Elsõ fejezet
O
rkok? – mordult fel Gotrek, és közönyösen rántott egyet a vállán. – Harcoltam én már orkokkal, nem is keveset. Felix merõn bámulta a trollvadászt a teherhajó szûkös elülsõ kabinjának félhomályában. A hatalmas izmokkal megáldott törpe egy keskeny padon üldögélt, lángvörös szakállal övezett állát a mellkasára eresztve. Jobb kezének vaskos ujjai tekintélyes méretû korsó fülére szorultak, egy korsóéra, amelyet az imént töltött csordultig a mellette álló söröshordóból. A nyomorúságos helyiségbe egyedül az ökölnyi, kerek hajóablakon keresztül áradt némi világosság, de ez sem volt több, csak valami sejtelmes, zöldes villódzás, a hullámokról visszaverõdõ napfény halovány szellemképe. – Nem érted, Gotrek? – kérdezte Felix egy mély sóhajtás kíséretében. – Az orkok blokád alá vonták Barak Varrt. Nem tudunk kikötni. Szeretnél bejutni Barak Varrba, nem igaz? Szívesen járnál újra szárazföldön, nem igaz? Felix már alig várta, hogy kikössön a hajó. Két hónapja élt ebben a tengerjáró koporsóban, amelynek alsó fedélzeteit anynyira alacsonyra építették, hogy még a törpének is le kellett hajtania a fejét, nehogy beverje a mennyezetbe – és ez a fajta bezártság már kis híján az õrületbe kergette. – Tudom is én, hogy mit akarok – dörmögte Gotrek –, leszámítva még egy sört. Miután elhallgatott, a szájához emelte, és egy hajtásra fenékig ürítette a korsóját.
7
Felix a szemét résnyire vonva figyelte a társát, és nagyokat bólogatva válaszolt: – Nekem így is jó. Ha netán életben maradok, és valaha egyszer nekiveselkedek az életedet és halálodat megéneklõ elbeszélõ költeménynek, ez a rész különösen érdekes lesz. Megírom majd, hogyan fulladtál meg hõsiesen a hajó gyomrában, részegen, akár egy félkegyelmû inas az aratás napján, mialatt a társaid derekasan harcoltak, és meghaltak a felsõ fedélzeteken. Gotrek lassan felemelte a fejét, és egyetlen, csillogó szemével meredten bámulta a férfit. Felix már-már azt hitte, hogy a trollvadász nekiugrik, és a puszta kezével kitépi a torkát, ám néhány hosszúnak tûnõ feszült pillanat után a törpe lejjebb engedte a vállát, mélyet lélegzett, és halkan megjegyezte: – Te aztán ügyesen forgatod a szót, emberifjonc… Azzal a hordó tetejére csapta korsóját, és felkapta a keze ügyében nyugvó fejszéjét.
Barak Varrt, a törpék õsrégi és legendás kikötõjét egy, a Fekete-öböl partvidékén magasodó irdatlan nagy sziklába építették, a keleti csücskébe annak a hatalmas, többé-kevésbé sarkantyút formázó öbölnek, amely mélyen benyomult a Birodalom, illetve a tõle délre esõ vad Rosszföld közé. Mind a kikötõ, mind a város egy óriási barlangban kapott helyet, amely olyan magas volt, hogy akár a legmagasabb hadihajók is könynyedén befuthattak természetes sziklamennyezete alá, és kiköthettek az élettõl hemzsegõ mólóknál. A bejáratot kétfelõl egy-egy tízembernyi magasságú, törpe harcost ábrázoló szobor õrizte, amelyek kõbõl emelt, hajóorrot formázó talapzaton álltak. Tõlük jobbra egy szintén kõbõl épített kurta hullámtörõ gáton zömök világítótorony ült, amelynek fényét a matrózok legendái szerint húsz mérföldrõl is látni lehetett. Felix jószerével észre sem vette ezeket az építészeti csodákat, mivel egy hajóra szállt orkhorda várakozott közöttük és
8
Barak Varr sötét árnyékokban rejtõzõ tágas bejárata között. A toldott-foldott vitorlák, kisebb-nagyobb árbocok, ocsmány jelképeket felvonultató, ijesztõ zászlók és a vitorlafákra akasztott holttestek sûrûje amúgy is eltakarta szeme elõl a messze földön híres kikötõt. A zöldbõrûek blokádja áthatolhatatlannak tûnt. A zsákmányolt és egymáshoz kötözött teher- és hadihajókból, tutajokból, bárkákból és gályákból álló kikötõzár majdnem egy mérföld hosszan ívelt a barlang elõtt. A fedélzetekrõl üstök alatt lobogó tüzek füstje szállt fel, míg a hajók körül rengeteg úszó szemét és felpuffadt hullák százai lebegtek a zavaros felszínen. – Maguk is látják, mes amis? – kérdezte Doucette kapitány, az orra alatt büszke, dús bajszot viselõ bretonniai kereskedõ, aki volt olyan szíves, hogy Tíleában a fedélzetre vette Gotreket és Felixet. – Úgy sejtem, ezt a vonalat azokból a teher- és hadihajókból állították össze, amelyek megpróbáltak áttörni a záron. Nekem pedig ki kell kötnöm. El kell adnom itt egy egész rakomány indi fûszert, aztán törpeacélt kell szereznem, mert annak most különösen jó ára van Bretonniában. Ha nem sikerül, veszteséggel zárom ezt az utat. – Nincs valahol egy rés, amelyen átjuthatunk rajtuk? – vetette fel Felix, akinek szõke haját szétborzolta, míg vörös, sudenlandi gyapjúköpenyét újra meg újra fellebbentette az erõs és meleg nyári szél. – Egyáltalán, képes rá ez a hajó? – Óh, oui – vágta rá nyomban Doucette, és büszke hanghordozással folytatta: – A Reine Celeste erõs és gyors hölgy. Leráztunk már számos nagyobb kalózhajót, míg a kisebbeket egyszerûen letapostuk és darabokra zúztuk. A kereskedõk élete sosem könnyû, nem igaz? Hanem itt és most… orkokkal állunk szemben, nem igaz? – Az orkok miatt egy percig se fõjön a fejed – jelentette ki határozottan Gotrek. A kapitány a trollvadász felé fordult, és gondosan végigmérte õt, a feje búbján lengedezõ vörös hajtaréjtól kezdve fekete bõrbõl szabott szemtakaróján és széles, izmos mellkasán keresztül egészen le, ütött-kopott bakancsának orráig.
9
– Már elnézését kérem, mon ami – mondta végül Doucette. – Készséggel elismerem, hogy az ön megjelenése roppant mód ijesztõ. A karja vastag, akár az alsó keresztvitorlánk rúdja. A mellkasa olyan, mint egy bivalyé, de azért maga is csak egy ember… ööö… törpe. – Én trollvadász vagyok – felelte Gotrek, alaposan hangsúlyozva a társadalmi rangját jelzõ szót. – Most pedig álljunk szélirányba, és folytassuk az utat. Egy fél hordó sör vár rám odalent, nem szeretnék estig itt ácsorogni. Doucette ekkor könyörgõ pillantást vetett Felixre, de az csak a vállát vonogatta, és az ajkát biggyesztve megjegyezte: – Jártam én már vele rosszabb helyeken is… – Kapitány! – kiáltotta ekkor az árbockosárban figyelõ õrszem. – Hajók mögöttünk! Doucette, Felix és Gotrek egyszerre fordultak a far irányába, és néztek át a tatkorlát felett. A következõ pillanatokban két kisebbfajta kutter és egy tíleai hadihajó siklott elõ egy szûkös öbölbõl, majd a Reine Celeste irányába fordultak, és széltõl duzzadó vitorlákkal száguldottak felé. Az orkok a három hajót megfosztották minden díszétõl, cserébe különféle hajítógépeket – katapultokat és hajítógépeket – állítottak a fedélzetükre, míg az orrukat jókora, fenyegetõ külsejû vágósarkantyúval szerelték fel. A hadihajó orrárbocát ékesítõ, valaha csupasz keblû, gyönyörû nõt ábrázoló faszobor fejének helyére egy troll fehéren villogó koponyáját szegelték, míg magáról az orrárbocról a nyakuknál fogva felakasztott holttestek lógtak. A korlátok mentén tagbaszakadt orkok álltak, akik teli torokból üvöltöztek, mialatt a lábuk körül apró termetû, fejhangon rikoltozó goblinok rohangáltak. Doucette felszisszent, és a fejét csóválva kijelentette: – Szép kis csapdát állítottak, nem igaz? Megcsíptek minket, akár a rák. Most már nincs más választásunk. – Megfordult, végigfuttatta tekintetét az ellenség kikötõzárján, aztán elõremutatott a jobbjával, és odakiáltott a kormányosnak: – Két fokkal jobbra, Luque! Egyenesen azoknak a tutajoknak! Feruzzi úr! Fel minden vitorlával!
10
Mialatt az elsõ tiszt felküldte a matrózokat az árbocokra, hogy kibontasson minden vásznat, és a kormányos elforgatta a tekintélyes méretû kormánykereket, Felix a tekintetével megkereste a kapitány által kiválasztott helyet. Hamarosan meg is találta a blokád messzirõl nézve gyengének tûnõ pontját: a négy, hordókkal és ládákkal megrakott, rozoga tutajt, amelyek egy megviselt birodalmi fregatt és egy félig kiégett estaliai gálya közé kötve ringatóztak. Mindkét hajó fedélzetén hemzsegtek az orkok és a goblinok, akik lelkesen ordítoztak, és a türelmetlenségtõl toporzékolva rázták a fegyvereiket. A Reine Celeste újonnan felvont vitorlái ágyúlövésekhez hasonlatos dörrenések kíséretében fogtak szelet, és a hajó jól érzékelhetõen gyorsulni kezdett. – Harcálláspontok! – harsogta a kapitány. – Készüljetek közelharcra! Figyeljetek a csáklyákra! Hatalmas termetû, illetve apró zöldbõrûek tucatjai ereszkedtek le a hadihajó és a gálya oldalain, majd elözönlötték a szeszélyesen táncoló tutajokat, hogy ott várják be a közeledõ teherhajót. Mintha csak Doucette szavait akarták volna igazolni, durva kenderkötelekre erõsített kampókat és csáklyákat forgattak a fejük felett. Felix visszanézett, a tat irányába, és leverten állapította meg, hogy a kutterek és a tíleai hadihajó gyors ütemben közelednek. Úgy számította, hogy ha sikerül áttörniük, még lerázhatják az üldözõiket, de ha fennakadnak a lebegõ torlaszon… – A Madame-ra, ne! – nyögte váratlanul Doucette. Az elkeseredett hang hallatán Felix nyomban az orr felé pördült, aztán riadtan meresztgette a szemét. A kiszemelt rés jobb oldalán állomásozó fregatt lõréseibõl immáron fekete ágyúcsövek meredtek ki. – Amint melléjük érünk, szilánkokra lõnek minket – állapította meg aggodalmas képet vágva Doucette. – Dehát… dehát ezek csak orkok – válaszolta reménykedve Felix. – És az orkok akkor sem tudnak célozni, ha az életük múlik rajta.
11
– Ebbõl a távolságból miért is lenne szükségük célzásra, nem igaz? – vágott vissza a fejét csóválva a kapitány. – Hát akkor mi lenne, ha mi lõnénk szilánkokra õket? – javasolta idegesen Felix. – Elõzzük meg õket! Lõjünk, mielõtt lõnek! – Nyilván tréfál, mon ami, bár a helyzetünk korántsem tréfás – válaszolta keserûen kacagva Doucette, azzal az orrbástyán álló hajítógépekre mutatott. – Nincsenek ágyúink. Minden nehézfegyverzetünk ez a három katapult. És ezekkel sem sokra megyünk a jó öreg birodalmi tölgybõl ácsolt palánkotok ellen. A Reine Celeste gyors iramban közeledett a blokádhoz. Már túl késõ lett volna menekülni, meg sem próbálkozhattak semmiféle fordulóval. Felix megérezte a zöldbõrûek szagát, azt a régtõl fogva ismerõs, undorító, vadállati szagot, amelybe most ráadásul szemét, ürülék, és bomló tetemek bûze vegyült. Már az ellenségeik pajzsaira és ócska páncélzatára festett, rút címerek körvonalait is meg tudta különböztetni a rozsdafoltoktól, és látta az orkok megtépázott fülében díszelgõ arany-, illetve ezüstkarikák csillanásait. – Dobjatok át hozzájuk! – kurjantott hirtelen a trollvadász. Felix és Doucette a törpe felé fordultak, és értetlenül bámulták õt. Gotrek szemében az õrült, eszeveszett harag tüze lángolt. – Mit mondott, trollvadász mester? – kérdezte elbizonytalanodva a kapitány. – Hogy dobjuk át? Kit? Mit? Hová? – Engem az orkokhoz – magyarázta türelmetlenül Gotrek. – Beleülök az egyik gép kanalába, ti meg szépen megrántjátok a kart. Majd én elintézem ezt az úszó szeméthalmot. – Valóban… valóban azt kéri, hogy hajítsuk át magát? – kérdezte hitetlenkedve Doucette. – Mint egy követ vagy bombát? – A goblinok képesek rá! – felelte a trollvadász. – És amire egy goblin képes, azt egy törpe is meg tudja csinálni, sõt még jobban is! – Gotrek, nem gondolhatod komolyan… – kezdett volna tiltakozni Felix, de a trollvadász felvonta a szemöldökét, és felmordult:
12
– Mi van? – Semmi, ne is törõdj vele – jelentette ki sietve Felix, aki az imént azt akarta mondani, hogy „megöleted magad”, de hirtelen ráeszmélt, hogy Gotrek Gurnissonnak pontosan ez az életcélja. A trollvadász minden további érvelést mellõzve az egyik hajítógéphez sietett, felkapaszkodott annak kosarába, aztán ráförmedt a kezelõkre, hogy kapják össze magukat. – Csak arra vigyázzatok, hogy ne az oldalába vágódjak, hanem jussak át a korlát felett! – kiáltotta végül. – Igyekezni fogunk, mester uram – fogadkozott idegesen a katapult kezelõinek parancsnoka. – De ööö, ha véletlenül elhibázzuk, és maga meghal, nem fog megölni minket, ugye? – Nem, de ha nem kezditek el azonnal, széthasítom a fejeteket! – fenyegetõzött ingerülten Gotrek. – Lõjetek már! – Oui, oui, mester! – hadarta rettegve a parancsnok, és intett az embereinek. A kezelõk hangos nyögések közepette elforgatták a hajítógépet, amíg pontosan a hadihajó felé nézett, aztán kicsit rövidebbre csörlõzték a hajítókart. – Markolja meg erõsen a fejszéjét, mester uram! – javasolta ekkor az egyikük. – Talán nem ártana egy sisak… – jegyezte meg tétován Felix –, esetleg egy… Nem fejezhette be a mondatot, mert a katapult parancsnoka a levegõbe lendítette, majd rögtön lerántotta a kezét, és fennhangon kiáltotta: – Lõjetek! Az egyik kezelõ meghúzott egy vasrudat, mire a hajítókar ellenállhatatlan erõvel felcsapódott. Gotrek hosszan elnyúló ívet leírva repült nyílegyenesen a fregatt felé, közben torkaszakadtából bömbölte a törpék õsi átkait és csatakiáltásait. Felix elképedve bámult, mialatt a társa fejjel elõre belezúgott a hadihajó agyonfoldozott fõvitorlájába, majd lecsúszott a fedélzetre, egyenesen egy rakás ork közé.
13
– Az itt a fõ kérdés – dünnyögte Felix, csak úgy magának –, hogy ezt a részt hogyan fogom rímbe szedni. A Reine Celeste fedélzetén tartózkodók a nyakukat nyújtogatva, ide-oda szaladgálva próbálták felfedezni a trollvadászt a zûrzavarban. Ám ebbõl a távolságból nem láttak mást, csupán a zöld testek forgatagát, valamint feketeacélból kovácsolt, jókora bárdokat és handzsárokat, amelyek hol a magasba lendültek, hol pedig lesújtottak. De legalább nem állnak le – gondolta Felix. – És ha tovább harcolnak, az azt jelenti, hogy Gotrek életben van. Ám a zöldbõrûek rövidesen abbahagyták a küzdelmet, és elkezdtek összevissza rohangálni. – Gondolja, hogy a társa…? – kérdezte csendesen Doucette. – Nem tudom – felelte gondterhelten Felix, és idegességében az ajkába harapott. Gotrek eddigi pályafutása során irtózatos szörnyetegek egész seregét küldte át a túlvilágra: sárkányt, démont, vámpírt, trollokat, de még egy óriást is. Ezek után valóban úgy kellett elesnie, hogy csupán közönséges orkokkal került szembe? Felix nem emészthette tovább magát, mert a feje felett ismét felordított az árbocõr: – Kapaszkodjatok! Ütközés következik! A teherhajó fülsiketítõ recsegés-ropogás közepette rontott a tutajok közé. Gerendák és deszkák zúzódtak szilánkokra, kötelek pattantak el, közben hordók, ládák és a kelleténél lelkesebb vagy mohóbb zöldbõrûek zuhantak a mocskos, hideg vízbe. A fregatt erõsen megdõlt, az oldala messze kiemelkedett a tengerbõl, így a lõrései egy magasságba kerültek a Reine Celeste fõfedélzetével. A következõ pillanatokban csáklyák suhogtak és sziszegtek a levegõben a hajó mindkét oldalán. Felix éppen csak félre tudott ugrani egy rozsdás vaskampó elõl, amely máskülönben éppen a vállába állt volna bele. A csáklyák mélyen belemartak a fedélzet deszkáiba, aztán, mialatt a teherhajó folytatta útját, a hozzájuk erõsített kötelek hangos pendülések közepette pattanásig feszültek. A Reine Celeste legénysége fejszékkel és rövid pengéjû tengerészkardokkal esett a hajót rabul ejtõ kötelek-
14
nek, de akármennyire igyekeztek, mire megszabadultak egy kampótól, további kettõ röppent fel a tutajokról. Felix hirtelen égzengetõ dördülést hallott jobb felõl, és amikor oldalra kapta a fejét, azt látta, hogy sötétszürke füst tör elõ a hadihajó egyik ágyújából, tõle alig húsz lépésnyi távolságban. Az ágyúgolyó fejmagasságban süvített át a fedélzet felett, és menet közben kettévágott egy kötéllétrát. Felix nagyot nyelt, mert a jelek arra utaltak, hogy Gotrek kudarcot vallott. – Vigyázzatok! Támadnak! – harsogta valahol Doucette. A hajó áttört ugyan a záron, és már a blokádon belül járt, ám a sebessége gyorsan csökkent, mert a csáklyáknál fogva magával húzta a tutajokat, illetve a gályát és a fregattot, és azokon keresztül gyakorlatilag az orkok összes többi hajóját is. A kényszerûségbõl vontatókötélre vett fregatt kifordult a sorból, így a bal oldali ágyúi egyenesen a Reine Celeste-re néztek, amelynek oldalain haragosan üvöltözõ, zöld bõrû szörnyetegek kapaszkodtak a korlátok felé. Felix elõrántotta sárkánymarkolatos kardját, és csatlakozott az ellenség visszaverésére induló társasághoz. A harcba bocsátkozó csapatot mindenféle-fajta, a világ különbözõ tájain született emberek alkották: a fejükön furcsa sapkát, derékon alul buggyos nadrágot viselõ tíleaiak, csíkos pantallóba és bõr ujjasba öltözött bretonniaiak, széles pengéjû handzsárokkal felfegyverzett, turbános arábiaiak, vastag szõttesbõl szabott köntöst viselõ indek. Ám akármennyire is eltértek egymástól a külsejük tekintetében, abban hajszálra megegyeztek, hogy valamennyien elszántan harcolva, derekasan kivették részüket a küzdelembõl. Visszavonulni nem volt hová, és a megadás azt jelentette volna, hogy valamennyien a zöldbõrûek üstjeiben végzik. Felix elugrott egy bárdcsapás elõl, amely félbevágta volna, ha eltalálja, aztán egy pontosan kivitelezett döféssel torkon szúrta a valósággal fölébe tornyosuló orkot. Ekkor jobbról és balról egy-egy goblin támadt rá. Az egyiknek széthasította a fejét, a másikba akkorát rúgott, hogy eltörte vagy fél tucat bordáját.
15
Mire visszanyerte az egyensúlyát, újabb zöld bõrû fenevad bukkant fel elõtte. Felix már régen nem volt az a vékony testalkatú, álmodozó ifjú költõ, aki azon a nevezetes, részeg éjszakán esküt tett, hogy mindenhová követi a trollvadászt, és elbeszélõ költemény formájában megörökíti annak életét és halálát. A Gotrek mellett eltöltött, véres csatákkal teli évek hosszú sora alatt testben és lélekben egyaránt megerõsödött, és elsõrangú kardforgatóvá vált. De még így sem érhetett fel a vele szemben álló, nálánál másfélszer magasabb szörnyeteggel – legalábbis testi erõ dolgában. Az ork vagy kétszer annyit nyomott, mint õ, és a karja vastagabb volt Felix combjánál, míg mélyen lelógó alsó állkapcsából hüvelykujjnyi méretû, sárga agyarak meredtek ki. Ha mindez nem lett volna elég, a vérszomjas teremtménybõl olyan bûz áradt, mint egy disznó hátsó felébõl. Szemében az õrült harag szikrái táncoltak, mialatt felbõdült, és lecsapott feketeacélból kovácsolt bárdjával. Felix jobbra perdült, és visszavágott, ám az ellenfele villámgyorsan és ügyesen félreütötte a pengéjét. Ekkor éktelen durranást hallott, és az érkezõ ágyúgolyó tõle alig három lépésnyire hatalmasan ásítozó lyukat ütött a korlátba, majd véres ösvényt vágott az összekeveredett harcolók tömegébe, letarolva jó néhány embert és orkot egyaránt. Vörös és fekete vér vegyült egymásba a pillanatok alatt csúszóssá váló fedélzeten. Felix hárította ugyan az ork következõ csapását, ám amikor a fegyvereik összecsattantak, az ütés erejétõl a jobbja egészen a válláig elzsibbadt. Hátrálni kényszerült, közben a szeme sarkából látta, hogy közvetlenül mellette a Gotreket kilövõ hajítógép parancsnoka kétfelé hasítva zuhan a vértõl iszamos deszkákra. Ekkor újabb robbanássorozat rázta meg a hajót, mire Felix fejében megfordult, hogy a zöldbõrûeknek – szokásaikkal ellentétben – talán mégiscsak sikerült fegyelmezetten és egyszerre leadniuk egy sortüzet. Az ellenfele válla felett a fregattra nézett, és nagyon meglepõdött. Fekete füstoszlopok törtek
16
elõ a palánkon sorakozó lõrésekbõl, de különös módon egyetlen ágyúgolyó sem érte a Reine Celeste-et. Felix nem szemlélõdhetett tovább, mert az ellenfele ismét lesújtott rá. Fürgén hátraszökkent, hogy elkerülje a bárd borotvaélesre fent acélfejét, de közben megbotlott a katapult parancsnokának tetemében, és hanyatt zuhant, pontosan egy terjedelmes vértócsa közepébe. Az ork felmordult, közelebb ugrott, és a feje fölé lendítette két marokra fogott fegyverét. Ebben a másodpercben a fregatt fülsiketítõ dörrenés kíséretében felrobbant. Hosszú és széles törzsét szempillantás alatt hatalmasra fúvódó tûzlabda borította el, amely darabokra törte és messzire repítette a faszerelékeket, és azonnal elemésztette a kötélzetet. A hangorkán nyomában érkezõ, iszonyatos erejû lökéshullám leverte lábáról a teherhajó fedélzetén harcolókat. Felix mindkét fülébe heves fájdalom hasított, mintha kötõtût döftek volna beléjük, de maga elé kapta a kardját, hogy felkészüljön az újabb támadásra. Ám a felé tartó ork megtorpant, a fejét lehajtva lenézett, aztán meglepetten pislogva bámult. A bordái közül egy hosszú nyelû csõkefe meredt ki, amelynek sörtékkel teli, kormos fejérõl sûrû, fekete vér csöpögött. A szörnyeteg végül hördült egyet, és elõredõlt. Felix félregurult a súlyos test elõl, sietve talpra ugrott, és miután nem fenyegette közvetlen veszély, szemügyre vette a lángoló hadihajót. Szóval, Gotrek mégiscsak megcsinálta – összegezte magában a történteket. – De milyen áron? Mert ezt a csapást semmiképpen sem élhette túl. Vagy igen? A fregattot emésztõ, õrjöngve kavargó tûzgolyóból messze kiálló fõárboc váratlanul megingott, és eldõlt – egyenesen a Reine Celeste felé. És ezen az egyre gyorsulva zuhanó, vaskos oszlopon egy roppant széles vállú, zömök alak bukkant fel, akinek a bõre fekete volt, akár a szén, és akinek szakálla, illetve vörös hajtaréja majdnem tövig perzselõdve füstölgött. Gotrek erõsen elõregörnyedve, meg-megtámaszkodva futott végig a lezúduló árbocon, amelynek a csúcsa végül fülsértõ reccsenés kíséretében áttörte a teherhajó korlátját, és péppé zúzott öt-
17
hat goblint, akik vesztükre éppen ezekben a pillanatokban akartak feljutni a fedélzetre. A trollvadász diadalittasan üvöltözve hatalmasat szökkent, és leugrott a rögtönzött hídról, egyenesen egy orkcsapat közepébe, akik már félig-meddig bekerítették, és a tatbástya felé szorították Doucette embereit. Miután a trollvadász a deszkákra érkezett, oldalra lendítette a fejszéjét, és megpördült a tengelye körül. Ezzel az egyetlen, ellenállhatatlan erejû csapással vagy nyolc-tíz orkkal és goblinnal végzett. A Rúnalordok Fejszéjének éle szinte lassulás nélkül vágta át az útjába kerülõ karokat, nyakakat, koponyákat és gerinceket. A törpe közvetlen közelébe merészkedõ zöldbõrûek holtan roskadtak a fedélzetre, még mielõtt felfoghatták volna, hogy mi történt velük. A társaik szembefordultak ugyan a rájuk rontó trollvadásszal, de csak annyit értek el, hogy közülük heten pillanatokon belül elpusztultak. A teherhajó matrózai felbátorodtak a látványtól, és megrohanták a nekik háttal álló, immáron összezavarodott szörnyetegeket. Csakhogy a Reine Celeste továbbra is a testére feszülõ kötelek hálójában vergõdött, ráadásul a fregatt kidõlt fõárboca is visszatartotta, és mialatt szinte csak vánszorgott elõre, zöldbõrûek újabb tucatjai ugrottak rá a tutajokról. Felix az elõbástya mellvédjéhez futott, és mialatt nekiesett a Gotrek körül kialakult, orkokból és goblinokból álló gyûrûnek, odaordított a kapitánynak: – Bízzátok ránk az átkozottakat! Inkább a hajót szabadítsátok ki! Doucette habozva mérlegelte az elhangzottakat, de rövidesen döntésre jutott, és nagyot bólintott. Rákurjantott az embereire, akik a lehetõségeikhez mérten gyorsan elszakadtak az ellenségtõl, majd végigrohantak a hajó teljes hosszán, közben elvágták a csáklyákhoz erõsített köteleket. Végül – mialatt a zöldbõrûek egyik rohamot a másik után indították a tomboló trollvadász ellen – a matrózok összegyûltek és összekapaszkodtak, hogy az erejüket egyesítve lelökjék a súlyos árbocot a hajóról.
18
Ezalatt Felix elfoglalta a szokásos helyét. Gotrek háta mögött, tõle kissé balra állt, elég távol ahhoz, hogy ne essen bele a szörnyû fejsze hatókörébe, de elég közel, hogy védje a törpe hátát és oldalát. Az orkok megriadtak, és a félelmeiket azzal mutatták ki, hogy kétségbeesetten próbáltak végezni azok okozójával. De minél jobban törték magukat, hogy megöljék a trollvadászt, annál gyorsabban haltak meg. Teljesen eluralkodott rajtuk a vérszomj, így már rég felhagytak a gondolkodással. A rettegésüktõl hajtva, egyszerre rontottak a törpére, így folyton akadályozták egymást. Ráadásul megfeledkeztek Felixrõl, a hátukat fordították felé, mire õ könnyûszerrel lemészárolta az óvatlan fenevadakat. Mindennek tetejébe az orkok összeverekedtek azon, hogy melyikük kapjon esélyt Gotrek elpusztítására. A trollvadász jószerével bokáig gázolt a deszkákat borító, fekete vérben, míg körülötte az orkok és goblinok hullái majdnem a mellkasáig érõ falat alkottak. Gurnisson éppen a feje búbjától a lágyékáig kettévágott egy felé lendülõ orkot, amikor elkapta Felix tekintetét. Szélesen elvigyorodott, és odakurjantott a társának: – Egész jó kis csetepaté, nem igaz, emberifjonc? – Az elõbb már azt hittem, hogy végül sikerült hõsi halált halnod! – kiáltotta Felix, majd sietve lebukott egy hatalmas ívben a nyaka felé kaszáló handzsár elõl. Gotrek a soron következõ, vízszintes csapásával teljes szélességében felhasította egy újabb ork hasát, amivel gyakorlatilag kibelezte a fenevadat, majd ismét megszólalt: – Megint lemaradtam róla! Az ostoba orkok az összes lõporukat az ágyúfedélzeten tárolták, míg odafent javában fõzték a vacsorát. Lecsaptam egy goblin fejét, amit beletartottam a tûzbe, amíg lángra nem kapott! – Egy pillanatra elhallgatott, gyors suhintással végzett két goblinnal, aztán rekedtes hangon felröhögött, és folytatta: – Leugrottam a fedélközbe, és végiggurítottam a fejet az ágyúk mögött, mintha tekéztem volna. Ami aztán történt, azt már magad is láthattad!
19
Mialatt beszélt, fülsértõ recsegés-ropogás tudatta, hogy Doucette embereinek végre sikerült felemelni, és a vízbe taszítani a hajót fogva tartó árbocot. A csáklyák és kampók kötelei az elengedett íjhúr pendüléséhez hasonlatos pattanások kíséretében sorban elszakadtak, mialatt a Reine Celeste ismét szélirányba állt, és a part felé lódult. A matrózok lelkesen és megkönnyebbülten hurráztak, aztán valamennyien felkapkodták az imént ledobált fegyvereiket, és megrohanták az utolsó zöldbõrûeket. A hajó fedélzetén dúló összecsapás pillanatok alatt véget ért. Felix megtörölte a kardját egy, a deszkákon talált ruhadarabbal, aztán viszszanézett, éppen idejében ahhoz, hogy szemtanúja legyen az üldözõik ütközésének. Az ork kapitányok egyszerre próbáltak átjutni a blokádon támadt résen, így a három hajó egymásba rohant. Mozdíthatatlanul elakadtak és beszorultak a darabokra tört tutajok, illetve a keresztül-kasul feszülõ kötelek zûrzavarába. A fedélzetükön várakozó, feldühödött zöldbõrûek öszszeverekedtek, és vad ordítozás közepette gyilkolták egymást. Közvetlenül mellettük a továbbra is lángban álló, sûrû és fekete füstöt árasztó fregattot lassan elnyelte az öböl vize. A sorban következõ hajók matrózai kétségbeesett gyorsasággal vagdosták a blokádot összetartó köteleket, nehogy a roncs más hajókat is magával rántson. Doucette ezalatt Gotrek elé lépett, és mélyen meghajolt elõtte. A kapitány homlokán hosszú és mély seb tátongott, de ettõl eltekintve sértetlen maradt. – Törpe mester, engedje meg, hogy köszönetet mondjak önnek az utasaim, a legénységem, és a magam nevében – mondta fennhangon, miután felegyenesedett. – Megmentett minket és a rakományunkat a biztos pusztulástól. Gotrek csak rántott egyet a vállán, és közönyös képet vágva válaszolt: – Ugyan már, ezek csak orkok voltak. – Mindazonáltal, rendkívül hálásak vagyunk önnek, mon ami – folytatta Doucette. – Ha van valami, amivel meghálálhatnánk azt, amit értünk tett, kérem, nevezze meg!
20
– Hmmm, lássuk csak… – dünnyögte Gotrek, és töprengve megvakargatta nemrég még büszke szakállának füstölgõ maradványait. – Mondjuk, adhatnátok még egy hordó sört. Az elõzõ már félig kiürült.
Feszült percek következtek, mialatt folytatták útjukat a kikötõ felé. A blokádból kisebb evezõs csónakok és tutajok váltak ki, amelyek üldözõbe vették õket. A Reine Celeste fedélzetén tartózkodók egy darabig aggodalmasan nézegettek hátrafelé, aztán már megnyugodhattak, mert a zöldbõrûek sorban feladták a hajszát, és visszafordultak. A Barak Varr bejárata felé tartó teherhajónak még át kell vágnia egy úszó törmelékmezõn, amely a hullámtörõ gát közelében zátonyra futott ork hajókból származott. Élénk színû zászlók röppentek fel a világítótorony árbocára, és Doucette kapitány sietve válaszolt a jelzésekre. Mialatt elhaladtak a tengerre épített erõdítmény elõtt, komor képû törpe ágyúkezelõk figyelték õket a sötéten ásítozó lõrések mögül. Törpe kõmûvesek buzgólkodtak magán a világítótornyon, hogy befalazzák azt a jókora lyukat, amelyet szemlátomást egy pokoli robbanás szakított az épület falába. Aztán a Reine Celeste végre áthaladt a két törpeszobor között, és besiklott a barlangkikötõ félhomályába. Felix a fejét forgatva, álmélkodva bámészkodott. A hely különleges szépsége és lélegzetelállító arányai láttán a velejéig megdöbbent. A barlang olyannyira széles és magas volt, hogy a vízrõl nem lehetett látni a falait. Emberderék vastagságú láncok csüngtek a sötétségbe rejtõzõ mennyezetrõl. A végükön egy-egy nyolcszögletû, vasból kovácsolt lámpa függött, amelyeknek méretei talán egy nemesi hintó méreteit is meghaladták. Az óriási lámpák egyenletes, szórt fényt biztosítottak, ami lehetõvé tette, hogy a hajók biztonságosan eljussanak a dokkokhoz.
21
A kikötõ teljesen kitöltötte a barlang külsõ felét. A fõ hajózási útvonallal szemben hatalmasan ívelõ, kõbõl emelt rakpartból további rakpartok és mólók tucatjai ágaztak ki, amelyeket a törpékre jellemzõ pontossággal és szakértelemmel építettek. Katonás rendben, egymástól azonos távolságban sorakoztak, és jól láthatóan úgy helyezték el õket, hogy a befutó vagy éppen induló hajók a lehetõ legkönnyebben, a lehetõ legnagyobb biztonságban manõverezzenek. Jelenleg körülbelül harminc hajó állomásozott idebent, de még vagy ötvennek jutott volna hely. A kikötõn túl hatalmas kõváros terült el. Felix – aki már több törpeerõdben járt, mint a fajtársai java része – különösnek találta, hogy az emberekéhez hasonlatos házak és raktárépületek állnak a széles sugárutak mentén. Nem igazán értette, hogy az itteni törpék miért vették át, és építették ide ezeket a felszíni világokat jellemzõ építményeket. Viszont még soha életében nem látott az ittenieknél zömökebb, erõsebb házakat. Valamennyit acélszürke gránitból emelték, valamennyin a törpék jellegzetes, bonyolult geometriai mintázatú díszítõelemei ékeskedtek, és még a legkisebb is azt a benyomást keltette, hogy képes ellenállni akár az ágyútûznek is. Mialatt egyre lassulva siklottak a rakpartok felé, apró gõzhajó pöfögött eléjük – ami alig volt nagyobb, mint egy kazánnal felszerelt ladik –, hogy egy üres hajóállásba vezesse õket. A Reine Celeste végül megállt, és mialatt a matrózok a móló köveibe ágyazott, vaskos vasbikákra dobták a hurokra kötött köteleket, illetve leengedték a kikötõhidat, egetverõ éljenzés csapott fel körülöttük. Legalább százfõnyi tömeg verõdött öszsze a rakparton, hogy üdvözölje a hajóról leszálló Doucette-et és legénységét. A lelkes sokaságot fõként törpék alkották, de emberek is akadtak közöttük szép számmal. A kikötõmester, egy vakmetszett zekét és bricsesznadrágot viselõ, kövér törpe a vendégek elé döcögött, és ünnepélyes, barátságos hanghordozással megszólalt:
22
– Üdvözlöm, kapitány úr, méghozzá szívem teljes szeretetével üdvözlöm! A maguké az elsõ hajó, amely befutott ide az elmúlt három hétben, azóta, hogy az átkozott zöldbõrûek blokád alá vontak minket. Hatalmas hõstettet hajtottak végre, jó uram. Doucette a trollvadász felé biccentett, és szélesen mosolyogva válaszolt: – Ennek a derék mesternek köszönhetõ, uram. Õ robbantotta fel azt a hadihajót, méghozzá szinte fél kézzel, nem igaz? – Hát akkor valamennyien az adósaid vagyunk, trollvadász – felelte a kikötõmester, és mélyen meghajolt Gotrek elõtt. Aztán, minden további szócséplés és udvariaskodás nélkül elõvette a fõkönyvét, és hivatalos hangot megütve munkához látott: – Most pedig, jó uram, megkérdezem, hogy mi a rakománya? – Miután elhallgatott, mohón megnyalta a száját. – Fõként fahéjat hoztam, meg másfajta fûszereket az Indekrõl – válaszolta büszkén Doucette. – Továbbá pálmaolajat, hímzett arábiai szõtteseket, meg hölgyeknek való, csinos kis csipkekalapokat. Nagyon szépek, nem igaz? A kikötõmester arcáról lehervadt a mosoly, ezzel egy idõben az eddig fellelkesülve zsivajgó tömeg is elhallgatott. – Fûszereket? – kérdezte döbbenten a tekintélyes pocakot eresztett törpe. – Azt akarja mondani, hogy csak fûszereket hozott? – Továbbá szõtteseket, és kalapokat – egészítette ki a felsorolást az értetlen képet vágó Doucette. – Nagyon szép kis kalapokat, nem igaz? – Fûszereket… – mordult fel a kikötõmester, szinte úgy köpve ki a szót. – Mire megyünk a fûszerekkel, ha nincs mit ennünk? Borsból, fahéjból és sóból nem lehet ennivalót készíteni! – Monsieur, én nem is tudom… – kezdett volna mentegetõzni a kapitány, de Gotrek közbevágott: – Az orkok három hete állják el a kikötõ bejáratát? Hát belétek meg mi ütött? Miért nem küldtétek rég a víz alá az egész bandát?
23
Mielõtt a kikötõmester válaszolhatott volna, megszólalt egy, a haját és a szakállát varkocsokba fonva viselõ törpe tengerész: – Nekikmentünk, de a szerencse a grungniverte zöldbõrûek mellé szegõdött. Elsüllyesztették az egyik vaspáncélosunkat, míg a másik harcosokat szállít északra, a nagy háborúba. – Így igaz – erõsítette meg a kikötõmester az illetõ szavait. – Nagyon sok társunk elment, hogy a Birodalmat segítse. Éppen csak annyi harcosunk és hajónk maradt itt, hogy távol tudjuk tartani az orkokat a kikötõtõl. Arra már gondolni sem tudunk, hogy elkergessük vagy elpusztítsuk õket. A szárazföldi bejáratot is ostromgyûrûbe zárták. Szorongatnak minket mind a tenger, mind a szárazföld felõl. Így állunk, jó uraim! Felix és Gotrek összenéztek, aztán a trollvadász megkérdezte: – Nagy háború? Miféle háborúról beszélsz? – Hát ti nem is tudjátok? – kérdezett vissza meghökkenve a kikötõmester. – Merre jártatok mostanában? – Indben és Arábiában – mordult fel Gotrek –, arrafelé kergettük a saját farkunkat. – Szóval, azt mondjátok, hogy háború dúl a Birodalomban? – kérdezte Felix. – Azt ám – felelte az imént is megszólaló tengerész. – A káoszhordák ismét dél felé nyomulnak. Ezúttal õrültebbek, mint valaha. Valami kiválasztott vezeti õket. Õ és a hívei a fejükbe vették, hogy leigázzák az egész világot. A más tájakon álló erõdök harcosokat küldenek északra, hogy segítsenek az embereknek visszaverni a támadókat. Közülük sokan a mi hajóinkon utaztak és utaznak fel. – Szóval megint a káoszfattyak… – dörmögte Gotrek, és egyetlen szeme valósággal felragyogott. – Végre történik valami! – Jobban jártunk volna, ha meghagyjuk az embereknek az emberek bajait – jegyezte meg keserûen a kikötõmester. – Az orkok kihasználták, hogy a harcosok távol vannak, és õk is támadásba lendültek, szerte az egész Rosszföldön. Földig rombolták és felperzselték számos kisebb erõdünket, és az emberek városait. Még Karak Hirn is elveszett. A megmaradt erõ-
24
dök törpéi bezárkóztak a falak mögé, hogy ott vészeljék át a csapást, amíg nem kapnak erõsítést. – De hogy áll a háború? – érdeklõdött Felix, akin szörnyû aggodalmak és balsejtelmek lettek úrrá. – Egyáltalán, áll még a Birodalom? A káoszfajzatok elérték már… Nuln városát? – Ki tudná megmondani? – válaszolta a vállát tanácstalanul vonogatva a kikötõmester. – Ide legalább egy hónapja nem érkezett karaván, és mielõtt az orkok a szánkba tömték az átkozott tákolmányaikat, ahány legénység futott be, annyi történetet lehetett hallani. Egyesek azt mesélték, hogy Middenheim elesett, mások azt, hogy Altdorf lángokban áll. Megint mások azt állították, hogy a hordák nem jutottak Praagnál délebbre, és visszaszorították õket a Káoszpusztákra. Amennyire mi tudjuk, még az is lehet, hogy rég vége szakadt a háborúnak. Grimnir adja, hogy így legyen! Hanem annyi bizonyos, hogy azokat a kinti átkozottakat el kell kergetnünk az öbölbõl, máskülönben éhen pusztulunk. Miután a kövér törpe elhallgatott, Gotrek és Felix szinte egyszerre fordultak Doucette felé. – Vigyél ki minket innen! – förmedt a trollvadász a kapitányra. – Északra kell mennünk, méghozzá azonnal! – Így van – tette hozzá Felix, hogy megtámogassa a társa szavait. – Nekem el kell jutnom Altdorfba! Látnom kell, hogy létezik-e még. Doucette meglepetten és eléggé értetlenül pislogott. – Na de… mes amis, hiszen az… hiszen az lehetetlen – hebegte elbizonytalanodva. – Helyre kell hoznunk a szép hölgyet, nem igaz? Súlyos károkat szenvedett, így nem lehet vele elindulni, nem igaz? Aztán meg ennivalót és vizet kell vételeznem, és szereznem kéne valami rakományt. Mindez eltarthat akár egy hétig is. – Felemelte a jobbját, és a kikötõ bejárata felé intett, amelyet a késõ délutáni napfény aranyló köntösbe öltöztetett. – És mi lesz azokkal a ronda zöldbõrûekkel? Úgy kell kiszöknünk, ahogyan beszöktünk, nem igaz? Aligha lesz könnyû, nem igaz?
25
– A pokolba a kifogásaiddal – hördült fel ingerülten Gotrek. – A Végzettel van találkozóm odafent, északon! Induljunk! Most rögtön! – Nem tehetem, mon ami. – Doucette sajnálkozva ingatta a fejét. – Egy hétig biztosan nem. Lehetetlent kér. Gotrek olyan fenyegetõen meredt a kapitányra, hogy Felix attól tartott, a társa nyakon ragadja Doucette-et, és egyszerûen felvonszolja a fedélzetre. Szerencsére a trollvadász végül csak káromkodott egyet a saját nyelvén, és elfordította a fejét. – Hol van Makaisson, amikor szükség lenne rá? – morogta rosszkedvûen. – Elnézésedet kérem, kikötõmester uram – szólalt meg ekkor Felix –, meg tudnád mondani, hogy hol találunk szállást arra az egy hétre? A kövér törpe keserûen felkacagott, és a fejét csóválva válaszolt: – Sok szerencsét hozzá! Barak Varr a kipukkadásig tele van menekültekkel, akik a többi erõdbõl és a Rosszföld emberek lakta városaiból érkeztek hozzánk. Aranyért sem lehet szállást kapni, sõt ha már itt tartunk, ennivalónk sincs sok. Bár, ha szeretitek a fahéjat vagy a borsot magába’, jól fogjátok érezni magatokat. Jó étvágyat hozzá! A fogadásukra összegyûlt tömegben sokan felröhögtek, mire Gotrek ökölbe szorította bal kezét, mialatt jobbjával keményen megmarkolta a fejszéje nyelét. Ez egyszer Felix is a társához hasonlóan érzett. Szívesen orrba verte volna a körülötte álló, tele szájjal nevetõ, vagy csupán vigyorgó alakokat. Kétségbeejtõ helyzetbe került. Mindenáron el kellett jutnia északra. Meg kellett tudnia, hogy mi történt a családjával – az apjával, és a fivérével, Ottóval. Nem akart leragadni itt, ebben az istenek háta mögötti kikötõvárosban, mialatt az otthonát, a szülõföldjét vérszomjas szörnyetegek dúlták. Annak idején látta, hogy mit mûveltek a hordák Kislev földjén. Kis híján beleõrült a gondolatba, hogy ugyanez megtörténhet, vagy már meg is történt a Birodalomban, a Reik-vidéken és az Aver-alföldön,
26
