Óperencia
Szabadidő
2010. december
Novella: Rozsdás Mi, többi katonák, egyszerűen csak Kanásznak hívtuk. Eredetileg biztosan volt neki is valamilyen becsületes neve, de azt csöndes észrevétlenséggel koptatták le róla a szolgálat kínos lassúsággal apadó napjai. Kanász több évvel volt idősebb nálunk, csak későn talált rá a nagyhatalmú sorozóbizottság az alföldi tanyavilág valamely eldugott szegletében, s mire berukkoltatták, már magán hordozta a munkától elnehezült tagú parasztember talán már genetikusan kódolt minden jellemzőjét és ismertető jegyét. Magas, sovány, barna ember volt, hosszúra nyúlt, horgas ujjakban végződő kezekkel, inas, pipaszár lábakkal. Hajlott háttal, görnyedten járt, mintha csontos vállaira valamilyen láthatatlan teher nehezedett volna állandó jelleggel. Arcvonásait a szögletesség és elnagyoltság jellemezte. Láttukra olyasféle benyomása támadt az embernek, mint amilyen abban az esetben, amikor egy szobrász valamely félbehagyott munkáját vagy jövőben megszületendő remekéhez készült tanulmányát pillantja meg. Fülei nagyok, elállóak voltak, barna szemeit állandóan a földre szegezte, miközben mérföldes léptekkel szelte át a laktanya udvarát, mintha sietve keresne valamit, pedig csak a vizslató tekintetek és a rovására elkövetendő, rosszindulattól csöpögő ugratások elől igyekezett ily módon kitérni. Ha eközben tisztekkel találkozott, tisztelgés helyett sapkáját azonnal lekapva, fejét félszegen lehajtva vágta haptákba magát az elöljárók előtt, akik néhány hónap után kénytelenek voltak feladni a szolgálati szabályzat katonai tiszteletadásra vonatkozó előírásainak folyamatos ismételgetését. Hangját nemigen lehetett hallani, jórészt csak olyankor, ha az őrizetére bízott száznál is több disznóval osztotta meg a világról alkotott, nem túl hízelgő véleményét. Ha a környezetében élő embereket látszólag nem is, a disznókat igen nagy becsben tartotta. Odaadóan, tisztességesen gondozta őket, sőt mindegyiknek tisztességes keresztnevet is adományozott, és ami a legszebb volt az egészben, hogy tényleg képes volt felismerni népes udvartartásának minden egyes tagját. Egyszer kinevettem emiatt, mondván, egyik disznó olyan, mint a másik, mire ő türelmesen magyarázni kezdte azokat az apró jeleket és különbségeket, amelyek segítségével az állatokat meg lehet különböztetni egymástól. Látod? Az, amelyiknek az a cipőtalp alakú fekete folt van a jobb fülén, az ott Böbe. Az a másik, amelyik olyan furcsán húzza az egyik hátsó lábát, az a Mariska. Őt még kicsi korában harapta meg egy kan. A gyengélkedőről kért kötszerrel és fertőtlenítőkkel kezeltem ki a sebét. Ráment vagy két hónapom. Az pedig ott Julis mama. Azért kapta ezt a nevet, mert szakasztott úgy áll a szeme, mint drága anyósomnak, ha valami hibát 46
Óperencia
Szabadidő
2010. december
keres maga körül csak azért, hogy belém köthessen. És ott, az a legnagyobb és legkoszosabb disznó, az a Zsellér Lajos. Itt aztán – talán nem véletlenül – hosszú szünet következett bölcs okítóm monológjában, mely idő alatt volt lehetőségem elgondolkodni azon, hogy miért is lehet ennek az egy disznónak – aki ráadásul szemmel láthatóan a virágszirmaikat még csak éppen bontogató, virgonc hajadonok közül való – vezetékneve és férfi keresztneve? Kérdésemre Kanász, egy meglehetősen homályos és szövevényes történettel állott elő, melyből hosszas töprengés és bogozgatás után annyit sikerült kihámoznom, hogy egy haragosát hívták így, akitől évekig tartó viszály után elperelt egy kisebb földterületet, s aki ezután benzinnel locsolta le a rajta termett kukoricát, majd meggyújtotta az egészet. A fenti fegyvertények ismertetése után kénytelen voltam megkövetni barátom és fejet hajtani messzemenően bizonyított szaktudása előtt. Kanász egyébként lényegesen több időt töltött kedvencei között, mint többi katonatársával. Jóllehet, a körletben is volt saját fekhelye, de a szaporulat szemmel tartására és más mondvacsinált okokra hivatkozva inkább a disznóólakhoz ragasztott vályogviskóban összetákolt deszkaágyán töltötte az éjszakáit. A konyha hátsó ajtaján kiadott ételekből álló ebédjét, vacsoráját is rendszeresen itt fogyasztotta el, mert az, hogy a belőle áradó penetráns disznószaggal beüljön a legénységi étkezdébe, az még előtte is egészen elképzelhetetlen ötletnek tűnt. Ha valaki mégis felkereste őt önként vállalt száműzetésében, hogy a kertjében termelt paprikából, paradicsomból, uborkából vagy zöldhagymából kérjen a fejadag kiegészítéséül szolgáló zsíros kenyér mellé, annak jó szívvel teljesítette minden kívánságát, de a további közeledés bármilyen formáját mereven elhárította. Mindent egybevéve bátran kijelenthetjük, hogy Kanász őszintén szerette és igényelte a magányt. Remetére hajazó természetének ellenére azonban elválaszthatatlanul hozzátartozott egy társ, kinek neve szorosan összeforrt az övével, akár Stan neve Panéval, vagy Simon Garfunkelével, és e nevezetes személy nem más volt, mint Rozsdás, a kutyahölgy. Arról, hogy Rozsdás miként került a laktanyába, semmit sem lehetett tudni. Egyik nap egyszerűen csak ott volt. Materializálódott. Bárkinek, aki Rozsdást először pillantotta meg, az az érzése támadhatott, hogy a teremtés egy nagyon gyenge próbálkozásával, esetlegesen egy igen rosszízű tréfájával találta szemközt magát. Nála aránytalanabbul megalkotott teremtményt aligha hordott hátán a Föld. Lábai apró testéhez viszonyítottan túlontúl hosszúak és vékonyak voltak, orra hegyes, feje erősen megnyúlt, és csak a belőle kikandikáló barátságos barna szemek enyhítettek valamelyest a kicsi, peckesen álló fülek tetején növő dús szőrpamacsok nevetésre ingerlő látványán. Magát Rozsdást valószínűtlenül vörös, változatos hosszúságú, hullámos szőr borította, és hogy ez a szőr milyen szabályhoz alkalmazkodva nőtt rövidre az egyik 47
Óperencia
Szabadidő
2010. december
helyen és hosszúra a másikon, nos, ennek megállapítására alighanem Charles Darwin vagy Gerald Durrell elismerten tekintélyes szaktudása is minden kétséget kizáróan elégtelen lett volna. Kettőjük találkozása mégis szerelem volt az első látásra. A kutya azonnal megérezte Kanászban a jövőbeli lehetséges gazdát és társat. Farka hiányában egész testét csóválva valamilyen hernyószerű mozgással araszolt oda Kanászhoz. A kóbor kutyák félszeg elővigyázatosságával előbb csak csizmáját, majd hamarosan a kezét nyalta meg, s mikor látta, hogy sem ez, sem az nem lendül feléje, azonnal odagömbölyödött Kanász lába mellé és el sem mozdult onnan, míg erre engedélyt nem kapott. Az, hogy Kanász abban a pillanatban mások előtt is kimutassa a kutya iránti szeretetét, az a gyengeség jelének tűnhetett volna. Egyszerűen elképzelhetetlen volt. Hanem mikor kettesben maradtak, azonnal nyalták-falták egymást. Ettől a naptól kezdve állandóan együtt jöttek-mentek a kaszárnya területén, Rozsdás egyetlen percre sem volt hajlandó magára hagyni Kanászt, kivételt ez alól csak az éjszakák jelentettek, ilyenkor a kutya felmentést kapott a kísérői feladatok alól, hogy egy szintén nagyon fontos, mondhatni, közszolgálati szerepkört tölthessen be: őrkutyává lépett elő. Na ezt nem a szó hagyományos jelentésével kell értelmezni, hanem egy ennél formabontóbb módon. Rozsdás ugyanis az őrséget őrizte. Kanász, zavartalan nyugalmát óvandó, megtanította többek között arra is a kutyát, hogy amikor hivatásos katonai személy, feltételezhetően ellenőrzési szándékkal közelít közös szállásuk felé, örömet mímelve, hangos ugatással és ugrándozással fogadja a hívatlan látogatót. Kanász rendkívüli módon rühellte ezeket az általában kunyerálással egybekötött látogatásokat. A tisztek többnyire terményekre, a levágásra került állatok ízletesebb részeire, nem egy esetben, főleg szilveszter tájékán, egész malacokra tartottak igényt. A nehezen teljesíthető szívességek fejében soron kívüli kimaradást, eltávozást helyeztek kilátásba, amellyel Kanász természetesen nem kívánt élni. Az ő igényeit teljes mértékben kielégítette az az általa teremtett mikrovilág, melynek határain belül otthonosan mozgott, ahol biztonságban érezhette magát. A gazda hivatásos állomány iránti egyre erősödő ellenszenve mindinkább kezdett a kutyára is átragadni, s nem sok hiányzott hozzá, hogy ez egyszer tragédiába torkoljon. Maga az eset, a következőképen zajlott le: M. főhadnagy neve több dolog miatt is elhíresült volt az alakulatnál. Ezek közül egyeseket az ókor bolondjainak kijáró tisztelettel kezeltünk, másokat harsány, vinnyogó röhögéssel fogadtunk. M.-et első alkalommal egészségügyileg alkalmatlannak ítélte az az orvosokból álló bizottság, amely a hivatásos katonai pályára jelentkező férfiakat vizsgálta. Arról, hogy a második vizsgálat során miként sikerült kijátszania a szakértők éberségét, nos erről csak sejtéseink voltak. Az azonban hamar egyértelművé vált előttünk, hogy a néphadsereg csak nyert ezen a turpisságon, továbbá az 48
Óperencia
Szabadidő
2010. december
is, hogy eme pályára M.-nél alkalmasabb ember talán az egész egyetemes történelem során nem lépett soha. Elhivatottságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy napi teljesítményét szigorú, a maga által felállított szabályok szerint értékelte, pontozta, és ha valamit nem sikerült a kívánt eredménnyel elvégeznie, kemény büntetéseket szabott ki önmagával szemben, melyekből – talán az akkoriban oly sokat hangoztatott „igazságos és egyenlő elosztás” elvét figyelembe véve – nekünk is bőkezűen juttatott. Na ezen aztán már nekünk sem volt kedvünk vihogni!... Kúszatott-mászatott, vegyvédelmi ruhában futtatott bennünket a nyári melegben, és ha valamilyen oknál fogva ez sem elégítette ki „önsanyargató” hajlamait, a kimaradásainkat és eltávozásainkat is rendre kihúzatta a szolgálatvezénylésből. Szolgálatait is mindig a legnagyobb feszességgel és szigorral látta el, sikítófrászt hozva az éjszakai őrszolgálat ellenőrzése során az őrtoronyban békésen bóbiskoló silbakra. Ezeket az ellenőrzéseket mindig lopva, rajtaütésszerűen végezte, így lepve meg a kiszemelt áldozatot. Nem így Rozsdást, akit semminemű hanyagságon és mulasztáson sem lehetett rajtakapni. Kanász birodalma az őrség felvezetési útvonalába esett, s így M. főhadnagynak is el kellett haladnia mellette, mikor prédaszerző körútját járta. A kutya figyelmét nem kerülte el a tiszt kerékpárjának árulkodó nyikorgása. Lelkes farkcsóválással, vidám vakkantásokkal szaladt M. elébe, aki vélhetőleg véres támadásnak hitte Rozsdás produkcióját, és az út széle felé kormányozta a kétkerekűt. A sötét miatt nem láthatta azt a sáncot, melyet Kanász ásott ki fáradságos munkával, és amiben a disznótartás melléktermékei érlelődtek „hűvös halmokban”. Kanász az ablakon kikandikálva nézte végig az eseményeket, és több ember előtt is esküvel állította, hogy mind a kormányon való átlendülés, mind a földet érés maximálisan kimerítette egy tízpontos gyakorlat fogalmát. A fenti eseményeket követően Rozsdás egy csapásra az ezred sorállományának kedvencévé vált. Élelmezési gondjai azonnal megoldódtak, ha kellett, saját ételünket adtuk oda négylábú, immáron sorstársunkká vált barátunknak. Hanem a napok bizony teltek. Ha a maguk szürke egyhangúságával is, de teltek, egyik a másik után. Kanász korosztályának egyre inkább kézzel foghatóvá vált a leszerelés ténye, s ezt a mások által annyira várt percet az egész laktanyában csak Kanász érezte végzetesen közelinek, ugyanis az ő számára ez a pillanat a szabadságon kívül a Rozsdástól való végleges elszakadás szörnyűséges rémképét is magában hordozta. Egyre többször tette fel nekem azt a kérdést, hogy véleményem szerint miként nyílna lehetőség Rozsdás kimenekítésére a laktanyából. A hosszas, éjszakába nyúló fejtörések eredményeképpen születő tervek közül először a katonatáskában történő kicsempészést voltunk kénytelenek kizárni (még Rozsdás nem mindennapi paramétereinek ellenére is), majd a 49
Óperencia
Szabadidő
2010. december
szögesdróttal koronázott betonkerítésen való átlendítés lehetőségét is elvetettük. Kipipáltuk továbbá az őrök megvesztegetését, ugyanígy a gépjárművel végrehajtott leányszöktetést, és egy esetleges kommandós akció keretében végrehajtott fegyveres túszszabadítás kísérletét is. Nem volt mit tenni, mint csendes beletörődéssel várni az elkerülhetetlent. És bekövetkezett. A leszerelést megelőző éjszakán, minden kilátásba helyezett szankció ellenére, a leszerelők civil ruhába öltözötten, a becsempészett bortól és a rájuk köszöntő szabadságtól megrészegülve, fékevesztetten randalíroztak a laktanyaudvaron. Csak Kanász hevert vályogviskója mélyén, a régi kopott katonagúnyájában, ölében Rozsdást babusgatva. Ajkait időnként nehéz sóhajok hagyták el. Aztán, mikor kelet felől egy keskeny csíkban világosodni kezdett az ég alja, csendesen átvette polgári ruháit, zsebre gyűrte leszerelő levelét, és néhány titkon elmorzsolt könnycsepp kíséretében búcsút vett Rozsdástól. Kilépett a kaszárnyakapun, majd gyalogosan elindult a Szeged irányába vezető aszfaltúton, s szikár alakját kisvártatva magába temette a hajnal balladisztikus homálya. Ezzel a történet végére akár pont is kerülhetne, de láss csodát, egy hét múlva már elsőként toporgott a látogatók sorában, és egyik-másik régi katonatársára hivatkozva kért bebocsáttatást a laktanyába. Ez a Kanász ugyanaz a Kanász volt, aki akár hónapszám képes volt kerülni az embereket, és akinek a másfél éves katonai szolgálat alatti összes mondanivalója elfért volna egy ritkásan teleírt füzetlapon. Rozsdás, aki a leszerelés napját követően búskomorságba süppedt, szinte eszét vesztve repült elveszettnek hitt gazdája felé. Egész látogatási idő alatt egymást bújták, tudomást sem véve a körülöttük lévő, őket kacagó sokadalomról. Ezek a látogatások aztán minden hétvégén megismétlődtek, dacára a tanya és a kaszárnya közti tetemes távolságnak, amit Kanász, állítólag, minden alkalommal gyalog tett meg. Aztán, úgy fél év elteltével, Rozsdás egyik napról a másikra – úgy, ahogy egykor megjelent – nyomtalanul eltűnt a laktanya udvaráról. Emlékezetem szerint ez szintén egy hétvégi látogatási napra esett. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezen a napon hiába kerestem Kanászt, nem voltam képes felfedezni a látogatók hosszan kígyózó sorában. Rozsdás és Kanász egyszerre szűnt meg számunkra létezni. Azt hiszem, a szentimentalizmusra hajlamos mozifilmekben itt szokott következni az a prológusként jól bevált és már unalomig ismételt jelenet, amikor a kamera képe a laktanya udvarán a kapu felé bámuló fiatal elbeszélőről, annak egy íróasztal mögött ülő, sejtelmesen mosolygó, időközben ősz szakállt eresztett változatára vált. Nos, én a történet befejezését a nyájas olvasóra képzeletére bíznám, akiben ha netán mégis valamiféle kíváncsiság ébredt volna a történetben szereplő hősök sorsának 50
Óperencia
Szabadidő
2010. december
további alakulása iránt, esetleg csak utána kívánna járni a fenti történet hitelességének, annak segítségképpen még annyit jegyeznék le ide a lap aljára, hogy kíváncsiságának kielégítése végett az egyre pusztuló alföldi tanyavilág egy olyan szegletében kell kutakodjon, ahol a földjére igyekvő parasztember a kapa mellé a benzines kannát is a vállára csapja, és ahol aránytalan, hihetetlenül vörös kusza szőrű, vidáman ugráló, csaholó kiskutyák, valamint mérges tekintetű, disznószemű vénasszonyok szokták fogadni a gyanútlan bámészkodót. Kacsirek Ottó
A Névtelenek Nem értettem meg soha, hogy is történt, egyik nap még olyan volt minden, mint annak előtte bármikor, a másik nap meg már ott voltak a Névtelenek. Emlékszem arra a hajnalra, arra a fekete, esős hajnalra. Felébredtem, hogy lent be akarnak jönni. Kopogtak veszettül, verték az ajtót, s eközben az esőcseppek vadul doboltak az ablakokon, s én nagyon eláztam. Na de mégis, ki lehet odakint? Apámat érték el először. Ajtót nyitott. Véres csíkot írt le a félelem pengéje, olyan véres lett s olyan éles volt, hogy elvágta talán az egész átkozott lépcsőt is, mindenesetre én, azt hiszem, leestem és legurultam. Apám rendületlenül állt, amíg vörös köddé nem változott egészen, s tudtam, mindenkinek ez lesz a sorsa. Akkor sem értettem, kik kopogtak. A fenébe, nem volt jól látható semmi abban a sötétségben… De amint feljött a nap, sikoltozni kezdtek a falak, a világ körülöttem. Érdekes volt mindez, mert én nem sikoltoztam, pedig akartam, s nem jött ki semmi a torkomon. A szavak mint apró, sikamlós férgek egyre kicsúszkáltak a fogaim között, s csak halkan sziszegni meg motyogni tudtam. Emlékszem, megtapogattam a szám meg az ajkaim, s tényleg kukacok mászkáltak ott, legnagyobb ijedtségemre. De nem sikerült segítségért kiáltanom, egyre csak kisiklottak azok az átkozott szavak. Végül odajöttek a Névtelenek. Mind ugyanolyan ruhában álltak, körbevettek, pokrócot terítettek rám és beszéltek hozzám, démonok nyelvén. Féltem tőlük, sötét illatot árasztottak, és valami mogorva, fenyegető, rendellenes egyensúly sugárzott belőlük. Azt akarták, hogy mondjak nekik valamit. Fontos dolgot. Nem értettem a nyelvüket, nem tudtam válaszolni, így elvittek. Aztán este lett, s vér hullott az álmaimból. A nap rémes képei könyörtelenül betolultak a fejembe, és az alvás sem adhatta meg az áhított megváltást. Álmomban elvéreztek a képzelgések, a sötét űrben bolyongva egy vércsíkon tartottam a 51
Óperencia
Szabadidő
2010. december
cél felé. Talán az őrület felé? Amikor felébredtem, tudtam, hogy megváltoztam. Kettéváltam, osztódtam, mint egy amőba, egy sejt, két életformává lettem, két személyiséggé. De aki kivált belőlem, az rossz volt, szörnyűséges. Alig ébredtem fel, megragadott a torkomnál és a falnak szegezett. Iszonyatot suttogott a fülembe, azt mondta, megöli és elemészti mindazokat, akiket szeretek. Nem tudtam szabadulni, de végül mégis megkímélt. Aznap este hazaengedtek, és azt mondták, nyitva tartják a szemüket. Otthon nem volt senki, s én éreztem, hogy sírok. Nem tudtam, hogy hol vannak a többiek. Nagyon rosszul lettem. Az éjszaka volt az, amitől a legjobban tartottam. Tudtam, eljön értem az új Én, s olyan alakot vesz majd fel, amiben még nagyobb iszonyatot kelt bennem. Vártam rá a sötétség keserves óráiban, de nem jött. Már kinyújtogatta első, lágy sugarait a halvány napkorong, amikor végül mégis ott volt. Fölém hajolt és beszélt, rettentő dolgokat beszélt. Azt mondta, megnyomorítottam, tönkretettem, megöltem magam. Fojtogatni kezdett, de ekkor berontottak a szobába azok az új, fehér ruhás Névtelenek, és leszedték a nyakamról a kötelet. Beszéltek hozzám, és most meg is értettem. Azt kérdezték, miért akartam megölni magam. Semmit sem értettem. Megint elvittek, egy fehér szobába tettek, és félnek tőlem, érzem rajtuk. Bűzlenek a félelemtől. A Névteleneket egyszer láttam még. Eljöttek és beszélgettünk. Disznó fejük volt, hájas, zsírtól csöpögő. Az agyaraik meg véresek, és tudtam, az apám vére az. Bizonyosan ők voltak. Azt mondták nekem, mindig itt kell maradnom, mert beteg vagyok. Valóban, mostanában rosszabb a közérzetem. De az elmúlik. Biztos csak túloztak, meg amúgy is, mit törődnek velem? Akkor sem értettem, kik kopogtak. Még most sem értem. A disznófejűek azt mondták, én kopogtam. Meg azt is, hogy mire kiértek, már mindenki halott volt. Megint kúszik fel a bogár-féreg a gerincemben. Ha beér a fejembe, akkor elváltozik a dolgok külseje, és megmutatja a valóságát. Igazlátó bogár ez az én csúszómászóm. Sokat tud. Ő tudja, kik kopogtak. Hogyne tudná, hogyha egyszer ő volt… Kosztyu Dávid IV/A
52
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Könyv: Cecelia Ahern: Ajándék „Egy csodálatos karácsonyi történet a szeretet erejéről és a megbocsátásról” H. R. Ezt a könyvet pár hete volt szerencsém beszerezni, miután 2 barátnőmmel Fuxreiter tanár úrtól megkaptuk az iskolaújságban megjelent fogalmazásaink jutalmát, egy 3000 Ft-os könyvutalványt. Mikor kézbe vehettük munkánk gyümölcsét, határtalan büszkeség és jóleső érzés áradt szét bennünk (legalábbis bennem)… És mi is lenne jobb, mint rögtön elkölteni? Végre – hosszú idő óta – úgy sétáltam be a Libribe, hogy ezúttal nem csak nézegethetek és a „Melyik könyvet szeretném majd megvenni?” listámat bővíthetem, hanem törölhetek is róla. Válogatás közben egyszer csak Cecilia Ahern legújabb műve akadt a kezembe. Az írónőtől már 3 másik könyvet olvastam (egyet németül is!), és nagyon oda voltam értük, így miután rövid ismertetőjét átfutottam, éreztem, hogy tetszeni fog. Nem is kellett csalódnom! A történet karácsony körül játszódik. A főszereplő személyében egy manapság elég gyakran előforduló családapát ismerhetünk meg, Lou Suffernt. Elsősorban építész, csak másodsorban férj és édesapa. Minden idejét a munkának szenteli, csak azért él; ennek köszönhetően családját (feleségét, 2 kisgyerekét, szüleit, bátyját és húgát) teljesen elhanyagolja. Folyamatosan késésben van, azt kívánja, bár egyszerre két helyen lehetne. A kérése úgymond be is teljesül, miután megismerkedik Gabe-bel (a hajléktalannal, aki az utcán kéreget nap mint nap), és munkát szerez a srácnak. A kezdeti ellenszenv után – Lou részéről – a férfi rájön, hogy Gabe, annak ellenére, hogy honnan jött, nagyszerű ember, aki érdekesen látja a világot. A fiú megpróbálja rávezetni Lout is erre az útra, többek között egy varázslatos pirulákat tartalmazó fiolával. A férfi leghőbb vágya válik valóra, miután beszed egy bogyót és megtapasztalja azt, amikor nem lehet az a kifogása, hogy „máshol kellene legyek”, mivel a szer megkettőzi. Főhősünk eztán mintha egy évek óta tartó álomból ébredne. Felnyílik a szeme, miután tükröt tartanak elé – és nincs oda a látottakért! Megpróbál változtatni, de elég-e a csodaszer ahhoz, hogy mindenkit kiengeszteljen? 53
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Persze nem szeretnék mindent elárulni, hiszen akkor miért is olvasná el bárki? Abból, amit írtam, ki lehet venni, hogy ez egy gyönyörű, romantikus, drámai regény – tehát leginkább nem a srácoknak javaslom, ők unnák –, aminek olvasása közben egy-két könnycsepp sem kizárt. Nekem nagyon tetszett! Egyrészt két teljesen eltérő ember életébe pillanthatunk be, és láthatjuk, a társadalmi helyzetükön kívül mi mindenben különböznek még. Legbelül pont fordítva működnek. Gabe a nincstelensége ellenére csodálatos ember, aki mélyen megérinti Lout. Azonkívül rámutat, mennyire fontos a szeretet, a család. Sokkal-sokkal fontosabb a vagyonnál vagy a menő munkánál. Hiszen mi értelme is a sok jó dolognak, karriernek, puccos irodának és autónak, ha nincs kivel megosztanunk?! Ezek a gondolatok különösen így karácsony táján időszerűek, amikor minden csak az ajándékozásról, a boltról boltra való rohanásról szól, nem pedig arról, ami igazán fontos! Horváth Réka II/A
Múzeum, kiállítás: A III. A osztály látogatása a Petőfi Irodalmi Múzeumban Egy nagyszerű keddi napon úgy döntöttünk Peisch Judit tanárnővel, hogy ellátogatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és bepillantást nyerünk egyik nagyon híres írónk, Mikszáth Kálmán életének és munkáinak rejtelmeibe, valamint megtekintjük a XIX. és XX. század fordulója osztrák-magyar irodalmi kapcsolatairól nemrég nyílt kiállítást. Elöljáróban egy pár szót magáról a múzeumról és annak fontos szerepéről. Az épület klasszicista stílusban készült, és megépítése óta különböző funkciókat töltött be: volt már lakás és főúri palota is. Ma változatos és érdekes kiállítások találnak helyet gyönyörűen restaurált és a régi időket visszaidéző falai között Magyarország irodalmi büszkeségeiről. Ebben az egykori palotában Mária Terézia mellett Haynau is megszállt. Mária Terézia fogadtatása nem volt szegény pompában és látványban, hiszen a palotát több mint 17000 gyertya öltöztette aranyszínű fényruhába. Haynauról annyit említhetünk meg, hogy urasága Károlyi gróf dolgozószobájában szállt meg. Az épület bejáratánál egy nagyon fontos szerkezet is található. Ez egy több tonnás, rézből, acélból öntött „sasos” nyomdagép, amit egy amerikai tervező álmodott és tervezett meg, s egy ugyanilyen gépezet hatalmas szerepet játszott a magyar történelemben, 54
Óperencia
Szabadidő
2010. december
ugyanis ennek a nyomdagépnek a segítségével nyomtatták ki Petőfi és forradalmár társai a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Egy igen készséges és közvetlen múzeumpedagógus hölgy, Bujtor Anna segítségével bővíthettük tudásunkat Mikszáthról és az ő titkairól. Első feladatunk egy becsapós teszt kitöltése volt, amiben igen érdekes dolgokat találtunk. A tesztből kiderült az, hogy Mikszáth Kálmán országgyűlési képviselőként dolgozott kristálytiszta politikai érzékkel, de annál rosszabb szónoki képességekkel, ugyanis gyakran izgult beszédeinél. Ennek oka gyakori gégehurutja volt, mely akadályozta a hatásos szónoklatban. Egyik felszólalása közben például botrány és hangzavar tört ki a Parlamentben, és a döntések meghozatala érdekében Mikszáth zsebkendős szavazási módszert ötlött ki, melyet nyomban mi is kipróbálhattunk. Mikszáth élete során kétszer házasodott, de csak egy felesége volt. Feleségét, Mauks Ilonát nehéz anyagi helyzete miatt ugyanis korán elhagyta, és amikor újból sínre került az élete, elvette másodszorra is. Legfőbb vágya és célja egész életében az volt, hogy parlamenti képviselő legyen, de költői érdeklődése is megvolt már 10 éves kora óta. Ami tanulmányait illeti: Selmecbányán járt iskolába, gyakran bukdácsoló diáknak bizonyult, és néha bizony botrányok kísérték itteni életét: többször lógott az iskolából, és történelemből egyszer meg is bukott. Mikszáth élete végére vagyonos ember lett. 55
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Horpácson saját birtokot tartott fenn. Meggazdagodását főleg Jókai Mórnak köszönhette, akinek mellszobra a kúria előterében található. Jókai életéről és írói pályájáról szóló könyvéért kiemelkedő honoráriumot kapott, amelynek nagy részét a ház megvásárlásába fektette. Az író élete során Theodor Roosevelt amerikai elnökkel is találkozott. Roosevelt egyik kedvenc könyve a Szent Péter esernyője volt, és egy európai útja során találkozni akart az íróval. Mikszáth „hagyta magát” rábeszélni a találkozóra. (Tudtátok, hogy a Teddy mackó neve Roosevelttől származik? Az elnök nagy vadász volt, s egy medvevadászat alkalmából egy anyamedvén és bocsain esett meg a szíve, és nem lőtte le őket. Az élelmes mackógyáros engedélyt szerzett arra, hogy plüssállatkáját Teddynek nevezze.) Fontos szerepet játszott Mikszáth életében a pipa, már gyermekkorától hódolt káros szenvedélyének, aminek feltehetőleg gyakori gégehurutját is köszönhette. Szülőházuk egy temetővel volt szemben, amit annyira azért nem talált jónak, de pipakészletét mindig egy sírkő alá rejtette szülei elől. Az író mindig is a vidéki életet szerette, nem vágyott a városra. Szülőfaluját, Szklabonyát ma Mikszáthfalvának nevezik. A humoros, becsapós teszt kitöltése során megtudtuk, hogy Mikszáth barátai között „kiházasító egyletet” alapított fiatal szerelmeseknek, mert régen a szerelmesek esküvőjük előtt nem lehettek kettesben, ezért a falu határában lévő keresztfánál találkoztak titokban. (Innen származik a faképnél hagyni szólás is: ha a lány nem jött el a találkozóra, faképnél hagyta a fiút.) Beszéltünk arról is, hogy Mikszáth kedvenc étele a túrós csusza volt, ezért feleségének, Mauks Ilonának sokszor kellett ezt készítenie. Műveiben gyakran találunk anekdotákból merített részeket, hatalmas fantáziájának köszönhetően mindig valami nagyszerűt és egyedit tudott ezekhez hozzáfűzni. A kiállítás súlypontja A fekete város című regényére épült. Fekete falak előtt láthattuk Mikszáth életének emlékeit és a mű motívumait. 56
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Mikszáth sokszor megemlíti, hogy az egész politika egy nagy sakkjátszma. Életében egy alkalommal párbajozott is, mert egy újságíró egy lapban nagyon csúnyán jellemezte őt (házassági egylete miatt), és ezért az író kihívta párbajra egy kaszárnyában, ahol a végén Mikszáth sebesült meg (saját pisztolya által…), de a párbajból szerencsére nem lett komolyabb baj. Kibékültek, és még barátok is lettek. Múzeumi kirándulásunk alatt a bécs–budapesti párhuzamok termébe is ellátogattunk, ahol a századforduló idején Budapest és Bécs épületeinek stílushasonlóságait figyelhettük meg. A következő terem a Vetélkedés terme volt, ahol a századforduló magyar különlegességeit állították ki, például a Zwack Unicumot, a Herendi porcelánt stb., melyeket a Világkiállításra vittek. Láthattuk a magyar-osztrák irodalmi kapcsolatokról szóló dokumentumokat is. Azt hiszem, jó kis rendhagyó magyarórának lehettünk részesei! Kadi Levente III/A
A Nemzeti Galériában jártunk: Munkácsy: Krisztus-trilógia 2010. december 9-én a Budapesti Osztrák Iskola előkészítő osztályos tanulói Peisch Judit tanárnő vezetésével ellátogattak a Magyar Nemzeti Galériába, hogy megtekintsék a Krisztus-trilógia című kiállítást. Ez a Biblia megértéséhez, tanulmányozásához és bibliai ismereteink bővítéséhez segített. A festő Lieb Mihály néven született Munkácson 1844. február 20án. Munkácsy rögös életútját végigjárva küzdötte fel magát a nyomorúságos kezdetekből a pompás nemesi életbe hatalmas méretű vásznaival, melyekkel meghódította a világot. Munkácsy Mihály életművében a Krisztus-trilógia jelenti az egyik csúcspontot, igaz, a három mű együttes kiállítására jóval Munkácsy halála után került csak sor. Ő maga sosem látta együtt a három képet. Már a trilógia elkezdése előtt együtt dolgozott Charles Sedelmeyerrel, Párizs egyik leghíresebb műkereskedőjével, akinek törekvése volt, hogy Munkácsyból világhírű művész váljon. Ő volt az, aki pontosan megszervezte Munkácsy új műveinek nemzetközi bemutatását, értékesítését, valamint a kereskedelmi és reprodukciós jogok érvényesítését. A Krisztus Pilátus előtt című festményéhez, a trilógia első darabjához 1880 nyarán fogott hozzá. Ebben az időben már elérhetővé vált a fényképezés, ami szintén Munkácsy kedvelt elfoglaltságai közé tartozott. 57
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Modelleket bérelt, a képhez illő kornak megfelelő ruhák után kutatott, kölcsönözte és varratta őket. A díszletet megtervezte és felállította, a modelleket beállította, majd lefotózta a jelenetet. Erről vázlatos kompozíciókat készített, olajfestményeket és rajzokat. Ezeket az előtanulmányokat is láthattuk a kiállításon. Az elkészült képen három erős kontraszt van jelen: az ártatlan Jézus, a tépelődő Pontius Pilátus és a durva, kegyetlen tömeg. Érzékelhető feszültség uralkodik a festményen, amely a pilátusi ítélet meghozatala pillanatában jön létre. A római törvények szerint ugyanis a magát Isten fiának és a zsidók királyának valló Jézus nem volt bűnös, de a végzetes döntést fontolgató helytartó meg sem próbálta fékezni a próféta halálát követelő tömeg indulatait. Az alkotást végül 1881 tavaszán Sedelmeyer párizsi palotájában mutatták be első alkalommal. Golgota című műve a következőként megfestett kép, bár nem a második a festménysorozat időrendisége szempontjából. Ismét modelleket, ruhákat bérelt és díszletet rendezett. A jelenet beállítása alatt egy majdnem végzetes hiba csúszott közbe, ugyanis a keresztre feszítendő Jézus-modell leesett a létráról és olyan mértékben megsérült, hogy kórházba kellett szállítani, így Munkácsy volt az a személy, akit a keresztre feszítettek, helyette pedig barátja készítette a fényképet. 1883-ban már a nagy festményen dolgozott, amely Krisztus halálának pillanatát jeleníti meg. A kereszt alatt János evangélista és a három Mária térdeplő alakja látható, akik beletörődően vagy fájdalmasan, szenvedélyes mozdulatokkal közvetítik a jelenet lényegét, a tragikus halált. A mű érzelmi hatásfokát lényegesen emeli a tájképi háttér és a szereplők fölé tornyosuló, sötét felhők tömege. A művet 1884 húsvétján mutatták be előző képével együtt, szintén Sedelmeyer palotájában, hatalmas sikert aratva. A Krisztus-képek sorozatának harmadik darabja az Ecce Homo, a festmények történeti időrendje szerint ez a második darab. Bár a közönség azt várta volna, hogy a keresztre feszítés után a feltámadást jeleníti meg a festő, ő azonban nem így tett. A képen Krisztus Pilátussal való újbóli találkozása látható. Pilátus ítélete alapján szabadon engedték a bűnöző Barabást, és megostorozták Jézust. Ezen a képen is Jézus kerül a középpontba, két oszlop között áll a kőteraszon, megkínozva, töviskoronával a fején, vörös köpenyben, jobb oldalán Pontius Pilátus áll reá mutatva: „Íme, az ember, íme, akiről szó volt!”. A tömeg érezhető haragot, gyűlöletet sugároz. Még egy érdekesség megfigyelhető: az emberméretű alakok embermagasságban a kép alján, a földön helyezkednek el, így átélhetővé, átérezhetővé téve a festményt. E kép megszületéséhez Sedelmeyernek immáron nem volt köze, ekkorra már felbontották szerződésüket. A festő már annyira beteg volt ebben az időszakban, hogy festősegédei, tanítványai segédkeztek neki a mű 58
Óperencia
Szabadidő
2010. december
megalkotásában. Ezek megfestése ugyanis nagy igénybevételt jelentő fizikai munkát kívánt hatalmas méretük miatt (4x7 méteresek!), melyet naphosszat létrán végzett a művész. A festmények 1895-96-ban készültek el. (Munkácsy 1900. május 1-jén hunyt el Németországban, szifiliszben.)
A kiállításon – más képei tanulmányozásai közben – megfigyelhettünk még egy érdekességet. Egyes képeket a betonozáshoz használt, bitumen nevű anyag felhasználásával alapozott, mely az idő múlásával kigyűlik a kép felületére és befeketedik. Ezt a sötét színeknél tapasztalhatjuk. A probléma ezzel az, hogy a képek egyre sötétebbé, ezzel párhuzamosan egyre láthatatlanabbá válnak. Erre a szakemberek egyelőre még nem találtak megoldást, folyamatosan tisztítják a képeket, de ezek a festmények idővel részben teljesen el fognak tűnni. Nagyon érdekes volt, ahogy végignézhettük a kezdeti vázlatoktól a kész művekig a kiállítást. A vezetés segítségével sokat tudhattunk meg a képek történetéről, és az idegenvezető a szereplőket is ismertette. A kiállítás megtekintésével nagyobb tudáshoz jutottunk bibliai ismereteink körében. Bátran merjük ajánlani azok számára, akiket érdekelnek a művészetek. Bakon Annabella előkészítő osztály 59
Óperencia
Szabadidő
2010. december
Film: Harry Potter és a Halál ereklyéi (első rész) 1997-ben megjelent az első Harry Potter-kötet, nem sokkal utána, egész pontosan 2001-ben, a műből készült filmet is bemutatták. Azóta eltelt kilenc év, és idén végre megnézhettük a hetedik részt, igaz, csak az első felét, azt is az ígéretek ellenére csak 2D-ben. Az elmúlt kilenc év alatt a színészek felnőttek, jóval gazdagabbak lettek, mi pedig… – hát felettünk is eljárt az idő, ezen nincs mit szépíteni! Mivel a hetedik könyvet egyetlen forgatókönyvíró sem tudta volna két és fél órába belesűríteni (úgy, hogy értelme is legyen), ezért a könyvet kettévágták, és fél év eltéréssel adják le az ezekből készült két filmet a mozikban, így is megduplázva a bevételt és az izgalmakat… Akkor nem is pocsékolok további tintát a bevezetésre, hanem rögtön a lényegre térnék. A hetedik rész nem tudom, hogyan érdemelte ki a 12-es karikát, mert én biztos nem mutatnám meg a húgomnak. Mióta David Yates került a rendezői székbe, a filmek áttértek egy sötét, már-már horrorisztikus hangulatba. Valljuk be őszintén, annak ellenére, hogy az előző két rész nagyon jól teljesített anyagilag, nem ütötte, meg azt a minimumot, amit egy könyvadaptációtól elvárnánk. Az ötödik részt összecsapták, a hatodikból pedig lényeges történések estek ki. (Például a legvégén a harc.) Nos, ez ebben a részben már nem így történt, hisz öt óra állt a forgatókönyvírók rendelkezésére több mint hétszáz oldal feldolgozására. Szerintem remek munkát végeztek! A vég elkezdődött… na jó, nem nyúlom le a reklámcégek szövegét, de ha egyszer így van? :) Komolyra fordítva a szót: az első, körülbelül húsz percben kifejezetten izgultam, talán az újdonság hatása miatt, nem tudom; de aztán valahogy elfogyott a kezdetbeli lendület. Valóban megható volt a plusz jelenet az elején, ahol mutatják Hermionét, amint kitörli saját magát szülei életéből. (A könyvben csak mesél róla.) Olyan könnyfakasztó volt, aztán meg távozik azzal a feneketlen táskával, ami szerintem a leghasznosabb elvarázsolt tárgy az egész történetben. Ja, és ne felejtsük ki a sok Harryutánzatot ábrázoló jelenetet, mert ott a Weasley ikrek hozzák a már tőlük megszokott formájukat. A film bővelkedett poénokban, de nem a Rowlingtól megszokott helyzetkomikumokban, hanem az egymondatos spontán megjegyzések által. Ezekben Ron karaktere vitte a pálmát, és így jobban belegondolva, talán egy-két résznél nem kellett volna olyan hangosan nevetni… De kanyarodjunk is vissza egy kicsit a történethez! Komolyan azt éreztem, hogy fejezetről lebontva haladtunk, ami jó volt – vagy mégsem? A könyvben a vándorlós rész, főleg miután Ron lelép, unalmas volt. Szerencsére azért sikerült húsz perc alatt lezárni ezt a témát. A lelkizős 60
Óperencia
Szabadidő
2010. december
jeleneteket szerintem nem kellett volna erőltetni, mivel a színészeknek nem ez az erős oldaluk. (A Ginny és Harry közti szerelmi szálat ábrázoló két percet pedig már említésre se méltatnám…) A párbeszédek néhányszor vontatottra sikerültek, és mindenáron próbálták behozni az előző részből kimaradt információmorzsákat, ami sok okoskodással járt Hermione részéről.
Az akciójelenetekre viszont senkinek egy szava sem lehet, a gyakran mindenfelé repkedő varázslatok vagy maga a kígyó ábrázolása tökéletesre sikeredett, néhányszor tényleg komolyan hiányoltam a 3D-t. Viszont akadt egy logikai bukfenc, amit sehogy sem sikerült megindokolnunk: amikor az erdőn át menekül a három jómadár a halálfalók elől, akkor miért is nem hopponáltak, mint előtte olyan sokszor? Lényegtelen is, mert ötpercnyi kamerarángatós üldözés következik az erdőn át. Eleinte komolyan élveztem a menekülést, de ahogy fáradt a szemem, úgy kezdett bosszantóvá válni ez a hatásvadász jelenet is. Egy plusz pont a részemről, hogy a rendező tisztában volt vele, a három testvér történetének elmesélése kicsit több cselekményt igényel, mint ahogy mutatják Hermionét olvasni, ezért beraktak egy animációt, ami kiválóan sikerült, komolyan. Kifejezetten élveztem, sötét volt a maga módján, alkalmazkodva a film hangulatához, de azért megvolt benne a meseszerűség is, amit én továbbra sem ajánlanék 13 évnél fiatalabbnak. Mielőtt befejezném, ejtsünk pár szót a színészekről. Daniel Radcliff hozza a minimumot, sokak szerint mostanra már igazi színész vált belőle, 61
Óperencia
Szabadidő
2010. december
szerintem attól még nagyon messze áll. Emma Watson csak egy multifunkcionális arcot képes produkálni, ami egyben a dühös, szomorú, csalódott és fenyegető arca is. Rupert Grint meg vicces, humoros egyéniségként jelenik meg, de a szenvedés neki sem megy igazán, mellesleg pedig szép kis pocakot eresztett magának az évek folyamán. Nekem az egyik kedvencem Helena Bonham Carter, akire mintha csak ráöntötték volna az idegbeteg gonosz szerepét, mondjuk Tim Burton egyik kedvenc színészétől mi mást is várhatnánk. Alan Rickman nem nyújt kiemelkedő alakítást, szerintem ez a kevés szerepével indokolható. Végül, de nem utolsósorban a Voldemortot alakító Ralph Fiennesről csak annyit, hogy zseniális, ezen nincs mit ragozni!... Összességében megérte a belépő árát, jól szórakoztam rajta, valószínűleg a polcomra is felkerül majd. (Az én véleményem szerint 6,5/10.) Egy biztos: már messze nem tartozik a családi filmek közé, már bőven a vastagabb sárga karikás kategóriába sorolnám, de persze ezt nem az én reszortom eldönteni. Én az előző rész után komolyan temetni kezdtem a sorozatot, és reménykedtem a rendező lecserélésében, de végül örülök, hogy mégsem történt meg. Mivel a történetet a Malfoy-házban történtek után vágták ketté, rághatjuk a körmünket nyárig, hogy is fognak befejeződni a kalandok. Fonyódi Noémi II/A
62
