Opponensi vélemény Wilhelm Gábor: Antropológiai tárgyelmélet című doktori disszertációjáról
Az előttünk fekvő disszertáció szerzője korábbi munkáival már egyértelműen bizonyította kiemelkedő kvalitásait, szakmai felkészültségét. Jelen munkája tovább erősíti azt a feltételezésünket, hogy a tehetséges kutató szuverén tudós egyéniség. Wilhelm doktori értekezését, annak témafelvetése, az alkalmazott metodológiai eljárások és értelmezési technikák segítségével létrejövő jelentős újdonságot hozó kutatási eredményei a magyarországi antropológiai kutatás élvonalába emelik. A disszertáció szerkezetileg 7 nagy fejezetből áll, strukturális felépítése logikus, kiegyensúlyozott, arányos. Minden fejezetet jellemez a szerző magabiztos tárgyi tudása, a szakirodalom beható ismerete. Wilhelm Gábor kitűnően ismeri a kérdéskör nemzetközi és magyar nyelvű irodalmát. A rendkívül kiterjedt szakirodalomban való magabiztos eligazodása imponáló. A tanulmány szövege koherens, a koncepció mértéktartó. A szerző érzékeny egyensúlyt tudott tartani a teoretikus értelmezés perspektívája és a specifikus terület empirikus feldolgozása között, ilyenformán a kettő egymást erősíti és igazolja. Az anyagismeret magabiztossága, a koncepció kiérleltsége és a sikeres textualizációs stratégia teszi hitelessé és tudományosan relevánssá a disszertációt. Wilhelm Gábor doktori értekezése optimális módon tudja összeegyeztetni a kutatás kimunkált aktusát (a módszertani merevség) és a textualizációs stratégiákat (elméleti szigorúság). Wilhelm Gábor disszertációjának címe arra utal, hogy a szerző nagyszabású feladatra vállalkozott, amikor egy antropológiai tárgyelmélet megalapozására tesz kísérletet. A munka célkitűzéseinek ismertetése során ez a törekvés finomodik. A 2004-ben indult kutatás egyértelműen a kulturális antropológiai megközelítésből indult ki, amely az idők során szélesedett a kommunikációs nézőponttal. A munka arra az állításra alapozódik, hogy annak ellenére, hogy a társadalom és kultúratudományok figyelme az utóbbi évtizedben újra a tárgyak felé fordul, nincs pontos meghatározás és megfelelően kidolgozott elmélet a hétköznapi tárgyi világra vonatkozóan. A cél egy olyan elméleti keret felvázolása, amelyen belül ezeknek a
fogalmaknak a kapcsolata jobban megvilágíthatóvá válik. Egy ilyen elméleti keret felvázolása számos nehézségbe ütközik. A tárgy fogalmának tisztázása nem lehetséges a tárggyal kapcsolatos egyéb részletesebb fogalmak (funkció, affordancia, viselkedés) átfogó tanulmányozása nélkül. De az ezekkel kapcsolatos elméleti nézőpontokat, éppen úgy ahogy a tárgyakra vonatkozóakat a meghatározások sokfélesége és bizonytalansága jellemzi. Joggal utal arra is Wilhelm Gábor, hogy a tárgyak, mint entitások egy nagyobb világ, ontológia részeként működnek, ebből következően a tárgyak bármilyen leírása feltételez egy ilyen ontológiát. A szerző elemzésének igen átgondolt módszertani álláspontját a következőképpen adja meg: „A vizsgálat menete a következő lesz. A probléma felvetése után az elemzés keretét vázolom, majd többféle megközelítési módra teszek kísérletet. Ezen belül kap helyet a tárggyal való kapcsolatunknak egyfajta tapasztalati leírása, kutatástörténeti helyzetkép felvázolása, majd a felmerülő szempontok, fogalmak, az előtérbe kerülő és háttérben maradó intuíciók kifejtése, megvitatása következik.” Alapvető kérdésként merül fel Wilhelm Gábor számára, hogy a különböző vizsgálattípusok mennyire adnak eltérő képet a tárgyról és az is, hogy az egyes leíró nyelvek mennyire fordíthatók le egymásra. A munka emellett reflektálni kíván arra is, hogy az antropológia elemzések hogyan viszonyulnak a többi megközelítéshez, valamint arra is, hogy az adott tárgyelméletek milyen típusú társadalomképbe illeszkednek bele. Ezek a törekvések csak abban az esetben realizálhatók, ha a szerző túllép a kulturális antropológiai megközelítés keretein és interdiszciplináris nézőpontot alkalmaz. Wilhelm Gábor munkája nem kevesebbre vállalkozik, mint a tárgy problematikájával hangsúlyosan foglalkozó tudományterületek eredményeinek átfogó elemzésére. Ahogy ő fogalmaz munkája bevezetőjében: „Szélesebb horizont nyílhat meg a kutatások és a gondolkodás előtt egyaránt, ha hajlandók vagyunk megismerni és felhasználni, beilleszteni és módosítani, avagy megcáfolni, bírálni például kommunikációtudomány,
kognitív
tudomány,
pszichológia,
fenomenológia,
filozófia, nyelvtudomány, szemiotika, illetve számos alkalmazott tudomány ilyen irányú eredményeit is. „ Jóllehet igen széles körű ismeretanyag szintetizálására vállalkozik a szerző két perspektívát kitüntetetten kezel munkájában a társadalmi és a kommunikációs nézőpontot. Ami összeköti a két nézőpontot az a hétköznapi tárgyak társadalmi
dologként való folyamatának megragadása. Elemzésében Wilhelm Gábor elkülöníti a hétköznapi tárgyak ontológiáját és episztemológiáját és kiegészíti a nyelvi perspektíva vizsgálatával. Módszertani megközelítését az alábbi módon adja meg a szerző: „A vizsgálat egyszerre próbál térképet rajzolni a tárgyak elemzéséhez, illetve a tárgyegyüttesek vizsgálatához, valamint beilleszteni ezt a keretet egy tágabb modellbe. Megpróbál tehát konkrét tárgyakból kiindulva haladni adott elemzési dimenziók felrajzolásához, illetve általánosabb fogalmak tisztázása segítségével eljutni a konkrét dolgok értelmezéséhez. A megközelítés kétféle iránya különböző tudományos keretet feltételez.” A munka elméleti álláspontjaként a semiotic stance-et jelöli meg Wilhelm Gábor. A szerző hangsúlyozza, hogy nem elméleti elkötelezettségként viszonyul ehhez az elméleti állásponthoz, hanem pragmatikus megközelítésként használja, hangsúlyozva a tárgy szerepének különböző típusú szemiotikai megjelenését. A tárgyelmélet ebben a nézőpontban a tárgyak lehetséges medialitását helyezi a középpontba, a tárgyak materialitását vizsgálja kulturális szerepükbe ágyazottan. A tárgyak medialitásából következően érinti a szerző munkájában „a tárgyakkal kapcsolatos tapasztalatok és a tárgyakkal kapcsolatos reprezentációk viszonyának a kérdését is.” A lehetséges elemzési utakat mérlegelve Wilhelm Gábor három alkalmazható megközelítésre utal. 1. Egy már létező elméletre alapozva empirikus anyagon igyekszik azt hasznosítani. 2. Több elméleti nézőpont ütköztetése megfelelően kiválasztott empirikus esetekkel. 3. Egy sajátosan új, egyedi elmélet létrehozása. A szerző szándékai szerint az általa választott út a második és harmadik eshetőség között foglal helyet, jóval közelebb állva a több elméleti nézőpontot ütköztető eljáráshoz. A disszertáció igen nagy ismeretanyag birtokában a tervezett utat járja be. Kitűnő érzékkel kofrontálja az egyes nézőpontokat és az affordancia elméletre alapozva hozza létre a tárgyelmélet új szintézisét. Az opponensi véleménynek nem lehet feladata teljes részletességben nyomon követni a célkitűzések disszertációban való realizálásának minden lépcsőfokát. Az egyes fejezetek részletes bemutatásától itt eltekintve azt mondhatom, hogy összességében alapos és koncepciózus kutatómunka eredményeként kitűnő, jelentős tudományos teljesítmény az előttünk fekvő disszertáció.
Az értekezés szigorú következetességgel és igényességgel ad választ a célkitűzések során megfogalmazott kérdésekre. A szerző igen kiterjedt szakirodalmi olvasottsága, az elméleti háttérben való magabiztos eligazodása és a kimunkált módszertan együttesen eredményezik az értekezés kiemelkedő tudományos teljesítmény voltát. A disszertáció sikerességének titka az alapos elméleti felkészültség és kifinomult érvelési eszköztár mellett a textuális stratégia. Ennek kimunkáltsága és reflektáltsága szembetűnő jellegzetessége és erénye Wilhelm Gábor értekezésnek. A dolgozat sikeres volta ellenére megfogalmazódott bennem néhány kétely, ellenvetés, kritika. Ezek közül szeretnék az alábbiakban néhányra kitérni. A szerző írásstratégiájának jól átgondolt és sikeresen működő eleme, hogy az egyes fejezetek végén röviden összegzi megállapításait. Ezek a szövegrészek az esetek többségében a dolgozat érvelési rendszerének fontos építőkövei, hiszen a szerző nem mechanikusan ismételgeti a korábban tett elemző megállapításait, hanem egy magasabb nyelvi és elvonatkoztatási szinten az azt követendően tárgyalandó problematikát megalapozóan fogalmazza meg azokat. Az egyes fejezeteket követő összefoglaló részek azonban nem minden esetben egyenletesen kimunkáltak.
A disszertáció hátterét
bemutató rövid bevezető fejezet összegzése néhány mondat csupán, s így nem is tudja betölteni szándékolt funkcióját. A Dolgok és tárgyak valamint a Tárgy – kategorizálás című fejezetek esetében – megtörve az eddigi fejezetek struktúráját – az összefoglaló szövegrész teljesen elmarad. Ennek lehet oka a szerző tudatos döntése, de miértje az olvasó számára nem válik egyértelművé. Nem mindig következetes a szerző az olvasóval szemben megfogalmazott elvárásokkal kapcsolatban. Az mindenesetre egyértelműen a szerző javára írandó, hogy komolyan veszi a befogadó szerepét. Az egyes elméleti álláspontok ismertetése során szinte adottnak tekinti, hogy az olvasó legalább olyan szinten tájékozott a filozófiai, nyelvészeti, pszichológiai, antropológiai, szemiotikai, kommunikációelméleti stb. tudományterületekről származó megállapításokkal kapcsolatban, mint a ő. Ugyanígy bizonyos fogalmak ismeretét származzon az nagyon különböző diszciplínákból alapvetően elvárja a szerző olvasójától, más esetekben – nem mindig következetesen – engedményt tesz és körül írja a jelentést. Számos fogalom meghatározása nem azonnal,
hanem egy későbbi előfordulás során történik meg, ami nem igazán indokolható. (pl. design stance, affordancia stb.) Az egyes elméletek bemutatása során a szerző eltérő stratégiákat alkalmaz. Van, amikor egyértelműen állást foglal mellette, vagy ellene, más esetben eltérő nézőpontokat ütköztet, de nem foglal állást, ebben az esetben a döntést az olvasó kompetenciája körébe utalja, megint máskor kritikai észrevételeket tesz és az elméleti megállapítások hiányosságaira, ellentmondásaira utal. Itt nem a szerző tudatosságot vonom kétségbe, hanem arra szeretnék utalni, hogy ez az argumentációs rendszer sok esetben elbizonytalanítja az olvasót, miután túlzott mértékben diffúzzá válik az utalások rendszere. Egy példa erre: „A fenti példák szerint Sigaut (1994) hármas felosztása nélkül nem lehet megragadni az artefaktumokat, eszközöket (struktúra, működés, funkció); a kettős természet kevés. Lásd még ehhez a design-theory által alkalmazott structure, behaviour és function hármas leíró szintet is (Szykman 1999). (Illetve ide jöhet negyedikként a materialitás is mint dimenzió, lásd Ishihara 2004.) (Lásd még Horst 1999 a szimbólum használatáról.)” Hogy példáit szemléletessé tegye a szerző, gyakran utal a hétköznapi tárgyhasználat személyes tapasztalataira, de több esetben filmekre is. A busmanok és kólás üveg viszonyát bemutató filmre például két esetben is utalást tesz a szerző, de egyik esetben sem mondja meg miről is van szó pontosan. Ez persze lehet tudatos törekvés arra, hogy a kíváncsi olvasót utánanézésre sarkallja. Aki látta Jamie Uys Az istenek a fejükre estek című 1980-ban készült dél-afrikai vígjátékát a busmanok közé helikopterről lepottyant kólás üveg helyi közösségben kiváltott hatásáról pontosan érti mire is gondol Wilhelm Gábor, amikor az affordancia, a működés és a viselkedés szempontjából elemzi a tárgyakkal kapcsolatos viszonyainkat. De miután a disszertáció szövegének más részeiben is igen gyakran előfordul, hogy a szerző további tájékozódásra bizonyos szöveghelyek ismeretére utalja olvasóját az nem igazán éri el célját, mert túl nagy terhet helyez rá. Talán lábjegyzetek beiktatásával kiküszöbölhető lenne ez a probléma. Bár a munka filológiai kidolgozottsága rendkívül precíz és gondos, éppen ennek fényében nehezen érthető, hogy egyes szövegrészeknél nincsenek szakirodalmi utalások. Például amikor az antropológiai tárgykutatások újabb irányzatait mutatja be a szakirodalmi hivatkozások elmaradnak (207. oldal) Más esetben is következetlen a
hivatkozások rendszere. Az esetek többségében a bevett gyakorlatnak megfelelően a szerző neve után a hivatkozott mű megjelenési éve és az oldalszám is szerepel, más esetben azonban csak szerző és évszám, s van amikor csak a szerzőre hivatkozik. Ez igen gyakori filozófusok munkáinak említése során (Arisztotelész, Locke, Heidegger, Luhmann) Ez azért is nehézséget okoz, mert Arisztotelész és Locke munkái az irodalomjegyzékben sem szerepelnek Luhmanntól pedig három munkát is felsorol, így az utalás nem visszakereshető. A szövegben igen gyakori az ismétlődő gondolat. Ez ugyan több esetben indokolt, hiszen egy új kontextusban kerül tárgyalásra ugyanaz a dolog, azonban több esetben fölöslegesnek tűnik, a szöveget terjengőssé teszi. Például az ajtó és kilincs viszonyát elemző megállapítás legalább 4 alkalommal kerül említésre. A szövegben sok esetben előfordul elütés, stiláris pontatlanság. A munkát kiadása előtt egy alapos szöveggondozásnak kell megelőznie. A fenti kritikai észrevételek nem érintik a disszertáció tartalmi vonatkozásait. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a szerző igen nagy felkészültség birtokában, rendkívüli precizitással és szorgalommal, mindvégig szigorú mérlegelés után teszi meg állításait. Külön kiemelendő a szerző azon törekvése, hogy észrevételeit nyelvileg igen árnyaltan, kifinomult módon tegye meg. Az eredmény azt bizonyítja, hogy a szívós építkezés és az intellektuális erőfeszítés meghozza gyümölcsét. Összességében rendkívül igényes és koncepciózus kutatómunka eredményeként kitűnő, jelentős tudományos teljesítmény Wilhelm Gábor doktori disszertációja. Tartalmi és formai szempontból egyaránt megfelel a doktori fokozattal szemben támasztott elvárásoknak. A munka mielőbbi publikációja kívánatos. A doktori fokozat megítélését legjobb meggyőződésemmel javaslom. Debrecen, 2011.október 23.
Dr. Kotics József egyetemi docens
