis Dönci vizsgáira, tandíjára és egyéb kiadásaira Feriék abból a pénzbõl használtak el, amit te Újhelybe utaltattál. Mivel forintot szerezni és azt átküldeni igen nehéz, azért úgy leveleztük meg Feriékkel, hogy ha hazajöttök, úgyis szükségetek lesz itteni pénzre és majd akkor elszámoljuk veletek. Jenõ most már két hónapja nincs itthon. Igen nehéz szívvel ment el, de azután kellemesen csalódtunk, mert nagyon barátságosan fogadták és az egyszerû falusi szlovák nép között nyoma sincs annak a gyülölködõ soviniszta szellemnek, ami az uralkodó irányzatot jellemzi. Egy hét mulva már itthon lesz Jenõ. Népesedik a család. Dönci már itthon van. Leérettségizett. Azt mondja, hogy igen sokat tanult, mivel az Ica néni igen szigorú volt. De azért sajnos a régi bûnök figyelembevétel csak „elégséges” rendû lett. Most azután nagy a gondunk, hogy tovább mi történjen vele. Feri ajánlotta, hogy adjuk be itt gyógyszerészgyakornoknak, közben megtanulja a nyelvet, nosztrifikáltatják az érettségi bizonyítványát, és itt tanuljon tovább. Ennek hátránya, hogy nincs kedve a gyógyszerészi pályára, másrészt még fennáll a régi elintézetlen ügye. Ha elitélik és azt leüli, akkor már nem kap állampolgárságot és akkor nem is tanulhat itt. Õ a mûegyetemre szeretne menni, mert vegyészmérnök szeretne lenni. Csak kérdés, sikerül-e bejutnia, gyõzzük-e majd anyagilag. No meg a határon való átjutások, pénzküldés mind sok nehézséget jelent. Dehát reméljük, hogy mint minden, ez is elintézõdik valahogyan. Öcsirõl sem írhatok valami jót. Sajnos megbukott és osztályt kell ismételnie. Igen el van keseredve, mert nagyon sokat tanult. Mamika jól van. Egészséges és neveli a baromfiakat, kacsákat meg a csibéket. Tallóson Béláéknak sikerült végre az otthonukba visszakerülni. Még nem tudják, hogy mi lesz velük, mert kitelepítési lapjuk nincs. Sanyiék, azt hiszem, hamarosan sorra kerülnek, mert az ujságban volt, hogy Csallóköz kicserélése következik. A vág-

188

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

sellyei járásból kicserélésre kerül 1240 család. Tõlünk el fog menni 310 család. A községnek kevesebb mint 1/3-a marad csak itt, mert 100 családot már a télen elvittek Csehországba. Az elsõ transzport tõlünk jul. 16-án indul. Igen szomorú nyár lesz ez. Nem tudunk beletörõdni ezeknek a szegény parasztoknak a tragédiájába. Bár teljes nyugalommal veszik tudomásul a dolgot, de azért nagyon keserûek. Nagy dolog azért megválni az õsi földtõl és a háztól. Bár odaát igyekeznek mindenben segítségükre lenni, de az elvesztett szülõföldet nem tudják pótolni. Ilyen õrült dolog még a világ kezdete óta nem volt, hogy földmíveseket a legnagyobb nyári munka idején cserebérelni. Olyan a határunk, hogy az siralom. Egy része azért silány, mert hozzá nem értõ emberek kezében van, a másik része meg azért nem terem, mert azok, akik az elsõ transzportokba vannak beosztva már nem dolgoznak, mert tudják, hogy õk már aratni itt nem fognak. És így van ez az egész környéken. Mennyi költséggel jár ez az egész dolog mind a két ország részérõl. Ezenkívül az aratás elõtt átvitt embereket a jövõ aratásig ott élelmezni kell. Hogy mi lesz ennek a vége? Azt hiszem teljes gazdasági csõd minden oldalon. És végén senki sincs megelégedve. Még azok sem, akik önként jöttek ide túlról, mert nem kapták meg azt, amit a propaganda ígért. Elfoglalnak olyan gazdaságokat, ahol sem állat, sem felszerelés nincs. Mert azt az itteni magyarok elvitték, az idejövõknek meg nem volt, mert sohasem voltak földmívesek. Minden gazdaságot az államnak kell berendezni. Hogy miért kell az emberek életét mesterségesen nagy költséggel elrontani? Ha ezt a sok költséget és energiát másra fordítanák, mennyi minden hasznosat lehetne csinálni. Az átjövõk nagy része nem is szlovák. Az ottani „háborús bûnösök” így iparkodnak menedéket találni. Sok fonák helyzet adódik elõ ezzel kapcsolatban. Pl. Léváról kitelepítettek egy Hornyák nevû családot, akik mind jól beszéltek szlovákul. A helyükbe jött egy Mindszenty nevû család, akik egy szót sem tudnak. Gútán meg az egyik repatriált család gyereke kiment az utcára és ott egy gutai magyar gyerek megverte. Erre ordítva szalad be hogy: „édesanyám az a büdös tót megvert”, mire az anyja suttogva csitítja, hogy „ne mondj ilyeneket, mert te vagy a tót”. És számtalan ilyen eset van. Az elsõ transzportok között mamika neve nem szerepel. De mi Imrussal megbeszéltük, hogy ha arra kerülne a sor, nem engednénk el Mamikát, legfeljebb csak akkor, ha mi is mennénk. Más baj nem történhet, mint hogy nem kap nyugdíjat, meg élelmiszerjegyeket. De ha mi megélünk, akkor neki is jut. Most már itt megszokott, ez is nehezen ment, most megint öregségére menjen új helyre, új otthonba? Igy állnak nálunk a dolgok. Irjatok majd Mariskáról meg a nyári utazásról is. Mindnyájatokat sok szeretettel csókolunk: Ilonka.

9. sz. levél Zsigárd, 1947. X. 12. Kedves Juliska és Laci! Már nagyon régen nem írtam nektek, pedig állandóan emlegetünk benneteket és sokat gondolunk rátok. Csak nehány hónapja megint olyan nyugtalan és ideges az ember, hogy sem az íráshoz, sem más dologhoz nincs sem kedve, sem türelme. Pedig a küldött aranyos fényképeknek nagyon örültünk, most megköszönöm õket. Szeretnénk már a kis Mariskát eredetiben is látni, a fényképek után itélve nagyon öntudatos kis hölgy lehet. Biztosan beszélgetni is tud már. Milyen nyelven beszél? Ágneska is sokat kotyog már. Ha engem meglát, mindjárt mondja, hogy: „keresztanyu

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

189

kalácskát kérek”. Mariskának is vannak már biztosan eredeti mondásai. Küldjetek majd belõle szemléltetõt. Ilyenkor minden nap szolgálnak meglepetéssel az ilyen kicsikék, ami a szülõknek mindig újabb és újabb örömöt okoz. Beszámolómat elõször a családi fronton kezdem. Mi ketten mamikával Zsigárdon vagyunk. Jenõ nem szivesen bár, de visszament Èervený Kameòra. Öcsi Ujvárban van, ismételi a VII. o.-t. Dönci Pesten van. Valami csodás véletlen folytán felvették az egyetemre, az orvosira. Majnem 3000 jelentkezõ közül csak 300-t vettek fel és õ is közöttük volt. Ugylátszik a felvételi vizsgája nagyon jól sikerült. De igen nagy gond ez így taníttatni, pénzt, élelmet juttatni neki. Általában igen nagy gond az, hogy a család minden tagja másutt van. Nem gyõzünk csomagot küldeni hol ide, hol oda. Sokszor sajnálom, hogy tavasszal nem mentünk át, akkor még könnyebben lehetett volna. Mióta megkezdõdött a kitelepítés, már nem lehet beutazási engedélyt kapni. Ha átmentünk volna, akkor legalább együtt lehetne a család. Augusztus folyamán elment a faluból 130 család. Somogyba és Baranyába mentek.9 Eleinte igen panaszkodtak, hogy nem tudnak megszokni a hegyes, dombos vidéken. Most már azt írják, hogy kezdenek összemenni a hegyek, már nem látják õket olyan nagynak. Az elmentek helyébe megérkeztek az új telepesek. Olyan a falu, mintha kicserélték volna. Mindenütt idegen emberek és idegen beszéd. Akik még itt maradtak a régiek közül, azok is útra készülnek. Egész nap hangzik a ládák szögelése, mintha koporsókat szögelnének. Legnyugtalanabbak azok, akiknek neven nem szerepel a kitelepítési jegyzéken, mert azok nem tudják mi fog velük történni. Szeptember elseje óta állandóan Farkasd, Negyedet szállítják. Farkasdnak már kétharmad része elment. Imponáló az a nyugalom, ahogyan ezek a magyar gazdák itthagyják õsi földjüket, házukat. Olyankor szokta csak a szemét némelyik megtörölni, amikor a katona lezárja a lakást és neki már nem szabad többet bemenni. Ilyenkor még kötelet köt a kutya nyakára és vezeti ki az állomásra. Õk az utolsók, akik elhagyják a házat, a gazda meg a kutya. A rokonság is szétszóródik már. Sanyiék Langból e héten mennek el, még nem tudják hova. Kozmáék Diószegrõl jövõ héten mennek Vaskútra, Baja mellé. Buriánék sok hányódás után Tótkomlóson kötöttek ki. Olyan borzasztó ez, hogy mindenkivel elszakad az ember életébõl egy darab. Tallósiak október végén mennek. Kitelepítették azt az öreg nénit is, akinek a házában laktunk. A házat lefoglalták a csendõrök saját részükre és nekünk is ki kellett jönnünk a lakásból. Most egy elég egyszerû lakásban lakunk, ahol nehezen tudunk megszokni. Sokszor olyan nyugtalanság fog el, hogy legjobban szeretnénk csomagolni és menni valahova. Anikót Zsolnára helyezték a leánygimnáziumba. Azt írja, hogy nincs rossz helye. Irjatok valami derûsebb dologról, mint amiket én írtam. Valamennyiteket sok szeretettel csókolunk: Ilonka és Mamika

Jegyzetek 1. Érsekújvárt a háború utolsó hónapjaiban három ízben érte nagyobb bombatámadás, amelyeknek több ezer áldozata volt. Két alkalommal 1944 októberében (7-én és 14-én) harmadszor pedig 1945. március 14-én bombázták a várost. A levélben feltehetõen az 1944. október 7-i bombázásról van szó. 2. A levél keletkezésének idõszakában már befejezõdött – s a levélben feltehetõen erre történik utalás – a reszlovakizációs kampány és a reszlovakizációra jelentkezõk összeírása. A reszlovakizációs kérvények felülbírálása viszont csak az ezt következõ idõszakban valósult meg. A Reszlovakizációs Bizottság csupán 1948 végén fejezte be munkáját.

190

Munka Jenõné, szül. Dobossy Ilona öccséhez írt levelei

3. Polgárok! A következõ napokban számlálóbiztosok kérdezik meg Önöktõl: Szlovák vagy, vagy magyar. Ha akár csak egy csipetnyi szlovák vért vagy származást éreztek magatokban, valjátok magatokat szlováknak, mivel csak a szlovákok lesznek csehszlovák állampolgárok, s csak annak nem kell félnie a jövõtõl, akinek csehszlovák állampolgársága van. Okosan és saját magatok érdekében döntsetek! 4. Utólagosa beíratás szeptemberben nem lesz, szlovák iskolába kell beíratni: 1). a szlovák gyermekeket, 2). azokat a gyermekeket, akik a múlt évben szlovák iskolába jártak, 3). azokat a gyermekeket, akiknek szülei egyetértetek a reszlovakizációval, 4). azokat a gyermekeket, akik a lakosságcseréig szlovák iskolába szeretnének járni. A többi gyermeknek összeírásra kell jelentkezni. 5. Mivel az említett falvak lakosságát az elsõk között hurcolták el a csehországi kényszerközmunkára, az események a sajtóban is nagy visszhangot kaptak. Annál is inkább, mivel az akciót több helyszínen is tragédiák kísérték. A Muzsláról a deportálás elõl csónakkal Magyarországra menekülõk közül például négyen a Dunába fulladtak. 6. A magyar szakkifejezéssel bizalmiaknak nevezett személyek a belsõ kolonizációra jelentkezett szlovák (esetleg cseh) nemzetiségû személyek közül kerültek ki. Megnevezésük is mutatja, hogy kizárólag az állam szempontjából megbízható személyeket neveztek ki ebbe a tisztségbe. A bizalmiakat a kényszerközmunkára elhurcolt személyek gazdaságainak kezelésével bízták meg, miközben azzal számoltak, hogy fokozatosan a gazdaság tulajdonjoga is rájuk száll. Vadkerty Katalin kutatásai szerint Dél-Szlovákia 16 magyar járásába összesen 2 767 bizalmi kapott birtokot, akik közül a deportáltak hazaérkezésekor 427 önként eltávozott, a többieket általában más birtokkal kárpótolták a hatóságok (vö. Vadkerty Katalin: A kitelepítésektõl a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetébõl. Pozsony, Kalligram, 2001., 86. p.). 7. Feltételezhetõ, hogy az ABC nagybetûi a Zsigárd környéki magyar falvakat jelölik, a számok pedig a Csehországba elhurcolt személyek számát. A betûk feltehetõ megfejtése: N – Negyed, F – Farkasd, P – Pered és D – Deáki. 8. Kollaboráns 9. A legújabb kutatások szerint Zsigárdról összesen 144 családot telepítettek át Magyarországra, akik az alábbi Baranya és Somogy megyei településekre kerültek: Babarc 1, Beremned 1, Bonnya 23, Ecseny 70, Gadács 11, Lippó 9, Nágocs 5, Ráksi 4, Somogyszil 8, Szrorosad 12 (vö. László Péter: A lakosságcsere felvidéki és magyarországi települései. In: Szarka László (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete. 1945–1948. Komárom, 2003., 245. p.).

KÖNYVEK Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2004, 342 p. Hogy a Trianonról és a kisebbségi magyar létrõl szóló diskurzusokban a sírvavigadás kora helyett a megfontolt tudományos elemzések ideje jött el, azt már régóta sejtettük. A Lucidus Kiadó Kisebbségkutatás könyvek sorozatában a Szarka László tollából megjelent Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák címû munka azonban kézzelfoghatóan bizonyítja is ezt a tételt. Azt, hogy a szerzõ a jelen munkájával nehéz fába vágta fejszéjét mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar szakirodalom valójában még az anyaország határain kívül élõ magyarok megnevezésében sem tudott megegyezni. Mint a kötetben szereplõ egyik tanulmány lábjegyzetében a szerzõ maga is említi egymás mellett élnek a nemzeti kisebbség, a nemzetrész, a nemzeti közösség, az autonóm nemzeti közösség és más hasonló fogalmak, miközben a többségi nemzetek (szlovák, román, szerb stb.) egyiket sem fogadják el, s megpróbálják saját terminusaikkal (nemzetiségi kisebbség, nemzetiségi közösség stb.) megnevezni a magyar kisebbségeket, s ezzel egyben leszûkíteni azok mozgásterét. A mátyusföldi-pozsonyi kisebbségi létbõl elszármazott, de az itt hagyott sorstársak iránti felelõsség súlyát továbbra is viselõ szerzõt elsõsorban történészként ismertük meg. Jelen könyve azonban immár azt a szerepváltást prezentálja, amely az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójának tisztségét betöltõ Szarka László pályáját jellemzi. A szerzõ érdeklõdésének középpontjába immár elsõsorban a kisebbségi léthelyzet problémái kerültek, s a kötetben helyet kapó történeti témák feldolgozását is az a szándék vezérli, hogy azok által a jelen problémáit jobban megértsük. A kötetbõl tehát nem a történész Szarka lép elénk, hanem a közéleti szereplõ, akit elsõsorban a kisebbségben

élõ magyarság jövõje iránti felelõsség vezérel. A kötetbe sorolt tanulmányokat a szerzõ három különálló szerkezeti részt alkotó fejezetbe sorolta, amelyek közül a recenzens számára a történeti jellegû tanulmányokat tartalmazó Etnicitás, identitás, történelem címû rész tûnt a legérdekesebbnek. A fejezet elsõ három tanulmánya tulajdonképpen öszszefüggõen is olvasható, noha megírásuk között évek teltek el. Ezt a folyamatos olvasást a kötet egyéb szempontból nem túl szerencsés tördelése is elõsegíti, mivel az egyes tanulmányok címeinek túlságosan határozatlan megjelenítése miatt az olvasó szinte észre sem veszi, hogy új tanulmány olvasásába kezdett. Az idõrendben utoljára elkészült Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban címû tanulmány mintegy elõkészítve a rá következõ két írást, tágabb értelmezési lehetõséget nyújt azok számára. Ebben az egész kötetet bevezetõ tanulmányban Szarka László a közép-kelet-európai nemzeti kisebbségek sorsa szempontjából döntõ jelentõségû történelmi sorsfordulókat tekinti át, felvillantva közben azokat a szempontokat, amelyek elemzése nélkül a kisebbségek történetének értelmezése lehetetlen. A szerzõ által felvázolt szituációk tanulsága, hogy a kisebbségi kérdés rendezésére térségünkben eddig alkalmazott megoldások mindegyike elégtelennek bizonyult: a Versailles-ban megálmodott kisállami rendszer, a pártállami keretek közé szorított jugoszláv internacionalizmus, majd a legutóbbi évtizedek újabb nemzetállami kísérletei mind csõdöt mondtak. Ennek okát Szarka – teljesen megalapozottan – abban látja, hogy minden esetben hiányzott az érintett nemzetek és nemzetiségek közötti konszenzus alkotmányos rögzítése és államjogi szavatolása. Márpedig e nélkül régiónkban a kisebbségi kérdést nem lehet megnyugtatóan rendezni. A Trianon: a kényszerkisebbségek létrejötte címû tanulmány egy magyar szempontból megkerülhetetlen téma újszerû megközelítését vázolja fel. Ebben a kiváló és rendkívül tanulságos esszében a szerzõ nem valamiféle megcáfolhatatlan igazságok kimondására törekszik, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amelyek megválaszolása új szempontok-

192

Könyvek

kal bõvítheti a téma meglehetõsen gazdag és változó színvonalú szakirodalmát. Szarka László sikerrel próbálja elkerülni azt, amit a tanulmányában is említ, hogy a trianoni paradigmát gyakran egyetlen tényezõre szûkítve próbálják értelmezni. Magunk a szerzõvel értünk egyet abban, miszerint Trianon problémáját még akkor sem lehet elválasztani a történelmi Magyarország nemzetiségpolitikájának kérdéskörétõl, ha tudjuk, hogy a békeszerzõdések tartalmát meghatározó nagyhatalmak elsõsorban más motívumok alapján döntöttek. A magyarországi Trianon-irodalom kétségkívül nagy adósága az, hogy mindeddig meglehetõsen kevés figyelmet szentelt annak, milyen szerepet játszottak a szomszédos népek államalkotó törekvései a történelmi magyar haza felbomlásában, s mi motiválta – a szerzõ szavaival élve – a nemzetiségi szembefordulás, leszakadás tömeglélektanát. A tanulmányban Trianon kapcsán megfogalmazott kérdések és válaszok nemcsak a hamis önáltatástól mentesek, de egy ellenségképtõl és traumáktól mentes Trianon-kép kialakítását is lehetõvé tehetik. Szarka ugyanis minden hamis önkritika nélkül mondja ki a magyar kormánypolitika végzetes tévedéseit, de nem abszolutizálja azokat. Az öt tanulmányt felvonultató elsõ fejezet aktuális és bennünket, szlovákiai magyarokat kiváltképp érintõ dolgozata az eredetileg Szabó Rezsõ: A Csemadok és a prágai tavasz címû könyvének utószavaként megjelent Nemzetiségi egyenjogúság és önigazgatás címû írás. Ebben Szarka – elsõsorban Szabó Rezsõ személyéhez kötve – a Csemadok által az 1968-ban kidolgozott önkormányzati elképzelések hátterét vázolja fel. Az, ahogyan a Csemadok akkori vezetése a lehetõségek határait felmérve azonnal reagálni tudott az új viszonyokra és egy átgondolt nemzetiségpolitikai programot tett le az asztalra imponálónak tûnik, s talán jelenlegi politikusaink számára is példaértékû lehet. A könyv Kisebbségi léthelyzetek, jogi státusok címû második, illetve a Kisebbségek helyzete a nemzetállamokban és az Unióban címû fejezetében a történész Szarka László helyett már sokkal inkább a nemzetstratéga Szarka lép elénk. Szigorú elemzés alá veszi a közép-kelet-európai magyar nemzeti ki-

sebbségek helyzetét, az általuk gyakorolt kisebbségi jogokat, nyelvhasználati helyzetüket, a többségi nemzetek hozzájuk fûzõdõ viszonyát, s ebbõl az elemzésbõl kiindulva próbálja felvázolni azokat a modelleket, amelyek egy kidolgozandó magyar jövõkép és nemzetstratégia alapjai lehetnek. Mindezt azonban a megszokottól eltérõen nem a magyar kisebbségi kérdés és trianoni paradigma gettójába zárva teszi, hanem összeurópai viszonyítási pontokat és párhuzamokat felhasználva. Az ebbe a két fejezetbe tartozó tanulmányok a szerzõ érdeklõdésének széles skáláját bizonyítják, hiszen a kisebbségekkel foglalkozó tudományos kutatások és kutatómûhelyek eredményeit felvázoló tanulmány éppúgy helyt kapott bennük, mint a magyarországi kisebbségek asszimilációjáról szóló vagy az önkormányzatiság kérdéskörét körüljáró dolgozat. Talán a magyar–magyar párbeszéd lehetõségeinek és eredményeinek felvázolása tehette volna még teljesebbé a kötet által bennünk kialakult képet. Szarka sem kerülhette meg viszont, hogy a kedvezménytörvényrõl kifejtse véleményét. Sajnos ezt a témát a napi sajtó olyan mértékben szétrágta, hogy nehéz vele kapcsolatban anélkül megszólalni, hogy rögtön politikai felhangokat ne keresnének mögötte. Szarka Lászlónak azonban sikerült elkerülnie ezt a buktatót, s ha csak a téma egyik szegmensére is korlátozza vizsgálatát, de értékes megállapításokkal gazdagítja a kedvezménytörvény szakirodalmát. A kedvezménytörvényt Szarka a rendszerváltást követõ „nemzetstratégiai diskurzus” legfontosabb eredményének tartja, amelyet az „eddig gyakorlatilag bármiféle ellensúly nélkül zajló asszimiláció” elsõ komoly ellenlépéseként értékel. A törvény elleni meg-megújuló szlovák és román támadások okát is éppen abban látja, hogy a még mindig nemzetállami modellekben gondolkodó politikusok is felismerték, hogy a kisebbségi magyar oktatás és kultúra törvényileg biztosított és rendszeres magyarországi támogatása akár komoly eredményeket is hozhat. Noha engem személy szerint érdekelt volna a szerzõnek a kedvezménytörvény körül kialakult politikai harccal kapcsolatos véleménye is, ezt õ gondosan elhallgatja, ami ugyan kétségkívül hasznára válik az írásnak, bizonyos értelem-

Könyvek ben azonban mégis leszûkíti az elemzés lehetõségeit. A kiváltképpen érdekes írások közé tartozik még A kisebbségi önkormányzatiság jelene és jövõje Kelet-Közép-Európában címû, amely a kötet méltó lezárása. Ebben a szerzõ a kisebbségi kérdésnek egy olyan megoldási lehetõségét vázolja fel, amelyre már jelenleg is találni példát az EU-ban, s amely a magyar kisebbségek számára is kiutat jelenthet. Szarka László a kötet egyik korábbi tanulmányában (A kisebbségi magyar közösségek helyzete és fejlõdési tendenciái a kutatások tükrében) is foglalkozik az autonómia és önkormányzatiság kérdéskörével. Jómagam annak olvasásakor úgy éreztem, a szerzõ túl rövidre fogta mondanivalóját, s lezáratlanul hagyta a problémát. A kötet utolsó tanulmánya azonban pótolta ezt a hiányérzetet, hiszen a dolgozat komplex módon a kisebbségi autonómiák európai kontextusából kiindulva, a szlovéniai pozitív példán keresztül jut el a megvalósulatlan erdélyi és felvidéki magyar autonómiatervezetekig. A dolgozat záró részében pedig az autonómiával kapcsolatban várható alternatívákat vázolja fel. A kötet gyengéjét magának a könyvnek a kivitele jelenti, hiszen a kötet néhány lapja már az elsõ használat idején kihullott. Számomra nem szimpatikus megoldás az sem, hogy az oldalak felsõ részén megtalálható aktuális fejezetcím nem egyezik pontosan a tar talomjegyzékben feltüntetett fejezetcímekkel. Ez bizonyos esetekben zavaró és az olvasó tájékozódását megnehezítõ lehet. Miként félrevezetõ az is, hogy a harmadik fejezet címe más változatban jelenik meg a tartalomjegyzékben (Kisebbségek helyzete a nemzetállamokban és az Unióban) és másként a fejezethez tartozó lapok tetején (Kisebbségek helyzete az Államokban és az Unióban), ami félreértésre adhat okot, hiszen az Államok kifejezés alatt nem az Európai Unió államait, hanem sokkal inkább az Egyesült Államokat értjük. Noha a kötetben található tanulmányok egy része korábban már megjelent, ez egyáltalán nem csökkenti értéküket, sõt az átgondolt szerkesztõmunkának köszönhetõen a könyvben új értelmezésekkel gazdagodva egységes egésszé állnak össze. Talán csak a magyarországi nemzetiségekkel foglalkozó

193

dolgozatok lógnak ki a sorból, hiszen kimondva-kimondatlanul az egész kötet elsõsorban a magyar kisebbség jelenlegi helyzetének és a vele kapcsolatos nemzetstratégiának a felvázolására tesz kísérletet. A szerzõnek mint az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatójának azonban ugyanúgy foglalkoznia kell a magyarországi kisebbségekkel (német, szlovák, roma stb.), mint a határon túli magyarokkal. Ebbõl a szempontból viszont érthetõ az érintett tanulmányok beválogatása. A kötet igazi értékét az a szerzõi magatartás – vagyis a többszempontúság és az elemzett témák iránti õszinte érdeklõdés – adja, amely végigkíséri az összes beválogatott tanulmányt. Szarka nem azért nyúl az egyes témákhoz, hogy kötelességszerûen letudjon egy-egy újabb témát, õt a problémák feloldásának szándéka vezeti, amelyhez a legjobb eszköz a megfelelõ kérdések megfogalmazása. Ennek pedig Szarka László, mint a jelen kötetben is bizonyítja, igazi mestere. Simon Attila Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában. Pozsony, Kalligram, 2004, 592 p. Az elmúlt hónapokban egy új könyv látott napvilágot a Csallóközi Kiskönyvtár sorozatban. Szlovákiai viszonylatban az elsõ olyan publikációról van szó, amely a családnevek „életét” az elmúlt évszázad tükrében a társadalmi változások figyelembevételével kíséri végig, felhasználva a névtanban bevett módszereket. Vörös Ferenc a névtudomány ismert mûvelõje, jelenleg vendégtanárként dolgozik a nyitrai Konstantín Egyetemen. A névtudományban a családnevek kutatásának gazdag hagyományai vannak, de a szlovákiai magyar nyelvterület névanyagával csak kevesen foglalkoztak behatóan. A felvidéki családneveket elsõként Kniezsa István elemzi a nyelvtudomány szempontjai szerint. A Felvidéki családnevek c. dolgozatát 1934ben írta, de nyomtatásban csak a 2003-as évben jelent meg a mû négy régebbi tanulmányával együtt (Kniezsa István: A magyar és szlovák családnevek rendszere. In: Helynév- és családnévvizsgálatok. Szerk.: Kiss

194

Könyvek

Lajos, Lucidus Kiadó, Budapest, 2003, 255–349. p.). A szerzõ a XVI–XVIII. századi gömöri, honti és ugocsai összeírások alapján vizsgálta a magyar, szlovák és kárpátukrán családnevek rendszerét. A névanyagot alapos morfológiai (alaktani) és etimológiai (eredet szerinti) elemzés alá veti. Több mint fél évszázados „ûr” után jelenik meg tehát Vörös Ferenc Családnévkutatások Szlovákiában c. monográfiája, amelyben négy felvidéki település családneveinek szociolingvisztikai vizsgálatát végzi el. A két csallóközi (Balony, Diósförgepatony) és két Nyitra-vidéki (Kiscétény, Nagycétény) település százéves névanyagát földrajzi, etnikai, dialektológiai, társadalmi, vallási, etimológiai, névélettani, névgyakorisági, jelentéstani, szófajtani, morfológiai szempontok szerint tárgyalja. A nevek rendszerezésénél elsõsorban Hajdú Mihály elemzési szempontjait követi, aki kitûnõ monográfiájában többek között a magyar családnévkutatás eredményeit is összefoglalja (Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. Budapest, Osiris Kiadó, 2003, 732–875. p.). A Családnévkutatások Szlovákiában c. mû szerkezete áttekinthetõ, tizenegy nagyobb fejezetre oszlik, melyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A szerzõ a Bevezetésben felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy dolgozata hiánypótló munkának készült, hiszen hasonló szemléletmódú vállalkozással nem találkozhatunk a szakirodalomban. A fejezet végén mintegy elõrevetíti vizsgálatai eredményét: „Az elemzések során arra a végsõ következtetésre jutok, hogy a szlovák és a magyar nyelvközösség, bár két különbözõ nyelvet használ, bizonyos mértékig mégis azonos névközösséget alkot” (10. o.). Az Általános kérdések c. fejezetben (11–48. o.) a névtudomány elméleti kérdései kerülnek a középpontba. Az egyes alfejezetekben a személynévkutatásról, a névszótárakról, a névtan megszületésérõl és önállósulásáról, a névkutatás fõbb mûhelyeirõl, a névváltoztatásról, a névviselésrõl és névhasználatról olvashatunk. A szerzõ áttekinti és értékeli a névtani irodalomban elért legfontosabb eredményeket. Kiemeli, hogy a névszótárak fontos szerepet játszottak a nevek mind teljesebb igényû összegyûjtésé-

ben. Vörös Ferenc is gyakran idézi munkájában a szótárakat, leginkább Kázmér Miklós Régi magyar családnevek szótára. XIV–XVII. század (1993) és Milosava Knappová Pøíjmení v souèasné èeštinì (1992) c. mûvét. Aprólékosabban tárgyalja a névváltoztatás kérdéskörét. A kutatás során a családneveknek gyakran eltérõ írásképváltozatával találkozott, melyek tollhibára vagy a nevek lejegyzõinek eltérõ iskolázottságára, nyelvismeretére utalnak. Külön figyelmet szentel a névátírás helyesírási szabályozásának mind a magyar, mind a szlovák nyelvben, és a kérdéssel kapcsolatos szlovák–magyar vitának, amely a történelmi családnevek átírását érintette. A Történelmi és szociolingvisztikai háttértényezõk c. részben (49–75. o.) a XX. században végbemenõ történelmi sorsfordulókról, politikai korszakokról ír, melyek befolyásolták a (Cseh)szlovákiában élõ magyarság életét és névhasználatát. Áttekinti a kisebbségeket érintõ jogszabályokat, névtörvényeket. A társadalmi változások a nevek lejegyzésében is nyomot hagytak. Az anyakönyveket egészen 1921 végéig magyarul vezették. Ezek után megváltozott a névsorrend és szlovákra fordították a keresztneveket. Az elsõ világháborút követõ években „a cseh hivatalnoki invázió tényérõl az anyakönyvekbe bepillantva is meggyõzõdhetünk, hiszen a Csehszlovák Köztársaság megszervezõdését követõen a szlovák országrészben is a keresztnevek gyakorta nem a szlovákos, hanem a csehes változatát jegyzik be” (53. o.). A korábban magyarul bejegyzett családnevek gyakran eltérõ írásmóddal lettek feltüntetve. A magyar családnevek mellékjeles írása a jogfosztottság éveiben (1945–1948) teljesedett ki. A szocializmus idõszakában a belügyminisztérium 1959. évi hirdetménye „a szülõk kérésére lehetõvé tette az anyanyelv szabályainak megfelelõ névalakok bejegyzését, de az -ová névképzõ használatának szigora továbbra is életben maradt. A szóban forgó törvényt azonban nem hirdették ki, így csak néhányan – és azok is csak évtizedekkel késõbb – tudtak élni az abban felkínált lehetõségekkel” (61. o.). Az 1989-es bársonyos forradalmat követõen a szülõk egyre több magyaros alakú nevet jegyeztettek be. Az 1994-es anyakönyvekrõl szóló tör vények

Könyvek szerint lehetõvé válik „a korábban kényszerûen szlovákul anyakönyvezett nevek illetékmentes helyreállítása, s a nõi nevek anyakönyvi bejegyzését -ová nélkül is engedélyezték” (64. o.). A névtörvények számbavétele után a szerzõ meghatározza a kisebbségi helyzet és kétnyelvûség típusát, tárgyalja a szlovákiai magyarság nyelvhasználatát befolyásoló tényezõket. A kétnyelvûség „jelentõs hatással van/lehet a névválasztásra, s így közvetetten az adott település névanyagának alakulására is” (75. o.). A kutatópontok c. negyedik fejezetben (76–105. o.) megismerjük a gyûjtõhelyek kiválasztásának elvi szempontjait. Balony és Diósförgepatony a kompakt magyar nyelvterületen található, Kis- és Nagycétény a magya–szlovák nyelvhatáron. Balonyban, Diósförgepatonyban, Nagycétényben a lakosság döntõ többsége magyar nemzetiségû, Kiscétényben a lakosság nagyobb része Trianont megelõzõen magyar kötõdésû volt, de az idõk során nyelvet és identitást váltott, elszlovákosodott. Ezek után a kutatópontok rövid történetével, névváltozataival, névetimológiájával és demográfiai adataival ismerkedhetünk meg. Az egyes falvak népességi, etnikai és felekezeti megoszlását diagramokon ábrázolja a szerzõ. Egyébként az egész dolgozatra jellemzõ az adatok, eredmények szemléletes formában (táblázatok, diagramok, grafikonok) való összefoglalása. Az anyaggyûjtés módja és forrásai c. részben (106–107. o.) Vörös Ferenc röviden felvázolja a kutatás során felmerülõ problémákat. A családneveket az állami anyakönyvezés kezdetétõl (1896-tól) 1999 végéig vizsgálta. A névanyagot az anyakönyvekbõl merítette. Elsõsorban az újszülöttek családnevét vizsgálta, de néhány fejezetben az anyák családnevével és a keresztnevekkel is foglalkozott. A hatodik fejezet (108–118. o.) Az anyakönyvezés címet viseli. Ebben az egyházi és polgári anyakönyvezés kezdeteirõl, az anyakönyvek rovatainak nyelvérõl olvashatunk. A társadalmi változások, a történelmi sorsfordulók természetesen itt is jól követhetõk. „Az anyakönyvezés során a hatalom a szlovakizált névalakot részesíti elõnyben, míg a magyar ajkú közösség tagjai a magyaros névviselésben és névhasználatban sok egyéb

195

tényezõ mellett identitásuk kifejezését is látják, ezért ragaszkodnak a családi és közösségi tradíciókhoz” (582. o.). Az alkalmazott tipológia fõbb alapvetései c. hetedik fejezetben (119–148. o.) ismerteti a szerzõ azt a tizennégy szempontot (idõbeli, földrajzi, etnikai, dialektológiai, társadalmi, vallási és felekezeti, etimológiai, névélettani, névgyakorisági, a névadás indítéka, jelentéstani, szófajtani, morfológiai, a nyelvi kifejezõeszköz), amelyek alapján rendszerezi a továbbiakban az összegyûjtött családnévanyagot. Az eddigi családnév-tipológiákat kritikusan kezeli, a legelfogadhatóbbnak Hajdú Mihályét tartja, s kisebb finomításokkal átveszi kategóriáit. A családnevek c. fejezet (149–437. o.) alkotja a munka központi és legterjedelmesebb részét. Vörös Ferenc az elõzõ részben említett vizsgálati szempontok alapján tizennégy alfejezetre bontja e fejezetet és aprólékosan elemzi a korpuszt. Reprezentatív mennyiségû név képezi az empirikus vizsgálat alapját, a négy községbõl megközelítõleg húszezer családnév kerül feldolgozásra. „A családnevek rendszerezésekor a sokféle lehetséges szempont közül a fõ hangsúlyt a név etimológiájára, a névadás lehetséges indítékára és a névben felismerhetõ elemek – fõként a tövek, kisebb súllyal a képzõk – jelentésére, a nevet alkotó elemek morfológiai vizsgálatára és a nevek megterheltségére, gyakoriságára helyezem” (149. o.) – írja a szerzõ. Az idõbeliség szempontjai c. alfejezetben összehasonlítja a XVI–XVII. századi forrásokból származó családneveket a mai névanyaggal. A Földrajzi szempontok c. részben a nevek térségi megoszlásának jellemzõit tekinti át. Megállapítja községenként a tíz leggyakoribb családnevet, elõfordulásukat az egész idõszak egyes alkorszakaira kivetítve. Rámutat arra, hogy 1945 elõtt, illetve azt követõen milyen változások figyelhetõk meg az egyes falvak névállományában: melyek nem bukkannak fel a háború utáni idõszakban, s melyekkel gazdagodik a település családnévanyaga. Az Etnikai szempontok c. részben az izraelita újszülöttek családneveit elemzi. A Dialektológiai szempontok c. fejezetben a nevekben fellehetõ nyelvjárási sajátosságokat mutatja be. A Társadalmi szempontok c. részben a következõ-

196

Könyvek

képpen fogalmazza meg a szerzõ célkitûzését: „Ebben a fejezetben arra helyezem a fõ hangsúlyt, milyen társadalmi vetületei vannak a család- és keresztnevek bejegyzési módja és az anyakönyvekben fellelhetõ autográf aláírások egyezésének és különbözõségeinek” (225. o.). Az államváltások következtében gyakran megbomlott az összhang a névírás és névhasználat tekintetében. Az anyakönyvekbe hivatalosan szlovákul bejegyzett név sokszor eltért az újszülöttet bejelentõ rovatban szereplõ szülõ, közeli hozzátartozó aláírásától. A magyar nemzetiségûek többnyire magyaros formában írták alá saját kezükkel az anyakönyvet. „A lakosság többsége – különösen a földmûvelésbõl élõ hagyományos paraszti réteg – a név magyaros aláírásával is vállalja nemzeti hovatartozását” (235. o.). A Vallási, felekezeti szempontok c. fejezetben egy község (Diósförgepatony) névanyagát veti elemzés alá, mivel csak itt található a négy község közül a római katolikusokon kívül jelentékenyebb számban más felekezetû (elsõsorban református) lakosság. Itt jelentéstani csoportok szerint is tárgyalja az egyes felekezetekhez tartozó lakosok családneveit. Az Etimológiai (a név eredetével kapcsolatos) szempontok c. részben ezt olvashatjuk: „a családnévanyag eredet szerinti megoszlása összefüggésbe hozható a népesség hajdani elhelyezkedésével, a letelepedésekkel és az egyes népcsoportok egymásra telepedésével, keveredésével, a késõbbi népmozgásokkal, a külsõ és belsõ migrációval, hogy csak a legfontosabb okokat említsük” (280. o.). Vörös Ferenc kijelöli az etimológiai besorolás fõbb kritériumait, s négy nagyobb csoportot különít el: magyar, szláv/szlovák, német és egyéb eredetû családneveket. Balonyban és Diósförgepatonyban a magyar eredetû nevek aránya jóval magasabb, mint Kis- és Nagycétényben, de az utóbbi két faluban is megelõzi valamivel a szláv/szlovák eredetû nevek számát. A Névélettani szempontok c. fejezetben a szerzõ a nevek átírását elemzi az egyes történelmi korszakok szerint és megállapítja, hogy „a nevek anyakönyvezése gyakran nem állt összhangban a bejegyeztetõ szándékával és etnikai hovatartozásával” (308. o.). Aprólékosan foglalkozik a nevek írásképével, alakváltozataival, az -ová nõi

névképzõ bejegyzésével. Ugyanazon családneveknél a magyaros, illetve szlovákos bejegyzés is megfigyelhetõ, ingadozik az írásképük. A Névgyakorisági szempontok c. részben községenként csak a tíz legfrekventáltabb családnevet tünteti fel, mivel a melléklet (465–579. o.) tartalmazza az összes családnév gyakorisági mutatóit. A Jelentéstani szempontok c. fejezetben eredet szerint is vizsgálja a nevek jelentés szerinti megoszlását. Az eredményekbõl kiderül, hogy a névanyagban a kereszt- és helynévbõl származó családnevek alkotják a legnagyobb csoportot. A névadás indítékainak szempontjai c. rész szorosan összefügg az elõzõvel, a jelentéstani és motivációs vizsgálatok nagyrészt fedik egymást. A névadás eredeti indítékát ma már nehéz felderíteni, gyakran csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Egyes nevek egyszerre több motivációt rejthetnek magukban, tehát a megfelelõ csoportba való besorolásuk is problémát okozhat. A Szófajtani szempontok vizsgálatánál a két leggyakoribb szófajnak mind a négy községben a fõnév és melléknév bizonyult. A Morfológiai szempontok c. fejezetben a családnevek alakját veti vizsgálat alá a szerzõ. A névalkotási módokat rendszerezi és jelzi a felmerülõ problémákat. „A bizonytalanság természetesen minden esetben abból adódik, hogy nem ismerjük az adott családnév konkrét történetét, s a kialakulás módját utólag már képtelenség rekonstruálni” (404. o.). A nyelvi kifejezõeszköz szempontjai c. részben a metaforikus (hasonlóságon alapuló névátvitel) és metonimikus (érintkezésen alapuló névátvitel) jelentésváltozással létrejött családneveket rendszerezi a szerzõ, aki többször hangsúlyozza, hogy a fent említett szempontok gyakran átfedésben, szoros összefüggésben vannak egymással. A kilencedik fejezetben az Összegzés-t (438–441. o.) olvashatjuk. „A dolgozat legfõbb újdonsága /…/, hogy névtani megközelítésben áttekintést ad a felvidéki magyarságról” (439. o.). A zárósorok utalnak a mû megszületésének egyik okára: „Dolgozatom tágabb értelemben adalék kíván lenni a hungarológiai kutatásokhoz is, és segítõje annak, hogy a határainkon élõ nyelvközösség problémáit jobban értsük /…/. Legyen öszszehasonlítási alapunk: mi az, ami eltérés;

Könyvek mi az, ami összeköt bennünket határon innen és túl” (441. o.). Vörös Ferencnek a névtanban való jártasságát bizonyítja a monográfiában található hivatkozások nagy száma és a felhasznált szakirodalom jegyzéke (442–464. o., 389 tétel), amely jó forrásanyagul szolgálhat a jövõben a téma iránt érdeklõdõ kutatók számára. A téma feldolgozásmódja szakszerû, részletekbe menõ, az adatok pontos statisztikai kimutatása és az eredmények összefoglalása soha sem marad el. A dolgozat újszerû elemzési szempontokat is tartalmaz, útmutatóként szolgálhat további névtani munkák megszületéséhez. A könyvet mindazok számára ajánljuk, akik érdeklõdnek a nevek világa iránt. Haszonnal forgathatják a név- és nyelvtudomány kedvelõi, a kisebbségben élõ magyarsággal foglalkozó kutatók és mindazok, akik kíváncsiak a társadalmi változások névhasználatra gyakorolt hatására. Szíves figyelmükbe ajánljuk a mûvet Balony, Diósförgepatony, Kiscétény, Nagycétény lakosainak is, akiknek családneveit örökíti meg a könyv. Bauko János Kontra Miklós (szerk.): Nyelv és társadalom a rendszerváltozáskori Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. A recenzensek gyakran utalnak arra, hogy az adott munka érdemi méltatása meghaladná a recenzió vagy ismertetés kereteit. Az ilyen megfogalmazás olykor csak valós tartalom nélküli „udvariassági formula”, máskor a szerzõ ezzel leplezi azt a tényt, hogy felületesen foglalkozott a kiadvánnyal. Számos esetben viszont – mint most is – az ismertetés írója a valós helyzetet rögzíti: mit lehet írni a szerkesztõ által megszabott rövid terjedelemben egy téma- és adatgazdag, csaknem 400 oldalas könyvrõl, mely rengeteg új megállapítást közöl? Lényegében csak tartalmi áttekintést nyújthatunk, illetve néhány gondolatot fogalmazhatunk meg. Az ismertetett könyv az MTA Nyelvtudományi Intézete és a Tömegkommunikációs Kutatóintézet által 1988-ban 832 fõs, a ma-

197

gyarországi lakosságot életkor, nem, iskolázottság és településtípus szerint reprezentáló, azaz reprezentatív mintán végzett közös kutatásának elsõsorban nyelvészeti eredményeit foglalja össze. A vizsgálat részeredményeit a kutatók már több helyen is publikálták, sõt az akkori, ún. Magyar Nemzeti Szociolingvisztikai Vizsgálat (MNSZV) kérdõívének módosított változata felhasználásával az utóbbi több mint egy évtizedben számos részkutatás zajlott Magyarországon és a határokon túl is, de az 1988-as vizsgálat teljes feldolgozása – tudtommal – most jelenik meg teljes egészében. A kötetet szerkesztõként is jegyzõ Kontra Miklós a könyv kilenc fejezetébõl nyolcnak a szerzõje is egyben, a nyolcadik fejezet (Nyelv és társadalom a rendszerváltozáskor) négy (aránylag) rövidebb tanulmánya Pléh Csaba, Angelusz Róbert, Tardos Róbert és Terestyéni Tamás munkája. Bár a magyar szociolingvisztika a múlt század hetvenes éveiben indult (a szociolingvisztikai kutatások történetérõl rövid áttekintést nyújt Kiss Jenõ Társadalom és nyelvhasználat címû könyvében, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995) az elsõ, valóban jelentõsebb eredmények akkor jelentkeztek, amikor a nyolcvanas évek közepén a Nyelvtudományi Intézetben Kontra Miklós vezetésével létrejött az élõnyelvi kutatócsoport, melyhez nemcsak az említett nemzeti szociolingvisztikai vizsgálat, hanem a kor másik nagy vállalkozása, a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú is kapcsolódik. E kutatásoknak alapvetõ jelentõsége van és volt a magyar nyelv(használat) megismerése szempontjából. A magyar leíró nyelvészet – akár a hagyományos, preskriptív irányultságút, akár az újabb, formális-generatív leírást alkalmazót nézzük is – ugyanis alig vette és veszi figyelembe a valós, élõ nyelvhasználatot. Amint arra a szerkesztõ, Kontra Miklós több helyütt is rámutat, vagy a kívánatos, vagy a lehetséges nyelvhasználattal foglalkoznak. Az MNSZV esetében viszont a cél a beszélõk valós nyelvhasználatának leírása, a nyelvhasználat társadalmi rétegzettségének vizsgálata volt. Az ismertetett könyv is elsõsorban arról szól, ami van (vö. 41. o.) – illetve, ami az adatfelvétel idején volt –, tehát elsõsorban adatokat és összefüggéseket közöl.

198

Könyvek

A kiadvány az Osiris tankönyvek sorozatban jelent meg, egy teljes fejezet (A vizsgálat keretei) lényegében a módszertani kérdéseket (mintavétel, terepmunkások kiválasztása, kérdõív, független és függõ változók leírása) taglalja. E rész nemcsak a vizsgálat verifikálhatósága szempontjából fontos, hanem azért is, hogy a hallgatók (esetlegesen jövendõ nyelvészek) megismerkedjenek a kérdõíves adatfelvétel és -adatfeldolgozás alapvetõ kérdéseivel, esetleges buktatóival. Ezek közül néhány alaposabb bemutatást igényelne, most azonban csak a téma szempontjából központi kérdést, a vizsgált nyelvi változókat érintjük. A vizsgálatba olyan nyelvi jelenségeket, azaz változókat vontak be a kutatók, amelyek régóta foglalkoztatják a szakmai (és részben a laikus) közvéleményt, ám elterjedtségükrõl, használatuk hátterérõl korábban nem álltak rendelkezésre empirikus adatok, vagyis az ítéletek csakis szubjektívek lehettek, esetleg az adott jelenség írásbeli – fõként szépirodalmi – elõfordulásán alapultak. (Egyébként igen tanulságos az, ahogyan Kontra Miklós a kötetben rendszeresen összeveti a sokszor egymásnak is ellentmondó nyelvész- és nyelvmûvelõi véleményeket a kutatási eredményekkel.) A vizsgált változók egyes változatai stigmatizáltak, használatukat a nyelvmûvelõk – és a nyelvközösség egyes tagjai – helytelenítik. A stigmatizáció következménye számos esetben a hiperkorrekció, azaz a túlhelyesbítés: a beszélõ olyan helyzetben is elkerüli egy-egy stigmatizált forma használatát, amely ott valójában helyes volna. Így például a -t végû igék felszólító módú alakjának használata a kijelentõ módú alak helyett stigmatizált, ez az ún. suksüközés, pl. „Ha idõben érkeznek, még õk is láthassák a filmet”. Ezért elõfordul, hogy a beszélõk a felszólító módú forma helyett is kijelentõ módú alakot választanak, pl. „Azt akarom, hogy õ nyitja ki az ajtót” (a példák a könyvbõl származnak). Egyébként a túlhelyesbítést ugyancsak bírálja a nyelvmûvelõ szakirodalom. Az elmondottakból adódóan a változóknak két változata van: az egyik az adott kontextusban a standard, a másik pedig a nemstandard, mely lehet stigmatizált vagy hiperkorrekt, esetleg választékos (a szövegben egyébként a standard és a sztenderd forma váltakozik). A kutatás során

különbözõ típusú kérdések alkalmazásával 10 változó használatáról kaptak képet a kutatók: 1. inessivusi és illativusi -ba/-be és -ban/-ben; 2. az ikes igék egyes alakjai; 3. az ami és az amely; 4. kijelentõ mód egyes szám elsõ személyben a -nák és a -nék rag; 5. a -t végû igék kijelentõ, illetve felszólító módja; 6. a természetes, hogy és a természetesen, hogy; 7. az -e kérdõszócska helye; 8. a miatt és az miatt; 9. miatt és végett; 10. néhány helyesírási kérdés. A 4–8. fejezetben a vizsgálat eredményeivel ismerkedhet meg az olvasó. Kontra Miklós elsõként azt mutatja be, hogyan befolyásolják a független változók (vagyis pl. az adatközlõ iskolázottsága, neme, életkora, foglalkozása, lakóhelye) a vizsgált nyelvi változók egyes változatainak választását, majd pedig az egyes független változók szempontjából összegzi az eredményeket. Egyes eredmények megfelelnek a várakozásoknak (pl. egybecsengenek korábbi külföldi vizsgálatok eredményeivel), így a kevésbé iskolázott adatközlõk nagyobb arányban ítélik helyesnek, illetve használják a nemsztenderd (stigmatizált vagy hiperkorrekt) változatokat, mint az iskolázottak, Budapesten (és a városokban) relatíve többen preferálják a kodifikált standardot, mint vidéken, a nõk és az ingázók kissé standardabbak, mint a férfiak és a nem ingázók stb. Kontra Miklós a vizsgálat eredményeit számos esetben egyes közkeletû véleményekkel is konfrontálja, például azzal a véleménnyel, hogy egyes emberek még mindig azért nákolnak és suksükölnek, mert az iskolai magyaroktatás nem eléggé hatékony. Az eredmények viszont azt mutatják, hogy bizonyos esetekben a szülõk (az apa) végzettségének nagyobb a hatása, mint az iskolai végzettségnek. Ugyancsak tanulságos olvasmány a nyelvmûvelés hatását elemzõ alfejezet. Ebbõl kiderül, hogy „a nyelvmûvelõ javak fogyasztása és a sztenderd és nemsztenderd változatok megítélése, illetve szóbeli produkciója között számos esetben statisztikailag jelentõs korreláció van. A minta számottevõ hányada tartozik a sztenderd nyelvhasználók és ugyanakkor a nyelvmûvelõ mûsorokat hallgatók csoportjába, de azt nem lehet igazolni, hogy itt ok-okozati összefüggés állna fenn, mivel sokan vannak azok is, akik hallgatják a mûsorokat,

Könyvek ugyanakkor nemsztenderd (megbélyegzett és hiperkorrekt) változatokat ítélnek helyesnek és használnak. Jelentõs azok száma is, akik sztenderdek, de nem hallgatnak nyelvmûvelõ mûsorokat” (225. o.). Az idézettek fényében megkérdõjelezõdnek a hagyományos nyelvmûvelésnek mind a céljai (a lakosság nyelvi mûveltségének emelése), mind pedig a módszerei (nyelvmûvelõ cikkek és elõadások). A további fejezetekben olvashatunk még arról, milyen hatása volt a különbözõ típusú feladatoknak (szóbeli produkció, grammatikalitási ítélet, írásbeli hibajavítás) a kapott válaszokra (ti. mennyire voltak következetesek az adatközlõk), hol beszélnek szépen és csúnyán magyarul, az adatközlõk véleménye szerint milyen a szép magyar beszéd, milyenek voltak a megszólítási és köszönésformák a rendszerváltozáskor. Az empirikus vizsgálat eredményeit magyarázza és árnyal-

199

ja Pléh Csaba Stigmatizáció és nyelvi tudat címû tanulmányában. A kötet záró tanulmányában Kontra Miklós néhány, szociolingvisztikai szempontból fontos kérdést vizsgál, milyen a nyelv és politika, a nyelv és emberi jogok, a nyelv és az iskola kapcsolata. Az ismertetett könyv egyik recenzese így zárja ismertetõjét: „A nyelv és társadalom a rendszerváltozáskori Magyarországon címû könyv megjelenése után már nem lehet úgy írni a magyar nyelvrõl, mint annak elõtte”. Ehhez csak annyit tennék hozzá: reméljük, a magyar szociolingvisztikáról sem, amint ahogyan a hagyományos nyelvleírás (nyelvmûvelés) egyes nagy tekintélyû képviselõi sajnos még napjainkban is teszik. Szabómihály Gizella

Számunk szerzõi

Mészáros András (1949) filozófus (Comenius Egyetem, Pozsony, Szlovákia)

Bauko János (1970) nyelvész (Konstantín Egyetem, Nyitra, Szlovákia)

Öllõs László (1957) politológus (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, Szlovákia)

Gaucsík István (1973) történész (Vágsellyei Levéltár, Vágsellye, Szlovákia)

Rácz Kálmán (1971) doktorandusz (ELTE BTK, Új- és Legújabb Kori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, Magyarország)

Izsák Lajos (1943) történész (ELTE Történeti Intézete, Budapest, Magyarország) Kiss József (1944) történész (SZTA Politikatudományi Intézet, Pozsony, Szlovákia) Kontra Miklós (1950) nyelvész (MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, Magyarország) Lelkes Gábor (1973) geográfus (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, Szlovákia) Liszka József (1956) etnológus (Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja, Komárom, Szlovákia)

Simon Attila (1966) történész (Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, Szlovákia) Szabómihály Gizella (1956) nyelvész (Gramma Nyelvi Iroda, Dunaszerdahely, Szlovákia) Torsello, Davide (1968) antropológus (Max Plank Institute for Social Antropology, Halle, Németország) Veres Valér (1972) szociológus (Babes–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, Románia)

Helyreigazítás Elõzõ számunkból kimaradtak Janek István adatai, amiért a szerzõ és olvasóink elnézését kérjük. Ezúton szeretnénk pótolni a hiányosságot. Janek István (1970) történész (MTA Történelemtudományi Intézete, Budapest, Magyarország)