Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában

KKI-tanulmányok

T-2014/1

RÁCZ ANDRÁS

Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában

KKI-TANULMÁNYOK

A Külügyi és Külgazdasági Intézet időszaki kiadványa

Kiadó: Külügyi és Külgazdasági Intézet Szerkesztés és tördelés: Tevelyné Kulcsár Andrea

A kiadó elérhetősége: H-1016 Budapest, Bérc utca 13-15. Tel.: +36 1 279-5700 Fax: +36 1 279-5701 E-mail: [email protected] http://kki,gov.hu

© Rácz András, 2014 © Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2014

Rácz András

A


Bevezetés

2014. februári ukrajnai politikai fordulatot követően Oroszország rövid időn belül megszállta, majd magához csatolta a Krím félszigetet. Áprilistól pedig KeletUkrajnában törtek ki zavargások, a krímihez meglehetősen hasonló körülmények között. A kezdeti épületfoglalásokat és a kormányerők kiszorítását hamarosan követte a senki által el nem ismert donyecki, majd a luhanszki1 „népköztársaság” kikiáltása. Mindezt intenzív, a kijevi vezetés ellen irányuló, az ukrajnai és oroszországi társadalmat, illetve a nemzetközi közösséget célzó médiakampány kísérte. Az ukrán állam és a frissen hatalomra került Jacenyuk-kormány a Krímben nem tudott gátat vetni az elszakadásnak, Kelet-Ukrajnában viszont felvette a harcot. Jelen tanulmány2 arra az elméleti kiindulási alapra épül, hogy a kelet-ukrajnai szeparatizmus mögött éppúgy Oroszország áll, mint ahogy a Krím is Moszkva intenzív támogatásával tudott elszakadni Ukrajnától. Bár Moszkva hivatalosan sosem ismerte el, hogy – a Krímmel ellentétben – bármilyen köze volna a kelet-ukrajnai szeparatista mozgalomhoz, az orosz támogatás mégis a kezdetektől egyértelmű volt. A donyecki és luhanszki szeparatista mozgalom leghatékonyabb erőit orosz fegyverekkel harcoló, orosz felszerelést, katonai járműveket használó és gyakran azonosítók nélküli, de orosz típusú egyenruhát viselő, igen magas szintű kiképzésben részesült – a moszkvai diskurzus szerint következetesen helyi ellenállóknak nevezett, valójában azonban döntő többségükben Oroszországból érkezett – fegyveresek alkották. Az ukrán állami szervek kezdettől fogva az elfogott rádióadásokkal és lehallgatott telefonbeszélgetésekkel igyekezték igazolni, hogy a szeparatisták igen szorosan kötődnek Moszkvához. Az egyik legfontosabb vezetőjük, a magát Sztrelkovnak nevező Igor Girkin nemcsak orosz állampolgár, mint az elfogott, illetve megölt felkelők közül sokan, de korábban az orosz különleges erők tisztje is volt. A szeparatisták által használt fegyverzet és utánpótlás is Oroszországból érkezett, így – ukrán és NATO-források, valamint ezekkel összecsengő helyi értesülések szerint – az a légvédelmi rakétarendszer is, amellyel a Kijev által nem ellenőrzött területről, máig tisztázatlan körülmények között, lelőtték a Malaysian Airlines MH17-es számú utasszállító repülőgépét.3 Mindezen közvetett bizonyítékoknál pontosabban igazolja viszont a szeparatistáknak nyújtott oroszországi támogatást a 2014. augusztus 13-án megkezdett orosz nyílt katonai behatolás Kelet-Ukrajnába,4 melynek során az orosz erők a donyecki és luhanszki „népköztársaság” fegyvereseinek oldalán harcolnak azóta is az ukrán kormánycsapatok ellen. 1

2

3 4

A tanulmányban szereplő orosz és ukrán nevek, kifejezések átírása a magyar kiejtés és helyesírás szabályainak megfelelően történik. Ha egy ukrajnai település nevének magyar átírása eltér az orosz és az ukrán névváltozat alapján, akkor a tanulmány az ukrán változatot veszi alapul, tiszteletben tartva Ukrajna államiságát és az ukrán államnyelvet. A szerző a Finn Külügyi Intézet (www.fiia.fi) tudományos főmunkatársa. A tanulmányban leírtak a személyes véleményét tükrözik, és semmiképpen sem tekinthetők akár a Finn Külügyi Intézet, akár a Külügyi és Külgazdasági Intézet hivatalos álláspontjának. Kérjük, az anyaggal kapcsolatos mindennemű kérdéssel forduljanak közvetlenül a szerzőhöz az [email protected] e-mail címen. Jelen tanulmány lezárása idején a vizsgálat még folyik. Erről bővebben lásd például: Rácz 2014.

2014. október 15.

3

Rácz András


E nyílt támadásig az Oroszország által Ukrajnában folytatott furcsa, korábban nem ismert, irreguláris hadviselési módot kezdetben számos néven emlegették az eseményeket kommentálók, ám mára leginkább a „hibrid háború”, illetve a „nemlineáris háború” elnevezés terjedt el.5 Jelen tanulmány – az első rész vonatkozó bekezdésében részletesen kifejtett okokból – a „hibrid háború” elnevezést használja. A kutatás arra a kérdésre keres választ, hogy a krími és a kelet-ukrajnai események alapján melyek az Oroszország által folytatott hibrid háború főbb elemei, jellegzetességei, és miben különbözik ez a fajta háború az irreguláris hadviselés korábban ismert módjaitól. Emellett, mintegy gyakorlati kitekintésként, az így meghatározott fő paraméterek alapján igyekszünk arra is választ találni, hogy a hibrid háború még hol alkalmazható a világon, akár Oroszország, akár más szereplők által. Módszertani értelemben a kutatás induktív úton halad, hiszen a hibrid háború ukrajnai megjelenési formája új, korábban nem ismert – pontosabban: a gyakorlatban nem próbált – hadviselési módot hozott, így pedig érdemi szakirodalma sincs. Így tehát a lezajlott konkrét eseményekből kell megkísérelni induktív módon általános következtetéseket levonni. A vizsgálat során komoly nehézséget jelentett a megfelelő források fellelése és használata. Ennek egyik oka az orosz és ukrán oldalról egyaránt erőteljesen tapasztalható dezinformációs és propagandatevékenység volt, a másik pedig az a közismert tény, hogy folyamatban lévő harccselekményekről igen nehéz megbízható, pontos információkat szerezni a kutatók rendelkezésére álló eszközökkel. A kutatás során tehát a szokásosnál is nagyobb jelentősége volt a megfelelő forráskritika alkalmazásának. Így az orosz, illetve az ukrán hírcsatornák és hivatalos források adatainak felhasználása során a szerző törekedett arra, hogy azok információtartalmát független, tehát egyik oldalhoz sem kötődő elemzők, kutatóintézetek elemzéseivel összevetve ellenőrizze. Ezek mellett a reális kép kialakításában nagy segítséget jelentettek a térségben dolgozó külföldi (azaz nem ukrán és nem orosz) újságíróknak az elektronikus sajtóban publikált tudósításai is. Ezek gyakran – például a Twitteren keresztül leadottak – lényegében valós idejűek voltak, ráadásul a hivatalos, elsődleges forrásokból nem megismerhető mélységben nyújtottak betekintést a harcok által érintett területek mindennapjaiba.6 Az orosz vagy az ukrán oldalhoz kötődő elsődleges források leginkább diskurzuselemzési céllal voltak használhatóak. Kivételt az ukrán Nemzeti Biztonsági és Védelmi Tanács által a kelet-ukrajnai harcokról napi rendszerességgel közölt hadműveleti szintű térképek jelentettek.7 Ezek – a szerző számára is meglepő módon – hónapokon át pontosnak bizonyultak: híven adtak hírt az ukrán kormányerők sikerei mellett a súlyos vereségekről is,8 még akkor is, amikor a hivatalos tájékoztatás azokat egyébként elhallgatni vagy kisebbíteni igyekezett. 5 6 7 8

Lásd például: Shuster 2014; Sherr 2014. 34–36. o. Külön is érdemes itt kiemelni a Vice News tudósítójának, az oroszul is kiválóan beszélő Simon Ostrovskynak a „Russian Roulette” című sorozatát. Elérhetőek ukrán nyelven a mediarnbo.org weblapon, illetve letöltve megtalálhatóak a szerző birtokában is. A térképek angol fordítását a Radio Free Europe/Radio Liberty weboldalán működő „Ukraine in Crisis” blog folyamatosan közölte. Látványos példaként említhető a szeparatisták gyors térnyerése Kelet-Ukrajnában, 2014. május-június folyamán, de akár az ukrán keleti határvédelem 2014. augusztus 11–13. közötti összeomlása egy körülbelül száz kilométeres szakaszon, Luhanszktól keletre. Ez utóbbiról a nagyvilág elsősorban e térképek segítségével, illetve az ezeket használó külföldi szakértők elemzésein keresztül szerezhetett tudomást.

4

KKI-tanulmányok

Rácz András


A tanulmány három fő részből áll. A bevezetőt követően a szerző röviden igyekszik az aszimmetrikus hadviselés hadtudományi-hadelméleti keretei között elhelyezni a hibrid háborút. A második rész célja, hogy a krími és a kelet-ukrajnai szeparatista hatalomátvételek folyamatát elemezve meghatározza azokat a közös elemeket, amelyek együttesen adják a hibrid háború fő jegyeit, lefolyásának jellemzőit és alkalmazásának alapfeltételeit. A tanulmány egy összegzéssel zárul. A kutatásnak a fentebb említett, augusztus 13-i nyílt orosz katonai beavatkozás időbeli határt szab, mivel attól kezdve orosz oldalról már nem hibrid, hanem teljesen hagyományos, bár korlátozott háborúról beszélhetünk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hibrid háború eszközeit az orosz fél a továbbiakban ne használná, azonban a háború alapvető jellege megváltozott.

Az elméleti háttér:

A

az aszimmetrikus hadviseléstől a hibrid háborúig

z aszimmetrikus hadviselés teljes történetének bemutatása meghaladja a jelen tanulmány kereteit, bizonyos kitekintésre azonban mégis szükség van ahhoz, hogy megérthessük, miben hozott újat a Krímben és Kelet-Ukrajnában megfigyelt orosz hadviselési forma. Az aszimmetrikus hadviselés fejlődésének kiváló összefoglalóját adja Forgács Balázs.9 Mint sokan előtte, ő is Carl von Clausewitztől kezdi az elemzést, hangsúlyozva, hogy a porosz katonai gondolkodó a „háborút erőszak alkalmazásaként fogalmazta meg, amelynek célja, hogy ellenfelünket akaratunk érvényesítésére kényszerítsük”.10 Említi a háború kettős természetének clausewitzi elkülönítését is, megkülönböztetve direkt és indirekt hadviselést. Míg az előbbi célja az ellenfél megsemmisítése, addig az utóbbié korlátozott, és alapvetően az ellenfél kifárasztására irányul. Forgács leszögezi azt is, hogy az aszimmetrikus hadviselés történetének fejlődésében az indirekt célok jelentkeztek a leggyakrabban, hiszen ezek azok, amelyeket a katonailag gyengébb fél reálisan ki tud tűzni maga elé. Az ukrajnai események értékelése szempontjából az aszimmetrikus hadviselés elméletében igen korán kimutatták a megfelelő terepviszonyok fontosságát. Clausewitz az általa „népi háborúnak” nevezett gerilla-hadviselés egyik peremfeltételeként határozta meg az átszegdelt, nehezen járható terepet, ahol az erősebb fél reguláris csapatai elől az irreguláris erők menedéket találhatnak. A nehezen járható terep fontossága megjelent az „Arábiai Lawrence”-nek is nevezett Thomas E. Lawrence műveiben és Joszip Broz Titónak a partizánháborúról írt munkáiban is. A város az aszimmetrikus hadviselés lehetséges terepeként először Marx és Engels forradalomelméletéhez kapcsolódva jelent meg, az erős ideológiai háttér szükségességével párosítva. Ezt az elméletet fejlesztette tovább Lenin, aki az Állam és forradalom című művében azt írta, hogy az 1905-ös moszkvai felkelés „új barrikádtaktikát teremtett”: a partizánháborúét. Lenin a tagolatlan tömegek helyett kicsiny, jól szervezett, nagyon mozgékony – természetesen a párt által irányított – csoportok alkalmazásában látta a 9 Forgács 2008. 88–100. o. 10 Uo. 89. o.

2014. október 15.

5

Rácz András


siker kulcsát. Szintén Leninhez fűződik az ideológiai harc továbbgondolása is: ő a propaganda céljaként a saját lakosság szimpátiájának megnyerésével egyenlő fontosságúként jelöli meg az ellenséges rendszer bomlasztását, moráljának megtörését. Mind a már említett Thomas E. Lawrence, mind Mao Ce-tung műveiben megjelent az a gyakorlati tapasztalatokra épült felismerés, hogy önmagukban az irreguláris erők sokszor nem elegendőek a győzelemhez. Szükség van arra is, hogy az ellenséget egy reguláris hadsereg kívülről, a hagyományos hadviselés eszközeivel tartsa nyomás alatt. A reguláris és irreguláris erők szoros együttműködésének szükségességét Mao úgy írta le, hogy azoknak egyazon test „két karjaként” kell együttműködniük.11 Ugyanez volt egyébként a Jugoszláviában, a Szovjetunióban és Franciaországban harcoló partizánok, ellenállók tapasztalata is: bár súlyos veszteségeket tudtak okozni a megszálló németeknek, és jelentős erőforrásokat kötöttek le, mégis csak a reguláris erőkkel együttműködve lehettek tartósan sikeresek. A városi harc elméletét pedig a brazil Carlos Marighella finomította tovább 1969-ben megjelent, A városi gerilla kézikönyve című munkájában. Marighella kimutatta, hogy a nagyvárosok jelentik a kormányzati működés központjait, így az ott elhelyezkedő államigazgatási épületekre, rendőrségekre, stb. mért csapásokkal hatékonyan megbénítható az adott állam. Kiemelten fontosnak tartotta a rendőri, katonai és politikai vezetők elleni támadásokat, valamint a kommunikációs és szállítási útvonalak blokkolását. Elmélete szerint a nagyvárosban elért eredmények jelenthetik az alapját a központi hatalom irányítása alól kicsúszó vidéken kibontakozó, kiterjedtebb gerillamozgalomnak.12 Az aszimmetrikus hadviselés elméletének fejlődésében a jelen tanulmány szempontjából kiemelt fontosságú volt Valerij Geraszimov tábornok, orosz vezérkari főnök cikke,13 aki elemzésében a hadviselésnek egy olyan, általa új generációsnak nevezett módját vázolja fel, amely a katonai erő közvetlen bevetése – amit hagyományos hadviselésnek nevez – helyett a politikai, diplomáciai, gazdasági és egyéb nem katonai eszközöknek a katonai erővel kombinált, együttes alkalmazására épül. Úgy fogalmaz, hogy „a politikai és stratégiai célok elérésében megnövekedett a nem katonai eszközök szerepe, és hatékonyságban gyakran meghaladja a fegyverek erejét”. Geraszimov az erő alkalmazásának a nem nyílt, álcázott módjait részesíti előnyben, így a félkatonai és civil irreguláris erők bevetését javasolja, és az aszimmetrikus, indirekt módszerek alkalmazására helyezi a hangsúlyt. Szükségesnek tartja, hogy a háború a fizikai sík mellett az információs térre is kiterjedjen, ahol a bevetett erők és módszerek valós idejű koordinációját is meg lehet valósítani. Nagy szerepet szán az ellenség területén végrehajtott, teljes mélységében, koordináltan végrehajtott csapásoknak, a kritikus infrastruktúra lerombolásának. Mindeközben a hagyományos katonai erő alkalmazása csak a konfliktus késői fázisaiban jelenik meg, gyakran békefenntartásnak, illetve válságkezelésnek beállítva. A cikk a krími eseményekig jórészt észrevétlen maradt, ám azt követően annál nagyobb figyelmet kapott. Narratív érdekesség, hogy a tanulmányban Geraszimov az átalakuló hadviselésről mindvégig az általa jelentett fenyegetés elleni védekezés szellemiségével írt. 11 Uo. 94–95. o. 12 Uo. 99. o. 13 Geraszimov 2013.

6

KKI-tanulmányok

Rácz András


Ezt a megközelítést Mark Galeotti, az orosz fegyveres erők egyik legismertebb nyugati szakértője (nem minden malícia nélkül) ezópusinak nevezte, arra utalva, hogy valójában Geraszimov az új módszerekkel történő támadásra tett javaslatokat.14 Amint azt Jānis Bērziņš lett szakértő kimutatta,15 a Krímben látott orosz hadviselési forma az ellenfél megsemmisítése helyett annak befolyásolására és belső bomlasztására törekszik, a hadviselésben a fegyverek mellett a kulturális és kommunikációs eszközökre is nagy súlyt helyez, és hagyományos fegyveres erők helyett a különleges erők műveletein van a hangsúly. A hagyományos, közvetlen érintkezésen alapuló háború helyett a harcot inkább az információs térben vívja meg, kiemelten támaszkodva a lélektani hadviselés eszközeire. A háborút nem korlátozza, hanem az ellenfél teljes hátországára is kiterjeszti azt, a katonai erővel koordináltan alkalmazva a politikai, diplomáciai, gazdasági, információs, technológiai és környezeti eszközöket. Bērziņš szerint a geraszimovi hadviselés arra a tételre alapul, hogy a háború fő frontja az emberi elme, így az ellenfél megtörését elsősorban információs és pszichológiai eszközökkel kívánja elérni. A stratégiai cél az, hogy minél kisebb mértékben legyen csak szükség a hagyományos fegyveres erők bevetésére, inkább az ellenséges állam működésének megbénítása, akadályozása történjék, a lakosság meggyőzése, a központi hatalomtól való elfordítása révén.16 E nem katonai eszközök időigényes alkalmazásának szükségességéből következik az is, hogy határozott idejű háború helyett a geraszimovi elvek egy lényegében folyamatos háborús állapotról szólnak – ami nyilvánvalóan implikálja azt is, hogy folyamatosan van ellenség is. Bērziņš ez utóbbi tételt egyértelműen a Nyugatra vonatkoztatja. Bár az Ukrajnában látott orosz hadviselési forma megnevezésére a hazai és a külföldi közbeszédben elterjedt a hibrid háború elnevezés is, ennek használata vitatható; a kifejezés ugyanis eredetileg mást jelent. A hibrid háború kifejezést Bill Nemeth alezredes 2002-es munkája17 honosította meg, aki a csecsen háborúkat vizsgálva, a csecsenek újszerű, a reguláris és az irreguláris hadviselés között rugalmasan, lényegében bármikor váltani képes, esetenként terrorizmusba is átcsapó hadviselési módját nevezte el így. Frank G. Hoffman amellett érvel,18 hogy a 21. század háborúiban az Egyesült Államok várható ellenfelei nem elkülönülten, vagylagosan alkalmazzák majd a reguláris, gerilla és terrorista hadviselés elemeit, hanem azokkal egy időben, tetszőlegesen kombinálva is élni fognak. Hoffman szerint igaz ugyan, hogy a reguláris és irreguláris taktika együttes alkalmazására korábbi példákat is ismer a hadtörténelem, a modern technológia vívmányai miatt ezek pusztító ereje sokkal nagyobb, így a közvetlen katonai veszélynél szélesebb körű fenyegetést jelentenek. Az elméletet továbbfejlesztve, 2009-ben Hoffman definiálta is a hibrid háborút, s négy alapvető összetevőjét határozta meg: az a fél folytatja, amelyik a harctéren egy időben és rugalmasan képes alkalmazni a hagyományos fegyvereket, az irreguláris taktikát, a terrorista módszereket és a bűnözői eszközöket. 14 15 16 17 18

Galeotti 2014. Bērziņš 2014. Uo. 5. o. Nemeth 2002. Idézi: Bjerregaard 2012. 16–17. o. Hoffman 2007. Idézi: Bjerregaard 2012. 11–12. o.

2014. október 15.

7

Rácz András


A fentiekből látható tehát, hogy a hibrid háború kifejezés az eredeti tartalommal nem tudja a maga teljességében leírni az Ukrajnában folytatott orosz hadviselési formát, az ugyanis jóval szélesebb körű: egyáltalán nem csak a harctérre terjed ki, és a fő hangsúly nem is a közvetlen fegyveres erőszak alkalmazásán van. A hibrid háború mellett az ukrajnai orosz hadviselés leírására elterjedt a nemlineáris háború kifejezés is, elsősorban azért, mert a geraszimovi elvek pontosan a közvetlen fegyveres konfrontáció elkerülésére és helyette a nemlineáris, közvetett módszerek alkalmazására alapulnak. A nemlineáris háború kifejezést e hadviselési mód leírására Vlagyimir Putyin elnök egyik legközelebbi tanácsadója, Vlagyiszlav Szurkov használta, amikor közismert írói álnevén, Natan Dubovickijként közölt egy esszét, amelyben egy ilyen, mindenre és mindenkire kiterjedő, megfoghatatlan háború utáni fikciós helyzetbe engedett bepillantást. Az esszé – aligha véletlenül – 2014. március 12-én, néhány nappal a Krím orosz annexiója előtt jelent meg a Russzkij Pionyer internetes portálon.19 A terminológiai vita a jelen tanulmány lezárása idején is eldöntetlen. A nemlineáris háború kifejezést a tekintélyes Mark Galeotti nyomán jelentős számban vették át a különféle internetes oldalak, és elkezdett beivódni az online közbeszédbe.20 Ugyanakkor a NATO hivatalos weblapja annak ellenére is hibrid háborúról ír, hogy a kifejezés, mint fentebb láttuk, hadtudományi értelemben eredetileg mást jelent. Jelen tanulmányban a hibrid háború szószerkezetet fogjuk használni a továbbiakban, azzal a megjegyzéssel, hogy az egyes tudományos kifejezések jelentéstartalma idővel módosulhat, bővülhet – valószínűleg ez történik majd a hibrid háborúval is.

A hibrid háború fő jellegzetességei a gyakorlatban

A

Krím félszigeten néhány nappal a február 21-i kijevi hatalomváltás után, február 27-én jelentek meg az azonosító nélküli – mint később kiderült: orosz – fegyveresek, akik elfoglalták a krími parlament és a regionális kormányzat épületét. Az ukrán kormányzat helyi működésének megbénítását először az autonómia kinyilvánítása követte, majd pedig a „függetlenség” kikiáltása, egy sebtében lebonyolított, Oroszországon kívül senki által el nem ismert, teljes mértékben antidemokratikus népszavazás után. Miután Oroszország megteremtette a külső területek csatlakozásának jogi hátterét, a Krím március 17-én felvételét kérte az Oroszországi Föderációba. A félszigeten állomásozó ukrán erőket az oroszbarát szakadárok egyetlen puskalövés nélkül elfogták, nagyobb részüket Ukrajnába internálták, de sok volt az átálló is. Mindeközben a határ orosz oldalán Moszkva kiterjedt hadgyakorlatokat folytatott, s így folyamatosan nyomás alatt tartotta a kijevi vezetést. Összességében, Ukrajna alig néhány hét leforgása alatt, harc nélkül elveszítette a Krím félszigetet. Kelet-Ukrajnában a kijevi események kirobbanásától kezdve – 2013. novemberdecembertől – zajlottak oroszbarát tüntetések, de csak a februári fordulatot követően 19 Dubovickij 2014. 20 Jelen tanulmány lezárása idején a „non-linear war” + „Ukraine” keresőszavak használata mintegy 56.000 találatot ad a Google-on, míg a „hybrid war” + „Ukraine” csak valamivel kevesebb, mint 11.000-et.

8

KKI-tanulmányok

Rácz András


kaptak erőre, nem függetlenül az új kijevi vezetéssel szemben ellenséges oligarchák szándékaitól. Az erőszakos épületfoglalások április 6-án kezdődtek, és Donyeck után más városokra, köztük Luhanszkra is átterjedtek. Az akciók oroszlánrészét a Krímben látottakhoz hasonló, azonosító nélküli egyenruhát viselő fegyveresek és feltűnően jól képzett, civil ruhás támadók hajtották végre, de jelen voltak a tüntetéseken a helybeliek is: döntően huszonéves, kisportolt fiatalok és oroszbarát nyugdíjasok. Az események sokáig a krími forgatókönyv szerint haladtak, a helyi ukrán rendőrség és közigazgatás is szinte „menetrendszerűen” omlott össze. Az orosz hadgyakorlatok folyamatosan zajlottak, és mindvégig a levegőben volt az orosz támadás veszélye. Április 15-én azonban a kijevi kormány úgy döntött, hogy reguláris fegyveres erőket vet be a szakadárokkal szemben, és megkezdődtek az ún. terrorellenes műveletek.21 Ami a lakosság attitűdjét illeti, általánosságban véve is feltűnő volt, hogy a Krímben a helyiek jelentős része ténylegesen is támogatta a Kijevvel szembeni fellépést – még ha nem is feltétlenül az elszakadást –, ám Kelet-Ukrajnában a tömegtámogatottság mértéke sokkal kisebb volt. A kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet 2014. április 8–16. között végzett egy felmérést, amelyben többek között az akkor már zajló kelet-ukrajnai épületfoglalásokra, illetve az Oroszországhoz való csatlakozásra kérdeztek rá Ukrajna keleti és déli régióiban. Az előbbiek kapcsán egyedül a donyecki és a luhanszki régióban emelkedett a támogatottság szintje 15 százalék fölé, és az elszakadás lehetőségét illetően is ott volt a legmagasabb: a „biztosan igen” és az „inkább igen” kategóriák összevont eredménye szerint a donyecki körzetben 27,5 százalék, a luhanszkiban pedig 30,3 százalék támogatta azt. Az ellenzők aránya azonban mindkét körzetben magasabb volt: Donyeckben 52,2, Luhanszkban 51,9 százalék. Nem volt szó tehát arról, hogy a lakosság többsége támogatta volna a szeparatisták épületfoglalási akcióit vagy az elszakadást.22 Közben május 11-én a magukat önhatalmúlag kikiáltó donyecki és luhanszki „népköztársaságban” népszavazást rendeztek az Ukrajnától való elszakadásról. Bár a szakadárok szerint a lakosság döntő többsége igennel szavazott, a két – rendkívül gyengén és ad hoc módon megszervezett – népszavazás legitimitását sem Kijev, sem a nemzetközi közösség nem ismerte el, a harcok pedig folytatódtak az ukrán kormányerők és a szeparatisták között.

A

A hibrid háború modellje

krími és a kelet-ukrajnai események hasonlóságát alapul véve, induktív módon felállítható egyfajta modell, amellyel jellemezhető az Oroszország által Ukrajna ellen folytatott hibrid háború működése. Három nagyobb szakaszba osztva, ös�szesen kilenc fázist különíthetünk el. 21 Az elnevezésre jogi okból volt szükség: azzal ugyanis, hogy a szakadárokat és az őket támogatókat terroristának bélyegezték, lehetővé vált a fegyveres erők belföldi alkalmazása, ami egyébként csak hadiállapot esetén lett volna lehetséges. Ez utóbbit viszont Kijev politikai okból el akarta kerülni, főképp azért, hogy a lépéssel ne igazolja a „polgárháborúba süllyedő Ukrajnáról” szóló orosz hivatalos retorikát. 22 Opinions and Views… 2014.

2014. október 15.

9

Rácz András


A hibrid háború modellje Előkészítés

1. fázis

Stratégiai előkészítés: • A támadó ország a megtámadandó állam területén létrehozza a hozzá hű civil szervezetek és médiacsatornák hálózatát. • A sebezhető pontok felmérése a megtámadandó ország államigazgatásában, fegyveres erőiben, gazdaságában. • Diplomáciai és médiapozíciók kiépítése a nemzetközi közvélemény befolyásolása céljából.

2. fázis Politikai előkészítés: • A helyi központi hatalommal szembeni elégedetlenség szítása, erősítése a megtámadandó országban, politikai, diplomáciai, titkosszolgálati és tömegkommunikációs eszközökkel. • Beletartozik ebbe a helyi szeparatista mozgalmak erősítése, etnikai, vallási vagy társadalmi feszültségek élezése, stb. • Ezzel párhuzamosan politikusok, államigazgatási és erőszakszervezeti vezetők és szakemberek megvesztegetése, „átállítása”. • Kapcsolatfelvétel a helyi oligarchákkal, a számukra kínált kedvező üzleti megállapodások révén a támadó országtól való függés kialakítása. • Kapcsolatfelvétel a helyi szervezett bűnözői csoportokkal. 3. fázis Műveleti előkészítés: • A megtámadandó országgal szemben kiterjedt politikai nyomásgyakorlási és dezinformációs akciók indítása (többek között hamis kormányzati anyagok, utasítások, parancsok kiszivárogtatásával, stb.). • A megtámadandó ország kiválasztott támadási területén a korábban megvásárolt hivatalnokok, erőszakszervezeti vezetők, valamint a helyi bűnözői körök mozgósítása.

10

KKI-tanulmányok

Rácz András Támadás

Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában 4. fázis A feszültség kirobbantása: • Kiterjedt kormányellenes tüntetések, zavargások szervezése a megtámadott országban. • A kiválasztott támadási területen a beszivárgó különleges erők – részben civilnek álcázva – a helyi bűnözői körökkel együtt, az átállt állami tisztviselők aktív vagy passzív támogatásával, végrehajtják az első épületfoglalásokat, szabotázsakciókat. • A megtámadott ország egész területén provokációk és szabotázsakciók végrehajtása a központi hatalom figyelmének megosztása céljából. • A támadó ország által befolyásolt média erős zavarkeltéssel, ál- és rémhírekkel nehezíti a központi hatalom ellentevékenységét. 5. fázis A központi hatalom kiszorítása: • Az igazgatási épületek és stratégiai jelentőségű pontok – különösen beleértve a televízió- és rádióstúdiókat, átjátszóállomásokat, tévétornyokat – elfoglalásával a központi hatalom gyors kiszorítása, működésének megbénítása a támadási területen. • Ugyanott a központi hatalomhoz kötődő média tevékenységének blokkolása, információs-tájékoztatási fölény kialakítása. • A központi hatalom helyi fegyveres erőinek megbénítása, pl. a laktanyák elé vont „civil” blokádokkal, tüntetésekkel, valamint a parancsnokok megvesztegetésével, szükség esetén megsemmisítésével, különleges műveletek útján. Kiemelt fontosságú a határvédelem működésének blokkolása. • Mindezzel párhuzamosan a támadó ország diplomáciája, az állami befolyás alatt álló gazdasági szereplői és a reguláris hadereje folyamatosan politikai nyomás alatt tartja a megtámadott országot, médiája pedig a nemzetközi közvélemény összezavarására, valamint a megtámadott ország diszkreditálására törekszik. 6. fázis Alternatív politikai hatalom kialakítása: • Az elfoglalt középületekre alapozva, az elfoglalt területnek a megtámadott országtól való különállására történő (történelmileg, társadalmilag stb. megalapozott vagy kreált) hivatkozással alternatív politikai központ kikiáltása. • A legitimáció látszatát új politikai testületek létrehozása biztosítja, amelyeket a támadók, a helyi fölényüket kihasználva, legitimnek ismernek el a korábbi, a központi hatalomhoz kötődő testületek helyett. • A támadó ország médiája mind a hazai, mind a megtámadott országbeli, mind pedig a nemzetközi közvélemény felé erősíti az új politikai testületek legitimációját. A megtámadott ország megszállt területén információs monopólium kialakítása, majd azon keresztül a helyi lakosság elidegenítése a központi hatalomtól. • A központi hatalomnak a terület visszaszerzésére indítandó gyors katonai ellentámadását a támadó ország reguláris hadserege által jelentett folyamatos fenyegetés akadályozza, blokkolja.

2014. október 15.

11

Rácz András


Az elért sikerek 7. fázis Az eredmény politikai stabilizálása: stratégiai • Népszavazás szervezése és az anyaországtól való elszakadásról/ kihasználása függetlenségről szóló döntés, a támadó ország diplomáciájának és médiájának erős támogatásával. • Ezt követően a terület formálisan kéri a támadó ország segítségét, támogatását. 8. fázis A terület elszakítása az anyaországtól: • 8/a: a támadó ország annektálja a megszállt területet (Krím), vagy • 8/b: oda katonai erővel bevonul (nem feltétlenül nyíltan), és ott az új államalakulat nevében fegyveres harcba kezd az anyaország ellen, folyamatosan gyengítve azt politikai, gazdasági és katonai téren. Ennek egy lehetséges variánsa a „békefenntartó tevékenység” vagy „válságkezelés” jelszava alatt történő bevonulás. 9. fázis A megtámadott ország politikai-stratégiai mozgásterének tartós korlátozása: • Az elveszített terület gazdasági, infrastrukturális, népességi stb. elemeinek kiesése súlyos gazdasági nehézségeket, tartós belső egyensúlyvesztést okoz. Az esetleges harcok anyagi és emberi költsége szintén. • Területi integritás hiányában a megtámadott ország nem csatlakozhat semmilyen, ezt igénylő katonai vagy politikai szövetséghez. (Az elveszített területről belpolitikai okokból formálisan nem mondhat le, viszont felette az ellenőrzést visszaszerezni nem tudja.)

Mindezek alapján a hibrid háborút röviden a következőképpen lehetne jellemezni. Ez a fajta hadviselési mód aszimmetrikus és indirekt eszközök kombinált alkalmazására épül a megtámadott ország területén és azon kívül is. A hangsúlyt a közvetlen, fegyveres konfrontációról a befolyásolásra, az ellenség államigazgatásának és harci erejének megsemmisítéséről annak bomlasztására, működésképtelenné tételére helyezi. A reguláris haderő tömeges bevetése helyett különleges erők és a támadó országhoz formálisan nem kötődő milíciák alkalmazása a jellemző, míg a reguláris haderő leginkább csak politikai nyomásgyakorlási szerepet tölt be. Kiemelt szerep jut a modern információs társadalom adta lehetőségeket maximálisan kihasználó propagandának, mind a saját lakosság, mind a megtámadott ország népessége, mind pedig a nemzetközi közvélemény felé. Ugyanakkor látni kell, hogy a hibrid háború alapvetően nem az eszközeit tekintve új, hanem a korábban már kivétel nélkül rendelkezésre állt politikai és katonai eszközök új típusú, minden eddiginél szorosabban koordinált felhasználásában.23 A fenti táblázatban részletezett, az eseményekből induktív módon rekonstruált fázisok jelentős átfedést mutatnak az előző részben elemzett „Geraszimov-doktrína” elemeivel és az új generációs katonai tevékenység abban lefektetett főbb alapelveivel. De a Krímben és Kelet-Ukrajnában alkalmazott politikai, katonai és tömegtájékoztatási eszközök mindegyike már korábban is részét képezte az orosz külpolitikai eszköztárnak. Gondolhatunk itt a szeparatizmus támogatására és a médiapozíciók kiépítésére a vele szemben álló országok területén, vagy éppen a jól képzett, kiválóan felszerelt, rugalmas és hatékony különleges egységek fenntartására. A hibrid háború a már meglévő eszközök alkalmazásának módjában hozott újat. 23 Ebbe beletartozik egyébként az is, hogy a Krímben debütált az orosz fegyveres erőkön belül 2013-ban létrehozott Különleges Erők Parancsnoksága. Bővebben lásd: Mihajlov 2014.

12

KKI-tanulmányok

Rácz András


Fontos elem, hogy a krími és a kelet-ukrajnai események lefolyása csak a 6. fázisig, tehát a központi hatalom kiszorításáig futott azonos pályán. Ugyanis míg a Krím félsziget elvesztését az ukrán központi hatalom lényegében tehetetlenül nézte végig, addig KeletUkrajnában képes volt ellentámadást indítani, amely a kezdeti nehézségek után, 2014. augusztus közepére komoly sikereket ért el a szeparatistákkal szemben. A hibrid háború tehát jelen állás szerint nem valamiféle univerzális, minden esetben hatékony „csodafegyver”, nem jelent garantált sikert. Ebből adódóan szükséges megvizsgálni alkalmazásának az ukrajnai eseményekből szintén induktív módon rekonstruálható alapfeltételeit is.

A

A hibrid háború alapfeltételei

Krím és Kelet-Ukrajna helyzetén, valamint Oroszországnak a két régióban betöltött szerepén keresztül meghatározhatóak olyan közös jegyek, amelyek a hibrid háború alkalmazásának alapfeltételeit jelentik. Az első és legfontosabb, önmagában nem sok újdonságot rejtő elem, hogy a támadó országnak katonai értelemben erősebbnek kell lennie, mint a megtámadottnak. Az ukrajnai orosz hibrid háború vonatkozásában ez azt jelenti, hogy Oroszország katonai erőfölénye korlátozta az ukrán fél mozgásterét és erőszak-alkalmazási képességét. Kijevnek mindvégig óvakodnia kellett attól, hogy a harcoknak túl nagy számban legyenek orosz etnikumú vagy orosz állampolgárságú áldozatai, ez ugyanis ürügyet szolgáltathatott volna Moszkvának a saját állampolgárai védelmében való tömeges, nagyléptékű katonai beavatkozásra. A fentiek úgy is megfogalmazhatóak, hogy a hagyományos támadás lehetősége elrettentésként csak akkor hiteles, ha a „hibrid háborút” alkalmazó, de adott esetben nyílt támadásra is képes ország döntő mértékben erősebb a megtámadottnál. Az orosz– ukrán viszonyban ez a feltétel teljesült: a sokszoros orosz katonai erőfölény24 ismeretében Ukrajnának ezt a forgatókönyvet mindenképpen el kellett kerülnie. Az orosz elrettentés annál is inkább hiteles volt, mert a 2008-as grúziai háború a gyakorlatban is megmutatta, hogy Oroszország kész és képes saját állampolgárainak védelmére hivatkozva hagyományos háborút kezdeni egy gyengébb szomszédja ellen. A második feltétel, hogy a megtámadott ország állami szerveinek működése akadozzon, a központi hatalom és különösen az erőszakszervezetek működése gyenge, lojalitása és hatékonysága pedig kétséges legyen. Ez elengedhetetlenül szükséges a hibrid háború 2–6. fázisainak megvalósításához. Egy jól működő, erős államszervezet ugyanis a rendőrségével és a nemzetbiztonsági szolgálataival képes igen hamar felderíteni és elfojtani a kívülről érkező diverziós, illetve felforgatási fenyegetést. Az ukrán állam a krími támadás idején erre nem volt képes, több okból sem. Egyrészt az állam egész működését áthatotta az elképesztő méretű és mélységű korrupció, az állami vezetés legfelső szintjeit is beleértve. A Transparency International 2013-as felmérése szerint25 a janukovicsi Ukrajna Európában Belarusz és Oroszország után a harmadik legkorruptabb állam volt. Az ilyen strukturális problémák pedig értelemszerűen nem váltak 24 Bővebben lásd: The Military Balance 2014. 25 Corruption Perceptions Index 2013.

2014. október 15.

13

Rácz András


semmivé a februári politikai fordulattal. Az ukrán oligarchák befolyása nemcsak a politikai elitre, de az erőszakszervezetekre is jelentős volt, különösen Kelet-Ukrajnában.26 Másrészt a kijevi forradalom után hatalomra került vezetés a kezdeti időszakban igen komoly legitimációs és működési zavarokkal küzdött. Az előbbieken Petro Porosenko május 25-i, demokratikus és jogszerű módon történt elnökké választása segített ugyan, ám az utóbbiak kezelése hosszabb időt vesz igénybe. Harmadrészt az erőszakszervezetekben igen magas volt a Kijev helyett Moszkvához lojális tisztviselők és hivatásosok aránya. Nem volt kivétel ez alól az elnök sem. A janukovicsi vezetés tudatosan (!) leépítette az ukrán belbiztonsági szolgálat, az SzBU (Szluzsba Bezpeki Ukrajini) orosz irányú kémelhárítási részlegét, és a szervezetet nagymértékben kompromittálta Moszkva felé.27 Az SzBU-ból olyan mértékben szivárogtak az információk Oroszországhoz, hogy például amikor a Krímbe menekült Viktor Janukovics elnök elfogására elindult egy különleges alakulat Kijevből, a volt elnök erről állítólag már az előtt tudott, mielőtt a kommandósok repülőgépe egyáltalán felszállt volna.28 Ahhoz, hogy az SzBU hatékonyan el tudja látni a feladatát, először át kellett strukturálni, újjá kellett építeni a szervezetet. A hagyományos fegyveres erőkön belül is tömegesen szolgáltak olyan hivatásosok, akik inkább Oroszországhoz voltak lojálisak. Emlékezetes momentum volt, amikor Gyenyisz Berezovszkij ellentengernagy, az ukrán flotta főparancsnoka (!) egy felhívásban megpróbálta a teljes flottát rábírni a Moszkva oldalára való átállásra. A Krímben szolgáló ukrán katonák és tengerészek pedig tömegesen álltak át, miután Oroszország annektálta a félszigetet. A harmadik alapfeltétel, hogy a megtámadott országon belül regionális szinten tartós, lehetőleg etnikai elemmel is párosuló elégedetlenségnek kell lennie a központi hatalommal szemben. Erre az elégedetlenségre lehet aztán a hibrid háború során alapozni a politikai ellenállás szervezését, a felforgató tevékenységet, majd pedig az autonómia, illetve a függetlenség kikiáltását. Ez az elégedetlenség – etnikai elemmel párosulva – mind a Krímben, mind Kelet-Ukrajna egyes területein megvolt. Bár az okok részletes taglalása meghaladja a jelen tanulmány kereteit, ezek összefüggenek a korábbi kijevi kormányok korruptságával, működési zavaraival, valamint a 2014. februári hatalomváltás legitimációs deficitjével is. Mindezek következtében könnyen találhattak fogékony közönségre először a Moszkva-barát civil társadalmi hálózatokat szervező aktivisták, majd pedig a tüntetéseket, épületfoglalásokat, helyi blokádokat vezénylő orosz különleges erők és ügynökök. A negyedik kulcselem a támadó ország kisebbségének tömeges jelenléte a megtámadott országban. Egyrészt könnyebb megtalálni köztük a többségi etnikumhoz kötődő központi hatalommal szemben elégedetleneket. Másrészt jelenlétük adja azt a legitimációt, melynek segítségével a támadó ország civilbe öltözött különleges alakulatai és ügynökei helyi aktivistaként tudnak feltűnni, illetve így lehet őket ábrázolni a támadó ország által befolyásolt kommunikációs csatornákon. Az ukrajnai események vonatkozásában ez értelemszerűen a Krímben és Kelet-Ukrajna egyes részein relatív többséget 26 Matuszak 2012. 27 Sherr 2014. 28 Interjú az ukrán Nemzetbiztonsági Tanács egyik vezetőjével. Kijev, 2014. május.

14

KKI-tanulmányok

Rácz András


alkotó orosz etnikumot jelentette. Közéjük problémamentesen, a külső megfigyelők számára lényegében megkülönböztethetetlen módon be tudtak olvadni az Oroszországból érkezett különleges alakulatok fegyveresei, magukat helyi civil aktivistának álcázva. Az ötödik alapfeltétel logisztikai jellegű. Ahhoz, hogy a hibrid háború fegyveres fázisai megvalósíthatóak legyenek, elengedhetetlenül szükséges, hogy a támadóknak folyamatos kapcsolatuk legyen a támadó országgal vagy annak fegyveres erőivel. Így lehet ugyanis bejuttatni a szükséges csapatokat, felszerelést, lőszert és ellátmányt a megtámadott országba, pótolni a veszteségeket, biztonságba helyezni a sebesülteket, stb. A Krím esetében ezt a logisztikai kapcsolatot az 1997-es flottaegyezmény értelmében a félszigeten állomásozó orosz Fekete-tengeri Flotta bázisai jelentették. Kelet-Ukrajna pedig szárazföldön határos Oroszországgal. A szovjet múlt és a Független Államok Közösségén belüli együttműködés miatt egészen a legutóbbi időkig egyáltalán nem volt kiépített határ a két ország között. Emellett a térségben állomásozó ukrán határőrség legnagyobb része – korrupciós és lojalitásbeli okokból – eleinte egyáltalán nem gördített akadályt az országba beáramló orosz fegyveresek és ellátmány útjába, később pedig egyszerűen dezertált, több száz kilométeres szakaszon hagyva őrizetlenül a határt. A hatodik alapfeltétel, hogy a támadó országnak erős médiajelenléttel kell rendelkeznie a megtámadott országban. A tömegtájékoztatási eszközökön keresztül lehet ugyanis a legjobban feltüzelni a központi hatalommal elégedetlen rétegeket, elszigetelni őket a központi hatalom által adott tájékoztatástól, valamint dezinformációkkal félrevezetni, megtéveszteni mind a többségi társadalmat, mind pedig a nemzetközi közvéleményt. Ukrajnában az orosz nyelvű média jelenléte hagyományosan roppant erős, elsősorban az orosz etnikumú, illetve anyanyelvű lakosság magas aránya, részben az orosz tőke jelenléte, részben pedig az orosz állam ilyen irányú törekvései miatt. Mindezeken túl az ukrajnai oroszajkú lakosság előszeretettel nézi az oroszországi tévécsatornákat, olvassa az orosz újságok helyi kiadásait, stb. Mindezek együtt igen jelentős befolyásolási pozíciókat jelentenek Moszkvának.29 A média döntő fontosságából következik az is, hogy a modern média jelenléte nélkül nem lehet hibrid háborút folytatni, azaz ez a hadviselési mód technológiailag elmaradott környezetben lényegében nem alkalmazható.

A

A hibrid háború hatékonyságának fő okai

hibrid háború hatékonyságát több tényező együttesen adta. Kiemelten fontos volt a meglepetés: eddig ismeretlen, innovatív hadviselési módról van szó, amely ellen nem voltak kidolgozott védekezési módszerek. Azzal, hogy a hibrid háború a közvetlen konfrontáció helyett aszimmetrikus, indirekt módszereket alkalmaz, és az ellenfél megsemmisítése helyett elsősorban annak morális megtörésére, belső bomlasztására épít,30 kihasználva a támadó ország információs fölényét, rendkívül nehézzé teszi az ellene való védekezést. Mivel a támadás egyáltalán nem csak katonai – sőt, döntően nem katonai – eszközökkel történik, értelemszerűen a védekezéshez a katonai erő önmagában nem elegendő, hanem sokkal szélesebb eszköztár szükséges hozzá. 29 Szostek 2014. 463–486. o. 30 Bērziņš 2014. 5. o.

2014. október 15.

15

Rácz András


Ami a tényleges harctevékenységet illeti, a támadó ország formális részvétele igen sokáig letagadható, lényegében egészen a nyolcadik fázisig, azaz a megszállt terület annektálásáig vagy az oda való bevonulásig. Az ukrajnai tapasztalatok azt mutatták, hogy noha mind a megtámadott ország, mind a nemzetközi közvélemény legkésőbb a harmadik-negyedik fázisnál már pontosan képes volt a támadók azonosítására,31 Oroszország egészen a jelen tanulmány lezárásáig mégsem kényszerült arra, hogy elismerje, ő áll a kelet-ukrajnai akciók mögött. A Krím vonatkozásában erre csak az annektálás után került sor, némiképp meglepő módon, Putyin egy 2014. április 17-én tartott beszédében.32 A formális kötődés hiányából következik az elszámoltathatóság hiánya, valamint az is, hogy hivatalosan nincs kivel tárgyalnia a megtámadott országnak. A felségjelzés nélküli, magukat először helyi civilnek, majd az autonómiáját kikiáltó kváziállam polgárának álcázó fegyveresek jelenléte ugyanis azzal jár, hogy ha a megtámadott ország velük bocsátkozna tárgyalásokba, azzal formálisan legitim partnernek ismerné el az új entitásokat. Emellett – kapcsolódva a korábban említett rugalmassághoz – a formális kötődés hiánya miatt a támadó ország részéről elvileg bármikor abbahagyható a hadviselés a részt vevő különleges erők rejtett kivonásával, a helyi milíciák feloszlatásával és a propagandatevékenység leállításával. Ez a fajta hadviselési mód erősen korlátozza a megtámadott ország erőszak-alkalmazási képességét. Egyrészt a civilbe öltözött különleges alakulatok, valamint a helyi bűnözők lényegében megkülönböztethetetlenek a helyi civil lakosságtól, ez pedig igencsak megnehezíti az ellenük való fegyveres fellépést. A védekező állam ugyanis roppant sebezhetővé válik a támadó ország részéről érkező olyan propagandavádakkal szemben, mint „a saját népére lövet”, stb. Másrészt Oroszország részéről folyamatosan jelen van az a korábban már említett, Damoklész kardjaként is működő tényező, hogy kész és képes fegyveres erőszakot alkalmazni a saját állampolgárai védelmére hivatkozva. Harmadrészt, mint láttuk, a hibrid háborúnak eleve alapfeltétele, hogy a megtámadott ország fegyveres erői ne működjenek hatékonyan, legalábbis a kiválasztott támadási területen ne. Az ukrajnai tapasztalatok alapján elmondható, hogy a támadó ország szempontjából a hibrid háború a rendelkezésre álló erőforrások kifejezetten takarékos felhasználási módja. A Krímben Oroszország alig tízezer katonával, egyetlen célzott lövés leadása nélkül győzte le a félszigeten állomásozó 16.000 fős ukrán fegyveres erőt, miközben a legnehezebb alkalmazott fegyver a BTR-80-as könnyű páncélozott szállító harcjármű volt.33 A kelet-ukrajnai harcok is hasonlóan takarékosak, bár nem a Krímben látott mértékben: orosz részről augusztus közepéig csak néhány száz főnyi különleges alakulat és legfeljebb 10-15.000 önkéntes, zsoldos, pár tucat félreguláris egység vehetett részt az összecsapásokban. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy – amint azt NATO- és ukrán források egyaránt megerősítik – az orosz reguláris erők a határ orosz oldaláról hetek óta intenzív tüzérségi, légvédelmi, felderítési és logisztikai támogatásban részesítik az Ukrajna területén harcoló szeparatistákat. 31 Igen részletes, fegyverzeti-technikai alapú bizonyítékokért lásd például: Russia’s Actions against Ukraine… 2014. 32 Idézi: Uo. 8. o. 33 Ripley–Jones 2014.

16

KKI-tanulmányok

Rácz András

A


Következtetések

hibrid háború mint hadviselési forma direkt és indirekt eszközök kombinált alkalmazására épül, a megtámadott ország területén és azon kívül is. A hangsúlyt a közvetlen, fegyveres konfrontációról a befolyásolásra, az ellenség államigazgatásának és harci erejének megsemmisítéséről annak bomlasztására, működésképtelenné tételére helyezi. A reguláris haderő tömeges bevetése helyett különleges erők és a támadó országhoz formálisan nem kötődő milíciák alkalmazása a jellemző, míg a reguláris haderő leginkább politikai nyomásgyakorlási szerepet tölt be. Kiemelt feladat jut a modern információs technológia eszközeinek mind a támadó erők rugalmas működésének összehangolásában, mind pedig a hibrid háború szerves részét képező, intenzív propagandatevékenységben. Fontos látni ugyanakkor, hogy mindezen eszközök korábban is rendelkezésre álltak, a hibrid háború tehát elsősorban az alkalmazás módjában hozott újat. A tanulmány arra a fő kérdésre kereste a választ, hogy a hibrid háború miben különbözik az aszimmetrikus hadviselés korábban ismert formáitól. Ennek vizsgálatakor elkülöníthetőek stratégiai és hadműveleti-harcászati eltérések. Az első és legfontosabb különbség, hogy a hibrid háborúnak nem az a célja, hogy a támadó az ellenfél fegyveres erőinek legyőzését használja eszközként arra, hogy politikai akaratát rákényszerítse a megtámadottra. Ehelyett a megtámadott állam egész működését igyekszik megbénítani, beleértve ebbe természetesen a fegyveres erőket is. Ennek elérése érdekében a politikai, diplomáciai, titkosszolgálati, gazdasági és információs eszközök teljes tárházát alkalmazza, rendkívül rugalmasan, az aktorok között lényegében valós idejű koordinációt megvalósítva. Kiemelkedő újdonság, hogy noha a hibrid háború mindvégig aszimmetrikus eszközöket alkalmaz, mégis el tud érni ezekkel direkt célokat is, például területeket tud kiszakítani a megtámadott országból. A második különbség, hogy Ukrajnában a katonailag erősebb fél, azaz Oroszország használ(t) aszimmetrikus eszközöket a gyengébb ellenféllel szemben, pedig hagyományosan ennek a fordítottja jellemző. A harmadik fő különbség a hibrid háború képlékenységében rejlik. Mivel a támadó ország részvétele formálisan igen nehezen bizonyítható, és katonai erő alkalmazására csak a legutolsó fázisokban kerül sor, így kétséges például a hagyományos védelmi garanciák működőképessége is. A negyedik stratégiai különbség a támadó ország hagyományos haderejének szerepében rejlik. Eltérően a maói „két kar” elmélettől, a hibrid háború esetében a támadó ország reguláris hadereje nem támadja meg nyíltan a másik országot, csak fenntartja a támadás lehetőségét, és ezzel politikai nyomást fejt ki a megtámadott államra. A hibrid háború hadműveleti-harcászati téren is számos újítást hozott. A támadók részben azonosító jelzések nélküli egyenruhát viselnek, részben pedig beolvadnak a helyi lakosságba, ezzel erősen korlátozva a saját polgárai életéért aggódó megtámadott ország erőszak-alkalmazási képességét. Ebből következik az a sajátosság is, hogy a hibrid háború egyáltalán nem terepviszony-specifikus. Míg Thomas E. Lawrence arab gerilláit a sivatag védte, a második világháború partizánjait pedig az áthatolhatatlan hegyek, erdőségek és

2014. október 15.

17

Rácz András


mocsarak, addig a hibrid háború harcosainak az adja a védelmet, hogy magukat részben helyinek álcázzák, részben pedig eleve helyieket használnak céljaik elérésére. A kelet-ukrajnai események azt is megmutatták, hogy a hibrid háború – a klasszikus, maói vagy titói partizánháborútól eltérően – csak korlátozott mértékben igényli a helyi lakosság támogatását. A körükben a központi hatalommal szemben meglévő elégedetlenség valójában inkább hivatkozási alap, mintsem a hadviselés valódi eszköze. A megtámadott állam területi integritását megtörő függetlenségi népszavazások nem valódi referendumok, hanem csak a legitimitás látszatát hivatottak megteremteni. Ehhez pedig nincs szükség valódi tömegtámogatottságra, elegendő annak a látszata is, ami pedig megfelelő médiafölény birtokában könnyen kialakítható. A modern média minden korábbinál kiterjedtebb használata alapfeltétele és egyben kulcseleme is a hibrid háborúnak. Azon keresztül a támadó ország folyamatosan információs nyomás alatt tudja tartani a megtámadottat, álhírek és dezinformáció útján képes zavart kelteni az államigazgatás soraiban, a lakosság körében pedig érvényesíteni tudja saját, a központi hataloméval ellentétes narratíváját. A modern telekommunikáció azt is lehetővé teszi, hogy a támadó országnak a hibrid háborúban részt vevő valamennyi szervezete és aktora a valós idejű kapcsolattartáson keresztül minden korábbinál szorosabb koordinációt valósítson meg. Ugyanakkor, hasonlóan az aszimmetrikus hadviselés korábbi formáihoz, a hibrid háborúnak is megvannak a maga alapfeltételei. A támadó országnak katonailag erősebbnek kell lennie a megtámadottnál, ugyanis csak így lehet hiteles a hagyományos támadás veszélye által jelentett fenyegetés. A megtámadott ország központi hatalmában, államigazgatásában és fegyveres szerveiben ab ovo súlyos politikai, működési és morális problémáknak kell lenniük, amelyeket a támadó ország a hibrid háború előkészítő szakaszában fokozni igyekszik. Egy jól működő, erős, koherens állammal és hozzá lojális, nem korrupt erőszakszervezetekkel szemben a hibrid eszközrendszer valószínűleg sokkal kevésbé hatékony. Lényeges az is, hogy a megtámadott országban tartós, regionális szinten koncentrált elégedetlenségnek kell lennie a központi hatalommal szemben, amit aztán a támadó ország kihasználhat. Peremfeltétel, hogy a megtámadott országban nagy számban legyenek jelen a támadó országhoz tartozó nemzeti kisebbségek: ez teszi lehetővé, hogy a támadók beszivárgó különleges alakulatai be tudjanak olvadni a helyi lakosságba. Van emellett logisztikai feltétel is: a támadó országnak vagy legitim katonai jelenléttel kell rendelkeznie a megtámadott államban, vagy közvetlenül határosnak kell lennie, gyenge határvédelem mellett. Ez teszi ugyanis lehetővé a hibrid háborúban részt vevő, támadó egységek logisztikai ellátását. Végezetül az információs műveletek megvalósíthatóságához az is szükséges, hogy a támadó állam a megtámadott országban erős médiapozíciókkal rendelkezzen, akár helyi jelenlét útján, akár pedig úgy, hogy saját területéről működtet olyan médiaadásokat, amelyekre a megtámadott ország lakossága fogékony. Végezetül, némi gyakorlati kitekintésként, érdemes röviden megvizsgálni, hogy Oroszország hol lehet még képes a hibrid háború alkalmazására, azaz hol teljesülnek a fenti feltételek részben vagy teljes egészében. Az említett feltételek mindegyike megvalósul, így elméletileg a hibrid háború bármikor alkalmazható Moldovában és Kirgizisztánban. Gyenge, korrupt és nem hatékony a központi hatalom, adott a vele szemben meglévő 18

KKI-tanulmányok

Rácz András


tartós, regionálisan koncentrált elégedetlenség, van legitim orosz katonai jelenlét, médiabefolyás, és természetesen Oroszország katonailag erősebb. A gyenge központi hatalom kivételével az összes többi feltétel teljesül Belaruszban és Kazahsztánban is. A hibrid háború néhány feltétele teljesül a három balti államban is, elsősorban Lettországban és Észtországban. Ezekben azonban az erős, legitim és hatékony központi hatalom, valamint a NATO-tagság jelentette védelem miatt a fenyegetettség kisebb, ugyanakkor egyáltalán nem kizárható. Ezzel együtt az ukrajnai események megmutatták, hogy a hibrid háború működésének és gyakorlatának tanulmányozása kiemelten fontos mindazon államok és szervezetek számára, amelyeket – vagy szövetségeseiket – érintheti az Oroszország által kidolgozott és a Krímben sikerrel alkalmazott új hadviselési forma. A kézirat lezárása: 2014. augusztus 15.

Irodalomjegyzék Bērziņš, Jānis: Russia’s New Generation Warfare in Ukraine: Implications for Latvian Defense Policy. National Defense Academy of Latvia, Centre for Security and Strategic Research, http://www.naa.mil.lv/~/media/NAA/AZPC/Publikacijas/PP%2002-2014.ashx, 2014. április. Bjerregaard, Thomas: Hívrid Warfare: A Military Revolution or Revolution in Military Affairs? Thesis. Fort Leavenworth, KS, 2012. Corruption Perceptions Index 2013. Transparency International, http://cpi.transparency.org/ cpi2013/results/. Dubovickij, Natan: Bez nyeba. Russzkij Pionyer, http://www.ruspioner.ru/honest/m/single/4131, 2014. március 12. Forgács Balázs: Káosz vagy rend a gerilla hadviselésben? Kommentár, (2008) 1. sz. Galeotti, Mark: The „Gerasimov Doctrine” and Russian Non-Linear War. In Moscow’s Shadows, http://inmoscowsshadows.wordpress.com/2014/07/06/the-gerasimov-doctrine-and-russiannon-linear-war/, 2014. július 6. Geraszimov, Valerij: Cennoszty nauki v predvigyenyii. Vojenno-promislennij kurjer, (2013) 8. sz. http://www.vpk-news.ru/sites/default/files/pdf/VPK_08_476.pdf. Hoffman, Frank G.: Conflict in the 21st Century: The Rise of Hybrid Wars. Arlington, VA: Potomac Institute for Policy Studies, 2007. Matuszak, Sławomir: The Oligarchic Democracy. The Influence of Business Groups on Ukrainian Politics. OSW Studies, (2012). 42. sz. www.osw.waw.pl/sites/default/files/prace_42_en.pdf. Mihajlov, Alekszej: Misszija vüpolnyima. Vojenno-promislennij kurjer, (2014) 29. sz. http://www. vpk-news.ru/articles/21391. The Military Balance 2014. London: International Institute for Security Studies, 2014. Nemeth, Bill: Future War and Chechnya: A Case for Hybrid Warfare. Thesis. Monterey: Naval Postgraduate School, 2002. Opinions and Views of the Citizens of Southern and Eastern Regions of Ukraine: April 2014. Democratic Initiatives Foundation, http://www.dif.org.ua/en/events/pivdea-nashogo.htm, 2014. április. Rácz, András: Putin’s Humanitarian Convoy and the Road to Ukraine: Russia May Intend to Change the Course of the Fighting. FIIA Comment, (2014) 10. sz. http://www.fiia.fi/fi/ publication/434/putin_s_humanitarian_convoy_and_the_road_to_ukraine/, 2014. augusztus 15.

2014. október 15.

19

Rácz András


Ripley, Tim – Jones, Bruce: Analysis: Crimea Intervention – The Increasing Sophistication of Russia’s Military Resurgence. IHS Jane’s Defence Weekly, 2014. március 31. Russia’s Actions against Ukraine. International Centre for Defence Studies, http://icds.ee/index. php?id=73&L=1&tx_ttnews%5Btt_news%5D=1531&tx_ttnews%5BbackPid%5D=71& cHash=8b83093e19, 2014. június 10. Sherr, James: Ukraine’s Fightback Has Surprised the Kremlin. The World Today, 2014. augusztus–szeptember. Shuster, Simon: Ukrainian Policemen Stand by, as Pro-Russian Separatists Seize Control. Time. com, http://time.com/81475/ukrainian-policemen-stand-by-as-pro-russian-separatists-seizecontrol/, 2014. április 29. Szostek, Joanna: Russia and the News Media in Ukraine. A Case of „Soft Power”? East European Politics and Societies and Cultures, XXVIII. évf. (2014) 3. sz.

20

KKI-tanulmányok

Oroszország hibrid háborúja Ukrajnában

Recommend Documents